Márai Sándor: Halotti beszéd„ Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk Por és hamu vagyunk Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: „ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ” Az ohioi bányában megbicsaklik kezed A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon A tested is emlékezik, mint távoli rokon Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...” De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? „ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad S egy másik nyög: Nehogy ki távol sír e nemzeten Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.” Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t? Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért. És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess. Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet A radioaktív hamu mindent betemet Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk Íme, por és hamu vagyunk ________________________________________ /Possilipo,1951.Nyár./ Márai Sándor: MENNYBŐL AZ ANGYAL MENNYBŐL AZ ANGYAL - MENJ SIETVE Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. Csattogtasd szaporán a szárnyad, Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. Ne beszélj nekik a világról, Ahol most gyertyafény világol, Meleg házakban terül asztal, A pap ékes szóval vigasztal, Selyempapír zizeg, ajándék, Bölcs szó fontolgat, okos szándék. Csillagszóró villog a fákról: Angyal, te beszélj a csodáról. Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország. És elmegy sok ember előtte: A Katona, ki szíven döfte, A Farizeus, ki eladta, Aki háromszor megtagadta. Vele mártott kezet a tálba, Harminc ezüstpénzért kínálta S amíg gyalázta, verte, szidta: Testét ette és vérét itta Most áll és bámul a sok ember, De szólni Hozzá senki nem mer. Mert Ő sem szól már, nem is vádol, Néz, mint Krisztus a keresztfáról. Különös ez a karácsonyfa, Ördög hozta, vagy Angyal hozta Kik köntösére kockát vetnek, Nem tudják, mit is cselekesznek, Csak orrontják, nyínak, gyanítják Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony: A magyar nép lóg most a fákon. És a világ beszél csodáról, Papok papolnak bátorságról. Az államférfi parentálja, Megáldja a szentséges pápa. És minden rendű népek, rendek Kérdik, hogy ez mivégre kellett. Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: "Elég volt." Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik Ők, akik örökségbe kapták -: Ilyen nagy dolog a Szabadság?... Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből. Találkoztak ők már néhányszor - a gyermek, a szamár, a pásztor Az álomban, a jászol mellett, Ha az Élet elevent ellett, A Csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát, Mert Csillag ég, hasad a hajnal, Mondd meg nekik mennyből az angyal. (New York,1956.)
Faludy György Tanuld meg ezt a versemet Tanuld meg ezt a versemet, mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik, a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég – és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet. Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet. Tanuld meg ezt a versemet, s mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet. Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacillusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó – memóriádból szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed – hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet. Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet.
Dsida Jenő - Psalmus Hungaricus I. Vagy félezernyi dalt megírtam s e szót: magyar, még le nem írtam. Csábított minden idegen bozót, minden szerelmet bujtató liget. Ó, mily hályog borult szememre, hogy meg nem láttalak, te elhagyott, te bús, kopár sziget, magyar sziget a népek Óceánján! Mily ólom ömlött álmodó fülembe, hogy nem hatolt belé a vad hullámverés morzsoló harsogása, a morzsolódó kis sziget keserű mormogása. Jaj, mindenből csak vád fakad: miért kímélted az erőt, miért kímélted válladat, miért nem vertél sziklatöltést, erős, nagy védőgátakat? Elhagytam koldus, tékozló apámat s aranyat ástam, én gonosz fiú! Mily szent vagy te, koldusság s te sárarany, te szépség, mily hiú! Koldusapám visszafogadsz-e, bedőlt viskódban helyet adsz-e, ha most lábadhoz borulok s eléd öntöm minden dalom s férges rongyaid csókkal illetem s üszkös sebeid tisztára nyalom? Nagy, éjsötét átkot mondok magamra, verset, mely nem zenél, csak felhörög, eget-nyitó, poklot-nyitó átkot, hogy zúgjon, mint a szél, bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó zsoltáros jajgatása Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! II. Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű, a minden embert megsimogató tág mozdulat, az élet s halál titkát kutató, bölcsen nemes, szép, görög hangulat. A hűssel bíztató, közös és tiszta tó, a szabadság, mely minden tengerekben sikongva úszik, ujjong és mulat! Kezem gyümölcsöt minden fáról szedett. Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok, a minden-eszme sajgó árulója, most mégis bősz barlanglakó vagyok, vonító vad, ki vackát félti, ója, vadállat, tíz köröm és csattogó agyar s ki eddig mondtam: ember! -, most azt mondom: magyar! És háromszor kiáltom és holtomig kiáltom: magyar, magyar, magyar! A nagy gyümölcsös fájáról szakadt almából minden nép fia ehet, de nékem nem szabad, de nékem nem lehet. Dalolhat bárki édes szavakat és búghat lágyan, mint a lehelet s bízvást nyugodhatik, hol várja pad, s ha kedve támad, bárhová mehet, de nékem nem szabad, de nékem nem lehet. Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél, szívszakadásig így kell énekelnem Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! III. Firenze képei, holland virágok, zöld tengerek halk, álmos loccsanása, ájultató gyönyörüségek, Páris tüze, Velence csillogása, még lelkemet is lehúnyom, bezárom, hogy ne lássa. Ha atomokra bomlik is, miattuk minden sejtem, ha arcom kékre torzul is, mind, mind, mind elfelejtem! Hajam csapzottra borzolom, mint gubancos csepűt és szürke kócot és gőggel viselem fajtám egyenruháját: a foltozott darócot. Mert annak fia vagyok én, ki a küszöbre téve, a külső sötétségre vettetett, kit vernek ezer éve, kit nem fogad magába soha a béke réve! Bolyongásom pusztáin, a végtelen nagy éjen csak az ő szive fénylik, ő a rögeszmém, végső szenvedélyem, ráfonódom, rajta kuszom fölfelé, mint szőlőkarón a kacs. Mogorva lettem, kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni. Jajt hallottam és nem tudom feledni. A holtakat nem tudom eltemetni. Egy eszelős dal lett az utitársam, rekedt dal, nem zenél, csak hörög, mint a szél, zúg, mint vihartól ráncigált fák Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! IV. Mit nékem most a Dante terzinái s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant, mikor tetszhalott véreimre hull már a föld és dübörög a hant, mikor a bús kor harsonája falakat dönt és lelket ingat, mikor felejtett, ősi szóra kell megtanítni fiainkat, mikor rémít a falvak csendje s elönt a semmi árja minket és szülni kell és nemzeni s magunk képére kalapálni vánnyadt gyermekeinket! Mit bánom én a történelmet s hogy egykoron mi volt! Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, mikor anyád sikolt?! Európa, én nagy mesterem, lámcsak mivé lett fogadott fiad! Mily korcsbeszédű, hitvány, elvetemült és tagadó tanítvány. Addig paskolta áztatott kötél, míg megszökött és elriadt. Fáj a földnek és fáj a napnak s a mindenségnek fáj dalom, de aki nem volt még magyar, nem tudja, mi a fájdalom! Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd. Ezért nem is hányódom már magamban, vallom, hogy igazam nincs és mégis igazam van és mától fogva énnekem örökre ez az énekem: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!
V. Idegen-vérű és beszédű kenyeres jópajtásaim, kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét, kiket szerettem, s kik szerettétek lágy szivem nyitott és éneklő sebét, nekem is fáj, higyjétek el, hogy zord a szóm és homlokom setét. Nekem is fáj, hogy búcsuzom, mert immár más utakra kell mennem, de így zeng most a trónjavesztett magyar Isten parancsa bennem s én nem tagadhatom meg Őt, mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma, mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma. Nincs más testvérem, csak magyar. Ha virrasztok, miatta állok poszton, csak tőle kérek kenyeret s csak ő, kivel a kenyeret megosztom. Sok tévelygés és sok kanyar után jutottam el ide: ha bűnös is, magyar s ha tolvaj is, magyar s ha gyilkos is, magyar, itt nincsen alku, nincsen semmi "de". Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját s virágos lelkét fitogtatva henceg, mi elesettek, páriák vagyunk, testvérek a nyomorban és a bűnben, sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek. Zúgjon fel hát a magyar zsoltár, dúljon a boldog, éji álomokon, seperjen át a fekete, tarajos és hideg hullámokon vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél, Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! VI. Száraz nyelvem kisebzett, égő fejem zavart. Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, hogy felkutassak minden magyart. Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, üljetek mellém! Magyarok ott a Tisza partján, magyarok ott a Duna partján, magyarok ott a tót hegyek közt s a bácskai szőlőhegyek közt, üljetek mellém. Magyarok Afrikában, Ázsiában, Párisban, vagy Amerikában, üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök, ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök, üljetek mellém! Ülj ide, gyűlj ide, népem s hallgasd, amint énekelek, amint a hárfa húrjait, feszült idegem húrjait jajgatva tépem, ó, népem, árva népem! - dalolj velem, mint akit füstös lángokra szítottak vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok, dalolj velem hörögve és zúgva és dörögve, tízmillió, százmillió torok! Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele s Európa fogja be fülét s nyögjön a borzalomtól és őrüljön bele! -: Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk, ó, Jeruzsálem! Nyelvünkön izzó vasszeget verjenek át, mikor nem téged emleget, ó, Jeruzsálem! Rothadjon el lábunk-kezünk, mikoron hozzád hűtlenek leszünk, ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!
