Wilson, edward o az élet jövője

BOLYGÓNK JÖVŐJE SOROZAT

EDWARD O. WILSON

Az élet jövője MIÉRT HALNAK KI TÖMEGESEN AZ ÁLLATOK ÉS A NÖVÉNYEK, ÉS MIT KELLENE TENNÜNK, HOGY MEGÁLLÍTSUK A FOLYAMATOT?

AKKORD

Az eredeti mű címe: Edward O. Wilson The Future of Life, Alfred A. Knopf

New York, 2002

Fordította: Kovács Tibor

Szerkesztette: Papp Ágnes Judit

Borító: Malum Stúdió

Copyright © Edward O. Wilson, 2002 Hungarian translation © Kovács Tibor, 2006 Hungarian edition © Akkord Kiadó, 2006

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részlete csak a kiadó előzetes engedélyével használható fel.

ISBN 963 9429 77 5

Kiadja az Akkord Kiadó Kft. Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Várlaki Tibor Műszaki szerkesztő: Haiman Ágnes Tördelés: Szmrecsányi Mária

Az utókor nem csak az alapján fogja napjaink társadalmát értékelni, hogy mit alkottunk, hanem

hogy

mit

sikerült

megmentenünk

a pusztulástól.

John C. Sawhill (1936-2000), elnök, The Nature Conservancy, 1990-2000

Tartalom

Ajánlás / 11 Prológus / 13 ELSŐ FEJEZET

A földi élet határai / 27 MÁSODIK FEJEZET

A palack nyaka / 50 HARMADIK FEJEZET

A természet utolsó végvárai / 74 NEGYEDIK FEJEZET

Pusztító emberhullám / 117 ÖTÖDIK FEJEZET

Mennyit ér a bioszféra? / 145 HATODIK FEJEZET

Hódolat az életnek / 176 HETEDIK FEJEZET

A megoldás / 200 Jegyzetek / 251 Fogalmak / 275 Köszönetnyilvánítás / 283 Névmutató / 285

Veszélyeztetett vagy kihalt fajok és alfajok (körvonalaik tussal kihúzva a szemközti ábrán, sorszámuk az alábbi lista szerint) 1. Cserepesteknős — 2. Kondortojás — 3. Óriás kengurupatkány — 4. Little Kern-aranypisztráng 5. San Francisco-i szalagos sikló 6. Aranyvarangy — 7. Skarlát gyapjasmadár 8. Okeechobee tök — 9. Szúrós medveszőlő — 10. James-tüskéskagyló 11. Gömbölyű gyöngykagyló 12. Törpe ékkagyló 13. Gejzírköles 14. Karéjos tölgy — 15. Guadalupe ibolya — 16. Missouri hólyaghüvely 17. Csomós hegyimézfű 18. Amerikai temetőbogár 19. Pikkelyes klárcsi 20. Price-földikörte — 21. Brigham-gardénia — 22. Hosszúcsápú bodzabogár 23. Baker-blennospermia — 24. Tarackos here 25. Ezüstfoltos mirtuszlepke — 26. Laysan-pinty — 27. Csíkos kockásliliom — 28. Schaus fecskefarkú lepke 29. Aranyarcú poszáta 30. McFarlane-csodatölcsér 31. Oahu-i fakúszó csiga 32. Simaszárú napsugárvirág — 33. Tennessee kasvirág — 34. Kék lotisz 35. Hungerford-vízibogár — 36. Schweinitz-naprafogó — 37. Shasta szalamandra 38. Sivatagi karcsúszalamandra 39. Arizóniai agavé — 40. Virginiai csuklósbükköny 41. Nagy erdeicsillag 42. Strohbeen-apollólepke — 43. Feketefejű vireó 44. Tömött gyapjúcsillag 45. Nagytermésű homokiverbéna — 46. Mocsárliliom — 47. Feledékeny homokfutrinka 48. Fejecskés repkény — 49. Fénylő gyapjasmadár 50. Nyugati liliom — 51. Tengerparti levélsáska 52. Zöld futóbogár — 53. Homoki viráglégy 54. Nyugati szegélyes orchidea 55. Keleti szegélyes orchidea 56. Fehéres sás 57. El Segundo lepke — 58. Misszió-lepke — 59. Akepa — 60. San Francisco szitakötő 61. Tündérlepke -

Eretmochelys imbricata Gymnogyps californianus Dipodomys ingens Oncorhynchus aquabonita whitei Thamnophys sirtalis tetrataenia Bufo periglenes Vestiaria coccinea Cucurbita okeechobeensis Arctostaphylos pungens var. ravenii Pleurobema collina Potamilus capax Alasmidonta heterodon Dichantium lanuginosum var. thermale Quercus lobata Viola guadalupensis Lesquerella filiformis Eriodictyon altissimus Nicrophorus americanus Clarkia imbricata Apios priceana Gardenia brighamii Desmocerus californicus dimorphus Blennosperma bakerii Trifolium stoloniferum Speyeria zerene myrtleae Telespiza cantans Fritillaria striata Heraclides aristodemus ponceanus Dendroica chrysoparia Mirabilis macfarlanei Achatinella spp.

Enciliopsis ndicaulis var. corrugata Echinacea tennesseensis Lycaeides argyrognomon lotis Brychius hungerfordi Heíianthus schweinitzeii Hydromantes shastae Batrachoseps aridus Agave arizonica Aeschynomene virginica Lithophragma maxima Parnassius clodius strohbeeni Vireo atricapillatus Eriastrum densifolium ssp. sanctorium Abronia macrocarpa Helonias bullata Cicindela latestignata obliviosa Erysimum capitatum var. angustatum Hemignathus lucidus Lilium occidentale Nebuda extincta Elaphrus viridus Rhaphiomidas terminatus abdominalis Platanthera praeclara Platanthera leucophaea Carex albida Euphilotes battoides allyni Icaricia icarioides missionensis Loxops coccineus Ischnura gemina Incisalia mossii bayensis

Ajánlás

A földi létnek, glóbuszunk biológiai rendszerének és alrendszereinek nem feltétele az ember létezése, de az emberi létezésnek feltétele a Föld.

Az emberi civilizációk még a városiasodás, a globalizáció és az informá­ ciótechnológia világában is csak a természeti környezet és erőforrásai függőségében képesek életben maradni. Ezt a függőséget - bármilyen nagy is a látszólagos ellentmondás - éppen a természettől való elszaka­ dás és a természettel együtt élni nem tudás váltotta ki. Alkalmazkodá­ sunk hiányában kiszolgáltatottságunk sokkal nagyobb, mint ahogy azt jól fűtött szobánkból gondolnánk, és összehasonlíthatatlanul jelentősebb - a jövőnk szempontjából pedig jóval kritikusabb, mint az a civilizációk kialakulásakor volt. Mai ismereteink szerint már nemcsak az a kérdés, hogy feltétele-e az emberiség létezésének a bioszféra bonyolult struktú­ ráinak léte és azok funkcióinak működése vagy az erőforrások fenntart­ ható használata, hanem az, hogy hol a határa földgolyónk kizsigerelésé­ nek, vagyis a természet kizsákmányolásának és az ökológiai rendszerek, körfolyamatok tönkretételének? Hol az a határ, melyen belül a növekvő létszámú és fogyasztású népesség úgy tud élni földi lakhelyünkön, hogy az ne vérezzen el olyan végzetes mértékben, hogy az már a civilizáción­ kat, kényelmünket, a fizikai és mentális értelemben vett egészséges emberi, társadalmi létünket is veszélyezteti?

Jól tudjuk, hogy az ilyen mezsgyék nem egy adott pontot, hanem in­ kább egy sávot jelentenek. Mit bír még el a bolygónk és mit bírnak el az emberek? Kinek-kinek más a tűrőképessége. Föld- és civilizációtörténeti korszakok összehasonlításai alapján állíthatjuk, hogy ha nem változta-

11

AZ ÉLET JÖVŐJE

tünk az életmódunkon, válságba sodorjuk magunkat és elérjük a veszély­ zónát. Bolygónk a válság kezelésében nem számol velünk, a megoldást az ember nélkül is megtalálja, ahogy azt mindig is megtalálta. Ha tovább pusztítjuk az élőhelyeket és fajokat, ha többet veszünk el, mint amennyi újratermelődhet, ha tovább fokozzuk vizeink, levegőnk és talajaink szennyezését, ha tájidegen fajokat telepítünk az egyre silányuló terüle­ teinkre, ha tovább nő a fogyasztásunk és a létszámunk, az lehetetlenné teszi a még meglévő természetes rendszerek megszokott működését és a válság bekövetkezik.

Egyszerűen fogalmazva: forrásaink elapadnak, úgy, ahogy egy valósá­ gos forrás vagy kút elapad. Az erőforrások hiánya fékevesztett háborúk­ hoz vezethet, ami az embereket nemcsak pusztítja, de le is alacsonyítja.

Ha embernek, azaz az állatoknál többnek tartjuk magunkat, felelősek vagyunk magunkért, családunkért, utódainkért, embertársainkért és lény­ társainkért is. Cselekedjünk! Védjük meg együtt a természetet és hoz­ zuk rendbe, ami még rendbe hozható! Hogy hogyan? Tanuljunk az elkö­ vetett -jó szándékú vagy felelőtlen - hibáinkból. Cselekedjünk etikusan; először a közvetlen környezetünkben, a napi életünkben és a munkánk­ ban. Ne csak a saját tudásunkra, ösztönünkre hagyatkozzunk. Támasz­ kodjunk itt is a szakemberek iránymutatására, segítségére, ahogy ezt egészségünk, tudásunk, pénzügyeink, lakásunk rendben tartásánál is tesszük. Ez a könyv ebben segít bennünket.

Tata, 2006. január 1.

Márkus Ferenc igazgató WWF Magyarország

12

Prológus Levél Thoreaunak

Kedves Henry!

Remélem, nem haragszol, ha tegezve szólítalak meg. Papírra vetett sza­ vaid mindig bizalmas hangulatot keltettek bennem, így a megszólításnak talán nincs különösebb jelentősége. Állhatatosan egyes szám első személy­ ben fogalmazott mondataid közvetlenül hozzám szólnak. Én írtam ezt az összefoglalót, itt láthatók az én legmélyebb gondolataim, ahogy mondani szeretted. Mintha sosem állt volna közöttünk egy harmadik ember. Habár a Walden, tónusát tekintve néha tévedhetetlen jóslatnak tűnik, eltérően néhány embertől, nem úgy olvastam, mint egy tömegeknek írt szónokla­ tot. Inkább műalkotást láttam benne, egy New England-i, Concord város­ béli polgárnak, adott helyen, adott időben született testamentumát, mely öt generáción keresztül átívelve mutatja meg a szerző személyes érzéseit, és napjainkban is hiteles hangon próbál meg választ találni az emberi lét általános kérdéseire. Van-e ennél tökéletesebb meghatározás a művészet fogalmára?

Személyes varázsod csalogatott erre a helyre. Találkozásunk Delaware bármelyik erdejében megtörténhetett volna, de most itt ülök, egykori kunyhódnál, a Walden-tó partján. Egyfelől irodalmi és természetvédel­ mi érdemeid miatt is választottam ezt a helyet, másfelől kevésbé fennkölt okot adott rá, hogy otthonom csupán két várossal odébb, Lexingtonban található. Ezért zarándoklatomat tekintsük inkább csak egy kellemes délutáni kirándulásnak a közeli rezervátumban. Látogatásom oka az, hogy valaha élt kortársaid közül leginkább téged szeretnélek megérteni. Lévén egy igazán modern tudományos könyvtár biológusa, több ismeret birtokába jutottam, mint amennyi Darwinnak adatott an­ 13

AZ ÉLET JÖVŐJE

nak idején. Szinte hallom ennek a vidéki úriembernek megfontolt vála­ szát egy olyan kérdésre, amely másfél évszázaddal megelőzte korát. Ez nem csupán egy ködös fantáziakép, általában a viktoriánusok emlékeze­ tünk kellemesebbik zugát foglalják el. Azonban sehogy sem tudom meg­ fejteni a te válaszaidat, legalábbis nem mindegyiket. írásaidnak túl sok részlete maradt homályos, és túl sok érzelem itatta át őket. Idő előtt mentél el, de nyughatatlan lelked a mai napig kísért minket.

Furcsa dolog lenne ennyire szónokian beszélni 150 év távolából?

Semmi esetre sem, főleg, ha a természetről van szó. Az élet evolúció­ jának kereke évmilliók alatt fordul egyet, túl lassan ahhoz, hogy egy faj a te életed és az enyém közt eltelt idő alatt alakulhasson át egy másik fajjá. Még az otthont adó természeti környezet is többé-kevésbé válto­ zatlan maradt e másfél évszázad alatt. A tó körüli Walden-erdőt csak részben vágták ki, és szerencsére sosem szántották fel. Manapság is hasonló kép fogadna téged, sőt a rengeteg még sűrűbbé vált azóta.

Kellemes atmoszféráját mindketten ugyanazokkal a szavakkal tudnánk kifejezni.

Ahogy öregszem, egyre inkább hajlok afelé, hogy a történelmet emberöltőnyi egységekben számoljam, így mi is kissé közelebb kerülhe­ tünk egymáshoz. Ha negyvennégy éved helyett megérhetted volna a nyolcvanat, talán lenne rólad egy mozgóképfelvétel, amint szalmakalap­ ban és napernyővel a válladon sétálgatsz a Walden-tó körül. Vagy talán hallhatnánk hangodat Edison valamelyik paraffinhengerén megszólal­ ni. Vajon tényleg kissé raccsolva beszéltél, ahogy állítják rólad? Hetven­ két éves vagyok, idős koromba az is belefért, hogy Darwin utolsó élő unokájával egyszer elkölthettem egy délutáni teát a Cambridge Egyete­ men. Harvardi diákként első, evolúcióról szóló cikkemet Julian Huxleyval vitattam meg, aki mint kisfiú sokat lovagolt nagyapja, Thomas Henry Huxley, „Darwin buldogja” és közeli jó barátja térdén. Azt hiszem, meg­ érted, miről is beszélek. Még három éved volt hátra az életből, mikor 1859-ben megjelent A fajok eredete. A hír végigsöpört az atlanti tenger­ parton. Te vásároltad meg a könyv első példányát, amint Amerikában elérhető lett, majd sűrűn teletűzdelted széljegyzeteiddel. Itt megint csak belém hasít egy felismerés: gyerekfejjel elméletileg beszélhettem volna olyan öregekkel, akik gyermekkorukban meglátogattak téged a Walden14

PROLÓGUS

tónál. Csak egyetlen élő ember emlékezete választ el minket egymástól, de kunyhódnál ülve még ez az egy is elillan.

Bocsáss meg, kissé elkalandoztam. Valójában azért jöttem, hogy thoreau-istává válhassak és elmagyarázzam neked, illetve rajtad keresz­ tül másoknak, magamat is beleértve, mi történt a világgal, amit mind­ ketten annyira szerettünk.

A tájkép a Walden-tó környékén drasztikusan megváltozott. A te időd­ ben az erdőt jóformán teljesen kiirtották. A legmagasabb fenyőket már jóval korábban kivágták, és Bostonba szállították, hogy hajót építsenek belőlük. A kisebbeket felemésztették a házak, a vasúti talpfák és az ott­ honok kályhái. A gyönyörű mocsári ciprusok zöme pedig zsindelyként végezte. Amerika első energiaválságához közeledett, ahogy a faszén és a keményfa fogyatkozni kezdett. Aztán hamarosan minden megváltozott.

Kőszénnel töltötték fel a kemencéket, és az ipari forradalom minden addiginál gyorsabb fejlődésnek indult.

Mikor 1845-ben James Coliin szétesett kunyhójának deszkáiból felépí­ tetted apró házadat, a Walden-erdő már veszélyeztetett oázis volt egy ja­ varészt fátlan környezetben. Ma is így áll a helyzet, habár azóta erdők nőttek fel az egykori szántóföldek helyén. A fák csak nyomorodott árnyé­ kai az egykori óriásoknak, melyek az 1700-es évek közepéig ékesítették a tó partját. A kunyhó körül álló sok nyír, hikoridió, vörösjuhar, bíbor- és fehértölgy, szétszórva a feleakkora fenyők közt, azzal kecsegtetnek, hogy valamikor sikerül újjáéleszteni Űj-Anglia déli vidékének erdeit. Az ösvény mentén, ami a háztól a legközelebbi öbölig vezet, a lombos fák teret en­ gednek egy nagyobb, összefüggő fenyvesnek, melynek szálegyenes törzsű fái egyenletes körökben emelik fel alsó ágaikat a földről. Az aljnövényzet­ ben szerteszét magoncok és tőzegáfonya nő. Sajnálattal kell jelentenem azonban, hogy az amerikai gesztenye végképp eltűnt, elvitte egy Európá­ ból behozott gombafertőzés. Itt-ott néhány csíra még felüti a fejét az el­ halt fatörzseken, de ezeket is hamarosan megtalálja a kór, és napok alatt elöli őket. A fűrészes levelű kis magoncok elszomorító emlékei ennek a misztikus fának, amely valaha a keleti erdőségek egynegyedét alkotta. A vörösjuhar sokkal gyakoribb, mint a te korodban volt. Ő az erdő regene­ rációjának első számú aktivistája, és őt illeti a dicsőség az új-angliai ősz színpompájáért.

15

AZ ÉLET JÖVŐJE

Sophia nővéred vázlata alapján el tudlak képzelni, ahogy a bejárati lépcső felső fokán üldögélsz. Hűvös júniusi reggel van, ez a leginkább kedvemre való hónap Új-Angliában, így én is leülök mögéd. Csak a ma­ gunk örömére nézegetjük ezt a tekintélyes méretű vizet, melyet valami különös oknál fogva a helybéliek tavacskának hívnak. Ezen a napon kö­ zös gondolatainkat cseréljük ki, ugyanazt a tiszta levegőt szívjuk ma­ gunkba, miközben a fenyők susogását figyeljük. Épp megindulunk a zörgő avaron, mikor a fejünk fölött körözve megpillantunk egy sólymot.

Beszédünk fonala hol erre, hol arra tekeredik tovább, de sosem kerül olyan messze a természettől, hogy megakadjon a szála, és sosem válik annyira személyessé, hogy elárulja közös élményünk gyermeki élveze­ tét. El fog telni még ezer esztendő, és a Walden-erdő ugyanitt fog állni.

Ez a vibráló egyensúly varázslatosan hat az emberi érzelmekre.

Lassan bandukolva indulunk tovább. A keményfaliget csapását követ­ ve lesétálunk a tóhoz. Nem sokat változott a part vonala ahhoz képest, ahogy egy 1846-ban rajzolt vázlatodon látható. Egy könnyű kaptató után feljutunk a Lincoln-útra, majd leérünk a Wyman-rétre, és a kétmérföldes gyaloglás végén visszakerülünk a Thoreau-öbölhöz. A körút abban az erdőrészben vezetett végig, mely legkevesebbet szenvedett a csattogó fejszéktől és a zúgó láncfűrészektől. Nem távolodtunk el negyed mér­ földnél messzebbre a víztől, és ne feledjük, hogy a te korodban ezen a körön kívül nem maradt érintetlen erdő.

Leginkább monológokban beszélgetünk, mivel az általunk kedvelt organizmusok elég különbözőek ahhoz, hogy csak hosszas magyaráz­ kodással tudjunk róluk eszmét cserélni. A természetbúvároknak két tí­ pusuk van, s ahogy te is biztos egyetértesz ebben, egymástól egészen eltérő a keresőképük. Az első a te típusod, akik a nagy termetű élőlé­ nyekre, növényekre, madarakra, emlősökre, hüllőkre, kétéltűekre és ta­ lán a pillangókra figyelnek fel. A nagyléptékű emberek az állatok hang­ ját keresik, bekúsznak a lombkorona mélyére, beleturkálnak minden odúba, lábnyomok és ürülék után kutatnak a folyópartok iszapjában.

Látószögük a horizont környékén ingadozik, először föl a lombozatra, majd a földre irányul. A nagyléptékű emberek napi egy megfigyeléssel már megelégedhetnek. Úgy gondolom, nem haboznál négymérföldes sétát tenni, hogy megfigyelhesd egy ritka növény virágzását.

16

PROLÓGUS

Nos, én a másik típushoz tartozom. Azokhoz, akik az apró dolgok szerelmesei, és nem párduc módjára űzik a vadat, hanem mint egy opusszum szaglásznak a földön. Milliméterekben és percekben gondol­ kodok. Portyázás közben gyorsan elfogy a türelmem, mivel túlságosan elkényeztetett a gerinctelen fajok gazdagsága és a kis erőfeszítéssel elér­ hető gyors siker. Ha rálépek egy erdei ösvényre, gyakran csak száz mé­ tert sétálok rajta. Azon nyomban lecövekelek, ahogy belebotlok az első biztatóan elkorhadt fatörzsbe. Mikor felforgatom, szinte biztos a sikerél­ mény, amiben a felszín alatt elrejtett mikrovilág részesít majd. A gyökér­ szálak és a gombafonalak szövedéke tenyérnyi kéregdarabokat fejt le és ránt vissza a földre. A termékeny talajt fedő rothadó avarból édeskés penészszag száll fel, az én orromnak felér egy parfüm illatával. A hu­ musz lakói egy pillanatra megmerevednek, akárcsak az őzek az ország­ úton, ha egy kocsi reflektora elvakítja őket. Aztán már rohannak is szer­ teszét, menekülve az erős fény és a száraz levegő elől. Mindegyik faj más módszerrel él. Egy nőstény farkaspók néhány testhossznyit sprin­ tel, majd ha nem talál menedéket, megdermed. Bár hatékonyan álcázza terepszínű potroha, a tapogatói és rágói közt cipelt fehér ivadékbölcső golyója messziről elárulja. Egy vaspondró, amely a kataklizmáig béké­ sen kotorászott a penészlepedékben, hirtelen spirálba csavarodik és vé­ delmi pozíciót vesz fel. A feltárult felszín másik végén egy százlábú szkolopendra félig bebújt a pudvás kéregtörmelék alá. Csillogó barna hátlemezei erős pajzsok, rágói méreggel töltött injekciós tűk és lábai le­ felé hajló kaszapengék. Egy szkolopendra semmi félelmet nem mutat, hacsak fel nem emeljük a földről. No de ki merné csupasz kézzel meg­ piszkálni ezt a miniatűr sárkányt? Inkább óvatosan megbököm egy gallyal.

Tűnj inneni - megrándul, kicsit megcsavarodik és egy szemvillanás alatt eltűnik. Most már biztonságosan turkálhatok ujjaimmal a humuszvilág kevésbé veszélyes lakói után.

Ezek az ízeltlábúak a talaj mikrokozmoszának óriásai (ha megenge­ ded, folytatom ezt a kiselőadásba hajló gondolatsort). Efféle méretű lé­ nyek százai lephetik el a felszínt, ha egy hangya- vagy termeszkolónia van a közelben. De még mindig elképzelhető nagyságú számokkal van dolgunk. Ha szemünk erejét a tízszeresére tudnánk növelni, az már ele­ gendő lenne az amúgy épp csak látható állatok észleléséhez, és a szá17

AZ ÉLET JÖVŐJE

muk hirtelen ezres nagyságrendűre nőne. Fonálférgek és televényférgek, atkák, ugróvillások, villáscsápúak, lábaspotrohúak, szövőcsévések és medveállatkák nyüzsögnek odalent. A fehéres színű aljzaton mászkáló apró barna pettyek mindegyikéről kiderül, hogy valamilyen apró állat.

Együttesen sokkal, de sokkal változatosabb társaság ez, mint a kígyók, egerek és verebek vagy akár a többi gerinces együttvéve. Otthonukat rothadó növényi törmelékből épült labirintus alkotja, apró barlangok­ kal, járatokkal és válaszfalakkal, melyeket tíz méterekre elnyúló gomba­ fonalak hálózata sző keresztül-kasul. Ráadásul mindez csak a felszíne annak, amit a lábunk alatt látunk. Nagyítsunk bele még jobban, egészen addig, míg a szemünk át nem hatol a talajszemcséket borító vékony víz­ hártyán. Egy gyűszűnyi földben tízmilliárd baktérium nyüzsög. Ezzel eljutottunk a lebontó lények világának energiabázisához, ahogy ezt meg­ értettük majd’ 150 évvel Walden-erdei időzésed után.

Az érintetlen természet a cipőnk alatt fekszik, a porban és a rothadó növényzetben. A nagyléptékű, „közönséges” vadon valóban sok veszte­ séget szenvedett el, a farkasok, pumák és rozsomákok végleg eltűntek Massachusetts megszelídített erdeiből. De a másik, még ősibb vadvilág legalább életben maradt. A mikroszkóp segítségével feltárhatjuk a titka­ it. Csak kicsit csökkentenünk kell a léptéket, és megláthatjuk, milyen volt ez a korhadéklakó világ ezer évekkel ezelőtt. Ez az, amiről egy kis­ léptékű természetbúvár mesélhet neked. „Thó-reau” - A te családod előszeretettel tette a hangsúlyt az első szó­ tagra, akárcsak a „thorough” szóban, ugye? [magyarul: alapos, lelkiisme­

retes), legalábbis ezt állítja egyik kedves barátod, Ralph Waldo Emerson jegyzete, amit a papírjai közt találtak meg. Te, mint lelkiismeretes termé­

szetbúvár bizonyosan nagy kedved lelnéd a tiszteletedre megtartott Biodiverzitás Napjában. Peter Alden vetette fel az ötletet, aki maga is concordi lakó, de nemzetközi vadvezető is egyben. (Könnyen meg tudnád jegyez­ ni a nevét, egyenes ági leszármazottja John Alden alapítóatyának a pilgrimek közül.) 1998. július 4-én rendeztük meg ezt az eseményt, te ugyanezen a napon, 1845-ben költöztél be a Walden kunyhóba. Peter és én Új-Anglia minden sarkából idesereglett, több mint száz másik termé­ szetbúvárral találkoztunk akkor. Nekigyürkőztünk, hogy listát készítsünk az összes vadon élő fajról - legyen az növény, állat vagy gomba -, amit 18

PROLÓGUS

egynapos keresgélés alatt szabad szemmel fel tudunk fedezni Concord és Lincoln közt, a Walden-tó körül. Úgy ezer találatra számítottunk. A végső eredmény, nagy dicsőségére az esti összesítéshez felsorakozott tövisszag­ gatta, szúnyogcsípte csapatnak, elérte az 1904-et. Vagyis valójában az 1905öt, hogy megnyújtsuk a listát egy rubrikával, mivel másnap egy jávorszar­ vas kóválygott be valahonnan a Concord központi területére. Aztán eliszkolt hamar, és bizonyosan elhagyta az egész concordi vidéket, miál­ tal a biodiverzitás visszaesett az egy nappal korábbi szintre.

Ha eljöhettél volna közénk a Biodiverzitás Napjára, valószínűleg ész­ revétlen maradtál volna (hacsak nem kezdesz el beszélni Polk elnökről és a mexikói kérdésről). Még az 1840-es divat szerint készített öltözéked sem leplezett volna le, hiszen a mi koszos terepi felszerelésünk is meglehető­ sen szedett-vedett volt. A céljainkat tökéletesen megértetted volna. Két utolsó könyvedből, a Bizalom egy szem magbanbó1 és a Vad gyümölcsök­

ből (ez utóbbi tartalmát alig tudták kibogarászni macskakaparással írt jegyzeteidből, hogy végül 1990-ben megjelentessék) kiviláglik, hogy érdek­ lődésed mennyire gyorsan kezdett eltolódni a tudományos természetrajz felé, mikor életed a végéhez közeledett. A változás igénye logikus volt, minden tudomány a leírással és a jelenségek megnevezésével kezdődik.

Az emberi lényeknek láthatóan ösztönük van ahhoz, hogy környezetük megismeréséért ekképpen cselekedjenek. Képtelenek vagyunk világosan gondolkodni egy növényről vagy állatról, amíg nevet nem adunk neki.

Gondolj csak bele, mennyivel nagyobb élvezet a madarászás egy jó hatá­ rozóval a kezedben. Alden ötlete telitalálat volt. Mikor ezeket a sorokat írom 2001-ben, Biodiverzitás Napokat, vagy becenevén biovillanásokat az USA-ban máshol, de Ausztriában, Németországban, Luxemburgban és Svájcban is rendeznek. Ez év júniusában mi már a harmadik találkozót tartottuk Massachusettsben, 260 város diákjainak részvételével.

A Walden-tónál az első rendezvény alkalmával találkoztam Brad Parkerrel, ő az egyik karakterszínész, aki téged alakít, amikor csoporto­ kat vezetnek körbe a rekonstruált kunyhóban. Alaposan tanulmányozta a thoreau-i jellemrajzot és játéka kétségtelenül meggyőző. Egy másod­ percre sem esik ki a te személyiségedből, és hála neki, egy teljes órát kaptam ebben a képzeletbeli 1840-es világban. Természetesen viszon­ zásképp meghívtam, hogy egy kicsit kotorásszon velem rovarok és más 19

AZ ÉLET JÖVŐJE

gerinctelenek után a közeli kövek és kidőlt fatörzsek alatt. Először át­ vágtunk egy világossárga gombákból álló mezőn, aztán az Ál-Thoreau mutatott egy fejünk fölött éneklő rigót, ami, tekintettel súlyosbodó nagyothallásomra, elkerülte a figyelmemet. így sétálgattunk egy darabig, ő nem szűnt meg bolondozni ebben a XIX. századi stílusban, én pedig úgy éreztem magam, mint egy időutazó. Egyetlen szó sem hangzott el a ma­ gasban elhúzó vadászgépekről, amik Hanscom Field felé tartottak. Azt sem találtam furának, hogy 69 éves fejjel a 30 évesen feltámasztott valós Henry Thoreau-val beszélgetek. Bizonyos szempontból ez épp helyén­ való volt. Az én nemzedékem természetbúvárai már beleértek a korba, jócskán nagyobb lett a tudásuk, mondhatjuk bölcsebbé váltak.

Hadd szemléltessem egy példával a tudás gyarapodását. Az Ál-Thoreau mondta nekem, hogy mit olvasott tőled a Waldenben egy hangyahábo­ rúról. Egyik nyáron vöröshangyákba botlottál, amik fekete hangyák rágóiba akaszkodva küzdöttek a kunyhód környékén. A földet hullák és haldoklók borították, de még a megcsonkítottak is bátran harcoltak to­ vább. Ahogy írtad, a hangyavilág Austerlitzét láttad, avagy a Concordhídi csatát, ami a Walden-tótól egy puskalövésnyire annak idején kirob­ bantotta az amerikai függetlenségi háborút. Vehetem a bátorságot, hogy eláruljam, mit is láttál valójában? Egy rabszolgagyűjtő hadjárat volt az, nem más. A rabszolgatartó vörös hangyák, valószínűleg a Formica

subintegrák, míg az áldozatok a fekete hangyák, minden bizonnyal a Formica sübsericeák lehettek. A vörös hangyák az áldozatok kicsinyeit ejtik rabul, pontosabban a gubóba gyűjtött bábokat. Az elrabolt bábok a fészekben fejezik be fejlődésüket, és a gubóból mint dolgozók kelnek ki.

Rögvest elfogadják fajtársnak azokat, akikkel a fészekben találkoznak és önként fognak dolgozni fogvatartóiknak. Képzeld csak el! Egy rabszol­ gagyűjtő hadjárat Amerika egyik legszenvedélyesebb abolicionistájának ajtaja előtt. Ez a kemény darwinista stratégia évmilliókon keresztül meg­ őrződött, és így is fog maradni a jövőben, mivel nincs rá remény, hogy egy Lincoln, egy Thoreau vagy egy metróalagút megmenti a fekete han­ gyákat áldozati szerepüktől.

Ma még a természetvédelmi mozgalmak prófétája vagy Gandhi és Martin Luther King mentora is elfogadja ezt a sarcot, amit a természet­ nek adnia kell. Mint az emberi társadalom helyzetének lelkes tanulmá­ 20

PROLÓGUS

nyozója, a filiszteus kultúra ostorozója és a görög sztoikusok újvilági megtestesítője, minden nemzedékben újjászületsz, új gondolatokkal és ismeretekkel felvértezve. Concord védőszentje, avagy Szent Henrik, ahogy gyakran emlegetnek téged; láthatóan örök helyed van az emberiség tör­ ténelmében.

Másfelől viszont meg kell mondjam, nem voltál kiemelkedő termé­ szettudós (bocsáss meg). Hiába szentelted egész életedet a természet megismerésére, neved a rangsorban jóval William Bartram, Louis Agassiz vagy a neves észak-amerikai növénygyűjtő John Torrey után bukkan fel, és meglehetősen ritkán emlékeznek meg rólad mostanában. Ha kicsit hosszabb élet adatott volna neked, bizonyára másképp lenne, hiszen épp csak feltűntél a természettudományok színpadán, mikor már el is kellett hagynod minket. Tagadhatatlan azonban, hogy olyan ötleteket vetettél fel az élő közösségek sikeressége terén, melyek egyenesen a modern ökológiai szemlélet irányába mutattak.

Végül is ma már oly mindegy. Átérzem, miért költöztél a Walden-tóhoz, szavaid épp eléggé megvilágítják ennek okait. Rendben van, a ter­ mészetet akartad tanulmányozni. Azonban ugyanezt elérhetted volna sokkal könnyebben és kényelmesebben, ha napi kirándulásokat teszel édesanyád házától. Concord központja csak félóra járásra esik, ahol amúgy is gyakorta felbukkantál egy kiadós ebéd kedvéért. A kunyhód még csak a vadon menedéke sem volt igazán. Belátható távolságon belül igazi vadvilággal nem találkozhattál a Walden-tó körül, és az erdők szin­ te átláthatóvá zsugorodtak az 1840-es évekre. A magányt nevezted leg­ kellemesebb társaságodnak. Ahogy mondani szoktad, nem aggódtál, mert saját gondolataid kegyelmére bíztad magadat. Mégis kitörölhetetlenül beléd ivódott a mély humánum, minden szavaidat átjárta az embersze­ retet hangulata és filozófiája. A Waldenhez látogatókat szívesen fogad­ tad. Egy alkalommal 25 vagy még több ember zsúfolódott össze az apró ház egyetlen szobájában, még mozdulni sem bírtak. Téged nem zavart különösebben ennyi emberi hús egymásnak préselődve, engem annál inkább zavarna. Legtöbbször azonban egyedül maradtál. A fitchburgi vonalon elrobogó gőzös füttye és a régi úton poroszkáló ökrös szekerek távoli zaja meghitt hangulatot hozott az esős napokon. Néha kibújtál odúdból, és dacára közismert tartózkodásodnak, csak a beszélgetés ked­ 21

AZ ÉLET JÖVŐJE

véért felkerestél valakit, bárkit. Életerőt nyertél belőlük, akár csak egy békés vérszívó rovar.

Távolról sem voltál az a kemény tekintetű határvidéki ember, aki indián lábszárvédőt viselt és hosszú puskát hordott a vállán. Azok a szilaj legények nem sétálgattak csak úgy, a maguk kedvére, nem botanizáltak és nem olvastak ógörögül. Mégis miképp történhetett, hogy egy efféle amatőr természetbúvár, aki egy játékházba költözött be a lepusztított erdők peremén, vált a természetvédelmi mozgalmak szim­ bolikus atyjává? Azt hiszem, tudom a választ. Sikerült megragadnod a lényeget. A megvilágosodást és beteljesedést az Ótestamentum elvei alapján kerested, a lét anyagi szükségleteit igyekeztél az alapokig le­ egyszerűsíteni. A kunyhód valójában egy barlang volt. A szegénységet a szabad élet megvásárlására használtad. Ez volt az egyetlen mód, amit ki tudtál eszelni arra, hogy megtaláld az élet értelmét, amúgy megfojtott volna a gyarló kapzsiság és az állandó rohanás. Ahogy írtad, azért vertél tanyát a Waldennél, mert; „...szembe akartam nézni az élet lényeges dolgaival, megtanulni, ami­ re megtaníthat, és nem pedig rádöbbeni halálom óráján, hogy nem is éltem... tartalommal élni és kiszívni az élet minden velejét, keményen, akárcsak Spartacus tette, megszabadulni mindentől, ami nem az élet maga, kicsit táncolni a borotva élén, az életemet egy zugba kormányoz­ va a lehető legkevesebbre szorítkozni, és ha mindennek az értelme bi­ zonyságot nyer, megtudni, mi volt a jelentősége, közölni ezt az egész világgal, vagy ha így túl fennkölt lenne; hát egyszerűen tapasztalatot sze­ rezni és kézzelfogható magyarázatot adni elkövetkező tévelygésemnek.”

Azt hiszem, hibásan gondolkodtál, mikor azt tételezted fel, hogy az életet annyiféleképpen lehet végigjárni, ahány rádiuszt lehet egy kör belsejébe húzni, és a tied csak egy lenne a sok közül. Pont ellenkezőleg, az emberi elme csak nagyon kevés lehetséges ösvény közül választhat, ha előre akar jutni. Ezekre pedig általában ösztönösen megtalált lelki békénk révén bukkanhatunk rá. Az emberi természet erejét jelzi, hogy virágokat ültetünk, az isteneket a magas hegyek csúcsára helyezzük és egy tóba beleképzeljük a világ szemét, amin keresztül - persze metafori­ kus értelemben -, bepillantást nyerhetünk saját lelkünk mélyére.

22

PROLÓGUS

Tökéletesen emberi, ahogy a megtapasztalás teljességére és gazdagsá­ gára törekszünk. S ha ezeket elveszítjük a mindennapi rohanásban, meg fogjuk keresni őket máshol. Mikor minden igényedet a túléléshez szük­ séges minimumra szorítottad vissza, csiszolt és tettre kész elmédet elvi­ selhetetlen vákuumnak tetted ki. S itt jön a lényege ennek az egésznek: hogy kitöltsd ezt a vákuumot, felfedezted az ember hajlamát a természe­ ti világ felkarolására.

Gyerekkorod szabta meg az irányt, amerre indulnod kellett. Az pedig nem lehetett az eke szarva a szántón vagy az ásó nyele egy kavicsbányá­ ban. De még csak Boston utcái sem jöhettek szóba, holott egy csavargó számára akkoriban ez a város volt a világ közepe, és minden bizonnyal nem lett volt rangján aluli elmerülni benne. A célpontnak egyszerre kel­ lett magába hordoznia szegénységet és gazdagságot, és ahhoz épp elég gyönyörűnek kellett lennie, hogy különleges szellemi varázst árasszon.

Mi más tűnhetett kézenfekvőbbnek, mint Concord közelében egy faház a tóparton?

A társadalmi egzisztencia gazdagságát a természet egy ugyanolyan értékű gazdagságára cserélted. A választás teljesen logikus volt a követ­ kezők miatt. Mindnyájan megtaláljuk a legkellemesebb pozíciónkat egy skálán, melynek egyik vége a teljes elzárkózás és befelé fordulás, a má­ sik végén pedig a kiteljesedett társadalmi szerepvállalás helyezkedik el.

Pozíciónk egyáltalán nincs véglegesen rögzítve. Ehelyett egész életün­ ket a skálán történő ide-oda csúszkálással, egyfajta vibrálással töltjük, attól függően, hogy alapvető ösztöneink melyik végpont felé tolnak el minket. Ez a bizonytalanság korántsem átok és nem is az édenkertből kifelé vezető úton tett zavarodott botorkálás. Ilyen az ember alapjelle­ me. Intelligens emlősök vagyunk, az evolúció, vagy ha neked jobban tet­ szik, Isten kegyeltjei, és az együttműködésen keresztül valósíthatjuk meg saját magunkat is. Önmagunk és a család az első, a társadalom csak a következő lehet. Ebből a szempontból éppen az ellentétei vagyunk a kunyhód falában élő hangyáknak, melyek egymáshoz szorosan kötődve hoznak létre egy szuperorganizmust. Ennélfogva a mi életünk egy meg­ oldhatatlan probléma, lendületes kutatás egy megnevezhetetlen cél után.

Ez pedig se nem ünnepélyes, se nem látványos, hanem ahogy egy filozó­ fus egyszer kijelentette, inkább csak szüntelen küszködés. Az ember az 23

AZ ÉLET JÖVŐJE

a faj, amelyik ösztöneinek megfelelően állandó morális döntésekre kény­ szerül, és a folytonosan változó világban töretlenül keresi a beteljese­ dést bármilyen elérhető módon.

Te például a Walden-tónál remélted megtalálni a lét értelmét. Akár sikerrel jártál, akár nem; mindenestre magas etikai nívón alapuló szilárd hitet nyertél, amely szerint a természet a mi feltáró munkánkra vár, ő a tűzpróbánk és menedékünk is egyben, s öle volt eredendő otthonunk. Óvjuk meg, ahogy te mondtad: „A vadonban rejlik a világ megmentése”.

Lassan zárom a levelemet, de sajnos rossz hírt kell közölnöm veled, amit szándékosan halogattam idáig. 2001-ben a természeti világ az or­ runk előtt tünedezik el - darabokra vágják, tövig nyírják, felszántják, széttúrják és helyét emberi műtárgyakkal népesítik be.

A te korszakodból senki sem tudna elképzelni ekkora rombolást. Egy kicsivel több mint egymilliárd embert tartott el a Föld 1840 körül. Java részük a mezőgazdaságból élt, és csak néhány családnak volt szüksége 1-2 hektárnál több földre a megélhetéséhez. Az amerikai határvidék még nyitott volt. Messze, a kontinens déli felén hatalmas folyók hömpölyög­ tek, megmászhatatlan hegyek magasodtak és hihetetlen fajgazdagságú, érintetlen esőerdők terültek el végig, az Egyenlítő mentén. Ez a vadvi­ dék, akkor úgy tűnt, időtlen időkig létezik majd, akár csak a bolygók és a csillagok. Sajnos nem tartott ki olyan sokáig, köszönhetően a nyugati civilizáció vallásainak. A felfedezőket és gyarmatosítókat az a bibliai szó­ lam vezérelte, amely szerint „Birtokunkba vehetjük e földet, ahogy Isten nekünk ajánlotta és megengedte, hogy teje és méze a mi ajkainkat éde­ sítse, örökkön-örökké".

Most több mint hatmilliárd ember nyüzsög a világban. A nagy részük szörnyű szegénységben él, közel egymilliárd tengeti életét az éhhalál küszöbén. Mindegyikük azért küszködik, hogy javítson a helyzetén, bár­ milyen eszközzel, ami a rendelkezésére áll. Ez pedig sajnos magában foglalja a még megmaradt természeti világ felélését is. A nagy trópusi esőerdők felét már kitermelték. A világ utolsó határvidékeit lényegében felszámolták. Az állat- és növényfajok százszor vagy még gyorsabban tűnnek el, mint mielőtt az ember megjelent a színen, és ennek az évszá­ zadnak a végére várhatóan legalább a felük ki fog pusztulni. A harmadik évezred kezdete maga lesz az Armageddon. Nem a Szentírásban szerep­ 24

PROLÓGUS

lő kozmikus háborúra és az emberiség tűzhalálára kell számítanunk.

Amire én gondolok, az a bolygó összeomlása, paradox módon a hihetet­ lenül gazdaggá és intelligensé vált ember keze által.

A verseny most a környezetet végtelen mértékben kizsigerelő tech­ nokrácia erői és az ökológiai egyensúlyért aggódó csoportok között fo­ lyik. A túlnépesedés és a szeméthegyeket gyártó fogyasztási őrület miatt beszorultunk egy palack keskenyedő nyakába. Ha mi nyernénk meg a versenyfutást, az emberiség sokkal jobb állapotban tudna a bajból ki­ emelkedni,

mint

amikor

belecsúszott,

és

valószínűleg

az

élővilág

diverzitásának nagy részét is meg tudnánk tartani.

A helyzet nem túl biztató, de a verseny szerencsés alakulásának már vannak ígéretes jelei. A népességnövekedés lassulóban van, és ha az elő­ rejelzéseknek hinni lehet, a század végére nyolc-tíz milliárd között fog tetőzni. A szakértők szerint ennyi ember még eltartható lenne a Földön, habár igencsak szűkös körülmények közt. Az egy főre jutó szántóföldek mérete és az elérhető víz mennyisége már most rohamos csökkenésnek indult. S más szakértők szerint ennek ellenére megtartható lenne a sérü­ lékeny állat- és növényfajok jelentős hányada.

Hogy keresztül tudjunk evickélni ezen a kegyetlenül összeszűkült palacknyakon, egy globális természetvédelmi etika elfogadtatására van szükség. Nem csupán valamiféle szentimentális erkölcsi szólamról be­ szélek, hanem a technika és tudomány bázisán álló, mindenki számára könnyen megérthető rendszerről. Kétségtelen tény, hogy az élővilág sorvadozik és kizárólag az atyai gondoskodás nyújthat neki segítséget. Ala­ posan a szívünk mélyére kell néznünk, majd racionális döntések után létre kell hoznunk azokat az eszközöket, melyekkel a baj orvosolható.

Henry, kedves barátom, köszönet amiért megtetted az első lépéseket az etika és moralitás ösvényén. Most már rajtunk áll, hogy képesek le­ szünk-e még nagyobb bölcsességgel kezelni a sorsunkat. Az élővilág haldoklik, a természeti gazdaság hangosan nyöszörög kíméletlen lépte­ ink alatt. Olyan rövidlátóan önző fajta vagyunk, hogy képtelenek vagyunk cselekedeteink hosszú távú következményeit megítélni. De a romlás szen­ vedő alanyai is mi leszünk, hacsak nem vagyunk képesek felrázni ma­ gunkat-ebből a kábulatból, és nem mozdulunk el villámsebesen a meg­ oldás irányába. A rosszul hasznosított technika és tudomány préselt be 25

AZ ÉLET JÖVŐJE

minket ebbe az útszűkületbe és most a technika és a tudomány mutat­ hatja meg a kiutat is.

Egyszer azt mondtad, a régi dolgok az öregeknek valók, az új dolgok pedig az újaknak. Ha történelmi perspektívából nézem a kérdést, ennek pont az ellenkezője igaz; te voltál az új ember és mi már megöreged­ tünk. De tudunk-e egyúttal bölcsebbek is lenni? Számodra, itt a Waldentónál a gyászgalamb turbékolása és a zöldbékák brekegése a vízben volt az az ok, ami miatt felébredt benned a vágy a megmentésükre. Számunkra viszont ez az egzakt tudás igazsága, beleértve azt is, hogy miképp tud­ juk felhasználni és hogyan védjük meg a leghatékonyabban. Tehát két­ féle igazság létezik. Mindkettőt magunkévá kell tennünk, neked is, ne­ kem is, és mindenkinek, aki felelősséget érez a természet jövője iránt.

Baráti szeretettel, Edward

26

ELSŐ FEJEZET

A földi élet határai

Az élet egésze, melyet a tudósok bioszférának neveznek, a teo­ lógusok pedig teremtésként tisztelnek, olyan hártyavékony réteg­ ben öleli körül a Földet, hogy puszta létét sem tudnánk érzékelni, ha egy űrhajó fedélzetéről néznénk le rá. Csekély vertikális kiter­ jedése ellenére szerkezete hihetetlenül összetett, és bármilyen meglepő, a felépítésében részt vevő fajok tetemes része még felfe­ dezésre vár. A földi bioszférahártyában nincsenek üres lyukak. A Csomolungma csúcsától egészen a Mariana-árok fenekéig válto­ zatos élőlények foglalják el a bolygófelszín minden négyzetcenti­ méterét. Követik a biogeográfia alapelvét, miszerint ahol folyékony víz, szerves molekulák és energiaforrás létezik, ott az élet csírája is szárba szökik. Mivel a szerves molekulák és valamiféle energiaforrás jelenléte szinte egyetemes jelenség, a víz az élet egyetlen igazán meghatározó eleme a Földön. Képezhet áttetsző réteget egy homokszemcse felületén, talán sosem éri el a napfény vagy lehet forrásban, esetleg túlhűlve is, egy bizonyos: él benne vagy táplál­ kozik belőle valamilyen szervezet. Ne tévesszen meg senkit, ha szabad szemmel vizsgálva tökéletesen halottnak tűnik egy hely, magányos egysejtűek bizonyosan szaporodnak ott is, vagy a leg­ rosszabb esetben nyugalmi állapotban várják a folyékony víz meg­ érkezését, hogy újra aktivizálódhassanak.

A fentiek kivételes és szélsőséges példája az antarktiszi McMurdo27

AZ ÉLET JÖVŐJE

szárazvölgyek, ahol a Föld legfagyosabb, legszárazabb és tápanyag­ ban legszegényebb talaja található. Első pillantásra a hely olyan ste­ rilnek tűnik, akár egy autokláv készülék üvegkamrája. Robert F. Scott sarkkutató elsőként tárta fel ezt a vidéket, és 1903-ban kelt írásában így jellemezte: „Az égvilágon semmi életre utaló nyomot nem láttunk, még mohát vagy zuzmót sem. Minden, amit találtunk egy Weddell-fóka csontváza volt, messze benn a szárazföldön, a morénahalmok között, és hogy az hogyan kerülhetett oda, arra öt­ letünk sincs.” Az egész Földön a McMurdo-szárazvölgyek emlékez­ tetnek leginkább a Mars kősivatagaira.

Egy mikroszkóppal felfegyverzett, gyakorlott kutató azonban másképp látja a vidéket. A aszott patakmedrekben húsz fotoszin­ tetizáló baktériumfaj él, valamint jó néhány egysejtű alga és nem kevés mikroszkopikus gerinctelen állat is. Ez utóbbiak a másik két, elsődleges termelővel táplálkoznak. Szaporodásuk évenkénti hulláma a gleccserek és jégmezők nyári olvadékvizeinek mennyi­ ségétől függ. Mivel a patakok lefutási iránya évről évre megválto­ zik, medrük eltolódik, némely populáció évtizedes vagy akár év­ százados várakozásra kényszerül, míg újra megtalálja őket a folyékony víz. Még a medrektől távoli, hihetetlenül kietlen és elvi­ selhetetlen adottságokkal sújtott szárazföldi területeken is talá­ lunk mikrobákból, gombákból, valamint velük táplálkozó pará­ nyi kerekesférgekből, atkákból és ugróvillásokból álló szétszórt közösségeket. Az igen lazára szőtt táplálkozási háló csúcsán négy fonálféregfaj (Nematoda) helyezkedik el, mindegyik a helyi fauna és flóra egy-egy tagjának fogyasztására specializálódott. Az atkák­ kal és ugróvillásokkal együtt ők itt a legtermetesebb állatok, az elefántok és tigrisek McMurdó-i megfelelői, de szabad szemmel mégis láthatatlanok.

A McMurdo-szárazvölgyek élő szervezetei azok közé tartoznak, melyeket a tudósok extremofileknek neveznek. Ezek a lények a legszélsőségesebb körülményekhez alkalmazkodva a biológiai 28

A FÖLDI ÉLET HATÁRAI

tűréshatár küszöbén élnek. Sokuk a Föld végletesen kietlen vidé­ keit népesítik be, olyan helyeket, melyek az emberhez hasonló gigantikus méretű, sebezhető állatok számára lakhatatlanok. Ők alkotják, hogy egy másik példával éljünk, az antarktiszi tengerjég „virágoskertjeit”. A vastag jégréteg az óceán vizének sok millió négyzetkilométerét fedi a kontinens körül, és az élet számára re­ ménytelenül ellenséges közegnek tűnik. Felszínét azonban sós páclére emlékeztető, latyakos hóolvadékkal teli repedések szab­ dalják. Bennük egysejtű moszatok virágzanak az egész év során, szén-dioxidot, foszfátokat és más tápanyagokat vesznek fel, me­ lyek az alattuk hullámzó tengerből szabadulnak fel. A furcsa virá­ goskert fotoszintézisét az opálos jégen áthatoló napfény energiája élteti. Ahogy a jég olvadni és töredezni kezd a sarkvidéki nyár melegétől, a moszatok lesüllyednek a vízbe, ahol evezőlábú rá­ kok és krillek táplálékává válnak. Ezek az apró rákocskák pedig olyan halak zsákmányai lesznek, melyek vérét biokémiai fagyásgátló anyagok tartják folyékony állapotban.

A legkirívóbb extremofil élőlények bizonyos specializálódott mikrobák, köztük baktériumokkal és a külsőleg hasonlatos, de ere­ detüket tekintve eltérő archeákkal. Hadd következzen egy rövid rendszertani ismertetés. A biológusok napjainkban az életnek há­ rom fő formáját különítik el a DNS-szekvencia, illetve a sejtek szer­ kezete alapján. Ezek a csoportok pedig a Bacteria, a mindenki által leginkább ismert mikrobák; az Archaea, másféle mikrobák; és az

Eukarya, melyek az egysejtű protisták vagy protozoák mellett ma­ gukban foglalják a gombákat, a növényeket és az összes állatfajt, minket, embereket is beleértve. A Bacteria és Archaea rendszerta­ ni egységek tagjai jóval primitívebb felépítésűek, mint az eukarióták. Sejtmagjukat nem veszi körül fal, és híján vannak az olyan sejtszervecskéknek, mint a színtest vagy a mitokondrium. Némely specialista baktérium- és archeafaj az óceáni aljzatból feltörő vul­ káni kürtők falában él, sőt szaporodik a forrásban lévő vagy forrás­ 29

AZ ÉLET JÖVŐJE

ponthoz közeli hőmérsékleten. Egyikőjük, a Pyrolobus fumarii nevű baktérium a hipertermofilek, más néven a hőkedvelők körében is bajnoknak számít. Még 113 °C-on is szaporodik, azonban 105 °Con érzi magát a legj óbban, ám növekedése már le is áll, ha a hőmér­ séklet 90 °C alá hűl. Ez a nem mindennapi teljesítmény gondolko­ dóba ejtette a kutatókat, vajon lehetne-e még ennél is szélsősége­ sebb fajokat találni, ultratermofileket, melyek a geotermális forrá­ sok 200 °C-os vizében is megélnek. Hihetetlen, de léteznek ilyen élőhelyek. A tenger alatti feltörések hőmérséklete a fent említett

Pyrolobus fumarii kolóniák közelében elérte a 350 °C-ot. Jelenlegi ismereteink szerint az élet fennmaradásának abszolút felső hatá­ rát a 150 °C körüli forróság szabja meg. Ezen a ponton túl az élő szervezetek DNS-ének és fehérjéinek integritása megszűnik, a fenn­ maradáshoz szükséges alapkövek darabokra hullnak. Azonban amíg nincsenek kielégítő kutatások az ultratermofilekről (szemben az egyszerű hipertermofilekkel), addig még abban sem lehetünk biztosak, hogy ezek a tűréshatárok léteznek-e egyáltalán.

Az evolúció eddig eltelt 3 milliárd éve alatt a baktériumok és archeák alaposan kitolták az élettani alkalmazkodás határait a lét más dimenzióiban is. Egy savkedvelő (acidofil) faj például kitű­ nően érzi magát a Yellowstone Nemzeti Park kénes termálforrá­ saiban. A pH-skála ellentétes végét birtokló alkalofil lények a Föld karbonátokban gazdag szikes tavait foglalják el. A halofilek pedig a kisebb-nagyobb sós, sókiválásos tavak életkörülményeihez al­ kalmazkodtak. Mások, mint például a barofilek (nyomástűrők) sikeresen kolonizálták az óceáni aljzat legmélyebb zugait. Japán tudósok 1996-ban egy ember nélküli tenger alatti szonda segítsé­ gével mintát hoztak a felszínre a Mariana-árok egyik szurdoka, a Challenger-mélység iszapjából, ami a maga 11 034 méterével a leg­ mélyebb pont a Földön. A mintában százszámra fedeztek fel bak­ tériumokat, archeákat és gombákat. A laboratóriumba szállítás után néhány baktérium képes volt fejlődni azon a nyomáson, ami 30

A FÖLDI ÉLET HATÁRAI

a Challenger-mélységben uralkodik, ez pedig legalább ezerszer nagyobb, mint ami az óceán felszínén mérhető.

Az élettani ellenálló képesség legvégletesebb formáját a Diono-

coccus radiodurans nevű baktériumnak tulajdonítják. Ez a faj ké­ pes túlélni olyan intenzív sugárdózist, amitől még a tárolásához használt Pyrex hőkamra üvege is elszíneződött. Ha egy embert 1000 rád sugárzási energiának tesznek ki (ekkora dózis szabadult fel a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák robbaná­ saival) egy vagy két héten belül meghal. Ennek az ezerszerese, vagyis 1 millió rad némiképp lelassítja a Dionococcus fejlődését, de minden egyed túléli a kezelést. Az 1,7 millió rad mértékű besu­ gárzást 37%-uk éli túl, és még 3 millió rad-nál is találtak ellenálló példányokat. Ezeknek a szuper véglényeknek a titka különleges DNS-javító képességükben rejlik. Minden organizmus rendelke­ zik olyan enzimekkel, amik a kromoszóma sérült szakaszait meg­ javítják, függetlenül attól, hogy a balesetet radioaktív sugárzás, kémiai behatás vagy egyszerű véletlen okozta-e. A leginkább köz­ ismert baktérium az Escherichia coli - az emberi tápcsatorna leg­ gyakoribb lakója -, egy időben két-három ilyen hibát tud helyre­ állítani, míg a fenti baktérium ötszáz javítást tud levezényelni egyszerre. Az ehhez használt speciális molekuláris technológiát egyelőre még az ismeretlenség homálya fedi.

A Dionococcus radiodurans és közeli rokonfajai nem pusztán extremofilek, de nagymértékben alkalmazkodóképesek és világ­ utazók is. Megtalálták őket már lámaürülékben, antarktiszi kőze­ tekben, a foltos tőkehalban, valamint oregoni tudósok által sugár­ kezelt sertés- és marhahúskonzervben. Ezek a lények, a kékalgák

Chroococcidiopsis génuszának tagjaival együtt olyan csoportot for­ málnak, mely ott is életben marad, ahol nagyon kevés szervezet kockáztatná meg a letelepedést. Ők a Föld számkivetett vándorai, akik számára a legkegyetlenebb helyek is könnyűszerrel otthon­ ná válnak.

31

AZ ÉLET JÖVŐJE

Marginális helyzetükből fakadóan ezek a szuper véglények min­ den bizonnyal képesek a bolygóközi utazásra. A mikrobiológu­ sok már egy ideje játszanak a gondolattal, hogy a sztratoszférá­ ban fújó szelektől hajtva sokuk kiléphetett a légkörből, közülük a legkitartóbbak messze elsodródhattak a Földtől, ki a világűrbe, és végül sikeresen landolhattak a Marson. De a honfoglalás akár for­ dított irányban is lejátszódhatott, hiszen nem kizárt, hogy a Mars­ ról vagy azon túlról származó idegenhonos mikrobák telepedtek meg a Földön. Ennek az ötletnek a talaján csírázott ki a pánspermiaelmélet, amit eleinte megmosolyogtak, de ma már nem tartják egészen lehetetlen gondolatnak.

Ezek a szívós mikroorganizmusok újból felkeltették az exobiológusok reményeit aziránt, hogy az élet kutatása más világokon komoly eredményeket hozhat. A friss lendületet a SLIME-ok (Subsurface Lithoautotrophic Microbial Ecosystem - felszín alatti litoautotróf mikrobiális ökoszisztéma) felfedezése szolgáltatta.

Ezek olyan baktériumok és mikroszkopikus gombák közösségei, melyek mélységi kőzetek póruszárványaiban élnek jócskán a Föld felszíne alatt. Három-négy kilométeres mélységben is tenyésznek, mert a fennmaradásukhoz szükséges energiát szervetlen vegyületekből állítják elő. Mivel nincs szükségük az állatokon vagy növé­ nyeken átszűrődő szerves alkotóelemekre, de még csak a létet adó napfényre sem, a SLIME-közösségek tökéletesen függetlenné vál­ tak a földfelszín életétől. Következésképpen, ha a fenti élet egésze valami katasztrófa miatt elpusztulna, ezek a mikroszkopikus bar­ langi remeték akkor is fennmaradnának. Elegendő idő, talán egymilliárd év elteltével, minden bizonnyal meghódítanák a felszínt és elkezdenék újraalkotni a kataklizma előtti, fotoszintézisre ala­ pozott világot.

A SLIME-közösségek legnagyobb jelentőségét az adja, hogy lé­ tükkel az életnek más bolygókon, elsősorban a Marson való meg­ telepedésének lehetőségét engedik sejteni. Ugyanilyen SLIME-ok 32

A FÖLDI ÉLET HATÁRAI

vagy földönkívüli megfelelőik kifejlődhettek a vörös bolygó kér­ gének mélyében is. A Mars korai, valószínűleg nedves fejlődési szakaszában tavak, folyók vizei és talán megfelelő mennyiségű idő is rendelkezésre állt ahhoz, hogy lejátszódhasson saját felszín alatti életközösségeinek evolúciója. Egyes új keletű becslések sze­ rint egykor a Marson volt annyi víz, hogy a felszínt 500 m mély­ ségben beborítsa. Ebből valamennyi, talán még a java, permafrost, azaz porral vastagon fedett jég formájában most is létezik, vagy pedig jócskán a felszín alatt található meg folyékony halmazálla­ potú víz alakjában. De vajon mekkora mélységben? Nos, a fiziku­ sok úgy vélik, hogy a Mars rendelkezik annyi belső hővel, amennyi elegendő a víz folyékony állapotban tartásához. Ez több forrásból is származhat: a lebomló radioaktív anyagokból, az eredendő gra­ vitációs hőből, mely akkor keletkezett, mikor a bolygó felépült a világűrben keringő kozmikus darabkákból, végül pedig gravitáci­ ós energiából, ami a nehezebb elemek lesüllyedése és a könnyeb­ bek felemelkedése során szabadul fel. Ez az új keletű kombinált modell azt feltételezi, hogy a Mars hőmérséklete, legalábbis a fel­ ső kőzetrétegekben mintegy 0,35 °C/km-es gradienssel emelke­ dik, és ennek következtében a víz mintegy 29 km-re a felszíntől már valószínűleg folyadékfázisban van. Időről időre valamennyi víz így is kiszabadul a víztartó rétegekből. Egy 2000-ben végzett nagy felbontású pásztázás során az egyik, Föld körüli pályára állí­ tott műhold olyan horhosok jelenlétét észlelte, melyeket folyóvi­ zek vágtak néhány évszázaddal vagy évtizeddel ezelőtt. A marsi életnek, akár helyben keletkezett, akár a világűrön keresztül érke­ zett a Földről, mindenképpen tartalmaznia kell extremofil egysej­ tű organizmusokat, melyek zöme bizonyosan képes fennmaradni a permafrost belsejében vagy az alatt.

Naprendszerünkben, a Marshoz hasonlóan, a Földön kívüli élet­ re alkalmas jelölt még a Jupiter második holdja (az Io után), az Európa. Jéggel fedett felszínét rianások és feltöltődött kráterek 33

AZ ÉLET JÖVŐJE

borítják azt a feltételezést sugallva, miszerint a mélyben valószí­ nűleg egy kásás, sós jégből álló óceán hullámzik. Ezt arra alapoz­ zák, hogy az Európát belső hő melegíti, amit a Jupiterrel és másik két holdjával, az lóval, valamint a Callistóval vívott gravitációs ha­ dakozás termel. A felső jégkéreg úgy 10 km vastag lehet, de a fel­ felé törekvő vízréteg tetején tele van ennél jócskán keskenyebb régiókkal. Ezeken a vékonyabb területeken olyan rögök alakul­ hatnak ki, melyek mozgása talán hasonló a földi jéghegyekéhez.

Elképzelhető-e, hogy a SLIME-hoz hasonló autotróf szervezetek lebegnek vagy úszkálnak az Európa felszín alatti tengereiben?

A bolygókutatók és biológusok kellőképpen izgalmasnak tartják a kérdést, és a gyakorlatban kivitelezhetőnek ítélik meg a problé­ ma tesztelését, hiszen elég lenne csupán egy megfelelő szondát leszállítani a repedések közelében, majd fúrásmintát venni a fel­ színi rétegekből. Egy másik, kevésbé ígéretes jelölt a Callisto, a Jupiter körül keringő nagy holdak közül a legtávolabbi. Itt 100 km vastag jégréteget sejtenek a mélyben hullámzó sós óceán felett tornyosulni.

Az Európa és a Callisto feltételezett tengereihez legjobban talán az antarktiszi Vosztok-tó hasonlít. Területe nagyjából egyenlő az Ontario-tóéval, mélysége eléri az 500 métert, és bő 3 kilométer­ rel a kelet-antarktiszi-tábla alatt helyezkedik el, így minden két­ séget kizáróan ez a kontinens legelzártabb vidéke. Legalább egymillió éves, tökéletes sötétség veszi körül, hatalmas jégnyo­ más nehezedik rá, és teljes mértékben elszigetelődött a környe­ ző ökoszisztémáktól. Ha létezik igazán steril környezet a Föl­ dön, nos a Vosztok-tavat bátran nevezhetjük annak. S mégis, ez a rejtett világ élőlényeknek ad otthont. Nemrégiben tudósoknak sikerült mintát venniük a tó fölötti jégrétegből úgy, hogy a fúró­ fej 300 m-re megközelítette a tó vizét. A felhozott mintában, több mint valószínű, hogy az alsóbb régióból származó, szerény diverzitású baktérium- és gombaközösséget találtak. A fúrót nem 34

A FÖLDI ÉLET HATÁRAI

engedték bele a folyékony vízbe, mert ezzel beszennyezték vol­ na a Föld utolsó, még igazán érintetlen élőhelyét. A Vosztokprogram ugyan nem árul el semmit a Földön kívüli élet lehető­ ségéről, de mindenképpen követendő technológiai példát szol­ gáltat egy jövőbeli szonda fellövéséhez, mely talán még ebben a században a Marsot vagy a Jupiter fenti két holdját fogja hasonló céllal meglátogatni.

Tételezzük fel, hogy a földiekhez hasonló autotróf szervezetek a napfény teljes hiánya mellett fejlődtek ki. Vajon kialakulhat-e bármiféle állat efféle pokolbéli sötétségben? A fantáziánkban mind­ járt egy mikrobákon élő, rákszabású élőlény és egy nagyobb, a rákokat fogyasztó halszerű lény jelenik meg. A legújabb felfede­ zések azt bizonyítják, hogy ilyen nagy testű, komplex organizmu­ sok kialakulásához vezető független evolúció kialakulhat még földi környezetben is. A romániai Movile-barlang mintegy 5,5 millió évvel ezelőtt záródott el a külvilágtól. Az azóta eltelt hihetetlenül hosszú idő alatt mikroszkopikus kőzetrepedéseken keresztül ju­ tott oxigénhez, de a felszínen megtelepedett, és napfényfüggő élő­ világból semmiféle szerves anyag nem kerülhetett a belsejébe.

Habár a sajátságos barlangi életformák zöme a létükhöz szüksé­ ges energiának legalább egy részét kívülről veszi fel, ez bizonyo­ san sohasem állt fenn a Movile esetében. Az energiatermelés alapját itt a baktériumok jelentik, melyek a sziklákban lévő hidrogén-szulfidokat építik be anyagcseréjükbe. Nem kevesebb mint 48 állati szervezet táplálkozik velük vagy egymással, közülük 33 teljesen új volt a tudomány számára, mikor a barlangot felfedezték. A mik­ robabevonatot legelő közösség tagjait - a külvilág növényevőinek megfelelőit - ászkák, ugróvillások, ezerlábúak és pikkelykék kép­ viselik. A békés legelészőkre vadászó állatok között pedig találha­ tunk álskorpiókat, százlábúakat és pókokat. A lényegesen össze­ tettebb organizmusok olyan lények leszármazottai, melyek még a barlang végleges elzáródása előtt kerültek annak belsejébe. Egy 35

AZ ÉLET JÖVŐJE

másik szemléletes példa az ilyen túlvilági élőhelyekre, bár a fel­ színtől nem teljes mértékben elzárva, a Fénylő Ház-barlang (Cueva de Villa Luz) a dél-mexikói Tabasco tartományban, a Chiapas-fennsíkon. Itt az anyagcsere alapját szintén autotróf baktériumok biz­ tosítják. Összefüggő bevonatot képeznek a barlang falán, hidrogén-szulfidot vesznek fel, és több apró termetű fajból felépülő állatközösséget tartanak el.

Az élet elterjedését firtató vizsgálatok számos alapelvet tártak már fel arról a feltételrendszerről, amely mentén az egyes fajok a Föld legkietlenebb vidékein is képesek szaporodni és közösséggé válni. Az első alapelv szerint baktériumok és archeák mindenhol jelen vannak, ahol az élet bármely formája egyáltalán létezni ké­ pes, legyen az a felszínen vagy a mélyben. A második azt állítja, hogy ha bármilyen kis kiterjedésű tér rendelkezésre áll, amiben tekergőzni vagy úszni lehet, azt meg fogják hódítani az apró egy­ sejtűek és gerinctelenek, majd táplálkozni kezdenek a benne lévő mikrobákkal vagy egymással. A harmadik alapelv szerint, minél nagyobb a rendelkezésre álló tér - értve ez alatt egész ökosziszté­ mákat, füves pusztákkal és óceánokkal -, annál nagyobb méretű állatok fognak megjelenni benne. Azt se feledjük, hogy az élet olyan élőhelyeken fejlődik ki legnagyobb változatosságában, amelyeken a legtöbb az éves napenergia-felvétel, ahol a legnagyobb a jégmen­ tes talajfelszín aránya, a legösszetettebb a domborzat, és végül, ahol igen hosszú időn keresztül a legbiztosabb az éghajlat állan­ dósága. Ezek alapján nem meglepő, hogy az ázsiai, afrikai és dél­ amerikai esőerdőkben találkozunk messze a legnagyobb diverzitású növényi és állati fajkészlettel. Tekintet nélkül a hely fizikai terjedelmére, a biodiverzitást (a biológiai diverzitás rövidítve) különféle szinteken lehet értelmezni. A csúcson az ökosziszté­ mák állnak, ír int például egy esőerdő, egy korallszirt vagy egy tó.

A következő szint az ökoszisztémákat felépítő organizmusoké, a moszatok.tól kezdve a fecskefarkú lepkén és az elektromos angol­ 36

A FÖLDI ÉLET HATÁRAI

nán át az emberig. Legalul a gének találhatók, melyek a fajokat felépítő egyedek öröklődésének menetét határozzák meg.

Minden faj sajátos módon kötődik ahhoz a közösséghez, ami­ nek a tagja. Meghatározott, hogy mit eszik, mi eszi meg őt, mely fajokkal verseng és melyekkel működik együtt. Közvetett úton kihat a közösség egészére, mivel létezésén keresztül meg tudja változtatni a környezet talaját, vizét és levegőjét. Az ökológus úgy tekint erre az egészre, mint az energiának és az anyagnak egyfajta hálózatára, benne egy folyamatos áramlással a közösség és fizikai környezete közt. A hálózatot fenntartó anyagáramlás által meg­ szakítatlan ökoszisztéma-ciklusok alakulnak ki, ezeken alapszik az emberi lét is.

Nem nehéz feladat magunk elé képzelni egy ökoszisztémát, fő­ leg ha az olyan egyértelműen körülhatárolható, mint mondjuk egy láp vagy egy hegyvidéki legelő. Az a kérdés, vajon az élőlények, az energia és az anyag hálózata össze tudja-e kapcsolni őket má­ sik ökoszisztémákkal. James E. Lovelock, brit feltaláló és tudós 1972-ben azt állította, hogy valójában az egész bioszféra egy effé­ le rendszerben kapcsolódik össze, és a rendszert egy szuperorga­ nizmusnak tekinthetjük, mely körülöleli a bolygónkat. Ezt az en­ titást ő Gaiának nevezte el Gaea, avagy Ge után. Gaea az ősi görög mitológia egyik, emberi testet öltött istennője volt, az álmok ho­ zója, a Föld szent megszemélyesítője, de egyúttal a tengerek, a hegyek és a Titánok (vagyis minden nagynak) az anyja is. Azt hiszem, a földi élet megérdemli, hogy ilyen nagy formátumú, min­ dent átfogó képet alkossunk róla. Naprendszerünk bolygói közül egyedül a Föld fizikai környezetét határozza meg a rajta megtele­ pedett élővilág és tartja azt törékeny egyensúlyi állapotban. Ez az állapot minden bizonnyal tökéletesen másképpen festene, ha az élet nem jelent volna meg. Tények egész garmadája bizonyítja, hogy még akár egyetlen fajnak is lehet mérhető globális hatása. A leginkább említésre méltó példa a mikroszkopikus elemekből, 37

AZ ÉLET JÖVŐJE

baktériumokból, archeákból, algákból felépülő óceáni fitoplankton, ami lényegi szerepet játszik a világ éghajlatának alakításá­ ban. Például az algák által termelt dimetil-szulfidot tartják a leg­ fontosabb felhőképződést szabályozó tényezőnek a világon.

A Gaia-féle bioszféra-hipotézisnek két formája létezik, egy ke­ mény és egy lágy. A kemény változat szerint a bioszféra valóban egy szuperorganizmus. Minden szempontból optimalizált fajok biztosítják benne a környezet stabilitását, és akként húznak hasz­ not a teljes rendszer működéséből, mint a sejtek a testben vagy a dolgozók egy hangyabolyban. Kedves és tetszetős metafora, talán valamennyi igazsággal a magjában, és a szuperorganizmus fogal­ mát is nagymértékben kiszélesíti. Azonban a kemény változatot, mint működő alaptételt a biológusok zöme, sőt maga Lovelock is elutasítja. A lágy hipotézis szívélyesebb fogadtatásra talált, mert állítása szerint egyes fajoknak széles körű vagy akár globális ha­ tása is lehet a környezetre. Elfogadásával egészen új típusú kuta­ tási programok bontakozhattak ki.

Az élet egészére tekintve a Költő azt kérdi: Kik Gaia gyerme­ kei?

Az ökológus válaszol: Ők a fajok. Meg kell tudnunk róluk, milyen szerepet töltenek be, hogy a Földet bölcsen tudjuk ve­ zérelni.

A rendszertanos hozzáteszi: Akkor lássunk hozzá! Hány faj is létezik? A világban hol találhatók meg? Kik is lennének gene­ tikai rokonaik?

A rendszertanos (taxonómus) az a biológus, aki az osztályozás szakértője, elsősorban a fajok szintjén, hiszen őket tekintjük a biodiverzitást mérő alapegységnek. A taxonómusok arra az osztá­ lyozási rendszerre építkeznek, amit Kari Linné svéd természetbú­ vár alkotott meg az 1700-as években. A Linné-féle rendszerben 38

A FÖLDI ÉLET HATÁRAI

minden egyes fajnak két részből álló latin vagy latinizált nevet ad­ nak, például Canis lupust a farkasnak. A lupus a faj neve, míg a Canis a farkasok és kutyák génusza. Hasonlóképpen, a teljes emberisé­ get a Homo sapiens nevű faj alkotja. Ma már csak egyedüli élő faja a meglehetősen jellegzetes Homo génusznak, de a közelmúltban, úgy 27 ezer évvel ezelőtt még létezett a Homo neanderthalensis, ma­ gyarul a neandervölgyi ember, aki a Homo sapienst jócskán meg­ előzve telepedett le a jégborította Európában.

A faj jelenti a Linné-féle rendszerezés alapját, és a biológusok tradicionálisan ezt az egységet használják az életmenet leírására.

A magasabb kategóriák - a génusztól a birodalomig - semmi mást nem jelképeznek, mint a szubjektiven felmért és durván leírt ha­ sonlósági fokozatokat. Mikor a Homo neanderthalensisrő\ beszé­ lünk, egy Homo sapienshez közel álló fajt értünk alatta, mikor azonban az Australopithecus africanust tárgyaljuk, egy olyan lény­ re gondolunk, mely a Homo fajoktól elég távol van ahhoz, hogy másik génuszban, az Australopithecusban helyezzük el. A fenti két génuszt alkotó három fajt együtt besorolhatjuk egy nagyobb egységbe, mivel elég közel állnak egymáshoz, és mindnyájan a

Hominidae családba tartoznak. A hominidák legközelebbi roko­ na a közönséges csimpánz Pan troglodytes és a törpecsimpánz vagy bonobo Panpaniscus. Ezek elég hasonlóak egymáshoz, és megfe­ lelően közeli közös ősöktől erednek, így azonos génuszon (Fan) osztoznak. Azonban mindkettő meglehetősen eltér a hominidáktól, akikkel közös őseik az időben kellőképpen nagy távolságra van­ nak ahhoz, hogy ne csupán másik génuszba, de különálló család­ ba (Pongidae) soroljuk őket. Mellettük a Pongidae család magá­ ban foglal egy második génuszt az orangután, és egy harmadikat a két gorillafajét.

Meg tudjuk tehát jeleníteni az élet egészét, és most már könnyen tehetünk egy nevezéktani utazást a földi biodiverzitás csarnokában.

A magasabb kategóriák osztályozásának alapelveit könnyű elsajá­ 39

AZ ÉLET JÖVŐJE

títani, ha már egyszer hozzászoktunk a latin nevek használatához.

Linné rendszere egészen a legmagasabb egységekig pontosan ugyanolyan hierarchikus szerkezetre épül, mint ahogy a hadsereg­ ben a rajokból szakaszokat, a szakaszokból századokat, azokból ezredeket, majd hadosztályokat állítanak össze. Térjünk vissza a farkashoz. A kutyák és farkasok közös génusza, a Canis, a Canidae családba illeszkedik a prérifarkasok és rókák génuszaival közösen.

A családokat rendekbe sorolják, ebben az esetben a ragadozókéba

{Carnivora), amibe a kutyaféléken kívül a medve-, macska-, me­ nyét-, mosómedve- és hiénafélék családjai tartoznak. A rendeket osztályokba csoportosítják, így a Mammalia osztály a ragadozók mellett magában foglalja az összes többi emlősrendet. Az osztályo­ kat törzsekbe sorolják, ebben a példában a Chordata törzsbe, ahol az emlősök és az összes többi gerinces mellett megtalálhatjuk a ge­ rinc nélküli lándzsahalakat és zsákállatokat is. Fölfelé haladva a rendszertani létrán a törzseket úgynevezett országokba rendezhet­ jük el (Bacteria, Archaea, Protista, Fungi, Animalia, Plantae), és végül az osztályozás csúcsán három birodalom található, a Bacteria, az Archaea és az Eukarya, melyek közül az utolsó foglalja magában az egysejtűeket, a gombákat, az állatokat és a növényeket. A sok­ lépcsős hierarchia ellenére az esetek döntő többségében a faj jelenti azt az egységet, amit könnyen elkülöníthetünk, megszámolhatunk és vizsgálatunk tárgyává tehetünk. Függetlenül attól, miféle önké­ nyes rendszert építünk fel, vagy miképpen nevezzük el őket, a fa­ jok léteznek és számba vehetők.

Vajon hány faj létezik a világon? Valahol 1,5 és 1,8 millió között van a felfedezettek száma, ezek már megkapták forma szerinti tudományos nevüket is. A bizonytalanság oka, hogy még senki sem bogarászta végig az elmúlt 250 esztendő alatt közzétett irdat­ lan taxonómiai listákat. Jó sok ez, mondhatnánk, de bármilyen hosszúnak tűnik is a jelenléti ív, még csak a munka elején tartunk vele. A használt módszerek függvényében az egyes becslések az 40

A FÖLDI ÉLET HATÁRAI

élő fajok végleges számát 3,6 és 100 millió közé teszik. A középér­ ték kicsivel több mint 10 millió, de néhány komolytalan szakér­ tőn kívül senki sem kockáztatná a hírnevét azzal, hogy akár még milliós nagyságrendben is egyik vagy másik szám mellett elköte­ lezi magát.

Ne szépítsük a helyzetet, egyelőre még épp csak elkezdtük fel­ tárni a földi élet sokszínűségét. Csekélyke tudásunkat mi sem pél­ dázza szemléletesebben, mint a Prochlorococcus baktérium. Biz­ tosan állíthatjuk, hogy ez a világ leggyakoribb organizmusa, ez felelős az óceánok szervesanyag-termelésének nagy részéért, mégis egészen 1988-ig ismeretlen volt a tudomány számára. A Prochlo­

rococcus sejtek passzívan lebegnek a vízben, számuk milliliteren­ ként 70-200 ezer között változik, és a szaporodásukhoz szüksé­ ges energiát a legáltalánosabb módon, a napfényből nyerik.

Szélsőségesen apró méretük tette őket ennyire észrevehetetlenné.

