Majzik István 2015 Az aknazártól a Szépírásig

AZ AKNAZÁRTÓL A SZÉPÍRÁSIG

AZ AKNAZÁRTÓL A SZÉPÍRÁSIG

Majzik István emlékezik

Szeged 2015

Fotók: Kószó Jenő, Veress Lászlóné, magángyűjtemény

Borítóterv: Majzik Andrea

ISBN 978-963-9573-47-5 (print) ISBN 978-963-9573-52-9 (online pdf )

Kiadta a Belvedere Meridionale, Szeged www.belvedere.meridionale.hu Nyomta: s-Paw Nyomda, Üllés

Csalรกdomnak

1944. augusztus 23-án születtem. A szüleim egy vidéki faluban, Tápiószecsőn laktak. 1943-ban házasodtak össze, és Pestre költöztek. ‘44-ben a bombázások elől menekültek vissza Szecsőre. Én ott születtem. Néhány hetes lehettem, amikor újra Pestre, a kilencedik kerületi Mester utcába költöztünk. Az általános iskola előtt a Tanácstól kapott a család egy telket Szecsőn, amelyre egy vert falú, tehát vályogházat építettünk, úgyhogy ismét Szecsőre költöztünk. Sorban születtek a testvéreim. 1946-ban született János öcsém, ‘47-ben Mária, ‘50-ben László, ‘52-ben Piroska.

Szerelemgyerek voltam. Pont kilenc hónapra születtem a nászéjszaka után. Az édesapám a BESZKÁRT-nál, a budapesti közlekedési cégnél volt kalauz, és mint ilyet, nem vitték el a háborúba katonának. Édesanyám summás volt. Ez azt jelentette, hogy hétfőn hajnalban elmentek Szecsőről Gombára. Pest megyei község mind a kettő. Hajnal háromkor már általában keltek. Egész nap dolgoztak. Hétvégén utaztak haza, vagy hazagyalogoltak, attól függően, küldtek-e kocsit értük.

Gyerekkoromnak egy részét, hét évet Budapesten töltöttem, és ott további két testvérem született. Ezt a részt annyival le is zárom, hogy Tápiószecsőn még két testvérem született, így összesen öten vagyunk testvérek.

Az édesanyám tehát a mezőgazdaságban dolgozott, később, miután édesapámmal összeházasodtak, onnantól kezdve háztartási munkát végzett. Mert akkor nem illett, hogy pesti munkásnak a felesége dolgozzon, még ha vidéken laktak is. Ennek ellenére édesanyám megélhetésünkhöz a helyi erdészethez járt kapálni. Este, amikor haza érkezett, már messziről kiabált, hogy gyújtsunk be, és akkor ő főzött. Édesanyámnak nehéz élete volt. Harminchárom éves volt, amikor meghalt.

Ami az életemet végig kísérte: sok-sok ellentmondás, hazugságok, értékek, viszonylagos értékek...

Konkrétan, amire legelőször visszaemlékszem, a Mindszenty-pör volt. Édesapám meg volt sértődve, hogy „ezt a banditát miért nem akasztották föl, mert megérdemelte volna a népnyúzó”. Anyám viszont megsiratta a hercegprímást. Édesanyám esténként lefekvés után imádkozott, templomba nem tudott járni apám miatt, de nyugodtan mondhatom, hogy hívő katolikus volt.

Megtanította nagyon korán, gyermekkorban a Miatyánkot, a Hiszekegyet, Üdvözlégy Máriát. Mindez arra késztetett, hogy pap akartam lenni. Római katolikus volt a vallásom, nagyon sokat eljártam ministrálni és a Bib7

liát kora gyermekkoromtól megismertem. Azt nem mondom, hogy az öszszes írást elolvastam, de az Ótestamentum, az Újtestamentum jelentős részét azért ismertem és minden történet megragadott, és felnőttként is rendkívül sok mindent vissza tudok idézni. De itt rögtön el kell mondanom, hogy magával a vallással, mint vallásgyakorlással megszakítottam a kapcsolatot.

Konkrétan arról van szó, hogy amikor édesanyám meghalt – mint említettem ő 33 éves volt, én akkor 13 voltam. Rákos beteg volt. 1956. október 11én Budapestre szállították be a kórházba, a Nagyvárad térhez egészen közel.

Bakáts térnek hívják, közel volt a Corvin közhöz, tehát az ‘56-os harcok a közelében. Levitték a pincébe, ott hasnyálmirigy gyulladást kapott, ami a halálát okozta. 1957. február 2-án halt meg. Előzőleg apám a testvéreimet és engem is sorba felvitt Tápiószecsőről Budapestre, édesanyámmal való találkozóra a kórházba. Anyánk akkor már huszonnégy kilóra lesoványodott, és szinte megrohadt, sírva szorongatta a kezem és szeretett volna hazajönni. „Csak még egyszer otthon lehetnék veletek” – zokogta, pedig előzőleg nem egyszer szidott bennünket valamilyen rosszaságért és kijelentette: „Az Isten vinne el közületek!” Pocsék egy idők voltak. Az Üllői út végén a Nagyvárad tér közelében három vagy négy olyan felakasztott, szétcincált embert láttam, amit – ahogy mondjuk – a „szabadságharcosok” intéztek el. Ez a szörnyű emlék kísér még most is. Egy későbbi könyvnek, amit az ‘56-os eseményekről megjelentettünk, a borítóját e képekből terveztem, amelyek a korabeli eseményeket tükrözték. De mint törvénytudó ember, elismerem a népfölkelést, a szabadságharcot – viszont a gyerekkori élmény, ami megragadt bennem.

Az embertelenség, amely nem ismer határokat. Egy állat sem csinál ilyet. Ez sajnos végigkíséri az utam. Amikor megszólalnak az emberek, akár történelmi eseményről, vagy mindennapi életről, én úgy gondolkodom, hogy igaz-e amit mond, el lehet-e fogadni, vagy úgy kell-e elfogadni, ahogy ő mondja. Úgy mondanám, hogy kicsit kételkedni kell az egész világban. Másképpen szólva: nem minden embert engedek a hátam mögé.

Akivel szemtől szemben beszélgetünk és érvelünk, az sose biztos, hogy nála valódi érzelmek zajlanak le, vagy valóban azt gondolja, amit mond, vagy csak jár a szája. Természetesen olyan emberrel nem vitatkozom, aki valamit eltervez és abból semmi körülmények között nem enged. Azzal kár is vitatkozni. Minden esetben viszont azon voltam és vagyok, hogy igyekszem befolyásolni az embereket a jóra és a rossz ellen. Ami a leglényegesebb a számomra: én embernek tartok mindenkit. Méghozzá oly módon, hogy ha én valakit megbántok, az olyan, mintha saját magamat köpném le. Gondolok itt akár a 8

nemzetiségiektől kezdve, fajra, nemre, vallásra, ideológiára, korban eltérőkre, bármely emberi lényre. Ez nem jelenti azt, hogy az ember nem próbálja meg – még ha csipkelődve is –, de odairányítani a figyelmet a gondolatokra, hogy figyeljünk oda a hallottakra, mert lehet, hogy igaza van. Most jut eszembe egy történet. Vizsgáló nyomozó voltam a rendőrségen és egy cigány családot télvíz idején hoztak hozzánk kihallgatásra. Mivel láttam az elhanyagoltságot, feltételeztem, hogy tetűje van a 15-l6 éves fiúnak. Túrta a haját, vakaródzott szegény. Én megmosdattam a csapnál. És ezért majdnem megfenyítettek.

Visszatérve a gyermekkora... Nyugodtan kijelenthetem, hogy boldog gyermekkorom volt. Nagyon sok mindennel megismerkedtünk. Sok-sok barátom volt. Igazából az iskolában figyeltek fel a lelkesedésemre vagy tehetségemre, szóval arra, hogy ez a gyerek valamire használható. Különböző ünnepségeken, április 4-én, május 1-én, augusztus 20-án, szeptember 29-én tartottunk iskolai megemlékezést. De húsvét hétfő munkanap volt, iskolába kellett mennünk. Vallásos faluban laktunk. Sok gyerek volt a családokban.

Negyven fős osztályokban tanultunk, abból öten-hatan mentek el az iskolába húsvétkor. Volt, hogy én sem mentem. Azt, hogy mennyire boldog voltam ekkor, jó pár évvel ezelőtt a Szeged című folyóiratban megírtam1. Minden évben elmentem locsolkodni húsvétkor, még olyankor is, amikor nem volt ruhám vagy túlságosan kopott volt. Ekkor a szomszédasszony a fia pótruháját adta ide nekem és elmentem. Az áldott emlékű asszonyt Gulyú Julisnak hívták. Takarító volt a rádiónál, Budapesten. Ma sem feledkezem el a húsvétról.

Most már csak a közvetlen rokonokat, feleségemet, lányomat és az anyósomat locsolom meg.

A faluban mindenkinek köszönnünk kellett előre. Ekkor az asszony magázta a férjét, sőt (!), az öccse a bátyját. Minket meg is szóltak, főleg apánkat, miért engedi, hogy tegezzük. Ő azt mondta, hogy „sokkal könnyebb kimondani, hogy te hülye apa, mint azt, hogy apa maga marha”. Tehát tisztelettel köszöntünk előre mindenkinek. Bármiben meg volt az ember szorulva, vagy látták a baját, akkor segítették egymást. Nem hagyták magára. Akár egy karéj kenyérrel is siettek a másikhoz. A koszos, a szakadt ruha az bűn volt. A foltos ruha tisztességet jelentett.

1952-től a helyi együttesben kezdtem el táncolni. Ott egy télvíz idején, a kályha mellett álltam a kultúrházban, éreztem, hogy valaki nyúlkál a zsebem körül. Meg sem mozdultam igazából, később vettem észre, hogy egy tíz 1

Ld. Majzik István: Tisztelet a mindennapoknak… Szeged 1999/12. (december),

155 9

forintost dugtak a zsebembe. Azt tudni kell, hogy a kenyér ára alig három forint volt. Édesanyám meghalt 1957-ben. Apám, ha valakinek nem köszöntem, akkor biztosan megjegyezte, hogy „anyád látja a mennyországban, hogy te milyen gyerek vagy, és adok egy olyan pofont, hogy a takony körbejár a nyakad körül”. De nem ő, hanem a község, az utca nevelt bennünket. Ami nem azt jelenti, hogy mindig jók voltunk, azért sem jelenthette, mert nyáron a dinynyelopástól az almalopásig mindent elkövettünk. A rosszaságot pofonokkal vagy egy fenékbe rúgással megúsztuk. Nem kiáltottak rendőrért, nem akartak bennünket börtönbe zárni, mert az iskolát jelenthetett a végtelen bűnözéshez. Ennivalónk sokszor fai eperből állt. Egy karéj kenyér esetleg. Felmásztunk a fára és ettünk. Boldogok voltunk mi öten testvérek. A szomszéd családban is öt gyerek élt és szinte mindig „háborút” vívtunk. De sportban is vetélkedtünk, a nagy magyar labdarúgás volt mindenünk. Mindig ki voltunk az utcán, mindenki győzni akart. Ilyenkor a napi verekedés sem maradt el.

Aztán jött a nagy összebékülés.

Arra is emlékszem, hogy anyám sietett haza főzni az erdészetben végzett munka után. A szomszéd gyerekek kiabálták, hogy „László Maris, mit főztél?” Anyánk, László Maris visszakiabált, hogy bablevest, és a gyerekekkel együtt rohantunk hozzánk. Ott ült az egész brancs, a gyerekek. Nem volt semmiféle kirekesztés. Gyakran mi is a szomszédoknál ettünk. Ettük ami volt.

Ugyanakkor nagyon korán – már 7-8 éves koromtól – a helyi erdészetbe anyám révén elmentem én is dolgozni. Ez abból állt, hogy a fiatal csemetésben, 10-20-30 centis csemeték közül a gazt ki kell szedni kapával, majd köréjük „tányért” csinálni, hogy ha esik az eső, akkor ott gyűlt a víz. Ez is egy érdekes történetet láttat, mindig eszembe jut…

Cseh László nevű tanárunk, aki matekra tanított bennünket, nagyon oroszellenes volt. Ötvenhatban, amikor repülők húztak el felettünk és harckocsik mentek a közeli honvédséghez, így beszélt: „No, végre lesz veletek valami vörösök, eltakarodtok!”. Az iskolában zűr-zavar alakult ki. Sajnos Schmidtet, vagy hasonló nevű társunkat, aki 11-12 éves „kommunista” gyerek volt, bántalmazták. Az orosznyelvű könyvünkből előzőleg Sztálinról írtakat már kitépették velünk, most az orosz nyelv tanulásáról, illetve megtagadásáról volt a vita. De maradt minden a régiben.

Visszatérve Cseh Lacira, ott volt velünk és az összes paréjt „kitányérozta”, a fákat meg kivágta. Mi többiek rajta röhögtünk. Még egy gyerekkori élmé10

nyem: a homokban a királydinnye, amit legutoljára Zsombón láttam. Ez egy kis gömbike, 8-10 részből áll, és igen éles, hegyes, szúrkás, ha belelépsz, az kegyetlen fájdalmat okoz. A futóhomok! Magára a homokra is jellemző egy szépség! A saját gyerekeim, amikor egyszer Szecsőn jártunk, kértek, hogy vigyünk Szegedre belőle, mert annyira játékos homok van ott.

Az iskolás koromból, mint említettem, ünnepségeken korán kiválasztottak verselni, aztán táncoltam. Jól emlékszem korszaknak megfelelő versre.

A fecske megépítette a csodálatos kis fészkét és a csúnya verebek, a dologtalanok, a szürke madarak beköltöztek a máséba. Az okos fecske a bejáratot betömte és a veréb elpusztult bent. A tanulságokat füzeteinkben is íratták velünk: „Gyűjtsd a vasat, és a fémet, azzal is a békét véded!”. Állandó propaganda alatt voltunk.

Viszont olyan csodálatos eseményben is részünk volt, mint a madarak és fák napja. Ilyenkor az egész iskola a közeli erdőbe kirándult, játszottunk, kötelet húztunk, köcsögöt vertünk, zsákban futottunk. Befejezéskor lekváros lángost ettünk időre, kezünket nem használhattuk, így összekentük magunkat. A tanév végén az egész iskola közösen tornázott. A legszebb a gúlagyakorlat volt. Énekórára, karénekre jártunk, arra is emlékszem, a tanár bácsi mondta, hogy „akkor lesz jó hangja a csoportnak, ha a Majziknak nem hallom a hangját”. Túlordítottam tulajdonképpen a többieket. Kezdetben a népi tánctudásom botlábúra sikeredett. Elvonultam a vécére, mindent próbáltam a lábammal, hogy ne akadjon össze. Rengeteget gyakoroltam. Eltelt egy év és mindenki velem akart már táncolni a lányok közül, pedig előzőleg senki sem. A nagy békítő szerepeket is eljátszottam, közvetítettem fiúk és lányok között.

Az mindig jellemző volt rám az életem során, hogy soha nem nyolc órás ember voltam. Nem nyolc óra munka, meg nyolc óra pihenés és nyolc óra egyéb. Mindig igyekeztem többet tenni. Köznyelven mondva, a pedálgépet igencsak hajtottam. Hajnalokban felkeltünk, mert édesapánk Budapestre járt dolgozni. Hidegvízben, lavórban mosakodtunk, ettünk, elmentünk iskolába. A leckekészítést is mindig időben megcsináltam. Iskolába érkezés után a matek füzetemet rögtön elkérték, elvették és lemásolták a házi feladatot. Ha valakinél észrevette a tanár a másolást, betyár módon elvertek bennünket. Ebből jutott nekem is. A körmös az nagy divat volt, de a pajeszhúzás, a csípés is gyakori volt. De panaszkodni nem lehetett, hogy elmegyek haza, elmondom, mert akkor duplát kaptam otthon. Úgy voltunk nevelve, hogy maga a pedagógus sérthetetlen, oda kell rájuk figyelni. Nálunk nem 11

voltak olyan pedagógusok, akik visszaéltek hatalmukkal. Végül is megkaptuk a magunk járandóságát. Nem voltam példamutató jó gyerek, de a tanulásban elől jártam és a csintalanságban is.

Délig iskola, délután pedig eljártam a honvédségi kantinba dolgozni, mert kellett egy kis kenyér, szalonna, kis pénz. A kantinban minden zsiványságra megtanítottak, a fröccsöt a két decis mérőben úgy kell meglódítani, hogy másfél deci bor kerüljön a pohárba, így fél deci bort lehetett spórolni.

Mindig tanítottak valamire, hogyan lehet mozgolódni, élni.

Esténként általában a hét napból öt nap mentem próbálni a kultúrházba, táncoltunk, tanultunk. A Tápió-menti Népi Együttesről óriási élményeim maradtak, végigjártuk egész Magyarországot, versenyeket nyertünk. Sőt, egy időben Budapesten az Építők Vadrózsa egyesületbe jártam tanulni. A néptáncos karrieremnek úgy lett vége, hogy amikor 1964-ben katonaként Szegedre kerültem és Mezei Karcsi bácsi elvitt a színházhoz táncolni, akkor közölték, hogy Majzik elvtárs, maga katona, nem népi táncos. Ezzel a népi táncos karrierem megszűnt, bár még oktatói vizsgát is tettem, a katonaság előtt.

Gyerek- és serdülőkoromban innentől az életem úgy alakult, hajnali kelés, iskola, kantin, kultúrház, este 9-10-kor hazakerültem, és kezdődött a következő és folytonos napi robot. Ez gyakorlatilag addig folytatódott, míg Budapestre nem kerültem el dolgozni.

Nagyon-nagyon sok gyermekkori emlékem jön elő most, akár barack vagy szilvalekvárfőzés, agyagba volt beépítve az üst, ebben rotyogott a gyümölcs, amely lekvárrá sűrűsödött. Agyagból csináltunk golyókat, amelyeket kiégettünk, azokkal lődöztünk, kugliztunk. Említettem a húsvéti ünnepet, locsolkodáskor kaptunk 10-20 filléreket, néha egy forintot, festett tojást, kitűzött virágot a kabátunk elejére. A kapott pénzt dobáltuk egy vonalra, majd a találat sorrendjében első – a vonalhoz legközelebbi – összeszedve, markába fogva a levegőbe dobta, kijelentette,hogy fej vagy írás, a jelölt pénzt elnyerte, majd a következő nyertes dobhatta fel a maradék pénzt és nyerhetett. Más esetben a pénzt a falhoz ütöttük lapjával, volt egy kis négyzet, fölötte 5-6 centis köralak, az egészet még körbekerítettük egy-másfél méteres körrel, ezt a játékot neveztük pintnek. Többféle módon lehetett elnyerni a másik pénzét: első a falra üt, a következő szintén, ha az előző pénzéhez olyan közel került, hogy a hüvelykujjával fedte a két pénz közötti távolságot, nála maradt mind a kettő. Ha nagyobb volt a pénzek közötti távolság, vagy valamely vonalra esett az érme, úgy a kis körbe kellett bedobni. Elnyerhető a kiskörbe 12

lévő pénz is, ha a dobó a kis négyzetbe talált. Játék lezárásával következett a már említett pénzfeldobási szisztéma. Játszottunk oly módon is, hogy pöttyinteni – azaz ejteni – kellett egymásra a pénzérmeket, mindenki egymásután pöttyintett. Az nyert, akinek a pénze a másikra esett, akkor a földön lévőket elvihette.

A szórakozás mellett, a munkára nevelés, az a folyamatok bemutatása, annak gyakorlása volt. Szívesen emlékezem vissza, hogy egy domboldalon volt a falusiak szőlője, nagyapám megtanította egy speciális kapával a tőke nyitását, a metszést. Permetezni mésszel és kékkővel, 9-10-szer volt szükséges, az időjárástól függően. Már messziről láttuk, hogy ez a szőlő a miénk, mert a többiektől elvirított színben. Nagyapának ceglédi kannában vittem a mészből és rézgálicból készült permetlevet és a combomhoz folyt, nagyon mart, óriás fájdalmaim voltak, de a nap boldogsággal fejeződött be: beköltözött az este, szalonnát sütöttünk egy nádszálon. Megtanított nagyapám, hogyan lehet egy szál nádon szalonnát sütni úgy, hogy ne essen le és a nádszál sem égett el. Napközben szedtük a ringlószilvát a fáról, ma is csorog a nyálam, ha arra gondolok. Vagy egyáltalán bármit ott kaptunk az mindig különleges volt. Nem volt fizetség. De ugyanúgy takarítani, fát metszeni, állatokat gondozni, mind olyan természetes volt, mint ahogy az ember reggel felkel, este pedig lefekszik. Mindent elmagyaráztak, például hogy a disznónak az orrába karikát azért tettük bele, hogy akadályozza a felesleges túrását. A kan disznó esetében is segítettem kiszedni a férfiasságát.

Mint említettem az iskolában nem voltam jó gyerek, de megdicsértek, mivel ha jöttek tanellenőrök, nem hagytam cserben a tanár bácsit, tanár nénit, jelentkeztem felelni vagy bármiféle feladatot megoldani. Volt, amikor a tanár elküldött a kertjébe kapálni, ott kapáltam óra alatt, vagy éppen nyúztam a nyulat, mert azt kellett csinálni. De magamtól nem hiányoztam az órákon. Természet adta szerencsém volt, hogy ha előttem ketten-hárman elmondták a verset, akkor már fújtam, nem kellett tanulni. Bár sok esetben, ahogy jött, el is szállt az ismeret, de nagyon sok olyan vers, olvasmány különösen megragadt bennem, hosszú-hosszú évek után is el tudom mondani, ma sem hagy cserben az emlékezetem. A korai filmek, amelyeket a helyi kultúrházban néztünk, szinte ma is előttem vannak. Igaz emberré akartam válni, ‘szállni a darvakkal’! Látom magam előtt a ‘távolban a vitorlát’, a Púpost. A Luna már a távoli űrutazást égette belém. Hittem abban, hogy amit csinálok, az jó, és az segít a másikon is. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy nekem a boldogságot jelentette, hogy ha a másikon tudtam segíteni, biztosan 13

megtettem. Igaz, hogy egy nap múlva jól megvertem, vagy éppen ő vert meg engem, de ettől még maradtam Majzik Pista.

Nem az volt, hogy terveket írunk, hogy mit akarunk csinálni, hanem az adott körülmény adta amit kell és aszerint cselekszem. Ha volt tízóraink vagy éppen elmentünk valamit szerezni, akkor ott megosztoztunk, de ugyanakkor előfordult, hogy ha egy pillanatra nem figyelt oda a másik, akkor elvettük, ő rendre kereste, mi meg csak adtuk az ártatlant. Érdekes módon ez nem volt hazugság, bűnnek sem tekintettük. Egyáltalán nem úgy éltem, hogy hazudni kellett, még azt sem mondom, hogy füllentésre szorultam. Ezt a későbbiekre is nyugodtan kijelenthetem. A családomban, tehát akár napjainkig is nincs félelem, lehetünk őszinték, és a bajtól egymást óvjuk. Zsörtölődések persze a másik érdekében azért előfordulhatnak. A gyerekkorom nagyjából így zajlott le.

Nagyon-nagyon szerettem igazából a tanulást, és másoktól kicsit kiemelkedni. Második nem nagyon szerettem lenni az életben, úgy mondanám: semmiben. Inkább az első. Nem mindig sikerült persze, sok minden vágyálom maradt vagy lehetetlenséget jelentett. Hiába ettem volna repülő sajtot, akkor sem tudok átugorni két métert. De amit lehetett, következetesen cselekedtem, hogy menjünk előre. Szerettem volna matematika tanár lenni, 1957-ben országos dolgozatírásban versenyt nyertem. Bár úgy vagyok vele, ahogy Dankó Pistának sem maradt meg az aranyóra a cártól, ebből sem lett semmi, nem lettem matektanár.

A továbbtanulásom. Gyakorlatilag a nyolc év alatt az állami általános iskolában egy négyesem volt a bizonyítványomban. Felvételiztem a Puskás Tivadar Távközlési Technikumba, sőt, akartak segíteni az iskolától is, de sajnos az édesapám nem járult hozzá a továbbtanuláshoz. Végül ‘59-ben befejeztem az általános iskolát és ‘60-ban felkerültem Budapestre dolgozni. A gyerekkorom ezzel tulajdonképp véget ért az összes jósággal, rosszasággal, emlékekkel. Úgy kerültem a felnőttek világába, hogy igen kemény munkát kellett folytatni. Ugyanakkor szerencsém is volt, mint az életben oly sokszor, hogy oktatóm Dér Ferenc nevű barátom, apám helyett apám, lett a nevelőm. Aki hajdan, 1948-ban, amikor a népi demokrácia bevitte a parasztokat és munkásokat katonának szolgálni, és katonákat csináltak belőlük, ő is benne volt.

