BARLANGRENDSZER – 1. RÉSZ Daiyla NOS, MINDIG IS SZERETTEM REPÜLNI. Valahogy felszabadított. A szél süvített körülöttem, a hideg csípett, de nem fáztam. A tollazatom megvédett még a 30°Cban is. Ilyenkor örültem, hogy nem vagyok átlagos ember. Griff voltam. De ne úgy képzelj el, mint egy sas fejű, oroszlán testű élőlényt! Ember voltam… valamilyen szinten… külsőleg. Azért volt egykét apróság, ami a származásomra utalt: szárnyam volt, és ha akartam, az egész testemet beborította a toll. A családom és én egy hegyen éltünk. Messze a civilizált városoktól. Nem szerettek minket. Megvetettek minket, mint a mágusokat. Mindentől féltek, ami nem volt „normális”. De mi normális mostanság? Vagy inkább ki? Közeledtem az előbb említett hegyhez… az otthonomhoz. Éles látásommal könnyen ki tudtam venni anyámat, amint integetett nekem. Azt akarta, hogy minél hamarabb odaérjek. Gyorsítottam tehát. Mostanában nehezemre esett gyorsan repülni. Sajnos, persze. De nem tudtam, hogy mitől van. Hamar elfáradtam volna? Nem, nem hiszem… Ügyesen landoltam a sziklapárkányon. Megráztam magamat, hogy a tollaim eltűnjenek, majd elkezdtem futni anyám felé. Daiyla, hol voltán ilyen sokáig? – kérdezte kissé idegesen. Ne haragudj, csak… csak ki kellett szellőztetnem a fejemet – sóhajtottam. – Túl sok minden történt egyszerre. Anyám csak bólintott, és átnyújtott egy bőrszíjat. Csodálkozva vontam fel a szemöldököm. Ez itthonra sosem kellett. Vedd fel. Van itt valaki. Egy ember? Itt? Hogy került ide? Valahogy majd magyarázatot kapok a kérdésemre, ez biztos. Engedelmesen felhúztam a szíjat a hátamra, leszorítottam a szárnyaimat, és elől, a mellemen összekapcsoltam az „övet” egy díszes kapoccsal, ami rejtve ugyan, de a származásomra utalt. Büszke voltam arra, ami vagyok, de nem volt bölcs dolog, ha világgá kürtöltem. Anyám átnyújtott egy fehéres vászoninget ezután. Rávettem a kissé illetlen szerelésemre (nem voltam pucér, de szinte alig volt rajtam ruha a tollak miatt. Mert ahol nincs ruha, ott lesz toll, ahol van ruha… nos, ott szétfagyok), majd egy újabb bőrszalaggal átkötöttem a melleim alatt. Csupasz lábamra sarut húztam. Beléptünk a kőépületbe, ami a hegy tetején állt. Nem volt se nagy, se kicsi, és legjobban egy templomhoz hasonlított. Ez is az álcánk része volt. Az épületben – mostantól nevezzük templomnak , volt egy titkos ajtó, ami mögött egy lépcső volt. A lépcső pedig a mélybe vezetett. Valójában ez volt az otthonunk. Igen, a templomot úgy alakították ki az őseink, hogy valóban egy templomhoz hasonlítson. Volt itt szentély, szobrok, meg minden. Nagy oszlopok. A templomot Avaera istennőnek „szentelték”. Ő volt a szeretet istennője. Kissé jelképes, nem? Szeress minket, mi is élőlények vagyunk! Mindegy. Most nem akarok erről beszélni. Társadalmi helyzetünk szinte már lehetetlen a Valael kontinensen. Anyámmal kinyitottuk az ajtót, és leereszkedtünk a lépcsőn. Csigalépcső volt, hosszasan kellett menetelni, míg végre elérkeztünk egy kisebb helyiségbe. Ez volt az „ellenőrzőpont”.
