Az adaptáció művészete - Kézikönyv a bevándorlók beilleszkedését segítő művészeti módszerekről by Artemisszió Alapítvány

Az adaptáció muvészete Kézikönyv a bevándorlók beilleszkedését segíto muvészeti módszerekrol

2012 Ariadne Projekt 1

Főkoordinátor:

Várhegyi Vera

Főszerkesztő:

Szabó Veronika

Szerkesztők:

Christina Zoniou Tarján Edina Marián López Fdz. Cao Szabó Veronika Várhegyi Vera

Szerzők:

Alkistis Kondoyianni Carol Brown Christina Zoniou Fodor László Horváth Kata Ioanna Papadopoulou Koppány Judit Lynne Bebb Marián López Fdz. Cao Nancy Hogg Naya Boemi Szabó Veronika Tania Ugena Várhegyi Vera

Grafika, tördelés:

Hronyecz Tamás, Szolga Zsófia

Rajzok:

Fatér Anna

Szakmai lektor:

Szabó Veronika

Nyelvi lektor:

Hronyecz Mária

Kiadó:

Artemisszió Alapítvány 1016 Budapest, Mészáros utca 10. Telefon/Fax: 06 1 413 65 17 Email: artemisz@artemisszio.hu www.artemisszio.hu

A kiadvány az Ariadne - Art for intercultural adaptation in new environment (Projektszám: 510255-LLP-12010-1-FR-Grundtvig-GMP) című projekt keretén belül valósult meg. A projektet az Európai Bizottság támogatta. A kiadványban közölt tartalmak a szerzők nézeteit tükrözik és az abban foglaltak nem tekinthetők az Európai Bizottság hivatalos állásfoglalásának és nem tehető felelőssé azok, illetve abban foglaltak bárminemű felhasználásáért felelősség az Artemisszió Alapítványt terheli.

Ariadne Partnerek:

Elan Interculturel Artemisszio Foundation Momentum Arts Osmosis- Centre for the Arts and Intercultural Education University Complutense of Madrid, Research Group 941035 „Art aplication for Social Inclusion” University of University of the Peloponnese, Faculty of Fine Arts, Department of Theatre Studies TAN Dance Ltd. Email: ariadne4art@gmail.com Website: www.ariadne4art.eu

Tartalomjegyzék Bevezetés: Ariadné, labirintus, művészet, migráció ............................................................................... 5 I. A MŰVÉSZET ÉS ADAPTÁCIÓ ELMÉLETEI

1. Marián López Fernández Cao: A művészet mint a szellemi fejlődés eszköze ......................................... 8 2. Christina Zoniou- Naya Boemi: Átmeneti állapot: színházi tér és valóság .............................................. 17 3.Várhegyi Vera: A művészet segíti az alkalmazkodást .............................................................................. 24

II. ARIADNE KÖZÖSSÉGI MŰVÉSZETI WORKSHOPOK

1. Marián López Fernández Cao: A migránsokkal foglalkozó művészeti mediációk jó gyakorlatai felé .... 37 2. Esettanulmányok bevándorlókkal megvalósított művészeti intervenciókról ......................................... 47 2.1 Várhegyi Vera: Az adaptáció művészete: művészeti utazás az adaptáció fázisain keresztül ........................................................................................................................................ 47 2.2. Christina Zoniou - Ioanna Papadopoulou - Naya Boemi: Együtt virágzunk a színház erejével: két Elnyomottak színház workshop Athénban .............................................................................. 56 2.3 Horváth Kata: Kitörés a társadalmi elszigeteltségből - Dráma-alapú beavatkozás bevándorlókkal Magyarországon ................................................................................................... 74 2.4 Marián López Fernández Cao: Területed életrajzai - Művészeti bevonódást segítő workshop életrajzok elhelyezésével ............................................................................................. 86 2.5 Berta de la Dehesa-Tania Ugena: Menedék a művészetterápián keresztül ............................. 96 2.6 Nancy Hogg: Művészettel és nyelvvel egy jobb életért ........................................................ 108 2.7 Fodor László – Koppány Judit – Szabó Veronika: “Házifelvételek” (Home made) Közösségi riportok készítése a kreatív média eszközeivel .......................................................... 119 2.8 Lynne Bebb: Ahol a szív, ott az otthon .................................................................................. 126 2.9 Várhegyi Vera: Párbeszédben: kísérletezés a lyukkamerával ................................................ 134 2.10 Függelék: Indikátorok a társadalmi cselekvést/intervenciót megvalósító művészeti projektekben alkalmazott jó gyakorlatok értékelésére ............................................................... 142

III. FORRÁSOK, JÁTÉKOK TRÉNEREK SZÁMÁRA

1. Összefoglaló ......................................................................................................................................... 146 2. Gyakorlatok, játékok témák szerint: 2.1. Hálóalkotás: interkulturális kommunikáció és empátia ........................................................... 147 2.2. Megnyílás az új környezet felé, az új otthon megtalálása ........................................................ 149 2.3. Az identitás és a kultúra feltérképezése .................................................................................. 151 2.4.A sokszínűség feltérképezése és a cselekvőképesség elsajátítása ............................................ 157 2.5. Az alkalmazkodás kihívásainak megértése ............................................................................... 161 2.6. Változás és egy új életterv elképzelése ................................................................................... 164 2.7. A változás kiértékelése ............................................................................................................ 167

Bevezetés

Ariadné, labirintus, művészet, migráció A labirintus

Egy labirintussal kezdődik. a harcos Tézeusznak le kell győznie a labirintus lakóját, a Minótauroszt. A labirintusból még senki sem jutott ki, és a Minótaurosz évről évre számtalan áldozatot pusztított el. Tézeusz azonban megmenekült Ariadné segítségével, akitől fonalgombolyagot kapott, hogy megtalálhassa a kijárathoz vezető utat. A görög mitológia történetei a kezdetekkor túlléptek az időn és a téren, és kollektív tapasztalatainkat megfogalmazó példabeszédekké váltak. Melyikünknek ne kellett volna szembenéznie a kihívás rémisztő szörnyetegével? Ki nem szembesült sosem a magárahagyottság érzésével, amikor az útvesztőből kivezető utat egyedül kell megtalálnunk? Egy új országba érkezni sok szempontból hasonlít Tézeusz helyzetéhez. Új környezetben találjuk magunkat, gyakran bármilyen viszonyítási pont nélkül, sőt egyszerre több szörnnyel is meg kell küzdenünk: egy ismeretlen nyelv elsajátításával, a helyes viselkedés meghatározásával, vagy egyszerűen azzal a kihívással, hogy otthonra leljünk az új környezetben, ahol más az éghajlat, mások az ízek és az illatok. El kell fogadnunk azt is, hogy ezek a változások azt jelentik, hogy kilógunk a sorból, és a körülöttünk lévők idegennek találnak minket. Eltűnhet, ami korábban magától értetődő volt: a család, a barátok. Munkát kell találnunk egy olyan nyelven, amelyet töredékesen beszélünk. Nem kizárt, hogy a kemény munkával megszerzett képesítéseink sem érnek semmit az új környezetben. Egy idegen város sokban hasonlít egy labirintusra: nem csak azt nem tudjuk, hol a postahivatal, de még az sem világos, hogyan köszöntsük az embereket. Nem tudjuk, mi udvarias, és mi számít majd faragatlanságnak. Ismeretlen körülmények között találjuk magunkat – a helyzet lehet egyszerűen bizarr, de akár ellent is mondhat az értékeinknek, meggyőződéseinknek, s annak, amit a világról gondolunk. Így aztán bevándorlóként nekünk is szükségünk van a magunk Ariadnéjére, és a fonalgombolyagra, amellyel megtalálhatjuk a labirintusból kivezető utat.

A fonál

A kultúrák közti alkalmazkodás kutatásának területén Ariadné fonala a folytonosság és értelem keresésének metaforája: mindkettő az emberi tapasztalat meghatározó motívuma. A folytonosság összekapcsolja múltunkat és jelenünket, megteremti a stabilitás érzését térben és időben, és szorosan kapcsolódik a dolgok értelméhez. Az értelem/jelentés szubjektív: kinek a család, kinek a szabadidő vagy épp a munka. Fontos azonban, hogy ez nem független a külső környezettől. Nem tudunk úgy megvalósítani egy új élettervet, hogy közben nem veszünk tudomást azokról a külső körülményekről, amelyek között élünk. Ahhoz, hogy az alkalmazkodás sikeres lehessen, a fonalnak össze kell kötnie bennünket a külvilággal, és Tézeuszként szükségünk van erre a fonálra, hogy az idegen környezetben is talpon maradhassunk. A művészeti foglalkozások több szempontból is megerősítik azokat a készségeinket, amelyek e fonál megtalálásához szükségesek. A művészet segít szembenézni a bizonytalansággal és a szorongással; felkészíthet a váratlan helyzetekre azzal, hogy a kihívásokra új válaszokat sugall, és az új összefüggéseket új megvilágításba helyezi. A művészetre a rend kialakításában is támaszkodhatunk: segít struktúrába rendezni a színeket és a formákat, felbecsülni az arányokat, megteremteni az egyensúly személyes vízióját. Végül, a művészet képessé tehet bennünket arra, hogy a szó legszorosabb értelmében magunk is aktív szerepet vállaljunk, alkotóvá váljunk. A művészeti foglalkozások lehetőséget adnak arra, hogy kapcsolatot teremtsünk a külső környezettel, akár egy adott művészeti formán (fotó, film vagy tánc), akár a művészi közösséghez való tartozás útján keresztül. 5

A kézikönyv

A jelen kézikönyv bemutatja mindazt, amit arról tanultunk, hogyan válhat a művészet Ariadné fonalává. A három fejezet felvázolja az Európai Bizottság Egész életen át tartó tanulás programjának támogatásával megvalósított kétéves projektünk fejlődésének folyamatát. Az első fejezet annak a kérdésnek az elméleti hátterét mutatja be, hogy miként kapcsolódhat a művészet az alkalmazkodás folyamatához. A második fejezet esettanulmányokon keresztül számol be a kísérleti műhelyfoglalkozásokról. Az Ariadne projektpartnerek 11x30 órás műhelymunkát szerveztek az öt résztvevő országban. A „próbafoglalkozásokra” 2011 júliusa és 2012 májusa között került sor. A partnerek 10-15 bevándorlóból (köztük menekültekből és menedékkérőkből) álló csoportokkal dolgoztak. Egyes kurzusokba a befogadó országok tagjai is bekapcsolódhattak annak érdekében, hogy e csoportokon keresztül új kapcsolatok alakulhassanak ki. A kísérleti foglalkozásokon olyan sokszínű művészeti formákat alkalmaztunk, mint a kreatív írás, a tánc, a filmkészítés, a fotográfia, a színház és a képzőművészet. A művészetek alkalmazása eszközként szolgált egy olyan biztonságos tér megteremtése érdekében, amelyben a résztvevők reflektálhattak többek között a kultúrsokk, az identitás és a valahová tartozás érzéseire. Az esettanulmányok bepillantást engednek a műhelymunkák megvalósításának folyamatába és dinamikájába. Bemutatjuk azokat az indikátorokat is, amelyeket részben a jó gyakorlatok azonosítására, részben a saját munkánk irányainak kijelölésére dolgoztunk ki. A harmadik, egyben utolsó fejezet a kifejlesztett konkrét eszközökről és tevékenységekről nyújt képet. Reméljük, hogy ezek az eszközök gazdagíthatják a művészek, művészeti mediátorok és felnőttekkel foglalkozó pedagógusok művészettel kapcsolatos munkáját. Bízunk abban is, hogy az Ariadne projektben végzett erőfeszítéseink sokak számára nyújthatnak olyan fonalat, amellyel másokat is bevonhatnak ebbe a lenyűgöző vállalkozásba.

Várhegyi Vera Elan Interculturel Ariadne projekt főkoordinátora

I. Fejezet A művészet és adaptáció elméletei

1. A MŰVÉSZET MINT A SZELLEMI FEJLŐDÉS ESZKÖZE Marián López Fernández Cao, Complutense Egyetem, Madrid

Absztrakt Dolgozatomban azt mutatom be, hogy az emberi faj evolúciójának különböző mozzanataiban milyen szerepet játszott a művészet mint a szellemi fejlődés adaptációs eszköze, illetve mint a világgal és a többi emberrel való interakció lehetséges tere. A művészet nem pusztán kiegészítő szerepet tölt be az emberiség életében, hanem a létezés egyik univerzális kifejezése, amelynek számos fontos funkciója van az egyéni fejlődés kibontakoztatásában és a társadalom egészségének megőrzésében. Kulcsszavak művészet, érés, szellemi fejlődés migránsok, társadalmi beilleszkedés

1. A művészet szerepének, helyének felismerése az oktatásban A művészeti oktatásról az elmúlt években lefolytatott viták egyik fontos aspektusa volt a visszatérés az oktatás és a művészet alapjaihoz a következő ontológiai és ismeretelméleti kérdésekre adható válaszok újragondolásával. • Mi a művészet? • Mire való a művészet? • Miért űzik az emberek a művészeteket minden társadalomban, minden korszakban (még akkor is, ha nem támogatja az oktatási minisztérium)? • Mi a kapcsolat élet és művészet között? • Hogyan kapcsolódik össze művészet és oktatás? • Ki a művész, miért és mi célból alkot? A kérdések mindegyikéről oldalakon át lehetne értekezni, és akkor valószínűleg tisztázhatnánk néhányat a témakör kissé összekuszálódott összefüggései közül. Hasznos megközelítésnek tűnik két fő vonalat követni: • Egyfelől azoknak a gondolatmenetét vizsgáljuk, akik a művészetet egyfajta nyelvként értelmező irányzatoknak megfelelően a vizuális oktatást a valóságelemző tevékenység eszközének tekintik, sok esetben a vizuális kultúra kérdése felől közelítve. • A másik gondolatmenet a művészetet mint alkotó tevékenységet, metaforát és az alkotó személy belső valóságának megragadását tekinti, melynek hátterében olyan gondolatok állnak, melyek az oktató tevékenységet kifejezésnek, illetve önkifejezésnek tekintik. A két irányzaton belül számos olyan tanulmány született, amely mindkét aspektust vizsgálja. A közelmúlt nemzetközi konferenciáin is ez a két vonulat dominált: az INSEA (a Művészettel Nevelők Nemzetközi Szövetsége) keretében rendezett eszmecseréken az elemzés és a valóság vizuális befolyása került előtérbe, az UNESCO-konferencián pedig egy humanistább megközelítés, amely a művészet innovatív és regeneratív lehetőségeit hangsúlyozva annak átalakulási és megújulási lehetőségét állította a középpontba. A kultúra kritikai szemlélése a művészeti neveléstől elválaszthatatlan. Ugyanakkor az épp most kibontakozó szemléletmód, mely alapján a művészetre mint transzformációs térre és terápiára tekintünk, érdemes megállapítani, hogy a művészet jelenségében van egy egészen egyedi mozzanat, nevezetesen, hogy időtől-tértől függetlenül, a psziché kreatív működését mozgásba hozva, új látásmódot képes teremteni. Ez 8

a teremtő erő képes átalakítani az egyént, világlátását és azt a perspektívát, amelyből másokat és a többi emberrel való kapcsolatát tekinti. Ahogyan Rudolf Arnheim mondja: „A művészet az a minőség, amely nyilvánvalóvá teszi a puszta szemlélőként való létezés és a cselekvés, a történő dolgok általi megérintettség és befolyásoltság állapota közötti különbséget, azoknak az erőknek a természete szerint, amelyek bármiben, amit adunk vagy kapunk, jelen vannak.” (Arnheim 1980)

2. A művészetben rejlő értékek A művészet, az alkotás, a zene, a tánc és a színház maradandó, függetlenül attól, hogy az egyes oktatási rendszerek támogatják-e vagy éppen eltörlik megjelenésüket a tantervben. Minden társadalomban, akár támogatják, oktatják ezt a tevékenységet, akár nem, az emberek műalkotásokat hoznak létre amióta csak először meglátták lábnyomukat a földben, árnyékukat a falon, testüket a térben. Ettől kezdve alkotó/teremtő lények, akik lehetséges és nem lehetséges jövőképeket képzelnek magunknak, vagy éppen jelen állapotukkal szemben alkotnak ellenállási stratégiákat. Az alábbiakban tárgyalt valamennyi felvetés nyilvánvaló azok számára, akik hisznek a művészeteken keresztül megvalósítható nevelés és az alkotás fontosságában, de általában magyarázatra szorulnak az oktatás egyéb területeinek szakértői számára, akik a művészeti alkotó tevékenységben legtöbbször nem látnak mást, mint triviális szórakozási formát, amely nem ad képességeket és készségeket, vagyis nem készít fel sem az életre, sem a munkára. Tekintsük át tehát a művészeti oktatás szerepét néhány szempontból.

2.1 Az objektív valósággal való viszony A valóságot ritkán figyeljük meg olyan kitartóan, mint amikor megpróbáljuk lerajzolni. A tollal, ceruzával vagy más eszközzel készített ábrázoláshoz a részletekre való odafigyelésre, összpontosításra, pontos megfigyelésre, a külső valósággal való időigényes és aprólékos foglalatoskodásra van szükség. Ahhoz, hogy rajzoljunk, figyelnünk kell a rajzolt környezeti tárgyakra, megismerni és tudomásul venni a szabályosságaikat, megérteni a szerkezetüket, majd kezünk, ujjaink mozgatásával láthatóvá is kell mindezt tennünk. A valóság a tiszteletteljes és aprólékos megfigyelésének folyamata által szemünkön, testünkön, emlékezetünkön és megismerő képességeinken keresztül gyakorol ránk hatást. A valóságról felvett és tárolt valamennyi emlékképünk a felszínre kerül, és újból működésbe lép a rajzolás során; a tanult sémák és az egyszeri és kivételes valóság kombinálódik és olvad össze térben és időben a szemünk előtt. Ahogy John Berger író mondta: miután lerajzolt egy rétet, az alkotó soha többé nem látja már azt a rétet ugyanolyannak. A rajzolás tevékenysége élettapasztalattá válik, tudássá és a figyelem gyakorlásává. A természet utáni rajz a valóság iránti tisztelet és a valóság megismerésének aktusa, mely az ujjaink, a kezünk között válik saját valóságunkká. Lelkünk, érzékelésünk, agyunk formálja azzá.

2.2 A szubjektív valósághoz való viszony Másfelől, lerajzolni a valóság egy kis szeletét, egy tárgyat, élményt, tapasztalatot, annyit tesz, hogy kezünk munkájával olyan vonásokat jelenítünk meg, amelyek tanúskodnak annak milyenségéről. A lerajzolás révén valami olyan dolognak adunk formát, amelyek bennünk tapasztalássá vált. Egy az emlékezetünkben rögzült múltbéli élmény lerajzolása egyszerre evokáció és reinkarnáció, a múlt kivetítése, azzal a jóérzéssel, hogy ott van a szemünk előtt mint munkánk eredménye, újra láthatjuk valamiképpen azt, ami régen volt. Amikor emlékezetünk, múltbéli észleléseink és érzéseink termékét magunk előtt látjuk, az az élmény és önmagunk, illetve a kettő közötti viszony megértését eredményezi. Ehhez arra a képességre van szükség, amely a szintézis és a megbocsátás összhatásaként megbékélést hoz önmagunkkal és életünkkel. A spanyol polgárháborúra reflektáló gyermekrajzok többek közt azt a célt szolgálják, hogy a valóság tragé9

diáját a gyermekek kiélhessék, kilökhessék magukból. Egyéni stílusú rajzaikkal valahogy lassan eltávolodhassanak a traumától, szeparációtól és veszteségtől, új rendet teremtsenek az élet felfordult rendjében. Egy-egy élményt újrateremteni egy papírlapon saját kezük, elméjük által ebben az új térben felidézve, beillesztve, elrendezve a megélteket, azokhoz hozzátéve, vagy azokból elvéve, segít abban, hogy értelmet adjanak a múltnak, kívülről lássák, megosszák másokkal, újra ránézhessenek, és végül megtanuljanak együtt élni vele, megbocsássák, ami történt, megbocsássanak a felnőtteknek.

2.3. Tolerancia és a bizonytalanság öröme A művészet, a költészet és a színház a paradoxonok tere. A következetes életvitelre és cselekvésre nevelt emberek hézagok és ellentmondások nélküli világában a művészet olyan utakat nyit meg, amelyeket követve minden és bármi lehetséges egy időben, ahol egymásnak ellentmondó érzelmek is összhangba kerülhetnek és szélsőséges megnyilvánulásaikban is együttműködhetnek. A művészet lényünknek azt a részét is kifejezésre engedi jutni, amelyet vigyázó, éber tudatunk elfojt: a felfoghatatlan, leírhatatlan fájdalmat, a teljesség és a teljes értelmetlenség érzéseit ugyanazon időben. A művészet teret ad a paradoxonnak, az ellentmondásoknak, a túlzásnak, és lehetővé teszi, hogy az ember a legméltóbb módon megértse önmagát. Az alkotás terében egyszerre lehet jelen a gyűlölet és a megbocsátás, a düh és a gyász, a megértés, vagyis valamennyi szenvedélyünk. A művészet tere szimbolikus tér, ahol az élet újra és újra kísérletezhet, biztonságos térben dolgozva örömmel és fájdalommal. Ez a tér az alkotásra éppúgy lehetőséget ad, mint az elmélkedésre, elfelejtkezve a nyilvánvaló bizonyosságokról, a képek és vonások többértelműségét kutatva, olyan jelentéseket tárva fel, amelyek egyfelől sokfélék, másfelől soha sem véglegesen meghatározottak. A művészet és az alkotás soha nem kínál megfellebbezhetetlen jelentéseket, ezáltal hozzászoktatja művelőit a kétkedéshez, és ami még ennél is fontosabb, megismertet a bizonytalanságnak azzal az örömével, hogy soha nem tudhatjuk pontosan, mit csinálunk, mit látunk. A lezárt jelentéstartalmak kultúrájában a művészet az a terep, ahol ez a zártság még megnyílhat, és lehetséges jelentések sokasága tárul fel. Ezért mondhatjuk, hogy a művészet olyan szimbolikus tér, amelynek a lehetséges, a nyitott és a kétértelmű állandó és létfontosságú eleme.

2.4. A test A művészet újrateremti a játék lehetséges terét, amelyben a testünk, a kezünk úgy mozog, hogy megpróbál alkalmazkodni a környezetéhez, és azzal bizalmas párbeszédet kezdeményezni. Az iskolai drámapedagógia teoretikusai rámutatnak, hogy a két fő játéktípus, a személy-játék és a projektív játék során a lányok és a fiúk kulturális tartalmakkal ruházták fel testüket, vagy éppen azt, amit a társadalomra kivetítettek. A személy-játékban a gyerekek olyan repülőgéppé, szuperhőssé, szörnyeteggé, kisállattá vagy géppé transzformálták testüket, amelyek otthonukat, környéküket népesítik, járják be, és amely hely immár az univerzummá lényegült át egy barlang vagy az ismeretlen végtelenség tereinek képében. Azok a mozgások, ahogy a test fut, megáll, tárgyakat gyűjt, megnyílik, megmutatkozik, a világban való létezés valamennyi lehetséges módját közvetítik, mindazzal az örömmel és veszéllyel, amivel ez jár. Nézzük meg, hogyan játszanak a gyerekek ősszel a parkban a lehullott levelekkel: hogyan szívják be az illatokat, fülelnek a levelek zörgésére, kezük-lábuk-testük táncot jár, összegyűjtik, felpúpozzák az avart, belevetik magukat a levélhalomba – mindez olyan szimbolikus mozdulatok sora, amelyek az élettel, az életfolyamatokkal kapcsolják egybe őket. Loris Malaguzzi olyan pedagógiai programot dolgozott ki Reggio Emiliában, amelyben felismerték a gyermekek testének fontosságát a nevelődés folyamatában, és biztosították a teret és időt a kísérletezésre, a látens lehetőségek kibontakoztatására. A tánc, csak úgy, mint a színház, felidézi a testet a térben, mozdula10

tainkat egymáshoz és a térhez kapcsolva alakítja át. Jerome Bruner a Reggio Emilia-i iskolákban tett látogatásáról így számolt be: „Különleges hely, ahol a gyermekek szellemének és érzékenységének növekedését serkentik, és erősítik bennük azt a tudatot, hogy egy tágabb közösséghez tartoznak”. Olyan tér, ahol az „enyém, tiéd, övé” és a közösség mint szellemében és érzékenységében együtt mozgó tanuló közösség elemei összefonódnak. Olyan hely, ahol együtt tanulhatnak a gyerekek a valós élet, illetve a képzelet világainak terepén is. „[Az iskolának] olyan helynek kell lennie, ahol egy ifjú ember, fiú vagy lány, felfedezi, hogyan használja elméjét, képzeletét, a tárgyakat/anyagokat, valamint annak az erejét, amikor mindezt együttesen tudja használni.” (idézi Abbot, I. 14. o.) A projektív játék arról szól, hogy minden kívánságunkat vagy félelmünket, amit ki akarunk fejezni, vagy éppen ami ellen küzdeni akarunk, egy külső tárgyra vetítjük ki. A felfedezés és kísérletezés tárgyakon keresztül megvalósított heurisztikai játéka során kívánságaink és szükségleteink mint egy-egy tárgy tulajdonsága, szükségessége jelenik meg. A megépített vagy éppen talált tárgy többé nem egy esetleges valami sok más dolog között, hanem az, aminek látni akarjuk: egy kúp az máris egy messzelátó, erősítő, kürt – fegyver vagy védőeszköz. Egy gyűrű az egy kerék, a biztonság köre, korona, halálos fegyver. A kivetítősdi során közvetett módon egyszerre lehetünk minden és semmi. A vizuális művészetek oktatása e tekintetben a projektív játék örököse: arra hív, hogy legyünk minden és semmi, a kreatív tér biztonságában próbáljuk ki a lehetőségeket.

2.5. Konfliktuskezelés – Új adaptációs stratégiák Abban minden antropológus egyetért, hogy a szerszámok és eszközök megalkotása az emberi faj életében az ellenséges környezetben való túlélés lehetőségét teremtette meg. A szerszámkészítés első feltétele, hogy elképzeljük, milyen szerszámra van szükség. Az alkotás folyamata, ahogy azt már fentebb említettük, a projektív játék része: nem csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi a földbe szúrt bot, milyen a természetes rost vagy kő anyaga, hanem hogy számunkra mi lehet, mit jelenthet. Az a művészetben is benne rejlő potenciál, hogy a köznapit különössé tegyük, illetve hogy adott elemekhez más használatokat, lehetőségeket, jövőbeli alakulásokat képzeljünk el, azt az elgondolást veti fel, hogy a képzelet nem csak arról szól, hogy segítségével elszakadhatunk a realitástól, hanem épp ellenkezőleg: a képzelet a túlélés, az adaptáció egyik legszükségesebb eszköze/feltétele. Ha az emberek nem lettek volna képesek elképzelni egy biztonságosabb, melegebb világot, akkor olyan eszközöket, környezeti feltételeket sem tudtak volna teremteni, amelyekkel ezt a világot megvalósíthatták. Egyszerű tény, hogy az ember pucér, védtelen lábbal születik, ami könnyen megfájdul a sok gyaloglástól az erdőben, köveken – ki kell tehát találni, hogyan rögzítsünk növényi rostokat valamilyen a láb alakjához illő talphoz, vagyis hogyan készítsünk cipőt. Ehhez a „találmányhoz” döntések sorát kell meghozni: melyik szempontot vegyünk figyelembe, melyiket ne, melyik döntésünket bíráljuk felül; de legelőször is a fantáziára volt szükség, arra hogy elképzeljük, a lábunkat nem éri sérülés, majd pedig összevonjunk képzeletünkben olyan elemeket, amelyek első pillantásra semmilyen kapcsolatban nem állnak egymással. A képzelet működtetéséhez figyelemre, megfigyelésre és a változtatásra való készségre van szükség. Ez az alkotó tevékenység tette lehetővé a cipő megalkotását növényi anyagok átalakításával. A falevélből formálható kehelykétől, amelyből az ember könnyebben tud inni, eljutottunk a folyadék tárolására alkalmas kerámiákhoz, amihez meg kellett figyelni és érteni egy anyagnak, a sárnak a természetét. Az elképzelés materializálását a természet működésének megfigyelése tette lehetővé, annak észrevétele, hogy a nedves, képlékeny anyag a tűz erejének segítségével száraz, kemény anyaggá alakítható. Művészet és tudomány közösen alkotta meg az eszközt.

A képzelet összeköti a jelent és a jövőt: figyeli a jelent, és feltalálja a jövőt. Az alkotás kitágítja a jelenben lehetséges dolgok körét, hogy a jelenből valóságos jövő válhasson. A pszichológus Fernando Cembranos kifejtette a kreativitás társadalmi dimenzióját, azt, ahogy az emberek nehéz élethelyzetekben feltalálják maguknak a túlélés eszközeit. Azok a módszerek, amelyekkel egyes népek megmenekültek a betegségektől, vagy éppen kimenekítették magukat a nyomorból, a kreatív stratégiákon, az élet kegyetlenségével való megküzdés alternatív módszerein múltak.

2.6. Konfliktus előtt állva A kreativitás ismétlésre építő típusát sok kritika éri a kreativitás és a modernkori alkotás elméletírói részéről. Ennek ellenére igaz, hogy az ismétlés az életciklus állandó eleme, és segít abban, hogy létezésünk folyamatát fenntartsuk. Kezdve attól, amikor a kisgyerek úgy teremt azonosságokat a világban, hogy újra meg újra pontosan ugyanazokkal a szavakkal elmesélteti magának ugyanazt a mesét, a repetitív kántálás megtartó erején keresztül a rituálé értékű jelekig, amelyek mintegy lehorgonyoznak minket az életben – az ismétlés olyan motor, amely a biztonság érzésével tölti el az embert. A homeosztázis újra megteremtése a rituálékon és ismétléseken keresztül biztonságos időbe helyezi az embert, miközben lehetővé teszi számára, hogy kiegyensúlyozza a változó, széteső és zavaros valóságot. A ritmus, a motivikus ismétlés folyamatos történet képzetét kelti, amely által vezérfonalat, irányt, megtartó erőt kap életünk. A kegyetlenebbnél kegyetlenebb körülmények között élő emberekről számos olyan történet maradt fenn, amelyek arról szólnak, hogy nevek, számok, pontos szövegek ismétlésével hogyan tudtak olyan állapotba kerülni, amelyben az elviselhetetlen elviselhetővé vált. A textilművészetek, a szövés, a varrás, a hímzés, a fazekasok ismétlődő mozdulatai, vagy bárki másé, ahogy előállít egy tárgyat, a külső egyensúly hiányát kompenzálja oly módon, hogy tempót és rendet diktál, és az alkotást állítja szembe a pusztulással. A repetitív táncok is más tudatállapotba, a létezésnek egy másik szintjére repítik az embert, ezzel segítve neki, hogy szembeszegüljön az élettel, amit él. Másfelől a művészet ugyanannak a képességének köszönhetően, mellyel el tudja képzelni a jövőt, párhuzamos életeket is képes teremteni, be tud teljesíteni olyan vágyakat, amelyeket a hétköznapi életben lehetetlen megélni. Ahogy arra Herbert Marcuse rámutatott, a művészet felnyitja szemünket a létező valóságra, és éppen azáltal, hogy egy másik, sokkal érdekesebb valóság létezésének lehetőségét tárja elénk. Az életük átláthatatlan káoszára magyarázatot kieszelő mentális betegek tudatzavarához hasonlóan, a művészetnek is megvan az a képessége, hogy más testbe, más környezetbe, egy más létezésbe helyezzen át minket. Ez valójában az arisztotelészi katarzis, amely legalább egy időre egy másik, méltóbb világban való élés, más módon soha meg nem élt szenvedélyek, soha át nem kínlódott fájdalmak illúzióját kínálja. A művészet különös érzések, érzelmek átélésére tesz képessé minket azáltal, hogy felmutatja a jövő elképzelésének lehetőségét a romok között, illetve a romjaiba hullott jelen elutasításának lehetőségét. Ahogy a kelta bárdok pálcájukkal bűvös kört vontak maguk köré, a művészet is felkínálja annak lehetőségét, hogy időlegesen megszabaduljunk a büntetéstől, félelemtől, szomorúságtól.

2.7. A frusztráció elviselése A művészi alkotás a megmunkált anyagok természetével és saját korlátainkkal szembesít. A fogyasztói társadalom tagjai hozzászoktak ahhoz, hogy a „beszerzést” azonnali kielégülés követi, ezzel szemben a művészi alkotás során párbeszédbe kényszerülünk a megmunkálni kívánt anyaggal (legyen az kő, fa, agyag vagy bármi más), ami azzal jár, hogy nemcsak a játékszabályokat kell megismernünk, hanem saját képességeinket is. Saját ritmusunkat össze kell hangolni az anyag által diktált ritmussal, és legfőképpen azzal kell tisztában 12

lennünk, hogy ebben a játékban nem egyedül az ember hozza a szabályokat. Valamilyen képességünknek a hiányára való rádöbbenés olykor az alázat nagy pillanatát jelentheti a tanulási folyamatban, amely hozzásegít ahhoz, hogy jobban megismerjük önmagunkat, megtanuljuk kezelni a nehézségeket, korlátainkat, ügyetlenségünket. Hozzájárulhat új stratégiák kidolgozásához is, de legfőképpen ahhoz, hogy emberi esendőségeinkhez türelemmel viszonyuljunk, és a türelmünknek köszönhetően időt nyerjünk magunknak.

2.8. Megtanulni választani Semmilyen más tevékenység során nem nyílik alkalom arra, hogy rövid időn belül olyan sok döntést kelljen meghoznunk, mint amikor műalkotást akarunk létrehozni: milyen anyagot, eszközöket, technikát válas�szunk? A külső vagy a belső valóság ábrázolására törekedjünk? Hogyan közvetítsük az üzenetet? Mikor kezdjünk hozzá? Mikor hagyjuk abba? Min gondolkodjunk el közben? Mikor fejezzük be? Minden ilyen döntés csak rajtunk múlik, ha egyedül alkotunk, illetve folyamatos konszenzust igényel, ha csoportban dolgozunk. A döntéshozás megtanulása egyúttal annak megtanulása is, hogy vállaljuk a felelősséget döntéseink következményeiért a művészi alkotás folyamatában, ami egyúttal paradox módon azt is jelenti, nem félünk többé a rossz döntésektől, hiszen minden döntésünket azon nyomban lehetőségünk nyílik letesztelni.

2.9. Megtanulni hibázni Amikor az alkotás szimbolikus és termékeny terében felvállalunk egy elkövetett hibát, az segít abban, hogy esendő és sérülékeny emberként tekintsünk magunkra. Ha ebben a térben ismerjük el hibáinkat, súlyuk lecsökken, a lét szigora enyhül, és segítséget kapunk ahhoz, hogy felismerjük azt az életerőt, amellyel a hibák kijavíthatók, és mi magunk is egyre javulunk. A hibák beismerésének képessége különválasztja az embert és a cselekedeteit. Ha művészi alkotás közben hibázunk, akkor a hiba valami módon leválik rólunk, és helyrehozhatónak tűnik. A hiba segít külön látni az alanyt és a tárgyat, ugyanakkor kapcsolatukat és kötelékeiket is mutatja.

2.10. Megtanulni tervezni Angel Ferrant, szobrászművész és tanár, a következőket írta ki műhelyének a falára az 1935-ben nincstelen madridi gyermekek számára alapított művészetpedagógiai intézet, az Asociación Auxiliar del Niño épületében, ahol az intézmény 1939-es bezárásáig tanított: „Az itt végzendő munka olyan lesz, mint a játék. Az lesz a siker, ha jól végzed el, amit elterveztél. Aki hanyagul úgy gondolja, hogy nincs min eltűnődnie, az veszít vagy elbukik. Ezt a minket érdeklő játékot úgy nyerhetjük meg, ha előre tudjuk a következőket: 1. Mit akarunk csinálni? 2. Milyen anyagokra van ehhez szükség? 3. Mielőtt a műalkotás elkészítésének nekivágnánk, érdemes tanulmányrajzokat, mintavázlatokat, kartonlapból maketteket készíteni, hogy minél kevesebbet hibázzunk. Ebben a műhelyben bárki bármit alkothat, ami az eszébe jut. Itt nincs mester, de bárki bármit megkérdezhet, amit nem tud. Tilos elpusztítani bármit, kivéve, ha erre azért van szükség, hogy megépítsünk valamit, ami értékesebb annál, amit elpusztítottunk.” Ferrant tömören és bölcsen összefoglalja a művészetben rejlő értékek javát. Megfogalmazza a gyermekek vagy felnőttek alkotó munkájának autonómiáját és felelősségét, és még valami nagyon fontosat: a tervezés, vázlatkészítés képességének szükségességét, ami lényegében annyi, hogy akár ezerszer is próbálkozunk, hogy olyan alkotói döntést hozhassunk, amellyel vállaljuk a felelősséget saját művünkért.

2.11. Az idő másféle koncepciója Az alkotás folyamata átalakítja a munka ritmusát, a „homo faber” világában másképp telik az idő. Az alkotás, a kreatív gondolkodás nemcsak aktív gondolatokat (vita activa), hanem kontemplatív gondolatokat (vita contemplativa) is feltételez. Amikor megoldásokon gondolkodunk, akkor el kell idegenednünk a folyamattól, kívülről kell tekintenünk a helyzet adottságaira, fontos hogy újra ránézzünk arra, amit eddig láttunk; mindez pedig csak a nem-cselekvés, a folyamaton-kívüliség idejében történhet meg, az inkubációs korszakban, amely során az ember engedi, hogy a külső és új jelenségek beszivárogjanak saját világába. Ezért az alkotás ideje különbözik a mechanikusan értelmezett munkaidőtől, amelyet a teljesítmény-orientált társadalom kiszab. Az alkotó folyamat esemény, a transzformáció pillanata, olyan cselekedet, amely az embert önmagával, a közvetítő közeggel, embertársaival, a múlttal, a jelennel és a jövővel kapcsolja egybe. Felfüggesztett idő, amelyben minden egyszerre történik.

2. 12. A tér másféle koncepciója A kreatív térbe lépve egy a hétköznapi terektől különböző világba érkezünk. A művészetnek, hasonlóképpen ahhoz, ahogy Robert Graves Fehér istennő című művében a kelta bárdokról olvashatjuk, hatalma van kijelölni egy kört, az újfajta kapcsolatok és transzformációk körét. A tér lehetséges térré alakul át, amely ahogy azt Winnicott írja, lehetőségekben gazdag tér, a biztonság és szabadság tere. A Reggio Emiliában kidolgozott, fentebb már említett pedagógiai koncepció arra fókuszál, hogy olyan teret alakítson ki, ahol a gyermekeket felkészítik az életre a gyermekkorban központi helyen álló játéknak az alkotás és a művészet világába való bevezetése révén.

2.13. Az érzés másféle koncepciója Egy barátom a rákműtétje után elmondta, hogy a halál valóságos és közeli lehetőségének pillanataiban hirtelen rádöbbent, mit a legdrágább számára itt hagyni: az esztétikai élményt és elmélkedést. Egy táncműsorról távozott éppen, amikor zokogva és rettegve gondolt arra, hogy talán soha többé nem lát táncot. A felemelkedettség, a hétköznapi élet átlényegülése, az az érzés, hogy valami gyönyörűségnek a részesei vagyunk, mind olyan élmény, amely megújítja azt a képességünket, hogy túllépjünk azon, ami kicsinyes, felületes, banális, és képessé tesz a reményre, hogy élni érdemes.

2.14. A habituációban rejlő lehetőség A fent kifejtett gondolatok egyik tanulsága, hogy a művészet képes a közönségest rendkívülivé, a rendkívülit pedig hétköznapivá változtatni. Ha történetté szövünk egy fájdalmas élettényt, az azt jelenti, hogy megtanultuk integrálni az életünkbe, darabokra szedtük, hogy újra felépíthessük, az elemek új együttlétezési formáit megteremtsük. A fényképkészítés aktusának egyik alapvető lélektani funkciója kétségtelenül az, hogy interiorizáljuk a külső valóságot, amelyet gyakran nehéz asszimilálni anélkül, hogy saját víziónk szűrőjén keresztül tárgyiasítva magunkénak látnánk.

2.15. Új szemmel látni A fenti folyamat tükörképe, ahogy a művészet arra is képessé tesz, hogy mint valami vadonatúj dologra tekintsünk rá a valóságra. Nestor Almendros filmrendező szerint az operatőr mindig legyen idegen azon a helyen, ahol forgat, mert ez az idegenség segíti abban, hogy szemébe tűnjenek olyan nyilvánvaló részletek, amelyeket egy helybeli már rég nem képes észrevenni. Az idegen tekintet ugyanabban a látványban, ugyanabban a tájban más-más minőségeket fedez fel, új, még feltáratlan funkciókat, váratlan lehetőségeket. Az „új szemmel látás” képessége kulcsfontosságú az emberek adaptív kapacitása szempontjából. Ezért 14

bírta meglátni az ember a cipőt a növényi rostban, az eszközt egy faágban, az otthont a sziklaüregben. A művészek élenjáró képviselői a re-adaptációnak, ugyanúgy, ahogy a gyerekek, akik szinte végtelen számú játékot tudnak kieszelni egy-egy tárggyal: egy doboz az egyik pillanatban autó, a következőben ház, majd tégla, amiből házat lehet építeni. Ez a képesség teszi lehetővé azt is, hogy konfliktusokat különböző nézőpontokból lássuk, kiváltképp, ha a régi nézőpontok már nem alkalmazhatók többé, ami nem csak újrateremtheti kapcsolatunkat a világgal, de megújítja kapcsolatunkat egymással is, megteremtve annak a lehetőségét, hogy amikor a régi kapcsolódási formák már kimerültek, újra új meg új minőségeket fedezzünk fel magunkban és a másikban, olyanokat, amelyekre addig nem voltunk figyelmesek.

2.16. Az alkotás mint az egyéni és a közös összeolvadása Amikor alkotunk, számítunk mások figyelmére. Egy műalkotást szemlélni, azon elmélkedni nem más, mint az esztétikai empátia révén megpróbálni behatolni az alkotó privátszférájába. Valójában minél mélyebb ez a folyamat, sok esetben annál nagyobb a felszólító ereje. A lélekölő, pusztító gazdasági-politikai rendszerek alatt létrehozott műalkotások – például a spanyol polgárháború áldozatairól vagy a véres chilei és argentin diktatúráról – rendkívüli művészi erővel és szépséggel bírnak, amely a jóvátehetetlen veszteség feletti fájdalomból fakad. Ezek az egyéni érzelmek egyként idézik fel a közös veszteséget, a közös veszteség közös fájdalmát, majd újra az egyén magányos szenvedését. Másfelől az olyan művészi kifejezésmódok, mint a színház, a tánc vagy a zene, vagyis a testet és az elmét egyaránt használó művészetek a közös alkotásra építenek, a felelősségvállalásra és kölcsönös egymásrautaltságra, olyan célkitűzésekre, amelyek a teljesítményorientált oktatás számára már elvesztek. Az a képesség, hogy egy színtársulat, zenekar vagy táncelőadás részeiként működjünk, feltétezi, hogy egymást mint a csoport tagjait megismerjük, és azt is tudjuk, hogy az identitást képző csoport hogyan helyezi el magát a társadalom és a kortárs művészet fennálló, egyedi keretei közt. Egy alkotói csoport tagjának lenni megtanít minket a szerénységre, a projekt közös megvalósítására, a felelősségvállalásra és a számonkérhetőségre, de ezen túlmenően arra is, hogy tapasztalatot és örömet szerezzünk a közös munkából, egy olyan művészeti termék előállításából, amelyet egy közösség teremt a közösség számára. Minden ilyen folyamatban megtanuljuk, hogy mások előtt beismerjük, ha hibáztunk; megtanuljuk, hogyan bíráljuk, támogassuk, segítsük egymás munkáját, és megtanuljuk, hogyan engedjünk másokat segíteni, és hogyan maradjunk saját magunk, miközben egy kerek egészet alkotó csoport részeivé is váltunk.

2.17. Alkotni annyi, mint az életre fogadni Az alkotás az életösztönhöz köti az alkotót: olyan érosz, amely az emberi lény vitalitását képviseli. Viktor Ullman, az Auschwitzban legyilkolt zeneművész, aki terezini társaival együtt fáradhatatlanul az alkotásnak szentelte életét, így írt erről: „az alkotásra való képesség nem más, mint a túlélésre való képesség”. A legtágabban értelmezett alkotás nem szól másról, mint hogy tétjeinket arra tesszük, hogy itt legyünk ezen a világon, másokkal együtt, és ezt a létezést „eseménnyé” formáljuk azáltal, hogy a szépséget a részévé tesszük. Ez a döntés – Ellen Dissanayake szavaival – a különösség jegyével ruházza fel létezésünket. Amikor reggelente a tükörbe nézve felismerjük magunkat, megfésülködünk, arcot mosunk, vagyis felkészítjük testünket minden reggel valami különösre, amit az a nap hozhat – már ez is alkotó tevékenység. Amikor különleges terítővel terítjük meg asztalunkat – amelyet előzőleg valaki aprólékos gonddal hímzett ki –, ráhelyezzük a reggelihez a csészéket, tálakat, szalvétát, a kiskanalakat, amelyeket azért vettünk meg, mert szépnek találtuk őket – mindez a hétköznapi teremtés aktusa, amely a hétköznapi élet újra és újra megteremtését szolgálja. Az ellenkező véglet, amikor az ember elhagyja magát, ez úgy kezdődik, hogy már 15

nem fordít gondot arra, hogy esztétikailag értelmezhető eseményeket teremtsen maga körül. Primo Levi és Liana Milu, mindketten a koncentrációs táborok túlélői, felidézték, hogy a táborban könnyű volt meglátni, ki az, akit már elhagyott az életereje, aki már elhagyta az éroszt: testük pusztult, elhanyagolt külsejük mutatta, hogy már nem az életet akarják: ilyen volt az untermensch, aki már csak a halálra várt. Az alkotás az élet mellett kötelezi el az embert, az élet nagy projektjének működtetése mellett. Az alkotás folyamata érinti a testet, a megismerést, az emóciót – egyediségünket folyamatosan keresztezik mások, keresztezi a világ. Ez a komplex háló, amit világnak nevezhetünk, a művészet révén juthat kifejezésre, megújítva ezzel a gondolkodást, az érzést, a kulturális és társadalmi irányzatokat. A művészet tehát kiválóan alkalmas arra, hogy kezeljük a változást, hiszen képessé tesz rá, hogy újragondoljuk identitásunkat, a perszonális és interperszonális kapcsolatokat, a világ és az ember megértésének új lehetőségeit. A művészi tevékenység az ember szellemi fejlődésének része. A művészek ezt a képességet arra használják, hogy szimbolikusan, fogalmilag vagy érzelmileg megragadják a világot, vagy új világokat képzeljenek el. A művészet tehát a lehetőségek és a szabadság terepe.

Hivatkozások ABBOT, L., NUTBROWN, C. (2001) (...) Experiencing Reggio Emilia. Implications for Pre-school Provision. Open University Press. BERSSON , R. (1986); “Why Art Education lack social relevance: A contextual analysis”. Art Education, 36(4), p. 41-45. BROUDY, H.S. (1987) The Role of Learning. The Getty Center for Education in the Arts, L.A., California. BRUNER, J. (1971, castellano1987); Importancia de la Educación. Paidós, Barcelona. BRUNER, J. (1973); El Proceso de Educación Revisitado. Paidós, Barcelona. CASSIRER, E. (1957); The philosophy of simbolic forms. Harcourt Brace Jovanivich, Nueva York. CHALMERS, G.F. (2003) Arte, educación y diversidad cultural, Buenos Aires: Paidos. CLARK, DAY & GREER (1987); “Discipline-based art education: becoming students of art”. Journal of Aesthetic Education, n. 21. pp. 129-197. CLARK, R. 1998: “Constructing the Postmodernism classroom: doors and mirrors in ArtEducation”. Art Education, november, 6-11. DISSANAYANKE, E. (1988) What is art for? Seattle: University of Washington Press. DORN, C.M. (1981); “Separate but not equal: The unfulfilled promise of art curriculum”. Art Education, 34(6), p. 28-34. EISNER, E. W. (1982); Cognition and curriculum. A basis for deciding what to teach. Longman, New York. (En castellano: (1987)Procesos Cognitivos y Currículum. Martínez Roca, Barcelona). FELDMAN, D.H. (1986). Nature’s gambit. New York, Basic Books. FIORINI, H. (1995) El proceso creador. Buenos Aires, Paidós. GARDNER, H. (1983). Frames of mind: the theory of multiple intelligences. New York, Basic Books. GARDNER, H. (1993). Art Education and Human Development. The Getty Center fot Education in the Arts. GOODMAN, N. (1968). Languages of Art. Bobbs-Merrill, Indianapolis. GOODMAN, N. (1978). Ways of worldmaking. Hackett, Indianapolis. LÓPEZ FDZ. CAO, M. (2011) “Reflections on the matter”. In SCOBLE, S.; ROSS. M.; LAPOUJADE, C. (2011) Art Therapies: the space between. Plymouth: Plymounth University Press. LÓPEZ FDZ. CAO, M. (2011) Memoria, ausencia e identidad. El arte como terapia (Memory, absence and identity. Art as a therapy). Madrid, Eneida. LÓPEZ FERNÁNDEZ-CAO, M et alii. (2010), ‘Social functions of art: Educational, clinical, social and cultural settings. Trying a new methodology’, International Journal of Education through Art 6: 3, pp. 399–414, doi: 10.1386/eta.6.3.399_1 16

2. ÁTMENETI ÁLLAPOT: SZÍNHÁZI TÉR ÉS VALÓSÁG Naya Boemi, Művészeti és Interkulturális Nevelés Központja Christina Zoniou, Peloponnészoszi Egyetem, Képzőművészeti Kar, Színházi Tanulmányok Tanszék

Az Ariadne project megvalósításának és értékelésének elméleti alapjait a szociális antropológia és kritikai pedagógia tudományágak nyújtják, mivel úgy gondoljuk, hogy a humán tudományágak közötti dialógus, gondolatok és módszerek cseréjével jár, melynek középpontjában az ember áll. Az egyének és a színház kapcsolatát antropológiai szempontból próbáljuk megközelíteni, az egyénekre és cselekvéseikre koncentrálva. A színház a gyújtópont, mely hatással van az emberekre. Ez a megközelítés információt nyújt a résztvevőkről, azok színházhoz való kapcsolatáról, annak a mindennapi életre gyakorolt hatásáról, valamint arról, hogy ez az egyének számára milyen jelentéseket hordoz. Ez a megközelítés megkívánja, hogy az elmélet pontosságot és megvalósíthatóságot biztosító adatokra épüljön. A „több helyszínes” etnográfia szerint nem lehet etnográfiai szempontból tanulmányozni az alanyokat akkor, ha csak egyetlen helyszínen folytatunk le intenzív terepmunkát. A „mobil” etnográfia előre meg nem határozott, gyakran váratlan útvonalat követ, alkalmazása során a folyamatokat lezajlásuk közben szükséges tanulmányozni (Marcus 1998:79-80). A színház az oktatási folyamat formájaként és módszertani kutatási eszközként szolgál. Ez egy művészet alapú kutatási módszer, amely gazdagítja a minőségi paradigmát azáltal, hogy szélesíti a kutatási terület fogalmát. A kutatási tevékenység minden fázisa vonatkoztatható rá: adatgyűjtés, elemzés és értékelés. Sőt, a színházi gyakorlatok lehetővé tették, hogy új kutatási kérdéseket vessünk fel, és az ismétlődő kérdéseket új módon tegyük fel. Ennek a holisztikus, részvételen alapuló kutatásnak célja az elmélet és gyakorlat összekapcsolása. Ez a cikk három részből áll: elsőként bemutatjuk az Elnyomottak Színházát1, amely meghatározó művészeti és oktatási eszköze az Osmosis és a Peloponnészoszi Egyetem által irányított, Athénban megrendezett kísérleti workshopoknak. Ezután az empowerment („képessé tétel”) pedagógiájáról, interkulturális nevelésról és interkulturális kompetenciáról, oktatási projektjeink elméleti hátteréről írunk. A következőkben bemutatjuk a projekt értékelésében használt analitikus eszközöket, amelyek a Beeman által alkalmazott felosztáson alapulnak: a színházi előadás tartalma, a közönség részvétele vagy figyelme és az előadó szerepe (Beeman 1993:381); valamint a testre, érzelemre és értelemre koncentrálunk. Végül, szem előtt tartva, hogy az egyén érzelmileg és fizikailag is a színházi előadás részesévé válik, utalunk az erre vonatkozó elméletre az érzelemről és a testről.

A)Művészi eszközeink Az Elnyomottak Színháza Csapatunk az Elnyomottak Színházát választotta fő módszeréül, technikákat kölcsönözve attól az Ariadne projekt görögországi megvalósításához. Más társadalmi színházi módszerekből is kölcsönöztünk, mint pl. a Színház a Fejlődésért2 (Pammenter & Mavrokordatos 2004). Az Elnyomottak Színháza az alapító Augusto Boal által megalkotott gyűjtőfogalom több különböző színházi technikára, amelyet a politikai színház, valamint a diákközpontú és részvételi pedagógia inspirált (Cohen-Cruz 2006). E színházi módszer alapelve,

1 2

Theatre of the Oppressed, www.thetheatreoftheoppressed.org Theatre for development, http://en.wikipedia.org/wiki/Theatre_for_development

hogy a színház olyan teret szolgáltat, ahol az egyén képessé tételét3 célzó stratégiák, az elnyomás elleni harc és párbeszéd stratégiái gyakorolhatók azzal a céllal, hogy végül alkalmazhatók legyenek a valós életben is (Boal 2000). Az Elnyomottak Színháza segítségével rávilágíthatunk különféle, közösségekben vagy formális és nem formális oktatási helyzetekben felmerülő problémákra, mint pl. konfliktus, elnyomás, erőviszonyok, érzelmi nehézségek és a kommunikáció hiánya. Az Elnyomottak Színháza manapság társadalmi, politikai, oktatási és terápiás tevékenységek széles körében világszerte használatos, gyakran kirekesztett vagy sebezhető társadalmi csoportok (pl. városi fiatalság, bevándorlók, kisebbségek és kábítószer-fogyasztók) bevonásával. Az Elnyomottak Színháza4 felhasználásának más példáit megtaláljuk az interkulturális nevelésben, közösségi munkában, aktivisták körében, valamint konfliktuskezelés, fiatalokkal való foglalkozás, felnőttoktatás, tanári továbbképzés során, hogy csak néhányat említsünk (Alkistis 2008). Nagyon hatékony módszer lehet arra, hogy az állampolgárokban tudatosítsunk bizonyos társadalmi kérdéseket, mint pl. a fogyasztói társadalom, a környezetrombolás, a nemek közötti problémák kérdései, a generációs különbségek, rasszizmus és háború. Az Elnyomottak Színháza Brazíliában az 1970-es években létrejött színházi módszer. Augusto Boal brazil rendező fejlesztette ki a latin-amerikai elnyomó rendszerek megjelenése elleni fellépésként és az empowerment eszközeként az elnyomott, földnélküli emberek és a zsúfolt favelák jogtalanságban élő lakosai számára (Babbage 2004). Latin-amerikai elterjedését követően az 1970-es évek végén eljutott Európába. Azóta mind nagyobb mértékben és változatos kontextusban használták alkalmazott színházzal foglalkozó facilitátorok (pl. Közösségi Színház, Népszínház5 és aktivisták, oktatók-nevelők és szociális munkások.

A színház kapcsolódásai Mivel fő célunk az, hogy választ találjunk arra, hogy a művészet hogyan tudja megkönnyíteni a bevándorlók interkulturális alkalmazkodását, a színjátszást mint társadalmi aktust közelítjük meg, amely nem választható el társadalmi-politikai összefüggésektől. Semmilyen színházi aktivitás nem érthető meg a szélesebb történelmi kontextustól függetlenül, azt a speciális gazdasági, társadalmi és politikai alakulatok és átalakulások történelmi összefüggésein belül kell szemlélni. A Fórum Színház igaz történeteket vesz alapul, amelyek az egyének által átélt elnyomás és igazságtalanság intenzív időszakáról szólnak, így az emberek élményei közvetlenül a társadalmi-politikai valóságból származnak. Fontos szem előtt tartani azokat a történelmi körülményeket, amelyek között a résztvevők művészeti tevékenysége lejátszódik. A történelmi elemzés célja annak bemutatása, hogy a résztvevők cselekvéseit és választásait hogyan formálja a társadalmi rend, a résztvevők hogyan tapasztalják meg a történelmi valóságot, és hogyan tudja erősíteni a színház az alkalmazkodás folyamatát.

B) Pedagógiai szempontok Felnőttoktatás Az interkulturális alkalmazkodás folyamatát tanulási folyamatnak tekintjük. Az Osmosis és a Peloponnészoszi Egyetem által megvalósított Ariadne kísérleti projekt a felnőttoktatás alapelveire támaszkodik, és az interkulturális nevelés, valamint az empowerment pedagógiájának hagyományaiba és kritikai paradigmájába illeszkedik. A felnőttoktatást a következőképpen határozzák meg: “a formális oktatási rendszeren kívül Empowerment Lásd az Elnyomottak Színháza hivatalos oldalát: www.thetheatreoftheoppressed.org 5 Popular Theatre, http://www.fao.org/Participation/ft_more.jsp?ID=2166 3 4

eső, rendszerint 15 évesnél idősebb személyek igényei szerint kialakított szervezett képzési programok (…) A felnőttoktatás célja, hogy tudás, képességek és megértés olyan kombinációját adja át, amelyek értéket jelentenek minden élethelyzetben.” (UNESCO 1975 Rogersnél,1999:55) A felnőtt tanulók azon jellemzői, amlyeket a program tervezésekor figyelembe vettünk (Kokkos 2005, Rogers 1999): • A képzésre speciális célokkal érkeznek. Széleskörű és egymástól különböző tapasztalatokkal rendelkeznek • Előnyben részesített tanulási stílusaik vannak • Hajlandóak aktívan részt venni a képzésben • Komoly akadályokkal kell megküzdeniük a tanulási folyamat során (időhiány, önbizalomhiány, motiváció hiánya, órabeosztási problémák) Felnőttképzési programunkat a tanulás-elmélet következő szempontjaira alapoztuk: • A tanulás alapvető emberi szükséglet • A tanulást megkönnyíti a gyakorlás, kivitelezés, tapasztalatok szerzése és fejlesztése • A tanulás megváltoztatja az emberi viselkedést (a gondolkodás és cselekvés módját; új meggyőződések átvétele) • Mindenki a maga sajátos módján tanul (kortól, személyiségtől és személyes történelemtől függően) • Szükséges, hogy a tanuló rendelkezzen a tanult tárgy iránti érdeklődéssel, szükséglettel, legyen elkötelezett (a tanulás hatékonyabb, ha valós problémákra reagál) • A tanulás hatékonyabb a tanulók aktív bevonása esetén Valamint a következő, kritikai és személy-központú pedagógia által inspirált alapelvekre (Karalis & Papageorgiou 2012): • A gondolat összekapcsolódik a cselekvéssel • Az oktatási folyamat a tanulóra összpontosít • A tudáshoz a felfedezésre irányuló folyamatokon át jutunk el • Kritikai gondolkodást fejlesztünk • Oktató és oktatott között interaktív kapcsolatok alakulnak ki

Interkulturális oktatás Projektünk azon a pedagógiai gyakorlaton alapszik, amelynek célja, az interkulturális kompetencia fejlesztése. Ennek többféle meghatározása ismert. Az interkulturális kompetencia kifejezést különböző emberek különféle okokból alkalmazták. Ennek eredményeképpen a meghatározások különböznek a használók különböző perspektívájának vagy a kontextusnak megfelelően. A számunkra hasznosnak bizonyult meghatározás a következő: „Az interkulturális kompetencia az az arra való képesség, hogy különböző kulturális tartalmakat egyeztessünk és olyan hatékony kommunikációs viselkedésformákat használjunk, amellyel elismerjük az interakcióban résztvevők többszörös, összetett identitását egy sajátos közegben. Három perspektíva létezik: • Affektív vagy interkulturális érzékenység – elismeri és tiszteli a kulturális különbséget • Kognitív vagy interkulturális tudatosság – az egyén tudatában van személyes kulturális identitásának és megérti, hogy a kultúrák különböznek egymástól • Viselkedési vagy interkulturális leleményesség – a mondanivaló átadásának képessége, a helyénvaló önfeltárás ismerete, viselkedési hajlékonyság, interakció kezelése, szociális képességek” (Chen & Starosta 1996).

Az „empowerment” pedagógiája Az interkulturális nevelés elválaszthatatlanul egybefonódik a hatalom fogalmának társadalmi megvitatásával és az osztály-, faji-, nemi elnyomásban szenvedők képessé tételével (Sleeter 1991). Utóbbi nem egyenlő a diszkrimináció által okozott harag felszabadítására szolgáló stratégiával. Az empowerment fogalma azt je19

lenti, hogy megerősítjük az emberek képességét arra, hogy kulturális identitásukat maguk határozzák meg, és hogy megnöveljék a kisebbségi csoport tagjainak önbizalmát. (McLaren 1989). Az empowerment pedagógiája úgy tekint az emberekre, mint akik képesek cselekedni azért, hogy megoldják a problémáikat anélkül, hogy az uralkodó osztályok „felvilágosítanák őket” és „jótékonykodnának velük”. A kritikai paradigma szerint (McLaren 1989, Sleeter 1991, Cummins 2005) az empowermentet nemcsak egyéni pszichológiai kifejezésnek kell tekintenünk, nemcsak önmeghatározást, önmagára ébredést vagy emancipációt jelent. Az egyéni empowermenttel párhuzamosan kollektív empowermentre is szükség van ahhoz, hogy létrejöjjön a világ kritikus szemlélete, a hatalmi struktúrák elemzése, közös cselekvés és társadalmi változás. Az empowerment birtokában lévő egyének elfogadják kulturális hátterükből fakadó identitásukat, de ugyanakkor megvan az a képességük, hogy mind a saját hátterükhöz, mind a domináns kultúrához képest vizsgálják magukat, és így alakítsák ki identitásukat. Az empowerment pedagógiája tudatosan számításba veszi a múltat, hogy az egyén honnan érkezett, és a jövőt is, hogy mere tart (Cummins 2005:60). Hogy ez a folyamat létrejöhessen, szükség van a tisztelet, bizalom és aktív figyelem keretrendszerére (uo: 50), és ebben kap nagy szerepet a színház.

C) Kutatási kérdések Megfigyelés és elemzés: az Elnyomottak Színházának leíró dimenziói A művészetek tanulmányozása a társadalmi élet fontos alkotóeleme. Az előadóművészetek egy társadalomban különösen fontos askeptusai a szélesebb kulturális rendszernek. A színjátszás társadalmi aktusnak tekintendő, amely elkülönül ugyan a mindennapi élettől, ám mégis elválaszthatatlan az uralkodó felfogástól és a társadalmi-politikai valóságtól. E megközelítés szerint a színház örömöt ad, megnyugtat, felszabadít, ám ugyanakkor követeléseknek, beavatkozásnak és tiltakozásnak is hangot ad. A színházat azért használják, mert emberek csoportjait, ebben az esetben afrikai és görög asszonyok vegyes csoportjait befolyásolja érzelmileg. Annak elemzéséhez, hogy a színház hogyan hat a résztvevőkre, a Beeman által alkalmazott felosztást ves�szük alapul. Beeman három leíró dimenziót különböztet meg: a.) a tartalom b.) a közönség szerepe c.) az előadó szerepe (Beeman 1993:381).

a, A színházi előadás tartalma

A csoportok és résztvevők olyan témákat vetnek fel, amelyek egy szomszédságot, várost, társadalmi csoportot foglalkoztatnak: bevándorlás, rasszizmus, egészségügyi ellátás, munkanélküliség, szegénység, bürokrácia, emberi kizsákmányolás, fizikai erőszak. Az Elnyomottak Színháza olyan térként működik, ahol az empowerment stratégiáját és az elnyomás elleni harcot gyakorolják a résztvevők azzal a céllal, hogy e stratégiákat később a valós életben is használják. Az elnyomás Boal nézete szerint nem más, mint egy monológ, a szólás szabadságának tiltása. (Boal 2000). A színházi gyakorlat során a résztvevők cselekvésekben vesznek részt, hogy változást hozzanak létre a társadalmi státuszukban. A módszert társadalmi drámának tekinthetjük abban az értelemben, ahogy Victor Turner antropológus is használta, hogy intenzív és konfrontatív társadalmi helyzeteket elemezzen és írjon le. Turner szerint a társadalmi folyamat performatív, és a színház a legmegfelelőbb eszköz a társadalmi dráma megjelenítésére. Az Elnyomottak Színháza rendszer társadalmi drámaként vizsgálva négy fázisra bontható: a) a megszegés fázisa, amikor az emberek a törvényekre, hierarchiára és elnyomásra reagálnak, drámai cselekvéssel fejezve ki véleményüket – az Elnyomottak Színháza résztvevői mind társadalmilag elnyomottak, marginalizáltak és megbélyegzettek. b) a krízis fázisa, amikor az emberek között széthúzás támad, megkérdőjelezve a fennálló politikai és kulturális rendet c) az alkalmazkodó és helyreállító mechanizmusok fázisa, amikor az állam megváltoztatja a társadalmi stratégiáját, figyelembe véve a drámai cselek20

mény nyomán kialakult pozíciókat d) az reintegráció fázisa, amely magában foglalja a jogsértő csoportot, vagy állandósítja a szakítást (Turner 1982:7-27, 61-88). A krízis fázisában a résztvevő személy valahogy kívül áll a társadalmon, és helyzete kétértelmű. Turner kifejezése a „liminalitás” marginálisként határozza meg a személy helyzetét (Turner 1977:95). A „limen” a határt jelenti a „belül” és a „kívül” között. Az ebben a folyamatban résztvevő személyek a „communitas”nak nevezett helyzethez érkeznek el. Megszüntetik társadalmi determináltságukat és átmeneti állapotba kerülnek. Ezt a fázist Turner „anti-struktúrának” nevezi – nem a jelenlegi rendszer visszája, hanem rekonstrukció, ahol új jelentések jönnek létre (131-132). Boal ezt a fázist „metaxis”-nak nevezi, azzal a magyarázattal, hogy a jelenség megfelel a „teljesen és egyidejűleg két különböző világhoz tartozás állapotának” (Boal 1995:43); a társadalmi világ, azaz az elnyomó valóság, amelyben az elnyomott él, és az esztétikai világ, azaz az elnyomó valóság művészeti rekonstrukciója az elnyomott művész által (42-44). Ami egy színházi előadás alatt történik, az közvetlenül a résztvevők tapasztalataihoz kapcsolódik, de se nem befejezett, se nem teljes. Az fogja meghatározni, hogy a résztvevők hogyan kezelik a társadalmi helyzetet a színházi élmény után (Turner 1986:33). Ami minden színházi előadás után következik, az társadalmi cselekvés tárgya lehet. A színházi előadás alatt előforduló változások a szabályok megkérdőjelezéséhez és a helyi közösségek szerkezetének átalakításához vezethetnek. Ez egy lépés ahhoz, hogy újra szervezzék a közösségen belüli kapcsolatokat. Turner terminológiája szerint a színházi előadás csak akkor tekinthető sikeresnek, ha fokozatos átmenet jön létre a szerkezetből egy „anti-szerkezetbe”. Az a tény, hogy egy színházi előadás nyilvánosan zajlik le, mutatja társadalmi jellegét és azt a szükségletet, hogy felismerjék ezt az átmenetet. A szándék egy új ideológia, új életmód, új társadalmi körülmények létrejötte.

b, A közönség szerepe: A játszó-néző Bizonyos technikák esetében (pl. a Fórum Színház) a nézők a színészek helyébe léphetnek, így előbbiek játszó-nézők lesznek, akik megpróbálhatják eljátszani a társadalmi változást a színpadon. (Boal 2001:309-310) A játszó-nézőkre nem erőltetnek semmit: lehetőségük van arra, hogy kipróbáljanak bármely megoldást, ami eszükbe jut, és igazolhatják a színházi gyakorlat által. Boal módszertana a színészek és a játszó-nézők közötti interakción alapszik. Nem szükségszerű, hogy a játszó nézők ismerjék egymást: nem kell barátoknak vagy ismerősöknek lenniük. Valami oknál fogva egy bizonyos helyen vannak együtt. Közös időn és közös téren osztoznak. Az egyik benne van a másik életrajzában, közvetlen interakció zajlik köztük (Geertz 2003:355-356). Az interakció során létrejön egy sor reakció olyan egyének között, akik nem ismerik egymást. Ezek a reakciók egy specifikus helyen és időben zajlanak le, kulturális pozíciókat fejezve ki egy társadalmi kérdésben. Az emberek személyes társadalmi-politikai pozícióikat mások pozíciójához közvetlen kölcsönösségben nyilvánítják ki. Mindenki függ mások reakcióitól. Ez az interakció „személyek közötti feszültségek, konfliktusok, szakadások és rendezetlenség területe” (Goffman 1996:39). Az E. Sz.-ben bárki, bárhol résztvehet azzal a céllal, hogy a minden jelenlevőt bevonó párbeszéd során konfliktusokat oldjanak fel. Ez tükrözi a társadalmi életet uraló mesterkéltséget. A résztvevők nézőként lépnek fel, anélkül, hogy bárki megmondaná, mit és hogyan tegyenek. Az interakció nem független a társadalmi feltételektől és hatásoktól. A színházi előadáson keresztül azonban az emberek aktív részt vállalnak a társadalmi feltételek alakításában – egyfelől valami hat rájuk, másfelől ők hatnak valamire.

c, A színészek (lábjegyzetbe, hogy itt legtöbbször amatőr színészekről van szó) szerepe A színészek olyan szerepet alakítanak ki, amelynek segítségével társadalmi cselekvéseikre reflektálni tudnak. Ez a szerep magában foglalja a módokat, ahogy „az egyén mindennapos munka-szituációkban megjele21

níti magát […], a módokat, ahogy alakítja és irányítja a róla kialakuló benyomást, és mindent, akár szabad, akár nem, megtehet a színházi előadás alatt” (Goffman 2006:55). Az egyéni viselkedést mint „előadást” közelítjük meg (18). Előadni azt jelenti, hogy a személy mások előtt megjeleníti a társadalmilag formált önmagát, bizonyos értelemben önmagáért érvel (nemcsak szavakkal, hanem meggyőző módokon), így meggyőz másokat, és elismerteti velük pozícióját és szerepének kielégítő előadását. Másképp fogalmazva ez egy kreatív erőfeszítés (Dubisch 2000: 257-258). Schechner „transzportáció”-nak nevezi az előadást, amelynek során a játszó személy „transzportálódik” azért, hogy visszatérjen önmagához és mindennapi életéhez (Schechner 1958:125-127). A színházi előadás megteremti a szükségét annak, hogy önmagának mint munkásnak, bevándorlónak, férfinak vagy nőnek, vagy munkanélkülinek a nyilvános megjelenítésére társadalmilag reagáljon. Boal szerint nem azt nevezzük állampolgárnak egy társadalomban, aki benne él, hanem aki átalakítja is azt. (Boal 1995:13). A „színházi előadás” is átalakít (Seremetakis 1992:2). A színész a megtapasztalt társadalmi valóság közvetítője. Nem transzformálja magát egy másik valóságba, nem játszik egy másik társadalmi szerepet, hanem saját magát játssza el, ahogy különböző területeken felfedezi saját lehetőségeit. Cselekedetei nem különböznek a mindennapi életben szokásostól, azon túl, hogy a cselekvést mint színházi cselekvést határozzuk meg. Az „előadás” során a játszó személy a mindennapi életével összefüggésében tesz kijelentéseket, és fejt ki ellenállást.