De aztán sokat kivágtak 1951-52-ben a seregből és szobafestő és mázolóként dolgozott tovább. Nagy barátja volt id. Marosán György, óbudaiak voltak, sokszor találkoztunk vele a Margit-szigetre menet. Odakerültem Feri bácsi mellé és ott tanultam ki a szakmát, mint szobafestő, mázoló. Egészen ‘64-ig a 14

Főkertnél dolgoztam, a fővárosi kertészetnél. A kertészetben a falusiak voltak döntően, jó néhány tisztességes, becsületes cigány ember is dolgozott. Az emberek egymás szemét is kilopták, nekem az egész ruházatomat a lakatra zárt szekrényemből vitték el. Soha nem került elő a tettes. Ha az órát az ember leejtette, nem ért le a földre, mert menet közben ellopták. Mentem be, nyitom a szekrényt, hogy veszem fel a bakancsom, nem volt ott. Egyszerűen a zárt szekrényből kicsórták, kilopták a dolgaimat, szappant, törölközőt.

Kicsit allergiás voltam a tisztátalanságra, mindig tiszta ember szerettem lenni. Nálunk mindig szombaton volt a nagymosás ideje, az édesanyám akkor mosta az összes dolgainkat. Emlékezetes a szombati nap, a nagymosás ideje alatt készült a bableves és a krumplis pogácsa, nagyon gyönyörű, szalagosan. A szombathoz hozzátartozott még a csutakolás, a talpától a feje tetejéig való fürdetés, mert hétköznap hideg vízben mosakodtunk minden reggel.

A gyerekkoromnál beszéltem a táncról, a kultúráról, ez később a honvédségig elkísért. Népi játékokat is játszottunk a balatoni kecskekörmökről, nyilván a szerelemről, amit egy 13-14 éves gyerek el tud képzelni, a történetet én írtam. A legnagyobb örömök egyike volt, hogy az ember a szeretett lányhoz hozzáért, egy kicsit, ha futottunk, akkor szándékosan szorosan mellette helyezkedtem el, ez óriási boldogság volt. Este kilestük, hogy vetkőzik, nyilván nem lehetett látni, mert az ablakán függöny volt, de azért lehetett látni valamelyest a testvonalait.

A tánccal az egész országot végigjártuk. Cegléden vagyunk, huszáros játékot adtunk elő. Megérkeznek a huszárok a faluba, mint fölszabadító az osztrákokkal szemben és egy öregasszony szaladt oda eléjük, de elvágódott a színpadon. Hatalmas siker, tomboló tapsolás, a nézők úgy gondolták ez része az előadásnak, későbbiek során is ismételni kellett az esést, amikor ezt a színdarabot előadtuk.

A hatvanas évek elején nagy divat volt a Beatles együttes, a gomba fejükkel, nekünk vállig érő hajunk volt. Az is jellemző, hogy egész életemben nem viseltem sapkát, mert elfogadhatóan nagy a hajam. Sanyi bácsi a kultúrház igazgató, aki az első pótapák egyike volt, nagyon tiszteltem, az ott hangos szóval nyomta a szöveget. Viselkedjünk, meg milyen a hajunk, én meg ugyan úgy visszaszóltam, hogy ez a közönség bolond, úgysem vesz észre semmit.

Közben a mikrofonból minden hallatszott. Utána kaptunk némi bírálatot.

Nagyon-nagyon nagy szeretettel gondolok vissza az egyesületre, mert értéket adtunk át, cserébe végtelen szeretet kaptunk. Ők jelentették az anyát nekem, tulajdonképpen ez tartotta bennem a falumhoz tartozást.

15

Kicsi koromtól könyvszerető voltam, ez időben jelentek meg a 2-3 forintos könyvek, a világirodalom legremekebbjei. Jelenleg 20-30 darab még maradt. Megtalálható köztük a Kőbaltás ember, Az elveszett illúziók, A milétoszi hajós és a többi. Szinte lebegtem köztük! Persze ott volt a romantika, a magyar nagyok, Jókai, Petőfi, Arany. Nyugodtan mondhatom: az ember szinte kettős életet élt a valóság nehézsége és a meghittség között. Lehetne persze még sok mindent mesélni a gyermekkorról, de azzal foglalom öszsze, hogy az akkori társadalmi körülmények – ahogy ezt kifejezni szokásos – annak a példagyereke voltam. 1955. április negyedikén szavaltam, ehettem olyankor kakaót meg, fonott kalácsot. Életemben talán akkor ettem először fonott kalácsot. Kis stichli volt benne, mert ‘44-ben születtem, nem ‘45-ben, a felszabadulásnak a napja körül, annak ellenére 10 évesnek voltam kikiáltva, holott a valóságban 11 voltam.

Említettem a vallási kapcsolatomat, a munkához való hozzáállásomat.

Ezeket tartom a gyerekkorból hozott értéknek: az adott szót (amikor valaki betartja minden körülmények között), és a munkát. Nekem lehet mesélni, hogy ilyen okos vagyok, meg olyan szép vagyok, de ha le kell tenni az asztalra a Kádár szerinti krumplilevest, az az legyen, egy vers vagy bármilyen munka, az tudáson és értéken alapuljon. A halandzsát, a mesét nem tudom értékelni.

Bár az igazi mesét szeretem, de akkor tegyük helyre, hogy meséről van szó, aminek semmi köze a valósághoz.

Elkövetkezett 1964. november 26-a, a sorkatonai szolgálat kezdete.

Aznap reggel hoztak be bennünket vonattal. Már ott elkezdtek okoskodni velünk a vonatban, hogy kérjek engedélyt, ha kimegyek vécére, meg ilyesmi. Azt sem tudtam, hogy miről van szó. Végül – akkor divat volt – teherautóval vittek be bennünket a Moszkvai körúti laktanyába. Döngött a Moszkva krt-i laktanya kapuja. Megtudtuk, hogy karhatalmistaként szolgálunk és Belügyminisztérium Karhatalom a nevünk, Moszkvai körút 6. szám alatt lakunk. Régi Csepel kocsin érkeztünk, bevágták a kaput, csak úgy csattant. Mindenki méretre kapott ruhát – nem újat – az a klasszikus beporozás következett, hogy hajoljon le, aztán bevágtak az ember fenekébe egy adag port, a hajunkat megnyírták egészen rövidre.

Kopaszra tilos volt nyírni, de azért jól megegyeltek bennünket. Később már szakaszvezető helyettes voltam, az egész szakaszom megnyiratkozott kopaszra, majdnem megfenyítettek érte. Letolást kaptam, hogy miért engedtem a holdfejeket.

16

Itt is elkövettem azt a hibát, mint általában egy-két helyen, kikérdeztek, honnan jöttem, KISZ tag vagyok-e vagy sem, hogy egyáltalán mit tudnak a honvédségnél ebből kihozni, azt nem tudtam. Mert ez alapján volt az elosztásunk alegységekre, szakaszokra. Mintegy háromszázan vonultunk be, az jelenti, hogy tíz szakaszt hoztak létre, nagyjából próbálták foglalkozás, származás, ész vagy felfogás szerint elosztani a bevonultakat, hogy mindenkiből nagyjából azonos érték jusson. Előfordultak komikus dolgok: „Nagy zsíros bugyi péntek reggel hozzám!” – hangzott a parancs! Ha kezdő betűket nagygyal írom a hozzám kivételével mind családi neveket jelentettek. Természetesen röhögtünk az egészen. Önéletrajzot kellett írni, valaki úgy fogalmazott, hogy rendkívül boldog vagyok, hogy behoztak katonának, mert itt aztán fogok tudni pihenni. Egy paraszt gyerek volt, kaszált, meg minden, a mindennapi robotból a katonaság felüdülés lett az életében.

Még a civil életben, ünnepélyes eskütétellel a falu főterén KISZ tag lettem. Az önéletrajzírásban, a beszélgetés során említettem a KISZ-tagságot, kijelentettem, hogy hivatásomnak tekinteném a szolgálatot. Az első napokban tehát már nyilatkoztam, hogy bent szeretnék majd maradni, hivatásosként vállalni a szolgálatot. Nem sokkal megjelent a Karhatalom című lapban (meg van a fényképem, mármint az újságban), hogy karbantartom a géppisztolyomat, és az elvtársak segítettek a KISZ vezetésbe kerülni, kép aláírással.

Ez nem ütött jól, mert a többiek örömkatonának tartottak, emiatt kaptam is, amit el lehet képzelni, a rugdosástól, a leköpésig, a különböző eszközök ellopásáig, elkövették velem szemben. Érdekes módon a parancsnokaim részéről sem kaptam védelmet. A közvetlen társaim nem nagyon foglalkoztak velem, de az öreg, másod-harmad évesek sokáig a gúnyolódtak. Az ember összeszorított foggal igyekezett megfelelni, nem törődni senkivel, de többnek segítettem, még levelet is írtam helyettük. Kitört a balhé, mert a társam nőinek írt levelet feladáskor felcserélte.

A tisztes iskola akkor tíz hónapig tartott. A tisztes iskolában részt vettem, nevetséges, azért nem lettem a legjobb, mert három deszka emberkére éles gránátot dobtunk, robbantottuk, aztán hajrá, hurrá, rohantunk. A három célból csak kettőben volt szilánk. Így aztán őrvezető lettem. Akinek mind a három alakjában volt szilánk, az tizedes lett, ha egyebekben is jól szerepelt. Az iskola befejezése után az első szakasz parancsnokhelyettese lettem, azt jelenti, hogy kiképzőkhöz tartoztam. Talán dicsekedni lehet ezzel talán nem, de azért elmondom, a parancsnokom Józsa István, akkor azt hiszem főhadnagy, egy snájdig, barna bőrű katonatiszt volt. Rettegett parancsnok. Én 17

lettem a helyettese. Nem tartoztam azon parancsnokok közé, akik elnéznek lazításokat, fegyelmezetlenségeket. Mert jött például a katona velem szembe, ki volt gombolkozva, a lötyögő gombot letéptem, a kezébe adtam, hogy öreg, figyeljen ide, tüdőgyulladást kap, varrja föl. Persze azt is csinálták, hogy gyufát tűztek a gomb mögé, tehát ha a zseb ki volt nyitva, nem lehetett látni. A gyufaszálon lévő gomb a zsebét befedte, alig le lehetett látni a varrás hiányát.

A szigorúság mellett megtanítottam őket a becsületes tisztességre. A mai napig, ha találkozunk, hiába igyekszem, nem tudom őket megelőzni a köszönésben. Történt dühre, majd kacagásra okot adó esemény is. Csodálatos a rend, milliméterre betűrve a törülköző, minden ruhanemű, étkezési eszköz.

Benyúltam a rend mögé, ujjaim valami löttyöt értek, a kiskatona oda dugta be a sárgadinnyét és az szinte rohadt. Vagy olyan is, hogy a szemle előtt hazai csomag érkezett valamelyik katonának, tudtam, hogy szalonnát kapott otthonról, kerestük, sehol nincsen, elment a szemle bizottság, baj nem történt.

Megkérdeztem, hol a szalonnája, elővette a szobasarkából térképet, ott volt feltekercselve, és benne felvagdosva a szalonnája.

Adott volt a tanulási lehetőség, többen jártak egyetemre. Többek között Zsombó igen híres polgármestere, Faragó Vilmos a jogot például ott végezte, mint sorkatona.

Nehéz gyakorlatokat végeztünk, két-háromhetente elindultunk 30-50 km gyaloglásra, Szegeden az Úttörő térnél, ma Kálvária térnél volt egy kápolna, körülötte szürke kő, de ilyen fedte a mai Kálvária sugárút városból kivezető részét. Nótáztunk menetben, dicsekedtünk, hogy 32-es szög van a csizmánkban, az ÁVO-s csizmában, bár semmi közünk nem volt hozzájuk.

A karhatalomnál minden olyan harcászati ismereteket tanultunk, a tömegoszlatástól az elfogásig, tehát mindent, hogy a közbiztonság fenntartását el tudjunk végezni. 27 hónapot szolgáltunk, egyszerre három korcsoport szolgált, ugye a kopaszok, az újoncok, a másod évesek, és voltak az öreg katonák.

A öreg katonák részéről előfordultak igen kemény visszaélések. Történt például, hogy az öregeknél nem volt rendes takarítás, meg akarták szívatni az újoncokat. Példát statuálva ezt leállítottam és este, a takarodó után, az elemlámpát a földre tettem és a „bakapelyhet” (por, piszok) jól lehetett végig látni.

A tiszteseket, őrvezetőket szépen felkeltettem, hogy lehet takarítani. El lehet képzelni, a baka az ágyon alszik a pokróc alatt, a vezetője meg takarít közben alatta. Arra tanítottam a beosztottakat, hogy oda kell figyelni, nem lehet félmunkát végezni, mert a félmunka az nem munka. Ezért legközelebb a takarodó előtt végeztem a körlet ellenőrzését, illetve ebbe bevontam tiszteseket, 18

akik jól munkálkodtak, ezért az éjszakai külön munkájuk elmaradt. Sajnos volt néha úgynevezett sivatagi riadó, ilyenkor egy gyengébb katonának mezetlenre kellett vetkőznie, viszont a csizma bokaszíját, a derékszíját, a sisakot, a csajkát, a kulacsot és gázálarcot magára kellet vennie. Így felszerelve kúszott felszólításra az ágyak alatt. Ha ez kitudódott és a bizonyítás sikerült, a büntetés nem maradt el. Voltak éjszakai viccmesélések, ilyenkor a sorból senki sem maradhatott ki, de lehetett viccet vásárolni. Egy ilyen viccre jól emlékezem.

A lövészet megy a területen, nem akar sehogy sem sikerülni, a parancsnokhoz odamegy a disznópásztor és beszélgetnek, miért nem találnak célba. A disznópásztor kéri a parancsnokot, hogy „adja már ide a géppisztolyt, hadd lőjek már vele”. Csodálatosan jól lőtt, a legjobbat. Tovább beszélgetnek és megkérdezi a parancsnok, hogy mi volt maga még nem kondásodott? Rövid válasz, katonatiszt. És maga mi volt, jött a visszakérdés, mielőtt katonatiszt lett ? Én meg a kondás voltam.

Azt mondanám, akkor a hűség többet számított, mint a szakértelem. Velünk is több minden történt, mert többek között Pirtón, Szegedtől kb. 7090 km-re levő területen, futólövészet tartottunk, amikor futó alakra lőttünk 8-900 méterre. Elég kemény munka volt, ha sikerült a lövészet, akkor betyár jó volt a KISZ munka is meg a kiképzés is. Ha a lövészet nem sikerült, akkor mindegy volt, hogy milyen a KISZ munka, az csak rossz lehetett, ugyanúgy mint a kiképzés. „A KISZ munka pocsék, rossz, taposni való elvtársak maguk.” – Ez a megítélés nekem fájt, mert végtelenül sokat dolgoztunk.

Pirtói történet… 1972-73-ban a karhatalom feloszlott (‚71-ben már kezdődött a feloszlatás), és Pirtóról a síneket, a kisvasúti síneket felszedték, tehergépkocsiba rakatták a parancsnokaink, mi azon ültünk és jöttünk kifelé.

Hallottuk, hogy valakik az ottani őrrel beszélgettek, káromkodtak, hogy az anyjuk úristenit, valaki ellopta a síneket, mi meg ott ültünk rajta, vártuk, mi fog történni. Most jut eszembe egy korábbi ráülés, egy kicsit visszaugrok a gyerekkoromra: Tűzre való fánk nem nagyon volt, és a közeli erdőből elcsórtuk a fákat és otthon az ágy alá raktuk. Jött az erdész, hogy mi újság, mi meg ott reszkettünk, hogy mi lesz, ha észrevesz bennünket illetve az elrejtett fákat, de nem látott meg semmit.

Sorkatonaként mozgalmasra sikerült az életem, nem csupán a heti háromszori politikai foglalkozásra és a KISZ-re gondolok, hanem a sportra, a lövészetre is, amelyet jól elsajátítottam, aztán különböző versenyekre. Adottságom lévén járőr versenyben is részt vettem, ez azt jelentette, hogy 40-50 km-es edzés, futással, kötélmászás egy-egy alkalommal, akkor még 63 kilós 19

súlyomból 3-5 kiló még lement, aztán két nap, újból futottunk. Pisztollyal és géppisztollyal is jártam edzeni és versenyezni. Elég mozgalmas dolog volt!

Szolgálatot is teljesítettünk. Őrszolgálatot. Állva csodálatos módon tudtam aludni, vagy menetben is tudtam szundítani. Arra ébredtem, hogy a fejem belevágtam egy villanyoszlopba bár fújt a szél és hullt a hó. És drukkoltunk nagyon, mert a szovjeteknek mellettünk volt a lőszer raktára, ahogy megyünk ki Sándorfalvára, és elhagyjuk a vasutat, ott volt jobb oldalt, azok néha lövöldöztek nyúlra, mindenre, amit akartak.

Ebből az időszakból az egyik legkeményebb történet a Sági-féle gyilkosság volt. A mórahalmi rendőrt ölték meg. Később az elkövetők egyikét felakasztották, a másod és harmad elkövetők néhány évvel ezelőtt szabadultak.

Ott az történt, az elkövető vadászfegyverrel elbarikádozta magát, lényegében elbújt és mi az egész területet lezártuk, saját szakaszommal egy bizonyos rész nekünk jutott. Mi a falu külső részén voltunk, a telkek végei össze-vissza voltak, ide tettem a katonákat, hallótávolságra, mert éjszaka volt. Kutyaordító hideg volt, vittem teát és ellenőriztem beosztottjaimat, hogy ne aludjanak el. Úgy haladtam, hogy egyszer elöl, majd hátul voltam, és eszembe jutott, ha valaki haragszik rám most szabadon lelőhet, mert akkor az volt a parancs, hogy előbb lőni, aztán kérdezni. Ha valaki odadurrant, akkor nem biztos, hogy jól érzem magam. A bizalom meg volt, mert a katonák nem haragudtak, de ha haragudtak is, nem lőttek le, maradjunk ebben. Volt egy olyan eset is, hogy rab szökött a Csillagból, és az elfogására kaptunk parancsot. A nádasban fél derékig állunk a vízben, tartottam az eligazítást és a koma hallgatott bennünket 5-6 méterről, a véletlen játszott kezünkre, mondta is a katonáknak, amikor mi fogtuk körbe.

Az egész honvédség, nyugodtan mondhatjuk, a hazafias nevelésre irányult, és ez volt a becsületes neve is a foglalkozásoknak. 1972-ig különösebb szerepem nem volt, egyszerűen tiszthelyettesként szolgáltam. Csak egy példát mondjak, felmerült, hogy a Szegedre került katonák kimennek a Dómot felkeresni. A politikai parancsnok-helyettes közölte, hogy ez nem vallási gyakorlat és nem mehettünk ki. A KISZ-ben meg tudtuk szervezni, hogy mozgalmi keretben meglátogattuk ezeket a fontos helyeket. A karhatalmi lapnak a tudósítója voltam, írni kellett egy anyagot, nem értem oda a megbeszélésre, és rettenetesen kikelt velem szemben a politikai tiszt, ekkor tette fel: tudnék-e öngyilkos lenni, vagy hazaszeretetből mit tudnék bizonyítani. Később a párttagsági felvételemhez, két ajánlónak kellett lenni, az egyik lehetett a KISZ, ha a jelölt tagja volt az ifjúsági mozgalomnak, de a másik ajánlónak 20

egy párttagnak kellett lennie. Felmerült a lehetőség, hogy párttag lehetek, akkor ajánlkozott, ő lenne az egyik ajánló, a másik meg a KISZ, mert abban benne voltam. Akkor visszakérdeztem, hogy „százados elvtárs, most maga szerint már tudnék öngyilkos lenni?” Erre a jellemzésembe azt írta, amit később megkaptam, hogy esetenként felelőtlen kijelentéseket teszek. Végül is a karhatalomnál lettem párttag. Előbb egy évig párttag jelöltnek kellett lenni.

Az, hogy kértem, önként jelentkeztem, az egy dolog, pontosabban az volt oda írva, de általában fölhívták az ember figyelmét, hogy elvtárs, maga már megért arra, hogy legyen párttag. Tehát egy évig párttag jelölt voltam, utána felvettek a pártba. Ez közvetlenül a rendőrség előtti időszakra esett.

A sorkatonaságtól szereltem le ‘67-ben, és mint hivatásos tiszthelyettes szolgáltam tovább. Itt következett egy újabb szakasz, amely életem egyik meghatározója volt. Az 1967-69-es évek. A Nyugat-magyarországi osztrák határrésznél a taposóaknák felszedésében vettem részt, Kőszegtől Szentgotthárdig. Ott voltam három évet. Nem mondom, hogy életem legszebb része, de egy nagyon jó része volt. Kaptunk mankópénzt, 40 forintot naponta, viszsza kellene számolni, hogy mit jelent jelenkori értékben, de elég jó pénz volt.

Kiemelt kaját kaptunk, ezt megválthattuk készpénzben is, továbbá fizetésünket 20%-át pótolták távollét címszó alatt.

Hétfőtől péntekig naponta ébresztő volt félhatkor utána reggeliztünk, általában a határon ebédeltünk és ebéd után már a körletből, így hívtuk a szálláshelyet, ki lehetett menni a közeli városba vagy a községbe, s minden második héten hazautazhattunk. Ezzel nem éltem, azért sem, mert nem kötött semmi Szegedhez, csak már utolsó évben, amikor megismerkedtem a kedvesemmel, aki ma is a feleségem. Többször a kétheti lehetőséget sem használtam ki, mert akinek gyereke volt kérte, hogy maradjak inkább helyette bent. Minden este kint voltunk, táncoltunk, buliztunk. Este 10-ig vissza kellett menni a szállóra, mert aknamezőn nem lehetett kótyagos fejjel dolgozni. Ha ez netán megtörtént, megvonták az illetőtől aznapra a járandóságokat, és az aknamezőre sem engedték be. Oda kellett nagyon figyelni! Ott is nagyon kemény időszakot éltem át. Itt sem mulasztották el politikai nevelést, amely legtöbbször szombat délelőttre esett. Hétvége az ottmaradottaknak az kulturálódás volt. Remélem nem haragszik érte a Nagy Bandó Andris – ő ‘68-ban a hadseregnél szolgált – én karhatalmistaként voltam vezényelve mint kultúros, akkor barátkoztam össze vele. Szabadidőben, amit lehetett az embereknek, mindent megtettünk.

A mozitól kezdve a környékben kirándulni vittük őket, az emberekkel való 21

foglalkozás lényeges volt, a nagyon kemény munkát és a családtól való távollétet igyekeztünk feledtetni. Arról nem is beszélve, mint már említettem, hogy hetente legalább egy vagy két politikai foglalkozást szerveztünk – ugye a tiszta agyat, frissen kellett tartani. Ment a politikai foglalkozás, ami nagyjából úgy nézett ki, volt egy előadás, mondjuk a NATO történetéből, utána kis fölkészülés, befejezésként pedig sokszor a kiprovokált vita, hogy ki hogyan látja.

Ha nem volt jelentkező, akkor felszólítás következett, de a kötelező mondani valótól senki sem szabadult. El lehet képzelni, hogy így ki mit tudott mondani, de azért ragadt a 27 hónap alatt mindenkire valami, nem maradt közömbös az eseményekről a véleményének kialakításában.

Nagy élményekben volt részem a határon. A szomszéd területen osztrákok és magyarok is laktak, de döntő részt magyarokat láttunk és hallgattuk beszélgetésüket, sőt dobálták át a cigarettát, meg a szappant. Nem lett volna szabad magunkhoz venni, de „véletlenül” magunkhoz vettük. Ott is volt egy különleges feladatom. Tudni kell, hogy ezeket az aknákat 1945-46-ban telepítették. Az első aknák külső része fából készült, trotil robbanóanyag volt bennük. A trotil hengerszerű, sárga színű, legjobban a szappanhoz hasonlító anyag, átmérője 3-4 centiméter, a hossza talán 10-12 centiméter, közepén kifúrt, ebbe illesztették a MUV2 gyújtót. Ha valaki az aknára rálépett, annak fedele lenyomta a gyújtóban lévő kis szegecset, az szikrát lövellve az elegyet berobbantotta, szúró láng keletkezett, ami felrobbantotta a trotilt. Önmaga a trotil nem robbant, ha dobáltuk, akkor sem, csak szóró lángra.