© Aeidail
Ketten voltak itt közölünk. Amikor megláttak minket, bólintottak, és kinyitották a díszes ajtót, ami a világunkba vezetett. Egy alagúton mentünk tovább. Sötét volt itt, nem szerettem igazán ezt a helyet. De a folyosó végén már látszódott a fény. Végre kiléphettünk az első csarnokba. Ez volt az egyik legvilágosabb helyiségünk a hegyben. Magas oszlopok tartották a mennyezetet, de magát a mennyezetet innen nem lehetett látni, csak a pislákoló fényeket a magasban. Itt laktak azok, akik szegényebbek voltak. Mert ha leért ide valaki, őket támadták meg először – már ha fel tudtak menni hozzájuk. A védelmi rendszerünkhöz tartozott, hogy minden kis barlangot igyekeztünk úgy kiépíteni, hogy csak azok érhessék el azokat, akik tudnak repülni. Mert csak mi tudtunk repülni, így eléggé elérhetetlen volt mindez az emberek és szövetségeseik számára. Nem állhattunk meg, mentünk hát tovább. A folyosók egyre lejjebb vittek minket, vezettek a föld gyomra felé. Még volt egykét hasonló csarnok az előbb említetthez képest, majd végre megérkeztünk a központi részhez. Erre a csarnokra mindig is büszkék voltunk. A folyosóval szemben, ahonnan mi léptünk ki, ott volt az uralkodónk barlangja. Aranyberakásos ajtó zárta a bejáratát, fent a magasban. Közvetlenül felettünk pedig a valós templomunk volt. A mi istenségünknek, Isrinek szentelve. Azt a barlangot egy ezüst ajtó zárta. Lent a földön pedig egy nagy tér volt kialakítva a rendezvényeknek, aztán mellette volt a piac. Itt volt még a kovács is, meg mindenféle haditechnikával foglalatoskodó műhelyek. Anyám, hova megyünk? – kérdeztem ijedten, mikor elindultunk egy olyan folyosó felé, ahol még sosem jártam. Meglátogatjuk Arnor barátunkat. Arnor? Ki az az Arnor? – kérdeztem anyámat, aki csak fontoskodó pillantásokat vetett rám, de nem válaszolt. Mérgemben fújtattam. Miért nem mond el nekem soha semmit?! Miután egy vastag kőajtó bezárult mögöttünk, és végigmentünk egy újabb sötét folyosón, azt hiszem, megérkeztünk. Alaposan körbenéztem. Ez volt a legkomorabb hely, amit valaha láttam. Alig volt valami fény, dohos volt a levegő, és penész borította a falakat. Valaki köhögött. Máshonnan egy sóhajtást hallottam. A felismeréstől úgy ledermedtem, hogy nem bírtam megmozdulni, csak a szemem tágult hatalmasra. Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy fulladozó hal. Melyikük az? – kérdeztem anyámtól, mikor meg bírtam szólalni. Mindig is utáltam a börtönöket. Rettegtem, valahányszor csak hallottam egyről. Mert az apám is egy börtönben aszalódott évtizedeken át, míg végül meghalt. Ő – mutatott egy férfira. Tipikus ember volt. Barna, félhosszú haja szerteszét állt, kissé borosodás volt az arca, viszont hihetetlenül kékek voltak a szemei. Ott ült a földön megláncolva, de a büszkeségét így se veszítette el, ez látszott a testtartásán. Miért jöttél ide? – kérdezte anyám a férfitől. Az persze semmit se értett belőle, ezért én megismételtem a kérdést az ő nyelvén. Tudtam a nyelvüket, mert egy emberöltőt eltöltöttem egy emberi városban, mint diplomata. Én beszéltem az egész „országunkban” a nyelvet. Sürgős üzenetet kell vinnem az elfeknek – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Fordítottam. Közben megérkezett a királyunk követe is, így már neki is be kellett számolnom mindenről. Akkor mit keresel itt? – kérdezte a követ lekezelő hangon. Már mondtam. Az üzenet sürgős. © Aeidail
