MÁTRAI PÉTER
ÍRÁSAIM
1992-2010
Mátrai Péter: C I N E M A
C
I
egyszer csak odabenn ott van csak egy a nagy fekete kemény szín megengedett: homlokzatdarab fekete pengevékonyságú feketébb a legfeketébb legfeketébb koromfekete ( tán svéd ) éjfekete gránitlemez lapokból feketelyuk-fekete rakottan gyászfekete tetején barlangmély-fekete a feketedoboz-fekete felületbe lánggal ébenfekete beolvasztott sötétkamra-fekete s na ezért éppen csak meg felsejlő az felirattal arany ez de az csak egyetlen szó: díszítés CINEMA ornamens ( de lehet más is ) applikáció a gyanánt hártyán nyurga tehát nyílások a melyeken át fekete: beléphetsz mattan megbúvó és fényesen tolakodó szemmagasságban puhán tartózkodó sok üvegezett üreg keményen kongó melyekben érdesen taszító -színesbenfelületek képében végtelenített rideg előzetesek peregnek mázas csempék a redőző és feszülő kőhártya repedésein puha plüssök (fugáin) lágyan omló át nehéz bársonyok néhol fülledt velúrok apró, sikamlós aranyló-lombú fácskák taftok és selymek tolakodnak elő tükröződő és fekete üveglapok ez ábrázatában a nagy fekete hártya -mikor az est leszállvalami nagyon távoli és nagyon erős fénypászmában csillogni kezd
N
E
ezt az imaginárius szinte appercipiálhatatlan teret apró ezüsték minihalogén fénypontok és lila neoncsík-suhintások derítik fel: néhol csak sejtelmes simogatással máshol arabeszkeket rajzolva emitt a csillagok káprázatát keltve amott egy műtőasztallámpa fényességével valahol egy fekete sziklafalon lassan csordogáló vízfüggöny sejthető, a vizet odalenn zöldmohás padlórés nyeli el és egy nagy-nagy hangversenyzongora piramisszerű piedesztálon aranyló rézkerekekkel és rézveretekkel gyomrában mattarany páncélzattal egy STEINWAY & SONS -hoz illően
M
A
az na és fekete impregnált úr a karton aki naphosszat játszik lányok tálcákon és tálkákon rajt’ akik kelyhekben fekete öltönyt invitálnak és fekete inget és poharakban fekete jegyet ádnak ínyenc-saláták nyakkendőcsokrot helyedre kísérnek pékkülönlegességek visel és gyümölcs s étellel-itallal kínálnak költemények lábán nos gyümölcsnedvek fekete bokacipőt a natúrak s lányok: és apró arany apró fekete szesszel kevertek háromszögek háromszögekkel és beszőve díszített természetesen: mind az öltöny matt aranyszín f e k e t e gyapjába ruhákban espresso és capuccino mind az ing puplinjába és mindezekre mind a nyakkendő mokaszinekben ( de a mozijegyekre selymébe barna arcaikkal, is ) mind cipője finom kézfejeikkel egy fekete üvegpultnál bőrébe és tehetsz szert elsőrangú muzsikus lábikráikkal és ki jártas festetlenre fekete a sminkelve üvegasztalkáknál zenekezdetektől mind vagy akár a szálfaegyenes a zenevégezetig természetes mosolyú fekete valamennyi műfajban barátságosan komoly padlóra telepedve de és fogyaszthatod el ténykedése valamiféle őrjítően intelligens de parttalan be is viheted csak a foszlányaiban moziterembe felismerhető ahová hangicsálás szinte észrevétlenül mely fekete elbűvöl és lebilincsel l a b y r i n t h -on át odaköt és rabul ejt keveredsz a miután déja vu érzését kelti fekete szüntelen kartoncsík-jegyed munkálkodását aranyszínű háromszög s a m p l e r-ek segítik csücskét melyek elveszejted a ott zongora természetes legbelül hangjait a időnként borzasztóan a kényelmes zsöllyében kakadu-üvöltés már csak és a hullámverés TE a és vaslemez-huppogás a és a szirén-ének F I L M a léteztek homokcsikordulás no és a szférák zenéje és hangtartományaiba zöld taszítják EXIT fények a szükséges mennyiségben
1991-1993
Mátrai Péter: H A N G*
Lassan már egy éve... Egyik hajnalon az a fantazmagóriám támadt, hogy a Főiskolán a HANGokkal kellene foglalkozni. (Előzmény: hetvenháromban itt kaptam építész diplomát). Én akkor már egy ideje a hangok bűvöletében éltem. Az építész rajzasztal üresen, elhagyatottan árválkodott a szoba közepén. Én pedig kábelek végére kötötten, fejhallgató-kalodában, display-kre meredten, ujjaim a szintetetizátor és a számítógép klaviatúráin. Egy új, számomra ismeretlen birodalom határán toporogtam: félelmetes kíváncsiság szorította torkomat. A zene addig is átjárta életemet: építész feladványokon rágódva mindig szólt a muzsika, terveimhez zenék tapadnak. Elválaszthatatlanul. HANGszerek mindig is akadtak kezem ügyében: blockflőték, billentyűzetek. De világéletemben vágytam arra a zeneszerszámra, mellyel a HANGok világa béklyók nélkül fürkészhető... egy asztal peremén toporgó (...mondjuk: acél-) golyó egy (...mondjuk: papír-) zacskó durranásától összerezzenve a (...mondjuk: kő-) padlóra pottyan ott pattan kettőt-hármat majd a hatalmas terem sarkába gurul ahol is nekikoccan egy (...mondjuk: pléh-) lavórnak s fájdalmában felsír HANGok. térben és időben. Egy zenemű. Vagy videó. Netán egy mobil objekt. Esetleg egy performance. Meglehet, hogy komputeranimáció. Lehetséges hogy ezek mind: így, együtt, egyszerre. Ebből a szüzséből bárminemű mű foganhat. De maradjunk csak a HANGoknál. És itt most akkurátus munka következik. Billentyűk billentése, gombok tekerése, pótméterek tologatása. És működésbe lendülnek az envelope-generátorok, a low-frequency-oscillátorok, a high- és bandpass filterek, a pitch-modulátorok, az effect-processorok... És a HANGok - a tompán robajló, a gömbölyűen csillogó, a rekedten csörrenő és a keservesen zokogó egyszercsak megszületnek, s már ott rezegnek a computer memóriájába zárva, nevükön nevezhetően és a fekete-fehér billentyűkön bármikor megszólaltathatóan. De mi lenne, ha az iménti banális történet szerepeit másokra osztanánk? Mondjuk timpanikra, trombitára, tamburinra és tekerôlantra. Vagy e kurta kis HANG-story a Carnegie Hall grandiózus Steinway & Sons zongora-HANGjain történne meg Vladimir Horowitz billentésével - de saját ujjaink alatt? Minden lehetséges. Ebben a digitális birodalomban a HANGokkal bármi megtehető. Egymásba olvaszthatók, dirib-darabokra szabdalhatók, majd újból összeilleszthetők, más és más alakzatok képében: hátulról előre, fejjel lefelé, tükörkép tükörképeként. HANGkaméleonok: süvöltésfejűek, üvöltéstestűek, pisszenésfarkúak. Fojtottvattázatú szobákban, üresen kongó irdatlan termekben, kihalt stadionokban, végtelenbevesző pampákon tekergők. Ezredmásodperc és ezerév-éltűek. Winchesterek és floppyk fogságából fekete és színes kábelek erein menekülők. Hogy mindez megtörténhessen, kéne egy műhely a főiskolán. Egy HANGstúdió. Ma még csak ábránd. Lassan már egy éve az. Döbbent csend. GONG... *Ez a szöveg ebben a formájában jelent meg a SZELLEMKÉP/III./1992./3. számában
1992
Mátrai Péter: NÉPSZINHÁZ UTCA 42. (feljegyzések egy zenedarabhoz)
Itt most egy C O N C E R T O lesz hallható... A zene kezdete azt a pillanatot jeleníti meg, mikor PANDORA szelencéjébõl a bűn, a baj, a betegség, a csalás, a gonoszság és a hazugság kiszáguldanak a világra, s a szelence fedele visszacsapódván bezárul a remény. A folytatás arról szól, hogy a szelence itt rejtõzik, ebben a házban (tán a ház a szelence maga?): ótvaros kapualja, hámló lépcsõháza, rogyadozó gangjai, sivár szobakonyhái. A remény hangjait legalábbis mintha szüntelen hallanánk: a falak visszhangozzák a villamosok zaját, a valahavolt kintornások kornyikálását, az egykori zongora- és hegedűleckék itt-rekedt hangfoszlányait, békés hortyogásokat és üvöltõ veszekedéseket. És ontják magukból a kiszaladt tej bűzét, a pörkölõdõ kávé és az odaégetett pirítósok illatát... A darabban a szintetizátor megkísérel szeizmográfként működni: befogni és felerõsíteni az imént említett rezdüléseket. Ugyanakkor egy különös és idegen tárgyként áll itt a többi, szintén hangját hallató tárgy társaságában. Mint amilyen furcsának és idegennek tűnik ez a hely is, ahol most vagyunk, ebben az öreg házban.
Közreműködnek: Mátrai Péter: Barcza Katalin: Fenyves Márk: Fazakas Péter: Tóth Ákos:
Roland D70 szintetizátor ablakszárny, vasvödör, víz, rongy, újságpapír, fütty fa kávédaráló, Douwe Egberts Karaván szemes kávé fazekak, fedõ, serpenyõ, elektromos kenyérpirító, kenyér porcelán levesestál, üveggolyó, pléhbögre, szívószál, víz
Bemutató: Pandora Galéria Budapest, VIII. Népszínház u. 42.
1993. május 29.
Mátrai Péter: EGY KIÁLLÍTÁSHOZ a TAAT Építész Műterem objekt-je a Francia Intézetben
Buda széna tér 1960 januári koraest - öt óra lehet az ötös megállójában t.s. és m.p toporognak két kamasz barátok sülve - főve t.s. kockás sportszatyrában vadiúj hokikori m.p. vállán - bőrszíjon - a régi kulcsos rajta a bakancs új azaz régiúj a scholz fiú a házból kinőtte neki pedig dupla jégzoknival és az orrába gyömöszölt vattával pont jó az úttesten hóbordák közöttük lócitrom egészen friss, illatozón gőzölög széna - tér verebek starthelyzetben lenn a fő utcánál valahol van egy felöntött koripálya állítólag csak öt buszmegálló a srácok szerint jó a jég, jók a bulák, piszok jó a zene s csak egy kettes a beugró (odaát a műjégen egy ötös lenne) a zsebpénzből marad staubra meg dianáscukorra jön az ötös ülőkalauz már bokájáig érnek a letépett vonaljegycsücskök lyukasztója gumijával két gyerekjegyet szed fel a tömbből, és tép aztán csenget a lócitromok beledolgozódnak a hóba sárga csík a buszkerekek nyomán hattyú - csalogány - batthyányi - korvin a zene már messziről hallatszik szpidigonzálesz nagy szürke kerítés fenn himbálódzó reflektorok egy perc és már ők ketten is cikáznak
m.p. már az ötödik körben kiszúrja magának a középsőt, a fekete lófarkast a három összekapaszkodott lány közül be kell dobni valami kunsztot mondjuk egy hokistopot a jég ilyenkor, mint a szökőár az elnyűtt bakancstalp faszegei nem bírják ezt a strapát bemondják az unalmast m.p. hatalmasat zúg a leszakadt cipőtalpra azon az estén már nem lehet visszacsatolni a korit m.p. ettől kezdve csak szemlélője az eseményeknek t.s. bógnikkal imponál a feketének nemsokára már kéz a kézben kűröznek m.p. kérlelőn néz befelé titkos jeladásaira váratlan a válasz t.s. odasziszegi szuperoil kétszer is m.p. nem érti a következő körnél, már a lófarkassal duettben (f)ordítják: lépj olajra, kopj le, lépj olajra, kopj le!!! m.p. akkor lekopott s most itt áll azaz ugyanott merthogy az a bizonyos koripálya itt lapul valahol ezalatt a gránitpadló alatt (legalábbis földrajzi értelemben) ha kérdeztek erről városról csupa ilyen történet jut eszembe lábnyomok keréknyomok jégpáncélba karcolt irkafirkák keletkezők elmúlók mint ez a pillanat is ja, és még egy dolog hová tűnt az ötös……………………………?
