Simone St. James: Alkony Motel by Agave Könyvek

Fell, New York állam 1982. november

Viv Vivian egyedül volt azon az éjjelen, amikor minden véget ért. Nem zavarta. Sőt, jobban szerette így. Erre akkor jött rá, amikor megkapta az éjszakai műszakot itt, a semmi közepén: emberek között lenni könnyű, az egyedüllétet sokkal nehezebb elviselni. Különösen a sötétben. Az, aki képes igazán egyedül lenni, összezárva a saját gondolataival – erősebb bárkinél. Az készen áll. Jöhet bármi. Mégis, ahogy bekanyarodott a New York állambeli Fellben található Alkony Motel parkolójába, megállt egy pillanatra. Ismerős borzongás járta át. Csak ült az ütött-kopott Chevroletben, a kulcs még a gyújtásban, ment a fűtés, szólt a rádió, a kabátja pedig a vállára borítva pihent. Felnézett a villódzó kék és sárga neonfeliratra, a két szinten két hosszú, L alakú csíkban sorakozó szobákra, és azt gondolta: Nem akarok bemenni oda. Mégis megteszem. Készen állt, ugyanakkor rettegett. Éjjel tíz óra ötvenkilenc perc volt. Sírni támadt kedve. Üvölteni. Úgy érezte, menten rosszul lesz. Nem akarok bemenni oda. Mégis megteszem. Mint minden egyes alkalommal. Odakint két félig fagyott esőcsepp koppant a szélvédőn. A Chevrolet visszapillantó tükrében látta, ahogy egy kamion robog el az úton. Tizenegyet ütött az óra, és a rádióban híreket mondtak. Még egy perc, és elkésik, de nem izgatta. Senki nem fogja kirúgni. Senkit nem érdekel, 7

hogy jön-e munkába, vagy sem. A motelnek kevés vendége volt, és közülük egy sem vette volna észre, hogy az éjszakai recepciós elkésett. Sokszor olyan kihaltnak tűnt a hely, hogy egy külső szemlélő azt hihette: itt sosem történik semmi. Viv Delaney azonban tudta az igazságot. Az Alkony ugyan üresnek tűnt, mégsem volt az. A hidegtől dermedt kézzel lehajtotta a sofőrülés árnyékolóját, hogy a tükörben alaposan szemügyre vehesse magát. Megigazította a tincseit; rövid, karakteres fazont vágatott magának, ami éppen a fülcimpája alá ért, felül pedig feltupírozta a haját, hogy dúsabbnak hasson. Ellenőrizte a sminkjét is – nem olyan hideg hatásút viselt, mint a legtöbb idevalósi lány, inkább halvány levendulaszínűt. Úgy nézett ki, mintha behúztak volna neki egyet. Néhány sárgás és narancsos ecsetvonással akár többnapos sérülést is festhetett volna magának, de ma este nem bajlódott ezzel. Megelégedett a lila folttal a szemhéján, ami a szemceruza sötét vonaláig és a szempillájáig ért. Egyáltalán miért sminkelte ki magát? Maga sem tudta. A rádióban egy holttestről beszéltek. Egy lányt húztak ki az árokból a Melborn Road környékén, mindössze tíz mérföldnyire innen. Na, nem mintha az itt jelentett volna bármit is – ez csak egy motel volt a Fellből kivezető kétsávos országút mentén, ami New York állam északi részének ürességébe, végül pedig Kanadába vezetett. Ha azonban egy mérföldet haladsz ezen az úton, majd jobbra kanyarodsz a fejed fölött végigfutó drótról magányosan lelógó lámpánál, és követed az utat, pontosan ott lyukadsz ki, ahol a lányt megtalálták. Tracy Watersnek hívták; akkor látták utoljára, amikor elhagyta egyik barátnője házát a szomszédos városban. Tizennyolc éves volt, pucérra vetkőztették, és egy árokba hajították. Két nappal azután találták meg, hogy a szülei bejelentették az eltűnését. Ahogy a kocsijában üldögélt és a híreket hallgatta, a húszéves Viv Delaney keze remegni kezdett. Elképzelte, milyen érzés lehet pucéran feküdni, miközben a fagyos eső verdesi a magatehetetlen testedet. 8