ILLYÉS GYULA EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van nemcsak a füst-sötéten lobogó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal morse-jében, nemcsak a bíró hűvös ítéletében: bűnös! ott zsarnokság van, nemcsak a katonásan pattogtatott "vigyázz!"-ban, "tűz!"-ben, a dobolásban, s abban, ahogy a hullát gödörbe húzzák, nemcsak a titkon félignyílt ajtón ijedten besuttogott hírekben, a száj elé hulltan pisszt jelző ujjban, ott zsarnokság van nemcsak a rács-szilárdan fölrakott arcvonásban s e rácsban már szótlan vergődő jajsikolyban, a csöndet növelő néma könnyek zuhatagában, kimeredt szembogárban, ott zsarnokság van nemcsak a talpraálltan harsogott éljenekben, hurráhkban, énekekben, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak az ernyedetlen tapsoló tenyerekben, kürtben, az operában, épp oly hazug-harsányan zengő szoborkövekben, színekben, képteremben,
külön minden keretben, már az ecsetben; nemcsak az éjben halkan sikló gépkocsizajban s abban, megállt a kapualjban; hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istened sem; ott zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, abban, ahogy a gyermek idegennek felelget; nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál jobban butító szólamokban; az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves; az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban a hirtelen puhábban szorított kézfogásban, ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban, nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorában, mint légy a borban, mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, előtte már a vágyban, mert szépnek csak azt véled mi egyszer már övé lett; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél, tányérban és pohárban, az van az orrban, szájban, hidegben és homályban, szabadban és szobádban, mintha nyitva az ablak s bedől a dögszag,
mintha a házban valahol gázfolyás van, ha magadban beszélgetsz, ő, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független, fönt a Tejút is már más: határsáv, hol a fény pásztáz, aknamező; a csillag: kémlelő ablak, a nyüzsgő égi sátor: egyetlen munkatábor; mert zsarnokság szól lázból, harangozásból, a papból, kinek gyónol, a prédikációból, templom, parlament, kínpad: megannyi színpad; húnyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád; mint a betegség, veled megy, mint az emlék; vonat kereke, hallod, rab vagy, rab, erre kattog; hegyen és tenger mellett be ezt lehelled; cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésben; a nyugalomban, e bilincs-unalomban, a zápor zuhogásban, az égigérő rácsban, a cellafal-fehéren bezáró hóesésben; az néz rád kutyád szemén át, s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban; mint víz a medret követed és teremted; kémlelődsz ki e körből? ő néz rád a tükörből, ő les, hiába futnál, fogoly vagy, s egyben foglár; dohányod zamatába, ruháid anyagába,
beivódik, evődik velődig; eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe, néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt, s már körbe lángol erdőtűz gyufaszálból, mert amikor ledobtad, el nem tiportad; s így rád is ő vigyáz már, gyárban, mezőn, a háznál, s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni, bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed, hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy; vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, akár a Szaharában; mert ahol zsarnokság van, minden hiában, a dal is, az ilyen hű, akármilyen mű, mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál. 1950. (Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.)
Határ Győző: ANGYALKÁNON falevelek felvilágán két levél ül két fa ágán azt kérdi a hárfalevél: mért hogy te meg nyárfa levél? mond a nyárfa: szent ajándék ez is - zengő nyárfajáték bachjánossebestyén-forma angyalgó kánon-kintorna szól a hárfa s nekividul: erdőzsongás viváldibul széllel rezgő zenebona händel-rejtő lombkorona ilyen ez az angyalkánon - ne botránkozz kintornámon falevelek felvilágán két levél ül két fa ágán Határ Győző Elhull a virág az élet dolga az eliramlás mit csudálkoznál költőm ezen? a semmi testé: a romlás – elomlás szórás nyelettetés: a térözön nincs örökhagyód (te légüres tér) ki „öröklétet” majd rádirat hogy a csillagvilágból integessél a csillagvilágok csordáinak nem lesz kísértet-trabant belőled se tejút-araszoló asztroláb az űrsikoltással kell beérned: ne – szombati seprűnyél alád nyargalj nyargalj ríddogálj az éjben hogy örvények éggé köpüljenek míg nem léssz az özön ég Ridegében a halandóságnak – hadüzenet
Dsida Jenő Sírfelirat Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását. 1935. július 9. Somlyó Zoltán: Hajnali imádság A szűk Könyök uccán hazamegyek, most hajnali három óra. Istenem, vezess a jóra! Békevirágok e szürke kövek és béke e hajnali ég. Istenem, szeretsz-e még? Züllenem, hullanom rendeltetett és lehull, aki arravaló. Légy velem, Mindenható! Hajnali percek szemeznek alá s a harang a szívükbe sikolt. Istenem, sok bánatom volt! Keresztények űztek, csúfoltak zsidók. És a nők se szereztek nekem semmi jót. Eldobtak, mint az odvas diót. Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon, ma sápadt és zord halovány alakom: istenem, a szívedbe lakom. Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs, csak e hajnali ég, csak e kék... Istenem, szeretsz-e, istenem, vezetsz-e, istenem, megversz-e még?