1995. május 16.
Mátrai Péter: NAGYSZIKLA (kiállításmegnyitó az Ybl-főiskolán)
minden reggel ugyanaz a kép fogad:
egyre kifinomultabbak, akkurátusabbak,
sűrű osztású vasablak - laposvasakból,
hogy megkutatva, megmérve legyenek a dolgok,
té és el szelvényekből,
önmagában mit sem ér a fül, a szem,
berágódott távnyitó, mozdíthatatlan félfordítók
a szaglás, a tapintás:
benne mocskos üveg – gittben.
adathalmazokon át tisztul élesül a látás.
már-már alig átlátható az utca túloldalán a magárahagyott építkezés
itt van például ez a szikla
(azt mondják a mónusé):
eddig "csak" szikla volt nekem:
ramaty betonfelületek,
különös jelként meredő,
semmibe meredező rozsdás vaskötegek.
(rögtön az óriáskerék után)
ablakom és az elhalt ház között szüntelen, de pulzáló
a vonat mindjárt befut a nyugatiba
moraj:
lehet ágaskodni a kofferért
gázadások és fékcsikorgások
most már biztosan megérkezünk…
szuzukik, mazdák, volvók, opelek
mindig is tudtam, hogy "mű" az egész,
hébehóba egykét skoda…
de csak annyit sejtettem- és ezzel be is értem, hogy idehordott, nagy kövek halmaza,
valamelyik reggel
hogy nem tektogenezis halmozta ilyenné,
egy tenyérnyi szoniháínyolcas kamera
hanem trógerolás,
meglátott és meghallott valamit
de rá kellett döbbennem, hogy voltaképpen egy ház
pedig csak a szemem és az iménti látvány közé
az, amit addig sziklának hittem.
emeltem a kis szerkezetet
méghozzá igazi, örökérvényű, nagybetűs építészeti
egyetlen másodperc pillanatképe és hangja rögzült a
tett:
vincseszteren;
gyönyörű alaprajz, logikus metszetsor,
nullákból és egyesekből álló számsorokba merevedett
a földről lomhán feltápászkodó
impulzushalmaz.
(vagy éppenséggel összedőlni készülő)
a monitoron gyönyörűséges kép:
szellemes konstrukció, óriási marokkó-játék,
liláskék vonalraszter közé feszülő szürkésfehér
elsőre szinte kibogozhatatlan, izgalmas térszövevény,
hártya,
rágyűrődő mesebeli homlokzat-hártyával.
a hangszórókból talányos zúgó-búgó hang: sosemvolt zenekaré.
Lendl Adolf,Végh Gyula,
már nem ablak és nem ház, már nem utcazaj.
Benke Gyula, Páll György,
és néztek farkasszemet, egymással és velem:
Schmancz József, Neuschloss Kornél nevű
tükörkép és tükörképe
elődeink szelleme idéződik most itt fel a falakon.
aztán egy hirtelen áramszünet...
kongeniális utódok megfigyeléssorának
s maradt
komputerizált vonalhalmazaként,
a sűrű osztású, a berágódott, a mocskos, a semmibe
fellebbentett titok gyanánt.
meredő… ugyanaz, de többé mégsem ugyanaz.
ugyanannak a dolognak egyik lehetséges olvasatául.
igen,
az igazi, vagyis a műszikla pedig ott áll
a behatoláshoz, a többet tudni akaráshoz, a
rezzenéstelenül
varázslathoz
s szolgál páviáncsapatok és kőszáli kecskék
műszerek is kellenek:
életteréül. 1996. április. 22.
Mátrai Péter: POLLÚCIÓ A KÁLMÁN IMRE UTCÁBAN (Marcipán szobraihoz)
Pepecselés
És eljőve A Májkrobájológusok és a Spermabankárok ideje Az etalon: Egy hajdani kutató hógolyóba jegelt, majd évek Múltán felengedett, és - láss csodát - még mindig Fertilis ejákulátuma Vagyis: A hímivarsejt steril körülmények között Parametrizálható és jegelve jobb időkre Elspájzolható És a klinikán, egy szép napon Ott a zöld lepel alatt létrejöhet a NAGY RANDI…
Agyag-gipsz-szappanhab-papír Agyag-gipsz-szappanhab-papír Dolgos kezek-szülte Gaméták, spermium-egyedek Autoszóma/gonoszóma-autoszóma/gonoszóma Vagy-vagy Mister = Huszonkettő plusz egy Iksz, Miss = Huszonkettő plusz egy Ipszilon Papírpép-ondósejtbombák Időzítőszerkezettel Gyújtózsinór farkincáikkal fickándoznak Hiábavalón
És születnek sorban: Az eustreptopondylusok A baryonixek A yangchuanosaurusok A dromiceiominusok A procompsognathusok A melanosaurusok A diplodocusok A polacanthusok A brachylophosaurusok
Tekergő nyeleikkel nyúlnak a semmi felé Ondolált kanócaikkal kapkodják az űrt Magányos Életmagok Várják a továbbutazást Sóvárogják a zigóta-létet Ágaskodók és Lomhák Igyekvők és Tétovák Mizantrópok és Kettős életet élők Önostorozók és Törtetők Limuzinokból kiintegetők és Metrómozgólépcsőalji kéregetők
És a többi is, mind… És fékevesztett, leszakadt áramszedőjű, Emberekkel tömött Trolibuszok keresnek menedéket A Kálmán Imre utcai hátsóudvarokban
1999
Mátrai Péter: PREDOM KUZNYIK (Brinyó szobraihoz)
Szabókréta Laza férc Öltögetés Fel-alá, fel-alá Periodikus mozgás Cikkcakk cikkcakk cikkcakk Cicik, cakk Ki-be, ki-be, ki-be Kibe? Szívből igazán Színéről és visszájáról
Selyemsuhogás Combik villanása Egy sima egy fordított Forward & backward Tempóváltás Addideadididadidimnemadom Mertadidimodanemadó Hímzés Tömés
Duzzadások és lohadások Csusszanás Gerjedések és petyhüdések Gyűszű és tű koccanása Döfködések és bágyadt aláhanyatlások Egy csepp vér is
És előállnak A varratok és a hajlatok Valamennyi erogén zóna Sorra kelnek életre: A Nyomakodó és a Nyáladzó A Keverő és a Könnyező A Botladozó és a Betolakodó A Vágyakozó és a Keménykedő A Múzsa és a Költő Az Egyenes és a Görbe A Lágy és a Kemény A Kacér és a Facér
Zakatol a gép, forog a kerék Döfésszekvencia Feszegetések és forgolódások Merevedések és lankadások Hirtelen szálszakadás Bebocsáttatás és kitoloncolás Majd magvak hullatása
Kezdődhet a bacchanália!
1999.
Mátrai Péter: FILM-ZENE - (UTÓ)JEGYZETEK EGY ELKÉSZÜLT MŰHÖZ Bauhaustól a Szentföldig (építészeti film Molnár Farkasról, rendező: Madzin Attila-Vámos Dominika)
Ezerkilencszáz-kilencvenkettőben Madzin Attila diplomatervének opponense voltam a Műegyetemen. Évek múltán egy mozgásszínházi darabban sodródtunk ismét össze. Ő diszlet/látványtervezőként, én zeneszerzőként. Ez Csurka Eszter darabja volt, a „Halak a hálóban”, Pilinszky költeményének ihletésére. Évekre rá egyszer csak ott görnyedtünk együtt az Erzsébet-téri új Nemzeti pályázata fölött. (Golda Jankóval ők ketten vettek rá a pályázásra – én akkor már jó ideje nem ültem rajzasztalnál). Kávézni – és a terven tanakodni - a Veres Pálné és Curia utca-sarki könyvesboltba jártunk. Összestimmeltünk. Attila már ott dédelgette filmsorozat-tervét az „építészmesterekről”. S bírta ígéretem a zeneszerzést illetően. Az építészportrék azután sorra el is készültek. Szendrőiről, Szroghról, Szentkirályiról, Ivánka Andrásról. (Azóta tudjuk, amit akkor titokban csak sejteni mertünk: mindnyájukról az utolsó előtti pillanatban). A portréfilmek alapkoncepciója, szerkezete azonos volt: interjú, inzertált álló- és mozgóképekkel. Zene csak a film elején, végén és a betétek alatt. Lappangó hangok, a néma képek köré. Személyes kötődéseimet is kifejezve. Idegen terepre merészkedtünk. Ezek a filmek voltak közös ujjgyakorlataink. Két építész próbálkozásai egy másik műfajban. Persze Attila legfőbb vágya, az volt, hogy filmet készítsen Molnár Farkasról. Molnár Farkas talányos személyéről, fontos, de feldolgozatlan életművéről. Egy ígéretes életpályáról. Egy megtörő ívről. S az értelmetlen végről. Egy építész (bármelyikünk) sorsdrámájáról. Ezerkilencszáz-kilencvenkilencben neki is veselkedett, időnként beszámolt a munka előrehaladtáról. A váz és kitöltő elemei lassan bontakozni kezdtek. Az alkotórészek a korábbi filmekhez képest sokkalta bonyolultabb struktúrába szerveződtek. Pécs. Weimar. Bauhaus. Napraforgó utca, Bimbó út, Kavics utca, Pasaréti út, Cserje utca, Lejtő út, Harangvirág utca, Vérhalom utca, Vércse utca, Lotz Károly utca… és a Szentföld. Állóképek. A gyermek Molnár. A felnőtt Molnár. Eredeti vázlatok, tervrajzok és makettek fotókópiái. Írásos dokumentumok. Mozgóképek. Egykori légifelvételek. (Budapest – sétarepülőről és bombázóról). Egykori híradórészletek. (Budapest - a békés és a rommá lőtt). Színésszel felvett jelenetek (alattuk narráció – Ferkai olvas fel idézeteket). Archív (fekete-fehér) filminterjúk. Pályatársak vallanak. (Breuer, Fischer, Ivánka, Lossonczy, Major, Preisich, Rácz, Weininger). Mai (színes) videó-interjúk. A Molnárt követő generáció tanakodik, elemez (Janáky). A már felnőtt gyermek emlékszik édesapjára (Molnár Éva). 2000.