A pikoplanktonnak nevezett sajátos csoporthoz tartoznak, mely­ nek tagjai lényegesen kisebbek a hétköznapi baktériumoknál, így alig-alig észlelhetők még a legnagyobb optikai felbontásnál is. Az óceáni kékség bővelkedik újdonságokban, alig ismert baktériu­ mokban, archeákban és egysejtűekben. Mikor a kutatók az 1990es években intenzívebben kezdtek foglalkozni velük, rá kellett döbbenniük, hogy ezek a mikro szervezetek messze gyakoribbak és változatosabbak, mint azt korábban bárki sejtette volna. Ezek­ nek a miniatűr világoknak tetemes része ez idáig láthatatlan, is­ meretlen anyagok belsejében vagy felszínén alakult ki, amit kol­ loidok, sejttörmelékek és polimerek leheletvékony aggregátuma alkot billiomod métertől század méterig terjedő mérettartomány­ ban. Az aggregátum helyenként forró pontokat tartalmaz, ahol felgyülemlik a tápanyag, ezzel pedig magához vonzza a hulladék­ evő baktériumokat, valamint az őket zsákmányul ejtő egyéb bak­ tériumokat és egysejtűket. Az óceán, ami a szemünk elé tárul, az időnként felbukkanó néhány haltól vagy gerinctelen állattól elte­ 41

AZ ÉLET JÖVŐJE

kintve üresnek tűnik. De a valós óceán másmilyen, a benne élő, szabad szemmel látható organizmusok csupán egy irgalmatlan méretű biomassza-piramis csúcsát jelentik.

A Föld valamennyi élőhelyén a többsejtű szervezetek közül a legkisebb méretű fajok a legkevésbé ismertek. A gombáknak, melyek legalább annyira általánosan előforduló élőlények, mint a baktériumok, eddig 69 ezer faját azonosították és nevezték el, de nem kevesebb mint 1,6 millióra becsülik teljes létszámukat. A Földön minden öt állatból négy valamilyen fonálféreg és ezek az összes állatcsoport közül a legelterjedtebbek, mégis csupán 15 ezernél tart a fajok regisztrálása, és többmilliónyi vár még felfede­ zésre.

A biológia molekuláris forradalma a XX. században gyorsult fel, és ez idő alatt a rendszertan kissé idejétmúlt tudományággá mi­ nősült át. Kicsit félretolták, majd kikerült a tudományos érdeklő­ dés fő sodrából. A linnéi kezdeményezés manapság a megújho­ dás kalandos útjára lépett, és a rendszerezés ismét a biológia központi kérdésévé vált. A hirtelen beköszöntött reneszánsz okai több helyen keresendők. A molekuláris biológia a taxonómia tu­ dományát olyan eszközökkel látta el, melyek segítségével ismét lendületet kapott a mikroorganizmusok felfedezése. Új technikák állnak rendelkezésre mind a genetikában, mind a matematikai családfaelméletekben, és velük minden eddiginél meggyőzőbb módon lehet visszafelé haladva felgöngyölíteni az evolúciós ese­ ményeket. Még időben vagyunk, de a fokozódó globális környe­ zeti válság sürgetően hat a biológiai diverzitás teljes és pontos feltérképezésére.

Az egyik széles távlatokat kínáló frontvonal a biodiverzitás fel­ mérésében az óceáni aljzat, amely mindent egybevetve a bolygó felszínének 70%-át fedi le. Mind a 36 ismert állattörzs, a rendszer­ tani hierarchia legmagasabb rendű és legátfogóbb kategóriáinak képviselői megtalálhatók itt, szemben a szárazföldön élő tíz 42

A FÖLDI ÉLET HATÁRAI

törzzsel. A közismertebbek közt ott sorakoznak az ízeltlábúak, vagyis a rovarok, rákok, pókok, valamint különféle rokonaik, to­ vábbá a puhatestűek, beleértve a csigákat, a kagylókat és a poli­ pokat egyaránt. Nagy meglepetésre, az elmúlt harminc évben két alkalommal is sikerült leírni addig ismeretlen, kizárólag tenger­ ben élő állattörzseket. A Loriciferákát - ezeket a parányi, puskagolyó-alakú lényeket, csinos kis fűzőhöz hasonlatos övvel a tes­ tük közepén - 1983-ban fedezték fel. Utána következtek 1996-ban a gömbölyded alakú, szimbióta Cycliophorák, melyek a homár szájnyílásánál telepednek meg, és a gazdaszervezet által szétszórt táplálékmaradványokat szűrik ki a vízből. A loriciferák és cyclio­ phorák még nem is tartoznak a világ legfurcsább lényei közé. Ha kicsit mélyebbre ásunk a sekély tengerek iszapjában, Aliz Csoda­ országának teremtményeibe fogunk belebotlani. Ezt a társaságot hívjuk meiofaunának, melyben a fajok többsége szabad szemmel láthatatlan. A csillóshasúak, a gnathostimulidák, az öves férgecskék,

a

medveállatkák,

a

nyílférgek,

a

korongállatkák,

az

orthonectidák, valamint a fonálférgek és egyéb féregszerű csillós egysejtűek alkotják a földkerekség legmeghökkentőbb állatkert­ jét. Szerte a világon könnyűszerrel nyomukra bukkanhatunk a sekély víz iszapjában vagy bármely gödröcskében, amit a dagály vájt ki a tengerparti homokban. Szóval, ha Isten teremtményei közül igazán szokatlan formájúakkal szeretnénk megismerkedni, elég egy rövid kirándulást tennünk a legközelebbi fövenyre. Nem kell hozzá mást vinnünk, mint egy ernyőt, egy vödröt, egy kislapátot, egy mikroszkópot és egy illusztrált tankönyvet a gerinctele­ nek zoológiájáról. De lehetőleg ne homokvár építésébe kezdjünk, inkább fedezzük fel ezt a szemet gyönyörködtető mikrokozmoszt.

Hamar meg fogjuk érteni a XIX. század nagy fizikusának, Michael Faradaynek bölcs mondását: nincs olyan hihetetlen csoda a vilá­ gon, ami ne lehetne igaz”.

Még a legközönségesebb, hétköznapi állatokról is jóval keve43

AZ ÉLET JÖVŐJE

sebbet tudunk, mint azt gondolnánk. Tízezerre tehető a felfede­ zett és rendszerezett hangyafajok száma, de amint a trópusi vidé­ kek teljes feltárása befejeződik, ez akár a duplájára is emelkedhet.

A közelmúltban vezényeltem le a világ legtöbb fajt tartalmazó,

Pheidole nevű hangya génuszának egy kutatómunkáját. Ennek során 341, ez idáig ismeretlen fajt azonosítottam, amivel megdup­ láztam a génuszhoz tartozó hangyafajok számát, és 10%-kal meg­ növeltem a nyugati félteke regisztrált hangyafaunáját. Amikor a monográfiám 2001-ben nyomdába került, még újabb és újabb fa­ jok kerültek bele, főképp entomológus társkutatók trópusi gyűj­ teményeinek leírásaiból.

Egy új faj felfedezését a legtöbb ember látványos eseményként képzeli el: a kutató egy kalandokban bővelkedő felfedezőútra megy valahová az Orinoco forrásvidékéhez, a csapat nagy ünnepséget szervez az alaptáborban, ahol pezsgőt bontanak, és nyomban köz­ ük az újdonságot az anyaintézettel. Biztosíthatom önöket, hogy a valóság ennél jóval szürkébb. Akár baktériumok, akár gombák vagy rovarok jelentik vizsgálódásuk tárgyát, a népesebb élőlény­ csoportok szakértőit a természet majdhogynem az emberi tűrés­ határ küszöbéig árasztja el új fajokkal. A kutatók legtöbb esetben egyedül dolgoznak, kétségbeesetten próbálják gyűjteményüket rendben tartani, mire végre időt tudnak szakítani arra, hogy pub­ likálják egy aprócska töredékét annak az újdonságtömegnek, amit meghatározásra beküldenek nekik.

Még a virágos növények köre is tele van fehér foltokkal, pedig ez a csoport mindig is kedvencnek minősült a terepi biológusok kö­ zött. Világszerte körülbelül 272 ezer fajt tartanak számon, de a vég­ eredmény várhatóan meg fogja haladni a 300 ezret. Minden évben kétezer új fajjal bővül az a lista, ami a botanika hagyományos refe­ renciakönyvében, az Index Kewensisben megjelenik. Még a viszony­ lag alaposan feltárt Kanadában és Egyesült Államokban is 60 új faj­ jal rukkolnak elő évről évre. Némely kutató úgy véli, hogy az 44

A FÖLDI ÉLET HATÁRAI

észak-amerikai flóra nem kevesebb mint 5%-a még felfedezésre vár, és ebből legalább háromszáz növényt egyedül Kalifornia állam fog szolgáltatni, tekintettel élővilágának magas biológiai diverzitására.

Az újdonságok általában ritkák, de nem szükségszerűen rejtőzkö­ dők vagy jelentéktelenek. Némelyikük, mint például a manapság leírt szőlőrózsa vagy hófürt (Neviusia cliftonii), kellőképpen sze­ met gyönyörködtető ahhoz, hogy szobadíszként is beváljon. A lili­ omfélék családjának egyik tagját, a Calochortus tiburonensist 1973ban írták le először, pedig San Francisco belvárosától alig 15 km-re is megtalálható. 1982-ben James Morefield, egy 21 éves amatőr gyűjtő fedezte fel a bőrlevelű iszalagot (Clematis morefieldii) - az alabamai Hunstville külvárosában.

A pusztuló természeti értékek felett érzett aggodalom felgyorsí­ totta az alaposabb zoológiái feltárómunkákat, és nem egy esetben addig ismeretlen gerinces állatok felfedezését eredményezte. Saj­ nos közülük sokan a veszélyeztetett fajok listájára kerültek a fel­ fedezés pillanatában. A kétéltűek teljes száma, ideértve a béká­ kat, gőtéket, szalamandrákat és a kevésbé közismert trópusi lábatlan kétéltűeket, 1985 és 2001 közt egyharmadával nőtt, 4003 fajról 5282-re. Kétség sem fér hozza, hogy ez a szám hamarosan meg fogja haladni a hatezret. (2004-ben már megközelítette az 5800-at. - A ford.) Új emlősfajok felfedezése hasonlóan szédületes tempóban fo­ lyik. Az eldugott trópusi vidékeket bejáró gyűjtők elsősorban olyan kis termetű, rejtőzködő állatokat keresnek, mint a tanrekek és a cickányok. Úgy tűnik, nem eredménytelenül, mert ismert fajaik számát két évtized alatt négyezerről ötezerre sikerült emelni. A gyors felfedezések rekordját az elmúlt ötven évben James L. Pat­ ton állította fel 1996 júliusában. Háromheti megfeszített munka után a kolumbiai Andokban hat új emlősfajt talált meg, négy ege­ ret, egy cickányt és egy erszényest. De még az emberszabásúakat, majmokat és lemurokat magába foglaló főemlősök körében is szá­ 45

AZ ÉLET JÖVŐJE

míthatunk meglepetésekre, pedig ezek az állatok igazán könnyen észlelhetők a terepen. A kilencvenes években egyedül Russell Mittermeier és csapata 9 új fajjal gazdagította a már 275-ből álló listát. Mittermeier igencsak otthonosan mozog a világ összes tró­ pusi erdejében, és véleménye szerint még legalább száz főemlős­ faj vár felfedezésre.

Ismeretlen, nagy termetű szárazföldi emlős előkerülése ma már ritkaságnak számít, de időről időre közülük is felbukkan néhány.

Valószínűleg az utóbbi idők legnagyobb meglepetése volt, mikor az 1990-es évek közepén nem egy, de mindjárt négy nagyobb méretű állatot fedeztek fel a Vietnám és Laosz határán emelkedő Annamita-hegységben. Volt közöttük egy sávos mintázatú nyúlféle, egy 35 kg-os szarvas, más néven óriás muntjac-antilop, vala­ mint egy másik, 12 kg súlyú, kisebb antilop. A legváratlanabb fel­ fedezést azonban a szaola leírása jelentette, hiszen ez a tehénszerű állat megüti a 100 kg-ot. A helyi lakosok nyelvén a szaola orsószarvút jelent, a zoológusok azonban Vu Kvang marhának keresz­ telték el. Ebben a méretkategóriában a szárazföldi gerincesek kö­ zött a szaola volt az elmúlt 50 év egyetlen felfedezése. A faj nem áll közeli rokonságban egyetlen ismert patás emlőssel sem, így önálló génuszba helyezték el. A Pseudoryx, vagyis „áloryx” génusznév az Afrikában élő nagy testű oryx antiloppal való felszí­ nes hasonlóságára utal. Nem több, mint néhány száz szaola lété­ ről van tudomásunk. Számuk valószínűleg rohamosan csökken, köszönhetően a vadászatnak és annak, hogy élőhelyükön gyorsu­ ló ütemben termelik ki a még megmaradt erdőségeket. Vadon egy­ előre még egyetlen tudósnak sem sikerült élve megpillantania, de 1998-ban egy nyomásérzékelővel működő automata fényképező­ gép már lencsevégre kapta. Nem sokkal ezután hmong vadászok egy nőstény egyedet szállítottak a Lak Xaó-i állatkertnek Laoszban. Az állat hamarosan elpusztult. Évszázadokon keresztül a madarak voltak a legismertebb és leg­ 46

A FÖLDI ÉLET HATÁRAI

inkább kutatott állatok. Ennek ellenére, még ha viszonylag nyu­ godt ritmusban is, de körükben is folyamatos az új fajok leírása. A terepi madarászat 1920 és 1934 között élte fénykorát, és ebben az időszakban évente átlagosan tíz korábban ismeretlen fajt regiszt­ ráltak. A ráta fokozatosan kettő-háromra csökkent és ezen a szin­ ten maradt az 1990-es évek végéig. A XX. század végére a világon megközelítőleg tízezer önállónak elismert fajt tartottak nyilván.

Ezután egyszer csak a terepi felmérések módszertana forradalmi fejlődésnek indult, és új fajok tömege árasztotta el a nyilvántartá­ si listákat. A kutatók számára hamarosan világossá vált, hogy a madarak világában számtalan úgynevezett testvérfaj létezik. Olyan populációkról van szó, melyek tagjai a tradicionális taxonómiá­ ban használt alaktani bélyegeikben - így a tollazatban, a csőrfor­ mában, a testméretben - megszólalásig hasonlítanak egymásra, azonban az ornitológusok által korábban elhanyagolt tulajdonsá­ gaik tekintetében, például az élőhelyválasztásban és a nászének­ ben bizony jelentősen különböznek egymástól. A madárfajok, de minden más állatfaj elkülönítésének is egyik alapvető kritériumát a biológiai fajkoncepció adja meg: az egyes populációk eltérő faj­ hoz tartoznak abban az esetben, ha egymás között nem tudnak szabadon, természetes körülmények közt szaporodóképes utódo­ kat nemzeni. Ahogy kifinomultabbá váltak a terepi mintavétele­ zés technikái, úgy került napvilágra egyre több ilyen, genetikailag izolált populáció. Régóta ismert fajokat kellett többfelé osztani, hol olyan egészen közönséges esetben, mint az eurázsiai poszátá­ ké {Phylloscopus), hol vitatott helyzetben, mint amilyen az észak­ amerikai keresztcsőrűeké. Az egyik legfontosabb elemzési mód­ szerré a hangvisszajátszás vált, amikor az ornitológusok rögzítik az egyik populáció hímjeinek nászénekét és lejátsszák a másik populáció jelenlétében. Ha a madarak csekély érdeklődést mutat­ nak a bemutatott playback iránt, értelemszerűen nem tartozhat­ nak ugyanabba a fajba, mert valószínűleg nem játszódik le sike47

AZ ÉLET JÖVŐJE

rés párosodás köztük, mikor természetes körülmények közt talál­ koznak. A playback-módszer nem csupán az azonos területet el­ foglaló populációk faji elkülönítésére alkalmas, de azoknál is hasz­ nos módszernek bizonyult, melyek egymástól messze találhatók, és földrajzi rasszként vagy alfajként osztályozták őket. Nem kér­ déses ezek után, hogy az eddig regisztrált tízezer faj száma hama­ rosan meg fog duplázódni és meghaladja a húszezret.

A növény- és állatfajoknak valószínűleg több mint a fele a tró­ pusi esőerdőkben él. Nevezhetjük ezeket az élőhelyeket hatalmas üvegházaknak is, hiszen az antarktiszi McMurdo-szárazvölgyekhez képest a biodiverzitási skála átellenes végén helyezkednek el.

Nézzünk meg két szemléletes példát: 425 fafajt számoltak meg egyetlen hektáron Brazília atlanti esőerdeiben és 1300 lepkefajt találtak a perui- Manu Nemzeti Park egyik szegletében. Mindkét szám nagyjából tízszerese annak, amit Európa vagy Észak-Amerika hasonló méretű területén várhatunk. Egy felmérés során 365 hangyafajt írtak le egy tízhektáros erdőrészlet ösvényéről az Ama­ zonas felső folyása vidékén. Ugyanebben a régióban jómagam 43 fajt regisztráltam egyetlen fa koronáján, ez pedig nagyjából meg­ egyezik a Brit-szigeteken élő teljes hangyafauna diverzitásával.

Az esőerdőkben végzett felmérések lenyűgöző eredményei egy cseppet sem halványítják el egyes csoportoknak más ökosziszté­ mákban megfigyelhető viszonylagos gazdagságát. Az indonéz szi­ getvilág egyetlen korallszirtjén rákok, soksertéjű gyűrűsférgek és egyéb gerinctelen fajok százai hemzsegnek a halak mellett. Hu­ szonnyolcféle liánt és virágos növényt figyelhetünk meg egy óriá­ si termetű Podocarpus tűlevelű fára telepedve Új-Zéland mérsé­ kelt övi őserdeiben. Ez egyébként abszolút világrekordnak minősül a fakúszó növények körében. Nem kevesebb mint 200 apró atka­ faj nyüzsög Észak-Amerika keményfás erdeinek bármely négyzetméterén. Ugyanezen a ponton egygrammnyi, vagy ha úgy tetszik egycsipetnyi talajbaktérium fajok ezreit tartalmazza. Néhány kö­ 48

A FÖLDI ÉLET HATÁRAI

zülük aktívan szaporodik, a többi viszont nyugalmi állapotban várakozik a tápanyagok, a nedvesség és a hőmérséklet számára pont megfelelő kombinációjára.

Ahhoz, hogy megtapasztaljuk a biodiverzitás meghökkentő sok­ színűségét, nem kell a világ végére utaznunk, sőt akár fel se áll­ junk a székünkből. Bizonyos szempontból mi magunk is esőer­ dőnek minősülünk. Jó esélyünk van arra, hogy miniatűr atkák éppen fészket építenek a szemöldökünk sarkában, gombaspórák tömege ágyazódott be a körömágyunkba, és csak a megfelelő fel­ tételekre várnak, hogy liliputi erdőséget növesszenek az ujjunk hegyén. Testünk sejtjei döntő többsége igazán nem nevezhető magányosnak, baktériumoknak és más mikroorganizmusoknak szolgáltatnak kellemes albérletet. A szánkban például körülbelül 400 különféle mikroba talál otthonra. Minden egyes alkalommal, mikor mezítláb a földön járunk vagy belelépünk egy pocsolyába, baktériumok serege és még ki tudja mi minden, a tudomány szá­ mára ismeretlen lény telepszik meg rajtunk. Azért ne essünk két­ ségbe, a protoplazma túlnyomó része emberi eredetű, mivel ezek a betolakodók igen kicsiny méretűek.

Ilyen tehát a Földet s persze Önt és jómagamat is bevonó biosz­ féramembrán. Egy igazi csoda, amit ajándékba kaptunk. Nagy tra­ gédia, hogy a fajok jó részét el fogjuk veszíteni, még mielőtt meg­ ismerhetnénk, és megtudhatnánk, milyen módon menthettük volna meg és mire használhattuk volna őket.

49

MÁSODIK FEJEZET

A palack nyaka A XX. század az exponenciálisan fejlődő tudomány és technika korszaka volt. A felszabadult művészeteket áthatotta az életerőtől duzzadó modernizmus, a világon feltartóztathatatlanul söpört vé­ gig az emberi jogok és a demokrácia eszméje. De egyúttal komor, sötét tónusúra festették a háborúk, a genocídiumok és a totalitári­ us rendszerek zsarnokságai, amik már csak egy lépésre álltak a vi­ láguralomtól. Az emberiség nyakig merült ebbe a felfordulásba, és egyúttal párhuzamosan megtizedelte természeti környezetét is, majd könnyed nemtörődömséggel a végletekig kiaknázta a bolygó nem megújuló energiaforrásait. Sikeresen gyorsítottuk fel egész ökoszisztémák tönkremenetelét, és hatékonyan segítettük elő több millió éve létező fajok ezreinek végső pusztulását. Ha a Föld eltartóképessége véges - és bizonyosan az -, túl elfoglaltak leszünk ahhoz, hogy észrevegyük, mikor nem képes már növekedésünket tovább támogatni.

Az új évszázad beköszönte mintha kicsit felrázott volna minket ebből a delíriumos állapotból. Ma már talán megszabadultunk néhány ideológiai kötöttségtől, és képesek vagyunk lelassítani robogó szekerünket, mielőtt romba döntjük az egész bolygót. Itt az ideje rendbe tenni a Földet. Most kell átgondolnunk, mi szük­ séges ahhoz, hogy mindenki számára kielégítő és fenntartható élet­ forma szülessen meg valamikor a beláthatatlan jövőben. Az év­ század nagy kérdése az, hogyan tudunk elmozdulni egy olyan kulturális állandóság irányába, mely mind az ember, mind a bio­ szféra számára a fenntarthatóság reményével kecsegtet.

A kiindulási pont eltér attól, amit vezető közgazdászaink és közfilozófusaink feltételeznek. Ők ugyanis legtöbbször figyelmen 50

A PALACK NYAKA

kívül hagyják a számokat, melyekkel számolnak. A világnépesség túljutott a 6 milliárdon, és ezen az úton haladva, a század közepé­ re eléri vagy meg is haladja a 8 milliárdot. Ezzel párhuzamosan az egy főre jutó ivóvíz és megművelt terület mennyisége olyan szint­ re csökkent, amit a forrásszakértők egyértelműen kockázatosnak ítélnek meg. Az ökológiai lábnyom (ez a fogalom a termőföld és sekélytenger átlagos mennyisége, amit a világon az emberek a táp­ lálék, a víz, a lakóhely, az energia, a közlekedés, a kereskedelem és a hulladék kezelésére felhasználnak) mérete 1 főre vetítve kö­ rülbelül 1 ha a fejlődő országokban, de 9,6 ha az Egyesült Álla­ mokban. A világ népességének átlagát tekintve pedig 2,1 ha. Ha azt szeretnénk, hogy minden ember elérhesse az USA fogyasztási színvonalát, a jelenlegi termelési technológia mellett négy továb­ bi bolygóra lenne szükségünk. A fejlődő világban élő 5 milliárd embernek reménye sincs arra, hogy a dőzsölésnek ezt a szintjét valaha egyáltalán megközelítse. A még elfogadható életszínvonal elérése érdekében azonban ezek a nemzetek is csatlakoztak az ipari társadalmakhoz, és tovább fokozták a természetes környe­ zet pusztítását. Egyúttal a Homo sapiens kikerülhetetlen geofizi­ kai tényezővé vált, lévén az egyetlen faj a bolygón, mely ilyen szé­ les körben képes hatni környezetére. A légköri szén-dioxid mennyiségét az elmúlt 200 ezer év legmagasabb szintjére emel­ tük, felborítottuk a nitrogénciklus egyensúlyát és tetemes mérték­ ben hozzájárultunk a globális felmelegedéshez, ami már világmé­ retekben érezteti kedvezőtlen hatását.

Röviden tehát, beléptünk a környezet évszázadába, amelyben a közeli jövőt olyannak kell elképzelnünk, mint egy palack nya­ kát (az angol nyelvű szakirodalomból bottleneck néven ismert - A

ford.). A tudomány és technológia rossz irányú alkalmazása, pá­ rosítva önismereti hiányosságokkal, valamint egyfajta kőkorszaki önfejűséggel, oda vezetett minket, ahol most vagyunk. Elkerülhe-

51

AZ ÉLET JÖVŐJE

tetlenné vált, hogy mindkét tényező felé gondos előrelátással és morális elhivatottsággal forduljunk.

Várjunk csak, álljunk meg egy pillanatra! A váratlan hang egy bőségelvű közgazdásztól származik. Hallgassuk őt kellő óvatos­ sággal. Ha kíváncsiak vagyunk rá, szavait olvashatjuk akár a The

Economist, akár a The Wall Street Journal hasábjain vagy a gaz­ dasági versenyhivatalokban és egyéb, politikailag meglehetősen konzervatív intézményekben termelt tonnányi fehér papíron. Sze­ mélyiségének megjelenítéséhez ezekből a forrásokból merítet­ tem, annyi becsülettel és tisztességgel, amennyi csak lehetséges, hogy elkerüljem a szükségtelen elfogultság veszélyét. A kiegyen­ súlyozott vita érdekében a közgazdászt egy ökológussal fogom kerekasztalhoz ültetni. Higgadt vitát szeretnék látni kettőjük kö­ zött, mert már kicsúsztunk az időből ahhoz, hogy harcba szán­ janak egymással. Engedjük meg magunknak azt a tiszteletteljes feltételezést, miszerint az ökológusnak és a közgazdásznak is egy közös cél lebeg a szeme előtt, az élet megőrzése ezen a gyö­ nyörű bolygón.

A közgazdász a termelésre és a fogyasztásra összpontosít. Ezekre vágyik a világ, ezek az emberiség elsődleges igényei, állítja ő. Ter­ mészetesen igaza van. Minden faj a termelésnek és a fogyasztás­ nak köszönheti létét. A fa megleli és feléli a szükséges tápanyago­ kat a talajból és a levegőből, a leopárd elejti és megeszi a szarvast.

A földműves pedig mindkettőt eltisztítja az útból, hogy teret ad­ jon a gabonának, amit pedig ő fogyaszt el. A közgazdász gon­ dolkodása a racionális választás modelljén és a közeli időtávlato­ kon alapul. Az általa használt paraméterek a nemzeti össztermék, a kereskedelmi egyensúly és a versenyindex. Elnökségi irodákban tárgyal, Washingtonba utazik, alkalmanként felbukkan televíziós talk show-kban. Meggyőződése szerint a bolygó szünet nélkül vi­ rágzik és még mindig kiaknázatlan.

Az ökológus világnézete ettől lényegesen eltér. Figyelmét a nem 52

A PALACK NYAKA

fenntartható terméshozamok, a kiapadó vízkészletek és a veszélybesodort ökoszisztémák kötik le. Az ő hangját is hallani, bár egy­ előre elég halkan, de szava így is néha eléri a kormányköröket és a gazdasági élet főszereplőit. Civil szervezetek elnökségében fog­ lal helyet, cikkeket ír a Scientific Americannek, és alkalmanként meghívják Washingtonba. Véleménye szerint a bolygó erőforrásai kimerültek, mi pedig komoly gondoknak nézünk elébe.

A közgazdász „Lazítsunk! Két évszázadnyi riogatás ellenére az emberiség még mindig élvezi a példa nélküli fejlődés gyümölcseit. Vannak kör­ nyezeti problémák, természetesen, de ezeket meg tudjuk oldani.

Tekintsük őket úgy, mint egy gyártási folyamat melléktermékeit, amiktől meg kell tisztítani az üzemet. A világgazdasági körkép biztató állapotot mutat. Az ipari országok nemzeti összterméke folyamatosan gyarapodik. A recesszió ellenére az ázsiai kistigri­ sek beérték Észak-Amerikát és Európát. Mindenhol a világon mér­ tani haladvány szerint nő a termelés és a szolgáltatás mértéke. Az egy főre jutó bevételek és a húsfogyasztás szintje 1950 óta töret­ len lendülettel emelkedik. Habár ugyanebben az időszakban a vi­ lágnépesség robbanásszerű növekedésnek indult, és elérte az évi 1,8%-ot, a gabonatermelés, amely a világ szegényebbik fele kaló­ riaszükségletének több mint felét teszi ki, bőven tartotta az üte­ met. így 1950 és 1980 között az egy főre jutó termelés 275 kg-ról 370 kg-ra emelkedett. A fejlődő országokban kitermelt erdők vég­ re regenerálódni kezdtek, megközelítőleg abban az iramban, ahogy pusztításuk zajlik. A növényi rostanyagok mennyisége világszer­ te csökken - ez kétségtelenül súlyos probléma -, de a belátható jövőben nem várható globális hiány kialakulása. A megfelelő er­ dőgazdálkodás jelenti a megoldás kulcsát, az iparban felhasznált faanyag 20%-a már ma is ültetvényekről származik.

53

AZ ÉLET JÖVŐJE

A társadalmi folyamatok párhuzamosan futnak a gazdasági nö­ vekedéssel. Lassan emelkedik az írástudók aránya, ezzel együtt pedig a nők is szabadabbá és politikailag erősebbé válnak. A de­ mokrácia, mint a kormányzás aranymércéje országról országra terjed. Az informatikával - elsősorban az internettel - megerősí­ tett kommunikációs forradalom felgyorsította a kereskedelem globalizációját és egy sokkal átfogóbb nemzetközi kultúra kiala­ kulását.

Malthus szelleme bő két évszázadon keresztül kísértett a futuristák álmaival. Az exponenciális népességnövekedés, ahogy a vészmadarak huhogták, át fogja lépni a Föld eltartóképességét és káoszba, háborúba, éhínségbe taszítja az emberiséget. Alkalman­ ként ez a lehetőség sajnos valóban bekövetkezett, de csak lokális szinten. S akkor is inkább a rosszul tervezett politikai irányítás­ nak volt köszönhető, mintsem a malthusiánus matematikának.

Az emberi lelemény mindig képes volt megoldani a növekvő né­ pesség problémáját, és egyre többen élvezhették a gyarapodás hasznát. A zöld forradalom, mely drámai mértékben megemelte a fejlődő országok gabonatermelését, csak egy a sok kiemelkedő példa közül. Új technológiákkal ez a siker megismételhető. Miért kételkednénk az emberi találékonyságban, ami megtart minket ezen a felfelé ívelő görbén?

Leleménnyel és kitartással formálta a természetet az ember saját hasznára. Egy vad és barátságtalan világból pompázó kertet vará­ zsoltunk, és a Föld sorsa az ember végső dominanciája lett. A sú­ lyos zavarok, melyeket mi okoztunk, gond nélkül mérsékelhetők és visszafordíthatok, amíg nem állunk le a munkával.”

54

A PALACK NYAKA

A természetvédő „Való igaz, az emberi élet feltételei sok szempontból drámai mér­ tékben javultak. De te csak a kép felét mutattad be, és bármennyire is tiszteletben tartom a felhasznált logikai összefüggések valóságtartalmát, ez az ábrázolásmód több mint veszélyes. A te világképed szerint az emberiség megtanulta, miképp teremtsen meg egy gaz­ daságvezérelt édenkertet. Még egyszer mondom, igazad van, illet­ ve igazad lenne, ha egy végtelen kiterjedésű és korlátlanul formál­ ható bolygó felszínén állnánk most. Még számodra is kézenfekvő kell legyen, hogy a Föld véges kiterjedésű és a természeti környe­ zet meglehetősen törékeny. Senki sem fogja a GDP-t és a nagyválla­ latok éves jelentéseit nézegetni, mikor megpróbálja a világ hosszú távú gazdasági jövőjét hihetően előrevetíteni. Ha meg akarjuk ér­ teni a valós világot, kénytelenek vagyunk igénybe venni az erőfor­ rás-szakértők és ökológus-közgazdászok kutatási jelentéseit. Ők azok a szakemberek, akik egy pontosan körülhatárolt egyensúlyi állapotot keresnek, amibe beleépítik a gazdasági növekedés által a bolygótól megkövetelt költségeket is.

Az elemzőknek ez az új nemzedéke határozottan állítja, hogy a jövőben már nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, misze­ rint a gazdasági és társadalmi folyamatok erősen függnek a kör­ nyezeti erőforrásoktól. Ez jelenti a gazdasági növekedés valós tar­ talmát - beleértve az egész természetet -, nem csupán a termelés és a pénzforgalom mértéke. Egy meggondolatlan ország, amely letarolja az erdőit, kiaknázza a teljes vízkészletét, vagy földjeinek talaját hagyja elmosni anélkül, hogy ennek az árát egyszer kiszá­ molná, egész egyszerűen reménytelen gazdasági jövő elé néz.

Ugyanattól a szellemi vakságtól szenved, mint azok, akik tönkre­ tették a bálnakereskedelmet. Ahogy a vadászati és feldolgozási technikák fejlődésnek indultak, emelkedni kezdett a bálnafogás mennyisége is, és az ipar felvirágzott. De a bálnapopulációk szá­ 55

AZ ÉLET JÖVŐJE

ma folyamatosan csökkent egészen addig, míg végletesen túlha­ lászták őket. Számos faj, köztük minden idők legnagyobb emlős­ állata, a kékbálna, a kipusztulás szélére került. A folyamat egye­ nes következményeként leállították a bálnavadászatot. Terjesszük ki az eszmefuttatást a csökkenő talajvízszintre, a kiszáradó folyókra, az egy főre jutó szántóföldek zsugorodására, és mindjárt magunk előtt látjuk a teljes képet.

Tételezzük fel, hogy az általános elvek szerint számított globális gazdasági teljesítmény, mely jelenleg 31 billió dollár, egészséges ütemben évente 3%-kal gyarapodik. így elméletileg 2050-re elérné a 138 billió dollárt. Ha csak egy gyors fejszámolást végzünk, már abból is kiderül, hogy ez az összeg a világ teljes népességének, a jelenlegi életszínvonalat tekintve, megfelelő megélhetést tudna biz­ tosítani. Úgy tűnik, hogy az utópia megvalósulhat! Akkor mégis mi a csapda ebben a levezetésben? Csupán az, hogy közben a környe­ zetünk omlik össze körülöttünk. Ha természeti erőforrásokat, kü­ lönösképp az édesvizet és a termőtalajt az eddigi ütemben éljük fel, a gazdaság fejlődése veszíteni fog lendületéből. Ennek pedig egyenes következménye lesz, hogy a szántóföldek területét kény­ szerűen növelni kell majd, ami pedig el fogja söpörni a világ nö­ vényzetének és állatvilágának nagy részét. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem ez a kilátás aggaszt a legjobban.

A művelés alá vont földek aránya - vagyis az ökológiai lábnyom mérete -, túl nagy ahhoz, hogy a bolygó képes legyen fenntartani, ennek ellenére kiterjedése tovább növekszik. Egy nemrégiben ké­ szült tanulmány elemzése szerint a Föld fenntartható kapacitását már 1978-ban sikerült túllépni. Az évezred végére pedig 1,4-szeresen meg is haladtuk a fenntartható teljesítőképességet. Ha a fel­ szín 12%-át sikerült is volna félretenni a természeti környezet szá­ mára - ahogy az 1987-es Brundtland-jelentésben javasolták -, akkor ezt a kapacitásértéket korábban, 1972-ban elértük volna.

Röviden, a Föld hamarosan elveszti regenerálódási képességét, 56

A PALACK NYAKA

hacsak nem fogjuk vissza a fogyasztás mértékét, vagy nem növel­ jük a termelés volumenét”.

A fent bemutatott két gazdasági jövőkép dramatizálásával nem az volt a szándékom, hogy egymás mellett létező, eltérő er­ kölcsi világnézeteket állítsak szembe. Mindenki, aki felelős­ séget érez úgy a gazdaság, mint a környezet iránt, egyazon kultúrának a tagja. A két vitapartner nézőpontja elsősorban azért különbözik, mert tudatuk az életnek nem egyforma lép­ tékű tér-idő skálájához kötődik. Kiindulási pontjaik eltérnek a világ helyzetének előrejelzésekor figyelembe vett faktorok tekintetében, a gondolatilag áthidalt időtartomány hosszában és a nem-emberi életformák felett érzett felelősség mértéké­ ben. A legtöbb kortárs közgazdász, illetve politikai szempont­ ból zömében konzervatívnak minősíthető szóvivőik tisztában vannak azzal, hogy világunk véges és az emberi népesség mérete már nem növelhető lényegesen nagyobbra. Világosan látják az ember szerepét a természeti környezet elpusztításá­ ban, csak éppen nem szánnak elegendő időt az erről való el­ mélkedésre.

A természetvédelmi látásmód szerencsére terjedni kezdett. Ta­ lán eljött az ideje annak, hogy ne egyszerűen „természetvédő szemléletnek” nevezzük, mintha még mindig kissé kilógna a leg­ fontosabb emberi tevékenységek fő vonalából, hanem lassan átke­ resztelhetjük realista világnézetnek. Egy realisztikus alapokon ki­ dolgozott és irányított gazdasági rendszert képzeljünk el, amiben a kiegyensúlyozott költségvetés rutinszerűen folyik. Ebben a hagyo­ mányos nemzeti össztermék (GDP) használatát felváltja a széle­ sebb lefedést biztosító valós fejlődési mutató (GPI - Genuine Progress indicator), amely magában foglalja a gazdasági tevékeny­ ség környezeti költségeinek becslését is. Már szép számmal élnek 57

AZ ÉLET JÖVŐJE

köztünk közgazdászok, tudósok és politikai vezetők, akik helyes­ léssel fogadják a változtatási szándékot.

Mik lennének tehát a népesség és a környezet leglényegesebb jellemzői? Létező adatbázisokból juthatunk hozzá a válaszokhoz, és egyúttal szemléltetni is tudjuk azt a palacknyakat, amin az emberiség és a földi élet egyéb szereplői napjainkban átpréselődni kényszerülnek.

Valamikor 1999. október 12. környékén a világnépesség száma átlépte a 6 milliárdot. A szaporodás évi 1,4%-os rátával folytató­ dott, és ebben az ütemben naponta 200 ezer emberrel, vagyis he­ tente egy nagyváros lélekszámával növelte az emberi populáció méretét. A ráta ugyan elkezdett csökkenni, de még ma is expo­ nenciálisnak tekinthető. Eszerint pedig a több ember gyorsabb növekedést jelent, és ez a felpörgés a csillagászati értékekig foly­ tatódik, hacsak a trend meg nem fordul, és a növekedési ráta nul­ lára vagy az alá nem csökken. Az exponenciális görbe szerint az 1950-ben született emberek voltak az elsők a történelemben, akik még életükben látták a világnépesség megduplázódását 2,5 milliárdról a mai több mint 6 milliárdra. A XX. században több ember látott napvilágot, mint amennyi fajunk történelmében azt meg­ előzően élt. 1800-ban ez a szám körülbelül 1 milliárd, de még 1900ban is csupán 1,6 milliárd lehetett.

Az emberi populáció XX. századi növekedése sokkal inkább ha­ sonlít a baktériumokéra, mint a főemlősökére. Amikor a Homo sa­

piens elérte a hatmilliárdot, egyúttal egy másik határt is átlépett; százszorosán meghaladta bármely nagy testű faj biomasszáját, mely valaha élt a Földön. Sem mi, sem a bioszféra többi élőlénye nem lenne képes még egyszer elviselni ilyen léptékű gyarapodást száz év alatt.

A múlt század végén már megmutatkoztak az enyhülés első je­ lei. A világ egyes területein, Európában, Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában és Ázsia nagyobbik részén az emberek szép 58

A PALACK NYAKA

lassan kezdték levenni lábukat a gázpedálról. Az egy nőre jutó gyermekszám 1960 és 2000 között 4,3-ról 2,6-ra esett vissza. Azon­ ban a zéró populációnövekedéshez (ahol a születések és halálo­ zások száma egy állandó populációméretet tart fenn) ezt 2,1-re kellene leszorítani. A 2,0 feletti egytizednyi többlet ellensúlyozza a csecsemő- és gyermekhalandóságot. Amíg a szaporodási ráta akár csak leheletnyivel is, de fölötte van a 2,1-nek, exponenciális népességgyarapodással kell számolnunk. A képlet azt jelenti, hogy ugyan fokozatosan lassuló ütemben, de az emberiség még mindig olyan haladvány szerint növekszik, aminek a végén - természete­ sen elméletben, és megfelelően hosszú rendelkezésre álló idő mellett - ez a tömeg meghaladhatná a bolygónkét, sőt az ismert Világegyetemét is. A bemutatott matematikai elmélkedéssel csak szemléltetni szeretném, hogy nincs olyan kicsinyke pozitív elté­ rés a zéró szaporodási rátától, ami hosszú távon fenntartható len­ ne. Másrészről viszont, ha az átlagos gyermekszám 2,1 alá csök­ ken, negatív exponenciális szaporodás áll elő és a népesség száma csökkenni kezd. Természetesen nem lehet a 2,1-ről, mint egy éles határról beszélni, ezzel túlságosan leegyszerűsítenénk a kérdést.

Az orvostudomány és az egészségügyi közpolitika fejlődése az értéket a szükséges minimális 2,0 felé mozdíthatja el, míg az éhín­ ségek és háborúk a halálozás növekedésével jóval 2,1 fölé emel­ heti. Világméretekben azonban a lokális vagy időleges statisztikai ingadozások elmosódnak, kiegyenlítik egymást, és továbbra is a szigorú demográfiai törvények érvényesülnek. Ezek pedig semmi mást nem közvetítenek felénk, mint hogy a mértéktelen lélekszámemelkedés túlterhelte a Földet.

A 2000. esztendőre Nyugat-Európa összes országában a ráta 2,1 gyermek/nő érték alá csökkent. (Szinte mindegyik kelet-európai országban is. - A ford.) Olaszország élen járt e tekintetben a maga 1,2-es értékével (ennyit a születéspárti vallási doktrínák erejéről).

59

AZ ÉLET JÖVŐJE

Thaiföld úgyszintén átlépte ezt a bűvös határt, csakúgy, mint az Egyesült Államok nem bevándorló népessége.

Mikor egy ország eléri a zéró növekedéshez szükséges születé­ si rátát (vagy akár alá is megy), az nem rögvest vonja magával a populáció abszolút csökkenését. Ne feledjük, hogy a korábbi fel­ felé ívelő szakaszban születettek csak évekkel később fognak a népesség gyarapodásához hozzájárulni, mikor fiatalemberként elérik termékenységi csúcsukat. Amint ez a korcsoport, vagyis a gyermeknemző népesség aránya fogyásnak indul, és a társadalom koreloszlása a zéró populációnövekedési szinten stabilizálódik, akkor fog bekövetkezni a népesség tényleges csökkenése. (Ma­ gyarországon ehhez nagymértékben hozzájárult a halálozási ráta látványos növekedése az 1%0-1970-es években. - A ford.) Vagyis mikor egy nemzet a határvonal alá megy, el kell telnie egy néhány éves késleltetési időszaknak, mire a változás kézzelfogható lesz.

Olaszország és Németország már elérte az abszolút negatív növe­ kedés fázisát.

A sok helyen jelentkező népességcsökkenés három összekap­ csolódó társadalmi tényezővel magyarázható: a tudomány és a technika által vezérelt gazdaság globalizációjával, a falusi népes­ ség városokba áramlásával, és e kettő együttes hatásaként a nők érdekérvényesítésének megerősödésével. A nők szabadabbá válá­ sa mind társadalmi, mind gazdasági értelemben kisebb gyermek­ számot eredményezett. Az általuk választott korlátozott szaporo­ dás hihetetlen nagy szerencse, szinte csodának tekinthetjük, az emberi természet igazi ajándékának a jövő nemzedék számára.

Gondoljunk bele, történhetett volna akár fordítva is, hiszen a jobb körülmények közt élő, szociális béklyóiktól megszabadult nők dönthettek volna a mennyiségi utódnemzés mellett. De nem ezt tették. Inkább a számszerűen kevesebb, de több odafigyeléssel nevelhető, egészségesebb, tanultabb gyermek vállalását választot­ ták, szemben a nagycsaláddal. Egymástól függetlenül, egyidejű60

A PALACK NYAKA

leg hozták meg a kedvező döntést. A tendencia úgy tűnik terjedő­ ben van, és talán hamarosan egyetemessé válik. Jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A szociológusok gyakorta jelentik ki, hogy az emberiséget elsősorban saját ösztönei veszélyeztetik, köz­ tük a törzsiséggel, az agresszióval és a kapzsisággal. Hiszek ben­ ne, hogy a jövő demográfusai ki fogják mutatni, mekkora szerepet játszott az anyai ösztön fent leírt megnyilvánulása az egész embe­ riség fennmaradása szempontjából.

A kisebb családok létrehozásának általánossá váló tendenciája - amennyiben folytatódik - meg fogja állítani a népességnöveke­ dést, sőt egy ponton vissza fogja fordítani. A világnépesség szá­ ma elér egy csúcsot, majd csökkenni kezd. Vajon hol lesz ez a csúcs, és mikor fogjuk elérni? S vajon hogy fogja kibírni a termé­ szet azt az időszakot, amíg az emberiség eljut addig a pontig?

Az ENSZ Gazdasági és Társadalmi Ügyek Osztályának Népese­ dési Csoportja 1999 szeptemberében egy 2050-ig tartó előrejel­ zést bocsátott ki, a nők termékenységének függvényében négy lehetséges modellre alapozva. Ha az egy nőre jutó gyermekszám azonnal (2000-ben - A ford.) kettőre csökkenne, a világ népes­ sége 2050-ben 7,3 milliárd körül stabilizálódna. Ez a csökkenési ütem természetesen nem következett be, és nem is várható az elkövetkezendő jó néhány évtized alatt. Vagyis a 7,3 milliárd valószínűtlenül alacsony szám. Ha a termékenységi ráta csökke­ nése az elmúlt évekkel megegyező ütemben folytatódik, akkor 10,7 milliárd emberrel kell számolnunk 2050-ben, és még né­ hány évtizednek el kell telnie a csúcs eléréséig. Tételezzük fel, hogy az átlagos gyermekszám azon az értéken marad, ahol nap­ jainkban is van. Akkor 2050-re 14,4 milliárdra fog gyarapodni a világnépesség. Végül pedig képzeljük el, hogy a termékenység csökkenése némiképp felgyorsul az elkövetkező években, és hamarosan alatta lesz a 2,1-es értéknek. Ebben az esetben a század közepén 8,9 milliárd ember él majd a Föld felszínén. A 61

AZ ÉLET JÖVŐJE

növekedés még egy rövid ideig folytatódni fog, de egyre csökke­ nő iramban. Közülük ez utóbbi forgatókönyv megvalósulása a legvalószínűbb. Eszerint a világ népessége valószínűleg a XXI. század végén, valahol 9 és 10 milliárd közt fogja elérni maximu­ mát. Ha a népességszabályozási erőfeszítések eredménnyel jár­ nak, úgy a csúcsérték közelebb kerül a 9-hez, mint a 10-hez.

A rendszerben elég sok a bizonytalansági tényező ahhoz, hogy óvatos derűlátásunkat igazoljuk. Azok a nők, akiknek megadatik a választás lehetősége, és megfizethetik a különféle fogamzásgát­ ló módszereket, a gyakorlatban élnek is a születésszabályozás le­ hetőségével. Arányuk azonban szélsőséges értékek közt változik az egyes országok között. Európában és az USA-ban például eléri a 70%-ot, de Thaiföld és Kolumbia sem marad le jelentősen. Indo­ néziában viszont már csak 50%-ról tudunk, Bangladesben és Ke­ nyában épp hogy elérte a 30%-ot, míg Pakisztánban 10% körül mozog. Az egyes nemzeti kormányok határozott szándéka - vagy legalábbis egyetértése - biztosíthatja csak a születésszabályozás szintjének emelkedését világszerte. Példának okáért 1996-ban már 130 országban működtek családtervezési tanácsadó szolgálatok.

A fejlődő országok több mint felében létezik hivatalos népesedéspolitika, a gazdasági és katonapolitikájuk mellett. A többi nemzet 90%-a határozott szándékát fejezte ki, hogy folytatja a sort. Az Egyesült Államok, ahol a kérdés még ma is tabunak minősül, le­ hangoló kivétel maradt.

Nem állíthatjuk, hogy a fejlődő országok népesedésszabályozá­ si hulláma túl korán érkezett volna. A világ természeti környeze­ tének sorsa törvényszerűen az ő kezükbe került. Elméletileg most már rajtuk múlik a globális népességnövekedés mértéke, és félő, hogy az életszínvonal emelése iránti igényük követelőző lesz. Rep­ rodukciós kapacitásuk következményei összetettek és igen mé­ lyenszántóak. A fejlődő világban élő népek már most lényegesen fiatalabbak, mint az ipari társadalmak, és a folyamat még nem állt 62

A PALACK NYAKA

meg. Lagos, Manaus, Karachi és a harmadik világ egyéb nagyvá­ rosainak utcáit gyerekek egész óceánja lepi el. Egy tapasztalatlan európai vagy észak-amerikai utazónak úgy tűnhet, az egész város egy hatalmas iskola, ahol épp tízórai szünetet tartanak. A Föld országai közül legalább 68-ban a 15 évesnél fiatalabb népesség aránya eléri a 40%-ot. Nézzünk meg néhány példát az 1999-es adatok közül: Afganisztán 42,9%, Benin 47,9%, Kambodzsa 45,5%, Etiópia 46%, Grenada 43,1%, Haiti 42,9%, Irak 44,1%, Líbia 48,3%, Nicaragua 44,0%, Pakisztán 41,8%, Szudán 45,4%, Szíria 46,1%, Zimbabwe 43,8%.

Azok az országok, melyek túl szegények és társadalmuk tetemes részét a fiatal korosztályok teszik ki, általában még a minimális egészségügyi és oktatási szolgáltatásokat sem képesek népük szá­ mára biztosítani. Habár az olcsó és szakképzetlen munkaerő bősé­ gének lehet néminemű gazdasági előnye, sajnos egyúttal utat nyit a véres etnikai konfliktusok és háborúskodás előtt is. Ahogy a né­ pesség gyarapodása tovább fokozódik, a vízkészletek és a termő­ földek tovább zsugorodnak, az ipari társadalmaknak egyre széle­ sebb fronton kell szembenézniük a kétségbeesett bevándorlók tömegével, valamint a nemzetközi terrorizmus terjedésével. Végre megértettem azt a tanácsot, amit sok évvel ezelőtt kaptam, mikor a természeti környezettel kapcsolatos nézeteimet fejtettem ki az el­ nöki tudományos tanácsadónak: a külügyi tevékenység a legfőbb támaszunk.

Mennyi embert képes bolygónk eltartani, ha kapacitását a leg­ végső határokig feszítjük? Csak megközelítő választ adhatunk, ami több eshetőség között mozog, mivel három bizonytalan kimenete­ lű tényező is befolyásolja: milyen hosszú ideig kell ezt az állapotot fenntartanunk, mennyire egyenletesen tudjuk a javakat szétoszta­ ni, és milyen életszínvonalat szánunk az emberiség többségének.

Vegyük a táplálékot, amit a közgazdászok gyakran használnak az eltartóképesség jellemzéséhez. Az emberiség legfontosabb kaló­ 63

AZ ÉLET JÖVŐJE

riaforrását a gabona jelenti. A jelenlegi adatok szerint világterme­ lése évi kétmilliárd t-ra tehető. Ez elméletben elegendő lenne 10 milliárd indiai táplálására, akik kulturális szokásaik következ­ tében, illetve a nyugati mérték szerint igen kevés húst fogyaszta­ nak és zömében növényi táplálékon élnek. Ugyanez a mennyiség csupán 2,5 milliárd amerikait tudna életben tartani, akik - szintén hagyományaiknak köszönhetően -, a gabona jelentős részét állatállományuk etetésére használják fel.

India és más fejlődő országok feljebb jutása a táplálkozási lán­ con problematikus kérdés. Ha a talajerózió és a vízkészletek kiak­ názása a jelenlegi ütemben folyik egészen addig, mire elérjük a remélhetőleg - 9-10 milliárdos népesedési tetőpontot, az élelem­ hiány elkerülhetetlennek tűnik. Két lehetőségünk van elkerülni az ínséget. Vagy az ipari társadalmak váltanak egy kevésbé hús­ központú táplálkozás irányába, vagy pedig világszerte megnövel­ jük a termőföldek arányát legalább 50%-kal.

A bioszféra korlátai rögzítettek és a palack nyaka, amin át kell préselnünk magunkat, létező valóság. Bárki, akinek az elméjét nem borítja eufórikus önkívület, tisztán látja, hogy akármit is teszünk, a Föld fajunkat támogató eltartóképessége a végéhez közeledik.

Már most kisajátítottuk a bolygó zöld növényei által termelt szer­ ves anyag 40%-át. Ha mindenki egyetértene egy inkább vegetáriá­ nus étrend felvállalásával és nagyon kevés vagy semennyi húsfo­ gyasztással, a jelenlegi 1,4 milliárd ha szántóföld mintegy 10 milliárd embert tudna ellátni. Ha az ember képes lenne az összes, fotoszintézis által a szárazföldön és a tengereken keletkező ener­ giát (kb. 40 billió W), mint táplálékot hasznosítani, a bolygó ka­ pacitása 17 milliárd emberig lenne feszíthető. De még mielőtt el­ érnénk a legvégső határokig, a Föld az emberi élet számára valódi pokollá válna. Természetesen mindig adódnak egérutak. A kőolajkészleteket át lehet váltani táplálékká, amíg ki nem merülnek. A nukleáris energiát fénytermelésre is fel lehet használni, amivel 64

A PALACK NYAKA

segíthetjük a fotoszintézist. Ezzel a növények növekedése függet­ lenné válna a napsugárzástól, mi pedig még több táplálékot nyer­ nénk. Az emberiség reménykedhet abban is, hogy egyszer átala­ kul egy olyan társadalommá, amit az asztrobiológusok II. típusú civilizációnak hívnak. Vagyis képesek lennénk a Nap teljes ener­ giájának felhasználásával támogatni az emberiség létét a Földön és a Naprendszer többi bolygójára telepített kolóniákban. (Gala­ xisunk egyetlen intelligens létformája sem jutott el erre a szintre, különben valószínűleg már észleltük volna jeleiket valamelyik, a Földön kívüli életet kutató program, például a SETI segítségével.)

Azt gondolom, a fent bemutatott határok nem kecsegtetnek olyan jövővel, ami miatt feltétlenül ki kellene próbálnunk, meddig bír­ juk fenntartani szaporodási őrületünket.

A környezeti változások és a népesedési nyomás mintájának központja a Kínai Népköztársaság, melynek lélekszáma 1,2 milli­ árd volt 2000-ben. Az egész világ egyötöde. A demográfusok azt valószínűsítik, hogy 2030-ra ez a mennyiség felkúszik 1,6 milliárdig. 1950 és 2000 között Kína lakossága 700 millió fővel gyarapo­ dott, ez több mint amekkora a teljes világnépesség volt az ipari forradalom kezdetén. A felduzzadt embertömeg nagy része a Jang­ ce és a Sárga-folyó völgyében zsúfolódott össze, egy akkora terü­ leten, mint az USA keleti fele. Az amerikaiak durván ugyanerről a szintről indultak, de földrajzi helyzetük kifejezetten áldásos volt.

Népességrobbanásuk ideje alatt - mikor a köztársaság születése­ kor számolt 2 millió főről lélekszámúk 270 millióra duzzadt 2000ig - egy gyakorlatilag lakatlan, de mérhetetlenül termékeny konti­ nens nyílt meg terjeszkedésük előtt. A duzzadó népesség, akár egy nyugat felé tartó dagályhullám, kitöltötte az Ohio völgyét, a Prérit és végül a csendes-óceáni partvidék völgyeit is. A kínaiak­ nak azonban nincs hová elvándorolni. Nyugatról terméketlen hegy­ ségek és sivatagok állják útjukat, délen más civilizációk ellenállá­ sával kell számolniuk. így népességük azon a szent helyen válik 65

AZ ÉLET JÖVŐJE

egyre sűrűbbé, ahol őseik évezredeken keresztül művelték a föl­ det. Kína egy túlzsúfolt szigethez vált hasonlóvá, mint egy hatal­ mas méretű Jamaica vagy Haiti.

Lévén intelligens és találékony nép, mindent megtett, ami le­ hetséges volt. Napjainkban Kína és az Egyesület Államok a két legnagyobb gabonatermelő állam a Földön, együttesen az élelmi­ szerek már aránytalanul nagy mennyiségét állítják elő. Azonban Kína népessége közel került ahhoz a ponthoz, hogy hamarosan több élelmiszerre lesz szüksége, mint amennyit megtermelni ké­ pes. Egy kutatócsoport 1997-ben olyan tartalmú jelentést küldött az USA Nemzeti Hírszerző Tanácsának (NIC), melynek előrejel­ zése szerint a 2025. esztendőben Kínának 175 millió tonna gabo­ nára lesz szüksége. Előrevetítve a fejlődési irányt, 2030-ban ez el fogja érni a 200 millió tonnát, azt a mennyiséget, amit jelenleg a kínai mezőgazdaság megtermelni képes. A modellben rejlő hibalehetőség ezt az értéket feljebb vagy lejjebb mozgathatja, de a cse­ lekvési stratégia kidolgozásakor a derűlátás a létező legrosszabb hozzáállás, mikor a tét ilyen magas. 1997-et követően Kína elindí­ tott egy tartományi szintű válságprogramot azzal a céllal, hogy az exportkapacitás fokozása érdekében növelje gabonatermelését. Az erőfeszítés sikeres volt, de már maga a kormányzat is beismerte, hogy valószínűleg csak tiszavirág-életű lesz. A program következ­ ményeként művelés alá kerülnek a peremvidékek, nagyobb lesz az egy hektárra jutó környezeti károsodás mértéke, és rohamos tempóban merülnek ki az ország vízkészletei.

A NIC-jelentés szerint a kínai termelésben keletkező hiány ta­ lán pótolható lesz az Öt Nagy gabonaexportőr, az USA, Kanada, Argentína, Ausztrália és az EU által. De ezen domináns termelők exportja, míg 1960 és 1970 között lassú emelkedéssel kúszott fel­ felé, gyakorlatilag megragadt az 1980-as szinten. A létező mezőgazdasági kapacitás és technológia mellett, úgy tűnik, a kibocsá­ tás szintje nem fog jelentős mértékben megemelkedni. Az Egyesült 66

A PALACK NYAKA

Államok és az Európai Unió máris visszatérni látszik a földeken történő termeléshez, amivel a korai agrár áruprogramok alatt hagy­ tak fel. Ausztrália és Kanada erősen függ a száraz területek műve­ lésétől, és lehetőségeiknek az alacsony éves csapadékmennyiség szab határt. Argentínának van ugyan némi terjeszkedési lehetősé­ ge, de viszonylag kis méretének köszönhetően a gabonatermelés elérhető maximuma csupán évi 10 millió t-val fogja a jelenlegi szin­ tet meghaladni.

Kína egyik lábbal a felszín alatti forrásokból és a nagy folyókból származó víz öntözéses hasznosítására támaszkodik, a bővítés leg­ nagyobb akadálya földrajzi jellegű. A kínai mezőgazdaság kéthar­ mada északon található, a vízkészletek háromnegyede viszont dé­ len, ami gyakorlatilag a Jangce völgyével egyenlő. Az északi vízbázist, beleértve a Sárga-folyót, a Hait, a Huait és a Liaót, a teljes kimerülés közelébe sodorta a határtalan méretű öntözés és háztar­ tási vízhasználat. A Jangcével együtt ezek a régiók adják Kína élel­ miszer-termelésének háromnegyedét és népességéből 900 millió főt tartanak el. A Sárga-folyó részleges évi kiszáradása már 1972ben megindult, és területileg a Santung tartomány fővárosától, Csinantól egészen a tengerig tartó szakaszt érintette. 1997-ben a folyó 130 napra kiszáradt, aztán újratelítődött, majd ismét kiszá­ radt, de ekkor már rekordnak számító 226 napra. Mivel Santung tartomány adja Kína búzatermelésének egyötödét, a kukoricának pedig az egyhetedét, a Sárga-folyó „működési zavarai” cseppet sem mondhatók következményektől mentesnek. Önmagában az 1997es gabonaveszteség elérte az 1,7 milliárd dollárt.

Időközben az északi síkságok talajvízszintje rohamos tempóban kezdett süllyedni, és az 1990-es évek közepére elérte a 1,5 m/év át­ lagos rátát. 1965 és 1995 között Peking alatt a talajvízszint 37 m-t esett!

Szembenézve a Sárga-folyó vízgyűjtőjének immár krónikus elég­ telenségével, a kínai kormány egy új gát felépítését irányozta elő.

67

AZ ÉLET JÖVŐJE

A Hsziaolangdi-gát méreteit és kapacitását csupán a Jangcére emelt Három Szurdok Gát haladja meg. Hsziaolangditól azt várják, hogy mind az árvizek, mind az aszály problémáját meg tudja oldani.

További tervek születtek olyan átemelő csatornák megépítésére, melyek a Jangcéből - ami sosem szárad ki az év folyamán - a Sárga-folyóba és Pekingbe vezetik a vizet.

Ezek a megoldások talán segíteni fognak a kínai mezőgazdasá­ gon, talán nem, de mindenképpen félelmetes mellékhatásokkal riogatnak. Mindenekelőtt ott van a felső folyás környékéről szár­ mazó löszös hordalék, ami a Sárga-folyót a világ legzavarosabb vizévé teszi, és a tervezett víztározót folyamatosan a feltöltődés veszélyével fogja fenyegetni. Egyes tanulmányok szerint 30 éven belül csurig fogja tölteni iszappal.

Kína egy olyan szerencsétlen helyzetbe manőverezte magát, amiben alföldi területei a vízellátás újra- és újratervezésével egy gigantikus hidraulikus rendszerként fognak működni. De nem is ez az alapvető probléma. Az egész ügy legsarkalatosabb pontját Kína rettentően nagy embertömege jelenti. Ráadásul ezek az em­ berek bámulatra méltóan szorgalmasak és törekvőek. Ennek egye­ nes következményeként vízfogyasztásuk már most is nyomasztó­ an magas, és folyamatosan emelkedni fog. Az előrejelzések szerint 2030-ra a lakosság vízigénye négyszeresére, vagyis 134 milliárd tra fog nőni, míg az iparnak ötszörös emelkedés mellett 269 milli­ árd t vízre lesz szüksége. Mindennek közvetlen és drasztikus ha­ tása lesz. Kína 617 városa közül 300 már ma is vízhiánnyal küzd.

A dilemmán, melyet Kínában a mezőgazdaságra nehezedő nyo­ más okoz, különböző mértékben, de a világ többi országa is osz­ tozik. Ahogy az iparosodás előrehalad és az egy főre jutó bevéte­ lek növekednek, a népesség egyre több táplálékot kíván. A nagyobb mértékű hús- és tejfogyasztás szintén feljebb helyezi őket az ener­ giapiramison. Mivel a baromfi és vágóállat ellátásához abszolút mértékben is nagyobb takarmánymennyiségre van szükség, mint­ 68

A PALACK NYAKA

ha az emberek közvetlenül fogyasztanák el a terményt, az egy főre jutó gabonatermelés úgyszintén az egekig fog szökni. Közben a vízkészletek kapacitása nagyjából stagnálni fog. A szabadpiacon a víz mezőgazdasági célú felhasználásának értékét meghaladja az ipari célú alkalmazás. Egy tonna öntözővízzel egy tonna búzát lehet előállítani, ami kétszáz dolláron értékesíthető, de ha a víz bekerül az ipari körforgásba, ott tonnája tizennégyezer dollárt ter­ mel. Mivel Kínában már most is hiányzik az elegendő ivóvíz és termőföld, feltörekvő iparosodása következtében még nagyobb árat fog fizetni a vízért. A mezőgazdaság egyre költségesebbé kezd válni, és hacsak nem sokszorozódik meg hirtelen a rendelkezésre álló vízkészlet, az élelem ára is magasabbra fog szökni. Kérdés, mit fog megoldani mindebből a csillagászati összegű közpénzen megépített Három Szurdok és Hsziaolangdi-gát.

Elméletileg egy jómódú ipari társadalomnak nem kell feltétle­ nül a mezőgazdaságában is önellátónak lennie. Elvileg Kína is ki tudná elégíteni gabonaszükségletét az Öt Nagy által termelt feles­ leg felvásárlásával. Sajnos azonban népessége túl nagy és a ren­ delkezésre álló feleslegkészletek túl szűkösek ahhoz, hogy a vi­ lágpiac szerkezetének megváltoztatása nélkül megoldják a gondot. Önmagában Kína képes lenne annyira felhajtani a gabona árát, ami komoly veszélybe sodorná a jóval szegényebb államok vásár­ lási lehetőségeit. Jelenleg ugyan csökkenő pályára állt a gabona világpiaci ára, de bizonyosan állíthatjuk, hogy ismét emelkedni fog, amint a Föld népessége eléri a 9 milliárd főt.

A probléma, és a forrásszakértők ebben messzemenően egyet­ értenek, pusztán a hidrológiai tervek további bonyolításával nem fog megoldódni. A mezőgazdaság szerkezetét a gabona túlsúlyá­ ról célszerű lenne a gyümölcsök és zöldségek irányába tolni, mi­ vel ezek a termények sokkal munkaigényesebbek és Kínának na­ gyobb versenyképességet biztosítanának. Továbbá igen szigorú vízvédelmi módszereket kell alkalmazni az ipari és háztartási hasz­ 69

AZ ÉLET JÖVŐJE

nálatban, vagy takarékosabb, például csöpögtető öntözési rend­ szerek bevezetését kell végrehajtani, szemben a tradicionális el­ árasztásos és barázdás öntözéses eljárásokkal. A birtokokat ma­ gánkézbe kell juttatni, olyan pénzügyi kompenzációs és támogatási programok mellett, melyek elősegítik a gazdák környezetbarát földművelését.

Eközben a Kína növekedését elősegítő környezeti különadó behajtása, habár ritkán bukkan fel a hivatalos közleményekben, lelombozó formában eszkalálódik. Mindközül legbeszédesebb mutató a vizek szennyezése. Érdemes eltűnődnünk néhány ada­ ton. Kína legnagyobb folyóinak összesített hossza 50 ezer km kö­ rül lehet. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének felmérése szerint ennek mintegy 80%-a már nem alkalmas halak megtelepedésére. A Sárga-folyó olyan mértékben szennyezett krómmal, kadmiummal és egyéb mérgekkel, amik a papírgyárak­ ból, olajfinomítókból kerülnek ki, hogy majdnem teljes hosszá­ ban gyakorlatilag halott víz. A baktériumok és a mérgező hulla­ dék által okozott fertőzések már járványszerű méreteket öltenek.

Kína talán el tudja látni magát élelemmel még a század közepé­ ig, de a feltárt adatok alapján borotvaélen táncol, akármennyi erőt is fektet a további iparosításba és hidrológiai tervezésekbe. Szél­ sőséges helyzete sebezhetővé teszi az országot a történelem sötét fordulataival szemben. Egy háború, egy belső politikai forrongás, kiterjedt aszály vagy a termés megfertőződése zuhanópályára ál­ líthatja a gazdaságot. Más országok pedig képtelenek lennének befogadni az leírhatatlan méretű menekültáradatot.

Kínának sokkal komolyabb figyelemre van szüksége. Nemcsak azért, mert ennek a bizonytalan egyensúlyú gólemnek egyetlen rossz lépése az egész világot megrengetheti, de azért is, mert ő már messzire jutott azon a göröngyös ösvényen, amivel a jelek szerint az emberiség maradék részének hamarosan szembe kell néznie. Ha Kína megoldja gondjait, a leckét alaposan meg kell 70

A PALACK NYAKA

tanulnia minden más nemzetnek is. Gondolok itt elsősorban az Egyesült Államokra, amelynek lakossága tűrhetetlen ütemben túl­ népesedik, saját földjének felélésén és a tengeri világ végletes ki­ aknázásán.

A környezetvédelmet széles körben, és főképp az USA-ban, egy speciális érdekeltségű lobbitevékenységnek fogják fel. E szemel­ lenzős látásmód szerint művelői remegő kézzel állnak a szennye­ zés és a veszélyeztetett fajok felett, eltúlozzák ügyeiket, és olyan mértékben gyakorolnak nyomást az ipari tevékenység korlátozá­ sára a vadvilág védelme érdekében, ami ellene fordul a gazdasági fejlődésnek és a munkahelyteremtésnek.

A környezet védelme ennél sokkal központibb helyzetű, és a fenti képnél jóval fontosabb szerepet tölt be. Tudományos igé­ nyességgel a következőképpen mutathatjuk be a lényegét. A Föld, ellentétben a Naprendszer többi bolygójával, nincs a fizikai egyen­ súly állapotában. Nagymértékben függ a felszínét borító élő bu­ rok minőségétől, amely az élet fenntarthatóságának feltételeit biz­ tosítja. A bioszféra aktivitásának köszönhetően a talaj, a víz és a légkör százmillió évnyi fejlődés után nyerte el jelenlegi minősé­ gét. Ez a minden képzeletet felülmúlóan összetett kéreg, élő te­ remtmények halmaza, melyek nagyon pontosan, az energiának és a szerves anyagnak átláthatatlanul globális ciklusain keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A bioszféra napról napra, óráról órára újjáteremti ezt a világot, és tartja bámulatosan instabil egyensúly­ ban. Az emberi faj ennek az instabilitásnak a rabszolgája. Ha bár­ mely irányban megváltozatjuk a bioszféra működését, a termé­ szeti környezetet szigeteljük el a biológiának ettől a kifinomult táncától. Mikor leromboljuk az ökoszisztémákat és kipusztulás­ ba hajtunk fajokat, egyúttal tönkretesszük a legfontosabb öröksé­ get, amit ez a bolygó nyújtani tud, és ezzel saját létünket is ve­ szélybe sodorjuk.

Nem angyali lények leszármazottaiként érkeztünk erre a világ­ 71

AZ ÉLET JÖVŐJE

ra. De nem is vagyunk idegenek, akik pusztán benépesítették a Földet. Mi itt jöttünk létre, számos fajjal együtt, utunk millió éve­ kig tartott, és még ma is ezer szállal kötődünk a többiekhez. A természeti környezet, amit ilyen nemtörődömséggel és gondatlan­ sággal kezelünk, valaha bölcsőnk és óvodánk volt, ez lett isko­ lánk is és egyelőre ez az egyetlen otthonunk. Meghitt módon al­ kalmazkodtunk különleges feltételeihez, akár a testünkben lévő szöveti rostok vagy az egymásba kapcsolódó biokémiai reakciók, melyek az életben maradásunkat biztosítják.

Ez a környezetvédelem valós lényege. Tulajdonképpen egy ve­ zérfonál azok számára, akik szánakozva tekintenek a bolygó egész­ ségi állapotára. De mégsem nevezhető általános világnézetnek, nem vonz el kellő méretű tömeget elsődleges szenvedélyétől, a sporttól, a politikától, a vallástól vagy az egyéni gazdagodástól.

A környezet iránti viszonylagos érdektelenség, ahogy én látom, az emberi természet sajátja. Agyunk olyan vonalak mentén evolválódott, hogy érzelmileg csupán egy kicsinyke földrajzi közeg­ hez, korlátozott számú rokonsághoz és az időben előre két vagy három generációhoz kötődik. A távolba tekintés mind térben, mind időben szembehelyezkedik a darwini elvekkel. Ösztöneinktől ve­ zérelve hagyunk figyelmen kívül minden olyan messzire vezető lehetőséget, amely nem igényel azonnali felülvizsgálatot. Az em­ berek többsége szerint ez a megfelelő gondolkodásmód. Miért hiszünk ilyen mélyen a rövid távú tervezés erejében? Az ok igen egyszerű és mélyen beleégett paleolitikus örökségünkbe. Évezre­ deken keresztül azok éltek tovább vagy hagytak több utódot ma­ guk után, akik rövid távú előnyökért dolgoztak egy szűk családi és baráti körön belül. Még akkor is, ha közösségi tevékenységük felmorzsolta saját fejedelemségüket vagy birodalmukat. A hosszú távú előretekintés, ami saját leszármazottaikat megóvhatta volna, olyan éleslátást és kiterjedt önfeláldozást kívánt volna, amit ösz­

72

A PALACK NYAKA

töneikből fakadóan képtelenek voltak alapvető jellemvonásaik közé beépíteni.

A környezettudatos gondolkodás nagy dilemmája a rövid és hosszú távú értékek közötti ellentétből fakad. Saját törzsünk vagy országunk számára viszonylag könnyen ki tudjuk válogatni a kö­ zeli jövőre hatást kifejtő tényezőket, de nem jelent bonyolultabb feladatot a távoli jövőben és globális méretekben megjelenő ha­ szon kijelölése sem - legalábbis elviekben. Más részről viszont óriási nehézséget okoz a két látásmód egyesítése egy általánosan elfogadott etikai világnézetben. Nincs azonban más lehetőségünk, mint hogy megpróbáljuk ezt véghezvinni, mert az egyetemes kör­ nyezeti etika az egyetlen járható út, amit taposva az emberiség átjuthat ezen a palacknyakon, ahova bolond módjára beleszorí­ totta magát.

73

HARMADIK FEJEZET

A természet utolsó végvárai A földkerekség vagyona folyamatosan növekszik, amennyiben nemzeti össztermékben és egy főre jutó fogyasztásban számol­ juk. Ha azonban a bioszféra minőségében vizsgáljuk, egyértel­ műen kijelenthetjük, hogy értéke rohamosan csökken. Ez utóbbi mérési módon alapul a piacgazdasággal több tekintetben ellenté­ tes pólusú, úgynevezett természetgazdaság értékelése, melynek aktuális helyzetét az erdőségek, az édesvíz és a tengeri ökoszisz­ témák minőségi állapota befolyásolja. Amennyire a Világbank és az ENSZ Fejlesztési és Környezeti Programjának adatbázisaiból le tudjuk szűrni, az eredmény látványosan ellensúlyozza a hagyo­ mányos GNP-t és az egyéb piaci indexeket. A WWF kimutatásai szerint a természetgazdasági index értéke 1970-1995 között 30%kal zuhant. Az 1990-es évek elejére a csökkenés üteme évi 3%-ra gyorsult fel. A jelenlegi trend sajnos nem azt mutatja, hogy a gör­ be vízszintessé válna.

A környezeti mérőszámok általában nem tartoznak a közgaz­ dasági konferenciák kedvenc témái közé. Egy légkondicionált ho­ telszobából vagy az előadótermekből nézve, egy távoli vidéken zajló erdőpusztulást és a benne élő fajok kihalását könnyűszerrel érezhetjük magunkat kívülállónak az eseményekben. A politikai és pénzügyi irányítók jó része pedig legfeljebb újabb szavazatok begyűjtésére lát lehetőséget abban, ha aláír egy globális termé­ szetvédelmi egyezményt.

Sajnos nagy általánosságban a vallási vezetők sem látnak a kör­ nyezetvédelmi kérdésekben olyan kapcsolódási pontokat, melye­ ken keresztül meg tudnák szólítani az embereket. Annak ellenére 74

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

kevés közöttük az elhivatott természetvédő, hogy jól láthatóan maga a teremtés került veszélybe. Történelmi távlatokból nézve a papság többségének habozó magatartása érthető. Az ábrahámi vallások szent szövegei elenyésző utalást tartalmaznak az élővi­ lág maradék részéről. A vaskorszakban élt írnok már ismerte a háborút, tudta, mi a szerelem és könyörület, világosan megma­ gyarázta, mit jelent a lélek tisztasága, de elképzelése sem volt az ökológiáról.

Az emberiség kilátásairól ma sokkal valóságközelibb képet al­ kothatunk. A túlnépesedés és a környezethez kapcsolódó tudat­ lanság világszerte folyamatosan zsugorítja a természetes élőhe­ lyeket és csökkenti a biodiverzitást. A valós világban, ahol a nyílt piac és a természetgazdálkodás egyenlő súllyal esik a latba, az ember utolsó csatáit vívja az élővilág maradék részével. Ha to­ vább erőltetjük a harcot, pirruszi győzelmet fogunk aratni, ami­ ben először a bioszféra fog veszíteni, majd pedig mi magunk.

Hawaii, Amerika szívet szorítóan gyönyörű állama, egyike a csa­ tamezőknek. A felületes szemlélőnek az édenkert háborítatlan szigetének tűnhet, valójában azonban a biodiverzitás mészárszé­ kével állunk szemben. Amikor az első polinézek partot értek itt az V. század elején, a szigetvilág legalább annyira közel állt a pa­ radicsomi állapotokhoz, mint bármely más földdarabka a boly­ gón. Buja erdeiben és termékeny völgyeiben nem éltek szúnyo­ gok, hangyák, fullánkos rovarok, sem mérges kígyók sem mérgező marású pókok, de még a növények közül is csak néhány fegyve­ rezte fel magát tüskékkel, tövisekkel. A kellemetlenkedő állatok és növények ma már nagy számban fordulnak elő a szigeten, vagy véletlenül vagy szántszándékkal, de az ember hurcolta be mind­ egyiket.

Az ember előtti Hawaii biológiailag sokszínű és egyedülálló volt.

Tengerpartjaitól fel egészen a legmagasabb hegycsúcsokig nem kevesebb mint 145 madárfajnak adott otthont, melyből 125 kizá­ 75

AZ ÉLET JÖVŐJE

rólag itt élt. Őshonos sasok siklottak a sűrű erdők felett, alattuk pedig hosszú lábú baglyok és színpompás mézmadarak hada nyüzsgött. A talaj szinten egy röpképtelen íbiszféle keresgélt tel­ jes egyetértésben a lúdméretű moa nalóval, aminek teknősszerű, görbe csőre erősen emlékeztetett a mauritániai dodóéra. Majdnem az összes bennszülött állat kihalt mára a szigetekem Az eredeti madárfaunának csupán 35 faja élte túl az ember megjelenését, ezek közül is legalább 24 veszélyeztetettnek minősül, sőt minden harmadik annyira megritkult, hogy valószínűleg már lehetetlen megmenteni. Néhány túlélő, elsősorban a kistermetű mézmada­ rak manapság is felvillannak a szétszórt alföldi élőhelyeken. A többségük viszont az emberi jelenléttől a lehető legtávolabb, a sűrű erdővel borított, vízesésekkel szabdalt fennsíkokon tanyá­ zik. Stuart L. Pimm ornitológus jelentette ki számtalan terepen töltött nap után: „Hogy megpillantsunk egy hawaii madarat, bőrig kell áznunk, meg kell fáznunk és általában halálosan ki kell me­ rülnünk.”

Hawaii biodiverzitása jelenleg is gazdagnak mondható. De ez a kép meglehetősen szintetikus festékkel készült, tekintve hogy a növények és állatok zöme valahol máshol is megtalálható. A be­ hurcolt növényzetben az üdülőtelepek környékén és az alacsony hegyoldalakon mezei pacsirták, sávos és foltos galambok, hegyi vörösbegyek, cserjebújók, gezerigók, mejnók, szederpintyek, rizs­ madarak és kardinálismadarak rajai telepedtek meg - közülük egy sem bennszülött. Akárcsak a szemlélődő turisták, ők is csónako­ kon vagy repülőgépen érkeztek. Pontosan ugyanezek a fajok bár­ hol a meleg égövi zónában megfigyelhetők, ráadásul ugyanilyen egyhangú eloszlásban.

Hawaii növényvilága szintén gyönyörű, egyes helyeken szemkápráztatóan pazar. Sajnos nagyon kevés az olyan faj, melynek ősei közt még a polinéz gyarmatosítók vágtak utat. Napjainkban 1935 vadonélő növényfajt tartanak számon a botanikusok, de kö­ 76

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

zülük 902 idegenhonos, és sajnos pont ezek a behurcolt fajok ural­ ják a sziget nagyobbik részét, eltekintve a legkevésbé háborgatott zugoktól. Még a kevésbé bolygatott síkságok és hegyoldalak ter­ mészetesnek ható növénytakarójának zöme is az ember közre­ működésével került Hawaiira. A sziget virágzó leple tehát egy biogeográfiai tévedés, melyet elsősorban idegen fajok jellegtelen összessége épít fel. Talán mélységesen kiábrándító, de a turisták nyaka köré font híres hawaii koszorú sem tartalmaz egyetlen benn­ szülött virágot sem.

Valaha több mint tízezerféle növénnyel és állattal büszkélked­ hetett a sziget, számos közülük az esztétikai ranglista legelső helyezéseire pályázott. Millió évekkel ezelőtt élt felmenőik nagyon szerencsések voltak, mikor hosszú és kiszámíthatatlan tengeri utazás végén megérkeztek a Föld legtávolabb eső szigetvilágára.

Számuk manapság drasztikus-zuhanásba kezdett. Az ősi Hawaii egy hazajáró kísértetté vált, aki sorra látogatja hegyeit, bolygónk pedig ismét szegényebb lett egy csodával.