Tóth Krisztina: Bánk, magában A tér kihalt. Behajt a busz, jégkása permetez. Mínusz van. Egy hajléktalan áll ott, de nem jelez. Táncol. Kezében fémdoboz, orra helyén lyukak. Forog az üres járdán, magában így mulat. Törött szoláriumcsövek, a lépcsőkön szemét. Paplanra köpve ég a hold, a sarkon ágybetét. Egy óriás homlokzaton
világít: Erste Bank. Kéklő betűk és fényfüzér, karácsony este van. Hazám, hazám. Minden bezárt. Az állomásokon lehúzták mind a rácsokat, arany halál, ezüst romok, a szél a fán egy nejlonzacskót rázogat. És táncol kint tovább a nő, forog, forog, szolgálja népe szent javát. Hazám, hazám, te ellenőr. Ruhádon ott a karszalag, és félterpeszben állsz. /Forrás: Élet és Irodalom 2012. 10. szám/ Érdemes a verset a "Hazám, hazám" dallamára elénekelni. Ami olvasva giccses (pl. "arany halál, ezüst romok"), az így valamelyest a helyére kerül. (Azt a sort, hogy "Az állomásokon lehúzzák..." kicsit nehezebb elénekelni, még akkor is, ha az eredeti voltaképp így szól: "Tudom, hogy minde-he-nem neked köszönhetem".) A "Paplanra köpve ég a hold" perverz szépsége nélkül sokkal halványabb lenne a vers, de talán ezzel együtt is lehetne sprődebb - kicsit sterilnek érzem, valahogy mintha kifertőtlenítené az egészséges esztétikum.
Pierre-Jean de Béranger A szegény varrólány Jól mondta, látom, az édesanyám: ujja hegyén hordja kincsét a lány. Szegény leány vagy, kell, hogy megtanuljad – mondta sokszor – mily kincset rejt az ujjad! Szegény lányt, ha fürgén dolgozik, a munka megjutalmaz, s boldogít. Ő mily öröm, ha munka ég az ölben! Izzadok a gyönyörben! Jól mondta az édesanyám: ujja begyén hordja kincsét a lány. Munkámra gondolok, ha gyúl a lámpa, s december vacog fűtetlen szobámba, és az ujjaimmal melengetem, nem kell ahhoz rájuk lehelnem sem. Ó, mily öröm, ha munka ég az ölben! Izzadok a gyönyörben! Jól mondta, látom, az édesanyám: ujja begyén hordja kincsét a lány. Sok szép úrfi ajándékozna nékem gyereket, ki később elveszne éhen! Drága gyermekem, teneked ma, lásd, így spórolom meg az éhenhalást. Ó mily öröm, ha munka ég az ölben! Izzadok a gyönyörben! Jól mondta az édesanyám: ujja begyén hordja kincsét a lány. S rágondolok közben a péklegényre. Elképzelem, hogy duzzad a köténye. Jobban megy, szinte izzik a dolog, ha szőrös, nagy testére gondolok. Ó mily öröm, ha munka ég az ölben! Izzadok a gyönyörben! Jól mondta, látom, az édesanyám: ujja begyén hordja kincsét a lány. Vagy eszembe jut a múltkor az a halvány fiú, ki itt jött el az ablak alján, nem látott engem, nem gondolkozott, falhoz fordult, kigombolkozott. Ó mily öröm, ha munka ég az ölben! Izzadok a gyönyörben! Jól mondta, látom az édesanyám: ujja begyén hordja kincsét a lány. Szegény lány manap nem nevetne sokszor, ha magát nem csiklandaná meg olykor, nehogy a világ őt nevesse ki – csak a csuklója fárad el neki! Ó mily öröm, ha munka ég az ölben! Izzadok a gyönyörben! Jól mondta, látom, az édesanyám: ujja begyén hordja kincsét a lány. A hangya Éjszaka a hangya
egy kő alatt megbújva egyedül és félve szendereg szegényke. Hajnali napsugár reggeli titkot tár, nedveset és szépet, szivárványos mézet. A hangya félve kinéz az égre. Életre kel a nap, és új erőre kap. A csillogó csodát, az izzó napsugár, és a hangya közösen felisszák íziben. Új erő és remény szalad a szegény, míg lába viszi messze el a rengetegbe. Kánaánt keres ő, mely gazdagon termő, de nincsen az erdőben, de még a mezőn se. Hiába a küzdelem, a valóság esztelen, s míg rájön, tán késő, boldogtalan kereső. Esténként a hangya, szállást keres újra. Magányos éjszakák, hol a boldogság? Addig is a csillagok, parázsló alakok, fénylenek az égen ridegen és szépen. Szabó Lőrinc: Fegyvertelen Nem akartam én semmi rosszat, mégis hallom mindenfelől, hogy szidnak az igazi rosszak, hogy szidnak az ostoba jók. Sajnálok minden átkozót: kár tékozolni mocskukat, dobok én kovet és sarat eleget elmult éveimre! Mert büszkélkedni meg ki merne, ha, mint én, oly szörnyen csalódott? Megútáltam hitet es csókot s nincs árulás, mely nekem ujság és a szánalmas kis tanulság, amit szereztem, annyi csak, hogy: ember, rejtsd el magadat! Én mást tettem, őszinte voltam, a tolvajnyelvet még nem tudtam,