Milyen kegyetlenül hideg lehet! És vajon miért mindig csak a lányok végzik meztelen holttestekként, akárcsak az út szélén magukra hagyott állati tetemek? És mindegy, mennyire félsz, vagy mennyire vagy elővigyázatos, mindez veled is bármikor megtörténhet. Főleg itt. Itt bármikor te következhetsz. Tekintete a motelre tévedt, a rikító sárga-kék neonfeliratra, ami szüntelenül villódzott az éjszaka sötétjében: Szoba Kiadó. Kábeltévé! Szoba kiadó. Kábeltévé! Három hónapot töltött ezen a helyen, de néha még mindig rátört a félelem. A rettenetes, leírhatatlan félelem; szörnyű gondolatai ide-oda cikáztak az agyában, és elfogta a pánik. Egyedül leszek az elkövetkező nyolc órában. A sötétben. Egyedül leszek vele és a többiekkel. Mindezek ellenére Viv elfordította a kocsikulcsot, ezzel kikapcsolva a fűtést és a rádiót is, ahol még mindig Tracy Watersről beszéltek. Emelt fővel kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, és kilépett a dermesztő hidegbe. Összecipzározta magán a nejlonkabátját, és keresztülsétált a parkolón. Farmert és tengerészkék, fehér fűzős sportcipőt viselt, amelynek talpa túl vékonynak bizonyult az efféle időjáráshoz. Az eső eláztatta, a szél pedig összezilálta gondosan megalkotott frizuráját. Átvágott az udvaron, és az Iroda feliratú ajtó felé vette az irányt. Odabent Johnny álldogált a pult mögött, és épp a kabátját próbálta becipzárazni a hatalmas pocakja fölött. Valószínűleg már kiszúrta Vivet az ajtóba vágott ablakon keresztül. – Elkéstél? – kérdezte feleslegesen, hiszen az óra ott ketyegett a háta mögötti falon. – Csak öt percet – felelte Viv védekezőn, miközben lehúzta a cipzárt a kabátján. Összerándult a gyomra, és émelyegni kezdett a gondolattól, hogy idebent van. Haza akarok menni. De hol van az otthona? Fellben semmiképpen, az egyszer biztos. Illinois sem az, ahol született. Amikor édesanyjával vívott legutóbbi 9

szócsatája után végleg elhagyta Illinois-t, New Yorkba készült, hogy színésznő lehessen. Persze ez – addigi élete szinte minden fontos részletéhez hasonlóan – csak egy magára öltött szerep volt, kitaláció. Elképzelése sem volt, hogyan válhatna belőle New York-i színésznő, de ennek már a gondolata is feldühítette az anyját, és ez neki éppen elég volt. Viv mindössze arra vágyott, hogy leléphessen. És le is lépett. És itt kötött ki. Átmenetileg Fell lett az otthona. – Mrs. Bailey a 217-esben van – jegyezte meg Johnny, miközben felsorolta a motel összes vendégét. – Már leugrott italért, szóval bármikor érkezhet tőle a szokásos hívás. – Remek… – felelte Viv. Mrs. Bailey jobb híján piálni járt az Alkonyba, mert otthon valószínűleg bajba került érte. Rendszeresen, alkoholmámoros állapotban hívásokat intézett a recepcióra, hogy olyasmiket követeljen, amikről azonnal el is feledkezett. – Még valaki? – A Floridába tartó pár kijelentkezett – mondta Johnny. – Volt két telefonbetyár, mindkettő hangosan szuszogott a kagylóba. Idióta kamaszok. Illetve írtam egy emlékeztetőt Janice-nek a 103-as szoba ajtajával kapcsolatban. Nem stimmel vele valami. Folyamatosan kinyitja a huzat, még akkor is, miután bezárom. – Tudom – felelte Viv. – Már egy hete szóltál erről Janice-nek. Janice a motel tulajdonosa volt, akit Viv hetek óta nem látott. Sőt, hónapok óta. Nem nézett a motel felé, ha nem indokolta semmi, éjszaka pedig végképp nem járt erre. Vivian fizetését mindig egy borítékban hagyta a pulton, és cetliken üzentek egymásnak. Még a tulaj sem időzött szívesen ezen a helyen. – Épp itt az ideje, hogy megjavíttassa azt az ajtót – jelentette ki Johnny. – Nem találod különösnek? Kulcsra zártam, mégis kinyílt. – De – adta be a derekát Viv. – Különös. Hozzászokott már ehhez. A motel összes alkalmazottja közül senki más nem látta, és nem élte át azt, amit ő, mert ilyen furcsaságok csakis az éjszaka közepén történtek. A nappali és az esti műszak dolgozóinak fogalmuk sem volt ezekről. 10