Minden az első polinézek megérkezésével kezdődött. A békés világban talált röpképtelen madarak könnyű zsákmánynak bizo­ nyultak, így gyakorlatilag a kihalásukig vadásztak rájuk. Az első gyarmatosítók további növény- és állatfajokat tüntettek el, mikora földművelés kedvéért kitermelték az erdőket és felszántották a mezőket. James Cook kapitány, mikor 1778-ban Őfelsége Resolution nevű hajójának parancsnokaként felfedezte Európa számára Ha­ waiit, azt tapasztalta, hogy kiterjedt alföldi és a hegylábi térszíne­ ket borítanak el banán- és cukornádültetvények. Az ezt követő két évszázadban az amerikaiak és más gyarmatosítók felhasználták a már meglévő művelt földeket, sőt továbbiakat is csatoltak hozzá­ juk a cukornád- és ananászkivitel növelése érdekében. Mára a szi­ getvilág felszínének egynegyede maradt érintetlen, az pedig java­ részt a legkevésbé megközelíthető, meredek belső hegyvidékekre korlátozódik. Ha Hawaii Barbadoshoz vagy a csendes-óceáni 77

AZ ÉLET JÖVŐJE

atollokhoz hasonlóan lapos lenne, még ennyi sem maradt volna meg belőle.

Eleinte az élőhelyek szétaprózása volt a flóra és fauna első szá­ mú rombolója, ma viszont a legfontosabb veszélyforrásnak a nem őshonos élőlények beáramlását tekinthetjük. A történelem előtti Hawaii életközössége kicsi és rendkívül sérülékeny volt. Mikor a szigetek gyarmatosítása lezajlott, a meleg égövi és tropikus vidé­ kekről származó idegen növények, állatok és mikrobák áradata borította el a vidéket, és fokozatosan visszaszorította a bennszü­ lött fajokat, majd ennél is erősebb csapás következett be a csen­ des-óceáni térség XX. századi kereskedelmi és turisztikai robba­ násával.

Hawaii új keletű elözönlését egy rendellenesen felgyorsult dar­ wini kiválasztódási folyamatnak is tekinthetjük. Mielőtt az ember megérkezett ide, ezerévente talán egy bevándorló faj kolóniaala­ pító tagjai érkeztek meg sikeresen a hosszú tengeri utazás után.

Némely bevándorló a légáramlatok segítségével, az atmoszféra külső rétegein keresztül érkezett meg. A szárnyak nem nélkülöz­ hetetlen eszközei a repülésnek, számtalan röpképtelen szervezet rutinosan használja ki a felszálló légáramlatokat, és képez egyfaj­ ta légköri planktonközösséget. Némelyik pók tudatosan törekszik erre az életformára. Helyet foglalnak egy levélen vagy egy apró gallyon, majd amikor szellő kerekedik, egy vékony ökörnyálfonalat bocsátanak ki. Amint a fonál megfelelően hosszú lesz, megszi­ lárdul, a pók testéhez tapad, s akár egy felfújt hőlégballon, elkez­ di húzni az állatot. Egyszer csak felemelkedik és a pók szépen felvitorlázik a légkörbe. Ha megfelelő felszálló légáramlatot sike­ rül elkapniuk, a pókok igen nagy távolságokat képesek megtenni, mielőtt földet (vagy szerencsétlen esetben vizet) érnének. Néme­ lyikük a landolás érdekében feltekeri a fonalat, majd meg is eszi.

Nem okoz nagy meglepetést, hogy a Hawaiion őshonos pókok még most is gyakoriak és sokfélék.

78

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

Vannak kevésbé kifinomult módszerekkel utazók is. Őket vagy viharos erejű szél kapja fel és sodorja a szigetekre vagy pedig ön­ kéntelen utasai lesznek olyan természetes fatörzstutaj oknak és egyéb növénykupacoknak, melyek folyópartokon hullnak vízbe és az áramlatokkal kisodródnak a tengerekre.

Borzasztóan kicsi volt az esélye annak, hogy minden egyes ván­ dorútra kelt faj megérkezzen az ember előtti Hawaiira, majd ott meg is telepedjen. A rendelkezésre álló sok millió év során szá­ mos faj vágott bele efféle vakrepülésbe a Csendes-óceán felett, de módfelett kevés vitt véghez sikeres földet érést. Aztán az új be­ vándorlóknak más gondokkal is szembe kellett nézniük. A szige­ ten szükségük volt megfelelő ökológiai niche-re, amit rögvest kitölthettek, vagyis lennie kellett élettérnek, táplálékbázisnak, velük együtt érkező lehetséges pároknak, és végül nagyon kevés, az új zsákmány felfalására váró ragadozónak. A túlélő és szaporodó fa­ jok ezután evolúciósán alkalmazkodtak Hawaii egyedülálló kör­ nyezeti körülményeihez. Egy idő után bennszülöttekké, endemi­ kussá vagyis genetikailag elkülönült formákká váltak, amelyekkel megegyező fajok sehol máshol a világon nem fordultak elő. Né­ hány közülük, mint például a szurokdudva, a mézmadár és a gyü­ mölcslégy, utóbb különálló fajokká váltak, mindegyik a saját útját járva lett az adaptív radiáció egy-egy mintapéldája, és közösen helyeztek képletes glóriát a hawaii szigetvilág fölé.

A Társaság- és Marquesas-szigetek felől érkező polinéz tengerjá­ rók összezúzták az evolúció tégelyét. Behozták a disznókat, a pat­ kányokat, háztáji növényeket és egyéb élőlényeket, melyek már jóval korábban széles körben elterjedtek a csendes-óceáni térség középső felén, amely addigra már benépesült. Ezzel legalább ezer­ szeresével megemelték a biológiai kolonizáció rátáját. Az invázió azzal hágott tetőfokára, hogy az amerikaiak és egyéb letelepedők idegen fajok egész hadseregét szállították magukkal, immár nem­ csak a környező szigetvilágból, hanem a Föld minden sarkából. Vélt 79

AZ ÉLET JÖVŐJE

hasznosságuk miatt madarak, emlősök és növények tömegeit ho­ nosították meg szándékosan. Ennek következtében ma a madarak döntő többsége és a növények több mint fele idegen eredetű Ha­ waiion. Rovarok, pókok, atkák és egyéb ízeltlábúak társultak vélet­ lenszerűen, majd érkeztek meg potyautasként a különféle vízi vagy légi szállítmányokkal. Évente átlagosan 20 efféle illegális bevándor­ ló fajt észlelnek a karanténban, de néhány mindig átcsúszik az el­ lenőrzésen, és hamarosan kolóniát is alapít a szigeteken. Az 1990es felmérések szerint Hawaii 8790 ízeltlábú fajából 3055, vagyis a 35% idegen származású volt. Összességében 22 070 fajt számoltak meg a szárazföldön és a part menti sekély tengerben, növényeket, állatokat és mikrobákat, amiből 43 73 volt a behurcoltak száma. Ez nagyjából feleannyi, mint a kizárólag Hawaiion élő 8805 faj. Továb­ bá, sajnálatos módon, a jövevények egyedszámuk tekintetében gya­ korta felülmúlják a bennszülöttekét, mindenekelőtt a rendszeresen megzavart területeken. Egyszóval az idegenek uralják Hawaii ter­ mészeti környezetét.

A támadók többsége viszonylag ártalmatlan, csupán töredékük alapít akkora populációt, ami elegendő a mezőgazdasági termé­ nyek pusztításához vagy a természet megsebzéséhez. De néhányuk áttör ezen a határvonalon, és igen komoly károkat okoz. A biológusok egyelőre nem képesek előre jelezni, vajon ez vagy az a bevándorló faj fog-e invazívvá válni, ahogy manapság a kártékony idegen fajokat kezdik nevezni. Ezek eredeti élőhelyükön, távoli kontinenseken, szinte minden esetben szerények, nem agresszí­ van terjedők. A velük együtt kifejlődött ragadozók és más ellensé­ gek folyamatosan korlátozzák mértéktelen elszaporodásukat. De most, hogy megszabadultak kötöttségeiktől, Hawaii barátságos és hosszú ideje elzárt világában a legmagasabb szaporodási sikert érhetik el, mindent megfojtanak, felfalnak maguk körül, és meg­ törik a bennszülött fajok amúgy is gyenge ellenálló képességét.

A Hawaii élővilágra mind közül a legnagyobb veszélyt jelentő 80

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

nem emberi bevándorló az afrikai nagy fejű hangya (Pheidole

megacephala) és a házisertés (Sus scrofa). Ezek a hangyák határ­ talan méretű szuperkolóniákban élnek, milliónyi dolgozóval és számos királynővel. Úgy terjednek szét a beérkezés pontjától, mint egy élő lepedő, amit a tájra terítettek, közben szinte minden ro­ vart megesznek, ami az útjukba kerül. A dolgozókat két kasztra lehet osztani: a karcsúbb testalkatúak magányosan vagy sorokba verődve keresik a táplálékot, míg a nagy fejű katonák erőteljes fejizomzatukat és éles rágójukat használva védik meg a bolyt a különféle betolakodóktól és ejtik el a zsákmányt. A Pheidole mega-

cephalának tulajdonítják a legtöbb őshonos rovar kiirtását Hawaii alföldi vidékein, sajnos az áldozatok közt sorakozik számos nö­ vénybeporzásért felelős faj is. A hatás szépen lassan továbbgyű­ rűzött a táplálkozási lánc felsőbb tartományaiba, és a zsákmány­ készletek beszűkítésén keresztül valószínűleg néhány kis termetű rovarevő madárfaj eltűnésében is szerepet játszott. Azon a néhány helyen, amit nem foglalt el az afrikai nagy fejű hangya, hozzá ha­ sonló módon egy másik faj, az argentin hangya (Linepithema

humile) szerezte meg az uralmat, és mérgező mirigyeik erejével súlyos támadásokat intézett az előbbi faj ellen. Ahol a nagy fejű és az argentin hangya találkozott, ott légióik harcba szálltak a föld­ terület uralma felett, és küzdelmük addig tartott, amíg azt fel nem osztották egymás között. Csak néhány légy, bogár és más rovarfaj képes életben maradni a mikroháború dúlta csatamezőn, ráadá­ sul az esetek zömében maguk is bevándorló fajok. Hawaii han­ gyái, akárcsak Hawaii emberi lakói idegenek itt, és még bevándor­ ló társaikat is koldusbotra juttatták.

A hawaii fauna invazív hangyákkal szembeni sebezhetősége jól illeszkedik az evolúció egyik közismert alapelvéhez. Szinte min­ denhol a világon, millió éveken keresztül, a hangyák voltak a ro­ varok és más apró termetű állatok első számú ragadozói. Emellett kiemelkedően fontos pusztítói voltak a holt anyagnak, valamint a 81

AZ ÉLET JÖVŐJE

földigilisztákkal vetekedő mértékben járultak hozzá a talaj átfor­ gatásához. Hawaii embert megelőző történelmében itt nem voltak jelen. Valójában Tongától keletre, a középső csendes-óceáni tér­ ségből egyetlen bennszülött hangyafajt sem ismerünk. Ennek egye­ nes következményeként Hawaii növény- és állatvilága egy han­ gyamentes környezet feltételei közt evolválódott, és teljesen felkészületlenül érte egy ismeretlen szociális ragadozó ilyen nagy tömegű inváziója. Az eredményt nem nehéz elképzelni, a hawaii fajoknak hatalmas, pontosan nem is mérhető része adta meg ma­ gát a hódítók fegyverzete előtt.

Evolúciós tekintetben a helybéli környezetet is felkészületlenül érte a talajlakó emlősök megjelenése. Az ember felbukkanása előt­ ti időkből összesen két szigetlakó emlősfaj volt itt ismeretes: egy őshonos fakódenevér és a Hawaii barátfóka. Ez a kör azóta 42 újabb taggal bővült, és ilyen vagy olyan módon mindegyik veszélyezteti a bennszülött élővilágot. Különösen súlyos károkat okoz a korai polinéz telepesekkel érkező házisertések hada. Néhány egyed meg­ szökött vagy szándékosan kieresztették, így ezek lettek az első nagy testű emlősök, amik behatoltak az érintetlen erdőkbe. Elvadult le­ származottaik sokkal inkább emlékeztetnek az európai vaddisznó­ ra, mint háziasított felmenőikre. Legalább százezres seregük fel­ túrja és széttapossa az erdők aljnövényzetét, lerágják a növények kérgét és hajtásait vagy gyökerestül kiássák s megkopasztják a páf­ rányfákat. A kisebb fák kidőlése is sokkal jobban megbontja a védő lombkorona ernyőjét a kelleténél, ezáltal elviselhetetlen mérték­ ben megnő a talajt érő közvetlen napsugárzás, aminek következté­ ben megváltozik a talaj ökológiája. Táplálékkeresésük közben a disznók ürülékükkel szanaszét hordják a behurcolt növények mag­ vait, ismét csak kárt okozva a bennszülött fajoknak. A sertések emel­ lett előszeretettel ásnak maguknak dagonyákat, amiben összegyű­ lik a víz. Létezik ugyan egy őshonos szitakötőfaj, melynek - lévén lárvája vízben élő - ez előnyére válik. Azonban mindig meg kell 82

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

vizsgálni az érem másik oldalát is, hiszen mindennek megvan az ára. A kiásott dagonyák a szitakötők mellett milliószámra ontják a szúnyoglárvákat, ráadásul a maláriát terjesztő moszkitókét is. A fertőzés pedig egyetlen lépéssel közvetlenül átkerül a genetikailag tökéletesen védtelen madarakra.

A disznókat az emberek szándékosan hozták Hawaiira, így az ő feladatuk lenne, hogy gátat vessenek további pusztításaiknak. Spe­ ciálisan képzett kutyákkal felszerelt vadászcsapatok alakultak, és a legtöbb természetvédelmi területen érzékelhető számban lecsök­ kentették a sertések számát, de sajnos még sehol sem közelítették meg az ideális nulla-disznó állapotot. Példának okáért a központi sziget Hawaii Tűzhányó Nemzeti Park területén is több ezer egyed kószált még szabadon a 2000. év végén.

Más behurcolt fajok csak fokozták a károkat. Patkányok, mongúzok és házimacskák rendszeresen vadásznak az őshonos erdei madarakra. Kecskék és marhák legelik le a síksági területek nö­ vényzetének végső maradékait. Némelyik növényfaj utolsó hírnö­ kei megközelíthetetlen sziklafalakra telepedve szenvednek, de még itt sem lehetnek biztonságban, mert felülről folyamatosan zápo­ rozik rájuk a legelő állatok által fellazított talaj és kőtörmelék.

A hawaii környezet viszonylagos egyszerűsége lehetővé teszi, hogy egyfajta laboratóriumi modellként fogjuk fel, mikor a világ­ ban zajló természetpusztítás mechanizmusát vizsgáljuk. A legfon­ tosabb lecke, amit már eddig is megtanultunk az, hogy egy bizo­ nyos faj kihalása ritkán vezethető vissza egyetlen okra. Általában számos erő együttes hatását tapasztalhatjuk, melyeket az emberi aktivitás szélsőségesen felfokoz, és ezek egymással kombinálód­ va, egymást erősítve, szimultán vagy hullámokban betörve idézik elő egy faj haláltusáját. A pusztulásért felelős faktorokat a konzervációbiológusok a HIPPO betűszó alatt összegezték:

83

AZ ÉLET JÖVŐJE

Habitat destruction (élőhelypusztítás): Hawaii erdeinek há­ romnegyedét teljesen kiirtották, ezzel számos faj élőhelyét véglegesen megszüntették.

Invasive species (invazív fajok): A hangyák, disznók és más jövevények elfoglalják a bennszülött fajok életterét.

Pollution (szennyezés): Az édesvíz, a part menti tengerek és a talaj súlyosan szennyezett, ami közvetlenül pusztított ki számos élőlényt.

Population (népesség): A növekvő népesség fokozza a HIPPOhatás többi elemének erejét.

Overharvesting (túlvadászás): Némelyik madárfajt már a po­ linéz bevándorlók vadászata ritkított meg vagy pusztított el véglegesen.

Bárhol a világon a HIPPO második P-je a természetkárosító elemek beáradásának elsődleges kiváltója. A túl sok ember ugyan­ is túl sokat is fogyaszt, legyen szó szárazföldről, tengerről vagy az ott lévő élővilágról. Ez idáig összesen mintegy 205 ezer sza­ badon élő növény-, állat- és mikrobafajt jegyeztek le az Egyesült Államok területén. Az újabb vizsgálatok azt is kimutatják, hogy a leromlásért felelős faktorok fontossági sorrendje - a népességnövekedést leszámítva - a HIPPO betűinek sorrendjének felel meg. Legdrasztikusabb hatása az élőhelyek felmorzsolódásának van, míg a túlvadászás szerepe ennél lényegesen kisebb. Az őskőkorban, mikor tapasztalt vadászok irtották ki a nagy testű emlősöket és a röpképtelen madarakat, a betűk fontossági sor­ rendje épp fordított lehetett (OPPIH), és a meghatározó túlvadászástól a viszonylag jelentéktelen mértékű élőhelypusztításig terjedt. A szennyezés valószínűleg elhanyagolható volt, és inváziós fajok felbukkanása csak a szigeteken okozhatott említésre méltó problémát. A neolit kultúra és a mezőgazdaság terjedésé­

84

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

vei a sorrend megfordult. Az újraszerveződött HIPPO szó vált a szárazföld, majd később a tengerek igazi rémségévé.

A konzervációbiológusok, miközben a természeti környezet romlását átfogó módon elemzik, elkezdték azt is feltárni, hogy a HIPPO-tényezők egyes elemeinek számtalan lehetséges kombiná­ ciója milyen úton-módon csökkenti tovább a biológiai sokszínű­ séget. Minden esettanulmány eredményeit a fajra jellemző egyedi tulajdonságok és az emberi tevékenységek sajátos kombinációja határozza meg. Csak az efféle fókuszált kutatások képesek diag­ nosztizálni a veszélyforrások jellegét, és adhatnak megfelelő esz­ közt a kezünkbe egy-egy faj természetesebb állapotba hozásához.

Talán nem lehetne különösebb, sőt mondjuk ki, bizarrabb pél­ dát felhozni arra, hogy mik vezethetnek egy faj megfogyatkozásá­ hoz, mint a Vancouver-mormotáét (Marmota vancouverensis). Ez a csinos kis földi mókus sosem volt túlságosan gyakori állat, és a XX. század vége felé egyedszáma életveszélyes mértékben lecsök­ kent. 2000-ben már csak 70 vadon élő egyedet figyeltek meg, így Kanada leginkább veszélyeztetett és egyben a világ egyik legrit­ kább állatfajává vált. Gesztenyebarna-fehér bundája, és az a vic­ cesnek ható szokása, hogy területének őrzése közben előszeretet­ tel emelkedik a két hátsó lábára, emblematikus állattá léptette elő, a kínai panda vagy az ausztrál koala kanadai megfelelőjévé vált.

Az 1990-es években, vonzó megjelenésének és a róla terjedő ri­ asztó híreknek köszönhetően, hirtelen a kanadai nagyközönség figyelmének középpontjába került, majd ennek következtében hivatalos oldalról is komoly lépések történtek a megmentése ér­ dekében.

Mikor a terepi biológusok először láttak neki feltárni a mormoták fogyatkozásának okait, kissé összezavarodtak. Semmiféle említésre méltó változást nem tapasztaltak az élőhelyein, amely indokolta volna az egyedszám csökkenését. A mormoták a Vancouver-szigeten emelkedő magas hegyvonulatok közepét borító 85

AZ ÉLET JÖVŐJE

sziklák közt élnek, ahol nyáron is megmarad néhány hófolt, és a hegyvidéki réteket elszórtan álló fenyőfák tarkítják. Lévén a helyszín épp eléggé megközelíthetetlen, az emberek ritkán za­ varják meg az itt honos állatvilágot. Még csak nem is vadásszák őket. Semmiféle fertőzés vagy járvány nem söpört végig a popu­ láción, de ezt nem is lehetne önállóan ható tényezőként értékel­ ni. Legfontosabb ragadozóik, a farkasok, pumák és aranysasok szerepet játszhatnak egy pusztulási folyamatban, de itt olyan régóta együtt élnek a mormotákkal, hogy a megfogyatkozást bizonyosan nem lehet az ő számlájukra írni.

Amint szép lassan kiderült, a problémák gyökerét a hegyvidéki élőhely alatt elterülő zónában végzett fakitermelésben kell keres­ ni. Ez volt az a változás, amely az egykor virágzó mormotaállományt ma a kihalás szélére sodorta. Természetes körülmények közt is gyakorta előfordul, hogy kisméretű populációk az utolsó egyedig kihalnak. Ekkor azonban a maguk mögött hagyott üres élőhelyet hamarosan feltöltik más mormotapopulációkból emig­ ráló fiatal példányok, melyek gyakran állnak odébb a szülői ház­ tól saját kolóniaalapítás céljával. Ilyenkor lefelé vándorolnak a hegyoldalakon, és sűrű erdős területeken vágnak keresztül, mire elérik az alacsonyabban fekvő vidékeket. Aztán a szinten marad­ va, cikcakkban haladva végigjárják a vidéket, és addig kutatnak üres rétek után, míg belebotlanak egybe. Itt megállnak és kiépítik üregeiket. A viselkedés hátterében álló ösztön meglehetősen ru­ galmatlan és így igen rossz tanácsadó akkor, ha ember által meg­ bolygatott területre érkeznek. Ahogy egy nyílt helyszínt találnak, ami mentes a fenyőfáktól, automatikusan természetes rétnek te­ kintik, és letelepednek rajta. Itt aztán megkezdődik a kálváriájuk, mivel vagy az alacsonyabb területen élő, sokkal veszélyesebb ra­ gadozók bukl annak rájuk, vagy végzetesen felborul a hibernáci­ ós ciklusuk a megváltozott hőmérsékleti és hóborítottsági viszo­ nyok miatt. Az efféle álrétek terjedése elegendő okot szolgáltatott 86

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

még a legeldugottabb mormotapopuláció összeomlásához is. A tarvágásokon összezsúfolódott állományok demográfiai ritmusa is messze került a természetestől, tovább fokozva ezzel a gondo­ kat. Ahogy a zoológusok manapság egyetértenek a kérdésben, nincs más lehetőség a faj megmentésére, mint befogni néhány túlélő egyedet, és mesterséges körülmények közt szaporítani őket.

A mentési beavatkozás már meg is kezdődött, és a könyv megírá­ sának idején számottevő sikerekről számolhatott be. Egy későbbi időszakban, reményeink szerint kellő számú egyedet tudnak majd visszavadítani a védett erdősávval övezett hegyvidéki rétekre.

Korábban egy hasonlóképp megjósolhatatlan balszerencse-soro­ zat sújtotta a Csendes- és Indiai-óceán szigetein élő bennszülött csigafaunát, mikor állományaik nagy része gyakorlatilag kipusztult.

Az 1990-es évek elején, mint kerti díszállatot nagy mennyiségben telepítették be az afrikai eredetű achátcsigát (Achatina fulica).

A hatalmas méretű puhatestű felett gazdáik hamarosan elveszítet­ ték az uralmat, a kiszabadult állatok mérhetetlenül felszaporodtak, zsákmányul ejtették az őshonos csigákat és komoly károkat okoz­ tak a termésben. Az 1950-es években egyszer megkísérelték a bélpoklos gólem megállítását, de bár ne tették volna. Az USA délkeleti sarkában, illetve a trópusi Latin-Amerikában honos, ragadozó élet­ módú rózsás farkascsigára (Ev.gland.ina roseá) esett a választás, azzal a reménnyel, hogy valami végre hathatósan szembe fog száll­ ni az achátcsigával. A beavatkozást a biológiai kontroll mintapél­ dájának szánták, miszerint egy viszonylag veszélytelen fajjal meg lehet oldani egy káros faj terjedésének korlátozását. A várt eredmény helyett azonban a kipusztulási ráta lavinaszerű felduzzadását ta­ pasztalták. A rózsás farkascsigával megduplázták a kannibál csigák számát Hawaiion, mivel az figyelemre sem méltatta a neki szánt ellenfelet. Balszerencsés módon inkább a bennszülött csigafajokat támadta meg. Lévén azok sokkal kisebbek és sokkal sebezhetőb­ bek voltak, mint a gigászi achátcsiga, mindet elpusztította, ha az 87

AZ ÉLET JÖVŐJE

útjába került. Napjainkra kiirtotta a Hawaiion őshonos 15 gyönyö­ rű, sávos famászó csigafaj {Achatinella génusz) több mint felét, és nagyjából ugyanilyen arányban végzett a közeli rokon Partulina génuszba tartozó famászó csigákkal. Csatlakozott a patkányok és csigaház-gyűjtők seregéhez, s így az erdőkitermelés mellett az ő számlájára írható a 800 hawaii talajlakó csigafaj 50-75%-ának eltör­ lése a föld színéről. Ugyancsak ennek a csigának (illetve a betelepí­ tő embernek) a számlájára írható, hogy a Mauritiuson élő 106 ent

demikus csigafajból 24 végleg kihalt. A Francia Polinéziához tartozó Mooreán a rózsás farkascsiga pusztította ki mind a hét bennszülött

Partulina csigát, pedig ezek színpompás, makkméretű házából készültek a sziget legszebb füzérei.

Egy utolsó percben levezényelt mentőakcióval két biológus, James Murray és Bryan Clarke élő példányokat szállított amerikai és angliai állatkertekbe, egyetemekre. Szerencsére az állatok gyor­ san hozzászoktak a fogsághoz, mivel salátával etetve jó szaporo­ dási képességeik vannak, megfelelő méretű műanyag ládákban szaporodni is tudtak. Az 1990-es évek közepére három fajt sike­ rült olyannyira megerősíteni, hogy néhány egyedet megkísérelhet­ tek szabadon ereszteni Moorea esőerdeinek egy félreeső terüle­ tén. Villanypásztorral és riasztóval védett sáncárokkal kerítették el őket, így védekezve a farkascsigák rohama ellen. Mindazonál­ tal az egyik fogságban nevelt fajt, a Partulina turgidái már nem sikerült megmenteni. Az utolsó, gondozója által Turgie becenév­ re keresztelt egyed a Londoni Állatkertben pusztult el egysejtű­ fertőzés következtében, tíz évvel azután, hogy vadonélő fajtársai kihaltak Moorea erdeiből. Turgie gondozója egy apró sírkövet épített az egész faj emlékére, és az alábbi szöveget vésette rá: SZÜLETETT KRISZTUS ELŐTT 1,5 MILLIÓ ÉVVEL, ELHUNYT 1996 JANUÁRJÁBAN

88

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

Az elmúlt évtizedek legtömegesebb kipusztulásainak sorában külön figyelmet érdemelnek a békák. Az 1980-as években a zoo­ lógusok elkezdtek aggódni számos kétéltűfaj, elsősorban a békák, de kisebb mértékben a szalamandrák miatt is, mert populációik gyors fogyatkozásnak indultak. Az egyik korai jel az ausztrál északi bölcsöbéka (Rheobatrachus viteüinus) eltűnése volt - ez a faj pe­ téit a gyomrában hordozza, majd a kikelt utódokat a száján ke­ resztül engedi ki a külvilágba. 1984 januárjában fedezték fel, mint új fajt a queenslandi Eungella Nemzeti Parkban, de a következő év márciusára az állomány már összeomlott és a kihalás szélére sodródott. Ezzel párhuzamosan, más helybéli ausztrál békapo­ pulációk is eltűntek négy röpke hónap leforgása alatt. A világ átel­ lenes végén, a Costa Rica-i aranyvarangy (Bufo periglenes) állo­ mánya szintén megsemmisült. Egy látványos színű fajról van szó, melynek hímjei a nászidőszak alatt pontosan úgy néztek ki, mint­ ha élénknarancs festékbe mártották volna őket. Rikító színezetük mellett párzási szokásuk is látványos volt, mivel tavasszal hatal­ mas mennyiségben gyűltek össze a peterakóhelyek közelében.

Igazi zoológiái ünnepély volt ez, Costa Rica egyik legfontosabb természeti látványosságát nyújtották. 1987 elején még 100 ezer számra lehetett megfigyelni őket, amint rendes évi gyűlésüket tar­ tották a Monteverde-hegység erdeiben, az egyetlen helyen, ahol a faj előfordult. A rá következő évben egy csapat Davis Wake (Kali­ forniai Egyetem, Berkeley) vezetésével még talált 5 kósza példányt.

Azóta egy aranyvarangy sem került a kutatók szeme elé, és felté­ telezhetjük, hogy véglegesen kipusztult.

Időközben jelentések tömege született meg a világszerte csök­ kenő kétéltű-populációkról. Egy részük különösen nagy problémát jelzett Közép- és Dél-Amerika szétszórtan élő fajainak lokális ki­ halásairól. A herpetológusok terepi kutatások és konferenciák so­ rozatával próbálták feltárni a kiváltó okokat. A Jeff E. Houlahan (Ottawai Egyetem) vezette csoport 2000-ben egy monumentális 89

AZ ÉLET JÖVŐJE

adatelemzésbe vágott bele, melynek során főképp Európából és Észak-Amerikából származó, több évtizedet felölelő tudományos jelentések felhasználásával értékelték 37 ország 936 kétéltű popu­ lációjának helyzetét. Arra a következtetésre jutottak, hogy világ­ szerte csökkenési tendenciával állunk szembe, és legalább az 1960as évekig visszamenően évi 2%-os veszteséget könyvelhetett el ez az állatcsoport. A csökkenés földrajzilag nem kiegyenlített. Egyes körzetekben csak bizonyos fajoknál mutatkozik, másoknál nem.

Kanada elveszítette leopárdbékáinak (Rana pipiens) 60%-át, de ez az átlagos érték elfedi a faj teljes kihalását Brit Columbia államban.

A kaliforniai Yosemite Nemzeti Park területén az összes békafaj egyedszáma csökkenő tendenciát mutat. A hegyi sárgalábú béka

[Rana mucosa) teljesen eltűnt a Sierra Nevada nyugati lejtőiről, viszont fennmaradt a keletieken. A kétéltűek egyik biodiverzitási központjának tartott területén, az USA délkeleti sarkában élő bé­ kák és szalamandrák szintén elfogadható állapotban vannak.

Ahogy a kutatók felfigyeltek a Kétéltű Fogyatkozásnak (Amphi­ bian Decline) keresztelt jelenségre, rögvest egyetértettek abban, hogy a folyamatot leginkább mozgató erő az élőhelyrombolás, vagyis a H betű a HIPPO-ból. Emellett azonban más rosszindulatú faktorok kusza keveréke szintén fontos szerepet játszik benne, néha közvetlenül az élőhelyek felszámolásából eredően, néha egé­ szen függetlenül attól. Ezek a tényezők fel is cserélődhetnek, ha­ tásuk különböző mértékben fejeződhet ki a hely és a körülmé­ nyek függvényében. A Sierra Nevadában a partvidék felől besodródó légszennyezés minden bizonnyal kiemelkedő szerep­ hez jut. Észak felé haladva az oregoni Cascade-hegység területén az elsőrendű vádlott az UV-B-sugárzás, a napfény sejtkárosító kom­ ponense. Ennek fokozódása szintén emberi eredetű jelenség, ma már szinte minden nap olvashatunk az ózonréteg elvékonyodásáról, ami különösképpen a magasabb térszíneken jár figyelemre méltó következményekkel. Az USA egyéb nyugati területein a pa­ 90

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

takokba behurcolt pisztráng és ökörbéka fogyasztja előszeretettel a kisebb békafajokat, nemegyszer a kihalás közelébe sodorva őket.

Minnesota államban számtalan esetben figyeltek meg négynél több lábbal rendelkező vagy hátsó láb nélküli leopárd- és tücsökbéká­ kat. A fejlődési rendellenességek nagy valószínűséggel vegyi szennyezés következménye, alapos gyanú övezi a methoprene nevű permetszert, ami szúnyogirtásnál kerül a vizekbe. KözépAmerikában a legismertebb halálos faktor a mikroszkopikus cythrid gomba, ami súlyos fertőzéseket okoz a békák lágy bőrén.

Mivel a békák életében jelentős a bőrön át történő lélegzés, ez a fertőzés fulladáshoz vezet. A gomba most is terjed, részben an­ nak következtében, hogy akváriumokban átviszik egyik ország­ ból a másikba.

A békák nem épp biztató esete tulajdonképpen a HIPPO figyel­ meztető jele a bioszféra halálos kimerültségéről. Ezek az állatok kicsit úgy viselkednek, mint a tárnába levitt kanárik. A legtöbb faj kifejlett példányai szokatlanul érzékenyek még a legkisebb környe­ zeti változásra is, mivel folyamatosan vagy időszakonként a vízhez kötődnek, néhány esetben esetleg megelégszenek az erdő alját be­ lepő harmattal. Lárváik, az ebihalak, a mederfenéken táplálkoznak.

Mind a kifejlett egyedek, mind az ebihalak kültakarója tipikus kétéltűbőr, egy nedves és porózus apparátus, amin keresztül megva­ lósulhat a légcsere. Egyúttal azonban kiváló támadási felület, mert szivacs módjára gyűjti be a különféle mérgeket és parazitákat. Mi, emberek sem tudnánk tökéletesebb előrejelző-készüléket tervez­ ni a környezeti változások észlelésére, mint egy békát.

A kétéltűek a biodiverzitás épségének egy másik jellemvonását is hathatósan illusztrálják. A HIPPO faktorai által érintett fajoknál könnyebben bekövetkezik a természetes vég. A legalattomosabb halálos tényező a beltenyésztettség. Minél kisebb a populáció, annál magasabbra nő a beltenyészet mértéke, vagyis gyakoribb eseménnyé válik a közvetlen rokonok közötti párosodás. Ahogy 91

AZ ÉLET JÖVŐJE

növekszik a beltenyésztettség, úgy lesz egyre magasabb az olyan utódok aránya a populációban, melyek dupla dózisban hordoz­ nak sterilitást, korai elhalást vagy hasonló defektusokat kódoló géneket. A beltenyésztéses leromlást kimérték laboratóriumi mus­ licákon és egereken. Szabadon élő állatok közt is találtak rá pél­ dát, többek közt a nagy prérityúk (Tympanuchus cupidő) illinoisi és a Glenville tarkalepke (Melitaea cinxia) finnországi populációi­ ban. Kétségtelen, hogy a jelenség a ritka növény- és állatfajok ese­ tében általánosnak mondható. A beltenyésztés akkor kezdi el csökkenteni a populációméretet, ha a szaporodó felnőtt egyedek száma ötszáz alá esik. Súlyos tényezővé pedig akkor válik, mikor ez a szám már az ötvenet sem éri el - és a tízegyedes állapotban megadhatja a kegyelemdöfést.

A beltenyésztéses leromlás azonban nem feltétlen velejárója a kis populációméretnek. Ha a faj sikeresen átjut a palacknyakon, és az alacsony populációméret ellenére is fennmarad, a megfo­ gyatkozás mellett a defektív gének „kitisztítása” is végbemegy.

Pontosan ez történt a gepárddal is. Ennek az arisztokratikus afri­ kai nagymacskának, a világ leggyorsabb szárazföldi futóbajnoká­ nak fennmaradását az alacsony kölyökkori túlélési arány veszé­ lyezteti. A Szerengetiben végzett vizsgálatok szerint egy populáció kölykeinek 95%-a a születését követő egy éven belül, még önálló­ vá válása előtt elpusztult. De nem szenvedtek semmiféle geneti­ kai leromlástól, amint azt a kutatók következtették. Kiderült, az oroszlánok és a foltos hiénák okozták a legtöbb pusztítást, és szá­ mos esetben magukra hagyta a kicsiket az anyjuk, mikor ínségesebb időszak köszöntött be.

A ritkaság más szempontból is hátrányos tulajdonság. Ötven egyed alatt a populáció méretében bekövetkező véletlenszerű ingadozások relatív mértéke is megnő, és a le-föl hullámzó demográfiai görbe könnyen elhagyhatja azt a pontot, amit a matematikusok abszorpci­ ós határnak hívnak, vagyis ahonnan már nincs visszaút.

92

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

A kisméretű vagy térben kis kiterjedésű populációk természeti katasztrófáknak - így viharnak, árvíznek, tűznek, aszálynak - is könnyen áldozatul eshetnek. Nemrégiben egy ilyen esemény sö­ pörte el végérvényesen Amerika legszebb pillangóját, a Schaus fecskefarkú lepkét (Heraclides aristodemus ponceanus). Valaha minden­ napi j elenség volt Dél-Florida szárazföldi vidékén és a Keys-szigetek északi tagjain, majd e nagy termetű, gesztenyebarna-borostyán szí­ nű lepkefaj hirtelen fogyatkozásnak indult, mikor erdei élőhelyeit elkezdték felszámolni. Később további csökkenést idézett elő a permetezéses szúnyogirtás rendszeressé válása. Végül 1992-ben már csak négy szigeten maradt fenn - mind a Biscayne Nemzeti Park ke­ belében -, illetve még egy helyen, a Key Largo északi csúcsán. 1992. augusztus 24-én csapott le Floridára az Andrew hurrikán, az ame­ rikai történelem egyik legrombolóbb erejű szélvihara, és végleg elpusztította mind az öt maradványpopulációt, és ezzel a Schaus fecskefarkút a kihalás közvetlen közelébe sodorta. Egy töredéknyi állomány maradt fent, amit Thomas Emmel entomológus tart fenn teljesen mesterséges körülmények közt a gainesville-i Floridai Egye­ tem védőszárnyai alatt. Épp csak egy halovány remény maradt a végső pusztulással szemben.

Mikor a kihalás már csak hajszálon múlik, egy unikális fajok csoportját tartalmazó élőhely lezüllesztése nyugodtan a természet elleni háborúnak minősíthető. Ha valaki egy magashegyi esőerdő utolsó maradványában végez tarvágást, ott minden egyes fa ki­ döntése fajok tucatjait ránthatja a sírba. Ilyen katasztrófát oko­ zott, mikor 1978-1986 között az ecuadori parasztok elkezdték ki­ termelni a Continela-hegylánc erdeit, és ezzel nem kevesebb mint 70 kizárólag itt élő növényfaj kihalását idézték elő. Különösen gyakoriak a Continelán történt tömeggyilkosság vízi megfelelői.

A maga 305 fajával az Egyesült Államok édesvízi kagylófaunája egyike a világ leggazdagabbjainak, de a széles körben elterjedt gátépítések és folyószennyezések máris 10%-os csökkenését idéz­ 93

AZ ÉLET JÖVŐJE

ték elő a számukban. A túlélők legalább fele veszélyeztetett, és ezeknek is a felét fokozottan veszélyeztetettként sorolták be, vagyis csupán egylépésnyire vannak a kipusztulástól.

Mindenféle élőhely-leromlási forma közül a legtöbb következ­ ménnyel az erdők tarvágása jár. A világ erdeinek kiterjedése 60008000 évvel ezelőtt érte el maximumát, amikor a kontinentális gleccserek visszahúzódásakor beköszöntött a földművelés hajna­ la. Napjainkban, mikor a mezőgazdaság általánosan elterjedt élet­ formává vált, az eredeti erdőborításnak csupán a fele maradt fent, és azt is gyorsuló ütemben termelik ki. A mérsékelt övi kemény­ fás és vegyeserdők 60%-a, a fenyőerdők 20%-a, a trópusi esőerdők 45%-a és a trópusi szárazerdők 70%-a esett eddig áldozatul. Az 1950-es években, vagyis a közelmúltban, a Föld idős erdei kb. 50 millió km2-t borítottak be, a jégmentes területek közel 40%-át. Az azóta eltelt idő alatt ez 34 millió km2-re csökkent, és jelenleg is rohamosan zsugorodik tovább. A fennmaradt foltok fele leromlott állapotban van, sok közülük igen súlyosan.

Az elmúlt fél évszázadban lezajlott erdőterület-csökkenés az egyik legnagyobb és leggyorsabban zajló környezeti változás a bolygó történelmében. Hatása a biodiverzitásra kíméletlen erejű.

Egy élőhely méretének csökkenésével automatikusan megfogyat­ kozik a benne életteret találó fajok száma is. Még pontosabban, ha egy terület összezsugorodik, a fenntartható fajok száma hato­ dik-harmadik gyökös haladvány szerint lesz kisebb. A természet­ ben megfigyelhető legáltalánosabb tendencia a negyedik gyök sze­ rinti csökkenés. E haladvány alapján, egy élőhely területének egytizedére zsugorodása a fauna és flóra tagjai felének eltűnését vonja maga után. Klasszikus példának hozható fel, ahogy a nyugat-indiai szigetvilág egyes tagjain a csökkenő területtel párhuza­ mosan egyre kisebb a kétéltűek és hüllők fajszáma. Ez világosan látszott Kubától kezdve (114 385 km2, kb. 100 faj) Puerto Ricón

94

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

(8897 km2, 40 faj) és Montserrat-n át (85 km2, 25 faj) a kicsiny kiterjedésű Sábáig (13 km2, 10 faj) és Redondáig (2 km2, 1 faj).

Ugyanez a törvényszerűség áll az amerikai és kanadai nemzeti parkokra. Ezek ugyan nem tengerrel körülölelt valóságos szige­ tek, mint a karibi példában, mindazonáltal élőhelyszigeteknek te­ kinthetők a mezőgazdasági területek, farmok és tarvágások ten­ gerében. A legutóbbi néhány száz év alatt az emlősfajok száma a szigetbiogeográfia tanában kifejtett matematikai formulák szerint csökken. S ahogy az elmélet megjósolta, minél kisebb a nemzeti park, annál gyorsabb a fogyatkozás. A legnagyobb rezervátumok, mint az egyesített Glacier és Waterton-Glacier Nemzetközi Béke­ park Montana (USA) és Alberta (Kanada) államokban ez idáig csu­ pán egyetlen fajt veszített el.

A terület-fajszám összefüggés egyik legriasztóbb aspektusa az, hogy habár 90%-os élőhely-zsugorodás mellett még mindig élet­ ben marad a fajok fele, ezt a maradékot már könnyűszerrel, szin­ te egy mozdulattal elsöpörheti további 10%-nyi területcsökkenés.

Sajnálatos módon az ilyen kritikus érték körülire sorvadt termé­ szetes élőhelyek száma világszerte egyre több.

A globális biodiverzitás központjai a trópusi esőerdők. Bár a föld­ felszínnek jó ha 6%-át birtokolják, szárazföldi és vízi élőhelyeik a ma ismert fajok több mint felének adnak otthont. Egyúttal azon­ ban ezek a biodiverzitás vezető mészárszékei is, hiszen apró töre­ dékekre lettek szétzúzva, és még maradványaikat is csalárd eszkö­ zökkel, lépésről lépésre számolják fel. Fogyatkozás tekintetében csak két vetélytárssal rivalizálnak az összes ökoszisztéma közül, a mérsékelt övi esőerdőkkel, és a trópusi szárazerdőkkel. Az 1980 óta eltelt időben az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szerveze­ tének (FAO) becslései szerint, a tarvágások (értsd: a helyi erdő 10% vagy az alá csökkentése) világméretű üteme megközelítette az évi 1%-ot. Ez ahhoz hasonló, mintha az USA kontinentális államainak összterületéből évről évre egy fél Florida tűnne el. Az alábbi lista 95

AZ ÉLET JÖVŐJE

egyes dél-amerikai országok trópusi erdőletermelési rátáját mutatja 1980 és 1990 között, a FAO által négyzetkilométerben megadva.

TRÓPUSI ERDŐTERÜLET ÉVES LETERMELÉSI 1990-E5 MARADVÁNY (KM2) 1980-1990 (KM7ÉV)

Bolívia Brazília

459 000 4 093 000

RÁTA

ÉVES LETERMELÉSI RÁTA 1980-1990 (%)

5320

1,16

36 710

0,90

Kolumbia

541 000

3670

0,68

Ecuador

120 000

2380

1,98

Peru

674 000

2710

0,40

Venezuela

457 000

5990

1,31

Néhány kutató, köztük Norman Myers brit ökológus, úgy véli, hogy a FAO alaposan alábecsülte a trópusi erdőkben okozott ká­ rokat, és az átlagérték közelebb van az évi 2%-hoz, vagyis a fenti példában Florida egész területével egyenlő. Másrészről viszont DélAmerikában a műholdas felvételek lényegesen kisebb erdőirtási arányt mutatnak, azt jelezve ezzel, hogy a FAO becslései nagyjá­ ból kétszeresei a valóságnak. Ezen tanulmány szerint Bolívia er­ dőkitermelése 1986 és 1992 közt évenkénti 0,52%-os tempóban folyt, míg Brazíliában az ütem mértéke 0,3% és 0,81% között inga­ dozott az 1988 és 1998 közti időszakban.

A világ 25 forrópontja közül - vagyis ahol a legtöbb fajt fenyegeti a kihalás réme - 15-öt elsődleges trópusi esőerdők borítanak. Ezeket a pusztulással fenyegetett ökoszisztémákat párás, nedves trópusi er­ dők jelentik Brazília atlanti partjain, Dél-Mexikóban, Közép-Amerikában, az Andok Egyenlítő környéki szakaszán, a Nagy-Antillákon, Nyugat-Afrikában, Madagaszkáron, az indiai Nyugati-Ghatokban, Indokínában, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken és Űj-Kaledóniában egyaránt. Ezeket egybevetve a többi szárazföldi forróponttal, főképp szavannákkal és tengerparti zsályásokkal, a Föld felszínéből mind­ össze 1,4%-kot tesznek ki. Mégis, megdöbbentő módon a világ nö­ 96

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

vényfajai 44%-ának és az ismert madár-, emlős-, hüllő-, valamint kétéltűfajok több mint egyharmadának ad otthont. Majdnem mindegyi­ kük kritikus helyzetben van. Legriasztóbb helyzetben a nyugat-indiai, brazil, atlanti, madagaszkári és fülöp-szigeteki őserdők állnak, mivel eredeti növényborításuknak kevesebb mint 10%-a maradt fenn a XX. század végére.

Tekintélyes számú faj veszett ki egyszer és mindenkorra a for­ rópont minősítésű erdőkből, további tömegek pedig fenyegetett státusba kerültek. Egy rémálomszerű, de sajnos elvileg megvaló­ sítható forgatókönyv szerint fakitermelő brigádok nagy teljesít­ ményű buldózerekkel és láncfűrészekkel felfegyverkezve, ezeket a zárványokat néhány hónap leforgása alatt el tudnák tüntetni a Föld színéről - ezzel megsemmisülne a világ biodiverzitás-forrásának nagyobb része. Másrészről pedig némi könnyebbséget je­ lenthet szívünknek, hogy ezeknek az apró területeknek a hatha­ tós védelmével fajok millióit tudjuk megmenteni az utókor számára.

Egyensúlyi állapotban van a megmaradt vadon, vagy ahogy so­ kan előszeretettel hívják őket, a határvidéki erdők zöme: Amazónia, Új-Guinea és Közép-Afrika hatalmas esőerdei - benne a Kongó­ medencével -, valamint Kanada és Oroszország fenyvesei. Valaha Malajzia, Szumátra és Borneo is ebbe a társaságba tartozott, de az elmúlt néhány évtizedben olyan kiterjedt károk érték őket, hogy a vadon jelzőt el kellett venni a nevük elől.

A határvidéki erdők megérték a XXI. század hajnalát, megtépáz­ va, felszabdalva és sebhelyes arccal ugyan, de azért még mindig viszonylagos egységben. A Föld legnagyobb egybefüggő rezervá­ tuma az Amazonas-medence, mérete meghaladja a Kongó-meden­ ce és Új-Guinea együttes területét. Mikor az ember átrepül a vidék felett, és látja a lent elterülő, horizontig futó zöld szőnyeget, vagy a folyók, holtágak csillogó felszínét, feltámad benne a remény, hogy van menedék a földi élet számára. Ha két lábunkkal tapossuk ösvé­ 97

AZ ÉLET JÖVŐJE

nyeit, ugyanazt tapasztaljuk meg, amit Humboldt, Darwin, Bates vagy az indián vadászok láttak ezer évekkel ezelőtt. Olyan táj ez, ahol tíz négyzetkilométeren többféle növényt és állatot lehet meg­ számlálni, mint egész Európában. Remélem, ez a lehetőség meg­ adatik az utánunk jövőknek is.

Akármilyen óriási is, az amazóniai őserdő még sincs bizton­ ságban. A vadont birtokló országok puszta farönkforrásként ke­ zelik, és termőföldet látnak benne a falusi szegények számára, míg a közgazdászstratégáknak elsősorban a letarolt erdő alatti talajon termeszthető gabona gyors profitjára fáj a foguk. Az amazóniai őserdőt néhány évtized alatt el lehetne pusztítani, hi­ szen a fák gyökérzete nem hatol mélyre, és a feldolgozásuk is könnyű. Valójában 14%-át már át is alakították. Brazília, az Amazonas-vidék kétharmadának birtokosa, ez idáig csak 3-5%-nyi te­ rületet volt hajlandó állami védelem alá vonni. A végső határ, ahogy a brazil kormány az utóbbi években jelezte, nem fogja meghaladni a 10%-ot.

Mint már tudjuk, 10% vajmi kevés ahhoz, hogy megvédjük Amazóniát. Ez az intézkedés képtelen lenne megvédeni azt a ki­ terjedt növény- és állatközösséget, ami Brazíliát egyelőre a világ vezető biodiverzitási központjává teszi. Elméletileg ekkora föld­ területen a fajoknak hozzávetőleg a fele lenne képes fennmarad­ ni. Súlyosbítja a várható helyzetet, hogy dacára látszólagos bősé­ güknek, a trópusi esőerdők lényegesen sérülékenyebbek más ökoszisztémáknál. Gyengeségüket főképp tápanyagban szegény talajaiknak köszönhetik, amely könnyen megadja magát a bősé­ ges esők eróziót okozó erejének. A mérsékelt öv keményfái és fe­ nyői olyan talajban vertek gyökeret, ahol tekintélyes a humusz­ vastagság, és a magvak több évig tartó alvóperiódust is könnyen átvészelnek benne. Ha az erdőt ki is vágják, és közben a talaj nem sérül meg, az eredeti fás növényzet viszonylag hamar újranő. Még a nemzedékeken át szántóföldként hasznosított területek is a leg­ 98

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

több esetben könnyen, gyorsan regenerálódnak. Amazóniában sajnos nem ilyen idilliek a körülmények. Képzeljük el, hogy egy ásóval a kezünkben besétálunk egy jellegzetes amazóniai erdőbe, egy kicsit messzebbre és magasabbra az ártértől. A lombkorona alatt, az árnyék mélyén liánoktól, alacsony pálmáktól és óriásfák támasztógyökereitől körülvéve végre találunk egy üres foltot, ahol ásni kezdhetünk. Az első ásónyommal át fogjuk ütni az avar és a humuszréteget, a szerves anyag jó ha a felszín alatti 3-5 cm vastag­ ságot eléri. Sőt helyenként a föld olyan kopár, mintha a termőréte­ get lesepregették volna róla. A kontraszt kedvéért most vessünk egy pillantást a fákra és sűrű lombkoronájukra. Olyan ökoszisztéma ez, amiben a biomasszát gyakorlatilag a föld feletti szervezetek kötöt­ ték meg. A földre hulló elhalt növényzetnek egyszerűen nincs ideje elbomlani. ízeltlábúak, földigiliszták, gombák és baktériumok egész légiói esnek neki, és falják fel szinte pillanatok alatt. A pará­ nyi lebontókból távozó tápanyagdús ürüléket nyomban felszívják a fák és bokrok gyökerei. Ha csak kisebb darabok válnak szabad­ dá természetes fadőlés vagy háztáji méretű földművelés miatt, a vékony talajréteg helyben marad és könnyen regenerálódni tud a környező erdőből. De ha nagyüzemi mennyiségben vágják tarra vagy égetik fel az erdőket - ahogy ez bevett szokás -, a humusz messzire kerül a magforrástól, és mire újranépesülhetne, az esők lemossák az alapkőzetről.

A trópusi esőerdők kitermelésének kitaposott lépcsői vannak.

Először egy utat nyitnak egészen az erdő mélyéig, a fakitermelés és a letelepedés érdekében. Később ösvények és erdei táborok nő­ nek ki az út mentén, ahol a vadászok előszeretettel élnek a „bozót­ hús” adta lehetőséggel, ellátandó a fakitermelő munkásokat. Az értékét vesztett, legjobb fáitól megszabadított erdőt ezután nagybirtokosoknak és földművelő gazdáknak adják el. Ők kisebb bekö­ tőutakat építenek merőlegesen a főútra, amitől a táj felülnézetben egy halcsontvázra fog emlékeztetni. Pontosan ilyen képet nyújt a 99

AZ ÉLET JÖVŐJE

Rondőnián keresztül nyugat felé vezető autópálya, ami Manaus után északnak fordul a guyanai határnál fekvő Boa Vista irányába. A te­ lepesek kidöntik a maradék fákat, egy részüket deszkaanyagnak használják fel, a többit otthagyják helyben kiszáradni. Egy év múl­ va felégetik a száraz törmeléket. A csupasz talajt befedő hamu ele­ gendő ahhoz, hogy jó pár évig elfogadható termést biztosítson.

Ahogy a tápanyagok kimosódnak, a telepesek vagy javítgatni pró­ bálják a romlásnak indult helyzetet vagy egyszerűen odébbállnak a határvidék irányába új földterület után kutatva. Csak néhányuknak adatik meg az a szerencse, hogy kicsit mélyebb, állandóbb és termékenyebb talajú területre bukkanjanak. A végtelenségig ismét­ lődő rombolás nyomán ez az emberhullám úgy vonul végig Amazónián, mint egy felcsavarodó gigászi szőnyeg.

A halcsontvázszerű tájképen a romlás nem teljes mértékű. Ahogy a telepesek továbbnyomulnak, itt-ott kisebb foltokban megmarad utánuk az erdő - egy meredekebb hegyoldalon, a folyópartok mentén vagy az ingoványokban. De ezek a töredékek túl távol vannak Amazónia biztonságos menedékeitől. A nagyobb emlősö­ ket és ehető madarakat egy-két év alatt kivadásszák belőlük, ami után beáll az a jelenség, amit a konzervációbiológusok néma va­ don szindrómának hívnak. Egy terepi kiszállás során Manaus kö­ zelében sok időt töltöttem egy efféle, 2,5 ha-os maradványban, és bár lenyűgöző számú hangyafajt találtam, pontosan tudtam, hogy sem jaguárra, sem bőgőmajomhordákra, sem pekaricsapatokra nem számíthatok. Ezek a töredékek, még ha érintetlenek is, egy­ szerűen képtelenek fenntartani egy olyan mikrokozmoszt, mint amilyen a romlatlan rengeteg. Mivel általában az eredeti erdők közepéből hasították ki őket, nem rendelkeznek védelmet nyújtó peremi vegetációval és kitör rajtuk egy tipikus erdőbetegség, a szegélyhatás A szelek akadály nélkül hatolnak a belsejükbe, és több száz méteren át kiszárítják. A szegélyzónában az árnyékked­ velő növényzet hamarosan kipusztul, a toronyszerű fák meggyen100

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

gülnek. Hevesebb viharok következtében, s ezek egyáltalán nem ritkák arrafelé, hatalmas ágak, gyakran egész lombozatok szakad­ nak le. Némelyik fa teljes hosszában kidől. Ekkor méretes rést üt maga körül, és könnyen magával ránthat más fákat, mert koronái­ kat kötélhágcsószerűen köti össze a liánok sűrű szövedéke. Ilyen fadőlések még a háborítatlan erdőkben is előfordulnak, ekkor al­ kalmasint mérföldekre elhallatszik a robaj. Természetes körülmé­ nyek közt az ilyenkor keletkezett nyiladékok kicsik, és egész felü­ letüket könnyen beteríti a szomszédos erdőből származó magvak özöne. A nyiladékokban felnövő cserjék és lágyszárúak csak nö­ velik az elsődleges erdő biodiverzitását. Azonban egy kiterjedt tarvágásokkal körülölelt erdő szegélyzónájában a folyamat vég­ zetesen felgyorsul. A kelleténél sokkal szélesebb terek nyílnak meg, a fák törzsét túl sok napsütés éri, elpusztul a fán lakó epifiton növényzet, kiszárad a talaj és az avar, s nem utolsósorban gyom­ növények egész serege előtt válik szabaddá az út. A végeredmény pedig az, hogy legyen akár 1000 ha méretű a megmaradt erdő, rövid időn belül egészen másféle élőhellyé fog átváltozni.

A még lábon álló, de betegeskedő erdők sokkal védtelenebbek a még vehemensebb veszélyforrásokkal szemben. A tüzek, akár egy villámcsapás, akár a bozótot felégető gazdák okozzák, szélsebe­ sen vágtatnak végig a kiszáradt külső zónán. A legyengült belső részek ezután pedig még sérülékenyebbé válnak.

A viszonylag érintetlen erdők belsejébe hatoló utak, a felépített tanyák azonnal beindítják a feldarabolódási folyamatot, és jóval a tervezett tarvágás előtt végbemegy az élőhelyek átalakulása. A ká­ rosodásnak ez a korai formája a levegőből nehezen észlelhető, és láthatatlan marad a műholdak kamerái előtt is. A földről nézve viszont tökéletesen érzékelhetjük. Egy 2000-ben végzett becslés szerint Amazónia területének több mint 40%-a sérült valamilyen mértékben.

Egy bizonyos pont után a változás önfenntartóvá válik. Ahogy a 101

AZ ÉLET JÖVŐJE

korai károk kiterjednek, újabb hátrányos tényezők fognak felbuk­ kanni a rendszerben, sőt ezek egymást erősítve, a környezetvé­ delmi szakemberek kifejezésével élve, szinergisztikus kölcsönha­ tásba lépnek egymással. Az El Nino ciklusok alatt az erdőtüzek sokkal hevesebbek, mint más években. Az 1998-as tűzvészek alatt füstoszlopok ezrei emelkedtek a magasba Amazónia felett, és olyan átlátszatlanná vált a levegő, hogy Manausban, a tartományi fővá­ rosban rövid időre le kellett zárni a reptereket és a szélirányban fekvő helyeken. Ha a füst elég sűrűvé válik, könnyűszerrel meg­ fojthatja a facsemetéket és a magoncokat. De ami a legrosszabb, megszüntetheti magát az esőzést is. A felfelé szálló füsttel nagy mennyiségű apró szemcse kerül a levegőbe, ezáltal a kondenzáci­ ós magok sűrűsége a többszörösére nő, és a víz megmarad a fel­ hőkben, szétporlasztott állapotban. A részecskék kicsapódása el­ marad és így elmarad a cseppképződés is.

A légköri víztartalom csökkenésében ugyanilyen ártalmas szinergizmust idézhet elő a fák hiánya is. Nem nehéz magunk elé képzelni egy önmagát erősítő spirált, egy igazi ördögi kört: minél több fát vágnak ki, annál kevesebb lesz az eső, és minél kevesebb az eső, annál több fa fog kiszáradni. Az Amazónia felett hulló csa­ padék körülbelül fele magából az erdőből származik, míg másik fele a folyók és az Atlanti-óceán felől érkezik. A vizet a növények szállító nyalábjaik segítségével vezetik leveleikhez és ágaikhoz, ahonnan az elpárolog a levegőbe. Amazónia növényvilágának zsu­ gorodásával párhuzamosan, tekintve a terület méreteit, az éves csapadék is csökkenni kezdhet, és ennek a teljes vadvilág fogja a kárát látni. Különféle matematikai modellek azt engedik sejteni, hogy létezik egy átfordulási pont - egyelőre még valahol a jövő­ ben -, ahol az erdei ökoszisztéma visszafordíthatatlanul összeroskad, és átalakul száraz bozótossá.

Ugyanezek az alapelvek érvényesülnek minden más nedves tró­ pusi őserdőben. A fenti elmélet előrejelzése szerint az Indonéziá-

102

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

ban találhatók már igen közel kerültek ehhez a kritikus károsodási szinthez. Az erdőterület 80%-át már kitermelték és olajpálmaültetvények állnak a helyükön, s a tarvágások változatlan ütem­ ben folynak tovább. A rablógazdálkodás eredményeképpen Ázsia trópusi régiójának a közelmúltban el kellett szenvednie minden idők legsúlyosabb tűzvészét, ami csak fokozta a terület korábbi kiszáradását. Két év alatt, 1997 és 1998 között mintegy 10 millió ha-nyi terület vált a tűz martalékává (ez több mint Magyarország teljes területe - A ford..). A korábban még kellőképpen nedves bel­ ső részek is porrá égtek. A régió erdeinek többsége, beleértve 15 millió ha-t Borneo szigetén, ökológiai szempontból különösen sérülékeny, ami csak súlyosbítja az okozott károkat. Elsősorban

Dipterocarpus fák alkotják, melyek az El Nino években virágza­ nak, és magjukat egy hathetes időszakban szórják szét. A felhal­ mozódó magvak kiváló csemegéi egy sor különféle állatnak, szar­ vasoknak, tapíroknak, sülöknek, orangutánoknak, madaraknak és rovaroknak, de akármennyit is lakmároznak belőlük, még marad elég a következő nemzedék szárba szökkenéséhez. Borneo Indo­ néziához tartozó részén számos Dipterocarpus fa nem hozott ter­ mést 1991 óta, még a tökéletesen elzárt, védett vidékeken sem.

Röviden, az emberi tevékenység által a nagy ázsiai erdőségek­ ben okozott károk az El Ninót teremtőből pusztítóvá változtatták át. Az események kiváltója az a természetes éghajlati ciklus, amit hivatalosan El Nino Déli Oszcillációnak (ENSO) hívnak. Ennek során a trópusi óceánok felszíni vizei váltogatva egyszer felmele­ gednek (El Nino fázis), egyszer pedig lehűlnek (La Nina fázis).

Hatásuk a világ éghajlatára nem egységes, régióról régióra válto­ zik, de általánosságban elmondhatjuk, hogy először megemelke­ dik, majd lecsökken mind a hőmérséklet mind a csapadék mennyi­ sége, valamint ezzel párhuzamosan gyakoribbá és erőteljesebbé válnak a viharok. Az ENSO-k hatása a legyengült természeti kör­ nyezetre mindennél drasztikusabb lehet.

103

AZ ÉLET JÖVŐJE

Az ENSO-k gyakorisága és kilengése az utóbbi években fokozó­ dó tendenciát mutatott. Egyes szakértők szerint a jelenség össze­ függésben áll a globális felmelegedéssel, bár a következmények tekintetében az előrejelzések meglehetősen bizonytalanok. A 2001. évre felállított matematikai modellek nem képesek kellő felbon­ tásban kezelni az óceánok felszínét. Mindenesetre, még ha csak csekély mértékű vagy semmilyen erősödést sem tapasztalunk a jelenlegi ENSO-eseményekben, a XXI. századra kiterjesztett ég­ hajlati modellek 66-90%-os valószínűséggel azt jelzik, hogy világ­ szerte kiterjedtebb árvízre és aszályra kell számítani.

Nem lehet észérvünk azzal szemben, hogy a globális felmelege­ dés egy valós folyamat és következményei általában véve káros hatással lesznek úgy a természetre, mint a gazdaságra. A fák év­ gyűrűinek, a gleccserjégbe zárt ősi levegőbuborékoknak és egyéb leleteknek az alapos vizsgálata kiderítette, hogy a jégkorszak vége óta eltelt tízezer évben a földfelszín átlaghőmérséklete 1-2 °C kö­ rüli ingadozást mutatott. 1500 és 1900 között ez 0,6 °C-kal meg­ nőtt és 1900 óta újabb félfokos emelkedést jegyeztek fel. A trend nyomon követésében talán a Kormányközi Klímaváltozási Tanács (IPCC) készíti a leginkább mérvadó tanulmányokat, a több mint ezerfős nemzetközi szakértői stáb kifejezetten ennek a kérdés­ körnek a részproblémáira szakosodott. Végül 2000-ben egyértel­ műen kimutatták, hogy korábbi sejtéseiknek megfelelően a glo­ bális felmelegedést elsősorban a légkörben feldúsult hőelnyelő üvegházgázok, így a szén-dioxid, a metán és a nitrogén-oxidok idézik elő.

A fentebb említett mintavételi módszerekre alapozva mintegy 400 ezer évig visszamenőleg tudunk megbízható elemzéseket vé­ gezni. Ezek szerint a szén-dioxid-koncentráció mindig egyenes arányban változott a felszín hőmérsékletével. Napjainkra jutott el a csúcsra az elmúlt majd’ félmillió év alatt, és úgy tűnik, jele sincs a jövőbeli csökkenésnek. Ráadásul ugyanez áll a metánra és nitro104

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

gén-oxidokra is. Ésszerű az a következtetés, hogy az üvegházha­ tást kiváltó gázok magasabb koncentrációja az ipari tevékenység és az erdők kivágásának szükségszerű folyománya.

1995-ben az IPCC tudósainak - akiket erre a célra a kor legfejlet­ tebb számítógépes programjaival fegyvereztek fel - előrejelzései szerint az átlagos földfelszíni hőmérséklet emelkedése gyorsulni fog, és 2100-ra 1,0-3,5 °C-kal lesz melegebb. Következtetéseik és a szükséges változtatásokra vonatkozó javaslataik az 1997-es Kiotói Jegyzőkönyvben öltöttek testet, amikor nemzetközi megállapodás született az üvegházgázok egy évtizeden belüli 5,2%-kal való csök­ kentéséről. A legújabb modellek számításai még vészesebb képet ígérnek. Ha semmit nem teszünk a folyamat megállításáért, akkor a XXI. század végére legalább 1,4 vagy akár 5,8 °C-kal is megemel­ kedhet a Föld átlagos felszíni hőmérséklete. A széles tartomány érzékletesen tükrözi a jövőbeli népességnövekedés, a fogyasztás és az energiatakarékosság körüli bizonytalanságot. Sajnos, még ha teljes odaadással tartanák is be a Kiotói Jegyzőkönyvben foglaltak, akkor is csupán 0,05 °C-kal sikerülne mérsékelni a várható hőmérséklet-emelkedést. Nem lehet, hogy mégis tévesek ezek a jóslatok?

Csak reménykedhetünk ebben, de sajnos minden egyes évvel egy­ re megalapozottabbnak tűnnek, és lassan már bűnnel egyenérté­ kű, ha nem veszünk róluk tudomást. Az ökológiában, akárcsak az orvoslásban, egy hibás diagnózis sokkal ártalmasabb lehet, ha ne­ gatív, mint ha pozitív.

Gyakoribbá váló hőhullámok, tomboló viharok, erdőtüzek, aszá­ lyok és árvizek lesznek a példa nélküli éghajlatváltozás gyerme­ kei. A sarki jégsapkák bizonyosan meggyengültek, 2000 nyarán egy jégtörő képes volt utat vágni az elvékonyodó jégrétegben egé­ szen az Északi-sarkig. Ha a tendencia tartósan ebbe az irányba fog mutatni, a tengerszint 10-86 cm-rel fog megemelkedni. A se­ kély tengerparti sávok világszerte össze fognak zsugorodni. A Csenr des- és az Indiai-óceánban számos atoll, rajtuk olyan törpeköztár­

\ I

105

AZ ÉLET JÖVŐJE

saságokkal, mint Kiribati, Tuvalu és a Maldív-szigetek részben meg fognak semmisülni. A New Orleans-i, floridai ingatlanok, hogy a Bahamákat és New Yorkot ne is említsük, hosszú távon igen bi­ zonytalan jövőnek néznek elébe. Ahogy a globális klíma hőmér­ sékleti vonalai a pólusok irányába tolódnak, növény- és állatfajok seregei kerülnek nehéz helyzetbe. Kilencezer évvel ezelőtt, mikor az észak-amerikai kontinentális jégtakaró évszázadonként 192 kmes sebességgel húzódott vissza, két hidegkedvelő lucfenyőfaj szo­ rosan a jégfal mögött haladva tartani bírta a lépést. Ma ők alkotják Alaszka és Kanada gleccsermentes erdőségeinek fő tömegét. Más fafajok terjedési sebessége - 8-40 km/100 év - hozzájuk képest csak cammogásnak mondható. A mérsékelt éghajlati zónának az a villámgyors észak felé terjedése, amit a számítások előre vetíte­ nek, a lassabban mozgó őshonos növény- és állatvilág elé szomo­ rú jövőképet vetít. Nem egy bennszülött faj már most is csapdába esve él egy-egy természetvédelmi terület vagy rezervátum mélyén, melyek lényegében szigetekké váltak a szántóföldek és városok tengerében. Másokat, mint például a Floridában honosakat, szél­ sőséges adaptáltságuk teszi alkalmatlanná, hogy elvándoroljanak a partvidékekről, amik hamarosan víz alá kerülnek.

Természetesen néhány veszélyeztetett észak-amerikai fajt át le­ het telepíteni északra vagy a szárazföld belsejébe. De a világ más pontjain számtalan ökoszisztéma létezik, aminek egyszerűen nincs máshol hely. A legkézenfekvőbb példa erre a tundra és a sarkvidé­ ki tenger. A legszerényebb mértékű felmelegedés mellett is kito­ lódnak a pólusok felé, majd csendben megszűnnek létezni. Fajok ezreit veszíthetjük el, a zuzmóktól és moháktól kezdve a pingvi­ neken, jegesmedvéken át a rénszarvasokig. Ugyanez a balsors vár a világ más pontjain a magashegységek szubalpin zónájára és a hegyvidéki trópusi esőerdőkre.

Másféle veszélyek leselkednek az egykori Gondwana faunájára és flórájára. Ez a biológiai szempontból egyedülálló világ egy feltö­ 106

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

redezett kontinentális gyűrű részeiből áll, melyek körülölelik a Föld déli jégmentes területeit. Közöttük található Dél-Amerika hűvös, mérsékelt övi része, Afrika legdélebbi csücske, Madagaszkár, az Antarktisz a szegélyező szigetekkel együtt, az indiai szubkontinens Sri Lankával, Ausztrália, Új-Zéland szigetvilága és Új-Kaledónia. A Gondwana, egyike az ősi világ két szuperkontinensének (a másik, Laurázsia, északon terült el), jelenleg is létező darabkáira a kréta korszak idején hasadt szét, nagyjából a dinoszauruszok uralmá­ nak vége felé, mintegy százmillió évvel ezelőtt. Mivel egykor a Föld felszínének tekintélyes területét birtokolta, a Gondwana lett a szá­ razföldi evolúció néhány korai lépésének otthona. Dél-afrikai ku­ tatók felfedeztek valamit, ami a kétmilliárd évvel ezelőtt élt talajla­ kó baktériumok kémiai nyomai lehetnek. Ha ez véglegesen bizonyítottá válik, azzal megháromszorozódik a szárazföldi élet eddig becsült időtartama. Gondwana volt a bölcsője az első ismert szárazföldi hajtásos növénynek is, mely a szilur korszakra, 425 millió évvel ezelőttre fejlődött ki.

A ma létező gondwanai életformák - néhányuk eredete vissza­ vezethető egészen a szuperkontinens koráig - széles körű véde­ lemre érdemes kincsek. Sajnos, ahogy a klíma melegedik és a szubtrópusi, trópusi éghajlati tartományok dél felé tolódnak el, a hűvös mérsékelt övi élővilágnak nincs hová menekülnie az Indiai-óceán miatt. A helyzet különösen riasztó Afrika déli ré­ szén, a Kunene és Zambézi folyók alatt. Harmincezer virágos növény él azon a vidéken, ezek 60%-a sehol másutt nem fordul elő. Értékét talán azzal lehet legjobban példázni, hogy a világ pozsgás növényfajainak 46%-a itt található meg. Ezt a természe­ tes botanikus kertet Succulent Karroo névvel illetik.

A természetet megnyomorító világméretű veszélyeztető hatá­ sok közül a két legfontosabb tehát az élőhelyleromlás és a globá­ lis felmelegedés, de mindjárt utánuk következik az idegen fajok inváziója, a hawaii probléma nagyobb léptékű kiteljesedése. Leg­ 107

AZ ÉLET JÖVŐJE

többjük városi és mezőgazdasági környezetbe települ be, szoro­ san kapcsolódva az emberi populációhoz, mely behurcolta őket.

Egy kis részük azonban óhatatlanul kiszabadul és kitölti azokat a természetes ökoszisztémákban jelenlévő üres, vagy más fajtól el­ foglalható ökológiai fülkéket, melyekhez előzetesen már adaptá­ lódtak. Egy töredékük képes mélyen behatolni a természetes élő­ hely szívébe, nem egyszer maradandó károkat okozva.

Az Egyesült Államok Kongresszusának technológiai értékelő irodája által kibocsátott jelentés szerint 1993-ig a 200 ezer ismert bennszülött faj mellé 4500 idegen növény, állat és mikroba tele­ pült be az országba. Azt kell mondjuk, ez a szám minden bizonnyal alaposan alábecsült. Ha figyelembe veszünk minden lényegtelen­ nek tűnő talpalatnyi helyet, a valós szám elérheti az ötvenezret, amint erre 2000-ben rámutatott egy második tanulmány. Néhány a bevándorlók közül, mint például a gabonafélék és a háziállatok, melyek szinte a teljes amerikai mezőgazdasági termelést biztosít­ ják, az emberek gyarapodása végett kerültek be az USA-ba. Má­ sok - szántóföldi és háztartási kártevők egész regimentje - viszont a kiadásokat emelik évi 137 milliárd dollárral.

A rossz útra tért bevándorlók egy részét a legnagyobb jó szán­ dékkal szállították az Újvilágba. Például 1890-1891-ben egy gyűj­ tő száz európai seregélyt eresztett szabadon, azzal a költői hevü­ lettel, hogy minden madarat megtelepítsen Amerikában, ami Shakespeare műveiben felbukkan. Ma ezek az állatok Amerikaszerte csapást jelentenek. A legtöbb invazív faj azonban feljegy­ zés nélkül, potyautasként érkezett.

Tételezzük fel, hogy a betelepülés a jövőben is folytatódni fog.

Milyen következményekkel kell számolnunk a távoli jövőben?

Talán megnövekszik a helybéli flóra és fauna változatossága, és inkább hasznunkra, mintsem kárunkra válnak majd? Eddigi ta­ pasztalataink alapján a válasz egyértelmű nem. Csak abban az esetben lennénk képesek az egyensúlyi állapotot megőrizni, ha a 108

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

beáramlást alapos ellenőrzés alatt tartanánk, csak a biztonsággal hasznosítható fajokat engednénk be, és a jelenleginél nagyság­ rendekkel átfogóbb biológiai ismeretekkel rendelkeznénk. Az egyes esetek ezt világosan dokumentáltak, akármerre nézünk a világ­ ban. Eredeti hazájukban a betelepült fajokat a természetes ellen­ ségeik és egyéb, populációdinamikai szabályozó tényezők kordá­ ban tartják. Az új hazában megszabadulnak ezektől a korlátoktól, és némelyikük robbanásszerűen elszaporodik. Bizonyos szem­ pontból hasznosak is lehetnek, de más szempontok szerinti kár­ tételük ezt általában többszörösen meghaladja. Az ökológusok bámulatra méltó iróniával fejezik ki hozzáállásukat a kérdéshez, mikor könyveiknek efféle címeket adnak: Idegen lények invázió­

ja, Amerika végrendelete, Biológiai szennyezés, Határtalan élet, Idegenek az édenkertben. Tekintsük végig az alábbi amerikai pél­ dákat, melyekben a kár mértéke messze meghaladta a haszonét.

•

Gesztenyepenész [Cryphonectria parasitica): Véletlenül

hurcolták be egy ázsiai gesztenyeszállítmánnyal New Yorkba 1904-ben. A faj 90 millió ha erdőt tarolt le a következő 50 év alatt. Kártétel: A gomba lényegében kipusztította az amerikai gesztenyét, a keleti országrész erdeinek domináns fafaját, ezáltal az erdei életközösségek szerkezetét megváltoztatta, lerontotta. Hét, kizárólag gesztenyével táplálkozó molyféle lepke, amiket csak rovarszakértők tudtak megkülönböztetni, végleg kipusztult. Haszon: Egyelőre ismeretlen.

•

Tűzhangya (Solenopsis invicta): Ez a javíthatatlan termé­

szetű apró rovar valószínűleg 1930 környékén, potyautasként keveredett be az országba, mikor rendszeresen érkeztek ha­ jószállítmányok a brazil-argentin határról az alabamai Mobi­ le kikötőjébe. Gyorsan átvágott a déli államokon, Észak- és Dél-Karolinától egészen Texasig. 1990-ben megalapította első kolóniáját Kaliforniában. Kártétel: Szúrása fájdalmas, mintha 109

AZ ÉLET JÖVŐJE

egy tűzforró tű okozná, és veszélyes egyes vadon élő állatok egészségi állapotára nézve, de a háztartásokban is felbukkan.

Haszon: Eredményesen pusztítja a cukornádültetvények egyéb kártevőit. Azonban meg vagyok győződve arról, hogy a gaz­ dák, ha tehetnék, inkább a többi kártevőt választanák.

•

Ázsiai talajlakó termesz (Coptotermes formosanus): Be­

cenevén: a termesz, ami felfalta New Orleans-t. Kártétel. Gyor­ san szaporodik, falánk, nehéz kiirtani. Ez a rovar felelős évi sok százmillió dollárnyi kárért Florida és Louisiana államok­ ban. Haszon: Elképzelhető, hogy van, de még senki sem gon­ dolkodott rajta.

•

Vándorkagyló [Dreissena polymorpha): Ez a kistermetű

kagylóféle vagy a Fekete-, vagy a Kaszpi-tengerből került a Nagy-tavakba az 1980-as évek tájékán. Azután gyors tempó­ ban vonult végig a Mississippi völgyén és végül eljutott a Mexikói-öbölig. A legutóbbi időkben átevickélt New Yorkba és Új-Angliába is. Kivételesen szapora állat, helyenként össze­ függő réteget alkot a tavak és patakok medrében. Kártétel: Először is rendszeresen eldugaszolja az elektromos berende­ zések bevezetőcsöveit és ezzel zárlatot okoz. Az USA Halá­ szati és Vadászati Felügyelőségének becslése szerint ez és egyéb műszaki kártételei 2002-ig 5 milliárd dollárt emésztet­ tek fel. A vándorkagyló emellett kiszoríthat néhány őshonos kagylófajt is, mert gyorsan túlszaporodik és elfoglalja a he­ lyüket. Továbbá, mivel táplálkozása a vízben lebegő anyagok kiszűrésén alapul, tömeges megjelenése lecsökkenti a fitoplankton mennyiségét és ezzel a többi szűrögető életmódú élőlény, sőt áttételesen ez utóbbiak ragadozói elől is elveszi a táplálékot. Végeredményben megváltoztatja az egész vízi öko­ szisztéma szerkezetét. Haszon: Ahol ezek a kagylók tisztítják a vizet, mint például az Eire-tóban, a vízinövényzet látványos fejlődésnek indul, sőt a változás következtében néhány pu­ 110

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

hatestű- és halfaj egyedszáma is megnőtt. Összevetve az oko­ zott gazdasági károkkal, a vándorkagyló inváziójának környe­ zetre gyakorolt hatását nehéz értékelni, mindenesetre nem árt szemmel tartani, mert agresszivitása és szaporasága miatt bizonyosan fontos ökológiai tényező. Mégis, miért nem borí­ tunk fátylat a gazdasági károkra? Ötmilliárd dollár nem ép­ pen aprópénz.

•

Réti füzény (Lythrum salicaria): Európából mint dísznö­

vény került be az amerikai kertekbe és az atlanti partvidék vizes élőhelyeire. Ez az évelő növény a nedves talajon sűrű állományokat alkot és agresszívan terjeszkedik az Egyesült Államok északi részén. Óceántól óceánig beterítette az éghaj­ lati zónát és már Kanadába is bekopogtatott. Kártétel: A ter­ mészetvédők bíbor pestisnek hívják, mivel a réti füzény ki­ szorítja a gyékényt és más őshonos növényeket, ahol csak megjelenik. Haszon: A szépséges jövevény ma már beborítja Amerika természetközeli területeinek nagy részét, és virág­ zás közben kétségtelenül mély hatást kelt színpompás szir­ maival. Egy új színfolt a természet palettáján akár szívesen látott vendég is lehet, de ahogy természetvédők rögvest hoz­ záteszik, ez mindig a bennszülött vegetáció kárára történik.

•

Tamariszkuszok (Tamarix fajok): Eurázsiái eredetű tör­

pecserje, ami lassan megszokott képpé válik az amerikai si­ vatagok vízfolyásai mentén. Kártétel: Minden másnál nagyobb hatékonysággal veszi fel a talajvizet, ezzel komoly vetélytársa lett az őshonos növényeknek, csökkentve így a változatos­ ságot és más fajok gyakoriságát. Haszon: A tamariszkusz ki­ váló árnyékadó cserje - azok számára, akiket kevésbé érdekel, hogy egy biológiai értelemben senyvedő környezetben szu­ nyókálnak.