Az érzelem kifejezése A társadalmi-kulturális konstruktivizmus elméleti kerete szerint az érzelmek konstrukciók, gondolatok, amelyek különbözőképpen állnak össze különböző kulturális kontextusokban, ezért kulturálisan specifikusak. (Papataxiarchis 1995:5-6) Egy jelentős elméleti irány ebben a self kulturálisan meghatározott megközelítése. Az érzelmekről szóló gondolatok a self nyelvezeteként jelentkeznek: szándékok, cselekedetek és társadalmi kapcsolatok kódja. (Lutz & White 1986:417) Az érzelmek a „habituson” keresztül integrálódnak befolyásolva az egyén gondolkodását (Bourdieu 2006:88). A habitus „végtelen kapacitás arra, hogy teljesen (ellenőrzéstől mentesen) szabaddá tegye a gondolatok, attitüdök, kifejezések, cselekedetek létrehozását, amelyek gátját a történelmileg és társadalmilag specifikus létrehozási feltételek jelentik.”(92) Az érzelmek kulturális irányítása közvetlenül tükrözi az elgondolásokat arról, hogy mit tesz az ego, és mit kellene tennie más egókhoz való viszonyulásban.

A test mint a cselekvés közvetítője A test „hexis”-t, azaz szokásokat vesz fel, amelyek cselekvéseken keresztül reprodukálják magukat. A központi aspektusa a Bourdieu-féle habitusnak a testet öltése: a habitus nem, vagy nem elsősorban csak a tudatosság explicit, diszkurzív szintjén működik. A belső struktúrák mélyebb, gyakorlati és gyakran előreható módon fejeződnek ki és működnek. Hastrup szerint az ego színtere a szerepet játszó test. „Az egyénnek nincs teste, az egyén maga a test. A testnek nincs megnyilvánulása a testen kívül.”(Hastrup 1985:90) Testünk megjelenítésének módja sem nem önkényes, sem pedig biológiailag meghatározott, hanem kulturálisan formálódott. (Csordas 1993:140) A résztvevők teste személyes kulturális és társadalmi dimenziókat hordoz. Tükrözi saját kultúrájukat és azt a kultúrát is, amely az integrációhoz vezet. Az Elnyomttak Színháza alkalmazásával az volt a célunk, hogy rávilágítsunk a „kultúrák formálta test”-re, és integráljuk azt a helyi közösségbe, annak megváltoztatása nélkül. Arra nincs mód, hogy a személy cselekedeitől elkülönítsük a kultúra által formált testet. A test a cselekedetek „locusa”, alapja és megnyilvánulása. Nincs lehetőség cselekvésre az etnográfiai jelenben tartózkodó, motivált testen kívül (Hastrup 1985:98).

Epilógus 22

Az „ego színpadán” nincs kulisszák előtti vagy mögötti tér. Egy határok nélküli, egységes tér létezik. Fókuszpontja az ott szereplő ego. (Hastrup 1985:91). Az emberekre mint aktív közreműködőkre tekintünk, nem pedig a kultúrát reprodukáló passzív befogadókra. Az emberek a cselekvéseik által változtatják meg a körülményeiket, és a színház a közeg, az eszköz, ami segíti őket abban, hogy cselekedjenek.

Bibliográfia ALKISTIS, 2008, Black Cow, White Cow: Drama in Education and Interculturality. Athens: Topos BABBAGE, F., 2004, Augusto Boal. Abingdon: Routledge BEEMAN W. 1993, The anthropology of theater and spectacle: Annual Review of Anthropology (369393) BOAL, A., 2001, Hamlet and the Baker’s Son: My life in Theatre and Politics. London: Routledge BOAL, A., 2000, Theatre of the Oppressed. London: Pluto Press BOAL, A., 1995, The Rainbow of Desire: The Boal Method Of Theatre and Therapy. London: Routledge BOAL, Augusto, 1992, Games For Actors and Non-Actors. London: Routledge BOURDIEU, P., 2006, Theory of practice. Athens: Alexandria CHEN, G. M., and Starosta, W. J. (1996). Intercultural communication competence: A synthesis, in B. Burleson (ed.) Communication Yearbook, 19 (353-383). Thousand Oaks, CA: Sage CSORDAS T., 1993, “Somatic modes of attention”, Cultural Anthropology (135-56) COHEN-CRUZ, J., 2006, Redefining the private: From personal storytelling to political act, in J. CohenCRUZ & M. SCHUTZMAN, (eds.), Α Boal Companion: Dialogues on theatre and cultural politics. New York: Routledge CUMMINS, J., 2005, Negotiating Identities: Education for Empowerment in a Diverse Society. 2nd edition. Athens: Gutenberg (in Greek) DUBISCH, J., 2000, The religious pilgrimage in modern Greece, an ethnographic approach. Athens: Alexandria GEERTZ, C., 2003, The interpretation of cultures. Athens: Alexandria (in Greek) GOFFMAN, E., 2006, The Presentation of Self in Everyday Life. Athens: Alexandria (in Greek) GOFFMAN, E., 1996, Encounters, Two studies in the sociology of interaction., Athens: Alexandria (in Greek) HASTRUP, K., 1995, „The motivated body”: A passage to anthropology. Between experience and theory, London and New York: Routledge KARALIS T. & PAPAGEORGIOU I., 2012, Education of staff in Adult Education: Planning, Implementing and Evaluating of Programmes in Long Life Learning. Athnes: Institute of Labour KOKKOS, A., 2005, Adult Education: tracing the field. Athens: Metechmio (in Greek) LUTZ C. & WHITE G, 1986, The Anthropology of Emotions. Annual Review of Anthropology 15 (405436) MARCUS G., 1998, ‚The following critique of ethnography, in Madianou-Gefou, D. (ed.) Anthropological Theory and Ethnography. Contemporary Trends. Athens: Greek Letters ΜCLAREN, P., 1989, Life in schools. New York: Longman PAMMENTER, D. & Mavrokordatos, A., 2004, On being and becoming in someone else’s world. Who calls the shots?, in N. Govas, (ed.), Theatre/Drama and Performing Arts in Education: Creativity and Metamorphosis. Proceedings from the 4th Athens International Theatre Education Conference. Athens, March 2004. Athens: Hellenic Theatre/Drama Education Network PAPATAXIARCHIS, E., 1994, Emotions and Alternative Politics of Autonomy in Aegean Greece. Mytilini: University of the Aegean ROGERS, A., 1999, Adult Education. Athens: Metechmio (in Greek) SEREMETAKIS, Nadia. 1999, The last word (Europe Joined the edges): Intuition, death, women. New Border, Athens: Livanis (in Greek) SCHECHNER, R., 1985, Between Theater and Anthropology. Philadelphia: University of Pennsylvania 23

3. A művészet segíti az alkalmazkodást Várhegyi Vera, Elan Interculturel

Absztrakt A következő tanulmányban azt a kérdést vizsgáljuk meg, hogy mi zajlik le egy új kulturális környezethez való alkalmazkodás során. Az első részben áttekintjük a helyzetben rejlő veszélyeket, kihívásokat, de egyben azokat a személyes és szakmai lehetőségeket is, amelyek a tapasztalás során merülnek fel. A második részben az átmeneti helyzetben kibontakozó pszichológiai folyamatokat vizsgáljuk, amelyek végül meghatározzák, hogy az átmenet milyen mértékben járul hozzá a személy lehetőségeinek kibontakoztatásához. Az utolsó, harmadik rész leírja, hogy ez a folyamat hogyan segíthető tréninggel, és a tréningek során milyen lehetőségek rejlenek a művészet alkalmazásában. Kulcsszavak: más kultúrához való alkalmazkodás, pszichológiai beállítódás, szocio-kulturális alkalmazkodás, „dialogical self”, motiváció

Mit jelent alkalmazkodni egy másik kultúrához? Menedékjogot kérelmezők, kivándorlók, világjárók, külföldön tanuló diákok mind olyan útra indulnak, amely első pillantásra földrajzi utazásnak tűnik, de hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy minden utazás egyben a személynek önmagához vezető útja is: az új tájak, kultúrák felfedezése elkerülhetetlenül a saját kulturális poggyászunk és saját belső tájképünk felfedezéséhez is vezet. A szituáció alapvetően meghatározó: annak a helyzete, aki üldöztetés elől menekül, és a szomszédos ország menekült táborába egész életét egyetlen kis bőröndbe zárva érkezik, nem hasonlítható ahhoz, aki Párizsba költözik, hogy megnyissa cégének vadonatúj kirendeltségét. Mégis vannak közös elemei ezeknek a nagyon különböző utazásoknak azon egyszerű okból, hogy az emberek sokkal „nyitottabb rendszerek”, és sokkal kevésbé elszigeteltek, mint amennyire azt az individualista nyugati felfogás tanítja. Az ember egy bizonyos kulturális környezettel, konkrét interakciós partnerekkel, intézményi keretekkel való kölcsönhatásban építi fel önmagát, és amikor ezek eltűnnek vagy virtuálissá válnak, a személyiség elveszíti a kontextusát, és egy egészen új felépítési folyamat kezdődik.

Kihívások, veszélyek A kultúrák közötti vagy interkulturális alkalmazkodás arról szól, hogy hogyan érzünk, gondolkodunk, viselkedünk, amikor ismeretlen helyen találjuk magunkat. Egy új kontinens, új ország, terület vagy város valósággal ismeretlen bolygónak tűnhet a számunkra. Az alkalmazkodás azt jelenti, hogy valahogy reagálunk az újdonságra, valamilyen módon megváltozunk, hogy képesek legyünk kapcsolatba lépni vele. A kivitelezés nehézsége, hogy a változásoknak egy időben és több különböző szinten kell lezajlaniuk, mintha egy olyan pszichológiai tornaversenyre neveztek volna be minket, amelyen egyformán kell jól teljesítenünk ugrásban, felemás korláton és gerendán is. Idegenként pl. Párizsban meg kell tanulnom a francia nyelvtant, sőt egy túlkomplikált helyesírást, amely nyolc betűt használ fel ahhoz, hogy megjelenítsen egy négy hangból álló szót. És a nyelvtan formális szabályain túl ott vannak az udvariasság kifejezésére szolgáló, kevésbé precíz szabályok, amelyek hozzátartoznak a kultúrához, ahol az enyémtől eltérő, sokkal formálisabb kommunikáció a megszokott, ahol Madame-nak szólítanak, amit még öt év után is egy kissé mulatságosnak tartok. Az, hogy a megszokott egyenes beszéd helyett finom körülírásokkal kell közvetítenem a mondandómat, még mindig modorosnak, mesterkéltnek és távolságtartónak tűnik. Ugyanakkor alkalmazkodnom kell egy egészen más24

fajta bürokráciához, ami gyakran olyan számomra, mintha ágyúval lőnénk verébre. Rá kell jönnöm, hogy kedvenc poénjaim elvesznek a fordítás során, és ha az általam kedvelt színeket viselem, zavaróan rikítónak tűnök egy olyan környezetben, ahol a nők számára a kifinomultságot a szürke különböző árnyalatai jelentik. Mindent összevetve a probléma az, hogy nemcsak az új szabály- és normarendszer létezik, hanem bennünk él egy (vagy akár több) korábbi is, ami alapján megítéljük, hogy mi barátságos, mulatságos és szép. Az új normák, értékek és gyakorlat ugyanis nem egy üres térbe érkeznek, hanem egy olyanba, amelyet más kultúrák normái, értékei, viselkedésformái határoztak meg. Az új kultúrát a már ismerős korábbi kultúrák felől szemléljük, magyarázzuk és értékeljük. Abból a perspektívából az új kultúra bizonyos alapvetései, preferenciái régiesnek, barátságtalannak és nevetségesnek tűnhetnek. Ezen a ponton sajátos választás elé kerülünk: vagy átveszünk olyan viselkedésformákat, amelyek (ismét csak az előnyt élvező korábbi kulturális szótárunk alapján) kevéssé vonzónak vagy éppen helytelennek látszanak, vagy nem vesszük át őket, amivel viszont azt veszélyeztetjük, hogy a befogadó közösség szemében a mi viselkedésünk látszik majd kevéssé vonzónak és helytelennek. A következő részben bemutatunk néhány példát azokra a kihívásokra, amelyet ez a “választás” hoz magával.

Értelmet adni a bizonytalanságnak és káosznak „A változások, újdonságok kifárasztottak, és elegem lett abból, hogy megpróbáljam megérteni az amerikaiak szokásait.” (Francia válaszadó, 4C projekt) Az emberi agy, egy általában sikeresen működő értelem-kereső eszköz, új kulturális közegben több nehézséggel is szemben találja magát. Elsőként ott a nyelv: nélküle nincs érintkezési felület, nincs remény kontaktusra és kölcsönös megértésre. És meglepetésünkre a másik kultúra szókincsének, nyelvtani szabályainak elsajátítása is csak további nem várt kérdések sorát veti fel. Egy feltáró tanulmányban, amelyben nemzetközi mobilitásban élő személyeket kérdeztünk meg, az alábbi problémákra derült fény: • bizonytalanság más emberek viselkedésének megfelelő megítélésében (pl. Ezek a férfiak azért fogják egymás kezét, mert szerelmesek, vagy ilyen fizikai kontaktus barátok közt megengedett a Venda férfiak körében?), • a különbözőségek felismerése túllépve azon az általánosító elképzelésen, hogy az emberek mind egyformák; a szükségletekkel kapcsolatos valódi különbségek felismerése, • saját sztereotípiáink felismerése, annak tudatosítása, hogy asszociációink és elvárásaink hogyan befolyásolják azt, ahogyan észleljük a másik személyt, • disszonanciák és ellentmondások kezelése (pl. „A valóságban semmi nem felelt meg annak, amit vártam.”) Mindezen kihívások korábban nem tapasztalt szellemi erőfeszítéssel járó feladattá teszik a másik kultúrával való ismerkedést, amely gyakran kimerültséghez vagy tudatlanság érzéséhez vezet. Sőt, a szellemi bizonytalanság szorongást eredményez, és amikor úgy találjuk, hogy a feladat meghaladja erőnket, erős stresszel járó vészhelyzeti állapotba kerülünk. Ezért az alkalmazkodás során a második kihívás az érzelmek kezelése.

A szorongás kezelése Az 1954-ben Oberg által megalkotott első kulturális sokk-elmélet szerint az új országhoz való alkalmazkodás legelső időszaka tele van örömteli rácsodálkozással, jó érzésekkel és izgalommal. Ő ezt „mézeshetek-fázisnak” nevezte. Az utóbbi idők tapasztalati bizonyítékai azonban az ellenkezőjére mutatnak rá: tartózkodásunknak éppen ebben az első időszakában tapasztaljuk a legtöbb nyugtalanságot és szorongást. Valójában a stressz állandó útitársa a külföldön tartózkodónak. Miért? Először is, mert a nemzetközi átmenet olyan változással jár, amely tipikusan stresszt okoz (Ward et al 2001:73). Emellett az életben bekövet25

kező változások alapvető velejárója a stressz - transzkulturális elemek nélkül is (p 48.). Egy új környezet alapjában véve megfejthetetlen, kiszámíthatatlan és nem teljesen előre látható. Ha egy változás tele van potenciálisan stresszes tényezőkkel, a kulturális távolság csak még tovább növeli a szorongást, ezért válnak a kultúrák közötti alkalmazkodás irodalmának fő témáivá az érzelmi aspektusok (Chang 2007). Külföldi tartózkodásunk első időszaka az, amikor a legtöbb bizonytalanságot és kétséget tapasztaljuk. Feltáró tanulmányaink kimutatták, hogy még ha meg is jelennek pozitív érzelmek, az az alapvető bizonytalanság, amely kultúrák közötti találkozásainkat jellemzi, mindezek ellenére negatív érzelmeket generál: gyakran beszámoltak olyan érzelmekről, mint bizonytalanság, a megtámadottság érzése, emésztődés, depresszió, elégedetlenség, csüggedtség, magányosság, zavarodottság. Az alkalmazkodási folyamatban a másik fő kihívás az, hogy legyőzésük érdekében képesek legyünk kezelni ezeket az érzelmi reakciókat ahelyett, hogy azok foglyává válnánk. Ezért van az, hogy a kultúraközi alkalmazkodás elméletei gyakran fókuszálnak az érzelmekre (pl. Ward és Matsumoto), és hogy a depressziót vagy az élettel való elégedettséget vizsgáló teszteket megbízható indikátornak tartják arra nézve, hogy a vizsgált személy mennyire alkalmazkodott a környezetéhez.

„Comme il faut” viselkedés Még ha remekül kezeljük is a stresszt, ha folyamatosan megszegjük ugyanazon tabukat, így sokkolva másokat, vagy sokkot elszenvedve újra és újra ugyanazzal a viselkedéssel, rengeteg energiát vesztegetünk a helyzet kezelésére és szégyenkezésre. Igazán ésszerűtlennek tűnik, ha meg sem próbáljuk átvenni a helyiek szokásait. Már sokkal régebben annál, hogy kutatóink elkezdtek volna beszélni a stresszről, ismert volt a régi bölcsesség: „Rómában tégy úgy, mint a rómaiak”. Különben sem lenne érdemes figyelmen kívül hagyni a viselkedés adaptációját, hisz az gyakran magától és könnyedén megtörténik. Ha négyszer megesik veled, hogy négy puszival üdvözölnek, valószínű, hogy az ötödik alkalomra már meg is szoktad. Ugyanakkor a „viselkedés-adaptáció” ingatag lábakon áll. Vajon már alkalmazkodtunk Japánhoz, ha pontosan ugyanúgy hajlunk meg, mint a japánok? De hogyan tanuljuk meg a különböző kapcsolatokhoz tartozó meghajlás megfelelő hajlásszögét? És biztosak vagyunk abban, hogy minden japán ugyanúgy hajlik meg? A szocio-kulturális alkalmazkodás akkor megy végbe, ha képesek vagyunk részt venni az új környezetben: másokkal egymásra hatni, barátokat szerezni, dolgozni és szórakozni, megtenni mindazt, ami a maga teljességében működő élethez szükséges. Nem csoda, hogy több modellt is felállítottak azzal a szándékkal, hogy néhány alapvető dimenzióba sűrítsék a viselkedésformák bonyolult összességét. Saját kutatásunkban az interakciók közbeni viselkedésre összpontosítottunk, és az alábbi négy kritikus aspektust azonosítottuk: • Részvétel a külsőségek alkalmazásában és az udvariassági rituálékban „Ha arabokkal üzletelsz, tudnod kell, hogy egy arab üzletember sose szenvedhet teljes veszteséget, ha így történik, ellenséget szerzel magadnak, és te sem veszthetsz állandóan, mert akkor meg te látszol ostobának. Hagynod kell őt nyerni, de ugyanakkor éreztetned kell vele, hogy te tudod, hogy ő a nyerő, és nem gyűlölöd őt érte.” (Olasz válaszadó, Intercultool projekt) • A kommunikációs stílus ismerete „Meg voltam döbbenve, amikor láttam, hogy a buszon az emberek csöndben ültek. Chilében az emberek beszéltek egymáshoz tekintet nélkül arra, hogy ismerik-e egymást. Nem ismertek engem, és én sem ismertem őket, mégis beszélgettünk.” (Chiléből származó válaszadó, aki Svédországban vett részt az Intercultool projektben)

• A kommunikáció hatékonyságának tudata A kultúrák közötti kommunikáció azt jelenti, hogy képesek vagyunk egy üzenetet átküldeni a fent bemutatott kommunikációra jellemző kulturális különbségek széles spektrumán. Azt jelenti, hogy tudatában vagyunk a járulékos nehézségeknek és figyelmesebbé válunk: „Rájöttem, hogy nem elég előre tisztázni a dolgokat, hanem újra és újra el kell mondanunk mindent…” (Válaszadó Magyarországról, Intercultool projekt) • A társadalmi rituálék ismerete „…az angolok nagyon hideg, távolságtartó, zárt népnek látszanak. De 5 órakor maguk mögött hagyják a munka világát, és mindenki elmegy a pub-ba, ami az élet egyik központja: az anglo-szaxonok megnyílnak egy korsó sörrel a kezükben, rátalálnak önmagukra, levetik gátlásaikat, és szeretetre méltóak lesznek.” (Válaszadó Olaszországból, Intercultool projekt)

A kapcsolódás érzés A kutatásunk résztvevői által említett ötödik kritikus viselkedési aspektus a kapcsolatteremtés nagyon személyes területét érintette. A szociális kapcsolatrendszer elvesztése egyike a kritikus kihívásoknak, amellyel szembe kell néznie egy új országban megtelepedett embernek. Ha a szociális háló a mindennapok logisztikájának támogató rendszereként jelentős, akkor döntő fontosságú az alapvető pszichológiai szükségletek felől nézve is. Baumeister és Tice szerint a szociális kapcsolatrendszer valójában a boldogság legfőbb érvényes tényezője (2001). Ennek megfelelően minden külföldi számára kulcsfontosságú a szociális hálózat megteremtése az új környezetben. „…a legproblematikusabb aspektusok egyike az, hogy nehéz külföldön baráti kapcsolatrendszert létrehozni…” (Válaszadó Olaszországból, Intercultool projekt) „A személyközi kapcsolatok sok energiát igényelnek, mert Svájc és Németország hidegebb természetű. Mindenki csak a maga dolgával törődik, nem érzik úgy, hogy tenniük kellene azért, hogy otthonosan érezd magad.” (németországi és svájci tapasztalattal rendelkező olasz válaszadó, Intercultool projekt) A szociális környezet tagjaihoz való kapcsolódás valójában identitásunk egyik funkciója, az ún. „pragmatikus” funkció (Camilleri). Ez elvezet az adaptációban rejlő következő kihíváshoz, a pozitív identitások fenntartásához.

Önazonosság Míg az interkulturális témakör irodalmában a kulturális identitáscsere jól dokumentált, és széles körben kutatott, kevés hangzik el arról, hogy a személyiség teljes rendszere milyen kihívásnak van kitéve az átmenetben, annak ellenére, hogy a kulturális identitás csak egy aspektus a számos közül, ami ilyenkor veszélybe kerül. A pszichológiai konstrukciók mind valamilyen okból léteznek, azért, hogy specifikus funkciókat elégítsenek ki, s ugyanez igaz az identitásra is. Eddig nem jött létre közös egyetértésen alapuló kimerítő lista arról, hogy mik az identitás funkciói vagy elvei, különböző kutatók különböző listákat állítottak fel. Mivel a személyiség rendszere egy alapvetően nyitott, interaktív szerkezet, a társadalmi környezet megváltozása alapvetően befolyásolja annak kilátásait, hogy hogyan felel meg a különböző alapelveknek: • a barátoktól és családtól való távollét maga után vonja, hogy a kapcsolati/pragmatikus funkciónak teljesen újjá kell épülnie vagy újra kell szerveződnie, hogy a távolságot áthidalja • azt az esetet kivéve, ha az országváltás nem befolyásolja szakmai mobilitásunkat vagy tanulási tervünket, az a képességünk, hogy kompetens funkciókat lássunk el, veszélyeztetve van, ha nem tudunk a képzettségünknek megfelelő munkát találni, nem tudjuk honosíttatni a diplománkat stb. • kollektív énképünket veszélyeztetik a befogadó országban uralkodó, kulturális identitásunkkal (azaz etnikumunkkal, nemzetiségünkkel, vallásunkkal stb.) kapcsolatos sztereotípiák, előítéletek. 27

A lehetőségek Bár a külföldön való letelepedés sok tekintetben kihívást jelent, de egyben lehetőség is a tanulásra és fejlődésre mind személyes, mind szakmai szinten. A lehetőségekre három különböző szempontból tekinthetünk: vizsgálhatjuk a szakmai fejlődés szempontjából, fókuszálhatunk a személyiség fejlődésének perspektívájára, és végül a pozitív pszichológusok alapállásából megvizsgálhatjuk, hogy az átmenet hogyan nyújthat lehetőséget arra, hogy boldogabbak legyünk az életben.

A tanulás eredménye: a tudás szélesítése, készségek fejlesztése „Ki tudom mozdítani magam a frankofón gondolkodásmód centrumából. Legalábbis állandóan törekszem rá. És ezt a decentralizálást az élet minden területére megpróbálom alkalmazni: család, barátok, munka… Hogyan? Valahányszor vitás kérdés, félreértés merül fel, arra törekszem, hogy megtaláljam a logikát a partner előadásában, viselkedésében, és hiszem is, hogy van benne logika.” (Válaszadó Franciaországból, 4C project) Hosszú ideig úgy tekintettek a nemzetközi mobilitásra, mint a tudás felhalmozásának eszközére: ezt a gondolatot jól illusztrálja, hogy a hagyományos (angolok által Nyugat-és Dél-Európában tett) „nagy utazás”-ról azt tartották, hogy fontos lépcsőfok a fiatal férfiak ismeretszerzésében. Az általunk végzett kutatásban a külföldiek arról számoltak be, hogy rengeteget tanultak a befogadók kultúrájáról (nyelv, intézmények, kulturális termékek stb.), de egyben saját kultúrájukról is, hála a nézőpontváltásnak. Az újonnan jöttek szakmailag is értékes tapasztalatokra tesznek szert azáltal, hogy megismerkednek az otthonitól különböző szakmai fogásokkal is. Ugyancsak gyakran számolnak be jobb kultúraközi kommunikációs képességekről, alkalmazkodóképességről és rugalmasságról is. Valójában az átmenet nemcsak új ismeretek és kulturális képességek megszerzésének eszköze, hanem egy általánosabb személyiségfejlődést is magával hozhat.

Az átmenet élménye fejlődéshez vezet 1975-ben Adler úgy gondolta, hogy a kulturális sokkot úgy kell értelmeznünk, mint olyan átmeneti tapasztalást, amely végül a teljes személyiség, a személy egész működésének mély változásához vezet. Érvelése a modern személyiség dualitásával kezdődik. Létünket az életszférák, környezetek, tevékenységek, szerepek és identitások sokfélesége jellemzi, amely a tapasztalás töredezettségét okozza. Ugyanakkor vannak bizonyos pszichológiai tendenciák, amelyek „integrációra, ’gestalt’-ra és teljességre” törekszenek. Az észlelés új távlatainak feltárulása és az új környezet tudatosítja a rendszerint nem tudatos hajlamokat, meggyőződéseket, és elindítja a „személyiség dezintegrációját”. A dezintegrációt a fejlődési folyamat szükséges alkotó elemének tartják. „Az észlelés szintjén a személyiség az egyetlen valóság érzékelésének szimbiotikus állapotából átmegy egy differenciált állapotba, amelyet sok valóság egymástól való függésének tudata és elfogadása jellemez. Az érzelmek szempontjából az átmenet jelzi a váltást a megerősítéstől való függés állapotából a függetlenségbe, míg az énfogalom legszélesebb értelmében ez váltás a monokulturálisból egy interkulturális vonatkoztatási szerkezetre.” (Adler 1975) Kim túlmegy Adler elméletén, és azt állítja, hogy az alkalmazkodás eredménye nem csupán egy „átalakult”, hanem egy „kultúrák közötti” személyiség. A kultúrák közötti kölcsönhatásnak egy „stressz – alkalmazkodás – fejlődés” modelljét állítja fel, amelyet dialektikus, ciklikus és folyamatos „hátrál és ugrik” minta jellemez.

Az egyén nyílt rendszernek tekintendő, amely nem függetleníthető a környezetétől és annak kölcsönhatásaitól. Az a természetes tendencia, hogy elutasítsa a változást, ellentétbe kerül azzal a törekvéssel, hogy megváltoztassa viselkedését azért, hogy harmóniába kerüljön a másikkal. (383.old.) A személyiségi konfliktus felbomlást idéz elő, amelyet újjászerveződés és önmegújítás követ. A folyamat magában foglalja a „szokásos megismerési, érzelmi és viselkedési reakciók megváltozásának” integrációját, amely az új környezetben való megnövekedett működési alkalmasságot eredményez, és egy „kultúrák közötti identitás” kialakulásához vezet. Ez olyan állapot, amelyben „az eredeti kulturális identitás elkezdi elveszteni a megkülönböztető jellegét és merevségét, miközben létrejön egy tágabb határokkal rendelkező és hajlékonyabb személyiség.” (391.old) Amikor elérte ezt a szintet, az egyén „megnövelt öntudatot és önazonosságot” ér el, és „önmaga és más érvényességének csoporthatárokon túl nyúló folyamatos kutatásába kezd.” (392.old.)

Boldoggá tud-e tenni az átmenet? Bár a pszichológia leginkább azt tanulmányozza, hogy mi az, ami elromlik, és hogyan lehet helyreállítani, a tudósok egy csoportja annak szentelte erőfeszítéseit, hogy felfedezze, mi az, ami az embereket „boldoggá” teszi. A „pozitív pszichológia” néven kifejlődött irányzat a boldogság működőképes meghatározását dolgozta ki, ami lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk, hogy a boldogság hogyan függ össze a kultúrák közötti átmenettel. Seligman szerint (2002.) a boldogság első szintje az öröm. Az a képesség, hogy kellemes cselekvésekhez (pl. ízletes étel fogyasztása, esztétikus környezetben való tartózkodás, találkozás kellemes emberekkel stb.) kapcsolódó pozitív érzelmeket tapasztalunk. A két jellemző, ami miatt nem az öröm a fő vonzerő, az az, hogy a képesség, hogy pozitív érzelmeket érezzünk, részben örökletes, valamint az a tény, hogy nagyon könnyen hozzászokunk az örömhöz, ami később el is veszti hatását. Egy új országba való költözés gyakran jelenti azt, hogy sok új élvezetet fedezünk fel a gasztronómiában, művészetben, a tájban, éppúgy, ahogy az ember új helyet fedez fel nyaraláskor. A keletkezett pozitív érzelmek azonban lassan elhalványulnak, ahogy hozzászokunk ezekhez az adottságokhoz. Ezért az öröm, élvezet vizsgálata nem áll a pozitív pszichológusok érdeklődésének homlokterében. A boldogság második szintje a flow átélésének képességéhez kapcsolódik – Csíkszentmihályi (1990.) úgy jellemezte ezt az állapotot, mint az esedékes feladatra irányuló intenzív koncentrációt, függetlenül attól, hogy mi a feladat maga. Az emberek a flow-t a munkájuk vagy fizikai tevékenység során, művészeti alkotás létrehozásakor vagy befogadásakor élik át. Csíkszentmihályi szerint a flow akkor érzékelhető, amikor a kényes egyensúly a személy képességei és a feladat által igényelt képességek között egy kis mértékben az igényelt képességek felé billen el, azaz a személy pillanatnyi képességeit egy kissé meghaladja a feladat által megkívánt szint. Ha a tevékenység igényei jóval meghaladják a pillanatnyi képességeket, a személy inkább aggodalmat, nyugtalanságot érez, mint flow-t. A kultúrák közötti átmenet kétféleképpen lehet flow forrása. Mindenekelőtt az, hogy új összefüggéseket, új rendszereket tanulunk, új hálózatokat építünk ki, ami éppen a megfelelő szintű kihívást hozhatja az életünkbe ahhoz, hogy flow t érezzünk. Végül Seligman szerint a boldogság legfelső szintje az, amikor az egyén megtalálja életének értelmét, amelyet úgy fogalmaz meg, hogy az egyén valami nálánál nagyobb dolog szolgálatába állítja az erejét. Az élet értelmének megfelelő célt választani olyan luxus, amit a legtöbb bevándorló nem engedhet meg magának. A partnerként vagy házasfélként a társuk után utazók szintén nem élhetnek ezzel a luxussal. Lehet, hogy hosszú lesz a küzdelem, hogy az egyén egy egészen új életcélt találjon, esetenként váltakozva hosszú keresési és stagnálási időszakokkal, a szakmai életút újraértelmezésével, átalakításával, újra tanulásba kezdve. Ugyanakkor az átmenet lehetőséget is biztosíthat az egyénnek arra, hogy korábbi, már rutinná vált szakmai gyakorlatát egy időre felfüggessze, távolabbról szemlélje önmagát, és átalakítsa a munkáját úgy, hogy az számára több értelmet hordozzon.

Hogyan zajlik le az átmenet? Ha az új kulturális közegbe való átmenetet kihívások sorozatának tekintjük, ennek oka az, hogy a megszokott társadalmi környezettől való eltávolodás fenyegetést jelent identitásunk különböző rétegei számára, és bekapcsolja védekező mechanizmusaink vészcsengőjét. Ugyanakkor az emberek rendelkeznek egy korábban nem tapasztalt növekedési és fejlődési potenciállal, a tanuláshoz, befogadáshoz, alkalmazkodáshoz kapcsolódó pszichológiai képességeknek köszönhetően. Az átmeneti folyamat során jelentkező kihívásokra adott reakció a védekezés és a növekedés szükségessége között lezajló egyeztetés során születik meg a nyitás és zárás dialogikus folyamatában, a külső világ darabjait kiválasztva, befogadva és integrálva az ego rendszerébe. A személyiséglélektan azon megközelítése, amely ezt az egyeztetési folyamatot a külső és belső világok közé helyezi, a dialogikus én megközelítése (lásd Herman 1992.). Ez a megközelítés azon a felismerésen alapul, hogy ellentétben a nyugati világban széles körben elterjedt individualista elmélet metaforájával a „sziget ember”-ről, amely a személyt környezetétől és embertársaitól elszigetelve ábrázolja, a belső és a külső közötti határok sokkal puhábbak és átjárhatóbbak. Még a fizikai testnek, amely az egyének közötti határt van hivatva jelölni, is fontos feladata van abban, hogy összekapcsolja az egyéneket a finom játék által, ahogyan átveszik egymás ritmusát, a gesztusok és mozdulatok másolása által, amelyek a személyközi koordináció által megvalósuló automatizmusokat követik. (Nash, 1998) Azért állítja fel a reflexivitás elméletét, hogy megragadja azt a megtestesült képességet, ahogy egy másik emberre vagy kulturális közegre reagálunk: a személy nincs elszigetelve a téren kívül, hanem része a térnek, testek és helyek folyamatosan együttműködnek egy kölcsönös alkotásban. A Hermans által felvázolt dialogikus megközelítés (2001.) az egót belső és külső pozíciók összességeként mutatja be. A belső pozíciók az ego olyan szempontjai vagy „hangjai”, amelyek múltbeli tapasztalásokból vagy dialógusokból erednek: a felfedező én, a kíváncsi én, az idegen én, a francia én, a feleség én stb. A külső pozíciók - egyének és csoportok - lehetnek valóságosak: apa, feleség, tanár stb., vagy elképzeltek: „a franciák”, az Enterprise űrhajó Picard kapitánya, amelyek részt vettek az ego dialogikus létrehozásában. Ez olyan dialógus, amely összekapcsolja a külső és belső pozíciókat, egy keretrendszerbe foglalja azokat. Fogel (1993.) kreatív és merev keretrendszert különböztet meg: a kreatív változást eredményez, helyzeti mozgást, míg a merev változatlanul hagyja a pozíciókat. Az új helyre való költözés alapvető változást hoz létre az egorepertoárban, mivel új külső pozíciók sorát hozza magával, amelyek új belső pozíciók kialakulását indítják el. Pl. Párizsban hirtelen idegen lettem, közép-európai, valamint a párját követő személy is. Amikor meg otthon vagyok, én vagyok a „kivándorolt”, a felfedező, sőt még a „párizsi” is. Az új pozíciók létrejötte azonban sem nem automatikus, sem nem véletlenszerű. Nem teljesen automatikus, mert mindig van némi lehetőség a dialógusra: lehet, hogy idegenné válok, de miféle idegenné? Mit jelent ez számomra? Hogy viselem ezt az idegenséget? Rendelkezésemre áll egy sereg identitásleküzdési technika, amelyek többé-kevésbé tudatos manőverek széles tárházát foglalják magukba: a külső átalakítása (tegyen magam hasonlóbbá másokhoz, vagy éppen a különbözőséggel operáljak?), tevékenységek választása (beiratkozzak egy francia nyelvtanfolyamra, vagy inkább járjak eredeti kultúrköröm népi tánc óráira?), barátok és ismerősök kiválasztása (akarok-e francia barátokat szerezni, vagy előnyben részesítem a nemzetközi gettót, esetleg a saját nemzetiségbeliek biztonsági zónáját?) stb. A pszichológiai funkciók minden szintje aktivizálódik ebben a gyakorlatban: érzelmek, viselkedésformák és gondolatok. Így tehát repertoárunk újrarendeződése egyáltalán nem meghatározott és automatikus. Ellenben akaratunk sem teljesen szabad: azokat a szükségleteket – motivációkat (Fiske 2004.) – vagy elveket (Breakwell 1988.) követjük, amelyek megalapozzák az identitás szerkezetét. Jelenleg még nincs egyetértés a kutatók között abban, hogy melyek pontosan az identitás motivációi, azonban mindannyiuknak megvannak a maguk kedvencei, íme néhány példa: 30

• autonómia, hatáskör, valahová tartozás – ego-meghatározás elmélet (Deci, Ryan) • kapcsolódás – Sociometer elmélet (Baumeister, Leary) • egyensúly a növekedés és a szimbolikus védelem között – félelemkezelési elmélet (Pyszczynski, et al 2003.) • optimális megkülönböztető jelleg – Brewer 1991. • folytonosság, megkülönböztető jelleg, önbecsülés – Breakwell 1988. Ami ebből fontos az az, hogy valóban motiváltnak kell lennünk arra, hogy eleget tegyünk a fenti lista néhány elemének. Ezek beépített iránytűként működnek az alkalmazkodási folyamatban, irányítva minket, hogy az elhanyagolt területeken is aktivizáljuk magunkat. Ezt a folyamatot hivatottak segíteni a hatékony kultúrák közötti tréningek.

Tréning a kultúrák közötti alkalmazkodás elsajátítására A kultúraspecifikus tréningek első hulláma A kultúrák közötti tréningek műfajának első hulláma arra fókuszált, hogy a másik kultúráról a lehető legtöbb és legrészletesebb információval szolgáljon. Ezeknek a kultúraspecifikus tréningeknek az volt a célja, hogy a hazájukat elhagyókat (első körben a Peace Corps önkénteseit) felkészítse minden lehetséges helyzetre, és a mássággal való megismerkedésre. Ez a törekvés hiábavalónak bizonyult: egy kultúrát beszorítani leírások és előírások sorába mind elméletileg, mind gyakorlatilag lehetetlen. Mégis még mindig megtaláljuk ennek a műfajnak a nyomait az interkulturális tréningek között. Nemrég láttam egy kultúrák közötti tréningkönyvben közölt listát, amely az Olaszországba utazó angolok számára foglalta össze, mi az, amit szabad és mi az, amit nem. Egyebek mellett határozottan ellenjavallta, hogy az angolok fehér zoknit viseljenek szandálhoz. Annak a tradíciónak, amely tartalom és információ átadására helyezi a hangsúlyt, egy alaposabban kidolgozott folytatása kulturális modelleket mutat be – pl. Hofstede (1997.) modellje a kultúrák közötti különbségek hat dimenziójáról –, és összehasonlítást végez a cél-kultúra és az eredeti kultúra között a modell dimenziói alapján. További hasonló szellemű tréningek gyakran nyújtanak gyakorlati és logisztikai információt a befogadó társadalomról: igazgatása, gazdasági rendszere, forrásintézményei stb. Szerintünk ez olyan, mintha a művészetet úgy tanítanánk, hogy információt nyújtunk arról, hogy hol veheti meg a papírt, a vásznat és a festéket. A kultúrák közötti tréningek első hulláma gyakran bizonyult eredménytelennek, gyakran ellentétes hatást ért el (szép leírása Cohen-Emerique 2011.) A kudarc fő oka, hogy ha az embereket konkrét, megfogható információkkal látjuk el (pl. a kollektivista ázsiai kultúrák értékeiről és viselkedésformáiról), ők - ezen információk alapján - hasonlóan konkrét elvárásokat alakítanak ki, amely elvárások semmiképpen sem teljesülnek, amikor olyan kínai vállalkozóval találkozunk, aki amerikai főiskolán szerezte a diplomáját. Nincs olyan leírás, amely olyan pontos és eléggé általános lenne, hogy egy adott társadalom minden tagjára egyaránt igaz legyen, mert a kultúrák állandóan változnak, s mert az emberek nagyon különböző kulturális csomagot cipelnek, amit sajátos életútjuk során gyűjtenek össze. Mi több, ha konkrét kulturális leírásokat kapunk kézhez, kevésbé leszünk nyitottak azokra a meglepetésekre, amelyekkel az interkulturális találkozások folyamatosan szolgálnak.

A kultúrák közötti kompetenciák fejlesztése a művészet segítségével Ez a felismerés ahhoz vezetett, hogy a figyelem inkább az adaptációs folyamathoz szükséges képességek fejlesztésére terelődött (pl. Pusch 2004., Fowler és Blohm 2004.). A – néha az „interkulturális kompetenciák” címszó alatt összegyűjtött – képességeket három fő kategóriába sorolják: tudás, képességek és szellemi beállítottság. • Tudás a kultúra dinamikájáról csakúgy, mint az alkalmazkodás pszicho-szociális kihívásairól. • Képesség az interkulturális kommunikációra, kapcsolatok létrehozására, hálózatok fejlesztésére. • A kulturális relativitás beállítottsága, kíváncsiság, orientáció a másik felé. Ezen felül a saját kutatásunk során azt tapasztaltuk, hogy még a nagyon magasan fejlett interkulturális kompetenciával bíró személyek számára is lehet fájdalmas az alkalmazkodási folyamat. Ez arra vezetett, hogy megkérdőjelezzük a már meglévő, de a kontextustól független interkulturális kompetenciák szerepét. Ez különösen azok esetére vonatkozott, akik a partnerükhöz való csatlakozás szándékával érkeztek egy új országba. A helyzetben rejlő dinamika okozhatta az önvédelem és lezárás igényét az új környezettel szemben. Ez a megfigyelés arra ösztökélt minket, hogy néhány tréningünkön kiemelt figyelmet fordítsunk az alkalmazkodás mögötti motivációs tényezőre és az érzelmek kezelésére. A tréning tartalmának változásával a módszerek is változtak a megbeszéléstől és szemináriumtól az alanyt még inkább bevonó technikák felé pl. strukturált gyakorlatok, szimulációk, szerepjátékok. Művészi formák kezdtek feltűnni az interkulturális trénerek eszköztárában azzal a céllal, hogy az eszmecsere kognitív szintjén túllépjenek. Anélkül, hogy túlságosan kimerítőek lennénk, felsorolunk néhány példát arra, hogy a művészetet miért alkalmazták, miért lehetett alkalmazni az interkulturális tréningeken:

Dráma játékok A színpadi gyakorlat fejlesztheti érzékünket a kommunikáció mikrodinamikája: a tartalom, folyamat és vonatkoztatás három szintjének egymásrautaltsága iránt. Mindennapi események, konfliktusok színpadra állítása segít azoknak a nyilvánosság előtti megtárgyalásában, arra készteti a résztvevőket, hogy távolabbról szemléljék, és így jobban megértsék a nagy érzelmi töltéssel rendelkező helyzeteket. Az Elan Interculturelnél, a saját gyakorlatunkban a dráma elemeit arra is használjuk, hogy elősegítsük konfliktusos helyzetek és kritikus események bemutatását és elemzését. Boal Fórum Színháza eszköz lehet arra, hogy közösen dolgozzunk a nyomasztó helyzeteken, különösen a sebezhető helyzetben lévő bevándorlók esetében. Számukra ez megerősítést jelent. Tánc Nash reflexivitás elméletének megfelelően a táncban való részvétel saját testtudatunk erősödéséhez vezethet, valamint ahhoz, hogy az új környezetben tapasztalt testérzetekben beállt változások tudatossá váljanak. A testünkre jellemző rutinmozdulatok mechanikusságának megszüntetése által a tánc növelheti képességünket a személyközi koordinációra: képessé tehet arra, hogy rá tudjunk hangolódni a miénktől különböző nem verbális megnyilvánulásokra: más ritmusokra, másféle mozdulatokra, a fizikai kontaktus új használatára. De a tánc – jobban, mint bármi más – különösen jól leképezi a dialogikus folyamatot. Valójában a táncos egy, a testén kívüli ritmust, dallamot érzékelve saját magába integrálja azt a mozgás által. Ugyanígy tud kapcsolódni és alkalmazkodni más táncosok mozdulataihoz is. Éppen ez a külső-belső folyamat az alkalmazkodási folyamat lényege. Végül az a szenzuális tapasztalás, amelyet a tánc jelent, lehetővé teszi, hogy a személy ismét a tér részévé váljon, ahelyett, hogy elszigetelt betolakodó lenne. Különösen a kontakt improvizáció alkalmazásával érhetjük el a fent említett célokat. Képzőművészetek

Video projektek: ha van olyan műfaj, amely kiváltképp arra késztet, hogy összekapcsoljuk a belső és külső világokat, az a filmkészítés. A szerző szolgáltatja a narrációt, a szereplők, a helyszín a valós (vagy megváltoztatott) kulturális környezetet, míg a film maga az egyeztetés a kettő között. Részvételi művészet a közösségekben Amikor vegyes résztvevői csoportot hozunk létre az újonnan jöttek és a befogadó közösség tagjai bevonásával, a részvételi művészeti projektek gazdag, értelmes kapcsolatokat teremthetnek az újak számára. És itt a hangsúly valóban az értelmes szón van: a közös tevékenység a kapcsolatot olyan közvetlenné teheti, ami egyébként sokkal hosszabb folyamatot igényelt volna.

A művészi kreativitás általában: a kreativitás szakaszai

A kreativitás egyik gyakran idézett folyamatmodellje (pl. Csíkszentmihályi 1996.) öt lépést foglal magában: 1) téma- és anyaggyűjtés, 2) a motívum felismerése – rátalálni a vezérfonalra, 3) érlelés, 4) válogatás-értékelés, 5) kivitelezés. Érdekes, hogy ennek a ciklusnak a leírása párhuzamba állítható a változásoknak azzal a ciklusával, amely az átmenetre jellemző. Könnyen alkalmazható arra a folyamatra, ahogyan felépítjük élettervünket egy új környezetben. Ehhez hasonlóan megtapasztalva, átélve az alkotói folyamat ciklusának különböző szakaszaival együtt járó érzelmeket, felkészíthet arra, hogy kezelni tudjuk az életváltás szakaszaival együtt járó érzelmeket: a türelmetlenség, az elveszettség érzése a gyűjtés periódusában, a képesség, hogy koncentrálni tudjunk valami fontos felismerésének a pillanatára, az érlelési szakasz káosza és bizonytalansága, a választás, döntés szükségessége okozta szorongás mindkét folyamatban jelen van. Összegezve a művészi alkotás során az alkalmazkodási folyamathoz hasonló kognitív és érzelmi folyamat zajlik le. A kérdés az, hogy vajon a művészeti foglalatosság létrehoz-e olyan képességeket, amelyek átvihetők az élet más területeire. Kísérleti projektünk értékelése arra törekszik, hogy ebben a kérdésben néhány következtetést le tudjunk vonni. Ez elvezet itteni konklúziómhoz.

Következtetés A kultúrák közötti alkalmazkodás megértése, amelyről itt beszéltem, azon a felismerésen alapul, hogy minden emberi aktivitást áthat egy alapvető dialogikus folyamat: egyfelől nyitottak vagyunk a világra, más emberekre, aminek alapja veleszületett képességünk a növekedésre, veleszületett kíváncsiságunk és relációs tulajdonságunk. Másfelől adott a tartalmi növekedésünk: értékek, normák, kedvenc ízeink, az előnyben részesített nyelv, az a tartalom, amitől mi önmagunk vagyunk. Amint e tartalom birtokába kerülünk, erősen motiváltak leszünk arra, hogy megvédjük, megőrizzük azt. Bárhová is megyünk, folyamatos dialógus, egyezkedés zajlik le e két szükséglet, az érem e két oldala között, finom egyensúlyt hozva létre a már általunk birtokoltak védelme (akivé már lettünk) és az újdonság, másság átvétele között. Vannak azonban olyan szituációk, amelyek ezt a finom egyensúlyt megbillentik a mérleg valamelyik nyelve felé. Ilyen az, amikor új környezetbe kerülünk: amikor a helyzettel járó újdonság, bizonytalanság és szorongás nyomasztóvá válik, önvédelmi motivációnk le fogja győzni nyitottságunkat és kíváncsiságunkat. Sajnos ez éppen abban a helyzetben történik, amikor túlélésünk és boldogságunk épp azon múlik, hogy megvan-e a képességünk arra, hogy kapcsolódjunk az új környezethez. Ez az alkalmazkodás paradoxonja: becsukódunk akkor, amikor a legnagyobb szükségünk volna a nyitásra, a nyitottságunk lenne az egyensúly visszaállításának kulcsa, de éppen ez a nyitottság a legnehezebb. A művészet értékes gyakorlóterep lehet egy ilyen nyitás megkönnyítésére, méghozzá számos okból, amelyek közül itt hármat emelek ki. Először is a legtöbb művészeti forma a fentebb leírt dialogikus folyamat legkiválóbb szimulációja. Egy mű létrehozása a belső megérzések, kreatív erők és az általunk hozzáférhető világ közötti finom dialóguson alapszik: a festéshez használható eszközök és anyagok, a filmen megjelenített díszletek és karakterek stb. Ez éppúgy dialógus a külső és belső világok között, mint a gondolatok és az érzékelt élmény között. Másodszor, a művészet „demechanizál”: kiemel észlelésünk, önkifejezésünk, 33

mozgásunk szokásos keretei közül. Valójában állandóan megpróbálja tágítani a határokat, és ekként felkészít minket arra, hogy átlépjünk rajtuk. Végül a művészi alkotómunka folyamatának kognitív és érzelmi aspektusai jól felkészítenek az alkalmazkodás nagyon hasonló kognitív és érzelmi folyamataira.

Hivatkozások: Adler, P. (1975). The Transitional Experience: an Alternative View of Culture Shock Journal of Humanistic Psychology Vol 15 no 4; 13-23 Breakwell, D.G.M. 1988. Strategies adopted when identity is threatened. Revue Internationale de Psychologie Sociale. 1988 T1 N2. Toulouse: Privat. Camilleri, C. 1990. Identité et gestion de la disparité culturelle: essai d’une typologie. In: Camilleri et al (Eds) Stqrtégies identitaires. Paris: PUF Chartrand, T.L., & Bargh, J.A. (1999). The chameleon effect: The perception-behavior link and social interaction. Journal of Personality and Social Psychology, 76, 893-910 Cohen-Emerique, M. 2011. Pour une approche interculturelle en travail social théories et pratiques. Rennes: PRESSES DE L’ÉCOLE DES HAUTES ÉTUDES EN SANTÉ PUBLIQUE Csikszentmihalyi, Mihaly (1996). Creativity : Flow and the Psychology of Discovery and Invention. New York: Harper Perennial. Csikszentmihalyi, Mihaly (1990). Flow: The Psychology of Optimal Experience. New York: Harper and Row. Fernandez, Bernard, Mutabazi, Evalde and Pierre, Philippe (2006) ‘International Executives, Identity Strategies and Mobility in France and China’, Asia Pacific Business Review, 12:1, 53 – 76 Fiske, S T (2004). Social Beings: A Core Motives Approach to Social Psychology. Wiley Fogel, A. 1993. Developing through Relationships. Chicago: The University of Chicago Press. Fowler, S.M., Blohm, J.M. 2004. An analysis of methods for intercultural training. In: Landis et al eds. Handbook of Intercultural Training. Thousand Oaks: SAGE. Gudykunst, W.B. (2005). An Anxiety / Uncertainty Management Theory of Strangers’ Intercultural Adjustment In: Gudykunst (Ed.) Theorizing About Intercultural Communication. Thousand Oaks, CA: Sage. pp. 419-458. Hermans, H. 2001. The Construction of a Personal Position Repertoire: Method and Practice Culture and Psychology 7; 323 Hillmanm J. 2007. Feeling Comfortable With Strangeness accessed at http://www.transitionsabroad.com/ listings/living/articles/living_in_london_feeling_comfortable_with_strangeness.shtml on 6/12/2007 Hofstede, G. 1997. Cultures and Organizations: Software of the Mind.1st edition, McGraw-Hill USA Kang, SM. (2006). Measurement of Acculturation, Scale Formats, and Language Competence: Their Implications for Adjustment Journal of Cross-Cultural Psychology Vol 37; 669 Kim, Y.Y. 2005. Adapting to a New Culture: An Integrative Communication Theory In: Gudykunst (Ed.) Theorizing About Intercultural Communication. Thousand Oaks, CA: Sage. pp.375-400 Matsumoto, D., Hirayama, S., LeRoux, J., A. In press. Psychological Skills Related to Intercultural Adjustment Paul T. P. Wong and Lillian C. J. Wong (Eds.), Handbook of Multicultural Perspectives on Stress and Coping. New York: Kluwer Academic/Plenum Publishing Matsumoto, D., LeRoux, J.A., Robles, Y., Campos, G. (2007) The Intercultural Adjustment Potential Scale (ICAPS) predicts adjustment above and beyond personality and general intelligence. International Journal of Intercultural Relations 31 747–759 Matsumoto, D., LeRoux, J., Ratzlaff, C., Tatani, H., Uchida, H., Kim, C., & Araki, S. (2001). Development and validation of a measure of intercultural adjustment potential in Japanese sojourners: The Intercultural Adjustment Potential Scale (ICAPS). International Journal of Intercultural Relations, 25, 483-510. Nash, H. J. 1998 The body as place – reflexivity and fieldwork in Kano, Nigeria. In : Nast, H.J, Pile, S. (Eds) - 1998 Places through the body London, Routledge pp 69-86 Pusch, M. 2004. Intercultural Training in Historical Perspective. In: Landis et al eds. Handbook of Intercul34

tural Training. Thousand Oaks: SAGE. Seligman, M. E. P. (2002). Authentic Happiness: Using the New Positive Psychology to Realize Your Potential for Lasting Fulfillment. New York: Free Press. Tice, D.M., & Baumeister, R.F. (2000). The primacy of the interpersonal self. In C. Sedikides & M. Brewer (Eds.), Individual self, relational self, collective self (pp. 71-88). Philadelphia, PA: Psychology Press Tomasello, M. (1999). The Cultural Origins of Human Cognition. Harvard University Press. Ward, C., Leong, C-H., Low, M. (2004). PERSONALITY AND SOJOURNER ADJUSTMENT An Exploration of the Big Five and the Cultural Fit Proposition JOURNAL OF CROSS-CULTURAL PSYCHOLOGY, Vol. 35 No. 2, 137-151 Ward, C., Bochner, S., & Furnham, A. (2001). The psychology of culture shock. London: Routledge. Ward, C. and Kennedy, A. (2001) Coping with Cross-Cultural Transition Journal of Cross-Cultural Psychology; 32; 636 Ward, C. (2001b). The A, B, Cs of Acculturation. In D. Matsumoto (Ed.), Handbook of Culture and Psychology (pp. 411-446). New York: Oxford University Press Ward, C., Kennedy, A. (1999). THE MEASUREMENT OF SOCIOCULTURAL ADAPTATION International Journal of Intercultural Relations. Vol. 23, No. 4, pp. 659-677. Ward, C., Okura, Y., Kennedy, A., Kojima, T. (1998). The U Curve on Trial. A Longitudinal Study of Psychological and Sociocultural Adjustment During Cross-Cultural transitions. International Journal of Intercultural Relations. Vol. 22, No. 3, pp. 277-291. Zaharna, R.S. (1989). Self-Shock: The Double-binding Challenge of Identity,â&#x20AC;? International Journal of Intercultural Relations, Vol 13 (1989), pp. 501-526.

11. Fejezet Ariadne közösségi művészeti workshopok

1. A MIGRÁNSOKKAL FOGLALKOZÓ MŰVÉSZETI MEDIÁCIÓK JÓ GYAKORLATAI FELÉ Marián López Fdz. Cao (Madrid, Complutense Egyetem)

A művészettel dolgozni érdemes foglalkozás. Ez a munka különleges tereket hoz létre a mindennapi élet tereiből, és nyitottságot biztosít a változásra, az élet nyomasztó uralmának megtörésére, s így a facilitátor és a résztvevők számára egyaránt gyümölcsöző lehet. Annak érdekében ugyanakkor, hogy ez a tevékenység a pszichoszociális javulás eszköze lehessen, magyarán olyan eszköz, amely képes javítani a migránsok életén, meg kell felelnie bizonyos jellemzőknek – ezek részben a migránsokkal folytatott pszichoszociális intervenció körülményeiből, részben a művészet sajátos természetéből, illetve mindannyiunkra gyakorolt hatásaiból következnek. A társadalmi befogadás eszközeként a művészetnek lehetővé kell tennie, hogy identitásunk elszakadjon az előre kijelölt, nemegyszer elnyomó társadalmi szerepektől, és egy olyan bizalmi közeget kell megteremtenie, amelyben rekonstruálni lehet a migráció tapasztalatához gyakran igen szorosan kötődő élményeket, így a saját közegünkből való kivetettség és az elidegenedés élményeit. A művészi tevékenységnek bátorítania kell a képzelőerőt, az elme megnyitását a lehetőségek előtt az egészséges változás érdekében. A társadalmi befogadást célzó művészeti foglalkozások kínálta affektív terep segítheti a kötődés kialakulását, és hozzájárul a múlt, a jelen, a jövő, és a világ szövevényes kapcsolataira történő reflexióhoz. A társadalmi funkciót betöltő workshopok vezetése erkölcsi felelősséggel jár, hiszen rajtuk keresztül egyegy kiszolgáltatott csoport előtt a nyitottság és a kockázatvállalás tere nyílik meg. A játéktér és a tudattalan megnyitása egy a kirekesztettség veszélyével szembenéző csoport esetében a szunnyadó traumák feléledését, a pszichikai sebek újbóli megnyitását jelentheti. A facilitátornak éppen ezért képesnek kell lennie arra, hogy e körülmények között támogassa és vezesse a résztvevőket. Nem állhatunk tehát meg azon a ponton, ahol a résztvevőket a művészi tevékenység terébe invitáljuk: tudni kell azt is, hogyan bonthatjuk ki, és hogyan zárhatjuk le megfelelően ezt a teret. A művészettel dolgozó kulturális facilitátor gyönyörű, ám egyszerűnek semmiképp nem nevezhető kihívás előtt áll. A művészeti jártasság mellett olyan ismeretekre és attitűdökre van szüksége, mint egy terapeutának: mélyen ismernie kell önmagát, a saját előítéleteit és kulturális sajátosságait. A jó facilitátornak tudnia kell, mi minden zajlik a művészet tudattalan folyamataiban, ismernie kell a kreatív folyamatokat, és egy-egy konkrét művelet végrehajtásán túl is képesnek kell lennie odafigyelni másokra. A művészeten keresztüli társadalmi intervenció jó gyakorlatainak kritériumain túl – amelyeket a jelen fejezet mutat be – olyan alapvető összefüggésekre is szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyeket minden művészeti-kulturális facilitátornak tudatosítania kell, mielőtt e gyönyörű, ám rendkívüli érzékenységet kívánó munkába belevág.

1. A JÓ MŰVÉSZETI FACILITÁTOR FELÉ1 Fontos, hogy a művészeti foglalkozásokat olyan kreatív ember facilitálja, aki tisztában van a személyes tapasztalatok értékével, és átlátja azokat a komplex érzéseket, amelyeket ezek a tapasztalatok az egyénből kiválthatnak. A facilitátor röviden egy megtestesült alany, aki a folyamatot affektív és kognitív nézőpontból A jelen szakasz az I. Melero Valdés által szerkesztett The person beyond migration (A személy a migráción túl)

egyszerre képes szemlélni. A Rita Irwing és munkatársai által kialakított A/R/Tography terminológia (Irwin & Springgay 2008) segítségével ezt úgy írhatjuk le, hogy a foglalkozások facilitátora kognitív és affektív helyzetben egyszerre képes alkotóként, kutatóként és facilitátorként jelen lenni. Az alkotói szerep lehetővé teszi, hogy megértse mások alkotásait, alkotó folyamatait és nehézségeit. Művészként maga is megtapasztalta ugyanazokat a tudattalan folyamatokat, amelyeken a résztvevők keresztülmennek, és empátiával képes viszonyulni azokhoz. Ugyanakkor a művész azzal is tisztában van, hogy a különböző művészeti technikák az önkifejezés különböző szintjeit teszik elérhetővé. A résztvevő megfigyelés folyamatában a facilitátor kutatóként a saját tudására és cselekvő részvételére is támaszkodik a tapasztalati alapú kutatás és az akciókutatás dinamikájában. Ez hatással van az intervenció kialakítására is, amelynek során szerepet kap az elméleti alapokra történő reflexió. Facilitátorként átlátja az áttétel (transzferencia) és ellen-áttétel folyamataival átitatott alkotó folyamat résztvevő/facilitátor/tér dinamikáját. Ebből a pozícióból, a saját életrajz és a saját tér szemszögéből ugyanakkor maga is megfigyelő egyben.

1.1. A személyes készségekkel kapcsolatos tényezők A kulturális facilitátornak rendelkeznie kell önismerettel, át kell látnia a transzferenciális (áttételi) kapcsolatot (magyarázat a későbbiekben), és képesnek kell lennie arra, hogy feltérképezze a saját etnikai és faji identitását, valamint a saját tudattalan előítéleteit. Csak a saját hiányosságai ismeretében tehet szert a másokra való odafigyelést eredményező, a mások személyes fejlődését szolgáló attitűdre. E témakör egyik fontos tényezője a kulturális alázat. A kulturális alázat emlékeztet bennünket arra, hogy a valóságról alkotott tudásunk egészét nem tekinthetjük kikezdhetetlen igazságnak. Figyelmeztet, hogy kritika alá kell vetnünk, és meg kell kérdőjeleznünk a saját reakcióinkat, hogy ne legyünk a másokkal szembeni előítéleteink rabjai. Kapcsolódik a decentrációhoz, a saját kulturális értékeinkre, normáinkra és elvárásainkra reflektálás képességéhez. A jó interkulturális facilitátor kívánatos jellemzői között érdemes kiemelni a következőket:

Tudás: önismeret A szakmai fejlődés első lépése a saját személyiségünk olyan jegyeinek azonosítása, amelyet az én-koncepciónkhoz, az önmagunkról alkotott képhez társítottunk. Érdemes sorban megvizsgálni ezeket a mintázatokat, ellenkező esetben fennáll a veszélye, hogy tartósítjuk őket.

Készség: önmagunk megfigyelése Az önmegfigyelés időszakának köszönhetően maga a test is éberebb lesz önmagával kapcsolatban, amit megkönnyít, ha attitűdünkre az alázat és a tisztelet jellemző. Így elkezdhetjük magunkban megkérdőjelezni a munka megszokott rendjét: hogyan számoljunk be egy Központ szabályairól egy új résztvevőnek? Mi történik, ha korlátokat kell felállítanom? Mitől várhatok segítséget, amikor e korlátoknak érvényt kell szereznem? Milyen érzés hatalmi pozícióban lenni? A hasonló kérdések segítik az introspekció folyamatát.

Attitűd: empátia, nyitottság és alázat Mindez nyitottságot és alázatot feltételez önmagunkkal szemben: a kevésbé kívánatos tulajdonságainkat is tudnunk kell integrálni. Ez a hozzáállás, valamint az önmegfigyelés folyamata során feltárt személyes 38

ellentmondások segítenek abban, hogy nyitottabbak és alázatosabbak legyünk a munkában résztvevőkkel szemben, s abban, hogy a nehézségeket a saját tapasztalataink alapján megértsük. Az empátia emellett feltételezi, hogy képesek vagyunk elképzelni, „érezni”, hogy milyen lehet a másik személy helyében lenni, vagy legalább érezni, hogy a másik viselkedése mögött is racionalitás húzódik meg. Ez nem kizárólagosan kognitív, de tapasztalati és érzelmi folyamat is egyben.

Az interferencia azonosításának képessége a facilitátor/kliens kapcsolatban Az interferencia azonosításának egyik útja az, hogy tudatosítjuk, milyen mechanizmusokkal igyekszünk elkendőzni a szakmai szereppel összeegyeztethetetlen vonásainkat. A legfontosabb mechanizmusok a Gestalt-terápia atyja, Perls (1957) rendszere szerint a bekebelezés (introjekció), a kivetítés (projekció), az összemosódás (konfluencia) és a visszahajlítás (retroflexió). • A bekebelezés (introjekció) során úgy sajátítunk el külső vélekedéseket, hogy azokat nem vetjük ös�sze a saját nézeteinkkel, nem szűrjük át a saját vélekedéseink rendszerén, és így nem integráljuk azokat identitásunk egészével. A fogalom vonatkozhat ítéletekre, értékekre, illetve azzal kapcsolatos elvárásokra, hogy hogyan is kéne a dolgoknak állniuk. Ezen ítéletek, értékek vagy elvárások esetén egy megfelelő belső folyamat során kellene eldöntenünk, hogy asszimiláljuk és integráljuk, vagy ellenkezőleg, elutasítjuk őket. • A kivetítés (projekció) során olyasmit tulajdonítunk másoknak, amit nem kedvelünk önmagunkban, és a környezetet hibáztatjuk azért, amiért valójában mi magunk vagyunk felelősek. Az önmagunkban eltagadott tulajdonságokat másokban jó eséllyel meglátjuk. Ezért a saját nem kedvelt vagy kényelmetlen vonásainkat könnyen vetítjük a külvilágra, így kerülve el az énképünk pozitív vonásaival adódó „inkonzisztenciát”. Ezen elemek áttekintése és elfogadása révén óhatatlanul felelősebben járunk el facilitátorként, és kisebb arányban vetítjük ki másokra az elutasított jellemvonásokat. • Az összemosódás (konfluencia) a határok elvesztését jelenti a külvilág és önmagunk, s így a másik és önmagunk között. Közben a másiktól megkülönböztethetetlenné válunk, ami mintegy feloldja a személyes felelősséget. Az ilyen jellegű intervenció félreértésekhez vezet, és frusztrációt eredményez a kliens és a szakember között. A konfluencia jellemző példája, amikor a szakember teljes mértékben a kliens igényeihez alkalmazkodik, anélkül, hogy figyelembe venné a saját helyzetét és a saját határait. A határok hiánya az elkötelezett, motivált szakemberben könnyen kiégéshez vezethet. • A visszahajlítás (retroflexió) során túlságosan komoly határokat húzunk önmagunk és a környezetünk közé. A szakember általában a negatív érzéseket kizárja. Ez a mechanizmus nemegyszer önmagunkat büntető módon működik, például az asztalra verünk, és felkiáltunk: „Hogyan hibázhatok ennyit?” vagy „Hát hülye vagyok én?”

1.2. Interkulturális készségek A védekező mechanizmusok és előítéletek központi szerepet játszanak a transzferenciális kapcsolatban. • Professzionális transzfer: az áttétel szakembereknél gyakran jelentkező formája az ellenáttétel (kontratranszferencia), amikor a facilitátor érzelmileg összegubancolódik a résztvevővel. Káros hatással lehet a gondoskodó viszony alakulására. Maga az előítélet is átvihető a résztvevőre, míg az elfogultság áttételi reakciót válthat ki, amely nem tudatos módon jelenik meg, amikor bizonyos kényelmetlennek érzett faji kérdéseket próbálunk megkerülni. Az ellenáttétel végül lehet egyfajta énvédő mechanizmus, amelynek célja egy fájdalmas realitás tudat alatti elkerülése. Íme, néhány etnocentrizmuson alapuló példa, amelyek megnehezíthetik a szakember és a résztvevő kapcsolatát:

• Az „egzotikus” résztvevő A szakember itt olyan mértékű érdeklődést mutat a kliens kultúrája iránt, hogy átsiklik az utóbbi személyisége fölött. Ez a fajta általánosítás arra utal, hogy a kliens egy kulturális sztereotípiára redukálódik. Az interakciókban mutatott érdeklődés a kliens igényeire adott válasz helyett nem más, mint a szakember csodálata a kliens kultúrája előtt. • A résztvevő, mint a „fehér ember” felelőssége A kliensre szánakozással tekintenek, elsősorban úgy, mint egy hátrányos helyzetű faji vagy kulturális csoport tagjára, aki a szolgáltató, szervezettebb és fejlettebb társadalom segítségére szorul. Ez a viselkedés a valóságban egyfajta finom rasszizmusként írható le, hiszen a segítségnyújtás vágyát az a meggyőződés fűti, hogy a kliens kulturális csoportja alacsonyabb rendű. • Színvakság I., avagy az univerzalista etnocentrizmus Tagadjuk a faji jellegű kulturális különbségtételt és a rasszizmust. A mottó: „mindannyian az emberi faj tagjai vagyunk”, és a rasszizmust a múlt vagy más országok sajátjának tekintjük. Azt a liberális ideált fejezi ki, amely szerint bőrszínre, meggyőződésre vagy vallási hovatartozásra való tekintetben mindannyian egyenlő állampolgárok vagyunk. • Színvakság II. Az előző példával szemben, amelyben a szakember alábecsüli a faji elem fontosságát, ebben a fajta vakságban épp azt hangsúlyozza, hogy bár a rasszizmus az egész világra jellemző globális probléma, őrá ez egyáltalán nem vonatkozik: azt hiszi magáról, pontosan olyannak látja a résztvevőt, amilyen az valójában, s nem a származása vagy a bőrszíne tükrében ítéli meg. Burokba zárásnak („bubble treatment”) is nevezik a jelenséget, amikor a szakember alábecsüli a faji vagy kulturális elem fontosságát a saját gondolkodásában. • A résztvevő, mint „probléma” A szakember itt kicsit komolyabb, és így fogalmaz: „Nem vagyok rasszista, de…” arra utalva, hogy a faji/etnikai csoport egyes jellemzői okozzák a saját rosszérzését. Ritkán ismerni fel, mert többé-kevésbé közvetlen megjelenésmódja annak az ellenségességnek, amelyet a többi transzfertípus rejtegetni próbál. • A kliens reakciói: transferencia Ez a fajta viszony nem tudatos: a résztvevő egy korábban megtapasztalt vagy kívánt kapcsolat pozitív jellemzőit akaratlanul kivetíti a facilitátorra. A résztvevők erős transferenciális reakciókat élhetnek meg felénk, mint a workshopért felelős személy vagy egy kulturális és/vagy faji csoport tagjai felé. Negatív hatással járhat, és eltorzíthatja a gondoskodó kapcsolatot, ha erről nem veszünk tudomást, és nem dolgozzuk fel a pszichoszociális munka során.