– Remélem, nem jön új vendég – zárta le a beszélgetést Johnny, és a fejébe húzta a kabátja kapucniját. – Remélem, ma nyugis estéd lesz. Itt sosem nyugis – gondolta Viv, de hangosan inkább csak annyit mondott: – Igen, én is remélem. A lány figyelte, ahogy a férfi kisétál az irodából, hallotta, ahogy beindítja az autója motorját, és elhajt. Johnny harminchat éves volt, és még az anyjával élt. Viv elképzelte, ahogy hazavezet, talán tévézik is még egy kicsit elalvás előtt. Olyasfajta férfi volt, aki nem ért el sok mindent az életben, egyszerű életet élt, és ismeretlen volt számára a Vivet marcangoló félelem. Olyan életet élt, amiben sosem kellett Tracy Watersre gondolnia; talán annyit fel tudott volna idézni, hogy a rádióban hallotta ezt a nevet. Talán éppen Viv volt az, aki kezdett becsavarodni. Csend telepedett a szobára, amit csak a Hatos úton elhaladó forgalom zaja, és a motel mögötti fák susogásának nesze tört meg néha. Tizenegy óra tizenkettő perc volt az idő. Az asztal mögötti faliórán a nagymutató átfordult a tizenháromra. Viv felakasztotta a kabátját a sarokban álló fogasra, egy másikról pedig levett egy tengerészkék poliésztermellényt – aminek bal oldalára felülre az Alkony Motel feliratot hímezték –, és felvette a fehér blúza fölé. Kihúzta a pult mögötti keményfa széket, és leült. Gyorsan végigjáratta a tekintetét az asztal összekarcolt, pecsétes felületén: egy tollakkal és ceruzákkal teli üvegpoháron; egy fekete, kocka alakú, viccesen „vasalónak” nevezett készüléken, ami kattogó hangot adott ki, ahogy fel-le húzgálta a fogantyúját, miközben lenyomatot készített a beletett bankkártyáról; és egy hányásszínű tárcsás telefonon. A pult közepén egy hatalmas, lapos könyv feküdt, amit az itt megszálló vendégek töltöttek ki és írtak alá bejelentkezéskor. A könyv 1982 novemberénél volt kinyitva. Viv előhúzott egy noteszt a táskájából, kivette a lapok közé préselt tollat, kitette a jegyzetfüzetet a pultra, és írni kezdett. 11