•

Kudzu (Pueraria lobata): Bámulatra méltóan alkalmaz-

kodóképes hüvelyes liánféle, óránként akár 5 cm-es növeke­ 111

AZ ÉLET JÖVŐJE

dést is tud produkálni. Az Egyesült Államokba 1876-ban ke­ rült be, mikor vele díszítették fel a Philadelphiai Kiállítás Ja­ pán Pavilonját. Kártétel: Ragadványnevén: a növény, ami megette a Délvidéket, az eredetileg barátságos idegen ámok­ futásban tört ki. Villámsebesen terjedt szét, és nem csak a csupasz vörösagyag talajon. Szinte mindegyik élőhelytípusban megjelent, a nyílt erdőktől a peremvárosokig, villanyoszlopo­ kon, ruhaszárító fákon, hirdető- és közlekedési lámpákon, sőt még kisebb épületeken is. Ha hagyják, megfojtja a kerteket és a kisebb szántóföldeket. Visszaszorítására évente mintegy öt­ venmillió dollárt kell költeni. Haszon: Az 1900-as évektől a kudzut mint árnyékadó növényt és állati takarmányt haszno­ sították. Az 1930-as években, mikor a délvidéki szántóföldek java az alapkőzetig erodálódott, a növény nagyszerű szolgá­ latot tett azzal, hogy megállította a talaj további lehordódását.

Az USA Talajvédelmi Szolgálata és a civil Kudzu Klub támo­ gatta a hírverést körülötte. Manapság célját tévesztett lelke­ sedésnek tartjuk, és bizonyosan jól megvagyunk nélküle.

•

Mikónia (Miconia calvescens): Ez a csinos megjelenésű

fa Amerika trópusi vidékein őshonos, és mint dísznövényt telepítették be Francia Polinéziába. Kártétel: Tahitin csak úgy ismerik: a zöld rák. Kiszabadulva a kerttulajdonosok regulája alól sűrű állományokat képez, 16-17 m magasra is megnő, és gyakorlatilag minden más növényi életformát kiszorít maga mellől. Önmagában ez az egy fafaj uralja ma a sziget kéthar­ madát. A mikónia lehetne a hawaii élővilág első számú ellen­ sége, ha nem sikerülne hellyel-közzel ellenőrzés alatt tartani.

Haszon: Kétségtelenül jól néz ki, ha sikerül a kerítésünkön belül tartani. De a második gondolatunk mindjárt az, hogy jobb lenne a ház falain belül nevelgetni.

•

Gyapjas toboztetű [Adelgespiceae]: Kicsinyke rovar, óriási

környezeti hatásokkal. Kártétel: Ez az európai eredetű levélte112

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

tűféle, a gesztenyepenész állati megfelelője, végigsöpört a Great Smoky Nemzeti Park összes korosabb erdeifenyőjén, és lénye­ gében eltüntette az USA déli részét borító fenyvesek háromne­ gyedét. Haszon: Egyelőre ismeretlen, de már nagyon várjuk az erdészek és a nemzeti park őreinek erre vonatkozó ötleteit.

•

Mangrovesikló (Boiga irregularis): Vagy Új-Guineáról vagy

a Salamon-szigetekről hurcolták be Guamra, közvetlenül a má­ sodik világháborút követően. Ez a mérges kígyó minősült vi­ tán felül a legveszélyesebb inváziós fajnak. Kártétel: Madarak telhetetlen gyomrú ragadozója, akár 3 m hosszúságúra is megnő, és előfordulása egy időben elérte a 7800 példányt kup­ énként. Boiga irregularis sodorta a végső kipusztulásba Guam tíz madárfaját, köztük egy endemikus vízityúkot, jégmadarat és légykapót. Kimerészkedve az erdőből, a mangrovesikló gyakorta bukkan fel a tanyák és kertvárosok környékén, ahol rendre kifosztja a tyúkólakat és felzabálja még a házi kedven­ ceket is. Kiemelt figyelemmel kezelik Hawaiion, mivel az utób­ bi néhány évben többször csíptek el behurcolt egyedeket a honolului repülőtéren. Ha valami balszerencse folytán meg­ telepedne a szigeteken, és hasonlóképp viselkedne, mint Guamon, igen hamar elpusztítaná a bennszülött és már bete­ lepített madárfauna nagyobbik részét. Haszon: Mérges kígyó, ezért sehol sem látják szívesen. A kígyóhús piaca egyelőre bizonytalan lábakon áll, úgyhogy a mangrovesikló egyhamar nem lesz népszerű vendég sehol a világon.

Képzeljük el a természetet a napjainktól számított száz év múl­ va, feltételezve azt, hogy a jelenlegi folyamatok töretlen lendület­ tel mennek tovább. A világ számos pontja 2100-ban is épp olyan magával ragadóan gyönyörű, mint egy Turner-festmény. Az embe­ rek még élvezhetik a hófödte hegycsúcsok, a hullámzó dombok látványát és a csendes tavacskákba összegyűlő sebes patakok cso­ 1 13

AZ ÉLET JÖVŐJE

bogását. De vajon hová lett az élővilág? Az szédületes méretűvé duzzadt emberiség, elérve a 9-10 milliárdos lélekszámot, a bolygó gyakorlatilag összes lakható helyét benépesítette, ahol a földfelszín lényegében szántóföldek, faültetvények, utak és települések mo­ zaikjává vált. Köszönhetően a 2100-ra már nagyipari méreteket öl­ tött sótalanítási eljárásoknak, az édesvízszállítás új módszereinek és a széles körben elterjedt öntözésnek, a száraz vidékek fakóbar­ nából harsogó zölddé váltak. A hektáronkénti termésátlagok messze meghaladják a 2000. évit. A mintegy ötvenezer ehető növény nagy részét mezőgazdasági művelésbe vonták, miközben a géntechno­ lógiai eljárásokkal a hagyományos gabonák produktivitását bioló­ giai maximumuk határáig fokozták. Globális műszaki-tudományos civilizáció forrt ki az etnikai és társadalmi konfliktusok üstjében, bár a feszültségek a felszín alatt tovább rotyognak. Az emberek job­ ban tápláltak és műveltebbek, mint 2000-ben, de döntő többségük a fejlődő országokban él, ahol életszínvonaluk még mindig messze elmarad az ipari országokban száz évvel korábban elért nívónál. A bolygó reménytelenül túlnépesedett, és így fog majd átlépni XXII. századba is, a konfliktus pedig feloldhatatlanul vibrál a gazdag nemzetek és a szegény országok között. A háborúk megritkultak, a terrorizmus elsorvadt, de ez még mindig egy feszültségtől terhelt világ, melyet időről időre felkavarnak az emberi természet gyötrelmes ellentmondásai.

2100-ban az emberiség igen gyorsan öregszik. Ennek oka első­ sorban a betegségek - főképp a genetikai sérülések által okozott betegségek - felszámolásában rejlik. A nagy hír az élettartam je­ lentős meghosszabbítása, amit az orvosi kezelések meghökken­ tően magasra nőtt költségein lehet megvásárolni. Hétköznapivá vált a százévesek társasága. Az elöregedés okai ismertek, a szüle­ tési ráta folyamatosan csökken, főképp a fejlett országokban, ahol a fiatal emberek utánpótlását már évek óta a szegényebb régiók­ ból oldják meg. A világnépesség genetikai homogenizálódása már 1 14

A TERMÉSZET UTOLSÓ VÉGVÁRAI

2000-ben is jelentős méreteket öltött, de köszönhetően a vegyes házasságoknak, 2100-ban lassan be is fejeződik. A genetikai vál­ tozatosság a helyi populációkon belül megnőtt, de érzékelhetően lecsökkent a régiók között. Nemzedékről nemzedékre halványod­ tak el a rasszok közti különbségek.

Ezek a változások azonban cseppet sem változtattak az emberi természeten. Nem számít, milyen kifinomult a tudomány és a tech­ nika, mennyire fejlett a kultúránk vagy milyen hatékonyak lettek robotjaink, a Homo sapiens 2100-ban is egy viszonylag változatlan biológiai faj maradt. Ebben rejlik erőnk és egyúttal gyengeségünk is. Tulajdonképpen minden biológiai fajnak ez sorsa, ész nélkül szaporodik és terjeszkedik, amíg a környezet egyszer csak vissza nem üt. A csapás visszacsatoló mechanizmusokkal működik, a jár­ ványok és egyéb fertőzések, a helyi csatározások a szűkölő táplá­ lékforrások felett addig fokozódnak, míg a környezetre nehezedő nyomás meg nem enyhül. Van egy visszacsatolási forma, amivel a fentiek hatása csillapítható lenne, és amely kizárólag a Homo sapi­

ens számára érhető el: a tudatos önkorlátozás. Ahogy magam elé vetítem ezt a jövőbeli forgatókönyvet, úgy látom 2000-ig még csak meg sem próbáltunk ezzel a lehetőséggel élni.

2100-ban kétségbeejtően szenved az egész természeti környe­ zet. A határvidéki erdők nagyrészt eltűntek, nem léteznek már Amazónia, Kongó vagy Új-Guinea vadonjai, és velük együtt eltűn­ tek a biodiverzitás forrópontjai is. A korallzátonyok, folyók és egyéb vízi élőhelyek súlyosan sérültek. Az ökoszisztémákkal együtt a Föld állat- és növényfajainak fele eltávozott az élők sorá­ ból. Csupán elvétve találunk természetes élőhelyeket, melyeket relikviaként őriznek egyes kormányok és gazdag földbirtokosok, akik elég bölcsek voltak ahhoz, hogy valamit kimenekítsenek a mindent elsöprő emberi hullámhegy útjából.

Hasonlóan a humán genetikai diverzitáshoz, 2100-ban az apró darabokra hullott élővilág földrajzilag is egyöntetűbbé vált. Az 1 15

AZ ÉLET JÖVŐJE

idegen organizmusok világpolgár-áradata megtelepedett minden ökoszisztémában. Egy világ körüli út során, válasszuk bármely földrajzi szélességet, nagyjából ugyanazokkal a behurcolt mada­ rakkal, emlősökkel, rovarokkal és mikrobákkal találkozhatunk akármerre is indulunk. Ezek a kivételezett élőlények kisebb csa­ patokat formálnak, és a globalizálódott kereskedelem hathatós segítségével bármikor felbukkannak a világ átellenes szegletében, ahol könnyen megtelepednek az ember által elsorvasztott élőhe­ lyeken. Az elöregedett és bölcsebbé vált emberiség végre felfogta, hogy a Föld sokkal szegényesebb hellyé vált, mint annakidején, 2000-ben volt. Sajnos már túl későn...

Ilyen lesz tehát világunk 2100 körül, ha a jelenlegi tendenciák tovább folytatódnak. A XXI. század legemlékezetesebb öröksége, amivel az emberiségnek szembe kell néznie, a magány kora lesz.

A következő testamentumot fogjuk magunk után hagyni:

Reálok hagyományozzuk tehát Hawaii szintetikus dzsungeléit, és a bozótot, mely az egykor virágzó amazóniai őserdők helyén terjeszkedik. Továbbá megkapjátok a vad természet mindazon maradványát, melyeket még nem dobtunk ki a szemétbe. Éljetek a kihívással és géntechnológiai módszerekkel teremtsétek újra az élő­ lényeket, kellőképpen illesztve egymáshoz egy mesterséges ökoszisz­ témában. Megértjük, ha ezen hőstett véghezvitele végül lehetetlen­ nek bizonyul. Bizonyosak vagyunk benne, hogy közületek sokan, akik most úgy gondolják, a feladat megvalósítható, végül el fog­ nak bukni. Mindenesetre sok szerencsét kívánunk hozzá. S ha eset­ leg mégis sikerülne nektek ez a vállalkozás, biztosíthatunk tite­ ket, soha nem lesz annyira kielégítő, mint az eredeti. Fogadjátok el bocsánatkérésünket, és vegyétek át ezt az audiovizuális könyv­ tárat, mely megmutatja számotokra, milyen volt a világ valaha.

1 16

NEGYEDIK FEJEZET

Pusztító emberhullám

Életem egyik legemlékezetesebb eseménye volt, mikor 1994 májusának végén, a cincinnati állatkert hátsó helyiségében átsé­ táltam egy Emi nevezetű, négyéves szumátrai orrszarvúhoz, ahol egy pillantást vetettem szomorkás arcára, majd tenyeremet sörtés horpaszára fektettem. Érintésemre nem reagált, talán csak pislantott egyet. Ennyi az egész, ami történt. Semmi különös, csak ép­ pen rátaláltam hús-vér unikornisomra.

A szumátrai orrszarvú (Dicerorhinus sumatrensis) nagyon kü­ lönleges állat. Szélsőségesen félénk és rejtőzködő, a világ egyik legritkább faja, az IUCN Vörös Listáján a fokozottan veszélyezte­ tett kategóriában lajstromozzák. Emivel való találkozásom esté­ jén jó, ha négyszáz egyede élt, de azóta is szünet nélkül fogyatko­ zik a számuk. Most, 2001-ben, mikor ezt a könyvet írom, esetleg még háromszázan lehetnek, közülük tizenheten fogságban. Né­ hány évtizeden belül már nem lesz életben egyetlen példánya sem.

Thomas Foose szakértő szerint talán 50% esélyük van megérni a XXI. század derekát.

A szumátrai orrszarvú igazi legendává vált a természetvédők és konzervációbiológusok körében, ugyanis még azok is csak ritkán találkoznak vele a vadonban, akik rendszeres megfigyelésüket végzik. A legtöbb, amiben általában reménykedhetnek, egy dago­ nya vagy egy sor lábnyom a folyóparton, nagyobb szerencsével 1 17

AZ ÉLET JÖVŐJE

esetleg meghallhatják, ahogy megzörrenti a sűrű bozótot, és megérezhetik a pézsmaszagot, amit a levegőbe eresztett. Személy sze­ rint nekem soha nem volt részem ebben az élményben. Ehelyett inkább hűen őrizgetem Emi emlékét, illetve maréknyi szőrét az asztalomon, mint a Dicerorhinus sumatrensis és a többi kihalás szélére jutott faj talizmánját.

A szumátrai orrszarvú azért is különleges állat, mert igazi élő kövület. A génusz, amelyhez tartozik, az oligocén korszakban, legalább harmincmillió évvel ezelőtt fejlődött ki. Mivel kora fél­ úton van a dinoszauruszok felé, ez a faj a legősibb ma élő, többékevésbé változatlan külsejű emlős, néhány a trópusokon élő ősi denevérfajt leszámítva. Sajnos magán az orrszarvún nem sokat segít, ha fájó szívvel, szorongó lélekkel emlékszem vissza találko­ zásunk estéjére, pedig mikor megpillantottam és megérintettem a világ másik végéről érkezett csodát, talán földtörténeti léte utolsó másodperceinek lehettem tanúja.

Vendéglátóm Edward Maruska volt, a cincinatti állatkert igaz­ gatója, a szumátrai orrszarvú lelkes rajongója. Elmagyarázta, hogy három kifejlett állatot gyűjtöttek össze tenyésztési céllal, megaka­ dályozandó a végleges kipusztulásukat a vadonban. Éjszakai szál­ lásuk a biztonsági acélrácsok közé zárt nedves beton volt, nappal pedig kieresztették őket a ketrechez csatolt kifutóba, hogy az em­ berek is láthassák. A berendezéssel és a lakomának beillő napi 50 kg-nyi takarmánnyal természetes élőhelyének körülményeit szi­ mulálták. Látogatásom idején az éjszakai részlegen folyamatosan lágy rockzene szólt. A muzsikával azt kívánták elérni, hogy az állatok szokjanak hozzá a különféle zajokhoz, és ne essenek pá­ nikba, mikor becsapódik egy ajtó vagy eldübörög felettük egy re­ pülőgép.

Az orrszar úak valamikor a Föld urai voltak. Az emberiség meg­ születése előtti évmilliók során fajaik széles köre alakult ki, a vízi­ lószerű törpéktől az elefántokkal vetélkedő toronyméretű óriáso­ 1 18

PUSZTÍTÓ EMBERHULLÁM

kig. A világ hatalmas földterületein ők voltak a domináns növény­ evők, mind az erdőkben, mind a végtelen pusztákon. A szumátrai egyike a napjainkig fennmaradt öt fajnak, és Ázsiában ez az egyet­ len, mely két tülköt is hordoz. A jávainak, egy még a szumátrainál is ritkább fajnak, egy tülke nő. Ugyanez áll a jávai közeli rokonára a nagy termetű indiai orrszarvúra, a világ harmadik legtermete­ sebb szárazföldi állatára - az afrikai és indiai elefánt után. Egyedszáma szerencsére megnyugtató, a vadonban eléri a 2500-at, így a természetvédelmi szakemberek csupán a veszélyeztetettek közé sorolják őket. Szintén két tülök ékesíti a fehér és fekete orrszarvú­ ak fejét, ők is a Szaharától délre eső szavannák lakói. Bár a dupla orrdísz külsőleg hasonlóvá teszi őket a szumátraihoz, sem vele, sem egymással nincsenek közelebbi rokonságban. Ők is veszé­ lyeztetettek, és egyedszámuk a kritikusan alacsony szint közelé­ ben van.

Az öt élő faj közül a szumátrai anatómiai bélyegei a legjellegze­ tesebbek. Habár felnőttkori 11 súlyával a legkisebb orrszarvúnak számít, a többi állat mellett kifejezetten óriásnak hat. Legszembe­ tűnőbb tulajdonsága bozontos szőrzete, ami általánosan elterjedt bélyeg volt a kihalt orrszarvúfajok között, de a ma élő másik négy fajról hiányzik. A fiatal borjak szőrzete rövid, göndör és fekete, az ivarérett példányoké hosszabb, vörösesbarna színű és némiképp rugalmas tapintású, végül az öregeknél megritkul, és kefeszerűvé válik. Nehéz magunk elé képzelni egy gyapjas orrszarvú képét, de csak azért, mert a szumátrai nagyon ritkán kerül az emberek szeme elé, és csak elvétve illusztrálják természetismereti tanköny­ vekben.

A szumátrai orrszarvút életvitele az állóvizekben gazdag hegy­ vidéki esőerdőkhöz köti. Kitartó és fürge hegymászó. Ha megza­ varják, még a legmeredekebb lejtőkön is képes cikcakkban futva menekülni, tank módjára áttörve a maga elé kerülő bokrokon.

Könnyedén átúszik a patakokon és tavakon, sőt néhányat már meg­ 1 19

AZ ÉLET JÖVŐJE

figyeltek a nyílt tengeren kutyaúszásban evickélni. Napközben rendszeresen fürdőznek tavakban vagy hemperegnek a sáros da­ gonyákban, hogy lehűtsék magukat, illetve megvédjék bőrüket az elvetemült böglyök támadásaitól, amikből bőven jutott az ázsiai erdőkbe. Éjszakánként táplálékot keresve átkutatják az erdő cser­ jeszintjét, megtalálják a nedvdús facsemetéket, bokrokat a folyó­ parton vagy a kidőlt fák gyökérzete közt, s rövid, tompa tülkükkel tördelik le a kívánatos fiatal ágakat. Dagonyáiktól jól kitaposott csapások vezetnek az elsődleges táplálkozóhelyekre. Előszeretet­ tel keresik fel a vadsózókat és más létfontosságú ásványforrásokat.

Lévén növényevők, meglehetősen békések, hacsak nem provokál­ ják őket, harcba csak önvédelemből vagy kicsinyeik megóvásáért szállnak, esetleg elzavarják az idegen orrszarvúkat, ha a territóriu­ mukra merészkednek.

Leszámítva a nászidőszak alatti szórványos randevúkat és a ki­ csinyeket nevelő anyákat, a szumátrai orrszarvú teljesen magá­ nyos életmódot folytat. Rendes körülmények közt, melyekről ma­ napság már csak feltételes módban beszélhetünk, minden felnőtt állat egy 10-30 km2-es területet őriz, s a táplálékforrás kimerülése után dagonyázóhelyet vált, ahol új csapásokat tapos ki. A nősté­ nyek egyetlen borjúnak adnak életet, amit három éven keresztül szorosan maguk mellett tartanak. Ezután utódaikat messzire el­ vezetik, hogy saját territóriumot keressenek maguknak. A fogság­ ban tartott egyedek közül a legidősebb 47 évig élt. Tekintve azon­ ban, hogy még mindig rendszeresen vadásszák őket, a vadon élők közül vajmi kevés érhet meg ilyen matuzsálemi kort.

A szumátrai orrszarvú fogyatkozása folyamatos és mérsékelt ütemű, nem robbanásszerű és nem katasztrófaszerű, sokkal in­ kább hasonló a rák okozta halálhoz, mintsem egy szívinfarktus­ hoz. Lefolyását tekintve tipikusnak mondható a hanyatló fajok körében. A történelmi időkben élettere messzire kiterjedt, Indiá­ tól Burmán (ma Mianmar) át Vietnámig, dél felé Malajziától

120

PUSZTÍTÓ EMBERHULLÁM

Szumátrán át Borneóig. Egymillió évvel ezelőtt vagy még régeb­ ben ismerős jószág lehetett a csekély agytérfogatú Homo erectus emberelőd számára, amikor ez utóbbi nyugat és észak felől, az ázsiai kontinens belsejéből felbukkant. Talán már ezek a korai emberek is vadásztak rá, de egyszerű eszközeik és az áthatolha­ tatlan, menedéket nyújtó erdő miatt nem lehetett könnyű préda.

Kivételesen félénk életmódja és megközelíthetetlen élőhelye so­ kat segített abban, hogy nagyszámú populációi hosszú időn ke­ resztül fennmaradhassanak egy meglehetősen kiterjedt földrajzi tartományban. A Gunung Leuser Nemzeti Park egyik vadsózójánál valamikor nem kevesebb mint negyven egyedet számoltak meg egy négyzetkilométeren.

Az 1980-as évek közepére ez a bőség majdnem teljesen elapadt.

A populáció összlétszáma 500-900 közé zuhant, beleértve a 16 fogságban tartott példányt is. Az északi alfaj összesen 6-8 állatból állt, és kizárólag Mianmarban maradt fenn. A többi helyi populá­ ciót is jelentős veszteségek érték: 100 egyed élt a Maláj-félszige­ ten, 30-50 Borneón és 400-700 Szumátrán. A burmai alfaj azóta végérvényesen kipusztultnak tekinthető, s úgy tűnik a borneói is rövidesen követni fogja. Természetes élőhelyén a faj végleges megsemmisülése valószínűleg elkerülhetetlen, hacsak nem törté­ nik valami drasztikus beavatkozás a folyamat visszafordítása ér­ dekében.

A szumátrai orrszarvú talán elérkezett evolúciós végelgyengü­ léséhez, s csendben eltávozik közülünk, akárcsak Irénke néni a halálos ágyán? Vajon nem tehetünk mást, mint hogy békében út­ jára engedjük?

Nem és nem, soha eszünkbe ne jusson ilyen gondolat! Még a felvetés is veszélyesen hamis útra vihet minket. A szumátrai és minden más eltűnőben lévő faj fiatalon hal ki, legalábbis élettani értelemben. Az ötlet, hogy egy faj természetes életstádiumokon megy keresztül, abszolút hibás analógiára épül. Egy veszélyezte­ 121

AZ ÉLET JÖVŐJE

tett faj nem úgy néz ki, mint egy haldokló beteg, akinek a kezelése csillagászati összegeket emészt fel. Sőt általában pont a fordítottja igaz, a még fennmaradt populáció tagjai egészségesek, életképe­ sek, csak épp helyük nincs a létezéshez, mert az emberi tevékeny­ ség felszámolta azt.

Az alapelv igazát jól demonstrálja a kaliforniai kondor (Gym-

nogyps califomianus). A kondor a világ egyik legnagyobb mada­ ra, szinte mindegyik észak-amerikai élőhelyéről eltűnt, és igen közel került a kihaláshoz. Nem több, mint egy tucat példány élt szabadon, mikor biológusok végre befogták és elhelyezték őket egy korábban alapított tenyészkolóniában San Diego közelében.

A tökéletes védettségnek és a szennyezéstől mentes tápláléknak köszönhetően az egyesített kolónia virágzásnak indult. Az utób­ bi években már néhány egyedet szabadon is eresztettek a Grand Canyonban, illetve eredeti elterjedési területük más, védelem alatt álló részein. Jó ideig, reményeink szerint legalább az elkövetke­ ző néhány ezer évben, a kaliforniai kondor újra szabadon élő faj lehet. Amennyiben egykori elterjedésének határain belül min­ den élőhelyét védetté nyilvánítanák, és a populáció maradékát megóvnák a további háborgatástól, újra mindennapos látvány lehetne, ahogy háromméteres fesztávolságú szárnyain elvitorlá­ zik az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. Ha ez valaha egyálta­ lán bekövetkezik, az természetesen nem a közeli jövő lesz, de legalább elmondhatjuk, hogy Amerika állatvilága visszanyerte egyik leglátványosabb madarát.

Hasonló, a huszonnegyedik órában történt életmentő akciók sora bizonyítja, hogy a végveszélybe került fajok is rendelkeznek még a velük született ellenálló képességgel. A legnagyobb szenzációt a mauritiusi vércse története keltette. Ez az apró termetű sólyom ki­ zárólag Mauritiuson, az Indiai-óceán egyik szigetén élt, s populá­ ciója egyetlenegy költő párra zsugorodott 1974-ben. A legtöbb ter­ mészetvédő már végső búcsút vett tőle. Nem így Carl Jones

122

pusztító emberhullám

madártenyésztő, aki széles körű együttműködéssel, hősies erőfe­ szítések árán a kihalás széléről mentette meg a madarakat. Jelen­ leg körülbelül kétszáz párról tudunk, egy részük még fogságban, másrészük már a vadonba vissza telepítve él. Számuk mára elérte az ember megjelenése előtti Mauritiuson élt egyedek számának felét. A halálközeli helyzet a populációt egy igen szűk palacknya­ kon sajtolta át, aminek következtében el is veszítette genetikai vál­ tozatosságának tetemes részét, de a túlélő gének közt szerencsére nem szaporodtak fel olyan defektusok, amik hátrányosan érintet­ ték volna a vércsék életképességét vagy termékenységét.

Mivel az ehhez hasonló szélsőséges mentési akciók igen költsé­ gesek és időigényesek, sajnos csak az ezernyi fokozottan veszé­ lyeztetett növény- és állatfajok töredéke esetében tudunk élni ez­ zel a lehetőséggel. A szerencsés kiválasztottak kétségkívül a leglátványosabb, a legnagyobb és a legemblematikusabb fajok közül fognak kikerülni. Ráadásul nem mindegyik felszaporítási program végződik ilyen sikerrel. Szomorú, de a szumátrai orrszar­ vú helyzete a legkevésbé sem biztató, dacára az alaposan kidolgo­ zott terveknek. Tenyésztői berkekben közismert tény, hogy ez a faj messze a legnehezebben szaporítható állat, e tekintetben még az óriáspandán is túltesz. A nehezen áthidalható akadályok közt említik a nőstények igen rövid ovulációs periódusát - aminek megindulásához valószínűleg szükségük van a hímek látványára - és a potenciális párokkal szembeni agresszív viselkedésüket a párzási időszakon kívül. Az állatkertekben, vadasparkokban tar­ tott 17 állat közül eddig három hím és négy nőstény párzott, és a nőstények közül egyedül a cincinnati Emi lett vemhes. Spontán vetélések sorozata után, a természetvédők legnagyobb örömére, 2001. szeptember 13-án végre egészséges borjúnak adott életet.

A vadonélő szumátrai orrszarvúállomány megfogyatkozásának okai jól ismertek, ennek ellenére egyelőre megállíthatatlan a fo­ lyamat. A trópusi Ázsia valamikor érintetlen erdeiben fokozódó 123

AZ ÉLET JÖVŐJE

iramban folyik a fakitermelés, a tanyák és az olajpálma-ültetvények terjeszkedése. Élőhelyeinek megtizedelése azonban még nem feltétlenül lenne végzetes a faj számára. Szumátrán, Borneón és a Maláj-félszigeten is léteznek akkora kiterjedésű természetvédel­ mi rezervátumok, melyek életben tudnának tartani kisméretű populációkat. Valójában az orvvadászat jelenti a fajra nehezedő legsúlyosabb nyomást, ami önmagában képes néhány év leforgá­ sa alatt az utolsó állományokat is felszámolni, ha idejében nem vetnek véget neki. Az orvvadászatot pedig a hagyományos kínai gyógyászat farkasétvágya generálja, mivel művelői meg vannak győződve arról, hogy az orrszarvútülök a testi gyötrelmek egész skáláját képes csillapítani, a láztól kezdve, a torokgyulladáson keresztül a keresztcsonti fájdalmakig. Mondanunk sem kell, hogy ezt a gyógyhatást még senki nem tudta bizonyítani. A következ­ mény, ironikusan szólva, az orrszarvú elvérzése a szabadpiacon, egy újabb visszacsatolásos spirálon keresztül. Ahogy a tülök egy­ re ritkább cikké vált, az ára vészes sebességgel nőni kezdett, és ezzel párhuzamosan a vadorzók aktivitása is megnőtt, a tülök még ritkább és még drágább lett. 1998-ban egy afrikai fekete orrszarvú tülkéért kg-onként 12 ezer dollárt fizettek Tajpejben, nagyjából az arannyal egyenlő árban, míg az indiaiért kért összeg tényleg csillagászati magasságokba szökött, és elérte a kg-onkénti 45 ezer dollárt. Nem tudok semmit a szumátrai feketepiaci áráról, de úgy sejtem, az indiaiéval megegyező lehet, mivel a kínai kereskedők többre tartják az ázsiai árut az afrikainál.

Az orrszarvú illegális lemészárlása bizarr módon az 1970-es évek olajválsága következtében gyorsult fel. Ahogy az olaj ára felszö­ kött, ugyanez történt az arab országok egy főre jutó nemzeti jöve­ delmével. A gyorsan meggazdagodók közt számos fiatal jemeni férfi akadt, akik koldusbotra jutott országukat elhagyva SzaúdArábia olajmezőin próbálták ki szerencséjüket. Szépen gyarapo­ dó vagyonuk révén egy idő után képesek voltak megvásárolni a 124

PUSZTÍTÓ EMBERHULLÁM

drágább dzsambijákat, vagyis a ceremoniális dísztőröket, melyek­ kel Jemenben a sikerrel végződő utazásokat ünnepük. Mivel a leg­ értékesebb dzsambiják nyele orrszarvútülökből készül, ez a nép­ szokás gyorsan felpörgette az orvvadászatot.

A kínai gyógyászat és a dzsambiják anyagigényének találkozá­ sa az orvvadászatot abnormális szintre emelte, és hatalmas föld­ rajzi térségekben olyan mértékben megritkította az orrszarvúál­ lományokat, amilyet korábban elképzelni sem lehetett volna. Mikor Theodore Roosevelt 1909-1910-ben egy expedíciót vezetett el Mombasából Afrika belsejébe, a fekete orrszarvúk számát egymil­ lió körülire becsülték. Amerika jeles természetvédő elnöke nem érzett lelkiismeret-furdalást, hogy kilőjön közülük néhányat. 1970ben a teljes állomány még 65 ezer állatból állt, de a dzsambijaláz kitörése után őrületes gyorsasággal omlott össze, 1980-ban 15 000, 1985-ben már csak 4800 egyedet számlált. Tizenöt évvel később már csak 2400 orrszarvú tengődött a kontinensen. 1997-ben Je­ men csatlakozott a CITES-hez (Convention on International Tra­ de in Endangered Species of Wild Fauna and Flora - Egyezmény a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi keres­ kedelméről), amivel jelentős mértékben sikerült visszafogni az orrszarvútülkök beáramlását. Ázsiában viszont a népi gyógyászat­ ban használt tülkök iránti kereslet szemernyit sem lankadt, és éppen elegendő volt ahhoz, hogy a szumátrai orrszarvút a kipusz­ tulás szélére sodorja.

Ne csodálkozzunk a fokozódó nyomáson: egy orvvadász, aki egyetlen állat megölésével tíz évre biztosítani tudja megélhetését, gondolkodás nélkül kockáztatja a börtönt, sőt még az életét is.

Ráadásul a szumátrai elejtése nem is jelent különösebb veszélyt a vadorzó számára, aki a dzsungel mélyén, zajtalanul és szinte lát­ hatatlanul tudja elvégezni a piszkos munkát. Korábban, mikor a tülök ára még jóval szerényebb volt, a bennszülött vadászok azo­ kat az orrszarvúkat próbálták csak elejteni, amiknek a nyomára 125

AZ ÉLET JÖVŐJE

bukkantak, és alkalmazkodóképes emberek lévén nem fejtettek ki különösebb erőfeszítést kifejezetten ennek a fajnak a felkutatá­ sára. Az árak emelkedésével az alkalmi vadászokból szakosodott ragadozókká vedlettek át, akik ezerszer keresztülvágnak az erdőn, hogy felderítsék az orrszarvúk csapásait. Álcázott csapdákba ejtik vagy az ösvények fölé függesztett hegyes karókkal nyársalják fel őket. Aztán a mozgásképtelen állatokat puskával lövik agyon, fel­ darabolják őket, a húsukat megtartják maguknak, a levágott tül­ köket pedig a közelben várakozó közvetítőnek adják át. A tragi­ kus véget könnyen magunk elé képzelhetjük: négyszáz tábori lakoma és ötmillió dollár egyik kézből a másikba vándorlása vég­ leg meg tudná pecsételni a szumátrai orrszarvú sorsát.

1992 szeptemberében Alan Rabinowitz, az ázsiai nagyemlősök szakértője, egy expedíciót vezetett a sabah-i Danum-völgybe, Borneó északi végébe, hogy megtalálja az utolsó szumátrai orrszar­ vúkat. A Danum-völgy szigorú ellenőrzés alatt álló vadvédelmi terület, és úgy tartották, hogy a szigeten ott él a faj legnépesebb állománya. A kutatócsoport öt részre vált szét, három gyalogosan az erdőbe hatolt, kettőt pedig helikopter szállított egyenesen a közepébe. Mindegyik csapat egy saját maga által választott nyom­ vonalon haladva keresztül-kasul bejárta a völgyet, de így is össze­ sen csak hét állat nyomait tudták egyértelműen azonosítani. Rá­ leltek számos rég elhagyott csapásra és dagonyára, megtalálták sárba mélyedt tülkök nyomait, melyeknek gazdái valószínűleg már halottak voltak. S találkoztak orvvadászokkal is, merő véletlenségből majdnem éppen a táboruk közepén szálltak le. A vadorzók szétrebbentek és elmenekültek.

Ezután Rabinowitz és egyik kollégája, George Schaller a mianmari Tamantiba látogatott, ahol kifejezetten a tigris, az orr­ szarvú és más nagy testű emlősök védelme érdekében egy mene­ dék státusú rezervátumot alakítottak ki. Tigrisek, ha kis számban is, de még éltek a területen, az orrszarvúknak azonban nyomát 126

PUSZTÍTÓ EMBERHULLÁM

sem lelték. A helyi liszu törzsbéli vadászok elmagyarázták nekik miként csalták tőrbe és vadászták le az állatokat egyenként. Ugyan­ így járt egy másik burmai populáció is, amely a faj elterjedési te­ rületének északi határán élt. „Elment”, ahogy a vadászok mond­ ták, egyetlenegyet sem láttak sok-sok év óta. Néhány öregember még emlékezett rá, mikor az utolsót elejtették, feldarabolták, és eladták a tülkét.

Vajon vissza tudjuk-e rántani a szumátrai orrszarvút a sírgödör széléről, ahogy ezt sikeresen megtettük a mauritiusi vércse és a kaliforniai kondor esetében? A két hagyományos módszer közül a fogságban tenyésztés eddig nem bizonyult eredményesnek, a va­ dorzók elleni védekezés a már meglévő rezervátumokban pedig igencsak vérszegény. Az orrszarvúkkal foglalkozó szakértők köre többé-kevésbé egyetért azzal, hogy a Dicerorhinus sumatrensis el­ érkezett a végjátékhoz. Bármi is legyen a megoldás, azt vagy most találjuk meg vagy soha. A probléma egy új megközelítési módja, hogy állatkert és vadon közötti átmeneti formát alkalmazva, vadas­ kert jellegű darabokat kerítenek le az őserdőből, amit nagy gond­ dal őriznek, és rendszeresen monitoroznak. Szumátrán, Malajzia félszigeti részén és Sabah tartományában ötven ha-os méretben alakítottak ki ilyen szerkezeti felépítésű telepeket. A vadaskertek egyelőre nem büszkélkedhettek orrszarvú újszülöttekkel, de a kö­ rülmények legalább természetközeliek, és reményeink szerint egy­ szer majd sikeres szaporodáshoz vezetnek. S ami a legfurcsább az egész históriában, az az, hogy hiába elképesztően magas a tülkök ára, hiába nem tudták a belőle készült porok bármiféle hatását ki­ mutatni tudományos módszerekkel, és hiába kell ezért a baboná­ ért rettenetes környezeti árat fizetnünk, leginkább abban remény­ kedhetünk, hogy sikerül valami módon a tradicionális kínai gyógyászat művelőit meggyőznünk vagy - ha másképp nem megy - rákényszerítenünk e hagyomány végleges feladására.

A Nyugat ipari társadalmainak morális igazságosságát hiába 127

AZ ÉLET JÖVŐJE

könnyű átérezni ezekben a kérdésekben, érvényesíteni annál ne­ hezebb. Tulajdonképpen ugyanazok a gátlástalan piaci erők mű­ ködnek itt is, mint bárhol a világon. Idestova ötszáz esztendeje, hogy a kasmíri Srinagar város takácsai a szövéshez a tibeti antilop irháját használják, ami kiemelkedően finom minőségével elnyer­ te a perzsa sahtuseh, vagyis a királyi gyapjú nevet. Az 1980-as években a kasmíri sálak a nemzetközi divatőrület tárgyává váltak, és számosán, köztük Erzsébet királyné vagy Christie Brinkley szu­ permodell is előszeretettel, s tegyük hozzá, némi naivitással, hordta őket. A kereslettől függően, az évente legyártott sálak száma né­ hány száz és egyezer között mozgott, egy-egy darab ára akár 17 ezer dollárra is rúghatott. A tibeti antilopot persze gátlástalanul vadászni kezdték, évről évre egyre többet lőttek ki. Egy kétméte­ res sál elkészítéséhez három-négy antilopirhára van szükség, és mivel vadászatuk még ma is legális tevékenység Kasmírban, becs­ lések szerint minden évben húszezer állatot ejtenek el. Körülbe­ lül 75 ezer egyed él még vadon, azok is a Tibeti-fennsík eldugott nyugati és középső-északi területein.

Az Egyesült Államok kaliforniai partvidékén egy időben igen népszerű csemegévé váltak az abalone kagylók (Heliotidae), s en­ nek következtében négy sekély vízi fajuk drámai veszteségeket szenvedett el, köszönhetően a hatalmas piaci keresletnek - magam is egyike voltam a tudatlan vásárlóknak. A készletek jelentős meg­ csappanása a figyelmet egy mélytengeri és nehezebben elérhető faj, a fehér abalone felé irányította, ami történetesen épp a legízletesebb volt mind közül. Kereskedelmi felfedezése után, a fehér abalonét igen intenzíven elkezdték halászni 1969-ben, míg végül 1977-re a faj majdnem kipusztult. Hiába kapta meg a veszélyeztetett státust, begyűjtését orvhalászok folytatták tovább, így mára a fehér abalone teljesen eltűnt a kaliforniai partokról.

A szumátrai orrszarvú a fehér abalonéval együtt mintapéldája annak, hogy a világszerte folyó, kereskedelmi célú, gátlástalan 128

PUSZTÍTÓ EMBERHULLÁM

vadászat és halászat milyen könnyedén sodorhat egy fajt hajszál­ nyira attól a helyzettől, amit a konzervációbiológusok globális ki­ halásnak neveznek, vagyis mikor a fajnak egy élő egyede sem marad. A legnagyobb veszedelemben élő állatfajok, akiket magam­ ban a Szívszaggató Százak Klubjának hívok, száz vagy annál is kevesebb egyedet számlálnak, így kihalásukhoz szinte egyetlen rossz mozdulat elegendő.

Sok másik mellett az említésre méltó fajok közt szerepel a filippínó sas, a hawaii varjú, a spix arapapagáj, a kínai folyami delfin, a jávai orrszarvú, a hainani gibbon, a Vancouver-mormota, a texa­ si tűhal és a dél-afrikai maradványhal. Viszonylag korán a figye­ lem középpontjába került az óriáspanda, a hegyi gorilla, az oran­ gután, a szumátrai orrszarvú, az arany bambuszmaki, a mediterrán barátfóka, a fülöp-szigeteki krokodil és az atlanti rája, mely utób­ bi az Atlanti-óceán északi részének legnagyobb hala.

A világon ismert százezer fafajból legalább 976 hasonló bajban van. A legrosszabb kategóriába három faj tartozik - ezek egyike például a kínai gyertyán (Carpinus putoensis) -, olyan közel áll­ nak a kipusztuláshoz, hogy a természetvédők egyszerűen élőha­ lottnak nevezik őket, mivel mindegyikből csak egy-egy példány létéről tudnak. Három másik, például a csodálatos szépségű Clayhibiszkusz (Hibiscus clayi), hanyatlásával már eljutott a 3-4 egyedszámig. A területileg koncentrálódó veszélyeztetettség abszolút rekordját a Juan Fernández-szigetek állították be. Ez az aprócska szigetvilág Chile partjaitól 600 km-re fekszik, hírnevét Alexander Selkirk hozta meg, ugyanis az ő története szolgáltatta az alapot Robinson Crusoe alakjának megformáláshoz Daniel Defoe 1719-es regényében. A180 km2-es földdarab 125 endemikus növényfajnak ad otthont, ezeket máshol nem lehet megtalálni. A látogatók, a hely­ béliek, a tüzek, a favágók és a behozott kecskék évszázadokon ke­ resztül rombolták az élővilágot, úgyhogy napjainkban húsz olyan növényfaj is él a szigeten, melynek egyedszáma 25 vagy annál ke­ 129

AZ ÉLET JÖVŐJE

vesebb. Hat közülük kisteremtű fa, melyek a kizárólag a Juan Fernández-szigeten őshonos Dendroseris génuszhoz tartoznak.

Egyikükről, a Dendroseris rnacracantíiáról már azt hitték, hogy csu­ pán egyetlen élő példánya maradt fenn egy ház körüli kertben. Vé­ gül 1980-ban ezt az utolsó mohikánt is kivágták, és a fa a kihalt fa­ jok listáját gyarapította egy sorral. Nem sokkal később azonban a helybéli túravezető egy majdnem járhatatlanul meredek vulkáni hegyoldalon felfedezett még egy példányt a sziget belsejében. Egy kizárólag itt élő szantálfát kipusztultnak tekintenek, bár az előbbi példa nyomán ismét feltámadt a remény esetleges újrafelfedezésé­ re. Nem meglepő, mennyire sok faj készül átlépni a fokozottan ve­ szélyeztetett és az élőhalott státus közti határvonalat. Mégis van néhány szerző - tegyük hozzá, egyikük sem biológus -, akik sze­ rint a kipusztulás üteme messze nem ilyen mértékű. Valószínűleg az a körülmény vezeti félre őket, hogy egy faj kipusztulása elvétve észlelhető az esemény pillanatában úgy, mint mondjuk egy embe­ ri lény halála. Általában szélsőségesen ritkák is, így nem könnyű őket megtalálni még a kipusztulásuk előtt sem. Statisztikai érte­ lemben egy rövid ideig ebben a félig bizonytalan állapotban van­ nak. Számos kritikus helyzetű fajt pusztán „veszélyeztetett” vagy még kényelmesebben „érzékeny” kategóriába osztályoznak be.

Ugyanez magyarázza a kórházak intenzív osztályán fekvő betegek viszonylag alacsony számát, elég egyetlen rossz öltés a műtét után, és már el is távoznak közülünk.

A jelenlegi kihalások egy jelentős része felett elsiklunk, mivel az adott faj eleve annyira ritka volt, hogy még felfedezése és tudo­ mányos elnevezése előtt örökre eltűnt. Egy efféle eset különösen ismert a konzervációbiológusok körében. A hawaii poouliról van szó, egy verébméretű gyapjasmadárról, amely olyan jellegzetes anatómiai bélyegekkel bír, hogy önálló génuszba helyezték

Melamprosops néven. Hosszú ideig csak fosszíliákból ismerték, és az első elképzelések szerint jócskán az amerikai gyarmatosí­ 130

PUSZTÍTÓ EMBERHULLÁM

tók megérkezése előtt kiveszett. Aztán, egyszer csak az 1970-es években rábukkantak egy törpe populációjára valahol egy eldu­ gott völgy legmélyén. A jó hír ellenére a poouli húsz éven belül végzetesen megritkult még ezen a menedékhelyen is, és az inten­ zív kutatások ellenére csak 4-5 egyedét tudták megfigyelni a va­ donban. Hamarosan végleg el fog tűnni, ha el nem tűnt máris, ezúttal tényleg mindörökre. A madaraknál kevésbé ismert élőlé­ nyek, például gombák, rovarok és halak ezreinél ezt a forgatókönyvet már sok százszor lejátszották, ezek nyom nélkül tűntek el, még csak eredeti élőhelyükről sem tudunk semmit.

A kihalás nagyságrendjéről csak a legkönnyebben tanulmányoz­ ható és számlálható élőlények esetében tudunk reális képet alkot­ ni. Az Ausztráliában honos 263 emlősfajból 16 például köztudomá­ súlag az európaiak megérkezése óta veszett ki. Alább megtekint­ hetjük jól dokumentált listájukat az utolsó észlelési dátummal: Darling Down kabócaegér (1840-es évek), fehérlábú nyúlpatkány (1840-es évek), nagyfülű kabócaegér (1843), széles arcú patkánykenguru (1875), keletinyúlkenguru (1890), rövidfarkúkabócaegér (1894), Alice Springs egér (1895), hosszúfarkú kabócaegér (1901), malacfarkú bandikut (1920), todache wallaby (1927), sivatagi bandikut (1931), kis erszényes nyúl (1931), középvidéki nyúlken­ guru (1931), kis rőzsepatkány (1933), tasmán farkas (1933) és hold­ sávos karmoskenguru (1964). Habár a XIX. század elején még élt néhány a legritkább és leglátványosabb ausztrál fajok közül, min­ den bizonnyal azelőtt tűntek el a kontinensről, hogy a természetbúvárok érdeklődése feltámadt volna irántuk. Ezután 1996-ban újabb 34 fajjal, vagyis a teljes ausztrál emlősfauna 14%-ával gyara­ pították az IUCN Vörös Listáját, akár az érzékeny (vulnerable), a veszélyeztetett (endangered) vagy a fokozottan veszélyeztetett (critically endangered) kategóriákban.

A tömeges kipusztulás azonban nem az európaiak megérkezé­ sével vette kezdetét. Az emlősfaunát az elmúlt kétszáz évben 131

AZ ÉLET JÖVŐJE

sújtó katasztrófa csupán az utolsó felvonás a teljes ausztrál ál­ latvilág elszegényedésében. Hatvanezer évvel, vagyis még az aboriginek partraszállása előtt a kontinens egészen különleges, esetenként kivételesen nagy termetű szárazföldi állatoknak adott otthon. Gyakoriak lehettek az óriási röpképtelen madarak (pl. a

Genyornis newtoni), a ma élő emuk rokonai. Lábuk rövidebb volt, de súlyuk (80-100 kg) legalább kétszer annyi. Valószínűleg a Genyornis tojásait zsákmányolta egy hatalmas varánuszféle, hasonlatos az indonéziai Komodói-sárkányhoz, de ténylegesen dinoszauruszra emlékeztető méretekkel; egyes állatok hossza meghaladta a 7 m-t. Körülöttük furcsa teremtmények hada nyüzsgött, óriáslajhárok, orrszarvúk, oroszlánok, valamint túlmérete­ zett kenguruk, szarvakkal felfegyverzett szárazföldi teknősök, akkorák, mint egy autó. Ez a megafauna több millió éves lehe­ tett, de szinte az aboriginek megérkezésének pillanatában meg is szűnt létezni. A földrész legrégebbi telepesei 53-60 ezer éve érkeztek meg a mai Indonézia területéről Ausztráliába. Nem sokkal később, de bizonyosan legfeljebb negyvenezer évvel ez­ előtt a megafauna nyom nélkül kiveszett, egyetlen, embernél magasabb termetű szárazföldi állat sem maradt életben. Úgy­ szintén elhullott még számos más, 1 és 15 kg súly közötti em­ lős, hüllő vagy röpképtelen madár. Tojáshéjak radioizotópos vizs­ gálatával biológusok kimutatták, hogy a Genyornis emu igen rövid idő leforgása alatt pusztult ki egész Ausztráliából nagyjából öt­ venezer évvel ezelőtt. A folyamatot nem lehetett semmilyen ter­ mészeti csapással, klímaváltozással, fertőzéssel vagy vulkánki­ töréssel magyarázni, ellenben a gigantikus madarak eltűnése gya­ núsan egybevág az első emberi lények megjelenésével. Úgy tűnik, hogy az európai telepesek a nagy mennyiségű patkánnyal, nyúllal és rókával felfegyverkezve, a kihalást csupán egy következő szintre emelték, és folytatják azt, amit az aboriginek elkezdtek.

Ahogy az emberiség kezdi megritkítani a biodiverzitást, képle132

PUSZTÍTÓ EMBERHULLÁM

tesen szólva egyre lejjebb eszi magát a táplálkozási láncon. Elő­ ször jönnek azok a fajok, amik nagyok, lassúak és ízletesek. Köz­ ismert törvényszerűség, hogy ha az ember megjelent egy addig érintetlen környezetben, első áldozata a teljes megafauna lett. Úgyszintén a lista élére kerültek a könnyen elejthető röpképtelen madarak vagy teknősök, míg a kisebb és gyorsabb fajok egy időre haladékot kaptak.

A régészek egyértelműen kimutatták, hogy a kipusztulási ro­ ham a gyarmatosítók megérkezése után néhány száz, legfeljebb ezer éven belül általában már le is zajlott. A madagaszkári fauna története kifejezetten tankönyvi példa. A sziget legalább 88 millió évvel ezelőtt vált le Afrikáról, nagyjából azzal egy időben, mikor India is leszakadt róla. Ezután a két földdarab külön-külön foly­ tatta útját, és folyamatosan sodródott északi irányba, Ázsia felé.

Időközben Madagaszkáron egészen sajátos életformák alakultak ki. Még kétezer éve is, mielőtt a partraszállók megérkeztek Indo­ nézia felől, a sziget érintetlen vadaskertje volt a nagy testű álla­ toknak. Az erdők és rétek másfél méter széles páncélú teknősök­ nek adtak otthont, de éltek itt tehén méretű vízilovak, és hiúz termetű mongúzok is. Vagy említsük meg például a malagasi aardvarkot, aminek anatómiája olyan sajátságos volt, hogy a zoo­ lógusok kénytelenek voltak önálló rendet alkotni neki Bibymala-

gasia néven. Legalább hatféle elefántmadár is élt itt, a kisebb struccméretűtől a legtermetesebb Aepyornisig, amely utóbbi két lábon állva nem kevesebb mint 3,5 m magasra nyújtózkodott, megütötte a fél t-t és focilabdányi tojásokat tojt. Az arab kereske­ dők már a IX. században felbukkantak az Indiai-óceánon, és a malagasik elbeszélései nyomán vagy Madagaszkáron tett szemé­ lyes megfigyelésük alapján számos legendát gyártottak az Aepyor-

nisról. A madár ezután bekerült az Ezeregyéjszaka meséibe is, mint a híres rúk, egy sasszerű behemót, ami még az elefántot is megöli és elcipeli. Hasonlóképp mitikussá váltak a lemurok, me­ 133

AZ ÉLET JÖVŐJE

lyek lévén főemlősök, az ember távoli unokatestvérei. Az ősi Ma­ dagaszkáron kb. 50 lemurfaj élt, köztük egy 30 kg-os óriással, ami fejjel lefelé közlekedett az ágak között, akárcsak egy lajhár. De megemlíthetjük még az ausztrál levélevő koala 60 kg-os madagaszkári megfelelőjét vagy a kifejlett hím gorillával megegyező termetű lemurt. Ez utóbbi valószínűleg ugyanazt az ökológiai fül­ két töltötte be, mint a szintén kihalt újvilági földilajhár.

A könyv írásának idején a legrégebbi régészeti lelőhely Mada­ gaszkáron Kr. u. 700-ból származik. A XI. századra a sziget na­ gyobbik részét már kiterjedt mezőgazdasági földek, marhalege­ lők és falvak százai borították. Ezzel párhuzamosan, és ez tényleg nem lehet a véletlen műve, lényegében az összes 10 kg-on felüli emlős, madár és hüllő eltűnt innen. Az egyetlen kivételt a nagyon elterjedt, barátságtalan nílusi krokodil jelentette. Az őslakók tör­ ténetei arról mesélnek, miszerint egy-két óriáslemur egészen a XVII. századig eléldegélt a megközelíthetetlen erdőkben, de egye­ lőre nem áll rendelkezésünkre megfelelő karbon-datált lelet en­ nek bizonyítására. Amióta az ember Madagaszkárra tette a lábát, nem kevesebb mint 15 lemurfaj, az összes kb. egyharmada tűnt el. Mindegyik kiveszett faj nappali állat volt, és termetét tekintve lényegesen nagyobb a ma élőknél, vagyis vitán kívül remek zsák­ mánya lehetett a malagasi gyarmatosítóknak. Ha egy felsőbbren­ dű hatalom vádat emelne az emberiség ellen a kihalások előidé­ zése miatt, ugyancsak közvetett bizonyítékokra támaszkodhatna, de a tények ismeretében bármely bíróság vádemelést indítványoz­ na ellenünk.

A Homo sapiens, e megrögzött bioszféra-pusztító, a világ legel­ dugottabb szegleteit is elérte. Néhány évszázaddal a madagaszkári vérontás után ugyanez zajlott le Új-Zélandon is. Mikor a poli­ nézek partot értek, hasonlóan a malagasi telepesekhez, ők is egy biológiai csodavilágba pottyantak bele. A leglátványosabb állat mindenképpen a moa lehetett, ez a nagyra nőtt, röpképtelen ma­ 134

PUSZTÍTÓ EMBERHULLÁM

dár, ami bár erősen emlékeztet a struccra, evolúciója mégis telje­ sen függetlenül zajlott le, kizárólag ezeken a szigeteken. A legki­ sebb moafaj az ismertté vált tizenegyből, a pulykával volt azonos termetű. A legnagyobb, a bámultra méltó Dinornis giganteus („rop­ pant rettenetes madár”) viszont álló helyzetben elérte a 3 m-t és a súlya 150 kg volt. Mivel Új-Zéland még a földtörténeti skála szerint is igen régen vált el Ausztráliától és más földrészektől, híján van az őshonos emlősöknek. Millió éveken keresztül a moák tökéletesen hozzáidomultak a niche-ekhez, elvégezték a mókusok, nyulak, szar­ vasok és orrszarvúk feladatát, de mindezt egyetlen törzsfejlődési csoportba zsúfolódva. Változatos módokon alkalmazkodtak a szi­ get főbb élőhelytípusaihoz, legyen szó hegységről, alföldről, ned­ ves erdőről, száraz bozótosról vagy füves pusztáról. Az ember előtti korokban csupán egyetlen természetes ragadozójuk akadt, a szin­ tén irdatlan méretű új-zélandi sas (Harpagornis moorei) a maga 13 kg-os súlyával. Aztán, akárcsak a tatár hordák, a tájon végigsö­ pörtek a maorik. Északról délfelé nyomulva kíméletlenül pusztí­ tották az eléjük kerülő moákat, csontjaikat pedig látványos kupa­ cokba halmozták fel a szigetek vadászterületein. Néhány évtized telt el, és a XIV. század közepére az utolsó moa csontjait is összehordták egy halomba, s ezzel valószínűleg véget ért a világ legna­ gyobb sasának földi pályafutása is.

A tömeges kipusztulás lélegzetelállító sebességét a régészeti lelőhelyek fájdalmas részletességgel tárják elénk. Valószínűleg először csak néhány száz telepes érkezett, és néhány ezernél sem lehettek többen, mire a moák eltűntek. Mégis, ez a törpe emberi populáció képes volt nem kevesebb mint 160 ezer állat levadászá­ sára. A madarakat, lévén röpképtelenek és jámborak, valószínű­ leg gyerekjáték volt elejteni. Általában csak a felső combjukat et­ ték meg, míg a tetem többi részét veszni hagyták vagy a tábori kutyáknak dobták. Szinte biztos, hogy minden tojást megettek, ha fészekbe botlottak. A moák természetesen képtelenek voltak 135

AZ ÉLET JÖVŐJE

tartani az ütemet egy ilyen falánk ragadozóval szemben, még úgy sem, ha létszámuk eleinte messze meghaladta a maorik népessé­ gét. Szaporodási rátájuk is igen lassú volt, alkalmanként egy-két tojást raktak, és legalább öt év alatt lettek a kikelt fiókák ivaréret­ tek. A matematikai modellek egyértelműen alátámasztják, hogy ilyen feltételek mellett egy csekélyke emberi populáció könnyen és gyorsan végezhetett a demográfiailag igen hátrányos helyzetű moaállománnyal. Új-Zéland elfoglalása után a károk tovább növekedtek és elter­ jedtek. A nem szándékosan behurcolt patkányok sokasodni kezd­ tek, majd halálos veszélyforrássá váltak a kis termetű, védtelen madarak, hüllők és kétéltűek számára. A maorik, mivel létszá­ muk növekedett, egyre több földet tisztítottak meg vagy égettek fel, és nem egy élőhelyet a kritikus szintig zsugorítottak össze. A moák mellett húsz másik, köztük nyolc röpképtelen madár is ki­ veszett. Az 1800-as években érkező britek még egyszer meglen­ gették a halál kaszáját Új-Zéland élővilága felett. Újabb idegen növény- és állatfajokat hurcoltak be és még több természetes te­ rületet alakítottak át szántófölddé vagy legelővé. Úgy tudjuk, a maorik partraszállása előtt 89 bennszülött madárfaj élt a szige­ ten, ezekből mára csak 53 vagyis a 60%-uk maradt életben.

Az új-zélandi felvonás tulajdonképpen egy sokkal hosszabb drá­ ma végkifejlete volt, ami északon kezdődött el, és hullámszerűen vonult dél felé a Csendes-óceán térségében. Amiről mi Polinézia betelepülése néven emlékezünk meg, valójában az emberiség tör­ ténelmi eposza arról, miképp lehet fajok garmadáját rövid időn belül eltörölni a föld színéről. A szétszórt szigetvilágok három­ szöge, a Csendes-óceán éke, kiváló szabadföldi kísérleti terep a kihalási mechanizmusok tanulmányozásra. Az elmúlt húsz évben elvégzett kutatások tárták fel teljes alapossággal, miképp hatott az ember az ott megtelepedett élővilágra. Az első telepesek KeletIndiából indulva, mintegy 4000 évvel ezelőtt átvágtak Mikronézi­ 136

PUSZTÍTÓ EMBERHULLÁM

án és Melanézia egy részén. Majd tovább hajózva kelet felé, a szi­ geteket, mint lépésköveket használva 3500 éve elfoglalták Fidzsit, Szamoát és Tongát. Ezután következtek a Marquesas-szigetek 2000, majd Új-Zéland, Hawaii és néhány keleti sziget az elmúlt 500 éven belül. Megállíthatatlanul nyomulva tovább, sokasodva és megtelepedve minden lakható földdarabon, szép sorjában az összes szigeten kiirtották legalább felét a madárfajoknak. Az eu­ rópaiak megérkezésével fejlettebb földműveléses technológia je­ lent meg, s vele együtt megérkeztek a fertőzések, majd a hangyák, szúnyogok, gyomok és más invazív növények démoni kardja csa­ pott le a védtelen természetre. Az emberi invázió e két hulláma nemcsak az eredeti madárvilág kétezernyi faját, de egyéb állatok és növények százait vitte a pusztulásba.

A fajok kihalása világméretű jelenség és a táplálékszerzés céljá­ ból megölt állatokkal együtt az azoktól függő növényeket és más kisebb állatfajokat is magával ránthatja. A tömeghalál menetét a konzervációbiológia ún. szűrési alapelve tárja elénk: időben mi­ nél messzebb zajlott le az ember által gerjesztett kipusztulás egy adott helyen, annál kisebb lesz a jelenkorra jellemző kihalási ráta.

Például lényegesen kevesebb faj veszélyeztetett ma a nyugat csen­ des-óceáni térségben, Szamoán, Tongán, ahol a kolonizáció na­ gyobb múltra tekint vissza, mint mondjuk Hawaiion, a nagyobb szigetcsoportok közül a legkésőbb betelepítetten. A magyarázat kézenfekvő, de egyáltalán nem megnyugtató. Minden esetben a legsérülékenyebb fajok, így teknősök, nagy testű szárazföldi ma­ darak hullottak ki elsőként az adott biotópból. Miután ezek a cse­ megék már többé nem voltak elérhetők, az ellenállóképesebb benn­ szülött fajok váltak célponttá s tartottak ki hosszabb-rövidebb ideig. Mikor egy adott sziget faunájának mérete már erősen csök­ kent, csak a leginkább tűrőképes fajok válhattak veszélyeztetetté.

A Tongához tartozó Eua-szigeten például a prehumán időkben elő­

137

AZ ÉLET JÖVŐJE

forduló 27 madárfaj közül a XIX. század végéig 10, napjainkig pedig 9 maradt fenn.

A kiszűrési folyamat alaposan nyomon követhető Új-Zéland Déli­ szigetén, a Shag-folyó torkolatában feltárt régészeti lelőhelyen, ami a maga idejében az egyik legintenzívebben használt moavadásztábor volt. A csontüledékek rétegei azt bizonyítják, hogy a vadá­ szok eleinte a legnagyobb moákkal, és a hasonlóképp könnyen elérhető fókákkal, pingvinekkel végeztek. Mikor ezek megritkul­ tak, a telepesek célpontjai a kisebb moák, az énekes madarak, halak, kagylók és rákok lettek. Megérkezésük után néhány évti­ zeddel az összes moa végleg kiveszett, a vadászok pedig továbbálltak a Shag-folyó melletti táborhelyről.

A szűrési mechanizmus következtében igen nehéz megbecsül­ ni a biodiverzitás hanyatlását azokon a helyeken, ahol igen régre nyúlik vissza az emberi jelenlét. Mindazonáltal alapos kutatással fel lehet térképezni a történelmi eseménysort, főleg ha az emberi tevékenységet és az ősi élővilágot egyidejűleg követjük nyomon visszafelé az időben. A Földközi-tengert északról és keletről sze­ gélyező földterület például gyakorlatilag azon nyomban benépe­ sült, ahogy a Homo sapiens, s kihalt fajrokona, a Homo neander-

thalensis kifejlődött. Százezer éveken keresztül a populációk nagyon kicsik voltak és széles területen szóródtak szét. Hátraha­ gyott, majd fosszilizálódott szemétdombjaik azt tükrözik, hogy erősen függhettek a könnyen gyűjthető teknősöktől és tengeri kagy­ lóktól, osztrigáktól. A jégkorszak vége felé, miután a neandervölgyiek helyét már sokkal korábban átvették a crő-magnoni Homo

sapiensek, a modern ember áttért a mezőgazdaságra és a vad ter­ mészetből hatalmas falatokat hasított ki a megművelt földek szá­ mára. A búza, kecske és más háziasított fajok nyújtotta táplálék segítségével tízszer-százszor nagyobb népsűrűséget ért el, mint vadászó-halászó ősei. A földművesek nyugat és észak felé terjesz­ kedtek átlagosan 1 km/év sebességgel (egyes feltevések szerint, 138

PUSZTÍTÓ EMBERHULLÁM

elsősorban nem a populációk vándoroltak, hanem a földművelő kultúra adódott át - A ford.). Négyezer év leforgása alatt a falvak és tanyák világa meghódította a kontinenst a Termékeny Félhold­ tól egészen Angliáig. Ahogy a lassú szaporodású, érzékeny teknő­ sök megritkultak, az emberi populáció fokozatosan fordult a gyors szaporodású, de sokkal nehezebben elejthető szirtifoglyok és nyulak felé. Megközelítőleg ugyanebben az időben az európai megafauna is eltűnt, benne a mamuttal, a gyapjas orrszarvúval (a szumátrai rokonával), a barlangi medvével, a ciprusi törpe víziló­ val, és a gigantikus méretű ír jávorszarvassal.

Az Antarktiszt leszámítva, minden kontinensen létezett vala­ miféle megafauna az ember beáramlása előtt. Kizárólag Afrika és Ázsia trópusi része kerülte el a kihalás okozta sokkhatását. Mivel lehet magyarázni ezeket a kivételeket? Egyetlen választ tudunk valószínűsíteni. Eszerint az ember ezeken a vidékeken millió éve­ ken keresztül az állatvilág többi tagjával együtt őshonos fajnak számított. A két földrész, mely földrajzi értelemben majdhogynem egyetlen szuperkontinensnek minősül, az emberi faj bölcsője volt.

Gyakorlatilag közvetlenül az ősi Homo erectus kifejlődése utána már mindkettőn széles körben el is terjedt, több mint egymillió évvel ezelőtt. A korai Homo sapiens az őshonos élővilággal együtt alakult ki, terjedt szét, evolúciójuk párhuzamosan zajlott, és bő­ ségesen volt idő arra, hogy genetikailag alkalmazkodjanak egy­ máshoz. Ezekben a korokban az ember megosztozott más álla­ tokkal a ragadozókon és a betegségeken, vadászott némelyikre, másoknak pedig ő volt a zsákmánya. Létszámuk túl alacsony és technológiájuk elég fejletlen volt ahhoz, hogy érdemi kárt tehes­ senek a biodiverzitásban. Ezzel szemben, a Homo sapiens mo­ dern rasszai tökéletesen idegenek voltak azokon a vidékeken, melyeken a későbbiek folyamán megtelepedtek; Eurázsia északi felében, Ausztráliában, az amerikai kontinenseken és végül a csen­ des-óceáni szigetvilágban. Ahogy a velük együtt érkező patkányok 139

AZ ÉLET JÖVŐJE

és disznók, ők is nagyon kevés velük párhuzamosan evolválódott zsákmánnyal vagy ellenséggel találkoztak. Kulturális alkalmazko­ dásuk az új környezethez ezerszer gyorsabban zajlott le, mint amit pusztán a gének segítségével elérhettek volna, így gyorsan hatás­ talanították a biotóp minden védekezési mechanizmusát. A benn­ szülött élőlények veszítettek.

Ahogy könyörtelen terjeszkedésünk kiteljesedik, az élő közös­ ségek folyamatosan zsugorodnak össze, és a folyamat ma már el­ képesztő számú állat- és növényfajt érint. Ahol eredetileg csak a nagy testű szárazföldi állatok estek áldozatul, most már a halak, kétéltűek, rovarok és növények pusztulnak ugyanolyan kérlelhe­ tetlen módon. A kihalás pirkadat nélküli éjszakája ez idő tájt bo­ rítja sötét fátylát a folyókra, tavakra, a deltavidékekre, a korallzá­ tonyokra sőt még a nyílt tengerekre is.

Milyen ütemben zajlik a fajok kipusztulása? A kutatók általá­ ban egyetértenek abban, hogy katasztrofális mértékben; a ráta ezerszer-tízezerszer magasabb lehet ahhoz a korszakhoz képest, mi­ kor az ember még nem fejtett ki jelentősebb hatást a környezetére.

Az azt megelőző természeti vagy édeni világ, a biodiverzitás kora, ahogy a paleontológusok állítják, a fanerozoikum elejével vette kezdetét 450 millió évvel ezelőtt. Felfoghatatlanul hosszú idő el­ teltével, tíz-tizenötezer éve ért véget, a felső paleolitikumi és neolitikumi ember felemelkedésével, aki kiváló eszközöket fejlesztett ki, megnövelte népsűrűségét és halálosan hatékonnyá vált az élő­ világ elveszejtésében a jelenleg is folyó kipusztulási roham foko­ zása révén.

Az édeni időkben a kihalási arány, a nagyságrend pontosságú becslések szerint egymillió évenként egy faj volt. Természetesen alkalmi tömeges kihalások fémjeleztek nagyjából minden félmilliárd évet és voltak köztük nagyon hosszú ideig tartó nyugalmi fázisok is. A természetes katasztrófákat mindig az evolúció felgyorsulása követte, amikor a túlélő fajok megsokasodtak, és al­ 140

PUSZTÍTÓ EMBERHULLÁM

kalmazkodás után kitöltötték a szabaddá vált ökológiai fülkéket.

A világ egyik része elsősorban éghajlati sajátosságaiban különbö­ zött a másiktól. Az eltérő rendszertani csoportokra különböző kihalási ráták voltak jellemzőek, az emlősök körében ezt ötszáz­ ezer évenként egy kipusztult fajra becsülik, míg a tüskésbőrűek esetében csupán egy faj jut minden hatmillió évre. Meg kell je­ gyezni, hogy a fenti átlagok a fosszíliákból jól ismert csoportokra értelmezhetők. Ha az élővilág teljes egészére vonatkozólag sze­ retnénk hasonló számot megadni, még nagyságrendi becsléseink is elnagyolttá lesznek: 1 faj/l 000 000 faj/év.

Az édeni világ idején az új fajok megjelenésének ütemét szin­ tén egymillió évenként egyre teszik, nagyjából kompenzálva ez­ zel a kihalás okozta veszteségeket. Valójában a fajkeletkezés tem­ pója némiképp gyorsabb lehetett a kihalásénál, ez tette lehetővé, hogy sok millió éven keresztül a fauna és flóra biodiverzitása csend­ ben emelkedjen. A biodiverzitás, akármilyen rendszertani kate­ góriából - pl. faj, család - kiindulva számoljuk ki, ma még mindig kétszer akkora, mint 450 millió évvel ezelőtt volt.

A kihalás fontos szerepe miatt most röviden elmagyarázom azo­ kat a módszereket, amikkel a biológusok a jelenlegi rátát kiszámol­ ják, és rámutatok arra, miért adnak ezek eltérő eredményeket. Elő­ ször is, ha egyszerűen megszámoljuk az elmúlt évszázadban valóban megfigyelt eseteket, és olyan, jól tanulmányozható csopor­ tokra fókuszálunk, mint a madarak vagy a virágos növények, az éves ráta egymillióból tíz-száznak adódik. Ez azonban lényegesen ke­ vesebb a valóságosnál, mivel a kihalást előidéző okok folyamato­ san erősödtek a XX. század alatt. Jelenleg a legmagasabb ez a szint, s még mindig fokozódik. Továbbá, számos faj még épp nem pusz­ tult ki az utolsó egyedig, de számuk olyan alacsony, és annyira gyor­ san fogy az állománya, hogy a közeljövőben fel fog kerülni a kihal­ tak listájára. S nem utolsósorban hadd ismételjem meg még egyszer,

141

AZ ÉLET JÖVŐJE

rengeteg olyan faj lehetett körülöttünk, melyet még fel sem fedez­ tünk, de máris a kihaltak listáján lenne a helyük.

Egy második lépésben tételezzük fel azt, hogy az IUCN World Conservation Union Vörös Listáján szereplő fajok mindegyikének kihaláshoz vezet a sorsa, ha nem is holnap, de száz éven belül. A 2000. évi Vörös Lista szerint minden negyedik emlős- és minden nyolcadik madárfaj kockázatnak van kitéve. Most ne számoljuk tovább a múltbéli kihalásokat, hanem inkább foglalkozzunk a közeli jövővel. A kihalási ráta ekkor hirtelen felszökik 100-1000 faj/millió faj közé. De ez még mindig alulbecslése a valóságnak, hiszen a kihalás okai még mindig súlyosbodhatnak, újabb és újabb fajok kerülnek a Vörös Lista fenyegetett kategóriájába és ezek mind közelebb kerülnek a kipusztuláshoz. Ha ezt a gyorsulást is figye­ lembe vesszük, a ráta még magasabbra emelkedik, és eléri az 100010 000 faj/millió faj szintet.

Tehát három egymástól független módszerrel jutottunk el a becs­ lés végső és legmagasabb fokára, mely szerint egymillió év alatt minden egymillió fajból ezer-tízezer eltűnik az evolúciós süllyesz­ tőben. Dacára az adatok viszonylagos bizonytalanságának, a mód­ szerek következetesek és meggyőzőek. Az első és leggyakrabban használt elem az élőhely mérete és az általa eltartott fajok száma közti kapcsolatot tükrözi. Ahogy egy erdő, egy füves puszta vagy egy patak elkezd leromlani, az év során eltartható fajok száma megjósolható haladvány szerint fog csökkeni. A csökkenés szinte minden esetben megközelítőleg a harmadik és hatodik gyök kö­ zötti ütemben zajlik majd.

A második módszer a Vörös Lista segítségével követi nyomon a fajok útját egy meghatározott időtartamon keresztül. Közülük ren­ geteg kerül át a biztos vagy ismeretlen státusból az érzékenybe, a veszélyeztetettbe vagy a fokozottan veszélyeztetettbe, végül az eredménytelen kutatások után egyszer csak kihaltnak kell őket nyilvánítani. Kivételesen ritka, ha valamelyik visszafordul ezen 142

PUSZTÍTÓ EMBERHULLÁM

az úton és újra eljut egy biztonságosabb szintre. Tulajdonképpen az a sebesség, amivel a fajok tömege átvándorol a Vörös Lista egyes kategóriáin megfeleltethető azzal a sebességgel, amivel eljutnak a kihalásig.

A harmadik módszer ökológiai ismereteinkre alapozva elemzi a Vörös Lista különböző stációin álló fajok túlélési valószínűségét.

Annak esélye, hogy egy fenyegetett faj fennmarad vagy kihal, több tényezőtől függ: mekkora a populáció mérete, mekkora földrajzi tartományban terjedt szét és kicserélődnek-e az egyedek, hogyan ingadozik az állományok mérete, mekkora az egyedek élettarta­ ma és szaporodási rátája. A technikát Populáció Életképességi Analízisnek, röviden PVA-nak (Population Viability Analysis) hív­ ják. Habár egyelőre még igen szerény segédeszköze a fauna és flóra tanulmányozásának, mégis, nagy sebességgel fejlesztik to­ vább e módszert a biológusok, és a jövőben minden konzervációbiológiai előrejelzésnél megkerülhetetlen lesz az alkalmazása.

A tapasztalati (empirikus) tudomány egymáson alapuló felte­ vésekből épül fel, melyekhez több szempontú megközelítéssel és próbálkozásos mintavételezéssel jutnak el. A feltevésekből már jóval kifinomultabb, kidolgozottabb elméleteket lehet felállítani.

A kihalási ráta becslése tipikusan a tények és feltevések kölcsönviszonyán múlik. Idővel a matematikai eljárások olyan magas szint­ re fognak eljutni, hogy egy PVA vagy ahhoz hasonló rendszerű elemzés pontosság tekintetében messze meghaladja majd a jelen­ legi nagyságrendi becsléseket.

Habár lehetséges előre jelezni azt, hogy egy faj kihal a közeli jövőben - mondjuk a következő egy vagy két évtizedben -, gya­ korlatilag lehetetlen előretekinteni ennél hosszabb időre. Ennek kézenfekvő oka, hogy az időbeli kivetítés elsősorban az emberi döntésen múlik. Ha feladnánk minden jelenlegi természetvédel­ mi erőfeszítést, megengednénk az erdőirtás és a többi környezeti károsodást okozó tevékenység folytatását, biztonsággal állíthat­ 143

AZ ÉLET JÖVŐJE

juk, hogy a fajok egyötöde 2030-ig, fele pedig a század végére ki­ pusztulna vagy a kihalás közvetlen közelébe sodródna. Másfelől azonban, ha sikeresen védenénk a Föld biodiverzitásának legalább a gócpontjait, a veszteséget minimálisan a felére tudnánk leszorí­ tani.

Az elpusztított fajok archeológiája a következő szomorú leckékre tanított meg minket: •

A nemes vadember sosem létezett.

•

A meghódított édenkert mészárszékké vált.

•

Amint ráleltünk az édenkertre, rögvest el is vesztettük.

Az emberiség idáig a bolygóléptékű gyilkos szerepét játszotta, és kizárólag a saját túlélésére volt tekintettel. Kiirtottuk a bioszfé­ ra tekintélyes részét. A természetvédelmi etika - öltsön testet mint tabu, totemizmus vagy tudomány - már túl későn született meg, és túl vérszegény ahhoz, hogy az érzékeny életformák többségét meg tudja védeni.

Ha Emi, a szumátrai orrszarvú beszélni tudna, azt mondaná, hogy eddig még a XXI. század sem hozott változást. Az én válaszom pe­ dig nem lehetne más, mint kezem újabb megnyugtató érintése a hátán. Ma már többet tudunk a problémáról, Emi, még nincs vége.

Tudjuk, mi a dolgunk. Talán még időben fogunk cselekedni.

144

ÖTÖDIK FEJEZET

Mennyit ér a bioszféra?

A XIX. század elején az Egyesült Államok déli partvidéke szinte pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a sok ezer éves távoli múltban.

Floridától, Virginiától nyugat felé egészen Texasig, ősi ciprusligetek és síkvidéki keményfás erdők váltakoztak hosszú levelű fenyvesek­ kel, amin később a spanyol felfedezők vágták keresztül magukat, hogy a kontinens belsejébe jussanak. Ennek a vadonnak volt egy jellegze­ tes madara egy ártéri erdőlakó, a királyharkály [Campephilus

principalis). Varjúéval vetekedő termete, pihenés közben is jól látható, vakítóan fehér tollai és hangos kent...kent...kent kiáltá­ sa, amit Audubon nem véletlenül hasonlította a klarinét hamis felhangjaihoz, ezt az állatot látványossá és azonnal felismerhe­ tővé tette. A párra talált egyedek közösen serénykednek a fatör­ zsek derekán fel-alá mászkálva, átvágják magukat a magasabb fák lombozatán, s akár fejjel lefelé lógva is képesek erőteljes cső­ rükkel szétkalapálni a korhadó fák kérgét, hogy hozzájussanak a mélyben rejtőző lárvákhoz vagy más rovarzsákmányokhoz.

Kopogásuk, tiktik...tiktiktik... tik, kicsit habozónak tűnik, de messziről jelzi jelenlétüket még a legsötétebb erdő mélyén is.

Az ember úgy érzi, hogy ők a kifürkészhetetlen rengeteg szívé­ nek kopogó szellemei.

Alexander Wilson, egy XIX. századi amerikai természetbúvár, Audubon közeli barátja, a királyharkályt az egekig magasztalta.

145

AZ ÉLET JÖVŐJE

Az American Ornithologyban (1808-1814) így emlékszik meg róla: „...kétségkívül felette áll az összes többi harkálynak. Azoknak egyre megy, hogy alázatos és szorgos munkájukkal fákat, bokro­ kat, gyümölcsösöket, kerítéseket vagy öreg tuskókat bontanak szét a zsákmány után keresgélve. Nem így ez a királyi vadász, ő lenézi ezt a pórias stílust. Ő a toronymagas faóriásokat részesíti kegy­ ben, amelyekre úgy tűnik, elsősorban a bámulatos ciprusmocsa­ rakban talál rá, ahol ezek a gigászok elkorhadt, mohától fedett karjaikat nyújtogatják az ég felé.”

Száz évvel később majdnem az összes szűz ártéri erdő helyét far­ mok, városok és másodlagos erdőfoltok foglalták el. Elveszítvén élőhelyüket, a harkályok száma is rohamos csökkenésnek indult.

Az 1930-as évekre már csak elszórt párokat lehetett találni Dél-Karolina, Florida és Louisiana államok még megmaradt mocsaraiban.

1940-ben már kizárólag az észak-louisianai Dalos Ösvény mentén lehetett rendszeresen észlelni őket. Ezután a beérkező adatok szét­ szórt, túlságosan kis méretű, elszigetelt állományokról adtak hírt, évről évre egyre ritkábban.

A harkály végső hanyatlását közelről szemlélte végig Roger Tory Peterson, akinek klasszikus könyve, a Madárkalauz (A Field Guide

to the Birds) tinédzserkoromban lobbantotta lángra szerelmemet a madarak irányában. 1995-ben, egy évvel a halála előtt találkoz­ tam először és utoljára Petersonnal, egyik legnagyobb példaké­ pemmel. Feltettem neki azt a kérdést, ami talán a leggyakrabban hangzik el az amerikai természetbúvárok körében: mi a helyzet a királyharkállyal? Azt felelte, amire számítottam: elment (Egy 2005. évi hír szerint amerikai madarászok túlélő populációt találtak! -

A ford). Úgy gondoltam, biztosan nem tűnt el mindenhonnan a Földről.

