Esti séta

Minden szépségből Isten kacsint ránk: itt vagyok, figyelj, és itt, és itt is! Így esett, hogy ma csordultig telt a szívem szépséggel és a szépség csodálatából fakadó örömmel. Persze nem vitatom, hogy itt, e földön minden ragyogás és szín csupán ideiglenes. Mégis csodás, ha egy pillanatra is... Nagy gyalogtúrát tettem, mert ma sokat kellett ülnöm a gép előtt, és jól esett kicsit szellőzködni a februári tavaszban. Bóklásztam Zugló kertvárosában, felfedezni a titkos zugokat, szippantgattam a langyos levegőbe, kutyát simogattam, majdnem táncra perdültem, de tisztességes, meglett úrinő mégse ropjon már úton-útfélen, hát csak szaporáztam a lépteket, hogy a lendület vigyen. Az aluljáróból zene szólt, gitár hangja, parányit már megkopott dallam, egy távol ülő, homályos, görnyedt alak hangszeréből áradt a gyönyörűség. “Jajj, de szép, jajj, de szép” – dobolta a szívem, s ahogy közeledtem felé már nyúltam a táskámba, ezért sosem sajnálom, ma magamra úgysem költöttem, annak adok hát, aki még az aluljárót is meg tudja fényesíteni a tehetségével, de már másra nincs ereje. Legyen az bárki, a szíve muzsikál. Amit kapok, adom tovább. És ahogy nézem egész közel, már csak még jobban terül szét a mosoly a képemen, ráköszönök, felnéz és ő is örül. – Hát én magát nem tudom kikerülni, mindenhol ott van! – szólítom meg – Jó estét, ismét gyönyörű ez a zene, köszönöm! – Csókolom! Dolgozni volt? Hazafelé? Hol is találkoztunk? – villantja ki az összes 6 fogát. – A másik aluljáróban szoktunk – felelem, és suttyomban libbentem le a pénzt, hadd érezze csak partnernek magát. Állok még ott picit, míg új akkordokba kezd, száll a dallam, varázsol, varázsol, még így ütötten és kopottan is. Csendben lépkedek el, hadd merüljön bele az öreg a zene ölelésébe. Már nem is lát, nem is hall, csak peng a gitár... Tovább-tovább, a Liget fái közé, lámpák halk fénye simít, bokorból mókus ugrik elő, tovaszalad. Fényes a vár, ragyog a Vajdahunyad.