( F O LY TAT Á S )
Egy, majd órányi portré/dokumentum/játékfilm anyaghalmaza. Képi szekvenciák. Fragmentumok. Konstans időtartamuk, sorrendiségük már van. A folyamatosság azonban még hiányzik. A kohéziós erőt a hangnak, a zenének kell megteremtenie. Mielőtt nekivágtam - a film elébb vázolt képi világának fényében - Molnár házaihoz kötődő építészi viszonyomat kellett megélnem újra. Számtalanszor nézve végig az időkódolt munkakópiát. A megoldást végül mindössze három zenei alapelgondolásra redukáltam. Az első: Kapóra jött az egykori kuplé banális kezdődallama: dó-dó-ti lá-lá-szó dó. Weininger Andor révén ez lett a Bauhaus hívójele. (Archív felvételen egyébként láthatjuk is őt, amint elzongorázza, elfütyüli a dallamot.) Ez a rövidke frázis lett a film „vivődallama”, kezdő- és zárómotívuma. Ez modulálódik, deformálódik, foszlik szét, majd idéződik fel ismét. Ahogyan Molnár életművében a bauhausi évek. Ez a dallamot használtam egyben a drámai fejlődés hordozóelemeként. A film elején még játékos formában, a végén sötét tónusokkal telten. A második: Olyan hangok után kutattam, melyek adekvátak a Molnár házak képletszerű egyszerűségével. A filmben elhangzik Lossonczy Tamás festőművész szájából egy számomra fontos gondolatsor. „Minden fehér. És legfeljebb egy-két szín: egy kis piros, egy kis kék, egy kis sárga.” Ennek inspirációjára a fehér zaj spektrális szűrésével sosemvolt hangokat keletkeztettem: színes zajt. Ezek a (klasszikus zeneelmélet szerint) „nem zenei” hangok lettek az építőkövei a Molnár-épületekhez rendelt szekvenciáknak, zenei képleteknek. Velük teremtettem hangtereket a suhanó tolófalakhoz, a kígyózó korlátokhoz, s tapogattam végig lépcsőházakat és térsorokat, távolba tekintő tetőteraszokat. A harmadik: A repülőzaj. A repülés motívuma többször is felbukkan, fontos szerepet játszik a film szerkezetében. A film építészeti vonulatát korabeli légifelvételek, bombázógépek képei szaggatják meg, záró képként pedig - egy archív fotón - a gyermek Molnár játékrepülőt tart a kezében. A repülőzajt szándékosan nem a maga konkrét formájában, szinkron hangeffektként alkalmaztam (ahogyan azt dokumentumfilmeknél szokás). Egy acélhúr megpendítéséből nyert hangelemet használtam fel e helyett, s transzponáltam több oktávos tartományban - hol békés búgást, hol perkusszív berregést, hol pedig kikerülhetetlen félelmetességgel sivító hangot nyerve ilyeténképpen. A film elkészült. A vetítőben úgy tűnt, a hangok eggyé kristályosodtak a képekkel. Page 2
2000.
Mátrai Péter: A KISFIÚ NAGY ÚTRA KÉSZÜLT (megnyitó szöveg az V. pasaréti építésztalálkozóra)
A kisfiú nagy útra készült. Buszozni. Egyedül. Életében először. Ráadásul a legújabb ötössel. Az ülőkalauzossal. A zsebpénz centire megvolt a rövidnadrág jobbzsebében. Gyerekjegyre. Oda és vissza. Balzsebét nagypapa hatalmas nagykockás zsebkendője, meg egy útialma tömte degeszre. A nadrág kicsit nagy volt még. Kinőtt és nagy. Így, egyszerre. Tegnap jött. Csomagban. A vanicsekgyuri hordta eddig karakaszban. A kantárt hátul keresztbe kellett gombolni, hogy jó legyen. A sötétkék spriccelt kamgarn zsenírozta a combját. Meg aztán színben sem stimmelt igazán a bokáig visszatűrt drapp térdharisnyához és a vadonatúj magas szárú barna cipőhöz (a cipő is vagy két számmal nagyobb, az orrába vattát kellett tömni, de a Népszínház utcai alkalmiban – a Csokonai mozitól egy megálló a huszonnyolcassal – csak 28 forint volt). Szianagyi, ebédre itt vagyok. A kisfiú leszáguldott a harmadikról. Élvezte, hogy csörögnek a spiccvasak a kőlépcsőfokok peremén. A Lövőház utcában elhaladt a Fény utcai piac kofái előtt. Hogy ne érezze a béláruda szagát, visszatartott szusszal a lovas kocsik között lavírozva átvágott a túloldalra, a MÁVAUT garázshoz. Az úttest közepén már messziről kiszúrt egy pofás lócitromot. A magas szárú cipő még túlontúl új volt - a rúgás megállt a levegőben. Fütyü Károly órásmesternél lassított kissé, hogy beállítsa csuklóján az umfruhla órát – állandóan késett. A kirakatüvegben döbbenten látta meg tükörképét. A fekete hajnecc (kaszpar márkájú) a fején maradt éjjelről. Pirulva kapta le és gyűrte a nadrág hátsózsebébe. A metróépítés végtelen, szürke kerítése mentén sietett tovább. Elhagyta a lángossütőt, aztán a babajavítót. („Vizicsoda nincs” konstatálta szomorúan). És már kinn is volt a Széna tér sarkán. A lábatlan rikkancs, Lipibácsi standja előtt. 2000. szeptember 22.
( F O LY TAT Á S )
A Hattyú utcai buszmegállóban most nem állt senki. Pechére nem az új busz jött először. Egy régebbi Ikarusz állt meg hívogatón. Ennek még integetős volt az indexe, felül volt a kipufogója. A háromszögletű stoplámpa és a rendszám hátul, középen. Hagyta, hadd menjen. A harmadik busz végre az volt, amire várt. Minden stimmelt: maga volt a csoda. A teljesen más hűtőrács már messziről csillogott, az index szaporán biluxolt, a kipufogó lent, a kör alakú stoplámpa és a rendszámtábla oldalt. És olyan kék színe volt, de olyan… Az ajtók finom szisszenéssel nyíltak meg előtte. Felszállt. És máris ott állt a „trónus” előtt. A zsebéből kivett három darab tízfillérest és egy ötfillérest. Odaadta. A kalauznő a lyukasztó gumijával felszedett egy gyerekjegyet, letépte, lenyújtotta, majd csengetett. A kisfiú a sofőr mögötti hosszú bőrülésre térdelt. Onnan látott mindent. Hogyan pörög a sebességmutató. Hogyan vált a sofőr egyesbe, kettesbe, hármasba. Leste, hogyan gyulladnak ki pirosan a leszállást jelző gombok. És lesznek fehérek, mikor a sofőr kinyitja az ajtókat. Szinte ő vezette a buszt. Gáz, fék, gáz, fék, gáz, fék. Finom kormánymozdulatok. Jobbra-balra, jobbra-balra, jobbra-balra. A busz a Malinovszkij fasoron haladt. A fogasig még ismerős volt minden. De a Pasaréti útnál egyszercsak új világ kezdődött. Erre még sohasem járt. A városba sokszor mentek nagyival az ötössel. Klárinénihez - a Wesselényi utcába tyúkszemet vágatni. Wollnerékhez - a Rózsák terére, kakaós zsúrra. Vágómancihoz - a Rottenbiller utcai hatvanötszázalékos hadirokkant trafikba - dianáscukrot nassolni. Ernanénihez, a művirágkészítőhöz - az Akácfa utcába. A Dembinszky utcáig kívülről fújta a megállók neveit. De ez most a másik irány volt. Az ismeretlenbe, a világ végére vezetett. A világ végén mindenkinek le kellett szállnia. És a kisfiú ott állt egyes egyedül. Egy tér kellős-közepén. Egy titokzatos, hórihorgas, hófehér torony árnyékában. Page 2
2000. szeptember 22.
( F O LY TAT Á S )
Meg egy különös, kifli alakú ház ölelésében. Váratlanul sohasem érzett borzongás járta át. A kameratáskából elővette vadiúj szoni décéer pécészázas minidévé digitális kamkorderét, kihajtotta a két és fél collos elcédé kontroldiszplét, megnyomta a rec gombot és - miközben a frémpontos tájmkódra koncentrált - az óramutató járásával egyezően egy teljes, háromszázhatvan fokos fordulatot tett. Az ezerötszázadik frémnél leállította a felvételt. Egy ideje ilyen egyperces fordulatokkal pásztázta a várost. Mintha próbafúrásokat végezne. Minden nap egyet. És a megapixel cécédé furatok egyre sűrűsödtek a város testén. De a látványmezők még nem értek össze. És ott őrizte valamennyit, a sok-sok kis egyperces klipet az eppölnótbuk tizenöt gigabájtos vincseszterén. És ült éjjelente a tizennégy collos képátlójú téefté monitorra meredve. És vizslatta a minden nap eggyel több, parányi - egyenként már-már szinte alig látható - lúpolt és egymással szinkronban futó ringlispíl-filmeket. Egy valódi város síkba deformált remegés-szekvenciáit. És remélte, hogy az utolsó mintafúrásnál az egész város anyagtalan szellemi ősképként végre örökké az övé lesz. És a világon bárkié, aki a linkek útvesztőjén át hómpédzsére téved és a bépé-sziti ikonra klikkel. A kisfiú elővette a jonatánt a zsebéből. A régiúj szövetnadrág szárán fényesre suvickolta. Apró, sűrű harapásokkal hatolt a halpikkely-élességű magházig. És tovább, az apró barna magok fehérlő belsejéig. Majd visszaszállt a süllyesztettpadozatos, mozgáskorlátozottak szállítására is alkalmas, eurokétezres környezetbarát buszra. A sofőrnél vett százhúszért egy halványlila vonaljegyet. A narancssárga automatával érvényesítette. Az finom zizegéssel nyomta rá a dátumot. Rövid szaundeffekt és felvillanó, vörösből zöldre váltó led konfirmálta az aktust. Ebédre éppen hazaért. Hétfő volt. Hétfőn mindig csuszpájz volt az ebéd. Csuszpájz egy darabka kettes kolbival.
Page 3
2000. szeptember 22.
Mátrai Péter: NÉGY DOLOG
Megpendítek egy húrt. Meghúzok egy ceruzavonalat. Leírok egy szót. Kimondok egy mondatot. Jóideje mindennap megteszem ezt a négy dolgot. Amig megtehetem, addig szabad vagyok. Szemlélődő magány. Mérhetetlen kíváncsiság. Bensőséges csend. Elmélyült fegyelem. Ezek szükségeltetnek leginkább. No meg minden megelőző nap tudása és mersz mindenekfölött. Hogy minden pont akkor, pont úgy történjék, ahogyan kell. A húr eléggé feszes legyen. A ceruzahegy megfelően kihegyezett. A szó kifejező. A mondat végletekig kifinomult. És a dolgok egyszercsak művé lesznek: Zene lesz. Ház lesz. Vers lesz. Tanítás lesz. Azután egyszercsak… Akad valaki, aki meghallja. Akad valaki, aki bemegy. Akad valaki, aki elolvassa. Akad valaki, aki megérti. És ezek a valakik hirtelen, legelőször (akárcsak én hajdanán) Megpendítenek egy húrt. Meghúznak egy ceruzavonalat. Leírnak egy szót. Kimondanak egy mondatot. Csak hagyni kell, hogy mindez megtörténjék. Csendben, pisszenés nélkül figyelni.
2001. március. 03.