A természetbúvár talán a leginkább bizakodó emberfajta. Legalább egy halottszemlére, hamvasztásra és három tanura van szüksége, hogy le merje írni egy faj kipusztulását, és még akkor is képes 146

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

lenne szeánszokon megidézni, hogy virtuális látványát néhány percig élvezhesse. A reménykedők talán még azon elmélkednek, hogy valahol kell lennie egy eldugott barlangnak vagy egy félree­ ső mocsárnak, ahol a madár fennmaradt és csak egy-két, némasá­ gi fogadalmat tett szakértő tud róla. Valóban, a kubai alfajnak né­ hány egyedét még sikerült felfedezni az 1960-as években az Oriente tartomány egyik isten háta mögötti erdejében. A faj jelenlegi stá­ tusa ismeretlen, bár az IUCN-World Conservation Union Vörös Listája 1996-ban az egész fajt, beleértve a kubai alfajt is végérvé­ nyesen kiveszettnek nyilvánította. Én magam sem hallottam több hírt felőle, de a remény apró szikrája még mindig él bennem.

Miért kell ennyit törődnünk a Campephilus principalisszall Vé­ gül is csak egyike a világ tízezernyi madárfajának. Hadd próbál­ jak meg egyszer erre kielégítő választ adni: mert ismerjük ezt a fajt, és nem is csak felszínesen. A kultúránk részévé vált olyan okokból kifolyólag, amit sem megérteni, sem megmagyarázni nem egyszerű. Alexander Wilson, aki talán a legtöbbet foglalkozott ezzel a madárral, igen gazdag gondolatvilággal megáldott ember volt, s szellemiségén keresztül a királyharkály kitörölhetetlen nyo­ mot hagyott bennünk is. Természetesen nem lehetséges e madár vagy bármely másik faj értékelését teljes körűen és véglegesen f

elvégezni. Mikor ilyen becslésekbe bocsátkozunk, a számok ha­ tártalan magasságokba szökhetnek. Ilyenkor a szétszórt, össze nem kapcsolódó tények és nehezen megfogható érzelmeink keresztül­ törnek racionális elménk burkán, ezeket szavakba önteni csak al­ kalmanként sikerül, s akkor sem megfelelőképp.

Mi, Homo sapiensek, már megérkeztünk, és territóriumunkat határozott vonalakkal jelöltük körül. Mint a darwini lottó nyerte­ sei, a szerves evolúció felfújt koponyájú mintapéldányai, iparoso­ dott, két lábon járó főemlősei a befordítható hüvelykujjunkkal, magunk körül szép lassan felmorzsoljuk a királyharkályokat sok más csodás sorstársával együtt. Ahogy életterük zsugorodik, úgy 147

AZ ÉLET JÖVŐJE

sorvad el csendben egész populációjuk. Fokozatosan csúsznak lejjebb a Vörös Lista lépcsőin, és döntő többségük érdemi említés nélkül fog mindörökre eltávozni. Alaptermészetünknek megfele­ lően túlságosan figyelmetlenek és önzők vagyunk ahhoz, hogy megértsük, mit is csinálunk voltaképp. Sajnos az utánunk jövő nemzedéknek bőségesen lesz ideje felfogni ennek következmé­ nyeit, mégpedig igen fájdalmas részletességgel. Ahogy az érdek­ lődés növekedni fog, úgy mélyül majd el a veszteségek feletti el­ keseredettség is. A királyharkály ezernyi társának sorsán kell majd elmélkednünk az elkövetkező évszázadok során.

Van-e egyáltalán valami mód arra, hogy legalább megközelítő­ en felbecsüljük, mit is vesztegettünk el? Bármiféle próbálkozás szükségszerűen alulbecsléssel végződik, mégis hadd kezdjem egy kis mikrogazdaságtannal. Egy nemzetközi közgazdász és termé­ szetvédelmi szakértő csoport kiindulásként egy dollárt rakott le az asztalra minden olyan szolgáltatásért, amit a természet nyújt nekünk ingyenesen. Többszörös adatbázisok egyesítésével az de­ rült ki, hogy ez a hozzájárulás eléri vagy meg is haladhatja az éven­ kénti 33 billió dollárt. Ez az összeg majdnem kétszerese a világ összes országa 1997-es nemzeti össztermékének (GNP-j ének), ami 18 billió dollár volt. A bioszféra által szolgáltatott anyag-, energiaés információáradat nélkül az emberi élet lehetetlenné válna. El­ végezte az atmoszféra és az éghajlat szabályozását, az édesvizek tisztítását és a készletek megtartását, a gabona beporzását, a hul­ ladék méregtelenítését és visszaforgatását, végül a fűrészáru, a takarmány és a fűtőanyagok előállítását.

Az 1997-es becslés eredményeit más, ennél sokkal szemlélete­ sebben is ki tudjuk fejezni. Ha az emberiség megpróbálná a ter­ mészeti gazdaság ingyenes szolgáltatásait a saját gyáripari tevé­ kenységével helyettesíteni - ha egyáltalán képes lenne rá -, akkor is 33 billió dollárral kellene megemelni a globális GNP-t. Ez a szá­ mítási gyakorlat természetesen csak elméleti kísérletnek tekint­ 148

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

hető. A teljes mértékben vagy akárcsak részben helyettesített ter­ mészet közgazdasági és fizikai képtelenség, és pillanatok alatt belehalnánk, ha megpróbálnánk megvalósítani. Ahogy az ökológus-közgazdászok magyarázzák, az ok a marginális értékben rej­ lik. Ennek definíciója: az ökoszisztéma szolgáltatásaiban beálló változások rátája viszonyítva a szolgáltatások elérhetősége csök­ kenésének rátájához. A marginális érték minden, az elérhetőség­ ben beálló legkisebb mértékű csökkenésre éles emelkedéssel rea­ gál. Ha az emelkedés túl nagymérvű lesz, képes meghaladni azt az emberi kapacitást, amivel fenn tudjuk tartani a szükséges ter­ mészetes és mesterséges szolgáltatásokat. így a mesterséges mód­ szerektől való függőség - más szavakkal a természetes források kiiktatása - nemcsak a bioszférára, de magára az emberiségre néz­ ve is komoly veszélyt jelent.

A legtöbb természetvédelmi kutató úgy véli, ez a nyomás máris túl nagy, és igazat ad a népi intelemnek: ne kezdj ki Természet Anyánkkal. Az ő evolúciója több mint hárommilliárd éve tartott már, mikor csupán egymillió éve - földtörténeti távlatokba he­ lyezve egy pillanattal ezelőtt - életet adott nekünk is. Ősrégi és érzékeny, tehát nem fogja sokáig eltűrni bélpoklos gyermekeinek hatalmas étvágyát. A bioszféra korlátozott rugalmasságának jelei világszerte egyre gyakrabban bukkannak elő. A tengeri halászat ma 2,5 milliárd dollár hasznot hajt az USA-nak és 82 milliárdot az egész világnak. De ez már nem fog tovább nőni, mivel az óceánok mérete állandó és a benne honos élőlények mennyisége állandó. Ennek eredményeképpen napjainkban a 17 óceáni halá­ szati központ hozama a fenntartható szinten vagy az alatt van.

Az 1990-es években a világhalászat 90 millió t körül tetőzött.

Tekintve a vég nélkül növekvő igényeket, a visszaesése bármikor várható. Az észak-atlanti térség, a Fekete-tenger és a Karibi-szi­ getvilág számos halászati cége máris összeomlott. Az akvakultúra, vagyis halak, rákok és kagylók tenyésztése hajlandó némi­ 149

AZ ÉLET JÖVŐJE

képp változtatni, de ezt fokozódó környezeti költségek árán te­ szi. Ez a hal- és kagylóforradalom sajnos éppen a legjobb minő­ ségű vízi élőhelyek átalakítását igényli, ezzel szétrombolja a ten­ ger élővilágának bölcsőjét. A fogságban tartott populációk eteté­ séhez szükséges takarmányt pedig csak a gabonatermelés kárára lehet biztosítani. Az akvakultúra így más emberi tevékenységek­ kel fog versenybe szállni a termőföldekért és legalább annyira pusztítóan hat majd a természetes környezetre, mint azok. Ami­ ből valaha szabadon lehetett gazdálkodni, ma tervezett gyáripari folyamattá válik. A végső eredmény pedig az lesz, hogy a világ jelentős részének szárazföldi és partvidéki gazdaságát felfelé araszolgató értékvesztés sújtja majd.

Van egy másik lényeges szempont is. A beerdősült vízbázisok térítésmentesen tartják vissza és tisztítják meg a lehulló csapadé­ kot, mielőtt az lefolyik a tavakba, tengerekbe. Ennek kiváltása iszo­ nyatos költségeket emésztene fel. Nemzedékeken keresztül New York a Catskill-hegységből eredő, kivételesen tiszta vízen élt. A víz­ gyűjtő medencében élő lakosság egy időben igen büszke volt arra, hogy palackozott vizüket az egész új-angliai régióban előszeretet­ tel vásárolták. Ahogy a népesség duzzadni kezdett, a vízgyűjtő te­ rület egyre nagyobb részét alakították át farmokká, telepekké és üdülőkké. A szennyvíz és a mezőgazdasági vízhasználat a rendel­ kezésre álló készletet fokozatosan a Környezetvédelmi Ügyosztály által megjelölt szint alá csökkentette. New York tisztviselőinek vá­ lasztás elé kerültek. Vagy beruháznak egy szűrőtelep építésére, ami kiváltja a Catskill-hegységet, ez 6-8 milliárd dollárt emésztene fel, majd újabb évi 300 milliót kellene áldozni a fenntartására, vagy pedig megpróbálják megőrizni a hegység eredeti tisztítási kapaci­ tását egymilliárd dollárért, ami már lényegesen elfogadhatóbb összegnek lát: zik. A döntés elég egyszerű volt, még azoknak is, akik egész életüket városi világban élték le. 1997-ben a város elkülöní­ tett egy környezetvédelmi kötöttségű költségvetési tételt, megvá­ 150

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

sárolta az erdővel borított területeket és anyagilag támogatta víz­ tisztító tartályok felállítását a Catskill területén. Nem lehetne éssze­ rű magyarázatot adni arra, hogy New York város polgárai miért ne élvezhetnék a természet kettős ajándékát, az olcsó tiszta vizet, és az ingyenes pihenést egy gyönyörű helyen.

Van az üzletnek egy további előnye. Természetes vízjárás-szabá­ lyozási mechanizmusának köszönhetően a Catskill erdős vidéke igen alacsony költségen elvégzi az árvízmentesítést is. Ugyanilyen előnyöket élvezhetne Atlanta város is. Mikor a város tartományi környezetéből az erdő 20%-át kitermelték, évente 4,4 milliárd m3nyi felszínen lefolyó víz keletkezett. Ha Atlanta elegendő tárolóbe­ rendezést építene, ennek a mennyiségnek a visszatartása 2 milliárd dollárba kerülne. Ezzel szemben a parkokban, utak mentén és min­ den lehetséges zöld felületen újratelepített fák csak töredékébe ke­ rülnének, a lefektetett és állandóan karbantartott csőhálózat árának.

Kezelési költségük a nullához közelítene, és nem utolsósorban, esztétikailag messze vonzóbbak lennének, mint az alagcsövek.

Akár gyakorlati, akár esztétikai okok miatt védjük a természe­ tet, a diverzitást figyelembe kell vennünk. A következő szabályt az ökológusok széles körben elfogadják: ha több faj lakja be az adott ökoszisztémát (pl. erdőt, tavat), az produktívabb és stabi­ labb lesz. Produktivitás alatt a biológusok azt a növényi és állati szövettömeget (biomasszát) értik, ami adott ökoszisztémában egységnyi idő alatt - egy óra, egy nap vagy egy év alatt - keletke­ zik. A stabilitás pedig az alábbi meghatározások közül valamelyi­ ket vagy mindkettőt jelenti: 1) milyen szűk tartományban válto­ zik az alkotó fajok összessége az időben, 2) az ökoszisztéma milyen gyorsan áll helyre tűz, aszály vagy más súlyos hatás után. Az em­ berek érthető módon a diverzitás, produktivitás és stabilitás kel­ lős közepén szeretnének élni. Ha mindenki kedve szerint választ­ hatna, ugyan ki élne szívesebben egy búzatábla közepén, mint egy parkban?

151

AZ ÉLET JÖVŐJE

Az ökoszisztémákat részben a biodiverzitás önbiztosítási alap­ elve tartja állandó egyensúlyban. Ha egy faj kihullik a közösség­ ből, az ő niche-ét gyorsan és hatékonyan tölti majd be egy másik szervezet, feltéve, hogy elegendő számú jelölt áll rendelkezésre, és nem csupán egy-kettő. Vegyünk egy példát: mikor egy tűzvész átszáguld a fenyőerdő alján, számos növényt és állatot elpusztít.

A nagyobb fák megússzák egy kis perzseléssel a törzsük alsó ré­ szén, majd továbbnövekednek úgy, mintha mi sem történt volna.

Számos cserje és lágyszárú szintén túléli az esetet, és azonnal re­ generálódik is. Némelyik fenyőerdőben ráadásul a rendszeres tü­ zek váltják ki sok, hőhöz adaptálódott növényi mag csírázását, és ezzel segítik az elterjedésüket.

Nézzünk egy másik példát az önbiztosítási alapelvre. Mikor át­ vizsgálunk egy tavat, makroszkopikus méretű felbontásra képes szemünk csak a viszonylag nagy termetű organizmusokat képes észlelni, a sásokat, hínárokat, halakat, vízimadarakat, szitakötő­ ket, keringőbogarakat és egyéb élőlényeket, amik akkorák, hogy éjjel keresztülbuknánk rajtuk. De körülöttük elképesztő számban és változatosságban hemzsegnek a láthatatlan baktériumok, egysej­ tűek, planktonikus moszatok, vízigombák és tengernyi apró élő­ lény. A nyüzsgő tömeg alkotja egy tavi ökoszisztéma valós bázisát és stabilitásának rejtett pilléreit. Ezek bontják le az elpusztult nagy testű organizmusokat. Ezek képezik a szén és a nitrogén legnagyobb raktárait és ezek bocsátják ki a szén-dioxid tetemes részét, így csil­ lapító szerepet játszanak a víztest többi életformájának szerves cik­ lusaiban és energiaáramlásában. A kémiai egyensúly közelében tartják a tavat, és bizonyos határok között képesek visszaterelni a megfelelő állapotba, például extrém hordalékterhelés vagy szennye­ zés után.

Egy egészséges ökoszisztéma dinamikájának vannak főszerep­ lői és mellékfigurái. A főszereplők közt azokat tartjuk nyilván, akik egy élőhelyen új élettereket alakítanak ki, és ezáltal addig 152

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

nem is létező kapukat nyitnak meg specializálódott szervezetek csoportjai számára. Megnövekszik a biodiverzitás és arányosan vele együtt a növények, állatok, mikroorganizmusok általános gyakorisága is.

•

Gátépítő munkájukkal a hódok tavakat, lápokat, vizenyős

réteket teremtenek. Ezeken az élőhelyeken olyan növények, állatok tudnak megtelepedni, melyek hiányoznak a folyóvi­ zekből. A gáthoz használt, víz alatti, korhadó farönkök újabb lebontó szervezeteknek adnak otthont.

•

Az erdőkben járó elefántcsordák széttapossák és leszag­

gatják a bokrokat, kisebb fákat. A megnyíló rengetegben mozaikszerűen megjelennek a tisztások, ahol a zárt erdőétől el­ térő fajösszetétel alakulhat ki.

•

Számos floridai teknősfaj 10 m hosszú alagutakat ás, ez­

zel átformálják a talaj textúráját és megváltozatják a benne élő mikroorganizmusok összetételét. Elvonulásuk után üreg­ lakó kígyók, békák és hangyák költöznek be ide.

•

Az izraeli Negev-sivatag Euchondrus csigája lassan lemor­

zsolja a puhább kőzetekből álló sziklákat azzal, hogy leemészti a rájuk telepedett zuzmókat. A kőből így talajt állít elő, és felszabadítja a zuzmókban megkötött tápanyagokat, ezzel számos más élőlény számára teszi lakhatóvá a kopár felszínt. Összegezve, különféle ökoszisztémákban végzett független meg­ figyelések egész sora ugyanarra a következtetésre vezetett: minél több együtt élő faj építi fel a vizsgált ökoszisztémát, az annál pro­ duktívabbá és stabilabbá válik. Másfelől viszont azok a matemati­ kai modellek, melyekkel a szereplő fajok egymásra gyakorolt hatá­ sát próbálták leírni, a fenti állításnak látszólag ellentmondó eredményre vezettek, miszerint a magas diverzitás lecsökkenti az egyes fajok stabilitását. Bizonyos körülmények közt, beleértve egy 153

AZ ÉLET JÖVŐJE

ökoszisztémának egymással szoros kölcsönhatásban álló, nagyszá­ mú faj által történő véletlenszerű kolonizációját, a fajok - egymás­ tól elkülönült, de közvetetten mégis kapcsolódó - létszámbeli in­ gadozása megnöveli a fajgyakoriság ingadozását, és ezzel sokkal fogékonyabbá teszi őket a kihalásra. Egy adott faj esetében mate­ matikailag lehetséges, hogy növekvő diverzitás mellett produkti­ vitása csökkenjen.

Mikor a megfigyelés és az elmélet ennyire ellentmond egymás­ nak, a tudósok gondosan megtervezett kísérleteket állítanak össze a dilemma feloldására. Különösen precízek a biológiai rendszerek esetében, melyek tipikusan túl bonyolultak ahhoz, hogy csupán megfigyeléssel és elmélettel ragadjuk meg működésük lényegét.

A legmegfelelőbb eljárás, ahogy egyébként a többi tudományterü­ leten is, hogy leegyszerűsítjük a rendszert, majd többé-kevésbé állandó körülmények közt tartjuk, és egyenként változtatva a leg­ fontosabbnak ítélt tényezőket megfigyeljük, hogy mi történik. Brit ökológusok egy csoportja 1990-ben ebből az alapelvből kiindulva megalkotta az ecotron berendezést, tulajdonképpen egy nevelő­ kamrát, amelyben egyszerű mesterséges ökoszisztémákat hoztak létre tetszőlegesen összeválogatott fajokból. Megismételt kísérlet­ sorozatok után azt tapasztalták, hogy minél több fajból építették fel a közösséget, annál több lett a növényi rostok össztömege.

Amerikaiak párhuzamos terepi vizsgálatot végeztek egy aszály sújtotta minnesotai füves pusztán, ahol azt tapasztalták, hogy ahol nagyobb a közösséget alkotó fajok száma, ott a növényi termés­ hozamban kisebb lett a csökkenés mértéke, és hamarabb is rege­ nerálódott az élőhely.

Ezek az úttörő kísérletek, úgy tűnik, hihetően bizonyították a természeti megfigyelésekből korábban levont következtetéseket, legalábbis a produktivitás tekintetében. Magyarán, az ez idáig tesz­ telt ökoszisztémák nem támasztották alá a fentebb említett mate­

154

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

matikai modellt, miszerint magasabb fajszám mellett elképzelhe­ tő lenne a biológiai hozam és a stabilitás csökkenése.

De - amint a tudomány legszebb hagyományai szerint most kri­ tikusaink feltennék a kérdést - miért lehetünk bizonyosak abban, hogy a produktivitás emelkedését önmagában a fajok számának növekedése idézte elő? Lehetnek egyéb tényezők is, amik történe­ tesen egyenes arányban függnek össze a fajszámmal. Vagy talán ez az eredmény pusztán csak egy statisztikai adat. Például, ha egy adott élőhelyen nagyobb a jelenlévő növényfajok száma, azok közt nagyobb valószínűséggel akadhat olyan, aminek rendhagyóan magas a produktivitása. Ha ez így van, akkor egy szerencsés véletlennek köszönhetően emelkedik a növénytömeg és a belőle élő állatok száma, és nem pedig a biodiverzitás tulajdonságai mi­ att. Alapjaiban megvizsgálva a két alternatív feltevést, a különb­ ség köztük pusztán értelmezés kérdése. Egy szélsőséges hozam­ képességgel megáldott faj felbukkanása a gazdagodó biodiverzitás egyik eszköze lehet arra, hogy a teljes produktivitást növelje. Ha ezer jelentkező közül tudunk kiválasztani tizenegyet egy focicsa­ pathoz, sokkal nagyobb esélyünk van találni egy csodagyereket, mintha csak százból válogathatnánk. Emellett fontos lenne tud­ nunk, vannak-e a biodiverzitás gazdagodásának egyéb következ­ ményei, melyek szintén lényegi szerepet játszanak. Vajon a fajok kölcsönhatásának módja megnövelheti egyikük vagy mindkettő­ jük termelékenységét? A folyamatot túltermelésnek (overyielding) nevezte el a szakirodalom. Az 1990-es évek közepén intenzív ku­ tatások kezdődtek a biodiverzitás-produktivitás témakörében, ki­ élezett figyelemmel a túltermelés hiányára vagy jelenlétére. A két évig tartó, sokoldalú kutatási programot BIODEPTH-nek nevez­ ték el, és végrehajtásában 45 európai ország szakemberei vettek részt. Az eredmények igencsak meggyőzőek voltak. Újból kimu­ tatták, hogy a terméshozam egyértelműen összefügg a biodiverzitással, vagy legalábbis ez történt a 32 fajból álló csoportok eseté­ 155

AZ ÉLET JÖVŐJE

ben. Továbbá, a lefuttatott kísérletek közül számos bizonyságául szolgált a túltermelés létezésének.

Millió éveken keresztül a természeti ökoszisztémák állati mér­ nökei különös hatékonysággal tartották fenn a túltermelést. Együtt fejlődtek olyan fajokkal, melyek az általuk épített ökológiai fülkét ki tudták használni. Az eredmény végül az ökoszisztémák har­ móniájában öltött testet. A jelenlévő fajok megsokszorozódtak, új niche-eket foglaltak el és a közösség együttesen sokkal hatéko­ nyabb anyag- és energiaáramlási ciklust épített fel, mint más öko­ szisztémákban. Ha úgy vesszük, a Homo sapiens is a hódhoz ha­ sonló környezetmérnök, de sajnos egy rosszabb fajtából. Mivel nem együtt fejlődtünk ki az utunkba kerülő életformák döntő több­ ségével, így sokkal több niche-et számolunk fel, mint amennyit teremteni tudunk. Az embert megelőző korszakokhoz képest messze magasabb arányban tüntetünk el fajokat és ökosziszté­ mákat, s ezzel párhuzamosan mindenhol lerontjuk a produktivi­ tás, valamint a stabilitást.

Mindazonáltal hadd jelentsem ki még egyszer: a bioszféra szin­ tű gazdasági és produktivitási aggodalmak nem egyedülálló okai annak, hogy minden fajt megmentsünk, gondolva itt főképp a ve­ szélyeztetettekre és a nagyon ritkákra. A királyharkály eltűnése valószínűleg nem okozott feltűnő veszteséget az amerikaiak éle­ tében. Egy ritka virág vagy moha kipusztulhat a Catskill-hegységből anélkül, hogy a régió vízszűrési kapacitása akárcsak egy kicsit is csorbulna. Akkor mi a gond? Egy faj értékének megállapítása pusztán abból a nézőpontból, hogy adott időpontban mi a gya­ korlatijelentősége, haszonelvű barbarizmus lenne. Colin W. Clark közgazdász 1973-ban meggyőzően mutatta be ezt az álláspontot a kékbálna (Balaenoptera mnsculus) esetében. A kifejlett egyed a maga 30 m-es hosszával és 150 t-s tömegével minden idők legna­ gyobb állata, ami a vizekben vagy a szárazföldön valaha előfor­ dult. Sajnos egyben a legkönnyebben vadászható fajok közé tar­ 156

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

tozik. Csak a XX. században mintegy 300 ezer példányát ejtették el, ebből pontosan 29 649-et az 1930-1931-es szezonban. Az 1970es évekre a világállomány már néhány száz egyedre zsugorodott össze. A japánok különösen felelőtlenek voltak, mikor még ez­ után is folytatták a vadászatot, megkockáztatva ezzel a faj végső kihalását. Clark azt a kérdést kezdte feszegetni, hogy vajon mi­ lyen gyakorlat hozna nagyobb pénzbevételt a bálnavadászoknak és az egész emberiségnek: 1) felhagyni a vadászattal, engedni a bálnákat felszaporodni, majd egy fenntartható szinten állandósí­ tani a további vadászatukat, vagy 2) leölni mindet és a nyereséget más iparágak fejlesztésébe fektetni? Nos, 21%-os évi diszkontálási rátával számolva azt a megdöbbentő választ kaptuk, hogy öljük le mindet és fektessük be a pénzt.

Most kell feltennünk a kérdést, vajon mi hibádzik a fenti okos­ kodásban?

Nem kétséges, Colin Clark számítása meglehetősen leegysze­ rűsített volt. Egy halott kékbálna dollárban kifejezett értékét az aktuális piaci viszonyokat figyelembe véve adta meg, vagyis az akkori hús és bálnaolaj árát vette alapul. De vannak más értékek is, melyek folyamatosan növekszenek, ahogy egyre gyarapszik tu­ dásunk a bálnákról a tudomány, a gyógyászat sőt még az esztéti­ ka oldaláról nézve is, hogy más, előre nem látható dimenziókat ne is említsek. Mi volt egy kékbálna értéke Kr. u. 1000-ben? Majd­ nem zéró. S mi lesz az értéke Kr. u. 3000-ben? Szinte határtalan, amihez nyugodtan hozzátehetjük az akkor felnövő nemzedék há­ láját azok iránt, akik megmentették ezt a fajt az utókornak.

Senki nem tudja megjósolni egyik faj jövőbeli értékét sem, legyen az mikroba, növény vagy állat. Potenciálját a tudás fejlődése és az egyelőre még beláthatatlan emberi igények fogják megszabni. De ne is rohanjunk ennyire előre, hiszen a fajok zöme eleve ismeret­ len. Kevesebb mint kétmillió került be a nyilvántartásunkba meg­ felelő tudományos névvel ellátva, míg becslések szerint 5-100 mil­ 157

AZ ÉLET JÖVŐJE

lió még felfedezésre vár. Ráadásul a már ismert fajoknak csupán 1%-át tanulmányoztuk kicsit nagyobb részletességgel, mint az el­ különítésükhöz szükséges vázlatos anatómiai leírás.

A mezőgazdaság az a termelési ágazat, ami valószínűleg a leg­ többet nyerné a még fennmaradt vadon élő fajok alaposabb vizs­ gálatával. A világ élelmiszer-ellátása egy hajszálvékony cérnaszá­ lon függ a biodiverzitás mértékétől. A termelés 90%-át alig valamivel több mint száz növényfaj biztosítja a világszerte létező negyedmillióból. Húsz cipeli a terhek nagy részét, ebből pedig há­ rom, a búza, a kukorica, és a rizs áll az emberiség és az éhínség közt. Az első húszba olyanok tartoznak, amik történetesen ott él­ tek, ahol a mezőgazdaság gyökerei kialakultak tízezer évvel ez­ előtt; a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, a Mexikói-felföldön, Közép-Amerikában és az Andok völgyeiben. Mégis vagy harmincezer növény létezik ezeken kívül, a fent felsoroltaktól általában eltérő földrajzi zónákban, melyek ehető részeit a vadászó-gyűjtögetők rendszeresen fogyasztották vagy fogyasztják még napjainkban is.

Közülük legalább tízezer alkalmas lenne a háziasításra. Némelyi­ kük, mint például egy újvilági disznóparéjféle, a répaformájú, Andok-béli arracacha, valamint a trópusi Ázsia szárnyas babja már kereskedelmi forgalomban is elérhető.

Nyissuk még tágabbra a fókuszt. Mind a negyedmillió növény­ faj, sőt tulajdonképpen az összes élő organizmus olyan gének potenciális donorja, melyeket át lehet tenni a géntechnológia gya­ korlatába, és be lehet ültetni gabonanövényekbe, hogy tovább emeljük azok hozamát. A megfelelő DNS-darabka beültetésével elérhetjük, hogy új típusú gabonanövényeink jobban ellenállja­ nak a hidegnek, védettek legyenek a kártevők ellen, gyorsabban nőjenek, feldúsuljanak tápanyagokban, jobban visszatartsák a vi­ zet, több célú lehessen a hasznosításuk, és végül könnyebben tud­ juk learatni őket. Arról nem is beszélve, hogy a tradicionális ne-

158

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

mesítési eljárásokhoz képest a géntechnológia azonnali megoldá­ sokat nyújt.

A molekuláris genetikai módszerek megszületésének korszaka az 1970-es évekre tehető. Az 1980-as és 1990-es években, még mielőtt a világ egyáltalán ráébredt volna, mi is folyik itt, már kifor­ rott tudománnyá vált. Az első látványos eredmény az volt, mikor a Bacillus thuringiensis egyik génjét sikerrel ültették be kukoricá­ ba, gyapotba és burgonyába, ami által ők maguk váltak képessé a rovarölő toxin előállítására. Nincs szükség többé permetezésre, a módosított növények maguk végzik el ezt a feladatot. Más bakte­ riális transzgéneket, ahogy hivatalosan nevezik őket, szójababba és kanolába ültettek be, hogy védekezni tudjanak a gyomirtó sze­ rekkel szemben. A szántóföldeket manapság olcsón lehet tisztán tartani anélkül, hogy kárt tennénk a fejlődő gabonában. Talán az aranyrizs kifejlesztése hozta a legátütőbb sikert az 1990-es évek végén. Az új törzset bakteriális és nárcisz eredetű génekkel erősí­ tették meg, ami által képessé vált a béta-karotin, vagyis az A-vitamin előanyagának termelésére. Mivel a rizs eredendően híján van az A-vitaminnak, a béta-karotin bevitele kétségtelenül humanitá­ rius tett volt. Nagyjából egy időben a fentiekkel, két, cirkuszi mutatványnak is beillő transzgenikus művelettel a tudományos világ bebizonyította, hogy a géntechnológia működési területe egyelőre határtalan. Bakteriális gént juttattak be egy majomba, és egy medúza biolumineszcenciáért felelős génjét sikerrel ültették át egy növénybe.

Mindazonáltal sosem volt kérdéses, hogy a géntechnológia nem fog automatikusan elfogadottá válni, és széles körű ellenérzéséket fog kelteni. Sokak szerint ezzel a lépéssel alattomosan megváltoz­ tatták az emberi lét alapjait. A genetikailag módosított organizmu­ sok (GMO-k) szinte elenyésző tájékoztatás után nyomakodtak be életünkbe és váltak mindennapjaink részévé. Felfoghatatlan mér­ tékben megváltoztatták a természet és a társadalom rendjét. Az új 159

AZ ÉLET JÖVŐJE

ipar ellen protestáló mozgalmak az 1990-es évek elején indultak meg és 1999-ben tetőztek, véletlenszerűen épp egyszerre az apo­ kaliptikus ezredforduló várók felbukkanásával. Az Európai Unió megtiltotta a transzgenikus gabona behozatalát, a walesi herceg a technológiát úgy minősítette, mintha az ember Istent játszana, a radikális aktivista csoportosulások pedig a GMO-k elleni globális embargóra szólítottak fel. Olyan szavak kerültek be a szótárakba, mint Frankenstein-táp (Frankenfood), szupergáz (superweed) és Farmageddon (farm+Armageddon), és ahogy egy vezető brit napi­ lap kifejezte, a GMO technológia „a genetika sötét korszakának őrült ereje”. Néhány kiemelkedő természetvédelmi kutató technikai és etikai okokat hozott fel aggodalma kifejezésére.

Mikor e sorokat írom (2001) a közérdeklődés és a hivatalos po­ litikai tevékenység a géntechnológia tekintetében nagymértékű változatosságot mutat országról országra. Franciaország és NagyBritannia vehemensen ellenkezik. Kína erősen támogatja, míg Bra­ zília, India, Japán és az Egyesült Államok inkább óvatoskodik. Az USA-ban az emberek csak azután kezdtek érdemben foglalkozni a témával, mikor a transzgéniusz - ahogy helyenként becézgetik már kiszabadult a palackból. 1996 és 1999 között a transzgenikus növényekkel vetett amerikai farmok területe ugrásszerűen meg­ nőtt, 1,6 millió hektárról, 29 millió hektárra.

Mire az évszázad véget ért, a szója- és gyapottermés több mint felét, a kukoricának pedig közel egyharmadát géntechnológiával módosított növények biztosították.

Legyünk őszinték, valóban van számos tény, ami komoly aggo­ dalomra ad okot a géntechnológia alkalmazását illetően. Az aláb­ biakban ezeket próbálom meg összegezni.

•

Számos ember - nem csak filozófusok és teológusok -

nagy gondban vannak a transzgénes evolúció etikai oldalát illetően. Elismerik ugyan a hasznosságát, mégis nyugtalanul 160

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

szemlélik a darabkákból mesterségesen összeállított organiz­ musokat. Természetesen az ember a földművelés kezdeteitől számítva kísérletezik új állati és növényi törzsek megalkotá­ sával, azonban az is igaz, hogy ez sosem történt olyan gyor­ san, mint amilyen iramot a géntechnológia lehetővé tesz. To­ vábbá, a hagyományos növénynemesítés korszakában a keresztezést szinte kizárólag egy faj különféle változatai vagy nagyon közeli rokonfajok között végeztek. Most egész rend­ szertani törzsek és birodalmak viszonylatában folyik, bakté­ riumokból és vírusokból, növényekbe és állatokba. Hogy mi­ lyen messzire engedjük a folyamatot kiteljesedni, egyelőre még egy nyitott etikai kérdés.

•

A transzgenikus élelmiszerek hatását az emberek egészsé­

gére nagyon nehéz megjósolni, de valószínűleg vannak káros hatások. A termékeket mindenképpen tesztelni kell, ugyanúgy, mint bármilyen más élelmiszert a piacon, azután majd a meg­ felelő hivatalos igazolás birtokában piacra lehet bocsátani őket.

Jelenleg nem látszik semmi olyan ok, ami miatt a szokványos­ tól eltérő hatásokra gyanakodhatnánk. Mégis, a tudósok álta­ lánosan egyetértenek abban, hogy fokozott óvatossággal kell kezelnünk az ügyet a következők miatt: minden génnek, legyen az érintett organizmus sajátja vagy származzon egy egzotikus fajból, többszörös hatása van. Ezek közül elsődleges például a gyomirtókkal szembeni ellenálló képesség, ami miatt eredeti­ leg kiválasztottuk. Emellett azonban létezhetnek romboló, másodlagos hatások is, beleértve az allergén vagy karcinogén aktivitást, melyek esetleges felbukkanását nem szabad figyel­ men kívül hagyni.

•

A transzgének kiszabadulhatnak a módosított organizmus­

ból és beépülhetnek annak közeli rokonába, ha a két változat egymás mellett él. A hibridizáció mindig is széles körben for­ dult elő a mezőgazdasági termelésben, és már azelőtt is ismert 161

AZ ÉLET JÖVŐJE

volt, hogy a géntechnológia gondolata egyáltalán megszületett volna. E tekintetben innen-onnan származó feljegyzések egész sora létezik a tizenkét legfontosabb gabonanövényről. A hib­ ridek azonban soha, sehol nem voltak képesek legyűrni vadon élő szülőfajaikat. Egyetlen esetet sem ismerek, ahol a hibrid leszármazási vonal maga mögé kényszerítette volna a termé­ szetes környezetben élő ősi változatokat. Egyik hibrid sem fej­ lődött valamiféle szupergyommá, a vadon élő nem hibrid gyom­ növények sokkal erőteljesebben szaporodnak és terjeszked­ nek. Törvényszerűnek mondható, hogy a háziasított leszárma­ zási vonalak túlélési versenyképessége jócskán elmarad a vad rokonokétól akár természetes, akár ember alkotta környezet­ ben vizsgáljuk. A transzgének kétségtelenül megváltoztathat­ ják ezt a képet, de egyelőre még túl korai erről beszélni.

•

A genetikailag módosított gabonák másképpen is csökkent-

hetik a biodiverzitást. Egy kézenfekvő példa lehet, amikor a bakteriális eredetű rovarölő mérget tartalmazó transzgenikus kukorica pollenje nem csak a kijelölt körzetben fejti ki hatá­ sát, a széláramlatokkal a szántóföldtől több száz méterre fek­ vő rétre is eljut, ott megtapad egy selyemkóró virágán, és meg­ mérgezheti az odalátogató danaida pillangót. Egy másik példa szerint mindegy, hogy egy gabonamezőn permetezéssel irtjuke a gyomnövényeket vagy transzgénes védelemmel, minden­ képpen számos madárfajnak szüntetjük meg a táplálékbázisát és alkalmasint a faj el fog tűnni a környékről. Ezek a másodla­ gos környezeti hatások terepi körülmények közt igen kevéssé kutatottak. Hogy a géntechnológia fejlődésével milyen követ­ kezményekre kell számítanunk a természetben, egyelőre még csak nem is sejthető.

•

Sok ember abbéli aggodalmának ad hangot, hogy ha az

élelmiszer-ellátásban bevezetik a géntechnológiát, az emberi szabadság ismét csorbát szenved. Szerintük az arctalan, név­ 162

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

télen multinacionális érdekeltségek - ki tudna akár csak hár­ mat is megnevezni a kulcsszereplők közül - olyan technika alkalmazását erőltették a világra, amit nem értenek meg és kordában tartani sem képesek. Attól is sokan tartanak, hogy egy magas szintű technológiára alapuló, iparosított mezőgaz­ daság rendszerben elég csak egy aprócska hiba, és az egész összeomlik. A bizalmatlanság elsődleges oka kétségkívül a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése. A közvélemény szá­ mára a géntechnológia olyan sötét eszköz a mezőgazdaság­ ban, mint az atomreaktor az energiatermelésben.

Az előttünk álló kérdés az, hogyan etessünk újabb és újabb mil­ liárdnyi éhes szájat az elkövetkező évtizedekben, és emellett hogyan mentsük meg a bioszféra még fennálló bástyáit anélkül, hogy faus­ ti alkudozásba kellene bocsátkoznunk a szabadságról és a bizton­ ságról. Senki nem tudja a dilemma tökéletes megoldását. A mind­ két oldalt alaposan tanulmányozó tudósok és közgazdászok többsége szerint az előnyök túl fognak nőni a kockázatokon. Az elő­ nyöknek pedig egy kibontakozó örökzöld forradalomból kell ered­ niük. Ennek a szemléletmódnak megfelelően a zöld forradalom idején az élelmiszer-termelésnek messze meg kell majd haladnia az 1960-as években elért szintet, hiszen a technológia és szabályozási politika fejlődése óriási utat tett meg azóta.

A géntechnológia minden bizonnyal igen fontos szerepet fog játszani az elkövetkező örökzöld forradalomban. Felismerve mind az előnyök, mind a kockázatok súlyát, az egyes országok kialakít­ hatják számukra megfelelő termelési politikát a transzgenikus növények piaci kereskedelmére. A folyamat legnagyobb kénysze­ rítőereje egyértelműen a nemzetközi kereskedelem. Ennek első lépéseként 2000-ben 130 ország próbaképp elfogadta az úgyneve­ zett Cartagenai Jegyzőkönyv (Cartagena Protocol in Biosafety) nevű egyezményt, ami megfelelő jogokat biztosít a transzgenikus 163

AZ ÉLET JÖVŐJE

élelmiszerek importjának korlátozásához. A munkaterv célul tűz­ te ki az Egyesült Biobiztonsági Fórum felállítását is, aminek kere­ tében a vonatkozó nemzeti politika széles körű megismertetését szeretnék támogatni. Ezzel egy időben az Egyesült Államok Tu­ dományos Akadémiája, karöltve más nemzeti akadémiákkal, így a brazillal, a kínaival, a mexikóival, a brittel, valamint az ún. Har­ madik Világ Akadémiával nyilatkozatban adta támogatását a transzgenikus technológia további fejlesztéséhez. Javaslatokat tet­ tek a kockázatok felmérésére és a licencmegállapodásokra, vala­ mint kifejezték a fejlődő országok fokozódó igényét a jövőbeli kutatási programokra és tőkebefektetésekre.

A gyógyászat birodalma szintén hatalmas nyereséghez jut a vi­ lág biodiverzitási raktárából, akár a géntechnológia hajtóerejével, akár anélkül. Már most is vadon élő növényfajok tömegéből nyerik ki a hatóanyagokat. Az Egyesült Államokban a gyógyszertárakban a kiváltott gyógyszerek egynegyede növényekből kivont hatóanya­ gokat tartalmaz. Újabb 13% származik mikroorganizmusokból és 3% állatokból, a teljes arány eléri a 40%-ot. Még kifejezőbb, ha azt mondjuk, hogy a tíz legfontosabb receptre kapható gyógyszerből kilenc eredendően valamely élő organizmusból származik. A vi­ szonylag kisszámú természetes produktum kereskedelmi értéke jelentős. A legálisan beszerzett, egyedül a növényekből származó gyógyszerek ára 1998-ban az USA-ban 20 milliárd dollárra, míg vi­ lágszerte 84 milliárd dollárra rúgott.

Szemmel látható potenciálja ellenére azonban a gyógyszeripar a biodiverzitásnak csupán elenyésző töredékét hasznosítja. A szűk dimenziójú alkalmazást mi sem demonstrálja jobban, mint hogy a bakteriális fertőzések megelőzését jelenleg szinte kizárólag aszkuszos gombák felhasználásával oldják meg. Összesen nagy­ jából harmim ezernyi tömlősgombáról (Ascomycetes) vannak be­ hatóbb ismereteink, ez pedig csak 2%-a leírt fajaik számának, mégis, a legyártott antibiotikumok 85%-át ebből a csoportból ál­ 164

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

lítják elő. A kihasználatlanság sokkal nagyobb mértékű, mint amennyire a fenti adatok érzékeltetni tudják, hiszen a Földön élő

Ascomycetes gombáknak valószínűleg csak 10%-át fedezték fel eddig. A virágos növényeket hasonló szűkmarkúsággal kezelik.

Habár valószínűleg több mint 80%-uk már latin név alatt rendsze­ rezett, eddig talán 3%-nyi töredék alkaloidtartalmát vizsgáltak meg alaposabban, holott ez az egyik legismertebb gyógyító hatóanyag, amit például a rák és számos más betegség ellen be lehet vetni.

A vadon élő fajok azon tulajdonságai, melyek a gyógyszerészei­ ben hasznosíthatóak, világos evolúciós logikát követve alakultak ki.

Az élővilág egész története során központi fontosságú volt, hogy az élőlények a rák kontrollálására alkalmas vegyületeket állítsanak elő testükben, elöljék a parazitákat és védekezzenek a ragadozók ellen.

A mutációk és a természetes szelekció vég nélküli próbálkozások sorozatával érte el célját, a jelenlegi fegyvertára fejlesztését. A földtörténeti korszakokon át a fajok százmillióinak csillagászati számú egyedei születtek és haltak meg, mire az evolúciós lépcsőfokokon keresztül eljutottak a mai állapothoz. A ma élő és hasznosítható fajok a mutáció és szelekció lottónyertesei. Megtanultuk az általuk nyújtott lehetőségeket kihasználni, még ha egyelőre igen korláto­ zott mértékben is, és szinte kizárólag a gyógyszertan területén. így aztán manapság antibiotikumok, gombaölők, maláriagyógyszerek, érzéstelenítők, fájdalomcsillapítók, vérnyomáscsökkentők, véral­ vadást serkentők és gátlók, szívstimulálók és -szabályzók, immunszupressziós hatóanyagok, hormonpótlók és hormongátlók, rákel­ lenes gyógyszerek, lázcsillapítók, gyulladásgátlók, fertőtlenítők, vizelethajtók és vizelet-visszatartók, antidepresszánsok, izomlazítók, abortívumok, hámosodásserkentők, vérbőség-csillapítók és nyugtatók széles skálája áll rendelkezésünkre. A listát nézve enged­ jünk meg a biodiverzitásnak egy elismerő bókot.

A forradalmian új gyógyszerek ritkán fejleszthetők ki tisztán molekuláris vagy sejtbiológiai megfigyelések útján, még ha ezek 165

AZ ÉLET JÖVŐJE

a tudományágak igen fejlettek is, és a betegségek okait általában az alapoknál próbálják meg kezelni. Ehelyett a felfedezéshez ve­ zető ösvények az ellenkező irányból indulnak, vagyis egy ható­ anyag jelenlétét először az organizmus egészében vizsgálják, és aktivitásának természete vezet el végül a molekuláris és sejtszin­ tű ismeretekhez. A kutatás java csak ezután kezdődik.

Az új farmakológia valószínűleg a hagyományos kínai gyógyá­ szat több száz szerére és tudására alapozva fejlődik majd ki. De talán egy amazóniai sámán misztikus rítusa fogja megadni hozzá a kezdő lökést. Esetleg egy laboratórium kutatója véletlenül bele­ botlik vlamibe anélkül, hogy rögtön felismerné fontosságát a gyó­ gyászat számára. Ennél általánosabb módszerük azonban, hogy tervezett kutatással igyekeznek megtalálni a megfelelő vezérfona­ lat, még ha az egyes növényi és állati szövetek elemzését valami­ féle véletlenszerű kiválasztás előzi is meg. Amennyiben pozitív reakciót, mondjuk a bakteriális vagy a rákos sejtek elnyomását tapasztalják, a felelős molekulát izolálják, majd nagyobb lépték­ ben tesztelik, amihez szabályozott kísérleteket állítanak össze ál­ latok és önkéntes emberek - nagyon elővigyázatos! - bevonásá­ val. Ha a teszt sikerül, és a kezükbe kerül a molekula atomi szerkezete is, akkor a hatóanyagot laboratóriumi körülmények közt szintetizálják, majd piacra dobhatják, általában sokkal olcsóbban, mintha a begyűjtött nyersanyagból közvetlenül vonnák ki. Végső lépésként pedig a természetes vegyi anyagból a prototípusként szol­ gáló új szerves vegyületek egész családjait állítják elő, elvéve vagy hozzátéve egy-egy atomot, vagy megkettőzve néhány kötést a bel­ sejében. A szintetizált anyagok némelyike akár még az eredetinél is hatékonyabbnak bizonyulhat. Mivel ezek az analógok egyfor­ mán fontosak a gyógyszeripari cégeknek, végül mindegyiket sza­ badalmaztatni fogják.

A látnoki képesség a farmakológiai kutatások egyik alappillére.

Egy véletlenszerű felfedezés nemcsak egy új gyógyszer kifejlesz­ 166

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

tését teszi lehetővé, de előrelépést jelent az alapkutatásban is, ami persze idővel újabb hatóanyagok felismeréséhez vezethet. Rutin­ szerű átfésülésnél találtak rá egy addig ismeretlen gombára Norvé­ gia isten háta mögötti hegyei közt, amelyről kiderült, hogy hatéko­ nyan nyomja el az emberi immunrendszer működést. Mikor a molekulát izolálták a gomba szöveteiből, és sikerrel azonosították, valami olyan komplex molekuláris képződményre bukkantak, amilyet még sosem láttak a szerves kémikusok. Egyelőre még a hatásmechanizmusát sem tudják értékelni a molekuláris és sejt­ biológiajelenlegi ismeretei szerint. A felfedezés pillanatában felis­ merték a jelentőségét - mikor szervátültetést végeznek, a befoga­ dó gazdaszervezet immunrendszere mindent megtesz azért, hogy megszabaduljon az idegennek tekintett szövettől. A ciklosporinnak elkeresztelt hatóanyag hamarosan kiemelkedő fontosságúvá vált a szervátültetéseknél. Emellett pedig új kapukat nyitott meg az immunfolyamatokban lejátszódó molekuláris események meg­ értéséhez.

A természet világából érkező váratlan események alkalmanként gyógyászati áttöréshez vezetnek, és nem egyszer a tudományos­ fantasztikus irodalom lapjaira kívánkoznának, ha nem lennének tökéletesen valóságosak. Egy efféle sci-fi forgatókönyv főszerep­ lői voltak Közép- és Dél-Amerika nyílméregbékái, a Dendrobatidae család Phyllobates és Dendrobates génuszának tagjai. Apró terme­ tük - gyűszűként megülnek az ember ujjbegyén - és pompás szí­ nük miatt kedvelt terráriumi állatok. A negyven ismert faj közt találhatunk változatos mintázatú narancssárga, vörös, sárga, zöld vagy kék foltos, általában fekete alapszínű típusokat. Természe­ tes környezetükben a nyílméregbékák nagy nyugalommal ugrán­ doznak mindenfelé és legkisebb jelét sem mutatják, hogy különö­ sebben aggódnának egy ragadozó felbukkanása miatt. A gyakorlott természetbúvárok számára ez a látszólagos közöny valójában egy­ értelmű figyelmeztető jel. Az állati viselkedés megfigyeléseiből 167

AZ ÉLET JÖVŐJE

levezethető egy általános szabály: ha egy kistermetű és ismeret­ len, ámde szemkápráztatóan szép állattal találkozunk a természet­ ben, az valószínűleg mérgező, s ha nemcsak színpompás, de még elkapni is könnyű, akkor jó eséllyel halálos a mérge.

Ez a helyzet tehát a nyílméregbékákkal is, melyekről kiderült, hogy hátbőrük mirigyei igen hatásos toxinokat termelnek. A mé­ reg ereje fajról fajra változó. A találóan Phyllobates horribilisnek keresztelt kolumbiai fajnak egyetlen példánya elegendő hatóanya­ got hordoz tíz ember elpusztításához. Kolumbiában, az Andok Csendes-óceán felöli lejtőin él két indián törzs - az emberá chocó és a noanamá chocó -, akik fúvócsöveik hegyét nagyon óvatosan a békák hátához dörzsölik, majd sértetlenül elengedik az állatokat, hogy még tudjanak mérget termelni. Az 1970-es években John W. Daly kémikus és Charles W. Myers herpetológus mintát gyűjtöttek egy hasonló ecuadori békából, az Epipedobates tricolorból, mivel közelebbről szerették volna megismerni a dendrobatid toxinokat.

Daly kísérletei kimutatták, hogy egész kis mennyiséget juttatva az egerekbe, az anyag ópiumszerű fájdalomcsillapítóként hat, de hi­ ányzik belőle az opiátokra jellemző minden tipikus tulajdonság.

Lehet, hogy nem okoz függőséget? Ha így van, akkor ideális érzéstelenítőszerként is lehetne hasznosítani. A békák váladékából nyert különféle alkotóelemekből Daly csapatának sikerült végül a kérdé­ ses toxint izolálni: egy nikotinra emlékeztető molekulát, amit epibatidinnek neveztek el. Ez a természetes produktum az ópiumnál kétszázszor hatékonyabbnak bizonyult a fájdalom csillapításában, azonban túl mérgező ahhoz, hogy a gyakorlatban is alkalmazzák.

A következő lépés a molekula újraszintetizálása volt. Az Abbott Laboratórium munkatársai nem csupán az epibatidint alkották meg sikeresen, de emellett sok száz hasonló molekulát is. A tesztelések során az egyik származék, kódneve szerint a ABT-594-es, a kívánt tulajdonságok megfelelő kombinációját mutatta. Az eredeti epibatidinnel megegyezően csökkentette a fájdalmat olyan idegrendszeri 168

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

károsodásnál is, amelyekhez a hagyományos opiátokat nem is le­ hetett bejuttatni, ráadásul nem okozott függőséget. Sőt az ABT-594nek két további előnye is van: az álmosság helyett éberséget idéz elő, és gyakorlatilag semmilyen mellékhatása sincs a légzésre vagy az emésztésre.

A nyílméregbékák története megint csak jó példa arra, miért kell kiemelt figyelemmel kezelnünk a trópusi erdők védelmét. Az epibatidint és szintetikus származékait az Epipedobates élőhelyé­ nek köszönhetjük, amely már súlyos károsodásokat szenvedett.

John W. Daly és Charles W. Myers még időben gyűjtött össze ele­ gendő mintát a kémiai analízishez. Az első, előkészítő ecuadori útjuk után a két őserdő közül az egyiket, amelyben ez a békafaj előfordul, kivágták, és helyére banánültetvényt telepítettek. A második élőhelyen, ami szerencsére még viszonylagos épségben maradt, össze tudtak gyűjteni annyi békát, amennyiből már 1 mgnyi mérget kinyerhettek. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a tudósok, némi szerencsével azonosítani tudják az epibatidint és új irányokat jelölhessenek meg a farmakológiai kutatásokban.

Azt hiszem, nem túlzás az állítás, hogy a természetes gyógysze­ rek kutatása nem más, mint a tudomány és a kipusztulás versenyfutása, ami még kiélezettebbé fog válni, ahogy fogynak az erdők és egymás után dőlnek romba a korallzátonyok. Egy, a helyzetet kellőképpen dramatizáló történet kezdődött 1987-ben, mikor John Burley botanikus egy mintagyűjtést vezényelt le a Malajziához tartozó borneói Sarawak tartományban, Lundu város közelében, egy mocsárerdő növényzetében. Expedíciója csak egyik volt a sok közül, amit az Egyesült Államok Nemzeti Rákkutató Intézete (Na­ tional Cancer Institute USA - NCI) indított útnak, hogy új, termé­ szetes hatóanyagokat találjanak a rák és az AIDS elleni küzdelem­ hez. Megszokott módszerükkel élve, a csapat 1 kg-nyi levelet, gallyat és termést szedett össze minden megtalált növényről. Egy részüket az NCI laboratóriumába küldték további vizsgálatra, 169

AZ ÉLET JÖVŐJE

másik részüket pedig a Harvard Egyetem herbáriumába szállíttat­ ták meghatározásra és egyéb botanikai kutatásokhoz.

Az egyik minta egy 6-7 méteres, kis termetű, Burley-and-Lee 351 kóddal felcímkézett fáról származott. Az NCI laboratóriumá­ ban kivonatot készítettek belőle, és egy tenyészetben átfuttatták a tumorsejt növekedésének gátláshoz használt rutinszerű vizsgála­ ton. Hasonlóan a behozott anyag zöméhez, ebben az esetben sem találtak semmilyen hatást. Ezután áteresztették egy olyan beren­ dezésen, amit kifejezetten az AlDS-vírusok elleni potenciál kimu­ tatására építettek meg. Az NCI tudósai meglepődve tapasztalták, hogy a Burley-and-Lee 351, saját szavaikkal élve, „százszázalékos védelmet biztosított a HIV-I citopatikus (sejtbetegítő) hatásával szemben”, mivel „lényegében megállította a HIV-I replikációját”.

Más szavakkal, a mintaanyag ugyan nem volt képes az AIDS-et meggyógyítani, de meg tudta fékezni a fertőzés tüneteinek kifej­ lődését HIV-pozitív betegben.

A Burley-and-Lee 351-et végül azonosították, mint a Calophyllum génusz egyik faját. A csoport a hazai orbáncfüvet is magába fogla­ ló Guttiferae család tagja. A kutatók visszatértek a területre, újabb mintát akartak gyűjteni ugyanarról a fáról, hogy kémiailag ponto­ san azonosíthassák a HIV-gátló anyagot. A fát azonban valószínű­ leg a helybéliek vágták ki, tüzelőnek vagy építőanyagnak használ­ ták el. A gyűjtők más mocsárerdőkben élő Calophyllum cserjékről származó anyagokkal tértek haza, de hiába, az előállított kivonat ez esetben hatástalannak bizonyult a vírus ellen. Úgy tűnik, hogy a Harvard Egyetem tanára, a Calophyllum név megalkotója, Peter Steven megoldotta a rejtélyt. Az eredeti fa egy ritka változathoz tartozott, amit Calophyllum lanigerum var. aus-

trocoriaceum néven ismernek. A második út során mintavételezett fák nem ehhez a változathoz, de talán nem is ehhez a fajhoz tartoz­ tak, ami megmagyarázza a várt hatás hiányát. Viszont Lundu kör­ nyékén nem maradt egyetlen austrocoriaceum példány sem. A misz­ 170

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

tikus változat egyre szélesebb körben kutatták, míg végül rábuk­ kantak néhány példányra a Szingapúri Botanikus Kertben. Most már megfelelő mennyiségű nyersanyaggal ellátva a vegyészek és a mikrobiológusok képesek voltak azonosítani az anti-HIV hatóanya­ got, vagyis a (+)-kalanolid A-t. Nem sokkal később szintetizálták a molekulát, és örömmel látták, hogy legalább annyira hatékony, mint a nyers kivonat. A további kutatások feltárták, hogy hatékonyan gá­ tolja a reverz transzkriptáz enzimet, ami a HÍV felszaporodását se­ gíti az emberi sejtekben. A tanulmányok most a kalanolid piaci ér­ tékesítésének lehetőségét vizsgálják.

A bioszféra kutatásának azt a típusát, mely a hasznosítható források feltárása irányul - elfogadott magyar megfelelő híján bioprospectingnek nevezzük. A tőke fokozódó érdeklődésének köszönhetően az elmúlt tíz év alatt a bioprospecting működési területe látványosan kiszélesedett, nagy köztiszteletnek örvendő iparággá vált, mivel a világpiac ki van éhezve az új hatóanyag­ okra. Egyúttal lehetőséget teremt eddig ismeretlen táplálékforrá­ sok, szövetek, olaj helyettesítő anyagok és egyéb termékek felfe­ dezésére. A bioprospectorok néha egy bizonyos anyag, például gyulladásgátló vagy rákellenes szer után kutatva vesznek górcső alá sokezernyi fajt. Más esetekben megalkuvóbbak, és csak né­ hány olyan fajt vizsgálnak meg közelebbről, amely várhatóan rendelkezik valamiféle különleges tulajdonsággal. Remélhetőleg egyszer az összes ökoszisztémát, egyben minden benne élő fajt sikerül átkutatni, és végre megtudjuk, miféle termékeket szol­ gáltathatnak számunkra.

A bioszféra javainak kinyerése lehet romboló hatású, de jóindu­ latú is. A korallzátonyok felrobbantása és az erdők tarra vágása gyors profitot eredményez ugyan, de semmiképpen nem bizonyult fenn­ tarthatónak. A korallzátonyok korlátozott lehalászása és a vadon termő gyümölcsök vagy gyanták begyűjtése az amúgy háborítatlan erdőkből viszont hosszú távon fenntartható módszer. Érdemes egy 171

AZ ÉLET JÖVŐJE

gazdag ökoszisztémából a megtalált értékes fajok kisebb számát egy biológiailag kevésbé kedvező területen nagymennyiségben termesz­ teni, már csak azért is, mert mérhető haszna mellett, természetvé­ delmi szempontból ez a leginkább elfogadható módszer.

A természet minimális megzavarásával járó bioprospecting a jövő útja. ígéretes hasznosulását egy képzeletbeli mátrixszal tud­ juk lelki szemeink előtt megjeleníteni. Az első oszlopban csinál­ junk egy listát az ezernyi növény-, állat- és mikrobafajról, szem előtt tartva, hogy a zömükről egyáltalán nincs semmilyen ismere­ tünk és sokuknak még tudományos neve sincs. A fejlécben ké­ szítsünk egy sort, amibe egymás után beillesztjük a fajokból szár­ mazó termékek minden elképzelhető funkcióját. A sorok és oszlopok kombinációjából kitűnik, hogy elképesztő számú lehe­ tőséget kell még megvizsgálnunk, hiszen a táblázat cellái java­ részt üresen tátongnak.

A biodiverzitás bőséges gazdagságát a trópusi erdők bennszü­ lött népei által ismert és rendszeresen használt termékek is bizo­ nyítják, pedig ezek a törzsek csupán saját tapasztalatukat és vég­ telenül egyszerű technológiájukat használhatták. A megszerzett tudást pedig viszonylag szűk körben, szájhagyomány útján ter­ jeszthették. A következőkben nézzünk meg egy szűkre szabott válogatást azokból a gyógynövényekből, melyeket széles körben hasznosítanak az Amazonas felső folyása mentén élő törzsek.

Tudásuk a tapasztalatszerzésen alapul és több mint ötvenezer, a régióban őshonos virágos növényre vonatkozik: nagyvirágú abuta -

Abuta grandiflora (kígyómarás, láz), Chica-lián - Arrabidaea

chica (vérzékenység, kötőhártya-gyulladás), guyanai bauhinia Bauhinia guianensis (amőbás dizentéria), fehér farkasfog - Bidens alba (szájfekély, fogfájás), Calycophyllum és Capirona (cukorbe­ tegség, gombás fertőzések), sárga csillagalma - Chrysophyllum

cainito

(szájfekély,

gombás

fertőzések),

sarkostök

-

Cissus

sicyoides (tumorok), rózsás ördögfüge - Clusia rosea (reuma, 172

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

csonttörés), tökfa - Crescentia cujete (fogfájás), Couma macrocarpa (amőbás dizentéria, bőrgyulladás), króton - Croton lechleri (vér­ mérgezés), drakoncium - Dracontium loretense (kígyómarás), barnássárga korallcserje - Erythrina fnsca (fertőzések, malária), Neuberth-fazékfa - Grias neuberthii (tumorok, dizentéria), szen­ na - Senna reticulata (bakteriális fertőzés).

A trópusi erdőkből származó ezernyi tradicionális orvosság közül eddig csak néhányat teszteltek a nyugati világban elfoga­ dott klinikai módszerekkel. A leginkább elterjedt fajták'kereske­ delmi értékük miatt már most komoly vetélytársat jelentenek a a farm- és ranchgazdálkodáson termeiteknek. Michael Balick és Robert

Mendelsohn

botanikusok

1992-ben

kimutatták, hogy

Belizében, két trópusi erdőtagban termő gyógynövények egyszeri begyűjtése 726, illetve 3327 dollár bevételt eredményezett hektá­ ronként, beleértve a munkadíjak költségét is. Összehasonlításkép­ pen, más kutató becslése szerint a trópusi erdőkből mezőgazdasági földekké alakított területen a bevétel Guatemalában 228 dollárt, Brazíliában 339 dollárt tett ki hektáronként. A legnagyobb terméshozamú brazil trópusi fenyőültetvény elérte a hektáronkénti 3184 dollár bevételt.

Röviden összegezve, a gyógyászati termékek kiaknázása egy amúgy háborítatlan trópusi őserdőben több szempontból is jöve­ delmező tevékenység. Egyfelől magas és folyamatosan növekvő a termékek iránti piaci érdeklődés, másfelől a kiaknázás mértéke bőven abban a tartományban marad, amit még fenntarthatónak nevezhetünk. Ha pedig mindehhez hozzátesszük a növényi és ál­ lati élelmiszereket, rostokat, szén-dioxid-emissziós kereskedelmet, és az ökoturizmust, a fenntartható gazdálkodás által kitermelt kereskedelmi haszon megtöbbszöröződhet.

Az újféle gazdasági látásmód gyakorlati alkalmazása terjedőiéi­ ben van. Guetamala Petén tartományában mintegy hatezer család 1 73

AZ ÉLET JÖVŐJE

kényelemesen megél a fenntartható gazdálkodás gyümölcseiből.

Együttes évi bevételük négy- és hatmillió dollár között mozog, ez jócskán meghaladja azt az összeget, amihez az erdők kiirtásával és szántófölddé vagy legelővé alakításával jutnának. Az ökoturiz­ mus ígéretes, de egyelőre még kiaknázatlan jövedelemforrásnak tűnik.

A természet gyógyszerkönyvének lapjaira az ipari stratégák is vetettek néhány széljegyzetet. Érdeklődésükön nincs mit csodál­ kozni, hiszen egyetlen molekula is olyan potenciált rejthet magá­ ban, ami számottevő tőkebefektetést indíthat el a bioprospectingben és a termékfejlesztésben. A legnagyobb üzleti sikert, legalábbis 2001-ig, azok az extremofil baktériumok könyvelhetik el, amelyek a Yellowstone Nemzeti Park hőforrásaiban élnek. A Cetus Corpo­ ration 1983-ban az egyiket, név szerint a Thermus aquaticust, arra használta fel, hogy DNS-szintézishez szükséges hőálló enzimeket állítson elő. A gyártási folyamatot polimeráz láncreakciónak (PCR) nevezték el, ami napjainkra a gyors genetikai térképezés nélkülöz­ hetetlen eszközévé, a molekuláris biológia és orvosi genetika támasztópillérévé vált. A töredéknyi méretű DNS-darabok megsokszorozá­ sa és azonosítása bevonult a kriminalisztika és a törvényszéki orvostudomány módszertanába is. A Cetus PCR-technológiai szaba­ dalma, melyet a bíróság a mai napig fenntart, rendkívül jövedelme­ zőnek bizonyult, az éves bevétele meghaladja a kétszázmillió dol­ lárt, és folyamatosan növekszik.

A bioprospecting a gazdaság fő sodrát és a természetvédelmet egyaránt képes szolgálni, amennyiben vállalkozási szerződés for­ májában rögzítik. 1991-ben a Merck (gyógyszeripari cég -A ford.) aláírt egy megállapodást Costa Rica Nemzeti Biodiverzitási Intéze­ tével (INBio) arról, hogy elősegítik új hatóanyagok felkutatását a helybéli esőerdőkben és egyéb természetes élőhelyeken. Az első betét összege egymillió dollár volt, amit két év alatt használtak fel, majd ezt további két támogatás követte. A terepi kutatók az első év­ 174

MENNYIT ÉR A BIOSZFÉRA?

ben növényekre, a másodikban rovarokra, a harmadikban pedig mik­ roorganizmusokra koncentráltak. A Merck jelenleg is a laboratóriu­ mi feldolgozással van elfoglalva, könyvtárat készít a begyűjtött anya­ gokból, teszteli és finomítja a belőlük származó kémiai kivonatokat.

Egy szintén 1991-ben megkötött szerződésnek megfelelően a Syntex (gyógyszeripari cég - A ford.) többezernyi növényi kivo­ natot vett át a Kínai Tudományos Akadémiától farmakológiai fe­ lülvizsgálatra. 1998-ban a Diversa Corporation és a Yellowstone Nemzeti Park kötött meg egy egyezményt, miszerint folytatódnak a hőforrások bioprospecting jellegű feltárásai a termofil mikrobák által termelt vegyi anyagok megismerése céljából. A Diversa évi húszezer dollárt fizet a nemzeti parknak csupán a minták begyűj­ téséért, és a kereskedelmi hasznosítás nyomán termelődött profit egy részét is visszaforgatja a természetvédelembe. A Yellowstonenak visszajuttatott összegeket a különleges mikrobák és élőhe­ lyük védelmére fordítják, de emellett alapkutatásokat és közokta­ tást is támogatnak belőle.

Efféle együttműködési megállapodások köttettek meg a NPS Pharmaceuticals és a madagaszkári kormány, a Pfizer (gyógyszeripari cég - A ford.) és a New York-i Botanikus Kert, a nemzetközi Glaxo Wellcome cég és egy brazil farmakológiai vállalat közt, mely utóbbiban a profit egy részét Brazília tudományos életének fej­ lesztésére fordítják.

Azt hiszem, épp elég példát hoztam fel arra, miért szükséges a még megmaradt élővilágot megvédenünk anyagi jólétünk és egész­ ségünk érdekében. Reményeim szerint a következő fejezetben újabb szempontokat és mélyenszántó okokat tudok felsorakoz­ tatni. Ehhez azonban vizsgáljuk meg kicsit részletesebben az emberi faj képességeit és önarcképét.

175

HATODIK FEJEZET

Hódolat az életnek

Elmélkedett-e valaha a kedves olvasó azon, hogy milyen sza­ vakkal fog megemlékezni rólunk az ezer évvel utánunk élő nem­ zedék, akiknek századunk olyan távolinak fog tűnni, mint szá­ munkra Nagy Károly kora? Bizonyosan sokaknak hízelegne az alábbi lista: a technikai-tudományos forradalom folytatódott, mi több globálissá vált, a számítógépek kapacitása elérte az emberi agyét, általánossá vált a robotokkal végzett termelés, sejteket épí­ tettünk fel molekulákból, kolonizálni kezdtük a világűrt, a népes­ ség növekedése lankadni kezdett, a világ demokratizálódott, fel­ gyorsult

a

nemzetközi

kereskedelem,

jóltápláltabbak

és

egészségesebbek lettünk mint valaha, az élettartam kitolódott, a vallás még mindig szilárd lábakon állt.

A XXI. századról felidézett nagyszabású vízió azonban mintha átsiklana történelmi szerepünk egy-egy sötét foltján. Van talán valami, amit rendre figyelmen kívül hagyunk, akár azon az áron is, hogy örökre elveszítjük? Az Úr 3000. esztendejében a válasz valószínűleg ez lesz majd: az élővilág javát, és ezzel egy részét annak is, ami minket emberi lénnyé tesz.

Szinte látom, ahogy némely technokrata kikéri magának ezt a minősítést. Történelmi léptékkel mérve végül is mit jelent ember­ nek lenni? Tulajdonképpen mondhatnánk azt is, hogy földtörté­ neti utazásunk során eddig jutottunk el, és a jövőben is rendület­

HÓDOLAT AZ ÉLETNEK

lenül menetelünk majd tovább. Ami az élővilág másik részét ille­ ti, rá is ugyanez igaz. Képesek leszünk veszélyeztetett fajok meg­ termékenyített petéit és klónozható szöveteit folyékony nitrogén­ be

mártva

konzerválni,

majd

ezeket

felhasználva

később

újraépíteni az elpusztult ökoszisztémákat. De talán még erre sem lesz szükség, mert idővel az emberi igényeket hathatósabban ki­ elégítő új fajokat, sőt egész ökoszisztémákat tudunk majd terem­ teni a géntechnológia felhasználásával. Még az sem kizárható, hogy a Homo sapiens képes lesz önmagát is újratervezni. Szüksége is lesz rá, ha alkalmazkodni akar a saját maga által teremtett környe­ zet létfeltételeihez.

Ez lenne az a távoli jövőbe kivetített végpont, amit a technománia jelölt ki a természet világa számára. Szinte robbanni készül ben­ nem a válasz, amit erre a felvetésre azon nyomban adnom kell. Ha csak a lábunkat tesszük erre az ösvényre, máris nagyon kockáza­ tos sakkjátszmába kezdünk. Elég lesz egyetlen rossz lépés a táb­ lán, és mattot adunk az egész élővilágnak, beleértve magunkat is.

A sokezernyi, sőt - a javarészt ismeretlen mikroorganizmusokat is beleszámítva - valószínűleg inkább milliónyi faj újraélesztése vagy előállítása, majd a késztermékek összeillesztése egy ökoszisz­ témába, messze túlmutat azon, amit a tudomány jelenlegi isme­ retei szerint egyáltalán elképzelni tudunk. Minden faj jellegzetes fizikai és kémiai környezethez alkalmazkodott a saját élőhelyén.

Evolúciójuk során olyan mechanizmusokon keresztül váltak össze­ forrott közösséggé, amit a biológusok épp csak elkezdtek megér­ teni. Ökoszisztémákat szintetizálni a kopár talajon vagy a kihalt vizekben annyira valósítható meg, mint a mélyfagyasztott emberi testek életre keltése. Az pedig egyenesen a horrorisztikus sci-fi filmek forgatókönyvébe illő ötlet, hogy újjáalkossák az ember ge­ netikai állományát azért, hogy tökéletesen tudjon alkalmazkodni a szétrombolt bioszférához. Inkább hagyjuk ezt az egész zagyvaságot a képzelet világára.

177

AZ ÉLET JÖVŐJE

Vannak egyéb okai is annak, hogy miért ne menjünk bele ebbe a hazárdjátékba, és miért ne hagyjuk a természeti világot végképp felszámolni. Tételezzük fel, csak a vita kedvéért, hogy valóban elő tudunk állítani új fajokat és stabil ökoszisztémákat tudunk építe­ ni belőlük. Vajon el szabad-e indulnunk ebbe az irányba, és rövid távú érdekeink oltárán feláldozhatjuk-e az ősi fajokat eredeti élő­ helyükkel együtt? Igen? Kitörölhetjük-e a Föld élő történelmét?

Mert akkor nyugodt szívvel égessük fel a könyvtárakat és kép­ csarnokokat is, készítsünk parkettát a hangszerekből, zúzzuk be a kottákat, töröljük ki Shakespeare-t, Beethovent, Goethét és vé­ gül a Beatlest, mivel ezek, vagy legalábbis hasonmásaik úgyis újrateremthetők.

Ez a kérdés, mint minden nagy döntés, alapvetően erkölcsi. A tudomány és technika határozza meg, amit tenni tudunk, a mora­ litás pedig megszabja, hogy megtehetjük-e vagy sem. Az etika, melyből az erkölcsi döntések fakadnak, a viselkedés egy alapvető normája, amivel értékeinket támogathatjuk, az értékeket pedig a célok határozzák meg. A kitűzött cél, legyen az személyes vagy globális, ösztökélje a tudomány vagy legyen a szentírásba vésve, azt a képet jeleníti meg, amit magunkról és egész társadalmunk­ ról hordozunk a fejünkben.

A természetvédelmi etikát kell átadnunk a jövő nemzedékének, mert az embert körülvevő világ egyedül ebben reménykedhet.

Megismerni ezt a világot annyit tesz, mint erkölcsi kötődést kiala­ kítani vele. Alapos ismerete révén pedig fülig beleszerelmesedünk és felelősséggel fogjuk kezelni.

Minden faj, az amerikai rétisas, a szumátrai orrszarvú, a há­ romfogú tányércsiga, a kakastaréj virág, a milliónyi sorból álló lis­ tán mindegyik önmagában véve is egy igazi mestermű. A termé­ szetes szelekció volt az ügyes kezű ezermester, aki összeállította őket. Millió évekig tartó, aprólékos munkáját a mutációk és a gé­ nek rekombinációja segítette elő. Ha közelről vesszük szemügyre 178

HÓDOLAT AZ ÉLETNEK

az élőlényeket, minden faj valóságos tárházát kínálja a tudásnak és az esztétikai élményeknek. A bioszférát nevezhetjük akár élő könyvtárnak is. Egy eukarióta élőlény, mondjuk a duglászfenyő vagy az ember, belső felépítését és külső megjelenését gének tíz­ ezrei határozzák meg. A géneket felépítő nukleotidpárok - vagy más kifejezéssel az élethez nélkülözhetetlen enzimeket kódoló genetikai betűk - száma fajtól függően egymilliárd és tízmilliárd között változik. Ha a közönséges háziegér egyetlen sejtjének DNSspiráljait összeillesztenénk a végüknél fogva, és mágikus úton olyan vastaggá varázsolnánk, mint egy kötözőspárga, teljes hossza bizony meghaladná a 900 km-t, s minden egyes méterére négy­ ezer nukleotidpár jutna. Ha a tiszta információt leütésekben szá­ moljuk, egy sejt genetikai állományának terjedelme nagyjából megegyezne az Encyclopaedia Britannica 1768 óta megjelent összes kiadásával.

Bármely lény lent a lábunk előtt, legyen az egy megvetett bogár vagy kiirtandó gyom, egyedülálló teremtmény. Van neve, millió éves történelme, s a helye is ki lett jelölve a világban. Genetikai állománya a bioszféra egy speciális ökológiai fülkéjéhez adaptá­ lódott. Biológiájának alapos tanulmányozása megemeli etikai ér­ tékét is, hiszen a minket körülvevő életformák túl öregek, túl össze­ tettek és talán túlságosan hasznosak lehetnek ahhoz, hogy egy felelőtlen mozdulattal lesöpörjük őket az asztalról.

A biológusok gyakorta mutatnak rá egy másik etikai értékre, az élet genetikai egységességére. Minden organizmus ugyanab­ ból az ősi életformából származtatható. A genetikai kódok kiol­ vasása megmutatta, hogy minden ma élő faj közös őse hasonla­ tos lehetett a jelenkori baktériumokhoz és archeákhoz, ezekhez az egysejtű, végtelenül egyszerű anatómiájú mikrobákhoz. A Föld történetében 3,5 milliárd évvel ezelőttre visszanyúló közös szár­ mazásunknak köszönhetően, közös genetikai alapvonásokon osz­ tozunk minden fajjal. Szöveteink sejtekből épülnek fel, ezeket 179

AZ ÉLET JÖVŐJE

zsírszerű lipidmembrán veszi körül, amin keresztül a külvilág­ gal tudnak érintkezni. Az energia előállításának molekuláris me­ chanizmusai szintén nagyon hasonlóak egymáshoz. Minden élő­ lényben a genetikai információ DNS-ben kódolva tárolódik, az információ átíródik az RNS-re, végtermékként pedig fehérjék ke­ letkeznek. Végül a nagyjából egységes felépítésű fehérjekatalizá­ torok, vagyis az enzimek széles választéka tartja a megfelelő tempóban az életfolyamatokat minden földi élőlényben.

Beleélhetjük magunkat a felelősségteljes gazda szerepébe is, ami egyáltalán nem áll mesze a genetikailag öröklődő társas viselke­ désformáktól. Mivel minden organizmus közös felmenőtől szár­ mazik, nem elvetemetült gondolat úgy fogalmaznunk, hogy a bio­ szféra egésze az ember megjelenésével kezdett gondolkodni. Ha az élővilág többi része a test, akkor mi vagyunk a hozzárendelt tudat. Etikai szempontból tekintve a kérdést, kijelölt szerepünk a világban az, hogy megvédjük az élő bolygót a pusztulástól.

Amikor egy gondolkodó tudós elkezdi feltárni az elme termé­ szetét, az agyat nem csupán, mint fizikai-biológiai szervet kell jel­ lemeznie, hanem egy másfajta szemszögből közelíti meg, lehető­ ségek, forgatókönyvek tömegének tekinti. Helyezzük őket akár a múltba, a jelenbe vagy a jövőbe, épüljenek valóságra vagy legye­ nek teljes egészében kitaláltak, ezek a szabadon szárnyaló gon­ dolatok egyformán fontosak akkor, amikor felbukkannak az el­ ménkben. A jelen képzete az agyunkba berobbanó érzékietek, észleletek lavinájából alakul ki. Az agy - elképesztő iramot diktál­ va - egy belső képernyőre vetíti emlékeinket, és megpróbál a ká­ oszban rendet tenni. Az információknak csupán apró morzsáit válogatja ki magasabb szintű feldolgozásra. Ezekből a darabok­ ból - a szimbolikus képvilág segítségével - kisebb részeket állít össze, hogy megalkothassa belőlük a tudatot vagy ahogy költőien fogalmazhatnánk, emberi létünk legmélyebb lényegét.

A történetépítő mechanizmus során a múlt újra feldolgozódik, 180

HÓDOLAT AZ ÉLETNEK

majd megint visszakerül a raktárba. Ismétlődő ciklusok teszik le­ hetővé, hogy az agy csak parányi és folytonosan zsugorodó töredé­ keket tartson meg a korábbi tudatállapotokból. Életünk során a valós események sorra széteshetnek az újraszerkesztések vagy a kicse­ rélések miatt. Közülük a legfontosabbak generációkon ívelnek át, majd történelemmé, végül pedig legendává és mítosszá válnak.

Minden kultúrának megvannak a maga jellegzetes teremtésmí­ toszai, melyek elsődleges célja az, hogy egy törzs elhelyezze ma­ gát a Világegyetem központjában, és történelmi portréját minden­ kinél nemesebbnek fesse le, ahogy ez általában lenni szokott.

Minden eposzok leghősiesebbje számomra a Homo sapiens és elő­ deinek genetikai történelme, aminek szálait a tudomány segítségé­ vel végre ki tudjuk bogozni. Visszafelé haladva az időben, milli­ árdnyi éven haladunk keresztül, s a végén eljutunk egy ponthoz, ahol minden földi élőlény egyetlen közös felmenőn osztozik. Ge­ netikai egységünk egy tényekre alapuló történelem, melyet a genetikusok és régészek növekvő izgalommal kutatnak, miközben rekonstruálni próbálják az evolúciós családfát. Ha a Homo sapiens faj egészének lenne egy közös téremtésmítosza - a globalizáció korában úgy tűnik, valóban szükség lenne rá -, annak semmi más nem lehetne szilárdabb alapja, mint a fajok evolúciós története.

Ezzel a szemlélettel egy újabb értéket találtunk, aminek megóvása érdekében a természeti világ atyai gondoskodásunkra szorul. Összegezve tehát, a genetikai egység, a rokonság és a messzire visszanyúló közös történelem kiemelt helyet foglal el azon érté­ kek sorában, melyek szorosan kötnek minket természetes környe­ zetünkhöz. Nevezhetjük őket az ember és a többi faj első számú túlélési mechanizmusának is. A biológiai diverzitás megőrzése, képletesen szólva, a halhatatlanságba fektetett történelmi léptékű beruházás.

Következik-e mindebből, hogy a többi fajnak is vannak elidege­ níthetetlen jogai? Az önzetlenségnek három stációját ismerjük, 181

AZ ÉLET JÖVŐJE

amin keresztül megadhatjuk a választ. Az első az antropocentrizmus: semmi más nem számít, csak ami hatással van az emberiségre.