1.3. A művészi készségekkel kapcsolatos elemek 1.3.1. Szituációba helyezett képzelet „Ha nem tudok táncolni rá, akkor ez nem az én forradalmam.” Emma Goldman (1931) Nézőpont-elmélet, szituációba ágyazott tudás és a szituációba helyezett képzelőerő (Standpoint theory, situated knowledge and the imagination situated, 2002) című tanulmányukban Stoetzler és Yuval‐Davis olyan kiemelkedő fontosságú elemként írják le a képzelőerőt, amely ismeretelméleti és társadalmi kategóriákat, a tudást és a másokhoz való kötődést kapcsolja össze. A képzelőerő a tudást a társadalmi és testi tapasztalattal kapcsolja össze. Castoriadis (1987) kimutatta, hogy minden társadalom és minden társadalmi intézmény, valamint minden konkrét gyakorlat egyfajta társadalmi képzeleten alapul, s ebben egy Spinozától kölcsönvett elképzelést fejtett ki, amely szerint az érzelmek, vágyak és lelkiállapotok központi jelenségei egyszerre testi és társadalmi jellegűek. (Spinoza 1933) Herbert Marcuse és más szerzők rámutattak, hogy egy konkrét társadalmi valóság megváltoztatásához a képzelőerő és a fantázia elengedhetetlen erőforrások (Marcuse 1991). Theodor Adorno szintén a képzelet szószólója: az elmének átalakítania, s nem elutasítania kell testét, félelmét és vágyát; a fantázia, mint az emlékezet, nyomokban tartalmazza a tudás társadalmi kontextusának elemeit, és szintén a lehetséges változáshoz vezető utat jelentheti. (Adorno 2002: 324) A mentális folyamat kognitív oldala mellett a képzeleti oldal egyrészt a társadalom dimenzióinak és metszéspontjainak megannyi aspektusából, másrészt ezen érzéki és testi tapasztalatok egyéni valóságából áll össze. Így válik a képzelet az én, illetve az én önmagához és a társadalomhoz fűződő viszonyának alapvető alkotóelemé. A művészi tevékenység serkenti a képzeletet, az elme megnyitását az érzelem, illetve a változás és transzformáció lehetősége előtt. Az emberi kötődést megerősítő érzelmi területtel foglalkozó társadalmi befogadást célzó művészeti workshopok a múltról, a jelenről és a jövőről, az emberek egymáshoz és a világhoz fűződő kapcsolatáról folytatott gondolkodásra invitálnak. A projekt itt bemutatott műhelyfoglalkozásai a fenti ismeretelméleti alapokon közvetlenül kapcsolják össze a helyszínbe ágyazott képzeletet a közösséget foglalkoztató kérdésekkel a testi és szellemi szinten egyaránt. Egy olyan közösség, amely képzeletében meg tudja teremteni egy új társadalom vízióját, képes arra is, hogy az itt és mostban, az egyén nézőpontjából, de egy közös értékekkel bíró csoport keretein belül artikulálja képzelete megtestesülését. Ez a képzelőerő egyesíti Marcuse és Adorno üzenetének emancipációs erejét és a Castoriadis szövegeiben rejlő potenciált. S közben kísérletet tesz arra, hogy értelmet kölcsönözzön az embernek egy új és ismeretlen helyzetben.

1.3.2. A technikákról és az anyagokról A művészet technikái eszközök önmagunk megmutatására, megértésére, kifejezésére és megismerésére. Ezen felül azonban önmagunk, a világ és a bensőnk összefüggésrendszerében egy látásmódot, a világ megjelenítésének és érzésének eszközét is jelentik. 41

Amikor például lerajzoljuk a környező valóságot, egyúttal megfigyeljük, megragadjuk, elemezzük azt, megbirkózunk a kialakuló formával, és mindezt szintetizáljuk egy adott anyag segítségével. A választott anyag türelemre, pontosságra, konkrétságra vagy épp elvontságra int. Ha például szénnel rajzolunk, más konkrét látásmóddal, a világhoz való más attitűddel kell dolgoznunk, mintha tollat vagy filctollat használnánk. Egy érzelem eltáncolása, eljátszása, eléneklése vagy lerajzolása más-más módon von be bennünket, és más művészi és esztétikai alkotóelemeket bocsát a rendelkezésünkre. A jó művészeti facilitátornak tudnia kell, hogy mit váltanak ki az emberekből az egyes művészeti technikák, módszerek és anyagok. Vannak például technikák, amelyek nehézségük révén korlátainkkal és kudarcainkkal szembesítenek, és azért érdekesek, mert lehetőséget adnak arra, hogy a csalódással, a korlátokkal és a kudarctűréssel dolgozzunk. Más technikák vagy anyagok lehetőséget adnak a játékra, és azonnali kielégülést nyújtanak, és kellemes következményként lehetőséget adnak arra, megtapasztaljuk a közösség elfogadását. A kreatív tér és idő egyik vagy másik technika, egyik vagy másik anyag segítségével artikulálódik. A fényképészet gyors reakciót követel, gyakran anélkül, hogy a végeredmény fölött szigorú kontrollt gyakorolhatnánk, így a világ fölötti szigorú kontroll hiányával szembesülünk. Erre figyelmeztet a Les Paracommend’arts csoport munkája is, amely „kreatív hatóanyagokat” kínál a résztvevőknek, hogy a segítségükkel találják meg a saját módszerüket az életterv metaforájául szolgáló kreatív projekt kidolgozására. Az előadóművészetek, mint a tánc és a színház, vagy a képzőművészetek (festészet, rajz, szobrászat stb.) eszközeinek megválasztása során a világhoz és önmagunkhoz való viszonyulás és interakció formái közül is választunk, amint az látható az Artemisszió, az Élan Interculturel, az UCM vagy a Momentum Arts workshopjain is. Egyes módszerek felidézik a gyermekkor személyes játékát, ahol a testünk maga volt a szimbólum. Más módszerek révén a vágyainkat és félelmeinket vetítjük ki tárgyakra, alakokra és színekre. A workshopok között akad olyan, amely migráns művészek szituációba ágyazott életrajzait felhasználva kínál a résztvevőknek képességet és lehetőséget a személyes kreatív projektek kialakítására. Az Elnyomottak Színháza, az Osmosis és az Artemisszió munkái olyan teret hoznak létre, ahol a képességekkel való felruházás, az elnyomás elleni küzdelem, és a párbeszéd ki- és elpróbálható, hogy végül a való életben alkalmazzák (Boal 2000). A test szituációkat jelenít meg más-más nézőpontokba helyezve azokat. Az Omsosis munkájában ez megfigyelhető, amint a testet a tapasztalat és a cselekvés helyszíneként értelmezik. A munka anyaga közvetlenül áthalad a testünkön, az öröm, a fájdalom, a megfigyelés és a büntetés helyszínén. Bár a technikák és anyagok eltérnek egymástól, a kreatív folyamat egy komoly vállalkozást jelent a résztvevő számára. Egy olyan projektet, amely a teljes figyelmünkre számot tart, és amely lehetővé teszi, hogy a helyhez kötött képzelőerő megnyílása összekösse a bensőségest a társassal, a múltat a változás lehetőségével. Ez áll a részvételi művészet módszereit használó Elnyomottak Színháza és a Kreatív média workshopok középpontjában. Az Artemisszió például a manuális és digitális technikákat is alkalmazó vizuális kommunikáción alapuló kreatív médiát használt. A cél egy univerzális megközelítés kidolgozása a vizuális nyelv segítségével, amelyben emberi történetek és játékos, humoros elemek keverednek. A projekt végeredménye egy film és egy videoblog lett. A tudás és az anyagok ismeretét a puszta instrumentális célokon túl be kell építeni a facilitátor képzésébe, mert csak ez alapozhatja meg egy-egy adott technika megfelelő alkalmazását egy konkrét térben és időben, a reflexió és a résztvevők pszichoszociális állapotának javítása érdekében. 42

2. A TÁRSADALMI BEILLESZKEDÉS TEREIT LÉTREHOZÓ MŰVÉSZET JÓ ALKALMAZÁSA FELÉ Az interiorizáció/exteriorizáció folyamatain keresztül a művészet lehetővé teszi, hogy a belső és külső valóságra rákényszerített feltételekkel folytatott munka révén megkönnyítsük az alkotás terén kívül egyébként elfojtott érzelmek kifejeződését. A művészet nem zárkózik el az ellentmondás, a paradoxon, a frusztráció és a harag elől, mint ahogy a megbocsátásnak, a megbékélésnek és a gyásznak is utat ad. Ezért megfelelő kereteket kínál a változás folyamatainak és az erről folytatott reflexiónak. A művészet helyet ad a kimondatlannak, ahol a csend és a szavak találkoznak egymással. A festés, mint művészi önkifejezés eszközével olyan érzéseket fejezhetünk ki, amelyek túl vannak az emlékeken és álmokon, bár néha jelen vannak a képeken.

Mit kínál a művészet tere és ideje? A művészet tere és ideje mint „biztos bázis” és a kötődés újbóli megnyitása A tér, amelyben a művészi tevékenységet végzik, a próbálgatás, a kísérletezés, és a tárgyalás helye kell, hogy legyen, és ezért a biztonság terének kell lennie, amely lehetővé teszi a szabadságot. A workshop másoknak felkínált tere különleges tér, ezért fontos, hogy a művészet terének és idejének szerepét a konkrét művészeti tevékenység helyszínén túllépő szimbolikus szinten is tudatosítsuk. A kötődés elméletei alapján kijelenthetjük, hogy a társadalmi kérdésekben folytatott művészeti tevékenység terének olyan térré kell válnia, illetve olyan térré alakítható, amelyben a személy a reflexióhoz, az önvizsgálathoz, a humorhoz és az alakító cselekvéshez szükséges biztonságban érezheti magát. A Bowlby (1969) által bevezetett, majd az affekció és az interszubjektivitás elméleteiben kibontott kötődés fogalma egy olyan érzelmi köteléket jelöl, amely az egyént egy konkrét személlyel kapcsolja össze. A részben velünk született szükségletből táplálkozó, részben elsajátított kötődési viselkedés kettős funkciót tölt be: 1. Fizikai védelmet és érzelmi biztonságot kínál, amelyet kezdetben a gyermeket minden veszélytől megóvó felnőtt testesít meg. 2. Lehetőséget ad a társas kapcsolatok kialakítására, a szocializációra. Az elsődleges kapcsolatokat másokra is kiterjesztjük, és egész életünkön végigkísérnek; új emberekre, idegenekre, és szélesebb csoportokra is kiterjedő módon strukturálják személyiségünket. E modell keretén belül a fenti hatások alapján - értékeljük az egyén külső és belső körülményeit - döntünk a cselekvés módjáról és folyamatosan értékeljük a következményeket, - kommunikálunk másokkal. Bowlby (1969) alapvető szabályként fogalmazza meg a terapeuta számára, hogy kínáljon lehetőséget a páciensnek a szilárd kötődés kialakítására, és nyújtson egyfajta „biztos bázist”, ami a hosszú és rögös pszichoanalitikus folyamat alapja lehet. A biztonságos bázis fogalmát és a terapeuta szerepét a művészeti oktatóra, művészetterapeutára vagy művészeti-társadalmi facilitátorra alkalmazva kijelenthetjük, hogy ennek a személynek olyan biztonságos bázist kell kínálnia, amely segítségével a résztvevők egy adott teret konkrét kategóriák nélküli potenciális térré alakíthatnak át, amelyben Donald Winicott (1971) kifejezésével transzformációs tárgyakat hozhatnak létre. 43

A bevándorlók nem egy esetben elveszítették a kötődésüket személyekhez, azokat a kapcsolatokat, amelyek korábban az emberi vagy társas fejlődőséhez szükséges minimális biztonságot megadták. Helyettük a bizonytalanság, a bizalomhiány és a félelem üres terében találják magukat. A workshopok terének olyan metaforaként kell működnie, amely szimbolikusan megnyitja a újra a kapcsolatok és a kötődés lehetőségét. Olyan teret szeretnénk kialakítani, amely szükségszerűen rendelkezik a kötődés elméletei által meghatározott jellemzőkkel: • Kommunikáció és bensőségesség. A kommunikáció során információt nyújtunk, és befolyásoljuk a többieket, míg a bensőségesség lényege pusztán a másokkal való megosztás. Az affektív állapotok megosztása az interszubjektív kapcsolat legfontosabb aspektusa. • Affektív szintónia. Daniel Stern (1985) affektív hangoltságnak (vagy érzelmi rezonanciának, affektív reszponzivitásnak) nevezte a szülő képességét gyermeke érzelmeinek megértésére és viszonzására. Hasonlóképpen a művészeti tevékenységet kísérő útitárs feladata, hogy „affektív intonációt” nyújtson a csoport és a workshopon résztvevő egyének számára, megnyitva az utat a transzformatív alkotás létrehozása előtt. • A találkozás pillanatai. Stern és társai (1998) szerint a tartós terápiás hatás jelentős részben a páciens és a terapeuta közös relációs tudása terében jön létre (itt behelyettesíthetjük a facilitátor és migráns szavakat) a „találkozás pillanatai” eredményeként, amelyek változásokat indítanak el ebben a nem verbális, értelmezés nélküli interszubjektív relációs mezőben. Ezek a változások különböznek a tudattalant értelmezés által tudatossá tévő változásoktól. Hatással vannak az alkotásra, annak a környezethez fűződő viszonyára, és a későbbiekben áthatják a tudatosság különböző szintjeit. • Biztonság és önbizalom. A biztonság és a bizalom érzése lehetővé teszi a szabad asszociációk áramlását a múlt és a jelen tapasztalatai között. Az én érzelmi sémái egyre elfogadottabbá válnak környezete tagjai számára. • Új kezdetek. Az itt és most megélt érzelmi tapasztalatok új jelentőségre tesznek szert, és megnyílik az út a régi sémák átrendeződése, az „új kezdet” előtt. Az új kapcsolatok kontextusában új elemek és érzelmi beállítódások jelennek meg. Az új kezdetek megjelenését segíti, ha a facilitátor empátiával fordul a résztvevő felé. A résztvevőt az alkotás folyamatában kísérő útitárs segítségével „korrekciós érzelmi élményeken” mehet keresztül, amelyek kiváltják az „új kezdet” érzését.

3. MIT ÉRDEMES MEGFIGYELNI A MŰVÉSZETI INTERVENCIÓBAN 1. Az intervenciót tekintsük egyedi eseménynek! A kultúrák közötti kontextusban végzett pszichoszociális beavatkozások esetében általában érdemes elkerülni a standardizáló elemzés módszereit. Ezen a területen nem tanácsos az extrapoláció alkalmazása. Végtelen számú kontextusfüggő személyes és környezeti változóval kellene számolni, amelyek minden személy (vagy csoport) esetében egyszeriek és megismételhetetlenek. Hasonlóképp nem lehet szabványosított skatulyába kényszeríteni azt a személyes formát, amellyel ki-ki elrendezi a múlt és a jelen tapasztalatait, valamint a jövővel kapcsolatos félelmeit és elvárásait. Az alkotó önkifejezés útján mindenki a saját egyediségének ad hangot. Jó példát kínálnak erre a személyes identitást együttesen kirajzoló kognitív, érzelmi és viselkedési aspektusok. Éppen ezért a megfigyelések megfelelő formáját az esettanulmányokban találhatjuk meg. 44

2. Az intervenció keretében létrejövő találkozás egyenlő felek között szemtől szemben megvalósuló kapcsolatot feltételez Mindannyian (facilitátorok és résztvevők) egyaránt ugyanabban a pszichoszociális projektben veszünk részt. A résztvevő finom, az érzékelési küszöböt el nem érő, észrevétlen módon befolyásolja a folyamatot és kérdőjelezi meg a facilitátor identitását. A facilitátornak folyamatosan elemeznie kell a saját identitását, identitásait az egyes beavatkozások során, függetlenül attól, hogy azok mennyire hosszúak vagy rövidek, vagy attól, mennyi tapasztalattal rendelkezik a facilitátor – nemegyszer épp az időtényező vagy a tapasztalat miatt kell így tennie. Az intervenció során ajánlott a szupervízió alkalmazása, mert ez lehetővé teszi a facilitátorok identitásának fejlődését, illetve az áttétel/ellenáttétel megjelenését a folyamatban.

3. Napló, mátrixok és nyílt interjúk Amennyire csak lehetséges, a megfigyeléskor törekedni kell arra, hogy az egyes interakciók során rögzítsük az egymáshoz kapcsolódó alanyok, az egymást keresztező elbeszélések, a különböző dramaturgiai ének finom kölcsönhatását. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy a rögzítés bármilyen módját válasszuk is, az megfélemlítheti, vagy ellenállást válthat ki a résztvevőkből, régi és újabb bizalmatlanságokat erősíthet fel, s kiválthatja az ellenőrzés/irányítás és a becsapottság érzését. A művészeti pszichoszociális beavatkozásban a „hogyan” kérdése ugyanolyan hangsúlyos, mint a „mi” kérdés, hiszen minden, ami történik, jelentőséggel bír, és megfigyelésre méltó. A megfigyelés eszközei olykor a bevándorlók és a befogadók közötti aszimmetrikus hatalmi helyzet metaforáivá válhatnak, mintha a megfigyelés és elemzés kizárólag a migráns résztvevőkre irányulna. Ezzel kapcsolatban érdemes feltennünk önmagunknak néhány érdekes kérdést: miért nem szokás megvizsgálni a facilitátor percepcióit a bevándorlókkal kapcsolatban workshopokat megelőző és követő vizsgálatokkal? Megnyílnak-e a facilitátorok más kultúrához tartozó személyekkel szembeni kapcsolataikban a migrációval kapcsolatos workshopok koordinálása után? Hozzájárul-e a workshop a saját önérzékelésünk felülvizsgálatához? Végül erősen ajánlott a napló vagy személyes feljegyzések vezetése, hogy összegyűjtsük a folyamattal kapcsolatos meghatározó történéseket és gondolatokat, amelyek az érzés/tudás/alkotás/összekapcsolás momentumait a műhelymunka élő tapasztalatához köthetik. Amennyiben igaz, hogy a foglalkozások során óvatosan, finoman és érzékenyen kell kísérni a résztvevőket, nem feledkezve meg az érzelmi ráhangolódásról, a bensőségességről és a tiszteletről, úgy olyan megfigyelési és értékelési eszközöket kell választani, amelyek szintén összhangban vannak ezekkel az elvekkel. Ha a facilitátor nem irányít, hanem a résztvevők mellett állva a biztonság és a jóllét terét hozza létre, amelyből kiindulva szembenézhetnek a félelemmel és létrejöhet az átalakulás, az értékelés sem válhat egyfajta rideg vallatássá. Olyan elemeket kell biztosítania, amelyek segítségével a facilitátor a résztvevők szemüvegén keresztül, az ő perspektívájukból azonosíthatja a résztvevők életterveinek megértéséhez és rekonstruálásához szükséges szempontokat. A fentiekkel összhangban az is fontos, hogy a megfigyelés hasonlósan érzékeny legyen. Érdemes vizuális formában megörökíteni a résztvevők és a facilitátorok munkáját, fotókat, felvételeket készíteni a workshopokról és a workshopok által kiváltott érzésekről, és utólag a facilitátorok és a résztvevők által közösen készített napló, emlékkönyv, vagy feljegyzések formájában számot adni a workshop meghatározó kérdéseiről, ami maga is önálló alkotás lehet. A résztvevők video-beszámolót is készíthetnek megtapasztalt élményeikről.

Végül érdemes megfigyelési mátrixot készíteni (l. III. fejezet), amely segít a facilitátornak az egyébként könnyen feledésbe merülő, vagy a naplóból kihagyott részletek rögzítésében. A megfigyelési indikátorok apró figyelmeztetések olyan aspektusokkal kapcsolatban, amelyek fölött könnyű átsiklani, és amelyek felettébb hasznosak lehetnek a folyamat közös megfigyelése során, hiszen ezek a részletek sokatmondóak lehetnek önmagunk és a környezet érzékelésével, vagy a különböző reakciótípusok kérdéseivel kapcsolatban. A külső szakember által biztosított folyamatos szupervízióval együtt ezek a megközelítések olyan több lábon álló metodológiát kínálnak, amely orvosolhatja az egyes módszerek hiányosságait, és átfogó, demokratikus, a facilitátor és a résztvevők egyenlőségen alapuló érzékelést biztosít. Végül, az élettörténetek mintáját követő nyílt interjúk lehetővé teszik a workshopok részletesebb, az emberi érzelmek tényezőire is kiterjedő értékelését.

Hivatkozások Boal, A., (2000), Theatre of the Oppressed. London: Pluto Press Bowlby, J. (1969), Attachment and loss, Vol. 1: Attachment. New York: Basic Books. Castoriadis, C. 1987. The Imaginary Institution of Society. Cambridge: Polity Press. Goldman, Emma (1931) Living my life. Letöltve 2012. június 21-én. http://dwardmac.pitzer.edu/Anarchist_Archives/goldman/living/livingtoc.html Irwin, Rita L. & Springgay, S. (2008) “A/r/tography as practice based research”. In Springgay, S., Irwin, Rita L., Leggo, C. & Gouzouasis, P. (Szerk.) Being with A/r/tography. (pp. xiii‐xvii) Rotterdam, The Netherlands. Sense Publishers. Marcuse, H. (1991) One-dimensional man. London: Routledge. Spinoza, B. ([1677] 1993). Ethics and treatise on the correction of the intellect. (A. Boyle, Ford.). London: J.M. Dent. Stenner, P. ,Brown, S.D. (2001) “Being affected: Spinoza and the psychology of emotion” International Journal of Group Tensions, Vol. 30, No. 1, pp. 81‐105. Stern, D. (1985) The Interpersonal World of the Infant. A View from Psychoanalysis and Developmental Psychology. New York: Basic Books, Inc., Publishers. Stoetzler, Marcel és Yuval‐Davis Nira (2002) “Standpoint theory, situated knowledge and the situated imagination”. Feminist Theory December 2002 3: 315‐333. Winnicott, D. (1971) Playing and reality. London: Routledge.

2. ESETTANULMÁNYOK BEVÁNDORLÓKKAL MEGVALÓSÍTOTT MŰVÉSZETI INTERVENCIÓKRÓL 2.1. AZ ADAPTÁCIÓ MŰVÉSZETE: MŰVÉSZETI UTAZÁS AZ ADAPTÁCIÓ FÁZISAIN KERESZTÜL Várhegyi Vera, Élan Interculturel INFROMÁCIÓK A KÍSÉRLETI PROJEKTRŐL: Mi volt a neve? Az adaptáció művészete Ki szervezte (melyik partner)? Az Élan Interculturel Mikor valósították meg? 2012. január 16–27 Melyik művészeti ág volt a meghatározó (ha volt ilyen)? Vizuális művészetek, tánc, színház

Absztrakt Jelen esettanulmány az Elan Interculturel által 2012. januárban, Párizsban szervezett „Art of adaptation” (Az adaptáció művészete) c. workshop leírása. A workshopnak három különleges jellemzője volt. Először is az interkulturális képzést egy művészeti workshoppal egyesítette, mely kifejezetten az adaptációval foglalkozott, külön foglalkozásokat szentelve az adaptációs folyamat egy-egy fázisának, illetve aspektusának. Másodszor, a felülről lefelé történő építkezést segítette, hogy mind a négy bevont facilitátor és művész maga is bevándorló volt Párizsban. Így a workshop nem csupán az adaptációval kapcsolatos rideg, elméleti feltételezéseken alapult, hanem a facilitátorok személyes tapasztalatai is teret kaptak. A csoport 10 nőből állt, akik négy kontinens 9 országából érkeztek, azaz meglehetősen sokszínű csoportot alkottak. Ugyanakkor mindannyian igen képzettek voltak, és valamennyi résztvevő jól beszélt angolul, a workshop munkanyelvén. Végül pedig a résztvevők többsége viszonylag stabil anyagi háttérrel rendelkezett, így arra koncentrálhattunk, hogyan lehet a lehető legtöbbet kihozni a migráció jelentette lehetőségekből, ahelyett, hogy pusztán a túléléssel, vagy a bonyolult jogi kérdésekkel kellett volna foglalkozniuk. Az alábbiakban időrendben mutatjuk be a workshopot felépítő nyolc foglalkozást.

Bevezetés – „a kultúraközi mobilitás minimális paradigmája” Kiinduló pontunkat a „kultúraközi mobilitás minimális paradigmáján” való munka, azaz a kultúra és a kontextus megváltozása által teremtett kihívások kezelése jelentette. Úgy véltük, hogy még abban az esetben is, amikor nem állnak fenn jogi bizonytalanságok, közvetlen anyagi, fizikai szükségletek, biztonsági kérdések, az adaptáció során még ilyenkor is váratlan kihívások és fenyegetések garmadájával kell megküzdeni, melyek a látszólag sokkal sürgetőbb szükségletekhez képest gyakran háttérbe szorulnak.

1. foglalkozás: A kreatív útlevél Ismerkedés A nyitó foglalkozás sok szempontból tipikus bevezető foglalkozás volt: a résztvevők megismerkedtek egymással, megbeszéltük, ki mire számít, mi várható a workshop során, illetve hogy mik lesznek a biztonságos együttműködés alapszabályai. Amennyire a lehetőségek engedték, a fenti feladatoknak kreatív formát adtunk. A bemutatkozás párokban történt, a résztvevőket megkértük, hogy készítsenek jegyzeteket, raj47

zokat egymásról, majd a rajz segítségével bemutatták a partnerüket. A várakozások megbeszélése során arra kértük őket, hogy készítsenek egyszerű rajzokat, ikonokat arról, mi az, amivel szívesen, illetve nem szívesen találkoznának a workshop során. A rövid interjúban nagyon élveztem, hogy jól strukturált volt, segített megismerni teljesen ismeretlen emberek életét, sőt, felismerni, hogy valójában nagyon sok bennünk a közös. Érdekes volt látni a képet, amit a párom készített az alapján, amit az élethelyzetemről meséltem neki. Számomra is segített azonosítani, milyen témákkal fogok foglalkozni az elkövetkező napok során.

Vizuális demechanizáció A foglalkozás második részét úgynevezett „vizuális demechanizáció” feladatoknak szenteltük. A demechanizáció fogalmát Boal (2004) vezette be, olyan általa javasolt feladatokra, melyek célja, hogy a résztvevők kiszabaduljanak a hétköznapi rutin során bevésődött mozgásfajták korlátozott keretei közül. A demechanizáció tulajdonképpen felkészíti a testet és az embert egy kreatívabb fizikai részvételre. Mi is hasonló hatást szerettünk volna elérni, de vizuális tevékenységekre koncentrálva. A hétköznapi tevékenységek során ugyanis, vagy amikor valaki megkér, hogy rajzoljunk valamit vagy hozzunk létre valamilyen alkotást, általában megszoktuk, hogy kezünket, illetve az eszközöket meghatározott, tanult módon használjuk, más módokon viszont nem. Az első foglalkozás során az volt a célunk, hogy megnyissuk a kreativitás kapuit, hogy képesek legyünk máshogy rajzolni, máshogy látni a dolgokat. A feladatokat kreativitási gyakorlatokból (pl. Szőke 2008) kölcsönöztük és adaptáltuk.

Ez egy virág, a címe Ellentétek. A levelek és a szirmok szavakból állnak. Nem vagyok egy nagy költő, de azért igyekeztem. Filctollakat és papírt használtam. Az első benyomásaimról szól, amikor a reptérről az új franciaországi lakásunkba mentünk. Korán tavaszodott, az út mentén nárciszok nyíltak. Meleg volt Párizsban, míg New Yorkban még hideg volt és havazott. Úgy éreztem, ez jó ómen az előttem álló új élethez.

2. foglalkozás: Partra szállás, megérkezés, az új kultúra megismerése Egy tárgy, ami a francia kultúrához való viszonyunkat jellemzi Az előző gyakorlat végén megkértük a résztvevőket, hogy következő nap hozzanak magukkal egy olyan tárgyat, amely a francia kultúrához való viszonyukat jelképezi. Hogy mit értenek „francia kultúra”, illetve az ahhoz való viszony alatt, az teljesen rájuk volt bízva. Egészen sokféle tárgyat kaptunk (köztük egy üveg Perrier ásványvizet, egy metróbérletet, egy hatalmas régi pincekulcsot, egy Párizsból küldött képeslapot stb.), melyeket rendre bemutattak, majd elmesélték a választás okát. A második körben megkértük a résztvevőket, hogy készítsenek valamilyen alkotást az általuk hozott tárgyról (vagy ha valaki másé nagyon megérintette őket, akkor arról). Ennek két célja volt: kreatív szinten egy konkrét ingerből eredő műalkotás létrehozása, mely ugyanakkor szimbolikus szinten a befogadó kultúra egy elemének kreatív elsajátításához hasonlít – egy olyan elem elsajátításához, amely elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy kifejezze saját kapcsolatukat az adott kultúrához. Ez egy újságkivágásokból készült kollázs az általam hozott tárgyról, ami egy pincekulcs volt. Direkt olyan képeket és mintákat választottam, amiket tipikusan franciának tartok. Hogy hogyan kapcsolódik a párizsi élethez? Nos, talán úgy, hogy a dolgok „kulcsa” felhasználni az itt lévő dolgokat, kihasználni azt, amit Párizs nyújt, így építeni fel a saját életedet... adaptálódva.

Mi a kultúra? Ezután egy absztraktabb feladat következett: létrehozni a „kultúra” vizuális reprezentációját – nem egy konkrét kultúráét, hanem általában a kultúráét. Ez a kiscsoportos feladat bevezetésként szolgált a kultúráról való beszélgetéshez arról, hogyan befolyásolja gondolatainkat, érzéseinket és azt, hogy mi történik, amikor „kultúrák találkoznak”. Mindegyik csoport magyarázatot fűzött az általa készített rajzhoz, a facilitátorok pedig hozzátettek néhány részletet. A harmadik rajz után beszélgettünk a kultúra manifesztációiról, a kultúra fajtáiról (a nemzeti kultúra mellett, nemi, korhoz kapcsolódó, szakmai kultúra/szubkultúra stb.), jellemzőiről (dinamikus, folyamatosan változó, szubjektív), mechanizmusairól (átadás, csere), valamint a kultúrákat az egyénhez kapcsoló fogalmakról, mint az enkulturáció, az identitás, az etnocentrizmus, vagy a reciprocitás.

3. foglalkozás: az első kapcsolatfelvétel A kommunikáció testet ölt: még mielőtt megszólalnánk, testünkön keresztül megvalósul a kapcsolat. Az első benyomásainkat egy másodperc alatt kialakítjuk egymásról, pusztán a másik külseje alapján. Mielőtt kinyitnánk a szánkat, a testünk már eleve közvetít valamilyen történetet magunkról és vágyainkról. Ahogy Watzlavick (1967) fogalmaz, nem tudunk nem kommunikálni, a másik minden viselkedését kommunikációként, szándékként értelmezzük. A kultúra pedig ugyanígy testet ölt: a mód, ahogyan a távolságot kezeljük, ahogy megtanulunk állni, ülni, a másik szemébe nézni – vagy éppen elkerülni a szemkontaktust –, az, hogy mosolyoghatunk-e, sírhatunk-e, vagy éppen tilos kimutatni érzelmeinket, mindez az adott kultúrától függ. Ennek ellenére az interkulturális képzéseken gyakran megfeledkeznek a test szerepéről, még ha esetleg szóba is kerül a nem verbális kommunikáció fontossága, s a legjobb esetben is csupán néhány egyszerű szimulációs gyakorlatot végeznek a témában. Ezért úgy véltük, érdemes lenne a kommunikációs foglalkozást a testtel kezdeni. Meghívtunk egy táncost, hogy foglalkozzon a csoporttal. Így négy órán keresztül elmerülhettünk olyan kérdésekben, amelyeket fontosnak tartottunk annak megértéséhez, hogy valójában mi is történik a másikkal való első találkozáskor. Mi forog kockán ilyenkor, és milyen erőforrások állnak rendelkezésünkre.

Kontakt improvizáció A kontakt improvizáció egy táncforma, melyet Steve Paxton kezdett kifejleszteni az 1970-es években. „A tánc a két mozgásban lévő és fizikai kontaktusba kerülő test közötti kommunikáción, illetve azoknak a mozgásukat irányító fizikai törvényekhez való közös viszonyulásán alapul – úgymint a gravitáció, a lendület, a tehetetlenség. Ennek során a test, annak érdekében, hogy kinyíljon az ilyen érzetekre, megtanul megszabadulni a fölösleges izomfeszültségtől, és lemond egy bizonyos fajta szándékoltságról, ezáltal átélve a mozgás természetes formáját.” 7 Egy improvizatív táncformáról van szó, amely a kontaktusra koncentrál, valamint arra törekszik, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel történjenek a mozgások. Egy sor gyakorlatot dolgoztak ki, melyek célja, hogy a résztvevők találkozzanak egymással, kitaláljanak egy kapcsolódási pontot, amivel aztán tovább dolgoznak – minél kevesebb erővel. A kontakt improvizáció során azt is felismerjük, hogy a kapcsolat megváltoztatja a lehetőségeinket, az egyensúlyunkat – egyszóval minket magunkat is. Ennek felfedezéséhez eljátszottunk az egyensúllyal és az ellensúllyal, összehasonlítva, mire vagyunk képesek egyedül, és hogy egy ellensúlyt alkotó ember milyen mértékben képes lehetőségeinket bővíteni. Az, hogy a kapcsolat megváltoztat bennünket, az interkulturális tudományokban is érvényes: új helyre érkezve, a befogadó társadalom tagjaival találkozva könnyen mi leszünk „az idegen”, „a különböző”. Ha nem ismerjük a helyi illemszabályokat, könnyen válunk „faragatlanná”, „műveletlenné”, „udvariatlanná”. És persze az is lehet, hogy mi leszünk az egzotikus, az érdekes, az egyetlen, aki újszerűséget hordoz. A változás anélkül történik velünk, hogy az a mi döntésünk lenne – a kérdés ezért az, hogy miként kezeljük ezeket a változásokat.

http://www.contactquarterly.com/contact-improvisation/about/ letöltve: 2012. szeptember

A nem verbális repertoár feltárása Saját nem verbális kommunikációs repertoárunkat átitatják a kulturális különbségek. A proxemika, a szemkontaktus, a fizikai érintés vagy éppen annak kerülése, a testtartás – hogy csak néhányat említsünk – mind jelentős kulturális változatosságot mutatnak. A résztvevők egy sor gyakorlat keretében kipróbálhatták magukat különböző nem verbális viselkedési helyzetekben, majd beszéltek saját preferenciáikról: melyiket találták könnyebbnek, melyiket érezték természetellenesnek.

Kilépés a komfortzónából Egy másik kulcsfontosságú képesség az adaptációs folyamat során megtanulni kilépni saját komfortzónánkból. Új környezetbe kerülve gyakran ösztönösen olyanok közé menekülünk, akik ugyanabból a kulturális háttérből érkeztek, akik között biztosak lehetünk benne, hogy nevetni fognak a vicceinken, hogy szeretik a főztünket, hogy sem őket, sem magunkat nem hozzuk félreértésből kellemetlen helyzetekbe. Az adaptációs nehézségek könnyítése érdekében egyes migránsok gyakorlatilag idejük nagy részét saját közösségükön belül, a kivándorolt honfitársak kolóniáiban stb. töltik. A kontakt tánc során megtanuljuk, hogy rendjén való dolog kilépni a saját komfortzónánkból, hogy nyugodtan túlléphetünk egy picit a korlátokon, lehetőségeket teremtve két ember közötti szoros fizikai kontaktusra, olyan mozgásokat és testtartásokat ösztönözve, amelyek jócskán kívül esnek szokásos mozgási repertoárunkon. „Amikor bejöttem ma, kicsit féltem a táncolástól, és tessék, itt vagyok a nap végén, bukfencezem, játszom, olyasmiket csinálok, amire sohasem gondoltam volna.” „Először bizonytalan érzéseim voltak a táncfoglalkozással kapcsolatban, de tényleg megtörte a jeget, nagyon jó kapcsolatok jöttek létre.”

4. foglalkozás: A kultúrsokk Ezt a foglalkozást a résztvevők kultúrsokkal kapcsolatos élményeinek szenteltük. Célunk az volt, hogy olyan eszközöket adjunk a kezükbe, melyek segítségével megérthetik, megismerhetik és képesek lesznek reagálni a kulturális sokkra. A Margalit Cohen-Emerique által kidolgozott megközelítést választottuk, vizuális és drámagyakorlatokkal kapcsolva össze a témát.

A kultúrsokk mint tükör A kulturális sokk olyan konkrét élmény vagy helyzet, amikor a kulturális értékek, mintázatok, viselkedésformák közötti különbség a találkozás során hirtelen láthatóvá válik. Cohen-Emerique megközelítése annyiban egyedi, hogy elfogadja: amikor két fél között konfliktus keletkezik, az nem az egyiknek vagy a másiknak a furcsaságából fakad, hanem a két ellentmondó kulturális referenciarendszer relatív különbségéből. „A kultúrsokk egy eltérő kultúrából származó személlyel vagy tárggyal való interakció meghatározott térbeli és időbeli keretek között, amely negatív vagy pozitív kognitív és érzelmi reakciókat vált ki, azt az érzést, hogy elvesztettük a referenciapontokat, negatív képet alakít ki magunkról, a megerősítés hiányának érzetét, ami nyugtalanságot, dühöt gerjeszthet.” (Cohen-Emerique 2011) A kulturális sokk elemzése mindig kettős célú. Először is megpróbálja felszabadítani saját kulturális hátterünk értelmezését, ráébreszt saját kulturális értékeink, normáink, elvárásaink következményeire, illetve arra, hogy egy eltérő kulturális környezetbe kerülve milyen fenyegetések érik ezeket. Másodszor az is célja az elemzésnek, hogy részletesebb magyarázatot adjon a többiek viselkedésére, melyet először gyakran 51

csak leegyszerűsítő sztereotípiák formájában teszünk meg (különösen feszültség alatt vagyunk hajlamosak sztereotípiák alapján megítélni egyes társadalmi helyzeteket). A célkitűzés tehát az, hogy egyre pontosabb hipotéziseket kapjunk, melyek segítenek megérteni a másik fél gondolkodását.

Decentráció képek segítségével A résztvevőket egyszerű módon ismertettük meg a kritikusesemény-elemzés módszerével. Először felmutattunk egy sor fényképet, amelyek különféle kultúrákban elfogadott viselkedésformákat ábrázoltak, melyek ugyanakkor várhatóan valamilyen fokú sokkot váltanak ki (pl. egy nomád fiú hajat mos egy teve vizeletével, egy Fülöp-szigeteki hívő fakeresztre szögelteti magát, egy európai testépítő pózol egy versenyen stb.). Megkértük a résztvevőket, hogy válasszák ki azt a képet, amelyik a legerősebb reakciót váltotta ki belőlük. Ezután két kérdést kellett megválaszolniuk: milyen módon váltotta ki a kép a reakciót, és saját normáik, értékeik közül miket érintett a kép. Ez az egyszerű gyakorlat segít felismerni saját kulturális pozíciónk szerepét a másokra adott érzelmi reakcióink és ítéleteink mögött.

Munka a saját kultúrsokk-élményekkel Egyetlen elemzés sem olyan hasznos, mint amit saját magunk végzünk a saját kulturális sokkot jelentő élményeinkkel kapcsolatban. A megfelelően végzett elemzés új fénybe helyezhet egy-egy konfliktust, segít újraértelmezni azt, esetleg alternatív megoldási lehetőségeket vet fel. A résztvevők aktív bevonása érdekében a kritikus eseményeket egy Fórum Színház keretében dolgoztuk fel. A résztvevők először kisebb csoportokon belül osztották meg egymással saját élményeiket. Miután kiválasztottak egy olyan eseményt, amivel tovább szeretnének dolgozni, kidolgozták, hogyan adják elő. A játék mindig megállt az adott esemény csúcspontjánál. Ezt követően mindegyiket még egyszer előadták, ám ezúttal a facilitátor megállíthatta az előadást, és kérdéseket tett fel a közönségnek – vagy a szerepet alakító személynek – egy-egy karakter pillanatnyi érzéseiről, gondolatairól. A következő körben a közönséget alkotó résztvevők átvehették az esemény főszereplőjének helyét, kipróbálhatták, mi történik, ha máshogy viselkedik a szereplő, megváltozik-e a szituáció végkimenetele (a Fórum Színházzal kapcsolatban további részletekhez lásd a következő cikket).

5. foglalkozás: Belső tájak Kreatív határok Ha arra kérünk valakit, hogy hozzon létre egy műalkotást, általában megijed, és a korlátlan lehetőségektől egyszerűen lebénul. Ha azonban konkrétan arra kérjük, hogy készítsen valamit az első párizsi benyomásairól, vagy a lépcsőházáról, akkor sokkal könnyebben tud hozzáfogni. A vizuális művészeti foglalkozás megkezdéséhez Rafael Valeron kidolgozott egy sor feladatot, melyekben megfelelő mértékben keverednek a korlátok és a szabad lehetőségek. „Az első feladat az volt, hogy rajzoljuk le magunkat kétféle színt használva (feketével a személyiségünk érzelmi, irracionális, „rejtett” oldalát, pirossal a racionális, tudatos oldalt), méghozzá csukott szemmel, ösztönösen. A toll felemelése nélkül, egy vonallal kellett rajzolni. Ezt addig gyakoroltuk, amíg egyre könnyebben ment, a végén már teljesen természetesnek tűnt. Nagyjából tíz önarcképet készítettem így, és világosan látszódik a fejlődés rajtuk. Kezdetben zavart a kikötés, hogy két színt kell használni. Nehéznek tűnt ennyire pontosan kettéválasztani a személyiségem különböző oldalait. A toll felemelése nélkül rajzolni sem volt könnyű, igazából eleinte egy kicsit csaltam, hogy normálisan kinéző képet kapjak. Aztán hamar felszabadultam, élveztem ezt a fajta szabadságot. Észrevettem, hogy egyre érdekesebbek és kifejezőbbek a képeim, ahogy megszabadultam ettől a belső követelménytől, hogy szabályos, könnyen értelmezhető képet kell csináljak. A legvégén készült önarcképeim egészen meglepőek abban az értelemben, hogy tényleg magamat láttam bennük valamilyen szokatlan, absztrakt módon.” 52

A feladat során egy alapvető igazság derül ki az identitásokról: azok másokkal – valós vagy képzelt személyekkel – való társadalmi interakciók során jönnek létre, magukba olvasztva minden egyes interakciót, integrálva az élményt az énrendszerbe. Néha olyan identitásokat jelölnek ki számunkra, amelyekkel nem tudunk azonosulni – lehet, hogy faragatlannak, műveletlennek, egy lenézett társadalmi csoporthoz tartozónak tartanak. Minél nagyobb a kulturális távolság, annál valószínűbb, hogy a magunkról visszakapott kép torznak tűnik. Mégis, ezek a tükörképek is számítanak, és reagálunk is rájuk. Szerencsére rendelkezünk bizonyos fokú autonómiával az identitásalkotás folyamatában. Ezt a foglalkozást is azzal kezdtük, hogy a résztvevők válasszanak ki olyan elemeket a portrék összességéből, amelyekkel azonosulni tudnak – mondjuk az egyik képen a szemek, a másikon a haj, egy harmadikon a kezek stb. Ezekből a részletekből azután ki lehetett rakni egy új képet.

„Tetszett ebben a feladatban, hogy egymás mellé kerültek az ösztönösen, csukott szemmel létrehozott és a nyitott szemmel, tudatosabban rajzolt részletek. Az arcomhoz képkivágásokat használtam. A képzésvezető javasolta, hogy használjuk a totemállatainkat, úgyhogy szarvasként ábrázoltam magamat. Tájnak egy nagy mezőt rajzoltam, a távolban erdővel. Amikor befejeztem, úgy éreztem, hogy nagyon kifejező és személyes kép lett. Érdekes kiindulópontot adott elgondolkozni, mi az, ami adott, és mi az, amit én magam hozok létre a saját életemben.”

6. foglalkozás: Úticélok „Ezen a napon elkészítettük az »álomportrénkat«. Ehhez a totemállatunkat használtuk. A feladat célja elképzelni egy ideális környezetet, ahol ez az állat jól érzi magát. A képhez színes ceruzákat, filctollakat, festéket és újságkivágásokat használtunk. A képzésvezető arra buzdított, hogy használjunk sok szimbolikus képet, melyek a prioritásainkat ábrázolják. 53

Ismét szarvasként ábrázoltam magamat, de most egy tavaszi erdő vett körül, ami sokkal kedvesebb egy szarvasnak. Ezután mindenkiről fényképet készítettünk a saját álomportréjával. Mindenki eldönthette, milyen környezetben készüljön róla kép. Néhány lány lement az utcára, mások a metróhoz, én azt választottam, hogy mosdóban, a tükör előtt készüljön a kép. A fotón eltakarom az arcomat az álomportréval, és a tükörből nézek a kamerába. Ez a játék az álomportréval és a tükörben látszó saját arcommal nagyon megfogott. Leginkább az tetszett ebben a feladatban, hogy az álomportré elkészítése során én magam változtathatom, rendezhetem be a körülöttem lévő tájat. Számomra ez hangsúlyozta a saját erőmet, illetve felelősségemet a saját környezetem kialakításában.”

7. foglalkozás: Az otthon létrehozása távol az otthontól Egy új hely először tényleg csak ennyi: egy hely, néha izgalmas, néha ijesztő, néha semleges. Egy idő után az újdonság és az idegenszerűség is megszelídül, a bizonytalanság, a megjósolhatatlanság elfogadható szintűre mérséklődik, az egyes helyek lassan ismerőssé válnak. A puszta ismerősségnél azonban érdekesebbek az érzelmi kapcsolódások – fogódzók, amiket egy-egy új helyen kifejlesztünk. Ezek lesznek új életünk belépési pontjai. A japán nyelvből kölcsönzött „ibasho” fogalma az ilyen helyek lényegét ragadja meg. Szó szerint „egy hely, ahol lehetünk”, azaz egy olyan hely, ahol az ember jól érzi magát, és ahol „önmaga lehet”. Nemrég készült egy tanulmány a külföldön élő házastársak körében, amely kimutatta, hogy az ilyen helyek azonosításának és kialakításának lehetősége vagy az arra mutatott hajlandóság korrelál az alacsonyabb depresszióval, kevesebb stresszel, nagyobb elégedettséggel és társadalmi támogatottsággal (Herleman, Britt, Hashima 2008). Ez alatt a foglalkozás alatt két feladatot kaptak a résztvevők. Az első feladat az „ibasho” azonosítása Párizsban. Semmilyen más korlátot nem szabtunk meg, csak azt, hogy egy valós, létező helynek kell lennie. Azt tapasztaltuk, hogy sok minden lehet ibasho. Hogy pontosan mi is az, az tulajdonképpen sokkal kevésbé fontos, mint a puszta tény, hogy megtaláltuk.

Lehet az a ház és Lehet a saját olvasnivalónk, amit a Szajna partcsalád, amiről gye- ján szoktunk olvasgatni – vagy akár maga a rekkorunkban ál- Szajna modtunk

Vagy lehet a saját spirituális helyünk

Lehet az a ház és család, amiről gyerekkorunkban álmodtunk A második feladat a társadalmi galaxis feladat vizuális változata volt. „Az interperszonális kapcsolatainkat a naprendszer képén keresztül mutattuk be. Én egy nagy bolygónak rajzoltam magam a középpontban, melyet sok különböző színű és méretű bolygó vesz körül, melyek az életemben valamennyire fontos embereket szimbolizálták. A köztük lévő kapcsolatot a távolságuk és a pályájuk alakja jelképezte. Így egy kis térképet kaptam a kapcsolataimról. 54

Tetszett az ötlet, hogy a személyes kapcsolataimat a naprendszerhez hasonlíthatom. Segített átlátni ezeknek a kapcsolatoknak a jelentőségét és dinamikáját méghozzá meglepően tisztán.”

8. foglalkozás: Előrelépés, haladás mindennel felszerelkezve Az utolsó foglalkozás célja a kapcsolat újrafelvétele a külső világgal a résztvevők élettervével foglalkozó konkrét munka segítségével. Az alkalmazott eszközök a képességek és kompetenciák portfóliója és egy SWOT elemzés volt az új környezetbe helyezett élettervre alkalmazva. Mindkét tevékenységet egymással együttműködve végezték a résztvevők, hogy egy külső, de támogató nézőpont segítse a munkájukat. Bizonyos értelemben a megelőző 15 nap felkészülés volt erre a végső, látszólag sokkal kevésbé kreatív feladatra. Azonban ez a látszólag kevésbé kreatív feladat nagyon is sok kreativitást igényel, csak éppen papír és karton, kréta és olló helyett a saját életünkön dolgozunk, a külső környezettel mint eszközzel, amit Párizs nyújt.

Hivatkozások Boal, A. J (2004) Jeux pour acteurs et non-acteurs - Pratique du Théâtre de l’opprimé Paris: Editions la Découverte Cohen-Emerique, Margalit 2011. Pour une approche interculturelle en travail social, Théories et pratiques, Rennes, Presses de l’EHESP H. A. Herleman, T.W.Britt, P.Y.Hashima (2008): Ibasho and the adjustment, satisfaction, and well-being of expatriate spouses International Journal of Intercultural Relations Vol. 32 pp 282-299 Szőke, A. (Editor) (2008) Kreativitási gyakorlatok, fafej, indigo - Erdély Miklós művészetpedagógiai tevékenysége 1975-1986. Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Watzlawick, P., Beavin-Bavelas, J., Jackson, D. 1967. Some Tentative Axioms of Communication. In Pragmatics of Human Communication - A Study of Interactional Patterns, Pathologies and Paradoxes. W. W. Norton, New York A résztvevők munkáiról Várhegyi Vera és Susanne Dieing készítette a fényképeket. Köszönettel tartozunk Rafael Valeronnak és Carla Forlinak, valamint az összes résztvevőnek – különösen C.-nek és E.-nek, akik bőséges visszajelzéseikkel segítettek a közös munka kiértékelésében. 55

2.2. EGYÜTT VIRÁGZUNK A SZÍNHÁZ EREJÉVEL! KÉT WORKSHOP ATHÉNBAN AZ ELNYOMOTTAK SZÍNHÁZÁNAK TECHNIKÁJÁRA TÁMASZKODVA Naya Boemni (Osmosis) Ioanna Papadopoulou (Osmosis) Christina Zoniou (University of Peloponnesse)

Bevezető Jelen tanulmányban két 2012 júniusa és szeptembere között megvalósított projekt beszámolóját mutatjuk be. A két projekt között sok volt a hasonlóság: az egyik projekt a másik folytatásaként működött, más résztvevőkkel.

Összefoglalók Az első kísérleti projekt: az első Fórum Színházi workshop Az első Fórum Színházi workshop az Osmosis – Művészetek és Interkulturális Oktatás Központja által került megrendezésre az athéni Afrikai Nők Egyesületével való együttműködésben, Athénban 2011 szeptembere és decembere között. Ezen a workshopon az Képszínház8 (Image Theater) technikára koncentráltunk, amely az Augosto Boal által kidolgozott Elnyomottak Színházának (Theater of the Oppressed) részét képezi. A workshopot Christina Zoniou (University of the Peloponnese) és Naya Boemi (Osmosis) társadalmi színházi facilitátorok vezették. A résztvevők körét zimbabwei, Sierra Leone-i, etióp és albán bevándorló, valamint görög nők tették ki. Az Képszínház keretein belül felhasznált képek a bevándorló nőknek a görög társadalomban megélt hétköznapjait illusztrálták. A legfőbb problémák, amelyekkel ezek a nők küzdenek, valamilyen módon kapcsolatosak a munkaerő-piaci kizsákmányolással, a bizonytalansággal, a terebélyes bürokráciával és a társadalmi elnyomással. A résztvevők e képek közül választottak néhányat, és felépítettek egy történetet, amely aztán a Fórum Színházi előadás forgatókönyvének vázaként szolgált. Az első kísérleti projekt a megfigyelések és az előadással kapcsolatos kutatási technikák alapján került kiértékelésre. Két esettanulmány születetett: az Képszínház és a workshop térképek gyakorlataira alapozva.

problémáit. Az előadás az elnyomás olyan valódi történeteire épült, amelyeket a nők a való életben nem tudtak kezelni. Az Osmosis két workshopja során létrehozott Fórum Színházi csoport tovább folytatta működését a workshopok 2012. június-júliusi befejeztével. Az előadást, amelyben mindkét workshop résztvevői szerepeltek, kétszer is bemutatták: először egy társadalmi színházban, Athén központjában, majd az athéni 16. Rasszizmus-ellenes Fesztivál keretein belül. A projekt az előadás-alapú, akciókutatási módszertan segítségével került kiértékelésre, és egy esettanulmány készült a Fórum Színházi előadás alapján. Ebben a cikkben a két workshopot három különböző szempontból mutatjuk be és vizsgáljuk: az Képszínház módszerét elemezve, melyben „a test, mint a tapasztalás és a cselekvés terepe” jelenik meg, a workshop térkép vizuális technikáját használva, s végül áttekintve magát a Fórum Színházi előadást.

A második kísérleti projekt: a második Fórum Színházi workshop A második Fórum Színházi workshop az Osmosis – Művészetek és Interkulturális Oktatás Központja valamint a University of Peloponnese Színháztanulmányok tanszéke által került megrendezésre az athéni Afrikai Nők Egyesületével való együttműködésben. A workshop 2012 márciusától júliusáig tartott szintén Athén városában. Ennek a workshopnak a középpontjában a Fórum Színház technikája állt, amely szintén részét képezi Augusto Boal Elnyomottak Színházának. A workshopot Christina Zoniou (University of the Peloponnese) valamint Naya Boemi és Ioanna Papadopoulou (Osmosis) facilitálták. A résztvevők ez esetben zimbabwei, Sierra Leone-i, etióp, albán, szomáliai és amerikai migráns, valamint görög nők voltak. A nők vegyes csoportja folytatta az előző projekt során elkezdett munkát és kidolgozott egy Fórum Színházi előadást, amely bemutatja a nyilvánosságnak a bevándorló nők Görögországban megélt problémáit. Az előadás az elnyomás olyan valódi történeteire épült, amelyeket a nők a való életben nem tudtak kezelni. Az Osmosis két workshopja során létrehozott Fórum Színházi csoport tovább folytatta működését a workshopok 2012. június-júliusi befejeztével. Az előadást, amelyben mindkét workshop résztvevői szerepeltek, kétszer is bemutatták: először egy társadalmi színházban, Athén központjában, majd az athéni 16. Rasszizmus-ellenes Fesztivál keretein belül. A projekt az előadás-alapú, akciókutatási módszertan segítségével került kiértékelésre, és egy esettanulmány készült a Fórum Színházi előadás alapján. Ebben a cikkben a két workshopot három különböző szempontból mutatjuk be és vizsgáljuk: az Képszínház módszerét elemezve, melyben „a test, mint a tapasztalás és a cselekvés terepe” jelenik meg, a workshop térkép vizuális technikáját használva, s végül áttekintve magát a Fórum Színházi előadást.

A kísérleti projektek tartalmainak, feladatainak, célkitűzéseinek valamint az alkalmazott színházi technikák leírása Csapatunk az Elnyomottak Színházát (Boal 2000) választotta annak a fő módszernek, amelyből technikákat kölcsönzött az Ariadne Projekt görögországi megvalósításához. A társadalmi színház egyéb módszertanainak, mint pl. a Fejlődés Színházának (Theatre for Developement) (Pammenter & Mavrokordatos 2004) technikái is alkalmazásra kerültek. Ezen kívül felhasználtuk Stanislavski színjátszói módszertanát a brechti színjátszás egyes elemeivel vegyítve, illetve néhány alkalmazott színházi módszert, mint a pszichodrámát és 57

a színházi nevelést. Ebben a projektben az Elnyomottak Színházát mind művészeti és pedagógiai eszközként, mind pedig kutatási módszertanként választottuk. A következőket jelöltük meg a projekt céljaiként: - heurisztikus folyamaton keresztül való tudásszerzés - a kreativitás és személyes kifejezőkészség fejlesztése - a külvilág kritikus észlelésének elősegítése - mind az egyéni, mind a kollektív képessé tétel (empowerment) erősítése - az interakcióra és a pedagógiai folyamatban való aktív részvételre való bátorítás - az interkulturális kommunikáció és adaptáció elősegítése Közelebbről így határoztuk meg a projektek céljait: - az önbizalom és az empowerment fejlesztése - a nyitottság, rugalmasság, empátia és az aktív figyelem erősítése - összetett és rugalmas identitások felépítése - a veszteség, az elnyomás és az igazságtalanság múlt- és jelenbeli tapasztalatainak feldolgozása - a kívánt jövő elképzelése és „begyakorlása” - a mindennapi élet nehézségeivel való megküzdés, az ehhez való szükséges tudás és készségek megszerzése - a befogadó társadalom tagjaival és más országbeliekkel való kapcsolatépítés, hálózatok, kapcsolatok és bizalom építése - színházi készségek fejlesztése

Az Elnyomottak Színházának módszerei A görög csapat által vezetett workshopok során a következő technikák kombinációja került alkalmazásra: Különböző bemelegítő és „de-mechanizáló” játékok A workshop egyszerű csoportos bemelegítő játékokkal kezdődik, vidám hangulatot teremtve. Ezután következnek a második kategóriás, érzékeléssel kapcsolatos játékok, amelyek célja a bizalomépítés és a demechanizáció, azaz a résztvevők rejtett és fel nem fedezett készségeinek aktiválása, és az öt érzékszerv felébresztése9. Az aktív figyelmet és az empátiát fejlesztő játékok Olyan játékok, mint pl. a „vak sorozatok” vagy „a tükör” (Boal 1992), amelyek segítik a másik félelmeinek, korlátainak, ritmusainak, érzelmeinek, elképzeléseinek és ideáljainak empatikus megértését, valamint mindenekelőtt az ellazulást, a kommunikációt és az embertársak közötti harmónia megtalálását. Fontos elem a nem verbális kommunikációs készségek fejlesztése és az érzelmi intelligencia ösztönzése. Empowerment-játékok Ezek a játékok segítenek a résztvevőnek elmondani saját történetüket (Pammenter & Mavrokordatos 2004), segítenek megbékülni azzal, ami ő most, annak érdekében, hogy elképzelhesse, hogy mi lehet a jövőben. Olyan tevékenységek ezek, amelyek erőt adnak mindenki hangjának, olyan játékok, mint az „identitásom hagymája”, „önmagam karikatúrája”, „a nevem története”, „élettérképek”, illetve személyes történetek, félelmek és álmok realisztikus vagy költői színrevitele. Társadalmi álarc játékok Ezen játékok során a résztvevők különböző „álarcokat” öltenek (Boal 1992: 138-148; Bernardi 2004: 52), azaz sztereotipikus társadalmi szerepekbe (a tanár, az orvos, a hivatalnok, a bevándorló) bújnak, amely szerepeket sajátos mozdulatok, testi kifejezések és viselkedésformák jellemeznek. A workshop során ezeket 58

az álarcokat elemezzük és kategorizáljuk. A „társadalmi álarcok” találkoznak és kommunikálnak, színpadi helyzeteket hoznak létre, amelyekben felfedezhetjük a különböző társadalmi pozíciók és viselkedésformák közti különbségeket. Ezek után következnek azok a feladatok, amelyek saját társadalmi maszkjainkat fedik fel, végül a státusz-játékok. Képszínház Az Képszínház (Boal 1992) az Elnyomottak Színházának olyan technikája, amely test-képeket és élőképeket használ érzelmek, fogalmak és vélemények kifejezésére, ily módon lehetővé téve a résztvevőket zavaró konfliktusok és elnyomások nem verbális megvitatását. A képek „dinamizálhatók”, azaz összehasonlíthatók, értelmezhetők, életre kelthetők és gazdagíthatók különféle gesztusokkal, tárgyakkal és hangokkal. Mint ahogy a Fórum Színházban is (lásd lejjebb), a játszó-néző10 lecserélhetik a kép egy-egy karakterét, vagy mint „szobrászok”, megváltoztathatják az emberek pozícióját, egyúttal módosítva a megjelenített szituációkat. Ez egy igen hatékony módszer, mivel a testnyelvre és hatalmi viszonyokra koncentrál - arra, hogy ezek a viszonyok hogyan fordulnak át a testnek egy megadott térben való helyzeteire. A módszer alkalmazható többnyelvű csoportokban is, így pl. migránsok vegyes csoportjaiban. Az identifikáció módszerei és az érzékek konstrukciója Az improvizációt könnyítő technikák, illetve olyan játékok ezek, amelyek segítenek a „színészeknek” belebújni a szerepükbe, segítenek a szerepük érzelmeinek, árnyalatainak és belső ellentmondásainak megélésében. Ugyanakkor a résztvevők az érzelmi távolság megszerzésére irányuló technikákat is elsajátítanak, amelyek segítenek a színészeknek tetszés szerint ki- és belépni a szerepükbe. Fórum Színház Ez a módszer (Boal 1992) egy olyan rövid színházi helyzetekre (a „modellre”) épül, amely egy meg nem oldott konfliktust vagy elnyomási helyzetet képvisel – olyan színházi előadásra tehát, amely rosszul végződik. A jelenetek a felépítésekor a résztvevők a saját tapasztalataikból merítenek. A közönség egyszer megnézi az előadást. Ezután a jeleneteket megismétlik, a közönség tagjai pedig megváltoztathatják a történet irányát azáltal, hogy megállítják a cselekményt, és beállnak annak a karakternek a helyére, akivel azonosultak. A néző így játszó-nézővé (”spect-actor”) válik, és azt mondja és teszi, amit ő maga mondana és tenne hasonló helyzetben, az adott körülmények között. A Joker (a Fórum Színház facilitátora/animátora) koordinálja a játékot és a szereplők cseréjét, igyekszik kérdések segítségével mélyíteni a vitát, anélkül, hogy irányító, értelmező vagy támogató véleményeket fogalmazna meg. Az érzelmi lezárás, a szerepből való kilépés és a reflexió módszerei Ezek a tevékenységek segítik a foglalkozások lezárását, ami különösen fontos akkor, amikor azok hevesek és érzelmileg túlfűtöttek. Különböző relaxációs technikákat és masszázst is lehet használni „búcsújáték” gyanánt. Pedagógiai elveink szerint nagyon fontos, hogy minden tevékenységcsoportot vagy foglalkozást reflektív tevékenységekkel zárjunk le, amelyek segítségével a résztvevők feldolgozhatják a frissen szerzett tapasztalataikat, és amelyek kritikus gondolkodásra sarkallnak – az adott tárgy tudatos megismerésére és a lehetséges cselekvések feltárására. Ezáltal válik csak a performatív cselekvés „transzformatív cselekvéssé” (Baron-Cohen 2006).

B. A kiértékelés módszertana A kiértékelés során a kvalitatív kutatási módszertanok kutatási paradigmájára támaszkodtunk. Konkrétabban a módszertanunk a kortárs kulturális antropológia területén használt kritikai etnográfia (Carspecken 1996) és a művészet- és előadás-alapú kutatási módszer (Mienczakowsk, 2001; Denzin 2003; Conrad 2004; Knowles & Cole 2008; Dennis 2009; és Barone & Eisner 2011) ötvözése. Valójában a kutatás minden szakaszában, tehát az adatok előállítása és gyűjtése, az elemzés és az értelmezés során is felhasználtunk színházi és más művészeti technikákat. A tevékenységre alapozó kutatás holisztikus, részvételi, megtestesí59

tő és összeköti az elméletet a gyakorlattal, ezáltal lehetővé téve a kutatási mező kiterjesztését olyan területekre, amelyek nem csupán a verbális diskurzust, hanem az érzelmeket, a testet, az önképet és a valóság imaginatív rekonstrukcióját is érintik. Kiértékelési tevékenységek: • Képszínház • Workshop térképek • A Vágy Kertje és egyéb vizuális tevékenységek • Fókuszcsoportos és csoportos interjúk • Egyéni interjúk • Szerepjátékok Az értékelés eszközei: • A résztvevők megfigyelése / a kutató terepen készített feljegyzései • Vizuális dokumentáció / fényképes napló / videók • Játékos előzetes és utólagos tesztek • Kézzel írott szövegek és vázlatok • Vizuális dokumentáció • A résztvevők, trénerek és színészek önreflexiója

C. EREDMÉNYEK Az eredményekről szóló beszámolót három esettanulmányban tettük közzé, kettő az első kísérleti projektről, egy pedig mindkét kísérleti projektről szólt. Ezek az esettanulmányok az értékelés során felhasznált módszereken alapulnak: Képszínház, workshop térképek, illetve a Fórum Színházi előadás.

1.A test, mint a tapasztalás és a cselekvés terepe: az első esettanulmány Az Osmosis csapata által megvalósított első kísérleti workshopot feldolgozó esettanulmány középpontjában az Képszínház technikája állt, mint megfigyelési módszer. A Képszínház technika része Augusto Boal Elnyomottak Színházának, amelyet a workshop során a Fórum Színház mind kiegészítő, mind előkészítő módszereként használtuk. A Képszínházban az emberi test az érzelmek, a gondolatok és a kapcsolatok expresszív megjelenítésének terepe (Alkistis 2008: 59). Ez a folyamat egy-egy kérdés személyes és kollektív feltárását tűzi ki célul, az önmagunkról és társadalmi környezetünkről alkotott személyes történetek mélyére hatol. Segít abban, hogy felszínre hozzuk a mélyen gyökerező félelmeket. A játék során létrejövő képek összehasonlíthatóak, értelmezhetőek, életre kelthetőek és gazdagíthatóak különböző gesztusokkal, tárgyakkal, hangokkal és rövid mondatokkal. Ez a módszer lehetővé teszi egy „közös nyelvvel” bíró „színházi közösség” létrejöttét (Govas & Zoniou 2011: 14). „A szavak valami mindenki számára közöset, ugyanakkor minden individuum számára egyénit fejeznek ki. Egy képpel ellenben mindenkivel ugyanazt értetjük meg. A szavak sokszor többet rejtenek el annál, mint amennyit felfednek. A képek is elrejthetnek dolgokat, de ha ötvözzük a képeket és a szavakat, jobban megérthetjük, hogy mit éreznek, és mit akarnak mondani az emberek (Boal 1998: 2). A Fórum Színház workshopon többek között ezeket a játékokat játszottuk: a szobrász és a szobor; egy probléma illusztrálása saját testem segítségével, egy probléma illusztrálása mások testének segítségével; állóképek, dinamikus képek, az elnyomás összetett képei, illetve csoportképek (Boal 1992, 174-217). Amint a képek összeálltak, a résztvevők egy objektív, általános, majd pedig egy részletekbe menő leírást adtak arról, amit láttak. Ezt követően együtt értelmeztük a képeket: kik vagyunk, hol vagyunk, mit csinálunk. A következő elméleti elemzés figyelembe veszi mind a nézők, mind a képet létrehozó résztvevők értelmezéseit. 60

A görög társadalomban élő afrikai nők mindennapi életét képek jelenítik meg. A képek lehetnek élethűek, allegorikusak, szürreálisak, szimbolikusak vagy metaforikusok, de mindig igazak, a szobrász-résztvevő érzéseit mutatják be. A workshop során megalkotott képek felvillantották a nők mindennapi életét a munka területén (illegális státusz, munkahelyi kizsákmányolás, bizonytalanság, megfélemlítés), a helyiekkel való kapcsolataikat, néhány olyan intézményi problémát, amelyekkel a bevándorlók találkoznak, a papírmunkával járó nehézségeket, a mindennapi élet kérdéseit, valamint a társadalmi elnyomást.

A test, mint a hatalmi viszonyok terméke, avagy: „Óvatosan, ez a fa Afrikából való!” A hatalom a test minden egyes apró rezdüléséből indul, a politikai test minden egyes intézményében (Foucault 1989). A francia gondolkodó megközelítésében a test minden történelmi korszak hatalmi diskurzusainak konstrukciója.

Egy afrikai nő takarítónőként dolgozik. A ház úrnője arra kényszeríti, hogy a fapadlót ne felmosóval, hanem kézzel, egy darab ronggyal tisztogassa. Míg az afrikai nő felmossa a padlót, a ház úrnője ezt mondja: „Óvatosan, ez a fa Afrikából jött!”

Ez a kép különösen mély benyomást tett a résztvevőkre. Ira, az egyik görög résztvevő megjegyezte: „a fa Afrikából jött, nagy odafigyeléssel bántak vele, gyönyörűen becsomagolták. Lauretta ellenben, aki szintén Afrikából jött, nem számít. Vicces kép, de elfogadhatatlan.” A test történelmi tárggyá alakul; a testről alkotott elképzelések alapja az adott társadalom elképzelései és körülményei által létrehozott keret. A biológiai, „objektív” test kritikája elvezet minket a „test politikai történelméhez”, amelyben a fegyelmező hatalom oly mértékben létezik, hogy nem csupán irányítja és bezárja a testet, hanem produktivitásra bírja, a társadalom szolgálatába állítja (Foucault 1989: 11). A hatalmi viszonyok újratermelésében lényeges pont a testek feletti kontroll. Dimitrára, egy másik görög résztvevőre mély benyomást tett a „kézzel való tisztogatás obszcenitása… a monománia, az abszurditás”. Ebben a kontextusban „kialakul az erőszak politikája, amely tartalmazza a testtel való bánásmódot, a test elemeinek, mozdulatainak, viselkedésének előre kiszámított manipulációját” (Synott, 1993: 232). A test mindenütt jelen van és korántsem semleges. Egészen nyilvánvalóan van politikai vonatkozása. A testek közötti interakció, avagy „sorban állás a szupermarketben” A társadalmi viszonyok lecsapódnak a testben, ami azonban nem jelenti azt, hogy a testet az emberi entitás egyéb részeitől külön is lehetne „olvasni”. Épp ellenkezőleg, a testnek némely kifejeződései csak akkor jelennek meg, amikor a testek interakcióba lépnek egymással, azaz a különböző felek között létrejövő kapcsolatokban (Goffman, 2006). Goffmant arról ír, hogy a test miképpen hat a mindennapi társas interakciók típusára és végkifejletére.

A szupermarketben egy sok szatyrot cipelő afrikai nő kritikus pillantásokat kap a sorban álló görög nőktől. .

A láthatóság elvéből következően a test az olvasási technikák, az ellenőrzés és a megfigyelés középpontjába kerül. Az emberi szem által gyakorolt könyörtelen kontroll elkerülhetetlenül a másik külső felszínének a megfigyelését, regisztrálását, értékelését és kategorizálását indítja be. A tekintet nem semleges, ellenkezőleg: értékítéletekkel és kritikával terhelt. A tekintet nem létezhet az alany és annak mentális funkcióin kívül és nem érthető meg a társadalmi kontextus figyelmen kívül hagyásával (Goffman 2006). Látjuk a többieket és a többiek látnak minket; e folyamat során a testünkből áradó információ cseréjére kerül sor. A mindennapi életben az arc és a viselkedés a kívülállók számára jelenik meg. Ahogyan Click, aki a szobrász szerepét játszotta, megállapította: „A munkaadóimnak vásároltam be. A többiek meg voltak lepve, hogy egy afrikai nő ilyen sok bevásárlószatyrot cipel”. Goffman szerint a megjelenített személy nem független, hanem korlátozások és társadalmi megbélyegzés tárgya. Az átható, kitartó és megbélyegző tekintet egy kulturális idióma, amely értelmezi a személyes attitűdöket és a társadalmi viszonyokat. Fizikai tapasztalat, avagy „a befogott száj” A test fenomenológiája az emberi test szubjektív, közvetlen és személyes dimenzióiban mutatkozik meg egy, a társas kapcsolatokat alakító elemként (Alexias, 2003). A test, ahogy Merleau-Ponty látja, nem egy tárgy, hanem egy állapot és kontextus, amelyben minden egyes személy él, tapasztalatokat és tudást gyűjt, értelmez, elfogadja és értelmezi a külvilágból érkező információt. Az egyén a testén keresztül helyezi el magát a világban. A valóság sokkal inkább termék, mint egy eleve létező dolog (Merleau-Ponty 2004).