A fedő burkolatot későbbiekben bakelitre cserélték ki, mert ugye a fa idővel megrohadt. Voltak olyan területek, ahol a fa akna nem volt fölszedve, az új aknákat azok mögé telepítették, más esetekben szakadékok vagy vizek partjain még az eredeti faaknák maradtak, több esetben dróttal is összekötve. A hagyományos telepítéstől eltérőket is fel kellett szedni, erre kaptam megbízást. Kőszegtől Szentgotthárdig a kihagyott részeken ezeket én szedjem fel a katonáimmal. Annyi szerencsém volt, hogy a feladathoz én válogathattam a katonákat. Nem csak a sajátjaimat, hanem más alegységek legjobbjait, döntő többségében nyilván az enyémeket vittem magammal, csak kiegészítettem a más katonákkal is. A sajátjaim ismertek, én is ismertem őket, megbíztam bennük, ez indokolt volt, nem volt drótkerítés és a szökésre nyílt terep állt előttünk. Az alap öltözék az általános mentesítésnél, pufajka a testünkre felvéve, a hátsó részénél a gerinctől jobbra-balra 10-15 centiméter szabadon maradt, ránk volt szíjazva, karra, lábra mindenre. Gumicsizmában voltunk, 2

22

A MUV gyújtó szúrólánggal robbantja be a trotilt.

ami sajnos annyira megviselt, hogy azután mintegy 10 év alatt gyógyult meg a lábam. El lehet képzelni, hogy akkor is voltak melegek, ide is voltak az aknák telepítve, a nap teljesen oda sütött. Alumínium fejvédőnk, rajta átlátszó plexivel két-három méteres bottal két centiméterenként szurkáltuk a területet, amikor koppant, akkor piros zászlót kiraktunk, hogy itt az akna. Az egész sort így derítettük fel, utána kampós bottal húztuk kifelé, magunk elé került soronként a 20-22 darab aknatestet. Ha a katonám nem találta meg az aknát, akkor azt nekem kellett felderíteni. Kampóval – 4-5 méteres a robbanás veszély miatt – húztuk ki a földből az aknát. Ha nem találtuk az aknát, akkor legalább fél méter mélyre ástunk. Nem minden esetben ástunk másfél órát abban a melegben, a kampót megrántottam, és akkor következett a robbanás. A mi területünkön, ahol a karhatalmisták szedték az aknát, a legkisebb sérülés nem volt. Sajnos másik alegységnél az egyik sorkatona, azt hiszem tizedes volt, talált egy MUV gyújtót és azt piszkálta, felrobbant és két vagy három ujját leszakította. Az egészből a honvédségnél semmi ügy nem volt, ugyanis a kiképzést követően írásban kellett vizsgázni. Nem úgy volt, hogy szóban megfelelt. Le kellett írni, mit hogyan kell szerelni, hogy kell megfogni, mitől kell tartózkodni, és ugye ott volt, hogy nem szabad ilyesmit felszedni, piszkálni. Így a vezetés mentesült a felelősségtől.

Egy konkrét sérülésről tudok, amely nem nálunk történt. Akkor épült az új védelmi rendszer, SZ-100 volt a becsületes neve. Azt úgy kell elképzelni, hogy utat készítettek az államhatártól néhány métertől akár egy kilométerre, ezen közlekedtek a határőrök. Az út mellett párhuzamosan gyenge árammal ellátott szöges drót is futott. Az út fölső része lekerekített agyag vagy másféle föld volt. Persze ebbe is fát beleraktak, bár nem volt szabad, de tartani kellett a tervet és sáros utat így szüntették meg. Az útnak szükséges területet megtisztították és ehhez a nagyobb fákat ki kellett robbantani. A robbantást általában 8-10 személy végezte kijelölt vezetővel. Ő vezényelte, hogy indulj a jelölt helyre, ott előkészíteni gyújtózsinórt, a gyutacsot, trotillal robbantottak, gyújtani, rohanni vissza a védett helyre. Az egyik fegyelmezetlen katona nem ment a csoporthoz, hanem külön helyre vonult, és nem vette észre, hogy a meggyújtott gyújtózsinórt és a trotilt a saját zsebében tette. A hasát elvitte a robbanás. Úgy tudom megmentették, ő sem halt meg. Talán szerencséje is volt a többinek, ha bemegy közéjük, nem veszik észre, akár többen ott pusztulhatnak.

Viszont ha a többihez megy, azok felfedik a hibát, ő sem sérül meg.

Szökés egyetlen egy, amiről tudok, pontosabban kettő volt, de egyiknél nem a katonák voltak az elkövetők. Az utolsó évben a honvédség parancs23

nokának a sofőrje, meg egy másik katonája léptek le, ugyanis a szakasznak a parancsnoka a géppisztolyát lerakta a területen lévő gépkocsihoz, és elment vécére. Ezek meg magukhoz vették a géppisztolyt és szépen átballagtak osztrák területre. Még egy szökés volt, repülővel jöttek át határon, egy magyar családot vittek ki, nem katonákat.

Minden évben kitüntetést kaptam, így a „Haza szolgálatáért”, aranyezüst-bronzot, „Közbiztonsági” arany-ezüst-bronzot, és további más elismeréseket is átvehettem. Minden évben kaptunk kiemelt üdülési lehetőséget. Akiket megfenyítettek, annak nem volt ilyen juttatás. De mi mentünk, két-három heteket a Balaton körül töltöttünk, vagy máshol biztosították a pihenést, hogy jól érezzük magunkat. Az említett kitüntetéseket Benkei András belügyminiszter adta át. Novemberben általában befejeztük az aknázást, az egész zászlóalj felsorakozott, az első sorban álltak a plecsnisek, a második sorban állók pénzt kaptak. Akik plecsnit kaptak, azok pénzt nem, azoknak a dicsőség járt, ez történt velem is. Két-három havi fizetést kaptak a hátunk mögött állók. Persze részesültem KISZ-elismerésekben is.

A karhatalmi időszakra esett a 1970-es nagyárvíz. 1969-ben nősültem, novemberben, és a nagyárvíz ‘70 májusában jött. Május 19-én kivezényeltek Makóra, parancsnok helyettes voltam a karhatalmistáknál, hozzám tartozott a szolgálat szervezése, az élelmezés, minden egyéb, mert a parancsnokom ment az „árvizes nagykutyákkal” értekezni, szemlézni.

Kiérkezésünkkor tudomásomra jutott, hogy a rendőröknek semmi ennivalója nincsen. Mivel nekünk karhatalmistáknak volt kajánk, amit lehetett össze szedtem, vittem. A hídhoz érve közölték, nem mehetek tovább, mert azt lezárták. Mondták, hogy nem megy maga sehova, de én mentem a gépkocsival. A lényeg az, hogy ez a makói eset, igen kemény körülmények között alakult. Nem azt mondom, hogy lelőttek volna, de nagyon keményen felszólítottak, maradjak vagy tüzelünk. De sokan voltunk, nem mertek belénk lőni. Makón történt, hogy a legvégén rengeteg cuccom (a katonai felszerelés) eltűnt, mert egyrészt odaadtam pl. a pokrócokat más alegységeknek, másrészt egyszerűen eltűntek dolgaink. A kitüntetésekhez még mindig nem járt semmi anyagi elismerés, ahogy már mondtam. Akkor kaptam a Ságvári kitüntetést a KISZ-esektől, meg nem tudom mit, és pont annyi pénzt adtak, hogy ki tudtam fizetni az okozott kárt. Pénzt tehát nem kaptam, csak aláírtam, hogy felvettem nem tudom hány ezer forintot, és abból levonták a hiány értékét. Makón nem sokáig maradhattam, de többek között részt vettem a kimenekítésben, tehát a kitelepítésben, az szörnyű volt, ahhoz erős 24

idegzet kellett. Visszagondolva a lábas, nem az a zománcos, hanem a súlyos, talán öntött vasból készült, pörkölt volt benne, egy idős néni fogta a két kezével, és kijelentette, „fiam nem megyek, ha itt is döglök meg”, de akkor is fel kellett kapni hátulról, felrakni a kocsira, vitték őket például Vásárhelyre.

Bizony meg kellett fogni. Katona sem mindegyik merte megfogni, mert mi lesz? Csinálni kellett!

Eltelt néhány nap utána visszarendeltek Szegedre, pihenésre. Még makói kép, nem szeretem áztatni a parancsnokot, de a mi parancsnokunk, a területnek a fő istene, ott zsugázott a Pestről érkezettekkel. Mentem jelenteni, ő meg ott zsugázott. Hát nem voltam boldog! Jó idő volt, de azért kint kellett lenni nem két órát, hanem tíznél is többet. Hozzá tartozik, hogy már akkor voltak vezetők, akik értették a csíziót…

Hazatértem. Akkor a feleségem a cipőgyárban dolgozott, felhívtam, hogy itthon vagyok, ő már mindjárt adta az ukázt, hogy vegyek ezt-azt, húst, jön és milyen jót fogunk enni és együtt lehetünk végre. Megvettem a kérteket, eltelt fél óra és jött a parancs, egy ilyen kis papír, hogy azonnal vonuljon be.

Még annyi időm sem volt a visszahívjam, mert menet közben a feleségem a munkahelyről eljött. Akkor kivezényeltek Algyőre ahol, kemény, védekező munka folyt. Nagyon jó volt a lakossággal az együttműködés, hoztak teát, ennivalót, mindent, amit nem is kértünk. Ott voltam az árvíz végéig. Voltak nagy látogatások a vizesektől és máshonnan. Kádár elvtárs is idejött, előkészítették a látogatását, hogy melyik katonával, hogy fog majd kezet. Az utódok sem változnak, most csupán azt készítik elő, hogy március 15-én hány ember tapsoljon a nagy embernek a múzeumnál. Hát ez akkor is így volt. A nagy árvíz emberségre és határozottságra tanított.

Abban az időben kölcsönös együttműködés volt a rendőrséggel. Sőt, kivezényelték a rendőriskolásokat is Budapestről. Együtt járőröztünk. Teljes baráti kapcsolat alakult ki. Birtokomba került az eseményről készült rendőri jelentés, amelyben karhatalmista létemre ők, mármint a rendőrség javasolt elismerésre. Az elhelyezésünk Makón az iskola tornacsarnokában volt. Közösen pihent a rendőr, a határőr, a tiszti iskolás és a karhatalmista. Mint az óvodások, mindenkinek a helyét kijelölték és a tulajdonát egy pokróc képviselte. Innen tűnt el rengeteg minden, amint mondtam a jelzőzászló, a kitűző jelvények, de verekedés, vagy fegyverhasználat, nem volt. Ez a szolgálat azzal zárult, hogy felsorakozott az egész csapat és a belügyminiszter osztogatta az elismeréseket. Ezzel kapcsolatban rendkívüli megtiszteltetés ért 5-6 évvel ezelőtt. A honvédségnél van egy nyugdíjas csapat, rendszeresen segítem őket, 25

amivel csak lehet, de főleg könyvekkel, és a rendezvényeikre is eljárok. Őtőlük azt az egykori parancsot kaptam másolatban, ami arról szólt, hogy én is kapjak elismerést, a Majzik őrmester.

A szocializmus léte, építése, mint gondolat és a melléállás természetes volt, persze voltak a múlt rendszerből itt maradottak, nem a munkásra, parasztságságra utalunk, illetve utaltak, a volt urakat többségében nem szerettük. Persze elmúlt 40-50 év, sok mindent változott. Ma számtalan községben, városban mást állítanak: „Szeretjük a volt urainkat, és iskolákat, tereket nevezünk el az emlékükre, igazából jó emberek voltak, a kizsákmányolás csak mese a kommunisták részéről”. A történelem átformálása naponta folyik, legjobban azok részéről, akiknek nagyszülei fennen hangoztatták, hogy „munkásököl, vasököl, odasújt, ahová köll”. Még a sorozás előtt környezettanulmányt készítettek arról, hogy kik azok, akik alkalmasak az akkori vasökölnek, a szocializmus fiainak. Többek között belekerültem a sorba én is, bár nem tudom mennyire volt tüzetes a vizsgálat, hogy nézték meg, mert amikor tiszthelyettesként benn akartam maradni, családi előzményem a kinevezésnél némi csúszást jelentett. Édesapámmal volt némi zűr annak idején. Édesanyámmal az erdőn szedtünk tüzeléshez gallyat, akkor a Stuki nevű kutyánk velünk volt. Jött az erdész, az édesanyám mellett szaladó kutyára lőtt, de nem találta el, s kutyának ezért még volt szerepe az életünkben. Apa elment és jól megverte az erdészt, ezért kapott felfüggesztett börtönt meg pénzbüntetést. Érdekes módon ez csak akkor jött elő a katonaságnál, amikor bent akartam maradni.

Röviden még elmondom, hogy a karhatalomnál igazából több minden érdemeinkhez tartozik, találkozókat, sportfoglalkozásokat vezettünk be más alakulatokkal, civil kapcsolatokat létesítettünk, ami nem volt jellemző korábban. Voltak versenyeink is, sajnos nem tömeges jelleggel. Bevezettük a névadókat – nem keresztelők voltak – a saját gyerekeim is részt vettek benne.

Magyarul, egy kicsit a művelődés, a kultúra felé jobban haladtunk, nem lényegtelen, amit a parasztságnak segítettünk, járdát építettünk, bontottuk a mai Tarján korábbi épületeit – később ilyen bontási anyagból kaptam 1969ben a mostani lakásomat, óvodákat, iskolákat festettünk.

A képzés, mint ahogy említettem a tömegoszlatástól kezdve az ellenőrzési pontig, nyilván a lövészet, az álcázás, az önvédelem hasonló a rendőrségéhez.

A rendőrségtől annyival különbözött a feladat, hogy a rendőr 24 vagy 78 órát teljesít, szabadnapot tart, évente néhányszor képzik és megy lövészetre. Karhatalomnál hétfőtől péntekig napi nyolc órában folyt a kiképzés, a hivatáso26

sok pedig az évi szabadságukat vették ki. Volt egy készenléti csapatunk, egy szakasz lövész és egy géppuskás raj, tiszt vagy tiszthelyettes parancsnokkal. 10 percen belül a laktanyát el kellett hagynunk, legyen ez éjjel vagy nappal és az volt a feladatunk, a rendőrségnek segítsünk, de önállóan is végeztünk feladatokat. Mert a rendőrségtől kaptuk az értesítést, oda menni kellett. Tisza-part mellett építkezés folyt, és a tisztelt fiatalság a talicskát, a bódét dobálta be a Tiszába, a rendőrök nem bírtak velük, felkérésre a helyszínre mentünk, rendet teremtettünk tisztességesen. Átadtuk a rendőröknek a randalírozókat, azok vitték magukkal őket. Ott láttam az életemben a legnagyobb pofont. A dzsipnek nevezett, kisebb autó, fém az ülőkéje, az előállított hőbörögve ott egy a zászlósnak mondott valamit. A zászlósnak „apró” kis tenyere volt, azzal megcsapta a komát, aki vízszintesen eldőlt, és becsúszott a kocsi vezetőüléséig, az tartotta meg. Nem volt ilyen, hogy ne csináld, meg ilyenek. Azt is láttam, hogy az egyik alezredest arcul csapták, a sapkája a levegőbe repült…

A másik kollégám odament a garázdához, megkapta a grabancát és feldobta a kocsira. Egyébként némi problémám adódott az akkori KISZ bizottság első titkárával, mert feljelentett bennünket, hogy durvák voltunk. A katonai ügyészség nem állapított meg hatáskör túllépést, a törvényeknek megfelelően teremtettünk rendet.

A karhatalom önálló volt. Nem a rendőrség alárendeltségében dolgoztunk. Csak kértek tőlünk segítséget, mi meg mentünk segíteni. Egyébként mindennap kiképzés volt, heti háromszor politikai, és fizikai nevelés. Aki onnan kikerült 27 hónap után, mint sorkatona, legalább 4-5 kilót gyarapodott – nem hízott, hanem gyarapodott – másrészt úgy gondolom, megkapta azt a kellő töltetet, hogy becsületes emberré tudott válni, a szakmában is, már, mint a civilben, ma is büszke vagyok neveltjeimre, haragosommal még nem találkoztam.

A karhatalomba sorozták a fiatalokat. A különböző városokba, falukba, erre-arra kimentek sorozást előkészítők, beszélgettek emberekkel. Az értékelés mennyire volt körültekintő már leírtam, de hogy négy testvéremtől és minket egyedül nevelő apámtól mennyire volt szükség rám, nem tudom, bár áldom a bekövetkezést. Jellemző az ellenőrzés fenn maradt későbbre, nősülésem előtt kimentek, megnézték a feleségemet, hogy merre hány, meg beleférnek e köreinkbe. Megtehették volna, hogy nem vehetem el. Akkor az ember vagy leszerel, vagy megnősül.

Szegeden úgy durván négy-ötszáz személyből állt a 3. Önálló Karhatalmi Zászlóalj, kettő „öreg” század, egy újonc század, közvetlenek (rádiósok, sza27

kácsok, gépkocsivezetők, személyzetisek, orvosok). Említettem, hogy amikor aknáztunk, akkor végeztem a középiskolát el, az első három évet magántanulóként. Szegedre jöttem negyedévente vizsgázni, reggel megírtam magyarból, matekból a dolgozatot, délután szóbeli, ez volt három év, az utolsó évet, már itthon töltöttem, hetente egyszer mentem a Radnóti Gimnáziumba. Teljes emberi formálódás volt a karhatalom. Vásárhelyen például kigyulladt az önkormányzat tornya, a riadó szakasszal vonultam, a helyszínbiztosítást végeztük. Jártunk mezőgazdasági munkát is végezni, építkezéseknél, iskoláknak csináltunk játszótértől kezdve mindenfélét, amit az ember végül nagyon sajnál, mert a sportpályák, kultúrhelyiségek, meg minden eltűntek munkahelyekről is, és a mi munkánkat mások elherdálták, fillérekért eladták.

Visszatérve röviden: 3 évet voltam a határon, ezt azért nem mondom ismét, mert rajtam kívül – dicsekszek egy kicsit – alparancsnok beosztásban Magyarországon senki nem volt, aki hivatásosként, ott szolgált. Lehet, hogy magasabb beosztású akadt, de közvetlen munkairányító csak egyedül én voltam. Önként voltam mindig, voltak csábító dolgok, mankópénz meg egyebek elmondtam már a körülményeket. Az aknaszedés befejezése előtt a nyár kellős közepén, nem volt beadva lakásigényem sem, hívattak a parancsnokhoz. Nem tudtam elképzelni, hogy mi van, a zászlóalj parancsnokhoz sohasem hívtak, aki közölte, hogy menjek az egyik alparancsnokához, kaptam borítékot, kulcsot, és köszönet, illetve gratuláció félét, tulajdonképpen semmit sem értettem. Egy házba mentünk, ahol jelenleg is lakom, azt a házat kaptam szolgálati lakásként, a háromévi határon végzett munka jutalmaként.

Hozzáteszem, hogy sok ellenséget szereztem ezzel, akinek nagy családja volt, és mégsem kapott most lakást, bár öt éven belül mindegyik hozzájuthatott.

A karhatalomnál szolgáltam tehát 1967. február elsejétől 1972. február elsejéig tiszthelyettesként. 1971-ben határozat született, a karhatalmat, mint ilyet, fel kell oszlatni, bele kell építeni a hivatásos rendőrségbe, tűzoltóságba, szét kell szórni őket, hogy utcára ne kerüljenek – volt már egyszer elbocsátott légió –, aki nyugdíjas korú, azt nyugdíjazni kell, másokat pedig elhelyezni.

Kérdeztek, hogy mihez lenne kedvem, a rendőrséghez vagy a büntetés végrehajtáshoz. Mondtam, hogy akkor inkább a rendőrséghez mennék. 1972. február 5-én, Kecskeméten járőröztem a katonáimmal, amikor behívattak és közölték, hogy 5 nap óta rendőr vagyok. Hagyjak ott mindent. Jelentkezni kellett másnap a rendőrségen. Emlékszem, hogy mentem át az ablaka alatt az akkori bűnügyi osztályvezetőnek, természetesen még nem ismertem, és ő valakit nagyon szidott. Kiderült, hogy előző napi lövészet után valaki úgy szállt 28

be a gépkocsiba, hogy csőre volt töltve a pisztolya, és amikor elkérte tőle az osztályvezető, és elsütötte, akkor majdnem lelőtt egy másikat. Komoly zűr volt belőle. Máskor előfordult, lőni voltunk, a gépkocsiba szállás előtt ellenőrizni kellett a géppisztolyt, ez elmaradt, az alvó katona bent ült hazafelé a kocsiban, a másik meghúzta az elsütő billentyűt, a lövedék felfelé repülve a vásznat átszakította. Szerencsére nem a géppisztolyán alvó katona lőtte szét a fejét. Először vizsgáló voltam, aztán csoportvezető, végül vizsgálati alosztályvezető.

1972-ben tehát átkerültem a rendőrséghez. Három hónapon belül KISZ alapszervezeti titkárnak választottak. A KISZ-t komoly, embert formáló céljai és megvalósuló munkái miatt kiváló szervezetnek tekintettem. Egykor a nyolcadik osztály félidejében ünnepélyes keretek között vettek fel tagjai sorába. A rendőrségi KISZ-titkárságommal kapcsolatban, a kezdet kezdetétől egy kérésem volt, hogy KISZ-esek havonta egy alkalommal találkozzunk.

Elmentünk moziba, színházba, könyvet olvastunk, beszélgettünk. Tehát ez havonta egy napot jelentett. Előre kitűztük, hogy mely napon hány órától találkozunk. Ez azért volt fontos, mert mindenki tudta tervezni akár évre előre. Nekem életfelfogásom az, hogy ha folyamatos munka vagy feladat van, az egy bizonyos napra essen, ne össze-vissza, esetleges eltérésről könnyebb értesítést küldeni. A „Művész Klub” és a „Szegedi szépírás” című lapot, illetve a rendezvényt a hónap utolsó csütörtökén tartjuk, illetve mutatjuk be.

A KISZ napra néhányan nem jöttek el, rákérdeztem, hogy érzi magát, nem kötelező KISZ tagnak lenni. Nem gondoltam, hogy darázsfészekbe nyúlok.

Mert egyébként igyekeztem ott is érdekes dogokat elővezetni, könyvektől, meg moziban is, nem úgy volt, hogy csak húzunk egy strigulát, hanem, hogy legyen értéke a munkánknak.

Tóth Lászlóhoz két dolog fűződik: a lánya odajött a rendőrségre, nyári gyakorlatra, és bevezettem a KISZ-könyvébe a rendőrségi munkahelyét.

Ezért óriási leszúrást kaptam, „mert nem végleges itt a lánya” stb. Rendőri pártvezetőnek, illetve a lányának bűn volt, hogy a rendőri munkahelyet beírtuk. A másik, hogy 1972-ben lettem KISZ alapszervezeti titkár, ‘73-ban egy évet Pesten töltöttem belügyi iskolában. Még tollat vagy ceruzát sem lehetett bevinni az előadásokra, ekkor ilyen kiképzést kaptam. Állambiztonsági kiképzést. A nagyeszű dandártábornok, aki odarondított néhány éve a budapesti rendőr főkapitányság elé, ő volt az egyik szakaszparancsnok, a másik meg én voltam. Érdemben ez nem jelentett semmit. Neki megszaladt, nagy 29

tábornoki utat futott be, én meg maradtam a helyemen. Az iskolát 1973-74ben fejeztem be.

A KISZ-ben 1974-ben módszeres átszervezés történt, ami azt jelentette, hogy onnantól kezdve évente fel kellett újítani a KISZ tagságot, nyilatkozni kellett, hogy marad-e tag vagy nem, ha igen, akkor milyen területet választok, tagsági díj is változott, csúcsbizottság helyett KISZ bizottságok alakultak, stb.