Utána következik a pathocentrizmus: az eredendő jogok kiterjeszt­ hetők csimpánzokra, kutyákra és más intelligens állatokra, ame­ lyek irányába alaposan indokolható empátiát érzünk. Végül pedig a biocentrizmus: minden élőlény eredendő jogokkal rendelkezik legalább a létezéshez. A három szint nem olyan mértékben zárja ki egymást, ahogy első pillanatban gondolnánk. A valós életben szám­ talanszor mosódnak egybe, és csak akkor rendeződnek át kötött hierarchiába, mikor élet-halál kérdések vetődnek fel. Ilyenkor ter­ mészetesen az alábbi sorrend képződik: az emberiség az első, utá­ na az intelligens állatok, végül pedig az élet összes többi formája.

A biocentrikus életszemlélet súlya világszerte növekszik, sőt már-már intézményi szinten fejeződik ki olyan kvázi-vallásos mozgalmakon keresztül, mint a Deep Ecology vagy az Epic of Evolution. Holmes Rolston filozófus egyik története tökéletes tan­ meséje ennek a trendnek. Hosszú időn keresztül a Sziklás-hegy­ ség egyik jelzett turistaösvénye mentén az alkalmi látogató a kö­ vetkező feliratot olvashatta, „Kérjük hagyja itt a virágokat, hogy mások is gyönyörködhessenek bennük.” Évekkel később, mikor a jelek megfakultak, és újra kellett a szöveget írni, a következő fel­ szólítás került az előző helyére „Hagyjuk élni a virágokat!”

Higgyük el, nem nehéz beleszeretni a nem-emberi élővilágba, ha alapos ismeretekkel rendelkezünk róla. Kapacitásunk és hajla­ munk a megfelelő tudás megszerzésére az emberi ösztönvilágban gyökerezik. A jelenséget biofíliának nevezik. A szakszerű megha­ tározás szerint ez egy belső késztetés arra, hogy élő vagy élőre hasonlító formákra fordítsuk a figyelmünket, ami néhány esetben még érzelmi hatással is legyenek ránk. Az emberi lények különö­ sen éles hatá: t képesek húzni az élő és élettelen dolgok között.

Nagyra becsüljük más organizmusok újszerűségét és sokszínűsé­ gét. Felajzva nyomozunk ismeretlen élőlények után az óceánok 182

HÓDOLAT AZ ÉLETNEK

legmélyén, az érintetlen őserdőkben és az eldugott hegytetőkön.

Lenyűgöz minket a gondolat, hogy más bolygókon is lehet élet. A dinoszauruszok egy letűnt világ ikonjaivá váltak. Az USA-ban több ember látogatja meg az állatkerteket, mint ahányan hivatásos spor­ toló van. Kedvenc helyük a washingtoni Nemzeti Állatkert, ahol a rovargyűjtemény kínálja a legtöbb újdonságot és a legnagyobb változatosságot.

A biofília egyik alapvető eleme az élőhelyválasztás. A környeze­ ti pszichológia viszonylag új tudományterület, az elmúlt harminc év során számos érdekes eredményt mutatott fel, és az alábbi álta­ lános következtetésre jutott: az emberek leginkább a természetes­ nek ható lakóhelyeket, és ezen belül is a szavannára emlékeztető vagy parkszerű környezetet kedvelik. Szeretik a teret maguk előtt, a messzire nyúló horizontot, a viszonylag puha füves mezőt, amit fák és elszórt bokrok tarkítanak. Közel akarnak kerülni a vízhez, legyen az óceán, tó vagy folyó. Megpróbálják valami kiemelkedés­ re helyezni lakóhelyüket, hogy jól beláthassák az alattuk elterülő térséget. Az ilyen helyek jelentős szerepet játszanak városi telepü­ lések kialakulásában, akkor is, ha teljesen kopárak vagy csak sze­ gényes növényzet borítja őket. Bizonyos mértékig az emberek ódz­ kodnak a sűrű erdőségektől, amiben a messzebbre látás erősen korlátozott, a növényzet áttekinthetetlenül összetett, és a talaj dur­ va törmelékkel borított. Általában domborzatra és nyílt térre van szükségük, hogy szemükkel befoghassák a környező tájat.

Az emberek előszeretettel választanak olyan helyeket, ahonnan biztonságban nézhetnek körül. Ha szabadon választhatnak, leg­ többször olyan környezetben telepednek le, ahol a két feltétel egy­ szerre teljesül, egyensúlyban van a biztonságérzet (menedék) és a széles látóhatár (felfedezés, táplálékszerzés). E tekintetben meg­ figyelhető némi különbség a nemek közt: a nyugati kultúra táj­ képfestői közül a nők általában a biztonságot kedvelik, szemben a nyílt terekkel, míg a férfiaknál a széles kitekintés a meghatáro­ 183

AZ ÉLET JÖVŐJE

zó. Továbbá, a nők szeretik figuráikat a menedékhely közelében elhelyezni, míg a férfiaknál erős tendenciát mutat az alakok meg­ jelenítése a nyílt terepen.

A tájépítészek és az ingatlanépítő vállalkozók ösztönösen megér­ zik az ideális természeti lakhely jellegzetességeit. Még ha nincs is gyakorlati értéke, az ingatlan elhelyezkedése alaposan megemelheti az árakat, és a maximumot érheti el, ha város közelében építik.

Egy alkalommal tehetős barátomon teszteltem a fenti alapelvek működését, mikor New York-i luxuslakásából lenézve csodáltuk a Central Park alattunk elterülő ligetét és tavát. Az erkélye, ahogy azonnal észrevettem, cserepes virágokkal volt szegélyezve. A gon­ dolatkísérlet kedvéért úgy tekintettem rá, mint egy jól előkészített kísérlet alanyára. Azóta már több esetben is megtapasztaltam, hogy az emberi ösztönök megnyilvánulását leghatékonyabban a gaz­ dagokon lehet felmérni, mivel náluk jelentkezik a választási lehe­ tőségek legszélesebb skálája, és anyagi helyzetük miatt érzelmi és esztétikai hajlamaikat jobban kiélik.

Ez idáig még nem tudták fellelni az emberi élőhely-preferencia genetikai bázisát, de létezésére egyértelműen lehet következtet­ ni, mivel valamilyen formában minden kultúrában testet ölt Ame­ rikától, Európán és Koreán át egészen Nigériáig.

Hasonló konvergencia figyelhető meg a fák formájának esztéti­ kai megítélésében. Kultúrák közti összehasonlító pszichológiai tesztek bizonyították, hogy az ember általában a közepes növeke­ désű, de mégis robusztus alkatú, széles és rétegzett lombozatú fákat kedveli, melyeknek koronája közel van a földhöz. A legvon­ zóbbnak tekintett fajok közt szerepelnek az akáciák, az afrikai szavannatájkép meghatározó alkotóelemei.

A fák alakjának esztétikai értékelése elvezetett minket a biofília ösztön eredetének kérdéséhez. Az emberi élőhelyválasztás töké­ letesen összecseng az úgynevezett szavannahipotézissel, mely szerint az emberiség Afrika füves pusztáin és ligetes erdeiben 184

HÓDOLAT AZ ÉLETNEK

emelkedett ki az állatvilágból. A teljes Homo génusz, beleértve a

Homo sapiensí és közeli rokon fajait, evolúciós történelmének majdnem teljes egészét ilyen vagy ehhez nagyon hasonló biotópban töltötte. Ha ezt a kétmillió évnyi időtartamot belezsúfoljuk egy átlagos emberi élet 70 esztendejébe, akkor őseink szavannán töltött ideje 69 év és 8 hónapig eltartott, mikorra némelyik popu­ láció letelepedett, és a hátralévő csekélyke 120 nap leforgása alatt elsajátította a földművelést.

A lakóhelyek megválasztásának szavannahipotézise kiterjed a

Homo sapiens viselkedésbeli kötöttségeire és feltételez egy ma­ gasfokú genetikai alkalmazkodást az ősi környezethez. Számos kutató szerint még a legridegebb üveg-beton városokban is ezek a millió éves ösztönök irányítanak minket. Úgy tűnik, az emberi természet egy része nem formálódott át fajunk mentális fejlődése során, és mint a gravitáció, úgy húz vissza minket a szavannák földjére.

A fenti elméletet megismerve a kedves olvasó talán úgy véli, hogy az evolúcionizmus művelői megháborodtak és ámokfutásba kezdtek. Valóban ennyire földtől elrugaszkodott lenne ez a gon­ dolat? Egyáltalán nem; vessünk csak egy pillantást az állati visel­ kedés világára, és rögvest megváltozik a véleményünk. Minden faj, ami külső kényszerek nélkül mozoghat, az egysejtűktől a csim­ pánzig, ösztönösen keresgéli azokat az élőhelyeket, amelyeknek elfoglalása biztosítja számára a túlélést és a szaporodást. Az eh­ hez szükséges viselkedési elemek sorozata genetikailag progra­ mozott, általában igen összetett, de mégis pontosan végrehajtha­ tó. Az élőhelyválasztás az ökológiai kutatások közkedvelt területe, mivel még egyetlen faj sem okozott csalódást annak a kutatónak, aki behatóbban kezdett foglalkozni a témával. Ragadjunk ki egy példát a temérdekből, az emberi vér szívására szakosodott

Anopheles gambiae afrikai moszkitót - mint tudjuk, ez faj hor­ dozza magában a Plasmodium falciparum nevű rosszindulatú 185

AZ ÉLET JÖVŐJE

parazitát, a malária okozóját. Annak érdekében, hogy végighalad­ hasson teljes életciklusát, minden nőstény szúnyog a születésé­ nek és lárvaéletének otthont adó pocsolyától elindulva meg kell keresse a közeli faluba vezető utat. Napközben megbújik a ház repedéseiben, de éjszaka kirepül, egyenesen az egyik lakóra, mi­ közben az emberi testből áradó, kémiailag jól elkülöníthető sza­ gok irányítják. Mindezt tapasztalat nélkül viszi véghez, ráadásul egy homokszemméretű aggyal.

Mivel az emberi lények egészen a legutóbbi időkig jól körülha­ tárolható természeti környezettől függtek, nem meglepő, hogy még mindig magukban hordozzák a szavannák, ligetes puszták eszté­ tikai képét, holott számtalan természetes és mesterséges élőhely közül válogathatnának. Még általánosabban fogalmazva, talán az esztétika nem más, mint olyan különleges ingerekből származó élménydús benyomások összessége, amelyhez agyunk öröklete­ sen adaptálódott.

Fogalmazzunk úgy, hogy létezik egy ösztön, pontosabban ösz­ tönöknek egész sora, amit a biofília címkével ruházhatunk fel, és kifejlődésének nem feltétele, hogy agyunk előre be legyen huzalozva. Nem robotok módjára működünk, akik gombnyomásra sé­ tálnak le a tóparti rétre. Egy kifejezőbb megközelítés szerint, agyunk bizonyos élőhelytípusok elfogadására fogékonyabb, míg másokat egyáltalán nem talál vonzónak. A mentális fejlődést tanulmányo­ zó pszichológusok szerint örökletesen vagyunk előkészítve (pre­ pared) bizonyos viselkedési formák elsajátítására, míg másokkal örökletesen vagyunk szembeállítva (counterprepared). Egy érzék­ letes példa szerint az emberek nagy többsége előkészített a dalszö­ vegek megtanulására, de szembeállított a számítási műveletek el­ sajátításával. Az egyiket élvezzük, de tartózkodással viseltetünk a másik iránt. A tágabb értelemben vett ösztönre jellemző az életko­ ri ingadozás. Köztudott, hogy a leginkább fogékony gyermek- és kamaszkorban sajátítjuk el a tanulás folyamatát és az ellenszenvet 186

HÓDOLAT AZ ÉLETNEK

egyaránt, de az előkészítés vagy szembeállítás létrejöttének időzí­ tése változhat a viselkedés egyes elemei közt. A folyékony beszéd hamarabb alakul ki, mint a rutinszerű számolás.

A biofília elsajátításának fontosabb lépcsőfokait a pszicholó­ gusok alaposan feltérképezték a gyermekkori mentális fejlődés tanulmányozásán keresztül. Hatéves kor alatt a gyermekek in­ kább egocentrikusak, önzők, s rendszeresen próbálgatják hatal­ muk érvényesítését az állatok és a természet felett. Néhány is­ merős állatot leszámítva, erősen hajlamosak az egész természeti világgal szemben felelőtlennek, gyakran érdektelennek mutat­ kozni. Hat- és kilencéves kor között kezdenek először igazán érdeklődni a vadon élő teremtmények iránt, és ekkor érinti meg őket az állatok fájdalma, szenvedése is. Kilenc-tizenkét éves kor közt kíváncsiságuk rohamosan fokozódik, majd 13-17 éves ko­ ruk között szilárd erkölcsi nézetük alakul ki az állatok jólétéről és a fajok megőrzéséről.

Egy, a témakörben végzett amerikai kutatás azt jelzi, hogy a fentihez hasonló módon bontakozik ki az ember élőhely-prefe­ renciája is. Nyolc és tizenegy év közötti gyerekek szabadon vá­ laszthattak a kiosztott fényképek közül - a füves pusztát jobban kedvelték a lombhullató erdőnél, a fenyvesnél, az esőerdőnél és a sivatagnál. Ezzel szemben az idősebb gyerekek a lombhullató er­ dőt és a füves pusztát nagyjából azonos mértékben kedvelték, vagyis előnyben részesítették azokat az élőhelyeket, amikről már közvetlen élményeket gyűjtöttek be. Mindkét említett élőhely tetszetősebbnek bizonyult a másik hárommal szemben. A kuta­ tás során felhalmozódott adatok, legalábbis közvetetten, alátá­ masztják a szavannahipotézis létjogosultságát. Másképp fogalmaz­ va: a gyerekek hajlamosak az ember eredeti élőhelyét választani, de később a fejlődésük során megismert egyéb lehetőségeket is figyelembe veszik.

Fokozatosság figyelhető meg abban, ahogy a gyermekek felfede­ 187

AZ ÉLET JÖVŐJE

zik a világot. Négyéves korukig előszeretettel zárkóznak be ottho­ nuk közvetlen környezetébe, ahol ismerik az összes apró teremt­ ményt, a gilisztákat, a mókusokat és a galambokat a szomszédos kertekből, utcákról, vagy ahogy David Sobel elnevezte, a gyermek­ specifikus térből. Nyolc-tizenegy éves kortól kezdenek a közeli er­ dők, mezők, árkok felé fordulni, és ezeket a helyeket birtokukba is veszik. Gyakran építenek valami búvóhelyet, faházikót, erődöt vagy barlangot, ahol újságot olvasnak, megebédelnek, játszanak egyedül vagy egy-két baráttal és kikémlelik az egész világot. Ha a közelben természetes vad környezet található, az annál jobb, de a gyerekek nincsenek rászorulva. Egy megfigyelés szerint Harlem keleti részé­ ben a gyerekek erődöket építenek elhagyott trafóházakban, felül­ járók alá, épülő házak még üres alapozásába és sövények közé.

A gyermekkor rejtett búvóhelyei, akár az ösztönök termékei, akár nem, mindenképpen hajlamossá tesznek minket bizonyos preferenciák érvényesítésére, és olyan lakhelyválasztási gyakorlat kiépítésére, aminek előnyeit a későbbi „sikeres túlélésben” véljük testet ölteni. A rejtekadó zugok lelkileg összekötnek minket egy hellyel, segítik személyiségünk és önbecsülésünk formálódását.

Segítik a lakhelyünk élvezetes megtervezését. Ha pedig mindez a szabad természetben játszódik le, közel kerülünk a földhöz és a természethez, és olthatatlan szeretet támad bennünk mindkettő iránt. Ugyanez történt velem is, mikor 11-13 éves kisfiúként a „kis édenkertet” keresgéltem Alabama és Florida erdeiben. Egy alka­ lommal az egyik turistaösvény közelében még egy apró házikót is építettem facsemetékből. Sajnos nem vettem észre, hogy az egyik fácska méregtölgy volt, a méregborostyán közeli rokona. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy búvóhelyet építettem magamnak, de a természet iránti szeretetem ezután csak még erősebbé vált.

Ha a biofília valóban az emberi természet sajátja, ha egy valóban létező ösztön, kell találnunk a természet világában néhány hatást, ami pozitívan érinti egészségünket. A pszichológiai és orvosi év­ 188

HÓDOLAT AZ ÉLETNEK

könyvek gyakorta közölnek különféle tanulmányokat, melyek alá­ támasztják ezt a kapcsolatot, legalábbis akkor, ha az egészség fo­ galmát a legtágabban értelmezzük, lehetőleg a Világ Egészségügyi Szervezetének (WHO) alábbi megfogalmazása szerint: „a tökéle­ tes fizikai, mentális és szociális közérzet állapota, s nem pusztán a betegségek és fogyatékosságok hiánya”. A témában megjelentetett tanulmányok eredményei éppen eléggé meggyőzőek: •

120 főből álló közönségnek levetítettek egy megterhelő,

kifejezetten stresszelő mozifilmet, majd természeti és városi képeket bemutató videofelvételeket. Saját szubjektív megíté­ lésük szerint sokkal hamarabb szabadultak fel a kellemetlen érzés alól a természetes környezet élménye után. Véleményü­ ket a stressz négy általánosan elfogadott élettani mértékével is alátámasztották: a pulzussal, a szisztolés vérnyomással, az arcizmok feszülésével, és a bőr elektromos vezetőképességé­ vel. Bár nem egyértelműen bizonyító erejűek, az eredmények mégis azt sugallják, hogy a paraszimpatikus idegrendszer működésbe lépésé idézi elő a nyugalmi állapot visszaállítá­ sát. Ugyanez az eredmény született, mikor diákok nagyon nehéz matematikai feladatokat végeztek el, majd videofelvé­ teleket néztek meg egy szimulált autóvezetésről kint a termé­ szetben és bent a városban.

•

Tanulmányok igazolták, hogy sebészeti beavatkozásra

vagy fogorvosi kezelésre váróknál kimutatható mértékben csökkent a stressz, ha a váróteremben virágokat vagy akvári­ umot helyeztek el. Ha az ablakon keresztül természeti kör­ nyezetre láthattak rá, vagy legalább egy tájkép fogadta őket, nagyjából ugyanez a hatás jelentkezett.

•

Műtét utáni betegek sokkal gyorsabban épültek fel és ke­

vesebb fájdalomcsillapítóra volt szükségük, ha az ablakuk­ ból mezőre vagy vízre láttak rá.

189

AZ ÉLET JÖVŐJE

•

Egy tizenöt évnyi adatsort elemző svéd vizsgálatban ki­

mutatták, hogy súlyos pszichiátriai betegek pozitívan reagál­ tak tájképekre, ellenben negatívan, sőt alkalmasint erőszako­ san minden más szobadíszre, különösképpen az absztrakt formákra.

•

Összehasonlító vizsgálatok feltárták, hogy börtönbe zárt

rabok közül sokkal kevesebben mutatnak tipikus stresszre­ akciókat (fejfájás, rossz emésztés) azok közül, akiknek abla­ ka a külső tájra nyílik és nem a börtönudvarra.

•

Egy másik kategóriában, ausztrál, angol és amerikai részt­

vevőkkel végzett kutatások alátámasztották azt a hiedelmet, miszerint egy házi kedvenc tartása lecsökkenti a stressz okozta panaszokat. A gazdik körében statisztikailag értelmezhető mértékben alacsonyabbnak bizonyult a koleszterin- és a trigliceridszint, valamint csökkent a vérnyomás is. Egy pár­ huzamos amerikai felmérésben a szívinfarktuson átesett em­ berek közül hatszor nagyobb volt a túlélési ráta a kutyatulaj­ donosok körében. Nem tudom megállni, hogy megjegyezzem, sajnos hasonló előnyöket nem tudtak kimutatni a macskatu­ lajdonosok táborában.

A biofília lényeges szerepet tölt be a megelőző gyógyászatban.

A biofilikus ösztönt a szerencsés emberi irracionalitások közé sorolhatjuk, csakúgy, mint a jó gazdasági körülmények közt élő nők döntését a gyermekvállalásról, de még jobban meg kell érte­ nünk és még világosabban meg kell fogalmaznunk ennek gyakor­ lati előnyeit. Megjegyzésre érdemes tény, hogy míg a vezető ipari országokban a várható élettartam 80 év közelébe emelkedett, a megelőző gyógyászat, beleértve az egészséges környezet megter­ vezését, messze elmarad a lehetőségektől. Az elhízás, a cukorbe­ tegség, a melanoma, az asztma, a depresszió, a csípőficam és a mellrák előfordulása számottevően gyakoribbá vált az 1980-as évek 190

HÓDOLAT AZ ÉLETNEK

óta. Továbbá, a tudományos fejlődésben és a közérdeklődés fel­ keltésében kimutatható minden előrelépés ellenére sem a fiatal embereknél bekövetkező koronáriás atherosclerosis, sem pedig közép- és időskorúak akut infarktusveszélyét nem sikerült érdem­ ben lecsökkenteni. A kedvezőtlen körülmények mind kiküszöböl­ hetők, sőt elkerülhetők lennének megelőző kezelésekkel, melyek az esetek többségében - s ezt nem győzőm eléggé hangsúlyozni.a természethez, a természeti környezethez való visszatéréssel végezhetők el a legsikeresebben. Ahogy látjuk, igenis gazdaságos lehet a természet megóvása, a táj építészet fejlesztése vagy egy­ szerűen csak a középületek ablakainak áthelyezése.

Nem kétséges, a természetnek vannak árnyoldalai is. Az embe­ riség felé mutatott arca nem mindig barátságos. Az emberi törté­ nelem évmilliói során számos ragadozó étlapjára kerültünk fel.

Mellettük pedig ott vannak a mérges kígyók, melyek kifejezetten a bokánkra pályáznak, pókok, és rovarok, amik csípnek, marnak, szúrnak, ahol csak hozzánk férnek, mikrobák, amik bűzlő vegyi anyaggá bontják le az emberi testet. A természet zöld-arany olda­ lával szemben megtaláljuk a betegségek és a halál fekete-bíbor színeit.

Tehát a biofília párja a biofóbia. Ahogy a biofília esetében lát­ tuk, a biofóbia elsajátítására is elő vagyunk készítve. A biofóbiás reakciók meglehetősen eltérő intenzitással jelenhetnek meg az egyén genetikai örökségétől és tapasztalataitól függően. A skála egyik végén az enyhe ellenszenv és a viszolygás érzete áll, míg a másik véglet akár egy klinikai eset is lehet, mikor a szimpatikus idegrendszer összeroppan, kitör a pánik, az illető émelyegni kezd és elönti a hideg veríték. Az önkéntelen biofóbiás reakciókat azok a veszedelmek hozzák felszínre legerősebben, melyek az ember evolúciós múltjában a természetben állandóan jelen voltak. Ezek közé tartozik a magasság, a bezárt helyek, a sebesen száguldó vizek, kígyók, farkasok, patkányok, egerek, denevérek, pókok és 191

AZ ÉLET JÖVŐJE

a vér is. A késekkel, csupasz elektromos vezetékekkel, gépkocsik­ kal, lőfegyverekkel szemben viszont még a legkisebb mértékű bekódolt tudással sem rendelkezünk. Ezek bár sokkal halálosab­ bak, mint az egykori veszélyforrások, a jelenlegi evolúciós folya­ matokban még túlságosan újaknak számítanak ahhoz, hogy a ge­ netikailag előkészített tanulás céltárgyaiként szerepelhessenek.

Az örökletes előítéletek meghatározó tulajdonságai többrétűek lehetnek. Egyetlen negatív élmény elegendő lehet az ellenszenv­ reakcióhoz, és a félelemérzet állandó fenntartásához. A kritikus behatás váratlan és nagyon egyszerű lehet, például egy hirtelen felbukkanó állatpofa vagy egy tekergőző kígyó a közelünkben. A bevésődés valószínűségét megemelheti, ha az eseménykor eleve stresszelő körülmények sűrűsödnek össze. A tanulás történhet behelyettesítéssel is: például ha tanúi vagyunk más ember pánikro­ hamának. Még félelmetes történetek meghallgatása is járhat ilyen eredménnyel.

Azok, akikben a félelem már gyökeret vert, azonnal és általá­ ban a tudatalattijuktól vezérelve reagálnak. Mikor pszichológu­ sok egy kísérletben kígyók, pókok képeit villantották fel csupán 15-30 milliszekundum időre - ez az időtartam túl rövid ahhoz, hogy a tudatos agy képes legyen feldolgozni -, azok, akiknél már korábban kialakult egy ellenszenv ezekkel az állatokkal szemben, kevesebb mint fél másodperc alatt önkéntelen arcizom-összerándulással reagáltak. Habár a válaszreakciót a kutatók világosan mérni tudták, a vizsgálat alanyának fogalma sem volt róla, hogy valami történt.

Mivel az elutasító reakciókat már nagyon jól körülhatárolták, a humángenetikában széles körben alkalmazott standard tesztek segítségével meg lehet határozni, hogy az emberi reakciók variá­ ciói vajon legalább részben visszavezethetők-e genetikai alapok­ ra. Az öröklődést, mint általános megközelítési szempontot már felhasználták az elhízás, a személyiség, a neurózis és egyéb tulaj­ 192

HÓDOLAT AZ ÉLETNEK

donságok vizsgálatánál, melyek számottevő eltéréseket mutattak az emberi populációkban. Egy adott tulajdonság örökletessége lényegében az egyedek közti variációk százalékaránya a populá­ ción belül. A gének eloszlásában tapasztalható egyedi különbsé­ gek okozzák a fenti variációk létrejöttét, szemben azokkal, me­ lyeket a környezetbeli különbségek számlájára írhatunk. A kígyókkal, pókokkal, rovarokkal és denevérekkel szemben támadt önkéntelen idegenkedés örökölhetősége, mint többnyire az álta­ lános emberi tulajdonságoké, 30%-ra tehető. A tömeggel és a nyi­ tott terekkel szembeni ellenérzésre, más nevén az agorafóbiára való hajlam örökölhetősége eléri a 40%-ot. Az előkészített ellen­ szenv egy másik jellemvonása a fogékony periódus. Ez a periódus a normális emberi életciklus egyik szakasza, melyben könnyű a tanulás és a tulajdonság megalapozódik, hasonlóképp a biofilikus viselkedés kialakulásához. Az kígyóiszony és a pókiszony, vala­ mit egyéb állatokkal szembeni fóbiák kialakulása a gyermekkor­ ra, az esetek 70 %-ában a 10 éves kor előtti időszakra tehető. Ezzel szemben például az iszonyodás a nyílt terektől (agorafóbia) fő­ képp a kamaszokat és fiatal felnőtteket sújtja, az esetek 60%-ában 15-30 éves kor között bukkan elő.

Ha a természet egyes elemei néha le is bénítják a modern em­ bert ősi ösztöneinek felszínre hozásával, viszonzásképp az ember ösztönei pusztító erőket szabadítanak a természetre. A neolitikum embere, mikor tízezer évvel ezelőtt megkezdte környezetét átfor­ málni szántóföldekké és legelőkké, felszámolta az útjába kerülő erdőségeket, amik egykor a Föld felszínének java részét borítot­ ták. Amit nem tudtak szétdarabolni, azt felégették. Az egyre élet­ képesebb nemzedékek gyarapodó népessége egészen napjainkig folytatta, amit az ősök megkezdtek, úgyhogy sikerrel tarolták le az eredeti erdőborítás felét. Szükségük volt táplálékra, ez kétség­ telen, de nézhetjük egy kicsit más szemszögből is a kíméletlen erdőirtást. Az emberek akkor is, ma is, nem tesznek mást, csak 193

AZ ÉLET JÖVŐJE

ösztönösen keresik az ősi élőhelyüket. így folytonosan új „sza­ vannákat” alakítanak ki igényeik kielégítésére. A Homo sapiens nem erdőlakónak született, mint a csimpánzok, gorillák vagy a többi nagy testű majom, hanem a nyílt vidékek specialistájává vált. Átalakult világunkban az esztétikai szempontból ideális környe­ zet, a vagyonokat érő pusztai tájkép nem más, mint egyszer volt szavannánk jól-rosszul sikerült kópiája.

De vajon hol tudnánk a vadont megtartani? Nincs a környezeti etikának ennél mélyebbre ható kérdése. Mielőtt a földművelés és a falvak teret nyertek volna, az emberek a természet szoros közel­ ségében éltek. Sőt inkább részei voltak, nem is volt szükségük rá, hogy elkülönítsék a vadon fogalmát. A pásztornépek húzták meg az első vonalat a művelt terület és a szűzföldek között. Ahogy az érintetlen területeket egyre hátrébb szorították, és egyre bonyo­ lultabb társadalmakat építettek fel a földművelés nyújtotta több­ letlehetőségekkel, a határvonalat is egyre markánsabban húzták meg. A legfejlettebb kultúrák népei mindig is magasan a körülöt­ tük lévő zabolátlan világ fölé képzelték magukat. Úgy gondolták, hogy sorsuk az istenek közé rendelte helyüket. A wilderness (va­ don) szó azzal a jelentéstartalommal bír, amit óangol előzménye a wil(d)déornes fejezett ki: vad, kíméletlen. A pásztorkodó és vá­ roslakó népek gondolatvilágában egyet jelentett az áthatolhatat­ lan rengeteggel, hegységek megközelíthetetlen ormaival, tövisbo­ zótos sivatagokkal, a nyílt óceánnal és a világ minden olyan pontjával, amire ember még nem tette rá a kezét. Ez volt a vadál­ latok, vademberek, ördögi lények és mindenféle ismeretlen, alakta­ lan fenyegetések birodalma.

Az Újvilág európai gyarmatosítása a vadon fogalmát egyenlővé tette a határvidékkel, aminek lépésről lépésre vissza kellett hú­ zódnia. Ez a világkép legtisztábban az Egyesült Államokban for­ málódott meg, aminek korai történelmét úgy lehet meghatározni,

194

HÓDOLAT AZ ÉLETNEK

mint nyugat felé tartó csillapíthatatlan masírozást, keresztül egy civilizálatlan, de termékeny kontinensen.

Aztán egyszer csak eljutottak a végponthoz. Mikorra az ameri­ kai határvidék 1890 tájékán végleg eltűnt, a vadon már ritka kinccsé vált, és ki volt téve annak a kockázatnak, hogy teljes egészében eltűnjék. így érdemessé vált a védelemre. Végül megszületett az amerikai, környezetközpontú világkép, felemelkedésében közpon­ ti szerepet játszott a természetvédelmi etika, melynek bölcsőjé­ nél, Henry David Thoreau, John Muir és más XIX. századi próféta bábáskodott. Lassan szétterjedt az Egyesült Államokban, Európá­ ban és még sokfelé. Azzal érvelt, hogy az emberiség őrült lenne, ha egy teljesen átformált bolygón képzelné el bizonytalanná váló jövőjét. A vad vidékek egyedülállóak, ahogy a korai környezetvé­ dők mondták, s egyedi értéket tartogatnak az emberiség számára.

A mozgalom harcos vezére Theodore Roosevelt volt, aki egyszer kijelentette: „Gyűlölöm azt az embert, aki megnyúzza a földet.”

Mi a vadon manapság, ebben a nagymértékben átformált világ­ ban? Ami mindig is volt: egy hely, ami képes fenntartani magát; itt volt már jócskán az ember előtt, és - miképp azt az 1964-es vadvi­ lág törvény megfogalmazza - „...ahol a Föld és életközösségei nin­ csenek megtaposva, és ahol maga az ember csupán egy látogató, aki nem hagy nyomokat maga után.” Az igazi nagy vadonok közé tartoznak Amazónia, Kongó és Új-Guinea esőerdői, Észak-Amerika és Eurázsia örökzöld fenyvesei, valamint a Föld ősi sivatagai, sarkvidékei és tengerei.

Néhány ellenlábas előszeretettel hangoztatja, hogy a valódi va­ don csak a múltban létezett. Pontosan ki tudják mutatni, hogy milyen kevés hely maradt a földön, amit még nem taposott meg alaposan az ember lába. Sőt a bolygó felszínének 5%-át égetik fel évente és a termelt nitrogén-oxid szétterjed a világon, mindenhol kimutatható. Az üvegházhatásért felelős gázok sűrűsödnek a lég­ körben, a globális hőmérséklet emelkedik, a gleccserek és hegy­ 195

AZ ÉLET JÖVŐJE

vidéki erdők visszahúzódnak a hegységek csúcsai felé. Néhány ázsiai és afrikai tropikus élőhelytől eltekintve, a szárazföldek el­ vesztették nagy testű emlőseik, madaraik és hüllőik színe-javát, amivel ingataggá tették sok más állat és növény populációjának életben maradását. Ahogy a vadon maradványai lassan zsugorod­ nak, egyre több és több inváziós faj telepedik meg bennük, és to­ vább pusztítják az őshonos élővilágot. Minél kisebb a természeti rezervátum területe, annál nagyobb erőfeszítések árán tudjuk megóvni az ökoszisztéma részleges összeomlásától.

Ez mind igaz. De az a szemlélet, miszerint a vadon jóval jelen­ téktelenebbé vált, mint neve indokolná, és nagyobbik felét az ember már úgyis uralma alá hajtotta, félrevezető megközelítés.

Az érvelés megtévesztő. Olyan ez, mintha lelapítanánk a Himalá­ ját a Gangesz Delta szintjére mondván, hogy a bolygó egész fel­ színe az űrből nézve síknak látszik. Sétáljunk csak be a legelőről az erdőbe, vitorlázzunk el a kikötőből egy korallszirt fölé, kézzel­ fogható lesz a különbség. Az érintetlen világ dicsfénye még min­ dig ragyog, ne hagyjuk végképp kihunyni.

A vadon pontos értelmezése a léptékek méretétől függ. Még a leginkább megzavart környezetben is, ahonnan rég kikoptak az őshonos állatok és növények, még ott is baktériumok, egysejtűek, apró gerinctelenek tömege nyüzsög az ősi élőhely maradékán.

Mikrovadonra lényegesen könnyebben bukkanhatunk, mint tel­ jes értékűre. Csak néhány lépésnyire vannak tőlünk, és szívesen feltárulkoznak a látogató előtt, feltéve, hogy az mikroszkóppal és nem repülővel érkezik. A közeli park egyetlen fája fajok százait hordozza; egy valódi sziget miniatűr hegyláncokkal, völgyekkel, tavakkal és felszín alatti járatokkal. A tudósok épp csak elkezdték feltárni a mikrovadonok tömörített világát. A városi pedagógusok meglepően keveset, szinte semmit sem tesznek azért, hogy a diá­ kokkal megismertessék ezt a csodaországot. Sőt a mikrovilág

196

HÓDOLAT AZ ÉLETNEK

mikroesztétikája egy újabb feltáratlan terület a kreatív elme szá­ mára.

Szép eredményeket érhetünk el mikrorezervátumok kiépítésé­ vel. Egy hondurasi hegyoldalon csüngő esőerdő egyhektáros folt­ ja, egy őshonos füvekből álló útszéli rézsű Iowában, vagy egy apró iszapos tavacska a floridai partokon akkor is értékes lehet, ha az egykor jelenlévő nagy termetű fajok, réges-régen eltűntek a vidék­ ről és nem is fognak visszatérni.

Az efféle mikrorezervátumok bármennyire is többet adnak a semminél, mégsem pótolhatják a makro- és megarezervátumokat, ahol teljes értékű biotópok alakulhatnak ki és méretes állatok te­ lepedhetnek meg. Az emberek egy csepp vízbe nézve ideig-óráig elámuldozhatnak a kegyetlen ragadozó orsógilisztákon és a cso­ dálatos alakú rotiférákon, de érzelmi és intellektuális érdeklődé­ sük felkeltéséhez nagyobb léptékű élővilágra van szükségük. Nem hiszem, hogy az ismerőseim közül bárki - talán néhány elszánt mikrobiológus kivételével - élménytúrát szervezne egy nagyváro­ si szeméttelepre, hogy az ott élő baktériumflórában gyönyörköd­ hessen. Bár az is igaz, hogy turisták és helybéliek százai látogat­ ják az észak-kanadai városok szeméttelepeit, hogy megfigyeljék a guberáló jegesmedvéket.

A vad természet többszempontú értékbecsléséhez feltétlenül hozzá kell vennünk a misztériumot. Rejtelmek nélkül az élet el­ fonnyad, mert a tudás önmagában csak nyomasztó űr az aktív elme számára. Még egy laboratóriumi egérnek is szüksége van egy kis kalandozásra a labirintusban.

Egy szó mint száz, vonzódunk a természethez. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az rendelkezik mérhető szerkezettel, komplexitással és történelmi korral, mégis, vonzó­ dásunk tárgya olyan nagyságrendű fogalom, ami meghaladja az emberi képzelőerő határait. A rejtélyek megoldása csak további rejtélyekre világít rá. Ha a természetbúvár behatol a vadonba, el­ 197

AZ ÉLET JÖVŐJE

önti a lelkesedés a megtapasztalt gyermeki spontaneitástól és gya­ korta érzett aggodalomtól, röviden mindattól, ami az életnek ér­ telmet ad.

Hadd meséljem el egyik élményemet, talán mind közül a legem­ lékezetesebbet. 1965 nyara van, helyszín a Dry Tortugas, a Florida Keys-szigetsor csúcsánál. A Garden Key vízpartján állok, átlátok a Bush Keyre, ahol az éltető part menti bozót és mangrovemocsár ezernyi ott fészkelő kormos csérnek ad otthont. Van nálam egy csó­ nak, és át is szeretnék evezni a túloldalra, de hirtelen ellenállhatat­ lan késztetést érzek, hogy inkább úszva vágjak neki a két szigetet elválasztó csatornának. A táv talán harminc méter, és ha a Mexi­ kói-öböl felől a Floridai-öbölbe áramló dagályhullám most elég gyenge, az ötlet kockázatmentes. Úgy érzem, nem történne nagy baj, ha az úszás mellett döntenék. Aztán kicsit közelebbről is szem­ ügyre veszem a vizet. Vajon milyen mély lehet a közepén? Megtá­ madhat-e valami a mélyből? Mondjuk egy barracuda. Ma reggel láttam egy másfél méteres hullámgyűrűt a vízen, nem messze a dokktól. És tudok-e valamit a helyi cápákról? A pörölycápa és a bi­ kacápa biztos elég gyakori a mélyebb vizekben, és köztudottan megtámadják az embert. A nagy fehéret is látni néha errefelé. Ezen a vidéken elég ritkák a cápatámadások, s mégis... Mi van, ha pont én leszek a tragikus kivétel? Ahogy habozásom egyre jobban elbizonytalanít, felbukkan bennem egy újabb érzés. Alá kellene me­ rülnöm, hogy felfedezzem a csatorna alját. Meg akarom ismerni minden négyzetcentiméterét, ahogy feltártam annak a szigetnek a talaját is, ahol a kutatásaimat folytatom. Tudnom kell, alkalman­ ként milyen látogatók úsznak be ide a Mexikói-öböl felől.

Az úszás iránti vágyam olyan gyorsan halványodott el, ahogy feltámadt. Azonban megmaradt bennem egy elhatározás, hogy valamikor visszajövök ide, a csatorna majd bizalmába fogad, be­ mutatja lakóit és meghitt kapcsolatunkon keresztül egymás életé­

198

HÓDOLAT AZ ÉLETNEK

nek részévé válunk. Kicsit buta jelenetnek tűnhet, mégis valósá­ gos, ősi és mélységesen megnyugtató. Életünk során néha, a természetbúvárok szinte állandóan, vá­ gyat érzünk bepillantani az édeni világba. Ösztönös emlékkép­ ként gyakran jelenik meg álmainkban és furcsa vágyódással tölti el szívünket. A rejtelmek, ha már elménk feldolgozta és megfej­ tette őket, segítenek életünk vezérlésében. Ha viszont figyelmen kívül hagyjuk őket, tátongó érzelmi űr keletkezik a helyükön.

Hogyan jött létre az emberi természetnek egy ennyire sajátságos vonása? Senki sem tudja biztosan, de az evolúciógenetikusok azt állítják, ha ezerből csak egy ember azért marad életben, mert ge­ netikailag kódolva volt benne az ismeretlen feltárása utáni vágy és a nehéz körülmények ellenére is talpon maradt, akkor számos generáción keresztül a természetes szelekció a kíváncsiságot és felfedezőkedvet örökletes hajlamként rögzítheti az emberi fajban.

Szükségünk van a természetre és különösen a vadon kihívásai­ ra. Ma már idegen a világ, mely segítette fajunk felemelkedését, de otthonunk is lehet, ahova biztonságban visszatérhetünk. A vá­ lasztás rajtunk múlik.

199

HETEDIK FEJEZET

A megoldás

Az emberi faj szakasztott olyan, mint a mondabeli Anteusz, aki erejét anyjából, Gaiából, a föld istennőjéből merítette, és azt a betolakodók kihívására, majd elpusztítására használta. Herkules, miután megtudta titkát, felemelte Anteuszt a földről, s mikor az a levegőben lógva elvesztette minden erejét, a görög összeroppantotta. Az emberiség ugyanígy erejét veszti, ha elvágják a Földtől.

De esendőségünket saját magunk teremtettük, sőt tetteinkkel ké­ pesek vagyunk még a Földet is elsorvasztani.

Amivel az emberiség csapást mér magára és egyedülálló bolygó­ jára, az - egy köznapi hasonlattal élve - a tőkebefektetésben elkö­ vetett hiba. Kisajátítva a természetes erőforrásokat a rövid lejáratú hitel mellett döntöttünk, amit most már folyamatosan növekvő rész­ letekben kell visszafizetnünk. A maga idejében talán bölcs döntés­ nek látszott, sokak számára még mindig az. Eredménye kézzelfog­ ható, emelkedett az egy főre jutó termelés és fogyasztás, a piacok minden földi jóval s végtelen gazdasági optimizmussal halmozzák el vásárlóikat. De akad itt egy probléma: a természetes tőke elemei, a szántóföldek, a talajvíz, az erdő, a tengeri halrajok és a kőolaj vé­ ges mennyiségben állnak rendelkezésünkre, és nem részei az érté­ kükkel arányos gazdasági növekedésnek. Sőt túlfogyasztásukkal, vagyis a környezet rombolásával, valójában dekapitalizálódásuk folyik. A népesség és a fogyasztás folyamatos növekedésével zsu­ 200

A MEGOLDÁS

gorodik az egy főre jutó kiaknázható források mennyisége. A hosszú távú kilátások egyáltalán nem biztatóak. Ráébredve a nehézségek nagyságára pánikszerűen kezdtük el keresgélni a kiutat.

Mindeközben nem kerülhette el figyelmünket a természet rész­ lettörlesztési hitelakciójának két másik mellékeredménye sem. Az első a gazdasági egyenlőtlenség: viszonyítási elve, a gazdag még gazdagabb lesz, a szegény még szegényebb. Az ENSZ 1999-es Hu­ mán Gyarapodási Jelentése szerint a bevételi különbség a világné­ pesség egyötödét adó leggazdagabb és a másik egyötödét adó leg­ szegényebb országok közt 30:1 volt 1960-ban, 60:1 volt 1990-ben és 74:1 volt 1995-ben. A vagyonos emberek ráadásul egyúttal a leg­ gátlástalanabb fogyasztók is, és ez a kettős hatás vezetett ahhoz a zavarba ejtő következtetéshez, amit már könyvem elején is bemu­ tattam: hogy a szegény országok elérhessék az Egyesült Államok fogyasztási színvonalát, négy újabb bolygóra lenne szükség.

Európa csak kevéssé marad le, míg az ázsiai kistigrisek az elér­ hető maximális sebességgel törekednek felféle. A jövedelmi rés melegágya az elégedetlenségnek és a fanatizmusnak, ami még a legerősebb nemzeteket, köztük az amerikai kolosszust is megin­ gathatja. Feloldhatatlan konfliktusok alakulnak ki, miközben meg­ állíthatatlanul növekszik a félelem az öngyilkos merénylőktől.

A másik mellékeredmény - egyben e könyv elsődleges témája a természetes ökoszisztémák felszámolása és a fajok gyorsuló üte­ mű kihalása. Az okozott kár már most akkora, hogy lehetetlen len­ ne helyreállítani belátható idő alatt. A paleontológiai leletek vilá­ gosan mutatják, hogy új flórák és faunák sok millió éven keresztül alakulnak ki, ennyi idő alatt érik el azt a fajgazdagságot, ami az ember előtti világot jellemezte. Minél több veszteséget hagyunk felgyülemleni, a jövő generációi annál többet szenvednek majd tőle.

Ezt néhány jelből már most is érezzük, míg egyéb következményei csak eztán fognak fájdalmas kioktatásban részesíteni.

Leszármazottaink majd felteszik a kérdést: vajon mi szükség 201

AZ ÉLET JÖVŐJE

volt rá, hogy más fajok teljesen értelmetlen kiirtása révén saját magunkat is koldusbotra juttassuk? Ez a hipotetikus kérdés nem a radikális környezetvédők agyszüleménye. Határozottan fejezi ki a tudomány, a vallások, az üzleti világ és a kormányok felvilá­ gosult vezetői, s nem utolsósorban a művelt nyilvánosság növek­ vő aggodalmát.

Tehát mi lenne a megoldás az elszegényedett világ felemelésé­ re? A válasz, érzésem szerint óvatos derűlátásra ad okot. Hiszen a problémát lényegében megértettük, talán ma már fel tudjuk fogni a nagyságrendjét, és a célok elérése érdekében végre elkezdtünk körvonalazni egy végrehajtási stratégiát is.

A világ flórájának és faunájának megmentésére alkalmas új stra­ tégia, ahogy minden emberi konfliktus esetében, az etikai kérdé­ sek tisztázásával kezdődik. A tevékenységek erkölcsi értelmezése nem pusztán az érdekérvényesítés kedvéért kitalált kulturális el­ képzelés. A morál a társadalom alapvető összetartóereje, egy ér­ tékmérő, aminek betartása biztosítja életben maradásunkat. Min­ den társadalom kiépítette saját etikai alapelveit, és minden tagjától elvárja egy erkölcsi vezérfonal vagy a törzsi törvények követését.

A hajlandóságot nem kell feltétlenül belénk verni. Számos példa létezik arra, hogy ősi ösztöneink ellenében inkább etikusan visel­ kedünk, vagy legalábbis ragaszkodunk ahhoz, hogy mások úgy tegyenek. A pszichológusok például felfedeztek egy örökletes kéz­ séget a csalók kiszűrésére és tetteiknek heves erkölcsi kitöréssel történő értékelésre. Az emberek kifinomult képességgel tapinta­ nak rá mások hibáira, és briliáns módon magyarázzák ki saját hi­ báikat. Naponta merülünk alá képmutató pletykákba. Nem okoz gondot, hogy szemrehányást tegyünk másoknak, de ki vagyunk éhezve a többiek feltétel nélküli együttérzésére. Még a megátal­ kodott zsarnokok is megpróbálják gazdasági szükséggel vagy lán­ goló hazaszeretettel takargatni gonosz tetteiket. Egy szinttel lej­ jebb a társadalmi ranglétrán, az elítélt bűnözőtől elvárjuk a mély 202

A MEGOLDÁS

bűnbánatot, miközben ő pedig azt próbálja meg elhitetni velünk a bíróságon, hogy nem volt beszámítható állapotban a tett idején vagy a személyét ért igazságtalanság miatt vett elégtételt.

Mindenkiben rejtőzik a természeti etika valamilyen formája, és bűntudatuk miatt sokan még abból is erényt próbálnak kovácsol­ ni, ha kivágják az utolsó őserdőt vagy gátak közé szorítják az utolsó vadvizet. Azért van ez - ahogy ők mondanák -, mert ezzel növek­ szik a gazdaság, és több munkahely teremtődik. Holott egyszerű­ en kezdünk kifogyni a térből és az üzemanyagból - hangzik a vá­ lasz. Hé, figyelj csak, az ember az első! - kiáltanak fel ilyenkor.

Még a fülembe cseng egy beszélgetés, amit 1968-ban a floridai Key Westen akkortájt folytattam egy taxisofőrrel, mikor északon leégett az egész Everglades. „Nagyon csúnya ügy - mondta. - Az Everglades igazán csodálatos hely. De végül is a vadon mindig utat ad a civilizációnak, nem? Ez a világ rendje, nem sokat tehe­ tünk ellene.”

Az efféle negatív példáktól függetlenül, valamilyen szinten min­ denki természetvédő. Senki nem mond efféle szörnyűséget, hogy „Pokolba a természettel”. Másfelől viszont azt sem mondja senki, hogy „Adjunk vissza mindent a természetnek”. A különbség ak­ kor válik határozottá, mikor felmerül a természettel kötött szer­ ződés ügye, és az ember elsőbbségét hangoztatók rövid távon, a természet elsőbbségét elismerők pedig hosszú távon gondolkod­ nak el a környezet jövőjéről. Vegyük komolyan reakcióikat, mert mindkét tábornak igaza van a saját logikája szerint. Az ember el­ sőbbségét hangsúlyozók azt mondják: létszükségletünk itt-ott megnyirbálni a dolgokat, a természetpártiak viszont azt állítják, hogy az ezernyi apró vágás halálosan ki fogja véreztetni a Földet.

Hogyan tudnánk kombinálni a hosszú távú és rövid távú célokat?

Talán az évtizedek óta fortyogó dühös vitatkozás helyett inkább a két vélemény közti optimumot kellene megcéloznunk, mintsem valamelyik oldal diadalmas győzelméért síkraszállnunk. Őszin­ 203

AZ ÉLET JÖVŐJE

tén szólva nem hinném, hogy bárki is a totális győzelemre vágy­ na. Az ember elsőbbségét hangoztatók is imádják a parkokat, és a természetpártiak sem tagadják meg a benzinmotoros autók hasz­ nálatát.

Az első lépés, hogy elvessük végre a politikai ideológiákon és vallási dogmákon alapuló örökletes erkölcsi felsőbbrendűség szük­ ségszerűségét. A probléma túl komplikálttá vált ahhoz, hogy ájtatossággal vagy jó tanácsok vég nélküli hajtogatásával oldjuk meg.

A következő lépés a lefegyverzés. A sztereotípia a legveszedel­ mesebb fegyver, máglyára kell vetnünk. A szélsőséges figurák mindkét oldalon előszeretettel ráncigálják elő a totális háború rém­ képét. Pontosan ismerem ezeket az embereket, volt szerencsém éveken át találkozni velük a természetvédelmi szervezetek testületeiben, politikai konferenciákon és kormányzati bizottságok ülé­ sein. Az igazat megvallva, belefáradtam a sok csatározásba. Az előítéleteket nem lehet egyszerűen elhessegetni, mivel nagyon gyakran hozzák fel őket, és egyes elemeik tényleg részei a valós világnak, akárcsak a kavicsok egy rosszindulattal gyúrt hógolyó­ nak. De világosan fel lehet ismerni és ki lehet kerülni őket, ha valóban törekszünk a megegyezésre. Hadd mutassak be itt két jel­ legzetes előítéletet, amit a csatározó ellenfelek előszeretettel hasz­ nálnak.

AZ EMBER ELSŐBBSÉGÉT HANGOZTATÓ KRITIKUS SZTEREOTÍPIÁJA A TERMÉSZETVÉDŐRŐL

Környezet- vagy természetvédőknek szokták magukat nevezni.

Attól függően, hogy milyen dühösek vagyunk rájuk, hívhatjuk őket

zöldeknek,

sötétzöldeknek

vagy

ökoterroristának.

Vélemé­

nyem szerint ezek az emberek túl messzire szeretnék kitolni a természet védelmét, mert kitűnő eszköznek tartják a politikai hatalom megszerzéséhez. A zöldeknek, legalábbis Nyugat-Euró204

A MEGOLDÁS

pában és Amerikában, többnyire baloldalról súgják meg, mikor mit kell tenniük. Csak azon jár az eszük, hogyan jussanak végre hatalomhoz. A kormányok fejére akarnak nőni. Azért küzdenek ennyit a természetvédelmi törvényekért és szabályozási rendelete­ kért, hogy ezeken keresztül biztosíthassanak posztokat saját bü­ rokratáiknak, jogászaiknak és tanácsadóiknak. Ők az Új Osz­ tály, ahogy errefelé (az USA-ban - A ford.) hívják őket. Ami olyan magas szinten tartja hangyaszorgalmú ügyködésüket nem más, mint adódollárjaink és végeredményben a szabadságunk meg­ szerzésének vágya. Csak egy kicsit lankadjon a figyelmünk, ezek a fickók nyomban kirántják saját földünket a lábunk alól. Ne adj isten, hogy egy egyetemistát alkalmazzunk nyári munkára, mert a végén még talál egy védett piros pókot a birtokunkon, és mielőtt észbe kapnánk, a Veszélyeztetett Fajok Akciócsoportja elkobozza még a lelkünk is. Nem adhatjuk el a földünket építési vállalko­ zónak, de még a saját erdőnket sem termelhetjük ki. A nagybe­ ruházók nem nyerhetik ki az olajat és a gázt a szövetségi tulajdo­ nú földekből, holott az országunknak égető szüksége lenne rá.

Imádom a természetet, és egyetértek azzal, hogy a fajok kihalása rossz dolog, de a természetvédelmet akkor is keretek közé kell szorítani. A legjobb, ha minden magánkézbe kerül. A magántu­ lajdonosok pontosan tudják, mi jó a saját földjüknek. Gondos­ kodnak minden egyes fűszálról és bogárról, ami ott él. Hagyjuk, hadd védjék meg saját környezetüket. Ennek az országnak ők a támaszai. Hagyjuk őket rendezkedni és meg fogják óvni, ami arra érdemes. Erős, izmosodó szabad piacra, nem pedig az egy hely­ ben topogó szocializmusra van szüksége Amerikának, és ezzel tehetjük a legtöbbet a környezetünkért is.

205

AZ ÉLET JÖVŐJE

A TERMÉSZETVÉDŐ SZTEREOTÍPIÁJA AZ EMBER ELSŐBBSÉGÉT HANGOZTATÓ KRITIKUSRÓL

A környezetvédelmi mozgalmak kritikusai? Persze, szívesen ne­ vezik így magukat, de mi ismerjük jól ezeket, a környezetromboló­ kat, a telekspekulánsokat, vagy ha szépítgetni akarjuk, a reális természetvédőket és bölcs felhasználókat. Ezek az emberek a leg­ haszontalanabb képmutatók, akiket a Föld valaha a hátán hor­ dott, nincs egy forgács, egy darab kő, egy csepp víz, amit meg­ hagynának a természetes környezetnek. Amit kizárólag szem előtt tartanak - kiváltképp a részvénytársaságok vezetői és a nagygaz­ dák nem más, mint a mindenek felett álló vadkapitalizmus és a földhasznosítás. Amennyire csak lehet, rejtve tartják jobboldali politikai elkötelezettségüket, mikor a fajok kihalásáról és a klímaváltozásról esik szó, de bezzeg nem győzik hangoztatni, hogy a világ számára a gazdasági növekedés az egyetlen járható út a biz­ tonságos jövő felé. Természetvédelem alatt annyit értenek, hogy a kerti tavaikba aranyhalakat telepítenek vagy tujákat ültetnek a golfpályák szélére: A közjogokról alkotott elképzelésükbe kizáró­ lag a hadsereg megerősítése és a fakitermelőknek meg a nagy földbirtokosoknak juttatott támogatások férnek bele. A környezetpusz­ títókat bárki kiröhögné egy normális bíróságon, ha nem fűznék őket szoros szálak a nagy gazdasági érdekeltségekhez. Azt sem árt észrevenni, hogy a nemzetközi döntéshozók milyen ritkán fordíta­ nak figyelmet környezeti problémákra. A Kereskedelmi Világszer­ vezet konferenciáin és a dúsgazdag, hataloméhes figurák minden­ féle estélyein vajmi kevés szó esik a természetvédelemről. Az egyetlen lehetőségünk, ha protestálunk a bulijaik ellen. Talán si­ kerül felkeltenünk végre a média figyelmét, és ránk kényszerített uraink egyszer majd kipillantanak palotáik ablakából. Ameriká­ ban a jobboldaliak teljesen lejáratták a konzervatív szót. Mit is

206

A MEGOLDÁS

akarnak ők konzerválni? A saját érdekeiket, nem kétséges, és biz­ tos nem a természeti környezetet.

Mindkét oldalnak vannak elszánt partizánjai, akik részben vagy egészben a fenti véleményeket hangoztatják egy-egy vita alkal­ mával. A vádak pedig elég kemények, hiszen mindkét oldalról nézve jó pár ember hisz bennük. Rosszindulatú megjegyzésekkel tarkított, vitrioltól csöpögő gondolataik általában teljesen megbé­ nítják a két fél közti tárgyalásokat. Még rögösebbé teszi a meg­ egyezés felé vezető utat, hogy az ellenségeskedésből élő média, ami gladiátorviadalnak állítja be a nézetek különbségét, tovább mélyíti a szakadékot a két tábor között, alaposan kilendítve őket a szélsőségek irányába.

Ezt a vitát nagy hiba lenne levezetni a partizánok győzelme ked­ véért. Az igazság az, hogy mindenki termelékenyebb gazdaság és jobban fizetett munka után áhítozik. Az emberek többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy a magántulajdonhoz való jog szent.

Másrészről lényegében mindenki kincsnek tartja a tiszta környe­ zetet. Az Egyesült Államokban a természet védelme nagy becs­ ben tartott erény. 1996-ban a Beiden & Russonello Iroda végzett egy felmérést. A megkérdezettek 79%-a az egészséges és kellemes környezetet tartotta a legfontosabb kérdésnek, egy tízes skálán abszolút 10 ponttal. Hasonlóan magas szinten, 71%-ban értettek egyet azzal a kijelentéssel, hogy: „A természet Isten alkotása, és tiszteletben kell tartanunk Isten minden művét”. Azonban mikor a jólétet szembeállították a teremtés megóvásával, a válaszadók többsége összezavarodott. Ezután a konfliktushelyzet fokozásá­ ért a kérdések sorába az ellentétes politikai ideológiákat is felvet­ ték, ahogy a valóságban ez gyakorta elő is fordul, s végül a problé­ ma az egyén számára lényegében kezelhetetlenné vált.

Az etikai megoldás lényege a tárgykörhöz nem kapcsolódó po­ litikai eszme felismerése, kikapcsolása és elvetése - annak érde­ 207

AZ ÉLET JÖVŐJE

kében, hogy végre el tudjunk mozdulni egy közös nevező irányá­ ba, amiben a gazdasági haladást és a környezetvédelmet ugyan­ azon célok elérése érdekében egy egységként kezelik.

Az egyesített környezeti mozgalom vezérelvének hosszú távra kell szólnia. Ha a kétszáz éve született természetvédelmi gondo­ lat megtanított minket valamire, az az, hogy komoly változást ak­ kor várhatunk, mikor az emberek észreveszik maguk mellett a má­ sikat, majd pedig az élővilág többi részét is. Alaposan megerősödik, ha az ember kiszélesíti látóterét a lakhelyéről az egész nemzetre vagy még azon is túl, valamint tágul az időtávlata a saját élettarta­ máról több generációéra, majd az emberi történelem hosszabb távú jövőjére. Az ember elsőbbségét hangoztatók részére a szabályok betartása legalább annyira alapvető etikai kérdés, mint a tradicio­ nális természetvédők számára, de érveik leginkább az alkalmazott módszerekre és a rövid távú eredményekre vonatkoznak. Továb­ bá, értékszemléletüket nem csupán a kapitalizmus filozófiája szab­ ja meg, mint azt gyakran vélik. A nagyvállalatok vezetői is embe­ rek, családjuk van és ugyanolyan igényeik az egészséges, sokszínű világra. Sokan közülük vezető szerepet töltenek be környezetvé­ delmi mozgalmakban. Ideje felismernünk, hogy elkötelezettségük létfontosságú a siker eléréséhez. A világgazdaság motorja a vállal­ kozási tőke és a technikai innováció, s már sosem fogunk vissza­ változni pásztorkodó vándornépekké. Valószínűleg a szocializmus­ sal sem fogunk még egyszer kísérletezni, legalábbis nem olyan formájában, ami akár a leghalványabban is emlékeztet a szovjet modellre. Akárhogy is nézzük, bukása többnyire jót tett az egész bioszférának. A legtöbb helyen, ahol a szocialista társadalmi mo­ dellt kipróbálták a gyakorlatban is, környezeti kérdésekben rosszabb eredmények születtek, mint a kapitalista országokban.

A totalitarizmus - szülessen meg akár a jobb, akár a bal oldalon egy ördögi alku, amiben a rabszolgaságot a természet romjainak árán lehet megváltani.

208

A MEGOLDÁS

Sajnos azonban a technológián alapuló kapitalizmus könyörte­ lenül pusztító erejét sem tudjuk megállítani. Lendületét még fel is erősítik a fejlődő országok elszegényedett tömegei, akik alig vár­ ják, hogy végre osztozhassanak az ipari országok anyagi jólétében.

Ennek iránya azonban megváltoztatható, ha sikerül kiharcolni az általánosan elfogadott, hosszú távú környezetvédelmi etika létjo­ gosultságát. A választási lehetőségek elég világosak: a telhetetlen kisgömböc vagy felfalja az élővilág maradékát vagy valahogy mér­ sékeljük az étvágyát.

Maga a tudomány és a technika is optimizmusra ad okot. Expo­ nenciális növekedésük legkönnyebben a számítógépek fejlődésén mérhető le, hiszen kapacitásuk megkétszereződési ideje manap­ ság egy évre zsugorodott össze. A következményeket nem tudjuk megjósolni, de bizonyosan köztük lesz az emberi önmegismerés fejlődése is. Néhány évtizeden belül, ahogy sok neurológus ko­ molyan hisz benne, sokkal kézzelfoghatóbb képünk lesz az elme és a viselkedés biológiai alapjairól. Ezen keresztül pedig a mainál lényegesen szilárdabb alapokon álló társadalomtudomány szület­ het meg, aminek segítségével hatékonyabban tudjuk felismerni és elkerülni a gazdasági-politikai kríziseket. Úgyszintén szárnyalni kezdett végre a környezetben és az ener­ giaforrásokban zajló globális változások közérthető szemléltetése.

Az ökológiai lábnyom és az Élő Bolygó Index konkrét számítási módjai hathatósan járulnak hozzá egy fenntartható gazdasági te­ vékenység kialakításához. A tudomány és technika ígéretesen új módszereivel úgy tudjuk megemelni az egy főre jutó élelmiszertermelést, hogy közben folyamatosan csökkentjük a szükséges anyag- és energiaigényt. Mondanunk sem kell, mindkettő előfelté­ tele a sikeres természetmegőrzésnek és a fenntartható gazdaságnak.

Ezekhez az információkhoz bárhol a világon on-line is hozzá­ juthatunk. Bárki megszemlélheti a Földet úgy, ahogy az űrhajó­ sok látják, érzékelheti, milyen vékony rajta a törékeny élő burok.

209

AZ ÉLET JÖVŐJE

Az új ismeretek hatása alól az üzleti élet, a kormányzat és az egy­ házi vezetők sem tudják kivonni magukat. Kezdik megérteni, hogy az emberiség a túlnépesedés és pazarló fogyasztás szűk átjárójá­ ba préselődött. Azt is felfogták - legalábbis főbb vonalakban -, hogy nagyon gondosan kell megterveznünk manővereinket, ha egyszer még ki szeretnénk bújni az alagút másik végén.

A stabilizált lélekszámú világnépesség eljuttatása egy tisztessé­ ges életszínvonalra, a természeti környezet megóvása és helyreál­ lítása mellett az egyetlen cél, ami elfogadható és nézetem szerint meg is valósítható. A természet iránti növekvő tisztelet az egyhá­ zakon belül szintén óvatos optimizmust kelt bennem. A trend nemcsak erkölcsi tartalma miatt fontos, hanem hagyománytiszte­ lő és autentikus jellege miatt is. Az egyházi vezetők szükségsze­ rűen igen gondosan választják meg azokat az értékeket, amiket támogatandónak javasolnak. A Biblia szövege például viszonylag kevés helyesbítésre ad lehetőséget. A modern korokban, ahogy az anyagi világról és az emberiség nehézségeiről szerzett ismerete bővült, a vezetők sokkal inkább követték, mintsem vezették az etika evolúcióját. Először mindig a szentek és a radikális teológu­ sok merészkedtek ki a morál ismeretlen vidékeire, majd őket kö­ vették a hűséges, később kifejezetten harcias püspökök, patríciu­ sok és imámok.

Az egyistenhívő vallások, a zsidók, a keresztények, a muszlimok számára a természetvédelmi etika összekapcsolható a Föld szent­ ségébe vetett hittel és a természet Isten munkájaként való értel­ mezésével. A XIII. században Assisi Szent Ferenc Isten teremtmé­ nyeinek boldogságáért imádkozott, fivérnek, nővérnek nevezte őket, a természet és az ember közti gyönyörű kapcsolatot pedig az egekig magasztalta. A Teremtés Könyvében (1:28) Isten így uta­ sítja Ádámot és Évát: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, tölt­ sétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenge­

210

A MEGOLDÁS

rek halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” (Dr. Gál Ferenc fordítása) A történelem folyamán ezt az intést régebben úgy értelmezték, hogy utat nyisson a természet teljes átformálására az emberi igé­ nyek kielégítése végett. Manapság azonban ezt a gondolatot elő­ szeretettel tolmácsolják úgy, mint a felelősségteljes gondoskodás szimbolikus megfogalmazását. II. János Pál pápa leszögezte: „az ökológiai krízis erkölcsi kérdés”. I. Bartholomeo pátriárka, 250 millió ortodox keresztény vezetője, egy ótestamentumi próféta harsogó hangján jelentette ki egy alkalommal: „...azokhoz az em­ berekhez szólok, akik fajok kipusztulását okozzák és Isten terem­ tésének tarkaságát elpusztítják, azokhoz, akik szétzilálják a Föld egységét az éghajlat megváltoztatásával, a természetes erdők tar­ ra vágásával és a mocsarak, lápok kiszárításával, azokhoz, akik gátlástalanul szennyezik a Föld vizeit, talaját, levegőjét s egész élővilágát - mindez bűn.”

Némely protestáns személyiség szintén aktív részt vállal a ter­ mészet megóvásában. Ezek közül az evangélikus egyház a Biblia szó szerinti idézetére támaszkodik. Stan L. LeQuire atya, az Evan­ gélikus Természetvédelmi Hálózat vezetője 1988-ban egy beszé­ dében érzékletesen fejtette ki: „Mi, evangélikusok egyre jobban és jobban rádöbbenünk, hogy a környezeti kérdés nem republiká­ nus vagy demokrata, hanem valóban a Szentírás egyik legcsodála­ tosabb tanítása, ami arra utasít minket, hogy a legnagyobb tiszte­ lettel

bánjunk

Isten

teremtésével.”

Mozgalma,

melyet

Noé

Gyülekezete néven szerveztek meg, igazolta buzgalmát, egymil­ lió dollárral járult hozzá egy sikeres kampányhoz, amiben síkraszálltak az Amerikai Kongresszus ellen, mikor az meg akarta nyir­ bálni a veszélyeztetett fajokról szóló törvény hatáskörét.

Az evangéliumi kultúrában az Isten képes megbüntetni a bűnö­ söket, még ha csak tetteik fájdalmas következményein keresztül is. Figyeljünk Janisse Ray fiatal örmény költő szavaira, melyek 21 1

AZ ÉLET JÖVŐJE

1999-es, a Gyermekkor összetört ökológiája című önéletrajzi írá­ sában jelentek meg, s amiben megsiratja az elpusztított hosszú levelű fenyveseket. Figyelmezetésének stílusa tökéletesen megfe­ lel egy evangéliumi prédikációénak: „Ha elpusztítasz egy erdőt, jobb ha elkezdesz fohászkodni.

Amíg keresztülvágod az épülő út nyomvonalát, lefekteted a kábeleket és lavírozol a fatuskók közt, jobb ha elbeszélgetsz Istennel. Miközben elszállítod a rönköket és a következő fá­ kat kék festékkel kijelölöd, imádkozz. Imádkozz, mikor ki­ árusítod a fűrészárut, mikor vársz a hóvégi csekkedre és kifi­ zeted a benzined árát - még ha összeszorított ajkaid közül is kell a fohászt kipréselned. Ha fogod a fűrészed vagy a baltád nyelét, földre döntőd az erdő fáit, miután hideg tekinteteddel kiválasztottad az áldozatokat, imádkozz még erősebben, és ne hagyd abba akkor sem, ha már felpakoltad a fuvart.

Isten nem szereti az efféle munkát. Megfagyasztja a szívét, arca összerándul, visszahőköl, mert nem érti, mit rontott el a teremtésben, mi rontotta meg gyermekei elméjét.”

Ha megnézzük a katolikus egyházmegyéket és az izraelita zsi­ nagógákat, köztük is megtaláljuk a természetvédelmi aktivitás je­ leit. Az Erdők Védelme Vallási Mozgalmat egyesített zsidó és ke­ resztény erőfeszítéssel alapozták meg 2000-ben. Tagjai közös álláspontja szerint a természetes környezetet romboló cselekede­ tek „mélyítik az igazságtalanságot és a gazdasági egyenlőtlensé­ geket. A legmélyebb szomorúsággal spirituális bukásnak kell nyil­ vánítanunk ezeket, mert istentagadóak és elősegítik az emberi társadalom széthullását.”

Egy emlékezetes alkalommal 1986 őszén meghívást kaptam az Egyesült Államok Római Katolikus Püspöki Karának Emberi Érté­ kek Tanácsába, megvitatni a tudomány és vallás kapcsolatát. Há­ 212

A MEGOLDÁS

rom másik tudóssal és egy csoport laikus teológussal egyetemben csatlakoztam kétnapos detroiti ülésükhöz. Az ülés alatt egy teoló­ gus professzor ezekkel a szavakkal fejtette ki véleményét: „A tu­ domány Aquinói Szent Tamással lépett ki az ajtónkon, mi pedig sosem próbáltuk meg visszahívni”. Változnak az idők. Színes és őszinte tárgyalásunk végén a püspökök felállítottak egy listát a konferencia utáni teendőkről. A rangsorban második helyre ke­ rült a természet és a természetvédelem kérdése.

Egy későbbi alkalommal szintén megtapasztalhattam az erköl­ csi egyetértés felé mutató jó szándék jeleit. Bruce Babbitt bará­ tom, aki akkoriban Clinton elnök belső titkárságán dolgozott, meghívott, hogy csatlakozzam egy megbeszéléshez, amin tudó­ sok, egyházi vezetők taglalják a természetvédelem megerősítésé­ hez szükséges felszólalások jelentőségét. A légkör végtelenül ro­ konszenvező volt, majdhogynem összeesküvő. Mikor lezártuk, Babbitt megjegyezte, hogy ha Amerika két leghatalmasabb ereje, a vallás és a tudomány egyesülni tudna ebben a kérdésben, az ország környezeti problémái rövid időn belül megoldódnának.

Az efféle együttműködés sehol sem kivitelezhetetlen. Szeretem azt gondolni, hogy a természetvédelem világi és egyházi értékei hasonlóak, mivel ugyanabból a belső indíttatásból fakadnak. Ha­ sonló módon fejezik ki az állatok iránt érzett könyörületességet, a szabadon élő madarak és virágok szépségéből fakadó esztétikai élményt és általában a természetben megbúvó rejtelmek feletti álmélkodást. Kétségtelen, hogy a világiak és a hívők nézetei alaposan eltérnek egymástól, mikor a fenti érzelmek eredetét magyarázzák.

Legfőképp abban nem értenek egyet, hogy vajon ki, illetve Ki fele­ lős a gondoskodásért, a közös etikai normák kijelöléséért. De eze­ ket az ismeretelméleti megkülönböztetéseket, melyek egyébként nagyon fontosak a közélet egyéb területein, nyugodtan félretehetjük, ha a környezet ügyéről esik szó. A legkülönfélébb felmérések is azt mutatták ki, hogy az amerikaiak, függetlenül társadalmi-gaz­ 213

AZ ÉLET JÖVŐJE

dasági helyzetüktől, vallási kötődésüktől, ha jól informáltak, könnyen befogadják a természetvédelmi eszméket, és elsősorban morális okok miatt tesznek így. Még a megátalkodott környezetrom­ bolók is fejet hajtanak az erkölcsi tisztaság előtt, így gyakran kény­ szerülnek magyarázkodásra. Meggyőződésük szerint bizonyos fel­ tételek teljesülése mellett az öreg fák kivágása csökkenti a pusztító erdőtüzek hatását, ezáltal segíti az élővilág fennmaradását. Kiáll­ nak amellett, hogy a globális felmelegedés végül nem is lesz annyi­ ra veszélyes. Természetesen egyetértenek a pandák, gorillák és sa­ sok messzemenő védelmével.

A vélemények közti konvergencia nagyon erős, így a problémát a továbbiakban nem a természetvédelem szükségességének meg­ értetésével, hanem a célhoz vezető módszerek kidolgozásával kell megoldanunk. Akármilyen óriásinak tűnik a kihívás, az akadá­ lyokat le lehet küzdeni. Az elmúlt két évtized alatt környezetvé­ delmi szakemberek tudósokkal karöltve kidolgozták a még meg­ maradt

ökoszisztémák

nagy

részének

megóvási

stratégiáját.

Kulcselemei az alábbiakban olvashatók: •

Most nyomban szigorú védelem alá kell helyezni a Föld

biodiverzitási forrópontjait, azokat az élőhelyeket, melyek a legsúlyosabb veszélynek vannak kitéve és ahol az endemikus fajok legnagyobb gazdagsága található. A szárazföldiek kö­ zül kiemelkednek a trópusi esőerdők maradékai Hawaiion, a Karibi-szigeteken, Ecuadorban, Brazília atlanti partvidékén, Nyugat-Afrikában, Madagaszkáron, a Fülöp-szigeteken, Indo­ kínában, Indiában, a mediterrán klímájú bozótvidékek DélAfrikában, Délnyugat-Ausztráliában és Kalifornia déli részén.

Ezekből az ökoszisztémákból 25 a teljes földfelszínnek csu­ pán 1,4%-á foglalja el, körülbelül annyit, mint Texas és Alasz­ ka együtt. Mégis itt talál otthont a még fennmaradt edényes növényfajok 43,8%-a és az ismert madarak, emlősök, kétéltű214

A MEGOLDÁS

ek, hüllők 35,6%-a. Ezek a területek már így is 22%-os csök­ kenést szenvedtek, s félő, hogy néhány évtizeden belül nyom­ talanul el fognak tűnni.

•

Sértetlenül meg kell őrizni az öt nagy határvidéki erdőt,

az egykori vadon utolsó képviselőit, a biológiai diverzitás szin­ tén jelentős hordozóit. Ezek lennének Amazónia-Guayana, a Kongó-medence, Új-Guinea esőerdői és Kanada-Alaszka, va­ lamint Oroszország-Finnország-Skandinávia mérsékelt övi fenyőerdői.

•

Le kell állítani a fakitermelést az összes idősebb erdőben.

Minden egyes darabkának, amit ezekből kiszakítunk, a biodiverzitás csökkenésével fizetjük meg az árát. Ez az ár szél­ sőségesen magas a trópusi esőerdőkben és katasztrofális mér­ tékű a forrópontok területén. Ezzel párhuzamosan hagyni kell helyreállni a másodlagos erdőket. Eljött az ideje, hogy a fa­ rönk előállítását a már konvertált területek faültetvényeiben oldjuk meg. A deszka és rostpép termesztését az agrobiznisz részeként kell megoldani, vagyis kiváló minőségű, gyorsan növő fajokat és nemesített vonalakat kell csatasorba állítani a magasabb haszon elérése céljából. Hasonlóan a Montreali és a Kiotói Jegyzőkönyvekhez, szükséges lesz egy nemzetközi egyezmény megalkotása erről, ami megtiltja az idős erdők kitermelését és ezáltal esélyt ad egy másféle faanyag-termelé­ si mód elterjedésének.

•

Mindenhol - nem csak a forrópontok és határvidéki er­

dők területén - kiemelt figyelmet kell szentelni a tavak és fo­ lyók állapotának, melyek a leginkább veszélyeztetett élőhe­ lyek. Minden más élőhelytípushoz képest a trópusi és meleg mérsékelt öv alatt található biotópokban él a legtöbb veszé­ lyeztetett faj.

•

Pontosan ki kell jelölnünk a tengeri forrópontok helyét, és

ugyanazt a prioritási sorrendet kell felállítani esetükben is, mint 215

AZ ÉLET JÖVŐJE

a szárazföldieknél. Mindenekelőtt a korallzátonyokkal kell fog­ lalkoznunk, melyek kivételesen magas biodiverzitásukkal ugyanakkora értéket hordoznak, amit az esőerdők a szárazföld­ ön. Ezeknek több mint a felét, beleértve a Maldív-, a Karib- és a Fülöp-szigeteket, sújtja a túlhalászás és az emelkedő hőmér­ séklet, s már most igen kritikus állapotban vannak.

Fel kell térképeznünk a világ biológiai diverzitását annak érdekében, hogy a védelmi erőfeszítések pontosan körülhatá­ roltak és kifizetődők legyenek. A tudósok úgy sejtik, hogy a virágos növények egytizede, az állatok zöme és a mikroorga­ nizmusok döntő többsége egyelőre az ismeretlenség homályá­ ban bújik meg, így konzervációs státusuk is ismeretlen. Amint ezt a térképet sikerült kitöltenünk, nem csupán a gyakorlati természetvédelem számára fontos biológiai enciklopédia bir­ tokába jutunk általa, de a tudományban, iparban, mezőgaz­ daságban és a gyógyszeriparban is hasznosítható alapadato­ kat nyerünk. Ez a kiterjesztett biodiverzitás-térkép az egyetlen eszköz, amivel egyesíthető lesz a biológia tudománya.

•

A bolygó szárazföldi, édesvízi és tengeri ökoszisztémái­

nak feltérképezésében eddig elért eredmények is azt igazol­ ják, hogy a bioszféra teljes egészét be kell vonni egy globális konzervációs stratégiába. A védelem hatáskörének túl kell mutatnia a legmagasabb biodiverzitással rendelkező esőer­ dőkön és korallzátonyokon, s ki kell terjednie a sivatagokra, tundrákra is, melyek puritán lakói a földi élet nem kevésbé sajátos képviselői.

•

Tegyük a természetvédelmet kifizetődővé. Találjuk meg

a módját, miképp lehet megemelni azok bevételét, akik ter­ mészeti rezervátumban vagy annak közelében élnek. Építsük fel bennük a tulajdonosi érdeklődést a környező természetes területek iránt és tanítsuk meg őket a professzionális termé­ szetvédelem fogásaira. Segítsük növelni a már művelés alatt 216

A MEGOLDÁS

álló földek, legelők termékenységét, miközben megszilárdít­ juk a rezervátumok biztonságát. Fejlesszük fel a rezervátu­ mok lehetséges jövedelemforrásait is. Demonstráljuk a kor­ mányzatoknak, kiváltképp a fejlődő országokban, hogy az ökoturizmus, a bioprospecting és végül a szén-dioxid-emissziós kereskedelem érezhetően több hasznot hajt a vadonban, mint a favágás és a földművelés, vagyis a terület letárolása és beültetése.

•

A biodiverzitást sokkal előnyösebben építsük be a világ-

gazdaság körforgásába, mint ahogy eddig tettük. Szélesítsük ki a terepi kutatásokat és a laboratóriumi kísérleteket annak érdekében, hogy új gabonaféléket, háziállatfajtákat fejlesszünk ki, tanuljuk meg még több halfaj tenyésztését, a faanyag ru­ tinszerű termesztését és fokozzuk a természetes eredetű gyógyszerek ipari méretű előállítását. Ha a genetikailag mó­ dosított gabonafajták a tápanyag-összetétel, a környezeti és egészségügyi hatások tekintetében még a legalaposabb kuta­ tások és rendszabályok bevezetése után is biztonságosnak mutatkoznak, meg kell próbálkozni a termesztésükkel, ahogy ezt az 5. fejezetben már kifejtettem. Ezzel az éhezők élelme­ zése mellett jelentősen könnyíthetnénk a természetes álla­ potban megmaradt vidékekre és élővilágukra nehezedő nyo­ máson. Újabb táj rehabilitációs programokat kell indítani, hogy mi­ nél több legyen a természetes terület a Földön. Ma - papíron - a szárazföldek felszínének mintegy 10%-a védett. Még ha a legszigorúbb védettséget biztosítjuk is, ezek a morzsányi tör­ melékek nem lesznek elegendőek még egy közepes mennyi­ ségű fajszám megőrzésére sem. Számos növény- és állatfaj távozik el örökre, mert a populációja túl kicsi volt a fennma­ radáshoz. Minden talpalatnyi földdarab védetté nyilvánításá­ val újabb fajokat segítünk át az emberi túlnépesedés okozta 217

AZ ÉLET JÖVŐJE

útszűkületen - a jövő nemzedékének legnagyobb megelége­ désére. Végül - és minél hamarabb - szükség lesz egy igazán nagyszabású cél kitűzésére. Megkockáztatom, hogy egyesek szélsőségesnek fognak bélyegezni, és talán ebben a kérdés­ ben az is vagyok, de el kell érnünk a földfelszín felének teljes védettségét. Kicsit leegyszerűsítve; legyen a világ fele az em­ beriségé, másik fele pedig a vadoné, a bolygó így válhatna majd önfenntartóvá és kellemes lakóhellyé.