November 29. A 103-as szoba ajtaja megint folyton kinyílik. Furcsa telefonhívások ismeretlen számról. Nincs itt senki. Tracy Waters meghalt. Zörejt hallott odakintről, és félig felemelt fejjel megdermedt. Egy ajtócsapódás, aztán még egy. Ritmusos és vad. Kitárult a 103-as szoba ajtaja, és a falat csapkodta a viharos szélben. Ismét. Viv lehunyta a szemét egy pillanatra. Szinte hullámként öntötte el a félelem, de már nem volt kiút. Hiszen itt volt. Készen kellett állnia. Az Alkony igényt tartott rá ezen az éjszakán is. Újra a papírhoz nyomta a tollát. Mi van akkor, ha minden, amit láttam, minden, amit gondolok, beigazolódik? Én hiszek benne. A lány szeme a vendégkönyvre tévedt, pontosabban az ott felsorolt nevekre. Egy pillanatig habozott – eközben a válla fölött szüntelenül ketyegett az óra –, majd ismét írni kezdett. A szellemek éberek ma éjjel. Nyugtalanok. Hamarosan minden véget ér. Remegett a keze, de folytatta. Annyira sajnálom, Tracy! Elbuktam. Egy apró nyögés szakadt fel a torkából, de gyorsan vissza is nyelte. Letette a tollat, és megdörzsölte a szemét; a különleges, levendulaszínű szemfesték ott maradt az ujja hegyén. 1982. november 29-e volt, tizenegy óra huszonnégy perc. Alig négy órával később Viv Delaney-t már sehol sem találták, elnyelte a föld. És ez még csak a kezdet volt.

Fell, New York állam 2017. november

Carly Nem tűnt ismerősnek a hely. Kinyitottam a szemem, merev tekintettel bámultam a sötétbe, és úrrá lett rajtam a pánik. Idegen ágy, az ablakon át beszűrődő furcsa fények, ismeretlen szoba. Egy percig szinte súlytalannak éreztem magam; egyszerre volt rémisztő és felszabadító élmény. Aztán bevillant: Fellben vagyok, New York államban. A nevem Carly Kirk, húszéves vagyok, és nincs itt semmi keresnivalóm. Ránéztem az éjjeliszekrényen heverő telefonomra. Hajnali négy órára járt, csak az utcai lámpák és a szemközti éjjel-nappali gyorsétterem fényei szűrődtek át a hotelszoba ablakának áttetsző függönyén, és egy elmosódott négyzetet festettek a falra. Már nem akartam tovább aludni. Átvetettem a lábamat az ágy szélén, felkaptam az éjjeliszekrényről a szemüvegemet, és az orromra biggyesztettem. Egészen Illinois államból vezettem el idáig tegnap, és a hosszú út annyira kimerített, hogy hullafáradtan zuhantam be az ágyba ebben a semmitmondó kis hotelben Fell központjában. Nem volt valami nagy szám ez a város, amit már az internetes térképek műholdfelvételein is láttam. A belváros lényegében kávézók, mosodák, kacatokkal telezsúfolt régiségüzletek, bérházak és antikváriumok

fura egyvelege volt, amik egy élelmiszerüzletet és egy gyógyszertárat fogtak közre szinte védelmezőleg. Az én utcám – rajta a szállodával és a gyorsétteremmel – egyenesen keresztülszelte a várost. Láthatóan a legtöbb Fellbe érkező ember nem vette a fáradságot, hogy betérjen a központba, egyszerűen továbbhajtott. Tegnap este elhaladtam az Üdvözöljük Fellben! tábla mellett, amire egy nagyokos ráfújta festékszóróval, hogy Fordulj vissza! Én nem fordultam vissza. Az orromra nyomott szemüveggel ismét felkaptam a telefonomat, és végignéztem az éjjel érkezett e-maileket és üzeneteket. Az első e-mail a családom ügyvédjétől érkezett. Az örökség rád eső részét átutalták a bankszámládra, ahogy a csatolt táblázatban is láthatod. El sem olvastam a folytatást, nem nyitottam meg a táblázatot. Nem kellett látnom, hogy tudjam, megörököltem édesanyám vagyonának egy részét, a testvéremmel, Grahammel osztozva. Nem lettem gazdag, de ez a pénz éppen elég volt ahhoz, hogy élelmet és szállást biztosítson egy kis időre. Nem voltam kíváncsi a számokra, rá sem akartam nézni. Édesanyám mindössze ötvenegy évesen hunyt el rákban, az elvesztéséhez képest a pénz jelentéktelennek és ostobaságnak tűnt. Valójában az egész életem megkérdőjeleződött. Tizennégy kínkeserves, gyásszal eltöltött hónap után éppen ezt csináltam most, a magam őrült módján. És képtelen voltam leállni. Ezután egy sor üzenet következett Grahamtől. Mégis mit képzelsz, Carly? Otthagyod a főiskolát? Mennyi időre? Azt hiszed, be tudod majd pótolni a kihagyott időt? Mindegy. Ha az a rengeteg befizetett tandíj kárba vész, akkor magadra maradtál. Ezzel tisztában vagy, ugye? Bármihez is kezdesz, sok szerencsét hozzá! Próbáld meg nem megöletni magad. Megnyomtam a Válasz gombot, és pötyögni kezdtem. Szia, drámakirálynő! Csak néhány napról van szó, és minden tárgyból jól állok. Ez csak egy kiruccanás, mert kíváncsi vagyok. Perelj be érte! Nem lesz