gyermeki szám kimondta nyomban, ami csak az eszembe ötlött, s nem titkoltam, hogy sokszor ördög ficánkolt a bőröm alatt. Szerettem barátaimat és lettek ellenségeim, s akik egykor elcsábitottak, gyaláznak mindenféle nők. Jaj, mért beszéltem,minek éltem, mért nem bujtam meg valahol a hazugság száz rejtekén, hisz jobb és tisztább vagyok én, mint azok, akik megitélnek! - Nem akartam én semmi rosszat s most szidnak az igazi rosszak, mert jaj, bután őszinte voltam, amit más gondolt, én kimondtam, üldözött vagyok, nagy kinomban és nem értek ma sem a nyelvén a földi és égi gonosznak: egész életem összeroskadt, porba hanyatlott a fejem itt fekszem most fegyvertelen, s midnen gazember megtaposhat! 1927
Kosztolányi Dezső: A JÁTÉK A játék, az különös. Gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható, gomb és gömb és gyöngy, gyűrű. Bűvös kulcs és gyertya lángja, szines árnyék, ördöglámpa. Játszom ennen-életemmel, búvócskázom minden árnnyal, a padlással, a szobákkal, a fénnyel, mely tovaszárnyal, a tükörrel fényt hajítok, a homoknak, a bokornak, s a Nap - óriás aranypénz hirtelen ölembe roskad. Játszom két szines szememmel, a két kedves, pici kézzel, játszom játszó önmagammal, a kisgyermek is játékszer. Játszom én és táncolok, látszom én, mint sok dolog. Látszom fénybe és tükörbe, játszom egyre körbe-körbe. Játszom én és néha este fölkelek, s játszom, hogy akik alusznak, gyerekek.
Marin Sorescu: CSIGA
A csiga viasszal tömte be a szemét. Szorosan. Fejet hajt és Mereven néz Magába. Körülötte a Csigahéj Művi tökélye, Melyet utál. A csigaház körül A világ A szabott rend alapján Erre s arra kimért Külső világ Melyet utál. S ez egyetemes utálat Középpontjában Õ van, A csiga, Melyet utál. Tornai József: Új Himnusz A magyar nép még mindig zivataros századából Nemzetem én nem úgy képzelem, hogy mindnyájunknak Etelköz az ugródeszkája. Engem a homo sapiens fájdalma jobban érdekel, az, hogy a palócok, sokácok, mennyit szenvedtek itt a vendek és cigányok, s Lábáb ükunokái a kor vak tömegsírjaiba hogy zuhantak, s a csángók, míg egyre énekeltek, járták a táncot – nemcsak maguknak, s a kunok, németek, románok és szerbek, magyarokkal együtt a szlovákok hogy remegtek, mikor a történelem Bosch-féle szörnye a szalmatetős viskók és fatornyos házak ablakait betörte, s a székelyek sebe a régi és új tatárok nyilaitól a Tiszáig szivárgott; mindnyájunkért mennydörögtek a bombázók ítéletnapi tűzvészként lángoló alumínium-angyalai, s azon az őszön miért dűlt volna itt a mindenféle vér, ha nem újabb idő-partok arany-perceiért? S akárhányszor hatalom s erkölcs csapott itt össze vagy pókhálóját a pénz kifeszítette a szellem fái közé, nemcsak Buda vár vált csapda-rengeteggé: nem egy folyó a haza, nem egy vadvíz, ér, patak vagy tó; ahogy egymást táplálják kék tavasztól