•

Meg kell növelni az állatkertek és botanikus kertek kapa­

citását, hogy védett fajokat tenyésszenek. A legtöbbjük már most ezen az úton jár. Akkor készítsünk klónozott egyedeket, ha az összes többi módszer már kudarcot vallott. Növeljük meg a már létező mag- és spórabankok kapacitását, hozzunk létre fagyasztott embrió- és szövetgyűjteményeket. Tartsuk azon­ ban szem előtt, hogy ezek a módszerek rendkívül költségesek és a legjobb esetben is csak kiegészítő jellegűek. Továbbá tel­ jesen alkalmatlanok a fajok jelentős többségének megőrzésé­ re, ideértve a megszámlálhatatlan mennyiségű baktériumot, archeát, egysejtűt, gombát, rovart és egyéb gerinctelent, me­ lyek pedig a bioszféra működésének alapját teremtik meg. S ha óriási erőfeszítések árán mégis valahogy raktározni tudnánk őket, még elméletben is lehetetlen lenne újra összeilleszteni őket egy szabadon élő ökoszisztéma keretei között. Egy szó mint száz, a fajok megvédésének legolcsóbb megoldása az élet­ terüket biztosító eredeti ökoszisztéma fenntartása.

•

Támogatni kell a népességtervezést. Meg kell mutatni az

utat az emberi biomassza csökkentéséhez és az ökológiai láb­ nyom zsugorításához. Egyedül ezzel tudunk virágzó, sokszí­ nű élővilágban bővelkedő, emberhez méltó jövőt biztosítani utódainknak.

218

A MEGOLDÁS

A Föld még mindig termékeny, az emberi elme még elég kreatív ahhoz, hogy a XXI. század első felében ne pusztán az éhenhalástól mentsük meg az alultáplált tömegeket, hanem az életszínvo­ nalukat is jelentősen meg tudjuk emelni. Sőt emellett még az öko­ szisztémák és a túlélő fajok nagy többségét is védelem alá tudnánk helyezni. A két járható út közül a környezettudatos lényegesen költségkímélőbb, mint a humanitárius, az emberiség ennél jobb alkut nem köthetne egyik piacon sem. Globális szinten nézve, a világ éves össztermékéből 1 ezrelék, azaz 30 milliárd a kb. 30 tril­ lió dollárból alfától ómegáig megoldaná a kérdést. De fogalmaz­ hatunk úgy is, hogy a világ még létező természeti rezervátumai­ nak védelmét és kezelését finanszírozni lehetne a kávéra kirótt 1 cent/csésze adóból (kb. 2 forint csészénként).

A globális természetvédelem irányába történő elmozdulást, a fenti alku elfogadását a civilizált lét három sarokpontja határozza meg: a kormányzat, a magánszektor, valamint a tudomány és tech­ nika kettőse.

A kormányzatok alkotják meg a törvényeket és a szabályozási gyakorlatot, melyek ha etikailag kellőképpen megalapozottak, az illető nemzetek számára hosszú távú haszonnal kecsegtetnek. A környezetet, mint közvagyont kezelik. Hivatalosan ők alakítják a világméretű természetvédelmi szerződések rendszerét, mint pél­ dául a 1982-es ENSZ határozatot a tengertörvényről, az 1987-es Montreali Jegyzőkönyvet az ózonréteget károsító vegyi anyagok­ ról vagy az 1992-es Riói Egyezményt a biológiai diverzitásról. A ma­ 219

AZ ÉLET JÖVŐJE

gánszektor, mely a kormányzati politika által meghatározott köz­ vagyon korlátai közt működik, tulajdonképpen a társadalom haj­ tóereje. Az erős gazdaság emeli az élet anyagi minőségét, és lehe­ tővé teszi, hogy a népesség előrelátóan tervezni tudja a jövőt minden számára fontos kérdésben, beleértve a természet védelmét is. Ebbe a folyamatba mint az anyagi világ megismerését, életünk megfele­ lő vezérlését és az egyén kiteljesedését szolgáló eszközöket építi be a tudományt és a technikát.

A három sarokpont közti keresztkapcsolat létfontosságú a glo­ bális környezetvédelemben. A fejlődésükben manapság megfigyel­ hető irányvonalak reményt keltőek. Egész sereg magán, illetve ál­ lami intézmény törekszik környezetvédelmi kezdeményezések valóra váltására, pedig ez elképzelhetetlen lett volna húsz évvel ezelőtt. Valaha igencsak csekély támogatás érkezett a magánsze­ mélyektől, de napjainkban ez is látványosan emelkedik. A fejlődő országok közül például Mexikó, Ecuador, Brazília, Pápua Új-Guinea és Madagaszkár már rendelkezik nemzeti programmal a leg­ fontosabb természetes élőhelyek megóvására.

A világméretű természetvédelmi mozgalmak éllovasai a külön­ féle civil szerveztek (NGO - NonGovernmental Organization).

Méret tekintetében a skála igen széles. Egyik végén a gigászok ta­ lálhatók, köztük a Conservation International, Wildlife Conser­ vation Society, World Wide Fund for Nature, World Wildlife FundU.S. és a The Nature Conservancy. A másik végét milliónyi apró, de sokszor mégis jelentős szervezet foglalja el, többek között a Seacology Fund (szigetvilág és kultúra), Ecotrust (észak-amerikai mérsékelt övi esőerdők) Xerces Society (rovarok és más gerinctele­ nek) , Bat Conservation International (denevérek), és a Balikpapan Orangutan Society-USA. A Nemzetközi Szervezetek Uniója szerint 1956-ban 985 NGO szentelte tevékenységét humanitárius és termé­ szetvédelmi céloknak. Számuk 1996-ra húszezer fölé nőtt. Ezen időszak alatt taglétszámuk és koordinációs szerepük töretlenül 220

A MEGOLDÁS

növekedett, s a tendenciát manapság hathatósan erősítik az inter­ neten feladott hirdetések, közlemények is. Az 1990-es évek végére minden huszadik amerikai fizető tagjává vált valamely természetvédelmi szervezetnek, többen vannak, mint ahány dán lakik Dáni­ ában. A vezérlő testületek és tanácsadó bizottságok rendszeresen üléseznek olyan tudósokkal, vállalati vezetőkkel, magánberuházók­ kal, médiasztárokkal és hétköznapi polgárokkal, akiket ez az ügy érdekel.

Az NGO-k növekvő tekintélye tükrözi a legjobban, hogy a ter­ mészetvédelmi mozgalmakon belül tökéletesen érzékelik a fajki­ pusztulások krízisének kritikus méretét. Mint egy reménytelen háborúban, ahol a visszavonulás lehetetlen, az eltökélt szándék­ nak új stratégiát kell szülnie. Aki ezt feltalálja, bizonyosan vezető szerephez fog jutni. A kormányok többsége habozik, rosszabb esetben kifejezetten szégyenlős. Túlságosan igénybe veszik őket a katonai védelem szükségletei, a politikai csetepaték, és pont a természet haláltusája okozta gazdasági kérdések. Az átlagembe­ rek óvják a környezetüket, de főképp a szennyezés és a globális felmelegedés miatt aggódnak. Habár általában támogatják a hazai természetvédelmet, az ipari országok lakosságából vajmi kevés érdeklődést vált ki a fejlődő országok biodiverzitásának helyzete, pedig a pusztítás ott a legnagyobb mértékű. Nem tudják komo­ lyan venni az afféle elképzeléseket, hogy saját dollárjaikkal támo­ gassák meg a perui vagy vietnami nemzeti parkokat. Ez túlságo­ san idegen nekik.

Ezt a rést hivatottak kitölteni a nemzetközi civil szervezetek, akár saját, akár kormányzati forrásokból. A támogatások mértéke érezhetően emelkedik. Szervezeti tagságukon vagy adományaikon keresztül a kisemberek hozzájárulása egy NGO munkájához szin­ tén létfontosságú ugyan, de a gazdagabb polgárok vagy a nagyvál­ lalatok arányaiban nagyobb hozzájárulása lenne igazán döntő je­ lentőségű. A világ kétszáz legnagyobb cége - önmagában véve is 221

AZ ÉLET JÖVŐJE

egy-egy birodalom mindegyik - összességében akkora forrás­ mennyiséggel gazdálkodik, mint amennyiből a Föld népességé­ nek legszegényebb 80%-a megél. Vezetőik és főrészvényeseik a gazdasági-politikai hatalom csúcsán helyezkednek el. Úgy tűnik, ezek az emberek is kellően képzettek ahhoz, hogy megértsék a globális természetvédelem humanitárius és környezeti kérdéseit.

Beépültek számos NGO vezetőségébe, közülük egyre többen ál­ doznak vagyonukból és idejükből a problémák megoldására.

Az NGO-k közül kiemelkedő szerep jut a World Wildlife Fundnak*, amely sikeresen keltette fel mind a civil tagok, mind a va­ gyonosabb magánadományozók érdeklődését. Mint igazgatótaná­ csának tagja 1984 és 1994 között, közvetlen szemtanúként éltem meg befolyásának és támogatottságának ámulatba ejtő növekedé­ sét. Ez idő alatt a taglétszám százezerről több mint egymillióra ugrott, aztán ezen a szinten tetőzött, mikor a felnövekvő vetélytársak lényegében telítették a támogatások piacát. Ez volt az a korszak, mikor a World Wildlife Fund és a hasonló nagy termé­ szetvédelmi NGO-k lélegzetelállító iramban fejlesztették ki arcu­ latukat és cselekvési stratégiájukat. Az 1980-es évek elején a WWF a megafauna emblematikus tagjaira fókuszált, vagyis a pandákra, az orrszarvúkra, a nagymacskákra, a medvékre, a sasokra és egyéb könnyen felismerhető nagy testű állatra, természetesen az őket * A WWF-US a World Wildlife Fund-Internationaltől nyerte nevét, mely­ nek központja a svájci Gland városkában található. Mikor a nemzetközi cso­ port megváltoztatta elnevezését World Wide Fund for Nature-re, az ameri­ kai szervezet megtartotta az eredetit, de már a nemzeti jelzés nélkül. Ebből fakadóan némi zavar támadt a WWF rövidítés körül, mivel mindkettő ezt használja ma is (nem túl szerencsés módon ezen osztozik még a World Wrestling Federation - a Birkózó Világszövetség is), és mindkettőjüknek a stilizált óriáspanda maradt a logója. A World Wildlife Fund ma az amerikai szervezet neve, míg a World Wide Fund for Nature egy szélesebb nemzetkö­ zi csoporté. A World Wide Fund for Nature egyes nemzeti szervezetei több mint 3000 főt foglalkoztatnak, bevételük meghaladja a 300 millió dollárt.

222

A MEGOLDÁS

eltartó élőhelyekkel együtt. Akkoriban az eszme alapját inkább esztétikai vonzalom jelentette, csakúgy, mint egy szép műemlék épület megóvása esetében. Hamarosan azonban a WWF látásmód­ ja radikális változáson esett át. A fentről lefelé mutató irányultsá­ ga visszafordult lentről felfelé irányulóvá. Figyelmét később a emblematikus állatoknak otthon adó egész ökoszisztémákra ki­ terjesztette, ahol sok száz veszélyeztetett, de lényegesen szeré­ nyebb megjelenésű faj is él. Majd kevésbé ismert forrópontok ke­ rültek a listára, olyanok is, melyekben egy ismerős nagy testű állat sem fordul elő, viszont szép számmal találhatók veszélyeztetett fajok. A World Wildlife Fund sosem felejti el a pandát, a tigrist és más szimbolikus erejű páciensét, de küzdőtere lépésről lépésre tágulva ma már lényegében magába foglalja a Föld teljes biodiverzitását.

A WWF tevékenységében óriási változást hozott az is, mikor egyre szorosabbra fűzte az együttműködés szálait a megcélzott ökoszisztémákban vagy az azok körül élő népekkel. Mivel a hely­ béliek többsége a legmélyebb nyomorban él, a tevékenységet hu­ manitárius módon irányították, a védelmi munkát annak az álta­ lános alapelvnek a talaján szervezték meg, hogy senkinek ne kelljen elhagynia a rezervátumot, ha élelmét és tüzelőjét onnan szerzi be. Egy lezárt, elkerített erdőterület kegyetlen lépés lenne az éhe­ zőkkel szemben, és hosszú távon a programot halálra is ítélné.

Ezt a nézőpontot egy kameruni újságíró, Francis Bikoro nyers és őszinte szavakkal világította meg, mintegy válaszként arra az ak­ cióra, amit a Világbank és a WWF kezdeményezett a közép-afri­ kai erdők kivágása ellen: „Szétromboltátok a saját országotokat és fejletté váltatok. Most meg akarjátok akadályozni, hogy mi is ezt tegyük! De mit nyerünk mi ebből? Van televíziótok és kocsi­ tok, de nincs fátok. Az emberek azt szeretnék tudni, mi hasznuk lesz belőle, ha megvédik az erdőket.” Claude Martin a World Wide Fund for Nature főigazgatója a következő szavakkal válaszolt: 223

AZ ÉLET JÖVŐJE

„Mikor végleg kitermelik a nagy erdőket - a jelenlegi ütem mellett ez 2020 körülre várható - nem lesz több munka. A tarra vágott területek zömét elhagyják majd, és a nyomor nagyobbra fog duz­ zadni, mint a fakivágások előtt volt.” De a családok, melyeknek napi élelmezési gondjaik vannak, nem képesek a tágabb kitekin­ tésre és szükségleteiket nem fogja kielégíteni a tisztán védelmi jellegű politika. Így a WWF és hozzá hasonló szervezetek újabb célt tűztek ki maguk elé, a támogatásnak és fejlesztésnek egy stratégiai célú ele­ gyítését, vagyis a rezervátumok bevonását a vagyoni eszközök közé. Tegyük a helybéli lakosságot partnerré: buzdítsuk őket a rezervátumok feletti gondoskodásra és védelemre. Mutassuk meg, hogyan lehetnek túravezetők vagy nagyvadszakértők. Meg kell értetni a kormányzatokkal, hogy a védett területek a nemzeti va­ gyon részét képezik, és fenntartásukat gazdaságossá lehet tenni.

A globális stratégia kidolgozása közben a WWF és más NGO-k számára is világossá vált, hogy a teljes bioszféra megóvása csak lényegi és alapos tudományos ismeretekkel valósulhat meg. A kérdések sora végeláthatatlan. Melyek a fajokban leggazdagabb és egyben leginkább veszélyeztetett élőhelyek? Mekkora a mini­ mális hektárméret, ami képes eltartani őket, mi lehet a fizikai za­ varás hatása és mi az inváziós fajoké? A rezervátum körzetében élő emberek jövőbeli természetvédelmi partnereink. Milyenek a politikai és gazdasági körülményeik, szokásaik, természeti hie­ delmeik és mik lehetnek a speciális szükségleteik? A felvetődő kérdések megválaszolására a WWF saját kutatási programokat ala­ kított ki, olyan szakértőkkel, akik a szervezet területi irodáiban határozzák meg az egyes projektek levezénylését. A maga részé­ ről a The Nature Conservancy (TNC) szponzorálta a Természeti Örökség Programot, aminek célja, hogy regisztrálják az Egyesült Államokban élő összes növény- és állatfajt, majd ezt követően, mint független Biodiverzitás Információs Társulat számbavegyék 224

A MEGOLDÁS

a nyugati félteke összes veszélyeztetett faját. A Conservation Inter­ national bevezette a Gyors Becslés Programot, hogy feltérképez­ zék a kevésbé ismert forrópontokat és természeti területeket. Ké­ sőbb az Alkalmazott Biodiverzitás Tudományok Központja (CABS) támogatásával nem terepi kutatások indultak a rendszertan, az ökológia, a közgazdaságtan és az antropológia területén. A CABS a továbbiakban példa nélküli előzékenységet mutatott a tudomá­ nyos világ irányába; a begyűjtött adatokat szabadon elérhetővé tette és saját programjain keresztül más szervezeteket is támoga­ tott. A társszervezetek finanszírozása növelte a konzervációbiológiai kutatások hitelességét és az elvégzett munka hatékonyságát.

Minden nagyobb természetvédelmi szervezet megközelítően hasonló pályát futott be, miközben erőteljes bővülésen esett át. A hat legnagyobb amerikai székhelyű szervezet taglétszáma 1999ben a következő lista szerint alakult.

World Wildlife Fund

1 200 000

The Nature Conservancy

1 021 000

National Wildlife Federation

835 000

Sierra Club

392 000

National Parks Conservation Association

390 000

National Audubon Society

385 000

Ezek a szervezetek, a Conservation Internationallel közösen, mely kisebb számú, de vagyonosabb tagságra támaszkodik, évi 50-100 millió dollár közötti összegből gazdálkodhatnak. A The Nature Conservancy (TNC) 2000 márciusában a természetvédel­ mi tevékenységéhez szükséges alaptőke egymilliárd dollárra eme­ lését javasolta egy hároméves kampány lefutása alatt. A szervezet célja kétszáz kulcsfontosságú amerikai és külföldi természeti te­ rület megóvása és már meglévő rezervátumok fejlesztése. A TNC kompetenciáját ebben a tevékenységben kétségkívül alátámaszt­ 225

AZ ÉLET JÖVŐJE

ják korábbi eredményei: az USA-ban 1998-1999 között vagy aján­ dékozás révén vagy felvásárlással 82 000 ha-nyi természetvédel­ mi szempontból értékes földterülethez jutott hozzá, és ezzel 45 éves történelme alatt összességében elérte a 4,7 millió ha-t, ami többé-kevésbé megegyezik Svájc méretével.

A Conservation International 2001-ben egy 52,8 millió dollár­ nyi adományt vett át a Gordon E. and Betty I. Moore Alapítvány­ tól, melyet a trópusi élőhelyek kutatásának és védelmének foko­ zására fordítottak. A World Wildlife Fund szintén sikeresen lépett előre a támogatások tekintetében, és a rangsor élvonalába került.

Fernando Henrique Cardoso brazil elnök 1997-ben kérte a WWF együttműködését 80 új, amazóniai nemzeti park megtervezésé­ ben és kezelésében. A parkokat meglévő közösségi földekből sze­ retnék kiválasztani, méretük összességében meghaladja a 41 mil­ lió h-t - vagy ha úgy tetszik Kalifornia állam területét - és a régió 10%-át fedik le. A parkhálózat fenntartása előreláthatóan 270 mil­ lió dollárba fog kerülni. A fakitermelést és bányászatot meg fog­ ják tiltani, a halászat és vadászat kizárólag az őslakók kiváltsága lesz. A nagyszabású projektet 2001-ben indították útjára, és folya­ matosan fejlesztik az elkövetkező tíz évben. A működéséhez szük­ séges pénzügyi hátteret nemzetközi segélyekből és kölcsönökből fogják biztosítani.

Az 1970-es évek végén, a globális természetvédelmi mozgalmak kibontakozásának idején csatlakoztam egy tudóscsoporthoz, olyan nevek társaságában mint Paul Ehrlich, Thomas Lovejoy, Norman Myers, Peter Raven és George Schaller. Akkoriban egy efféle sze­ repvállalás erősen emlékeztetett az evangélistákéra, illetve a kol­ dusokéra, de mégiscsak ezek a szerveződések mutattak rá első­ ként a zsugorodó állat- és növényvilág szorult helyzetére. Listáztuk és jellemeztük a veszélyes fajok jelentős részét. A feladatot a Vö­ rös Lista könyv megalkotója, az International Union for the Con­ servation of Nature and Natural resources (IUCN), másik nevén 226

A MEGOLDÁS

World Conservation Union irányította. A korai természetvédelmi csoportok kampányaikat az elképzelhető legalacsonyabb költségvetésből rendezték meg. Apránként haladtak előre, legsikeresebb megmozdulásaik a pandához, tigrishez és egyéb emblematikus állatokhoz köthetők. Árral szemben úsztak a szkepticizmus és érdektelenség folyójában. Alkalmanként az a keserű érzésem tá­ madt, mintha a bíróság előtt mentegetőznék a biodiverzitás nevé­ ben, ahol el kellene ismertetnem az élővilágnak a létezéshez való jogát. Azóta is számos alkalommal jártam ugyanígy, főképp, mi­ kor saját országomban (USA) kellett valamit véghezvinnem.

A korai természetvédők számára az élőhelyek féktelen pusztí­ tása és a fajok kihalása megállíthatatlan folyamatnak tűnt. A leg­ nagyobb csapást a növény- és állatfajok zömének otthont adó tró­ pusi esőerdők kitermelése jelentette, és jelenti napjainkban is.

Sosem volt kétséges, hogy a földi biodiverzitás védelméért indí­ tott harcot az erdőkben fogjuk elveszíteni vagy megnyerni. Mire 1970-ben először néztünk szét alaposabban a fele már eltűnt, és a kitermelés évi 1-2% körüli ütemben folyt a még érintetlen terüle­ teken. 2000-re a szédítő tempó mintha csillapodni kezdett volna, és a becslések szerint az évenkénti 1% alá esett, ami 13,9 millió ha-t jelent az eddig túlélt 1,44 milliárd h-ból. Optimizmusunkat azonban hagyjuk takaréklángon, mivel a csökkenés tetemes ré­ széért a fakitermelési utak egyre nehezebb megközelíthetősége a felelős. Némelyik esőerdő, például az indonéziai és a közép-afrikai még mindig gyorsuló veszteségektől szenved. Ugyancsak erős fenyegetettség alatt állnak Nyugat-Kína és a Himalája déli lejtői­ nek keményfájú vagy fenyves erdei. A valaha pazar zöldbe borí­ tott Nepál ma már lényegében kopasz.

Az 1990-es évekre a nagy nemzetközi civil szervezetek kellő­ képpen megerősödtek ahhoz, hogy saját, közvetlen akciókat in­ díthassak az erdő és más veszélybe sodródott természetes élőhe­ lyek megmentéséért. Sikeresen találták meg helyüket az üzleti világ 227

AZ ÉLET JÖVŐJE

és a kormányzatok asztalainál, aminek eredményeképpen sorra születtek a nagyléptékű partneri megállapodások a részvénytár­ saságok döntéshozóival, a kormányok vezetőivel s nem utolsósor­ ban a hitelintézetekkel és segélyszervezetekkel.

Az NGO-k sokkal találékonyabbá váltak. Az első között ismer­ ték fel, hogy a védetté nyilvánított szárazföldi és sekélytengeri te­ rületek messze nem elégségesek a földi biodiverzitás megőrzésé­ hez. Rövid időn belül az is világossá vált, hogy a világ számos pontján, kiváltképp a trópusi erdőkkel megáldott országokban, viszonylag alacsony költséggel ki lehet bővíteni a már védett ter­ mészeti területeket vagy újakat lehet létesíteni. A civil szerveze­ tek nem mentek el vakon a lehetőség mellett és egymás után fek­ tették le a házigazda országnak is megfelelő egyezményeket, melyek mind környezeti, mind gazdasági szempontból vonzónak bizonyultak. Az 1980-as években bevezetett „hitel a természetért” csere egyike volt az első újításoknak. Az ötlet figyelemreméltóan egyszerű: támogatások segítségével meg kell vásárolni egy ország adósságát alacsonyabb áron vagy pedig a hitelező bankokat kell felkérni, hogy adják át. Aztán az adósságot át kell váltani helyi pénznemre a lehető legkedvezőbb árfolyamon. A tranzakció könnyűszerrel végrehajtható, mivel sok fejlődő ország a fizetésképtelenség határán áll. Végül a felgyűlt nagy mennyiségű saját tőkét a természetvédelem támogatására kell fordítani, lehetőség szerint rezervátumok létrehozására területvásárlással, környezetvédelmi oktatásra vagy a meglévő védett területek kezelésének fejlesztésére. Az 1990-es évek elejére már húsz ilyen egyezmény köttetett meg, összességében 110 millió dollár értékben Bolívia, Costa Rica, a Dominikai Köztársaság, Ecuador, Mexikó, Madagasz­ kár, Zambia, a Fülöp-szigetek és Lengyelország területén.

A második évezred fordulóján egész seregnyi kezdeményezés látott napvilágot, új fejezetet nyitva ezzel a globális természetvé­ delem történetében. Közülük az egyik legfontosabb a természet­ 228

A MEGOLDÁS

védelmi koncesszió, ami lehetővé teszi hatalmas darab erdőtöm­ bök biztonságba helyezését. Richard Rice ökológus-közgazdász szavaival élve ez lenne a hiperűr-sebességű konzerváció. A kon­ cesszió olyan, mint egy haszonbérleti szerződés, amiben a kor­ mány garantálja, hogy a területet kizárólag speciális célokra hasz­ nálja. A múltban az efféle bérlemények legtöbbször külföldi faipari cégek kezébe kerültek, akiknek egyedüli célja a tarra vágás és a rönkanyag kinyerése volt. A gyakorlat látszólag annyira kifizető­ dő volt, a fakitermelő óriáscégek ereje annyira dominált, hogy az erdők pusztítása elkerülhetetlennek látszott. Ahogy végül kide­ rült, mégsem egészen így áll a helyzet. A legtöbb trópusi ország­ ban a fakitermelő cégek jövedelmi tételei elég vérszegények, hek­ táronként csak néhány dollárról van szó. Határozott fellépésű NGO-k ki tudják ütni őket a nyeregből.

Az első természetvédelmi koncessziót 2000-ben a Conservation Internationalnek (Cl) sikerült nyélbe ütnie Guyanában, az egykori brit gyarmaton Dél-Amerika északi tengerpartján. Guyana legna­ gyobb vagyona és egyben legfőbb nemzeti kincse a belső területek majdnem érintetlen vadonja. Hektáronként évi 36,6 centért plusz 20 ezer dollárnyi pályázati díj ellenében a Conservation Internatio­ nal haszonbérleti szerződést kötött egy 82 000 ha-os földsávra az ország eldugott délkeleti szegletében. A Cl további összeget szer­ zett a fenntartási és kezelési költségek fedezésére, hogy a terület rezervátummá válhasson. A bérleti periódus három évig tartott, ami alatt a két fél folyamatosan egyeztetett az elkövetkező 25 év teen­ dőiről. Az őslakó indiánoknak engedélyezték a vadászatot, halá­ szatot és a kisléptékű földművelést is, ami nem haladhatja meg a több ezer éven keresztül folytatott gyakorlat mértékét.

Guyanának több szempontból is hasznára volt az egyezmény.

Először is, legalább annyi jövedelme származott a haszonbérlet­ ből, mint ha fakitermelőkkel kötötte volna. A szerződés idejének végére is megmaradt a vagyona. Időt nyert arra, hogy kidolgoz­ 229

AZ ÉLET JÖVŐJE

zon más, nem értékrontó hasznosítási formákat, a turizmus, a bioprospecting, főképp a hasznosítható növényfajok és elsősor­ ban a gyógyászati szempontból értékes hatóanyagok begyűjtésé­ nek támogatásával. Tekintettel kiterjedt egybefüggő erdőségeire, hamarosan megnyílik a lehetősége arra, hogy eladóként tudjon belépni a szén-dioxid-kibocsátási kereskedelembe. Az erre vonat­ kozó szabályozásokat a Kiotói Jegyzőkönyv foglalja magába, amelynek tárgya a szén-dioxid és egyéb üvegházhatást okozó gá­ zok csökkentése a Föld légkörében. Az egyezmény szerint a sze­ gény országok pénzhez juthatnak pusztán azáltal, hogy megóv­ ják erdeiket.

A kezdeti sikereken felbuzdulva a Conservation International hasonló tárgyalásokat kezdeményezett Bolíviával, Brazíliával, Pe­ ruval, Kambodzsával, Indonéziával és Madagaszkárral. Mindegyik féllel lényegében a guyanai modellel megegyező megállapodást kötöttek meg.

Más kezdeményezéseket is útnak indítottak. Némely nagysza­ bású program keretében még kizárólagos jogokat is szereztek a fakitermelés felett. A The Nature Conservancy 1998-ban megdup­ lázta a bolíviai Noel Kempff Mercado Nemzeti Park méretét 660 ezer ha környező erdőterület fölvásárlásával 2,44 dollár/ha (1 dollár/acre) áron. Egy évvel később a Conservation International 45 100 ha-t csatolt hozzá a szintén bolíviai Madidi Nemzeti Park­ hoz. Mindkét megállapodás kiemelkedő jelentőségű volt a termé­ szetvédelem történetében. A két park magába foglalja a trópusi Andok egyes részeit, Venezuelától Kolumbiáig, majd tovább az Ecuador, Peru és Bolívia felé elnyúló felföldi régiót, valamint szám­ talan elszigetelt hegygerincet és völgyet. A trópusi Andok vidéke valószínűleg a világ leggazdagabb forrópontja, 40-50 ezer növény­ faj, a világállomány 15-17%-a megtalálható itt. Ezek közül húsz­ ezer sehol másutt nem él. Az erdő 25%-a maradt meg viszonyla­ gos épségben és még ez is rohamosan zsugorodik.

230

A MEGOLDÁS

Guyana holland ajkú szomszédja, Suriname 1998-ban vehetett át egy egymillió dollár összegű magántámogatást a Conservation International közvetítésével. A pénzből létesített alapot kizárólag természetvédelmi célokra lehet felhasználni. Ez volt a kezdete az egybefüggő Közép-Suriname-i Természeti Rezervátum kiépítésé­ nek, ami végül a maga 1,64 millió ha-os területével a világ legna­ gyobb védett trópusi erdejévé vált. A pénzügyi alap, melyet ma a kormány által létrehozott Suriname Természetvédelmi Alap ke­ zel, újabb és újabb támogatásokhoz jutott a Conservation Inter­ national, a Global Environment Facility és az Egyesült Nemzetek Alapítvány segítségével - ez utóbbi szervezet Ted Turner ameri­ kai kommunikációs vállalkozó magántámogatásából jött létre. A Suriname Természetvédelmi Alap közvetlen célja 15 millió dollár beépítése a rendszerbe, 2001-re megszerezték ennek az összeg­ nek a felét. A nemzetközi segélyezésben ez mérsékelt tételnek számít, a további hozzájárulásokkal és az erdőből származó be­ vételek hasznosításával elérhető lesz a tervezett összeg. Ami vi­ szont ennél jóval fontosabb, a kezdőtőkét látva a kormány ráállt a fakitermelő koncessziók felbontására és ezzel az elzárt belső vi­ dékek épségét egyelőre megőrizték.

A biológia, közgazdaság és diplomácia összjátéka újfajta kihí­ vás. Érdemes elolvasnunk Russell Mittermeier a Conservation Inter­ national elnökének számvetését a suriname-i természetvédelmi koncesszió születéséről (személyes beszélgetésünk 2001 május 15-én történt). „Suriname rendelkezik a legnagyobb erdőaránnyal a Föld or­ szágai közül. Az 1990-es évek közepén ezt a vagyont felfedez­ ték az indonéz és maláj fakitermelő cégek, melyek akkoriban kezdtek kifogyni a kiaknázható földterületből Délkelet-Ázsiában. Három nagyvállalat érkezett, és összességében hárommil­ lió hektárt próbáltak megszerezni koncessziókkal. Hogy ezt 231

AZ ÉLET JÖVŐJE

az üzletet megakadályozzuk, a Cl Suriname Program segítsé­ gével azon nyomban erőteljes nemzetközi médiakampányba kezdtünk kizárólag suriname-iak részvételével. Az egyik kon­ cesszió 150 ezer ha-ról végül még átcsúszott, de a többit fel­ függesztették. Ennek ellenére a veszély nem múlt el, és 1997 közepén egy újabb koncessziót terjesztettek be, közvetlenül a Raleighvallen-Voltzberg Természeti Rezervátum északi hatá­ ra környékére. Ez volt az ország legfontosabb védett területe s egyben doktori kutatásaim színhelye is, tehát felruházva érez­ tem magam bizonyos jogokkal. Megbeszéléseket indítottunk el a lehetséges megoldási módokról, amelyekkel biztosítani véltük a rezervátum fennmaradását és a Coppename-folyó for­ rásvidéke épségének megőrizését. Ian Bowles és én egy alka­ lommal alaposan áttanulmányoztuk a térképet. Azt láttuk, hogy ha megpróbálnánk a Raleigh valient dél felé kiterjeszteni, hogy a Coppename forrásvidékét levédjük, akkor beleszaladunk egy már létező rezervátumba, a Tafelbergbe. Aztán elkezdtünk nagyobb léptékben elmélkedni, és a térképen továbbhaladtunk a belső országrész irányába, ahol egy tényleg nagy kiterjedésű területbe botlottunk, az Eilerts de Haan Rezervátumba. Egy rakásnyi forgatókönyvet állítottunk össze, hogy miképp tud­ nánk ezeket egymáshoz kapcsolni és védetté nyilvánítani a Coppename forrásvidékét. A végeredmény egy 1,6 millió haos javaslat lett, ami négyszeresére növelte a már létező három nemzeti park területét. Eredetileg a rezervátumot még délebb­ re akartuk kiterjeszteni, de mikor konzultáltunk a trio indián törzzsel, akikkel már 15 éve együttdolgoztunk, kiderült, hogy arra a bizonyos darabra ők tartanak igényt.

1998 januárjában találkoztam Jules Wijdenbosch elnökkel, a természeti erőforrások miniszterével, hogy megvitassuk az öt­ letet. Pete - Peter Seligmann, a testület vezetője - időközben magánforrásból egymillió dollárt biztosított számunkra, hogy 232

A MEGOLDÁS

megadhassuk a kezdő lökést, és valami előzetes ajánlatot be tudjunk mutatni a kormánynak. Azt ajánlottam, hogy vágjunk bele ezzel az egymillióval, és majd később keressük meg a folytatáshoz szükséges támogatásokat. Egy végrehajtási ter­ vet kértek tőlem. Intenzív levélváltások után öt hónappal ké­ sőbb aláírtunk egy megállapodási nyilatkozatot és júniusra a kormány készen állt a rezervátum kihirdetésére. A ceremó­ nia egy New York-i sajtótájékoztató keretében zajlott le, ahol megjelent Harrison Ford, a testület tagja, suriname-i oldalról pedig Wim Udenhout Suriname korábbi amerikai nagyköve­ te, később a suriname-i elnök tanácsadója. Mohammed ElAshry, a GEF (Global Environmental Facility) ügyvezető igaz­ gatója levelet küldött a rendezvénye, melyben támogatásáról biztosította a projektet. Egy hónappal később, júliusban, a rezervátumot hivatalosan is kihirdették.

Az ezt követő két évben szoros együttműködésben dolgoz­ tunk a GEF-fel, hogy vállalt kötelezettségük sikeresen zárul­ jon le. Az ENSZ Alapítványtól 1,7 millió dolláros hozzájáru­ lást tudtunk biztosítani, továbbá számos magánforrásból kaptunk pénzügyi támogatást, köztük kiemelkedik a Goldman Alapítvány. Később javasoltuk az UNESCO-nak a rezervátum felvételét a Világörökség listára és elkezdtük felépíteni a Suri­ name Természetvédelmi Alap testületét. Az egész ügy olyan simán zajlott, ahogy még álmainkban sem reméltük volna, és 2000 novemberében gyakorlatilag útnak indíthattuk a Suri­ name Természetvédelmi Alapot. Külön örömet okozott, hogy épp az alapítvány első értekezletének napján érkezett meg a válasz az UNESCO-tól, melyben elfogadták a rezervátumot a Világörökség részeként.

Amíg folyt az előkészítési munka, kormányváltás történt Suriname-ben, amit botorság lett volna figyelmen kívül hagyni. A rezervátum kihirdetőjének, Jules Wijdenbosch-nak a kormá­ 233

AZ ÉLET JÖVŐJE

nyát leszavazták, helyét Ronald Venetiaan vette át, aki már egyszer betöltötte az elnöki posztot Wijdenbosch előtt. Volt bennünk egy kis félelem, hogy visszavonja elődjének rendeleteit, de szerencsére ez nem történt meg. Wim Udenhout nagy­ követ, aki időközben a Cl Program elnökévé lépett elő, szoros együttműködésben dolgozott az új elnökkel. Közösen találkoz­ tunk vele még november folyamán, és biztosított minket a re­ zervátum fennmaradásáról. Úgy tűnik, minden rendben megy tovább. Érdemes összegezni a Közép-Suriname-i Természeti Rezer­ vátum kialakításának történetét. Az első megbeszélések 1998 januárjában zajlottak és a rezervátumi státust már ki is hir­ dették az év júliusában. A Világörökség cím átadására 2000ben került sor, ugyanakkor az alapítvány is elindulhatott út­ jára 8 millió dollár alaptőkével.

A suriname-i kezdeményezés kitűnően illusztrálja a természetvédelem három stációját. Az első egy önálló, védett terület létreho­ zása. Napjainkban komoly erőfeszítések folynak a biológiailag mi­ nél

változatosabb

rezervátumok

kijelölésére,

elsősorban

a

szárazföldön és a sekélytengerekben, habár a védelem elméletileg kiterjeszthető a nyílt tengerre és a mély óceáni aljzatra is. A rezer­ vátumok a természetvédelem napirendi pontjaiban igen fontos helyet foglalnak el, de nagyon gyakran már csak utóvédharcra em­ lékeztet a szerepük. Ha kis kitérjedésűek, általában nagyon érzé­ kenyek az emberi aktivitásra és az invazív organizmusok felbuk­ kanására. Még a szigorúan védettek helyzete is többnyire egy emberóceán közepén lévő szigetre hasonlít. Mivel a legközelebbi természetes élőhelyek is általában elég messze vannak tőle, néme­ lyik faj menthetetlenül kipusztul még a legjobb szándék mellett is.

Minél kisebb a rezervátum, annál nagyobb a kihalás veszélye. En­ nélfogva második lépésben, a meglévő rezervátumok területét kell 234

A MEGOLDÁS

megnövelni, igen szilárdan megalapozott védelmi programok ke­ retében, hiszen helyenként a határokon kívül eső vidékeken ko­ moly rehabilitációs munkákat kell elvégezni.

A harmadik lépcsőfok, aminek szép példáját láttuk a suriname-i projektben megvalósulni, mikor széles folyosókkal kötjük össze a létező nemzeti parkokat és rezervátumokat, ezzel biztosítva, hogy természetes módon szűnjön meg az elszigeteltségük. Az efféle pro­ jektekben igen hathatós segítséget nyújthatnak a civil szervezetek.

Egy valódi vadonrezervátum az örökkévalóságig őrzi teljes fló­ ráját és faunáját. Menedéket nyújt a régió nagy testű, őshonos ra­ gadozóinak, farkasoknak, jaguároknak és hárpiáknak. Néhány esetben a vadonrezervátum akár az egész kontinenst is átszelhe­ ti. Efféle nagyszabású céljai vannak a Vadvidék Projektnek (Wild­ lands Project) és más hasonló civil kezdeményezéseknek. Ekkora nagyságrendű munkák sikeréhez már a tudomány, a pénzügyi tá­ mogatás és a politikai konszenzus eggyel magasabb szintjére van szükség. Sokkal kifinomultabb, igényesebb regionális területke­ zelési rendszert kell felépíteni, amiben nélkülözhetetlen eszköz­ zé válik a térinformatika (GIS) is. A szakmailag magas szinten megalapozott eljárással pontosan ki lehet jelölni az élőhelyek ki­ terjedésének, egyes fajok elterjedésének határait, és ezután olyan térképen lehet megjeleníteni, ami egyéb információkat is tartal­ maz a helyi topográfiáról, hidrológiáról, településekről, mezőgaz­ daságról, iparról és közlekedési útvonalakról. Ezáltal a politikai tárgyalásokig is el lehet juttatni a rezervátumok létesítését, bele­ értve az ökológiai folyosókat is.

Az ilyen megaprojektek nem csupán a ködös elme utópisztikus víziói. Ezek lesznek a jövő nemzedékeinek természetvédelmi cél­ jai. A nyugati féltekén lehetséges lenne egy olyan folyosóhálózat kiépítése, amely a maradványterületek közti űrt áthidaló szaka­ szokkal elvezethetne Alaszkától egészen Bolíviáig. A Vadvidék Projekt javasolt tervei alapján ki lehetne építeni egy folyosót a 235

AZ ÉLET JÖVŐJE

Yukontól a Yellowstone Nemzeti Parkig. Egy másik folyosóval, név szerint a Sky-sziget Vadvidék Hálózattal, össze lehet kötni az új­ mexikói, arizonai felföldeket az észak-mexikóiakkal. A harmadik az Appalachia Korridor lenne, ami többé-kevésbé összefüggő er­ dőséget foglal magába Pennsylvaniától Kentucky keleti feléig. Az Egyesült Állomokban és a világ számos országában eljött a folyo­ sók kialakításának utolsó órája. Ha most nem cselekszünk, a le­ hetőségek kapuja hamarosan bezárul.

A nagyléptékű természetvédelem álomképe ott a legcsábítóbb, a koncessziók és egyezmények sikere pedig ott a legígéretesebb, ahol a nagy kiterjedésű természeti tájakhoz viszonylag alacsony létszámú emberi populáció társul. Suriname területe körülbelül megegyezik New York államéval, de népessége csak 425 ezer lé­ lek (1997-ben), akiknek 90%-a a tengerparton él, és ezeknek is fele a fővárosban, Paramaribóban vagy a környékén. A nemzetkö­ zi kereskedem szemszögéből nézve a koncessziók és egyéb támo­ gatások azonnali, hosszú távú gazdasági előnyökkel kecsegtetik a célországokat. A természetvédelem globális és lokális nyereségé­ ről nem is beszélve. Hasonló számítási eredmények jönnek ki bár­ hol másutt is, de a körülmények sokkal kellemetlenebbek lehet­ nek. A túlnépesedett országokban könyörtelen harc folyik a még üres területekért, ennek pedig komoly árfelhajtó hatása van, s ezért a civil szervezetek dolga lényegesen nehezebb, amikor megpró­ bálnak vetélkedni a magántőkével. De találékonysággal, lele­ ménnyel hozzá lehet jutni a támogatáshoz. Természeti tájak meg­ szerzésének legegyszerűbb módja, ha a tulajdonos azt mint ajándékot adja át, mert birtokát a jövőben is érintetlen rezervá­ tumnak szeretné tudni. Ebben a módszerben a The Nature Conservancy jár az élen, talán nem túlzás, ha az ő neve mellé tűz­ zük ki „A világ legképzettebb, nem kormányzati természetvédel­ mi rezervátum menedzsere” címet.

Igen gyümölcsöző tapasztalatokra tettem szert a TNC-nél 1968236

A MEGOLDÁS

ban, mikor egy kutatócsoport fiatal tagjaként az akkor még viszony­ lag új keletű szervezetnek dolgoztam. Akkoriban zajlott a floridai Keys-szigetsor közepén fekvő Lignumvitae-sziget (Guajakfa-sziget) felvásárlási akciója. Ez a kis sziget az egész USA legidősebb nyu­ gat-indiai erdejének otthona, sőt ahogy később kiderült, egész Nyugat-Indiában sem találni párját. A Lignumvitae Key magántulajdon­ ban volt és éppen eladni készültek. Felbukkanása az ingatlanpiacon jó példája annak, hogy az amerikaiak földbirtokvagyonra épülő gazdagságát milyen sikeresen tudta a TNC kiaknázni. A 34 millió amerikainak, aki a magánföldek egymilliárd acre-ját - 410 millió ha - birtokolta 1978-ban, csupán 5%-a vagyis az USA teljes népes­ ségének 1%-a mondhatta magáénak a fenti terület háromnegyed­ ét. Nincs okunk feltételezni, hogy a vagyonkoncentráció mértéke kicsit is hígult volna azóta. Ennélfogva a tehetősebb amerikaiak földterületi adásvételében igen nagy kereskedelmi potenciál rejtő­ zik, kiváltképp a nagybirtokok esetében.

A The Nature Conservancy legfrissebb és legnagyszerűbb vételi akciója 2000 novemberében történt Palmyrán az Egyesült Államok egyik csendes-óceáni birtokán. A két atoll az Egyenlítő környéki nedves zónában fekszik, és közülük az egyik azzal büszkélkedhet, hogy a történelmi időkben egyszer sem népesítette be az ember. A 280 ha-nyi földdarab és a további 6150 ha-nyira tehető érintetlen korallzátony teljes értékét a megegyező felek kölcsönös elégedett­ ségére 37 millió dollárban állapították meg.

Nagyjából egy időben ezzel, a TNC segítségével sikerült felvá­ sárolni a Cuatro Ciégas (Négy Mocsár) egy részét a mexikói Chi­ huahua sivatagban. A térség egészen különleges sivatagi tavairól és más vizes élőhelyeiről híres, és köszönhetően a szélsőséges elszigeteltségének flórája, gerinctelen-, hüllő- és halfaunája egye­ dülálló.

Más szervezetek is éltek a megnyíló lehetőségekkel. A Conven­ tion International (CI) Gordon Moore adományának - aki iránt az 237

AZ ÉLET JÖVŐJE

Intel társalapítója és a CI irányítótestületének tagja - segítségével, a közelmúltban vásárolt meg egy nagy kiterjedésű földsávot.

Pantanal egy óriási méretű vizes élőhely a brazil, bolíviai és para­ guayi hármas határ közelében, a hasonló jellegű trópusi biotópok közt a legnagyobb a világon. Efféle lehetőségek széles skálája ta­ lálható Latin-Amerika földjén, ahol az USA-hoz hasonlóan a föl­ dek tetemes részét a népesség viszonylag kis hányada birtokolja.

A rezervátumok kialakítása azon nyomban könnyebb lesz, mikor a piaci viszonyok miatt a földek birtoklása kedvezőtlenné válik.

Pantanalban a jövedelmek fő forrását hosszú ideig kizárólag a marhatenyésztés jelentette, amit elsősorban az áradásmentes ki­ emelkedések felszínén műveltek. De a telepek haszna hirtelen zuhanni kezdett, mikor a vetélkedés növekedésével a brazil felvá­ sárlópiacokhoz és kereskedelmi központokhoz közelebb eső ranchok előnyösebb pozíciókhoz jutottak. Ez a föld, mint rezer­ vátum most sokkal nagyobb jövedelmet termel. A CI már most lényegesen több pénzt termel ki az ökoturizmusból, mint a kör­ nyező, összehasonlítható méretű birtokok az állattenyésztésből.

Costa Ricában, ahol a föld ára meglehetősen alacsony, a termé­ szeti rezervátumok egészen hétköznapi képződménnyé váltak az esőerdőkben és más élőhelyeken is. Alapítóik elsősorban civil szer­ vezetek és vállalkozók, akik meglátták az üzleti lehetőséget az ökoturizmus robbanásszerű terjedésében.

A civil szervezetek, melyek a magánszektor természetvédelmi fővezetékének szerepét játsszák, számos tulajdonságukban eltér­ nek a kormányzati intézményektől. Sokkal inkább célorientáltak, mint a hatósági szervek, kevésbé mereven bürokratikusak, könynyebben vonhatók felelősségre nem fizetett igazgató testületeiken (governing boards) keresztül és olyan személyzettel dolgoznak, melynek eredetiségét, kvalitását kisebb időközönként lehet elbí­ rálni. Stílusukat tekintve alkalmazkodók és kitekintők. Gyakorta használják ugyanazt a kommunikációs nyelvet, mint a nagyválla­ 238

A MEGOLDÁS

latok. Egy-egy ilyen földvásárlási kampány során az NGO-k alapo­ san elemzik az érintett felek, vagyis az őslakók, kormányzati tiszt­ viselők, a pénzügyi támogatók, a potenciális turisták és piacra ke­ rülő

termékek

fogyasztóinak

érdekeit.

Partnerségi

viszonyt

építenek fel a helybéli természetvédelmi NGO-kkal, a falusi önkormányzatokkal és a humanitárius szervezetekkel. A partneri kapcsolatokat a projektek anyagi ellátásának emelésére és a ter­ mészetvédelmi etika megszilárdítására használják. A leghatéko­ nyabban működő kapcsolatrendszerek az alábbi résztvevők közt különféle kombinációkban épültek ki. Egyik oldalon a Világbank a Global Environmental Facility és az ENSZ, míg a másik oldalon a Conservation International, az IUCN - World Conservation Union, a WWF-US és a nemzetközi World Wide Fund for Nature (WWF) csoportosul. A világméretű NGO-k, eltérően számos nagy részvénytársaságtól, lehetőség szerint távol maradnak a helyi po­ litikai eseményektől és ideológiáktól. Megpróbálnak kizárólag arra a tevékenységre fókuszálni, ami életre hívta őket, vagyis a bioló­ giai diverzitás megőrzésére.

A globális NGO-k működését különösen elősegítik a bolygó biodiverzitásának zömét hordozó fejlődő országokban tapasztal­ ható körülmények. Ezeknek az államoknak életbevágóan nagy szükségük van a gazdasági segítségnyújtásra. Következésképp a természetvédelemben elért fejlesztések minden partner számára kifizetődők és kielégítően eredményesek lehetnek. A gazdag ipari országok kormányzatait egyféle fásultság gyötri, így az NGO-knak kell a mozgalom élére állniuk, különben az állampolgárok közö­ nyösek maradnak a távoli tájak faunája és flórája iránt. S mivel általában így áll a helyzet, a fejlődő országok vajmi kevés ösztön­ zést kapnak arra, hogy szűkös forrásaikat a természeti környezet megóvására fordítsák, akármilyen értékes is az valójában.

Mégis a kormányoknak előbb-utóbb át kell vállalniuk az NGO-k befektetői tevékenységét. Friss kutatások kimutatták, hogy legalább 239

AZ ÉLET JÖVŐJE

28 milliárd dollárra van szükség ahhoz, hogy pólustól pólusig a Föld minden egyes ökoszisztémájából legalább egy-egy jelképes mintát fenn tudjunk tartani. Megközelítőleg hasonló összegre lenne szük­ ség a biodiverzitás szempontjából leggazdagabb részek, elsősorban a trópusok fajszintű védelméhez. Másfelől a Conservation Interna­ tional által közzétett (A természet megmentése konferencia, 2000) becslések szerint mintegy négymilliárd dollárból meg lehetne oldani a már védetté nyilvánított kétmillió km2-nyi trópusi erdőség hosszú távú menedzselését, legalábbis papíron. Ebbe beletartozik a biodi­ verzitás és az őslakosok megtartása, valamint újabb kétmillió km2 felvásárlása és kezelése. Ha sikerülne véghez vinni ezt az egyszeri beruházást, az Egyenlítő menti zónában létrejöhetne egy összefüg­ gő zöld övezet, ami a biodiverzitás java részét magába foglalná, az összes látványos nagy testű állattal, jaguárral, gorillával együtt.

Bármennyire is az érdeklődés középpontjában vannak, sokkal nehezebb problémát jelentenek a földfelszín 2%-át borító forró­ pontok, ahol a világ állat- és növényfajainak több mint fele él. Ál­ talában már erősen összezsugorodott területekről van szó, s rá­ adásul számos esetben a növekvő emberi népesség gyűrűjébe szorultak. Felvásárlásuk, fenntartásuk igen költséges lenne. Kö­ rülbelül 24 milliárd dollár szükséges a már védetté nyilvánított 800 000 km2 irányításához, de az összeg elegendő lenne újabb 400 000 km2 védetté nyilvánításához és szakszerű kezeléséhez is.

Egyezményekkel, koncessziókkal és a rezervátumok kíméletes használatával a beruházás csábító ajánlat lehet a területeket bir­ tokló országok számára.

A trópusi vadon és a legfontosabb szárazföldi, sekélytengeri for­ rópontok, melyek a Föld állat- és növényfajainak 70%-ának nyúj­ tanak menedéket, egy egyszeri, harmincmilliárd dolláros befekte­ téssel megmenthetők lennének. Első pillantásra óriási összegnek tűnik, de tartsuk szem előtt, hogy ez még mindig csak egy ezrelé­ ke a világ teljes nemzeti össztermékének. Más megvilágításba he­ 240

A MEGOLDÁS

lyezve úgy is fogalmazhatunk, hogy ez csupán egy ezreléke an­ nak az összegnek, aminek kitermeléséhez a bioszféra ingyen szol­ gáltatja az alapot.

Egészen mostanáig (2000-ig) évente csupán kb. hatmilliárd dol­ lár került be a természetvédelembe a kormányzati és magánforrá­ sokból. Nincs látható jele annak, hogy a civil szervezetek lényege­ sen meg tudnák emelni a legnagyobb biodiverzitású veszélyeztetett területeknek juttatható tőkebefektetést. Az NGO-k közvetlen sze repe ennélfogva inkább tűzoltás jellegű: a problémák körülhatá­ rolása, a stratégia kidolgozása, és lokális akciók levezénylése, fel ­ téve, hogy megfelelő forrásokat tudnak felsorakoztatni.

Nem kevés kormányzati támogatást lehet felszabadítani azzal, ha végre beszüntetnék azokat a bizarr juttatási formákat, melyek­ kel egyes ipari vállalatokat támogatnak, de kiutalásuk szükségte­ len, és mind a társadalom egészére, mind a természeti környezet­ re káros hatással vannak. Az óceáni halászat szembetűnő példa erre. A világtermelés értéke százmilliárd dollár, de az értékesítési összeg csak nyolcvanmilliárd. A különbözetet természetesen kor­ mányzati támogatásból fedezik. Ebben a kibillent egyensúlyi álla­ potban a fogyasztók érdekei túlsúlyosak a halrajokéval szemben.

A támogatás az egyik oka annak, hogy az óceáni halászat manap­ ság a fenntartható szint alatt működik. A legértékesebb fajok kö­ zül néhány, például a közönséges és a foltos tőkehal a kihalás szé­ lén áll a kereskedelmi igények miatt. Nem csoda, hogy a kizárólag rájuk támaszkodó cégek csődbe mentek vagy áttértek más fajok­ ra. Az állattenyésztés és bányászat szintén részesül ebből a gro­ teszk támogatási formából. Németországban a szénbányák kor mányzati támogatása már akkora mértékű, hogy megérné inkább bezárni a tárnákat, és a munkásokat hazaküldeni a teljes fizeté­ sük kiutalása mellett.

Norman Myers és Jennifer Kent az Oxfordi Egyetemen 1998ban megjelentetett egy gazdasági elemzést. Eszerint világszerte 241

AZ ÉLET JÖVŐJE

évi 390-520 milliárd dollárra rúg a mezőgazdaságnak nyújtott tá­ mogatás, 110 milliárdot pumpálnak a fosszilis tüzelőanyagokba és a nukleáris energiába, végül 220 milliárdot kap a vízügy. Kom­ binálva az összes létező támogatási formát 2 billió dollárt kapunk, aminek nagy része ártalmas mind a gazdaságra, mind a kormány­ zatokra nézve. Egy átlag amerikai évente kétezer dollárt fizet ki különféle támogatásokban, miközben meg van győződve róla, hogy országa a szabad piaci verseny őshazája. Egy másik számottevő, bár lényegesen nehezebben mérhető kiadás a természeti környe­ zetet sújtja, a féktelen kiaknázás és fogyasztás terhét cipeli.

Környezetünk globális védelméhez a gazdasági politikán túl­ mutató kormányszintű egyezményekre van szükség. A Montreali Jegyzőkönyv várhatóan véget fog vetni a kloro-fluorokarbonok, közismert nevükön a freonok (CFC-k) kibocsátásának, melyek elvékonyították a légkör felső rétegében képződő ózonpajzsot. Ha sikerülne teljes egészében végrehajtani a Kiotói Jegyzőkönyvben foglaltakat, némiképp lelassulna a szén-dioxid és más üvegház­ hatást okozó gázok emissziója, és talán nem gyorsulna fel annyira a földi klíma felmelegedése. Sajnos, mikor ezeket a sorokat írom 2001-ben, a bolygó éghajlata legalább akkora veszélyben forog, mint az óriáspanda.

A biodiverzitás védelmét kitűző nemzetközi szerződések aligalig ismertek a nagyközönség előtt. A CITES (Convention on Inter­ national Trade in Endangered Species of Wild Fauna and Flora) megtiltja a ritka fajok élő egyedeinek vagy bármilyen testrészei­ nek határokon átnyúló kereskedelmét. A lista több száz tételből áll, kezdve a ritka kaktuszoktól és papagájoktól az elefántagyarig és a tigriscsontokig. 1973-as kihirdetése óta a CITES sikerrel csök­ kentette a ritka fajok vadászatát, de még napjainkban is messze van a tökéletességtől. Az 1983 óta működő CMS (Convention on Migratory Species) védi a veszélyeztetett vándorló állatokat, köz­

242

A MEGOLDÁS

tűk a szibériai darut, és az európai denevéreket, mivel vándorlá­ suk közben gyakran lépik át a nemzeti határokat.

A legátütőbb sikerű és legismertebbé vált nemzetközi egyez­ mény az Earth Summit nevű találkozó alkalmából 1992-ben, Rio de Janeiróban megkötött Biológiai Diverzitás Konvenció. A 178 nemzet által ratifikált egyezmény felszólítja a résztvevő államo­ kat élőviláguk országos felmérésére, nemzeti parkok és rezervá­ tumok létrehozására, a veszélyeztetett fajok védelmére.

A kormányzatok egyezménykötő befolyása révén vitatott hovatartozású területek átminősülhetnek nemzetközi békeparkokká.

Ahogy a kardokból ekevasat lehet kovácsolni, úgy lehet a csata­ mezőket is természeti rezervátummá változtatni. Egy ilyen akció­ ra keresve sem találhatnánk megfelelőbb terepet, mint a két Korea közt húzódó demilitarizált zónát (DMZ). Mióta 1953-ban aláírták a koreai háború végét jelentő tűzszüneti megállapodást, a DMZ a senki földje. A közel 4 km széles és 150 km hosszú, szalagszerű földsávról mindenkit kilakoltattak. Lényegében pénzügyi kiadá­ sok nélkül, ingyen válhatna a jövőbeli egyesített Korea legnagyobb és élővilágában leggazdagabb természeti menedékhelyévé. Fél évszázada már, hogy hullámzó dombjain háborítatlanul nőnek az erdők. Észlelték már a leopárd egyértelmű jeleit, és valószínűleg tigris is előfordul errefelé. A nemzeti park ötletét először a koreai származású amerikai Ke Csüng Kim vetette fel, és nyomban tá­ mogatóra talált a DMZ Fórumban, mely kifejezetten a védett terü­ let kialakítása miatt jött létre.

Minden egyes ország természetvédelmi etikájának ereje lemér­ hető azon, milyen bölcsességgel és hatékonysággal működteti a biológiai sokszínűség megőrzéséhez szükséges jogi intézményeit.

Vitán felül állíthatjuk, hogy az Egyesült Államok történelmében a Veszélyeztetett Fajok Törvénye (ESA) a legfontosobb természetvé­ delemhez kapcsolódó jogi határozat. 1973-as megszavazásakor 39012 arányban fogadta el a Képviselőház és 92-0 arányban a szená­ 243

AZ ÉLET JÖVŐJE

tus. A törvényt a maga nemében egyedülálló módon Nixon elnök személyesen írta alá. Minden állat- és növényfaj, melynek fennma­ radása kockázatossá vált, felkerülhet a listára. A korábbi törvény­ kezés csupán a védett gerinceseket, puhatestűeket és rákokat érin­ tette. Az ESA-rendelkezés hatására a tennessee-i kasvirág, a Szent Rafael kaktusz a Palo Verde-i kéklepke és egy amerikai temetőbogárfaj sorakozott fel a floridai puma, és az aranyarcú poszáta mel­ lé, mint az amerikai nép örökbefogadott gyermekei. A későbbiek­ ben a madarak, emlősök és egyéb gerincesek körében előfordultak olyan esetek, mikor nem az egész fajt, hanem egyes alfajokat vagy helyi változatokat helyeztek a törvény hatálya alá - egyelőre a ge­ rinctelen állatok és a növények változatait ez a „kedvezmény” nem érinti. Végül sikerült elérni, hogy ne csak veszélyeztetett státusú fajok és alfajok kerülhessenek a listára, hanem az ún. fenyegetett kategóriában lévők is - ezek idővel valószínűleg át fognak csúszni a veszélyeztetett kategóriába.

Hatályba lépése óta a Veszélyeztetett Fajok Törvényét csodáiéi az egekig emelték, kritikusai lerántották a sárba, így a Kongresszus­ nak számos esetben módosítania kellett azt. A legnagyobb változ­ tatás az 1982-ben bevezetett Élőhelyvédelmi Terv volt. Ez a módo­ sítás a földbirtokosoknak elnézte a védett növény- és állatfajok „véletlen károsítását”, vagyis nem szándékos pusztítását, amennyi­ ben az az engedélyezett üzleti tevékenységük során történt és ha vállalták az érintett fajok rehabilitációját. Élve a lehetőséggel, az Nemzetközi Papíripari Társaság a vörössapkás harkály ügyében vitába szállt az USA belügyi irodájával, az ESA irányítójával. A déli területek közismert madara a nagy termetű fenyőfák mértéktelen kivágása miatt került a veszélyeztetett fajok listájára, mivel fészke­ lőhelyének kiválasztásában meglehetősen válogatós. A papíripari cég egyetértett abban, hogy működési területén létesít egy rezer­ vátumot és elősegíti a harkály fészkelését, de cserében engedélyt

244

A MEGOLDÁS

kért olyan erdők kiaknázásához, ahol a madár megint csak a faki­ termelés szenvedő alanya lenne.

Hatásának kiismerése végett a Veszélyeztetett Fajok Törvényét éveken keresztül monitorozták. Ahogy a konzervációbiológusok előre megjósolták, a felmérés eléggé vegyes eredményeket hozott.

Egyfelől drámai sikerei voltak, az amerikai aligátor, a szürke bál­ na, a kopasz sas, a vándorsólyom és a barna pelikán keleti popu­ lációja elégséges növekedést mutatott ahhoz, hogy lekerülhessen a veszélyeztetett fajok listájáról vagy legalább javasolják a levéte­ lét. Másfelől viszont például a barna partifecske és a marylandi fullánkhal tovább sodródott a kihalás felé. Az Egyesült Államok Halászati és Vadászati Felügyelőségének legutóbbi, 1995-ös érté­ kelése szerint a listára került fajok populációinak kevesebb mint 10%-a gyarapodott, míg 40%-a egyértelműen csökkent. A fennma­ radó 50% helyzete stabil vagy ismeretlen.

Azok a kritikusok, akik szeretnék a törvény hatóerejét kissé meggyengíteni, előszeretettel bélyegzik meg, mint alapvetően el­ hibázott ötletet. Az efféle emberek a kórházak intenzív osztályait is bezáratnák, mert többen halnak meg bennük, mint ahányan tökéletesen egészségesen távoznak onnan. Azt gondolom, többre jutunk, ha Amerika természeti rezervátumait felelőségteljes figye­ lemmel kezeljük, ahogy az intenzív osztályok esetében ez már rutinszerűen folyik.

Némely kritikus még azt a feltételezést is megengedi magának, hogy az országnak nem éri meg a fajok védelmével foglalkozni, mert alkalmazása meggátolja Amerika gazdasági fejlődését. Sem­ mi sem állhat messzebb az igazságtól. A legrosszabb esetben is a Veszélyeztetett Fajok Törvénye csak módosítani képes a fejlődési irányokat. Sőt nem egy esetben megemeli az ingatlanok értékét, ha mellette rekreációs lehetőségeket teremtenek. Vajon hová fek­ tetnének be szívesebben az ingatlanfejlesztő vagy könnyűipari cégek, egy fenyőerdő közepébe vagy egy fűrésztelep mellé? Kü­ 245

AZ ÉLET JÖVŐJE

lönben is igazi ritkaságnak számít, hogy egy beruházást efféle in­ dokkal állítsanak le. 1987 és 1992 között az amerikai szövetségi kormány 98 237 fejlesztési tervet bírált el. Ezek közül csupán 55öt kellett leállítani a Veszélyeztetett Fajok Törvényére hivatkozva.

A viszonylag gyenge eredmény egyik oka az, hogy a veszélyezte­ tett fajok általában a földrajzilag jól körülhatárolható forrópontok környékén koncentrálódnak, mint például a hawaii esőerdőkben vagy a Wales-tó melléki homokdűnék közt Florida szívében. Na­ gyon kevés található Amerika mezőgazdasági övezeteiben, ahon­ nan legtöbbször az ESA-ellenesek tábora hallatja hangját.

Reményem szerint egyszer azonban beköszönt a nap, mikor politikai vezetőik helyett az emberek fogják saját etikájukat és vágyaikat megfogalmazni. Ne felejtsük el, végül is ők adják a ha­ talmat a kormánynak és a civil szervezeteknek, így ők is vehetik el tőlük. Képesek lesznek eldönteni, vajon több vagy kevesebb rezervátumra van-e szükség és vajon megmenthető-e még egy ki­ halásra ítélt faj vagy hagyjuk elmenni. Ez az, ami miatt személy szerint nagyon ígéretesnek tartom a természetvédelem érdekeit szolgáló civil szervezetek bámulatos gyarapodását. Az emberek kezdeményezőképessége egyre céltudatosabb és erősebb, legyen szó egy helyi ártéri erdőről, benne egyetlen veszélyeztetett béka­ fajjal a sűrű mélyben vagy a trópusi esőerdőkről köttetendő nem­ zetközi szerződésekről.

Ma már az a gondolat sem minősül ködös álmodozásnak, hogy a természetvédelem tárgya a közoktatás szerves részévé váljon, az óvodától kezdve egészen a felsőoktatásig. Az oktatás lehet az egyetlen eszköz, amivel a tudományról le tudjuk mosni a ráta­ padt előítéleteket.

Megkockáztatva politikai elfogulatlanságom látszatának elvesz­ tését, hadd ei leljek itt szót a tüntető csoportok mellett, akik fel­ piszkált darazsak módjára szoktak rajzani a Világkereskedelmi Szervezet, a Világbank és a Világgazdasági Fórum konferenciái 246

A MEGOLDÁS

környékén. Ők azok, akik a silány gyorséttermek ellen tiltakoz­ nak és akik eltorlaszolják a fakitermelő utakat. A részvényesek és a cégvezetők rendre nekik szegezik a kérdést: kik vagytok ti, és voltaképpen mit akartok? A válasz egészen egyszerű. Azokról az emberekről beszélünk, akik úgy érzik, hogy az arc nélküli hata­ lom nem engedi őket helyet foglalni a tárgyalóasztalok mellett, így a fejük fölött, beleegyezésük nélkül születnek meg az életüket drámai módon befolyásoló döntések. Meggyőződésük szerint a nagy részvénytársaságok elnökségi testületei a kormányzatok fő­ szereplőinek alig leplezett támogatását élvezve erőltetik a világgazdaság folytonos növekedését, és lényegében az egész ipari vi­ lág parancsosztó vezérei akarnak lenni. Úgy képesek uralkodni a kereskedelem birodalmában, mint a vének tanácsa. A tüntetők pedig azt kiabálják nekik: mi is itt vagyunk, ne csak magatokkal foglalkozzatok!

A demonstráló csoportok akciói tulajdonképpen a természeti gazdaság vészjelei, de azt is mondhatnánk, hogy az élővilág im­ munreakciói, amelyek ébren tartják időnként lankadó figyelmün­ ket. Egy Julia (Butterfly) Hill nevű fiatal nő 1997 és 1999 között két évet töltött 60 méter magasságban egy kaliforniai mamutfenyő ko­ ronáján. Nem volt őrült, csak meg szerette volna akadályozni a fa kivágását és a környező erdő kitermelését. A véleményét fejezte ki az egész beruházásról, és talán kicsit meg akarta változtatni a tu­ lajdonosok szemléletét is. Álláspontja elég egyszerű volt: erkölcsi okok miatt elítélte az óriási matuzsálem kivágását, még ha nem is rendelkezhetett valaki más tulajdona felett. Mondanom se kell, el­ veszítette a harcot. Annyit bírt kikényszeríteni a Pacific Lumber MAXXAM vállalattól, hogy azt az egy fát, és körülötte még három­ hektárnyi erdőt egy időre békén hagyták. De Amerikában és a vi­ lág egy részén legalább ismertté vált a faóriás neve (Luna), Julia Hill és a kitermelő cég is, amely fenntartások nélkül folytatta a fa­ vágást az épségben hagyott törperezervátum körül.

247

AZ ÉLET JÖVŐJE

Elismerem, számos tüntető csoportot joggal illetnek a vandaliz­ mus vádjával. Sok esetben csőcselék rohamosztaga támadja meg a rendőrséget, gyújtogatok bukkannak fel az építkezéseken, má­ sok pedig fémtüskéket szórnak ki a vágáshoz megjelölt fák közé.

Mindezek a köztörvényes bűnök kategóriájába tartoznak. A tün­ tetők többségének számlájára azonban legfeljebb a hangos kiabá­ lást lehet írni, mikor teknősjelmezbe öltözve tábláikkal feltűnnek a színen. Én azt gondolom, figyelnünk kell rájuk. Bölcsességük mélyebb, mint amennyi kántálásuk mögül kihallik, és inkább ők lépjenek a lábunkra, mint némely hatalomvággyal teli ügynök.

Magukra és a problémára tudják irányítani a botrányokra éhes média figyelmét, így nem hagyják ellankadni a nagyközönség fi­ gyelmét sem. S ha ideológiájuk baloldali töltetű (az USA-ban - A

ford.), hát legyen az. Fiatalos energiáik terápiás szolgálatot tehet­ nek az emberi cinizmus felszámolásában.

Az új évszázad központi kérdése az lesz, miképp emeljük meg világszerte a szegények életszínvonalát, miközben a Föld élővilá­ gát - amennyire csak lehetséges - megóvjuk. Mind a szegénység, mind a pusztuló biológiai sokszínűség a fejlődő országokban kon­ centrálódik. A 800 milliónyi nyomorgó embernek, akinek sem el­ sősegély, sem tiszta víz, sem megfelelő élelem nem adatott meg, még kevesebb esélye lesz a felemelkedésre egy letarolt, elpusztí­ tott vidéken. A földéhes népek, amelyeknek már nincs hova elme­ nekülni, akkora nyomást fejtenek ki a természet még állva maradt tartópilléreire, hogy azok talpon maradási esélyei a kritikus érték közelébe jutottak.

Utazásaim során számtalan ember gondolatait hallgattam meg és vetettem össze saját érveimmel. Remélem, az olvasót is sikerült meggyőznöm arról, hogy a probléma megoldható, hiszen létez­ nek az ehhez szükséges eszközök. Aki uralkodik ezen eszközök felett, a saját boldogulásán kívül számtalan más célt is meg kell valósítania velük. Ne feledjük azonban, hogy sikerünket vagy bu­ 248

A MEGOLDÁS

kásunkat kizárólag etikai döntésünk fogja megszabni, és ennek ismeretében fog pálcát törni felettünk az utánunk következő nem­ zedék. Őszintén hiszek benne, hogy sikerül bölcs döntést hoz­ nunk. Egy civilizáció, amely istenképet tudott alkotni magának és hozzákezdett a világűr benépesítéséhez, meg fogja találni az utat, hogy miképp őrizze meg szülőbolygója épségét a rajta menedéket találó élővilággal együtt.

249

Jegyzetek

Prológus 16 A vörös juhar (Acer rubrum) elszaporodásáról az USA keleti felé­ nek erdeiben: Marc D. Abrams, BioScience 48 (5): 355-364 (1998).

18 A talajlakó organizmusok nagy sűrűségét bemutató adatokat kö­ zöltek például: Peter M. Groffman Trends in Ecology & Evolution 12 (8): 301-302 (1997) és Peter M. Groffman and Patrick J. Bohlen BioScience 49 (2):139-148 (1999).

19 Peter Alden a massachusettsi Concordból, az Új-Anglia Biodiverzi­ tás Nap szervezője összesítette 1904 felmért növény, állat és gomba listáját egy nem publikált jelentésben. A World’s First 1000+ Speci­ es Biodiversity Day (1998) elérhető Aldennél, de megtalálható saját archívumaim közt is a Kongresszusi Könyvtárban.

19 Henry David Thoreau legutóbb megjelentetett munkái: Faith in a Seed: The dispersion of Seeds and Other Late Natural History Writings (Washington, D. C.: Shearwater Books, Island Press, 1993), Wild Fruits: Thoreau’s Rediscovered Last Maniscript (New York: W.W. Norton, 2000), mindkettő Bradley P. Dean szerkesztésében.

20

Hálás vagyok Stefan Cover ötletéért, ami szerint Thoreau hangya­ háborúja egy rabszolgalázadás lehetett, minden bizonnyal a vörös­ barna Formica subintegra részéről a nagyobb testű, fekete Formica subsericea ellen. Mindkét faj megtalálható a Walden-tónál.

21

Thoreau tudományos meglátásait, kiváltképp az erdei közösségek szukcessziója terén, Michael Berger elemezte: Annals of Science 251

AZ ÉLET JÖVŐJE

53: 381-397 (1996). Véleménye szerint, ha Thoreau magasabb kort érhetett volna meg, neves természettudós és úttörő ökológus válha­ tott volna belőle.

22 George Santayana filozófus határozta meg az életet, mint vég nél­ küli küszködést.

22

A világ biblikus felfogása, mint egy tejjel-mézzel folyó kert képe, Aldo Leopoldnál tűnik fel: A Sand County Almanac, and Sketches Here and There (New York: Oxford Univ. Press, 1949).

Első fejezet 27

28

29

30 31

32 32

33

A McMurdo-szárazvölgyek élővilágát John C. Priscu írta le: BioScience 49 (12): 959 (1999); Ross A. Virgini és Diana H. Wall ugyanott; 973-983, valamint Diana M. McKnight és munkatársai és mts.et al. ugyanott 985-995. Köszönettel tartozom Diana Wallnak szóbeli információért a Szárazvölgyekben nemrégiben megtalált atkákról és ugróvillásokról.

Az antarktiszi tengerjégben és környékén végzett kutatásokról töb­ ben is beszámolnak. Kathryn S. Brown: Science276: 353-354 (1997); Alison Mitchell: Nature 387: 125 (1997); James B. McClintock és Bill J. Baker: American Scientist 86 (3): 254-263 (1998).

A hőkedvelő mikrobákról, melyek elviselik a forrásközeli hőmérsék­ letet, valamint egyéb extremofilekről lásd Michael T. Madigan és Barry L. Marrs: Scientific American 276 (4): 82-87 (1997 április).

A Challenger-mélységben végzett kutatásokról Richard Monastersky írt jelentést. Science News 153 (24): 379 (1998).

A szélsőségesen sugárzástűrő Deinococcus radiodurans bemutatá­ sához lásd Patrick Huyghe: The Science 38 (4): 16-19 (1998. júl.— aug.).

A pária baktériumok kutatásáról Will Hively ír: Discover 18: 76-85 (1997. május).

A föld mélyében található SLIME-okról lásd James K. Fredrickson és Tullis C. Onstott: Scientific American 275 (4): 68-73 (1996. októ­ ber), W. S. Fyte: Science 273:448 (1996), valamint Richard A. Kerr: Science 276: 703-704 (1997).

A marsi élet kutatása. Kathy A. Svitil: Discover 18: 86-88 (1997 má­ jus), Richard A. Kerr: Science 277: 764-764 (1997), Michael H. Carr 252

JEGYZETEK

et al.: Nature 391: 363-365 (1998), Robert T. Pappalardo, James W. Head és Ronald Greeley: Scientific American 281 (4): 54-63 (1999 október), Christopher F. Chiba: Nature 403: 381-382 (2000). Hálá­ san köszönöm Matthew J. Holman információit a Mars belső hőjé­ ről és az F. Sohl-T. Spohn-féle modellről.

34 A Vosztok-tó élővilága. Warwick F. Vincent: Science 286:2094-2095, és Frank D. Carsey & Joan C. Horvath: Scientific American 281 (4): 62 (1999. október).

34 A Movile-barlang elszigetelt flórája és faunája. E. Skindrud, Science News 149:405 (1996). A Villa Luz-barlang, Charles Petit: U. S. News & World Report 124 (5): 59-60 (1998. február 9.).

37 A Gaia-elmélettel kapcsolatos néhány felvetés tudományos értéke­ lését Jim Harris és Tóm Wakeford végezte el: Trends in Ecology & Evolution 11 (8): 315-316 (1996), valamint David M. Wilkinson is értekezett róla: ugyanott 14 (7): 256-257 (1999). Az elmélettel kap­ csolatos további kutatásokról a Caia Circular számol be. James Love­ lock, aki a hipotézist először felvetette, gondolatait a Gaia című könyvében mutatta be.

38 A rendszertani osztályozásról, valamint a fajok evolúciós eredeté­ ről részletes leírás származik Edward O. Wilsontól: The Diversity of Life (Cambridge, MA: Belknap Press of Harvard Univ. Press, 1992).

41 A szupergyakoriságú óceáni Prochlorococcus baktériumról lásd Sallie W. Chisholm et al.: Nature 334: 340-343 (1998), valamint Conrad W. Mullineaux, Science 283: 801-802 (1999).

41 A nyílt óceán szabad szemmel láthatatlan organizmusai és sötét anyaga. Farooq Azam: Science 280: 694-696 (1998).

42 A gombák változatos világát Robert M. May: Nature 352: 475-476 (1991) és Gilbert Chin: Science 289: 833 (2000) mutatta be.

43 Homáron élő Cycliophora törzs. Simon Conway Morris: Nature 378: 661-662 (1195), valamint Peter Finch és Reinhardt M. Kristensen: Nature 378: 711-714 (1995).

44 A gerinctelenek törzsét és jellemvonásaikat kellő alapossággal írja R. C. Brusca és G. J. Brusca: Invertebrates (Sunderland, MA: Sineauer Associates, 1990).

45 Susan Milus tesz jelentést az USA és Kanada virágos növényeinek folytatódó feltárásáról: Science News 155 (1): 8-10 (1999).

45 A kétéltűek sokszínűségéről lásd; James Hanken: Trends in Ecology & Evolution 14 (1): 7-8 (1999).

45 Új emlősfajok felfedezése; Bruce D. Patterson: Biodiversity Letters 253

AZ ÉLET JÖVŐJE

2 (3): 79-86 (1994), valamint Virginia Morrell: Science 273: 1491 (1996).

46 Russell A. Mittermeier szóban számolt be új majom- és főemlősfa­ jok felfedezéséről.

46 A szaola és más nagy testű vietnami emlősök; Alan Rabinowitz: Natural History 106 (3): 14-18 (1997. április), John Whitfield: Nature 396: 410 (1998), Daniel Drollette: The Sciences 40 (1): 16-19 (2000. január-február).

46 A madárfajok számáról és újabbak felfedezéséről Trevor Price ír: Trends in Ecology & Evolution 11 (8): 314-315 (1996).

48 A New York-i Botanikus Kert csapata által a brazíliai Bahía állam­ ban felfedezett fák száma; James Brooke: New York Times, Környe­ zetvédelmi Rovat (1993. március 30.). A kutatott lepkékről, G. Lamas, R. K. Robbins és D. J. Harvey: Publicaciones del Museo de História Natural, Universidad Nációnál Mayor de San Marcos (Ser. A: Zoologia) 40: 1-19 (1991).

48 Az egyetlen új-zélandi fán felmért liánok és epifiton növények szá­ máról lásd, K. J. M. Dickinson, A. F. Mark és B. Dawkins: Journal of Biogeography 20: 687-705 (1993).

49 A szájban élő baktériumokról lásd Jane Ellen Stevens: BioScience 46 (5): 314-317 (1996).

Második fejezet 50

A XX. és XXI. század eseményeiről bemutatott elképzeléseim alap­ jául saját korábbi eszmefuttatásom szolgált, Foreign Policy 119: 3435 (2000. nyár).

51 Az emberi hatások „ökológia lábnyom” mértékegységét W. E. Rees és M. Wackernagel találta fel. Lásd, AnnMari Jansson et al.: Investing in Natural Capital: The ecological economics approach to sustainability (Washington, Island Press, 1994), és az M. Wackernagellel folytatott személyes beszélgetés frissítette fel. Lásd még, M. Wackernagel et al.: Living Planet Report 2000, 10-12 (Gland, Switzerland: WWF 2000).

51 A képzeletbeli közgazdász és ökológus vitájához igen sok helyről gyűjtöttem anyagot. Living Planet Report (1998 és 1999 WWF), a New Economist Foundation (London), World Conservation Moni­ toring Center (Cambridge, England), World Resources 2000-2001: People and Ecosystems-The Fraying Web of Life a World Resources 254

JEGYZETEK

Intitute, az ENSZ és a Világbank közös programja (Oxford: Elsevier Science, 2000; Washington D. C.: Wolrd Resources Institute 2000, összefoglaló elérhető: www.elsevier.com/locate/worldresources).