Egy idős görög hölgy egy afrikai nő gondjaira van bízva. Kettesben sétálnak, és miközben az afrikai nő támogatja munkaadóját, az megjegyzéseket tesz egy másik, mellettük elhaladó afrikai nőre. A kép megjelenítéséhez az afrikai résztvevő tapaszt tett a szájára.

Csordas különbséget tesz a test (body) és a megtestesítés (embodiment) között. Az előbbi egy „biológiai, anyagi entitás”, míg az utóbbi „épp ellenkezőleg, egy észlelt tapasztalat, illetve a világban való jelenlét és részvétel által definiált határozatlan metodológiai mező” (Csordas 1994:12). Test és megtestesítés közötti különbségtétel mutatja meg ennek a kettőnek a megértését és megjelenítését, az értelmezésnek megfelelően. A mód, ahogyan megjelenítjük testünket, sem nem önkényes, sem nem biológiailag meghatározott, hanem a kultúra által alakított (Csordas 1993: 140). Lea, az egyik görög résztvevő így magyarázta az afrikai nő viselkedését: „úgy tűnt, mintha szeretett volna reagálni, de nem tudott, mintha az meghaladta volna az erejét.” A szája leragasztásával az afrikai nő fizikai állásfoglalást tesz. Meg akarna szólalni, de nem mer, mert ez az 62

állásába kerülhet. A játékot követő beszélgetésen Awa (az afrikai nő, aki megjelenítette a képet), így fogalmazott: „Csodálkozom, hogy volt képes így beszélni az idős nő, mikor épp egy afrikai nő viselte gondját!” A test a világban való létezés, a valóság megtapasztalásának eszköze, a világhoz való tartozás módja (Merleau-Ponty 2004). Monica, az egyik afrikai résztvevő, ekképpen kommentálta a képet: „Bár járni sem tud segítség nélkül, pénze van. A hatalom az ő kezében van.” Foucault szerint az összetett, sokféle és történelmi hatalmak azok, amelyek az autoritás jelenségét megalkotják. A hatalom egy háló, amely végső soron az alanyait és a tárgyait is alakítja (Foucault 1989). A megtestesített elnyomás, mint társadalmi gyakorlat, avagy „itt vannak a táskáim” Boal szerint az esztétikai tanulás mind a testünkkel, mind az elménkkel való megértést magában foglalja. Boal munkássága elsősorban az elnyomásra koncentrál, amelyet alapvetően igazságtalannak tart. Az elnyomás véleménye szerint megtestesül: nem csupán intellektuálisan, de fizikailag és érzelmileg is megéljük. Így az elnyomás elleni harcnak szükségszerűen tartalmaznia kell a fizikaival és a megtestesítettel való foglalkozást (Boal 2006). Úgy tűnik, Boal elmélete és módszertana egybecseng Pierre Bourdieu habitus-fogalmával, amely a személyes és kollektív történelmeink diszpozícióinak rendszerére, valamint azon rendszerekre utal, amelyekbe be vagyunk ágyazva. Bár alapvetően nem feltétlenül vagyunk tudatában eme habitusnak, Bourdieu szerint tudatos reflexió révén tudatára ébredhetünk (Bourdieu 2002). Ezek azok a tudattalan, normalizált és megtestesített diszpozíciók, amelyek a faji, osztálybeli és nemi egyenlőtlenségek társadalmi reprodukciójának alapját képezik.

A buszon egy görög nő a bevásárlótáskáit a mellette lévő üres székre rakja, amikor egy afrikai nő az ülés felé közeledik. Mielőtt az afrikai nő bármit is mondhatna, a görög nő felkiált: „Ide nem ülhet le, itt vannak a táskáim!”

Mind a görög nőnek az afrikai nő irányába tett gesztusa, mind az afrikai nő hallgatása olyan megtestesített gyakorlat, amelyet a létrejöttének meghatározott történelmi és társadalmi kontextusában kell megvizsgálni. Bourdieu a társadalmi egyenlőtlenségeket a „tőke” négy különböző fajtájának tükrében vizsgálta. A gazdasági tőke (pénz, jólét, szegénység), a kulturális tőke (műveltség, a művészetek és a magas kultúra ismerete), a szimbolikus tőke (önmegjelenítés, viselkedésmódok) és a megtestesített tőke (testalkat, szépség, beszédmód, járás) mind hatással vannak a társadalmi hierarchiában betöltött helyre (Bourdieu 1986). Az afrikai nő státuszát ezek a tőkék határozzák meg: bevándorló, szegény, egy primitív civilizáció, mint eredet, zömök testalkat és olcsó ruhák. A görög és az afrikai nők habitusa megmutatja, hogy eltérő társadalmi osztályokhoz tartoznak, bár látszólag hasonlóan viselkednek. A megtestesített tőke termelésének jelentősége abban a tényben rejlik, hogy „beolvasztja”a különböző társadalmi osztályokhoz tartozó egyének életstílusát. Ebben a kontextusban a társadalmi különbségek meg63

testesülnek, és tévesen „természetes” különbségekként kerülnek beazonosításra. Magától értetődő, és tudat alatt természetessé válik, hogy a társadalmi osztályunknak megfelelően viselkedjünk, és „hordjuk” testünket. Így jön létre a társadalmi struktúrát reprodukáló tér, az „osztálytestek” tere (Bourdieu 2006). A habitus az ember saját testébe írt személyes történelme. Az egyén habitusának megvilágításával és amennyiben szükséges – áthágásával Boal kísérletet tesz a társadalmi újratermelődés körforgásának megtörésére. Azáltal, hogy a Képszínház a képeket inkább metaforikusan, semmint valósághűen kezeli, megnyitja őket a játszó-nézők általi átalakításra, akik így lehetőséget kapnak, hogy megéljék, majd „áthágják” saját korlátaikat (Boal 2006).

Konklúzió „Az Elnyomottak Színháza, különösen pedig az Képszínház-sorozat egész módszerének alapja a mások tekintete által állított többszörös tükör – sok ember ugyanazt a képet nézi, és felkínálja a kép által keltett érzéseit, azokat az érzéseket, amelyek az adott kép körül keletkeznek. Ez a többszörös reflexió felfedi a kép megalkotója előtt annak rejtett aspektusait. A szereplő (a kép megalkotója) feladata, hogy megértse és átérezze mindazt, amit ebből a folyamatból a magáévá akar vagy tud tenni” (Boal 2002: 175). A kép egyfajta megtestesített nyelv, amely a külvilággal való interakciónkból fakad. A résztvevők a tapasztalataikból képeket alkotnak, a saját valóságukat tárják elénk, és kiterjesztik a nézőpontjukat a rengeteg megosztott kép által alakított „vizuális párbeszéd” segítségével. Ez lehetővé teszi a résztvevők számára, hogy megértsék azt a valóságot, amelyben élnek, illetve a testeik társadalmi konstrukcióját. Dimitra, az egyik görög résztvevő szerint „Látod a másik igazságát egy képben. Nem vagy irányítva. Egy helyzetnek mindkét oldala láthatóvá válik. Én akarok valamit, te pedig valami mást akarsz.” A társadalmi jelentések testeinkbe vannak vésve. A képek megalkotása során ezeket a jelentéseket írják át azok, akik „hordozzák” és „megtapasztalják” őket. Hawa, egy afrikai résztvevő ezt a következőképpen fogalmazta meg: „a testeink üzeneteket küldenek, amelyeket mások olvasnak és megértenek”. E tekintetben a testek ’olvashatók’, olyan elemek, amelyek a társadalmi tapasztalat kérdéseinek adnak hangot. A színház segítségével a résztvevők eljátszhatnak egy nyilvános interakciót a bevándorló, a nő, a dolgozó szerepében annak érdekében, hogy elhelyezzék önmagukat a társadalomban és társadalmi reakciót mutassanak. Nem alakítják át őket mássá, nem vesznek fel egy másik társadalmi szerepet. Önmagukat játsszák, és amikor a megtestesített elnyomás megtestesített változássá válik, felfedezik létük lehetséges kiterjesztéseit.

1.„Együtt virágzunk!”: a második esettanulmány A „workshop térkép” egy vizuális értékelő módszer. Ez egy, az Osmosis-csapat által kidolgozott változata (Zoniou 2012) a híres „Élettérkép” (Govas 2009: 138-139) gyakorlatnak, amelyet szintén használtunk a foglalkozások során. Ez egy ember életének képi megjelenítése, egy, a fontos eseményeket rögzítő önéletrajz, amely képek és jelképek segítségével jelöli életünk történéseit és céljait. A „workshop térkép” összeállításához a résztvevők és trénerek többek között jelképeket, rajzokat és rövid mondatokat használnak annak érdekében, hogy megrajzolják a workshop útját és az általa nyújtott élményeket. Körülbelül 15-20 perc áll rendelkezésre egy-egy egyéni rajz elkészítéséhez. Ezt követően a résztvevők bemutatják rajzaikat, és a többiek kérdéseket tehetnek fel. Azért döntöttünk e módszer használata mellett, mert inspirálóan hatott ránk a kvalitatív kiértékelési paradigma, amelynek megfelelően a kutatók a résztvevők élményeinek személyes narratíváira alapozva értékelhetik a kurzus eredményeit. A workshop térképek rengeteg hasznos adattal szolgáltak - ebben a tanulmányban kísérletet teszünk kategorizálásukra és elemzésükre. A Megalapozott Elmélet Módszerét használva (ami azt jelenti, hogy az elemzés kategóriái az adatok nyílt analíziséből fakadtak) ezeket a kategóriákat állapítottuk meg: • Performativitás 64

• Az öntudatosság fejlesztése • A személyestől a kollektív/társadalmi átalakulásig • Empowerement A következő beszámolót ezen kategóriák szerint tagoltuk.

Performativitás A performativitást az öntudatosság és az empowerment eszközeként, a társadalmi beavatkozáshoz és változáshoz vezető személyes és társas fejlődés folyamataként definiáltuk. Hawa, aki Sierra Leonéból érkezett, a következőképpen írta le élete térképét: „Itt kezdek részt venni a színjátszásban, a mindennapi szenvedés, a fáradság közepette, ezért vagyok itt szürke. Itt a többi nő a csoportból, köztük állok én, szürke színben. Fokozatosan jutok érzelmileg egyre magasabbra, elkezdek értelmet látni a színjátszásban, elkezdek kapni tőle, beteljesülni, virágozni. Három gyümölccsel kezdtem. Egyre jobbak és jobbak leszünk, bár nehézségekkel teli az életünk, a törvénnyel meg ilyenekkel. Látom, ahogy virágzok. Magam mögött hagytam a szürkét. A legtöbbünk virágzik, egyre több gyümölcs nő, öt, hat, nyolc, új dolgokat tanulunk.” Boal szerint minden emberi lény tud színházat csinálni, mivel a színház a kifejezés természetes eszköze: „az Elnyomottak Színháza színház a szó legősibb értelmében: minden emberi lény színész (cselekszik!), és néző (figyel!) (Boal 1992: xxx). A performativitás egy velünk született emberi minőség, amely lehetővé teszi az egyén számára, hogy megfigyelje önmagát cselekvés közben. A játszó-néző (’spect-actor’) nem alakul át valaki mássá, nem játszik egy másik társadalmi szerepet, ellenkezőleg, önmagát játssza, miközben felfedezi saját lehetőségeit. Az Elnyomottak Színháza szerint te vagy, nem pedig te teszel. Nem kínál semmi idegent a létezésedhez. Olyan színház, amely minden emberi lény művészi lényegén és kreativitásán alapszik. A performativitásra való összpontosítás a humán és társadalmi tanulmányokban végbemenő alapvető eltolódást is jelez - pluralizmus, hibridizmus, összetett és változó identitások és potenciális önmeghatározás állnak a figyelem központjában. Richard Schechner színházi antropológus szerint csak az emberek rendelkeznek azzal a képességgel, hogy egyszerre birtokoljanak és fejezzenek ki összetett és ellentétes identitásokat. Az emberek ilyen összetett identitásai, összetett személyiségei dialektikus viszonyban állnak egymással (Schechner, 1985). Ez a kijelentés rímel Boal megállapítására: „Legősibb értelmében a színház az emberi lények – és nem az állatok – azon képessége, hogy cselekvés közben figyeljék meg önmagukat. Az emberek képesek arra, hogy lássák önmagukat a látás aktusa közben, hogy elgondolják érzelmeiket, hogy megrendüljenek gondolataiktól. Látják magukat emitt, és elképzelik magukat amott; látják magukat ma és elképzelik magukat holnap. Ez az oka annak, hogy az emberek képesek azonosítani (önmagukat és másokat), nem csupán felismerni (Boal 1992: xxvi).

Az öntudatosság fejlesztése A zimbabwei Click a következőket mondta a workshop térképéről: „Ez a workshop ráébresztett minket 65

arra, hogy min megyünk keresztül akkor, amikor például sétálunk az utcán, ülünk a buszon vagy épp papírokat próbálunk szerezni. Mindezekkel a dolgokkal a mindennapi életünkben szembesülünk.” Bár csak kicsit beszél görögül, és nincs tudatában ennek a fogalomnak, Click belépett az oktatásfilozófus Paulo Freire (2007) által megnevezett „öntudatosítás” (’conscientization’) folyamatába, azaz az egyén által belakott társadalmi valóság feletti kritikai tudatosság elsajátításába. Egy színházi workshopon a kritikai öntudatosságot a másokkal való jelentős kapcsolat eredményezi. A többiek szemei dinamikus tükörként funkcionálnak, amelyek segítségével az egyén ráébred sok olyan dologra, amelynek eddig nem volt tudatában. Fotini, az egyik görög résztvevő szerint „ A virágok, amelyeket rajzoltam, az elért célokat jelenítik meg, ezek a szemek pedig a csoport szemei. Minden alkalommal, amikor a workshopra jöttem, szemeket láttam mindenhol! Az itt megismert emberek szemeit.” Sylvia, egy másik görög résztvevő így fogalmazta meg az élményeit: „Kezdetben egy erdőként láttam a workshopot – egy olyan erdőként, amin azért vágtam át, hogy felderítsem. Ebben az erdőben apró kincseket találtam a csoport minden egyes résztvevője számára.” Elmagyarázta, hogy azáltal, hogy része volt a csoportnak, s részt vett a játékokban és más tevékenységekben, felfedezett dolgokat másokról. A workshopot nagy segítségként élte meg. „A pozitív fejlemények közé soroltam a bizalomépítő játékokat. Ezek nagyon fontosak voltak számomra, mivel segítettek megbízni a többiekben és ellazulni.” A résztvevők tapasztalatai segítenek abban, hogy felfedjék saját maguk rejtett oldalait mind maguk, mind a többiek előtt. Lauretta, az egyik Sierra Leone-i résztvevő hasonlókat mondott. „A workshop során lehetőségünk nyílt gondolkodni – a saját életünkről, a tapasztalatainkról, a múltunkról és jövőnkről. Sok kép jut az ember eszébe a saját múltjáról, arról, hogy miért van itt, mit akar tenni és mire képes; felfedeztük, hogy mi az, amit még nem tettünk meg, és mi az, amit valóban meg akarunk tenni.”

Az egyéni átalakulástól a kollektív/társadalmi átalakulásig Az Elnyomottak Színháza az elnyomottak számára és az elnyomottak által készül – olyan embereknek és emberektől, akik érzik a változtatás szükségességét, és akarják is azt. Ez nem egy, az elnyomottakat megcélzó jótékonysági kezdeményezés terméke. Az Elnyomottak Színháza nem másokról beszél, hanem saját magunkról. Az Elnyomottak Színháza révén elérhető-elért eredmények egyszerre hoznak változást egyéni és kollektív szinten. Hawa, aki Sierra Leonéból érkezett, a következőket mondta: „Jelenleg elég rossz érzéseim vannak amiatt, ami történik körülöttünk, a pénzügyi válság miatt, ami mindent berekesztett. De amire itt szert tettem, az út, amire itt ráléptem, kivirágoztatott, lelkessé és reménytelivé tett, mivel most látom a napot és a sugarait.” Majd így folytatta: „ A nap, a sugarak, amiket itt láttok, azok a dolgok, amiket majd megmutatunk más bevándorlóknak. Azoknak, akik még mindig el vannak veszve, akik nem tudják, hogy mit tegyenek, akik csak ülnek otthon és sírnak. „ Bár a csoport mindig egy személyes problémával, az elnyomásnak egy személyes történetével kezdi a foglalkozásokat, a cél nem az, hogy egyedi megoldásokat találjunk, hanem az, hogy a probléma társadalmi dimenzióját felderítsük; hogy feltárjuk az elnyomás szerkezetét, és aktiváljuk a kollektivitást. A Sierra Leone-i Lauretta ezt mondta: „Amikor bevándorló-találkozón vagyok, mindig javaslom, hogy ne azokra a dolgokra koncentráljunk, amik megtörténtek velünk. Ellenkezőleg, azt kéne kitalálnunk, hogy hogyan birkózzunk meg velük. Itt az idő, hogy megmutassuk az embereknek ezt az előadást, mert egy krízis kellős közepén vagyunk!” A résztvevők kifejezik a társadalmi elnyomás által keltett érzéseiket. Az érzések ilyen módon való kifejezése kezdetben a csoporthoz való tartozás érzését hozza magával. A résztvevők meghitten és kényelmesen érzik magukat egymással. A csoport alapja az olyan közös érzések köre, amelyeket az elnyomás különböző formái alakítottak. Ily módon az érzések sarkallnak cselekvésre. Ezek nem csupán „gondolatok arról, hogy miként érzek”, sokkal inkább gondolatok különböző társadalmi helyzetekről. Egy erőteljes érzést társadalmi cselekvésbe fordítunk. A résztvevők ugyanabban a kulturális valóságban élnek, hasonló érzéseket alakítanak ki, amelyek táplálják mind az egyéni, mind a kollektív cselekvés szféráit (Boemi 2010). A brazil Elnyomottak Színháza facilitátor (joker) Barbara Santos a „hatalom egyensúlytalanságaként” határozza meg az elnyomást. Az elnyomottnak egy dinamikus definíciója ez, szemben az „áldozat” szóval, 66

amelyet a közöny és a depresszió határoz meg: „az elnyomás akkor jön létre, amikor nincs egyensúlyban a hatalom. Ez az egyensúlytalanság igazságtalansághoz vezet. Akik birtokolják a hatalmat, megpróbálják tehetetlenségben tartani a többieket. De ez az elnyomás („oppression”) nem egyenlő a depresszióval („depression”). Az elnyomott nem tehetetlen áldozata az elnyomásnak. Az elnyomott az, aki tudatában van az általa elszenvedett elnyomásnak. Az a személy, aki érzi a változás szükségességét, és akarja is azt.” (Zoniou 2010). Brecht szerint a társadalmi átalakulás elsődleges feltétele a közgondolkodás számára megszokott dolgok „ismeretlenné tétele” (Brecht 1964). A színház segítségével a valóság szokatlanként mutatható be, aminek következtében társadalmi kritika tárgyává válik (Brecht 1979). A társadalmi átalakulás emberi tevékenység révén érhető el (Boal 2000). Hawa ezt mondta: „Megmutatjuk majd a görögöknek, hogy nem mi, a bevándorlók vagyunk a probléma forrása. Képesek vagyunk mindannyian együtt élni, összhangban, összetartva.” Click az improvizációs játékokból vett jeleneteket rajzolt a workshop térképére. Az egyik egy terhes külföldi nőt mutat, aki sorban áll a városházán, hogy megkapja a tartózkodási engedélyhez szükséges papírjait. Egyik hivatalnok sem hajlandó neki segíteni, „mert külföldi”. Click szerint, ha a görögök látják ezt a jelenetet, talán felismerik. Én megjártam mindezt a nehézséget, rossz papírokkal mentem a városházára, fordítások nélkül, és senki sem törődött velem.” Valóban, némely bevándorló résztvevő „elnyomottként”, de nem áldozatként mutatja be magát. Az albániai Mariola mintha erősebbé vált volna az Egyesült Afrikai Nők Egyesülete csapatának és tevékenységeinek köszönhetően. A workshop térképét a következőképpen mutatta be: „Ez egy cseresznyefa, a csapat, amely nagyon mély gyökereket vert bennem. Úgy érzem, elértem azt, amit akartam: hogy képes legyek kapcsolatokat kialakítani a lányokkal, és hogy képes legyek új dolgokat tanulni. Mivel nagyon nagyra tartom azt, amit csinálnak, én is hozzájuk hasonlóvá szeretnék válni, egyre jobban küzdeni azokért a dolgokért, amiket el szeretnék érni, akár az állampolgárságról, vagy bármi másról legyen szó. Nagyon tisztelem ezeket a nőket. Ez nagy segítség nekem, és remélem, hogy egyszer képes leszek úgy tenni a dolgokat, ahogy ők teszik. Itt a nap, a fény, mindannyian egyesülünk.” A térképre felírta, hogy „Mindig van remény! Küzdenem kell érte!”

Empowerment Több kutatás is kimutatta, hogy az Elnyomottak Színháza növeli az egyéni és a kollektív empowerment fokát (Alkistis 2008). Nem az a célja, hogy elfedje a csoportot alkotó egyének közötti ellentéteket, sem az, hogy a harmonikus együttélést teremtvén egyfajta ’katartikus’ állapotba vezesse őket. Az sem célja, hogy a résztvevők megosszák egymással a mindennapi problémáikat és ezáltal talán el is fogadják az elnyomó helyzetet úgy, ahogy van. A cél a kritikai pedagógia által definiált empowerment elérése. Julian Boal szerint „túl könnyű úgy tenni, mintha demokratikusak lennénk. Létrehozunk egy teret, amelyben hagyjuk az embereket beszélni. Amennyiben ez a tér azt teszi lehetővé, hogy az emberek beszéljenek, és nem azt, hogy a szavaikat tettekre fordítsák, akkor egy olyan teret hoztunk létre, amelyben az emberek a nyilvánosságban való beszéd révén könnyebbülnek meg. Ez megkönnyebbülés, nem felszabadítás az elnyomás alól.” (Zoniou 2010) A Sierra Leone-i Hawának három gyereke van, és sok nehézséggel szembesül a bürokrácia útvesztőiben, amikor megpróbálja elismertetni a gyermekei állampolgárságát (annak ellenére, hogy mindhárman Görögországban születtek). Úgy érzi, hogy a színház révén képes lesz másként beszélni és cselekedni az őt aggasztó ügyekben: 67

„Úgy érzem, hogy a gyerekeim jövő nélkül nőnek fel. Azt látják, hogy a szüleik mindent megtesznek, szaladgálnak jobbra-balra a megfelelő papírokért, hogy törvényes állampolgárokká tegyék őket (…). Végső soron a törvény az olyan embereket diszkriminálja, akik várnak, legálisak, akik rendesek. Mi lesz a gyerekeimmel? Életük végéig bevándorlók lesznek? Erről szeretnék beszélni az előadásunkon.” Bár az Elnyomottak Színházának az a célja, hogy vitát indítson a társadalmi igazságtalanság kérdéseiről, ezt a vitát nem szavak, hanem tettek által és tettek érdekében valósítja meg. A zimbabwei Click a következőképpen beszélt az általa elért empowermentről: „Ez a workshop erőt ad nekünk ahhoz, hogy beszéljünk a problémáinkról. (…) Kezdenünk kell vele valamit.” Ira, az egyik görög résztvevő ezt mondta a workshop térképéről: „A lila én vagyok, ez a narancssárga ajtó pedig a workshop kapuja. És bár kint még szürke nyilak vettek célba, amint beléptem ezen a kapun, együtt virágoztam a többiekkel - mindegyikünk külön-külön, közösen mégis egy szép nagy virágot teszünk ki.” A színházi workshop az együttműködés és a kommunikáció támogatása révén a szolidaritás érzését alakítja ki, valamint egy olyan kapcsolatot hoz létre a résztvevők között, ami közvetlenebb a megszokottnál. Fotini, egy görög résztvevő vonakodva kezdte a workshopot, mivel nem tudta, mire is számítson: „Itt az elején egy hajót láttok, mivel utazásként tekintettem a workshopra. Itt egy zárt boríték, mert nem tudtam, hogy mivel fogom szemben találni magam. Itt mosolygok. Ezek pedig olyan akadályok, amelyekkel a foglalkozásokon szembesültem.” A játékok és tevékenységek segítségével kialakult egyfajta bizalom és biztonságérzet, amely lehetővé tette egy barátságos és biztonságos légkör, illetve a bajtársiasság érzésének megteremtését. Fotini szerint „az Afrikai Nők Egyesületének háza egy napos házikó, amit egy fa ágazatába építettek. Itt van mindannyiunk keze, az üdvözlés. Itt vannak azok az ajándékok, amiket kaptam: az, ami köztünk alakult ki, a csoportban létrejövő kötődések, a társas interakció, az Képszínház, ami mindig nagyon kreatív módon segít abban, hogy az ember a testével el tudja mondani azt, amit akar. Tetszik és érdekel, minden nagyon jól ment, emiatt virágzik itt a fa.” Amikor az afrikai Hawa megkérdezte tőle, hogy „miért raktad fel az Afrikai Nők Egyesületét a fa tetejére?”, mindenki nevetett. Fotini azonban komolyan válaszolt: „Mert ez a faházikó olyasmi, amit nagyon szeretek. Egy menedék, ahol megnyugodhatsz, ellazulhatsz, messze a rossz emberektől”. Lea, az egyik görög résztvevő így írta le saját tapasztalatait: „Együtt sikerült eljutnunk egy fához, ami itt a célt jeleníti meg. A cél nem csak az előadás, hanem mindaz a tapasztalat, amelyet a workshop során szereztem. Életemben először most kerültem kapcsolatba színházzal és más kultúrákkal, találkoztam más országbeli nőkkel. Ezt a napot magamnak rajzoltam – a nap segített abban, hogy túllépjünk a nehézségeken, erőt adott a folytatáshoz. A workshop során megtapasztaltam, hogy erőt teremt, ha egyesülünk, és nem csupán egyénekként cselekszünk, amit nem mondtam volna a workshop előtt.”

2.Fórum Színházi előadás: a harmadik esettanulmány A két kísérleti projekt részeként megtartott workshopokon a résztvevők rengeteg olyan történetet meséltek különféle narratív, vizuális és performatív technika segítségével, amelyek a veszteség, az elnyomás, az igazságtalanság és az eltérő kontextusokhoz való alkalmazkodás tapasztalataihoz kapcsolódtak. A workshopok végén ezeknek a különböző történeteknek a résztvevők által a legfontosabbnak ítélt elemeit kapcsoltuk össze egy előadásban, amelyhez az Afrikai Nők Egyesületének egyik antirasszista kampányából kölcsönöztünk címet: „Mondj nemet a bölcsőben kezdődő rasszizmusra”. Néhány a csoport megélt történetei közül: - Történet a lakásfenntartási támogatás elutasításáról: egy hivatalnok elutasítja a bevándorló lakásfenntartási támogatásért benyújtott kérvényét annak ellenére, hogy a szóban forgó személy bejelentett lakos, tehát normális esetben jogosult lenne a támogatásra. A törvény nem egyértelmű ez ügyben, a hivatalnok pedig ezt kérdezi: „Honnan tudjam, hogy nem fogja majd a pénzt és megy vissza vele a saját országába?” - Egy hosszú barátság története görög és bevándorló fiatalok között, akik rádöbbennek, hogy útjaik el fognak válni, mert a törvény eltérően kezeli őket. - Történet egy bevándorló diákról, aki az Erasmus program keretein belül Spanyolországba szeretne utazni a barátaival. A diák rengeteg időt veszteget a görög bürokrácia útvesztőiben, mígnem kiderül, hogy haza kell utaznia annak érdekében, hogy vízumot kapjon. A végső előadás összeállítása során a résztvevők kritikai módon gondolkodtak céljaikról. Az improvizáció, a viták és próbák során a csoport fő célkitűzését a következőképpen fogalmazták meg: „Egyfelől más görögöket megismertetni a problémával, másfelől más bevándorló nőket megerősíteni és bátorítani, hogy támogassanak minket és csatlakozzanak hozzánk, harmadrészt pedig megértetni velük, hogy lehet megoldást találni a nehézségekre.” A résztvevők, miután reflektáltak arra a valóságra, amelyben élnek, a gondjaik okaira, arra, hogy hogyan jön létre az igazságtalanság, és hogy hogyan tudnak viselkedésükkel ellene tenni, meg akarják osztani a workshop során szerzett tudásukat a társadalom többi részével. A végső előadásban a bevándorló nők szerepét a görög résztvevők öltötték magukra (és fordítva). Ez a szerepcsere elsősorban lehetővé tette a résztvevők számára, hogy a másik bőrébe bújjanak és megtapasztalják az empátia érzését. Másodsorban a csoport úgy gondolta, hogy ha a nézőközönség görög tagjai azzal a paradox látvánnyal szembesülnek, hogy egy afrikai nő játssza a görög közalkalmazottat, kritikusan reflektál majd arra, hogy az általa mutatott udvariatlan viselkedést hogyan élik meg a bevándorlók, illetve, hogy egy görög bevándorló hogyan érezné magát akkor, ha így bánnának vele egy idegen országban. Ahogy Brecht is érvelt egyik művében (1964) a V-effektus (a brechti elidegenítő effektus) gyorsabban bírja az embereket kritikai önreflexióra.

A Fórum Színházi előadás leírása Két fiatal lány, egy Aisha Camara nevű Sierra Leone-i diáklány és görög barátnője Katerina, akik gyerekkoruk óta igen közel állnak egymáshoz, az egyetemi kar titkársága előtt álldogálnak, és az Erasmus programról szóló közleményt olvasnak. Ők is részt szeretnének venni a programban, így hát bemennek a titkárságra, hogy kitöltsék a szükséges papírokat. A tisztviselő ellenben nem tudja, hogy hogyan kezelje Aisha ügyét – bár Görögországban született, még nem rendelkezik görög állampolgársággal, és épp arra vár, hogy megújítsák a tartózkodási engedélyét. A lányok mindezt igazságtalannak tartják, és megpróbálnak kitalálni valamilyen megoldást. Az engedély megújítása akár egy évig is elhúzódhat, amely idő alatt a bevándorló nem utazhat sehova a saját országát kivéve. Aisha anyjához mennek, akit meghat lánya eltökéltsége, hogy külföldön foly69

tassa tanulmányait, így az athéni városi tanácshoz megy, hogy felgyorsítsa a tartózkodási engedély kiállítását. Itt azonban a hivatalnokok rasszizmusával, közönyével és a professzionalizmus hiányával szembesül. Kiszolgáltatott áldozatként érzi magát, akárcsak a többi sorban álló bevándorló. Azt is sértőnek találja, ahogy úgynevezett „szakértők” illegálisan pénzért kínálják a tartózkodási engedélyt. Ezek a jelenetek nem csupán a bevándorlók problémáit érzékeltetik, hanem rávilágítanak a hivatalnokok nehéz munkakörülményeire is – a folyamatosan változó szabályozás, a leépítések és a fizetéscsökkentés mind nehezíti az dolgukat. Végül az anya hazamegy és közli a lányokkal, hogy nem tudja megoldani a problémát. A lányok mérgesek, érzik az igazságtalan bánásmódot és eltökéltek, hogy tegyenek ellene. De mi a helyes cselekedet? Ezen a ponton kapcsolódik be a nézőközönség. A 2010. május 27-i Athén központjában található színházban megtartott előadáson nagyon sok ember vett részt – több mint százan ültek a közönség soraiban: környékbeli lakosok és migráns csoportok tagjai, görög emberi jogi aktivisták, akadémikusok és döntéshozók és persze a színészek családja és barátai. Az első előadás körülbelül húsz percig tartott. Ezt egy, a jokerek által irányított beszélgetés követte arról, hogy mennyire tudta valósághűen bemutatni az előadás a problémát, az elnyomóelnyomott dinamikát. Ezután következett a második előadás, amelybe már a közönség is bekapcsolódott. Néhány megoldási javaslatot aztán ki is próbáltak a játszó-nézők. Íme, néhány a közönség javaslatai közül: megpróbálni megváltoztatni a hatóság, illetve az azzal szembeni hozzáállást; nem viselkedni vesztesként, hanem verbális és nem verbális módon is törekedni a jogok érvényesítésére; kíséret egy ügyvéd által. Több különböző utat is kipróbáltunk az előadás során, a diplomatikus magatartástól egészen az agresszivitásig, megvitatva az egyes utak lehetséges hatékonyságát. Más javaslatok inkább a kollektív cselekvés irányába mutattak. Ahelyett, hogy egyedül cselekednének, a lányok kérhetnék a hallgatók szövetségének segítségét is. Ebben az esetben a szövetség lenne az, amely cselekedne, összegyűjtené a szükséges információt, bevonná a folyamatba az egyetemi vezetőket, leveleket írna a bevándorlókkal foglalkozó döntéshozóknak stb. Hasonló javaslat lenne a bevándorlói- vagy civilszervezetek megkeresése, amelyek díjmentesen kínálnak jogi tanácsadást és támogatást. Más intervenciók a görög lányt célozták meg arra vonatkozólag, hogy ő milyen módokon támogathatná még a barátját. Emellett sok javaslat volt arra nézve is, hogy hogyan lehetne a hivatal alkalmazottainak figyelmét jobban felhívni arra, hogy viselkedésük milyen hatással jár, növelve a migránsokkal szembeni empátiájukat. Legalább másfél órán keresztül tartott a vita, amelyet a különböző országokból érkező bevándorlók folytattak. Most először beszéltek nyilvánosan és szerepeltek színpadon. A görög résztvevők, akik életükben először játszották a bevándorló szerepét, rájöttek, hogy egyáltalán nem olyan könnyű az elterjedt rasszista attitűddel megbirkózni, mint ahogy azt hitték. A döntéshozók és a bevándorlási hivatalnál dolgozó közalkalmazottak felajánlották jogi és gyakorlati tudásukat, különféle módszereket javasoltak arra nézve, hogy a bevándorlók hogyan állhatják meg a helyüket a rasszista hivatalnokokkal szemben. A játszó-nézők megoldási javaslatai bepillantást adtak a bevándorlók hétköznapi problémáiba mind a résztvevők, mind a közönség számára. A görögöknek is meg kell birkózniuk a multikulturalizmus és a nehéz gazdasági helyzet által állított nehézségekkel. Új tudás, képességek és attitűdök keletkeztek, amikor a résztvevők közös utakat próbáltak találni annak érdekében, hogy megbarátkozzanak ezzel az újfajta valósággal. A liminalitás – a marginális helyzet, a „communitas” (Turner 1982) – amelyben mind a görög, mind a bevándorlók úgy érezték, hogy 70

élnek a színházi workshop és előadás pontjáig, azon az estén felcserélődött a valóságnak egy képzeletbeli rekonstrukciójával az elnyomott művészek színházi közössége révén (Boal 1995). A Fórum Színház során az előadók ’közszereplőkké’ (public actors) váltak, a társadalom valódi polgáraivá, akik új erőre tettek szert annak érdekében, hogy megváltoztassák saját és mások sorsát.

Konklúzió Következtetésképpen azt állítjuk, hogy az Osmosis és a University of Peloponnese által lefolytatott kísérleti projekteknek a résztvevőkre vonatkozó eredményei a következők: - A törvények, jogok és intézmények ismeretének mélyítése. - A kulturális tudás gazdagítása, az interkulturális érzékenység fejlesztése és az etnocentrikus világnézetekből való kimozdítás. - Bizalommal teli kapcsolatok építése a multikulturális csoport tagjai között, a másik félelmeinek, határainak, ritmusainak, érzelmeinek, elképzeléseinek és ideáljainak empatikus megértése. Nyitottság és rugalmasság. - Az interperszonális és kooperatív készségek fejlesztése egy kollektív projekt létrehozása révén. A csapatmunka és szolidaritás erősítése. - A résztvevők megismertetése a testbeszéd használatával, illetve a testtel, mint kifejező erővel rendelkező médiummal. - Az érzelmi intelligencia serkentése. A képzelőerő és kreativitás aktiválása. - Öntudatosság-, önbecsülés- és önbizalom-építés. - A veszteség, a kulturális sokkhatások és az alkalmazkodás személyes történeteinek és tapasztalatainak feldolgozása. - A döntéshozásban való részvétel bátorítása. - A színházi és művészeti készségek, illetve a performativitás fejlesztése. A görög társadalomra vonatkozóan a projekt eredménye a multikulturális együttélés és az interkulturális adaptáció folyamatának érzékeny kérdéseivel való foglalkozás egy vegyes társadalmi háttérrel rendelkező nézőközönséggel a Fórum Színházi előadás során. Végül a projektnek egy nagyon is konkrét eredménye egy vegyes összetételű állandó színházi csoport megalakulása, amely a jövőben is bemutat majd hasonló darabokat.

Hivatkozások Alexias, G., 2003. Human body from biology to virtuality. The Greek Review of Social Research (327-357) (in Greek) Alkistis, 2008, Black Cow, White Cow: Drama in Education and Interculturality. Athens: Topos (in Greek) Baron-Cohen, d., 2006, Transformance: Towards the performance of participatory democracy and selfdetermination, in N. Govas, N. Holeva, Theatre-in-Education: Creating New Roles for 21st Century. Proceedings from the 5th International Theatre / Drama in Education Conference. Athens March 2006. Athens: Hellenic Theatre/Drama Education Network Barone, T. & Eisner, E., 2011, Arts based research. Thousand Oaks, CA: Sage Bernardi, C., 2004, Il teatro sociale: l’arte tra disagio e cura. Roma: Carrocci Boal, A., 2006, The Aesthetics of the Oppressed, London: Routledge Boal, A., 2000, Theatre of the Oppressed. London: Pluto Press Boal, A., 1998. Interview “Augusto Boal”. To Vima. Athens, 19/07/1998 (in Greek) Boal, A., 1995, The Rainbow of Desire: The Boal Method of Theatre and Therapy. London: Routledge Boal, A., 1992, 2nd edition 2002, Games For Actors and Non-Actors. London: Routledge Boemi, N., 2010, Looking for theatricality: descriptive dimensions of Theatre of the Oppressed- the example of Barcelona. Education and theatre: 11. Athens Boemi, N. 2012, Social intervention of immigrants through theatre: body as a place of experience and action. Paper-presentation at the 2nd Theatre Conference of Hellenic Scientific Association of Theatrologists: Immigrants and refugees in contemporary dramaturgy and stage. Athens Bourdieu, P., 2006, The logic of practice. Athens: Alexandria (in Greek) Bourdieu, P., 2002, Distinction: A Social Critique of the Judgement of Taste. Athens: Patakis (in Greek) Bourdieu, P., 1986, The forms of capital. In J. Richardson (Ed.) Handbook of Theory and Research for the Sociology of Education. New York, Greenwood: 241-258 Brecht, B., 1964, Brecht on Theatre: The Development of an Aesthetic. New York: Hill and Wang Carspecken, P., 1996, Critical ethnography in educational research: A theoretical and Practical Guide. London: Routledge Conrad, D. (2004). Exploring risky youth experiences: Popular theatre as a participatory, performative research method. International Journal of Qualitative Methods , 3(1) Csordas T., 1994, Embodiment and Experience: The Existential Ground of Culture and Self. London: Cambridge University Press Csordas T., 1993, Somatic modes of attention, Cultural Anthropology (82 :135-56) Dennis, B., 2009, Acting Up: Theater of the Oppressed as Critical Ethnography. International Journal of Qualitative Methods, 8(2) Denzin, N. K., 2003, Performance Ethnography: critical pedagogy and the politics of culture. Thousand Oaks: Sage Foucault, M., 1989, Discipline and Punish: The Birth of the Prison. Athens: Rappa (in Greek) Freire, P., 2007, Pedagogy of the Oppressed. New York: Continuum Goffman, E., 2006, The Presentation of Self in Everyday Life. Athens: Alexandria (in Greek) Govas, N., 2009, Activities, Exercises, Techniques, in A. Mavrocordatos (ed.) mPPACT manifest - the book methodology for a Pupil and Performing ArtsCentred Teaching, Sandy: Authors OnLine Ltd Govas, N. & Zoniou, Ch. (eds), 2010, Theatre-in-Education Programmes with Forum Theatre Techniques. Athens: Hellenic Theatre/Drama Education Network & Osmosis – Centre for the Arts & Intercultrual Education (in Greek) Knowles, G., & Cole, A., 2008, Handbook of the Arts in Qualitative Research: perspectives, Methodologies, Examples and Issues. Thousand Oaks: Sage Publications Merleau-Ponty, M., 2004, The world of perception. London and New York: Routledge Mienczakowski, J., 2001, Ethnodrama: Performed research - Limitations and potential, in P. Atkinson, S. Delamont, A. Coffey, J. Lofland, & L. Lofland, Handbook of Ethnography (468-376). London: Sage 72

Pammenter, D. & Mavrokordatos, A., 2004, On being and becoming in someone elseâ&#x20AC;&#x2122;s world. Who calls the shots?, in N. Govas, (ed.), Theatre/Drama and Performing Arts in Education: Creativity and Metamorphosis. Proceedings from the 4th Athens International Theatre Education Conference. Athens, March 2004. Athens: Hellenic Theatre/Drama Education Network Papataxiarchis, E., 1994, Emotions and Alternative Politics of Autonomy in Aegean Greece. Mytilini: University of the Aegean Synott, A., 1993, The Body Social, London and New York: Routledge Turner, Victor, 1982, From Ritual to Theatre â&#x20AC;&#x201C; The Human Seriousness of Play. New York: Performing Arts Journal Publications Zoniou, C., 2010, Augusto Boal (1931-2009), Education & Theatre, 11 Zoniou, C., 2012, Theatrical and drama-in-education techniques for the development of the holistic intercultural competence of educators. Unpubl. PhD Thesis (in progress), University of Thessaly

2.3. KITÖRÉS A TÁRSADALMI ELSZIGETELTSÉGBŐL - DRÁMA-ALAPÚ BEAVATKOZÁS BEVÁNDORLÓKKAL MAGYARORSZÁGON Horváth Kata “Az alkalmazott színház egy úgynevezett harmadik teret hoz létre, ahol az interakció és az egymásra hangolódás lehetségessé válik. Olyan hely ez, ahol az emlékek és a hallgatólagos tudások a dialógusokon és az eljátszott történeten keresztül verbális formát öltenek. E hallgatólagos tudás a folyamat során közössé és explicitté válik.” (Mehto 2008, in Suvi, 2011) INFORMÁCIÓK A KÍSÉRLETI PROJEKTRŐL: Mi volt a projekt neve? Állomások – Fórum Színházi workshopok migránsok számára (Stations – Forum theatre workshops for migrants) Ki javasolta (melyik partner)? Artemisszió Mikor valósították meg? 12 alkalom 2011. szeptembertől decemberig Melyik művészeti ág volt a meghatározó (ha volt ilyen)? Fórum Színház, Drámapedagógia Kik tartották a workshopot? Bori Viktor – színész, drámatanár, Szabó Veronika – fórumszínház facilitátor

Absztrakt Cikkünkben azzal foglalkozunk, miként képes hatni egy drámát használó eljárás a magyarországi migránsok életére a befogadó társadalomban. Ez az eljárás lehetőséget teremt a bevándorlóknak arra, hogy társadalmi tapasztalataikat és identitásukat kifejezzék és újraalkossák. A tanulmány az elszigetelődés társadalmi tapasztalataira összpontosít, valamint e tapasztalatok átalakíthatóságát firtatja, az alkalmazott dráma és színház módszereinek segítségével. A kvalitatív – résztvevő megfigyelésen és interjúkon alapuló – kutatás eredményeire hivatkozva cikkünk megerősíti, hogy az alkalmazott színház enyhítheti az új bevándorlók társadalmi elszigeteltségét azáltal, hogy fejleszti szociális készségeiket és kompetenciáikat, erősíti kritikai tudatosságukat és önreflexiós képességüket, segíti őket társadalmi kapcsolatok létrehozásában. Mindezt azáltal, hogy megkönnyíti tapasztalataik kifejezését, és megerősíti őket azon törekvésükben, hogy képviseljék migráns identitásukat.

1. A program kiindulópontja: A bevándorlók elszigeteltsége a magyar társadalomban A Magyarországra érkező, magyarul nem beszélő, sok esetben színesbőrű migránsok egy különösen zárt, etnikailag homogén társadalommal találkoznak (az egyetlen jelentős látható kisebbség a romák csoportja). Mindennapos idegengyűlölettel, bevándorlóellenes előítéletekkel, szigorú és bonyolult bevándorlási törvényekkel, érthetetlen bürokráciával: egy ellenséges társadalom ellenséges hatóságaival kell szembenézniük. A helyi és nemzetközi közvélemény kutatások adatai szerint, hazánkban az idegengyűlölet mértéke az egyik legmagasabb Európában: a népesség több mint 50 százaléka bevándorlás és bevándorló ellenes. A kutatások szerint, a magyarok bevándorlóellenes attitűdje nem a külföldiekkel kapcsolatos negatív tapasztalatokon, hanem hagyományos kulturális mintákon alapul (csupán a helyiek kis részének van kapcsolata bevándorlókkal). A külföldiekkel szembeni negatív attitűd az elmúlt húsz évben nem változott. Egyfelől egy szélesebb körű integrációs politika, másfelől intézmények és hosszú távú integrációs programok hiánya miatt. Emiatt a bevándorlók szegregált helyzetbe kerülnek, és gyakran bezáródnak a kisebb etnikai közösségeikbe: keveset és csupán felületesen kommunikálnak a helyiekkel, és ritka, hogy be tudnak kapcsolódni bármilyen helyi, közösségi tevékenységbe, társadalmi eseménybe. 74

2. A program struktúrája Általános célkitűzés Az „Állomások” projekt általános célja egy olyan dráma- illetve színház alapú oktatási/integrációs program kialakítása volt, amely a Magyarországra érkező bevándorlók számára eszközöket kínál társadalmi tapasztalataik és identitásuk megfogalmazásához és újraalkotásához annak érdekében, hogy könnyebbé váljon beilleszkedésük a magyar társadalomba. A feltételezés az volt, hogy az alkalmazott színházi és drámai workshopok hatékony eszközöket biztosíthatnak a társadalmi elszigeteltség leküzdésére a résztvevők művészeti és szociális készségeinek (főképp kreativitásuk) javításával, a kritikai tudatosság felébresztésével, valamint társadalmi kapcsolódások létrehozásával. Tartalom A projekt a résztvevők személyes tapasztalataira támaszkodva, a társadalmi elszigeteltség kérdésére összpontosított .Az elszigetelődést egyszerre határoztuk meg úgy, mint az egyének pszichés akadályait és mint a helyi társadalmi viszonyok következményeit Célkitűzések A résztvevők társadalmi bevonásának elősegítésére dráma és színház alapú metodológiával dolgozó programot hoztunk létre, annak érdekében hogy négy különböző, de egymáshoz kapcsolódó részterületen valósítsunk meg célkitűzéseket. • Személyes készségek és kompetenciák fejlesztése: • A társadalomkritikai szemlélet és az önreflexió fejlesztése • Új társadalmi kapcsolatok kialakítása: • A migránsok tapasztalatainak megfogalmazása, és a migráns identitások bemutatása egy szélesebb közönség számára A program teljes struktúráját és a színházi folyamat egyes tevékenységeit e célok mentén alakítottuk ki. Módszertani háttér Módszertani szempontból a program elsősorban az Augusto Boal által kidolgozott „Elnyomottak Színháza” , illetve„Fórum Színház” koncepción alapul. A módszer leírását lásd a jelen fejezet Együtt virágzunk a színház erejével! című cikkében. A folyamat A teljes drámafolyamat az első névtanuló játékoktól a nyilvános fórum színházi előadásig a fentebb megfogalmazott célkitűzéseket szolgálta. Természetesen a folyamat különböző pillanataiban a célok különböző aspektusai kerültek előtérbe. A végig drámás és színházi eszközöket használó folyamatban három különböző fázis és forma követte egymást: dráma workshopok, színházi próbák és végül a fórum színházi előadás. Boal-i és színházpedagógiai technikákon alapuló csapatépítő és bemelegítő játékok A játékok során az ön- és csoportismeret,, a testészlelés és az önkifejezés fejlesztésére összpontosítunk. Ezek a gyakorlatok a mozgás és a spontaneitás fejlesztését szolgálják, amely lehetővé teszi, hogy a résztvevők jól érezzék magukat, kibújjanak a „páncéljukból”, elfeledkezzenek a mindennapos gondokról és jobban tudatában legyenek testüknek és gesztusaiknak.

Az empátia és bizalom építésére szolgáló játékok A játékok célja (lásd: a vak sorozat, a tükör), hogy a résztvevők szolidárissá váljanak egymás iránt, és empatikuak legyenek a többiek félelmeivel, korlátaival, ritmusával, szándékaival kapcsolatbanA egfontosabb azonban az volt , hogy a különbségeket és a nyelvi korlátokat áthidalva, képesek legyenek feloldódni, ráhangolódni és együtt dolgozni a többi résztvevővel.

Élőszobrok és improvizáció

A hétköznapi tapasztalatok színrevitele A résztvevők hétköznapi tapasztalatait drámapedagógiai módszerek segítségével állóképek vagy rövid jelenetek formájában jelenítettük meg. A résztvevőknek különböző feladatokon dolgoztak. Először arra kértük őket, hogy egyénileg mutassanak be egy kétperces jelenetet előző hetük egy fontos pillanatáról. Egy következő étapban olyan fogalmakat gyűjtöttünk közösen, amelyek számukra az „otthon” illetve „Magyarország” témához kapcsolódnak. Ezt követően néhány kiemelkedően fontos fogalom használatával írtak jeleneteket. Végül azt a feladatot kapták, hogy készítsenek állóképeket az elnyomottság állapotáról, illetve interkulturális találkozásokról vagy konfliktusokról. A fenti feladatok improvizált etűdjeit később a fórum színház jeleneteihez használtuk fel.

A Fórum színházi jelenetek kidolgozása A bevándorlókat érintő főbb mindennapi témákat és problémákat fórum színházi jelenetekben dolgozzuk fel. A próbák lehetőséget nyújtanak az élethelyzetek mélyebb megértésére, a strukturális okok feltérképezésére és a lehetséges viselkedésmódok eljátszására. Az előadásban aztán ezeket a helyzeteket már a nézkkel lehet megvitatni.. 76

A fórum színházi előadás A rövid jelenetekből és pillanatképekből álló előadás egy buszutazást mutatat be. A folyamatos, talán soha véget nem érő utazás egyes állomásain az utasok jellegzetes élethelyzetei elevenednek meg. Néhány epizód nagyon mes�sze játszódik térben és időben. ( Egy diktatórikus rezsim emlékképei például, amelyek sejthetően az utazás múltbéli kiindulópontjai). Az egyes állomások kis jelenetei nem adnak ki egy összefüggő történetet, kapcsolatuk asszociatív. Emiatt a nézők soha nem lehetnek biztosak benne, hogy az egyes epizódok az utasok álmait, emlékeit vagy a mindennapi tapasztalatait mutatja-e be, esetleg félelmeiket egy elképzelt, jövőben bekövetkező szituációval kapcsolatban. Némelyik jelenet realisztikusabb, mint a többi, némely helyzet igazságtalanságot és elnyomást jelenít meg, míg mások az idegenség ellentmondásos érzéseit próbálják bemutatni. Az előadás tulajdonképpen e pár perces történetek sorozata, amelyek ugyanazon utazás különböző állomásaiként kapcsolódnak össze.

3. A program résztvevőinek tapasztalatai A társadalmi elszigeteltséggel kapcsolatos tapasztalatok és azok átalakulása két résztvevő személyes történetében “ [A dráma workshop] nagyon jó módja annak, hogy a külföldiek részévé váljanak a maygar társadalomnak. . A magyar nyelv nagyon nehéz, és ha nem értesz magyarul, ha nem beszéled a nyelvet, akkor ahelyett, hogy Magyarországon élnél, automatikusan kívül kerülsz. Csak a saját országodból valókkal jársz össze, akikkel az anyanyelveden beszélsz. És ez nem túl jó, mert hiába élsz egy adott országban, igazából mégsem ott élsz. Ez a program valóban segít a bevándorlókon, úgy értem mindenkin, aki külföldi itt, hogy megértse az ország dinamikáját, és több kapcsolata legyen a helyi magyarokkal.” (Darab, résztvevő) «Amikor valami személyes tapasztalatot mondasz el vagy mutatsz meg egy játékban, esetleg egy improvizáció során, és a visszajelzésekből megtudod, hogy mások ugyanezt tapasztalják, azt élheted meg, hogy kevésbé vagy már egyedül. Ezek valóban jó pillanatok.» (Wulan, résztvevő) A program kontextualizálása és áttekintése után ebben a fejezetben a bevándorló résztvevők tapasztalataival és identitás-narratíváival foglalkozunk. Általános kérdésfeltevésünk, hogy miként építik fel identitásukat bevándorlóként Magyarországon, és mi lehet a színházi program hatása erre az identitásépítő folyamatra. Elsősorban az elszigeteltség jelenségét igyekszünk feltérképezni. Ez a téma mind az interjúk, mind pedig a színházi improvizációk során központi szerepet kapott. Az elszigeteltséget/elszigetelődést átformálható társadalmi tapasztalatnak és pszichológiai állapotnak tekintjük, és megvizsgáljuk, hogy a színházi intervenció hogyan segíthet az embereknek, hogy kitörhessenek társadalmi elszigeteltségükből. A fenti két résztvevő személyes történetei képezik majd elemzéseink alapját. Írásunk önéletrajzi és fenomenológiai megközelítése egy általánosabb szinten betekintést nyújthat a társadalmi elszigeteltség összetett jelenségébe, hiszen a példákon keresztül megvizsgáljuk a hozzá kapcsolódó tapasztalatokat, érzéseket és jelentéseket. Darab és Wulan (álnevek), az esettanulmányok főhősei az elejétől a végéig részt vettek a színházi workshopon. A többi csoporttaghoz hasonlóan velük is interjút készítettünk a folyamat elején, tevékenységüket végigkövettük a workshopok során, és egy újabb interjú készült velük a program lezárását követően.. Különböző háttérrel, státussal és migrációs történettel rendelkeznek: Darab Iránból érkezett politikai mene77

kültként, Wulan két éve él Budapesten a családjával: édesapja az indonéz követség vezetője. Bár más-más módon, de a társadalmi elszigeteltség mindkettőjük számára központi kérdés. Darab életében az elszigeteltség elsősorban azt jelenti, hogy akaratával szemben, családjától távol, tőlük elszakítva él. Wulan elszigeteltséggel kapcsolatos tapasztalata családja transznacionális identitásához kapcsolódik és ahhoz a tényhez, hogy Wulan folyamatosan költözik. Új helyszínre érkezve nehezen ismerkedik, és nehezen köt új barátságokat. A résztvevők az előzetes interjúk során már megemlítették ezeket a tapasztalatokat, de jelentésük a színházi improvizáció során vált egyértelművé. A záró interjú során közösen felidéztük ezeket az improvizációkat, majd arra kértük őket, hogy interpretálják ezeket, és kapcsolják őket személyes élettapasztalataikhoz.

Darab: „Rájöttem, hogy meg kell változtatnom a hangom” A drámafolyamat elején Darabot csendes, visszahúzódó fiatalembernek ismertük meg, aki ritkán szólal meg. Nagyon kedves volt mindenkivel, és aktívan részt vett minden játékban, de távolságtartó volt, vis�szahúzódó, nehezen teremtett kapcsolatot a többiekkel. A csoportba egy iráni barátjával érkezett, egy táncossal, aki nála sokkal nyitottabb volt, és gyakran beszélt mindkettőjük nevében. Ebben az időszakban Darab nagyon elkeseredett volt bizonytalan magyarországi helyzete miatt, illetve szembesülve azzal, hogy belátható időn belül nem lesz lehetősége találkozni a családjával. „Ezek a dolgok nyomasztottak éjjel-nappal.” - meséli Darab az interjúban. „Folyton csak ezeken járt az eszem. Olyan volt, mint egy labirintus, ahonnan nem találom a kiutat. Nem találtam semmilyen kapaszkodót, rá kellett jönnöm, hogy nem tudom megoldani ezt a helyzetet, csupán várakozni tudok. Gyakorlatilag az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy nem őrülök meg.” A program ebben az időszakban lehetőséget adott számára egy pozitív ellen-realitás megtapasztalására:„Amikor a többiekkel töltöttem az időmet, nem gondoltam ezekre a dolgokra, más dolgokkal voltam elfoglalva”. Darab számára a színházi projekt olyan ellen-realitást teremtett, amelynek segítségével kibújhatott sáncai mögül, jól érezhette magát más emberekkel, és időnként elfeledkezhetett mindennapos aggodalmairól és a helyzetével kapcsolatos kételyeiről. „Úgy éreztem, hogy egy kicsit fel tudok oldódni, és meg tudok bízni az emberekben, mivel én személy szerint nagyon pesszimista vagyok, de megtanultam, hogy jobban kellene bíznom az emberekben. […] Korábban nagyon visszahúzódó voltam. De ahogy találkoztam másokkal, láttam, hogy komfortosan érzik magukat a módszerrel kapcsolatban, és engem is arra késztettek, hogy nyitottabb legyek.” A dráma workshop lehetőséget teremtett Darab számára arra, hogy ne merüljön el kizárólag családjával és otthonával kapcsolatos nosztalgikus gondolataiban, hogy ne vesszen el a fantáziái világában, hanem tanulja meg kifejezni, eljátszani illetve másokkal megosztani nosztalgikus érzéseit. Az első időszak feloldó játékait követő drámagyakorlatokban a résztvevőket arra kértük, hogy jelenítsenek meg konkrét helyzeteket vagy érzelmeket saját testük „formázásával”, „szoborba öntésével”. Amikor ezek az egyéni reprezentációk létrejöttek, a résztvevők csoportokat alkothattak, és ezúttal már a többiekkel interakcióban formálhatták újra a létrehozott képeket. A feladat mögött rejlő filozófia, amely eredetileg Augusto Boaltól ered, hogy „a test a kifejezés első és legfontosabb eszköze, és ha inkább a testünket, mint a beszédet használjuk, a megszokott gondolati „blokkok” és„szűrők” átjárhatóvá válnak.” E feladat folytatásaként a résztvevőket arra kértük, hogy írjanak rövid szöveget egy olyan hétköznapi szituációról, amely valamiért megérintette őket. Darab egyes szám harmadik személyben egy vonatutazásról szóló megindító és érzelemgazdad novellát írt, amely tele volt szorongással, honvággyal és nosztalgiával. Az elbeszélés egy része a családtól való elszigeteltségéről szól: „[…] Ezután megrázta a fejét, hogy minden egyéb gondolat kiszálljon belőle, és csak arcuk felidézésére tudjon koncentrálni. Nem volt nehéz olyasvalakinek, aki távol van a családjától. A legfiatalabbal kezdte: a húga. Egyetlen testvére, csodálatos, hétéves kishúga. Eszébe jutott a gyönyörű szeme, a hollófekete, egyenes haja és édes mosolya, és a szíve hevesen verni kezdett. Korábban mindig ott volt a kislány mellett, ha szüksége volt rá, támaszként, jó fiútestvérként. Eszébe idézte azokat a napokat, mikor elvitte a fiatal, túl fiatal húgát az iskolába vagy a parkba az iskola mellett, és szórakoztatta őt, meg a babáit. Teltek a napok, együtt volt a család, a 78

hidaknál ültek a folyónál és nézték a vándormadarakat, ahogy tovaszállnak. Eszébe jut az anyja, ahogy ekkor megölelte őket, és ez – emlékszik – zavarba hozta. Az anyja… őrá egyáltalán nem akart gondolni. Az arca már így is nedves volt a könnyektől, és nem akarta többé ezeket a képeket látni. Azt kívánta, bárcsak ne hiányoznának neki ennyire ezek az évek, ezek az emberek.. Nem akart többet látni, de minél inkább próbálta, annál inkább eszébe jutott az apja, fénylő, finom arcával, bajuszkájával, vastagon beolajozott, ősz hajával. Nem akart emlékezni. Nem ebben a sivár kabinban, nem most. Látni szerette volna ismerős arcukat, és megölelni őket.” Egy következő alkalommal a résztvevőket megkértük, hogy hozzanak létre (egyenként) egy egyperces színházi jelenetet a mostani életük egy érzelmi szempontból meghatározó pillanatáról. Darab rövid jelenetében a tükörben nézi magát, és az arcát vizsgálgatja. Csak egyetlen mondatot mond a tükörképének: „Nem mehetsz vissza…”, majd elhagyja a színpadot. A záró interjúban ezt a jelentetét a „fájdalom, a nosztalgia és a honvágy” színreviteleként interpretálta. „Az embereknek különféle furcsa szokásai vannak.. Én, mikor meglátom magam a tükörben, vagy képemet a kirakatüvegen, beszélni kezdek magamhoz, és olyan dolgokat mondok ki hangosan, amelyekre nem akarok gondolni: «Tudod, ez egy nehéz helyzet, nem tudsz visszamenni a hazádba, és nem találkozhatsz a családoddal.» – És ez volt az én rövid előadásom.” Később, a színházi előadásban Darab lett a fórum színházi jelenet főszereplője. Egy zimbabwei menekült szerepét játszotta, akinek egy állásinterjún kéne megállnia a helyét a jelenetben. A karaktert (a származását, nemét, korát, migrációstörténetét) a csoport építette fel az egyik foglalkozás alatt, az ún. „szerep a falon” technika segítségével. A karakter tehát csoportmunkában készült, és mivel Darab tehetséges írónak bizonyult, a facilitátorok megkérték, hogy írjon egy bemutatkozó monológot ennek a figurának. Darab egy versként is működő angol nyelvú szöveget írt, ami kitüntetett elismerést kapott mind a többi résztvevőtől a próba, mind a közönségtől az előadás során. Angol eredeti verzió Good time of day my Lords and Ladies! Now this is my first Christmas in Hungary, the time I’m in most need for money. I that in Magyarországon am a refugee, I that once was named Tommy, I that originally come from Zimbabwe, I that even studied engineering in Italy, I that never wanted to leave my country I that for political reasons ended up in Hungary. Now, after one year here in Budapesten, I finally got every permission. I even learned the hard language of this nation, and indeed filled in lot of application. But because of my color or for my face I didn’t get a job in any case. From Tommy to Tamás I even changed my name, and believe me, it gives me such a pain. Lords and Ladies, I talk too much, but in order for me to get some bug, dear Audience, wish me luck

Magyar fordítás Jó napot, jó estét, Urak és Hölgyek! Ez Magyarországon az elsőKarácsonyom, és igen fontos lenne pénzhez jutnom.. Én itt nem tudok más, mint menekült lenni, Eredeti nevem az volt, hogy Tommy, nekem Zimbabwéból el kellett jönni, miután Olaszországba mentem tanulni, Soha nem akartam én az otthonomat elhagyni, Politikaiak az okok, amiért nekem Magyarországon kellett végezni Most, egy év után itt Budapesten már minden engedélyt beszereztem Sőt megtanultam a bonyolult nyelvét ennek az országnak így már a jelentkezési lapok kitöltése sem jelenthet gátat.De a bőröm színe vagy a kinézetem okán Ugyanúgy itt vagyok most is állás híján. Döntésem nyomán a nevem Tommyról Tamásra változott De elhihetik, ez még több szenvedést okozott Urak és Hölgyek, nem szaporítom tovább a szót, hanem elkezdem az állás interjút, , kívánjanak nekem ehhez minden jót! Darab szerint a program fő célja az volt, hogy egyfelől bemutassa a bevándorlók problémáit a közönségnek, másfelől pedig, hogy összehozza és összekapcsolja a programban résztvevőit egymással és más emberekkel. Véleménye szerint a színházi előadás létrehozása hatékony eszköznek bizonyul az alábbi két cél elérésére: „Az előadással azt érzed, hogy van célod. Ha nem adsz elő, mindenki csak azt gondolja,, hogy a cél mindössze az, hogy megismerkedjetek, vagy jól érezzétek magatokat együtt. De ha beleveszed az előadást, mindkét dolog teljesül, két legyet ütsz egy csapásra. A,résztvevők azért töltik együtt az időt, hogy energiát fektetessenek valamilyen kreatív munkába. Az egész ötlet a színházi előadással tényleg segít.” Darab, e vékony, halk szavú fiú a folyamat utolsó fázisában a színházi csoport egyik központi figurájává vált Összejött Sylviával, egy évek óta Magyarországon élő és dolgozó skandináv résztvevővel, aki már folyékonyan beszéli a magyar nyelvet. Darab életében az intervenciós program keretein túl is meghatározó ez a kapcsolat: „Megtaláltam Sylviát – ez a legfontosabb dolog, amit mondhatok. Fontosabb, mint a menekültstátuszom alakulása.”

Hatások

Kapcsolatok létesítése, csoporttagság, közösségi érzés megtapasztalása

Az adott hatást előidéző módszerek

A dráma alapú beavatkozás hatásai Darabra

Drámás játékok

„A fa és szél játék alig volt több bolondozásnál, mégis ekkor döbbentem rá, menyire egyenlők ezek az emberek a csoporton belül… függetlenül attól, hogy milyen a nemük, a színük, a nemzetiségük…”

Közös cél (előadás) Kültéri programok

„Mikor együtt voltam a többiekkel, nem jutottak eszembe ezek a dolgok, el voltam foglalva valami mással.”

Pozitív ellen-realitás megtapasztalása

„Én személy szerint nagyon pesszimista ember vagyok, de megtanultam, hogy jobban kellene bíznom az emberekben.”

Társaskészségek fejlesztése, önreflexió.

A kritikai/társadalmi tudatosság fejlesz- Az Elnyomottak Színtése főképp a bevándorlás, valamint a háza technikák mindennapi elnyomás és megkülönböztetés témájában A cselekvési potenciál megerősítése

Az Elnyomottak Szín- „Rájöttem, hogy nemcsak magam miatt háza technikák kell felszólalnom, hanem a többiekért is.”

A saját tapasztalatok kifejezésével kapcsolatos igény felkeltése és megerősítése

Képszínház (Image A képszínházi előadások után írt regényei. theatre) A zimbabwei menekült A „tükörjelenet” improvizációja főszerepe az előadáson A fórum színházi előadáson előadott monológja

Több tudás elsajátítása a drámáról, a színházról, különös tekintettel a Fórum Színházra

Az előadás próbája Beszélgetés a Fórum Színházról

Wulan –„Tíz év múlva büszkén mondom majd, hogy része voltam ennek a kis produkciónak egy helyen, valahol Európában, mert ez emlékezetes dolog” Wulannak a legfontosabb az volt, hogy a program lehetővé tette számára, hogy kitörjön társadalmi elszigeteltségéből. Mikor belépett a programba, legnagyobb nehézsége a folytonos egyedüllét érzése volt egy országban, ahol nem beszéli a nyelvet, és ahol „fogalma sincs róla, hogyan élnek szociális életet az emberek”. A kezdetektől fogva az volt az elvárása, hogy a színházi program segítségével új ismeretségekre tesz szert, és kapcsolatba kerül más Magyarországon élő külföldiekkel, és esetleg magyarokkal is. 81

„Vera közösséget épített, ahol a külföldiek összegyűlhetnek és kapcsolatot teremthetnek egymással, hogy ne érezzék magukat annyira egyedül itt. Mivel azok, akik egyedül jöttek ide, nincsenek barátaik, eljöhetnek, és társasági életet élhetnek egymással, azt érezhetik, hogy nincsenek egyedül ebben az országban, és ez sokat segít.” A csoport folyamat során lépésről lépésre támogató közösséggé vált, és a tény, hogy egy közösséghez tartozhatott, megváltoztatta Wulan mindennapi életét. Wulan szerint a dráma alapú workshopok és a színházi előadás egész ötlete kiváló eszközök egy ilyen kis közösség létrehozására. Wulan az elejétől tisztában volt a dráma és a színház szerepével a projektben: „Azt hiszem, a cél a személyes fejlődés és a közösségépítés. Ha valóban ez volt a cél, akkor működött. De ha egy nagy produkciót akartak létrehozni, egy tökéletes előadással és mindennel, akkor szerintem nem jártak sikerrel, mert nem volt elég időnk kidolgozni.” Wulan – mivel kisgyerekkorától diplomata szüleivel utazott – mondhatni az alkalmazkodás nagymestere volt. Az adaptáció számára mások nézeteinek és akaratának kérdés nélküli elfogadását jelentette, amely a saját cselekvőképességében való bizonytalanságával kapcsolódott össze.. Ez a bizonytalanság szintén elszigetelte másoktól. Wulan esetében egyértelmű cél volt,, hogy fontos, hogy önbizalma nőjön és önértékelése megerősödjön a folyamat során. A program különböző elemei ezt a célt szolgálták. A második interjúban Wulan kiemelte a workshop azon pillanatait, amelyek segítették önbizalma megerősítésében: a pillanatokat, mikor rájött, hogy nincs egyedül a tapasztalataival, illetve a csoportvezetők és a résztvevők pozitív vis�szajelzéseinek momentumaitkezdeményezéseivel,és cselekedeteivel kapcsolatban. A tény, hogy a három fő improvizált jelenetét a vezetők kiválasztották, hogy az előadásban továbbfejlesszék, büszkeséggel töltötte el, megerősítette önbizalmát a csoportban. A buszos jelenet, amely a színházi előadás szervező elemévé vált, eredetileg Wulan impro vizációja volt: A Wulan által improvizált kb. egy egyperces jelenetben a lány órákig ül a buszon. Nagyon hosszú és unalmas az út: néha kinéz az ablakon, máskor a többi utast figyeli, időnként csak unatkozik, és folyton az óráját nézi. Végül megérkezik a busz és Wulan leszáll.Látjuk, hogy örül, hogy végre véget ért az útja és végre odaért valahová, de azt nem látjuk, hogy hol is van.” Amikor megvitatták ezt a jelenetet, Wulan ragaszkodott ahhoz, hogy ez az improvizációja egy nagyon konkrét élethelyzetet mutatott be a saját életéből: amikor édesapját elkísérte egy hivatalos útjára, Horvátországba. Az többi résztvevő viszont azt állította, hogy a buszutazásos jelenetnek ennél átfogóbb, szimbolikus jelentése is van. „Ezen a ponton rájöttem, hogy amit mutatok, az mások számára is fontos lehet. Ez nagyon boldoggá tett, és ugyanekkor elkezdtem gondolkodni a busszal kapcsolatban is: vajon az én buszom olyan, mint a többieké, vagy miben különbözik másokétól.” Az otthon, az otthontalanság és a bevándorlás témájával való munka lehetőséget teremtett Wulan számára, hogy ismereteket szerezzen a migráció „másik oldaláról”: azokról a helyzetekről és élettörténetekről, ahol a migráció nem a szabad akarathoz,a globális-transznacionális identitásokhoz kötődik, hanem gazdasági és/ vagy politikai kényszerekhez „Az előadás megpróbálta megmutatni, hogy a migránsoknak nem mindig könnyű. Megtanultam, hogy nekem ez milyen könnyű volt, és most már látom, hogy mások számára nem mindig az. Egyik helyről a másikra költözni nagyon nehéz. És azt gondolom emiatt, hogy a világnak könnyebbé kellene tennie mindenki számára, hogy az egyik helyről a másikra költözzön. Nekem könnyű volt, mivel az apám a követségen dolgozik. Az előadás azt mutatja, hogy nem könnyű másoknak, akiknek nincs segítségük. És ezért álltunk elő a hivatali helyzet és a dokumentumok ötletével.” 82

Hatások

Kapcsolatok létesítése, csoporttagság, közösségi érzés megtapasztalása

Módszerek

A dráma-alapú beavatkozás hatása Wulanra

Csoportmunka

„Eljöttem, hozzám hasonló emberekkel találkoztam, és boldog voltam.” „Mostanra kiderült, milyen jó barátok is vagyunk, együtt járunk szórakozó helykremeg koncertekre, és Pierre-nél bulizunk.”