semmi bajom. Nem terveztem, hogy megöletem magam, de köszi, hogy aggódsz! Igazság szerint néhány napnál azért tovább terveztem itt maradni. Anya halála óta a főiskola befejezése és az üzleti diploma megszerzése értelmetlennek tűnt. Amikor elkezdtem a sulit, azt képzeltem, hogy rengeteg időm lesz kitalálni, mit is akarok kezdeni az életemmel. Anya elvesztése azonban rámutatott arra, hogy az élet sokkal rövidebb, mint hisszük. Ráadásul néhány kérdésre választ szerettem volna kapni. Most jött el az idő, hogy megtaláljam őket. Hailey, Graham menyasszonya is írt nekem. Hali! Jól vagy??? Aggódom érted! Ha szeretnél beszélni valakivel, én itt vagyok. Vagy keressünk egy másik gyásztanácsadót? Segíthetek találni egyet! OK? Puszi! Istenem, olyan kedves! Már volt gyásztanácsadóm. Jártam terápiára, egyénibe és csoportosra, jógáztam, meditáltam, megtanultam törődni magammal. Mindezek közben pedig rájöttem, hogy nincs szükségem terápiára. Amire jelenleg szükségem van, azok a válaszok. Letettem a telefont, és felnyitottam a laptopot, ami azonnal életre kelt. Megnyitottam a kezdőképernyőre mentett fájlt, és gyorsan végigpörgettem. Megakadt a szemem egy 1982-es újságkivágáson a következő felirattal: A rendőrség nagy erőkkel keresi az eltűnt fiatal nőt. A cím alatt egy lány fotója látszott, amit egy pillanatképből vágtak ki. Gyönyörű volt, csábító, és önfeledten mosolygott a kamerába. A frizurája tökéletesen beállítva, a frufruját hátrasimították a homlokából, a tincsei pedig a nyolcvanas évekre jellemző stílusban omlottak a vállára. Bőre ragyogása és szeme csillogása még a fekete-fehér fotón is átsugárzott. Alatta a képaláírás így szólt: A húszéves Viv Delaney-t november 29-e éjjele óta nem látták. Bárki, akinek információja van a hollétéről, értesítse a rendőrséget! Ez! Ez volt a válasz, amit kerestem. Amióta az eszemet tudom, mindig is könyvmoly voltam, szinte faltam a betűket. Csakhogy A fekete villám kiolvasása után valami meg-