Behívattak a pártirodára, Tóth László fogadott, beszélgettünk. „Majzik elvtárs, újjá alakult a KISZ, hat alapszervezetünk van, arra gondoltunk, hogy maga lesz a KISZ bizottság titkára” – mondta. Mondtam, hogy elnézést, de ezt nem tudom elvállalni. Hisz Ő volt az, aki egy évvel előtte ellenem szólt, odavoltam az iskolán, a választásra meg sem hívtak, és ő váltatott le a KISZ alapszervezet éléről. Ott hangzott el Tóthnak a szájából, hogy Majzik elvtárs összetévesztette a rendőrséget a karhatalommal. Miért? A válasz a fegyelem és a szigorúság. Csak egy példát mondok: nálunk, a karhatalomnál tisztának kellett lenni, hajnak gondozottnak, a ruházatnak is olyannak, hogy ne essen benne kifogás. Ez az egyenruha kiállást jelentett. Én nem akarom bántani a rendőröket, rá kell nézni a mostaniakra is, hogy néznek ki. Én nem a szakáll ellen vagyok. De a rendőr az példakép. Ha az megjelenik valahol, tekintélye legyen, tudjon köszönni, ha ránézünk, lássuk, hogy ennek van feladata. Tehát mondtam a Tóthnak, hogy nem tudom vállalni, mert egy évvel ezelőtti véleménye, amit távollétemben mondott, még bennem él. Elengedett, nem volt különösebb duma, 2-3 hét múlva behívott, és mint egy vádirat, kezében fogta a papírt, olvasta, hogy „a Magyar Szocialista Munkáspárt Szeged Város Rendőrkapitányság bizottsága nevében megbízzuk Majzik István párttagot, pártmegbízatásként, a KISZ bizottság titkári teendőit lássa el”. Nem választottak akkor, hanem pártmegbízatást kellett csinálni. Erre mit lehetett mondani? Eltelt egy hét, megalakult a KISZ bizottság, ott már formálisan megválasztottak, csont nélkül. Aztán csináltuk tovább a mozgalmat. A többiekkel leültünk, megbeszéltük, mit akarok, milyen irányt követünk és, hogy dolgoznunk kell. Ennek az lett az eredménye, hogy KISZ vörös zászlóját kettő esetben is elnyertük, pénzzel együtt, azt hiszem jól dolgoztunk. 1980-ban fejeztem be a KISZ bizottsági teendőket.

1973-1974-ben képzésen voltam Budapesten. Ott állambiztonsági oktatás folyt, ott nem lehetett tollat meg ceruzát használni. Ha már itt tartunk, akkor elmondom, hogy igazából én nem váltam állambiztonsági tisztté, csak megkaptam a képzést. Rendőrségen nem számított semmit az akkori képzettségem. Elmondom, hogy zajlott le a kapcsolatom az állambiztonságiak30

kal. Ezidőtájt KISZ bizottsági titkár vagyok a rendőrségen. Az egyik titkárhoz fel kellett mennem, valami KISZ munkát megbeszélni. Akkor nem volt olyan, hogy szó nélkül felmegyek, állambiztonsági vonalon dolgozott, szóltam neki, hogy megyek hozzád. Akkor mindent elpakolt az asztalról, a szekrénybe, meg minden, hogy nehogy véletlenül is valamit lássak. Később már KAO-s ként jártam a munkaértékelő értekezleteikre, de ez már a pártbizottsági munkámnál volt.

Az állambiztonság a rendőrségen belül volt, sőt, a rendőr főkapitány egyik helyettese az állambiztonsági főtiszt volt. Volt a bűnügyi helyettes, meg volt az állambiztonsági helyettes. 1956 után szűnt meg, hogy külön van az állambiztonsági vonal. Előtte az állambiztonsági vonal külön cég volt, az Államvédelmi Osztály, az ÁVÓ, majd az Államvédelmi Hivatal, az ÁVH. Aztán később a rendőrség kötelékébe tartoztak. De gyakorlatilag nem tartozott oda, csak papíron.

Ez a képzés tehát 1973/74-ben volt. Akkor például még nem volt szabad szombat sem. Bentlakásos képzés volt, havonta egy utazást fizettek. Egy évig tartott. 1972-ben kerültem a yardra, ‘73-ban mentem a képzésre. Gabi fiam akkor született, ‘73 végén, lányom Andi ‘71 szeptemberében. Andi már megvolt. Sőt, Andival „együtt érettségiztünk”, 1971 nyarán érettségiztem és megvan a fénykép, hogy ott van az anyja hasában.

Egy újabb emlék: a vietnámi háború. Gyakorlatilag az történt, hogy a tűzszünetnek a betartására, az akkori Varsói szerződésben képeztek ki embereket és azokat oda kivitték, mint ENSZ békefenntartókat. Erre nagyon emlékszem, betyár meleg volt az újszegedi KISZ táborban, amikor Tóth László a városi pártbizottság titkára kijött hozzánk, meg Ocskó Lajos a megyei titkár is. Közölték, hogy „Majzik elvtárs, önként jelentkezésére számítunk, hogy akkor Vietnámba te is kimész”. Kértem egy napi gondolkodási időt, és hazajöttem a feleségemmel megbeszélni. Ő mondta, hogy rendben van. Az volt a szerencsém, hogy az északiak legyőzték a délieket és nem kellett menni. Sajnos nem tudom a pontos dátumot, ez már a rendőrségnél volt. A rendőrséghez ‘72-be kerültem, tehát ez ‘75 körül lehetett.

1981. augusztus 2-án történt, hogy egy koma befészkelte magát a kábelgyárral szembeni épületbe, géppisztollyal.3 Akkor még a nagyobb épületeket őrizték. Ő a FŰSZÉRT élelmiszerraktárt őrizte, onnan lelépett, géppisztolyLd. Olasz József – Majzik István (2011): Szolgálunk és védünk. Mozaikok a Csongrád megyei Rendőr-főkapitányság történetéből. Szeged: Bába kiadó. Az eset e kötet Rendkívüli helyzetben című fejezetében, a 208-210. oldalakon olvasható részleteiben.

3

31

lyal és lőszerrel. Az ember egy a kábelgyárral szemben álló magánház előszobájában tartózkodott. Bementem hozzá. Egészen közel, körülbelül 80-90 centiméterre álltunk egymástól. Ott állt csőre töltött géppisztollyal. Tárgyaltam vele, hogy „lejárt a szolgálat, jöjjön ki velem”. Megegyeztünk, hogy kijön. Elindultam kifelé, három-négy lépés után hatalmas durranás hallatszott és előttem 8-10 méterre a betonból egy nagy darab kivágódott. Erről a sérült falról fényképem is van. A rendőrségi könyvembe az egész történést bele raktuk. A rendőrújság lehozta az egész sztorit. Elég kemény időszakot éltem át azidőtájt. Akkor mondtam legelőször a feleségemnek, hogy azon gondolkodom, hogy akarok-e még fegyveres testületi tag lenni.

1990-ig szolgáltam a rendőrségen. Közben történt egy és más. Tudni kell, hogy abban az időszakban, külpolitikai ismeretekre képezték ki az embereket, persze belpolitika is fontos része az oktatásnak.

A rendőrségen, tartalmas kirándulásokat sikerült szervezni, ugyanis a szegedi Dózsa akkor NB-s csapat egyik héten, Szegeden játszott, a másik héten, vidéken. Amikor Szegeden játszott, megkaptuk a buszt, és orrba-szájba szerveztem a kirándulásokat. Szinte nem lehet mondani nagyvárost, legyen az Pécs, Debrecen vagy Kőszeg, ahol ne lettünk volna. Mindenütt kialakultak a rendőr kapcsolatok, ahol ingyen laktunk, csak az ágyneműtisztításért kellett 10 forintot beadni. Óriás dolog volt.

A nagy bunyó, az ifjúsági parlamentnek a bevezetése, komoly ellenállásba ütközött. Mit képzelek, hogy parlament, ahol parancsok alapján dolgozunk, miről lehetne parlamentezni, vicc formájában fehér zászlót is kaptam, meg ilyesmi. Az volt a szerencsém, hogy Gyurkó alezredes volt a parancsnokunk és mellém állt. Később már Barna Sándor és a többiek is elfogadták. Megcsináltuk az Ifjúsági Parlamenteket ami nagydolog volt. Megvettük az első bérleteket: színház, mozi meg ilyeneket, amiket jutalomként adtuk a KISZ-tagoknak.

Csináltunk névadót – ez még a karhatalomnál kezdtem. A feleségek egy részének civil munkahelye volt a civil munkahelyek adtak borítékba néhány száz forintot. A rendőrségnek erre nem volt pénze, viszont én kaptam jutalomként négyezer forintot papíron, és a négyezer forintot szétosztottam a rendőr csemetéknek. Vagy csináltuk a rendőrségi Mikulásokat. Én igyekeztem minden olyan helyzetet áttörni, ami az emberséghez, a megbecsüléshez vezetett. A szolgálatban lévőknek a Mikulás csomagot kivittük lakásukra. Ebből is probléma lett, rendelkeztem, hogy a csomagot vigyék ki a szolgálatban lévőknek lakására, a főnököm, dr. Kántor Géza őrnagy meg nehezményezte, fenyítést emlegetett.

32

Jellemző, hogy előző este elfogáson voltunk, és ő berúgott (nem az első alkalommal), mondtam neki, hogy tegnap kicsit másképp volt a dolog, hisz a rendőr gépkocsi egyik ajtaján betuszkoltuk, a másikon kimászott, illetve kiesett.

Erre nem történt semmi, aztán abbamaradt a vita. Gyönyörű, játékos dolgokat csináltunk. A saját gyerekeim is benne voltak, most is nézegetjük a képeket, a Mikulás ünnepségeken és a kirándulásokon készült képeket. Aranyos dolog ma is, hogy az unokáim manapság Mikulásként is „ismernek”. Tudják, hogy a nagypapa a Mikulás, de akkor is jönni kell a Mikulásnak.

Szigorúnak és fegyelmezettnek próbáltam lenni, ugyanakkor a másokat próbáltam erre szoktatni, nevelni. A szakmai nevelésről... Először a nevét mondom, mert „megérdemli”, Bánfi Ferencnek hívták az illetőt. Ő focista volt, nyilatkozata szerint nagy reményekkel. Azt hitte, hogy kivételes ember, valószínű, ma is szolgál még valahol, vagy „jó viselkedése” alapján futtatják, vagy éppenséggel élvezi a kiemelt nyugdíjat. Jött a rendszerváltás, felkapaszkodott vagy az MDF vagy az SZDSZ hátán, volt valahol megyeparancsnok is.

Egykor a beosztottam lett tévedésből, nem gondolta, hogy tanulni és dolgozni kell, megtanítottam vele a szakmát az első betűtől az utolsóig, hogyan kell minden egyes feladatot elvégezni. A foci, mint ilyen nem nagyon ment neki, nem a rendőrségi elfoglaltság miatt, hanem azért, mert nem volt tehetsége, egyébként szóltak volna érte. Aztán a későbbiek során elvégezte a jogot, sőt, mi több, a szegedi rendőrségnél is befutott, hogy amikor jött a rendszerváltás, akkor rögtön bekerült a nagy vérkeringésbe és dandártábornok „elvtárs” lett.

Közösen voltunk egy biztosításon és a feleségemmel néztük azt hiszem a Piros karavánt vagy mit, ő is ott volt a feleségével, helyes asszony, rendes családdal, egy gyermeket neveltek. Később, amikor a megyepártnál melóztam hallottam, hogy otthagyta az asszonyt, összeállt a titkárnőjével. Valóban ez történt.

Beszélgettünk, kérdezem, Ferikém, miért? Azt mondta, azért, mert nem volt képzett a felesége ő hozzá képest. Dr. Bánfi Ferenc ...és néhány évvel ezelőtt a helyi lapban azt nyilatkozat, hogy a parancsnoka miatt nem lehetett focista.

Visszatérve a kezdőmondatomra, az élet nem egy egyenes vonal, vannak benne, akik elbuknak, vannak, akik szerencsésen tudtak úszkálni a zavarosban. Lehet, hogy meg fog sértődni, de ő volt az egyik legnagyobb csalódásom, akiből embert próbáltam faragni.

1972-től 18 évet töltöttem a rendőrség kötelékében. A Csongrád Megyei Párt Bizottság kérésére dr. Horváth István Belügyminiszter vezényelt oda szolgálatra, eredetileg egy évre. A vezénylés 1982. június 15-től 1989. év végéig tartott. Igazából soha sem fogadtak el bennünket – egykori kar33

hatalmistákat – a rendőrök a rendőrségnél, mert a felépítésünk, a tudásunk, a megjelenésünk, a határozottságunk, tőlük eltérő volt. Mi mást képviseltünk. Nem szeretném a rendőr kollégákat megbántani, de általában nem volt jellemző rájuk az, amit a fegyveresekről elmondhattuk, a végső szilárdság, a vasakarat. Igen könnyen megfutottak, igen könnyen lepaktálódtak, ha kis anyagi dotáció jött bárhonnan. Akár a fegyelem, akár a munka minősége, netán a lelkesedés nem volt különösebben jellemzőjük. Számos példát tudnék mondani, csupán egyet mondanék. Eligazítást megtartották délután kettőkor, hogy majd megyünk razziázni, a különböző szórakozóhelyeket ellenőrzünk. Este találkoztunk 8-9 körül, a parancsnokból és 3-4 főből állt a csoport. A parancsnok közölte, hogy mindenki menjen haza, majd éjfélkor találkozunk a szolgálati idő lejártakor, tehát a feladatunkat nem teljesítettük. Másik esetben – nem ezzel a parancsnoksággal – valóban mentünk végig különböző éjszakai szórakozóhelyeken, éjjel 2-3 órakor. Szeged étterem pincéjében bokszok voltak, ott élte az ifjúság a maga világát. Amikor megjelentünk, megtapsoltak bennünket, aztán volt, aki köpött egyet. Gyakorlatilag szinte együtt éltünk az emberekkel, nem volt ilyen morcos az emberek többsége, hogy ha itt a rendőrség, el kell szaladni. Bár akkor még teljesen ismeretlen volt a fekete ruhás, kopasz fejűek nem megnyerő kinézésűek serege, akikből ma nagyon sok van. Akkoriban a legnagyobb dolog volt, ha valaki hozott finom, francia konyakot, ha tudott szerezni valahonnan. A kábítószerek a ‘70-es évek közepe, talán a második részében lehetett, amikor először feltűntek. Nem voltak egyáltalán halálesetek, és nagyon ritka volt a tettenérés is. Azért merem mondani, mert ‘80-es évek végén szakdolgozatot írtam, akkor már a szocialista párttól elvett főiskolán, amely az ELTE-hez csapódott, és 1990-ben államvizsgáztam. Akkor a társadalmi beilleszkedési zavarokról, igen hangzatos címmel írtam a szakdolgozatomat. Ilyennek számított akkor a cigánybűnözés, a kábítószer, a munkanélküliség kérdése. Komoly kutatást végeztem és segítséget kaptam az ország minden részéről. Statisztikákon dolgoztunk. A kábítószer téma úgy vetődött fel, hogy az egészségügy teljesen ellene volt, hogy bűnügyi oldalról kezeljék. Igazából statisztikát sem szívesen adtak ki, hanem gyógyítani akarták a beteg embereket. Azt vallották, hogy minél nagyobb hangot adunk a sajtóban az ügynek, annál többen akarják majd kipróbálni. Ez volt az orvosok véleménye. Büntető szervek voltak a másik oldalon. Büntetni kell, ne kóstold, stb. Látjuk, hogy mi született belőle. A legszélesebb nyilvánosságból, mindenki tudhatja, mi történik, hogyan történt, sőt, még a módszereket is láttatják: az öngyújtónak a lángja, a nejlon 34

tasakba beengedve a gáz, a főzetek, a drogok számtalan faja. Gyakorlatilag módszert adtak a nyilvánosságnak. Erre sajnos, nyugodtan mondhatom, az erőszakszervezet, a rendőrség, ügyészség, bíróság hatással volt a mai helyzetre.

Ezt másképp kellett volna kezelni! Azt hiszem, hogy a feketeruhás bőrfejűek számának a cégeken belüli növekedése sem csökkentette a bűnelkövetések számát. Csak egy egyszerű dolgot mondok: kissrácok voltunk, eljártunk dinnyét lopni. Megfogtak bennünket, nem a bilincselés és bíróság, mint „nevelde” várt minket, hanem – már elnézést a kifejezésért – jól seggbe rúgtak bennünket, és ezzel el volt intézve a dolog. Szüleinktől féltünk, ők dolgoztak, nem csencseltek, loptak vagy kisemmizték a másikat. A munkának értéke volt! Bár nem a valódinak felelt meg. Semmi esetben sem jelentette, hogy azért dolgozzanak, mert a hatalom urai így látják jónak. Természetesen a mai szülők többsége sem ismeri kötelességét: gyermekünket óvni, szeretni, kötelezettségeikre tanítani szükséges, és ez nem csupán az iskola feladata. Minél jobban tiltanak, röplapokat szórnak, annál jobban terjed a drog.

Akkor térjünk vissza arra, hogy befejeztem a karhatalmat, elbúcsúztunk egymástól, bekerültem a rendőrséghez, elmeséltem már, hogy az első nap hogy telt, hogy miket hallottam az ablak alatt. Egyszerűen beosztottak a vizsgálati alosztályra, ott voltunk tizennégy-tizenöten. Előképzettsége egyetlen egynek sem volt. Rendőriskolát nem végeztek, az utcán szereztek tapasztalatokat. Az első napon, egy betörő bandát kutattunk és el kellett fogni őket.

Emlékszem, hogy egy Dorogi nevű volt a vezérük. Egy igen tekintélyes rendőrtiszt, a nevét nem akarom elmondani, sajnos meghalt már, ő volt az, akinek hitvallása volt – sokan másokkal egyetemben –, hogy a tanút meg lehet verni, de a gyanúsítottat azt kötelező megverni, szóval ővele mentem a munkára. Ő tehát nagy pofonnal kezdte megtörni a másik felet. Ha a pofon után kiderült, hogy a sértett kapta, az sem volt rossz, miért nem vigyázott magára. Így gondolkodtak sokan. Kimentünk kocsival a helyszínre, nagyjából lehetett tudni, hogy hol fognak előfordulni a bűnözők. Elérkeztünk 4 órához, csomagolás, megyünk haza, illetőleg menjünk be az alosztályra, adta ki a tanítóm az ukázt. Mondom neki, ne haragudj, nem várunk? Válaszként kioktatott. Azt mondta, ha most elfogjuk, az este 10-11 óra mire kihallgatjuk, meg lesz az holnap is. És akkor következő nap elfogtuk a gyanúsítottakat.

Ezzel csak magát a hozzáállást akartam illusztrálni. Vezetővé válásom után a halogató hozzáállást megszüntettem, addig kellett üldözni az elkövetőket még értelme volt, míg a munkát el nem végeztük. Szerettem a pontosságot, ez például a bűnjelkezelésben is lényeges tényező.

35

Korengedménnyel, fiatalon leszereltem. Ennek egyik oka a következő történés volt: Egy asszonynak ellopta egy bűnöző a gépkocsiját, szétszerelte, így foglalták le. Szakértővel megbecsültették, gondolom, hogy irányítottan, és az kihozott 80-100 ezer forint értéket. Ne a mai árakat nézzük, gyakorlatilag új kocsi volt. Akkor a rendőr felajánlotta a tulajdonosnak, hogy megvenné, mert ezt úgysem lehet kijavítani. Magyarul: kicsit gyötörve lett a sértett.

Az utolsó ügyeim egyikeként ezt a gépkocsilopást vettem át. Alulértékeltség gyanúja miatt újra felbecsültettem, a szakértő persze az előző többszörösének találta a gépkocsi értékét. ...És a cégen belül egyeseknél én voltam a ganaj ember! Egy másik csalódásom: olyan is akadt, hogy kerestem a bűnjeleket, amiket leadtam, de nem találtam, mert eldudorászták. Nem kell itt nagy értékre gondolni, de eltűnt a gázpalack, vagy hasonló értékű tárgy.

De voltak természetesen pozitív példák is! Társammal, Ladányi Benedekkel voltunk kint egy helyszínen. Egy öregasszonyt raboltak ki. A fogsorát a porban találtuk meg, alig tudott szegény beszélni. Lefoglaltunk száz darab 100 forintost, ami akkor a legnagyobb címlet volt, hatósági tanúk, jegyzőkönyv, rendben, ahogy kellett. Bementünk a rendőrségre és a pénzt le akartuk adni a bűnjel kezelőnek, ekkor derült ki, hogy a lefoglalt pénz eggyel több, tehát 101 darab. Eszünkbe nem jutott, hogy mi zsebre tegyük az egy darab százforintos! Vissza kellett menni, a tanúkat előhozni, megcsináltuk, leadtuk példás rendben. Semmi sumákolás nem volt!

Az alosztályomon a pótnyomozást alig ismertük. Fontos volt, hogy a bíró vagy az ügyész tudjon minél hamarabb vádat emelni, intézkedni, segítettük őket. Maga a felépítésében nem volt egy könnyű dolog, én úgy mondanám, hogy jogi tortúra volt a magyar büntetőeljárási rendszer, mert egyrészt voltak bizonyos felderítők, akik mentek szimat után, hogy mi történt, hogy történt.

Igazából nem is nagyon tudták bizonyítani az elkövetőket vagy tisztázni az esetet, csak terelődött a gyanú, átadták a vizsgálónak, azok voltunk mi, csináltuk a házkutatásokat, és sok esetben egyértelműen érzékelhető volt, hogy semmi köze a gyanúsítottnak az ügyhöz. De úgy gondolták, hogy ott az elvárt statisztika és azt teljesíteni szükségszerű. Azt hiszem Churchill mondta, hogy azt a statisztikát hiszem el igaznak, amit én hamisítottam – hát ezt tudjuk nagyon jól. Akkor külön kellett a cigányságot statisztikázni, hogy hány elkövető cigány, vagy ahhoz hasonló. Semmi támpont nem volt, hogy ki a cigány. Azt találták ki, hogy az a cigány, aki annak vallja magát. Bolond volt, aki az akkori Magyarországon cigánynak vallotta magát, ha csak nem dicsekedni akart vele. Ezért a ráutaló jelek alapján készültek a statisztikák.

36

Mindenféle típusú ügyekkel foglalkoztunk, én első sorban a társadalmi javakkal, illetve ezek eltulajdonítóival, megkárosítóival. A társadalmi tulajdon, bele tartozott a téesz, a tanácsok, és egyáltalán az állami dolgok. Aztán voltak az egyéb bűnügyek, a testi sértés, a rablás. Például a rablásnál behozták akkor a kifosztás elnevezést, hogy a statisztika a rablások esetében ne legyen olyan rossz. Egy olyan bűnt, hogy ha valakit például leitattak, és úgy vitték el a pénzét, vagy bekábítószerezték, vagy aludt és úgy vitték el tőle a dolgot, akkor az már nem számított rablásnak, sőt, mindent megtettek azért, hogy az nem rablás, hanem kifosztás Vagy a halált okozásnál is kitalálták az úgynevezett halált okozó testi sértést, mert akkor lehetett csökkenteni statisztikailag az emberölések számát, ha kiabált, hogy megöllek, akkor emberölés, ha csendben szúrta le, akkor nem az. Önmagában az, hogy verekedés folyik, pl. nemrég a veszprémi Kozma gyilkosságnál, szóval annyira jogászkodásba ment át a cselekmény, és ez mind a statisztikáért ment, hogy Magyarországon mennyire kevés az emberölés, hogy mennyire kevés a rablás meg ehhez hasonlók. Tehát itt jön annak folytatása, amivel az előbb előjöttem: elvégeztük a vizsgálatot, és utána átadtuk az ügyészségnek vádemelésre, vagy ha olyan típusú volt, akkor megszüntetésre. A megszüntetésnek is számtalan oka volt, egyrészt nem volt bűncselekmény, vagy nem lehetett bizonyítani. Azért egy érdekeset itt is elmondok.

Az újszegedi MSZMP pártiskolán, ahol általában egyhetes vagy egy hónapos képzést tartottak a párttitkároknak, vagy jövendő párttitkároknak történt mindez. Három ilyen pártvezető, két hölgy és egy úr felfedezték, hogy a konzervgyárnál a paprikamagot kiszórják, gyűjtik mint hulladékot, trágyát.

A másik kitalálta, hogy ebből a paprikamagból lehetne veteményes paprikamagot árusítani. A harmadik személy meg a fuvaros volt, aki a Volántól biztosította szállításhoz a gépkocsit. Meg is szervezték az üzletet. A konzervgyártól 2 forintért megvették mázsáját a paprikamagnak számlára, így papír volt róla – ez lényeges. Ugyanezt a magot már 100 forintért adták tovább kilónként. Az egyik beosztottam ezt felfedezte, és kérdezte, hogy van-e a pucámban vér? Mit csináljunk? Tájékoztatása után elindultunk és 98 ezer forintot lefoglaltunk a Volán irodában. Én nagy diadalmenettel megírtam a jelentést, és elindult az ügy. Vizsgáltuk, mert ott maradt nálunk az egész ügy.