Mátrai Péter: EXPOSITIO SZŰTS ZSUZSA TEXTIL-TEXTUSAIHOZ N&N GALÉRIA - BUDAPEST
LESZNEK SZERELMEKKÉ ÉS SZAKÍTÁSOKKÁ PEDIG CSAK HULLÁMOK ÉS SPICCEK LESZNEK CSATÁKKÁ ÉS ÁRULÁSOKKÁ PEDIG CSAK STEPPELÉS-SOROZATOK ÉS HÁROMSZÖGEK
MI MINDEN LAKOZIK LÁTENSEN AZ ELME TITOKZATOS HOMÁLYÁBAN! ELÉG EGYETLEN PILLANAT ÉS VALAHOL OTT A MÉLYBEN AZ EMLÉK-ÜLEDÉKEK HIRTELEN FELKAVARODNAK ELÉG EGY-KÉT KELME-NYESEDÉK EGY SPULNI CÉRNA EGY TŰ (ESETLEG GYŰSZŰ IS) ÉS A TEREMTÉS SZUGGESZTIÓJÁBAN A FRAGMENTUMOK ISMÉT ÖSSZETARTOZNI IGYEKEZNEK A NÉGYZET ALAKÚ KURZOROK A HATÁRTALAN TÉRBÔL ÉS A VÉGTELEN IDÔBÔL KIS UNIVERZUMOKAT SZAGGATNAK: GÓRCSÔ ALATTI VILÁGOKAT TÁVCSÔVEL KÉMLELT MESSZESÉGET KALEIDOSZKÓP PILLANATKÉPEIT AZ ANYAGDARABKÁK VARRATOKKAL ÉS CIKKCAKK ÖLTETEKKEL ÖRÖKRE ÖSSZEFORRASZTVA PÉLDÁZATOKKÁ LESZNEK
LESZNEK KACAGÁSSÁ, SÓHAJOKKÁ ÉS KIÁLTÁSOKKÁ PEDIG CSAK FELFESLÉSEK, KIROJTOLÓDÁSOK ÉS SZÁLHASADÁSOK S NYÜZSÖGNEK A TÖRLESZKEDÔK ÉS BERZENKEDÔK A MUFURCOK ÉS KRAKÉLEREK A MORÓZUSOK ÉS VIRGONCOK A VÉRBÔK ÉS FRIGIDEK PEDIG CSAK KREPP ÉS SIFON TAFT ÉS FLANELL RIPSZ ÉS SELYEM PLÜSS ÉS KASMÍR KORD ÉS ZSORZSETT TÜLL ÉS ZSENÍLIA KÉJKÉK MÁRGASÁRGA OLIVZÖLD BRILLANTRÓZSA IBOLYASZÍN PÜSPÖKLILA KARMINVÖRÖS ROZSDABARNA ÉS ARANY ÉS EZÜST SZÍNTISZTA KÖLTÉSZET (TESSENEK TAPINTANI IS!)
2002. január 30.
Mátrai Péter: ZAKÓK (Janáky Istvánnak 65. születésnapján)
Odafenn, a tervezőiroda legfelső szekrényében - az avittszagú pausz- és transzparenstekercsek zörgő halma között - tizenegy fekete zakó szunnyadt. Puhán, porette tetszhalálban. Az egykor dicső zakók gazdájának leporellónaptárjában, az aznapi bejegyzések között, a délután négy körüli titokzatos Z-betű a következő, immáron a tizenkettedik zakó halálóráját jelentette. Precízebben: egy vadonatúj, a tizenharmadik elkészültének és birtokba vételének időpillanatát. És valóban, délután öt környékén a kriptalakók végleg levetett, félig még langymeleg társukat üdvözölhették a szekrény félhomályában. A zakók egymást egyre sűrűbb időintervallumokban váltó generációinak legutóbbi példányainál a szemlélő mármár csak alig észlelhető eltéréseket konstatálhat. A korábbi periódusokra jellemző drasztikus fazon- és anyagváltások helyett az utóbbi daraboknál már csak egy-egy finom részmozzanat differált. A mikro-, a makro- és urambocsá’ az elefántkordot - egy röpke gyöngyvászon intermezzo után - végérvényesen felváltotta a vastag, kétirányban szőtt, textúrájában leginkább a darócra emlékeztető pamutszövet. A hátsó dupla slicc hamar, (tán a harmadiknál) középhasítékra váltott, azután az is elmaradt. Az első daraboknál még egyeduralkodó rátűzött zsebek helyét - egy hirtelen sugallatra - a bevarrott verzió vette át. Eleinte hajtókával. Később anélkül. A bevarrott ujjút egyszer csak – praktikus okokból – kiszorította az ejtettvállú fazon. A rever kontúrvonala - valaminő rejtélyes szisztémát követve - darabról-darabra módosult. A kétsoros gombolás elég korán - úgy a harmadik-negyedik környékén - kimúlt, a svájfolással egyetemben. A gombok száma viszont kissé hektikusan változott - mintha ez a fontos momentum kicsúszott volna a mindenre kiterjedt kontroll alól. Számmisztikai megközelítéssel sem jutunk eredményre, ha azt vizslatjuk, hogy a kezdetben kizárólagos három gomb miért váltott váratlanul (mindössze egyetlen zakó erejéig) egyetlen egyre, majd megint háromra, hogy azután - egyszer és mindenkorra - átengedje a helyet a két gomb hegemóniájának. Arról a dilemmáról is szót kell ejtenünk, amely a gombokon lévő lyukak számát illeti: vagyis, hogy a gombok kettő-, avagy négylyukúak legyenek-é. Az elhatározás mindig az utolsó pillanatra maradhatott, s csak egy fej vagy írás alapú döntésre következtethetünk. Az esetek többségében kétlyukú gombokat találunk, ami azt sejteti, hogy csak így sikerült elejét venni a négylyukú verziónál támadt újabb dilemmának, mármint: hogyan varrjuk fel azokat, párhuzamos, vagy keresztöltéssel. A sajnálatos botlás, ami a kilencedik zakó fogantatásakor esett, mikor is az ujjhossz – az épp aktuális trendnek engedményt téve - hosszabbra szabatott, hogy azt csak visszahajtva és az alkaron kissé feltűrve lehessen viselni, látni engedvén az addigelé sohasem alkalmazott, frivolan csíkos bélésanyagot (s mintegy kíséretképpen az alkar szőrzetét), nos az a sajnálatos botlás mindössze az ízlés egy pillanatnyi megingása volt: a tizedik opusznál minden visszatért a normális kerékvágásba. Az egyetlen, konok következetességgel vállalt, és a zakók egész családfáján áthagyományozott, sosem változó attribútum a fekete szín volt. Eme kizárólagos színben reprezentálódott megfellebbezhetetlenségbe vetett hit teremtett egyfajta konzisztens nyugalmat a zakók egymásra tülekedő nemzedékeiben. Elhitető erővel hirdette a külvilág felé, hogy ő az a szín, ami minden színek felett áll, amelyben valamennyi szín fellelhető, de egyszersmind hiányzik is. Ő az a szín, amely csodálatosan öregszik: a külső behatások nemhogy roncsolnák, egyenesen megnemesítik színségét. A könyöklésből adódó fenséges felfényesedések, az ujjhajlatban támadt vonalszerű kifakulások, a hónaljpárától eredő (a víztükörbe pottyantott kavics keltette hullámgyűrűket idéző, hovatovább egy Bach fúgával vetekedő) színárnyalatrajzolatok mind-mind a színek színének egyedülvaló nagyszerűségét hozsánnázták. És elérkezett a tizenharmadik. És minden eddigi hirtelen megkérdőjeleződni látszott. Minden eddigi kiméletlenül lelepleződött: a lassú változások, a komótos egymásbaalakulások egycsapásra elavult dogmákká, szégyenteljes teóriákká züllöttek. Ott volt tehát a tizenharmadik. A tizenhatszelepes. Ezüstmetál színben, színrefújt lökhárítókkal, könnyűfém felnikkel, szervokormánnyal, blokkolásgátlóval, fékrásegítő berendezéssel, utasoldali-légzsákkal, elektromos ablakemelővel, központi zárral, automata légkondicionálóval és persze immobilájzerrel - hogy további extrákról ne is szóljunk. És azok, tizenketten, ott fenn a tervezőiroda legfelső szekrényében - az avittszagú pausz- és transzparenstekercsek zörgő halma között - alig hallhatóan pusmogni kezdtek.
2003.május 1.
Mátrai Péter: SZAPPANBUBORÉK
a kisfiú kiment a balkonra
már csak a bögre alján maradt a löttyből
pöttyös pléhbögréjébe előzőleg vizet merített
a fúvóka is szanaszét ázott
a vízbe szappanpelyhet szórt
egyik vége a szappanlétől
nagypapa a nagy konyhakéssel
a másik a nyáldús igyekezettől
újságpapírt vágott éppen
felületén az ismeretlen betűk
a klozettre valót (ez volt a reszortja)
felismerhetetlenné maszatolódtak
a kisfiú elkunyerált egy szeletet benyálazta és hengerré sodorta
váratlanul
s most itt áll kinn a harmadikon
egy nagyon-nagyon rövid
a bögrével és papírfúvókájával
szinte észrevehetetlen fuvallat érte el a kisfiút egy távoli ismeretlen sugallat ért el ide hozzá
az első kisérlet nem sikerült
át az éteren
azonnal szétpukkant a második is erre a sorsra jutott
és akkor...
a harmadik alaktalan cseppként zuhanva loccsant szét az aszfalton alant
vett egy egészen finom lélegzetet s lelke legmélyéből
tavasz volt
sejtelmes sóhajtást eresztett a péppé lett csőbe
a kisfiú hat múlott éppen
a szappanlé-hártya lassan-lassan feszülni kezdett
ősztől első elemis lesz
s kezdett összegyűjteni mindent
önálló nagyfiú
ami épp akkor épp ott volt körötte:
hirtelen
az egész világot
vadul belefújt a folyadékba a bögréből kidagadt a hab
pörgött forgott a hatalmas áttetsző gömb
akaratosan rántotta ki a csatakos papírcsövet és teljes erőből fújni kezdte
a kisfiú lelke fénnyé és színekké lett
apró gömböcskék halmaza röppent szanaszét egy kósza szellő ekkor lágyan letépte de ő egy olyan igazira
s repíteni kezdte a pompázatos buborékot
olyan óriásira vágyott
a széna tér irányába
amilyennek a szivárványhártyáján tükröződik az egész világ:
a kisfiú boldog-fájdalmas pillantással kísérte
a lenti kockakövek a sötétszürke autók
mígnem az beleveszett
a sárgasörényű szódáslovak
a kémények karistolta levegőég
az üdezöld juharlombok
vibráló végtelenjébe
az a messzi titokzatos hegy tetején azzal a félelmetes furcsa alakú dologgal amit nagyi egyszerűen csak bunkernek hív a háztetők a kémények a felhők a nap az ég minden!
2003. december 12.