kék tavaszig, míg külön-külön természetük szerint hullámoznak s elcsöndesednek: az nekem ez az ország, ez a nemzet. Istenem, ilyenné öleljél csak egybe minket, örvendve más és más szívünknek, ne rejtegesd tovább a végső csíra-titkot, hogy minden emberfiadnak kell a meleg, a testvér szempillantás, a szalma, hol végre saját színünkben láthatjuk meg egymást: te népedet s mi a közös Pajta fölött fújtató mennyei vadlovat, az almásderes üstököst. A TEKNYŐKAPARÓ LEGENDÁJA Apokalipszis bariton szólóra, vegyeskarra, hangszerekre és elektronikára Zenéjét szerezte Pongácz Zoltán Kórus Kezdődik a Teknyőkaparó legendája, és az ő jövendölése ez világnak sorsáról. Hallgassátok meg szavait, intelmeit megfogadjátok, mert minden szava igaz, és minden jóslata a mi időnkről szól. Teknyőkaparó Én mondom néktek, a Teknyőkaparó: az egész világ háborúskodni fog. Minden nemzet! Hatalmas vérfürdő lesz ezen a földön, iszonyú vérontás, világégés. Majd belebújtok a földbe, mint a bogarak. Három háború lesz, három istenítélet. Amikor föltűnik egy üstökös az égen, kitör az első nagy háború. Nemsokára elkövetkezik a második. Azután valameddig úgy néz ki, mintha béke lenne… De a harmadik olyan lesz, hogy kő kövön nem marad! Tiszta vér lesz a Tisza és a Maros, s a szürke ló térdig jár a vérben a Duna és a Tisza között. Úgy megritkul a nép, mint amikor aratáskor egy-egy szál búza elmarad. Kórus Megmondta a Teknyőkaparó, hogy három világháború lesz. De a harmadik nem tart sokáig, csak föllobban, és öli, pusztítja, legeli a népet a tűz. Teknyőkaparó
Lesznek vasparipák, de meglátjátok a vasmadarakat repülni az égen, s onnan szórják a tüzet a földre. Lőcsetlen kocsik szaladgálnak, melyeket nem húz ló, és egymást tapossák, tiporják az emberek, mint a barmok, és lövik agyon egymást. Kórus Megmondta a Teknyőkaparó, hogy milyen lesz a három világháború. De a harmadik nem tart sokáig, csak föllobban, és viszi a népet, csak föllobban, és öli, pusztítja, legeli a népet a tűz. Teknyőkaparó El fog veszni a nép, főként a férfi-nemzedék. Csak annyi ember marad meg, amennyi egy szárazmalom keringélése alá elfér. És csak annyi magyar marad meg, amennyit egy diófa árnyéka betakar. Lesznek sánták, bénák, sebesek: a hetedizigleni ivadék is elörökli az átkot. Lesznek sánták, bénák, sebesek, és sokáig azt gondoljuk, hogy az Isten tette ezt velünk. Pedig nem az Isten csinálta ezt, hanem a tudomány! Annak a keresztjét viseljük magunkon! Kórus Akkor, ha két ember találkozik majd megörülnek egymásnak, hogy találkozhattak valakivel. És ha forgácsot talál egy asszony, fölemeli, és megcsókolja, arra emlékezve, hogy azt is emberkéz faragta. Teknyőkaparó Valamikor volt a vizözön, de többé már nem lesz: a szivárvány a jele annak, hogy a világot nem a víz pusztítja el, hanem a tűz! De mi a tűz? Kórus A fegyver! A fegyver! A fegyver! Teknyőkaparó Vége lesz a bujdosó betyárok világának,
azután majd az uri betyárok jönnek. Minden utcasarkon bolt lesz, meg kocsma, és minden utcasarkon kupleráj, és olyan világ lesz, hogy ugató kutyák se szeretnék lenni. Nem is lehet majd megismerni, ki a nő, és ki a férfi, mert a lányok nadrágban járnak, és a legények hosszú hajat viselnek, és elmúlik a nagy szerelem. Akkor majd halni halnak, de senki sem születik, vagy csak nagyon kevesen... A kisgyerekeket selyembe-bársonyba öltöztetik, és ördögöt ültetnek a szívük közepébe. Nem lesz boldog a világ, mert rég eltűnt már a hú szerelem. Kórus Eltűnt már régesrég a hű szerelem. Teknyőkaparó Amikor a vadrépa fehéret virágzik majd, el fognak romlani a nők… Kórus Ez a vadrépa kint van a mezőben, és fehéret virágzik már… Teknyőkaparó Amikor a vadrépából kivész a piros, a nők már nem ismernek szégyent: az utcán szemérmetlenkednek, és úgy tesznek az úton is, mint a kakas meg a tyúk. Kórus De úgy is van már, csak figyelni kell! Teknyőkaparó De azután elindul keletről a fekete sereg, és keresztülmegy az egész világon. Az mindenkit fölszabadít az átok alól. Akinek kérges a tenyere, azt nem bántják, de akinek nem kérges, azt mind megbüntetik. Lesz olyan idő, amikor el lehet látni a világ minden részére… Kórus Televízió!