Csoportépítő technikák (drámajátékok) Kültéri tevékenységek

„Magabiztosabb vagyok most, hogy több embert ismerek itt.” „Ezelőtt nagyon visszautasító voltam, mikor azt mondták, menjünk ide vagy oda kocsmázni, nézzük meg, nem érdekelt.” „Nagyon félénk voltam.”

Szociális készségek fejlesztése, önreflexió.

A kritikai/társadalmi tudatosság erősítése főképp a bevándorlás, valamint a mindennapi elnyomás és megkülönböztetés témájában

A cselekvőképesség megerősítése

Improvizáció egy „Megtudtam, hogy nekem mennyire bevándorlási hivatali könnyű volt, és most már látom, hogy szituációról nem mindig ilyen egyszerű mindenkiSzínházi jelenet az nek.” improvizáció alapján „És azt gondolom emiatt, hogy könCsoportos vita a bev- nyebbé kellene válnia mindenki számára, ándorlásról hogy az egyik helyről a másikra Formális és informá- költözzön, hogy ez ne bizonyos emberek lis történetmesélés kiváltsága legyen” Az Elnyomottak Színháza technikái

A saját tapasztalatok kifejezésével kapcsolatos igény felkeltése és megerősítése

Képszínház A zimbabwei menekült főszerepe az előadáson

Több tudás elsajátítása a drámáról, a színházról, különös tekintettel a Fórum Színházra

Az előadás próbája Beszélgetés a Fórum Színházról

„Klassz volt, hogy adtam egy ötletet, és az sokkal nagyobb dologgá fejlődött, mint gondoltam volna.” „Büszkeséggel tölt el, hogy elfogadták az ötleteimet. Fontos volt számomra, hogy egy-egy gondolatom bekerüljön az előadásba.”

A program hatása és következményei a résztvevőkre • A dráma folyamat, az interjúk és a résztvevők önértékeléseinek elemzése alapján képesek vagyunk beazonosítani néhány olyan előidézett változást, ami a dráma-alapú beavatkozás hatásának tekinthető. Ezek a következőek: Kapcsolatok létesítése, csoporttagság, közösségi érzés megtapasztalása • Pozitív ellen-realitás megtapasztalása Társas készségek fejlesztése • önreflexió • A kritikai/társadalmi tudatosság fejlesztése, főképp a bevándorlás témájával, valamint az elnyomás és diszkrimináció mindennapos helyzeteinek értelmezésével kapcsolatban • A cselekvőképesség megerősítése • A saját tapasztalatok kifejezésével kapcsolatos igény megerősítése • Több tudás elsajátítása a drámáról, a színházról, különös tekintettel a Fórum Színházra

Epilógus Három hónappal az „Állomások” előadás után a csoport tagjai úgy döntöttek, hogy tovább folytatják a közös munkát, megismétlik a program során létrehozott előadást, immár önálló, amatőr bevándorló színházként, a saját kereteik között. Az első találkozón definiálják saját státusukat, és megfogalmazzák közös céljaikat. A találkozón készült dokumentumban küldetésüket a következőképpen határozzák meg: „Csoportunk, illetve a csoportunk létezése mögötti gondolat egyedülálló magyarországon –a résztvevők, és az általunk képviselt kultúrák sokszínűsége teszi egyedülállóvá. Mi mind elfogadó emberek vagyunk, akik szeretnek együtt lenni. Elfogadjuk egymást, és létrehozzuk a terét,, hogy kifejezzük, kik is vagyunk. Lehetőséget teremtünk egymásnak a tanulásra és arra is, hogy közösen jól érezzük magunkat. Szeretünk játszani és színházi előadást létrehozni. Képesek vagyunk értékes, jó színházat csinálni. Szeretnénk láthatóvá válni, és megmutatni, amit alkottunk. Szeretnénk hatást gyakorolni az emberekre, és párbeszédet generálni. Szeretnénk interaktív előadásokat csinálni. Szeretnénk szélesíteni a helyi emberek látókörét, és hatást gyakorolni rájuk. Hajlandóak vagyunk elköteleződni ebben a munkában, a csoport tagjaivá válni, és együtt dolgozni az általunk kitűzött célokért.”

Bibliográfia Aho Suvi 2011 Drama based methods in urban setting. Helsinki. Altmann Peter - Wrentschur Michael Enhancing cultural awareness and empowerment in multicultural life http://www.akatemia.org/eca/articles/ opressed.html Attila Juhász Anti-Immigrant Prejudice in Central and Eastern Europe http://www.riskandforecast.com/post/in-depthanalysis/anti-immigrant-prejudice-in-central-and-eastern-europe_581.html Boal, Augusto, 2002,Games For Actors and Non‐Actors. Ford.: Adrian Jackson. Routledge. London Boal, Augusto 2000, Theatre of the Oppressed, London: Pluto Press Boemi, Panagiota – Zoniou, Christina Between and betwixt: theatrical space and reality http://www.ariadne4art.eu/000_stv_user_files/site_uploaded/6/Own%20articles/ARTICLE%2004%20 Osmosis.pdf “Free Mind - Forum Theatre with Underaged Unaccompanied Asylum Seekers“ http://www.akatemia.org/eca/downloads/mind.pdf Kirova, Anna 2001 Social Isolation, Loneliness and Immigrant Students’ Search for Belongingness: From Helpness to Helfullness. Paper presented at the Annual International Conference of the Association for Childhood Edu84

cation, Toronto, Ontario, Canada. Schutzman Mady/ Cohen-Cruz, Jan (Ed.), 1995 (1994): Playing Boal. Theatre,Therapy, Activism. London and New York. Sík Endre- Simonovics Bori Abena, Sára, Chen és Ali esélyei Magyarországon. Migráns esélyek és tapasztalatok www.tarki.hu/hu/research/migrans/tarki_eia_tanulmanyok_2011.pdf Taylor, Philip Afterthought: Evaluating Applied Theatre APPLIED THEATRE RESEARCHER ISSN 1443-1726 Number 3, 2002 Article No.6

2.4. TERÜLETED ÉLETRAJZAI - MŰVÉSZETI BEVONÓDÁST SEGÍTŐ WORKSHOP ÉLETRAJZOK ELHELYEZÉSÉVEL Marián López Fdz. Cao INFROMÁCIÓK A KÍSÉRLETI PROJEKTRŐL: A projekt neve: Ter ületed életrajzai (Biographies of your territory) Ki javasolta: Madridi Complutense Egyetem, 941035. KUTATÓCSOPORT: Alkalmazott művészet a társadalmi integrációért: művészet, terápia és befogadás Dátum: 2012. február-március Melyik művészeti ág volt a meghatározó: Vizuális művészetek

Absztrakt A dolgozat egy migráns nőkből álló csoportos workshop tapasztalatait írja le. A kéthetes intenzív workshopra Madridban került sor 2012 februárjában és márciusában, napi négyórás időtartamban. A workshop módszertana a női művészek példáján keresztül a nők megerősítésén alapult, a közös munka középpontjában az identitáshoz, az akkulturáció folyamataihoz és a társadalmi hálók létrehozásához kapcsolódó kérdések álltak. A női alkotók által létrehozott művek motivációként, az empátia forrásaként és elemeként szolgáltak azzal a céllal, hogy a résztvevőkben elindítsanak egy folyamatot, amelyben elemezhetik személyes helyzetüket, fejleszthetik képességeiket, és amely segítségükre lehet élettervük újraalkotásában.

A kísérleti projekt keretei 1. Célkitűzések Először a szakirodalomban igyekeztük azonosítani azokat az elméleti alapokat, amelyek talaján megfelelő módon közelíthetünk a művészetek segítségével megvalósított, a migránsok fejlődését szolgáló projektekhez. Ezeket az alapokat az alkotás teréből kialakuló biztonságos térben és kötődésben találtuk meg, valamint a szituációba ágyazott képzeletben, amelyben a változás elképzelésének lehetősége rejlik. A korábbi tapasztalatainkból megismert, s a vizsgált szakirodalomban is megerősített koncepciók megvalósítását tűztük ki célul magunk elé.

1.1. Célkitűzéseink szerint az alábbiakkal akartunk foglalkozni 1.1.1. Bizonytalanság és szorongás Mint arra Várhegyi Vera interkulturális tréner (2011) rámutat, az új környezet definíció szerint áttekinthetetlen, kiszámíthatatlan, és egyáltalán nem előre látható. Tekintve, hogy az élet változásai rengeteg potenciális stresszforrást rejtenek, a kulturális távolság tovább növeli a rosszérzést. Ennek tudható be, hogy az érzelmi aspektusok központi szerepet játszanak az interkulturális vagy kultúrákon átívelő adaptáció szakirodalmában. A bizonytalanság fogalma, ahogy Gudykunst használja, különösen releváns a társadalmi és egyéni változások pillanataiban. A kreatív folyamat megerősítheti az egyén számára a bizonytalanság elviselésének képességét, és egyúttal segítséget nyújthat az ebből eredő előnyök kihasználásában is.

A kreatív aktusban a fehér papírlap kihívás a képességeink számára, hogy szembenézzünk az újjal, mivel a lehetséges döntések variációinak sokaságát nyitja meg előttünk. Ha elfogadjuk, hogy szembe kell néznünk az ürességgel, hogy nincsenek azonnal elérhető, pontos válaszok, s hogy a kétség velünk marad; ha elfogadjuk, hogy az utunk során hozott döntések csupán átmenetiek, mégis megváltoztathatják a sorsunkat, ráébredünk, hogy nincs fejlődés változás és bizonytalanság nélkül, és nem szorongunk folyamatosan amiatt, hogy nem vagyunk urai az életünknek. A rajzolással rájövünk, hogy minden vonal módosítja az előzőt, és minden vonás megváltoztatja a korábban húzottat. A rajzolásban benne van a kudarc és az újrakezdés kényszerének kockázata. A kreatív káosz feszültségének elviselése és a bizonytalanság megszokása életünk valamennyi cselekedetére hatással lehet.

1.1.2. Ellenállóképesség, stressz és sebezhetőség Az ellenállóképesség abban áll, hogy képesek vagyunk szembenézni a nehézségekkel, fel tudjuk dolgozni a traumatikus élményeket, és képesek vagyunk alkalmazkodni (Sayed-Ahmad Beirutí, 2010). Kedvezőtlen életkörülmények között is normális ütemben, egészségesen tudunk növekedni és fejlődni. A fizikából kölcsönvett fogalom eredetileg azt jelenti, hogy valamely anyag sérülés nélkül képes a fizikai behatást elviselni. Az ellenállóképesség azt jelenti, hogy érzés és elszántság tekintetében is készen állunk a nehézségek megfelelő feldolgozására egyéni és interperszonális szinten egyaránt. Cyrulnic szerint ez „egy személy vagy csoport képessége a megfelelő fejlődésre, amikor (a csoport vagy személy) a destabilizáló események, nehéz életkörülmények és időnként komoly traumák ellenére továbbra is képes magát kivetíteni a jövőbe” (Cyrulnic, 2003, idézve: Sayed-Ahmad Beiruti, 2010:274). Trauma, erőszak és veszteség esetén védelmet vagy ellenállóképességet adó tényezőnek tekinthetjük a pszichoszociális kirekesztés kockázatát csökkenteni képes változókat. Ezek a változók olyan belső és külső erők, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy egy személy vagy csoport képes legyen ellenállni a személyes vagy társadalmi destabilizációnak, vagy csökkenteni annak kockázati tényezőit. Sayed-Ahmad Beirutí (2010) ezeket emeli ki: 1. Az érzelmi szükségletek kielégítése, amelyek segítik az egyént, hogy kapcsolatot teremtsen a természetes és társas környezettel, illetve a társadalmi hálóhoz tartozzon, jó minőségű és stabil érzelmi, családi és társadalmi kötelékeket hozzon létre. 2. A kapcsolódás iránti igény kielégítése. 3. Az elfogadás, figyelem és elismerés kivívása környezetünk meghatározó tagjai részéről, amely az egyént személyes térrel ruházza fel, ahol elfogadnak és fontosnak tartanak, és ahol mi magunk is elkezdhetünk másokat elfogadni. 4. A társadalmi elvárások kielégítése, annak szükségessége, hogy egy közösség részének tekinthessük magunk, hogy kialakítsuk a valahová tartozás érzését. 5. A kommunikáció, amelynek köszönhetően az egyének megkapják az összes elengedhetetlen információt, hogy elhelyezzék magukat saját történetükben, saját társadalmi és kulturális kontextusukban. 6. Aktív részvétel a társadalmi struktúrákban. A kreatív folyamat újranyitja, vagy újranyithatja a kötődés terét, ahol a teljes bizalmon alapuló kötődést kezdeményező, „a másik számára” jelen lévő facilitátor által védett potenciális térben az egyén „érzelmi ráhangolódással”, „mély kapcsolattal”, „biztonsággal és bizalommal” és a „találkozás – fentebb már definiált – pillanataival”, elindulhat az „újrakezdés” útján, és megalkothatja azt a kreatív történetet, amely életének majd értelmet ad. 87

1.1.3. Veszteség, gyász A gyászt általában úgy értelmezzük, mint a pszichológiai és pszichoszociális folyamatok teljes skáláját, amelyre egy szerettünk vagy egy absztrakció (haza, tárgyak, tájak, stb.) elvesztése után kerül sor, amelyhez kötődtünk. A veszteség elindítja a személyiség újraszervezési folyamatát és alkalmazkodását az új realitáshoz. A migrációs gyász azt jelenti, hogy az elvesztett tárgyakkal kapcsolatos kötődéseinket fenntartjuk és újra feldolgozzuk, miközben alkalmazkodunk és új kötődéseket alakítunk ki a befogadó társadalommal (SayedAhmad Beirutí, 2010:270). Az egyik kapcsolódó rendellenesség az „Odüsszeusz-szindróma”, amikor az egyén nem tud normális életet élni, és szimbolikusan egy elvesztett, visszahozhatatlan élethez kötődik. A migrációs gyászban nem csupán egyetlen tárgyat vesztett el az illető, a veszteség többszörös, és mind emberekre, mint absztrakciókra vonatkozik. A bevándorló elveszíti a családját és barátait, társadalmi státuszát, élettervét, nyelvét és kultúráját, csoportját és a valahová tartozás érzését, országát és annak tájait stb. Ez a megfosztottság az egyéntől a gyász folyamatát követeli, amelyet intenzív és ellentmondásos érzések kísérnek (uo., p. 271). Ez vegyes gyász: a veszteségé (társadalmi státusz, életterv stb.), valamint az elválasztottságé (családtól, barátoktól stb.). A gyász feldolgozása „lehetővé teszi, hogy finoman integráljuk a két országot, a két időt, a megelőző és a jelenlegi csoportot, s így eljussunk az identitás újjászervezéséhez és konszolidációjához - amely megfelel annak a személynek, aki a változások ellenére önmaga marad” (Grinberg & Grinberg, 1984, in Sayed-Ahmad Beiruti, 2010, 273). A narratív terápiákon keresztül a kreatív folyamat lehetővé teszi a gyász feldolgozását. Ezekben a terápiákban a személy a feldolgozó emlékezet által új helyre helyezi az elmúlt életét, és értelmet ad vagy megpróbál értelmet adni az új helyzetnek, megpróbál kontinuitást adni a létezésének. A trauma kettévágja a személyt, összezúzza a terveket és blokkolja a cselekvést. Az új történetek létrehozása megpróbálja a tervet továbbvinni, értelmet adni az eseményeknek, vagy legalább igyekszik támogatni azt belehelyezve egy új élettervbe, ahol az illető nyomot hagyhat.

1.1.4. Disszonancia és csalódottság. A frusztráció elviselése A gyászhoz kapcsolódóan az egyik szempont, amin dolgozni szerettünk volna, az egyén saját elvárásaival kapcsolatos gyász volt: az új hellyel, az emberekkel és saját magával kapcsolatban, mikor az illető látja, hogy képességei és lehetőségei nem az előre elképzelt módon fejlődnek, vagy hogy a más helyen és időben értékesnek tartott képességeit nem értékelik, nem veszik figyelembe a befogadó országban. A művészeti tevékenység a csalódás kiváló metaforája: az eredmények soha nem felelnek meg az elvárásoknak, a kéz nem engedelmeskedik az ideának, az ecset nem felel meg az akaratnak, a víz túl gyorsan folyik, vagy a papír elnyeli a tonális fokozatokat, amelyeket el akartunk érni. Szembenézni a munkánkkal bizonyos mértékig azt is jelenti, hogy szembe kell néznünk a korlátainkkal: el kell fogadnunk őket, szeretnünk kell őket és együtt kell velük élnünk.

1.1.5. Újból „önmagam” vagyok Ahogy Young Yun Kimre (2005) reflektálva Várhegyi Vera (2011) írja, „az identitás-konfliktus dezintegrációvá fajul, amit újjászervezés és önmegújulás követ. A folyamathoz hozzátartozik «a kognitív, érzelmi és viselkedésbeli válaszok megszokott mintázatai megváltozásának» integrációja, amely jobb «funkcionális fittséget» eredményez az új környezetben, és elvezethet az «interkulturális identitás» kialakulásához. Ez olyan körülmény, ahol «az eredeti kulturális identitás elkezdi elveszíteni megkülönböztető mivoltát és me88

revségét, és ezalatt kialakul az én kiterjesztett és rugalmasabb definíciója» (Kim, 2005:391). Ha elértük ezt az állapotot, az egyén eléri «az öntudat és önazonosság magasabb állapotát», és «a csoport határain átnyúlva folyamatosan autentikusságra törekszik, illetve ezt keresi másokban is» (Kim:392).”

1.1.6. A támogató hálózatok rekonstruálása A művészet különböző változataiban, de főképp a táncon, zenén és színjátszáson keresztül hozzájárul az interperszonális kommunikációhoz, valamint a mások iránti bizalom és együttes felelősség felépítéséhez. A folyamat során létrejön egy csoport, ahol minden tag részt vesz az alkotásban. Az alkotás aktusa észrevétlenül is előhívja a kollektív viszonyulást, és oldja a logikus gondolkodás távolságtartását. Az együttes alkotás folyamata összefog minket, hogy az egymás iránti korlátokat feloldjuk. Így az alkotás a társadalmi és emberi hálózatok rekonstrukciójának igen értékes eszköze lehet, mikor e hálózatoktól elszakadtunk, s az új kontextusban nem találtuk még meg őket.

1.1.7. „Empowerment” (megerősítés, képessé tétel) Az empowerment az a folyamat, amikor az egyének, csoportok, szervezetek és közösségek megteremtik a kontroll érzését életük felett, hogy a nyilvánosság előtt hatékonyan léphessenek fel, elérjék a forrásokat, és változásokat idézzenek elő közös kontextusukban. Az empowerment olyan folyamat, ahol az egyének nagyobb kontrollt szereznek az egészségüket érintő döntések és cselekvések felett. Három dimenziója van: az egyéni/személyes, a szervezeti és a közösségi/kollektív dimenzió. Az empowerment oktatásában komolyan figyelembe kell venni a csoporttagok és etnikai kisebbségek erősségeit, tapasztalatait, stratégiáit és céljait. Ezzel együtt segíteni kell ezeket a csoportokat a társadalmi struktúra elemzésében és megértésében, és a szükséges képességek kialakításában céljaik eléréséhez. Az empowerment folyamata javítja az egyén önbecsülését, személyes fejlődését, méltóságát és öntudatát. Az empowerment perspektívája az egyéni (állampolgári) és a kollektív (aktív társadalmi mozgalmi vagy hálózati) részvétel javítását célozza. A művészet a legkifinomultabb technikák használatával lehetővé teszi az egyén számára, hogy „képesnek érezze magát”, valamint az elégedettség és a jóllét érzését nyújtja a munka elvégzésével. A közösségi művészet a közös kontroll érzése, a közös cél elérésének megélése által nyújt ebben segítséget.

2. A tapasztalat Az elméleti és módszertani háttér megismerése után több kísérleti workshopot hoztunk létre, hogy átültessük a gyakorlatba, amit az elméletből leszűrtünk és továbbgondoltunk. A workshopok egésze az „Érezzünk magunkat otthon” munkanevet kapta.

2.1 Területed életrajzai-Művészeti terápia egy női csoporttaíl a madridi Spanyol Marokkói Központban (Centro Hispano Martroquí) a. A háttér A workshopra 2012 februárjának utolsó és márciusának első hetében került sor. Napi rendszerességgel voltak foglalkozások, amelyek délelőtt tízkor kezdődtek, és délután kettőkor értek véget. A Központban elérhető helyet többféle tevékenységre használtuk. Ebben az időszakban – két negyedév között – délelőttönként két hétig pont üres volt a terem, amit kihasználva intenzív workshopot rendezhet89

tünk. A hely világos volt, bár télen kora reggelente kicsit hideg. A teret az asszonyok kreatív szükségletei szerint rendeztük be, mindig észben tartva a kommunikáció elősegítésének küldetését, illetve azt, hogy amelyik résztvevő nem akarta, hogy tudjanak arról, hogy részt vesz a workshopon, tiszteletben tartsuk ezen kívánságát.

b. A kreatív folyamat létrehozása Az alkotás folyamata hamar létrejött. A hosszú foglalkozások hamar elrepültek, olyannyira, hogy néhány mű befejezésére kifejezetten kevésnek bizonyult az idő. A foglalkozások hossza a lassú ritmusnak, a gondos, igényes és elkötelezett munkának kedvezett. A workshop hosszúságának köszönhetően volt idő a munkára, és a létrehozott művek jelentős esztétikai erőt hordoztak. A kreatív folyamatban elengedhetetlen idő megváltoztatta a teret és az egyéneket, akik – bár eredetileg nem ismerték egymást – csoporttá váltak, ahol előjöttek a gondok és félelmek, emellett viszont megjelent az élet iránti lelkesedés, valamint a növekedés és fejlődés iránti vágy is.

c. Célkitűzések A kezdetben megállapított általános célkitűzéseken túl a konkrét célokat a résztvevő nők kéréseinek megfelelően alakítottuk ki. Így végül a következő célokat határoztuk meg: • Helyet teremteni a találkozásra, ahol új hálózatok jöhetnek létre. • Az autonómia, a döntéshozatal és az önismeret elősegítése. • Az empowerment létrehozása: kialakítani az érzést, hogy a résztvevők képesek valamire, jelen vannak és részt vesznek, miközben önbecsülésük javul, és alkotóként látják önmagukat. • Küzdeni és dolgozni a művészi tevékenységre jellemző nem-tudással és bizonytalansággal, s e tapasztalatokat átvinni azokra az élethelyzetekre, ahol nem-tudással és bizonytalansággal szembesülünk. • Küzdeni és dolgozni a csalódással, a migráns folyamatban és a személyes kapcsolatokban egyaránt bekövetkező érzéssel, amelyet úgy szoktak kifejezni, hogy „vége a mézesheteknek”. • Összpontosítás az egyén identitásának felépítésére és reflexiójára.

d. Keretek A workshop kezdetén a résztvevők és koordinátorok megállapodtak az elhangzottak bizalmas kezelésének, a pontosság és a kölcsönös tisztelet elveiben. Ezek voltak a személyes fejlődés terét kijelölő határkövek, ahol a facilitátorok és a résztvevők elkötelezték magukat az együtt megtenni kívánt út mellett, egy bizalommal, szabadsággal, a másik meghallgatásával és tartalommal teli térben.

e. Fejlődés A workshop kialakítása során használt módszertan a művészi munkán alapult. Az első órában bemutattuk egy vagy több női alkotó munkáját, akikről úgy gondoltuk, hogy különféle okból érdekesek lehetnek: mert művészként is megtapasztalták a migráció folyamatát, mert társadalmi-nemi sztereotípiákkal foglalkoztak, mert az önvizsgálat útján messzire jutottak. A művészek életrajzai egyfelől a résztvevők vizuális és plasztikus képzelőerejének megnyitására szolgáltak, lehetővé tették a nők számára, hogy különböző kreatív hangnemekben gondolkozzanak, a rajzoláson és festésen túl megmutattuk nekik, hogy a művészek maguk is saját magukat és saját sebezhetőségüket kifejező témákat választottak. Másrészről mivel együttérzést váltottunk ki, a női alkotók segítették a résztvevőket, és én-koncepciójukat potenciális alkotók hatalmával ruházták fel: így egyszerre tekinthettek magukra migránsként, nőként és alkotóként. 90

Ez a módszertan már az elejétől nagyon érdekesnek bizonyult, mivel a legtöbb esetben arra motiválta a résztvevőket, hogy kérdéseket tegyenek fel maguknak a saját életükkel és motivációikkal kapcsolatban, és valamilyen módon lehetővé tette számukra, hogy szabadon kifejezzék magukat. Az első foglalkozás alkalmával a résztvevők bemutatták jövőbeni céljaikat, és világossá tettük számukra, hogy ez az ő terük, és a kreatív folyamat javulást fog előidézni életminőségükben és önvizsgálatukban. A workshopok üdvözléssel és ismerkedéssel kezdődtek. Ahogy írtuk, az első óra az adott művész munkájának megismerésével és a művészről szóló csoportos beszélgetéssel telt. Ebben az órában együtt próbáltunk meg reflektálni a művész kreatív folyamatára. Az ő szavait használtuk, megpróbáltunk belemerülni alkotó folyamatába, hozzákapcsolni azt a migráció, a veszteség, a gyász, az újjáépítés tapasztalatához, folyamatosan az alkotás és a performatív lehetőségek kontextusába, illetve a tevékenységbe helyezve azt. E reflexió alapján tettünk javaslatot a nyílt cselekvésre. Ezt két óra nyugodt munka és fejlesztés követte. A második és harmadik órában jólesett az intimitás, de a kommunikáció és a kölcsönös tudás is a közös munkán keresztül a béke és megbecsülés légkörében. Volt idő kávézásra, pihenésre, körbesétálni a helyszínt, ahol mindenki gondolkodhatott a saját és a mások munkáján, a gondolkodásra, fejlődésre és javításra, az alkotás, és a megosztás örömére. Az utolsó órát a lezárásnak, a megjegyzéseknek, a személyes és a csoportos visszajelzéseknek szenteltük. A résztvevők megjegyzéseket fűzhettek saját munkájukhoz, és arra kértük őket, hogy gondolkodjanak el a workshopról, a tapasztalat által megnyitott utakról, és az általuk taposott ösvényekről. A csoport először a szabályokhoz való alkalmazkodás folyamatát, a játéktér kijelölését és a részvétel iránti elköteleződését tapasztalta meg. Miután létrehozták a bizalom terét, amely a nők között kialakult kötődéseken, új barátságokon és a művészetterapeutához való kötődésen keresztül valósult meg, a workshop a szabadság tereként kezdett el funkcionálni. Több időt szenteltek a hét eseményeinek, a nők érzéseinek és érzelmi tudatosságuk megbeszélésére.

f. Foglalkozások

MŰVÉSZ

TÉMA

CÉLOK

Frida Kahlo

Hogyan látjuk magunkat

Reflektálás az identitásra. Az autonómia elősegítése. Az „empowerment” elősegítése.

Ana Mendieta / Esther Ferrer

A test, az intim és személyes terület, az általunk hagyott nyom

Louise Bourgeois

Az otthon

A lakásra vonatkozó ideálok felidézése: az elhagyott ház (amit hátrahagytunk), a jelenlegi otthon (ami most van), és a megálmodott otthon (amit keresünk).

Mona Hatoum

A térkép

Kapcsolódás a környékhez és a tekintetekhez. Saját tekintetünk hatalmának felismerése a tér megnevezésére, belakására, birtokba vételére.

Shirin Neshat

A test megírása

Sophie Calle / A heterodeszignáció Annette Messeg- iróniája, az önmagunkon uer / Grete Stern való nevetés Lygia Clark

Interrelációs tárgyak

Kim Sooja

A bőrönd

Zárás

Kiállítás és önértékelés

Felismerni magunkat a testünkben; a test mint a gondolat és a cselekedet forrása. A test mint a térben és az életünkben hagyott nyom ismerete.

Munka a saját testünkkel, az írott vágyakkal és a beteljesült célokkal. Játék a külső terhekkel. Amit mások mondanak rólunk. Az ironizálás és az állítások átfordításának elsajátítása. Tárgyak létrehozása, amelyek a kommunikációra sarkallnak, amelyek egybefonódnak velünk. Reflektálás arra, hogy mit hoztunk magunkkal, ami hasznos volt, amit elfelejtettünk – mind materiálisan, mind szimbolikusan. Reflektálás a workshop során megtett útra, tapasztalataink újra felidézésére; a történtek összefoglalása és gondolkodás arról, hogyan tud hozzájárulni ez a tapasztalat az élettervünkhöz.

g. Egy tével dolgozni: a művészek mint hivatkozási pontok

nő éle-

A különböző alkotók a reflexió és az elkötelezettség különböző szintjeinek adtak teret. Mindegyikük potenciális műveket és kreatív reflexiókat tárt fel. Frida Kahlo lehetővé tette számukra, hogy önmagukra koncentráljanak.

Ana Mendieta felszólította a résztvevőket, hogy kap-

csolódjanak a legintimebb testrészeikhez, amelyek az érzelmi területhez kötődnek, Esther Ferrer pedig arra sarkallta őket, hogy felfedezzék a másokkal való kapcsolatukat.

Mona Hatoum megnyitotta a séta, a felismerés, a tér birtokba vételének lehetőségét. „Kölcsönvettük és képekbe foglaltuk a madridi utcáitok jellemzőit, most ti vagytok a város, ahol élünk számtalan vagy épp egyetlen okból… s mindezt összekeverjük az életünk térképeivel, a saját, mindennapi életünkhöz és sétáinkhoz készített kreatív térképeinkkel.” Louise Bourgeois megmutatta, hogyan tekintsünk a házra biztos helyként. A házra, amit magunk mögött hagytunk; a házra, amiben élünk és a házra, amire vágyunk.

Epilógus Annette Messeguer abban segített, hogy az iróniát identitásunk részévé tegyük, és ugyanakkor gyakorolni tudjuk a külvilág által megfogalmazott ítéletekkel kapcsolatban is.

Shirin Neshat az intimitással, az önfelfedezéssel kapcsolatos gyakorlatot hozott, megbékélést a saját bőrünkkel és a létünk terével.

Lygia Clark arra biztatott, hogy készítsünk érzéki tárgyakat, amelyek egymáshoz kapcsolnak bennünket.

Végül Kim Sooja ösztönzésére arról gondolkodhattunk, hogy mivel töltsük meg szimbolikus bőröndünket.

Eredmények A workshop terében és a tágas időkeretben egy olyan szimbolikus tér jött létre, ahol a mindennapi élettel kapcsolatos szorongás a workshop falain kívül rekedt. A fehér lap előtti kényelmetlen érzés, a nem-tudás fokozatosan elveszítik a jelentőségüket a művészetterapeuta kísérő tekintete előtt, amely sosem volt ítélkező, inkább támogató és bátorító, de lehetőséget jelentett a nem cselekvésre is. Ez az aktív hallgatással párosulva lehetővé tette, hogy a felszínre kerüljenek a félelmek, a látens érzések és vágyak a bizalom és nyugalom körülményei között, amely szokatlan tér olyanok számára, akiknek folyamatosan újdonságokkal és nehézségekkel kell szembenézniük az új országban való élet során. A használt technikák variációja segítette a résztvevőket, hogy olyan perspektívákból nézzenek szembe az alkotással, amelyek nem terhelik túl művészeti képességeiket. Az írás a testre, a fényképezés, a test használata a térben, a varrás stb. lehetővé tették a művészet kényelmes nézőpontokból történő megközelítését, a „saját” helyükről. Lépésről lépésre a résztvevők egyre inkább tudatába kerültek a saját potenciáljuknak. Az egyik nő büszkén bevallotta, miután ránézett a munkájára, hogy „azelőtt soha nem éreztem, hogy képes 94

lennék alkotni”, úgy látta magát, mint olyasvalakit, aki csak a mások munkáját tudja segíteni vagy ismételni. A bőröndökkel és a házzal történő munka megnyitotta az utat a veszteséggel folytatott munka lehetősége előtt (az elveszett házzal, a hátrahagyott tárgyakkal…), és lehetővé tette, hogy újra megragadják az érték koncepcióját, a tárggyal, amit létre kell hozni, és ami összeköti a múltat és a jelent. Egy múlttal való kapcsolat, amit nem tudnak, vagy nem akarnak feltámasztani, mivel ők, ahogy az életútjuk is, megváltozott. A workshop alatt a résztvevők képesek voltak újra találkozni az elveszített földrajzzal, amelyet akkor veszítettek el, mikor az új helyre költöztek. Fokozatosan összhangba kerültek mostani és jövőbeni várakozásaikkal. Megtanulták, hogy felismerjék az elvárásaik korlátait a befogadó országgal kapcsolatban, és rájöttek, hogy néhány vágyukban csalatkoztak, valamint saját hiányosságaikat kompenzálandó, időnként aránytalan, új horizontokat nyitó fantáziákból táplálkozó reményekkel rendelkeztek. A támogatás és önbizalom hálózata lassan, alig észrevehetően alakult ki, az egyik résztvevő által hozott és a társaság által nagyra értékelt piskótától a másik résztvevő által indított blogon keresztül, míg a résztvevők között máig tartó barátságok alakultak ki.

Hivatkozások Cyrulnic, B. (2003). El murmullo de los fantasmas. Volver a la vida después del trauma (Fantomok moraja). Barcelona: Gedisa. Femenías, M.L. (2007). El género del multiculturalismo (A multikulturalizmus neme). Bernal: Universidad Nacional de Quilmes. Fiorini, H. (1995). El psiquismo creador (Teremtő lélek). Buenos Aires: Paidós. García Roca, J. (2010). Enfoque psicosocial e incidencia pública. Las necesarias transiciones (Pszichoszociális fókusz és nyilvános hatás). In L. Melero Valdés (Coord.) La persona más allá de la migración. Manual de intervención psicosocial con personas migrantes (A személy a migráción túl. Kézikönyv migránsokkal folytatott pszichoszociális intervenciókhoz), pp. 27-29. Valencia: Fundación CeiMigra. Grinberg, L. & Grinberg, R. (1984). A psychoanalytic study of migration: its normal and pathological aspects (Pszichoanalitikus tanulmány a migrációról: normális és patologikus aspektusok). Journal of the American Psychoanalytic Association, 32(1), pp. 13-38. Haraway, D. (1991). Simians, cyborgs and women: the reinvention of nature (Majmok, kiborgok és nők: a természet újrafeltatlálása). New York: Routledge. Grinberg, L. & Grinberg, R. (1984). Psicoanálisis de la migración y del exilio (Migráció és száműzetés pszichoanalitikus szempontból). Madrid: Alianza. Kim, Y. Y. (2005). Adapting to a new culture: an integrative communication theory (Alkalmazkodás egy új kultúrához: egy integratív kommunikációelmélet). In William B. Gudykunst (Ed.) Theorizing About Intercultural Communication, pp. 375‐400. Thousand Oaks, CA: Sage. Montenegro Martínez, M. & Pujol Tarrès, J. (2003). Conocimiento situado y acción (Szituációba ágyazott tudás és cselekvés). Revista Interamericana de Psicología, 37(2), pp. 295-207. http://www.psicorip.org/ Resumos/PerP/RIP/RIP036a0/RIP03722.pdf. Accessed October 5, 2012.

2.5. MENEDÉK A MŰVÉSZETTERÁPIÁN KERESZTÜL Marián López Fdz. Cao A projekt neve: Ter ületed életrajzai (Biographies of your territory) Ki javasolta: Madridi Complutense Egyetem, 941035. KUTATÓCSOPORT: Alkalmazott művészet a társadalmi integrációért: művészet, terápia és befogadás Dátum: 2012. február-március Melyik művészeti ág volt a meghatározó: Vizuális művészetek

Absztrakt Ez a cikk olyan tapasztalatokat mutat be, amelyeket bevándorlók egy csoportjával szereztünk Madrid Bevándorlókat Befogadó Központjában11 2011 októberétől 2012 februárjáig. A projekt során művészeti műhelymunkát és kreatív terápiát folytattunk, amelyben a képzőművészet, a színház, a zenei önkifejezés, a tánc és a mozgás egyaránt szerepet kapott. Két célt igyekeztünk elérni: egyrészt szerettük volna csökkenteni a résztvevők bizonytalan helyzetéből eredő belső feszültséget, amíg a bürokrácia útvesztőiben választ vártak arra, megkapják-e a jogot, hogy az országban maradjanak; másrészt egy olyan teret, a biztonság és a valahová való tartozás terét kívántuk megteremteni, ahol másokkal közösen enyhíthetik a magányosság érzetét. A cikkben felsorolt nehézségek ellenére (nyelvi és korkülönbségek, részvételi problémák stb.), az értékelés után azt állapítottuk meg, hogy mind a két célt sikerült megvalósítani. Így igazoltuk, hogy a művészi alkotás hatásos és jótékony eszköz lehet a bevándorlókkal való munka során. Kulcsszavak menedék, művészet, előny, bevándorló

(Gudykunst 1998: 227-

A múltban merész kalandokat kellett vállalnunk, és távoli, idegen kultúrájú országokba elzarándokolnunk, ha találkozni akartunk azzal, aki „más”. Ma azonban, a sokat emlegetett «globális falu» korszakában, ez a «más» ott van az üzletben, a buszon, vagy a szomszédban. A másikkal, másmilyennel való találkozáshoz nem kell körbeutazni a világot – csupán az ajtót kell kinyitni. Maalouf (2004) szerint ebben a helyzetben a tisztelet és az együttélés készségeinek fejlesztése biztosíthatja, hogy ne érezzük fenyegetve identitásunkat és adott esetben ne erőszakkal válaszoljunk a kihívásra. A különbség tudatosítása és a sokféleségben rejlő gazdagság iránti érdeklődésünk vezetett az ARIADNE (Art and Adaptation in Intercultural Environments – Művészet és alkalmazkodás interkulturális környezetben) európai kutatási projekt elindításához. Kutatócsoportunk megközelítésének lényegét az «Otthon érezni magunkat» gondolata fejezi ki. Az egyetemen több projekt is indult különböző bevándorló csoportokkal. A mi projektünk megvalósítására a Politikai Menekültek Befogadó Központjában12 került sor, ahol a bevándorlók menedékkérelmük elbírálásáig tartózkodnak. E központok célja az, hogy hozzájáruljanak az ott tartózkodók teljes körű fejlődéséhez fedezve alapvető szükségleteiket és kellő figyelmet szentelve egyéneknek és csoportoknak egyaránt. A Menekülteket Segítő Spanyol Bizottság (Comisión Española de Ayuda al Refugiado, CEAR) szerint mind96

azon személyeket megilleti a menedékjog, aki: „(...) származása, vallása, nemzetisége, társadalmi vagy politikai álláspontja, egy bizonyos társadalmi csoportbeli tagsága, neme vagy szexuális irányultsága miatt az üldöztetéstől való megalapozott félelemre való tekintettel tartózkodik hazáján kívül, és nem tudja, vagy e félelem okán nem kívánja hazája védelmét igénybe venni; illetőleg aki nem rendelkezik állampolgársággal és ilyen események miatt tartózkodik állandó lakhelyén kívül, s nem tud, vagy e félelem miatt nem kíván oda visszatérni. « Azért érdekelt bennünket e csoport helyzete, mert ezek az emberek elhagytak egy országot, ahová nem térhetnek már vissza, és megérkeztek egy olyan országba, amely mindaddig nem fogadja be őket, míg menedékkérelmüket jóvá nem hagyják. Ezt a hónapokig, egyes esetekben évekig húzódó időszakot a sehová sem tartozás érzése jellemzi. A menekültközpontban olyan személyek tartózkodnak, akik menedéket kértek, és a döntésre várnak; veszélyeztetett helyzetű, de akár illegális bevándorlók is lehetnek. A művészeti alkotás hozzájárul a biztonság és valahová tartozás terének/terepének megteremtéséhez, ami segíti az érzelmi, családi, munkahelyi és társadalmi szálakkal alig rendelkező embereket. Amikor megérkeztünk, az elérhető 116 férőhelyből csak 63 volt foglalt. Az itt lakók majdnem mindegyike politikai menedékkérő volt. A határozat megszületéséig ideiglenes személyi igazolvánnyal, egészségbiztosítási kártyával, csekély összegű havi juttatással rendelkeznek, lehetőségük van képzésekre járni – bár a költségvetési megvonások miatt a kínált kurzusok száma jelentősen csökkent –, és ideiglenes munkavállalási engedélyük is van, amely a jelentkezésüktől számított hatodik hónapig érvényes. A Ceutából és Melillából, a Külföldiek Bentlakásos Központjaiból (Centros de Internamiento para Extranjeros, CIES) illetve a Külföldiek Átmeneti Tartózkodási Központjaiból (Centros de Estancia Temporal para Extranjeros, CETIS) érkezőknek köszönhetően a központban élők száma megduplázódott. Ellentétben a menedékkérőkkel, az újonnan érkezők csak komoly nehézségek árán férnek hozzá az állami egészségügyi szolgáltatásokhoz, nem jogosultak pénzügyi támogatásra, nem vehetnek részt képzéseken, és státuszuk rendezésére sincs esélyük. További nehézség, hogy személyi igazolvány híján bármikor letartóztathatják őket.

A kutatás előkészítése során végzett irodalmi áttekintésben kiemelkedően fontosnak bizonyult Gudykunst cikke az interkulturális alkalmazkodási képzés elméletéről.13 A szerző álláspontja szerint a belső feszültség és bizonytalanság szintjének kezelése kulcsfontosságú a befogadó kultúra kódjainak megértésében, és ezáltal a hatékony kommunikációban is. E változók így programunkban is kulcsszerepet kaptak. 97

A kiindulási pont tisztázása érdekében etnográfiai vizsgálatot végeztünk. A Központ recepcióján nyert adatok segítségével és a résztvevő megfigyelésen keresztül felmértük a résztvevők szükségleteit, igényeit, a Központon belüli és kívüli időbeosztását, aggodalmait és művészi preferenciáit. A recepciót – mivel a Központ egyetlen bejárata mellett található – stratégiai elhelyezkedése miatt is választottuk, valamint azért, mert ez az a hely, amit a bentlakók más ügyekben is felkeresnek, például ebédlőkártya igényléséhez, telefonhívás lebonyolításához, s itt kérhetnek időpontot szakemberektől, vagy másolatot készíthetnek irataikról. Ezeket a pillanatokat használtuk ki arra, hogy bemutatkozzunk, és informális interjút készítve ismerjük meg elvárásaikat, vágyaikat, szükségleteiket. Kiderül, hogy mindannyian örömmel vettek volna részt a munkakeresésre irányuló tevékenységben, művészi érdeklődésük leginkább a táncra irányult, és az egészséget alapvető fontosságúnak értékelték. E megfigyeléseket kiegészítettük a Központ dolgozóinak megfigyeléseivel. Megerősítették a benyomásainkat, ugyanakkor ők maguk megfogalmaztak bizonyos kéréseket az általuk megfigyelt szükségletekkel kapcsolatban (mivel saját munkájuk elvégzése mellett e kérdésekkel nem tudtak kellő mélységben foglalkozni), mint az anyák és gyermekek közös játékainak támogatása, az önbizalom-fejlesztés a nők körében (sokan közülük nemi erőszakot szenvedtek el), és a Központon kívüli tevékenységek támogatása a társadalmi kapcsolati háló kialakítása, és az önállóság megerősítése érdekében. A CEAR pszichológusa iránymutatást adott az ajánlásokhoz: mivel a résztvevők többsége traumatikus helyzetet élt át, nem szabad a múltjukra fókuszálni. Ennek megfelelően a program olyan műhely létrehozására irányult, ahol hiányosságaikon dolgozhattak, képességeiket pedig különböző szobrászművészeti, képzőművészeti, táncos vagy színházi technikával bontakoztathatták ki, s ahol aztán mi is feltehettük kérdéseinket. Az CSELEKVÉS*ALKOTÁS című workshopsorozat elindítását az a célkitűzés motiválta, hogy csökkentsük a belső feszültséget, és a résztvevők számára létrehozzunk egy befogadó teret, ahol feszültségek nélkül megállhatnak egy pillanatra, és elgondolkozhatnak: Ki vagyok? Honnan jöttem? Hol vagyok, és mit szeretnék csinálni? Egy helyet, ahová tartozhatnak, és ahol felfedezhetik saját érzéseiket. A fő cél a szorongás és a bizonytalanság csökkentése mellett a szóbeli és nem verbális kommunikációs készségek fejlesztése volt. Azt terveztük, hogy a művészeti ágak között a táncot kiemelt helyen kezeljük, mivel a kezdeti interjúk során ez tűnt a legnépszerűbb tevékenységnek. Úgy döntöttünk, hogy a foglalkozásokat témák szerint, a workshop általános céljainál konkrétabb célkitűzéseknek megfelelő modulokra osztjuk. Összesen öt modul mellett döntöttünk, amelyek mindegyike három foglalkozást foglalt magába. Az egyes modulok tartalmának meghatározásához a drámai karakteralkotás és tömörítés eszközeit hívtuk segítségül: KI VAGYOK, MIT ÉRZEK, MIT AKAROK, MIRE VAN SZÜKSÉGEM, amelyhez hozzáadtuk a CSELEKVÉS-t. Javaslatunk az volt, hogy minden modulhoz a csendes gondolkodásra szánt idő perspektívájából közelítsenek, hogy legyen idő megismerni minket, és azt, mit szeretnénk. Meg kell határozni vágyainkat, hogy tevékenységeinket megfelelően tudjuk szervezni, és hogy egy olyan életterv létrehozását támogassuk, ami a résztvevők képességeit és lehetőségeit tükrözi. Az itt bemutatásra kerülő ütemterv a FÜGGELÉK részben található. A Központ vezetőivel folytatott beszélgetések során elmagyaráztuk, hogy a műhelyekhez fontos olyan fizikai teret nyújtani, amely különbözik a mindennapokban használt helyszínektől, s így biztosíthatja az alkotáshoz olyannyira szükséges biztonság és szabadság érzetét. A Központ egy olyan tantermet bocsátott rendelkezésünkre, amelyet korábban raktározásra használtak. Innen eltávolítottuk, amire nem volt szükségünk, és a tevékenységnek megfelelően alakítottuk ki a helyiséget (linóleumpadló, polcok, asztalok, székek, zárak az anyagok tárolásához, hangfalak, radiátor). Ezzel egy „új” helyszínt nyertünk, ahová nem hallatszott át a Központban zajló más tevékenységek zaja.

A WORKSHOPOK TERE (Ugena: 2012) Ahhoz, hogy ösztönözzük a bentlakók részvételét, a tájékoztató füzetekben két szem 98

pontra fókuszáltunk: hangsúlyoztuk, hogy a sikeres állásinterjúra készülők számára fontos a nyugodt hozzáállás. A „várakozási” szakaszra a gondolkodás és másokkal való kapcsolat létesítésének pillanataként lehet tekinteni, amikor tisztázhatjuk saját alapvető érdekeinket, és felállíthatjuk az ezek eléréséhez szükséges stratégiát. A tájékoztatókat az alábbi hármas ajánlásokkal osztottuk ki:

CSELEKVÉS*ALKOTÁS A test és az attitűd sokat elárulnak rólunk, amikor állást keresünk, vagy kapcsolatba próbálunk lépni valakivel. A nyílt, nyugodt testtartás önbizalmat sugároz. A testünkkel másoknak sugárzott attitűd kulcsfontosságú a személyes kapcsolatokban és a munka világában is. A művészet (a színház, a tánc, a zene, a képzőművészet stb.) a leghatékonyabb eszköz azoknak a személyes tulajdonságoknak a javítására, amelyek növelik esélyeinket az álláskeresés során és társadalmi kapcsolatainkban. Ha szeretne részt venni az CSELEKVÉS*ALKOTÁS workshopokon, akár több munkacsoportba is jelentkezhet: • NŐK * GYEREKEK A találkozás és az önkifejezés tere, a tanulás és az öröm, önmagunk megismerésének terepe, csoportosan, párokban és önállóan. A műhelyfoglalkozásokra a Központban kerül sor, rugalmas menetrend szerint, így minden érdeklődő nő csatlakozhat. • DÉLUTÁNOK * Fedezzük fel és fejlesszük saját erőforrásainkat, hogy azokat érdekes személyes készségekként kamatoztathassuk az álláskeresés során! A műhelyek a Központban zajlanak hetente két délután (az időpontokat a későbbiekben pontosítjuk: kedd és péntek között, 18-21 óráig). • KÖRNYÉKÜNK* Olyan szabadidős helyszínt szeretnénk kialakítani, ahol a környéken élők találkozhatnak, beszélgethetnek és felfedezhetik, hogy a különböző kultúrák miként találkoznak a művészi tevékenységben. A foglalkozásokat a Központ területén kívül, a környék egyik Közösségi Központjában tartjuk hetente egy délutáni alkalommal. A műhely a környéken élők számára nyitott.

A tájékoztató füzetek mellett a Központ bejáratánál posztereket akasztottunk ki, amelyeket más nyelvekre (angolra és franciára) is lefordítottunk. A bentlakók találkozóján a képviselő azt javasolta, hogy beszéljünk a terveinkről az itt élőknek. Azonban megérkezésünkkor a Központban a költségvetési megvonások miatt igen feszült volt a helyzet. Emiatt nem tudtuk a találkozón meghirdetni a workshopokat, így úgy döntöttük, hogy a tájékoztató füzeteket személyesen adjuk át a recepción az akkor zajló muzulmán Áldozati Ünnepen. Végül a három programjavaslat közül csak egy valósult meg. Bár eredetileg a NŐK*GYEREKEK műhely magvalósíthatóságához fűztük a legnagyobb reményeket, a műhely nem volt sikeres. Reggel a gyerekek iskolában voltak, az anyák ekkor pihenésre vagy ügyeik intézésére használták az időt. Így annak ellenére, hogy az anyák többször is megerősítették részvételi szándékukat, nem jöttek el. Ezért ezt a műhelyt felfüggesztettük. 99

A KÖRNYÉKÜNK* műhely esetében a Közösségi Központ vezetője ugyan nyitottságot mutatott egy olyan hely létrehozására, amely teret engedne a tánc és zene helyi fiatalok csoportjai közti cseréjének, a meghirdetés és a Közösségi Központ fiataljainak koordinátorával közösen végzett előzetes szervezés ellenére senki nem jelentkezett. Következésképpen a DÉLUTÁNOK* műhely örvendett pozitív fogadtatásnak. Megegyeztünk a résztvevőkkel, hogy a foglalkozásokat szerdánként és péntekenként délután 6 órától este 9 óráig tartjuk. 43 ember vett részt legalább egy műhelyfoglalkozáson, bár a csoport magja – a későbbiekben ezt nevezzük „stabil csoportnak” – hat gyermekből és öt felnőttből állt. A csoportba kerülés feltétele egy műhelyen való 30 órányi részvétel volt. A stabil csoportban mindenki menedékkérő volt (bár ez soha sem volt a műhelyen való részvétel előfeltétele). A stabil csoport kettő 3 és 4 éves gyerekből, három 11 éves korú és egy 14 éves korú tinédzserből állt. Hárman különböző családból származtak palesztin, mexikói és kurd gyökerekkel. A felnőttek csoportja négy férfiből és egy nőből állt, mindegyikük 23 és 38 év közötti volt. Szaharai, orosz, szudáni és afgán származásúak voltak. Különböző indokokkal magyarázták a nem rendszeres részvételt: a foglalkozás olykor egybeesett a spanyolórákkal, máskor megbeszélt találkozójuk volt (orvosnál, ügyvédnél, pszichológusnál stb.), és előfordult az is, hogy egyszerűen túl fáradtak voltak, jobban szerettek volna egyedül lenni. Sokan pedig csak egyszer, kíváncsiságból jöttek el a foglalkozásra. A foglalkozást három részre osztottuk: relaxáció, művészi alkotás és testmozgás. Az első részben szerettük volna megkönnyíteni a belépést a műhelybe azzal, hogy megállnak pár percre, és megpróbálják kint hagyni a mindennapi élet ritmusát és egy gondolkodásra, élvezetre, nyugalomra alkalmas helyre lépnek be. Így minden napot relaxációs gyakorlatokkal kezdtünk körben állva. Egymásra néztünk, és csoportos relaxációt végeztünk, miközben elképzeltük, hogy beszippantjuk egy virág illatát, vagy elfújunk egy gyertyát. Ez segítette a csoportot abban, hogy elkezdje a relaxációt, és kapcsolatba lépjen velünk, illetve a csoport többi tagjával: „[…] Gyertek el! Volt egy virágféleség, ó igen, virág és gyertya. Relaxáció, légzés. A relaxáció és a légzés, utána éjszaka, esküszöm, jól alszom.” „Gondolod, hogy az elvégzett légző gyakorlatok, a virág illatának beszippantása és a gyertya elfújása segített aludni éjszaka?” „Igen, igen. Esküszöm, hogy segít az alvásban.”14 Utána pedig egy specifikus vizuális alkotást javasoltunk. Néha egy témát ajánlottunk, amit feldolgozhattak, máskor ösztönző gyakorlatokat végeztünk: vizualizáció, masszázs, játék. Azokat a témákat kedvelték a leginkább, az szerezte a legtöbb kellemes percet, amikor a hazájukból mutathattak meg valamit. A műhely falai akaratlanul teltek meg a különböző országok zászlóival, s ezek segítségével könnyebben kezdtek el az otthonukról, családjukról, barátaikról mesélni. „Korábban nem tudtam erről, mert ezen a műhelyen az országomról beszélünk, én is mondtam, hogy afganisztáni vagyok. Afganisztán ország Ázsia nincs tenger, van probléma, vannak jó dolgok, rossz dolgok. Többiek is ezt mondták. És mikor jön új ember ide, nem, nem, nem ismer kultúra, nem ismer ország. A műhely jobb, amikor elmegy, több dolgot tud.»15 Kifejező testmozgással zártuk a foglalkozást: tánccal vagy egyéb mozgásformával. Eleinte irányítottuk a dinamikát: gyakoroltuk a flamenco mozdulatait, bemutatva a spanyol kultúrát és felkértük őket arra, hogy mutassák be hazájuk táncait. Az idő előrehaladtával egyre szabadabb kifejezésmóddal találkoztunk. „[…] a táncról én is mielőtt szerettem, itt azt mondtuk, hogy mit szeretnél táncolni, festeni? Én azt mondtam, táncolni, mert a tánc sokat segít a testnek, mint a sport is. Jobban mozgatod a tested, mert táncolsz. A tánc is sport. Igen, sokat segít az egészségnek és a testnek is, igen, igen. Nagyon jó.”16

100

Eredeti idézet spanyolul: …”Vengas vosotras, teníamos una cosa de flor, ah, la flor y la vela, sí. La relajación, la respiración. La respiración y la relajación, yo después por la noche te lo juro dormir bien.” “¿Tú piensas que los ejercicios de respiración que hicimos oler la flor y soplar la vela, tú piensas que eso te ayudó a dormir esa noche?” “Sí, sí. Esto ayudarme a mí para dormir, te lo juro”. 15

Eredeti idézet spanyolul: “Yo antes no lo sé para esto porque este taller hablamos de mi país, yo también, yo he dicho que yo soy de Afganistan. Afganistan este país Asia no tiene mar, este tiene problema este tiene cosas bonito esto malo. También todos he dicho esto. Y nueva persona cuando venir aquí no, no, no, no sabe cultura and no sabe de país, workshop mejor cuando va fuera the sabía mucha cosas”. 16

Eredeti idézet spanyolul: “[…] sobre bailar yo también antes como nosotros aquí dice que hoy qué quieres vosotros bailar, pintura? Yo he dicho bailar, porque bailar ayudar mucho of the cuerpo como deporte también…si…mejor tu mover tu cuerpo muy bueno, porque tu bailar. Bailar también deporte. Si, si mucho ayudar para salud y mucho

Ha felidézzük a csoportnak ajánlott tevékenységeket, a résztvevőkkel folytatott interakciót és a törekvést, hogy a csoport személyes szükségleteire reagáljunk, mindez alátámasztja azt az állítást, hogy akciókutatási módszert követtünk azzal a céllal, hogy az elméletet és a gyakorlatot egyesítve a műhelyen résztvevőkben pozitív változást indítsunk el aktív, dinamikus, résztvevő módon.

Megfigyelési eszközök Az ARIADNE projekt keretében Európában megvalósított műhelyekben közös módszertan segítségével, előzetes és utólag végzett tesztek révén értékelték a résztvevők fejlődését a műhelyekben. Esetünkben e módszer alkalmazása nem volt mentes a nehézségektől, mivel a csoport tagjai általában nem szívesen töltöttek ki dokumentumokat, mivel attól féltek, hogy az adatok megadása problémát jelenthet a menedékjogi kérelmi folyamatok szempontjából. Számos eszközt alkalmaztunk a megfigyelésre és információgyűjtésre. A Madridi Complutense Egyetem kutatócsoportja létrehozott egy indikátorpárokból álló egyéni megfigyelési űrlapot (indikátorpáronként 1-től 5-ig tartó értékekkel). Ezt minden foglalkozás végén kitöltöttünk a leginkább relevánsnak vélt megfigyeléseinkkel együtt. Készítettünk egy naplót is, amelyben leírtuk, mi történt a foglalkozáson és a Központban való tartózkodásunk idején. A politikai menedékkérők számára nem szerencsés publikálásra kerülő fényképeken szerepelni, tekintettel arra, hogy menedékkérelmük hátterében valós életveszélyhez kapcsolódó félelem áll. A kérésüket tiszteletben tartottuk, és kizárólag a művészi munkájuk eredményéről készítettünk felvételeket. A következményektől és a megtorlásoktól való félelem miatt, a résztvevők személyazonosságának védelme érdekében a jelen cikkben nem szerepelnek nevek vagy a személyek azonosítására alkalmas leírások. További eszköz volt a művész jegyzetfüzete, amelyben benyomásainkat sokkal érzelmibb, szubjektívabb módon rögzítettük. A rajzokkal és kollázsokkal azokat a pillanatokat ragadtuk meg, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták ránk a Központban szerzett tapasztalataink közül. A műhelymunka értékeléséhez egyéni interjúkat készítettünk az állandó csoport résztvevőivel. Ezekről hangfelvételeket készítettünk. A műhely helyszínén végeztük az interjúkat, így a résztvevők, amennyiben odaillőnek ítélték, beszélhettek alkotásaikról. Nyitott kérdéses, félig strukturált interjúkat készítettünk. A megkérdezettek először önállóan beszéltek, majd – amennyiben a téma magától nem merült fel – a megfigyeléseink alapján rákérdeztünk a foglalkozások előnyeire vagy hátrányaira. A Központban az interjúk segítségével ezeket az eredményeket – a fent leírt módon – kiterjesztettük a szakmai személyzetre, a lakók képviselőire és a műhelyfoglalkozáson részt vett gyermekek édesanyjára. A közös munka lehetővé tette számunkra, hogy megalapozzuk a tevékenységünkkel és a műhely során tett fejlődéssel kapcsolatos meglátásainkról szóló folyamatos társalgást. Ez lehetővé tette, hogy a foglalkozá101

sokat és a mindennapi gyakorlatunkat a kellő mértékben korrigáljuk. Tudományos téren a Kutatócsoport ellenőrizte munkánkat, melyet Marián López Fernández Cao koordinált. A műhely csoportra gyakorolt fő hatásai: csökkent a belső feszültség szintje, és csökkentek a résztvevők negatív gondolatai. A kiskorúak csoportjának tagjai majdnem minden foglalkozáson részt vettek és örömüket lelték a tevékenységükben. „A műhelyben semmi rossz dolog nincs.” A megfigyelés alatt ez volt a leggyakoribb hozzászólás. Az anyák kiemelték, hogy „a műhely előtt csak tévét néztek”, és megfigyelték, hogy nőtt a gyermekük kreativitása és gazdagodott a képzelete. A foglalkozásokon keresztül megtanulták magukat jól érezni másképpen is, és már jelenlétünk nélkül is rajzoltak, vagy agyag/gyurma modelleket készítettek. Fiatal koruk ellenére azt mondták, sokkal nyugodtabbak azóta, mióta a műhelyfoglalkozásra járnak. Azt is kifejezték, hogy ez a fajta munka boldoggá tette őket. Az egyik lány elmondta, hogy korábban állandóan dühös és ideges volt, ami miatt rendszeresen tépte a haját: „Már nem csinálom” – jelentette ki. A másik pont, aminek nagy fontosságot tulajdonítottak, a kapcsolataikban jelentkező változás volt. E foglalkozás előtt a különböző családból származó gyerekek sértegették egymást és verekedtek. A műhely területén való egymás mellett élésnek köszönhetően sok időt töltöttek azzal, hogy együtt játszottak, sőt gyakorlatilag irányítás nélkül adtak elő és készítettek koreográfiát egy darabhoz, amelyet az egész központnak bemutattak. Egy lány azt mondta, hogy a központ többi lakójával való kapcsolata is javult. Ha csak egy napra is, de részt vett a műhelyen, így a félelem, hogy megközelítse, megszólítsa társait, amikor a közös területeken összefutott velük, elmúlt. A felnőtt csoport ítélte a legnagyobb pozitívumnak azt a lehetőséget, hogy maguk mögött hagyhatták a gondjaikat, és a központ feszült, komor hangulatát. Esély nyílt arra, hogy eltávolodjanak a mindennapi aggodalmaiktól, ez pedig nagy segítség volt, mivel, ahogyan az egyikük elmondta „az evés és az ivás önmagában nem óv meg az őrülettől”. Nagyon pozitívnak értékelték, hogy lehetőségük nyílt országukról és kultúrájukról beszélni. A műhely olyan hely volt, ahol találkozhattak társaikkal, akik odafigyeltek rájuk, és segítettek abban, hogy úgy érezzék, befogadják őket. Ez pedig személyközi kapcsolatokat alakított ki, majd mélyített el köztük, így teremtve erős társadalmi szövetet. Továbbá más országok és konfliktusok megismerése segítette őket az empátiában, és abban, hogy az átmenet során kevésbé érezzék magukat egyedül. A műhelyen kívüli légkör elmondásuk szerint enyhült. Feldíszítették a nappalit és az ebédlőt (ebben a tevékenységben a lakók többsége részt vett), ami egy cél érdekében egyesítette őket, és egy időre csoportnak érezhették magukat. A díszítés ráadásul barátságosabbá, kellemesebbé, lakhatóbbá tette a Központot. Örültek annak, hogy volt egy hely, ahol gyakorolhatták a spanyolt és megismerhették a spanyol kultúra néhány vonatkozását (különösen nagy lelkesedés fogadta a flamenco táncot). A Fogadóközpont vezetőjével készített interjú következő részlete az általunk és a résztvevők által megfigyelt szempontokat erősíti meg: „Megfigyeltem, hogy sokkal enyhébb a légkör. Meglepődtem a részvétel szintjén, ez pedig bizonyosan az Önök érdeme, mivel ez a csoport egyébként nem igazán vesz részt irányított szabadidős tevékenységekben. Az emberek sokkal nyugodtabbak; Önök arra törekedtek, hogy összehozzák az embereket, és kapcsolatba lépjenek velük, szerintem ez Önök miatt van, és amilyenek Önök (...) Igen, van változás, természetesen, van változás, és a központ is vidámabb hely lett, többek között a falakon elhelyezett díszítések miatt is. Az emberek vidámabbnak 102

tűnnek, és szerintem ez sokban Önöknek köszönhető. Nagyon pozitív változást figyeltem meg V-n és a gyerekeken. Jó kapcsolatot igyekeztek kialakítani a különböző családok gyerekei közt. Mielőtt Önök ideérkeztek, és elkezdték a műhelyfoglalkozásokat, sosem töltötték együtt az időt, viszont állandóan verekedtek. Erős szálakat építettek ki a lakókkal; nem tudom, hogyan lesz ezután, főleg a gyerekekkel. Nagyon erős kapcsolatot sikerült velük kiépíteni, és néhány felnőttel is.”

Következtetések, reflexiók és javaslatok a fejlesztésre A következőkben bemutatjuk a következtetéseket, reflexiókat, a továbblépésre vonatkozó javaslatokat, amiket a kurzus során a kutatásból összegyűjtöttünk. A kutatás első részében, a tervezés és a résztvevők válogatásakor úgy gondoltuk, jó döntés volt, hogy elegendő időt szántunk arra, hogy személyes kapcsolatot alakítsunk ki a résztvevőkkel és beszélgessünk velük. A feltétlen figyelem és a barátságos viselkedés, amellyel feléjük fordultunk, hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon egy bizalmi kötelék, és elhatározzák, részt vesznek a workshopokon. Az első következtetés az, hogy a nyitottság és a szimpátia kulcselemei annak, hogy köteléket alakítsunk ki a bent élőkkel. A műhelyről adott visszajelzéseikben és a velük folytatott beszélgetésekben többen is kiemelték a mosolygás és odafigyelés fontosságát. A „kivárás” helyzete a lakókat nagy adag feszültséggel és bizonytalansággal tölti el. Kedvük nagyon változékony lehet és néha depresszív állapotba kerülhetnek. Ez a hozzáadódó unalmas rutinnal kiváltott bennük egy térbeli-időbeli torzulást, és így sokszor elfelejtettek eljönni a foglalkozásra, vagy késve érkeztek, mert a szobájukban elveszítették az időérzéküket. Legnagyobb teljesítményünk az volt, hogy létrehoztunk egy olyan fogadó helyiséget, ahol mindenkit szívesen láttunk, és mindenki otthon érezhette magát. Szükségleteiket, vágyaikat és hangulatukat mindig figyelembe vettük. Gyakran hangsúlyozták, hogy „ez a hely a mienk, és törődnünk kell vele”. „Egy hely az alkotáshoz: amely nem fenyegető, értékítéletektől mentes, amely úgy működhet, mint egy aréna, amelyben vizsgálni, merni, felfedezni, tapasztalni, tanulni, és ahol művészként fejlődni lehet.” (María del Río, in Martínez Díez, N. & López Fdez.-Cao 2009). Valami, amit kezdetben nehézségként észleltünk, végül erősséggé vált. Bár a csoport igen széles korcsoportot fedett le, 3 éves kortól negyven éves korig, rájöttünk, hogy ez a keveredés nagyon előnyös volt a csoport számára. A Központ felnőttjei számára nagy fontossággal bírt az érzelmeik kifejezése. Sokan közülük egyedül vannak, megfosztva a stabil társadalmi hálótól. Így igen kevés alkalom volt arra, hogy szeretetet adhassanak és kaphassanak fizikai kapcsolaton keresztül. A gyerekekkel való viselkedésük során ezek a felnőttek szabadon kifejezhették szeretetüket és gondoskodásukat. Mindenki számára haszon származott ebből a kapcsolatból: a gyerekek úgy érezhették, hogy „egy nagy család tagjai”, a felnőttek pedig ugyanazt az érzelmi választ kapták meg a gyerekektől. A műhelyen beszélt többféle nyelv nehézséget okozott a résztvevők közös produkcióiról tett megjegyzések magyarázatához. Ezért, bár mindannyian együtt dolgoztunk a foglalkozások kurzusain, minden résztvevőt egyenként közelítettünk meg ahhoz, hogy nyomon követhessük a fejlődésüket. Amikor megpróbáltuk kiváltani a csoport visszajelzéseit, azt találtuk, hogy a tény, hogy néhány résztvevő nem tudott spanyolul beszélni, gátolta a többieket az aktív figyelemben. A csoport jellemzőit és a Központ működését figyelembe véve eldöntöttük, hogy javaslatot teszünk egy nyílt workshop elindítására, ahol lazítunk a be- és kilépés korlátain, és az új belépők fogadását is rugalmasabban kezeljük. 103

Bár kezdetben a csoport számára az aktív odafigyelés nehézségekkel járt, a foglalkozások előrehaladtával átcsoportosítottuk a résztvevőket, s így több lehetőség nyílt a csoporton belüli szóbeli kommunikációra. A projekt felénél új résztvevők érkezetek; számuk a stabil csoport számával egyezett meg, ami a csoportot gátolta és akadályozta az aktív figyelem fenntartásában. Ez meggyőzött minket annak fontosságáról, hogy az új résztvevőket lépésenként vonjuk be, hogy ne torzíthassák el túlságosan a csoportdinamikát. Erre a különleges esetre hoztunk létre egy új, ideiglenes csoportot a fokozatos beilleszkedés elősegítése végett. Arra törekedtünk, hogy a lehető legkisebbre csökkentsük ezt a hatást. Ennek érdekében ajánlottunk egy kreatív, együttműködő tevékenységet a műhelyen kívül, amelyen nemcsak az állandó csoport vett részt, hanem más bentlakók is, akik különböző hosszúságú időt töltöttek a Központban. Ez a tevékenység segítette őket abban, hogy kiértékeljék a csoportmunkát, ahogy az a foglalkozásokról adott visszajelzéseikben is tükröződik. „Megtanultuk, hogy mind együtt vagyunk... együtt, mint egy család.” A közös munka után önállóan dolgoztak. Foglalkozásokat jelöltünk ki a választásuk szerinti csoportterv fejlesztésére, egy színházi és táncbemutató megalkotására, amelyet a Központ egész közösségének adnak elő. Ezeken a foglalkozásokon többnyire gyerekek vettek részt, akik megörökölték ezt a helyet. A program után a helyet önálló játékra vagy alkotásra használták. A darab nagy sikert aratott a résztvevők és a személyzet körében is, akik elmondták, hogy szeretnék, ha az ilyen tevékenységek nem különálló események, hanem folytatólagosak lennének. Bizton állíthatjuk, hogy a Központ közösségének is előnye származott egy olyan hely létrehozásából, amely mentes a feszültségektől és előmozdította a résztvevők közti kommunikációt. A program egésze szempontjából alapvető jelentőségű volt, hogy olyan javaslatokat próbáltunk megfogalmazni, amelyek az egész emberben rejlő lehetőségeket tárják fel, s amelyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy minden résztvevő felszabadítsa önmagában a tanulás és a tanítás képességét. Ezért köteleztük el magunkat a kettős odafigyelés mellett, amelyet így foglalhatunk össze: figyelni önmagunkra és a másikra. Az empatikus megfigyelés mellett döntöttünk, amely a szabadon áramló figyelem révén lehetővé tette, hogy nyílt, érzékeny és nem elváró tekintettel közelítsünk a résztvevőkhöz. A támogatás és az igen különböző hátterű emberek közti találkozások folyamata szélesre tárta az érzékelés csatornáit, és képessé tett arra, hogy meglepődjünk, amikor tapasztaltuk, hogy a saját maguk és a többiek kutatásait milyen elkötelezettséggel támogatják. Az alkotásaikkal kapcsolatban feltett kérdéseinkkel igyekeztünk megkönnyíteni kommunikációjukat és kifejezési eszközeiket. Személyesen mi magunk is sokat kaptunk. Rengeteget tanultunk a projektből és még többet a résztvevőktől: a kultúrájukról, az életükről, s arról, milyennek látják a világot. Gazdagító tapasztalat volt látni, hogy az erős bizalmi kötelékeknek köszönhetően egy pillanatra elfeledkeznek helyzetükről, és egyszerűen jól érzik magukat.