változott. Szívesebben választottam a sötétebb témájú könyveket, amik ijesztő dolgokról szóltak: eltűnésekről, gyilkosságokról, főleg ha azok megtörtént eseményeken alapultak. Amíg más gyerekek J. K. Rowlingot olvastak, addig én Stephen Kinget. Amíg más gyerekek történelemleckét írtak az amerikai polgárháborúról, addig én Lizzie Bordenről, a 19. században élt baltás gyilkosról olvasgattam. Egy esszét is írtam róla házi feladatként, kiegészítve olyan fontos részletekkel, mint például hol találta el Lizzie baltája az édesapját és a mostohaanyját, mire a tanárom aggódva felhívta a szüleimet: – Minden rendben van Carlyval? – Anya csak legyintett, tisztában volt vele, milyen sötét dolgok foglalkoztattak akkoriban. – Minden rendben. Csak szeret gyilkosságokról olvasni, ennyi az egész. Anya azonban elhallgatta – erről egyébként is gyűlölt beszélni –, hogy nem véletlenül fogott meg ennyire ez a téma. Történt egy máig megoldatlan gyilkosság a családban, én pedig a megszállottja voltam az ügynek, amióta csak az eszemet tudom. Ismét az újságkivágásra pillantottam. Viv Delaney, a fényképen szereplő lány édesanyám nővére volt. 1982-ben tűnt el, amikor az éjszakai műszakban dolgozott az Alkony Motelben, és azóta sem került elő. Ez hatalmas, fájó űrt hagyott a családban, amiről bár mindannyian tudtunk, de sosem beszéltünk. – Sose kérdezd erről anyádat! – figyelmeztetett apa, mielőtt itt hagyott volna bennünket örökre. – Nagyon felzaklatja a téma. Még a bátyám is megértő volt, pedig ő aztán mindig az agyára ment mindenkinek. – Anya testvérét meggyilkolták – mondta nekem egyszer. – Valaki elrabolta, és megölte, például az a kampókezű pasi. A hideg kiráz tőle. Nem csoda, hogy anya nem beszél róla. Viv nagynénémnek harmincöt évvel ezelőtt veszett nyoma. A nagyszüleim – anya és Viv szülei – meghaltak. Egyetlen kép sem maradt róla a házunkban, semmi, ami kicsit is rá emlékeztetne. Anya halála

előtt egy évvel otthon töltöttem a nyarat, és netezés közben ráakadtam egy cikkre, amiben Viv fotója szerepelt. Ekkor láttam őt először, és azt gondoltam, talán elég idő telt el. Kinyomtattam a teljes cikket, és lementem anyához a földszintre, hogy megmutassam neki. – Nézd, mit találtam! – mondtam. Anya a nappali kanapéján üldögélt, és tévézett, ahogyan vacsora után mindig szokott. Elvette a kezemből az újságcikket, és olvasni kezdte. Sokáig meredt a papírra, a tekintete hosszasan időzött a fényképen. Amikor felnézett rám, olyan furcsa kifejezés ült ki az arcára, amit sosem láttam korábban. Fájdalom, kimerültség és egy olyan régről megmaradt, mindent elsöprő félelem, ami szinte beleivódott az elméjébe az évek során. Akkor még nem tudtam, hogy rákos, és egy éven belül elveszítem. Ő talán már akkor is tudta, csak nem akarta elmondani nekem, mégis azt gondolom, hogy az az arckifejezés, az a félelem mind Vivianhez kapcsolódott. Amikor újra megszólalt, a hangja teljesen érzelemmentesen hatott. – Vivian meghalt – mondta egyszerűen. Letette a papírt, felállt, és kisétált a szobából. Soha többé nem kérdeztem őt erről. Anya halála után lettem igazán mérges. Nem anyára haragudtam, ő még kamasz volt Viv eltűnése idején, és nem sokat tehetett volna. De mi a helyzet a többiekkel? A rendőrséggel? A helyi emberekkel? Viv szüleivel? Miért nem terjesztették ki a keresést az egész államra? Hogyan engedhették meg, hogy Viv ilyen könnyen feledésbe merüljön? Legelőször Grahamhez fordultam válaszokért, hiszen idősebb volt nálam, és több részletre emlékezett. – A nagyi és a nagypapa már elváltak – felelte Graham. – Amikor Viv eltűnt, a nagyi már egyedülálló anyukaként élt. – Na és? Ez megmagyarázza, hogy miért nem keresi meg a lányát? Nagypapa úgyszintén?

