BARLANGRENDSZER – 2. RÉSZ Cozunius AZT HITTEM, HOGY ÉSZRE FOG VENNI. Persze, mint kiderült, a griffek kicsit bamba teremtmények, hiszen idáig sikerült bejutnom. Még sosem láttam a birodalmukat belülről, de hallani már hallottam róla. Hát, szerény véleményem szerint eléggé fura helyen laktak. Én utáltam a föld alatt lenni. És végül csak felbukkant egy másik griff is a folyosó végén. Hála Valonak, hogy elkanyarodott egy másik irányba! A lány mocorogni kezdett. Bizonyára rossz helyen vágtam fejbe, mert a Mester szerint tovább kellett volna mozdulatlannak lenni. No, de sebaj. Legalább megkérdezhetem tőle, hogy ismerie Arnor bajtársamat. Elvégre őérte jöttem ide. A griff kinyitotta a szemeit, és felszisszent. Kezét óvatosan az oldalára tette. Bizonyára beverte magát valahol, amikor elesett. A lány fölnézett, és elkerekedett a szeme. Meglepetésében felkiáltott. Nem csodálkoztam rajta, én is pont így reagáltam volna, ha egy félszerzet állt volna előttem rubinvörös szemekkel, kissé pikkelyes, fényes bőrrel és egy csúszós, szintén pikkelyes macskafarokkal, ami félig kilóg szürke térdnadrágjából. Nem… nem hiszem el! – kiáltotta a Tollas, majd felpattant. Ha nem maradsz nyugton, megint leütlek! – fenyegettem, mire az idegesen felnevetett. Ha megmozdulsz, elkezdek ordibálni, és pillanatokon belül elkapnak. Úgy hiszed? – kérdeztem vigyorogva. – Mindig is félreismertek minket, orlorrothokat, ez a Ti nagy hibátok! Különben is, nem akarok harcolni. Egy barátomért jöttem, Kicsiny Lányka! „Kicsiny Lányka” kihúzta magát, és mérgesen összevonta a szemöldökét. Tudd meg, Pikkelyes, hogy én vagyok népem képviselője Odakint! És nem vagyok kicsi! Több mint fél évszázada élek ezen a földön! Felhorkantottam. Annyira nem érdekelt, hogy mit csinál, engem csak baráton holléte és állapota foglalkoztatott. Mert egyébként előző életedet is itt töltötted mi?! – Nem hagytam, hogy közbeszóljon, folytattam tovább. – Na, idehallgass, Kicsiny Lányka, nem azért kockáztattam az életem, hogy ilyen fruskákkal csevegjek. Mondd meg szépen, ismerede Arnort, avagy sem? A griff egykét pillanatig hápogott, majd mintha mondani akart volna valamit, de nem jött ki hang a száján. Szóval igen, köszi a segítséget! – mondtam vidáman, majd felmásztam a falra, és a plafonon elindultam. Farkammal egyensúlyoztam, és imádkoztam, hogy a föld tartsa meg a súlyom. Sok különleges képességem volt, többek között nyálkás volt a tenyerem és a talpam, könnyen tapadt a legtöbb felületre, a csontozatom is könnyebb volt, nagyjából olyan, mint a griffeké, farkammal tökéletesen tudtam egyensúlyozni, és hála vörös szemeimnek, átláttam egynéhány dolgon. Várj, most meg hová mész? – sietett utánam a lány. Abba az irányba tartok, amerről Te jöttél – válaszoltam érzelemmentesen. Valo, mondd, hogy lehetnek ezek a tollas lények ennyire buták? Ne! El fognak kapni!
© Aeidail
Megtorpantam. Ez a lány azt mondta, hogy el fognak kapni? Aggódik értem? Egy kicsit összezavarodtam. Szóval tényleg ismered Arnort. Igen – felelte őszintén. – De nem fogják elengedni. A népem túl büszke ahhoz, hogy ilyen döntésre jussanak. Mármint a Nagytanács. Leugrottam a mennyezetről, egyenesen a lány előtt landoltam. Persze, meg sem inogtam, hiszen az egyensúlyérzékem tökéletes volt. Miért van rajtad ez? – böktem a furcsa ingre. A lány kicsit zavarodottan megvonta a vállát. Gondolom anyám nem akarta felfedni a börtönlakók előtt, hogy én is griff vagyok. Bár tényleg nem értem a dolgot. Mindenkinek elől van a szárnya, csak az enyém van lekötve. Ám bízom anyám döntésében. Ez még rajtam marad egy picit. Értem. Mondd, Kicsiny Lányka, miért aggódsz értem? És miért érdekel egy ember? Most már teljesen össze volt zavarodva a gyors gondolatmenetemtől. De én ezt csak egy szóval tudtam megmagyarázni: griffek. Mindnek nehéz volt a felfogása. És ostobák voltak. Igen ostobák. Én csak… tudom, hogy mi a helyzet Odakint. És tényleg nem értem, hogy miért nem képesek elengedni a férfit. Ha az üzenet tényleg fontos, akkor el kell engedni. Tényleg fontos, Kicsiny Lányka – bólintottam komoran. Rendben. Akkor mássz vissza a plafonra, és kövess! – utasított, majd elindult a folyosón. Én már most utáltam ezt a barlangrendszert, nem tudom, hogy ők hogyan bírták idelent. Mindenesetre egy dolog kiderült számomra: ennek a fruskának van szíve, és törődik másokkal. Parancsára föl is pattantam a mennyezetre, és tapadós kezeim segítségével nekiiramodtam az ismeretlennek.
Vége a második résznek.
© Aeidail