53 Az emberi népesség növekedéséről a legfontosabb források; J. E. Cohen: How many people can the Earth support? (New York, W. W. Norton, 1995), L. S. Ashford és J. A. NobelPopulation Policy: Consensus and Challanges, Consequenses (Saginaw Valley State Univ.) 2 (2): 25-35 (1996), L. R. Brown, G. Gardner és B. Halweil, Beyond Malthus: Sixteen Dimensions o the Population Problem (Worldwatch Paper 143, Worldwatch Institue 1998) és Global Environmental Outlook 2000 (London, Earthscan Publications, 1999). A 2050-re kivetített előrejelzések forrása részben; World Population Prospects: The 1998 Revision, Volume 1: Comprehensive Tables (New York, United Nations Publications, Sales No. E19.XII.9, 1999) 63 Az adatok azokról az országokról, ahol a 15 évesnél fiatalabb né­ pesség aránya meghaladja a 40%-ot a The New York Times 1999 World Almanacból származnak.

64 A világ gabonatermelésével eltartható indiaiak és amerikaiak szá­ máról L. R. Brown et al. készített becslést: Sixteen Dimensions of the Population Problem (Worldwatch Paper 143).

65 A 17 milliárdnyi ember eltarthatóságát szintetikus élelmiszerekkel, mint abszolút maximumot John M. Gowdy és Carl N. McDaniel számolta ki: Ecological Economics (Journal of the International Society for Ecological Economics, Amsterdam, the Netherlands) 15 (3): 181-192 (1995).

65 Ian Crawford részletezte az I. és II. típusú civilizáció kialakulásá­ nak lehetőségét a világűrben: Scientific American 283 (1): 38-43 (2000. július).

65 Kína vízkészleteivel és mezőgazdasági potenciáljával elsősorban a MEDEA Special Study foglalkozott, „China Agriculture: Cultivated Land Area, Grain Projections and Implications” az Egyesült Álla­ mok hírszerző szolgálatainak égisze alatt. Kína vízkészleteire vo­ natkozó egyéb információkat Sandra Postel írásából vettem: Pillar of Sand: Can the Irrigation Miracle last? (New York: W. W. Norton, 1999). Ezúton köszönöm meg a MEDEA jelentés szerzőjének, Michael B. McElroynak a segítségségét.

255

AZ ÉLET JÖVŐJE

Harmadik fejezet 74

Az Élő Bolygó Index A WWF a New Economics Foundation és a Wolrd Conservation Monitoring Centre tette közzé a Living Planet Report (1998-2000) című jelentésében (Gland, Switzerland, WWF).

A természeti környezetre vonatkozó megállapításait hasonló célú kortárs írások is alátámasztották. Közülük kiemelkedik a World Re­ sources Institute, az ENSZ Fejlesztési és Környezetvédelmi Program­ ja, valamint a Világbank által közösen megjelentetett WorldResources 2000-2001: People and Ecosystems - The Fraying Web of Life (Ox­ ford: Elsevier Science, 2000; Washington, D. C.: World Resources Institute, 2000, összefoglalás elérhető a www.elsevier.com/locate/ worldresources honlapon).

75 A hawaii flóra és fauna történelmét rengeteg forrásból állítottam össze: Edward O. Wilson: The Diversity of Life (Cambridge, MA: Belknap Press of Harvard Univ. Press, 1992), Elizabeth Royte: Na tional Geographic 188 (39): 4-37 (1995. szeptember), Lucius G. Eldredge és Scott E. Miller: Bishop Museum Occassional Papers (Ho­ nolulu) 48: 3-22 (1997), Stuart L. Pimm, Michael P. Moulton és Lenora J. Justice: Philosophical Transactions of the Royal Society of London (Ser. B: Biological Sciences) 344 (1307): 27-33 (1994), L. G. Eldredge és S. E. Miller: Bishop Museum Occassional Papers (Ho­ nolulu) 55: 3-15 (1998), Warren L. Wagner et al. ua. 60:1-58 (1999), végül George W. Staples et al.: ua. 65: 1-35 (2000).

84 A konzervációbiológia új keletű tudományterületét alaposan rész­ letezte Richard B. Primack: A Primer of Conservation Biology, 2. kiadás (Sunderland, MA: Sinauer Associates, 2000). Számtalan fo­ lyóirat foglakozik ezzel a területtel, de mindközül a legkiemelke­ dőbb talán a Conservation Biology (Blackwell Science, Boston, MA) az International Society of Conservation Biology kiadványa.

85 A fokozottan veszélyeztetett Vancouver-mormota esetéről a WWF Kanada támogatását élvező Marmot Recovery Foundation (Vancou­ ver, British Columbia, www.marmots.org) ad számot. Köszönettel tartozom Andrew A. Bryantnek, a fajt leginkább ismerő ökológus­ nak, a mormoták jelenlegi helyzetét bemutató részletes ismerteté­ sért.

87 Hawaii és a Társaság-szigetek fakúszó csigáinak pusztulásának elem­ zését több helyen is megtalálhatjuk; IUCN Gerinctelenek Vörös Köny­ ve (1983), vagy részletesebben James Murray et al.: Pacific Science 256

JEGYZETEK

42 (3-4): 150-153 (1988) és Nancy B. Benton et al.: America Least Wanted (Arlington, VA: The Nature Conservancy, 1996). Bryan C. Clarke-nak és Werner Lohernek hálásan köszönöm a sok kiegészí­ tő információt a mooreai Partulina csigák sorsáról.

89 A békák és más kétéltűek számának csökkenéséről Jeff E. Houlahan készített elemző munkát: Nature 404: 752-725 (2000). E meghatá­ rozó jelentéshez 30 európai és észak-amerikai ország 200 biológu­ sa szolgáltatott kimerítő részletességű adatállományt. Vele párhu­ zamosan, a hüllők hasonló jellegű megfogyatkozását J. Whitfield Gibbons et al. tárta fel: BioScience 50 (8): 653-666 (2000).

90 A beltenyésztettségnek a fajok kipusztulásában játszott szerepéről a prérityúk példáját kiemelve Ronald L. Westemeier et al. írt: Science 282:1695-1698 (1998), a Glanville tarkalepke esetében Ilik Saccheri et al.: Nature 392: 491-494 (1998) és a gepárdról T. M. Caro és M. Karen Laurenson: Science 263: 485-486 (1994).

93 A Schaus fecskefarkú pillangó vad populációinak összeomlását az Andrew hurrikán pusztítása következtében Michael J. Bean tárta fel: Wings (Xerces Society, Portland OR) 17 (2): 12-15 (1993).

93 A Centinela-hegységben bekövetkezett katasztrófát, amely során az 1980-as években az ecuadori növényvilág jelentős része kipusztult, korábbi könyvemben mutattam be: The Diversity of Life (Cambrid­ ge, MA: Belknap Press of Harvard Univ. Press, 1992).

93 Az Egyesült Államok édesvízi kagylófaunájának csökkenését Wil­ liam Stolzenburg taglalta: Nature Conservancy, 17-23 (1992. novem­ ber-december). James D. Williams dokumentálta az alabamai Black Warrior és Tombigbee folyók szabályozásának és elgátolásának rom­ boló hatású következményeit 30 helyben élő fajra nézve: Bulletin of the Alabama Museum of Natural History 13: 1-10 (1992).

93 Reed F. Noss és Robert L. Peters részletezi az élőhelyek, elsősorban az erdőségek eltűnését főképp az Egyesült Államok területén, de a világ néhány más pontjáról származó adatok tükrében is: Endange­ red Ecosystems: A Status Report of America’s Vanishing Habitat and Wildlife (Washington, D. C., Defenders of Wildlife, 1995). Továbbá Robert L. Peters és Reed F. Noss: Defenders, 16-27 (1995. ősz), vé­ gül Reed F. Noss, Edward T. LaRoe III és J. Michael Scott, Endange­ red Ecosystems of the United States: A Preliminary Assessment of Loss and Degradation (Washington, D. C: US Department of the Interior, National Biological Service, 1995).

94 Az észak-amerikai nemzeti parkokban megfigyelt emlőscsökkenést 257

AZ ÉLET JÖVŐJE

William D. Newmark mutatta be: Conservation Biology 9 (3): 512526 (1995).

96 A világ trópusi esőerdeinek helyzetét, különös tekintettel Amazóniára, számos írás elemezte; Living Planet Report 1998 (Gland, Switzerland, WWF), William F. Laurance et al.: Ecology 79 (6): 20322040 (1998), William F. Laurance: Natural History 107 (6): 34-51 (1998. július-augusztus), Nick Brown: Trends in Ecology and Evolution 13 (1): 41 (1998), Emil Salim és Ola Ullsten: Our Forests, Our Future (Report of the World Commission on Forest and Sus­ tainable Development) (Cambridge, UK: Cambridge Univ. Press, 1999), Claude Gascon, G. Bruce Williamson és Gustavo A. B. da Fonseca: Science288:1356-1358 (2000),Bernice Wuethrich: Science 289: 35-37 (2000) végül William F. Laurance et al.: Science 291: 438-439 (2001). Ezúton köszönöm meg Claude Gascon, Richard A. Houghton, Norman Myers és Marc Steininger segítségét, amellyel további információkhoz jutottam - beleértve a legfrissebb adatokat is - a trópusi erdőkitermelésekről.

97 Elsőként Norman Myers határolta körül a globális forrópontokat, azokat az élőhelyeket és régiókat, ahol nagyszámú endemikus és gyakorta veszélyeztetett faj tömörül: The Environmentalist 8 (3): 187-208 (1988, valamint ua. 10 (4): 243-256 (1990). Később a rend­ szert Russel A. Mittermeier, Norman Myers et al. fejlesztette tovább: Hotspots: Earth’s Biologically Richest and Most Endangered terrestrial Ecoregions (Mexico City: CEMEX, Conservation Inter­ national, 1999). Lásd még Norman Myers et al. legújabb összegzé­ sét: Nature 403: 853-858 (2000).

104 A globális felmelegedés témakörében lásd a következő írásokat.

Walter V. Reid és Mark C. Trexler: Drowning the National Heritage: Climate Change and U. S. Coastal Biodiversity (Washington, D. C.: World Resources Institute, 1991), Robert L. Peters és Thomas E. Lovejoy, szerk.: Global Warming and Biological Diversity (New Haven: Yale Univ. Press, 1992), E. O Wilson: The Diversity of Life (Cambridge, MA: Belknap Press of Harvard Univ. Press, 1992), Christopher B. Field et al.: Confronting Climate Change in California: Ecological Impacts on the Golden State (Cambridge, MA: Union of Concerned Scientists Publications, 1999), Richard Monastersky: Science News 156 (9): 136-138 (1999). A Kormányközi Klímaválto­ zás Fórum (IPCC) 2001. évi eredményeit Richard A. Kerr mutatja be: Science 291: 566 (2001). Áttekintettem az IPCC I. és II. csoport­ 258

JEGYZETEK

jának jelentéseit és köszönettel tartozom James J. McCarthynak, amiért átolvasta az IPCC-k jóslatairól írt rövid összefoglalómat.

107 Az invazív fajok jellegéről és tulajdonságairól, kiváltképp az Egye­ sült Államokban, kiváló cikkek és ismeretterjesztő könyvek egész sorozata jelent meg. Ehhez a könyvhöz a következő forrásokból merítettem; David Pimental et al.: BioScience 50 (1): 53-65 (2000), Walter E. Parham: Harmful Non-indigenous Species in the United States (Washington, D. C.: Office of Technology Assessmenet, Congress of the United States, 1993), Corinna Gilfillan et al.: Exotic Pests (Washington, D. C.: National Audobon Society, 1994), Stuart Pimm: The Sciences 34 (3): 16-19 (1994. május-június), Bruce A. Stein és Stephanie R. Flack: America’s Least Wanted (Arlington, VA: The Nature Conservancy, 1996), Donald R. Strong és Robert W. Pemberton: Science288:1969-1970 (2000), Bill N. McKnight, szerk.: Biological Pollution: The Control and Impact of the Invasive Exotic Species (Indianapolis: Indian Academy of Sciences, 1993), David Simberloff, Don C. Schmitz és Tom C. Brown, szerk.: Strangers in Paradise: Impact and Management of Nonindigenous Species in Flo­ rida (Washington, D. C.: Island Press, 1997), végül Chris Bright: Life Out of Bounds: Bioinvasion in a Borderless World (New York: W. W. Norton, 1998). Az európai seregélynek az USA-ba való bete­ lepítéséről Anthony C. Janetos adott összefoglalást: Consequences (Saginaw Valley State Univ., University Center, MI) 3 (1): 17-26 (1997).

Negyedik fejezet 117 A szumátrai orrszarvú jelenlegi helyzetéről lásd; Ronald M. Nowak: Walker’s Mammals of the World, II, 5. kiadás (Baltimore, MD: Johns Hopkins Univ. Press, 1991), valamint Mark Cherrington: The Sciences 38 (1): 15-17 (1998. január-február). A kérdés részletes megvitatá­ sáért köszönettel tartozom még a következő kutatóknak: William Conway, Alan Rabinowitz, Edward Maruska, Terri Roth és Thomas Foose.

122 A kaliforniai kondor nagy visszatéréséről Joanna Behrens és John Brooks írt hiteles krónikát: Endangered Species Bulletin 25 (3): 8-9 ( 2000) .

123 A mauritius-i vércse „feltámadását” David Quammen mutatta be részleteiben: The Song of the Dodo: Island Biogeography in an Age 259

AZ ÉLET JÖVŐJE

128

129

130

131

132

133

136

of Extinctions (New York: Scribner, 1996). Genetikai vonatkozásait Jim J. Groombridge taglalta: Nature 403: 616 (2000).

A tibeti antilop csökkenésére számos természetvédelmi szervezet felhívta a figyelmet, legalaposabb leírásával Marion Lloyd szolgált: Boston Globe 1. old. (2000. március 15.). A fehér abalone kagyló számának fogyatkozását Mia J. Tegner, Lawrence V. Basch és Paul K. Dayton cikkében olvashatjuk: Trends in Ecology & Evolution 11 (7): 278-280 (1996).

A világ fokozottan veszélyeztetett fafajairól a World Conservation Monitoring Centre készített felmérést, a jelentést Nigel Williams neve alatt tették közzé: Science 280: 1426 (1998). A Juan Fernández-szigeten élők helyzetéről lásd Tod F. Stuessy et al.: Rare, Threatened and Endangered Flora of Asia and the Pacific Rim (Monograph Series No. 16), szerkesztette Ching-I. Peng és Porter P. Lowry II. (Tajvan: Academia Sinica, 1998), 243-257.

A Hawaii-on élő poouli gyapjasmadárról ír Stuart L. Pimm, Michael P. Moulton és Lenora J. Justice: Philosophical Transactions of the Royal Society of London (Ser. B: Biological Sciences) 344 (1307): 17-33 (1994).

Christopher John Humphries és Clemency Thorne Fisher tekintette át az őshonos ausztrál emlősfajok drámai megfogyatkozását: Philosophical Transactions of the Royal Society of London (Ser. B: Biological Sciences) 344 (1307): 3-9 (1994), valamint lásd még, Timothy F. Flannery: Science283:182-183 (1999). Az IUCN 1996-os Veszélyeztetett Állatok Vörös Listája teljes képet nyújt a veszélyez­ tetett fajokról Jonathan Baillie és Brian Groombridge szerkesztésé­ ben (Gland, Switzerland: IUCN Species Survival Commission, 1996).

A madagaszkári állatvilágot bemutató számtalan cikk és könyv kö­ zül talán a legátfogóbbat és legalaposabbat Peter Tyson állította össze: The Eighth Continent: Life, Death and Discovery in the Lost World of Madagascar (New York: William Morrow, 2000).

Az új-zélandi madarak, köztük kiváltképp a moák kipusztulásáról meghatározó elszámolást nyújt Atholl Anderson: Prodigious Birds: Moas and Moa-hunting in Prehistoric New Zealand (New York: Cambridge Univ. Press, 1989), Alan Cooper et al.: Trends in Ecology and Evolution 8 (12): 433-437 (1993), Jared Diamond: Science 287: 2170-2171 (2000), valamint R. N. Holdaway és C. Jacomb: Science 287: 2250-2254 (2000).

Storrs L. Olson és Helen F. James dokumentálta a polinéz madárvi­ 260

JEGYZETEK

lág megfogyatkozását az újonnan felfedezett fosszilis fajokat bemu­ tató, úttörő jellegű munkájukban: Ornithological Monographs 45 és 46.: 88. (Washington D. C.: American Ornithologists' Union, 1991).

A témáról általános összefoglalót írt Tom Dye és David W. Steadman: American Scientist 78: 207-215 (1990), valamint Stuart L. Pimm, Michael P. Moulton és Lenora J. Justice: Philosophical Transactions of the Royal Society of London (Ser. B: Biological Sciences) 344 (1307): 27-33 (1994).

137 A tömeges kihalásoknál megfigyelt szűrési koncepció kifejlesztését lásd Stuart L. Pimm et al.: ua, valamint Andrew Balmford: Trends in Ecology & Evolution 11 (5): 193-196 (1996).

138 A középső és felső paleolitikum állatvilágának kiaknázásáról a Föld­ közi-tenger térségében Mary C. Steiner et al. végzett elemzést: Science 283: 190-194 (1999). Az európai neolitikumban lezajlott népességvándorlásról, valamint a földművelés elterjedéséről Luigi Luca Cavalli-Sforza írt: Genetikai átjáró (HVG könyvek, Budapest, 2002).

141 Egyes fajok kihalási rátájáról és földtörténeti értelemben vett élet­ hosszáról számos szerző értekezett már, ehhez lásd; Edward O. Wilson és Frances M. Peter szerkesztésében: BioDiversity (Washing­ ton, D. C.: National Academy Press, 1988), valamint Edward O. Wilson: The Diversity of Life (Cambridge, MA.: Belknap Press of Harvard Univ. Press, 1992).

141 A kihalási ráta kiszámításának különféle módszereit többen, több­ féleképp mutatták be; Georgina M. Mace és Russel Lande: Conser­ vation Biology 5 (2): 148-157 (1991), Edward O. Wilson: The Diversity of Life (Cambridge, MA.: Belknap Press of Harvard Univ.

Press, 1992), valamint számos cikket találunk a Philosophical Transactions of the Royal Society (Ser. B: Biological Sciences) 344 (1307) (1994) számában, melyet újravizsgálva John H. Lawton és Robert M. May később szerkesztett össze egy monográfiába: Extinction Rates (New York: Oxford Univ. Press, 1995).

261

AZ ÉLET JÖVŐJE

Ötödik fejezet 145 A királyharkályról Alexander Wilson művének 20. oldalán olvas­ hatunk: American Ornithology; or the Natural History of the Birds of the United States (Philadelphia: Bradford and Inskeep, 18081814], Roger Tory leírása szolgáltatott adatokat a faj elterjedéséhez az 1930-as évekből: A Field Guide to the Birds (Boston: Houghton Mufflin, 1934). Ennek későbbi kiadásaiban nyomon követhetjük a megfogyatkozást egészen a végső kihalásig. Alkalmi megfigyelé­ sek és bejelentések később is történtek a királyharkály jelenlété­ ről, de ezeket egyszer sem lehetett egyértelműen hitelesíteni. Egyik jelentés 2000-ből származik New Orleans közeléből, a megfigyelő képzett madarász volt, és a leírás kellőképpen részletesnek hatott, de sajnos a megismételt kiszállások nem hoztak eredményt (Bos­ ton Globe, p. 2, 2000. november 11.).

147 Robert Costanza, valamint tizenkét másik tudós és közgazdász be­ csülte fel a világ ökoszisztémáinak gazdasági értékét: Nature 387: 253-260 (1997).

148 Huszonkét szakértő összefoglalásában olvashatunk egy általános áttekintést az ökoszisztémák által nyújtott forrásokról Gretchen C. Daily szerkesztésében: Nature’s Services: Societal Dependence on Natural Ecosystems (Washington, D. C.: Island Press, 1997).

150 A Catskill-hegység erdeinek gazdasági értékéről, Atlanta elpusztí­ tott fáinak pótlásáról, valamint a csapadék felszíni lefutásárának hatásáról Peter H. Raven könyvében olvashatunk: Teaming with Life: Investing in Science to Understand and Use America’s Living Capital (Washington D. C.: Az Elnöki Tudományos és Technikai Tanács­ adó Bizottság [PCAST], Biodiverzitás és Ökoszisztéma Csoport, 1999). A becsléseket az American Forests nevű civil szervezet vé­ gezte el a Natural Resource Conservation Service által kidolgozott képletek, mutatók felhasználásával.

151 A biodiverzitás, az ökoszisztéma-stabilitás és -produktivitás kulcs­ pontjait a következők tekintették át; David Tilman: Ecology 80 (5): 1455-1474 (1999) és Nature 405: 208-211 (2000), Kevin S. McCann: Nature405: 228-233 (2000), Jocelyn Kaiser: Science 289:1282-1283 (2000), valamint F. Stuart Chapin III et al.: Nature 405: 234-242 (2000). A matematikai elméletekről Michael Loreau írt: Proceedings of the National Academy of Sciences, USA 95 109: 5632-5636 (1998), továbbá Felix Schlápfer, Bernhard Schmid és Irmi Seidl: Oikos 84 262

JEGYZETEK

(2): 346-352 (1999). Robert G. Wetzel készített elemzést a mikro­ organizmusok diverzitásának az édesvizekben betöltött szerepéről: Archív für Hydrobiologie: Special Issues: Ergebnisse dér Limnologie 54: 19-32 (1999). Számtalan példa felhasználásával Clive G. Jones, John H. Lawton és Moshe Shachak építette fel az ökoszisztéma­ mérnök organizmusok koncepcióját: Oikos 69 (3): 373-386 (1994).

157 Colin W. Clark készítette el a kékbálna gazdásági elemzését: Jour­ nal of Political Economy 81 (4): 950-961 (1973). Ezen és egyéb tisz­ tán gazdasági értékelések gyengeségét David Ehrenfeld tárta fel: Beginning Again: People and Nature in the New Millennium (New York: Oxford Univ. Press, 1993).

158 Az alig valamivel több mint száz élelmiszernövényről írt elszámo­ lást Robert és Christine Prescott-Alien: Conservation Biology 4 (4): 365-374 (199 0). A becslést a FAO információi alapján végezték el és 146 ország adatain alapszik.

158 A lehetséges új gabonanövényekről lásd; E. 0. Wilson: The Diversity of Life (Cambridge, MA.: Belknap Press of Harvard Univ. Press, 1992).

158 Az ismert gabonafélék új törzsvonalairól és génjeiről lásd; Erich Hoyt: Conserving the Wild Relatives pf Crops (Gland, Switzerland: World Conservation Organization, International Board for Plant Genetic Resources, valamint WWF, 1988).

159 A gabonanövények géntechnológiai módosítása, kiemelkedő fon­ tossága és ellentmondásos megítélése miatt rövid idő alatt tetemes mennyiségű szakirodalmi vitát hozott felszínre. A rövidke össze­ foglalómhoz használt források a következők voltak. 1. A géntech­ nológia potenciális hasznáról; Charles C. Mann és Dennis Normile: Science 283: 310-316 (1999), Mary Lou Guerinot: Science 287: 241, 243 (2000), Elisabeth Pennisi: Science288:2304-2307 (2000), Anne Simon Moffat: Science 290: 253-254 (2000), Michelle Marvier: American Scientist 89:160-167 (2001), J. Madeleine Nash és Simon Robinson: Time 156 (5): 38-46 (2000. július 31). 2. A kockázatról és ellentmondásokról; Dean D. Metcalf et al.: Critical Reviews and Food Science and Nutrition 36 (S): S168-86 (1996), Issue Paper, Council for Agricultural Science and Technology No. 12 (1999), 8., Joy Bergelson, Colin B. Purrington és Gale Wichmann: Nature 395: 25 (1998), Tanja H. Schuler et al.: Trends in Biotechnology 17: 210— 216 (1999), News and Editorial Stuff: Science 286: 2243 (1999), Dennis Avery: World Link, 8-9. (1999 július/augusztus), Adrian Murdoch: interjú Chad Hollidayjel: World Link, 36-39. (1999. no263

AZ ÉLET JÖVŐJE

vember-december), Norman C. Ellstrand, Honor C. Prenctice és James F. Hancock: Annnlal Review of Ecology and Systematics 30: 539-563 (1999), Jill Rubin: Masspirg (Massachusetts Public Inte­ rest Research Group) 18 (3): 4-5 (2000), Klaus M. Leisinger: Foreign Policy 119: 113-122. (2000. nyár), Miguel A. Altieri: Foreign Policy 119: 123-131. (2000. nyár), Rosie S. Hails: Trends in Ecology & Evolution 15 (1): 14-18 (2000), A. R. Watkinson et al.: Science 289: 1554-1557 (2000). 3. Az egyezményekről, szerződésekről és a sza­ bályozásról; Royal Society of London, az USA Tudományos Akadé­ miája, a Brazil Tudományos Akadémia, a Chilei Tudományos Aka­ démia, az Indiai Tudományos Akadémia, a Mexikói Tudományos Akadémia, a Third World Academy of Sciences: Transgenic Plants and World Agriculture (Washington, D. C.: National Academy Press, 2000), Cyril Kormos és Layla Hughes: Regulating Genetically Modified Organism: Striking a Balance Between Progress and Safety (Washington, D. C.: Center for Applied Biodiversity Science, Con­ servation International, 2000), Colin Macilwain: Nature 404: 693 (2000), Richard J. Mahoney: Science 288:615 (2000), Tim Beardsley: Scientific American 282 (4): 42-43 (2000. április). Köszönettel tar­ tozom Thomas E. Niksonnak és Jerry J. Hjelle-nek Monsatóból az őszinte hangvételű beszélgetésért, amivel bemutatták vállalatuk ter­ veit és feltárták a transzgenikus növények és állatok előnyeit, hátrá­ nyait egyaránt.

163 Az örökzöld forradalom kifejezést elsőként M. S. Swaminathan in­ diai agrártudós használta az 1990-es évek közepén. Lásd: Sus­ tainable Agriculture: Towards an Evergreen Revolution (Delhi, In­ dia: Konark Pvt, Ltd., 1996).

164 Douglas J. Futuyama végzett egy becslést arról, hogy a vadon élő fajok mennyiben járulnak hozzá napjaink gyógyszeriparához és mekkora lehet ebből következő piaci értékük: Science 267: 41-42 (1995). Ugyanebben a témában lásd még E. O. Wilson: TheDiversity of Life (Cambridge, MA: Belknap Press of Harvard Univ. Press, 1992), Peter H. Raven et al.: Teaming with Life (Washington, D. C.: The President’s Committee on Science and Technology, 1999) és Colin Macilwair Nature 392: 535-540 (1998).

167 A ciklosporn, egy gombában felfedezett immungátló ágens szerke­ zetéről és biokémiai szerepéről többen is szolgáltak leírással; Chris­ topher T. Walsh, Lyanne D. Zydowsky és Frank D. McKeon: The Journal of Biological Chemistry 267 (19): 13 115-13 118 (1992. jú264

JEGYZETEK

lius 5.), valamint Stuart L. Schreiber és Gerald R. Crabtree: Immunology Today 13 (4): 136-142 (1992), és The Harvey Lectures, ser. 91, 99-114 (1997).

167 A nyílméregbékából származó és fájdalomcsillapító hatású epibatidin felfedezéséről többen is számot adtak, David Bradley: Science 261:1117 (1993), Charles W. Myers és John W. Daly: Science 262: 1193 (1993) és kiváltképp Mark J. Plotkin: Medicine Quest: In Search of Nature's Healing Secrets (New York: Viking Penguin, 2000).

170 Robert Cook foglalta össze a borneói Calophyllumról és belőle szár­ mazó AIDS-gátló (+)-kalanolidról ismeretes tényeket: Arnold Arboretum of Harvard University, Harvard University Gazette, 1, 4 (1996. november). Egy fejlettebb kutatási stádiumban az anyag antiHIV hatását a Sarawak MediChem Pharmaceuticals, Inc. tesztelte.

172 James L. Castner, Stephen L. Timme és James A. Duke írt a hagyo­ mányos gyógyászatban használt növényekről: A Field Guide to Medicinal and Useful Plants of the Upper Amazon (Gainesville, FL: Feline Press, 1998).

173 Az esőerdőből kinyerhető gyógyhatású anyagokról lásd Michael J. Balick és Robert Mendelson: Conservation Biology 6 (1): 128-130 (1992).

174 William B. Hull fejtette ki a Cetus Corporation és a Yellowstone Nemzeti Park szerepét a polimeráz láncreakció (PCR) kifejlesztésé­ ben: Biodiversity Consultative Group on Biological Diversity) 8 (1): 1-2 (1998). Számos egyéb szerzőtől gyűjtöttem adatot a biopros­ pecting munkákról; Leslie Robets: Science 256: 1142-1143 (1992), Andrew Polack: New York Times, P. CIO (1992. március 5.), Ricardo Bonalume Neto és David Dickson: Nature 400: 302 (1999), Hunter Jackson, NPS Pharmaceuticals, személyes közlés (1993. május 27.), végül Daniel H. Janzen, személyes közlés, melyet az INBio-Merck engedélyével frissítettem.

Hatodik fejezet 177 Korábban kifejtettem kétségeimet azzal kapcsolatban, hogy egy ökoszisztéma teljes mértékben felépíthető lenne a mikroorganiz­ musoktól kezdve a magasabb rendű állatokig: Consilience: The Unity of Knowledge (New York: Knopf, 1998).

177 A környezetvédelmi etika egy igen kiterjedt tárgykör, melyet sajná­ latos módon csak egy szűk tudóskör művel és más tudósok, illetve 265

AZ ÉLET JÖVŐJE

a széles nagyközönség általában figyelmen kívül hagyja. Az alábbi­ akban olvasmányos művek listája található. Aldo Leopold: A Sand County Almanach, and Sketchs Here and There (New York: Oxford Univ. Press, 1949), valamint For the Health of the Land (Washing­ ton, D. C.: Island Press/Shearwater Books, 1999), Holmes Rolston III: Philosophy Gone Wild: Essays in Environmental Ethics (Buffalo, NY: Prometheus Books, 1986), Bill McKibben: The End of Nature (New York: Random House, 1989), Steven C. Rockefeller és John C. Elder szerk.: Spirit and Nature: Why the Environment is a Religious Issue (Boston, MA: Beacon Press, 1992), David R. Brower és Steve Chappie: Let the Mountains Talk, Let the Rivers Run: A Call to Those Who Would Save the Earth (San Francisco: HarperCollins, 1995), Theodore Roszak, Mary E. Gomes és Allen D. Kanner: Ecopsychology: Restoring the Earth, Healing the Mind (San Francisco: Sierra Club Books, 1995), Philip Shabecoff: A New Name for Peace: Inter­ national Environmentalism, Sustainbale Development and Democ­ racy (Hanover, NH: Univ. Press of New England, 1996), Stephen R. Kellert: Kinship to Mastery: Biophilia in Human Evolution and De­ velopment (Washington, D. C.: Island Press, 1997), Daniel C. Maguire és Larry L. Rasmussen szerk.: Ethics for a Small Planet: New Horizons on Population, Consumption, and Ecology (Albany, NY: State Univ. of New York Press, 1998), Thomas Berry: The Great Work: Our Way into the Future (New York: Bell Tower, 1990), James Eggert: Song of the Meadowlark: Exploring Values for a Sustainable Future (Berkeley, CA: Ten Speed Press, 1999), Martin Gorke: Artensterben: Von dér ökologischen Theorie zum Eigenwert der Natur (Stuttgart, Németország: Klett-Cotta, 1999). Meg kell említe­ ni még egy magas színvonalú szakmai folyóiratot, az Environmental Ethicset, melynek kiadója a Center for Environmental Philosophy és a University of North Texas, Denton, Texas.

181 A halhatatlanságba való befektetés kifejezést Kenneth Smallnak tu­ lajdonítom: Politics and the Life Sciences 16 (2): 183-192 (1997).

181 A Sziklás-hegységben található turistaösvények információs táblái szövegének átalakulását Holmes Rolston III írta le: Garden 11 (4): 2-4, 31-32 (1987. július-augusztus).

182 A biofília kifejezést és magát az elméletet Biophilia című könyvem­ ben vezettem be (Cambridge, NA: Harvard Univ. Press, 1984). Az elképzelést számos szerző terjesztette ki, köztük például Stephen R. Kellert és Edward 0. Wilson szerk.: The Biophilia Hypothesis 266

JEGYZETEK

(Washington D. C.: Island Press/Shearwater Books, 1993), valamint Stephen R. Kellert: Kinship to Mastery (Washington, D. C.: Island Press, 1997).

183 Jay Appleton [The Experience of Landscape, New York Wiley, 1975) és mások adataira, koncepcióira épült Gordon H. Orians alapgon­ dolata az emberi faj örökletes környezeti igényeiről: J. S. Lockard szerk.: The Evolution of Human Social Behavior (New York: Elsevier, 1980). A teóriát többen fejlesztették tovább; Orians és Judith H. Heerwagen; in J. Barkow, Léda Cosmides és John Tooby szerk.: The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of Culture (New York: Oxford Univ. Press, 1992), Heerwagen és Orians in S. R. Kellert és E. 0. Wilson: The Biophilia Hypothesis (Washing­ ton D. C.: Island Press/Shearwater Books, 1993), végül Gordon H. Orions: Bulletin of the Ecological Society of America 79 (1): 15-28 (1998).

185 A hetvenévnyi élettartam képét Howard Frumkintól kölcsönöztem azért, hogy a Homo történetét mérni tudjam: American Journal of Preventive Medicine 20 (3): 234-240 (2001).

186 A biofília és az élőhely-preferencia gyermekkori kifejlődésének rész­ leteit lásd Roger S. Ulrich; in S. R. Kellert és E. O. Wilson: The Biophilia Hypothesis (Washington D. C.: Island Press/Shearwater Books, 1993), valamint Peter H. Kahn: Developmental Review 17 (1): 1-61 (1997) és The Human Relationship widh Nature Develop­ ment and Culture (Cambridge: MIT Press, 1999).

188 A gyermekkori búvóhelyekről lásd David T. Sobel: Children’s Special Places: Exploring the Role of Forts, Dens, and Bush Houses in Middle Childhood (Tucson: Zephyr Press 1993), 90, valamint Will Nixon: The Amicus Journal, 31-35 (1997. nyár). Saját epizódomat a Michigan Quarterly Review-bő\ merítettem, 90 (2000. nyár).

190 Roger S. Ulrich et al. tekintette át a házi kedvenceknek és a termé­ szet közelségének az emberi egészségre kifejtett jótékony hatását: Journal of Environmental Psychology 11 (3): 201-230 (1991), és in; S. R. Kellert és E. O. Wilson: The Biophilia Hypothesis (Washing­ ton D. C.: Island Press/Shearwater Books, 1993). Lásd még Russ Parsons et al.: Journal of Environmental Psychology 18 (2): 113-140 (1998) és Howard Frumkin: American Journal of Preventive Medicine 20 (3): 234-240 (2001).

191 A biofóbia kifejlődését, különös tekintettel a veszélyes állatokkal szembeni viszolygás genetikailag előkészített tanulására Roger S. 267

AZ ÉLET JÖVŐJE

Ulrich tekintette át: in S. R. Kellert és E. 0. Wilson: The Biophilia Hypothesis (Washington D. C.: Island Press/Shearwater Books, 1993). Elsőként Balaji Mundkur fejlesztette ki a kígyókkal szembe­ ni averzió és a kulturális evolúció kapcsolatának elméletét: The Cult of the Serpent: An Interdisciplinary Survey of Its Manifestations and Origins (Albany: State Univ. of New York Press, 1983). Az elképze­ lést továbbfejlesztette E. 0. Wilson: Biophilia (Cambridge, NA: Har­ vard Univ. Press, 1984).

193 A vadon, illetve a vadvilág ideájának széles kitekintésű és főképp amerikai irodalma gyűlt össze. Az elérhető források közül a követ­ kezőkkel konzultáltam. Roderick Nash: Wildernes and the American Mind (New Haven: Yale Univ. Press, 1982), Bill McKibben: The End of Nature (New York: Random House, 1989), Frans Lanting és Christine K. Eckstrom: Forgotten Edens: Exploring the World’s Wild Places (Washington, D. C.: National Geographic Society, 1993), J. Baird Callicott et al.: A Critique and Defense of the Wildernes Idea in Wild Earth, 54-60 (1994/95 tél), David R. Brower és Steve Chappie: Let the Mountains Talk, Let the Rivers Run: A Call to Those Who Would Save the Earth (San Francisco: HarperCollins, 1995), Lawrence Buell: The Environmental Imagination: Thoreau, Nature Writing, and the Formation of American Culture (Cambridge, MA: Belknap Press of Harvard Univ. Press, 1995), William Cronon szerk.: Uncommon Ground: Toward Reinventing Nature (New York: W. W. Norton, 1995), Tom Petrie, Kim Leighton és Greg Linder szerk.: Temple Wildernes: A Collection of Thoughts and Images on Our Spiritual Bond with the Earth (Minocqua, WI: Willow Creek Press, 1996).

Hetedik fejezet 201 A leggazdagabb és a legszegényebb országok bevételi egyenlőtlen­ ségeit az ENSZ jelentéséből idéztem: Human Development Report 1999. Fouad Ajami végzett további értékelést: Foreign Policy 119: 30-34 (2000. nyár). Az egyenlőtlenségekből fakadó következménye­ ket Geoffrey D. Dabelko tárja fel: Wilson Quarterly 23 (4): 14-19 (1999. nyár), valamint Thomas F. Homer-Dixon: Environment,

268

JEGYZETEK

Scarcity and Violence (Princeton: Princeton Univ. Press, 1999) és The Ingenuity Gap (New York: Knopf, 2000).

201 A szegény és gazdag nemzetek fogyasztása közti különbségekről lásd; William E. Rees és Mathis Wacjernagel; in AnnMari Jansson et al.: Investing in Natural Capital: The Ecological Economics App­ roach to Siustainability (Washington, D. C.: Island Press, 1994), 362390. Mathis Wackernagel vetette fel a négy bolygónyi fogyasztási igény képét egy személyes beszélgetés során (2000. január 24.)

(Redifining Progress, 1 Kearny st., San Francisco).

207 Az amerikaiaknak a természeti világhoz való attitűdjét egy kutatás során a Beiden & Russonello cég és a Research/Strategy/Management (R/S/M) intézet tárta fel a Consultative Group on Bidiversity nevében a Communications Consortium Media Center (CCMC) megbízásából. Az eredmény jelentés formájában látott napvilágot: Human Values and Nature’s Future: American Attitudes on Biological Diversity (1996. október). A bemutatott részletek publikálását a CCMC engedélyezte.

210 Caryle Murphy és Michael Paulson újságírók közöltek cikket és in­ terjút a keresztény és zsidó környezetvédelmi akciócsoportokról és azok vezetőiről: Washington Post, Al-6 (1998. február 3.), Boston Globe, B3 (2000. október 14.). A természetvédelem és vallásos hit közti kapcsolatról általános összefoglalót nyújt Libby Bassett, John T. Brinkmann és Kusimita P. Pedersen szerk.: Earth and Faith: A Book of Reflection for Action (New York: United Nations Environ­ ment Program, 2000). Janisse Ray Isten rosszallására figyelmezteti a fakitermelő cégeket: Ecology of a Cracker Childhood (Minneapolis, MN: Milkweed Editions, 1999).

212 Fred Krueger mutatja be az Erdők Védelme Vallási Mozgalom alap­ felvetéseit: Religion and the Forests 1 (1): 2 (2000, tavasz).

213 A Norman Myers által kinevezett, majd később Russell Mittermeierrel, Gustavo Fonsecaval és a Conservation International több tagjá­ val közösen pontosított (Nature 403: 853-858,2000) 25 forrópont a következő: a trópusi Andok, Közép-Amerika (Dél-Mexikótól Costa Ricáig), Karib-szigetek, Brazília atlantikus erdei, Panama és a kolum­ biai Chocó Nyugat-Ecuadorig, a brazil szavannák (cerrado), KözépChile, Kalifornia „Virágtartománya” (a tengerparti mediterrán bozót­ vidék), Madagaszkár, Tanzánia és Kenya keleti lánchegysége és tengerparti erdei, a nyugat-afrikai erdők, Dél-Afrika mediterrán te­ rületei, Dél-Afrika Pozsgás Karroo vidéke, a Földközi-tenger meden­ 269

AZ ÉLET JÖVŐJE

céje, a Kaukázus, Szundaföld (Indonézia-szigetvilág nagy szigetei), Wallace-öv (a Kis Szunda-szigetek Lomboktól Timorig), a Fülöp-szigetek, Indo-Burma, Dél-Kína középső része, Srí Lanka és az indiai Nyugati-Ghatok vonulata, a mediterrán Délnyugat-Ausztrália, ŰjKaledónia, Új-Zéland, Polinézia és Mikronézia. Minden egyes felso­ rolt terület vagy teljes egészében vagy csak egyes részletében forró­ pontnak minősül. Russell A. Mittermeier, Norman Myers et al. gyönyörűen illusztált kiadványban mutatták be ezeket a vidékeket: Hotspots: Earth’s Biologically Richest and Most Endangered Terrest­ rial Ecoregions (Mexico City: CEMEX, Conservation International, 1999). A WWF munkatársai ettől függetlenül j elölték ki a Global 2000 Ökorégiókat, melyek olyan szárazföldi és tengeri élőhelyeket fednek le, ahol a forrópontok sokkal precízebben körülhatárolhatók. Az el­ készült adatbázis és a javasolt természetvédelmi tevékenység a WWF évkönyveiben és éves jelentéseiben, illetve egyéb csatlakozó kiad­ ványokban található meg (www.worldwildlife.org). A szárazföldi forrópontok tekintetében a két kijelölés közt 80%-os az átfedés.

214 A biodiverzitás megőrzéséhez biológusok és természetvédelmi szak­ emberek számos javaslatot dolgoztak ki, beleértve a mezőgazda­ ság, az erdőgazdálkodás és az általános gazdasági fejlesztést: Edward O. Wilson: The Diversity of Life (Cambridge, MA: Belknap Press of Harvard Univ. Press, 1992), ugyanezen mű puhafedeles kiadásban, tanári segédlettel ellátott tankönyvként (Dan L. Perlman és Glen Adelson) (New York: W. W. Norton, 1993), John F. Ahearne, H. Guyford Stever et al.: Linking Science and Technology to Society’s Environmental Goals (Washington, D. C.: National Academy Press, 1996), William J. Sutherland szerk.: Conservation Science and Action (Malden, MA: Blackwell Science, 1998), W. L. Sutherland: The Con­ servation Handbook: Research, Management and Policy (Malden, MA: Blackwell Science, 2000), Michael E. Soulé és John Terborgh szerk.: Continental Conservation: Scientific Foundations of Regional Reserve Networks (Washington, D. C.: Island Press, 1999), Donald Kennedy és John A. Riggs szerk.: U.S. Policy and the Global Envi­ ronment: Memos to the President (Washington D. C.: Aspen Institute, 2000). Végül Peter H. Raven szerk.: Nature and Human Society: The Quest for a Sustainable World (Washington, D. C.: National Academy Press, 2000). A természeti környezetre neheze­ dő populációs nyomásról és az emelkedő gabonaszükségletről ol­

270

JEGYZETEK

vashatunk David Tilman cikkében: Proceeding of National Academy of Sciences, USA 96, 5995-6000 (1999).

219 Köszönettel tartozom Daniel H. Janzennek az egy-csésze-tea adójá­ val kapcsolatos ötletért.

220 A National Wildlife Federation (www.nwf.org/nwf) által megjelen­ tetett Conservation Directory kiadványban találhatjuk meg ÉszakAmerika kormányzati és civil természetvédelmi szervezeteinek leg­ átfogóbb, kereszthivatkozásokkal ellátott katalógusát.

220 A természetvédelmi és humanitárius célokat kitűző civil szerveze­ tek növekvő számáról a Yearbook of International Organizations 1996-1997-ben találunk adatokat (München: K. G. Saur Verlag, 1997) valamint a trend felbukkan Molly O’Meara információs technológi­ ákról és környezeti tanulmányokról írt cikkében: State of the World 2000 (New York: Norton/Worldwatch Books, 2000).

221 A különféle természetvédelmi szervezetekhez tartozó emberek ará­ nyáról Norman Myers írt összefoglalót: BioScience 49 (10): 834835, 837 (1999, október).

221 A legnagyobb részvénytársaságok vagyonáról lásd Paul Hawken: World Watch 13 (4): 36 (2000).

223 A kameruni újságíró és a WWF elnökének kontrasztos világképéről az afrikai erdők kitermelésének tekintetében lásd Economist 351: 54-55 (1999. június 26.).

225 A vezető természetvédelmi szervezetek taglétszámáról a Marketing as a Conservation Strategy 1999-es kiadványban olvashatunk, mely­ nek kiadója a The Nature Conservation (www.tnc.org). A WWF-re vonatkozó becsléseket Kathryn S. Fuller és James P. Leape szolgál­ tatta.

226 A The Nature Conservancy egymilliárd dolláros Campaign for Con­ servation kampányát a szervezet elnöke, John C. Sawhill hirdette meg: Nature Conservancy, 5 (2000. május-június). A kampány föld­ felvásárlási programja a TNC hosszú távú természeti örökség prog­ ramjain alapul. Újjászervezése után a független Association for Biodiversity Information részévé vált. Az adatbázis egyes részeit Bruce A. Stein, Lynn S. Kutner és Jonathan S. Adams összegezte: Precious Heritage: The Status of Biodiversity in the United States (New York: Oxford Univ. Press, 2000).

226 A WWF-nek az amazonasi nemzeti parkok létrehozásában betöl­ tött szerepét Lesley Alderman írta le: Barron’s National Business and Financial Weekly, 22-23 (2000. december 18.).

271

AZ ÉLET JÖVŐJE

228 A természetvédelmi koncessziók hiperűr-sebességű védelemként való jellemzése Richard Rice találmánya.

229 A Conservation International és partnerei által megvásárolt guyanai erdőterület-koncesszió a Global Environment Change Report 12 (19): 1-2 (2000) oldalain jelent meg, de olvashatunk róla Reed Abelson tollából is: New York Times, Business Word (2000. szep­ tember 24.).Ezek mellett számos sajtóanyagból és belső jelentésből csemegéztem, amit a Conservation International adott át nekem (www.conservation.org).

230 R. E. Gullison, R. E. Roce és A. G. Blundell a Nature 404: 923-924 (2000) hasábjain adott hírt arról az akcióról, aminek során a The Nature Conservancy és Conservation International erdészeti jogo­ kat vásárolt meg Bolíviában, hogy ezzel is megnövelje a Noel Kempff Mercado és a Madidi Nemzeti Parkok területét.

231 Saját írásom a Suriname-i Természetvédelemi Alap létrejöttéről és a helybéli erdőségek védelmében kifejtett tevékenységekről a Con­ servation International által kiadott sajtóközleményeken, valamint belső jelentéseken alapul. Ezek közé tartozik még a The Central Nature Reserve (2000) című kiadvány, de Russell A. Mittermeierrel folytatott személyes beszélgetéseim anyagát is felhasználtam.

235 A Vadvidék Projektről (The Wildlands Poject) és elindításának okai­ ról több szerző is értekezett. Michael E. Soulé és John Terborgh: BioScience 49 (10): 809-817 (1999, David Foreman: Denver Univer­ sity Law Review 76 (2): 535-555 (1999), Jocelyn Kaiser: Science 289: 2259 (2000), és mindközül talán a legátfogóbb ismertetést a Wild Earth 10:1 (2000) számában találhatjuk meg, amelyben a vadvidék koncepció, összes mellékszálával együtt kifejtésre került.

236 A The Nature Conservation földvásárlásáról szóló jegyzet John C. Sawhill, a szervezet elnöke által készített belső memorandumra ala­ pul.

236 A magánbirtokokról készített becslések J. Michael Scott-tól az Idaho Egyetem munkatársától származnak (szóbeli közlés, 1999. június 28.). Számításait James A. Lewis korábbi értékeléseire alapozta: Landownership in the United State in 1978 (Agriculture Information Bulletin no. 435) (Washington, D. C.: Department of Agriculture, 1980). A Worth, 78-89 (1997. február) folyóirat mutatja be a 100 legnagyobb amerikai földbirtok tulajdonosi viszonyait.

237 A csendes-óceáni Palmyra-sziget megvásárlásának körülményeit, minek során a The Nature Conservancy 37 millió dollárért jutott 272

JEGYZETEK

hozzá a területhez a szervezet saját hírlevele a Nature Conservancy, 29 (2001. január-február) és a New York Times 2000. június 11-i száma mutatta be. A Cuatro Ciénagas megvásárlásáról szóló kihir­ detést a Nature Conservancy, 28 (1998. május-június) számában olvashatjuk.

238 A Costa Rica-i magánrezervátumok szerepéről Partick Herczog és Christopher Vaughan készített elemzést: Revista de Biología Tropical 46 (2): 183-189 (1998).

239 A magánvállalkozások, köztük a civil szervezetek (NGO-k) előnyei­ ről a globális természetvédelemben az elmúlt évtized során tekinté­ lyes mennyiségű irodalom halmozódott fel, melyet Gretchen C. Daily és Brian H. Walker foglalt össze: Nature403:243-245 (2000). A nem kormányzati vállalkozások erős támogatásának ötlete a civil szerve­ zetek világának teljes politikai spektrumában jelen van, például a li­ berális Natural Steptől (www.emis.com/tns) egészen a konzervatív Political Economy Research Centerig (PERC) (perc@perc.org). A ma­ gánszféra mellett működő kormányzati szerepvállalás jelentőségét Alexander James, Kevin J. Gaston, és Andrew Balmford domborítja ki: Nature 404: 120 (2000).

239 A fenti szerzők becsülték fel a globális természetvédelem 27,5 mil­ liárd dollárnyi éves költségét, ami elegendő lenne, hogy egy repre­ zentatív mennyiséget fenntartsunk a Föld minden egyes ökoszisz­ témájából. A trópusi esőerdők megóvásának hozzávetőleges költ­ ségeit a Defying Nature’s End konferencián becsülték meg, erről Stuart L. Pimm írásában olvashatunk: Science 293: 2207-2208 ( 2001).

240 Az értelmetlen állami támogatások, mint a gazdaság és a környezet ellen elkövetett egyik legfőbb bűn szerepét Norman Myers és Jen­ nifer Kent elemezte: Perverse Subsidies: How Tax Dollars Undercut the Environment and the Economy (Washington, D. C.: Island press, 2001), rövidebb összefoglalót találhatunk Myers tollából: Nature 392: 327-328 (1998). Lásd még David Malin Roodman: Paying the Piper: Subsidies, Politics and the Environment {World-watchPaper no. 133, 1996). Nigel Sizer et al. mélyenszántó kritikát írt a Nyolcak (G8 Egyesült Államok, Franciaország, Japán, Kanada, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország és Oroszország) által kidolgozott erdé­ szeti támogatási rendszerről, amelyet pedig a csoport alapvetően az erdők védelme érdekében alkotott meg: Forest Notes of the World Resource Institute (2000. június).

273

AZ ÉLET JÖVŐJE

243 Ma már terjedelmes méretű könyvtárat lehet készíteni azokból a jelentésekből és elemzésekből, amelyek az ENSZ Rióban, 1992 jú­ niusában tartott Környezeti és Fejlesztési Konferenciáján (UNCED más néven Earth Summit) született Biológiai Diverzitás Egyezmény kapcsán készültek. Ezek közül érdemes kiemelni Adam Rogers köny­ vét: A Planetary Reckoning (Los Angeles: Global View Press, 1993).

243 A javaslatot arról, hogy a koreai fegyvermentes övezetet (DMZ) bio­ lógiai rezervátummá változtassák, Ke Csüng Kim mutatta be: Science 278: 242-243 (1997). A javaslatot támogatja a DMZ fórum is és szá­ mos környezetvédelmi szervezet szponzorálja (http://dmz.koo.net).

243 Michael J. Bean készített mértékadó számvetést az USA Veszélyeztett Fajok Törvényének tartalmáról és történetéről: Environment 41 (1): 12-18, 34-38 (1999). Ezzel párhuzamos olvasmány lehet, számos példával és személyes anekdotával fűszerezve Douglas Chadwick írása: National Geographic 187 (3): 2-41 (1995, március). Az ameri­ kai természetvédelmi mozgalmak történetéről szűkre szabott, de a kulcsfontosságú eseményeket pontosan bemutató krónikát állított össze Stewart L. Udall: American Heritage, 98-105 (2000. február­ március). A gyakorlati alkalmazások lehetőségeit, beleértve az élőhelyvédelmi terveket, Laura C. Hood et al. foglalta össze: Frayed Safety Nets: Conservation Planning Under the Endangered Species Act (Washington, D. C.: Defenders of Wildlife, 1998).

274

Fogalmak

Abolicionizmus A rabszolgaság eltörlését célzó mozgalom, főleg az Egye­ sült Államokban, a 19. század végén volt jellemző.

Adaptív radiáció Egyetlen faj szétválása sok fajra, melyek egyazon el­ terjedési területen belül sokféle életmódot folytatnak. Klasszikus példája az ausztrál erszényes emlősök változatainak kialakulása.

Egyetlen távoli ősből jöttek létre a kenguruk, vombatok, erszényes mókusok és egyéb olyan emlősök, amelyekhez hasonlókat a más földrészeken is találunk.

Alfaj A faj felosztásával keletkezik. Általában földrajzi változatként ha­ tározzák meg - egy területileg körülhatárolható populáció, amely egy vagy több öröklött jellemzőjében eltér a faj máshol élő populá­ cióitól.

Archaea Az archeák az egysejtű élőlények jól körülhatárolt csoportja, amelyeket gyakran különleges élőhelyeken, például hévforrásokban találunk, de megélnek nyílt tengerben és más „normális” környe­ zetben is.

Autotróf Azok az élőlények, amelyek más élőlények elfogyasztása nélkül képesek élni és szaporodni. Nevezetesen a növények, amelyek a nap­ fény energiáját hasznosítják, valamint egyes mikroorganizmusok, amelyek szervetlen molekulák oxidációjából jutnak energiához.

Biodiverzitás A biológiai sokféleség rövidítése. Az élőlények minden öröklött változatossága, az ökoszisztémák közti különbségektől az őket alkotó fajokon át az egyes fajokon belül megfigyelhető geneti­

275

AZ ÉLET JÖVŐJE

kai variációkészletig. A biodiverzitás fogalmát használhatjuk az egész Földön vagy annak bármely részén élő élővilág sokféleségé­ re, pl. Peru biodiverzitása, egy perui esőerdő biodiverzitása.

Biofília Született hajlam, mely birtokában az ember vonzódik más élőlényekhez és a természetes élő rendszerekhez tartozónak érzi magát.

Biológiai produktivitás Élőlények által egységnyi idő alatt termelt (szer­ ves vagy szervetlen) anyag mennyisége.

Bioszféra A teljes élővilág, tehát minden ma élő növény, állat és mikro­ organizmus. A bioszféra áttetsző filmrétegként burkolja be boly­ gónk felszínét, vagyis üreges gömb alakú.

Bióta Élővilág; adott helyen található összes különféle élőlény (növény, állat, illetve mikroorganizmus).

Biotóp Meghatározott életközösség (biocönózis) által benépesített kör­ nyezet.

Conservation International (Cl) Nemzetközi természetvédelmi szerve­ zet, központja Washingtonban van.

Darwinizmus Evolúció természetes szelekció útján, amelyet ezen alap­ vető természeti jelenség felfedezőjéről, Charles Darwinról nevez­ tek el.

DNS (dezoxiribonukleinsav) Felcsavarodott lánc alakú molekula, amely a genetikai kódot hordozza.

Előkészítve (prepared) Az elme öröklött állapota, amelynek segítségé­ vel bizonyos dolgokat jelenségeket barátságosnak tekint. Élőhely Adott környezeti típus, pl. tó vagy erdei tisztás.

Emlősök A Mammalia osztályba tartozó állatok, amelyekre jellemző a nőstények emlőmirigyében termelt tej, valamint a testszőrzet.

276

FOGALMAK

Energiapiramis Minden táplálkozási szint, a növényektől a növényevő­ kön át a húsevőkig, az általa felvett energia durván 10 %-át építi be saját testébe. így a következő szinten rendelkezésére álló energia a szintek közt felfelé haladva csökken, tehát energiapiramis jön létre.

Endemikus fauna/flóra (endemikus - bennszülött faj) Környezetétől elzárt területen kifejlődő, speciális jegyeket viselő állatközösség/ növénytársulás.

Entomológus rovarkutató.

Epifiton növényzet Fákra települő, de nem paraziton növények össze­ foglaló neve. Számos orchidea és bromáliaféle is található köztük.

Esőerdő Erdő, amelyben az eső elég bőséges és elég egyenletesen jelent­ kezik az év során, hogy az örökzöld fák sűrű tömegét fenntartsa.

Ezen ökoszisztémák legismertebb és legváltozatosabb példái a tró­ pusi esőerdők, amelyek általában számos szabálytalan lombkoronaszintbe rendeződnek. Ezek együtt olyan vastagok, hogy a nap­ fény 90 %-át elnyelik, mielőtt az elérné a talajfelszínt. Léteznek mérsékelt övi esőerdők is, például Észak-Amerika csendes-óceáni partvidékén, Chile déli partjainál, illetve Tasmaniában.

Exobiológus a Földön kívüli élet feltételeit kutató biológus.

Exponenciális Részarány szerinti növekedés vagy csökkenés jellemzője.

Akár egy populáció, akár egy bankszámla összege exponenciálisan nő, ha nem háborgatjuk. A populáció vagy a bankszámla összege exponenciálisan csökken, ha adott idő alatt a még meglévő mennyi­ ség adott százaléka fogy el.

Extremofilek Olyan élőlények, amelyek szélsőséges környezeti viszo­ nyokhoz alkalmazkodtak, például hévforrásokhoz, olvadó tengeri jéghez, illetve mély, föld alatti hasadékokhoz. Általában baktériu­ mok, de akad köztük néhány alga, gomba és gerinctelen faj is.

Faj Az osztályozás alapegysége, amelyet közeli rokon és hasonló élőlé­ nyek egy vagy több populációja alkot. Az ivarosan szaporodó orga­ nizmusok esetében általában a szűkebb, ún. biológiai fajfogalmat 277

AZ ÉLET JÖVŐJE

használjuk. Olyan élőlények egy vagy több populációja, amelyek szabadon szaporodnak egymással, de más fajok tagjaival nem.

Fajszám-terület összefüggés Egy élőhelysziget mérete és a rajta tartó­ san megélni képes fajok száma között számtanilag leírható össze­ függés.

Fauna Minden állat, amely az adott helyen megtalálható.

Flóra Minden növény, amely az adott helyen megtalálható.

Forrópont Olyan terület - például Madagaszkár vagy a trópusi Andok -, amely gazdag sehol másutt nem található fajokban, de az emberi te­ vékenység komolyan veszélyezteti.

Gén Az öröklődés alapvető egysége, amely sok bázispárból (DNS) áll, és általában egy kromoszóma adott rövid szakaszához köthető.

Genom Adott organizmus vagy adott faj génjeinek összessége.

Génusz Nem, nemzetség; hasonló és közeli rokonságban álló fajok cso­ portja.

Gerincesek Azok az állatok, amelyek rendelkeznek csontos részekből álló gerincoszloppal. A ma élő gerincesek öt fő csoportot alkotnak: halak, kétéltűek (békák, szalamandrák, féreggőték), hüllők, mada­ rak és emlősök.

Gerinctelenek Olyan állatok, amelyeknek nincs a központi ideghúrt kö­ rülzáró, csontos elemekből álló gerincoszlopuk. A legtöbb állat ge­ rinctelen, a orsóférgektől a tengeri csillagokig, a rovaroktól a kagy­ lókig.

Invazív faj Olyan növény, állat vagy mikroorganizmus, amely idegen az adott környezetben és romboló hatású a környezetre, illetve más lakóira.

IUCN The International Union for the Conservation of Nature and Natural Resources (Nemzetközi Unió a Természet és a Természeti Erőfor278

FOGALMAK

rások Védelmére), más néven World Conservation Union. Székhe­ lye a svájci Glandban van.

Konzerváció-biológus az állatok és növények azon tulajdonságait kuta­ tó biológus, melyek elsősorban természetvédelmi szempontból ér­ dekesek.

Kromoszóma Magasabb rendű élőlényekben (a baktériumok és archeák kivételével) megfigyelhető szerkezeti egység, amely génekből és az őket körülvevő fehérjékből áll.

Koevolúció Két - vagy néha több - faj evolúciója, amelynek során az egyikükben bekövetkező változások kihatnak a másik, a többiek változásaira.

Megafauna A legnagyobb állatok, tíz kg-os nagyságtól fölfelé, mint a struccok, szarvasok vagy krokodilok.

Mikroba A mikroorganizmusok gyűjtőneve, főleg baktériumok, illetve archeák.

Mikroorganizmus Élőlény, amely túl parányi, hogy szabad szemmel lát­ hassuk. Általában baktériumok, archeák vagy egysejtűek, de ide­ tartoznak a legkisebb gombák és algák is.

Nagyságrend A 10 legközelebbi hatványa. A 769 például a 10 harmadik hatványához, 1000-hez van a legközelebb, a 461 viszont a második hatványához, vagyis 100-hoz.

Nem kormányzati szervezet Olyan szervezet, amely függetlenül műkö­ dik az országos vagy helyi kormányzatoktól, civil szervezet. Nem­ zetközi rövidítése: NGO. NGO Lásd nem kormányzati szervezet.

Niche (ökológiai fülke) A populációnak a környezeti tényezők sokdi­ menziós rendszerében elfoglalt képletes helye, helyzete. (Nem to­ pográfiai tér.)

279

AZ ÉLET JÖVŐJE

Ökológiai lábnyom A termőterület azon mennyisége, amelyet egy átla­ gos ember kisajátít táplálék, víz, közlekedés, lakóhely, hulladékke­ zelés, közigazgatás és szórakozás céljára. Ökológia Az élőlények és környezetük közti kölcsönhatások tudomá­ nyos vizsgálata, beleértve a fizikai környezetet és a benne élő egyéb élőlényeket is. Ökoszisztéma A fizikai környezet és az adott élőhelyen - pl. erdőben, korallzátonyon - élő organizmusok együttese. Léteznek természe­ tes és mesterséges ökoszisztémák is. Ökoszisztéma-szolgáltatások Az ökoszisztémák szerepe egy egészsé­ gesebb emberi környezet létrehozásában, az oxigén termelésétől a talajképzésen át a méregtelenítésig. Ökoturizmus A turizmus új válfaja, amely a környezet - benne a nö­ vény- és állatvilág - vonzó és érdekes vonásaira alapoz.

Palacknyak Szűk keresztmetszet, amelyen valami - pl. folyadék, popu­ láció, sokféleség - kényszerűen keresztülmegy, hogy azután újra visszanyerhesse vagy legalábbis megközelíthesse eredeti állapotát.

A XXI. századi palacknyakeffektust az okozza, hogy a népesség és az egy főre számított fogyasztás nő, miközben a meg nem újuló természeti erőforrások egy főre jutó mennyisége csökken.

Plankton A tengerben vagy levegőben passzívan sodródó élőlények, amelyek közé főleg mikroorganizmusok, de kis növények és álla­ tok is tartoznak.

Populáció Egy faj szaporodási közösséget alkotó egyedei. A paleonto­ lógiában nem használatos, csak a jelenlegi élővilágra vonatkoztat­ ható.

Rassz lásd alfaj.

RNS A DNS hasonló óriásmolekula, a fehérjék szintézisében játszik sze­ repet. Vírusokban DNS helyett RNS hordozza a genetikai kódot.

280

FOGALMAK

Szembeállítva (counterprepared) az elme öröklött állapota, amelynek segítségével bizonyos dolgokat jelenségeket ellenségesnek tekint.

Szinergizmus Két vagy több hatás erősíti egymást, amikor együtt je­ lentkeznek, pl. amikor két vagy több meghatározott növényfajt együtt nevelve az egyedek anyagtermelése felgyorsul.

Szisztematika Az élőlények elnevezésének és osztályozásának tudomá­ nya. Lényegében ugyanaz, mint a taxonómia, de különleges hang­ súlyt fektet arra, hogy leírja az evolúciós leszármazási sorokat, il­ letve a fajokat a leszármazási viszonyok ismeretében nagyobb csoportokba - pl. génuszokba, rendekbe, törzsekbe - rendezze.

Szukcesszió Egy természetes folyamat, melynek során egy növénytár­ sulás átalakul egy másik növénytársulássá. Például egy tó feltöltődése során az eredeti hínárnövényzetből több lépésben nádas, gyé­ kényes, puhafás liget, majd keményfás erdő lakul ki. Röviden, a társulások időbeli egymás után következése.

Taxonómia Az élőlények elnevezésének és osztályozásának tudománya.

Lényegében ugyanaz, mint a szisztematika, de általában a fajok szűkebb értelemben vett leírását, hivatalos elnevezését, és magasabb kategóriákba - pl. génuszok, rendek, törzsek - való beosztását hív­ juk így, kizárólag a jelenkori tulajdonságok alapján rendszerez.

Természetes szelekció Egyazon populációhoz tartozó különböző gene­ tikai típusok eltérő utódszámbeli hozzájárulása a következő gene­ rációhoz. Az evolúció mechanizmusa, ahogy azt Charles Darwin felismerte.

The Nature Conservancy (TNC) Természetvédelmi szervezet, amely a védett területek megszerzésére és megőrzésére összpontosít. Főleg az Egyesült Államokban működik, de már más országokban is meg­ található. Központja a Virginia állambeli Arlingtonban van.

Törzsfa Adott élőlénycsoport - pl. orchideák, fecskefarkú lepkék - evo­ lúciós története, amely főleg a csoporthoz tartozó fajok családfája­ ként jelenik meg.

281

AZ ÉLET JÖVŐJE

Transzgén Gén, amelyet genetikai beavatkozással egy fajból egy másik fajhoz tartozó élőlénybe ültettek át.

Vörös Lista A veszélyeztetett állat- és növényfajok világméretű listája, ame­ lyet az IUCN (World Conservation Union) Faj fennmaradási Bizottsága állít össze és ad közre. A legújabb listákat 2000-ben adták ki.

World Conservation Union Fontos nemzetközi természetvédelmi szer­ vezet, központja Glandban van (Svájc). IUCN néven is ismeretes.

282

Köszönetnyilvánítás

Az utóbbi húsz évben tanúi lehettünk, amint a természetvédelmi mozga­ lom befolyásos nemzetközi vállalkozássá érett. Ma a mozgalom igen eklek­ tikus, mert megformálásában számos tudományág és világnézeti elem köz­ rejátszott, így a biológia, gazdaságtan, antropológia, politikatudomány, esztétika, de ugyanígy a vallásos hit és az erkölcsfilozófia is. Vezérelve az, hogy az emberiség jóléte szoros kapcsolatban áll az élő bolygó egészségé­ vel, és így a természettel való sáfárkodás éppoly fontos egy manhattani ban­ kárnak, mint egy hondurasi parasztembernek.

A könyv megírásakor ennek megfelelően tanácsadók széles köréhez for­ dultam. Különösen hálás vagyok a következő szakértőknek, akik fontos in­ formációkat osztottak meg velem szakterületükről, átnézték a kézirat meg­ felelő részeit vagy - általában - mindkettőt megtették: Michael J. Bean (környezetvédelmi jog) Andrew A. Bryant (mormoták biológiája) Lawrence Buell (Thoreau) Bradley P. Dean (Thoreau) Gustavo Fonseca (természetvédelmi biológia, közjog) Thomas J. Foose (orrszarvúak biológiája) Howard Frumkin (biofília, közegészségügy) Kathryn S. Fuller (természetvédelem, közjog) Ted Gullison (erdőgazdálkodás) James Leape (természetvédelem, közjog) Edward J. Maruska (orrszarvúak biológiája) James J. McCarthy (éghajlat) Russell A. Mittermeier (természetvédelmi biológia, közjog)

283

AZ ÉLET JÖVŐJE

Norman Myers (természetvédelmi biológia) Brad Parker (Thoreau) Stuart L. Pimm (természetvédelmi biológia) Alan Rabinowitz (orrszarvúak biológiája) Richard Rice (ökológiai közgazdaságtan) Terri Roth (orrszarvúak biológiája) Stuart L. Schreiber (természetes alapú árucikkek) J. Michael Scott (természetvédelem, területkezelés) Peter A. Seligmann (természetvédelem, közjog) M. S. Swaminathan (mezőgazdaság) David Tilman (ökoszisztéma-kutatás) Mathis Wackernagel (globális természeti erőforrások) Diana H. Wall (biodiverzitás, Antarktisz) Christopher T. Walsh (természetes alapú árucikkek, természetgyógyászat) Természetesen a fentiek egyike sem felelős azokért a hibákért és tévképzetekért, amelyek a kézirat nyomdába küldésekor (2001. augusztus) még mindig megmaradtak.

Végül, hasonlóan első könyvemhez (The Theory of Island Biogeography), amelyet Robert H. MacArthurral közösen írtunk és 1967-ben jelent meg, a jelen munkát is Kathleen M. Horton tévedhetetlen jó tanácsai és szakértő asszisztenciája kormányozta. Örömmel emlékezem meg a különösen fontos szerepről, amelyet ő a kutatásban és a szerkesztésben betölt, ma éppúgy, mint a múltban.

A fordító ezúton mond köszönetét az egzotikus állat- és növénynevek magyarra fordításáért a Fővárosi Állat- és Növénykert két munkatársának, Dr. Sós Endrének (madarak) és Hanga Zoltánnak (emlősök, halak), vala­ mint Dr. Priszter Szaniszlónak (növények).

284

Mutató

abalone (ehető) kagyló 128 Adelson, Glenn 270 Agassiz, Louis 21 Ajami.Fouad 268 Alden, Peter 18, 19, 251 alga 28, 277 antilop 46, 128, 260 Appleton, Jay 267 Aquinói Szent Tamás 213 aranyrizs 159 argentin hangya 81 Assisi Szent Ferenc 210 atkák 18, 49, 80 Audubon, John James 145

Buell, Lawrence 268 Burley, John 169 Callicott, J. Baird 268 cápák 198 Cardoso, Fernando Henrique 226 Cavalli-Sforza, Luigi L. 261 Clark, Colin W. 156, 157, 263 Clarke, Bryan 88, 257 Cohen, Joel E. 255 Conway, Morris, Simon 253 Conway, William 259 Cook, James 77 Cook, Robert 265 Costanza, Robert 262 Cover, Stefan 251 Cronon, William 268 csigák 43, 87, 257 famászó 88 farkas- 87, 88 sivatagi 153 achát- 87

Babbitt, Bruce 213 Balick, Michael 173, 265 bálnák 157 Bartholomeo I. pátriárka 211 Bartram, William 21 Bean, Michael J. 257, 274 békák 89-91, 153, 168, 257, 278 nyílméregbéka 169 Bikoro, Francois 223 Brower, David R. 266, 268 Brown, Kathryn S. 252 Brown, Lester 255 Brown, Nick 258 Brusca, Richard C. és Gary J. 253 285

Daily, Gretchen 273 Daly, John W. 168, 169, 265 Darwin, Charles 13, 14, 276, 281 Dean, Bradley P. 251 denevérek 192, 193, 220 Diamond, Jared M. 260 Eggert, James 266

AZ ÉLET JÖVŐJE

Ehrenfeld, David 263 Ehrlich, Paul R. 226 Elder, John C. 266 elefántmadár 133 Emmel, Thomas 93 emu 132 fák 48, 52, 93, 102, 104, 120, 152 változatosság 15, 103, 184, 254 veszélyeztetett fajok 98,100,244 Faraday, Michael 43 Flannery, Timothy F. 260 Fonseca, Gustavo A. B. da 258, 269 Foose, Thomas J. 117, 259, 283 főemlősök 45, 134 Frumkin, Howard 267, 283 Fuller, Kathryn S. 271, 283 Futuyama, Douglas J. 264

Heerwagen, Judith 267 hibiszkusz 129 Hill, Julia 247 hódok 153 Homer-Dixon, Thomas F. 268 Hood, Laura C. 274 Houlahan, Jeti E. 89, 257 Hoyt, Erich 263 Humphries, Christopher J. 260 Huxley, Thomas Henry 14 hüllők 94, 136, 215, 257, 278 James, Helen F. 260 Janzen, Daniel H. 265, 271 jávorszarvas 19, 139 jegesmedvék 106, 197 Jones, Carl 122 juhar 15, 251 kagyló 110, 138, 149, 150, 257 Kahn, Peter H. Jr. 267 Kaiser, Jocelyn 262, 272 kaliforniai kondorkeselyű 122, 127, 259 kékbálna 56, 156, 157, 263 Kellert, Stephen R. 266, 267, 268 Kennedy, Donald 270 Kerr, K. C. 252 Kerr, Richard A. 252, 258 kétéltűek 16, 45, 90, 91 fogyatkozás 136, 140, 215, 257 Nyugat-India 94 változatosság 253, 278 kígyók 18, 75, 153, 191, 192 Kim, K. C. 268 királyharkály 145, 147, 148, 156, 262 korallzátonyok 115, 140, 169, 171, 216

Gascon, Claude 258 gepárd 92, 257 gerinctelenek 20, 36, 43, 196, 220, 253 gesztenye 15, 93 gombák 18, 109 gyógyászati hasznosítás 164 kihalási tényezők 131 változatosság 42, 44, 152, 165, 253 gyapjas toboztetű 112 gyertyán 129 hangyák 17, 20, 38, 44, 48, 75, 81, 82, 84, 137, 153 tüskés hangya 9 tűzhangya 109 Hanken, James 253 Hawken, Paul 271 286

MUTATÓ

Kristensen, Reinhardt M. 253 krokodilok 129, 134, 279

moák 135, 136, 138, 260 Monastersky, Richard, 252, 258 Moore, Gordon E. 237 Morefield, James 45 mormoták 85, 86, 256, 283 moszkitó 186 Moulton, Michael P. 256, 260, 261 Muir, John 195 Mundkur, Balaji 268 Murray* James 88, 256 Myers, Charles W. 168, 169, 265 Myers, Norman 96, 226, 241, 258, 269, 270, 271,273, 284

Lamas, Gerardo 254 Lande, Russell 261 Lanting, Frans 268 Laurance, William F. 258 Lawton, John H. 261 Leape, James P. 271 lemurok 45, 133 Leopold, A. 252, 266 lepkék 254, 281 fecskefarkú 9, 36, 93, 257 tarkalepke 92 Linné, Kari 38 Loher, Werner 257 Lovejoy, Thomas E. 258 Lovelock, James E. 37, 38

Nash, Roderick 268 Nash, Madeleine 263 Newmark, William D. 258 Nixon, Richard 244 Noss, Reed F. 257

madarak 16, 46, 77, 80, 83, 84, 100, 123, 132, 135, 137, 138, 146, 244, 260, 278, 284 változatosság 47, 152 Malthus, Thomas 54 mangrovesikló 113 Mann, Charles C. 263 Martin, Claude 223 Maruska, Edward 118, 259, 283 mauritiusi vércse, 122, 127 May, Robert M. 253, 261 McCarthy, James T. 259, 283 McClintock, James B. 252 McDaniel, Carl N. 255 McElroy, Michael B. 255 McKibben, Bili 266, 268 Mendelsohn, Robert 173 Miller, Scott E. 256 Mittermeier, Russell 46, 231, 254, 258, 269, 270, 272, 283 287

Olson, Storrs L. 260 Orians, Gordon H. 267 orrszarvú 117-121, 123-129, 144, 178, 259, 283, 284 orsóférgek 278 Parker, Brad 19, 284 Patton, James L. 45 Perlman, Dan 270 Peters, Robert L. 257, 258 Peterson , Roger Tory 146 Pimental, David 259 Pimm, Stuart L. 76, 256, 259-261, 273, 284 plankton 38, 41, 78 Plotkin, Mark J. 265 pókok 35,43, 75, 78, 80,191, 192 Postel, Sandra 255 poszáták 47

AZ ÉLET JÖVŐJE

prérityúk 92, 257 Primack, Richard B. 256 Priscu, John C. 252 puhatestűek 43, 244

Stein, Bruce A. 259, 271 Steininger, Marc 258 Stevens, Jane Ellen 254 Stever, Guyford 270 Strong, Donald R. 259 Stuessy, Tod F. 260 Swaminathan, M. S. 264, 284 szaola 46, 254 tamariszkusz 111 teknősök 132, 137, 139 ökoszisztéma változása 133 Terborgh, John 270, 272 termesz 110 Thoreau, Henry David 13, 20, 195, 251, 252 tibeti antilop 128, 260 Tilman, David 262, 271, 284 Torrey, John 21 tűlevelűek 48 Tyson, Peter 260

Quammen, David 259 Rabinowitz, Alan 126, 254, 259, 284 Raven, Peter H. 226, 262, 264, 270 Ray, Janisse 211, 269 Rees, William E. 254, 269 Reid, Walter V. 258 réti füzény 111 Rice, Richard E. 229, 272, 284 Rockefeller, Steven C, 266 Rolston, Holmes III. 182, 266 Roosevelt, Theodore 125, 195 Roszak, Theodore 266 rovarok 19, 43, 44, 75, 81, 131, 140, 191, 220 Royte 256

Udall, Stewart L. 274 Ulrich, Roger S. 267, 268

Santayana, George 252 sasok 76, 135, 214 Sawhill, John C. 271, 272 Schaller, George 126, 226 Schmitz, Don C. 259 Scott, J. Michael 272, 284 Scott, Robert F. 28 seregély 108, 259 sertések 31, 82, 83 Simberloff, Daniel 259 Small, Kenneth 266 Sobel, David T. 188 Soulé, Michael F. 270, 272 Steadman, David W. 261

Vancouver-mormota 85, 86, 129, 256 vándorkagyló 110, 111 varangy 9, 89 Wackernagel, Mathis 254,269,284 Wagner, Warren A. 256 Wall, Diana H. 252, 284 Walsh, Christopher T. 264, 284 Wetzel, Robert G. 263 Wilson, Alexander 145, 147, 262 Wilson, Edward O. 263, 264, 266-268, 270

288

Bolygónk jövője sorozat Tim Flannery

Időjárás-csinálók Hogyan változtatja meg az ember a Föld klímáját, és milyen hatással van mindez az életre?

Még a mi évszázadunkban eljön a nap, amikor az ember éghajlat­ ra gyakorolt hatása minden egyéb természeti tényezőn túl fog tenni.

Az utóbbi évtizedben a világ megtapasztalta a valaha feljegyzett leg­ erőteljesebb El Ninót, két évszázad legpusztítóbb hurrikánját, az em­ beremlékezet óta legforróbb európai nyarat, az első dél-atlanti hur­ rikánt és minden idők egyik legborzasztóbb viharszezonját, amely Floridára lesújtott. Az előttünk álló néhány évtizedben felhalmozó­ dó, üvegházhatást okozó gázok mennyisége következtében bolygónk minden ötödik élőlénye a kihalás szélére kerül, lassan globális ég­ hajlati fordulóponthoz érkezünk.

Az Időjárás-csinálók egyszerre sürgető figyelmeztetés és fegyver­ be szólítás, amely felvázolja a klímaváltozás történetét, előrevetíti az elkövetkező évszázad történéseit, és számba veszi, hogy mit te­ hetünk egy jövőbeli kataklizma elkerülése érdekében. Flannery azt is elmagyarázza, hogy mindez hogyan függ össze a bolygó különbö­ ző pontjain.

A szerző konkrét cselekvési javaslatokkal is előáll mind a törvény­ hozók, mind az egyes emberek számára, a szél-, nap- és geotermi­ kus energiához hasonló, megújuló energiaforrásokat célzó beruhá­ zásoktól kezdve egy olyan akcióterv kidolgozásáig, amelynek lépéseit valamennyien minden további nélkül követhetjük, és így akár 70%kal is csökkenthetjük a halálos széndioxid-kibocsátást.

Az Időjárás-csinálók az eddigi legigényesebb könyv, amelyet egy világszerte ismert tudós a 21. század előtt álló legnagyobb krízisről írt.

• Hány faj is került a kihalás szélére valójában?

• A környezetvédelem tényleg ellentétben áll

a gazdasági fejlődéssel?

• Hogyan menthetjük meg bolygónkon az életet?

Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ napjaink

egyik

legtekintélyesebb

tudósa,

aki

egyben

kétszeres Pulitzer-díjas író is.

„Kétségtelenül korunk legnagyobb tudományos írója... bármit gondolunk is Wilson felvetéseiről, könyvei mindig felvillanyoznak.”

BRYAN APPLEYARD, LITERARY REVIEW