Ez még nem jogosít fel arra, hogy belépj a területünkre! – A követ hangja fagyos volt. Megborzongtam, és remegő hanggal fordítottam. Értsétek meg! El kell juttatnom az üzenetet a Smaragd erdei elfek területére! A népem sorsa függ ettől! Hát akkor elbukik a néped! – mondta a király szólója, köpött egyet, majd távozott. Felé fordítottam a tekintetem, de már csak a lobogó palástot láttam, amint elsuhan a folyosón. Nem értettem, hogy miért viselkedett ennyire elutasítóan. Hiszen a mi érdekünk, hogy ne utáljanak minket, akkor meg miért nem engedjük el ezt a futárt? Végül is nem tett semmi rosszat! Csak betolakodott a felségterületünkre, ami felér egy halálos ítélettel… Nem tudom, hogy mi vett rá arra, hogy fajtársam után rohanjak. Talán az, hogy Ouris falut nemrég hagytam el, és ismertem annyira a kinti helyzetet, hogy tudjam: az emberek valóban veszélyben vannak, és csak egy hajszálon múlik a túlélésük, a háború kimenetele pengeélen táncol. Itt kell megvallanom, hogy amíg anyám azt hitte, hogy én csak „kiszellőztetem a fejem”, valójában a Smaragd Fenyvesben voltam egy találkozón. Elég bonyolult helyzet alakult ki a kontinensünkön, lényeg a lényeg: egy hataloméhes sárkánypár a katonáival ki akarja irtani az emberiséget. Pontosan nem tudom, hogy ennek mi az oka, de hallottam egykét dolgot egy bizonyos kincsről, ami a halandók birtokában van. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a kincset egy tárgyként kell értelmezni, de jelen pillanatban nem is tudok kideríteni erről többet. Végre sikerült utolérnem a szólót. Kérlek! Állj meg egy szóra! Nem szokásom csevegni. Tudod Daiyla, nekem fontosabb dolgaim is vannak, minthogy naphosszat a fenti kripta előtt ücsörgök, és verseket írok – prüszkölte a szavakat. Nem fogtam fel igazán a szavait, valójában egy dolog maradt meg bennem: Daiyla. Honnan tudod a nevem? – kérdeztem elhalóan. Mindenki tudja a neved! „Az Egyetlen”, mindenki így emleget. Csak azért, mert megtanultál egy olyan nyelvet, amire holnapután már senkinek sem lesz szüksége! De ha már ennyire bosszant ez a dolog, megmondom az enyémet: Lonix. – mondotta, majd megfordult, és elviharzott megint. Nem hiszem el! Ez a férfi féltékeny rám! Énrám, aki semmi egyebet nem tett le az asztalra, csak egy nyelvet! Meg persze háromszáznyolcvankét évet feláldozott az életéből mindenféle barbár dolgokra, mert érdekli, hogy mi van odakint! Az alagút itt elágazott, és én mérgesen fordultam abba az irányba, amerre nem az a felfuvalkodott hólyag ment. Még sosem voltam itt, de ez nem zavart. Egyszerűen csak le akartam nyugodni, így hagytam, hogy oda vigyen a lábam, ahová akar. Aztán megálltam egy gyönyörű, mohos kapu előtt. Érdekes, az ilyesfajta minták nem az én népemre vallanak. Izgatottan rátapasztottam fülem az átjáróra. Sajnálatos módon semmit sem hallottam a saját lélegzetvételemen és szívverésemen kívül. Messzire elkalandozhattam a központi (vagy egyáltalán bármilyen) csarnoktól, mert egy lélek sem volt idelent – legalábbis én azt hittem. A következő pillanatban valaki egy hatalmasat vágott kobakomra, és én a földön kötöttem ki, valószínűleg eszméletlenül, mert elnyelt a sötétség.
Vége az első résznek.
© Aeidail