Van remény

Egy hónapja álldogáltam az egyik üzletben a pénztárnál, mikor bal kéz felől felfedezni véltem egy fém kosárban néhány tejfölös pohárnyi száraz földből oldalvást kibucskázó jácint kezdeményt.

Mivel a mesterségesen beindított zöldjük erősnek és egészségesnek tűnt mindnek, csak a gyökerek lógtak ki mélán a semmibe, az áruk pedig potom kétszáz forint volt, bevállaltam egyet felnevelésre.

Itthon szépen elrendeztem, meglocsoltam, kitettem az ablakba, és vártam.

Rendszeresen ránéztem, hogy „na, mi lesz már?”, de úgy tűnt, hogy a növénykém hamvába fog halódni, baromira nem történt vele semmi, csak állt peckesen a kis dundi zöld, én meg kezdtem lemondani róla.

Aztán tegnapelőtt már nem bírtam magammal, gondoltam csak teszek egy próbát, még ha kissé viccesnek tűnik is: egy kevés vizet löttyintve alá beszélni kezdtem hozzá. Mondtam neki, hogy itt nyugodtan gyógyulhat, vigyázok rá, és hogy így is nagyon szép, meg nekem aztán jövőre is jó lesz, ha kinyílik, el fogom tenni a hagymáját. De azért mennyire jó lenne, ha megmoccanna és illatozna...

Végül – befejezvén a „varázslást” – az ujjam hegyével megcirógattam, majd rácsuktam az ablakot.

Tegnap semmi. Ma meg – nézzenek oda, a kis szenzitív – hát nem kezdi kibontani a csöppnyi «szárnyait»?

Valahogy így kéne mindennel – töprenkedem itt egy porszívózás és egy felmosás között – türelmesen és kedves odafordulással minden és mindenki felé.

Nos, azt hiszem van remény.

Mátyássy Lilla