Teknyőkaparó … és oda is lehet beszélni, mert úgy össze lesz fűzve az egész ország dróttal… Kórus Telefon! Teknyőkaparó Akkor majd sütnek-főznek, de nem füstöl a kémény… Kórus Gáz- és villanyrezsó! Teknyőkaparó Nem lehet majd megkülönböztetni az urat a paraszttól, a parasztot az úrtól. Olyan szobákban élnek majd a népek, mint egykor az urak. De akkor lesz csak igazi béke, amikor majd mindnyájan egyformán szeretjük egymást: amikor majd nem irigykednek, nem gyűlölködnej, nem kajánkodnak, hanem szívből kezdenek el gondolkodni a népek, és egy akaraton lesz az egész világ! Akkor majd mindenki igazolvány nélkül kimehet az országból, mert határ sehol sem lesz. De eljön az idő, a világ végezetének ideje: olyan hideg lesz, hogy csak arról tudjuk, mikor van nyár, hogy kizöldellnek a fák, és virágoznak a mezők. Három napig sötétség lesz. Lámpa és semmiféle fény nem gyullad ki, csak a hétszer szentelt gyertya. Térjetek hát vissza Istenhez, mert úgy elvész a nép, hogy csak annyi marad meg belőle, hogy a pap egy körtefa alatt elfér misézni. Térjetek hát vissza Istenhez! Kórus Így jövendölt a Teknyőkaparó a Tisza és a Maros mentében, az Úrnak 1820-ik esztendejében. Írástudatlan szegényeknek, hatalmas nagyuraknak prófétált a világi nép sorsáról.
Úgy szólt, amint hallottátok. De sok minden mást is beszélt még ez az ember, és idáig minden szava beteljesedett!
József Attila: Tél Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, csorbát, töröttet s ami új, meg ép, gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! – s rászórni szórva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla s kezén fogná mindenki földijét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hisz zúzmarás a város, a berek, fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni és rakni, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj; meg kéne rakni, hogy fölengednének az emberek! Csukás István: Sün Balázs Erdőszélen, erdőszéli tölgy tövében volt egy ház. Abban lakott hét süntestvér: Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Sün Demeter, Sün Tihamér, s a legkisebb: Sün Balázs. Hogyha jól bevacsoráztak, szűk lett nékik az a ház, s előfordult ilyenkor, hogy kívül rekedt Sün Balázs. Furakodott, nyomakodott, morgott, perelt dühöngve, semmit se ért, mit tehetett, lefeküdt a
küszöbre. Telt az idő, múlt az idő, éjre és és napra nap. Egyre többször fordult elő, hogy a házból a legkisebb kimaradt. "Ebből elég! Torkig vagyok! – kiáltott fel Sün Balázs. – Sokan vagyunk, s kicsi nékünk ez a ház!" "Éppen ezért én elmegyek. Szerbusz néktek hat testvér: Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Demeter és Tihamér!" Miután így elbúcsúzott, fogta magát, elindult, lába nyomán porzott a vén gyalogút. Így baktatott, így poroszkált, szomszéd tölgyig meg sem állt. Ottan aztán sürgött-forgott, árkot ásott, falat emelt, tetőt ácsolt, ajtót szegelt, és mire a nap leszállt, épített egy kalyibát. "Így ni! – mondta. – most már végre kényelmesen alhatok! Nem tolnak ki a küszöbre a nagyok!" Falevélből ágyat vetett, kényelmeset, belé feküdt s hortyogott, hogy csörögtek
s remegtek az ablakok. Éjféltájban vihar támadt, hajlítgatta a vén fákat, fújt a szél nagy zajjal ám. Arra ébredt, hogy zörögnek a kalyiba ajtaján. "Ki az? – szólt ki fogvacogva. – Ki kopogtat sötét éjnek idején?" "Mi vagyunk az! – szóltak kintről . – mi vagyunk a hat testvér: Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Demeter és Tihamér!" "Elvitte a szél a házunk, engedjél be, ázunk-fázunk idekint, csuromvíz a kabát rajtunk és az ing!" "Jól van, jól van! – szólt Sün Balázs. – jövök már!" S fordult a kulcs, nyílt a zár. Betódultak mind a hatan, tele lett a kalyiba. Kérdezte is Sün Tihamér; "Mondd csak testvér, nincs, csak ez az egy szoba?" Lefeküdtek, elaludtak. S arra ébredt Sün Balázs: újra kicsi lett a ház! Mert az éjjel ide-oda lökődve, kiszorult a