Graham vállat vont. – A nagyinak nem volt túl sok pénze. Ráadásul – ahogy anya mesélte – nem jött ki valami jól Vivvel, állandóan veszekedtek. Döbbenten bámultam a testvéremre. Anya bérlakásában ültünk, és éppen a holmiját dobozoltuk be. Szünetet tartottunk, és rendeltünk valami harapnivalót. – Ezt anya mondta neked? Nekem sosem említette. A bátyám ismét megrántotta a vállát, nekidőlt egy doboznak, és a mobiljába mélyedt. – Akkoriban nem volt internet vagy DNS-vizsgálat. Ha meg akartál találni egy eltűnt személyt, szépen beültél a kocsidba, és körbeautóztad a környéket. Nagyi nem hagyhatta ott a munkáját, hogy Fellbe menjen. Nagypapa pedig addigra újraházasodott. Ha engem kérdezel, nem is nagyon érdekelte már őt a lányai sorsa. Ez igaz. Anyának nem volt túl jó a viszonya az édesapjával, aki magára hagyta őket. A temetésére sem ment el. – Na és mi a helyzet a rendőrséggel? – firtattam tovább. Graham letette a mobilját és elgondolkodott. – Hát, Viv elköltözött otthonról, és már húszéves volt – felelte. – Szerintem azt hitték, hogy csak lelépett valakivel. – Rám nézett. – Nagyon érdekel ez az egész, ugye? – Igen, nagyon. Nem találták meg a holttestét. Már nem 1982-t írunk, már létezik az internet és a DNS-vizsgálat. Talán tehetnénk valamit. – Mármint te? Igen, én. Ha már más nem hajlandó. És most, hogy anya is elment, feltehetném az összes kérdést anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki. Anya magával vitte a sírba a Vivvel kapcsolatos emlékeit, így már sosem fogom hallani őket. Tehetetlen dühömet a terapeutáim és a tanácsadóim szerint még fel kellett dolgoznom. Úgy véltem, a mások iránt érzett haragomon – mert egyenesen gyalázatosnak tartottam, hogy a nénikém elrablása és meggyilkolása felett egyszerűen szemet hunytak – csak úgy lennék képes továbblépni, ha Fellbe megyek, és megkeresem én a válaszokat. 18

Rákattintottam a laptopomra mentett másik újságkivágásra. A címe egyszerűen ennyi volt: Még mindig nem találják az eltűnt fiatal nőt. A körülmények elég gyanúsak: Viv húszéves volt, három hónapja tartózkodott Fellben, az éjszakai műszakot vitte az Alkony Motelben. Az eltűnése napján is bement dolgozni, aztán a műszak közepén hirtelen felszívódott, otthagyva az autóját, a táskáját és minden holmiját. Akkori szobatársa, egy Jenny Summers nevű lány szerint Viv „kedves lány volt, aki mindenkivel jól kijött”. Emellett egy magát megnevezni nem kívánó személy „csinos és vonzó” nőnek írta őt le. Amennyire az ismerősei tudták, nem járt senkivel. Nem drogozott, nem ivott alkoholt, és nem árulta a testét sem. Édesanyja – az én nagymamám – a cikk szerint „halálra aggódta magát”. Egy gyönyörű lány volt, aki egyik pillanatról a másikra eltűnt. Gyalogosan. Pénz nélkül. Vivian halott. Az esetet nem követte túlzott érdeklődés sem a helyi, sem az országos médiában. Az akkoriban megjelent újságok nem kerültek be a számítógépes adatbázisba – a felli könyvtár archív anyagában lehetett elolvasni őket. Így keresésem legelején az interneten kizárólag a valódi bűnesetek rajongóinak a blogbejegyzéseire és az önmagukat detektívnek képzelő, otthon ücsörgő megszállottak elméleteire bukkantam. Egyik sem konkrétan Vivről szólt, viszont számtalanszor felbukkant Fell neve. Mint kiderült, Fellhez meglepően sok megoldatlan gyilkosság kötődött. Ez a jelentéktelennek tűnő kisváros a valóságban megtörtént bűnesetek fanatikusainak a paradicsoma. A második újságcikk egyébként anyu holmijai közül került elő. Akkor találtam rá az egyik fiók mélyén elrejtett borítékban, amikor a halála után kipakoltam a komódját. A boríték hófehér volt, és vadonatúj. A hátulján anya gyöngybetűivel az alábbi olvasható: Greville Street 27., C lakás. Talán Viv lakcíme? A borítékba bújtatott újságkivágás szinte szétmállott a kezem között, ezért gyorsan beszkenneltem, és bemásoltam az első mellé. 19