Utána, mikor befejeződött, több oldalas anyagot kaptunk a megyei főügyész helyettestől, nyugodtan azt egy vádiratnak is el lehetett volna képzelni. Az események tényszerűen voltak leírva, és az utolsó mondat, hogy gyakorlatilag meg kell szüntetni, mert nem képez bűncselekményt a leírtakban foglaltak, 37

mert egyébként is csak trágya lett volna a hulladék paprikamagból. Az, hogy két forintért vették mázsáját és százért adták el kilónként, és eltettek volna százezer forint hasznot, ez el lett felejtve. Bűncselekmény hiányában szüntették meg tehát az eljárást. Ez a ‘70-es évek közepén, de 1980 előtt történt, az biztos. Ha a trágyát eladták vagy felhasználták az érték. Minden mozgatható anyagnak van értéke, csak az akkori ügyész nem tekintette értéknek. Az ügyész már akkor is az ügyek ura volt. De egyébként itt is olyan szituáció volt, hogy ha valakit tetten értek, vagy valamilyen bűncselekmény felmerült, ha párttag volt az elkövető – mindegy, hogy tegnap lépett be, vagy előbb –, akkor előtte le kellett adni a vezetésnek a jelentést az ügyről. Az egész ment a rendőr pártbizottságig, aztán onnan a városhoz, vagy a járáshoz, onnan kaptuk az ukázt, hogy folytathatjuk az eljárást, vagy leállították. Ezt is elmondom.

Abban az időben történt, amikor a Tarján lakótelep kezdett épülni.

Egyébként 1964-ben, mikor bekerültem kiskatonának, sok idő azzal telt, hogy bontottuk az épületeket, téglát pucoltunk, meg ehhez hasonlók. A lényeg, hogy ott a későbbiek során ezeket az épületeket, – nem mindig volt árverés – eladták különböző személyeknek, akiknek az volt a feladata, hogy az épületet lebontsa, és a letisztított területet átadja az önkormányzatnak, akkor még Tanács volt. Az történt, hogy gyakorlatilag több vezető személyiség, többek között az akkori megyei főügyész és az egyik legnagyobb kereskedelmi cégnek jogtanácsosa, kaptak úgynevezett szegénységi alapon pár épületet, nem kellett fizetniük semmit sem. Viszont a hétköznapi embernek kellett érte fizetni – bár nem nagy összeget. Üzérkedés miatt folyt eljárás, előzetes letartóztatás mellett Szász Ferenccel szemben, mert több bontásra váró házat kéz alatt felvásárolt, bérbe lebontatta, a bontott anyagot értékesítette. A gyanúsított több hónapja volt már a fogdában, az ügyet én vizsgáltam, szakértőt kellett bevonni, hogy mennyi a károkozás, ugyanis az, hogy ha ő ezt eladta, az üzérkedésnek minősült. A gyanúsított 2-3 hónap múlva önként elmondta az előbbi esetet a főügyésszel és a jogtanácsossal kapcsolatban. Felvilágosítást és értékbecslést kértem a hódmezővásárhelyi székhelyű Csongrád Megyei Építőipari Vállalattól, a CSOMIÉP-től. Annak rendje-módja szerint gondoltam, hogy mi történik aztán, ha megkapom az értéket. Eltelik néhány nap, és az a megyei főkapitány-helyettes, akivel soha nem beszéltem, sem személyesen, sem telefonon, felhívott. Csörgött a telefonon, mondom a nevemet, ordítva ő is mondja a nevét, hogy kicsoda, először azt hittem, hogy hülyéskedik. Utasított, hogy azonnal az aktával, a parancsnokkal, menjünk föl hozzá.

38

Barna Sanyi volt akkor még az alosztályvezető, akit Budapest rendőrfőkapitányának nevezett ki később a Horváth Balázs MDF-s belügyminiszter, szóval ő jött velem. Átadta az aktát az főkapitány-helyettesnek, aki azt kérdezte, hogy ki volt az a marha, aki ezt elrendelte, aki ezt megcsinálta. Barna Sándor megszólalt: „Jelentem, én”. Még egy néhány „dicsérő” szót kaptunk, az aktát elvették és soha többet nem láttuk. Nem is volt utána eljárás, viszont a megyei főügyészt nem sokkal utána leváltották és az említett jogtanácsos szintén más munkakörbe került.

Még ha már ilyen „jó” példáknál járunk: a megyei pártbizottságnál dolgoztam, az erőszakszervezeteket felügyeltem az akkori rendelkezések szerint.

Tervezték, hogy a munkám megjelenik belügyminisztériumi újságban, és mellettem a rendőr főkapitánysági párttitkárról is készítenek riportot. Ebből nem lett semmi, mert közben a párttitkár belekeveredett egy gyanús csoport ügyébe, ami bizonyos szempontból jellemző volt a későbbiek során is. Nagy emberekről beszélek! Nagy Sándorról, aki a Hazafias Népfront elnöke volt, előtte KISZ-vezér is, felvette az egyik bankból a pénzt X kamatért és betette egy másikba nagyobb kamatra. Tehát ebből lett pénze. A mi kis megyénkben is történt hasonló. Folyik a paprikatermesztés nagy területen, a fűszer paprikáról beszélek. Ennek jelentős része egyes vezetőknek – beleértve a bírótól az ügyészig, a rendőrig, mindenki –, mint bérlőknek a nevükre került. Nem nagy területekről, egy-két holdról volt szó. Az egy-két holdat említve az illető azt sem tudta, hogy hol van, csak például Mihálytelken. A téesz felszánttatta a földet, bevetette paprikával, megkapálták, permetezték, leszedték, beszállították. Készült elszámolás, mint mindennel kapcsolatban.

Itt is bizonyos többlettőke kialakult, bár, mindent elszámoltak az elvégzettekből. Tehát maradt pénz, ezt kiutalták ezeknek, aki sokszor azt sem tudta, hogy hol a terület. Sőt, ha volt egy kis jégverés, az biztos, hogy ezeknek a földjét verte el, így biztosan meg nem dolgozott pénzhez jutottak. Hasonló több ilyen stikli is volt, a téeszektől, a gyárakból, hozták be a mintavételt, a kóstolást, 5 láda őszibarack, 10 mázsa dinnye, 3 öltöny. Az apró kis stiklik mentek, fél áron jutottak például téglához a gyárigazgató közreműködésével. Később, az 1988-as évi választásnál jártunk, a választási felügyelet is hozzánk tartozott, Csongrádon lehettünk, ment a nagy szöveg, hogy termelés elvtársak, meg minden, valaki megszólalt: „Inkább hozzád vissza a fél birkánkat!” – ez szónoknak szólt.

A pártbizottsági évek növekedtek, a korábbi jelölt maradt az állambiztonság területén. Beágyazódtam azok közé, akik a káderlistára bekerültek.

39

Káder tartalék lettem. Ez azt jelentette, hogy későbbi beosztásra jelölnek, beiskolázzák az illetőt, utána eltelnek az évek, és oda kinevezik, vagy éppen megválasztják.

Soha nem kívántam rangokért udvarolgatni! A rendőrségnél 1972-ben zászlós voltam. ‘72 után a jogot megkezdtem azt hiszem 1975-ben előléptettek alhadnagynak, hadnagy, főhadnagy, leszereléskor lettem százados. Nem kívántam rangokért udvarolgatni, mert csak annyiba tartott volna, hogy az ember szól, hogy nem-e lehetne. Jelenleg nyugdíjas őrnagy vagyok. Ez is úgy alakult, hogy amikor 60 évet betöltöttem, kaptam egy papírt, gratulálnak, aztán eltelt egy év, egy könyvet terveztünk, hogy csinálok egyet a rendőrsportolással kapcsolatosan, ott a személyzeti osztályon beszélgettünk, az ember nyilván elmondta, hogy van, még abban az évben behívtak bennünket a feleségemmel együtt, kaptunk egy oklevelet, és előléptettek rendőr őrnagynak.

A KISZ-től is, meg az egyebektől is jól mentek a dolgaink. Igazából eljutott odáig, hogy kineveztek csoportvezetőnek, alosztály vezetőnek, és a rendőröknél azok az emberek – most nyomozókról beszélek, vagy vizsgálókról – akiknek kilógott a lóláb, hogy leszerelik, ennek jelentős része rokonok voltak, mert az apukája vagy anyukája ott szolgált, és ment, hogy ne rakják ki. Mi voltunk a „büntető alegység”, pontosabban én voltam a „büntető alegység” vezetője. Ami azt jelentette, hogy aki más alegységben nem felelt meg, de akarták, hogy mégis rendőr maradjon, azt „nevelésre” odavezényelték hozzám. Nem anekdota, de annak nyugodtan el lehet mondani. Volt egy gyerek, akinek az anyukája magas beosztásban volt a rendőrségen. A gyereket különböző csínyek miatt oda rakták hozzám, eltelt 2-3 hónap, és az anyuka, meg a gyerek kérték, hogy leszerelhessen, mert éjszaka felriadt álmában, hogy Majzik elvtárs, Majzik elvtárs... Végül is aztán leszerelt, később aztán szerencsétlen baleset érte, egyik lába megrövidült.

A különböző KISZ dolgokról... említettem már Ifjúsági Parlament, kirándulás, hasonlók, odáig ment a dolog, hogy 1982-ben meghalt a megyei pártbizottsághoz beosztott rendőr, aki alezredes volt. Akkor javaslat alapján azt mondták, engem fognak odatenni egy évre. Azért egy évre, mert aki kádertartalék volt, én szintén az voltam, meg KISZ vezető, egy év után, amit akkor a politikai főiskolán töltött az a személy, vissza fog érkezni. Egyébként az is érdekesség, hogy amikor kiskatonaként szolgált, az én katonám volt.

Ilyen keresztbe-hosszába, több ilyen személlyel is találkoztam az évek során.

Eltelt az egy év, levizsgázott, végül úgy döntöttek, hogy maradjak még a pártnál. Itt is érdekesség, akkor azt hiszem 9 vagy 11 tagból állt a megyei 40

pártbizottság, és akkor gyakorlatilag mindenki jött hozzám, hogy ő intézte el, hogy én odakerüljek. Igazság szerint piszok egyszerű volt a dolog, egyszerűen nem volt más, és azt mondták, hogy na, akkor egy évig ez a rendőr gyerek ott lesz. Mentem oda a meghallgatásra, bemutatkozásra, eligazított a megyei főkapitány, hogy tartsam a sapkámat, hogy kell viselkedni. Megválasztottak, megmaradt a katonai rendfokozatom, a fizetést a megyei pártbizottságtól kaptam. A fizetési besorolásom, tehát a fizetésem több volt a hasonló beosztású kollégákénál, ezért három évig nem emelkedett a járandóságom.

A hasonló osztályvezető-helyettesek, mert minden osztályon volt osztályvezető-helyettes, ott irigykedtek, hogy nekem milyen magas a fizetésem, meg ehhez hasonlók, de nem volt magas, mert alacsonyabb pénzt kaptam mint korábban. A pártnál kevesebb volt a fizetés. Az első számú vezetőnek, nyilván a titkároknak nagy pénzük volt, a többieknek alacsony. Elnézést, most is átlagról beszélünk, nézzük, hogy 160 ezer forint a bruttó átlag kereset Magyarországon, meg kell nézni a gyáraknál, kft-knél, lényegesebben eltér ott. Ott is az volt, a főnökök lényegesen több pénzt kaptak, a munkatársak kevesebbet.

Azt, hogy a pártfunkcionáriusok kevesebb pénzt kaptak, azzal kompenzálták, hogy jöttek a kóstolások. A rendőrségnél nem volt ilyen, az ember ott fakabát volt. Pusztamérgesen voltunk, csalás szerű dolgokat, benzinfelhasználás, fuvarlevél-hamisítás, stb. vizsgáltunk. Hárman mentünk ki. A parancsnokom, ő a csoportvezető volt, én a beosztott voltam, azzal kezdte, hogy sziasztok, ment oda a vitrinhez, vette le a piát, nem várta meg, hogy megkínálják, tudta, hogy hol volt és már öntögette is ki. Szégyelltem magam nagyon!

1975-ben jelentkeztem és felvettek a szegedi Jogi Karra. Öt éves volt az egyetem. Maga az egyetem is érdekes volt, elindultunk kilencven egynéhányan és az eredeti brigádból 24-en fejeztük be. Többet avattak doktorrá, azt tegyük hozzá, mert valakik buktak hozzánk, meg vidékről jöttek, 50-60-an doktoráltunk. Az esti tagozaton, ott voltunk hétfőn, szerdán, pénteken este 6-tól 9-ig. Volt néhányszor, hogy már ott beriasztottak, vagy hazaértem, és rögtön riasztottak, hogy helyszínre ki kell menni. Ennek az is a gyakorlata volt, hogy minden helyszínre igyekeztem kimenni, mert a sorsokról dönteni kellett, mert ha a beosztottaim kint voltak helyszínen és a gyanúsítottat őrizetbe akarták venni, akkor az történt, hogy úgy mondták el a telefonban, hogy súlyosbították a helyzetet, én meg akkor azt mondtam, hogy vegyék őrizetbe. Reggel megyek be, és a tényállást megismerve téptem a hajamat, hogy lehetett ezt őrizetbe venni. Ez persze az én bűnöm volt, senkit nem lehetett kárhoztatni. Ott, ahol felmerült a dolog, erőszakos közösülés, rablás, 41

ahol több éves büntetés lehet, meg csoportos az elkövetés, én mindig kimentem. Volt, amikor több alkalommal is kimentem. Reggel otthon megborotválkoztam, megfésülködtem és mentem be dolgozni. Azon túl havonta többször is kellet ügyeletet tartani és volt maga az egyetem. Mozgalmas időszak volt! El vannak téve a füzeteim, lehet látni, hogy az elején elkezdtem írni, a vége felé a mondatok már elmennek hullámba. Igen nehéz volt, de végig tisztességgel bírtam. A másik, hogy a tanáraim szinte mind ismertek. A rendőri munka alapján nagyon sok ismerős volt, a büntetőeljárásnak, az államjognak az oktatója, és mások. Az ismertség nem jelentett semmit, mert például az első évben mindig az államjognál, a rendőrség, bíróság, ügyészség szervei voltak terítéken, nem húztunk, hanem adták a kérdéseket, és megkaptam a bíróságot, ami teljesen távol állt tőlem, az oktató meg mondta, jó hogy nem a rendőrséget adtam oda neked!

A másik, ami érdekes volt, hogy mindenki azzal kezdte: vannak-e önök között rendőrök? Felálltam. Az egész osztály röhögött, mert a rendőr persze csak hülye lehet, nem pedig egyetemista. Mindenki kialakította, hogy mivel foglalkozott, ki a büntetőjoggal, ki a családjoggal, haladtunk a dolgokkal. A szorgalmammal ott is tekintélyt sikerült szerezni. Egyébként később igen fontos beosztásba került személyekkel tanultam együtt. Az egyik a Volán vezérigazgatója, bár most éppen azt hiszem váltás van náluk. A Szeri Pistával. Meg a Katona Bandival. Öt évig jártunk együtt. A csoporttársak egy része azóta elszállt a Mennyekbe. Azzal fejezném ezt a részt be, hogy Cum Laude-val végeztem. Az utolsó évben a nemzetközi jog igencsak betett a kapumba, kétszer meghúztak, utoljára egy másik fiatalemberrel együtt vizsgáztam, és Bodnár tanár úr, aki, ha jól tudom, ma a nagyfőnök ott, akkor még tanársegéd volt, kijött, és azt mondta: hetet kaptatok, osszátok el. Innentől kezdve tudtuk, hogy nem bukhat egyik sem, mert egy meg öt, az hat, tehát hármas-négyes vagy kettes-ötös. A másik fiú a küszöböt is megcsókolta örömében. Magyar jogtörténetből meg, bementünk délre, tízen vagy tizenketten, megírtuk a dolgozatot, sok kérdés volt, és utána ajánlott föl jegyet a tanár, és lehetett megtartani, vagy jobb jegyért menni, sőt, volt, akinek vissza kellett menni. Visszamentünk délután, közölte, hogy nagyon meg vagyok magukkal elégedve, mindenki kihúzta magát, aztán folytatta, hogy Majzik István meg Farkas Lujza kettes, a többieknek felelni kell érte.

Elkövettem azt a badarságot, hogy miután én egyedül készültem fel az érettségire, azt hittem, hogy azzal a tanulási mennyiséggel simán kettes-hár42

massal meg is lesznek a vizsgák. Hát nem lehetett ilyen könnyen megúszni!

Sőt, még azt is elkövettem, hogy egyik nap jelentkeztem magyar jogtörténetre, másnapra meg nemzetközi jogtörténetre. Aztán megtanultam. Elmondtam a gyermekeimnek is, meg akit oktattam, hogy úgy nem szabad felkészülni iskolai dolgokra, hogy elolvasom tízszer vagy egymás után százszor, hanem azt kell tudni, hogy az adott anyag, hogy épül föl. Melyek a főkérdések, melyek az alkérdések, és egyáltalán. Ezt így kell levezetni. Én szinte képszerűen tanultam. Tudom, hogy a füzetemet hol hajtottam be, hol téptem el. Olyan is volt, hogy a tanár odament a kollégámhoz, aki gyönyörűen írta a füzetét és kitépte a lapot. Az olyan volt, mintha belerúgott volna. A nemzetközi jognál, a nagyra becsült a tanár úr, azzal kezdte, a fél tankönyvet kitépte, pontosabban velünk kitépette, hogy ezt ne is nézzük meg, nehogy megfertőzzön bennünket. Azt más írta, másnak az anyaga, majd ő amit itt elmond, az lesz az anyag.

Vagy egy másik tanár, akivel ma is sűrűn találkozunk, ő volt a magyarországi fő tudora a „halálbüntetésnek”, aki egyébként ellenezte ezt a büntetési tételt. Vele történt az, hogy az első órára bementünk, a tanár a pódiumon ült, és közölte velünk, hogy Budapesten van jogi egyetem, lehet, hogy talán alakult már Pécsett meg Debrecenben is, meg talán most szervezik Miskolcra – ezt így, ilyen stílusban – de vegyük tudomásul, hogy a büntető eljárási jogot Magyarországon, egy helyen lehet megtanulni: a Szegedi Egyetemen és egyedül ő tudja csak megtanítani. De hozzátartozik, hogy én nagyon tisztelem.

Ma is csak hálával tudok rágondolni, nagyon szeretem őt. Szinte minden tanszéken történt olyan valami, amire az ember vidáman emlékszik vissza.

Az egyetemet az ember végigtanulta, és utána következett a szakdolgozatírás.

15 nap szabadságot kaptunk összességében a tantárgyak vonatkozásában, sőt, mikor befejeztem az egyetemet, még külön kaptam tíz vagy tizenöt ezer forintot, és ha summa...-val fejeztem volna be, akkor még többet kaptam volna valamennyivel. Bár ez is untig elég volt arra, hogy megvendégeljek mindenkit, a kollégákat és barátokat. Sőt, kaptunk egy fém négyszögletes, nemzeti színű jelvényt az egyenruhánkra. Ez jelezte, hogy egyetemet végeztem. Az egyenruhán a jobb oldalon van, mert baloldalon a kitüntetések vannak. Voltak, akik kaptak különböző felmentéseket, nekem ilyen szituáció nem volt, végig kijött minden, végig kellett tanulnom mindent. A szakdolgozatom pedig „A személyi szabadságot nem korlátozó kényszerintézkedések” voltak.

Tehát ilyenek, mint a motozás, a megbilincselés, bekísérés, házkutatás. Elég jól sikerült maga a dolgozat, utána volt a szóbeli. Ott hirtelen azt hittem a vi43

lág összeomlik bennem, mással is megtörténhetett biztosan, hogy van olyan, hogy mindent tud, érti, ott van a nyelvén a gondolat, és egyetlen rohadt szó nem jut eszébe. Kezdtem körbemagyarázni, nyilván nem lehet, de tudom, teljesen mindegy, addig, míg az embert nem állítják le, addig beszélni kell, mindegy, ha badarságot mond is. Az volt a szerencsém, hogy hárman-négyen voltak előttem, és ahogy rám került a sor, mint a villám, beugrott minden.

Az avatás gyönyörű volt, ott voltak a rokonaim is. Én voltam a családban az első, aki doktori címet szerzett. Tápiószecsőn, ahonnan származom, szintén én voltam az első jogi doktor. Később aztán persze lettek már többen is.

Rendkívül büszkék voltak rám. A rendőrségen ez különösebb előmenetellel nem járt. Megkaptam a törvényileg járó jutalmat. 1981-ben avattak, ‘82-ben történt, hogy a rendőrségtől átvezényeltek a megyei pártbizottsághoz. A diploma megszerzése a fizetés szempontjából semmivel nem jelentett többet. Érdekes módon a rendfokozat a csak a kort jelentette, hogy betöltötte a kort, és ha volt neki főiskolai végzettsége mondjuk, akkor lehetett pl. tiszthelyettes, főtörzsőrmester, aztán később behozták a zászlós rendfokozatot, de addig, míg le nem érettségizett, maradt örök életére főtörzsőrmester például. Nem lehetett előléptetni. Na, most ott, ha az embernek a beosztása megvolt, meg megvolt az iskolai végzettsége, lehetett előléptetni. Én például abban az időszakban két-három őrnagynak és további tiszteknek voltam a vezetője, pedig hadnagyként szolgáltam. Ez alosztályvezető beosztást jelentett.

Akkor Komócsin Mihály volt az MSZMP megyei első titkára, 1982-85ig. ‘85-ben volt a váltás, akkor lett Szabó Sándor. Horváth Károlyné volt az osztályvezető, egyébként ő volt, aki mozgatta az a szálat, hogy odakerüljek hozzájuk, mint a helyettese. Gyárfás Mihály volt a titkár. Ez a közigazgatási adminisztratív osztály volt, hozzánk tartozott a katonai referens, Czifra Pali bácsi. Azóta már meghalt. Én búcsúztattam, annak idején már szele volt, hogy lesz valami változás, bár akkor még ezt senki nem látta.

Az volt a szerencsém, hogy ‘85-től ‘90-ig, amikor itt óriás mozgások voltak, én főiskolára jártam Budapesten. A politikai főiskolán egészen más szellem uralkodott, mint az egész társadalomban, mi ott már azzal számoltunk – nem hülyéskedésként mondom – hogy Jugoszlávia és Románia felbomlása után, újra visszaáll az egész Magyarország, tehát lesz egy új Magyarország, Erdély, Vajdaság, meg egyéb területekkel. Balogh Sándor nevű tanárunk nagyon bízott az újbóli egyesülésben. Egyébként fél évet tanultam nála csak a Párizsi békéből. Még azt is elmondta, hogy milyen színű gatyája volt Horthy Miklósnak a háborúban. A politikai főiskolán, amikor kihúztam a kérdése44

met, egy vezérőrnagy volt, aki vizsgáztatott, és azzal kezdtem, hogy tisztelt vezérőrnagy elvtárs, és elkezdtem mondani a fő kérdéseket, ő meg mondta, hogy ne ezt mondjam, hanem azt, ami benne van a tankönyvben. Mire én: „Hát a tankönyvet tanultam”. Itt megint úgy jártam, hogy végig szín ötös voltam, és ettől kaptam egy négyest, így a vörös diploma nem sikerült, mert akkor még volt ilyen, hogy vörös diploma azoknak, akik színjelesen végeztek.

De tulajdonképp nem bánom az esetet, csak mondjuk ilyen dolgok is történtek. Ez amiről most szó volt, akkor a legmagasabb politikai képzést biztosította, egyetemi szinten. Politológus diplomát vehettünk át.

Tehát átkerültem a megyei pártbizottságba és ott tulajdonképp a fő munkám a megyei erőszakszervezetek irányítása volt. 1982-88-nál tartunk.

Amikor felkerültem a megyéhez, egy év után maradtam ott, és egy év után elkészítették az új a kádertartalék listát. Az országosan elfogadott volt, hogy aki a korábbi karhatalomtól dolgozott ott, az kivétel nélkül megyei főkapitány lett. Ez a környező megyékben is így volt például Békésben. Ez volt az egyik terv, hogy megyei főkapitány lesz majd belőlem. Aztán meg kitalálták, hogy majd megyei titkár leszek. Nem első titkár, hanem megyei titkár, tulajdonképp a legszűkebb, öttagú brigádba vettek számításba, és a politikai főiskola mind a kettőhöz stimmelt, a főkapitányi úthoz és a megyei titkárihoz is. A karrier nyilván tetszik az embernek, tetszik, hogy bíznak benne. A bizalommal nem szabad visszaélni! Közben szerveztek itt egy ügyvédi, ügyészi tanfolyamot, amin két év után lehetett vizsgázni és kapott egy ügyvédi szakmai besorolást. Sajnos egyszerre nem lehetett elvégezni, hogy a politikai főiskolát is meg ezt is, de talán lehetett volna, hogy megszakítom a politikai főiskolát és ezt elvégzem. Aztán jött az később, hogy amikor 1990-ben leszereltem, ott álltam gyakorlatilag szakképesítés nélkül. Jogász végzettségem volt. És volt politikai főiskolám. Egyetemre még el lehetett volna menni, de kinek kell egy ilyen rőt szakállú, vörös ember. Az akkori új egyetemnek... És akkor jött egy újabb lehetőség, a civil élet, amelyből az Aerocaritas megszületett.