Mátrai Péter: LIMLOM
Figyeld a Várost ilyenkor, tavaszelőn.
neki az éjszakának, indul kifelé a városból. Kisvártatva megérkeznek lakukba. A távirányító hatóköre háromszáz méter; mire egyterűjük vontatmányával a garázshoz ér, az már nyitva is áll. S megkezdődhet a préda szemrevételezése s szétszortírozása. Egész éjjel dolgoznak. Különkerülnek a fa, a fém, az üveg. Külön a műanyag, a textil és a papír. Külön a papundekli dobozok. Külön a háztartási gépek, az alkatrészek és a bútorok. A rendszerezés konok és hangtalan. Mikor felkél a nap, kezdetét veszi az építés. Az idilli kertben terpeszkedő hatalmas villa áttetsző terei - mesterkedésük nyomán - lassacskán teletöltődnek. A tárgy- és anyaghalmaz sziluettje már-már kitakarja a park díszfáinak, gondosan nyírt bokrainak látványát. A valaha neutrális - józan szigorral és mérnöki precizitással szerkesztett - acélüveg enteriőr egyre inkább zegzugos, veszélyekkel teli tájra kezd emlékeztetni: szűk ösvényekkel, hűs, sötét barlangmélyekkel, váratlan szakadékokkal és szűkületekkel, követhetetlen kanyarulatokkal. A hullámpapír lankák hirtelen, minden átmenet nélkül mosógép-masszívumokba torkollanak. A képnélküli képkeretek máglyahegyeinek csúcsáról rongyszőnyegek tekeregnek alá szeszélyesen. A téli erdőként felfelé meredő széklábakra - alacsonyan szállongó felhők gyanánt - sztirolhabdarabkák szúródnak. A babakocsik kéjesen ölelkeznek a hintaszékekkel. A lazán egymásra hajigált habszivacsmatracok vonulatát helyenként tölcsérrugók fúrják át. A tükör-, üveg- és csempetörmelékek dűnéin imitt-amott egy-egy porcelánmosdó, vécécsésze csillan, mindez beszőve indázó drótkerítés-darabkák liánjával. Néhol ötletszerűen - rojtos-bojtos, vaskos velúrfüggönyök szakítják meg a halomba rakott tévékészülékek és számítógépmonitorok kanyonkanyarulatait. Odafentről - a levegőt lomhán kavaró mennyezetventillátorok mátrixaiba rendezetten – állólámpák, falikarok és csillárok csüngenek. Azt hihetnénk, hogy eme egyre komplikáltabb konglomerátum járataiban sokszor már ők maguk is tévelyegnek, de nem, egyre büszkébben és otthonosabban lakják maguk kreálta kontinensüket. A mesterséges építmény itt-ott időnként fülsiketítő robajjal dől össze, de ők - a teremtés csillapíthatatlan szenvedélyétől fűtve – hűségesen újból és újból visszaépítik. Ismét elérkezik az alkonyat. S ők ketten újra útra kelnek.
A bérházak pincéinek, padlásainak, lépcsőaljainak rejtekéből, hátsóudvarainak és erkélyeinek zugaiból a máskor gondosan bezárt, de most szélesre tárt kapukon át - az utcákra tárgyak özönlenek. A városlakók időről időre, valamiféle megfontolásból , az eddig őket övező dolgoktól szabadulni igyekeznek. Az egykor dicső szerzemények, összekuporgatott, féltve őrizgetett kincsek egycsapásra meguntakká, feleslegesekké, számkivetettekké, divatjamúltakká vagyis kihajított holmikká lesznek. A megszabadulás vágya legyőzi a ragaszkodás, a megtartás ösztönét. Lestrapált kanapék, elfeslett kárpitú ülőgarnitúrák, elmattult szekrényelemek, elavult televíziókészülékek, rozsdaette centrifugák, kiszolgált hűtőszekrények, elzsírosodott gázrezsók, kopasz esernyővázak, tévék, hifik, videómagnók, monitorok, printerek, szkennerek, frituk, mikrók hullámpapír- és hungarocellburkai, helyükről kitépett ajtók és ablakok, falmaradékok, csempetörmelékek, parkettadarabkák és pévécéfoszlányok boltozódnak véletlenszerűen egymásra, állnak össze különös, sosemvolt alakzatokká – a házak ritmusát követve. S tornyosulnak a házak homlokzatai elé, az utcai fák törzsei köré, lepik el a járdát, csordulnak le az úttestre. Kisvártatva ember-hiénák expedíciója kezd csendben ólálkodni s lecsapni a hulladékhalom-építményekre. A lomhalmazokon randevúzó turkáló tömeg mintha megsejtene ilyenkor valamit: a kihajított, a szerepeiktől megfosztott, identitásukat vesztett holmikban felfedezni vél pislákoló lehetőségeket valami újnak az igéretét. (És mintha a dolgok is esdeklőn nyújtogatnák csápjaikat, méltatlan helyzetükből megváltást remélve). A kutató-matatókban a hasznavehetetlenben hasznavehetőt sejdítő akaratok, lelemények törnek ilyenkor atavisztikusan a felszínre. S kezdik a martalékot versengve szétcincálni, kibelezni, lefejteni, miszlikbe aprítani. A dolgokat a nagy kupacokból kisebb kupacokba menteni. A kimenekített tárgyhalmazok felett a felfedezés, a zsákmányolás, a birtoklás öröme, egy jövőbéli összeeszkábálás fantáziaképei lebegnek. A sötét beálltával zseblámpák és autóreflektorok pásztázó fényében folyik tovább a szelekció. És megindul a szerzemények bepakolása a csomagtartókba, betuszkolása az utasterekbe, felhajigálása a platókra, rárámolása a kordékra. A dolgok lassan szanaszét rajzanak. Pár árva darab marad csak a tetthelyen: egy ócska, agyonfoltozott lavór, egy szemétláda repedt színes billenőfedele, egy elhasadt tévékáva, néhány szanaszétgurult, visszaválthatatlan üveg… De figyelmünket irányítsuk most arra a középkorú párra, aki teletömött utastérrel, felpúpozott tetőcsomagtartóval és szinültig rakott utánfutóval vág
A lomtalanítást sohasem hagyják ki. Évek óta az akciók naptári rendjéhez igazítják programjukat. Egyeztetett ütemterv szerint pásztázzák a Város utcahálózatát. Kis térképvázlatokkal a kesztyűtartóban.
2003
Mátrai Péter: TEREK - instrumentumok - HANGOK (habilitációs előadás - MOME)
ELŐSZÓ A kilencvenes évek elejétől kezdődően az építészet mellett intenzív érdeklődéssel fordultam a hangok, a zene felé. Különösen a kor digitális technológiájára alapozódó zenei törekvések izgattak: beható tanulmányokat folytattam, hazai és nemzetközi zenei kurzusokon, workshopokon vettem részt, s ezeken kívül is számtalan önálló hangizenei kísérletet végeztem. Előadásomban bemutatom négy zenei performanszomat, melyeknél - a zenei elképzelés kialakulásával szoros kölcsönhatásban - fontos szerepet kaptak az adott és az általam teremtett téri-tárgyi körülmények. A performanszokat (Víztározó koncert, Dieffenbachia, Láthatatlan városok, A tégla apoteózisa) archív fotó-, videóés hangfelvételek segítségével elevenítem fel, feltárva azok művészeti indítékait, téri, tárgyi, hangi-zenei megfontolásait és technológiai komponenseit. 1 VÍZTÁROZÓ KONCERT (talált tér, talált tárgyak) 1992 tavaszán - egyik építészeti feladatom kapcsán - fedeztem fel a Szemlőhegy gyomrában a felhagyott víztározót. A domboldal sajátos púpja, és a kis, bakterház-szerű sárga épület - akár a többi hasonló pest-budai vízműnél - sejtetni engedte, valami lapul a felszín alatt. Az őrtől kapott kulcs nagy nehezen nyitotta a lelakatolt zöld ajtót és - a kölcsönadott lámpással - leereszkedtem a téglalabirintusba. A vaksötétben pásztázó fénykévében lassanként felderengett a szimmetrikus, kétszer hat, azonos méretű (4 méter széles, 4 méter magas, 28 méter hosszú) járatból álló alagútrendszer. Egyetlen anyag mindenütt: nagyméretű tégla alkotta öles falazatok, boltozott padozat, boltozott mennyezet. Egyetlen teremtő gesztus. A homogenitás manifesztációja. Majd 200 méternyi gyaloglással értem el a labirintus legmélyére - a tökéletes sötétségbe, a felemelőn félelmetes magányba. A téglapadozaton csikorgó-kopogó lépteim hosszasan zengtek a térben. Egymásra tolultak. Elveszítették konkrét jelentésüket. Zajszövetté lettek. Hirtelen belekiáltottam a semmibe. Hangom óriássá lett, megsokszorozódva keringett-kígyózott a folyosókon - úgy tűnt, mindörökké. Nem tudtam szabadulni ettől a már-már érzékfeletti élménytől: énekelni kezdtem. Magányos hangom lassan-lassan, kórussá válva kitöltötte a teret. Lábdobbantásaim mennydörgésként sodorták el és temették maguk alá az éneket. Tapsom fegyverropogásként vergődött a padozat, a boltozat, a falak fogságában. Ekkor fogant meg bennem a tér megszólaltatásának gondolata. Pontosan egy év elteltével egykori építész tanítványommal, Kamarás Bálinttal és kezdő Waldorf-tanító barátjával, Gajdos Andrással együtt megint lemerészkedtem. Ki-ki hozta hazulról hangszereit. Abbahagyhatatlan örömzenébe kezdtünk. Hazafelé egy különös koncertről kezdtünk ábrándozni. Hat térről, melyet sok-sok gyertya derít fel. A hat térben hat különböző megszólaltatható médium: a kő, az üveg, a fém, a cserép, a fa és végül, az utolsó térben, az emberi test. Hat különböző jelentés. És aztán valóra is váltottuk ezt az ábrándunkat. A lomtalanítás segítségünkre sietett az instrumentumok összegyűjtésében. Az idevezető utcákon sikerült fém tárgyakra (marmonkannákra, konzervdobozokra, tálcákra) szert tenni. Egy szomszédos építkezésről hatalmas kavicsokat gyűjtöttünk. A különféle üvegeket üvegvisszaváltóból kölcsönöztük, - de pár nagy uborkás üveg is előkerült a spejzok stelázsiiról. A cserepeket egy temetői virágárusnál válogattuk össze. A cserépsor állványaként szolgáló létrát az őrtől kértük kölcsön. És persze ki-ki hozta megint otthoni hangszereit - fúvósokat, húrosokat, perkákat - egy teljes hangszer-arzenál gyűlt egybe. Mindenki szólt mindenkinek. 1993. szeptember 17-én a kishíján száz ember a „felső világban”, a verőfényes kora-őszi domboldalon gyűlt össze apránként. (Az eleddig néptelen szomszédos utcákat autók és emberek lepték el). Kinyitottuk a lakatot és - mint földi utaskísérők - bevezettük a gyülekezetet és leszálltunk velük az „alvilágba”. Az emberfolyam követett bennünket az ötszáz kocsisgyertyával szegélyezett térsorban - egészen a labirintus legmélyéig.
2007. április 19.