104

Függelék: A tevékenységek ütemterve Téma/a Foglalkozás foglalkozás Foglalkozás típusa/ tervezett sorszáma általános tevékenységek célja

Szükséges anyagok és erőforrások

Értékelés

1. foglalko- BEMUTAT- A workshop és a résztvevők Színes A4-es kartonpapír, Napló. KOZÁS bemutatásának dinamikája. kréta, fekete filc, fehér és Jegyzetek a foglalzás - november Ötletgyűjtés. fekete akrilfesték, zsírkréta. kozásról. 9. Terápiás szerződés: elvárásaim Fehér papír a terápiás szer- Jegyzetek az szerint mi történjen, és mi ne ződés elkészítéséhez. egyéni megfigyelétörténjen a workshopon? sekről.

Kívánt eredmények

Feszültségoldás. A projekt megváltoztatása, gazdagítása a résztvevők ötleteivel.

2. foglalko- KI VA- Légző-, relaxációs és mozgásos Színes A4-es kartonok, Napló. Közös, tapintható tér kialakítáGYOK? zás gyakorlatok. kréta, filctollak, tempera, Jegyzetek a foglal- sa az egyes kultúrákra jellemző - november A kultú- A résztvevő saját kultúráját ceruzák, gyurma. kozásról. elemek segítségével. rámról. bemutató alkotás létrehozása. 10. Jegyzetek az Mozdulatok, testi attitűdök és Csoportos tánc a résztvevők egyéni megfigyelé- a hazai kultúra mozgásformáihazájából származó zenére. sekről. nak megosztása, 3. foglalko- KI VA- Légző-, relaxációs és mozgásos GYOK? zás gyakorlatok. - november Egy fontos Egy fontos ismerős háromdiszemély az 16. menziós ábrázolása. életemben.

Kartonpapír és különböNapló. Kontaktus kialakítása pozitív ző anyagok (akrilfesték, Jegyzetek a foglalemlékekkel. tempera, gyurma, színes kozásról. Strapabírás. ceruzák, kréta, filctollak). Jegyzetek az egyéni megfigyelésekről.

4. foglalko- HOGY Légzőgyakorlatok. VAGYOK? Szabad alkotómunka a relaxázás - november Az itt és ció során jelentkező gondolamostra 17. tok/érzések kifejezésére. figyelek. Testmunka, ritmus és mozgás: Mi jár a balett és flamenco. fejemben?

Kartonpapír és különböNapló. Kapcsolódás az itt és mosthoz. ző anyagok (akrilfesték, Jegyzetek a foglal- A szorongás és a fizikai feszülttempera, gyurma, színes kozásról. ség csökkentése. ceruzák, kréta, filctollak). Jegyzetek az egyéni megfigyelésekről.

5. foglalko- EGY HELY Légző-, ritmus- és mozgásos Agyag, gyurma, modellgyurNapló. Valóságos vagy képzeletbeli tér A VILÁzás gyakorlatok. ma, Jegyzetek a foglalfelfedezése. - november GON Egy fontos helyszín háromdikozásról. A személyes hozzáadása a Hol vagyok 23. menziós ábrázolása. Jegyzetek az közöshöz. / hol Csoportos záró koreográfia. egyéni megfigyelé- A testtudatosság fejlesztése, a szeretnék sekről. szorongás csökkentése. lenni? 6. foglalko- KI VAGYOK? zás - november Mi szimbolizál 24. engem? Azonosítom a jegyzetfüzetem. 7. foglalkozás - november 30.

Légző-, ritmus- és mozgásos gyakorlatok. Gondolkodás a szimbólum jelentéséről és a jegyzetfüzet azonosítása. A jegyzetfüzet szerepének tisztázása a személyes munkában.

Jegyzetfüzetek, különböző Napló. színes papírok (krepp-papír, Jegyzetek a foglalzsebkendőpapír, celofán), kozásról. magazinok, újságok és Jegyzetek az különböző egyéb anyagok egyéni megfigyelé(színes ceruzák, kréta, sekről. filctollak).

Személyes szimbólum megalkotása a jegyzetfüzet azonosítására, amelyen keresztül a résztvevők kifejezhetik, milyen érzelmi, lelki és fizikai állapotban érkeztek a műhelymunkára.

ÉRZÉSEK Légző-, ritmus- és mozgásos Kraftpapír, színes tempera. Napló. Páros munka a testi kontaktus FESTÉSE: gyakorlatok. Jegyzetek a foglal- és az érzékelés tudatosítására. érzés és Festés, masszázs és mozgás kozásról. Közös alkotás festékpacából. érzékelés egyesítése. Jegyzetek az között Szabad és irányított mozegyéni megfigyelégás: flamenco és ritmusok a sekről. testtel.

105

8. foglalko- SZÍNEK Légző-, ritmus- és mozgásos Nagy kartonlapok, zsírkNapló. Plasztikai lehetőségek az érzelzás Milyen szín gyakorlatok. réta, Crayola kréta, színes Jegyzetek a foglalmek kifejezésében. - december tükrözi a Egy szín azonosítása és szabad ceruzák, színes papírok, kozásról. 1. mai hangu- alkotás az adott szín, illetve újságkivágások stb. Jegyzetek az latom? különböző anyagok és techniegyéni megfigyelékák felhasználásával. sekről. 9. foglalko- HOGY Légző-, ritmus- és mozgásos Kraftpapír, kartonpapír, Napló. zás ÉRZEM gyakorlatok. különböző anyagok (akril- Jegyzetek a foglalMAGAM? Érzelmek kitalálása filmek festék, tempera, gyurma, kozásról. - december Érzelmek alapján. színes ceruzák, kréta, filctol- Jegyzetek az 7. felfedezé- A résztvevők közösen elkészílak). egyéni megfigyelése. tik az érzelmek palettáját. sekről. Tánc.

Alapvető és másodlagos érzelmek felfedezése. Érzelmi szókincs elsajátítása, az érzelmek verbális, gesztusnyelvi és plasztikus kifejezése.

10. foglal- MIT AKA- Légző-, ritmus- és mozgásos Papírlapok és különböző Napló. Saját vágyaink feltárása, azok kozás ROK? gyakorlatok. anyagok (akrilfesték, tempe- Jegyzetek a foglal- valóra váltása a jövőben cselek- december Vágyakból Vágyak leírása egy A4-es ra, gyurma, színes ceruzák, kozásról. vés útján. 8. festett lapon, összefűzés mások kréta, filctollak, tűző, olló, Jegyzetek az Vágyaink megosztása másokégbolt. vágyaival. nejlonfonál). egyéni megfigyelékal. A kantin falának díszítése sekről. vágyfelhőkkel. 11. foglal- SZABAD- Légző-, ritmus- és mozgásos Fapálcikák, színes anyag, Napló. A csoportkohézió erősítése. kozás SÁG gyakorlatok. színes kötél, tűző, olló, tűk, Jegyzetek a foglal- Az együttműködés és támoga- december Szabad Játék készítése a szabadság fonál. kozásról. tás tereinek kialakítása. 15. vagyok, és a felelősség fogalmaira Jegyzetek az amikor... reflektálva, egyéni megfigyelésekről. 12. foglal- EGYÜTT- Légző-, ritmus- és mozgásos kozás MŰKÖDŐ gyakorlatok. - december ALKOTÓ A kantin karácsonyi feldíszí21. TEVÉ- tése a 23-i, pénteki ünnepség KENYSÉG előtt. I

Különböző festékek, fapálNapló. A csoportkohézió erősítése. cikák, színes anyag, színes Jegyzetek a foglal- Az együttműködés és támogakötél, tűző, olló, tűk, fonál, kozásról. tás tereinek kialakítása. ragasztó, ragasztószalag, szigetelőszalag.

13. foglal- EGYÜTT- Légző-, ritmus- és mozgásos kozás MŰKÖDŐ gyakorlatok. - december ALKOTÓ Karácsonyi díszítés elkészítése 22. TEVÉ- az első emeleti hallban, ahol KENYSÉG a Központban élő gyermekek II 23-án, pénteken ajándékot kapnak.

14. foglal- AUTONÓ- Légző-, ritmus- és mozgásos kozás MIA I gyakorlatok. - december Összeszerelési gyakorlatokkal 28. kapcsolatos döntések az autonómia erősítése érdekében.

Különböző festékek, fapálNapló. Javaslat, hogy a résztvevők cikák, színes anyag, színes Jegyzetek a foglal- készítsék el saját művészi kötél, tűző, olló, tűk, fonál, kozásról. projektjüket. ragasztó, ragasztószalag, Jegyzetek az Az autonómia erősítése, a szigetelőszalag, kréta… egyéni megfigyelé- résztvevők által javasolt műsekről. helydinamika megteremtése.

15. foglal- AUTONÓ- Légző-, ritmus- és mozgásos kozás MIA I gyakorlatok. - december A résztvevők által kiválasztott 29. tevékenység kidolgozása.

106

Hivatkozások Gudykunst, W. B. (1998). Applying anxiety/uncertainty management (AUM) theory to intercultural adjustment training. International Journal of Intercultural Relations 22(2), 227-250. Kapuscinski, R. (2007). Encuentro con el otro (Találkozás a másikkal). Barcelona: Editorial Anagrama. Maalouf, A. (2004). Identidades Asesinas (Gyilkos identitások). Madrid: Alianza Editorial. Martínez Díez, N. & López Fdez. Cao (szerk.) (2009) Reinventar la vida. El arte como terapia (Az élet újrafeltalálása. A művészet, mint terápia). Madrid: Editorial Eneida.

107

2.6. MŰVÉSZETTEL ÉS NYELVVEL EGY JOBB ÉLETÉRT Nancy Hogg INFORMÁCIÓ A KÍSÉRLETI PROJEKTRŐL: Mi volt a program neve?Művészettel és nyelvvel egy jobb életért Ki (melyik partner) javasolta? A Momentum Arts Mikor valósították meg? 2011 szeptember-2012 február Melyik művészeti ág volt meghatározó (ha volt ilyen)? A vizuális művészet és a kreatív írás. „A művészet teret ad – egy kis teret, amelyben a lélek lélegezhet.” John Updike

Absztrakt A jelen esettanulmány egy olyan kísérleti projektet mutat be, amelyet „Jobb élet” („Better Life”) elnevezéssel a Momentum Arts projektmenedzsere, Louise Taylor valósított meg az Ariadne 4 Art project keretében Hilary Cox, Beverley Carpenter és Nancy Hogg művész-facilitátorok segítségével, illetve a Dél-Wisbech-i Gyermekközpont (South Wisbech Children’s Centre) együttműködésével. A tanulmány emellett bemutat egy második, „Művészetek és nyelv” („Arts and Language”) című kísérleti projektet, amelyet a Momentum Arts, illetve Hilary Cox és Dan Donovan művész-facilitátorok hívtak életre. A műhelyfoglalkozásokkal elsősorban egy olyan biztonságos kreatív teret kívántak teremteni, amelyen belül a résztvevők a kreatív művészetek segítségével feldolgozhatták a kulturális alkalmazkodás által kiváltott érzéseket: a kultúrsokk és a veszteség élményén keresztül egész a szorongásig. Az említetteken kívül olyan partnereket és potenciális résztvevőket próbáltunk meg bevonni, akik érdeklődést mutattak a lokális és személyes kulturális örökség felfedezése és megünneplése iránt. A következő oldalakon felvázoljuk a projekt pedagógiai célkitűzéseit, az alkalmazott módszertant, a projektben végzett tevékenységeket, a kreatív és érzelmi kimeneteket, valamint a megvalósítás során szerzett tanulságokat.

Mi volt ez, és ki csinálta? A ’Jobb élet’ projekt 2011 szeptembere és novembere között zajlott le összesen tizenkét, egyenként 2,5 órás foglalkozás keretében. A Dél-Wisbech-i Gyermekközpontban dolgozó partnereink előzetesen kapcsolatot alakítottak ki a Gyermekközpont mellett működő iskolán keresztül egy itt dolgozó női csoporttal. A Gyermekközponton keresztül toboroztuk a jelentkezőket, és a műhelyfoglalkozásokra is itt került sor. Cambridge központjával ellentétben a Cambridgeshire megye északi részén található Wisbech városa szegény település, ahol sem a művészeti tevékenységek, sem a részvétel nem túl intenzív. A városba sok keleteurópai vendégmunkás települt be, elsősorban a térségben bőséggel található mezőgazdasági és szezonális munkalehetőség miatt. A sajtó is sokat foglalkozott a várossal, és nemegyszer negatív színben tüntette fel, különös tekintettel a bevándorlókra, akik mára a város 20 000 fős lakosságának majdnem egyharmadát adják. Kilenc nővel dolgoztunk együtt Lettországból, Litvániából és Lengyelországból. Közülük senki nem akadt, aki több, mint három éve élt volna Wisbech-ben. A csoportban két angol nő is volt. Egyesek ismerték egymást, de a többségük korábban soha nem találkozott.

Pedagógiai célkitűzések A projekt pedagógiai célkitűzése az volt, hogy támogatást nyújtsunk a résztvevőknek, és egyben bátorítsuk is őket arra, hogy az őket körülvevő kulturális környezetet és a bennük található belső kulturális tájat felhasználva hozzanak létre relációs és esztétikai szinten hatni képes műalkotásokat. Kreatív gyakorlatok 108

sokasága nyitott teret arra, hogy a résztvevők reflektáljanak az új kulturális környezethez történő alkalmazkodás okozta kultúrsokk, veszteség és szorongás tapasztalatára, és hogy ezekre az élményekre kreatív válaszokat fogalmazzanak meg. A művészeti alkotótevékenység lehetőséget teremtett arra is, hogy megosszák egymással élettörténeteiket és kulturális tapasztalataikat. Műalkotások, kreatív írásművek és reflexív naplójegyzetek formájában megjelenő konkrét kimenetek létrehozását vártuk a folyamattól. A résztvevők személyes nézőpontjából érzékelt változásokat emellett egy kérdőívek és interjúk segítségével megvalósított kvalitatív kutatás is mérte. A résztvevők emellett bekapcsolódtak egy kvalitatív kutatásba is, amelyben kérdőívek és interjúk segítségével próbáltuk vizsgálni attitűdjeik esetleges megváltozását.

Alkalmazott módszertan A relációs művészet17 elemei segítségével, amely az emberek egymás közti viszonyainak, illetve az emberek, közösségeik és lakhelyük közötti viszonyok vizsgálatára alkalmas keretet és egy struktúrát hoz létre, a résztvevőket arra biztattuk, hogy hozzanak létre olyan alkotásokat és költeményeket, amelyek bemutatják kapcsolatukat kulturális környezetükkel. Olyan környezetet szerettünk volna létrehozni, amely bátorítja a párbeszédet, amelyben a résztvevők reflektálhatnak az új kulturális környezetükhöz fűződő viszonyukra, és a csoport többi tagja számára elmondhatják, mindez milyen érzéseket vált ki bennük. A Momentum Arts művész-facilitátorokat kért fel arra, hogy támogassák a tapasztalati tanulást a résztvevők körében. Jelentős hangsúlyt fektettek arra, hogy a csoport tagjai ne idegenkedjenek az egyes művészeti tevékenységek önálló kipróbálásától, és kreatív készségeket sajátítsanak el mind az önállóan, mind a csoportosan végzett tevékenységek során. Ebben a konkrét projektben olyan tevékenységeket javasoltunk, amelyekben a résztvevők az Ariadne partnerek által javasolt indikátorok szerint vizsgálhatták a kultúrsokk, valamint a kulturális alkalmazkodással járó személyes veszteség és szorongás különböző aspektusait, de a jelentkezők maguk is javasolhattak tevékenységeket. A megvalósítás valamennyi műhelyfoglalkozás során strukturált, ugyanakkor rugalmas keretet követett. A ’Jobb élet’ Ariadne műhelyfoglalkozásokban olyan változatos tevékenységek szerepeltek, mint a portrékészítés, agyagmodellek, kollázsok és kreatív írásművek készítése. A résztvevőket arra biztattuk, hogy reflexív naplójegyzetek formájában rögzítsék a művészi tevékenységek nyomán született gondolataikat, érzelmi reakcióikat, valamint azt, hogy az alkotást követően miként éreznek a kulturális környezetükkel kapcsolatban. A Momentum Arts az Ariadne projekt kutatási szakaszában három olyan jó gyakorlatra is felhívta a figyelmet, amelyek az elmúlt években meghatározóak voltak munkánk szempontjából. E gyakorlatok hatással voltak az Ariadne programban megvalósított workshopokra is. Az első hasonló projekt az Elmondatlan történetek („Untold stories”) címet viselte. A projekt keretében három éven keresztül gyűjtöttük a Cambridgeshire megyében élő fekete kisebbségi közösségek történeteit. E munka jelentős részét megemlékező műhelyfoglalkozások keretében végeztük, ahol a résztvevők a saját kultúrájuk által inspirált falfestményeket készítettek. E tevékenységgel igyekeztünk az Ariadne workshopok résztvevőinek érzelmi és vizuális válaszait is inspirálni. Egy másik, általunk igen nagyra értékelt projekt az Emlékek bőröndje („Suitcase of Memories”) egy német művészközösség, a Kulturladen Huchting kezdeményezése volt, amelyet a Durban Művészeti Galériában mutattak be a Párbeszéd Civilizációk között című kiállításon 2010-ben. A kiállításon bevándorlók készítet17

“A relációs művészet vagy relációs esztétika egy olyan tendencia a képzőművészeti gyakorlatban, amire a francia művészetkritikus, Nicolas Bourriaud hívta fel a figyelmet. Úgy definiálta a megközelítést, mint egy sor olyan művészeti gyakorlatot, amely elméleti és gyakorlati kiindulópontja az emberi kapcsolatoknak és azok társadalmi környezetének , nem pedif egy független és privát tér. A művészre úgy tekint, mint aki nem a középpontban van, csupán ezen folyamatoknak a katalizátora. Forrás: http://place.unm.edu/relational_art.html

109

tek a személyes történeteiket kifejező bőröndöket használati tárgyakból és emléktárgyakból. Az Ariadne workshopok résztvevőit arra biztattuk, hozzanak magukkal olyan tárgyakat, amelyek jelentenek valamit a számukra, és osszák meg a csoporttal a történeteiket. A tárgyakat egyben versek írásához is használtuk inspirációként. Végül ihletet merítettünk az Encounters Art, Vigyél el Peterborough-be („Take me to Peterborough”) című projektjéből is. A résztvevők egy mikrobuszba ültek, és nekivágtak egy személyes városnéző túrának – felkeresték Peterborough azon pontjait, amelyek sokat jelentettek a számukra, és megosztották egymással történeteiket. A résztvevők szokatlan és érdekes helyszíneken hallgathatták meg egymás történeteit. Így ahelyett, hogy a várost földrajzi vagy közösségi határok tükrében szemlélték volna, az egyének és személyes történeteik tekintetében térképezték fel, s így új kapcsolódási pontokat és határokat teremtettek.

Tartalom Az első foglalkozáson több tevékenység azt szolgálta, hogy a résztvevők feloldódjanak, és megismerjék egymást. Az egyik első ezek között az Érző fényképek („Feeling Photos”) volt, amelyhez tájakat és épületeket ábrázoló, erős hangulati töltéssel bíró fényképeket használnak. Az első nap valamennyi résztvevő kiválasztott egy-egy képet, amely kifejezte a hangulatát, majd sorban bemutatkoztok egymásnak, és elmondták, miért ezt vagy azt a képet választották. Az egyik nő a Hoover gátat ábrázoló képről például elmondta, hogy ő maga is olyan, mint a gát, amely a tározó vizét igyekszik megtartani, és kifejezte, hogy örömmel várja, hogy legyen egy kis ideje önmagára, amikor egy kicsit elengedheti a háztartás és a gyereknevelés gondját. Az Érző fényképek önmagában nem kreatív tevékenység; értéke abban áll, hogy segít a laterális gondolkodásra való átállásban, és így a folyamatos művészi tevékenység kiindulópontja lehet. A foglalkozások hátralévő részében bemutattuk a művészek által tervezett tevékenységeket, és beszélgettünk a résztvevőkkel vágyaikról és elvárásaikról, valamint további tevékenységekre kértünk tőlük javaslatot. Az előzetes Ariadne kérdőíveket is ekkor töltötték ki. Egy másik foglalkozás során a résztvevők megkapták a társadalmi reform Wisbech-ben született élharcosa, a National Trust alapítója, Octavia Hill portréját, hogy abból ihletet merítve maguk is készítsenek arcképeket. A résztvevők párosával dolgoztak: képeket készítettek egymásról, miközben kérdéseket tettek fel egymásnak az életükről és az útról, amely végül Wisbechbe sodorta őket. Sok nő számára ez alkalmat adott a valódi személyes kapcsolódás kialakítására; sokan jelentették ki, hogy ezáltal jól meg lehet ismerni a másikat, mivel rajzolás közben sokkal nyugodtabban és konfrontáció nélkül lehet feltenni a személyes kérdéseket. A foglalkozás során a résztvevők kartonpapírból és színes papírokból elkészítették és díszítették azokat a naplókat, amelyekbe később a verseiket, írásaikat és vizuális reflexióikat rögzíthették a kurzus során. Ez a tevékenység ideális alkalom volt arra, hogy a résztvevők informálisan beszéljenek az elkészített portrékról, és mindarról, amit a többi résztvevőről megtudtak. E foglalkozást követően a résztvevők ellátogattak egy helyi múzeumba, amely Octavia Hill életét és munkásságát mutatja be. A múzeumi séta során felismerhették a párhuzamokat Octavia Hill és saját maguk között. Társadalomreformerként Octavia Hill jobb életet szeretett volna biztosítani a környezetében élő közösségeknek csakúgy, mint ahogy a Nagy-Britanniába vándorló résztvevők is jobb életet szerettek volna nyújtani családjaiknak. A múzeumlátogatástól megihletve a résztvevők közös munkával megalkották az Ódon ritkaságok vitrinjét („Cabinet of Curiosities”). Agyagból állítottak elő a gyermekkorukat idéző apró tárgyakat, és a múltra emlékeztető csecsebecséket. Az egyik résztvevő repülő madarakat készített; elmondása szerint ezek a múlt emlékeit hívták elő. Volt, aki hóembert formált (és egy későbbi foglalkozás során erről a hóemberről írt verset). 110

A workshopok során a beszélgetés gyakran forgott a térképek, az utazás élménye, és a hozzá kapcsolódó érzelmek körül. Az egyik foglalkozáson a résztvevők csoportmunkában létrehozták Wisbech érzelmi térképét, ami abban különbözött a szokásos térképektől, hogy a városháza vagy a buszpályaudvar helyett olyan helyeket jelölt, ahol a résztvevők megismerkedtek párjukkal, vagy ahol litván zselés süteményt lehet kapni. A térkép arra is lehetőséget adott, hogy életükben az alkalmazkodás folyamata szempontjából meghatározó eseményeket is rögzítsék rajta. Így a saját érzelmi tapasztalataikat az új környezetük térképében integrálva a résztvevők szimbolikus módon kifejezhették identitásukat az új kulturális közegben. Ez a gyakorlat nagy népszerűségnek örvendett, és többen megjegyezték, milyen jó lenne, ha a létrehozott érzelmi térképet az idegenforgalmi központban a turistáknak osztogatott hivatalos térkép hátoldalára nyomtathatnák, hogy a migránsok könnyebben otthon érezhessék magukat Wisbech városában. Sok résztvevő életében először írt verset. Egy nagyon egyszerű sablon alapján először “Ki vagyok” témájú verseket írtak. A versírás során nyitott mondatokat kell önállóan kiegészíteni, mint például “Vagyok”, “Látok ...-t”, “Hallok ...-t”, “Álmodom (valamiről)” stb. A gyakorlat célja, hogy kifejezetten egyszerű verstani technikákat adjon olyan emberek kezébe, akik egész életükben talán egyetlen költeményt sem írtak. Tekintettel arra, hogy ráadásul idegen nyelven kellett verset faragniuk, a sablon igen nagy segítséget jelentett a számukra. A beszélgetés során körüljárták azt a gondolatot, hogy valahányszor leülünk verset írni a sablon segítségével, más és más eredményt kapunk attól függően, hogy éppen hogyan látjuk a saját identitásunkat. Előfordulhat például az is, hogy a kultúrsokk hatására másként tekintünk önmagukra, amit világosan érzékeltet az a gyakori jelenség, hogy másról álmodunk új hazánkban, mint a szülőföldünkön tettük. Egy másik foglalkozás azt vizsgálta, hogy a kreatív írás folyamata során hogyan reagálunk emlékeinkre. A résztvevőktől azt kérték, hozzanak tárgyakat vagy képeket gyermekkorukból, és írjanak verset vagy rövid prózát arról, mit jelentenek azok a számukra. Az egyik nő egy pávatoll szempontjából mutatta be a saját gyermekkorát egy olyan kisvárosban, ahol nyaranta pávák sétáltak az utcán. Mint megjegyezte, ugyan soha nem felejtette el a pávákat, de az a tény, hogy a gyakorlat során tudatosan idézte fel élményeit, erős nosztalgiát ébresztett benne, és összekötötte a múltjával. Amikor egy új hazába költözünk, gyerekkori élményeinket az új kultúra szemüvegén át idegennek érezhetjük. Az emlékek tudatos felidézésével a résztvevők erőt és bizonyosságot meríthettek saját élettörténetükből. Az Octavia Hill múzeumban szerzett tapasztalatokból további ihletet merítve a résztvevők a brit kultúrtörténet jelentős személyiségeinek az egykori lakóházaik falán emléket állító ún. kék plakettek („English Heritage Blue Plaques”) mintájára a résztvevők maguk is emlékplaketteket készítettek olyan emberek tiszteletére, akik segítettek nekik az angliai letelepedéshez vezető rögös úton. A hagyományos brit ikon újragondolásával a résztvevők kisebb léptékben maguk is lehetőséget kaptak arra, hogy csatlakozzanak a befogadó ország kollektív esztétikai örökségéhez, de ugyanakkor a saját képükre formálják az és így a személyes alkotás során önmaguk előtt is új lehetőségeket fedezzenek fel. Máskor a környezetükből nyert inspiráció alapján haikut írtak, amelyben az időjárás és az évszakok váltakozását fejezték ki. Ez az egyszerű, háromsoros versforma (amely tradicionálisan egy öt-, egy hét, majd megint egy ötszótagú sorból áll) egyszerűen és tömören fejezi ki a hely érzetét, és a hozzá kapcsolódó érzelmeket. Bár a szótagszámok betartása időnként komoly kihívást jelentett a résztvevőknek, lehetőséget adott arra, hogy végiggondolják, milyen érzéseket kelt bennük az új kulturális környezet, amelybe kerültek. „Soha sem gondoltam volna, hogy verset fogok írni, de sikerült” – jegyezte meg az egyik résztvevő. 111

Az utolsó foglalkozásokon a résztvevők a végső simításokat végezték el a naplókban rögzített történeteken és verseken. Ekkorra eldöntötték, hogy az alkotások és a költemények egy részét egy rövid kiadványban gyűjtik össze. A füzetet az egyik művész szerkesztette, a címe Jobb élet volt. A résztvevőket ez a lehetőség komoly izgalommal töltötte el, és sok energiát fektettek a kiadvány közös tervezgetésébe. A workshop nagyon népszerű volt a résztvevők körében, és ha lett volna rá fedezet, szívesen folytatták volna.

Kulturális ünnep Az utolsó foglalkozáson kulturális ünnepet tartottunk, és bemutattuk az alkotásokat. Az eseményen a partnerszervezet tagjai is részt vettek, a résztvevők és a facilitátor művészek pedig hagyományos ételekkel (zselés sütemény, céklaleves) készültek. Az egyik résztvevő így nyilatkozott: „Nagyon élveztem a workshopot, gazdagabb lett tőle az életem”. „A művészet nem csak a kivételezetteké: az embereké” – fogalmazott egy másik résztvevő.

Eredmények A ‘Jobb élet’ workshop sok érdekes és pozitív eredménnyel járt. A legtöbb résztvevő korábban nem, vagy alig szerzett tapasztalatot az alkotóművészetek területén, amit egyikük így fejezett ki a folyamat elején: „Szerintem a művészetnek az iskolában van a helye: a gyerekeimnek való, nem nekem.” Ennek ellenére a csoport tagjai minden gyakorlatba bekapcsolódtak. Rövid időnek kellett csupán eltelnie, amíg világossá vált, hogy a résztvevők nem csak azt a lehetőséget értékelték nagyra, hogy együtt dolgozhatnak, de azt is, hogy egy olyan tér állt a rendelkezésükre, ahol nyíltan beszélhettek azokról az érzéseikről, amelyeket a Wisbech-be költözés váltott ki belőlük. Sokan hagytak hátra családot és barátokat annak reményében, hogy az Egyesült Királyságban jobb élet várja őket, azonban az elválás emberpróbáló tapasztalatát érkezésük óta nem sikerült feldolgozniuk. Sokan azonban arról számoltak be, hogy a hagyományos kulturális közegükből kiszakítva önértékelésük is megváltozott. Ausra, egy litván résztvevő például hazájában rendes munkája mellett rendszeresen lépett fel énekesként is, azonban Wisbech-be érkezvén nem tudta, merre kell elindulnia, ha újra hódolni szeretne szenvedélyének. A workshop végére azonban talált egy helyi kórust, és ismét énekelni kezdett. Bár a Jobb élet workshopon nem az előadóművészetek álltak a kreatív tevékenységek homlokterében, a művészeti tevékenység a foglalkozásokon valószínűleg megadta a kellő motivációt és rugalmasságot ahhoz, hogy megtegye az első lépéseket. Azon a foglalkozáson, ahol a résztvevők haikut írtak, többen elmondták, hogy hiányoznak nekik a szülőföldjükön megszokott évszakok, illetve hiányzik azok váltakozása. Egyikük egy hosszabb költeményt írt egy hóemberről, aki az elvándorlás élményét metaforikusan e szavakkal fejezte ki: „Tűnődöm, meg tudok-e maradni e tájon; azt mondják, a hó végül elolvad errefelé.” A résztvevők, akikkel a Jobb élet workshopokon együtt dolgoztunk, az összes kínált kreatív tevékenységbe bekapcsolódtak. Mint arra már kitértünk, annak ellenére jelezték, hogy szívesen folytatnák a csoportos művészeti tevékenységet, hogy többen korábban semmilyen alkotótevékenységben nem vettek részt. Az egyik résztvevő így számolt be a tapasztalatiról: „Hétfőn felébredtem, és az életem azóta csupa szín”. A litvániai Ausra a férjét követte Venta városából Wisbech-be. Nem sokkal érkezés után kétkezi munkát kapott a mezőgazdaság területén, egy olyan területen, amely évente több ezer kelet-európai kivándorlót vonz a környékre. Amikor azonban a munkaadója megtudta, hogy gyermeket vár, és a negyedik hónapban van, azonnal felmondtak neki. Visszatért Litvániába, míg a férje az Egyesült Királyságban maradt. Hazájában ugyanakkor folyamatosan romlott a gazdasági helyzet, és egyre nehezebb volt munkát találni. Ausra 112

szavaival: „Nem maradhattam, költöznöm kellett. Egyre többet gondoltam Angliára, és 2009-ben eldöntöttem, visszatérek Wisbech-be.” Ausra visszaemlékezése szerint a kultúrsokk élménye először sokkal intenzívebb volt, mint amire számított. Meglepetés volt számára, hogy az emberek másként viszonyultak egymáshoz: úgy érezte, a családi tevékenység kevesebb hangsúlyt kap, ehelyett az emberek gyakrabban járnak kocsmába és étterembe. Meghökkentette az is, mennyire más ételek kaphatók a helyi élelmiszerboltokban. Fontos pillanat volt, amikor felfedezte a helyi lengyel élelmiszer-üzleteket, ahol ismerős alapanyagokat vásárolhatott. Vásárlás közben azt is megtudta, hogy litván üzlet is van a környéken. Kapcsolatba került a Dél-Wisbech-i gyermekközpontban dolgozó Daina Zagurskiene családgondozóval, aki mesélt neki a Momentum Arts Ariadne workshopjairól. Ausra 12 héten keresztül minden foglalkozáson részt vett. A kreatív gyakorlatokban és a folyamatos beszélgetésekben Ausra gyakran foglalkozott a „Mi az otthon?” témakörével: „Amikor vonatra szállok, és elhagyom a várost, érzem, hogy valami hiányozni kezd. Ilyenkor rájövök, hogy Wisbech hiányzik, és arra, hogy most már Wisbech az otthonom.” A workshop folyamán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a külföldre költözés tapasztalata számos résztvevő számára komoly megrázkódtatást jelentett. Litvániai otthonában, Venta városában Ausra esküvőkön és más eseményeken vállalt énekes fellépéseket, de a megfelelő kapcsolatok híján az új otthonában, ahol nincs művészeti vagy kulturális központ, nem volt ilyesmire lehetősége. A művészeti tevékenység örömet okozott a számára, de ezen túl erőt is merített a gyakorlatokból, mert lehetőséget adtak a számára, hogy felelevenítse a személyisége olyan elemeit, amelyek Litvániában szabad utat kaphattak, szemben az Egyesült Királysággal, ahol elsősorban alkalmi fizikai munkát végzett, illetve a gyermekét nevelte. A „Mi az otthon?” kérdése a workshopok során rendszeresen szolgált a kreatív tevékenységek kiindulópontjaként. Ausra is kifejtette, mit jelent az otthon a számára.

„Wisbech az otthonom. A kikötőben tudok a legjobban gondolkodni. Litvániában a tenger közelében éltem, és reggelente, ébredés után láttam a tengert az ablakomból.”

Máskor a Wisbech-be költözése utáni kulturális beilleszkedési folyamatról számolt be, és a benne ezt követően kialakuló új kulturális asszociációkról. Elmondta: „Meglátogattam édesapámat Litvániában, és megnéztem a Bajnokok Ligája egyik jelentős futballmérkőzését. Az angol csapat játszott a litvánokkal, és a fiam az angoloknak drukkolt…” Ausra otthon érzi magát Wisbech-ben, és itt látja a jövőjét Nagy-Britanniában. Az Ariadne projektet követően talált további lehetőségeket a kulturális tevékenységre: egy helyi opera kórusához csatlakozott. „Ma már úgy érzem, bármire képes vagyok” – jelentette ki. Egy másik résztvevő, Rasa a litván Vilnilis városából érkezett Wisbech-be 2008-ban. A szülei már két évvel korábban kiköltöztek; a romló litván gazdasági környezet hatására döntött úgy, hogy csatlakozik hozzájuk. Nehezen alkalmazkodott az új kulturális környezethez, és nagyon hiányoztak neki litván barátai. A beilleszkedést az is nehezítette, hogy nem beszélt angolul. Beiratkozott egy esti angolnyelv-tanfolyamra, és eseti 113

munkát vállalt az élelmiszeriparban, amíg a szülei vigyáztak a gyermekére. Elmagyarázta, hogy egy gyárban kellett zöldséget csomagolnia, míg Litvániában magasabb képesítést igénylő munkahelye volt. A Jobb élet workshopon Rasa minden művészeti tevékenységben részt vett. Mint elmondta, érdekes volt a számára, amikor megkérdezték tőle, milyen érzései vannak a kulturális környezettel kapcsolatban, és kérdés hatására elgondolkodott a Wisbech-ben töltött éveken. Különösen a saját önarcképe elkészítése kötötte le, és nagyon élvezte, hogy van olyan idő, ‘amikor nem kell dolgoznia, és csak a rajzolásra koncentrálhat.’

Rasa számára az Egyesült Királyságba költözés önbizalomvesztéssel járt. Az új környezetben érzett kultúrsokk hatására alig tudott azokra a dolgokra koncentrálni, amelyek egyébként boldoggá tették. Elmondta, milyen „sokat sírt”. Az a tény, hogy gondoskodnia kellett egy kisgyerekről, kiegyensúlyozottá tette: „Felelősséggel tartoztam a gyermekem és a családom iránt, és ez arra ösztökélt, hogy őrizzem meg a lelki nyugalmam.” A résztvevő nők közül sokan számoltak be arról, hogy gyermekük integrációja a nagyobb közösségbe, az iskolán keresztül egy olyan katalizátor-szerepet játszott, aminek hatására felkeresték a helyi szolgáltatásokat és közösségeket. Krause (1978) megfigyelése szerint a gyermekek valóban fontos szerepet játszhatnak a bevándorló nők beilleszkedése során. Rasa számára az alkalmazkodási fázis kiindulópontját a rutin jelentette, amellyel gyermeke iskolába, ő pedig az esti angolórákra járt. Mindazonáltal ahogy az angolja javult, könnyebb lett számára integrálódni, és elmondta, másként érzett – Litvániában gyermekkora óta kiterjedt baráti körrel rendelkezett. Elmondta, hogy az ebből fakadó biztonságérzést Wisbech-ben semmi sem pótolja. Ugyanakkor a workshopokon való részvétel hozzásegítette ahhoz, hogy új közösségre találjon. Mint elmondta: „Amikor elmész valaki mellett az utcán, nem érzékeled, min ment keresztül, amíg eljutott idáig.” Rasa meglátogatta az Octavia Hill Múzeumot; a legtöbb résztvevőhöz hasonlóan ő is először járt az intézményben. A látogatás arra ihlette, hogy készítsen egy kék emlékplakettet édesanyja tiszteletére, aki 7 évvel korábban költözött Wisbech-be. Rasa magyarázata szerint értékes időtöltésnek érezte, hogy visszatekinthetett az útra, amit megtett, és megoszthatta másokkal a történetét, és csak most, visszatekintve ismerte fel, ő maga és a szülei is mennyi mindent elértek. Úgy tűnt, korábban senki sem kérdezte meg, hogyan érzett az utazással, vagy azzal kapcsolatban, hogy maga mögött hagyta a barátait, szülővárosát egy Jobb élet reményében. Egy másik foglalkozáson Rasa önarcképet készített. Kollázs és illusztrációk segítségével a portré a kulturális identitás szempontjából kulcsfontosságú személyeket ábrázolta. Rasa elmagyarázta, hogy ez az önarckép egy újfajta megközelítés, olyasmi, amit korábban soha nem csinált. Bár annak idején az iskolában voltak olyan órák, ahol foglalkoztak művészetekkel, mindig azt gondolta, nem tud rajzolni. Azáltal, hogy a résztvevők maximális szabadságot kaptak arra, hogy személyes és egyedi módon ábrázolják önmagukat, a hangsúly már nem azon volt, hogy tökéletes képet alkossanak: inkább afelé tolódott el, hogy hozzanak létre olyasvalamit, ami az érzelmi énjük ábrázolása volt, és azt fejezte ki, hogyan érzik magukat az adott pillanatban. Az egyik foglalkozásra a résztvevők saját személyes, érzelmi értékkel bíró tárgyakat hoztak, és verset írtak róluk. Rasa egy fasípot hozott, amelyet az édesapjától kapott, kiindulópontjaként annak, hogy Litvániai élete emlékeit az aktuális környezetével kösse össze. 114

Nem túlzás, ha kijelentjük, hogy Rasa sikeresen vette kézbe új életét. Amikor az új kulturális környezetben keresett kapcsolódási pontokat, egy énekcsoporthoz csatlakozott a Rosmini Központban. Rasa pozitív szavakkal számolt be az Ariadne programban történő részvételéről, és tapasztalatait a következő szavakkal írta le: „Gyermekkoromban mindig biztonságban éreztem magam, jól éreztem magam, és szerettem gyerek lenni. Itt, ezen a kurzuson újra megtaláltam ezt az érzést. Amikor az életem megváltozott, valahogy elvesztettem ezt az érzést, és a workshop során mintha újra megtaláltam volna.” *** A második, „Művészetek és nyelv” („Arts and Language”) című Ariadne minta-workshopot a Momentum Arts fejlesztette ki és valósította meg Hilary Cox és Dan Donovan művész-facilitátorokkal, a Rosmini központtal együttműködésben. A workshop elsődleges célja egy olyan biztonságos alkotótér létrehozása volt, ahol a résztvevők az alkotóművészetek segítségével feltárhatták a kulturális alkalmazkodáshoz kapcsolódó tapasztalataikat: a kultúrsokk, a veszteség, és a szorongás élményét. A partnerekkel és potenciális résztvevőkkel folytatott megbeszélések során az is kiderült, hogy a résztvevők angol nyelvi készségeinek nyugodt és kreatív környezetben történő fejlesztése is a projekt hasznos eredménye lehet. Az alábbiakban bemutatjuk a projekt pedagógiai célkitűzését, az alkalmazott módszertant, a foglalkozásokon megvalósított tevékenységeket, és azok kreatív illetve érzelmi eredményeit, valamint a projekt során nyert és a partnerekkel megosztott tapasztalatokat.

Ki és mikor valósította meg a projektet? A workshop tizenkettő, egyenként két és fél óra hosszú foglalkozásból állt, amelyekre 2012 márciusa és májusa között került sor. A Rosmini központban dolgozó partnereinken keresztül léptünk kapcsolatba olyan kelet-európai bevándorlókkal, akik a közelmúltban érkeztek az Észak-Cambridgeshire megyei Wisbechbe. Az ő támogatásukra létrejött központban toboroztuk a résztvevőket, és itt tartottuk meg a foglalkozásokat is. Az első, kizárólag nők részvételével zajló Momentum Arts workshoppal szemben azonban ebben a projektben férfiak és nők egyaránt részt vettek; a legtöbb résztvevő állást kereső munkanélküli volt. Az álláskeresés következtében rendszeresen előfordult, hogy egyes résztvevők nem tudtak megjelenni a foglalkozásokon. Kialakult egy nyolc főből álló „kemény mag”, míg a többi résztvevő csupán rendszertelenül kapcsolódott be a munkába.

Pedagógiai célkitűzések A workshop segítségével arra biztattuk, és abban próbáltuk segíteni a résztvevőket, hogy az őket éppen körülvevő kulturális környezet elemeiből kiindulva hozzanak létre műalkotásokat. Kreatív gyakorlatok sokasága nyitott teret arra, hogy a résztvevők reflektáljanak az új kulturális környezethez történő alkalmazkodás okozta kultúrsokk, veszteség és szorongás tapasztalatára, és hogy ezekre az élményekre kreatív válaszokat fogalmazzanak meg. A művészeti alkotótevékenység lehetőséget teremtett arra is, hogy megosszák egymással élettörténeteiket és kulturális tapasztalataikat. Emellett igyekeztünk a workshopok keretében az angolnyelv-oktatásnak is teret biztosítani. Ugyanakkor a foglalkozások elsődleges célja az alkotótevékenység támogatása volt. A workshop kézzelfogható eredményei műalkotások, kreatív írásművek és reflexív naplóbejegyzések formáját öltötték. A résztvevők emellett bekapcsolódtak egy kvalitatív kutatásba is, amelyben kérdőívek és interjúk segítségével próbáltuk meg vizsgálni attitűdjeik esetleges megváltozását.

115

Alkalmazott módszertan A Momentum Arts a tapasztalati tanulás lehetőségét kínálta a résztvevőknek abban a reményben, hogy így aktívabb szerepet vállalnak a foglalkozások valamennyi szakaszában. Az első Ariadne minta-workshophoz hasonlóan reláció esztétikai megközelítésben próbáltunk olyan műalkotásokat létrehozni, amelyek a résztvevők és környezetük viszonyát járták körül. A foglalkozásokon olyan légkör kialakítása volt a cél, amelyben a résztvevők szívesen kapcsolódtak be az új kulturális környezetüket vizsgáló párbeszédbe és nem féltek érzéseiket a csoport többi tagjával megosztani.

Tartalom Már az első foglalkozások alkalmával világos volt, hogy ez a workshop jelentősen eltér a Momentum Arts előző projektjétől. Az egyik nehézséget az okozta, hogy hiába beszéltek többen viszonylag jól angolul, néhány résztvevő alig értette a művészek instrukcióit. Az elhangzottakat gyakran kellett orosz, lett, litván, lengyel, és portugál nyelvekre fordítani. Bár a tolmácsoknak köszönhetően senki nem maradt ki a beszélgetésből, a workshop üteme akadozott, ami nem volt jó hatással a csoportkohézió megerősödésére. Sőt sokan a saját honfitársaikkal töltötték el a legtöbb időt, majd amikor párokban kellett volna dolgozniuk (olyasvalakivel, akivel korábban még nem működtek együtt), a kommunikációs problémák újra jelentkeztek; ráadásul az eredeti elképzelés az volt, hogy a csoport tagjai majd közösen hoznak létre kollektív műalkotásokat, miközben megosztják egymással tapasztalataikat a városba költözésről. Ezzel szemben az angolul kevésbé beszélő résztvevők nem szívesen csatlakoztak a beszélgetésekhez, még akkor sem, ha a művészi tevékenységből örömmel vették ki a részüket. Az első két foglalkozás az ismerkedésről szólt. A legtöbben nem ismerték egymást, és mivel négy különböző nyelvet beszéltek, fontos volt, hogy mindenki számára elérhető, fenyegetéstől mentes módon bátorítsuk a kötődések kialakulását. Az első, Szoborcsoport („Strike a pose”) című gyakorlatban a résztvevők körbe álltak, majd egymás után sorban bemutatkoztak, miközben valamilyen általuk választott tetszőleges pózt vettek fel (összegörnyedtek vagy stopposként felmutatták hüvelykujjukat), amit a többiek a nevet megismételve maguk is utánoztak. Ez a könnyű bemelegítő játék hamar megnevettette a résztvevőket, és így remekül oldotta a hangulatot. A következő, Érző fényképek („Feeling Photos”) című gyakorlatban a résztvevők kiválasztottak egy-egy olyan fényképet, amely kifejezte, milyen érzéseket kelt bennük az új kulturális környezet. A gyakorlat igen eredményes volt: hamar világossá vált, hogy sokan hasonlóan éreznek az új kulturális közegben, illetve hasonló gondolataik, tapasztalataik vannak. A közös élmények révén a csoportban hamar szövődtek kapcsolatok, és a nyelvi akadályok ellenére is nyugodt, barátságos légkör alakult ki. Egy következő foglalkozás során a résztvevők elkészítették egymás portréit, miközben kideríthették azt is, hogy az ábrázolt személy hogyan kötődik a világ különböző tájaihoz. Ez a gyakorlat hasonlított a jó élet workshop egyik feladatához : a résztvevők megismerhették egymást, ám a rajzolás oldottabb légkört teremtett, mintha egyszerűen csak kérdéseket tettek volna fel. Egy másik foglalkozáson a térképekkel, és általában az utazás élményével foglalkoztak. A résztvevők egy nagy Euró116

pa-térképen színes ponttal jelölték szülővárosukat, és elmesélték, milyen személyes utat tettek meg, mielőtt Wisbech-be érkeztek volna. Leírták azt is, hogyan éltek, mik a kedvenc tárgyaik és beszéltek az új környezethez fűződő érzéseikről. Bár a nyelvi nehézségek miatt a beszélgetés üteme olykor akadozott, a térkép és a rajzolás lehetősége megkönnyítette a kommunikációt. Volt olyan gyakorlat, amelyben a csoport tagjai egy nagyméretű közös festmény alkotása közben számoltak be az általuk megtett érzelmi útról. Mindenki más-más színnel és jelekkel rajzolta fel eddigi útját Wisbechben, és azt, hová szeretnének a jövőben eljutni. Hamarosan mindannyian az új otthonukhoz fűződő érzésekről beszéltek, és arról, milyen lépéseket kell megtenniük, hogy elérjék céljaikat. „ Úgy érzem magam, mint egy sivatagban. Wisbech-ben minden ugyanolyan: napról-napra egy helyben járok.” Az előző workshophoz képest a művészetek és nyelv résztvevői kisebb arányban számoltak be a városba költözéssel kapcsolatos jó tapasztalatokról. Sokan panaszkodtak arról, hogy míg hazájukban jó állásuk volt, és megbecsülték munkájukat, Wisbech-ben munkaerőkölcsönző cégek közvetítésével is csak gyári munkát kaptak. Bár örültek annak, hogy több pénzt kereshetnek, a hosszú munkaidő és az időnként korlátozott munkavállalói jogok miatt már kevésbé voltak elégedettek. Ugyanakkor örömmel összpontosítottak az alkotótevékenységekre. Az egyik résztvevő szavaival: „Szeretek itt lenni. Szeretem a nyugalmat és a harmóniát.” Velna, aki Lettországból az élettársát követve költözött Wisbech-be 2011 márciusában, azok közé tartozott, akik valamennyi foglalkozáson részt vettek. Párja a magas munkanélküliség miatt hagyta el Lettországot, és vállalt gyári munkát Angliában. Velna számára megrázkódtatást jelentett, hogy egy kis faluból egy idegen kereskedővárosba kellett költöznie. Azok, akik partnerük nyomában kerülnek idegen országba, gyakran vesztik el önbizalmukat, s míg a másikat leköti az új munka, ők azzal az érzéssel szembesülnek, hogy legalább részben feladták önállóságukat, s ugyanakkor nem tudják, hogyan lehetnének úrrá helyzetükön. Velnának a nyelvi korlátokkal is meg kellett küzdenie. Bár már korábban elkezdett angolul tanulni, de Wisbechbe érkezése után kiderült, nem beszéli elég jól a nyelvet ahhoz, hogy el tudjon helyezkedni. Örült, hogy újra szerelmével lehet, de nagyon hiányzott neki családja és baráti köre. Az állástalanság és az egyedüllét sok bevándorlónál vezet önbizalomhiányhoz; Velna felismerte, hogy minél hamarabb szokja meg az új környezetet, a helyzete annál könnyebb lesz. A művészi tevékenységek összeállítása során arra törekedtünk, hogy rajtuk keresztül a „Mi az otthon?” kérdéséhez hasonló kérdések segítségével a résztvevők körüljárhassák a kultúrsokk és a kulturális identitás jelenségeit, és e kiindulópontok alapján vizsgálhassák meg a Wisbech-be költözés kiváltotta érzéseket. Velna számára a kultúrsokk tapasztalatát elsősorban az eltérő konyha okozta. Mint elmondta, az angol kenyérhez volt a legnehezebb hozzászokni. Ugyanakkor a lett kultúra számos elemét is hiányolta. Elmesélte, hogyan ült korábban esténként a tűz mellett, és hogyan járt úszni az otthonához közel eső tavakhoz. Szóvá tette azt is, mennyire más a kultúra Wisbech-ben, mint „otthon”, ahol a családjával az erdőbe járt gombászni. Angliában „Ugyanezért bolondnak néznének. Wisbech-ben csak a kocsmába járnak az emberek.” Beszámolt arról is, mennyire központi jelentőségű családi ünnep a letteknél a húsvét, amikor az egész közösség részt vesz a körmeneten, míg Wisbech-ben semmi nem történik ilyenkor; körmenet helyett legfeljebb csoki tojásokat lát az ember. Bár Velna jelenleg a gyermekére vigyáz, amíg párja dolgozik, korábban az alkalmi munka segített a számára, 117

hogy a közösség tagjának érezhesse magát, és abban is, hogy találkozzon más lett bevándorlókkal, akik szintén a közelmúltban kerültek Wisbech-be. Mindez a személyes autonómia újbóli megtalálásában is a segítségére volt, és hamarosan kezdett helyreállni az önbizalma. Ugyanakkor bár boldogsággal és örömmel töltötte el, hogy munkát találhatott, kihívásként élte meg azt a rendszert, amelyet munkaerő-közvetítő ügynökségek működtettek. „Időnként azt mondják, van munka, de mire odaérsz, már nincs semmi.” „Ugyanakkor mi döntöttünk így” – tette hozzá, – „és többet keresünk, ami jó.” Velna arról is beszámolt, hogyan segített neki a részvétel a Momentum Arts Ariadne „Művészetek és nyelv” workshopon. Elmondta, milyen jó volt, hogy hétről-hétre jöhetett; hogy volt idő, amit maga oszthatott be, s amelyben új dolgokat próbálhatott ki. Korábban nem sok tapasztalatot szerzett a művészi alkotótevékenység területén. A program hatására máshogy kezdett gondolkozni a művészet szerepéről. „Jó itt. Rajzolni jó” – jelentette ki.

Konklúzió A jelek szerint a „Jobb élet”, illetve a „Művészetek és nyelv” kísérleti projektek a résztvevők és a Momentum Arts számára egyaránt érdekesnek bizonyultak, ugyanakkor számos ponton eltértek egymástól. A sokféle művészi tevékenység különböző reakciókat váltott ki a résztvevőkből. Sokan mondták el, hogy bár gyerekkoruk óta nem vettek részt alkotó tevékenységben, az örömet okozott a számukra és szívesen folytatnának hasonló tevékenységet a jövőben is. A nyelvi különbségek nehézségeket okoztak ugyan a második workshopon, mégis valamennyi résztvevő bekapcsolódott az összes felkínált tevékenységbe. A Momentum Arts számára a projekt hossza, illetve az jelentett pozitívumot, hogy megismerhettük hasonló Európai szervezetek módszereit. Fontos volt az is, hogy betekintést nyerhettünk partnereink tapasztalataiba a részvételi művészeti projektek megvalósításában. .

118

2.7. „HÁZIFELVÉTELEK” (HOME MADE) KÖZÖSSÉGI RIPORTOK KÉSZÍTÉSE A KREATÍV MÉDIA ESZKÖZEIVEL Fodor László - Koppány Judit - Szabó Veronika INFORMÁCIÓK A KÍSÉRLETI PROJEKTRŐL: Mi volt a projekt neve? Kreatív média („Creative Media”) Ki javasolta (melyik partner)? Artemisszió Workshop facilitátorok: Fodor László, Soós Kata Mikor valósították meg? 2011/10-2011/12 Melyik művészeti ág volt a meghatározó (ha volt ilyen)? Kreatív média (film és animáció)

Absztrakt Az alábbi esettanulmány célja, hogy bemutassa a migráns résztvevők adaptációjával foglalkozó kreatív média workshopokat, illetve felmérje annak hatását. A workshopok összesen harminc órásak voltak, 10-15 migráns és menedékkérő részvételével zajlottak le. Az esettanulmány összefoglalja a kontextust és a workshop módszertanát, dokumentálja a folyamatot, értékeli az adaptációs folyamat alakulását mind a csoport, mind pedig az egyén szintjén, valamint ajánlásokat fogalmaz meg további kreatív média tréningek számára.

1. Módszertan A workshop módszertana manuális és digitális technikát egyaránt használó vizuális kommunikáción alapult. Univerzális megközelítést kívántunk megvalósítani a vizuális nyelven keresztül, valódi emberi történeteket vegyítve a játékos, humoros elemekkel. A projekt végterméke egy filmetűd, egyfajta videoblog. 18 A résztvevők kidolgozták és gyakorlatban kivitelezték a forgatókönyvet, azonban a vágást a korlátozott időkeret miatt a csoport facilitátorai végezték. A videót nyilvánosan 2011. december 11-én, az Ariadne projekt bemutatóján vetítettük le. A tréning során egy másik, nemrégiben zajlott projekt, az Isabel módszertanát is felhasználták. Ez a projekt megkísérli kiaknázni a szociális média nyújtotta lehetőségeket arra, hogy a társadalom szociálisan hátrányos helyzetű tagjaiban tudatosítsa képességeit („empowerment”). A két megközelítés harmóniában tudott működni, talán azért, mert mindkettő kommunikáció-orientált, s mind a két projekt az önkifejezés természetes emberi igényére épít. A facilitátorok megpróbálták segíteni a résztvevőket abban, hogy tudatosan megformált üzeneteket fogalmazzanak meg a befogadó társadalom felé. A munka békés és biztonságos környezetben folyt, de időnként komoly erőfeszítéseket követelt a résztvevőktől. Mindenki kis csoportban dolgozott, és minden csoporttag speciális felelőssége volt a személyes és kulturális kapcsolatok erősítése. 18

(http://www.youtube.com/watch?v=K7r1ZQxJav4&feature=relmfu)

119

2. Elméleti háttér Az esettanulmány elméleti hátterét az ARIADNE projekt tartalmazza. Indikátorokat határoztunk meg az adaptáció különböző fázisainak értékelésére. Ezeket egyfajta „mátrixként” használva lehetett mérni az egyéni adaptáció folyamatait: • Több folytonossági törés egyidejű kezelése, a veszteségeket követő gyász leküzdése. • Alkalmazkodás a mássághoz, a különbözőséghez: új viselkedéshez, gondolatokhoz, emberekhez, új (ökológiai, kulturális, érzelmi, szociális) kontextushoz. • A szorongás, stressz és bizonytalanság kezelése. • Időtálló kapcsolatok és társadalmi hálózatok létrehozása az új környezetben. • Megbékélés az egyén személyes történelmével az új kontextusban, a személy élettervének kontextusba helyezése. • Nagyobb autonómia-érzés: önrendelkezés és az irányítás érzése. • Önbecsülés. • Jóllét. • Öröm: pozitív érzelmek megtapasztalása. • Elköteleződés / bevonódás. • Az érzés, hogy van értelme az életünknek. • A befogadó ország és a fogadó nemzet iránti attitűd. Különböző módszereket használtunk. Minden résztvevővel előzetes interjút készítettünk, hogy az élettörténeteket és a résztvevők körülményeit megfelelő alapossággal dokumentálhassuk. A két tréner és a kutatócsoport emellett a külön alkalmakról terepfeljegyzéseket készített. A workshop végén értékelő beszélgetést tartottunk, ahol a résztvevőket interaktív módszerek segítségével tájékoztattuk. Végül utólagos interjút készítettünk két kiválasztott résztvevővel.

3. Résztvevők A résztvevők háttere nagyon különböző volt. Jogi státuszuk szerint ketten harmadik világbeli országokból jöttek, nyolcan pedig menekültek voltak. Különböző országokból érkeztek: a legtöbben Afganisztánból, mások Iránból, Grúziából, Indonéziából vagy Nigériából. Különböző szintű iskolázottsággal rendelkeztek, néhány év általános iskolai évfolyamtól egészen az egyetemi diplomáig. A csoport körülbelül fele beszélte a workshop közvetítő nyelveinek egyikét (angolt vagy magyart) az anyanyelvén kívül. A szakmai hátterük is eltérő volt: néhányan fizikai munkásként, mások irodában dolgoztak. Mindenesetre a workshop kezdetén a legtöbbjük munkanélküli volt. Fontos még megjegyezni, hogy két személy kivételével mindegyik menekült a bicskei befogadóállomáson élt, amely elszigetelte őket. E tényezők alapján összességében kijelenthetjük, hogy a résztvevők körülbelül fele hátrányos helyzetűnek tekinthető több szempontból, így eléggé sérülékeny csoportról beszélhetünk. A migráns résztvevők mellett négy magyar vett részt rendszeresen az egyes alkalmakon. 19

4. A foglalkozások és a pedagógiai célkitűzések A workshop módszertani és elméleti kontextusának és a résztvevők összetételének ismertetése után célszerű kitérni az egyes foglalkozások leírására és elemzésére, hogy konkrét következtetéseket vonhassunk le, akár a workshop fő célkitűzésével, azaz az adaptáció elősegítésével kapcsolatban, akár gyakorlatiasabb, ugyanakkor legalább annyira fontos szervezési kérdések kapcsán. 19

Egyikük az orosz tolmácsolásban segített, más a workshopot dokumentálta, a két másik résztvevőnek nem volt speciális szerepe.

120

Alkalom Dátum

A foglalkozás címe/célja

1. workshop

A workshop bemutatása A filmnyelv főbb elemeinek elsajátítása Bevezetés a videotechnikák használatába

Október 13.

2. workshop

A film tervezése. Az első felvételek elkészítése.

Október 19.

3. workshop November 2.

4. workshop November 9.

5. workshop November 17. 6. workshop December 2.

Type de session / DA foglalkozás típusa / Vita/ Tervezési tevékenységek „Ismerkedős” tevékenységek Bizalomépítés Tervezés, ötletek megosztása

Eredmények/ mit érünk el? Megismerkedés egymással és a workshoppal, a film alapjainak elsajátítása, az első jelenetek felvétele, bizalomépítés.

Vázlatos forgatókönyv elkészítése, A film nyelvének használata, az első videotartalmak létrehozása a személyes célok, szokások és megvitatása. A személyes célok, megosztása. szokások megosztása. Csoportépítés.

A rajzok filmbéli használatának A forgatókönyv továbbírása filmbéli Az első saját videók elkészíelsajátítása, személyes történetek rajzok használatával, jelentésük tése, reakciók a saját megosztása, és absztrakt filmekké magyarázata, történetmesélés a történetekre, illetve arra, ahformálása. résztvevők életéről, félelmeiről, ogy azokat vizualizálják, újra valamint egy migráns személy vágkontextusba helyezik. yainak elmesélése, megvitatása. A stop motion és a green box technikák használatának elsajátítása, közös munka olyanokkal, akikkel nem dolgoztak még sokat.

A forgatókönyv továbbírása, hát- Magabiztosság a videokészíterek megteremtése, interjúkészí- tés terén, a kultúrsokkal tés a magyarországi élményekről kapcsolatos tapasztalatok és a migránsokat ért kultúrsokmegosztása. kokról.

Feliratkészítés, az eddigiek értékelése, A forgatókönyv továbbírása, a stop Profilkészítés, bemutatkozás, társas tevékenységek. motion technikák használata. a hasonlóságok és eltérések megvitatása. A videó vágása, értékelés.

Vágószoftver használata. Értékelés Kész történetet alkotni a a filmen keresztül, interjúkészítés migránsok életéből. a többiekkel a folyamat egészéről.

4.1. esettanulmány – Aref, 26 éves iráni férfi Aref fő motivációja az volt, hogy tanuljon a filmkészítési technikákról. Már Iránban is vett részt amatőr filmprodukcióban, Magyarországra diákként érkezett, de egy év után politikai okok miatt menekültstátuszért folyamodott. Aref fiatal férfi, iskolázott, nyíltan és szenvedélyesen beszél filozófiáról és politikáról. Családi hátterét tekintve magas társadalmi státuszú, iskolázott családból jön. A családi könyvtár tele volt filozófiai, irodalmi és történelmi tárgyú könyvekkel. A családján keresztül került kapcsolatba a filozófiával, ami később a szenvedélyévé vált. Sajnos az Iránban uralkodó politikai helyzet miatt nem tanulhatott filozófiát, így emiatt elhagyta az országot. Kifejezetten Magyarországra akart jönni. Érkezése időpontjában már szilárd ismeretekkel rendelkezett az ország történelméről, és szeretett volna minél többet megtudni az aktuális helyzetről. Tudásszomjából fakadóan a szabadidejében önállóan mélyíti ismereteit, például a magyar zeneszerzőket tanulmányozza. Sok barátja van, pénzügyi helyzete viszonylag stabil. Diákként érkezett, és két közeli iráni barátja révén hamar kapcsolati hálóra tehetett szert, bár ahogy az előzetes interjúban elmagyarázza, viszonylag kevés magyar barátja van. Ezt azzal magyarázta, hogy a magyar nyelv folyékony ismerete nélkül nehezebb kap121

csolatokat teremteni. Egy idegen országban az új szokások, rutinok, magatartásformák megszokását ő inkább emancipációs élményként fogta fel. A fő érv az volt, hogy Iránnal ellentétben Magyarországon nincs politikai vagy kulturális elnyomás, és mindenki szabadon fejezheti ki a gondolatait. Természetesen említett olyan dolgokat, amelyekhez nehéz volt hozzászoknia; kitért például a magyar postarendszer nehézkességére, vagy azokra a nehézségekre, amelyeket külföldiként a magyar bürokrácia útvesztőiben való eligazodás jelent. Mindazonáltal összességében magyarországi tapasztalatai pozitívak. A workshop kezdetekor életpályája éppen átalakulóban volt, mivel két egyetemi szakirány közötti váltásra készült (irodalomról filozófia szakra), de a konkrét tervek még nem rajzolódtak ki. Emellett lehetősége nyílt az IT szektorban kihasználni előzetes szakmai tapasztalatait, még akkor is, ha valójában nem ezt szerette volna csinálni. Ez a bizonytalanság a jogi eljárásban jelentkező átmenethez is kapcsolódott. A jogi státuszának rendezése párhuzamosan zajlott a média-workshoppal, és éppen a workshop vége felé nyert pozitív elbírálást. Ha értékeljük ezeket a dimenziókat az Ariadne projekt adaptáció-indikátoraival, kijelenthetjük, hogy Aref már a kreatív média workshop kezdetén is „jól adaptálódott” személyiség volt. Igaz, el kellett hagynia a családját és az ismerős családi környezetet. Azonban lehetősége volt felkészítenie magát, és egyetemi hallgatóként részévé vált egy meglévő hálózatnak. Informális támogatást kapott a két közeli baráttól, akikkel érkezett. Ez lehetővé tette számára, hogy széleskörű társadalmi hálózatra tegyen szert viszonylag rövid idő alatt. Természetesen ezt személyisége és erős motivációja is segítette; emellett kíváncsi, és szívesen kimozdul otthonról, érdeklik az őt körülvevő emberek és dolgok. Fontos még hangsúlyozni, hogy ő az új országban való létet pozitív dologként fogja fel: az alkalmazkodást a mássághoz inkább önfelszabadításként élte meg. Főbb nehézségei betudhatók voltak jogi státuszváltozásának, amely azt eredményezte, hogy az életpályájára vonatkozó döntéseket később kellett meghoznia. A workshopokon gyorsan központi szerepre tett szert. Ez bizonyos szempontból logikus volt, mivel tolmácskánt ő volt a kulcsszemélyiség a fárszi-magyar csoportban. Ezt tovább erősítette a képessége, hogy koordinálja a felmerülő elképzeléseket a csoporton belül. A kezdetektől fogva sikerült bevonó és demokratikus légkört teremtenie, és ügyesen bevont mindenkit a munkafolyamatokba. Az utólagos interjúban a csapatmunka fontosságát hangsúlyozta, mint az egyik legfontosabb személyes tanulási tapasztalatot: „Azt hiszem, ez volt a helyzetben a legnehezebb. Csoportban dolgozni az anyanyelvünkön sem könnyű, és akkor sem, ha minden előre meg van tervezve… azonban itt különböző országból érkezett emberek voltak. Ez megnehezítette a munkát, de ha egy ilyen helyzettel megbirkózunk, bármivel meg tudunk birkózni.” Ezeket a készségeket minden bizonnyal jól lehet használni más szociális interakciók során. Kijelenthető, hogy a filmkészítés, amely csapatmunka-folyamat, és így rugalmasságot, valamint a perspektívaváltás képességét követeli meg, alapjában véve jó módszer az adaptációs készségek fejlesztésére. Aref közreműködése a közös videóban azt jelezte, hogy kész beszélni személyes nehézségeiről, azonban gyakran kissé eltávolodott a csoporttól, mivel könnyedebb, játékosabb és ironikusabb hangot képviselt. A csoport üdvözölte ezeket, mivel hozzájárultak ahhoz, hogy a csoport hangulata oldottabb legyen. Mivel szakmai okokból jelentkezett a workshopra, tetszett neki az új technikák elsajátítása, és az értékelő interjúban hangsúlyozta, hogy ezek elsajátítása volt számára a workshop legfontosabb hozadéka. Ez viszont erősen kapcsolódott a csoporthoz is: „néhány technikát lusta voltam egyedül megtanulni, a csoportban sokkal érdekesebb volt.” Ugyanekkor üdvözölte a lehetőséget, hogy a csoport migráns résztvevői között a tapasztalatokat megos�szák és összehasonlítsák. Véleménye szerint: „ha bevándorló vagy, vagy egyszerűen külföldi, általában a honfitársaid követed – én például iráni vagyok, és megpróbáltam irániakat keresni. De találhatsz olyan barátokat, 122

vagy találkozhatsz olyanokkal, akik másféle helyzetből vagy kultúrából jönnek, és észreveheted, hogy az integrációs problémák egy része, például a nyelv, a kulturális eltérések sokkal általánosabbak, és általánosabban lehet őket kezelni… Ez a segítségedre lehet, és önbizalmat adhat az, hogy nemcsak veled történik, hanem másokkal is ugyanúgy megtörténhet.” Csapatmunka, új készségek elsajátítása, a magyarországi külföldi lét tapasztalata voltak akkor Aref legfontosabb tanulási pontjai. Ráadásul a workshop során lehetősége nyílt kapcsolatba kerülni társadalmi mozgalmakkal Magyarországon, mivel az Ariadne workshop egyik szervezője maga is aktivista. Aref úgy nyilatkozott, hogy ez volt akkoriban az egyik legfontosabb változás az életében. Lehetővé tette számára, hogy a társadalmi ügyek iránt hozzá hasonlóan elkötelezett emberekkel találkozzon, akikkel hosszú távú kapcsolatokat építhet. Ez megmutatta, hogy a helyiek bevonása olyan tevékenységekbe, amelyek elsődlegesen a migránsoknak szólnak, hatékony fórumot jelenthet a szorosabb társadalmi hálózatok létrehozására, ha a hasonló érdeklődés a workshop után is elég erős a kötelékek fenntartására. Aref nagyon élvezte a csapatmunkát a többi migránssal, azonban ezeket a kapcsolatokat személyes különbözőségek miatt a workshop után valószínűleg nem fogják ápolni.