Néhány szó arról, hogy az országos pártvezetésnek milyen viszonya volt a vidékiekkel. Tudni kell egyébként, hogy nagyon szoros felépítmény volt a párt, nagyon szoros volt a kapcsolat. Az történt, hogy havonta legalább kétszer fel voltunk rendelve Budapestre, mindig a saját területemre, én a közigazgatás és adminisztratív területre, más a PM területére, és mindenki megkapta az ukázt. Én pl. sokszor hallgattam Horn Gyulát, Berecz Jánost. Ez azt 45

jelentette, hogy évente 3-4-szer is hallottam helyzetértékelésüket, feladatainkat. Utána, mikor visszatértem a megyébe, az újszegedi pártiskolán tartottunk tájékoztatókat, oktatás tárgyává tettük az új ismereteket. Magyarul ez később – nem mondom meg melyik kormánypárt – nagyon szépen elsajátították ugye, hogy egy a jelszó, egy a munka. Nem volt itt mindig ilyen nagy szabad gondolkodás. A szocialista pártban ez már csak ‘90-es évek után jött be, hogy mindenki össze-vissza azt csinál, amit akar. A FIDESZ az szépen bevezette, hogy egy a szöveg, egy a duma, tehát nem össze-vissza. Visszatérve a múltba: ez nagyon szoros iránymutatás volt. Különböző írásos anyagok is voltak kiadva. Ezek egy része volt kifejezetten propaganda jellegű, hogy milyen jól élünk, meg hogy győzünk, és voltak belső anyagok, sőt, belső telefon is volt, csak megfelelő személyeknek, akikkel tartották a kapcsolatot. Itt aktuálpolitikai eseményekről beszéltek, a Varsói szerződésről, a KGST-ről. Többek között nekem az egyik feladatom volt, hogy a környékbeli, a vajdasági, a romániai, meg a Szovjetunióból érkezett vendégeknek, a biztonságának az megteremtése, tehát a rendőrségi, és egyéb ilyen feladatok. Ha olyanok jöttek, akik a mi területünkről utaztak ki vagy jöttek haza, például vámosok, vagy rendőrtisztek, vagy hasonló, azoknak meg a találkozónak az előkészítése is. Biztonság, szállás, összedolgozva más osztályokkal, tehát nem egyedül végeztem a munkát. Ugyanúgy, ha delegáció ment ki, mentem én is. Jártam a környező országokba, több vajdasági újságban megjelentem, írogattak rólunk. Sportküldöttséget vezettem, voltunk Moszkvában is, többek között a jövőbeli diplomatákkal is találkoztunk, beleértve a koreaiaktól a magyarokig.

A KAO-nál volt egy osztályvezető, ez volt a Horváth Károlyné, egy osztályvezető helyettes, ez voltam én, tehát őt helyettesítettem minden egyes feladatban, és volt egy honvédségi felelős, valamint volt egy valaki, aki kifejezetten a tanáccsal foglalkozott. Az osztály azonos volt a vezetőjével, ő döntött mindenről, tudnia kellett mindenről. Mi a keze alá dolgoztunk. Őközülük a tanáccsal foglalkozó, Papos Lászlóné Magdi él Szegeden. Papos Mihály tanár úr öccsének, a Lacinak a felesége. Később 1985-től Bódi Gyuri volt a főnök.

Az MSZMP felépítéséről néhány gondolatot. Központi bizottság volt, meg politikai bizottság, külön volt a kettő, volt maga a kongresszus, meg a pártértekezletek. Pártértekezletek félidőben voltak, kongresszusok meg négyévente voltak. Ez volt, amit mutattam, hogy így volt a piramis. A Magyar Szocialista Munkás Párton belül volt a központi bizottság (KB), általában 20-21 tag, ez változó dolog volt, és volt egy politikai bizottság (PB), ami szűkebb, tehát a végrehajtó szervezet, vagy minek lehet nevezni. Tehát 46

igazából a végrehajtás, meg az operatív döntések ott születtek. Mindez alatt volt konkrétan az államnak a vezetése, kormány, azaz a minisztertanács. És gyakorlatilag ugyanúgy, mint a minisztériumok, azt képezte le a párt is.

Párhuzamos dimenziók igen. Ahhoz, hogy úgymond a kormány ezt majd végrehajthatja, az előkészítés során először megtárgyalta a párt. Attól függött, hogy milyen fajsúlyú értéket kellett megtárgyalni. Ha egész felment a legfölsőbb szintig, akkor a legfölsőbb szinten születtek párthatározatok, irányvonalak, ezt megadta a minisztertanácsnak, és itt az volt a szituáció, hogy párttagként a miniszterelnöknek és más minisztereknek, végre kellett hajtani a párthatározatokat. Lehetett neked elgondolásod, az előkészítéskor elmondhattad, de ha a párt azt mondta, hogy ez van, és akkor ez volt a döntő. Az előkészítésről... megtörtént az, hogy konkrétan a kitüntetés sorsa az alábbiak szerint alakult. Bent vagyunk a pesti pártközpontban a mosdóban, nézzük a márványt, és Varga Péter azt mondja, hogy van egy kitüntetésünk április négyre, javasolni kellene valakit. Hazajöttem, itthon megbeszéltük az osztályon, elkészítettük a javaslatot és a kitüntetés megtörtént. Informális dolgokon is eldőlt, mi meg hogy menjen. Volt egy ilyen nagy kapocs az úgymond legegyszerűbb pártagoktól a legfölsőbbig, ez volt az, hogy információs jelentést írnak. Ezt hangulatjelentésnek is nevezték. Ez a legalsótól szinttől kezdődött és a legfelsőbb szintig felfutott. És itt jött, hogy ha valaki hőzöngött, akkor visszafelé sült el a dolog. Ugye a határozatoknak egy része volt nyílt, a másik része nem. A kongresszuson is nyíltan végezték a munkát, de az inkább propaganda jellegű, fő irányokat határozott meg.

Közigazgatási és Adminisztratív Osztály (KAO) alapvető feladata az államhatalom – nyilván megyei szinten a megyei hatalom – gyakorlása a párt nevében a szervezetek felett. A KAO vonatkozásában az erőszakszervezeteknek úgy összességében, ezen belül volt a tanácsoknak (mivel megyénél voltunk, de a városoknál ez másképp volt), volt referense. A legnagyobb szervezeti egységet, a honvédség képviselte, a honvédséggel kapcsolatosan volt egy katonai referense, én tehát osztályvezető helyettesként voltam ‘82 nyarától. Hozzám tartozott az előbb említett két egységen túl valamennyi terület. Tehát ügyészség, rendőrség, bíróság, ügyvédek, tűzoltók, de azon túl a határőrség, aminek önálló pártbizottsága volt, de a kapcsolatokat velük is tartottuk. A határőr és honvédségi rendezvényekre az osztályvezetőnek vagy nekem el kellett mennem. Mert ott is adtak rá, hogy ki jön arra a rendezvényre: egy fullajtár, egy előadó, vagy az osztályvezető jön a bizonyos rendezvényükre. Nekem konkrétan 16 szervezettel volt kapcsolatom, a már felso47

roltakkal, az MHSZ, meg más olyan, ami valami úton-módon kapcsolódott az erőszakszervezetekhez, vagy az ilyen típusú civil szervezetekhez. Ugyanez volt a feladatom a honvédséggel, illetve a tanácsi ügyekben is. Éves terv alapján dolgoztunk. Osztályértekezleteken, bevonva a szervek vezetőit, általában havonta találkoztunk. Ilyen eseteknél 18-20 ember összegyűlt az osztályon, vagy kevesebb, ha csak szűkebb területtel foglalkoztunk. Nekünk az volt a feladatunk, hogy megkaptuk az úgynevezett kész anyagot, amelyet minden szervezettel megkonzultáltuk. Például a rendőrségnél milyen a fegyelmi helyzet, megbeszéltük, hogy mi volt, hogy volt a helyzet, majd kézhez kaptuk a jelentést. Feladatunk volt az értékelés, megdicsértük vagy nem dicsértük meg az egész munkát. Végül a feladatok kijelölése történt. Ezen belül a személyzeti dolog is hozzánk tartozott, tehát ahhoz, hogy valaki kinevezzék X helyre, mondjuk pl. főügyésznek, ahhoz a legfőbb ügyészségtől kaptunk javaslatot, és általában beszélgetések során vagy értekezleten belül eldőltek a dolgok. A megszületett javaslatot előterjesztettük a megyei pártbizottságnak, vagy másnak, függően attól, hogy milyen hatáskörbe tartozik. Most mondjuk tovább a legegyszerűbb párttagra vonatkozóan, menjünk egész vissza a gyári munkás párttagra, annak van alapszervezete, ott foglalkoznak vele. Egy megyei cégnél volt saját pártbizottság. Ezt mi terjesztettük elő. Mi pártmunkások voltunk, ezt idáig nem mondtam, tehát minket a párt cége tartott el. Szemben voltak a társadalmi emberek, bár mondjuk a vezetők nem mindenhol, tehát a pártbizottság általában függetlenítve volt, kapták a zsugát, de nem a párttól, hanem a munkahelytől. A társadalmi események, amik előfordultak, ennek a bírálata, segítése, képviselete, vezetése, ez mind beletartozott a munkánkba. Például 1985-ben itt, Csongrád megyében volt néhány napig rendkívüli esemény, hófúvás, hóvihar. Ennek a levezénylése hozzám tartozott, mi tartottunk 24 órás ügyeletet, valamelyikünk ügyelt, hozzánk futottak be a jelentések és az alapján kellett intézkedést tenni. Intézkedés alatt értem azt, hogy kivezényelni embereket a honvédségtől, adni az ukázt, hogy most ide kell menni, vagy ehhez hasonlók. Még nem mondtam, a büntetés végrehajtás is hozzánk tartozott. Ezt csak érdekességképp mondom, hogy az volt a dolog, hogy ha mentem át a BV-be ellenőrizni, akkor már kapuban állt a parancsnok és jelentette, hogy nincs rendkívüli esemény, és üdvözöl szeretettel.

Ezeknél dolgozom, immár 13-14 éve, azon a helyen, most civil vagyok, vezetem a kft-t. Engem nem zavar a dolog, az egykori kollégák nagy része már rég nincsen, de van egy-két őrmester, aki manapság kéjes mosollyal mondja, hogy vegyem elő az igazolványomat. Az élet sok ilyen változást hozhat!

48

Visszatérve, tehát feladatunk volt még a fegyelmi ügyek vizsgálata, például a börtönnek az akkori parancsnoka klott gatyában táncolt az asztalon, meg a barátnője... A fegyelmi elindult. Nem lett volna belőle semmi sem, csak kellett helyette egy másik ember. Ugye eltervezték Pesten, függetlenül attól, hogy mi volt, de ebbe lehetett belekötni, hogy őt leváltsák. Mert ha nem kellett volna a másiknak a beosztás, akkor nincs ilyen. A falumban nekem sokszor elmondták, hogy „Pista, nyugodtan lépkedhetsz az egész vonalon, amíg valaki a te léptedet nem akarja elfoglalni”. Ez sajnos nagyon igaz, azóta is igaz dolog ez. Ha valaki azt akarja elfoglalni, akkor gyakorlatilag kiütnek, és nincs ilyen. És akkor tehát ezek a szervezetek, minden egyes eseményt, ami nálunk történt, jelentésbe adták, sőt, volt, hogy a rendőrségnek napi jelentést kellett leadni, úgy összefoglalni. Ez volt a városi jelentés, aztán ment a megyéhez, a megye küldte hozzánk. Akkor még nem volt email, reggel hozták, ott volt az asztalon a jelentés, hogy mi történt, hogy történt, ha kellett intézkedni, akkor kellett, ha nem kellett, akkor elraktuk az irattárba és ment a dolog.

Mint említettem, voltak fegyelmi ügyek. Ezek még nem érték el a bűntény fogalmát. Ha például a rendőrkapitány klottgatyában táncol az nem az ügyészséghez tartozott. Elsősorban a pártbizottsághoz tartozott, és az eldöntötte, hogy a beosztásban ott maradhat-e. Szóval pártfegyelmiről beszélünk.

Mindenben a párt volt... Ez mai fejjel hihetetlen dolog... mindenben a párt volt a döntő. A végrehajtó hatalom meg minden ez alá volt rendelve. Korábban említettem, hogy a hatalmi felépítés piramis jellegű volt: legfelül volt a párt, az egyedül irányító párt, attól voltak lejjebb az államhatalmi szervek, a minisztertanács, a kormányzati szervek, alatta volt a megye, alatta a város, alatta a járás és a községek. Ez párhuzamosan futott. A kormánynak is voltak szervezetei a megyénél, ellenőrző hivatalok, ez kifejezetten a kormánynak volt alárendelve, ugyanakkor ment a pártvonalon is a dolog, de mindenhol elsősorban a párt volt a meghatározó.

Az államhatalmi szerv vezetői a pártnak tartoztak beszámolási kötelezettséggel, fegyelemmel, satöbbi. Döntően azért, mert párttagok voltak. Ugyanakkor minden megyében volt egy-kettő személy, akit nem engedtek, hogy párttag legyen. Nem azért, mert fegyelmezetlen volt, hanem hogy lehessen azt mondani, hogy látják, itt nem csak párttagok vannak. Például a megyei főügyész-helyettes, sajnos ő is meghalt már, éveken keresztül jött, hogy párttag akar lenni, és mindig mondták neki, hogy ne legyél már te párttag, nem kell neked párttagnak lenni. Ez a személy azért jutott eszembe, mert amikor a rendőrségen dolgoztam vele történt az, hogy előzetes letartóztatást csinál49

tunk, az egy rózsaszín papír volt, és több mint egy hónapig egy vadásztársaság pecsétje volt rajta, mert ő a kisteleki vadásztársaságnak volt a fővadász mestere, és összecserélte a bélyegzőket. Az ügyészségi pecsét helyet a vaddisznó fejet pecsételte rá.

A KAO-nak bizonyos esetekben a honvédség illetve a rendőrség felé operatív irányítása volt. Egyes esetekben igen, egyébként kölcsönös együttműködés volt. Mi meghívtuk a mi rendezvényeinkre őket, mi meg elmentünk az övékre, és ha olyan szituáció volt, hogy hamarabb értesültem információkról, akkor az ember elmondta nekik, hogy mi van.

Ez inkább belső minősített helyzetekre vonatkozik ez az operatív vezetés.

Ad absurdum az ország háborúba keveredik, akkor nem a honvédség dönt, hanem elsősorban az államhatalom.

A régi kormányzó – Horthyról beszélünk – teljesen más dolog volt, mint ma a miniszterelnökök. A Kádár-rendszerben a főparancsnok az Elnöki Tanács elnöke volt. Mai viszonyok között a főparancsnok a köztársaság elnöke, de gyakorlatban a katonai vezetést azt katonák gyakorolják, mert ők értenek hozzá. Minősített helyzetekben a KAO-nak volt egy ilyen összefogó szerepe.

Ezt nagyon szépen tudnám demonstrálni. KAO-anyagként ezt később eltettem – tán még ez megvan – az 1970-es árvíz anyaga. A teljes anyag: hogyan jelentettek a honvédségiek, hogyan jelentettek mások, a tűzoltóktól kezdve a minden egyes szervezet. Teljesen átlátható az esemény. Gyakorlatilag akkor abban a helyzetben ennek az osztálynak a kezében futott össze minden. Vezetői ügyeletet tartottunk, ha olyan volt a helyzet, ha dönteni kellett, akkor felhívtuk a Komócsint, hogy igen vagy nem. De ezt elő kellett készíteni, valóban fel kellett mérni a helyzetet, ha olyan volt, akkor személyi döntés született vagy a rendkívüli bizottság összeült.

A KAO-nak az állambiztonsági munkára is volt hatása. Jelentéseikhez hozzájutottunk, az értekezletekre eljártam. Munkájukban a személyi jelleg és a politika dominált. Kevés gazdasági ügyet vizsgáltak. Emlékszem, hogy Bálint Sándorról láttam az anyagot4. Ő 1980-ban halt meg. A legszögedibb szögedi. Merre ment, hova ment – ráállították az ügynököket és azok munkájának eredményeit értékelték. Ma már mindenki tudja, hogy volt egy Diós nevű ügynök. Akkor az állambiztonság ezekkel és hasonlókkal foglalkozott, tehát szervezték, irányították és értékelték. Bálint Sándor halálát követően hozzánk került egy ügy, mivel aláírását aláhamisítottak arra a lakásbejelentő Ld. még: Péter László [szerk.] (2004): A célszemély Bálint Sándor. Szeged: Belvedere Meridionale 4

50

iratra, amelyen a nevelt fia feleségét jelentették át az ő lakcímére. Írásmintát kerestünk Bálint Sándortól a lakásában. Ekkor fotók is készültek, mivel ezek az ott lévő értékek későbbi felkutatását biztosították. Tanúként hallgattam ki a nevelt fiát, annak feleségét és szüleit, vettem tőlük írásmintát, eredmény azonban nem született, de nem is volt várható. Bizonyítani csak a hamisítás tényét lehetett.

A párt irányítása nem közvetlen volt. Az állambiztonságiak, az ÁB-sek személyükben gyakorlatilag a párt vonalához tartoztak. Ővelük dolgoztak a legfelsőbb szinttől, ők mozogtak a sötétségben. Elsősorban köznyelven a kémekkel találkoztak, tehát akiket bedobtak különböző helyekre, nyugati táborokba, elnézést, ha már rákérdeztél, egy érdekességet itt is elmondok. Volt egy „nyúzó” nevű, K. Nándor, lehet, hogy szegény még él, nem tudom. Egyszer még rendőr koromban piszokul megszalajtatott, a Lechner térnél, akkor fel volt szedve a templom körül a talaj, vittem be a Széchenyi térre, és lelépett tőlem, rohantam utána, beleestem az árokba, mocskos lettem, de végül megfogtam, bevittem a „yardra”. Innen kezdődött az ismeretségem vele. Aztán később is maradtunk, aztán mikor kikerült külföldre, hogy, hogy nem, nem az én dolgom, de a lényeg, hogy hazajött, és közölte az ÁB vezetőkkel, hogy csak velem hajlandó beszélni, szóval csak akkor beszél, ha én is ott vagyok.

Hát, ilyen jó „barátok” lettünk. A poén még az benne, hogy szegény Kozenkai Jenő (aki aztán később az Aerocaritas főnöke lett, és én segítettem őt a sok-sok munkában, sőt, bizonyos „testvérség” alakult ki közöttünk), mikor volt az a lövöldözés a kábelgyárnál, fekete ruhában ott volt a nyolcvan fokos melegben, aztán még majdnem megfenyítették, hogy neki nem kellett volna ott lenni. A lényeg, hogy a Jenő, ezt a „Nyúzó” gyereket hallgatja ki. Én is ott vagyok. Egy kisebb szoba volt, és beszélgetünk, beszélgetünk, egyszer csak beszólnak Jenőnek, hogy menjen ki. A Jenő kiment, majd beszólnak, hogy menjek én is ki. Kimegyek, aztán mondták, hogy ne csörgessem már kulcsaimat – az volt a szokásom, hogy a kulcscsomót csörgettem. A telefonkészülékben ott volt a lehallgató készülék, és a kulcscsomó miatt nem tudták tisztán venni az adást, hogy mi van a „buliban”. Azt, hogy ezt az embert akkor beszervezték kémnek és utána esetleg „kidobták”, azt nem tudom megmondani, mert a beszélgetésen túl, arról volt szó, hogy milyen a tábor felépítése, ezt kérdezgették. Később már nem kellett megjelennem. Az, hogy mi történt azután, azt nem tudom.

Rendőrségen szolgáltam, tanultam a rendőr szakmát és ezen belül természetesen államjogot, államigazgatást, a társadalmi vezetést, ami a társadalmi 51

ismeretekbe beillik. A másik oldalon: nagyon korán bekapcsolódtam a mozgalmi munkába, a KISZ-be, aztán a Szocialista Munkáspártba, és ezek révén ismertek megyeszerte, de országszerte is, mert szerveztem az Ifjú Gárda versenyeket, a lőversenyeket, illetve csináltam a fegyverbarátok találkozóját. Ez utóbbi jelentette, hogy nem csupán a határőrség, honvédség, a rendőrség, hanem beleértve az ügyészek, a bírák, a Kossuth Zsuzsa Szakközépiskola és a Tisza parti Gimnázium diákjait, az ügyvédeket, a vámosokat, a BV-seket hívtuk. Szeptember 29-én csináltuk mindig. Volt olyan időszak, amikor 700-800 emberrel voltunk Újszegeden, sőt, volt olyan, hogy két nap volt a rendezvény. Ott, ahol a KISZ tábor volt, a Fürj utcában. Ma ez az Eko Park.

A kezdet kezdetén, amikor kezdtünk oda kijárni, két sátor sor volt, az egyikben aludtak a fiúk, a másikban a lányok, általában heti váltással mentünk. Akkor ott egész napos fejtágítások voltak, este tánc, tábortűz, vetélkedő, és végén mindig nagy barátkozás lett belőle. Kicsit vicces, hogy tíz órakor takarodó volt, aztán negyed 11-kor kezdtek a sátrak kavarogni, ki ide ment, ki oda. Hajnalban 3-4 órakor csendesedett el a tábor. A lényeg az, hogy e típusú közösségépítő munka alapján a rendőrségnél letettem a névjegyem.

Azt azért tudni kell mindig, hogy én parancsszóra ébredtem és aludtam.

Azt szoktuk mondani, hogy „a dolgozó népet szolgálom”, és én valóban így éreztem.

A pártszervezeteknél 1988 novemberéig, az alapszervezettől kezdve felfutó rendszerben összejövetelekre, végül a megyei pártbizottsági ülésre került sor. Ez azt jelentette, hogy az alapszervezetek értékelték munkájukat, megválasztották a küldötteket, tehát a városhoz, vagy nagyobb munkahelyekhez, pl. akkor a DÉLÉP még működött, ott nagygyűlés volt. A járások, és a városi pártbizottságok szintén megtartották az üléseket, megválasztották a küldötteket a megyei pártbizottsághoz. És akkor a megyei pártbizottsághoz ezekről az értékelésekről írtak összegző anyagot.

Ezek az anyagok végül is hozzánk kerültek. Mindenki a saját területét, én is a KAO részét megkaptam, abból kellett összefoglaló anyagot készíteni. A körülbelül 250 oldalból 15-20 oldalnyi anyagot szerkeszteni. Tehát nyilván csak a lényeges dolgokat lehetett összefoglalni. És akkor mind az öt osztályról volt egy-egy elvtárs, meg egy elvtársnő is, és dr. Koncz János a megyei titkár, ő fogta össze ezt az egész brigádot. Ez azt jelentette, hogy anyagok érkeztek be, mi megírtuk részterületünkről az anyagot, elkezdtünk értékelni, tehát ott öten-hatan, értékeltük, átbeszéltük az anyagot, a 52

végén lett belőle 80 oldal. Tettek ők is javaslatot, tettem én is. Na és akkor, a rendszerváltás előtt, leléptek a kollégáim. Egy Marika nevű gépírónő maradt velem végig, és utoljára a Koncz János. Nagyon sok ember akkor került előtérbe. Hát ott is így utólag is azt tudom mondani, nem első sorban az vezérelte az emberek többségét, hogy egy valóban egy olyan társadalom, vagy egy olyan megye alakuljon, amiben kölcsönös tisztelet, a fejlődés, a társkapcsolatok a fontosak, hanem mentek a dörzsölődések. Olyan emberek kerültek akkor be, akik később nagy karriert futottak be, ugyanakkor egyes karrieristák maradtak a pártnál is. És ami talán a kezdetben még jellemző volt, később már ez annyira nem, hogy ha valakit annyira megbíráltak, megbíráltunk, az mindig a párt mögé bújt. Hogy hát ő a párt, mit gondolnak, mit magyaráznak neki? Viccbe illő dolgok is történtek! Egy bizottsági gyűlésen a Vastag Györgyike, aki a Bódi Gyuri után a KISZ bizottsági titkár volt, és ő vetette föl legelőször, hogy Magyarországon rendszerváltozás következik be. És a Szabó Sándor, igen keményen bírálta, hogy az elvtársnő nem tévedésből magyaráz bele itt a dolgokba? És ezután ez el is lett kicsit mismásolva. De ezt határozottan tudom, hogy a Györgyi volt, aki legelőször így felvettette a kérdést. Majd ekkor megtörtént a váltás és azt követően teljes zűrzavar uralkodott a pártbizottságban. A korábbi pártmunkások, voltunk vagy negyvenen, különböző munkahelyekre helyezték ki őket.