(folytatás)
Az oda úton - mintha stációk között vonulnánk - elhaladtunk a még „szótlan” anyaghalmok, hangszercsoportozatok között. A hajladozó gyertyalángban - a falakra és a boltozatra vetülő mozgó emberárnyékok kísérteties tánca közepette - az instrumentumok ekkor még, mint kultikus tárgyhalmazok voltak appercipiálhatók. A legbelső teremben kezdetét vette a hattételes misztériumjáték. KŐZENE A tér közepére halmozott kavicsdombból mindhárman felvettünk két-két darabot, s kértük, kövesse mindenki példánkat. A domb egyszercsak eltűnt. A kavicsok összeütögetésével - ahogyan Steve Reich korai, claves-ekre komponált darabjában, a Zene fadarabokra (Music for Pieces of Wood) címűben - lassan kibontakozott egy repetáló ritmussor. Beintésre egyre többen és többen vették át az alaplüktetést, melyet mi hárman lassan modulálni kezdtünk. A perkusszív, kemény hangokra a tér azonnal reagált: megsokszorozta, időben késleltetve visszhangozni kezdte az ütéseket. Amikor az individuális, még felismerhető képletek kifejthetetlen zajszövedékké lettek, intésre hirtelen abbahagytuk a játékot. Szinte hallottuk, hogyan menekül a néptelen folyosókon keresztül a térbe már-már robbanásig felgyülemlett hanggomolyag, s figyeltük, hogyan hal el végül. A beállt csend jelentést, új dimenziót adott az addigi történéseknek. Majd a tér közepére hajítottuk köveinket, példánkra mindenki ezt tette - a véletlenszerű hangzáporral a tér ismét megtelt. A kavicskupac, mintha mi sem történt volna, ott állott megint a tér centrumában. (...lassan mindannyian átvonultunk a következő térbe...) ÜVEGZENE A hallgatóság bevonásával a tér különböző pontjain elhelyezett boros és sörösüveg csoportokat - mint kuglibábukat - döntögetni kezdtük. A kaotikusan összeütődő, majd eldőlő üvegek hangját lassan felváltotta a téglapadozaton guruló üvegek zaja. Ez a zaj, és az újból és újból összeütköző üvegek csengése véletlenszerű ritmikával töltötte ki a teret. Közben mi hárman a tér közepén gyertyákkal kijelölt ellipszisbe lépve és ott leguggolva, egy nagy üvegtálon, egy nagy üveg-sajtburán és egy uborkásüvegen kezdtünk játszani. A hosszan lecsengő harangkondulások - a kannaként megszólaltatott és uduként hangzó uborkásüveg lüktetését átvéve egyre rövidebb, periodikusan ismétlődő ritmusképletekké lettek, mintegy előkészítve a következő tér zenei világát. (...lassan mindannyian átvonultunk a következő térbe...) FÉMZENE A tér közepén, vaslábakon álló kerek alumíniumtálcára helyezett három konzervdobozban lobogó láng nyaldosó fényében kezdtük el a játékot. Fémrudakon, triangulumokon és egy nagy fűrészlapon. A perkusszív hangokat a hajlítgatott fűrészlap glisszandói festették alá. A rítus középső részében a doromb vette át a főszerepet, előkészítve a három, különböző hangolású marmonkannára komponált zárótételt. A kannákat először üstdobként szólaltattuk meg, azután a padozathoz ütögetve, végül odacsapkodva igyekeztük előcsalni a tér legmélyebb, legfélelmesebb hangtartományait. Az utolsó ütés utáni moraj elhaltát kivárva (...mindannyian átvonultunk a következő térbe...) CSERÉPZENE A kivilágítatlan tér közepére állított létrát alulról - lábvégeihez helyezett gyertyákkal - derítettük meg. Ketten egymással szembefordulva - ütőként két-két gyertyát használva - a kenderkötéllel felfüggesztett cserépsoron kezdtünk játszani. Improvizációnk a jávai gamelán reminiszcenciája volt - mintha bonangon játszottunk volna. Erre a hangfüzérre úszott fel az alt szaxofon rögtönzött monológja, majd - több teljes érzelmi-dinamikai ív után melankolikusan elcsendesedve - átengedte a szerepet a cserepeken megszólaltatott meditatív záródallamnak. (...lassan mindannyian átvonultunk a következő térbe...) FAZENE A tér egy gyertyákkal körülhatárolt - háromszöget formázó - részén hevertek fafúvósaink. Egy teljes blockflőtekészlet: basszus, tenor, alt, szoprán, szopranino. A háromszög csúcspontjain állva kezdtünk a játékba. A basszus lassú kitartott hangjaira fúgaszerűen épült rá a két következő fekvésű szólam, majd a hangszereket egyenként, sorban lecserélve valamennyi szerephez jutott - körkörösen ismétlődve de mindig másikunk által megszólaltatva. (hangszereinket fújva, lassan mindannyian átvonultunk a következő, az utolsó térbe...) EMBERZENE Itt az emberi hang, a közös, felszabadult éneklés kapta a főszerepet. A társaságot három részre osztva egy felelgetős afrikai munkadalba kezdtünk. Mindenki énekelt, s a tér megtöbbszörözte a hangjainkat. Először tapssal és dobbantással kísértük az éneket, majd fokozatosan beléptek a résdobok, az ütőfák, a csörgődobok, de szerephez jutott a guiro és a vibraslap is. A végtelennek tűnő kánonra hárman - felváltva - énekszólókat improvizáltunk, majd fokozatosan elcsendesedve, suttogássá válva, végül elnémult az örömének. A zengzetek hatalmát ismét átvette a csend.
Page 2
2007. április 19.
(folytatás)
2 dieffenBACHia (talált zene, talált tárgyak) 1994-et írunk. Szombathely, Bartók szeminárium. Marco Stroppa, a Párizsból érkezett olasz zeneszerző egy tucat CD-vel érkezik az első reggelen. A teljes délelőttöt a zenehallgatásnak szenteljük. A kiszemelt préda J. S. Bach csellószvitjei közül az első, a G-dúr (BWV 1007), annak is első tétele, a Prélude. A zenehallgatás kvízzel zárul: ki kell találnunk, kik az előadók, majd a társaság ízlését tesztelendő - tetszési sorrendbe rakni az interpretációkat, Yo-Yomáét, Casalsét, Starkerét, Perényiét és a többiekét. Interpretáció. Van egy felismerésem. Az építészet, akár a zene, interpretáló műfaj. Az építészeti terv hasonlatos a kottaképhez: a gondolat előbb egy lejegyzési, notációs folyamat során jelekké – vagyis kétdimenziós térré, hang nélküli zenévé - lesz. Ezt kell interpretálnia azután az építőmesternek, a zenésznek. Dolguk nagyon hasonló: az egyezményes jelekből előhívni, házzá/térsorrá, illetve zenévé/hangfolyamattá visszakódolni az eredeti gondolatot. A fő különbség a szabadságfokok terén mutatkozik. A zenei értelmezés akár teljesen szétfeszítheti a mű által megszabott kereteket, felülírhatja a zeneszerzői akaratot. Az idők során végtelen számú és gondolatmenetű előadói magyarázatok születhetnek. A ház ezzel szemben egyetlen építő gesztussal - többnyire a szerző, az építész felügyeletével - a tervrajztól való minimális eltéréssel ölt testet. Épültében ugyan még szabadnak tűnik, de végkifejletében kimerevül. Szabadságát későbbi élete (módosulásai, torzulásai, majd pusztulása) során nyeri el ismét, végleg. Ebben a periódusban születnek meg szerintem egy ház igazi interpretációi. Engem Jacquelin du Pré játéka ragad el legjobban - érdekes, ezzel a választásommal szinte egyedül maradok. Ekkor határozom el az elkövetkező 18 nap penzumát: megkísérelni az interpretáció interpretációját: a CDkorongba égetett digitális jelfolyamból dekódolni, visszaállítani megint egy élő előadást. Sziszifuszi és akkurátus „aprómunka” kezdődik és ez, több mint egy hétig, kitölti mindennapjaimat. Búvárként merülök a zenefolyamba - a CD-ről hangmintavevővel különböző hosszúságú mintákat gyűjtök. A zene legkisebb, még karakteres, még értelmezhető egységeit (frázisokat, melyek még ő rzik a dallamíveket, együtthangzó és felbomló akkordokat) éppúgy, mint a már-már artikuláció nélküli, mikroszkopikus hangszilánkokat, kísérőzörejeket. A mintákat azután sorszámokkal látom el, kategorizálom. Az ily módon rögzített hangminta-halmaz már kioszthatóvá válik a 88 billentyűs szintetizátorra, azaz minden billentyűvel másik hangminta lesz megszólaltatható. Tanulni-játszani kezdek az így nyert virtuális hangszeren. Munkálkodásomnak 180 fokos fordulatot ad azután a STEIM jelenléte a kurzuson. Ez a holland kísérleti műhely jó ideje a legújabb törekvéseket képviseli a kortárs zenében. Kutatván az elektronikus zene új kifejezésmódjait számtalan új hangszer és számítógépes program született már laboratóriumukban. Itt Szombathelyen legújabb - szenzoros technikára épülő - kísérleteikbe avatnak be bennünket. Nicholas Collins hangszer-hibridjei és Ray Edgar zseniális Sweatstick-je ahhoz az ötlethez vezetnek, hogy nem billentyűzeten, hanem egy valódi csellót preparálva kellene előadni a darabot. Azt az ideát, hogy Perényi cselló kurzusáról kölcsönözzek egy hangszert, és arra kíséreljem meg felszerelni az érzékelőket, persze hamar elhessegetem. Helyette ábrándozni kezdek egy cselló-szerű tárgyról, egy „kvázi” csellóról. A lényeg, hogy segítségével lehetővé váljon az eredeti játéktechnika és valamennyi gesztusának megidézése, no meg az, hogy lehessen mire applikálni az érzékelőket. Mondjuk, egy deszkalap imitálhatná a hangszer testét - ez a vertikális, statikus elem fogadná az érintő- és a mozgásérzékelőket, a dinamikus mozgásra termett vonót pedig egy vékony farúd helyettesíthetné, rajta az impulzusokat adó szenzorokkal. A fennmaradó napokat Ray-jel szoros együttműködésben töltöm. Felvázolom neki az elképzelt darabot és megbeszéljük, hogy az egyes hangminták indításához mennyi és milyen érintő-lapkát kell felhasználnunk, és, hogy a hangminták modulációit (hangmagasság-váltás, hangerő szabályzás) hányféle gesztussal kívánom elérni. Hosszú programozói munka kezdődik, a hangminták és a kezelői felületek egymáshoz rendelése - sok száz paraméter megadásával. Az igazi csellójátékot igyekszünk szimulálni: más szerepet kap a bal, és mást a vonót irányító jobb kéz. Ballal fogom le majd a hangokat, hangképleteket, a jobbal pedig manipulálom a hangzást. A manipuláció határait a lehető legszélesebbre igyekszem tágítani: a játék szabadságát az élethű megszólalástól kezdve, egészen a váratlan gesztusokig és az extrémitásig fokozható hangzásokig kiterjeszteni. Váratlanul rábukkanok egy Dieffenbachiára a kultúrház egyik emeleti folyosóján. A növény alkata, vastag törzse szinte kínálja magát, a nevében rejtőző BACH betűképlet pedig egyértelművé teszi a döntést: megvan tehát a hangszertest. Farúdra a TMK műhelyben próbálok meg szert tenni - eredménytelenül, viszont a sarokban megpillantok egy hosszított nyelű vécépumpát. Elkezdhetjük szerelni az érzékelőket, s hamarosan megszólalhat Page 3
2007. április 19.