4.2. esettanulmány – Mashal, 32 éves afganisztáni nő Mashal kiemelkedő motivációval vágott neki a workshopnak szakmai háttere miatt. Afganisztánban fotóriporterként dolgozott négy évig, és ez identitásának nagyon erős részét képezte. Dolgozó nőnek lenni Afganisztánban negatív felhangokat váltott ki, és Mashalnak le kellett győznie mind a legközelebbi rokonai, mind pedig a tágabb közösség előítéleteit. A nehézségek ellenére Mashal imádta a munkáját. Sajnos egyre többet zaklatták, és helyzete egy ponton túl elviselhetetlenné vált. El kellett hagynia az országot két gyermekével, három másik gyermekét hátrahagyva. Az utazás Magyarországra nagyon hosszú volt, majdnem egy évig tartott ideérni. Azelőtt nem is hallott Magyarországról, így nem tudott megfelelően felkészülni. A rákövetkező hónapok elég fájdalmasak voltak, amíg várt, hogy a jogi eljárás véget érjen, napjait a menza és a szobája közötti járkálás szürke rutinja töltötte ki a debreceni befogadóállomáson. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a fia nem tudott a helyi iskolába járni. A menekültstátusz elnyerése volt magyarországi tartózkodásának legfontosabb eseménye, ahogy azt az előzetes interjúban elmondta. Ez azt jelentette, hogy a jogi státusza biztossá vált, és Debrecenből a bicskei előintegrációs táborba kellett költöznie. A fia végre járhatott iskolába, és elkezdhetett magyarul is tanulni. Mindazonáltal Mashal elégedetlen volt a magyarórákkal, és úgy érezte, hogy ezek nem készítik fel eléggé az előintegrációs tábor utáni életre. Elmondta, hogy a magyarórákon kívül nem került kapcsolatba egyetlen helyi lakossal sem. Ezek ellenére pozitív várakozással tekintett az életre. Magyarországon lenni szabadságot és biztonságot jelentett számára. Remélte, hogy családját Magyarországra hozhatja, és a fotóriporteri szakmában képzelte el a jövőjét. Azonban ez utóbbival kapcsolatban még nem tett konkrét lépéseket. Először Mashal helyzete több szempontból is bizonytalan volt. A szociális hálózata nagyon gyenge volt, nem voltak erős kapcsolatai, sem afgánokkal, sem azon túl. Tartotta a kapcsolatot a családjával Afganisztánban, de a Magyarországra hozataluk folyamata nagyon hosszúnak tűnt. Bár Mashal pozitív képpel rendelkezett Magyarországról, az intézményi kontextus nagyon kedvezőtlen volt. A táborban nyújtott integrációs szolgáltatások nem tűntek elegendőek a táborból a külvilágra történő átmenethez. Mashal szakmaszeretetén alapuló önbecsülése és önrendelkezése táplálták optimizmusát, de kérdéses volt, hogy képes lesz-e újból karriert építeni iráni tapasztalatai alapján egy új országban. Az egész workshop alatt látható volt, hogy Mashal szeret kapcsolatban lenni a kamerával, elkötelezett és aktív résztvevőnek bizonyult. Büszke volt, hogy megerősítheti szakmai hátterét, több kijelentése a média fontosságát hangsúlyozta. Ugyanakkor aláhúzta, hogy szeretett volna több időt tudása elmélyítésére, mivel véleménye szerint túl rövid idő állt a rendelkezésére sok új dolog elsajátítására. A vágás új tapasztalat volt 123

a számára, de nem volt elég idő a gyakorlásra. Mindazonáltal a workshop lehetőséget nyújtott, hogy vis�szanyerje szakmai identitását, megerősítse önbecsülését, céltudatosságát és autonómiáját. Az a tény, hogy a teljes folyamatban részt tudott venni úgy, hogy ő volt az egyetlen afgán, gyermekét egyedül nevelő nő, és folyton magával kellett hoznia a kisbabáját, különösen büszkévé tette. Az értékelő interjú során sokat beszélt a családegyesítés folyamatának nehézségeiről. Megjegyezte, hogy az alkalmak lehetőséget teremtettek számára arra, hogy megfeledkezzen a gondjairól. Ehhez kapcsolódóan a csoport tagjai meséltek mindennapi nehézségeikről, és vigasztaló volt számára, hogy nem ő az egyetlen, és ez erősebbé tette. Előszeretettel beszélt szülőhazájáról, mivel büszke afgánnak vallotta magát. Ez azt mutatja, hogy amennyiben lehetőséget teremtünk valakinek szülőhazája kultúrájának terjesztésére, az jó hatással lehet önbecsülésére. Mashal helyzete a csoporton belül ellentmondásos volt. Időnként azt mondta, hogy nem tudja megosztani a gondolatait, és nem tud szoros kapcsolatot kiépíteni az afgán férfiakkal a csoportjából, mivel ez kulturálisan nem elfogadott. Azonban ha a film anyagát vizsgáljuk, megfigyelhető, hogy ő volt az egyik központi figura, sok jelenetben ő volt a főszereplő. Mindazonáltal az értékelő interjú során hangsúlyozta, hogy kiterjedtebb szociális hálózatra tett szert a workshop révén, amely a jövőben a hasznára lehet. Ehhez kapcsolódóan kiemelte, hogy mennyire fontos kapcsolatot teremteni magyarokkal (a szervezőkre utalva); úgy érezte, szívesen látják és támogatják, és ez közvetlen hatást gyakorolt a jóllétére.

5. Következtetés Az alkalmak egyenkénti vizsgálata után ideje a workshopot egy holisztikusabb szempontból elemezni, és levonni az általános következtetéseket, valamint megfogalmazni a jövőre vonatkozó javaslatokat. Az ARIADNE projektben lefektetett adaptációs indikátorokkal kezdve bizonyos indikátorok dimenziókban észlelt fejlődéseket könnyen nyomon lehet követni a teljes folyamat során. Ezek közé tartozik az önbecsülés, az örömérzet, a jóllét, az elköteleződés és a szociális hálózatok megerősödése. Világos, hogy ezek az egész csoport esetében javultak. Azok a résztvevők, akik az elején inkább megfigyelő, mint aktív tagok voltak, lassan elkezdtek különböző feladatokat vállalni. Ezek lehettek kezdetben szinte teljesen technikai jellegűek (pl. operatőri munka), azonban ahogy a résztvevők egyre függetlenebbé váltak, önbecsülésük szintén javult, jobban elengedték magukat, és egyéb társas interakcióikban is oldottabbá váltak. Ráadásul a csapatmunkára való folyamatos igény miatt a résztvevők közötti kötelékek hamar megerősödtek. A harmadik, negyedik alkalomra a résztvevők már összetartó csoportként látták magukat, és egymást kollégaként üdvözölték. A csoport fontosságát a résztvevők a végső, értékelő beszélgetés során is kiemelték; ennek hasznát hangsúlyozták a leggyakrabban. Ami az indikátorokat illeti, a veszteségek kezelése, a másság elfogadása, az egyén életének újbóli kontextusba helyezése és a megerősödött autonómiaérzés indikátorai az egyéni kijelentésekben és a csoportvitákban egyaránt megjelentek. Azoknál a gyakorlatoknál, amelyek során például magukról és történeteikről rajzoltak, lehetőségük volt indirekt módon a nehézségeiket kifejezni és ezáltal egy új, másabb perspektívából megvizsgálni azt. A rajzolás, alkotás megelőzte a történetek kognitív szintű tudatosítását. A rajzok magyarázata egyenlővé vált a történeteik és önmaguk bemutatásával. Ahogy fentebb kiemeltük, a résztvevőknek lehetősége nyílt arra, hogy kreatív módon bemutassák a hátterüket, aktuális körülményeiket és jövőbeni álmaikat. Amikor ezeket megvizsgáltuk, egy határozott minta rajzolódott ki: azok, akiknek a helyzete bizonytalanabb volt, a lehetőségeket a konkrét veszteségek és nyereségek megfogalmazására használták, míg a megállapodottabbak kreatív feladatként fogták fel, és gyakran több elméleti és filozófiai megállapítást tettek. Más szóval azok a résztvevők, akiknek az adaptációja „kevésbé előrehaladott” volt, olyan megállapításokat tettek, amelyek erősen kapcsolódtak a fenti indikátorokhoz. Mindazonáltal ezen kompetenciák 124

konkrét fejlődését nehezebb nyomon követni az egyén szintjén. Különösen a jövőbeni álmok és a jövő realitásai közötti határvonalak tűnnek elmosódottnak. Nem meglepő, mivel mind az intézményi, mind az informális segítő struktúrák gyengének bizonyultak a legtöbb résztvevő életében. Ráadásul a facilitátorok tudatosan úgy döntöttek, hogy nyitva hagyják ezeket a témákat, és lehetővé teszik a résztvevők számára, hogy szabadon mozogjanak a két véglet között. Így az egyes résztvevőkön múlt, hogy kifejtsék saját álláspontjukat, és vessék azt össze a többi résztvevő tapasztalataival. Így nem állíthatjuk, hogy a workshop segített a résztvevőknek teljesen leküzdeni e bizonytalanságokat. A kreatív folyamatokban való részvétel azonban egyrészt lehetőséget biztosított a negatív érzéseik megfogalmazására és kifejezésére, illetve az egyes résztvevők tapasztalatai közötti párhuzamok felismerésére, másrészt a workshopnak köszönhetően megfeledkezhettek mindennapi gondjaikról, amikor örömtelibb tevékenységekkel foglalkozhatnak. Egy másik fontos tény a nyilvános filmbemutató volt, amely mintegy megkoronázta a workshopokat. A filmet 2011. december 16-án, 80 néző előtt mutatták be, és a résztvevőknek lehetőségük nyílt nyilvánosan megjegyzéseket fűzniük a tapasztalataikhoz, és ami még lényegesebb, fontos és társadalmilag megbecsült szerepet kaptak. Bár a szervezési kérdésekről fentebb már részletesen írtunk, az ajánlások megfogalmazása érdekében röviden összefoglaljuk őket. Annak hangsúlyozása, hogy a technikai ábrázolás széles skáláját kellett megtanítani, nagyobb kreativitást tett lehetővé az önkifejezésben. Azt javasoljuk, hogy a workshop elején a résztvevők tanuljanak néhány konkrét módszert, amelyeket később maguktól kombinálhatnak, vagy kísérletezhetnek velük. Ehhez szorosan kapcsolódik a megfelelő technikai felszerelés biztosítása, hogy legyen lehetőség forgószínpadszerű munkaállomások létesítésére, amelyek biztosítják az összes résztvevő kellő mértékű elköteleződését. Másképp nem lehet megelőzni az esetlegesen előforduló „inaktív szüneteket”. A résztvevők motivációját illetően kétségtelen, hogy a későbbi félreértések elkerülése érdekében a célok megfogalmazásának konkrétabbnak kell lennie. Visszatekintve, az olyan hívószavakat, mint a közös alkotás, a közösség, illetve az önkifejezés, gyakrabban kellett volna használni a toborzás során, és még inkább hangsúlyozni kellett volna ezeket az első személyes találkozás során. A workshop lehetne hosszabb: a 30 óra tényleg minimális. Végül, de nem utolsósorban: a gyermekfelügyelet megszervezése lehetőséget adna több női résztvevő bevonására.

125

2.8. AHOL A SZÍV, OTT AZ OTTHON Lynne Bebb, Tan Dance INFORMÁCIÓ A KÍSÉRLETI PROJEKTRŐL: Címe: Ahol a szív, ott az otthon („Home is Where the Heart is”) Ki szervezte: Tan Dance Mikor valósították meg: 2011. július Melyik művészeti ág volt a meghatározó (ha volt ilyen)? Kortárs tánc A szöveget készítette: Lynne Bebb

Absztrakt Az alábbiakban egy olyan, nemzedékek közötti kortárs táncprojektet mutatunk be, amely az Ariadne projekt keretében az elsők között vizsgálta a művészet lehetőségeit az interkulturális adaptáció elősegítésében. Az Ahol a szív, ott az otthon című projektet a TAN Dance csoport dolgozta ki az Ariadne programfelhívás alapján. A projekthez több mint ötven résztvevő csatlakozott, köztük tízen a célcsoportot alkotó migráns/ menekült/menedékkérő közösségből érkeztek. Felvázoljuk a projekt során alkalmazott, az inkluzív táncgyakorlatok elvein és gyakorlatán alapuló pedagógiai módszertant. A projektet és az elért eredményeket is bemutatjuk, amivel reményeink szerint sikerül alátámasztanunk azt az állítást, hogy az inkluzív tánc a kultúrák közti kölcsönös megértés és adaptáció elősegítésében különösen hatékony művészeti formának tekinthető.

Pedagógia A projekt célja a művészetekben, különösen az inkluzív táncban rejlő lehetőségek kiaknázása a társadalmikulturális adaptáció és pszichológiai alkalmazkodás elősegítése érdekében. Abból a meggyőződésből indultunk ki, hogy a művészeti tevékenységekben történő közösségi részvétel által teremtett társadalmi tőke pozitív hatással lehet bizonyos társadalmi célkitűzések, jelen esetben az interkulturális adaptáció megvalósítására. Feltételeztük továbbá, hogy a részvétel minden érintett fél számára előnyös: az egyének esetében az önmagukba vetett hit, az önismeret, az önértékelés, a motiváció, az önbizalom, az eredményesség érzése terén fejlődhetnek, valamint azáltal, hogy megtanulhatnak pozitívan tekinteni magukra; a csoport szempontjából pedig a barátság, a tolerancia, a kölcsönös megértés és tisztelet tekinthető megvalósuló előnynek. A projekt a közösségi művészeti kezdeményezések megalapozott és kipróbált modelljein alapuló gyakorlat formájában valósult meg; konkrétan egy inkluzív, integráló táncgyakorlat keretében, olyan támogató, biztonságos, megbízható kreatív környezetet teremtve, amelyben lehetőség nyílt a különféle képességek felfedezésére, az elfogadásra, toleranciára, kölcsönös tiszteletre, empátiára, együttműködésre, a szakmaiságra, valamint kihívások megfogalmazására és teljesítésére. Úgy véljük, hogy az inkluzív táncgyakorlat különösen hatékony módszere lehet az interkulturális adaptáció elősegítésének.

A projekt Az Ahol a szív, ott az otthon egy hatnapos inkluzív, nemzedékek közötti táncprojekt volt, amely az Ariadne projekt keretében első kísérleti projektként vizsgálta a művészet lehetőségeit az interkulturális adaptáció elősegítésében. A projektet a Neath Port Talbot-i székhelyű (Dél-Wales) TAN Dance közösségi tánccal 126

foglalkozó szervezet fejlesztette ki. A résztvevők Cecilia MacFarlane koreográfussal közösen kidolgoztak egy kortárstánc-előadást, melyet a projekt utolsó két napján, két különböző helyszínen be is mutattak. Cecilia MacFarlane tapasztalt művelője a közösségi táncnak, az integrált és generációközi tánc nemzetközileg elismert képviselője. A projektben ötvenkilencen vettek részt, négyévestől hatvannégy éves korig. A résztvevők közül tízen 18 év fölötti migránsok, menekültek vagy menedékkérők voltak; az Ariadne kísérleti projekt erre a csoportra fókuszált. Ezeket a résztvevőket a következő szervezetek közreműködésével toboroztuk: City and County of Swansea Asylum Seekers Support Service; Communities First; Swansea City of Sanctuary; The Brunswick Centre; Swansea Bay Asylum Seekers Support Group; African Community Centre, Swansea; Share Tawe; People and Places Project, Swansea; Digital Storytelling and Asylum Justice. A csoportban három gyermek is volt, akiket a szüleik kísértek. A többi résztvevő a befogadó közösségből érkezett, őket a TAN Dance levelezőlistáján, illetve a TAN közösségi munkája során kialakult kapcsolatokon keresztül szerveztük be. A befogadó közösség különböző korú résztvevőkből állt, többen közülük a „NEET” (munkanélküli és oktatásban vagy szakképzésben részt nem vevő) kategóriába tartoztak. Érkeztek fiatalok a Barnardo Alapítványtól, de csatlakoztak idősebbek és már nyugdíjba vonultak is. A fiatalokat és az idősebbeket egyaránt arra ösztönöztük, hogy támogassák, és minden körülmények között tartsák tiszteletben egymást. A résztvevők egy része tapasztalt táncos volt, vagy táncórákat vett – néhányan korábbi TAN Dance projektekben is részt vettek már –, sokan viszont korábban sohasem táncoltak, így a migráns/menekült/menedékkérő résztvevők sem. A projekt témájának kiválasztása során („Ahol a szív, ott az otthon”) elsősorban arra törekedtünk, hogy megfelelő kreatív teret biztosítson mind a befogadó, mind a migráns/menekült/menedékkérő közösséghez tartozó résztvevők számára, hogy elsősorban a kortárs tánc révén, s mellette a vizuális művészetek, az alkotó írás és a zene eszközein keresztül vizsgálhassák többek között az identitás, az otthon, a család, a szeretet, a barátság és összetartozás kérdéseit. A kortárs tánc mint művészeti forma számos okból sikeresen alkalmazható a kulturális adaptáció terén. A fizikai tevékenység jó érzéseket kelt a résztvevőkben, ami ellensúlyozhatja az elszigeteltség és a magány érzését, amely gyakorta nehezedik a migránsokra/menekültekre/menedékkérőkre. A megfelelő fizikai kontaktus megszünteti a korlátokat, és bizalmat szül. A kitűzött előadás megvalósításán való közös munka összekovácsolja a csoport résztvevőit, hiszen a végeredmény a többieken is múlik, a sikerélményből pedig mindannyian részesülnek. A tánc mint nem verbális művészeti forma segít a nyelvi korlátok átlépésében. A menedékkérők csoportját érkezésüktől kezdve egy önkéntes kísérte, aki menedékkérőkkel való munkára vonatkozó képesítéssel és gyakorlattal rendelkezett, és végig velük maradt. Az első 2-3 napban, amíg magabiztosabbakká váltak, ez az önkéntes beszélgetett és együtt dolgozott velük, a szünetekben és az ebédidőben leült hozzájuk. Ez a kapcsolat az egész projekt során megmaradt. A kísérleti projekt a Swansea Metropolitan University színház- és próbatermében zajlott, illetve a negyedik nap estéjén előadást tartottak az egyetemen. A hatodik, utolsó napon egy második előadást is bemutattak a Neath College művészeti központjában.

Módszertan A foglalkozások minden nap reggel 10 órától délután 4-ig tartottak egyórás ebédszünettel. Az első nap kezdetén a résztvevők kört alkottak, majd mozgás és hang segítségével bemutatkoztak – a gyakorlatot Cecilia 127

MacFarlane koreográfus vezette. Ezután ismertette a témát, a projekttel kapcsolatos terveit, valamint a végső előadásig vezető folyamatot. Ezt követően könnyű, vidám bemelegítésként mozgásgyakorlatok következtek. Mindenkit arra bíztattunk, hogy saját tudása és testi adottságai fényében vegye ki a részét a gyakorlatokból. Cecilia hangsúlyozta, hogy akár egy kacsintás is táncmozdulatnak számíthat, és még a legvisszahúzódóbb, legtapasztalatlanabb, illetve fizikailag legnehezebben mozgó személyeket is részvételre bátorította. A bemelegítő gyakorlatok közé rövid, koreografált sorozatokat is beszúrtak, melyek Cecilia magyarázata szerint segítenek összekötni a projekt különböző részeit, a végső előadást szem előtt tartva. Az első nap egy levezető foglalkozással ért véget, melynek során nemcsak mozogtak, hanem arra is maradt idő, hogy mindenki megfogalmazhassa az aznap elért haladását. Minden résztvevő lehetőséget kapott, hogy elmondja, hogyan érezte magát, mi volt az, ami különösen tetszett neki, és mi bizonyult nehéznek. A foglalkozás során megvalósuló fórumon a projekt minden aspektusát megbeszélhették és kielemezhették, olyan nyílt, támogató légkörben, amelyben valamennyi résztvevő jól érezte magát.

Mozgássorozatok és improvizáció gyakorlása

A következő napok az első naphoz hasonló rendben folytatódtak. A projekt előrehaladtával a napok elején és végén megtartott körben ülős beszélgetések egyre nagyobb fontosságot nyertek. E foglalkozások során fűzte össze Cecilia a különböző szálakat, tanácsokat adott, biztatta a résztvevőket, és felvázolta a hátralévő feladatokat. A résztvevőket ösztönözték, hogy aktívan vegyenek részt a beszélgetésben, mondják el véleményüket, így egyre jobban azonosultak a projekttel. Egyre elkötelezettebbé váltak, és az előadásra vonatkozó ambícióik összehozták az egyébként sokszínű csoportot. Az egyik menedékkérő így emlékszik vissza: „Eldöntöttem, hogy az utolsó két előadáson, ahol közönség is lesz, nem fogok táncolni, csak bejárok a foglalkozásokra. Azonban ahogy teltek a napok, úgy éreztem, egyre jobban elköteleződöm a csoport iránt, és nem szerettem volna csalódást okozni a többieknek.” A projekt kezdetén nem fogalmazták meg szigorúan a várt eredményeket, a célkitűzésekkel azonban mindenki tisztában volt. A különböző ötletek természetes, organikus módon kezdtek felbukkanni a csoportban a koreográfus vezetése mellett. A kreatív munka középpontjában egy igényes, mély, jelentős önfegyelmet követelő kortárs táncelőadás kidolgozása állt, amelyben a résztvevők kifejezhették a projekt során az Ahol a szív, ott az otthon témájában feltárt gondolataikat és érzelmeiket. A résztvevőket arra biztatták, hogy a központi táncelőadás mellett egyéb készségeiket is mutassák meg. A zene, az alkotó írás és vizuális művészetek formájában tett hozzájárulásaik is fontos szerepet játszottak. Az egyik bevándorló résztvevő szavaival: „Minden nap fejlődtünk, tanultunk valamit, megtanultunk büszkének lenni a saját eredményeinkre. Ahogy felfedeztük a különböző képességeket, a résztvevők egymás után „keltek életre”. Korábban folyamatosan kételkedtünk önmagunkban, s ezt az érzést mintha elfújták volna.” 128

Bemelegítő gyakorlatok – mozgás- és vizuális művészet

A művészeti tartalom kidolgozása Vizuális művészet A témát először a vizuális művészeteken keresztül jártuk körbe. A rajzfoglalkozások alatt minden résztvevő készített egy rajzot a „szív és az otthon” témájában. Ezek a foglalkozások azután alapot szolgáltattak a jelmez- és színpadtervekhez. Néhány kiválasztott képet ruhára nyomtattunk a jelmezekhez, az előadás során háttérként kivetítettük, illetve a reklámanyagokon, a plakátokon és szórólapokon is felhasználtuk. A projekt során végig rendelkezésre álltak a rajzeszközök

A rajzeszközökhöz minden nap hozzá lehetett férni, ezt a lehetőséget ki is használták mind a befogadó, mind a migráns/menekült/menedékkérő közösséghez tartozó gyerekek, akik rajzokat és képes naplókat készítettek. A projekt során körbejárt egy olyan képnapló, amelybe mindkét csoport résztvevői rajzoltak, illetve leírták a projekttel kapcsolatos érzéseiket, reakcióikat.

A gyerekek maximálisan kihasználták a rajzeszközöket

Tánc A tánctartalom kidolgozásának kreatív lehetőségét elsősorban az improvizáció jelentette. A foglalkozások során készült képeket az improvizációs mozgások kiváltóiként használtuk. A táncos tevékenységet a résztvevők egyéni, páros, csoportos, illetve egészcsoportos formában is gyakorolták feltárva a témához kapcsolódó fogalmakat és kérdéseket. A táncmozdulatok először a bemelegítő gyakorlatok során kerültek bemutatásra, majd az előadásterv fejlődésével párhuzamosan begyakorolták azokat. A következő napok során az improvizatív elemekből mozgássorozat-koreográfiákat hoztunk létre, amiket igyekeztünk egésszé rendezni egy koherens előadás formájában. Végül a bemutatókra készülve ezt véglegesítettük, gyakoroltuk és finomítottuk tovább. 129

Improvizáció a folyamat elején

Véglegesítés, gyakorlás, finomítás

Alkotó írás A projekt során Cecilia végig arra ösztönözte a résztvevőket, hogy mindannyian kapcsolódjanak be az alkotás folyamatába, és mind a befogadó, mind a migráns/menekült/menedékkérő közösség tagjai készítettek saját szövegeket. Az egyik migráns szóban előadott néhány kivonatot az egyik írásából, ezt az előadás különböző részeinek összekötéséhez használtuk fel. Erről később így számolt be: „A lányommal mindketten elég visszahúzódó természetűek vagyunk. Azonban nagyon hamar éreztették velünk, hogy szívesen látnak minket, hogy teljes értékű résztvevői vagyunk a programnak, úgyhogy ez a félénkség meg is szűnt! Amikor ott ültünk a bemutatkozó körben (az első nap), kiderült, hogy én vagyok az egyetlen a jelenlévők között, aki nem táncolhat (egy gerincsérülés miatt), mégis, egyszer sem éreztem, hogy kimaradnék valamiből. Én készítettem a jegyzeteket, címlapot terveztem a gyerekek könyvéhez, verseket rögtönöztem a „csapat” napi haladását jegyző naplóba.”

Zene A bemutató során a migráns csoportból egy fiatal lány előadott két dalt, melyek a veszteségről és a szeretetről szóltak, miközben zongorán kísérte saját magát. Egy másik migráns az egész közösségnek megtanított egy dalt, amely a célért tett erőfeszítésekről szólt. Ezt a dalt a mindkét csoport tagjaiból összeálló kórus adta elő a darab elején és végén. Az élő zenét a befogadó közösség két tagja, illetve néhány migráns/menekült/menedékkérő szolgáltatta

Az előadások Az előadások rendkívüli sikert arattak, a visszajelzések alapján a közönség lelkes volt, és le volt nyűgözve. A csoport képes volt legyőzni a kihívásokat, felfedezték a témával kapcsolatban felmerülő bonyolult kérdéseket, és együttes munkával képesek voltak teljesen professzionális formában kétszer is előadni a darabot a meghívott közönség előtt. Az egyik migráns így nyilatkozott a benyomásairól: 130

„A részvétel a két előadáson hihetetlen megerősítő élmény volt. Éreztem az abszolút BIZALMAT, amely minden egyes résztvevőben megvolt egymás iránt, hogy mindenki megfelelően játssza a szerepét, nem felejti el a megfelelő jeleket, és mindent belead.”

Próba

Összegzés Minden visszajelzés azt mutatja, hogy a kísérleti projektben sikeresen megvalósultak a kitűzött célok, az adaptáció elősegítését egy inkluzív, integráló táncelőadás kidolgozásában és bemutatásában való részvételen keresztül. Mind a befogadó, mind a migráns/menekült/menedékkérő közösségből érkező résztvevők pozitívan nyilatkoztak a projektről, és úgy érezték, hogy valóban hozzá tudtak járulni az előadás sikeréhez. Beszámolóik alapján a teljesítmény elérése rendkívül erős jóleső érzéssel töltött el mindenkit. A résztvevők benyomása az volt, hogy gazdag élményekben volt részük, és a projekt során egymással megosztott tapasztalatok, kultúra, és a megismert történetek nyomán valami többlettel távoztak. Kiderült, hogy a projekt képes volt kihívásokat felállítani és motiválni a résztvevőket, és a migránsok/menekültek/menedékkérők nyilatkozatai szerint új, váratlan lehetőségekkel találkoztak, ahol sikerrel vehették az akadályokat miközben együttműködhettek és megismerkedhettek a befogadó közösséget képviselő sokszínű csoport tagjaival. A menekültek és menedékkérők némelyike magasan képzett volt, és külön örömet jelentett számukra a lehetőség, hogy az egyetemi kampuszon lehetnek. A tény, hogy az egyetem is érintett a projektben, komolyabb súlyt adott a szemükben az egész projektnek. Ezáltal az egyetem pozitív színben tűnt fel, és biztatást kaptak, hogy iratkozzanak be kurzusokra, kapcsolódjanak be újra az akadémiai szférába.

131

Számos barátság jött létre fiatalok és idősek, befogadók és migránsok/menekültek/menedékkérők között Az Ahol a szív, ott az otthon témája a visszajelzések alapján sikeresen mutatta be, milyen érzés új életet kezdeni egy új országban, a tehetetlenség, a család, a barátok és az otthon elvesztésének érzését és az azt követő identitásválságot. Igyekezett ugyanakkor bemutatni egy optimista nézőpontot, melynek lehetőségeit a kortárs tánc segítségével tárta fel. A jelek szerint a projekt sikeresen teljesítette céljait az új barátságok létrehozásában, illetve a tolerancia, a kölcsönös megértés terén, melyet az egyik menedékkérő által készített digitális fotósorozat is dokumentált. Ez a résztvevő annyit fejlődött, hogy a TAN Dance művészeti vezetője felkérte, vegyen részt a csoport munkájában, és legyen a nyolc táncos egyike, akik a TAN tánccsoportját képviselik, mint a társulat „nagykövetei”. Ezt a BBC előadó-művészeti alapjának közösségi tánc díjából finanszírozták. A TAN Dance csoporttal való együttműködésről az illető a következőket nyilatkozta: „Korábban sohasem táncoltam, és úgy éreztem, hogy a képességeim, a fizikai állapotom és a korom komoly hátrányt jelentenek majd. Mint kiderült, ez korántsem állta meg a helyét, és nagyon mélyen megérintett, men�nyire elfogadott a csoport. Úgy éreztem, befogadtak, új barátságokat kötöttem, és megismertem a táncban rejlő örömforrást.” Próba

Próba

Talán túlzás lenne azt állítani, hogy az Ariadne kísérleti projekt közvetlen eredménye, hogy a migráns/ menekült/menedékkérő résztvevők jobban integrálódtak a társadalomba, melyben jelenleg élnek. Ebben nyilván számos faktor szerepet játszik, az azonban biztos, hogy a projektben való részvétel eredményesen javította az önértékelésüket, a saját magukba vetett hitet. A táncon keresztül tudatosabbak lettek, büszkék saját eredményeikre. Olyan lehetőséget jelentett ez számukra, amelynek során kifejezetten pozitívan tekinthetnek önmagukra. Az a kölcsönös tisztelet és tolerancia, amellyel a projekt során találkozhattak, segített számukra jobban megismerni a befogadó közösséget; annak sokszínűsége komoly szerepet játszott a projekt sikerében. Fontos, hogy a migránsok/menekültek/menedékkérők lehetőséget kaptak rá, hogy a befogadó közösség egészen különböző tagjaival kerüljenek kapcsolatba és dolgozzanak közösen, pontosabban megismerve ezt a közösséget – illetve fordított irányban is ugyanez mondható el –, ezáltal javítva az interkulturális megértést. A résztvevők új barátokra és az életben fontos kapcsotokra találhattak, mely segíti beilleszkedésüket a közösségbe, amelybe bekerültek.

132

Előadás Előadás

133

2.9. PÁRBESZÉDBEN: KÍSÉRLETEZÉS A LYUKKAMERÁVAL Várhegyi Vera INFORMÁCIÓK A KÍSÉRLETI PROJEKTRŐL: Mi volt a projekt neve? Écrire sa photographie (Képírás) Ki javasolta (melyik partner)? Az Élan Interculturel és a Les Paracommand’arts Mikor valósították meg? 2012. április 23. és 27. között Melyik művészeti ág volt a meghatározó (ha volt ilyen)? Vizuális művészetek – lyukkamera

Absztrakt Ez az esettanulmány az „Écrire sa photographie” (Képírás) workshopot mutatja be, amelyet az Élan Interculturel szervezett Párizsban, 2012 áprilisában, a Les Paracommend’arts (Liège, Belgium) vezetésével. A workshop a Werner Moron által kifejlesztett „Trajet réel / trajet rêvé” (Valóságos út / álmodott út) módszertanán alapult, és a lyukkamerát használta eszközül. A résztvevők hét különböző országból, nagyon eltérő élethelyzetekből érkeztek. *** Az ötlet meglepő: olyan fényképész - workshopot tartani, ahol a résztvevők saját kamerát építenek. Egy üres filmesdoboz, egy kis fadarab, ragasztó, alufólia, és már kész is a lyukkamera, vagy camera obscura, amely minden olyan kamera előfutára, amelynek nincs objektívje. Az „Écrire sa photographie” olyan workshop volt, amely a résztvevők számára egy ötnapos utazást tett lehetővé a fényképezés legrégibb eszközével, a lyukkamerával, s amelynek végén minden résztvevőnek a saját élettapasztalatai, álmai és vágyai alapján ki kellett dolgoznia a saját művészeti projektjét. Elsősorban arra invitálta a résztvevőket, hogy vegyenek részt egy dialógussorozatban a művészcsapattal, egymással, az anyagokkal és az őket körülvevő környezettel. Az adaptáció szempontjából a Paracommand’arts’ módszertanának ez a párbeszédes jellege volt a legérdekesebb.

Adaptáció a dialógus szempontjából A „dialogikus én” pszichológiai megközelítése az adaptáció folyamatában az egyik legérdekesebb és legpraktikusabb olvasatát adja az adaptáció folyamatának, amivel az újonnan érkezetteknek szembe kell nézniük, mikor egy új környezetben letelepednek. A kiindulópont a dialogikus kapacitás, amelyet az emberek korai gyermekkorukban kezdenek elsajátítani, először akkor, amikor tudatára ébrednek az észlelésnek és a saját test élményének, majd a gondozójukkal folytatott nem verbális dialógusok során (Fogel 1993). Ez a tulajdonság lehetővé teszi, hogy másokhoz viszonyuljunk, de még fontosabb, hogy a személyiséget fejleszti egy sor párbeszéden keresztül, amelyekben részt veszünk: így olyan komplex énrendszer jön létre hangok sokaságával, amelyek a különböző tapasztalatokat, különböző viszonyokat tükrözik. Fogel megkülönböztet 134

kreatív és merev kerettel rendelkező dialógusokat (2002:191-192). Az utóbbi olyan visszatérő interakciós rutinokból áll, amelyek viszonylag változatlanok, ismétlődőek, és amelyekben a személyek ellenállnak interakciós partnereiknek, vagy éppen ellenkezőleg, alávetik magukat a másiknak. A kreatív keretben „az emberek képesek megtapasztalni magukat, kreatív módon konszenzust építeni, leküzdeni az egyet nem értéseket, vagy a partnerrel érzelmi csúcsmomentumok felé törni”. (Fogel 2002:192) A kreatív keretek az önfejlesztés és változás eszközei. Ugyanez a dialogikus potenciál példa nélküli alkalmazkodóképességet tesz lehetővé az emberek számára új helyzetekben. Akkor mégis, miért nehéz a migránsoknak adaptálódni az új országokhoz? Először is az alkalmazkodóképességünknek vannak határai: kulturális identitásunk kialakulásával megjelenik az identitás megőrzésének igénye is. Valójában csupán néhányunk (ha egyáltalán van ilyen közöttünk) valódi, autentikus, kulturális relativista, pont a saját kulturális identitásaink értéke miatt, és az eredendő fenyegetés miatt, amelyet észlelünk, mikor ezeket kétségbe vonják. Másodsorban egy idegen környezet önmagában csapdahelyzetet teremt. A megérkezés az új országba általában egyszerre egy sor változást hoz az illető életében: új lakást, barátokat, munkát találni, új nyelvet tanulni, újszerűen udvariasnak, decensnek, jóképűnek lenni stb. A nagyfokú újszerűséghez még nagyobb fokú bizonytalanság és szorongás társul, amely növeli igényünket a bezárkózásra és a vágyunkat a védelemre (pl. lásd Kurglanski 1993). Következésképpen hajlamosak vagyunk bezáródni pont abban a pillanatban, amikor sikeres alkalmazkodásunk érdekében meg kellene nyílnunk, és a lehető legjobban használni dialogikus kapacitásunkat.20 A Paracommand’arts által kifejlesztett módszertan érdekessége, hogy képes a dialogikus készségek felébresztésére és használatára egy sor dialogikus gyakorlat során.

Dialógus az objektív és szubjektív világ között Az első nap a résztvevők találkoztak a Werner Moron által kifejlesztett „valós út – álmodott út” pedagógiájával, amely Paracommand’arts módszertanának alapja. Minden résztvevő kapott egy ú.n. „nations-moi” (én-nemzetek) könyvecskét, amely mindenkinek a személyes dossziéja, amelyet az öt nap alatt kell megtölteni. A brosúra tulajdonképpen egy sor kérdést tartalmaz egzisztenciális témákról, úgymint származás, példaképek, jövőbeni tervek, hatások, stb. A brosúra két különböző módon kínál választ a kérdésekre. Először is a lehető legobjektívebb módon, hidegen leírva a kérdéshez kapcsolódó elemeket. A válasz lehet írott, de le lehet rajzolni, digitális képről másolni, stb. Ennél a fázisnál a lényeg az eredeti részletek felidézése, azok átalakítása, interpretálása nélkül, kreativitás nélkül („semmiképpen se művészkedjünk” – adja ki a művészeti vezető az utasítást). A második lépésben az olvasó újból válaszolhat, de most szabadon alakíthatják a választ. A „megálmodott út” lehetőséget ad a történet elmesélésére olyan módon, ahogy akarjuk, akár hazudva, akár valamit kívánva, megváltoztatva. Az első napon a résztvevőknek az alábbi kérdésre kellett válaszolniuk: „melyek a legrégibb és legértékesebb emlékeim?” „Valóságos út”: Egy háztetőn vagyok Algírban. Minden olyan ház, mint a miénk, bézs színű, az ég pedig mélykék. A tetőről belátok a szomszéd lány kertjébe: kenyeret készít egy fémhordóban. Annyira el vagyok bűvölve, hogy nem tudok másfele nézni. Felém int hívogató mozdulattal, de nem megyek oda. Túlságosan zavarban vagyok. „Álmodott út”: Egy háztetőn vagyok Algírban. Minden olyan ház, mint a miénk, bézs színű, az ég pedig mélykék. A tetőről belátok a szomszéd lány kertjébe: kenyeret készít egy fémhordóban. Annyira el vagyok bűvölve, 20

A részletekért lásd az elméleti fejezetet: A művészet segíti az alkalmazkodást

135

hogy nem tudok másfele nézni. Felém int hívogató mozdulattal, így odamegyek a tető szélére, leugrom, és odarepülök hozzá, ő pedig ad nekem egy darabot a forró, lapos kenyérből. Az „én-nemzetek” brosúra dialógust nyit az objektív és a szubjektív (képzeletbeli, kívánatos) között, de ugyanúgy egy sor hang között, amelyek különböző élettapasztalatokban gyökereznek, amelyeket a következőkhöz hasonló kérdések idéznek fel: kik voltak rád hatással? Kik a kulturális ideáljaid? Milyen helyek jellemzőek rád? Az „én-nemzetek” ötlete pontosan a hangok sokféleségének kifejezését szolgálja. „Az én-nemzetek azt jelenti, hogy mindegyikünk, mint egyén […], de mint nemzet is, határaival, kultúrájával, személyes szabályaival egy kis nemzet a saját privát történelmével és külső kapcsolataival. Olyan kis ország, amely tárgyal magányosságáról vagy kapcsolatairól más országokkal, amelyek annyira rejtélyesek számunkra, ugyanakkor mégis annyira hasonlóak hozzánk. Olyan ország, amely felöltözik, informálódik, egy nagyobb társadalom részévé válik, meg akarja változtatni a társadalmat. Olyan ország, amelynek mélyen kell tanulmányoznia többszörös gyökereit, eredetét, hogy a lehető legtovább jusson. (Werner Moron bevezetője a brosúrához)21 A workshop során a résztvevőket megkérik, hogy többször térjenek vissza a brosúrához. Valójában a brosúra kérdéseire adott válaszokat használják a résztvevők által a workshop során létrehozott műalkotás meghatározására.

Az egyén és a csoport dialógusa „Az első nap a csoport bemutatkozásával kezdődött. Mindenki bemutatkozott, és elmondta az elvárásait a workshoppal kapcsolatban. A csoport valóban nagyon összetett volt életkor, szakmai háttér és nemzetiség szempontjából. Valami feszültség lebegett a levegőben, mivel senki nem ismerte a másikat, és nem tudta, mi fog történni.” Sok interkulturális workshoptól eltérően a les Paracommand’arts nem kezd egy sor csoportépítő gyakorlatba, nem használnak ismerkedős játékokat, vagy más technikákat a bizalom építésére, a résztvevők közötti, vagy akár a résztvevők és a facilitátorok közötti kapcsolatok javítására. Ez a meglepő szakítás a non-formális pedagógiai megközelítéssel a művészeti terápia hagyományából táplálkozik: a biztonságos tér létrehozása, a viszonylagos tér nem prioritás. Az ítélet részben Paracommand’arts szokásos munkájának társadalmi kontextusában gyökerezik, gyakran foglalkozik marginalizált társadalmi csoportokkal, kockázatos helyzetben lévő fiatalokkal és oktatóikkal, és a velük való munka során gyakran gyanakvással fogadják a hagyományos ismerkedős játékokat és a csoportépítő gyakorlatokat (amelyeket néha tényleg túl sokszor használnak, és néha nagyon gyengék). Azonban még fontosabb, hogy a csoportérzés művi létrehozása, és a résztvevő figyelmének és erőfeszítéseinek a csoportra fókuszálása elviszi a figyelmet az eredeti célról: a művészeti folyamat aktív befogadásáról, amely elsődlegesen egyéni utazás. Ezért a csoport és az egyén közötti közlekedésnek viszonylag gyenge a szerepe. Mindazonáltal kialakulnak kapcsolatok, a résztvevők elkezdik meghívni egymást a maguk előadásaira és kiállításaira, a többiek által létrehozott műveket tükrözik, és továbbszövik saját munkadarabjaikba. Végül a résztvevők közötti dialógus jobbára kétoldalú marad: a csoport nem tölti be a „semleges harmadik” vagy a „biztonságos hely” szerepét, ahol az emberek szabadon megosztják a bánatukat, érzéseiket, vágyaikat: a csoport nem kínál megkönnyebbülést – annak a műből kell érkeznie. Az adaptáció folyamatára visszatérve világos, hogy ennek a módszertani választásnak egy nagy érdeme van: nem kecsegtet miniatürizált, kölcsönös bizalmon, kíváncsiságon és megértésen alapuló, ideális társadalom létrehozásával – amely éles ellentétben áll a modern európai nagyvárosokban, például Párizsban uralkodó külső társadalommal, amelyet sokkal inkább jellemez az elidegenedés, és az alapvető bizalmatlanság a jövevényekkel szemben. 21

Werner Moron 2011 “Nations-Moi” utoljára letöltve 2012. augusztus 30-án innen: http://www.ria-network.eu/ wp-content/uploads/2011/11/nations_moi.pdf

136

Természetesen a workshop dinamikája hatást gyakorol a csoportépítésre irányuló különösebb erőfeszítések nélkül is, és automatikusan létrejönnek interakciók: „Az első eredményeim eléggé kiábrándítóak voltak, mivel fekete-fehérek voltak. Ekkor elbizonytalanodtam, hogy vajon tényleg tudok-e jó képeket készíteni, és hogy tényleg egész héten csak fényképezni akarok-e. Túl hosszadalmas folyamatnak tűnt. Azonban szerencsére nem csak nekem volt problémám a technikával, és a (már-már misztikus) sötétszobában a képek előhívása közben lassan kapcsolatba kerültem a többi résztvevővel.”

Dialógus a kulcslyukon keresztül a külvilág és a belső világ között Ha az „én-nemzetek” eszköze a személyre fókuszálást támogatja, és dialógust nyit az énen belüli különböző hangok között, a fényképezés gyakorlata a figyelmet a külvilágra irányítja. Az egyik nap a résztvevők megépítik a saját lyukkamerájukat egy régi filmesdobozból, egy fadarabból és egy darab alufóliából. Ugyanekkor a művészeti csoport felállítja a sötétszobát, ahol a képeket elő fogják hívni, és a résztvevőknek képeket kell vadászniuk a helyszínről, a kertben, a helyszínt körülvevő környezetben. Egyfelől ez a gyűjtögetés egyszerű játék a kamerával, a használó hozzászokik az érintéséhez, számolja a másodperceket a lyuk bezáródásáig, és megtanulja úgy elhelyezni, hogy ne mozduljon be. Másfelől hirtelen, váratlanul hatalmas szabadságot is jelent. Bármilyen konkrét utasítás nélkül, például, hogy milyen témát fényképezzenek, sok résztvevő bizonytalanságot tapasztal, hogy mit is keressen, és néhányuk számára a feladat unalmasnak, vagy frusztrálónak tűnhet. Valójában a túl nagy szabadság az általános hiedelemmel ellentétben több szorongást és csalódást szül, mint boldogságot. Schwartz (2009)22 kimutatja, hogy a magas fokú szabadság a választásban, a sok rendelkezésre álló lehetőség közüli választás gyakran bénultsághoz vezet, sőt a döntéshozatal után az egyén kevésbé elégedett, mivel a sok alternatíva megléte azt sugallja, hogy az illető jobb döntést is hozhatott volna. Végső soron a nagy szabadság utat engedhet a bénultság érzésének.

Megdöbbentő párhuzamot vonhatunk az új környezethez való kapcsolódás folyamatához, ami először teljesen ismeretlen, szűz terület. A workshop során, a való élethez hasonlóan a résztvevők különböző másolási stratégiákat fognak mobilizálni a kihívás leküzdésére, a felülkerekedésre a kényelmetlenség felett: 22

TED talk 2009 februárjából, utoljára letöltve 2012. augusztusában. Elérhető itt: http://www.ted.com/talks/lang/en/ barry_schwartz_on_our_loss_of_wisdom.html

137

néhányan aktív stratégiákkal élnek, és sok képet fognak összegyűjteni. Néhányan fókuszáló és ventiláló érzésekkel reagálnak („voltak, akik elég frusztrálttá váltak, vagy egyenesen dühösek lettek”) vagy érzelmileg eltávolodtak, lemondva a feladat fontosságáról („úgy döntöttem, hogy lazára veszem”). A workshop során, ahogy a külvilágban és a valódi adaptációs folyamat során, a siker kulcsa az új környezet megszelídítéséhez az, hogy képesek legyünk kapcsolódásokat és belépési pontokat találni, a külső világot magunkhoz kapcsolni. A való életben ez a megszelídítés lépésről lépésre történik, napi rutinok felrajzolásával, a privilegizált belépési pontok meghatározásával (kedvenc kocsma, a hobbihoz, egy jelentőségteljes tevékenységhez vagy a munkához kötődő hely stb.). A való élet és a workshop közötti különbség abban rejlik, hogy az utóbbiban a facilitátorok óvatosan irányítják az általuk előhívott bénultságot, és segítik a résztvevőket, hogy elmerüljenek az alkotói folyamatban. Az egész munkamegosztás az „én-nemzetek” brosúra és a gyűjtögető feladatok között elősegíti a külső-belső dialektikát, és két vagy több eszköz áll rendelkezésre a folyamat katalizálására. Az első nagy eszköz maga a művészet használata, a fotográfia művészetéhez kapcsolódó módszertani készség meghatároz egy nyelvet, és kreatív korlátokat állít fel. A második eszköz a konvergencia terelgetése, amely a folyamatot művészeti projektté fókuszálja minden résztvevőnél.

Új dialógusok új nyelveken keresztül: egy művészeti forma elsajátítása Werner Moron a művészetben „hatóanyagokról” („principes actifs”) beszél: hasonlóan a gyógyszerekhez, ahol a hatóanyag az, amely biológiailag aktív, és amely felelős a hatásért, a művészetnek, vagy inkább a különböző művészeti formáknak megvan a saját hatóanyaguk. A Paracommand’arts’ küldetése az, hogy lehetőséget teremtsen az emberek számára, hogy megmerítkezzenek ezekben a hatóanyagokban, hogy azok kifejthessék hatásukat, és változásokhoz vezessenek. A táncban például a hatóanyagokkal történő találkozáshoz a résztvevőket általában átvezetik a test, a tér, a mozgás és a ritmus tapasztalati felfedezésén. A lyukkamera-workshopon a résztvevőknek először létre kellett hozniuk saját kamerájukat, majd meg kellett tapasztalniuk a fény és az idő összejátszását, amely létrehozza a képet a fényérzékeny anyagon. A hatóanyagokban történő megmártózás egy konkrét művészeti formanyelv elsajátítását sugallja, a mi esetünkben a fotográfiáét. Mindazonáltal, hogy ragaszkodjuk a metaforánkhoz, olyan nyelvtanulásról van szó, amely a mélynyelvi struktúrákat hangsúlyozza a ragozással szemben. Ha túlságosan a technikai részletekre koncentrálunk, ismét csak eltereljük a figyelmet a valóban fontos kérdésekről. A második napon a csoport a képek szimbolikus potenciáljáról beszél, megvitatják a képeket, amelyek első pillantásra életlennek, túl sötétnek, túl világosnak, „elrontottnak” tűnnek. Mitől lesz egy kép „elrontott”? Mitől „jó” egy kép? A művészeti csapat ezután röviden bemutatja a művészet történetét, és a művészettörténetben a fotográfia szerepét.

138

Lyukkamera A hatóanyagokkal történő kísérletezés előhívja a kognitív és az érzékelési tapasztalat közötti dialógust: aközött, amit gondolok a táncról vagy a fényképészetről, illetve ahogyan a táncot vagy a fényképezést megtapasztalom. A beszélgetések, viták célja nem feltétlen az, hogy a résztvevők ismereteket sajátítsanak el a fényképészetről, hanem lehetőséget adnak játszani, elmerülni a fotográfia eszközeiben, és segítségükkel az „én-nemzetek” brosúrából művészeti alkotást létrehozni. Hogy ezt lehetővé tegyük, meg kell jegyezzük, hogy a Paracommand’arts workshopjai általában egy elég nagy művészcsapat együttműködésére támaszkodnak. Először is van egy művészeti vezető, aki felelős a teljes kurzus irányításáért, és főképp a résztvevők művészeti projektjének kíséréséért, amelyet az öt nap során kialakítanak. Vannak művészek, akik tapasztalattal rendelkeznek az adott művészeti formával, amelyet a workshop során használnak. Ez alkalommal két facilitátorral dolgoztunk, akik kiváló ismeretekkel rendelkeztek a sötétszoba használatára vonatkozóan. Beszkennelték a képeket, és segítettek a résztvevőknek technikai kérdésekben. Másik két csapattag a művészeti munka véglegesítésén dolgozott, ez esetben film és brosúra formájában. A folyamat utolsó napjaiban film- és hangszakértők, vágók csatlakoztak a munkához, akik a utómunkálatokért felelősek. Összefoglalva, a workshop különböző pillanataiban öt művész játszott szerepet a résztvevők kísérésében a lyukkamera megismeréséhez vezető úton.

A művészeti projekt – dialógus a vezetővel és a művészeti csapattal A Paracommand’arts egyik alapvetése, hogy a résztvevők úgy érkezzenek a workshopra, hogy nincs konkrét elképzelésük arról, hogy mit akarnak csinálni. Először is nem előnyös, ha a fejükben a műalkotás váza már félig elkészült. A legjobb, ha ez a workshopokon történik. Ezen vágy magyarázata a művészeti vezető korábbi tapasztalataiban gyökerezik: ha műalkotást kell létrehozniuk, sokan az általuk ismert művészektől, művekből vagy iskoláktól merítenének ötleteket: „Szeretnék valamit Gaugin stílusában alkotni… vagy valami poszt-impresszionista dolgot”. Ez tönkreteszi az egész játékot, amelynek az a lényege, hogy a művészeti alkotást az egyén élettapasztalatához kapcsoljuk. Ehelyett a javaslat az, hogy autentikus darab kezdjen formálódni a workshop során. Emiatt a saját művészeti projekt létrehozásának feladatát nem nagyon hangsúlyozzák, mielőtt elkezdődne a kurzus. A feladatot az első nap mutatták be, és a harmadik napra alakították ki, ami némi feszültséget teremtett: „Hirtelen filmet kell csinálnom az elég gyenge képeimből, és történetet kell kerekítenem köré. Ó, te jó ég!” „Egy hatalmas vállalkozásban találtam magam, hogy egy egész, teljes művészeti projektet hozzak létre. Először megrettentem tőle, úgy éreztem, nagy lesz a kabát. Úgy gondoltam, nem leszek rá képes.” Végül is hogyan jönnek létre a műalkotások? Hogy tudnak a résztvevők műalkotásokat létrehozni értéktelen darabokból, egy újonnan elsajátított művészeti forma segítségével egy olyan kerületben, amit nem ismernek? Ez a konkretizálási folyamat és a művészeti projekt vajon hasonló-e egy életterv létrehozásához? A tárgy vagy az élettervünk meghatározása azt jelenti, hogy vége a keresésnek, a bizonytalanságnak, tudjuk, mit fogunk csinálni, és hogyan lépünk tovább: találtunk valami értelmeset, és van elképzelésünk arról, hogy hogyan jussunk el oda. Nagyon konkrét szinten mindkét folyamat célok meghatározásával jár, majd az erőforrások akciótervvé rendezésével. Így leírva egy aktív tervezési-ellenőrzési stratégia elég pontos leírását kapjuk. Saját feltáró jellegű kutatásunk azt mutatta, hogy az ilyen stratégia valóban kapcsolódik a mobilitási tapasztalat sikeréhez.23 A harmadik napon a résztvevőket felkérték, hogy finomítsák elképzeléseiket és határozzanak meg egy „tárgyat”, és készítsenek konkrét tervet annak létrehozására. Ez az első elmozdulás a divergenciától a kon23

4C projektkutatás 2012

139

vergencia irányába, a másik pedig átmenet az absztraktból a konkrétum felé. A tárgy megválasztása általában az „én-nemzetek” brosúrához kapcsolódó munkában gyökerezik: „Engedem, hogy a kérdések vezessenek, hogy formát adjak valaminek, és ez volt a legfontosabb… Azt hiszem, a harmadik napon történt hogy csináltam egy második tervet,, új ötletekkel jöttem elő. Kezdtem rájönni, hogy vannak elhatározások, érzelmek, dolgok, amelyek velem történtek, és amelyek nem függetlenek egymástól, és mind egy pont felé tartanak. A különböző keresések egy nagyobb keresés részévé váltak. Hihetetlen volt, hogy rájöttem erre.” _

„Lépésről lépésre szavak jutottak eszembe, és a tárgy feltűnt a horizonton. Ez mind az „átmenetről” szólt, és azt mondtam magamnak, hogy a képek tökéletesen illenek az „átmenet” témájába. A fotóim homályossága az átmenet folyamatát ábrázolta… A tárgy az utolsó napokban nagyon erős lett. A megfelelő szavak megtalálása és a fotók összepárosítása nehéz feladat volt, de mindannyiunknak volt lehetősége négyszemközt beszélni Wernerrel, vagy a csapat másik tagjaival.” A metából a konkrét felé mozgásban a négyszemközti megbeszélések a művészcsapat tagjaival kulcsfontosságúak. A megbeszélés során a résztvevők megosztják a többiekkel, hogy hol járnak a folyamatban. Időnként az „én-nemzetek” kérdéseire összepontosítanak, vagy továbbgondolnak egy ötletet, amely témavadászat közben jutott eszükbe. „A harmadik napon rengeteg fotót készítettem. Tudtam, mit keresek: önmagamat. Rengeteg képet készítettem az arcomról és a testemről… Izgatott és ideges voltam, így eldöntöttem, hogy négyszemközt beszélek Wernerrel (a művészeti vezetővel).” A megbeszélés során a művészeti vezető a résztvevő tükre. Tükrözi az első intuícióit, visszajelzést ad. A művészeti csapat kulcskészsége a segítségnyújtás, anélkül, hogy a résztvevő művének irányt szabna. „A folyamat során egyszer sem próbáltak befolyásolni az elképzeléseikkel. Néha szerettem volna némi befolyásolást, de végül rájöttem, hogy ez kizárólag az én munkám lesz, a saját inspirációmmal, a saját gondolataimmal. Leírhatatlan érzés volt!” Míg a művészeti vezető főképp a négyszemközti beszélgetésekkel foglalkozik, és finomítja, hogy mi lesz a résztvevők művészeti projektje, a művészcsapat tagjai azzal foglalkoznak, hogy ezek a műalkotások hogyan jönnek létre. Ez az utóbbi lépés legalább olyan fontos, mint az első. Werner Moron hangsúlyozza, hogy mennyire gyűlöli, mikor az emberek „az ihlet pillanatáról” („flou artistique”) beszélnek, az alkotás szakadatlan áramáról, amikor ömlenek az ötletek, de senki nem beszél az ezt követő munkáról. Az utóbbi a workshop kulcsmomentuma, mikor a résztvevőknek meg kell tanulniuk, hogyan hajtsák végre konkrétan a projektjüket, és kezelniük kell azt a helyzetet, hogy a többi résztvevővel versenyben vannak az erőforrásokért, számolniuk, tervezniük és szervezniük kell. _ _

Story-board (képes forgatókönyv) A negyedik napon a résztvevők megismerkednek az utómunkával, annak lehetőségeivel és korlátaival. A négyszemközti munka az utómunka csapattal kezdődik: a résztvevők elkészítik képes forgatókönyveiket, és elkezdik elkészíteni a grafikus dizájnt. A résztvevők választhattak, hogy a posztprodukciós csapat fejezze-e be a munkát, közösen aláírva azt, vagy nagyon pontos utasításokat kapnak, amelyeket az utómunka csapat technikailag végrehajt. Időnként a megbeszélés háromoldalú, és a művészeti vezető mediátorként vesz részt, és saját szavaival elmondja, hogy hogyan értette a résztvevők szavait. Így az utómunka vezető 140

jobban megértheti a résztvevő műalkotását. Emellett ez lehetőséget biztosít a résztvevő számára, hogy lássa, vajon megértették-e az utasításait.

Összefoglalás: a műalkotástól az életműig Az adaptáció az a képesség, hogy valaki képes párbeszédbe lépni az új kulturális környezetben az emberekkel, a szokásaikkal, intézményeikkel, még az új reprezentációkkal is, amelyek az új hely által meghatározottak ránk nézve („idegen”, „egzotikus”, „durva” stb.). Ami még fontosabb, az adaptáció az ezeken a dialógusokon keresztül létrejövő változásokat sugallja. A változás érdekében kreatív keretek közötti dialógusokba kell bekapcsolódnunk ellenállva az idő előtti bezáródásnak és szeparációnak, amely ugyan a védettség érzését kölcsönzi nekünk, de megakadályozza, hogy kapcsolódjunk az új hely által nyújtott lehetőségekhez, és olyan élettervet alakítsunk ki, amelynek az új közegben értelme van. Leírva szinte gyerekjátéknak tűnik. Az „Écrire sa photographie” workshop jól illusztrálja, miért nem egyszerű egy ilyen vállalkozás. Mindkét folyamat azt igényli, hogy elhagyjuk a komfortzónánkat, olyan feladatokkal foglalkozzunk, amelyek látszólag meghaladják erőinket, olyan nyelvet sajátítsunk el, amelyet előtte nem ismertünk, megtanuljuk új erőforrások használatát, megtanuljunk tájékozódni új környezetben, és megtaláljuk azokat az elemeket, amelyekhez kapcsolódhatunk, és végül konkrét akciótervvé szervezzük azokat. A workshop jó lehetőséget nyújt olyan készségek elsajátítására, amelyek kulcskompetenciának számítanak az adaptációs folyamatban. Eközben pedig műalkotások jönnek létre.

Hivatkozások Fogel, Alan és mtsai. (2002) The Dialogical Self in the First Two Years of Life: Embarking on a Journey of Discovery. Theory & Psychology Vol. 12(2):191-205 Fogel, Alan (1993) Developing Through Relationships. Origins of Communication, Self and Culture. Chicago: The University of Chicago Press. Kruglanski, Arie (2005) The Psychology of Closed Mindedness (Essays in Social Psychology) New York: The Psychology Press Moron, Werner (2011) “Nations-Moi” utoljára megtekintve 2012. augusztus 30-án, innen: http://www.rianetwork.eu/wp-content/uploads/2011/11/nations_moi.pdf Schwartz, Barry (2009). TED talk 2009 februárjából, utoljára megtekintve 2012. augusztusában. Elérhető itt: http://www.ted.com/talks/lang/en/barry_schwartz_on_our_loss_of_wisdom.html Ward, C., Bochner, S., & Furnham, A. (2001). The psychology of culture shock. London: Routledge. Képek: Ghizlan Van Boxsom, Sarah Rémy és Emilie Rouchon, a lyukkamerás képeket a workshop résztvevői készítették. Ezer köszönet a Paracommend’arts csapatának, főképp Werner Moronnak, Emilie Rouchonnak, és Sarah Rémy-nek a munkáért.

141

2.10 I. FÜGGELÉK: INDIKÁTOROK A TÁRSADALMI CSELEKVÉST/INTERVENCIÓT MEGVALÓSÍTÓ MŰVÉSZI PROJEKTEKBEN ALKALMAZOTT JÓ GYAKORLATOK ÉRTÉKELÉSÉRE

Az alábbiakban különböző indikátortípusokat mutatunk be, amelyeket eltérő eszközök segítségével mérhetünk: A) Kérdőív segítségével mért indikátorok. B) Strukturált interjú segítségével mért indikátorok. C) Egyes dokumentumok meglétére és tartalmára vonatkozó, auditálás segítségével mért indikátorok. D) Bizonyos strukturális szempontok vagy korábbi helyzetek alapján mért indikátorok. E) Megfigyelés segítségével mért indikátorok F) A megtörtént eseményekkel való összevetés segítségével mért indikátorok. Ezen indikátorok kidolgozása érdekében 10 dimenziót, illetve kategóriát mutatunk be. A javasolt indikátoroknak megfigyelés útján, objektív módon rögzíthetőnek kell lenniük, és a feladatuk az, hogy projektekben alkalmazott gyakorlatokhoz kapcsolódó minőségi szempontokról nyújtsanak információt.

I. DIMENZIÓ - A projekt etikai alapelvei • Jó szándék: cselekedeteink mindig szolgálják a résztvevő javát; helyezzük a résztvevő érdekeit a folyamatot irányító munkatársak érdekei elé, és kerüljük el, illetve küszöböljük ki a résztvevőre leselkedő lehetséges kockázatokat. • A rossz elkerülése: védjük a résztvevőt az intervencióból származó bármilyen sérüléstől/ártalomtól, a saját korlátaink tudatosításával is. • Igazságosság: segítsük a hátrányos helyzetűeket és a kiszolgáltatottakat, és tartsuk tiszteletben harmadik felek jogait. • Autonómia: tiszteljük a résztvevő jogát arra, hogy önmaga döntsön önmaga felől, tiszteljük a magánszférához fűződő jogát és döntési szabadságát.

II. DIMENZIÓ - A folyamatot irányító munkatársak • Ésszerű szabályok meghatározása a munkatársak kiválasztása során. • Ésszerű lehetőségek az önkéntesek bekapcsolódására. • Megfelelően képzett munkatársak alkalmazása. • A különböző szakterületek képviselőinek részvétele a projekt tervezésében és kiértékelésében. Csapatmunka.

III. DIMENZIÓ - Információátadás • A résztvevő jogairól és kötelezettségeiről egyértelmű és érthető információnyújtás biztosítása. • A javaslatok társadalmi dimenzióit közvetlenül és kézzelfogható módon kifejező mechanizmusok biztosítása. • A résztvevő személyes/kulturális jellemzőinek és preferenciáinak megismerését lehetővé tévő információgyűjtési formák biztosítása. • A facilitátorok és a résztvevők által ismert procedúrák biztosítása az elfogadhatatlan viselkedés megelőzése érdekében. 142

• A bevonás/kizárás ésszerű és nyilvános kritériumainak meghatározása.

IV. DIMENZIÓ – A javaslatok értékelése és a fenntarthatóság • A beavatkozás során megfogalmazott javaslatok előnyeinek és kockázatainak értékelése. • Kiegyensúlyozott gazdálkodás terekkel és időkkel. • A bomlasztó magatartás és intervenciós formák megelőzése. • Egyéni és csoportos igények és erőforrások értékelése. • A lemorzsolódás kockázatának értékelése és megelőzése. • Gondoskodás a javaslatok fenntarthatóságát biztosító megoldásokról.

V. DIMENZIÓ – A javaslatok szociális dimenziói: célok • A veszteség (család/munkahely elvesztése, szociális, kulturális vagy ökológiai veszteségek) feldolgozása. • Erőforrások biztosítása az új szituációval való szembenézés, megbirkózás érdekében (ökológiai, kulturális, érzelmi, társadalmi kontextus). • A résztvevő személyes történetének feltárásával, új jelentéssel való felruházásával és integrációjával kapcsolatban. • A szorongással, stresszel és bizonytalansággal kapcsolatban. • A gyökértelenség érzésével kapcsolatban. • Elvárások kiigazításával kapcsolatban és élettervek megalkotásával kapcsolatban. • Társas kapcsolatok és hálózatok létrehozásával és megtartásával kapcsolatban. • A személyes megvalósítással kapcsolatban. • Az érzelmek kifejezése, a konfliktus és a szorongás menedzselésével kapcsolatban.

VI. DIMENZIÓ - Megfelelő körülmények biztosítása • A biztonság terének létrehozása, a megfelelő korlátok felállítása. o Megfelelő fizikai körülmények (világítás, higiénia, biztonság). o Megfelelően képzett és megfelelő számú munkatársak (művészeti és szociális képzettséggel). o A környezetben elérhető erőforrásokra és kapacitásokra szabott javaslatok. o A résztvevő erőforrásaira és kapacitásaira szabott javaslatok. o A résztvevő igényeihez és szükségleteihez illeszkedő javaslatok. o A rögzített célokhoz illeszkedő javaslatok. • Az elfogadás, a befogadás és az egyenlőség terének létrehozása. o Különböző hátterű közösségekhez illeszkedő, rugalmas menetrendek. o Szükség esetén gondoskodás a csecsemő/gyermekfelügyeletről. o Ingyenes, vagy pusztán szimbolikus díjazás ellenében biztosított tevékenységek a minőséggel kapcsolatos kompromisszumok nélkül. o A (nemi, vallási, korral kapcsolatos) megkülönböztetést elkerülő javaslatok. o Tér és időkeret biztosítása a kétségek, kérdések, javaslatok feldolgozására. o A résztvevők bevonása az új javaslatok megalkotásába és kialakításába. • Erőforrások és stratégiák biztosítása konfliktusok rendezésére.

VII. DIMENZIÓ – Hatás és hatókör • Eljárások kialakítása a hatás értékelésére a következő területeken: o Gyakorlati kérdések (közösségi közlekedés, kereskedelmi műveletek, szomszédsági viszo143

nyok, bürokratikus eljárások stb.). o Kognitív és érzelmi alkalmazkodás. o Társadalmi hálózat/kötődések kialakítása. o Önelfogadás és önmegvalósítás. o Elvárások és projektek. • Széles hatókörű értékelés eszközeinek biztosítása: o Időben. o Más személyes kontextusokban (család, munkahely, lakóhely, stb.).

VIII. DIMENZIÓ – Adatok bizalmas kezelése • Tájékoztatás, megfelelő mechanizmusok biztosítása a titoktartás érdekében. • A műalkotásokat és az írásokat, valamint az adatokat és személyes történeteket (ha vannak ilyenek), a vonatkozó jogszabályokkal összhangban kell kezelni.

IX. DIMENZIÓ - Művészeti és kulturális átformálás

• A művészeti javaslatok kísérleti jellegűek, folyamatorientáltak, és az eredményre is a folyamat részeként tekintenek. • A művészeti javaslatok támogatják és megkönnyítik a különböző kulturális és etnikai hátterű személyek együttélését és integrációját. • A művészeti javaslatok a tudást és az elmélyült ismereteket segítik elő, mind a bevándorlók hozott kultúrája, mind a befogadó kultúra tekintetében. • A művészeti javaslatok a résztvevők számára kellően hozzáférhetők ahhoz, hogy ne érezzék magukat kirekesztve, és könnyedén bekapcsolódhassanak. • A művészeti javaslatok támogatják a különböző kulturális csoportok, a nemi különbségek, és a résztvevő egyének láthatóságát; olyan társadalmi diskurzust mozdítanak elő, amely elismeri, és értékeli a résztvevők egyediségét, illetve hozzájárulnak azok értékeinek és kulturális gazdagságának elterjedéséhez. • A művészeti folyamat támogatja az együttműködést a művész/facilitátor és a résztvevő között.

X. DIMENZIÓ - Innováció • Eszközök biztosítása a felmerülő igények és szükségletek értékelésére. • Eszközök biztosítása a projektek elemzésére és értékelésére, annak érdekében, hogy azokat a felmerülő igényekhez és szükségletekhez lehessen igazítani. • Eszközök biztosítása konkrét erőforrások és képzések naprakésszé tételéhez. • Eszközök biztosítása a hasonló szervezetekkel/egyesületekkel folytatott együttműködéshez. • Eszközök biztosítása a munka gazdagításához és naprakésszé tételéhez különböző perspektívákból/ diszciplínákból. • Meg kell vizsgálni annak lehetőségét, hogy különböző intervenciós dinamikákat vezessünk be a szükségleteknek megfelelően: o Amelyek figyelemmel vannak mind a résztvevői tér, mind az intervenció terének kialakítására. o Hogy minden egyén és családjaik is részt vehessenek. o Hogy a projektekre rendszeresen vagy folytatólagosan sor kerülhessen (heti, kétheti stb. rendszerességgel).

144

III. Fejezet Források, játékok trénerek számára Példák az Ariadne projektben alkalmazott művészeti eszközökre

145

1. ÖSSZEFOGLALÓ 1. Hálóalkotás: interkulturális kommunikáció és empátia

Baráti kör Energiapálcák Elindulás és megérkezés

2. Megnyílás az új környezet felé, az új otthon megtalálása

Hol vagyok? Haiku: A hely atmoszférájának megragadása Képvers

3. Az identitás és a kultúra feltérképezése

Testírás

Egy vers vagyok Mi a kultúra? Kreatív média és bemutatkozás Írás a homokban – a tér megrajzolása tárgyak segítségével

Tan Dance Carol Brown Peloponnészoszi Egyetem, Osmosis Christina Zoniou és Naya Boemi Tan Dance Carol Brown Tan Dance Carol Brown Momentum arts Nancy Hogg Momentum arts Nancy Hogg Madridi Egyetem (Universidad Complutense de Madrid) Marián López Fdz. Cao Momentum arts Nancy Hogg Élan Interculturel Várhegyi Vera Artemisszió Szabó Veronika Peloponnészoszi Egyetem Alkistis Kondoyianni

4. A sokszínűség feltérképezése és az empowerment érzetének elsajátítása

Élettérképek

Peloponnészoszi Egyetem, Osmosis Christina Zoniou és Naya Boemi

5. Az alkalmazkodás kihívásainak megértése

A migráció útvonala

Artemisszió Alapítvány, Élan Interculturel Szabó Veronika, Várhegyi Vera Artemisszió Alapítvány Szabó Veronika

A befogadó és az otthon

6. Változás és egy új élet- Állókép Színház mint testi terv elképzelése ötletbörze Bevezetés a Fórum Színházba

Peloponnészoszi Egyetem, Osmosis Christina Zoniou és Naya Boemi Peloponnészoszi Egyetem, Osmosis Christina Zoniou és Naya Boemi

7. A változás kiértékelése

Élan Interculturel Várhegyi Vera Artemisszió Alapítvány Bori Viktor, Szabó Veronika Peloponnészoszi Egyetem, Osmosis Naya Boemi és Christina Zoniou Madridi Egyetem (Universidad Complutense de Madrid) Marián López Fdz. Cao

Narratív kiértékelés képek segítségével Forró szék kiértékelés Workshop térképek A megfigyelések hálója

146

2. GYAKORLATOK 2.1. HÁLÓALKOTÁS: INTERKULTURÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ ÉS EMPÁTIA Baráti kör Felelős szervezet: TAN Dance Facilitátor: Carol Brown Pedagógiai célkitűzés: Feszültségoldás és ismerkedés. Szükséges időkeret: 15 perc Résztvevők optimális létszáma: 10-20 fő Kellékek: CD-lejátszó Előkészítés: A gyakorlatot a mozgást megkönnyítő, kényelmes ruhában, és puha cipőben vagy mezítláb végzik. Instrukciók: 1. Körjáték: Üdvözlések – A facilitátor üdvözli a körben mellette álló személyt, aki továbbadja az üdvözlést és így tovább. A befogadó ország nyelvén elhangzó „Szia!” az első üdvözlés, majd sorban az összes résztvevő nyelvén kifejezett „Szia!” üdvözléssel köszöntik egymást. Nem kell megvárni, amíg az üdvölés visszaér a kiindulóponthoz; egyszerre párhuzamosan több üdvözlés is történhet. 2. Körjáték: A facilitátor hullámmozgást indít el a körben az egyik irányban, ezzel egyidejűleg a padlón dobbantás jár körbe a másik irányban. A hullám és a dobbantás találkozása általában zavart okoz – a résztvevők együtt nevetnek, ami megtöri a jeget. A gyakorlatot több alkalommal megismétlik, egészen addig, amíg a hullám és a dobbantás már gördülékenyen halad el egymás mellett. 3. Körjáték: A körben labdát dobnak körbe. Aki megkapja a labdát, kimondja a saját nevét. A játékot ez után megismétlik úgy is, hogy a labda továbbadásakor a dobó a saját és a célzott nevét is kimondja.