1988-ban tehát az a pártirányítási forma, ami korábban volt, megszűnt.

Egyik pillanatról a másikra. Nem mondom azt, hogy nem tisztelték az embert, meg hogy nem hívták, de igazából csak megtűrték az embert. Ekkor kértem vissza magamat a rendőrségre. Úgy érzem, hogy nagy hibát követtem el, mert ha nem én kérem vissza magamat, hanem ők ajánlottak volna helyeket nekem, és akkor hát én csak mondtam volna, hogy igen vagy nem, lehet, hogy sokkal jobban sikerült volna a jövőm. De én úgy gondoltam, ha nincs munka, akkor fölösleges ott lenni. Ez odáig ment, hogy végül, hogy amit szerettem volna, azt nem kaptam meg, és amit felajánlottak, az nekem nem kellett, ez volt a Csongrád megyei III/2-es osztály.

1988-ban végül is csináltak egy állást a szegedi Dózsánál, ügyvezető igazgató voltam a sportegyesületnél. Erről sajnos kevés jó emlékem van. Például sikerült a focicsapatot felvinni az NB II-be. A szegedi Dózsában három sportág működött sportszakosztályként: a foci, a sakk és vagy a boksz. Lékó Péter a sakknagymester, akkor például a Dózsánál nem sakkozó, hanem focista volt. És mint focista igazolt az egyik községbe, Üllésre és egy takarékszö53

vetkezet adott érte három magnetofont, amit a következő meccsen kisorsoltunk a közönségnek. Tehát így kezdődött a Péter karrierje. Sajnálatos módon leépültek a szakosztályok, pedig nagyon jó sakkozók és bunyósok voltak. Végül a foci is kezdett leépülni, bár mindent megtettünk, hogy ne így legyen.

Volt egy KTSZ, aki megkezdte korábban a Szeged nagy házainak a festését, és mint a szegedi Dózsa számláztam a megrendelőnek, nekünk számlázott cég, nyilván kevesebbet, és a kettő közötti különbség megmaradt támogatásnak. Vagy csinálták a szemetes konténereket. Én számláztam a vásárlónak eladásra, a munkát végző pedig nekünk, mindig volt valami különbség. Ez volt sport támogatása. Aztán megkaptuk a vámáruknak az értékesítését. Amikor a határon elfogtak valakit, a bíróság által elkobzott dolgokat. Mindent megtettünk, de nem éreztem jól magam, mert – nyugodtan megmondhatom – ott vertek át, ahol lehetett. Például odajött hozzám az egyik vezetőedző, hogy írjam alá az egyik átigazolást, aláírtam, mert ugye más nem írhatta alá helyettem, utána két nap múlva mindenki csak szidott, mint a bokrot, mindennek elmondtak, mert a Fradihoz elment a sportoló, és én egy fillért nem kértem érte, pedig kérhettünk volna akkor több százezer forintot akár. Tehát be lettem csapva. A vezetést később Dlusztus Imre vette át. Én a teljes egésztől elváltam. Ez 1989 nyarán volt. Akkor visszamentem a yardra, ott dolgoztam még 3-4 hónapot és ‘90 szeptemberében le is szereltem. Nem a „munkából” szereltem le, mert nagyon szeretek dolgozni. Sosem ijedtem meg a munkától, sőt, igazán jól éreztem magam benne. Az következett be, amikor visszamentem az állományba, oda az alosztályra, ahol tíz évvel korábban vezető voltam, és beosztottnak, illetőleg kiemelt fővizsgálónak neveztek ki. Sajnos, akinek annak idején elintéztem, hogy menjen rendőrtiszti főiskolára, sírósan panaszkodott, hogy kitúrtam őt a helyéről, meg ehhez hasonló. Nem volt jó érzés! Aztán később a rendőr tiszthelyettesi iskolának ő lett a parancsnoka, ezredesi rangban. De pályája csúf véget ért, mert egyszer a lőszerrel nem tudott elszámolni, ráadásul másba is keveredtek és aztán leszerelték. Azért jöttem el, mert a helyzetet kilátástalannak láttam a rendőrségen. A korrumpálódástól kezdve, a fegyelmezetlenség, ápolatlanság, meg egyáltalán… Bár engem sosem tekintettek rendőrnek, mert mi, akik a karhatalomtól átkerültünk, kulturált kinézetünk volt, és tudtuk az emberi kapcsolatokat. Végül is ‘90 szeptemberében leszereltem. Mentem fűhöz-fához, hogy meg tudjunk élni valami úton-módon.

Néhány gondolatot most az MSZMP-nek a rendszerváltás az előkészítésében való szerepéről... Tekintve, hogy nem a magam szépítésére vagyok itt, 54

úgy gondolom, hogy a valóságnak a pozitív és a negatív dolgaira is oda kell figyelni. Alapvetően az emberek jelentős része, de nyugodtan mondhatnám, hogy többsége, a saját kis palacsintáját sütögeti a saját kis tüzén. Ha valami olyan történik, hogy választani szükséges, hogy én vagy te, általában az én kerül az előtérbe.

Talán dicsekvésnek tűnik, de mondok konkrét példát, az előbb említettem azt, hogy a megye pártbizottságtól szerettem volna elmenni, felajánlották, hogy legyek Szeged város kapitánya. De ugyanakkor meg tudtam, hogy Szőke Péter a másik jelölt, és ráadásul egyidősek is vagyunk Péterrel, akkor közöltem, hogy menjen nyugodtan a Péter, én nem, és várom a hasonló munkát. Na, nem mindenki ilyen marha – már bocsánat a kifejezésért!

Tulajdonképpen 1985-től már érződött, hogy valami baj van. Sőt! ‘85ben fent voltunk Budapesten, általában havonta felmentünk, a legtöbb esetben Berecz János, ő volt a fő-fő szónok, mindig tartotta az ő saját speech-ét, ugye próbált fontos emberré válni, mert azt hiszem valószínű, sokan tudják, ebben időben Kádárnak a helyére pályázott. Jani „bátyánk” ezt megtudta, és hát akkor süllyesztőbe került a Berecz János. De ugyanígy előadó volt a pesti főnököm, a Varga Péter. Aztán voltak mások is, például Lakatos Ernő, aki mindig azt mondta, vegyük le a kabátot, csak ingre, és igyunk meg egy fröccsöt. Az volt a szava járása, hogy „mi pártmunkások”, hát ilyen pózolásos fellépések is történtek.

1985/86-ban került először terítékre, hogy megszületik a FIDESZ (valószínű, hogy az állambiztonsági jelentések alapján). Ekkor még nem úgy, mint szervezet, hanem, mint csoport. Később elhangzott az is, ‘87-88-ban, hogy maximum lehetnek 200-300-an és hivatalosan is szervezetté alakulnak. Berecz János szerint hasonlóan kellett volna eljárni, mint ahogy Orbán úr mondta nemrég, hogy egy-két koki, egy-két pofon és nincsen probléma.

Nyilván más szavakkal, de a lényeg az volt, hogy nem kell velük foglalkozni.

Tulajdonképp akkor hangzott el először, ezt Kádár mondta, hogy még egyszer Rajk pert nem akar. A szamizdat anyagok akkoriban keltek-jártak, nagyon sokat láttam. Ez nem úgy alakult ki egyik pillanatról a másikra, mint ahogy mondják, hogy a szobába bement Orbán Viktor, aztán elhatározták, hogy lesz valami, hanem különböző formációkban. Lényeg, hogy ekkor a politikai főiskolára jártam, akkor és ott már egyértelműen elhangzott, hogy itt váltás lesz. De a váltást senki nem úgy képzelte, mint ahogy később történt.

Meg tudom mutatni a szakdolgozatomat, hogy mikor a ‘90-es váltás történt, tehát a szavazás alapján új kormány lett, én már ‘90 júniusban meg55

kaptam a diplomát, de már előtte leírtam, hogy az emberek már választottak, csak nem tudják, hogy mit. Tehát hogy csak a tagadás volt, hogy mi ne legyen, de hogy mit, az ilyen értelemben nem volt egyértelmű. Nehéz erről beszélni, mert utólag szépen megmagyarázzák itt pl. a reformköröknek a témáját. Én nem állítom, hogy teljes hazugságokat mondanak, mert igazából az, hogy ki hova került, az nagyon sok esetben adott utasításokon múlt.

Miről van szó? Például a megyei pártbizottságnak a tagjai, a pártmunkások, egy voltam ezek közül, különböző megbízást kaptunk, hogy egyik menjen el Kecskemétre, Miskolcra, ki hova menjen, és ezt konkrét utasításra, tehát a Szabó Sándor irányítása alatt. Illetőleg aztán dr. Vastag Pál, az első titkár, előzőleg, Moszkvában tanult, később Békés megyébe vándorolt át képviselőnek is, mert itt, Csongrád megyében gyakorlatilag kinyomták. 1985-ben Szabó Sándor lett az első titkár, Komócsin elment nyugdíjba. Ezzel tulajdonképpen itt már kezdetét vette a változás és különböző események történtek. Maga a mozgolódás inkább ‘87-ben, sőt, ha jól emlékszem, a ‘86-os választásnál a közösségek, és az emberek szabadabbá váltak. Pl. volt egy nagygyűlés, valamelyik elvtárs elkezdte nyomni a szöveget, és akkor valaki bekiabált, hogy mit magyarázol, a fél birkát elloptad. És akkor mentek a röhögések. A társadalomban a feszültség lazult. Színre léptek a négyek: Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Király Zoltán, Lengyel László.

Király Zoltánt gyakorlatilag fölemeltek a piedesztálra. Egy alkalommal a Kapcába nem lehetett beférni, mert Király Zoltán beszélt az eseményen.

Nekem az volt a gondom, hogy nagy lányai ott vannak és ő kikezdett egy másik nővel, a családot otthagyta. Én nem ítélek el senkit, mindenki úgy él, ahogy akar, csak azt szoktuk mondani, ki hogy él, úgy ítél, és őnála ez nem egy erkölcsös tartás volt. Tudom, ez a betokosodott, átkos, kommunista gondolkodás, ahogy szokták mondani, de nyilván nem az élvezetek miatt van az ember, bár élvezetek is kellenek, enni, inni, meg ugye jóban lenni a lányokkal, de nem ez az életnek a fő dolga! Végül is jött a választás. Apró előzőleg lemondott, azt hiszem ő az apósa a Gyurcsánynak. Maga a választásnál Komócsin Mihály szintén kiesett a kosárból, ő szeretett volna itt képviselő lenni, de nem lett. Megindult a változás, említettem azt, hogy ki hova került az függött a főnökségtől is, Kecskeméten volt az első ilyen morzsa, ahol a reformkörök mozgolódtak. Véleményem szerint az első morzsa a már említett Vastag Györgyi volt, úgy gondolom, lehet nevesíteni. Aztán volt, aki korábban, volt, aki később el is tűnt a süllyesztőben. Ugyanakkor viszont az ünnepek, maguknak az ünneplése szépen alakult! Könyveik, a 10 éves meg56

alakulás, és így tovább... Szegeden karszalagos rendező voltam az országos rendezvényen. Végighallgattam az összes beszédet. Tulajdonképp akkor tűnt fel több vezér-jelölt, az első számú ember később következett. Itt fogadtunk el egy változást előkészítő programot. Budapesten később kongresszust tartottak, jött a pártszakadás. A kilépése egy csoportnak. Utódpártként (azóta is vitatott) Magyar Szocialista Pártot alakítottak, és a – bajban vagyok a nevekkel – egy semleges, harmadik, negyedik embert választottak titkárnak.

Szegeden is elkezdődött a szerveződés. Nagyon sokra emlékszem! Itt voltak például a honvédségiek, honvédtisztekről beszélek, ott maradtak a munkáspártban, az nem szűnt meg, másik részük átjött, aztán csere-bere is volt, volt aki elment majd visszajött. Végül is az MSZMP szétzilálódott, mint városi pártbizottság, és egyéb szervezetek alakultak. Kevesen maradtunk. És jött az 1990-es év, a választások, különböző ellenpártok. Érdekességként említem, hogy akkor, még ‘90-ben fel sem merült, hogy Horn Gyula mekkora tettet hajtott végre, hogy megnyitotta a határt. Horn Gyulát nagyon tisztelem, halálában is, meg halála előtt is, mert igen tisztességes, becsületes ember volt, és többek között ő mondta, hogy a szovjet rendszerváltók, Gorbacsov azt ígérték, hogy az adósságunkat kifizetik azonnal, ha bármilyen gond van.

Akkor olyan 10 milliárd körül volt az államadósság, tehát nem egy óriási tétel. Ezt csak mellékesen mondom. Én alapító tag voltam a szocialista pártban. Az első alkalommal elmentem és ott maradtam, azóta is ott vagyok benne.

Többször megfordult a fejemben, hogy ki kéne lépni, emberi gyarlóságok miatt, de tekintve, hogy a számat nem tudom tartani, és ha szájaskodni akarok, akkor azt mondják, hogy ne járjon a szád, kívül vagy, kívülről könnyű beszélni. Tehát inkább az ember belül maradt, vállalta és mondta a véleményét. Tisztségeket is vállaltam, voltam városi alelnök, indultam az elnökségért is, de néhány szavazattal lemaradtam. Igyekeztem valamit tenni, létrehoztuk a Dél-Alföld című újságot, de a további munkában is, a magam módján segítettem. Persze nem gondtalanul teltek az évek. Botka László megkért, hogy mondjak le az alelnökségről, mert az ifjú titánok közül az egyiknek felajánlották majd ő lesz az alelnök. Az alapszabály nem tette lehetővé, csak három alelnök volt, és kedves Botka úr mondta, hogy legyen szíves lemondani. Majd a következőnél változtatás lesz a szabályzatban, öt alelnök lesz, és akkor szépen visszamasírozhatunk. Hát, erre – nem mintha különösebben hiányozna – természetesen nem került sor. Mindettől függetlenül úgy érzem, hogy sokat sikerült segíteni, egyrészt azzal, hogy ‘90-től majd ‘94-től 57

pedig a nyomdával. És onnantól kezdve pedig sok-sok millió forinttal, nem is készpénzben, de nyomdai tevékenységekben: újság, könyvek. Aztán közben önkormányzati képviselő lettem. Sorjában tettem a dolgomat. Állandó jelleggel figyeltem, mi történt, hogy történt. De az emberek színeváltozásán eléggé nehéz végigmenni.

Személy szerint én is, de a környezetem, az emberek egy része is, fegyelemhez voltunk szokva. Államfegyelemhez, már ha lehet így nevezni. Természetesen voltak zsiványok, meg bűnözők, de mindig ment a szöveg, hogy: ez egyszer majd meg fog szűnni. Ebben voltam benne egész pici gyerek koromtól. Az emberi egyenlőségről, hogy minden embernek egyenlőnek kellene lennie – ma is ezt vallom.

Említettem a politikai főiskolát, ott már fel voltunk készülve, hogy itt váltás van, váltás lesz. Többpárt-rendszer lesz. Elfogadtam, beszélgettünk, vitatkoztunk, bíztam a jövőben. Mi többet képzeltünk el! Magyarország minden magyarnak hazája lesz, a jelenlegi megkülönböztetésre nem gondoltunk. Arra főleg nem, hogy ismét a koldusok országa leszünk. Ez szinte egy elfogadott dolog volt nálunk, hogy a jugoszláv és a cseh felbomlást mások is követik. Trianon már távol volt, tehát a párizsi békék, közben a németeket is átengedtük a határon... és nem történt semmi – nekem ez nagy csalódás. Nem tudtunk elérni az országegyesítést. Hogy egy kicsit előre szaladjak, láttam nemrég az István, a királyt a szabadtérin, az Alföldi rendezésben. Nem akarok belebonyolódni, én hogy értelmezem, de egy biztos, hogy a zárójelenetnél szebben és valóságosabban nem lehet kifejezni, hogy milyenek vagyunk mi magyarok. Egyszerűen be vagyunk zárkózva. A záró jelenetben ott a királyi korona, amely ránk rácsukódik. Mi bent vagyunk és azt lehet látni, hogy körben mindenki haragszik ránk. És ez ezeréves, vagy ezerszáz éves harag, mert amikor mi ide betolakodtunk, akkor az itt lakókkal nem egyeztünk, beolvasztottuk, erőszakoskodtunk. Európát leckéztettük. A rendszerváltáskor sem azt éreztem, hogy most itt emberi kiegyezés történik, hanem különböző pártocskák, vagy pártok megegyezése. Szándékosan példákat nem sorolok fel, ismerem a mai fő emberekről írtakat, legyenek jobboldaliak, vagy baloldaliak, de mindkét félnek csak az ő oldalukon állók számítanak. Lehet így is élni, látjuk, hogy meg lehet tenni, de én ezt elítélem.

Azt is elítélem, hogy egyetlen mai érték, a pénzmennyiség nagysága. Szóval, tisztában voltam azzal, hogy rendszerváltás lesz, és rendszerváltásról beszélek, és most már harmadszor mondom a Gyöngyinek a nevét, tehát hogy 58

az én abban hittem, amit a Gyöngyi mondott, hogy rendszerváltás lesz itt, Magyarországon. Ebben a helyzetben teljesen megrendült a hitem. Rendkívüli hátrányba kerültem. Kinek mondhattam, hogy munka mellett egyetemet, politikai főiskolát végeztem el, előttem fontos beosztások álltak, mások meg ügyvédi szakhoz jutottak. Mindent vitt a rendszerváltás! Itt álltam a családommal, hogy mi lesz. 1990 májusában visszakerültem a rendőrségre, a vizsgálati osztályra, majd 1990. szeptember 30-án az Aerocaritas-nál egy egészen másféle világban, a civil szférában kezdtem el dolgozni.

A „barátaim” nem segítettetek, hát elmentem az „ellenséghez”, Bába István ügyvédhez. Ő volt az egyetlen ügyvéd, akivel magázódtunk. Őt jó ügyvédnek ismerték. De ő is követett el hibákat. Például egyik ügyemben Sz-né benzinkutas ügyét vizsgáltam. A gyanúsított meghallgatásakor az ügyvéd úr állandóan beszélt. Meg akarta határozni, hogy mit mondjon, miről beszélhet a gyanúsított. Szabályosan az ügyvéd csak kérdéseket tehetett volna fel és ezt megszegte. Ekkor időponttal jelölve a megszólalásokat mindent rögzítettem a jegyzőkönyvben. A jegyzőkönyv lezárása után először a gyanúsítottal olvastattam el leírtakat, majd aláírattam. Utána átadtam a jegyzőkönyvet az ügyvédnek, aki olvasás közben elsápadt, majd kérte, hogy írjak újat, mert tudta, hogy törvényt sértett. Kérésének eleget tettem.

Bába István szorultságomban segített, alapvetően ezért tisztelem. Bár az utódjai lennének olyanok, messze sem észben, sem másban nyomába sem léphetnek.

Bekövetkezett a rendszerváltás, konkrétan a kormányváltás, jöttek a gondok, a nehézségek, igyekeztem az emberekbe lelket verni. Többek között az első munkahelyen kívüli alapszervezetet létrehoztam, létrehoztuk, Gyálarét, Szentmihály, meg Móraváros és egyéb területeken, aztán pár évig én is vezettem.

Aztán a politizálás oda vezetett, hogy 1998-ban képviselői feladatot is vállaltam az önkormányzatnál. 2002-ben munkát igazából befejeztem, mert személy szerint – nem mondom, hogy ellenséggé váltunk Botkával – de az igaz szót nem nagyon bírja. Nem bírják. Ők politikusok, tudom, amit tanultam, amit ma is vallom: a politika nem más, mint a hatalomért való harc, küzdelem, minden áron, és ha már megvan, akkor a mindenáron való megtartása. Ebből sokan azt vezetik le, hogy ebbe a becstelenségtől kezdve minden belefér. Ez nekem nem ízlett, nem is jöttem bele, sőt, bizonyos szempontból viccesen el szoktam ütni. Fiam Krisnás, ott él Krisna völgyében, és van vejem, aki kemény Fideszes. El lehet képzelni: együtt ül a családi asztal59

nál egy vallásos Krisnás, egy Fideszes, meg egy átkos kommunista. Beszélgetéseink nem vitanélküliek, de mindig meghallgatjuk, mindig igyekezünk oly módon megvilágítani a dolgot, hogy a másik is megértse, ki mit gondol, de nem szükséges a magáévá tennie. Rendkívül büszke vagyok rá! Ez nekem a rendszerváltás. Amikor a pozitív dolgok jönnek elő.

Szétverték a mezőgazdaságot, erre is nagyon jól emlékszem. Miért kellett szétverni? Vagy ugyan így az ipart, sőt az egész magyar gazdaságot. És ebben – bármilyen furcsa – nem tudnám azt mondani, hogy a baloldal vagy a jobboldal a főbűnös. De ez az egész bal meg jobb oldal olyan, hogy csak sorsolással lehet eldönteni, hogy ki hova megy. Vitatkozom az ifjúsággal, a barátaimmal, a mai harminc-negyven évesekkel: Mentünk a Vajdaságba, egyikük úgy kezdte mondókáját, hogy ő jobboldali. Kérdeztem, mi különböztet meg egy baloldalitól? Szerintem nem az oldalak alapján, hanem a cselekedetekből lehet megítélni, hogy ki milyen ember. Hiába mondom én, hogy ez vagyok, vagy az vagyok, ha a cselekedetem az ellenkező.

Szinte borzasztó dolog, olyan emberekkel találkozom, akik mondják, hogy „én soha nem voltam párttag”. Nem igaz, mert 960-980 ezer párttag volt. Valaki úgy lehetett például művezető, ha tagja volt a pártnak. Nem mondom, voltak olyan díszpintyek, akit be sem engedtek a pártba, hogy lehessen dicsekedni, hogy nem minden vezető párttag, hanem pártonkívüliek is vannak. Ezeket valahogy elfelejtik, ha beállnak sorba a jobboldalhoz. Nehezen emésztem meg a dolgot, mert én többet vártam az egész rendszerváltástól, nem azt, hogy újabb sehonnani emberek kerülnek elő, lesznek vezetők és a Himnuszból is idézhetjük, hogy: „Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában”… Szerencsére az emberek a nagy százalékával nincsen problémám. de azt nem mondom azt, hogy soha nem is volt.

Egy példát megint említek: jó pár évvel ezelőtt, Ópusztaszeren, a park előtt elhelyezkedő emlékművek lebontására sor került, de én sokkal korábban, a kezdet kezdetén próbáltam Lukács Imrét lebeszélni erről a kezdeményezéséről. Az elgondolás szép volt, de a végrehajtás törvénytelen. Az ópusztaszeri emlékparkhoz vezető út baloldalán több hektáros legelő terült el. A bejárathoz közel, engedély nélkül, emlékfalat építettek. Imre próbálkozott engedélyt beszerezni, de a hatóságok különböző okokkal ezt megtagadták. A falra márványból ragasztottak táblácskákat, rajta az adományozó magán- és jogi személyek neveivel, de volt néhány posztumusz név is rögzítve. Az emlékfalak mellett árusító helyeket építettek, ünnepségeket tartottak, olyan búcsúhely szerű alakult ki. A terület kezdetben egy kft.

60

tulajdonában volt, később kivásárlással Imréhez és a családjához került. A létesítmény céljáról magasztos elképzelés volt: a világon élő magyarság öszszefogása, nemzeti emlékhely, kiállítások, találkozók, vadász napok, szittya népek összejövetele. Többször kértem, így ne csináld, engedélyt szerezzél be, ettől függetlenül mindig segítettem, intéztem a füzeteit, közreműködtem szervezőként, rendezőként. A lényeg az, hogy a törvénynek nem megfelelően, az építés, az ünnepségek folytatódtak. Hatóságok erélyesen léptek fel, bontásra szólították fel a családot, ennek nem tettek eleget. Közben néhány építmény lebontásáról a törvényi rendelkezés elévült, azzal nem tudtak mit kezdeni, de a többit lerombolták. Néhány éve a Közéleti Kávéház keretén belül a kávéházi asztalokra hoztak tégladarabokat, gyertyát, nemzeti zászlót és tiltakozó előadások hangzottak el. Korábbi polgármesterünk is kiállt mellettük, tehát Szalai István is beszélt ott. Szó nélkül nem mindent szoktam eltűrni. Ott a Szalai úrnak is elmondtam, hogy amikor polgármester volt, miért nem nyújtott hathatós segítséget. Felesége iparkodott férjét menteni. Ott olyan dolgok hangzottak el, ami sem a valóságot nem fedte, hazugságok voltak.