Vivian halott. Úgy tűnt, mintha anya ki akarta volna törölni a nővére emlékét, sosem akart beszélni róla, mégis harmincöt hosszú éven át megtartotta ezt a papírdarabkát a címmel együtt. Ráadásul nemrégiben tehette új borítékba, ami azt jelentette, hogy ki kellett vennie az újságkivágást a régiből, és talán ismét el is olvasta. Viv nem valamiféle rémtörténet vagy kísértethistória, ő valóban létezett. A hófehér borítékra pillantva legbelül tudtam, hogy fontos volt anyának – nagyon is –, de esélyem se maradt, hogy megértsem, mit jelentettek egymásnak. Pusztán ennyim volt: két újságkivágás és a gyász emléke. Csakhogy most már más is a rendelkezésemre állt. Egy kis spórolt pénz és egy részletes térkép Illinois-tól Fellig. Tudtam Viv lakásának címét – legalábbis azt hiszem, ott lakott –, és az Alkony Motelét is. Nem jártam senkivel, ráadásul a főiskolai előmenetelem egyáltalán nem hozott lázba. Volt egy kocsim, aminek a hátsó ülésére éppen befért az összes cuccom. Húszévesen csak vártam, hogy elkezdődjön a nagybetűs életem. Éppen, ahogy Viv tette. Otthagytam tehát a sulit – Graham eléggé felfújta ezt a dolgot –, bevágódtam az autóba, és útnak indultam. És itt kötöttem ki. Úgy terveztem, hogy körülnézek a városban, és megkeresem a régi helyi lapokat a könyvtárban. Megnézem az Alkonyt a saját szememmel, a netes keresésem szerint ugyanis még mindig nyitva állt. Talán valaki ismerte itt Vivet, emlékszik rá, és hajlandó mesélni róla. Az végre több lenne, mint egy anyám fiókjába rejtett sárguló papírfecni. Az eltűnése a család legnagyobb máig megfejtetlen rejtélye volt, aminek én is a részesévé akartam válni, és mindez csupán néhány, a főiskoláról ellógott napba került. Próbáld meg nem megöletni magad! Ilyen volt az én bátyám, mindig ijesztgetett. De ezúttal sem sikerült neki, nem vagyok ijedős. Mégis becsuktam a laptopot, és próbáltam elhessegetni a fejemből a képet, hogy valaki bántja a fotóról visszamosolygó lányt, valaki 20

elrabolja, magával hurcolja egy ismeretlen helyre, ki tudja, mit tesz vele, aztán meggyilkolja. A testét kiteszi egy elhagyatott helyen, ahol talán a mai napig fekszik. Lehet, hogy már csak a csontjai maradtak, és valószínűleg a gyilkosa – bárki is legyen az – már halott, vagy börtönben csücsül. De az is lehet, hogy egyik sem. Vivian halott. Vivian nem érdemelte meg, hogy ilyen könnyen feledésbe merüljön, hogy ne maradjon utána semmi más, csupán néhány régi újságcikk. Az sem igazságos, hogy anya meghalt, és az összes emlékét meg gyászát magával vitte a sírba. Mint ahogy az sem, hogy Viv senkit nem érdekelt a családban, csak engem. Így hát Fellben voltam. Nem tartoztam ide, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Álmatlanul hánykolódtam, s alig vártam, hogy végre felkeljen a nap.