Energiapálcák Felelős szervezetek: Peloponnészoszi Egyetem, Osmosis Facilitátorok: Christina Zoniou és Naya Boemi Pedagógiai célkitűzés: - az empátia, - a nem verbális kommunikáció, - a bizalom és - a testtudat fejlesztése. 147

Szükséges időkeret: 15-25 perc Résztvevők optimális létszáma: 12-20 fő Kellékek: Pálcák (kb. 1,5 méter hosszú bambuszpálcák vagy seprűnyelek), lágy zene Előkészítés: Koncentrációs és relaxációs játékokkal teremtsünk oldott légkört. Instrukciók: - A résztvevőket osszuk párokba. Mindegyik pár kap egy-egy pálcát, s a pár két tagja a pálca két végét fogja meg. A partnerek a pálcát nyitott tenyerükben tartják, és körbesétálnak a térben anélkül, hogy a pálca leesne – először nyitott szemmel. A zenét követve szabadon mozognak, a teljes teret kitöltve. Fokozatosan komplexebb mozdulatokra térnek át, ha tudnak, és van hozzá kedvük. - Ezt követően a párok egy-egy tagja becsukja a szemét, és hagyja, hogy a partnere vezesse, fokozatosan megteremtve a bizalom légkörét. - Mindkét partner becsukja a szemét, és folytatja a gyakorlatot. A partnerek között ekkor már a pálca a kapcsolat egyetlen formája. - Kinyitják a szemüket, és a korábbi lépések során elért magasabb energia-, bizalom- és empátiaszinten folytatják a gyakorlatot. - Végül pálca nélkül mozognak tovább, elképzelve, hogy az még mindig a kezükben van. Közös kiértékelés: A gyakorlat után a facilitátor biztatására a résztvevők beszámolnak tapasztalataikról és érzelmeikről. Ajánlott irodalom a témában (elméleti háttér és módszertan): Alex Mavrokordatos (szerk.) 2009. mPPACT Manifest: Methodology for a Pupil and Performing Arts-Centred Teaching, Gamlingay, Sandy: Authors OnLine.

Elindulás és megérkezés Felelős szervezet: TAN Dance Facilitátor: Carol Brown Pedagógiai célkitűzés: Az utazás és a megérkezés fizikai megtapasztalása, amely során a résztvevők megoszthatják tapasztalataikat, jobban megérthetik egymást és kapcsolatot alakíthatnak ki egymással egy egyszerű feladat közös megoldása által. Szükséges időkeret: 30 perc Résztvevők optimális létszáma: 10-20 fő Kellékek: CD-lejátszó Előkészítés: A gyakorlatot a mozgást megkönnyítő, kényelmes ruhában, és puha cipőben vagy mezítláb végzik. 148

Instrukciók: A facilitátor vezetésével a résztvevők sétálnak vagy kocognak, majd egy adott ütemre megállnak. A facilitátor arra ösztönzi őket, hogy fedezzék fel a rendelkezésre álló tér egészét. Ezt követően rövid irányjelzéseket kapnak (balra, jobbra, előre, hátra), amelyeknek mindenki engedelmeskedik (ha nem ugyanazt a nyelvet beszélik, az instrukciók lehetnek különböző hangjelzések is). Egy egyszerű „táncot” hoznak létre kizárólag az irányjelzések segítségével. A csoport két részre oszlik: az „aktív csoport” adja elő a táncot, a „passzív csoport” nézőkből áll. A második fázisban a „passzív” csoport a saját mozgásával előadja az „aktív” csoport táncának saját verzióját, ugyanazokat az egyszerű irányjelzéseket követve. A csoportok cserélnek. A táncra egy történet is épülhet. (A résztvevők időnként a saját utazásukat elevenítik fel a gyakorlat segítségével.)

2.2. MEGNYÍLÁS AZ ÚJ KÖRNYEZET FELÉ, AZ ÚJ OTTHON MEGTALÁLÁSA Hol vagyok? Felelős szervezet: TAN Dance Facilitátor: Carol Brown Pedagógiai célkitűzés: Biztosítani a résztvevőket, hogy rendelkeznek a feladat végrehajtásához szükséges eszközökkel. Kapcsolódási gyakorlat végrehajtása: a résztvevők lehetőséget kapnak, hogy egy adott helyszín jellemzőinek elemzésén keresztül kapcsolódjanak egy adott élőhelyhez és a benne élőkhöz, és a helyiekkel együtt elinduljanak egy közös kreatív úton. Szükséges időkeret: 40 perc Résztvevők optimális létszáma: 10-20 fő Kellékek: CD-lejátszó Előkészítés: A gyakorlatot a mozgást megkönnyítő, kényelmes ruhában, és puha cipőben vagy mezítláb végzik. Instrukciók: A facilitátor a csoportot végigvezeti egy egyszerű tánc lépésein, amelyben az adott élőhely jellegzetességeit (tipikus épületeket, növényeket, állatokat, az éghajlati viszonyokat) jelenítik meg egy mozgásminta keretében. A résztvevők ezt követően helyiekből és újonnan érkezettekből álló kis csoportokat alkotnak, majd közösen azonosíthatják a helyszín jellegzetességeit, és mozdulatokat alakíthatnak ki az adott jellemző, vagy az általa kiváltott reakció érzékeltetésére (pl. megjeleníthetik a záport, vagy a zápor elől menekülő embereket), és megalkothatnak egy rövid táncdarabot, amit akár elő is adhatnak.

Haiku: A hely atmoszférájának megragadása Felelős szervezet: Momentum Art Facilitátor: Nancy Hogg Pedagógiai célkitűzés: A gyakorlat arra buzdítja a résztvevőket, hogy reflektáljanak a környezetükre, függetlenül attól, hogy az az eredeti vagy az új otthonuk. A költeményben természeti/ helyi képeket és azok asszociációit kell társítani. 149

Szükséges időkeret: 15 perc Résztvevők optimális létszáma: kb. 10-15 fő Kellékek: Papír és színes tollak, fotók (vizuális ingerek), szókártyás doboz. Instrukciók: Haiku: A haiku költészetbe történő rövid bevezetést követően minden résztvevő saját verset írhat. Ehhez vizuális ingereket kapnak, és arra biztatják őket, hogy az ablakon kitekintve keressenek ihletet. A facilitátor ösztönzésére egy szókártyákat tartalmazó dobozból az évszakra utaló szavakat (hó, napsütés, virágzás) húzhatnak, amelyeket beilleszthetnek a költeménybe. Tippek a facilitátorok számára: Egyszerű bevezető gyakorlatról van szó. Bár a haiku szigorú formai szabályokat követ (5 szótag, 7 szótag, 5 szótag), ebben a pillanatban a részvétel a legfontosabb, és a formai követelmények nyugodtan kezelhetők rugalmasan. Ha valamelyik résztvevő komolyan érdeklődik a haiku iránt, a szabadidejében utánanézhet a versforma történetének. Ajánlott olvasmány a témában: The Haiku Handbook, How to Write, Share and Teach Haiku, William J. Higginson, 1989 First Kodansha International Printing.

Képvers Felelős szervezet: Momentum Art Facilitátor: Nancy Hogg Pedagógiai célkitűzés / Instrukciók: Bátorítani a résztvevőket, hogy hozzanak létre vizuális formát követő verseket a „Mi az otthon?” témában akár a korábban írt költemények, akár egyetlen ismételt szó alkalmazásával. Kifejezetten jó gyakorlat az adott nyelven korlátozott íráskészséggel rendelkező résztvevők számára; egyben az írott szó felől a vizuális művészet felé megtett első lépés, amely bátoríthatja a további művészi aktivitást. Szükséges időkeret: 15 perc Résztvevők optimális létszáma: kb. 10-15 fő Eszközök: Papír és színes tollak. Instrukciók: A résztvevők rajzoljanak egy egyszerű képet, ami eszükbe jut, amikor az otthonukra gondolnak, vagy egy olyan helyre, ahová korábban elutaztak. Ezt követően gyűjtsenek szavakat, és kezdjenek saját verset írni. A hasonló szótagszámú vagy hasonló ritmusú sorok növelik a vers hatását. Ugyanakkor a lényeg az, hogy személyes alkotást hozzanak létre, amely kapcsolódik a hangulatukhoz vagy egy személyes élményhez. Az elkészült verset rendezzék el az eredeti vázlatnak megfelelően. Ha a versírás nehéznek bizonyul, ki lehet választani a vázlat szempontjából releváns pár szót, és azokat ismételni. Tippek a facilitátorok számára: Ha a résztvevők között van, aki töri az adott ország nyelvét, egyetlen szó ismétlésével is írhatnak költeményt.

150

2.3. AZ IDENTITÁS ÉS A KULTÚRA FELTÉRKÉPEZÉSE Testírás Felelős szervezet: Madridi Egyetem (Universidad Complutense de Madrid) Facilitátor: Marián López Fdz. Cao Hivatkozás: 3941035 Kutatócsoport: A művészet alkalmazása a társadalmi befogadás érdekében. Madridi Egyetem (Universidad Complutense de Madrid) Pedagógiai célkitűzések: - Egy olyan módszer bemutatása, amely egy művész önéletrajzát és annak létrehozását vizsgálja. - A saját testnek, mint a vágyak helyének használata. - Reflektálás arra, hogy az identitásunk milyen módon áramlik a testünkben, valamint, hogy a kultúra hogyan írja testünkbe az előírások és tiltások rendszerét. Szükséges időkeret: 1. rész : 15 perc 2. rész: 30 perc 3. rész: 20 perc 4. rész: 2 óra 5. rész: 1 óra (beleértve a kiértékelést és a visszajelzéseket is) Résztvevők optimális létszáma: 10 – 20 fő A csoport legyen párokra osztható. Eszközök: • Fényképezőgépek (egy darab páronként) • Számítógép és projektor • Testfestésre alkalmas (hipoallergén) ecsetek, tollak, tinta stb. • Szappan és víz mosakodáshoz, testápoló Előkészületek: A facilitátornak előadást kell tartania az előzetes, művészek által létrehozott testírás munkákról (pl: Shirin Neshat). Szükség lesz egy számítógépre, amelynek segítségével a képeket össze lehet rakni egy gyors prezentációvá. Instrukciók: 1. rész: A módszer azonosítása A facalitátor javasolja, hogy a csoport vizsgálja meg néhány kiválasztott művész alkotói folyamatait (főleg olyan művészekét, akik életük során megtapasztalták a migrációt). 2. rész: Egy művész társadalmi befogadással és migrációval kapcsolatos munkáinak bemutatása: Shirin Neshat válogatott munkái A facilitátor bemutatja Neshat munkáit, életét és gondolatait a testírásra koncentrálva.

151

3. rész: A facilitátor elmagyarázza a feladatot Minden résztvevőt arra bátorítanak, hogy gondolkodjanak el az érzékeléssel kapcsolatos vágyaknak két csoportjáról: azokról, amelyeket mások várnak tőled, és azokról, amelyekre te magad vágysz. 1) Amit mások (az intézmények, a párkapcsolat, a kormány, a vallás, a család, a hagyomány, a kultúra) szeretnének, hogy gondolj, mondj, hallj, szagolj, érezz, tapints, lenyelj, igyál, eméssz, ahova akarják, hogy menj stb. 2) Amit te magad szeretnél gondolni, mondani, hallani, szagolni, érezni, tapintani, lenyelni, inni, emészteni, ahova te szeretnél menni stb. A facilitátor arra kéri a résztvevőket, hogy a testnek egy részére koncentráljanak (fülek, száj, orr, torok, gyomor, karok, kezek, lábak, lábfejek stb.) és azzal kapcsolatos szavakat, illetve mondatokat írjanak egy papírlapra. 4. rész: Testírás A facilitátor egy légzőgyakorlat segítségével segít a résztvevőknek ellazítani a testüket a feladat megkezdése előtt. A facilitátor azt javasolja, hogy a csoport tagjai párokban dolgozzanak, segítsenek a párjuknak felírni vágyait saját testére, és fordítva. Az eredményről a résztvevők képeket készítenek. Ez a tevékenység lehet nagyon intim, de kollektívan vidám is. A facilitátornak fel kell készülnie a különböző lehetséges reakciókra, az eltérő érzelmekre. A facilitátor folyamatosan gyűjti be a résztvevők által készített képeket, és feltölti azokat a közös számítógépre. 5. rész: Prezentáció a plénum előtt: a feladat során készített képek egybegyűjtése és bemutatása. A 4. részt követően a csoport újra összeül és megnézi az összes képet. A facilitátor arra kéri a résztvevőket, hogy reflektáljanak a feladat keltette érzéseikre és gondolataikra (a feladat összes szakaszát ideértve, a papírra való írástól, a testre való íráson át a képek megtekintéséig). A végeredmény: a vágyaink saját testünkre/testünkbe való írása. Az előadást a visszajelzések, a vita, a megjegyzések és a kérdések szakasza követi. Tapasztalatcsere: Mindegyik prezentációt követően a feladatra vonatkozó visszajelzésekkel szolgálnak a facilitátorok. A facilitátorok feltehetnek kérdéseket, élhetnek javaslatokkal annak érdekében, hogy segítsék a csoportot még jobban megoldani a feladatot. A facilitátor a csoportfolyamattal kapcsolatban is feltehet kérdéseket. A facilitátornak arra kell buzdítania a résztvevőket, hogy a feladatban rejlő összes dimenzióban gondolkodjanak: individuális/interperszonális/társadalmi/kulturális/interkulturális, illetve az individum reakciója a külső/belső kényszerekre és a saját egyéni és kollektív vágyainak feldolgozása. Tippek a facilitátorok számára: A facilitátoroknak különböző termeket kell rendelkezésre bocsátania annak érdekében, hogy a csoport legfélénkebb tagjai is eléggé biztonságban érezzék magukat, fenn kell tartania a bizalom és biztonság légkörét. A facilitátornak folyamatosan rendelkezésre kell állnia, hogy segítsen és megadja a szükséges törődést és bizalmat. Ez nem egy irányított feladat, amely során maguknak a pároknak kell megtalálniuk a megfelelő helyet, ahol megalkothatják a testírást és képeket készíthetnek róla. Javasolt a résztvevőket arra kérni, hogy hozzanak fürdőruhát annak érdekében, hogy kényelmesebben érezzék magukat, amikor fotókat készítenek azon testrészeikről, amelyek többnyire fedve vannak. Nagy valószínűséggel a női résztvevők kényelmesebben érzik majd magukat egy kizárólag nőkből álló csoportban, főleg, ha kulturális előírások és tiltások is vonatkoznak rájuk. Egy csak férfiakból álló csapat segíthet a férfiakra vonatkozó előírások és tiltások beazonosításában és testre vésésében.

152

Ajánlott olvasmány a témában: http://www.ted.com/talks/shirin_neshat_art_in_exile.html LÓPEZ FDZ. CAO, M. ; MARTÍNEZ DÍEZ, N. (2009) Shirin Neshat. Transformar el deseo en el cuerpo. Eneida, Madrid.

Egy vers vagyok Felelős szervezet: Momentum Art Facilitátor: Nancy Hogg Pedagógiai célkitűzés: Ez a feladat reflexióra bátorítja a résztvevőket – hogyan látják magukat a jelenlegi kulturális környezetükben, vagy épp ellenkezőleg, azzal szemben? A címek csupán kiindulási pontként szolgálnak és megváltoztathatók, vagy akár figyelmen kívül is hagyhatók – a fő célkitűzés a résztvevőket óvatosan rávezetni a saját magukra és identitásukra való reflektálásra. Szükséges időkeret: 15 perc Résztvevők optimális létszáma: 10-15 fő Eszközök: Papír és színes ceruzák – a szervezőknek vers-sablonokkal kell készülniük. Instrukciók: Ez a gyors és viszonylag egyszerű feladat bevezetést nyújt a rövid versek írásába. Minden résztvevő kap egy sablont, amit ki kell töltenie a következő információ felhasználásával: Én vagyok Én gondolkodok Én hallok Én látok Én akarok Én vagyok Ha a résztvevőknek tetszett a feladat, arra bátorítják őket, hogy olvassák fel a verseiket és beszélgessenek arról, hogy ezek a versek milyen módon hasznosíthatók egy ember új kulturális környezetben kialakított identitásérzetének megértésében. A feladat annak vizsgálatát is lehetővé teszi (bár igen egyszerű szinten), hogy hogyan lehetséges az, hogy a környezetünk függvényeként többféle identitással és szereppel rendelkezünk, és az, hogy ezen identitások és szerepek nem állandóak. Tippek a facilitátorok számára: Egyszerű bevezető feladatokról van szó. Ha valamelyik résztvevő érdeklődik a téma iránt és szeretne hosszabb költeményeket is létrehozni, a facilitátorok ajánlhatják neki pl. Derek Walcott vagy Ruth Padel költészetét a későbbi önálló munka kiindulópontjaként. Ajánlott olvasmány a témában: Writing Across Worlds – Literature and Migration: John Connell, 1995 Routledge, UK

153

Mi a kultúra? Felelős szervezet: Elan Interculturel Facilitátor: Vera Várhegyi Hivatkozások: A feladatot az LTS Consulting Bath egyik javaslata inspirálta. Pedagógiai célkitűzés: 1. feladat: A tárgy - Reflexió egy adott kultúrával való saját kapcsolatunkra - Reflexió a kultúra különböző rétegeire: látható rétegek (pl. a tárgyak) és láthatatlan rétegek, mint pl. az értékek, normák, kulturális gyakorlatok stb. 2. feladat: A kultúra metaforája - Kezdjetek beszélgetést a kultúra fogalmáról, ébredjetek rá a kultúra különböző aspektusaira (pl. a mechanizmusaira, jellemzőire, gyökereire, az egyénnel való kapcsolataira stb.) 3. feladat: A tárgy művészetté alakítása - Bátorítás a befogadó kultúrával való érzelmi kapcsolat kialakítására, reflexió a befogadó kultúrával való viszonyunkra. - A kreativitás ösztönzése, a kreativitás és a kultúra összekötése. Szükséges időkeret: 1. feladat: 5 perc / résztvevő 2. feladat: 20 perc előkészület + 10 perc / kiscsoportos előadás + 30 perc vita 3. feladat: 40 perc – 1 óra Résztvevők optimális létszáma: 6-15 fő Eszközök: rajzlapok, színes ceruzák / pasztellkréták / tollak, magazinok a kollázsokhoz, olló, ragasztó. Flipchart, filctollak. Előkészítés: 1. feladat: Ezt a feladatot hetekkel a kurzus megkezdése előtt be kell jelenteni annak érdekében, hogy a résztvevőknek maradjon elég ideje kiválasztani azt a tárgyat, amit szeretnének magukkal hozni. 2. feladat: A facilitátor reflektáljon a kultúra fogalmának azon aspektusaira, amelyek relevánsak lehetnek a csoport számára. Ideális esetben ez nem fullad a facilitátornak a kultúráról szóló előadásába, hanem képes a releváns aspektusokat egy csoport rajzainak segítségével érzékeltetni. Instrukciók: 1. feladat: A találkozó előtt kérd meg a résztvevőket, hogy hozzanak egy-egy olyan tárgyat, amely bemutatja a kultúrájukkal való viszonyukat (amennyiben külföldiekkel dolgozol: a befogadó ország kultúrájával való viszonyt)! A tréning során mindegyik résztvevő bemutatja a hozott tárgyát, és elmagyarázza, hogy miért pont e mellett a tárgy mellett döntött. Amennyiben tíznél több résztvevő van, ajánlatos kisebb csoportokra osztani a csapatot. Ebben az esetben is legyen azonban egy olyan kiállítóhely, ahol később mindenki az összes tárgyat megtekintheti. 2. feladat: Hozz létre 3-4 fős kiscsoportokat és kérd meg a résztvevőket, hogy rajzolják le, hogy mit jelent a „kultúra” – nem egy meghatározott kultúra, hanem a kultúra általánosságban. Meríthetnek 154

ötletet a hozott tárgyakból is (ha részt vettek abban a feladatban). Az illusztráció lehet egy séma, egy modell vagy egy metafora. 20 perc elteltével a csoportok bemutatják rajzaikat. Minden egyes prezentáció után a facilitátor kiemelhet az illusztráción megjelenő (vagy éppen az arról hiányzó) fontos elemeket. 3. feladat: Ez a művészi eleme ennek a kultúráról szóló feladatsornak, egyben a lezáró gyakorlata is. Arra kérjük a résztvevőket, hogy a hozott tárgy köré hozzanak létre egy művészeti alkotást. Ha szeretnék, magát a tárgyat is beépíthetik a kompozícióba, amennyiben az alkalmas erre (pl. egy darab kenyér, egy képeslap stb.) vagy csak érzékeltethetik azáltal, hogy belerajzolják / belefestik a képbe. Amikor befejezték a munkát, a résztvevők bemutathatják a munkájukat, ha szeretnék. Tapasztalatcsere: A három feladat épülhet egymásra, de egymástól függetlenül is alkalmazhatók. Amennyiben együtt használjuk őket, nincs szükség különösebb tapasztalat-megosztásra az első feladatot követően. Ellenkező esetben a tárgyak bemutatása után a tréner mondja el fő gondolatait a kultúráról. A tréner azonosíthat bizonyos mintázatokat – a tárgyak hasonlóak, vagy éppen nagyon is különböznek? Az élet hasonló területeiről származnak a tárgyak? Tippek a facilitátorok számára: A kultúrának néhány aspektusa, amelyet érdemes megemlíteni, reflektálva a közös definíció megtalálásának nehézségére is (lásd Kroeber, A. és Kluckhohn, C. 1952) a sok lehetséges nézőpontnak köszönhetően: - A kultúrák típusai: nemzeti, regionális, nemi, életkorbeli, szubkulturális, szexuális preferenciák mentén tagolt stb. - A kultúra dinamikái: átvitel és csere - Jellegzetességek: dinamikus, mindig változó, szubjektív - A kultúra manifesztációi: művészet, tudomány, írás, tárgyak stb. - A kultúra gyökerei (lásd pl. Tomasello: Cumulative Learning or Terror Management Theory) - Az egyén és a kultúra viszonya (kulturális identitás, oda-vissza ható konstrukció, enkulturáció, etno centrizmus, kulturális relativizmus stb.) - Kultúra és politika Néhány gyakran használt metafora a kultúra aspektusainak illusztrálására: jéghegy, szemüveg, hagyma stb. Ajánlott olvasmány a témában: Néhány hivatkozás a „kultúrára”: Eriksen, Thomas Hylland 1995 Small Places, Large Issues: An Introduction to Social and Cultural Anthropology London: Pluto Press Geertz, Clifford 1973 The Interpretation of Cultures: Selected Essays. New York: Basic Geertz, Clifford 1984 Anti-Anti-Relativism. 1983 Distinguished Lecture. American Anthropologist 82:263278 Hall, E.T. 1990 (eredeti: 1959) The Silent Language. Anchor Books Hall, E.T. 1999 (eredeti: 1966) The Hidden Dimension Anchor Books Hall, E.T 1989 Beyond Culture. Anchor Books Kroeber, A. és Kluckhohn, C. 1952. Culture. New York: Meridian Books

155

Kreatív média és bemutatkozás Felelős szervezet: Artemisszió Alapítvány Facilitátor: Fodor László, Szabó Veronika Pedagógiai célkitűzés: Bevezetés a vizuális kommunikációba manuális és digitális technikák segítségével. A cél egy átfogó megközelítés kialakítása valós emberi történetek és játékos, humoros elemek kombinációján keresztül. Szükséges időkeret: 3 óra Résztvevők optimális létszáma: 10-20 fő Eszközök: kamera, laptop, filmszerkesztéshez szükséges szoftver Előkészítés: a kamerahasználat és a filmszerkesztéshez szükséges speciális ismeretek Instrukciók: 1. feladat (10 perc) Energizálás – Fuss, ha… Pedagógiai célkitűzés: A résztvevők a szünet után újra érezzék a csoport energiáját és dinamikáit. Ismerkedés egy csapatjáték segítségével. Közös pontok keresése. Instrukciók: A résztvevők székeken körbe ülnek, egy fő a kör közepén áll és mond magáról egy valós állítást. Akire szintén igaz az állítás, fel kell, hogy álljon, és keresnie kell egy másik (üres) széket. A kör közepén álló résztvevő is megpróbál leülni. 2. feladat (30 perc): Saját magunk bemutatása a „világ kávézó” és rajzok segítségével Pedagógiai célkitűzés: Prezentáció és reprezentáció, személyes történetek rekontextualizálása. A „világ kávézó” egy olyan képzési módszer, amely lehetővé teszi az érzékeny és összetett témák nagycsoportos megvitatását. Itt ezt a módszert saját magunk bemutatására használjuk. Instrukciók: A résztvevők kis csoportokba rendeződnek. Mindegyik csoport kap az identitásuk különböző aspektusaira vonatkozó kérdéseket. A résztvevőket arra kérik, hogy kezdjenek egy rövid beszélgetést a bevezető mondathoz vagy kérdéshez kapcsolódva. A résztvevők a játék során rotálnak: néhány percenként egy-egy fő feláll mindegyik asztaltól és új csoportot keres magának. A résztvevők, miközben önmagukról beszélnek, lerajzolják, ami épp eszükbe jut. Tapasztalatcsere Rövid vita az identitás „hagyma-modelljéről”. A kiemelendő pontok: - Az identitásunk különböző aspektusaival (a legnyilvánvalóbb és leginkább láthatótól a leginkább rejtett és legnehezebben azonosíthatóig) kapcsolatos kérdések. Lerajzolva a modell az identitásunk kon centrikus köreit jeleníti meg, amelyek hasonlatosak a hagyma rétegeihez. - Az identitás nem egyenlő a „személyiséggel”, az identitást a releváns másokkal folytatott interakciók alakítják. - Az identitás ebből következően mindig kulturális képződmény, amire az egyén a szocializáció társadalmi folyamata során (ami valójában nem más, mint a kulturális normák és értékek interiorizálása) tesz szert. 156

3. feladat (60 perc) Rövid filmek zöld dobozzal Pedagógiai célkitűzés: Egy „önarckép” megalkotása az identitás hagyma-modelljére és a „világ kávézó” beszélgetéseire támaszkodva. Első lépésként a csoport összes tagja rajzokat készít önmagáról. A résztvevők háromfős kiscsoportokban összeszedik gondolataikat, és egy szöveget készítenek a képeik magyarázatához. Ezt követően a kis csoportok tagjai felosztják egymás között a feladatokat – kell egy operatőr, egy narrátor és egy riporter. Közösen előkészítik saját kis „identitásfilmjüket”. A rajzokat a falra vetítik, a rajzoló a vetített kép előtt mesél magáról és leforgatják a filmet. A végén együtt szerkesztik a filmet. A filmek bemutatása (20 perc) 4. feladat (60 perc) Rövid filmek készítése stop motion technikával Pedagógiai célkitűzés: Stop-motion filmek készítése a kulturális sokkokból és a kulturális különbségekből adódó nehézségekről személyes történetek és kitalált elemek felhasználásával. Módszer: A résztvevők a facilitátorok segítségével 3 fős kiscsoportokban megvitatják, hogy mit is jelentenek a kulturális sokkok, a kulturális nehézségek. Ezt követően kiválasztanak egyet az elhangzott történetek és szituációk közül, majd írnak hozzá egy 3 perces forgatókönyvet. A stop motion egy animációs technika, aminek segítségével mozgásba hozzák az álló tárgyakat. A filmezett tárgyat a külön-külön lefotózott állóképek között mozgatják. Amíg a felvétel áll, az animátor megigazítja a tárgyat, amelyet vesz a kamera, majd felveszik a következő filmkockát, és így tovább, amíg le nem filmezték az animációt. Különféle tárgyak használhatók: újságokból kivágott figurák, a résztvevőknek saját fotóiból kivágott figurái vagy akár rajzok. Instrukciók: A résztvevők 3-4 fős kiscsoportokra oszlanak, és kidolgoznak egy cselekményt különböző történetekre és konkrét szituációkra támaszkodva. Eszközt, tárgyat választanak a feladat megvalósítására. Kiosztják egymás között a feladatokat – szükség lesz egy operatőrre, egy animátorra, aki mozgatja a figurákat, tárgyakat vagy rajzokat, és egy instruktorra, aki kimondja, hogy „mehet”, amikor a figurák készen állnak a következő kép rögzítésére.

2.4. A SOKSZÍNŰSÉG FELTÉRKÉPEZÉSE ÉS AZ EMPOWERMENT ÉRZETÉNEK ELSAJÁTÍTÁSA Írás a homokban, kreatív írás workshop Felelős szervezet: Peloponnészoszi Egyetem, Színházi Tanulmányok Tanszék Facilitátor: Alkistis Kondoyianni Pedagógiai célkitűzés: Az egyszerű írt szöveg kreatív romboló és felforgató potenciáljával való megismerkedés, valamint egy újszerű szöveg keletkezésének és felfedezésének átadása. Konkrétabban a workshop célja a kreatív írás, rövid szövegek létrehozása olyan kollektív tapasztalatok alapján, amelyek felfedik az emberi viszonyok sokszínűségét és dinamikáit. Szükséges időkeret: 3 óra Résztvevők optimális létszáma: nincs felső határ Eszközök: jellegzetes tárgyak és különleges anyagok, hosszú papírlapok, filctollak 157

Előkészítés: nem szükséges 1.feladat: Pedagógiai célkitűzés: A csoport első „kreatív írás” feladata különböző gondolatok térbe való „átírása” különböző anyagok mozgatása révén – a gyakorlat célja, hogy a résztvevők tudatára ébredjenek a tér és a test összefüggéseinek, hogy tárgyak segítségével megértsék a környezet háromdimenzióját. Instrukciók: Figyeld meg a környezetet, válaszd ki a megfelelő tárgyakat és rendezd el őket tetszés szerint! Alakítsd ki a saját kis teredet a tágabb környezeten belül (használd a rendelkezésre álló tárgyakat és anyagokat)! Nézd meg mind a saját „kreatív írásodat”, mind a csoport által kialakított környezetet, és írj három címet az egész alkotásnak! (hosszú papírlapok) 2. feladat: Pedagógiai célkitűzés: A feladat célja a tér és a résztvevőket körülvevő csoport érzékelésének fejlesztése, valamint annak elősegítése, hogy a résztvevők együtt, csoportként cselekedjenek. Instrukciók: Hozzatok létre egy sematikus alakzatot a testeitek segítségével! – ez térben való „kreatív írás” testek segítségével. Választhattok tárgyakat és anyagokat a környezetetekből! A testetek ezekkel a tárgyakkal és a többiek testével együtt egy „kreatív írást” hoz létre. (zene) 3. feladat: Pedagógiai célkitűzés: A gyakorlat célja a résztvevők kreativitásának ösztönzése az őket körülvevő tárgyakkal való viszonyban, valamint önmagunk megjelenítésével kapcsolatban. Instrukciók: Mindenki választ neki tetsző anyagokat és a tárgyakból létrehozza saját kompozícióját. Minden résztvevő bemutatja magát, és beszél saját alkotásáról. (zene) 4.feladat: Pedagógiai célkitűzés: A gyakorlat célja, hogy kapcsolatba hozza egymással a résztvevőket azáltal, hogy megfigyelik, hogy miket hoztak létre. Célja továbbá a szavak súlyának megtapasztalása, a szavak jelentésétől elindulva egy szöveg – egy vers – létrehozásáig. A feladat létre kíván hozni egy olyan párbeszédet, amely serkenti a kreativitást. Instrukciók: 1. Találj helyet saját alkotásodnak a többiek konstrukciói mellett oly módon, hogy azok egy egységes képet alkossanak! Az új konstrukción belül van az a kompozíció, amely téged képvisel. Írj le számodra fontos szavakat, és tedd őket a megfelelő helyre az összesített konstrukción belül! (hosszú papírlapok) 2. Írj egy személyes hangvételű verset az egész konstrukcióhoz, az előbb választott szavaid felhasználásával! (külön papírlapok) 3. Írj egy párbeszédszerű költeményt az eredeti versed és a párod verse között! Prezentáció.

158

5.feladat: Pedagógiai célkitűzés: Ez a feladat kapcsolatot teremt a résztvevők között a tapasztalataik megosztása és a gondolataik kifejezése révén. Instrukciók: Álljatok párokba! Válassz a versedből olyan szót vagy szavakat, amelyek meghatározóak számodra! Egy valós tapasztalat segítségével magyarázd el a társadnak, hogy miért fontos neked ez a szó! A társad is megteszi ugyanezt. Végül lefolytattok egy rövid párbeszédet a kiválasztott szavak felhasználásával. Prezentáció. 5. feladat: Pedagógiai célkitűzés: Ez a feladat a kommunikáció és az interakció révén fejleszti a kreativitást. Instrukciók: A falon egy üres papírlapot találsz. Ez a te újságod, ahol nyomot hagyhatsz. Írj szavakat vagy egy jókívánságot egy olyan személynek, aki épp valamilyen nehézséggel küzd. 6. feladat: Pedagógiai célkitűzés: Ez a feladat a személyes problémák szabad kifejezését teszi lehetővé. A résztvevők leírják a problémát, és megoldási javaslatokat tesznek. Instrukciók: A falon egy üres papírlapot találsz. Ez a te újságod, ahol nyomot hagyhatsz. Írj ide egy olyan problémát, amivel épp most küzdesz. A többiek javasolhatnak különböző megoldásokat, amelyeket odaírnak mellé. 7. feladat: Pedagógiai célkitűzés: Ez a feladat a test térbeli érzetét igyekszik javítani, összefüggésben azokkal a hangokkal és szavakkal, amelyek a csoportot tükrözik. Instrukciók: A testetekkel létrehozott kreatív írást a földön fejezzétek be, és töltsétek ki a teret hangjaitokkal! Alkossátok meg a csoport dalát! Ajánlott olvasmány a témában: Adair, J. (2009). The art of creative thinking: How to be innovative and develop great ideas. London: Kogan Page Bowkett, S. (1997). Imagine that... A Handbook for Creative Learning Activities for the Classroom. Trowbridge: Redwood Books Craft, A. (1998). Can you Teach Creativity? Nottingham: Education Now Publishing Co-operative Foucault, M. (1984). The Foucault Reader. London: Penguin Books Goleman, D. (2006). Emotional Intelligence: 10th Anniversary Edition; Why It Can Matter More Than IQ. Bantam Gourevitch, Ph., (2006). Paris Review Interview Anthology, Paris: The Paris Review Kaufman, J. & Sternberg, R. (2006). The International Handbook of Creativity. Cambridge: Cambridge University Press Michalko, M. (2001). Cracking Creativity: the Secrets of Creative Genius. New York: Ten Speed Press National Advisory Committee on Creative and Cultural Education (1999). All Our Futures: Creativity, Culture and Education. DFEE (Department for Education and Employment) Taylor, C. (1988). Various Approaches to and Definitions of Creativity, in Sternberg, R. (Ed.). The Nature of Creativity: Contemporary Psychological Perspectives. Cambridge: Cambridge University Press Νational Campaign for the Arts (1997). Theatre in Education: Ten Years of Change. London: NCA Rodari, G. (1996). The Grammar of Fantasy: An Introduction to Art of Inventing Stories. Teachers & Writers Collaborative Sternberg, R. (1988). The Nature of Creativity: contemporary psychological perspectives. Cambridge: Cambridge University Press Sternberg, R. (1999). Handbook of Creativity. Cambridge: Cambridge University Press 159

Élettérképek Felelős szervezetek: Peloponnészoszi Egyetem, Osmosis Facilitátorok: Christina Zoniou és Naya Boemi Hivatkozások: Govas, N., 2009. “From the individual to the social: The ‘life map’ activities”. In Alex Mavrokordatos (szerk.), 2009. mPPACT Manifest: Methodology for a Pupil and Performing Arts-Centred Teaching, Gamlingay, Sandy: Authors OnLine (136-140 o.) Pedagógiai célkitűzések: Ennek a gyakorlatnak az a célja, hogy bemutassa a résztvevők személyes történeteit, választásait és identitásait; hogy fejlessze a résztvevők öntudatosságát; hogy az empowerment folyamatának részeként segítse az egyéni szintről a kollektív szintre való eljutást. A gyakorlat során a résztvevők szembesülnek a személyes identitás dinamikus, változékony és összetett oldalaival, valamint az önrendelkezés és a választás szerepével ezen identitások megformálásában. A játék további célja, hogy a személyes történetek közös elemeinek megosztása révén a kollektivitás érzését ébressze a résztvevőkben, hogy ösztönözze a kultúrák közötti interakciót és a személyes határok átlépését egy közös művészeti produktum létrehozása révén. Szükséges időkeret: 2-3 óra, vagy több Résztvevők optimális létszáma: 12-20 fő Eszközök: Nagy papírlapok, filctollak, lágy zene Előkészítés: Teremtsetek fesztelen légkört koncentrációs és relaxációs játékok segítségével! Instrukciók: Ez a gyakorlat a résztvevők személyes történeteinek feltérképezéséről szól, a történetek megosztásáról, valamint egy új, közös történet létrehozásáról és eljátszásáról a rajz, a narráció és az előadó-művészet eszköztárának segítségével. A gyakorlat öt lépésből áll: - A személyes történetek feltérképezése: Nagy papírlapokra minden résztvevő felrajzolja saját „élettérképét” a születésétől (vagy egy másik kiindulóponttól) a jelenig. A résztvevők megpróbálják megjeleníteni, hogy kik ők most, és hogy mi vezette őket ide. Absztrakt vagy konkrét rajzolási módokat használva rögzítik az utat, megjelenítve életük legfontosabb eseményeit – kulcsszerepet játszó fordulópontokat, a változás és döntés pillanatait, elvárásokat és álmokat, eredményeket és akadályokat, a félelem, az elnyomás vagy igazságtalanság pillanatait stb. - A személyes történetek megosztása: 4-6 fős alcsoportokban a résztvevők megosztják az „élettérképükön” rögzített történeteiket, közben feljegyzik a történetekből következő kulcsjelentőségű gondolatokat és fontos kérdéseket. Ezt követően a résztvevők kiválasztják azokat a legfontosabb gondolatokat és kérdéseket, amelyek közösek mindenki történetében. - Egy új közös történet megalkotása és előadása: Az alcsoportok létrehoznak egy-egy rövid előadást a legfontosabb közös gondolatokra és kérdésekre építve. Az előadáshoz az állóképek, rögtönzések, hangok, párbeszédek, mozdulatok, tárgyak és a zene eszköztárából válogathatnak. 160

- Visszajelzés: A többi résztvevőből álló közönség visszajelzést ad az előadóknak, reflektál az előadásra, a célokra, a történetre és a stílusra koncentrálva. A facilitátor itt bevethet különböző eszközöket a vita vagy interaktív dráma területéről, mint pl. a „gondolatok nyomon követése”, „forró székek”, „Állókép Színház” és „Fórum Színház” módszereit (lásd Boal „Játékok színészeknek és nem színészeknek” c. művében felsorolt demechanizáló gyakorlatokat). - A történet újraalkotása és fejlesztése: A résztvevők a nézők megfigyeléseinek figyelembe vételével újraírják a jeleneteiket. 1. változat: Az első lépés („a személyes történetek feltérképezése”) felcserélhető egy olyan történet elmesélésével, amely tárgya különösen fontos az egyén számára, vagy amely megjeleníti az ő kultúráját. 2. változat: A megjelenített történet feldolgozhat egy konkrét eseményt is, így pl. „egy új kulturális környezetbe való megérkezés” vagy „a színházi workshopon való részvétel” pillanatait. (lásd a „workshop térképeket” mint kiértékelési tevékenységet). Tapasztalatcsere: A gyakorlatot követően a facilitátor arra bátorítja a résztvevőket, hogy osszák meg a személyes történeteikről való gondolkodás, a történeteik megosztása és a többiekkel való átgondolása során szerzett tapasztalataikat. Ajánlott olvasmány a témában: Alex Mavrokordatos (szerk.), 2009. mPPACT Manifest: Methodology for a Pupil and Performing ArtsCentred Teaching, Gamlingay, Sandy: Authors OnLine

2.5. AZ ALKALMAZKODÁS KIHÍVÁSAINAK MEGÉRTÉSE A migráció útvonala Felelős szervezetek: Artemisszió Alapítvány, Elan Interculturel Facilitátorok: Szabó Veronika, Várhegyi Vera Pedagógiai célkitűzés: 1. Segíteni a résztvevőknek a migráció témájára való ráhangolódásban, megértetni velük, hogy min mennek keresztül a bevándorlók. 2. Egy alapszíntű tudás megszerzése a kultúrák közötti adaptáció alapvető fogalmairól Szükséges időkeret: 1. rész: 1 óra 2. rész: 1 óra 3. rész: 1 óra Résztvevők optimális létszáma: 10-20 fő (A kiscsoportok 3-5 fővel működnek a legjobban, a nagyobb csoportokat ajánlatos kisebbekre osztani.) Eszközök: Flipchart papír és színes ceruzák / kréták / filctollak a migrációs útvonalak felrajzolásához. Előkészítés: Az interjúszövegeket a gyakorlat megkezdése előtt ellenőrizni kell. A résztvevők által előkészített interjúkat is lehet használni, ebben az esetben plusz időt kell szánni a szövegek kiválasztására / rövidítésére / szerkesztésére. Az interjúknak nem kell egy oldalnál hosszabbnak lenniük, és tartalmazzák a következő 161

információt: - Az anyaország elhagyásának okai - Helyzet az anyaországban - Az utazással kapcsolatos tapasztalatok - A befogadó országban megélt jelen Instrukciók: 1. rész: A migrációs útvonal megrajzolása A résztvevőknek kiosztunk 1-2 oldal hosszú interjúátiratokat. 3-4 fő dolgozhat ugyanazon a szövegen. A résztvevők elolvassák a szöveget, és megalkotják a migráns útjának vizuális lenyomatát megmutatva, hogy mi történt az útra kelés előtt, hogy miként hozta meg a migráns azt a döntést, hogy elhagyja otthonát, hogy mi történt az átmeneti időszakban és a megérkezéskor, valamint, hogy az interjúalany hogyan tekint a jövőbe. Egy-egy interjú nem tartalmaz minden információt a migráns helyzetéről, így a csoportoknak az egyes állomásokon ki kell egészíteniük a történeteket ezen kérdések segítségével: Vajon mit érez a szóban forgó bevándorló az egyes állomásokon? Milyen számára fontos személyeket ismert meg az útja során? Milyen intézményeket és hivatalokat keresett fel, és ezek a látogatások milyen hatással voltak az útjára? Milyen erőforrásokkal rendelkezett a bevándorló? Milyen akadályokkal szembesült a különböző állomásokon? A résztvevők kiscsoportokban dolgoznak a kérdéseken, majd bemutatják a migráns útvonalát az egész csoportnak. Három résztvevő különleges feladatot kap: ők lesznek az interjúkészítők. Ez a három fő a bevándorlási hivatalnok / az újságíró / a pszichológus szerepét ölti magára, és kérdéseket tehet fel a bevándorlónak (azaz azoknak a résztvevőknek, akik a bevándorló szemszögéből beszélnek). A facilitátor elmagyarázza nekik, hogy a fent említett kérdések segítségével készüljenek fel, a szerepüknek megfelelő szemszögbe helyezkedve. 2. rész: A migránssá válás Mindegyik csoport bemutatja a választott bevándorló útját. A csoport tagjainak egyes szám első személyben kell beszélniük (tehát a bevándorló szemszögéből). A csoport mindegyik tagjának részt kell vennie a prezentációban (mindenkinek kell tehát beszélnie). Miután bemutatták a migrációs útvonalat, a három szakértő (az újságíró, a pszichológus, a hivatalnok) felteheti kérdéseit. Amennyiben a csoport nyitott némi játékra, vagy rendelkezik némi tudással a dráma vagy a színház területéről, lehetőség nyílik arra, hogy a prezentációt egy TV műsor stílusában tartsák meg. Ebben az esetben a facilitátor bújik a műsorvezető szerepébe és kéri arra a bevándorlókat, hogy meséljék el történetüket, majd felszólítja a szakértőket, hogy tegyék fel kérdéseiket. Fontos lehet a megfelelő légkör kialakításához, hogy mindenki felvegyen egy szerepet – ideértve a facilitátort is –, mely segít eljátszani a játékot. 3. rész: Tapasztalatcsere + alapvető fogalmak Az első körös tapasztalatcsere célja az, hogy a résztvevők elengedjék felvett szerepeiket. Előfordul, hogy a bevándorló / szakértő szerepét játszó résztvevők nagyon beleélik magukat szerepükbe, és érzelmeik eluralkodnak rajtuk. Segítenünk kell nekik kilépni ezekből az érzelmekből. Megkérdezhetjük a „migránsokat” és „szakértőket”, hogyan érezték magukat. Megkérdezhetjük az egész csoportot, hogy a szakértők mennyire voltak hitelesek/valósághűek. A tapasztalatcsere második része az alkalmazkodás néhány alapvető fogalmára koncentrál. A facilitátor a csoport szintjéhez igazíthatja a tartalmat. Néhány azon fogalmak közül, amelyekkel érdemes foglalkozni: Vita a migráció indítékairól, különös tekintettel a vonzó és taszító faktorokra: Mik a különböző okok és tényezők az anyaország elhagyása mögött? 162

Az alkalmazkodás aspektusai: - Pszichológiai alkalmazkodás - Szociokulturális alkalmazkodás - Akkulturáció Néhány általánosan elfogadott gondolat az adaptáció témaköréből: - U görbe hipotézis (az Oberg, majd Lysgard által felvázolt szakaszok az ún. nászúttól kezdve stb.) - Akkulturáció, mint lineáris folyamat - Beszélgetés azon intézményekről (szervezetekről), amelyek segíthetnek a bevándorlóknak az alkalmazkodásban (pszichológiai, jogi, szociális problémák). Tapasztalatcsere: Lásd fent. Tippek a facilitátorok számára: Hasznos lehet a szakértői szerepek jellegzetességeinek átbeszélése azokkal a résztvevőkkel, akik ezeket a szerepeket öltik magukra. Milyen speciális pozíciók következnek ezekből a foglalkozásokból? Hogyan viselkednek ezek a hivatásbeliek? Mi a céljuk? Mi fontos számukra? Ajánlott olvasmány a témában (elméleti háttér és módszertan): Colleen Ward, Stephen Bochner, Adrian Furnham 2001. The Psychology of Culture Shock Routledge, East Sussex

Befogadó és otthon Felelős szervezet: Artemisszió Alapítvány Facilitátor: Szabó Veronika Pedagógiai célkitűzés: a) A befogadó állammal és az régi otthonnal kapcsolatos közös szavak, fogalmak, kihívások és tapasztalatok beazonosítása és megvitatása. b) Az egyéni szintről a kollektív szintre való elmozdulás a kihívások és szavak megvitatása révén. c) Annak a közös témának, kihívásnak vagy nehézségnek a megtalálása, amely a fórum színházi előadás „magjaként” szolgál majd. Szükséges időkeret: 30 perc Résztvevők optimális létszáma: 10-12 fő, első körben két, majd 3-4 fős csoportra osztva Eszközök: Flipchart papír és színes ceruzák / kréták / filctollak Előkészítés: A facilitátorok készítsenek elő két asztalt két nagy flipchart táblával. Instrukciók: A csoportot kétfelé, A és B csoportra osztjuk. Az A csoport tagjai a befogadó országgal kapcsolatos szavakat, érzéseket, fogalmakat gyűjtenek, a B csoport tagjai pedig az anyaországgal kapcsolatosakat. Miután a csoportok flipchart papírokra írták a kiválasztott szavakat, helyet cserélnek, és megnézik a másik csoport szavait. Aláhúzzák azokat a szavakat, amelyek rájuk személyesen is igazak, amelyekkel egyetértenek a két témát illetően. Ezt követően a csoportok megvitatják azokat a szavakat, amelyek a legtöbbször kerültek említésre, és megosztják egymással azon kulturális tapasztalataikat, érzéseiket, amelyek ezekhez a szavakhoz kapcsolódnak. Ezt a játékot az elnyomásról és igazságtalanságról szóló vita bevezetőjeként is használhatjuk, a szavakból állóképeket hozhatunk létre. 163

Tapasztalatcsere: Több kérdés is bevethető az összegyűjtött szavak és fogalmak megvitatása során, például: - Milyen konkrét tapasztalat jut eszedbe az adott szóról? - Amennyiben az adott szóhoz valamilyen nehézség kapcsolódik, hogyan kezeled ezt a nehézséget? - Vita a kultúra és az identitás fogalmairól Tippek a facilitátorok számára: A facilitátorok kérjék arra a résztvevőket, hogy csak egyszerű szavakat írjanak fel, így könnyebb majd megosztani a hozzájuk kapcsolódó élményeket. Ajánlott olvasmány a témában (Elméleti háttér és módszertan): Boal, A., 1992, Games For Actors and Non-Actors. London: Routledge

2.6. VÁLTOZÁS ÉS EGY ÚJ ÉLETTERV ELKÉPZELÉSE Állókép Színház mint testi ötletbörze Felelős szervezetek: Peloponnészoszi Egyetem, Osmosis Facilitátorok: Christina Zoniou és Naya Boemi Pedagógiai célkitűzések: Első rész: Szobrász és szobrok 1. Érzések, elképzelések, gondolatok és kapcsolatok kifejezése és elemzése testképek segítségével. 2. Testtartások és mozdulatok megosztása. 3. A kép és a néző érzékelése közötti kapcsolat megértése (Mit mutatok, és mások hogyan látják azt?) 4. A kép és a megélt tapasztalat kapcsolatának megértése. (Mit érzek, és hogyan fejezem ki érzéseimet a testemmel?) 5. Egy téma személyes és kollektív feltárása. Második rész: Dinamikus képek 1. Meghatározott témákra való reflexió innovatív megoldások kifejlesztése érdekében. 2. Interakció a résztvevők testének segítségével. 3. Egy téma dialektikus megközelítése. 4. Bátorítás a döntéshozatalban való részvételre. Szükséges időkeret: Első rész: 15 perc Második rész: 30 perc Résztvevők optimális létszáma: 10-20 fő Előkészítés: Bemelegítő és aktivizáló játékok, koncentrációs technikák Instrukciók: Első rész: Szobrász és szobrok A résztvevőket arra kérjük, hogy a saját és a többiek testét egy-egy helyzet, érzelem vagy gondolat egyedi megjelenítésébe „öntsék” vagy „formázzák”. A feladat során tilos beszélni. A résztvevő a szobrász szerepét játssza, úgy alakítja minden egyes test pozícióját, beleértve a mimikát is, mintha csak agyagból lenne. A szobrokat vagy szoborcsoportokat vitára bocsájtjuk a csoport előtt. 164

Második rész: Dinamikus képek A résztvevők az elnyomást megjelenítő szobor-képeket alkotnak saját és társaik teste segítségével. Ezután „dinamizálják”, életre keltik ezeket a merev képeket egy sor mozdulat alapú és interaktív gyakorlat segítségével. A kiindulópontként szolgáló állókép (az „eredeti kép”) alapján vitát indítanak arról, hogy az adott helyzet milyen módon változtatható meg – hogy a nézők maguk hogyan tudják megváltoztatni a helyzetet. A résztvevők úgy gyakorolják be ezt a megoldást, hogy megalkotnak egy új szobrot (az „ideális képet”), amelyből már száműzték az elnyomást. Ezt követi az „átalakulás képe”, amely hidat képez az elnyomás valósága és az „ideális kép” között, és betekintést enged a valós elnyomás leküzdési módjaiba. Tapasztalatcsere: Első rész: Szobrász és szobrok Azáltal, hogy a résztvevők a különböző testeket szobrokba rendezik (akár egyszemélyes, akár csoportszobrokról van szó), reflektálnak az elnyomás egy helyzetére. Azáltal, hogy beszéd helyett testeket használnak, megkerülhetik a normális esetben működő blokkokat és szűrőket. Ezek a testi és fizikai megnyilvánulások egy vizuálisan látható teret hoznak létre az elnyomás kérdésének megvitatására. Második rész: Dinamikus képek Az Állókép Színház a nyelv korlátait meghaladó kommunikációt tesz lehetővé, amely kiküszöböli az objektív és szubjektív gondolkodást, és létrehozza a reprezentáció nyelvezetét. Amikor a résztvevők nézik a képeket, arra bátorítjuk őket, hogy értsék meg a látott és a feltételezett közötti különbséget is. Ez azért fontos, hogy megállítsuk a következtetések automatikus gondolati folyamatát, és lehetővé tegyük a képek értelmezési módjainak mélyebb megértését. Ez a folyamat megoldási javaslatokat szülő reflexióhoz vezet, amely javaslatokat végül új képek segítségével próbálnak ki a résztvevők. Mindez új tapasztalatokat eredményez, ezáltal pedig egy újabb kör lehetséges cselekedettel gazdagítja a résztvevők eszköztárát. a facilitátorok számára: - „Bába-attitűd”: a facilitátor egyfajta bábaként funkcionál, akinek az a feladata, hogy nem irányító módon segédkezzen a résztvevők gondolatainak, feltételezéseinek és érzéseinek születésénél. - Ne feledkezzünk meg arról, hogy kulturálisan meghatározott az, ahogy emberek prezentálják testüket és érzelmeiket! - Kapcsolat Boal és Freire eszközeinek módszertani-elméleti elveivel. Ajánlott olvasmány a témában (Elméleti háttér és módszertan): Boal, A., 1995, The Rainbow of Desire: The Boal Method Of Theatre and Therapy. London: Routledge Boal, A., 1992, Games For Actors and Non-Actors. London: Routledge

Bevezetés a Fórum Színházba Felelős szervezetek: Peloponnészoszi Egyetem, Osmosis Facilitátorok: Christina Zoniou és Naya Boemi Hivatkozás: Boal 1992 Pedagógiai célkitűzés: A résztvevőket olyan képességgel felruházni, amelyek segítségével meg tudnak birkózni az elnyomó társadalmi helyzetekkel, és újra tudják tervezni életük projektjét. Szükséges időkeret: Több találkozó, összesen kb. 10-15 óra

165

Résztvevők optimális létszáma: 12-20 fő Eszközök: kellékek, jelmezek, zene stb. Előkészítés: Ez a gyakorlat a workshop végső szakaszába tartozik, amikor a csoportot a megelőző játékok kreatív folyamatai során már próbára tettük. Ne feledjük, hogy az Augusto Boal Elnyomottak Színházából kölcsönzött Fórum Színház egy összetett színházi gyakorlat, nem pusztán egy feladat, ezért stabil elméleti és gyakorlati előkészítést igényel. Instrukciók: Az Elnyomottak Színházának eszköztárából kölcsönzött különféle színházi gyakorlatok segítségével ismertessük meg a csoportot az elnyomás, az elnyomó, az elnyomott, illetve az elnyomás megtörésének fogalmaival. Ilyen játékokat (mint pl. a „Hatalom nagy játéka”) találunk pl. „A tér feltalálása és a hatalom térbeli struktúrája” (Boal 1992, 149 -150 o.) és „Az Állókép Színház” (164-192 o.) fejezetekben. A résztvevőket 5 fős alcsoportokra osztjuk. Ezek a csoportok az elnyomás rövid jeleneteit hozzák létre, a saját tapasztalataikra támaszkodva. A csoport kiválaszt egy olyan témát, amely a résztvevőket személyesen érinti és kapcsolatos azokkal a problémákkal, amelyekkel saját életükben is szembesülnek. Erre a témára több jelenetet is kidolgoznak, amelyeket összeállítanak egy koherens történetté. A történet valós és fiktív elemekből áll, és egy fel nem oldott konfliktust vagy az elnyomásnak egy formáját jeleníti meg. Egy olyan jelenet tehát, amely rosszul végződik. A főszereplő az elnyomott fél, egy olyan ember, aki szeretné megváltoztatni az elnyomó valóságot, de az ellenlábasa által állított akadályokba ütközik. Boal szerint (227 o.) tanácsos egy olyan jelenetet választani a fórum színházi előadáshoz, amely sok alternatíva lehetőségét hordozza magában, tehát az elnyomást azon a ponton mutatja be, amikor még van mit tenni ellene, és nem egy olyan helyzetet, amikor már csak a fizikai ellenállás lehetősége maradt. Ha nem így teszünk, elkedvetleníthetjük és megfoszthatjuk hatalmuktól a játszó-nézőket („spect-actors”). Ahogy haladunk előre az előadás előkészítésében, a csoport a probléma személyes reprezentációjától fokozatosan halad a társadalmi reprezentációhoz megváltoztatva, hozzáadva vagy elhagyva részleteket a csoport céljainak megfelelően. A jeleneteket különböző technikák segítségével (201-204 o.) begyakoroljuk és esztétikailag megerősítjük zene, eszközök és színpadkép felhasználásával. A döntéseket a csoport kreatív erőire támaszkodva közösen hozzuk. A jeleneteket egy alkalommal egy teljes előadásként mutatjuk be a közönségnek. Ezt követően a facilitátor (a joker) megkérdezi a közönséget: ha megismétlődne ez a jelenet, mit tehetnénk? A jelenetet megismételjük. A nézőközönség megváltoztathatja a történet irányát azáltal, hogy megállítja a történetet, és lecseréli azt a karaktert, akit az elnyomottként azonosít (a főszereplőt). A nézők ezáltal színészekké is válnak, a színpadon azt mondják és teszik, amit egy hasonló helyzetben, az adott feltételek mellett és az adott nehézségek közepette mondanának és tennének. A joker koordinálja a játékot és a karakterek cseréjét, igyekszik mélyíteni a vitát azáltal, hogy kritikus kérdéseket tesz fel. A „varázs-megoldásokat” kerüljük! Tapasztalatcsere: A résztvevők és nézők megvitatják a valós életben előforduló helyzetek lehetséges megoldásait. Tippek a facilitátorok számára: Készülj fel az elnyomásnak néha igen fájdalmas történeteire! Irányítsd a fókuszt a probléma társadalmi aspektusára! Próbáld a résztvevőket a „tudatosodás”, az általuk megtapasztalt társadalmi realitás feletti kritikai tudatosság irányába terelni, ösztönözd őket a cselekvésre és arra, hogy találjanak működő kiutakat az elnyomó valóságból! Egyfajta „bába-attitűdöt” végy fel, és kerüld a résztvevők és nézők befolyásolását! 166

Ajánlott olvasmány a témában: Boal, A. 1992, Games For Actors and Non-Actors. Trans. Adrian Jackson. London: Routledge (Második kiadás, 2002).

2.7. A VÁLTOZÁS KIÉRTÉKELÉSE Narratív kiértékelés képek segítségével Felelős szervezet: Elan Interculturel Facilitátor: Várhegyi Vera Pedagógiai célkitűzés: Ez a kiértékelési módszer olyan workshopok esetén alkalmazható, amelyek során a résztvevők vizuális produktumokat hoztak létre. A feladat a workshop kiértékelését szolgálja, lehetővé téve a történtekre és a workshop pedagógiai céljaira való reflektálást. Szükséges időkeret: 1-2 óra a workshop időkeretén kívül, ideális esetben 1-2 héttel a workshop befejezését követően. Résztvevők optimális létszáma: Eszközök: Rajzlapok, színes ceruzák / pasztellkréták / tollak / magazinok a kollázsokhoz, olló, ragasztó. Flipchart, filctollak. Előkészítés: A workshop során a résztvevők produktumait dokumentálni kell, és el kell helyezni a workshop kronológiájában. A facilitátor minden résztvevő számára készítsen elő egy sablont a résztvevő kiválasztott képeivel! Előkészítés: Az értékelőlapnak tartalmaznia kell az adott résztvevő több képét, amelyek reflektálnak minden ülésre, vagy minden feldolgozott témára. A képek mellett szabadon kell hagyni némi helyet, ahol a résztvevők felelnek három kérdésre: 1. Az adott műalkotás leírása: Mit reprezentál az adott munka, mit látsz ezen a képen? 2. Kontextus: Miként készült ez az alkotás, a workshop mely szakaszában, hogyan érezted magad eme tevékenység közben? 3. Hogyan tudod ezt a képet a workshop témájához kapcsolni (migráció, sokszínűség, alkalmazkodás stb.)? A kiértékelést el kell küldeni a facilitátornak. Egy másik lehetőség egy interjú általi kiértékelés.

„Forró szék” kiértékelés Felelős szervezet: Artemisszió Alapítvány Facilitátorok: Bori Viktor, Szabó Veronika Pedagógiai célkitűzés: 1) Segíteni a résztvevőknek abban, hogy képesek legyenek egy-egy folyamatot különböző szemszögekből értékelni. 2) Segíteni a résztvevőknek a színházi workshoppal kapcsolatos érzések és következtetések kifejezésében és meghatározásában. Szükséges időkeret: 45 perc – 1,5 óra (a résztvevők számától függően) 167

Résztvevők optimális létszáma: 10-15 fő (a kiscsoportok 3-5 résztvevővel működnek a legjobban). Eszközök: Flipchart és színes ceruzák / kréták / filctollak a migrációs útvonalak felrajzolásához. Előkészítés: A facilitátor szembeállít egymással két széket – ez a „forró szék” és a „szerep szék”. A többi szék félkörben helyezkedik el a két székkel szemben. Instrukciók: A „forró szék” játék egy színházi kiértékelési eszköz. Szabó Veronika (Artemisszió Alapítvány) és Bori Viktor (színész-drámatanár) által továbbgondolt játék, amely egy módosított változata a „forró szék” nevű gyakorlatnak. Az eredeti játékot drámatanárok dolgozták ki, ez egy narratív konvenció a tanítási drámában. A csoport egyik résztvevője helyet foglal, és felveszi egy jelenet vagy történet egyik karakterének szerepét. A többiek interjúkérdéseket tesznek fel neki. Az eredeti gyakorlat célja egy történet tartalmának és kontextusának mélyebb megértése, valamint az, hogy a csoport többi tagja jobban megértse a karakter érzéseit és viselkedését a kérdések által. Mi a módosított verziónkban fordítva használjuk a szerepeket, ami lehetőséget ad az egyéni értékelésre egy csoportfolyamattal kapcsolatban. A facilitátorok két széket készítenek ki egymással szemben, a „forró széket” és a „szerep széket”. A forró széken helyet foglaló résztvevő önmagát alakítja, a saját szemszögéből válaszolja meg a feltett kérdéseket. A „szerep székre” a csoportnak egy másik tagja ül, aki a következő szerepek közül választ egyet: - jó barát - anya - újságíró - pszichológus A csoport bármely tagja ülhet a „szerep székre”, de mielőtt leül, tisztáznia kell, hogy melyik szerepet ölti magára. A „szerep székben” ülő fél a workshoppal kapcsolatos kérdéseket tesz fel a „forró székben” ülő résztvevőnek. Mindegyik résztvevő helyet foglalhat a forró széken. Ajánlott olvasmány a témában: Kaposi László: Játékkönyv, Marczibányi Téri Művelődési Központ, Budapest, 1993.

Workshop térképek Felelős szervezetek: Peloponnészoszi Egyetem, Osmosis Facilitátorok: Christina Zoniou és Naya Boemi Pedagógiai célkitűzés: Az elért változás értékelése. Szükséges időkeret: 30-60 perc Résztvevők optimális létszáma: 10-20 fő Eszközök: Rajzlapok, színes ceruzák / pasztellkréták / tollak / filctollak, flipchart vagy A3-as papírlapok. Instrukciók: A „workshop térkép” egy vizuális értékelési módszer. Ez a gyakorlat az „Élettérképek” (Govas 2009, 138139 o.) című játéknak egy változata, amely egy személy életének képes reprezentációja, a jelentős ese168

ményeket és célokat képek és jelképek segítségével megjelenítő autobiográfia (lásd fent). A workshop térképek című gyakorlat során a résztvevők és trénerek szimbólumok, rajzok, szavak, rövid kifejezések stb. felhasználásával rajzolják meg a workshop útvonalát, és rögzítik tapasztalatait. Mintegy 15-20 perc áll rendelkezésre egy-egy térkép megalkotásához. Ezt követően minden egyes résztvevő bemutatja saját rajzát, a többiek pedig kérdéseket tehetnek fel. Az elgondolás, ami ennek a módszernek a használata mögött rejlik, a kvalitatív értékelési paradigmából fakad, amely inspirálóan hatott ránk. A paradigmának megfelelően a kutatók a résztvevők élményeinek személyes narratíváira alapozva értékelhetik a kurzus eredményeit. A workshop térkép, mint értékelési módszer rengeteg hasznos adattal szolgál, amely kategorizálható és elemezhető. Egy ilyen elemzést a Megalapozott Elmélet Módszer felhasználásával is el lehet végezni, ami azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy az analízis kategóriai az adatok nyílt elemzéséből fakadjanak. Ajánlott olvasmány a témában: Govas, N., 2009. “From the individual to the social: The ‘life map’ activities”. In Alex Mavrokordatos (szerk.), 2009. mPPACT Manifest: Methodology for a Pupil and Performing Arts-Centred Teaching, Gamlingay, Sandy: Authors OnLine (136-140 o.).

A megfigyelések hálója Felelős szervezet: A Művészet a Társadalmi Integráció Szolgálatában kutatócsoport: művészet, terápia és befogadás, Madridi Egyetem (University Complutense of Madrid) Facilitátor: Marián López Fdez. Cao Pedagógiai célkitűzés: A gyakorlat egy olyan eszközt ad a facilitátorok kezébe, amely segítségével jobban tudnak figyelni a résztvevők művészeti folyamatai közben. Olyan elemek (attitűdök, érzések, félelmek), amelyek felhasználhatók a résztvevők pszichológiai készségeinek, jó közérzetének és az önbizalmának erősítéséhez annak érdekében, hogy könnyebben meg tudjanak birkózni új környezetük kihívásaival. Szükséges időkeret: Fél óra a workshop időkeretén kívül – az értékelést mindig a workshop lezárulta után kell elvégezni. Résztvevők optimális létszáma: Eszközök: Megfigyelések hálója, a művészeti alkotásokról készült fényképek, ceruza. Előkészítés: A workshop során a facilitátornak észben kell tartania a megfigyelési háló indikátorait. Ezek az indikátorok ahhoz kapcsolódnak, hogy a résztvevők miként reagálnak a művészeti folyamatokra, a kiosztott feladatokra, a saját művészeti alkotásaikra, ahhoz, hogyan viszonyulnak a többiek munkáihoz és a facilitátorokhoz. Ezeket a tapasztalatokat a megfigyelések hálója segítségével dokumentálni kell, és beilleszteni a workshop kronológiájába. A facilitátornak minden egyes résztvevő számára létre kell hoznia egy sablont, amely tartalmazza a workshop teljes hossza alatt tett összes megfigyelést. Instrukciók: A megfigyelések hálója a kiértékelésnek nem egy zárt eszköze, sokkal inkább felhívás a közös reflexióra. A módszer javaslatokat tesz a reflexió és az elemzés területeire, olyan pillanatokra, ahol érdemes megállni és kielemezni, hogy mi is történt a workshopon. Annak a megfigyelése, hogy egy-egy résztvevő hogyan azonosul munkájával, milyen kétségeket fogalmaz meg a munkával és a folyamatokkal kapcsolatban, a többi résztvevő vagy a facilitátor által gyakorolt befolyás, a résztvevő ellenállásai, a munkájának elfogadása vagy elutasítása mind jelzés lehet a facilitátorok számára arra nézve, hogy a résztvevő hogyan áll helyt új hely169

zetekben. Annak a megfigyelése, hogy a résztvevő milyen módon veszi számításba saját nehézségeit (vagy éppenséggel mindig a külső faktorokat okolja) segíthet a facilitátoroknak a kognitív mintázatok felismerésében és abban, hogy a facilitátorok átsegítsék a résztvevőt a frusztráció és elhagyatottság érzésén, amelytől a résztvevők néha szenvednek egy művészeti projekt kezdetén. Ugyanígy, a mód, ahogy az adott résztvevő beszél mások munkáiról, a csodálattal teli, megvető, vagy épp közönyös kapcsolatai mind segíthetnek abban, hogy lássuk, miként kapcsolódik a többiekhez a munkák révén. Az elszigeteltség és a kapcsolatok kulcsszerepet játszanak az emberi lények számára és segíthetnek nekünk, hogy segítsünk a résztvevőinknek reflektálni olyan attitűdjeikre, amelyeknek ez idáig talán nem is voltak tudatában. A műalkotásokra vetett alapos pillantás, távol a tartalmakra alapozó determinisztikus értelmezésektől, tájékoztathatnak minket arról, hogy milyen módon „alakítják” a résztvevők megnyilvánulásaikat és érzéseiket. A tér használatának, a tanult formák általi önvédelmet segítő minták és sztereotípiák ismételgetésének, a speciális formák és színek visszatérő használatának megfigyelése mind segíthetnek a facilitátoroknak abban, hogy megmutassák a résztvevőknek, hogy miként kezdenek tudatára ébredni saját „stílusuknak”, saját kommunikációs módozatainak és művészet általi kifejezésüknek. Végül pedig a facilitátorokkal az érzelemátvitel folyamatán keresztül folytatott interakció is segít megérteni, hogy ők mit testesítenek meg a résztvevő számára. Ez a tudat segíthet a facilitátoroknak abban, hogy elemezzék a hatalom, a függés, az engedetlenség vagy az alávetettség viszonyait, amelyeket a résztvevő vetít ki a facilitátorra. Egyrészt fontos, hogy a facilitátor úgy viselkedjen, mint aki tudatában van ezeknek a folyamatoknak, másrészt pedig az is, hogy a résztvevő is tudatában legyen ezeknek. Ahogy arra felhívtuk a figyelmet, a megfigyelések hálója felhívás a művészeti folyamatokra való reflexióra, nem egy diagnosztikus eszköz vagy egy zárt kiértékelés. Ellenkezőleg, célja a résztvevő művészeti aktivitásának óvatos, lassú és tapintatos megfigyelése és a facilitátornak arra való ösztönzése, hogy tanulja meg „látni”, „hallani” és „érezni” a résztvevőt. A megfigyelés néhány eleme ugyanúgy vonatkozik az egész csoportra, más elemeket ellenben nagy valószínűséggel hozzá kell igazítani a résztvevők életrajzához, adott helyzetéhez és igényeihez. Ebben a szekcióban bemutatunk egy példát, amely egy meghatározott workshophoz készült. Nem egy zárt útmutató minden workshophoz, de segíthet új hálók kidolgozásához. Az 1/5 kategorizálás nem értékelő jellegű, ahogy pl. egy műalkotás gyors vagy lassú létrehozása sem nem jobb vagy rosszabb. Ez az eszköz a megfigyelést, nem pedig a kiértékelést szolgálja, mivel nincsen „legjobb” vagy „legrosszabb” módja egy műalkotás elkészítésének. Mégis, a jó facilitátor számára fontos, hogy körültekintően lássa, hogy a résztvevő miként birkózik meg az adott folyamattal, a művészi alkotással és milyen a kapcsolata a csapattal és a facilitátorral. Az elemzés kategóriái: - Bizonytalanság - Frusztráció-tolerancia - Szorongás - A gyökerek/identitás/fizikai hovatartozás elvesztése

170

171

172