(folytatás)
az első hang. Apránként valamennyi hang, hangzásképlet játszhatóvá válik, következhet a finom beállítás: a teljes hangkészletet a vonómozgás sebességeihez és irányaihoz igazítani - vagyis az érzékletes játék lehetőségeit megteremteni. Amikor minden beállítás végleges, egy üres szobában felállítjuk a teljes technikai apparátust: egy csapat hardver és szoftver segíti a munkát (hihetetlen, ma - 13 év múltán - már egyetlen laptop is elegendő volna). A középpontban - a folyamatok vezérlésére - egy Apple számítógép, ezen fut a STEIM Foundation SPIDER nevű programja - belekódolva az elmúlt napok ténykedése - egy SensorLab nevű külső mikroszámítógép-interfész, belőle kiágazón pedig a digitális jelfolyam kábelerdeje, végein mozgás/sebesség/irány detektorokkal, érintés- és nyomásérzékelő felületekkel. És persze a mintavevő, vincseszterén az összegyűjtött hangminta-tár fájlcsoportokba rendezetten. És természetesen a megszólaltatáshoz szükséges keverőpult-erősítő-hangszóró lánc. Végre elkezdhetem a darab éjszakákba nyúló próbáit. Eközben véglegesedik elképzelésem a darab színpadra állításáról is. A pódiumot fojtott zöldes fény teríti be. A színpad közepén áll a növény-cselló, kábelekkel összekötözötten a vécépumpa-vonóval. Mellette, háttal a nézőtérnek, egy ütött-kopott nyekergő Thonet karosszék - ezen ülve fogok majd játszani, továbbá egy állvány a CD-játszóval. A teljes technikai apparátus pedig ott rejtőzik titkon, a fekete háttérfüggöny mögött. Az iniciatív szándékot, az interpretáció interpretációját hirtelen támadt ötlettel, egy újabb elemmel egészítem ki. Egy aktív videokamerát helyezek a színpadra, ez nemcsak veszi a történéseket, hanem valós idejű képét egy projektor segítségével egy befüggesztett filmvászonra vetíti - ráadásul sztroboszkópikus késleltetéssel. Valójában háttal ülök a nézőknek, de játékomat így felnagyítva - mintha archív filmet néznének - elölnézetben is követhetik. Pódiumra lépésemkor a kamerába kazettát helyezek a kamera tehát nemcsak kivetíti, hanem egyben rögzíti is az egész eseményt. A darab zárómozzanataként kiveszem a kazettát és felmutatom: az interpretáció interpretációjának interpretációjaként. És a negyedik nap estéjén, a zárókoncert nyitódarabjaként megszólaltathatom a művet: a dieffenBACHiát. 3 LÁTHATATLAN VÁROSOK (talált szöveg) 2002-ben történt. Egy korrektúra után egyik műegyetemi építész tanítványom, Zsófi, egy maga-írt szöveget ajándékozott nekem. Egy képzeletbeli városról szóló, magával ragadó írást. Legközelebb - elővéve egy könyvet - felfedte, hogy a szöveg e könyv hatására íródott. Addig nem is ismertem Italo Calvino könyvét, kölcsönkértem. Egyszuszra olvastam végig a Láthatatlan városok-at. Pár napra rá Nagy Bálint jelentkezett váratlanul, kérdezte, nincs-e kiállítani való anyagom, mert június közepén egy kiállítás elhalasztódása miatt - üresedés lesz az N&n galéria programjában és szívesen adna teret munkáimnak. Akkor támadt az ötletem, zenéket írni Calvino városaiból, s ott, a Hajós utcai pincében ezeket bemutatni. Kiválasztottam 17 várost, majd - újraértelmezve és versszerűekké tömörítve a szövegeket - nekifogtam a kottaképek írásához/rajzolásához. A harmadiknál vagy a negyediknél tarthattam, mikor váratlan vízióm támadt. Mi volna, ha nem pusztán kottaképekben szemlélhető és hangszórókból megszólaló zenékké szublimálnám a szövegeket, hanem - galéria sajátosan fojtott, hosszú terében - megépíteném, és bejárhatóvá tenném a városokat, Marco Poloként kalandoznék közöttük. Apránként kibontakozott a teljes koncepció. A szövegeket saját - Calvinoétól eltérő - logika mentén új sorrendbe rendeztem. A 17 szöveghez 17 zenei elképzelés társult, melyek mindegyikéhez, hangszereket, hangszercsoportokat, hangkeltő eszközöket rendeltem. Ezekkel a zeneszerszámokkal feljátszottam és szalagra rögzítettem a zenei anyag azon részét, mely alapszólamként vagy hangi-zenei háttérként működött együtt később az élő zenei matériával. Legalább ilyen akkurátusan döntöttem a tér használatáról, az egész történés téri dramaturgiájáról. Page 4
2007. április 19.
(folytatás)
A városokat a tér hossztengelyén, egymástól oldalélnyi távolságban elhelyezett 17 szürke posztamenssel testesítettem meg. Minden városhoz hangszereket, hangszercsoportokat, vagy megszólaltatható „talált” tárgyakat rendeltem. Ezeket - kiállítási darabokként - a posztamensek tetejére helyeztem, vagy föléjük függesztettem. A közönség részére az installáció egyik oldalán két széksort helyeztem el, a másik oldalon - a járásra keskeny sávot szabadon hagyva - a Petri-emlékest rongyszőnyegeit terítettem le. Most megkísérlem rekonstruálni a performanszot. A közönség elhelyezkedése után az általános világítás a beállított reflektorokra vált. A tér végéből lassan végigsétálok a az installáció mentén és a kezemben tartott szövegeket - kézzel/ceruzával írott A5-ös lapokat - egyenként a posztamensek tetejére helyezem. Városról-városra, felolvasom a szövegeket, majd megszólaltatom a hozzájuk rendelt zenéket. Íme néhány: MAURiLIA - A már csak emlékezetekben és anzix-kártyákon létező városnál például tekerni kezdem a Berlinből való kis kézi-verklit, melynek vékonyka dallamát („Berliner Luft”) szalagról szóló és folyamatosan lassuló, de ugyanakkor fokozatosan hangosodó mintavett dallama egyre jobban elfödi, amíg az eredetivel már nem is azonosítható hangok teljesen elnyomják a kis hangszerszám eredeti melódiáját. ARMILLA - Ezt a falak nélküli és csak gépészeti csövek szövedékeiben létező, najádok-lakta várost csüngő blockflőtékkel idézem fel - a hangszertesteket anklung-ként megszólaltatva, két hangszer-fejet pánsípként fújva. SOFRONIA Merklin-szerűen összesrófozott városát két kis kézi cintányérral keltem életre, játékomat - szalagról ugyanennek a hangszernek előre feljátszott és effektezett vésztjósló hangzásai kísérik. OTTAVIA pókháló-városának megszólaltatásához sajátos alakú cserepekből kötélre fűzött cserépsort használok, himbálva-lengetve, meg-megállva, kivárván, hogy a véletlen összeütődések keltette hangzások teljesen lecsengjenek ERSILIA szálak-szőtte városának esetében kénytelen vagyok egy akusztikus gitárral és a hat húr adta lehetőségekkel beérni. LEANDRA két istenség uralta városát vibraslappal, csörgődobbal kísért, alig hallható magánhangzókkal és suttogott mássalhangzókkal igyekszek érzékivé tenni BAUCI-t, ezt a flamingó lábakon álló várost és - fentről saját távollétüket szemlélő - városlakóit rumbatökök és énekelt magánhangzók idézem fel BERSABEA-t e hármasságában - valóságos mivoltában, pokolbéli és mennybolton lebegő égi kivetüléseként létező várost három egymáshoz ütődő triangulum fénylő-csilingelő hangjával elevenítem meg LEONIA plasztik hulladék-városát kilenc műanyagpohár felerősített és visszhangosított hangjai segítségével keltem életre. A performanszról mindössze egy magnófelvétel készült, a kazettát - úgy tudom - a galéria őrzi. Még nem hallgattam meg.
Page 5
2007. április 19.
(folytatás)
4 A TÉGLA APOTEÓZISA (vásárolt tárgy - kreált tárgy) Sok évvel ezelőtt - egész pontosan 1994-ben - Turányi Gábor már kért tőlem kiállításmegnyitó-zenét. Ugyanide, a Kiscelli Múzeumba. Ugyanebbe az emeleti saroktérbe. Akkor, ahhoz a darabhoz - ami az építész-lét éjszakába vetettségéről szólt - egyetlen nagy üvegtál hangjait, szintetizátort, saját hangomat és egy tévébemondónő rövid - pontos időt közlő - szövegét használtam. A tér közepén ülve, szólistaként játszottam az üvegtálon, koncsertálva a sarkokban elhelyezett hangszórókon megszólaló, előre felvett anyaggal. A hallgatóság köröttem gyűrűben, állva hallgatta a hétperces zenét. 2003-ban Máté Gáborral közös kiállításuk megnyitására kért fel, egy különös feltétellel: szeretné, ha a műben egy énekesnő, Jónás Krisztina is szerepet kaphatna. Izgatott lettem, még sosem dolgozhattam hivatásos énekessel (amúgy is, eleddig szinte mindig magányosan kísérleteztem, talán egyszer-kétszer fordult elő, hogy másokat is bevontam performanszaimba). A kiállítás témája (Máté Gábor téglaépületekről készült fotói) és Ferkai Andrásnak a kiállítás katalógusához írott érzékeny szövege megerősítettek bennem egy elképzelést. Egy tégláról szóló vernisszázsról lévén szó, evidenciának tűnt a gondolat: az emberi énekhanghoz társítva kapjon a cserép szerepet, hisz anyaga, akár a tégláé, égetett agyag. Néhányszor már korábban is használtam cserepeket - ott, a víztározóban, később, még 2000-ben, a Vigadó Galériában, majd a Láthatatlan városokhoz, de legelőször itt, a Gondűzőben, egy Mészöly Miklós szövegre reagáló performanszomnál. A mesterképzős kurzuson, melyet - mily érdekes egybeesés Csomay Zsófival és Turányi Gáborral vezettünk. A cserép már önmagában is egy bezárt - akár archetipikusnak is nevezhető - hangzó tér. Egy idiofon hangszer. Hangmagassága - alakja, mérete, falvastagságai és profilja révén - ugyan determinált, de hangszíne - mint a legtöbb idiofon hangszer esetében - a megszólaltatás mikéntjével módosítható. A kifejezés érdekében tett gesztusok, tehát fontos szerephez juthatnak a játék során. A cserepekre egy barkácsáruházban tettem szert. Az eladók furcsálló pillantásaitól kísérve, hosszas ütögetésselhallgatózással, több tucatból válogattam ki a megfelelő 15 darabot - a 7 centiméterestől a 39 centiméteresig. Tudni kell, a gyári széria-virágcserepek méretrendje kötött: átmérőjük mindig páratlan számú és két centiméteres méretlépcsőben ugrik. Ez ugyan lehetővé teszi a különböző, diszkrét hangolású cserepek kiválasztását, de pontos, a kromatikus skála valamennyi hangjának megfelelő frekvenciasort lehetetlen felállítani. Így is kellő hangterjedelem állt rendelkezésemre. A legnagyobb, legmélyebb hangú cserepet magányos harangként kívántam használni. A többit - különféle játékmód lehetőségét megteremtendő - két csoportba rendeztem: a nagyobbakat függőleges, a kisebbeket pedig vízszintes harangsorként függesztettem fel - kenderkötél segítségével. A cserepek felfüggesztésére szolgáló - a szállítás érdekében szétszedhető - állványokat szőrös fenyő-deszkákból, tervrajzom alapján itt, az asztalosműhelyben Kosaras Gyuri készítette el - kiválóan. A sorozatgyártott szériatermék és az egyedi kézműves tárgy találkozásából megszülettek hát a hangszerek. Egy negyedik állványt kottatartóként - Ferkai András felnagyított és preparált szövege számára - képeztem ki. Az állványokat a tér tengelyében excentrikusan állítottam fel. A négy állványból hármat egy kör egymással derékszöget bezáró húrjaiként helyeztem el, a negyediket - a szöveg-állványt - pedig ezek mértani tengelyébe állítottam, úgy, hogy egyik talpa érintse a körívet. Az így kialakult szimmetrikus játéktér alkalmassá vált zenei és dramaturgiai elképzelésem valóra váltásához. A sors úgy hozta, hogy végül - külföldi lemezfelvétele miatt - mégsem Jónás Kriszta, hanem tanítványa, Lénárd Kata lett a partnerem. A klasszikus műfajból ez volt első ilyen típusú kiruccanása. Érzékenyen és kreatívan tette magáévá a számára eleinte szokatlan elgondolásomat. Íme, a szüzsé: első stáció (az egyetlen cserép állványánál) a két játékos - egy nő és egy férfi - egymással szemben áll...kivárják a csendet...kinyitott tenyereiket egyszerre a cserép oldalfalára helyezik...zárt szájjal mindketten egyetlen halk, mély, de nem azonos hangmagasságú hangot intonálnak...lassan simogatni kezdik a cserepet...lassan kinyitják szájukat - hangjuk fokozatosan erősödik...tenyerükkel egyre erősebben ütögetni kezdik a cserepet...hangjuk az üvöltéssé fokozódik...már püfölik a cserepet, az kileng...egy szemvillanásra abbahagyják a hangot és az ütéseket...a cserép leng tovább (... átsétálnak a következő állványhoz...) Page 6
2007. április 19.