küszöbre. "Ejnye! – mondta fejvakarva. – Mit tehetnék? Megnövök! S akkor talán nem lesz ágyam, nem lesz párnám a küszöb!" Radnóti Miklós: Razglednicák (1) Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandóan vagy bennem e mozgó zűrzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár. 1944. augusztus 30. A hegyek közt (2) Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj. Cservenka, 1944. október 6 (3) Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttük fú a förtelmes halál. Mohács, 1944. október 24 (4) Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint a húr, ha pattan. Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. – Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen. Óbecsey István: Szeressétek az öregeket Nagyon szépen kérlek titeket, Szeressétek az öregeket. A reszkető kezű ősz apákat, A hajlott hátú jó anyákat… A ráncos és eres kezeket, Az elszürkült, sápadt szemeket… Én nagyen kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket Símogassátok meg a deres fejeket, Csókoljátok meg a ráncos kezeket. Öleljétek meg az öregeket, Adjatok nekik szeretetet. Szenvedtek ők már elegetet, A vigasztalóik ti legyetek. Én nagyon kérlek titeket, Szeressétek az öregeket Ne tegyétek őket szűk odúkba, Ne rakjátok őket otthonokba. Hallgassátok meg panaszukat, Enyhítsétek meg a bánatukat. Legyen hozzájuk szép szavatok, Legyen számukra mosolyotok. Én nagyon kérlek titeket, Szeressétek az öregeket Ők is sokat küzdöttek értetek, Amíg fölnevelkedtetek. Fáradtak ők is eleget, Hogy ti módosabbak legyetek. Ők is elfogadtak titeket, Mikor Isten közéjük ültetett. Azért én kérlek titeket, Szeressétek az öregeket Ha majd sz örök szeretet Elhívja őket közűletek, Ti foglaljátok el a helyüket, Mert ti lesztek majd az öregek. S mindazt, mit nekik tettetek, Azt adják nektek a gyerekek. Azért előre intelek titeket, Szeressétek az öregeket Percy Bysshe Shelley: Nincs Isten Midőn még gyermek voltam, jó anyám Elvitt magával megnézni a máglyát, Melyen egy ateistát égettek el. Sötét ruhájú papi had szorongott Az oszlop körül és a nyers tömeg Csendesen bámult, nem is tudva miért; Midőn rendületlen arccal előjött A tettes, magas megvetés honolt Nemes tekintetén s nyugodt mosollyal Vegyült komolyság. Már a szomjazó Láng elnyelé férfias tagjait S gyorsan vakká égette mély szemét; Halálos kínja szívem szaggatá! Ujjongott az érzéstelen tömeg Veszett örömben, míg én sírni kezdtem! "Ne sírj, fiam" – kiált anyám – "mer' e Gazember azt mondá, hogy nincsen Isten" Nincs Isten! A természet e hitét – Mit halálnyögésével megpecsételt – Erősíti. Regéljen bár az ég,
A föld s a lázadó ember faja S egymásra jövő nemzedékei Akármit; tapadjon mindenik rész A lánchoz, mely őt a kézhez köti, Mely kényen tartja őt! Hadd fejtse ki Minden mag, mely a földbe hull, nyugodt Ékesszólással minden érveit! A végtelenség bent, a végtelenség Kívül, meghazudtolja a teremtést. A romboló szellem, mely benne van, Az a természet való istene! De Az emberi büszkeség szőtte mind E nevet, álcázni tudatlanságát! Az Isten név szentséggel vett körül Minden bűnt; imádóinak műve Levén maga is – Neve, szenvedélye S természete változó, – Seva, Buddha Foh, Jehova, Isten – az emberi Csalással, mely oltárukat készíté S e harcfertőzte világba csupán A rombolásnak lett a jelszava: Akár, midőn az ellenség viszi Vértől füstölgő győztes kocsiját, Míg a brahmánok dicsénekje zeng Halálhörgéssel összeolvadón, – Akár, ha öntársai fegyverük Az ő rontására élesítik Vagy égő városok halálos füstje, Segélytelen nők vonaglásai, Fegyvertelen aggok, gyermekeké – Borzasztóan lemészárolva – száll Az égre neve dícséretéül, Vagy ami még rosszabb, midőn a föld A bűnhalmaz miatt úgy feldörög S papok mernek fecsegni még a Béke Nagy istenéről, midőn átkozott Kezükön ártatlan vér párolog! Meggyilkolván a szent igazság minden Sarjadzó magvát, mindent összedöntvén, Az egész földet vérpaddá teszik. Molnár István fordítása A spiritu fornicationis, Domine, libera nos, A villámtól, égzengéstől, Ments meg, Uram, minket. A földrengés ostorától, Ments meg, Uram, minket. Dögvésztől, éhinségtől, háborútól, Ments meg, Uram, minket. Az epicentrum helyétől, Ments meg, Uram, minket. A kobaltnak esőjétől, Ments meg, Uram, minket. A cézium esőjétől Ments meg, Uram, minket. A stroncium hullásától Ments meg, Uram, minket. Radioaktivitástól Ments meg, Uram, minket. Szörnyetegek nemzésétől
Ments meg, Uram, minket. A torzszülöttek átkától Ments meg, Uram, minket. A morte perpetua, Domine, libera nos. Peccatores, te rogamus, audi nos. Hogy nekünk kegyelmezz, Kérünk, hallgass meg minket. Hogy nekünk megbocsáss, Kérünk, hallgass meg minket. Hogy igaz bűnbánatra indíts, te rogamus, audi nos. Részlet Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz! című könyvéből