(folytatás)
második stáció (a szöveges állványnál) letérdelnek az állvány két oldalán, a preparált szöveggel szemben...előre hajolnak...alulról haladva suttogva olvasni kezdik a kijelölt szöveg-szegmenseket...a suttogást lassan felváltja a halk beszédhang...még mindig térdelő helyzetben lassan felegyenesednek...az olvasás egyre hangosabb - mintha sosem hallott nyelvből citálnának...amikor a szöveg feléhez érnek, lassan felállnak...az olvasás egyre deklamáltabbá válik...a nő recitativo-szerű dallamos deklamálásba kezd...a férfi átveszi az énekbeszédet...kettejük interakciójából véletlenszerű imitációk, dallamismétlések, néha kétszólamú, hol harmonikus, hol disszonáns ének-képletek keletkeznek (...a férfi átsétál a harmadik állvány külső oldalához...) a magára hagyott nő iskolázott énekhangon áriázni kezdi a még hátralévő szövegdarabokat...a férfi az ütőkkel dallamsorokat játszik a nő énekéhez (...a nő az utolsó szövegrészt egyre halkabban énekelgetve átsétál a harmadik állvány belső oldalához...) harmadik stáció (a függőleges cserépsornál) a nő kezébe veszi az ütőket, és utánozni kezdi a férfi magányos játékát...egyre önfeledtebben, élénk hullámzó mozgással, leguggolással-felállással játszanak...improvizációjukban változékony ritmusképletek, dallamvariációk keletkeznek (...a férfi továbbsétál a következő állvány túloldalára...) játszani kezd a vízszintes cserépsoron...a nő a helyén marad - a függőleges cserépsoron ismételgeti egyre az utolsó frázist...majd - megörülve a tágabb hangtartománynak - újabb együtthangzásokat, dallammeneteket, játszanak (...a nő követi a férfit, átsétál a negyedik állvány belső oldalához...) negyedik stáció (a vízszintes cserépsornál) együtt játszanak...a nő igyekszik ugyanazon a cserépen ugyanazt játszani, mint a férfi...a férfi újabb és újabb, egyre bonyolultabb cserépkombinációkon, egyre nehezebb ritmusképletekkel operál...a nő boszorkányos ügyességgel és hűséggel imitálja mindegyiket...a küzdelem egyre hevesebb lesz...az ütéseket kiáltásokkal, sikolyokkal kísérik...végül a legkisebb cserépen tombolják ki magukat...egyszerre fáradnak el, s hagyják abba (...lassan visszasétálnak az első állványhoz...) ötödik stáció (ismét az első cserépnél) mintha minden kezdődne elölről...de most váratlanul leakasztják a cserepet és diadalittasan a fejük fölé emelik...majd egy hirtelen mozdulattal elengedik...a cserép lezuhan és hatalmas hangon darabokra törik...ők rezzenetlenül bámulnak egymás szemébe...majd lassanként leguggolnak... a cserépdarabokat egyenként, jelentőségteljesen magasra emelve elkezdik egyetlen halomba hullatni - visszaépíteni igyekezvén az egykori formát... a nő - a cserépdarabok koppanó zajától kísérve - rögtönzött melizmatikus énekével kíséri az aktust, egyre szívettépőbben. A darab utóélete: Az előadásról nem készült sem hang, sem videofelvétel. Máté Gábor, Kéri Balázs és Mátrai István fotói segítségével viszont felidézhetők a próba és az előadás fontosabb pillanatai. Úgy hallottam, az installáció a kiállítás végéig ottmaradt, s a látogatók - főleg a gyerekek - élvezettel játszottak a cserepeken. Azután az állványok és a cserepek a MIE kertjébe kerültek, ott állottak természetes pusztulásukig. Ami boldoggá tesz, felfedeztem, hogy a kertben állott, függőleges harangállvány logóvá lett a MIE 2004 évi diplomakiadványain - grafikai jelként él tehát tovább.
Page 7
2007. április 19.
Mátrai Péter: ŐK KETTEN (Ekler Öcsinek N&n-béli kiállításához)
tudtak egymásról
gitt-ágyaikból üvegszilánkok
az építész és a zeneszerző
röppentek szanaszét
ott a henger utca két oldalán földre roskadt szókat is váltottak
a szürke ház gyökerestől kifordult tekintélyes tölgy
egy napon
a dózer dölyfösen trónolt
az építész
a hangok halott csarnokán
műterme magasából letekintett
a hatalmas halom
arra a szemközti szürke házra
végső tusájában
az utca túlfelén
porfelhőt pöfögött
s radírt ragadott
vízágyúk enyhítették hasztalan az amorf tetem fájdalmas kigőzölgéseit
a komponista mit sem sejtve
a muzsikus tanítványaival
ült odaát
még időben útrakelt
abban a szürke házban
hangszerszámait
tanítványai között
papundekli dobozaikba menekítve
s csuda-műszereivel
kábelerdeit nejlonokba gyűrve
a csendbe
lett hontalan
éppen hangokat csiholt később vissza-visszajárt odakinn
szemlélni a hűlt helyet
a kettejük közötti kanyonban
a házét és sajátmagáét
autóáradat
lesni, hogy tápászkodik égre
a pirosok és a zöldek
a mű
konok közeit kitöltő
a dicső ferde torony
monoton morajlással csekély áldozat ez az engedelmes radírgumi
egy teremtő gesztusért
(vaskos vasgolyó)
gondolta akkor
kettéroppantotta
az építész tette
a gerendákat
mit tennie kellett...
zuhanása megrepesztette a mennyezeteket
s most
lendülete ledöntötte
sok-sok év múltán
a falakat
itt e pince két felén
ingásával derékba törte
ők ketten
az ablakkereteket
újra összekerültek
2008. május 21.
(folytatás)
a zeneszerzőben
süllyednek és emelkednek
szemlélve barátja eme újabb opuszát
tágulnak és szűkülnek
múltjának más fragmentje támadt fel az elemi ahová járt
csakhogy itt mozgás hat át mindent
felidézte
az alatt-felett-mellett
a szigorú kovácsoltvas kerítést
együttes élménye
a kváderkő lábazatokat
zárt és nyitott világok
a súlyos tölgykaput
egymásutánja
a műkő-mintázatokat csakhogy itt látta
színek
a tintapacás padot
kavarognak-fonódnak
a krétamaszatos fekete táblát
egyesülnek hogy aztán ismét szétváljanak
hallotta a folyosók kongását
csakhogy itt
a kőlépcsőkön spiccvasa csattanásait
fények és homályok váltakoznak
a becsöngetést és a kicsöngetést
az a kánon, hogy nincs kánon
a nagyszünet zsivaját
legfeljebb egy egy pillanatra ahol felidéződik a saját-múlt
orrában érezte
gondolat-kövületek egy-egy korábbi opuszból
a fiúvécé facsaró sárga húgyszagát
tán még a henger utcából is
a gyermekélelmezés rántás és hagymaillatát s a tornatermi ájert
de itt a radír a fiókban maradt...
s lám a lényeg megmaradt csakhogy itt a termek nem udvart ölelnek az épületszárnyak a parkba suhintanak s vidáman reppenek el a földtől csakhogy itt a folyosók határ nélküliek a végtelenbe vezetnek kanyarodnak s térbe ívelődnek
Page 2
2008. május 21.
Mátrai Péter: OPPONENSI VÉLEMÉNY (a 2010-es Shanghaji Világkiállítás Magyar Pavilon Pályázatáról)
július vége felé 2008-ban vagyunk az ötpacsirtában is esik konokul most éppen 67 fokos szögben fürdőzik a gyönyörű udvar a kilenc pályázat tervlapjai rendezett kötegben az egyik ablak alatt habkartonok triplexek méretre vágottan magam vagyok a tervekkel kíváncsi izgatottsággal emelem asztalra lapozom végig mind a kilencet ahogyan következnek sorban minden fontos papírt végigolvastam már a kiírást a zárójelentést sőt média-csatornákon már beleshettem a négy díjazott tervbe is de így a valóságos tervlapokat leiratokat böngészve-érintve az igazi hátha a másik ötben is felfedezek valamit mint mindig most is van lózung: „Better City, Better Life” mint mindig most is van honi prekoncepció: a Gömböc mint mindig most is minimum e kettős elvárásnak kell megfelelni legszebbik arcunkat mutatva a világnak
mégsem tudom miért e renyhe érdeklődés a mindössze kilenc terv ráadásul a zsűri csupa kiválóság még egyszer végiglapozom a munkákat elsőre úgy tűnt a zsűri precízen húzott választóvonalat de most az én rostámon kihullik a hatos pályamű is a peremfeltételeknek ennyire fittyet hányó terv számomra C kategóriás lehet csak ráadásul tőlem idegen valamennyi gesztusa most mondatok kellenének a megmaradt háromról de én csak egyetlenről kívánok szólni a kilencesről mert kongeniális mert benne testet ölt a szellem akár a Gömböcben mert szerény mert homogén mert taktilis
mint a Gömböc mert mindent tud ami e helyen szükséges ha nagyon kell többet is mert úgy Gömböc hogy nem Gömböc nem eliminál a külső és belső egyetlen entitásként van benne jelen vagyis színtiszta építészet fénnyel-hanggal-illattal telt tér és borzasztóan neheztelek a zsűrire mert nem mert a kilencesnek első díjat adni mert ajánlásában bizalmatlanságáról tett tanúbizonyságot mert óvatoskodásában a finom tervet a finom alkotót prédául vetette a megbízó kénye-kedvének és az ilyenkor mindig felbukkanó hiénáknak mert megágyazott egy újabb sevillának nemzetinek
mert meglepő mert egyszerű és mégis bonyolult akár a Gömböc mert játékos és meditatív így egyszerre
2008. júliusa
én ebben a Lévai-féle erdőben szeretnék sétára indulni Shaghajban s nem egy másikban