A szellemi összefogás, népeink találkozói elvezethetnek azonos gondolkodáshoz, új típusú nemzet megteremtéséhez. Addig míg egyes csoportokat, embereket megkülönböztetünk, egymásnak ugrasztunk az anyagiak miatt, fogy a reménységünk a gyönyörű szép Magyarországról.

Azon a bizonyos december 4-i napon nótaműsorral léptünk fel Ágyán.

Ez egy olyan helység Romániában, ahol csak be lehet menni, meg ki lehet jönni. Délelőtt Szegeden, aki akart, szavazott. A kutyának nem jutott eszébe, hogy mi van azzal a szavazással. Ahogy telik az idő, már bocsánat, hogy viszszatérek, annak idején mondtuk, hogy annyi partizán volt, hogy nekik kellett volna felszabadítani a Szovjetuniót, aztán később az ötvenhatos témából, ha valóban annyian voltak, akkor nekik kellett volna győzni és kiverni az oroszokat. Most ugyan ez a dolog, most mindenki ott volt szavazni a népszavazáson. Ágyán meg elmondták, hogy magyarokkal több mint tíz éve találkoztak, akkor Koós János volt a vendégük: Ez az egyenlő bánásmód a külföldön élő magyarokkal szemben? Az ágyaiak mikor részesülnek az Erdélybe vitt millió forintból? Ez alkalommal, mint máskor is vittem eladásra a kiadványainkból több ezer forintértékben. Látva a mély szegénységet, a könyveket odaajándékoztam a helybéli gyerekeknek. Műsorunk befejezése után a gyerekek felmentek a színpadra és nekünk elénekelték a „ Mennyből az angyalt”.

Megkönnyeztük.

61

Volt itt olyan, hogy a munkásőrség lefegyverezése. Az utolsó parancsnokkal, Szabó Jánossal együtt végeztük a politikai főiskolát, jártunk Budapestre. Itt élt ő is Szegeden. Különösebben nem foglalkoztak vele, egyes emberek lepattantak a munkásőrségből, főleg a közismert emberekről kellene beszélni. Korábbi munkája a munkásőrségnek alapvetően az emberi segítség volt, eljártak árvízi mentésre, a katonai kiképzésre, ünnepségek biztosítására.

Sok fiatal lányokat, fiúkat, meg idősebbeket láttam együtt, nagyon jó baráti kapcsolatok jöttek össze. Csináltak építményeket, amikről utólag azt sem tudták, hogy mire is lehet használni. Nem maguknak, hozzáteszem, se tervrajz nem volt hozzá, se anyag, se semmi, ezeket „beszerezték”, de készültek különböző kulturális építményektől kezdve, garázs, sportpálya, gyakorlótér.

Jártak szolgálatban együtt a rendőrökkel, tudok képeket mutatni, szovjet katona, magyar katona, rendőr, munkásőr együtt mentek. Április 4-én meg a tribünön együtt díszelegtek. Az árvíznél együtt tevékenykedtek. Ezt hívtuk fegyverbarátságnak. Az általam szervezett fegyveresek találkozóján a munkásőrség is részt vett. Egyszer azt halljuk, hogy befagyasztották a munkásőrséget, a ruhájuk egy részét be sem kellett adni. A fegyver nem volt kint náluk, szolgálat után mindenki leadta fegyverét. Azokat őrizték a megyeházával szemben, ott volt a főparancsnokságuk. Ott volt a Tábor utcában, megyei pártbizottsággal átellenben. Kockás Ferenc volt a megyei parancsnok, de aztán a Szabó János következett. Aztán később hallottam, hogy a horvátok kaptak húszezer géppisztolyt, amely a munkásőrségé volt.

Látszódott, hogy az ország, a nemzet vagyonának a privatizálása során, kezd egy újfajta gazdasági elit megszületni, miközben az egyszerű emberek, a hétköznapi emberek azt várták, hogy itt a szabadság, és jön a Kánaán, és közben pedig az állami vagyonnak a felszabdalása és magánosítása történt.

Az akkori államhatalom, vagy a társadalmi vezetés, de inkább hatalomról beszélek, azok az emberek, akik irányították, és ott voltak a polcon, igyekeztek gyorsan lelépni. És jött a második meg a harmadik vonal, név szerint nem akarok senkit kiemelni. Gyurcsányra és másokra gondolok itt. Átrendeződött a KISZ, a Hazafias Népfront, később jöttek az új pártok képviselői. Németh Miklós megmaradt naívnak és becsületes embernek. Nem mindenki lépett le, jó néhány vezető, aki talán úgy érezte, hogy hibás, vagy hogy már nincs köze az egészhez, az lelépett. És jöttek a második-harmadik vonalbéliek, ők úgy érezték, hogy „elnyomott emberek”, akik úgy voltak vele, hogy most már lehetőségem van, akkor kapjam, marjam. Ebből adódott, hogy közös megegyezés is volt közöttük. Tudom, hogy nem szép ilyenről beszélni, 62

mert nincs rá bizonyítékom, de az volt, hogy én is lopok, te is lopsz, nem szólunk bele.

Egy példát pontosan el tudok mondani. Volt Szegeden egy VIDIA kereskedelmi vállalat, az előbb említett megyeházának a sarkán, most az adóhatóság egy része van az épületben. Az történt, hogy a nagykereskedelmi vállalat gyakorlatilag csőd közeli helyzet került. A vezérkar, vagy legalább is egy része, tudta, hogy közel 800 millió forinttartozást fognak hozzájuk átutalni.

Mondjuk, október 15-én érkezik a pénz, már postán van. Most 5-e van, a tíz napot kihasználták arra, gyorsan eladták a céget bagóért, aki már tudta, hogy be fog futni a pénz. Ilyenek az összejátszások. Nincs mit szemére vetni senkinek sem. Nem személyeskedésként, ha a mostani miniszterelnökünket nézzük, hát ő miből gazdagodott meg? És a felesége? Hogy lett? Egyáltalán mi lehet mögötte, valóban soha ne keressük az első millióját? De vegyük a másik oldalt, nézzük meg a Gyurcsány-témát, egy forintért szakszervezeti szállodát adtak, jó, hát volt rá tartozás, de nyilván nem nagyságban, hogy a vásárlás ne járt volna tetemes többlettel. Nem tudom megmondani, hogy akik szépen megtűrik egymás között azzal, hogy te is lopsz, én is lopok, ne járjon a szád, azok meddig bírják? Keller Lászlót kizárták a pártból, visszavették, most megint kizárták. Ez az, amikor nincs emberérték. Nincs, aki valóban, tiszta kezű lenne valamennyire, mert nincsenek már tiszta kezek. Ha mást odatesznek, akkor azt is megfertőzik. Ha itt nézzük, mit stikáztak Szeged az önkormányzatnál a múlt pénteken. A nyakamat odateszem, hogy kellő eligazítás lesz a Fidesznél és a Botka-féle csapatnál is, hogy huszonöt perc alatt lerendezték azt a témát, amiben korábban nem tudtak megegyezni. Lepacsizták egymás között. De úgy, hogy az embereknek ezt nem kell tudniuk.

Az emberek többségét meggyőzik, mennyire boldog legyen, hogy 45 ezer forintos küszöbért dolgozik, hogy van munkája. De nem tud belőle megélni! Kell neki még trógerolni, vagy lopni. A kádári gulyáskommunizmusból, mi az, amire azt tudom mondani, hogy az pozitív része volt? Az alap, vallom, hogy minden embernek a megölése, meg egyáltalán az elpusztítása, megbocsáthatatlan. Megbocsáthatatlan, amikor egyenlőségjelet akarunk tenni a barbarizmusok között. Az, hogy most a Kádár kormány, egyáltalán a Kádár-korszak, az negatív, azt igen nehéz megítélni. Korábban volt itt Recsk, Hortobágy, meg ehhez hasonlók. Volt egy társadalmi kép, vagy helyzet. „Munkás ököl oda súlyt, ahova köll!” A volt uralkodó osztályt, és mint ilyet, valamilyen szinten meg kellett semmisíteni. Ami önmagában embertelen cselekedet. Eszerint például valakinek volt egy szabósága, huszonöt hold 63

földje, vagy tagja volt a feudális rendszernek, azokat ki kellett iktatni, sokszor koncepciósan. Alapvetően azt mondták, hogy ez a többség uralma a kisebbség felett. A dolgozóké a kizsákmányolók ellen. Ez önmagában sem volt így igaz, mert akkor is volt az elsők között is első. Kötelező volt dolgozni de biztosított volt a munkahely, szegénységben nem halhatott meg senki. Most azt halljuk, hogy nagy volt a munkanélküliség a gyárkerítésen belül. Hogy dolgozott vagy nem, az teljesen mindegy volt, megkapta a fizetését, tehát a munka morálja alacsony volt. De kötelező volt dolgozni vagy tanulni, mert a KMK-ért elsőként csak lezárták, utána lecsukták két-három évre is, mert dolgozni az kötelező volt. A másik az iskola. Iskolába járni kötelező volt a gyerekeknek. Most meg beállítanak rendőröket, hogy a csavargást megszüntessék. Akkor egyszerűen nevelt a szülő és az iskola, de volt hittan is, ott is jóra tanítottak bennünket. Szabadidőnket az úttörő munka foglalta el. Gyerekkoromban a 14 év alatti gyerek este 8 óra után az utcán nem tartózkodhatott. Egyszerűen nem lehetett, mert akkor fülön fogták a kedves szülőt. A felelősség, a szülők felelőssége megkérdőjelezhetetlen volt. Hogy mennyire érzi az ős felelősnek magát az utódja vonatkozásában, egyáltalán érzi-e ma, az kérdés. Persze most már több nemzedék fölnevelkedett és minél lazábbak a kötelékek, annál nehezebb a kötelezettségeket megkövetelni, főleg ha magam sem tartom be azokat. A mai értelmiség döntő többsége, most már koránál fogva, ingyen tanult, tanult a most megtagadott szocializmusban. Korábban az volt, hogy mindenki járjon iskolába, mindenki tanuljon és majd valaki lesz belőle. Ezeket érdemes áttekinteni, olyan eltérések, amelye jövőre nézve kilátástalanok.

Kádárral igazából nem voltam közeli kapcsolatban. 1970-ben volt a nagy árvíz, ő végigjárta az egész környéket, és az egyik kiskatonámhoz – elő volt készítve, fegyverrel a kezében – odament Kádár. Kézfogás, és hasonlók. Tudom, mert a környezetemből sokan nézték, például hogy, lehúzták vagy nem húzták le a körmét a Kádár Jánosnak. Mert volt egy történet, hogy a körmeit letépték a vallatásban. Engem kíváncsiság nem vezetett, mert a kedves feleségem 15-20 évvel ezelőtt olyan súlyos betegséget kapott, hogy a körme alatti hús elszarusodott, ennek következtében a körme különböző módon töredezik, hasadozik és semmilyen módszerrel nem tudták meggyógyítani. Ha olyan gyógyszert kap, hogy gyógyítja, az a veséjét, máját bántja, vagy épp más betegséget hoz ki. Feleségemnek a körmeit bevágták egészen a körömágyig, és szó szerint letépték, nekem is fájt, hogy a körmeit letépdesték, és több hónapig gyógyult.

64

Nagyon sok embert tudok mondani, akivel találkoztam, a Göncz Árpád elnök úrral például, de Kádárral nem. Annyi még, hogy ővele kapcsolatosan, sokan mondják, hogy más csak látszólag volt önmaga, amikor lemondott, de én bízom benne, hogy ő őszintén akarta. Bár éppen ez a pártmegbízatás egy betyár nehéz dolog. Az ember főleg a közösséget látja. Nem lehet elvakult az ember, de azt látja, hogy szükség van rá, és amíg azt érzi, hogy szükség van munkájára – jusson eszünkbe Radnóti gondolata, hogy a tiéd vagyok, a földre hullok. Akinek van tartása, az ilyen. És a másik a pózolások, hogy most kiválasztom a kisgyerekeket, megölelem az öreg mamát és hasonlóak, persze nem szükségszerűek, de nem lehet elkerülni, így szerényen alkalmazzuk. Ilyen volt a május elsejei felvonulás, a kívánságműsor. A Mariska nénivel ők eltotyogtak akkor. Nem volt százezer gyerek keresztapja, illetve névadója, mint annak idején Rákosi. Kádár mindig a munkáról beszélt, ami nekem nagyon imponált, a munkának a megbecsülése, az élet megbecsülése, ugye tőle jön, hogy a krumpli leves az legyen krumpli leves, és hogy az asztalról csak akkor tudunk elvenni valamit, ha oda raktunk valamit. Mind olyan dolgok, ami példaképé tette a számomra. Azt persze nem tudjuk, hogy mennyi volt a valóság. Az ügymenethez mennyire bólogatott.

Az azonban én nagy bűnnek tartom, hogy embereket végeztek ki politikai okokból. De ezekbe mennyire szólhatott bele? Annak idején a görög bölcs Szokratész is megitta a mérget, mert a törvényt be kell tartani. Személy szerint, ha az a rendszer nincsen, akkor ezt a kort nem éltem volna meg így, másképpen mondva egy falusi ganajtúró lehetem volna. Persze ehhez kellett az embernek a magánszorgalma is.

1998-ban így jelöltem célomat: „élni és élni, hagyni” és a végsőkig tartottam azt, amire gondoltam. A világháború utáni rendszerváltás véleményem szerint egy olyan dolgot adott, hogy százezreket és milliókat emelt ki a rossz sorból. Ezt ma sokan elfelejtik.

Akkor a rendőrségtől eljöttem, volt egy útkeresés, hogy hogyan tovább.

Ekkor jelentkezett a Kozenkai Jenő. Kapcsolatunk régi volt, a Dinka József ügyben mélyült el, ez az eset – melyet már említettem korábban – a kábelgyárnál történt, akkor Jenő önként felment egy közeli épület tetejére a negyven fokos melegben, fekete ruhában és onnan fedezett engem. Aztán el kellett járnom az ügyben, hogy ne fenyítsék meg, azt vetették ugyanis a szemére, hogy nem kapott erre parancsot.

1988 év végén – legnagyobb megrökönyödésemre –, „Majzik István úr” néven kaptam levelet a megyei pártbizottságtól. Akkor még nem nagyon 65

uraztunk. A meghívó az újszegedi szállodába invitált, hogy az Aerocaritassal kapcsolatos előzetes megbeszélésre jelenjek meg, mint a megyei pártbizottság képviselője. Hát elmentem. Ott érdekes emberekkel találkoztam: Csehák Judit egészségügyi miniszter megbízottjával, Gyulay Endre püspök úrral az Országos Mentőszolgálat elnökével, államtitkárokkal, a mentők helyi vezetőjével. Egy beszélgetésen vettem részt, aminek az volt a lényege, hogy az egészségügy helyzete szükségessé teszi, hogy ki kell menni az utakra, mentőkkel, szakemberekkel, és mert az utak elhanyagoltak, elkésve lehet csak a helyszínre érni. ‘88-ról van szó. Ezért hát egy civil mentőszolgálat alakuljon meg Aerocaritas névvel. Létrehoztuk az alakuló bizottságot, Kozenkai Jenőt megválasztottuk elnöknek, én mint alapító tag szerepeltem. Sajnos ez a nagyszerű vállalkozás mindössze hat-hét évet élt, a környezettől sok ellenállással, törvényi akadályozással kísérve, és 1990-től az új kormány megsemmisítési kísérleteivel.

A rendszerváltás az életutamban, röviden: a szegedi Dózsa, vissza a rendőrségre, és a leszerelés, nyugdíjba vonulás 46 évesen, havi 6500 forint nyugdíjjal. Akkor mondta Jenő, hogy gyere hozzánk az Aerocaritashoz ügyvezető gazdasági vezetőnek, úgysincs ideje foglalkozni a napi feladatokkal: „Első sorban reprezentálok, szervezek, olyan munkatársra lesz szükségem, mint te – mondta – aki a mindennapi életben ott van”. Jó pénzt ígért, beadtam a leszerelési kérelmemet, nyugdíjazást kértem. Hozzá tartozik a tényekhez, nem hiszem, hogy nálam őszintébb, becsületesebb ember lett volna eddig, onnantól kezdve az ember „kurva” lett. Fölösleges szépeket festeni magamról, mondják, hogy „ha az ember elkurvul, akkor már nem lehet visszavarrni a szüzességét”. Arra viszont továbbra is vigyáztam, hogy anyagilag nem a magam és a családom vagyonát szaporítsam.

Elmentem, igyekeztem rendbe tenni az Aerocaritas egyesület és az alapítvány munkáját. Bizonyos galádságok oda is csapódtak. Például az egészségügy miniszterhelyettest „elzavarták”, nálunk lett főorvos hatalmas fizetéssel. Jött a nagy álom. Jenő kitalálta, hogy szerezzünk helikoptert. A történet beindult.

Tevékenységünk az új kori mentés csíráját és kifejlesztését szolgálta. Persze a Jenő bizonyos „legendákat” fűzött. Azt mondta, hogy írt Gorbacsovnak levelet, és a Gorbacsov ajándékozott két helikoptert nekünk, amit fel kellett újítani. Elment Olaszországba, ott imádkozott a Szűz Máriához, hogy adjon már két helikoptert, és Mária mondta, hogy jól van, menj haza. Ekkor jelentkezett az OTP-nél a főorvosunk (a korábbi miniszterhelyettes) közreműködésével ott kapott ötven millió forint támogatást, abból megvásároltuk a két lengyel 66

helikoptert. Aztán volt egy Svájcban élő magyar ember, összegyűjtötte az ottani magyarokat, onnan kaptunk öt helikoptert, a helyi civil szervezettől. Erről fénykép is van. Tehát volt már kilenc helikopterünk akkor, amikor a Magyar Honvédségnek sem volt ennyi. Gyakorlatban az összes adminisztrációt én végeztem. Jenő mellett Szabó Ferenc dolgozott elnökhelyettesként. Közben ment a légimentő szolgálat, ebben éltem, és volt nem egyszer olyan nap, hogy l4-l8 órát is dolgoztam. Az Aerocaritas 1992-ben élte virágkorát.

1990-ben létrehoztuk a kft-t, Agóra néven. Elmentem Bába István ügyvédhez, aki végül is a haveri körével összedobták a pénzt, hogy lehessen kft-t létrehozni. Nem úgy mentem oda, hogy nincs semmi, hanem viszem a megszerzett tapasztalatokat, és elintéztem, hogy megkapjuk az elvámolt tárgyakat, árukat, három hónap alatt hat boltot hoztam létre itt, Szeged körzetében. A másik, biztos voltam benne, hogy a szegedi pályát (Franciahögy – itt épült fel az első Bába lakótelep) meg tudjuk kapni nagyon olcsóért. Arra nem is volt semmi kilátás, hogy a sportegyesület tovább tudja folytatni, hisz a rendőrség párhuzamosan működtetni kezdet egy másik egyesületet. Dlusztus Imréék a Pacsirta utcai pályán dolgoztak, tehát a másik ott volt parlagon.

‘90-ben tehát megalakítottuk a kft-t, a pályát 3,8 millió forintért megvettük a pályát. 5,6 millióért eladtuk a pályánál lévő két teniszpályát, meg az edzőtermet a súlyemelőknek. Magyarul a Bábának szereztem majdnem tisztán két millió forintot. és még megmaradt több mint 10 ezer négyzetméteres pálya, ami később 60-70 millió forintot ért.

Mint említettem az Aerocaritas nagyon szép karriert futott be. Az Antall kormány jutott hatalomra és a miniszterük, a Bod Péter Ákos a kerozinnak az árát felemelte. A miniszter nevét azért említettem, mert személy szerint meg akarta akadályozni, hogy a Svájci gépeket megkapjuk, meg az adó, meg minden, gyakorlatilag befullasztották a légimentő szolgálatunkat.

Ahogy felvirágzott, úgy el is halt. Nagyon sok embert megmentettünk, ezt szó szerint kell érteni. Ha nincs ez a kerozin áremelés, tudtunk volna tovább élni. Visszatérve az Aerocaritashoz, én vezettem az egyesületet, Jenő vitte az alapítványt, nála voltak a helikopterek is, meg ehhez hasonlók. Később mind kettő szervezetet felszámolták, a bíróságon eljártam, megszűnt az egyesület és az alapítvány is. Az Aerocaritasról, annak idején egy csodálatos könyvet jelentettem meg, érdemes elolvasni bárkinek, akinek kezébe jut.5 Az Agóra kft. megerősödött, 1994-től indítottuk a nyomdát. A nyomda kialakítása mellett újjáélesztettük a szegedi művész klubot, újságok alapí5

Kozenkai Jenő (1999): Aerocaritas életre-halálra. Budapest: Eurocaritas 67

tottunk (Dél-Alföld, Szegedi Szépírás). Tulajdonképp azért kerültem a Bába-kötelékbe, mert látta, hogy pénzt tudok szerezni. Ő soha nem szólt bele semmibe, említettem, hogy a nyomdát úgy adta át, csináljak vele, amit akarok. 1994. május 12-én szólt Bába István, hogy menjek ki a Dorozsmai út 35-be: „Ott van az Illés Mihály, vedd át tőle a nyomdát és azt csinálsz vele, amit akarsz”. Kimentem, átvettem, életemben előtte nem voltam nyomdában. A nyomdánál szerencsém is volt az induláskor. Egy korábbi kapcsolatból eredő megrendelés volt az első munka, bírósági nyomtatványokat kellett nyomtatni. Jelentkeztek cégek is. Éjjel-nappal tanultam megint, minden szakmái könyvet átnéztem. (Később oktattam is két és fél évet a nyomda ismereteket felsőfokú szakképzésben a Szegedi Tudományegyetemen.) És akkor tehát beindult a nyomda. Egyrészt növekedett a létszámunk és akkor december 12-én, ha jól emlékszem, szólt a Bába úr, hogy van egy nagyon jó barátja, és csináljuk meg a könyvét. Persze a barátja úgy tudta, hogy a Bába szponzorálja, a későbbi írók is így tudták-tudják, a nyílt színen soha nem foglalkoztam ezzel, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy Bába István soha nem adott egy fillért sem. És a Halász Miklós jelentkezett, egy ismert szegedi író-újságíró, sajnos már meghalt, hozott egy kéziratot, és abból december 22ére könyvet csináltunk. Ez volt az első könyvünk, az „Elátkozott riportok”, az akkori közállapotokról.

Aztán kezdtünk belendülni, egy csomó munka volt januárban, februárban, de aztán március körül szinte semmi munka nem volt. És akkor anélkül, hogy bárkitől tanácsot kértem, volna, elkezdtem menni, hogy hátha lehet könyvkéziratot szerezni. A dolgozókat nem lehetett elküldeni, mert jó szakemberek voltak. Akkor azt a holt időt úgy tudtuk kihasználni, ha könyveket csinálunk. Így is volt, hogy amikor volt munkánk, akkor nem könyveztünk, amikor kevés volt, akkor betettünk egy-egy könyvet. Annyi pénzt lehetett kihozni a megrendelésekből, hogy a könyvek jelentős részét ki tudtuk adni, nem kellett senkitől pénzt kérni. Így ismerkedtem meg Apró Ferenc, Dér Endrével, Horváth Dezsővel, Németh Andrással, Simai Mihálylyal. Kiadtuk továbbá Békési Imre, Burány Béla, Csongor Győző, Katona Judit, Kikli Tivadar, Molnár János, Pásti Júlia, Péter László, Polner Zoltán, Rakonczai János, Rózsa János, Sándor János, Tandi Lajos, Takács Tibor, Tamasi Mihály, Tarnai László, Tóth Béla, Túri József, Veszelka Attila könyveit.

Sajnos nem tudom az összes szerzőt felsorolni, mert szétfeszítené e könyv kereteit! Átlagban ötven könyvcímet adtunk ki évente! A legtermékenyebb évben nyolcvanötöt! Összesen több mint ezer címet. Ekkor sikerült a szege68

di parkoló szelvények nyomtatását is megszerezni, az még nagyobbat lendített a dolgon.

1997 körül, elhatároztam, hogy összehívom az általam kiadott könyvek íróit. Ehhez kértem és kaptam segítséget Kiss Ernőtől, az újszegedi Bálint Sándor művelődési ház vezetőjétől. Kicsit üljünk le, beszélgessünk, hogyan látják a jelent és a jövőt. Kiss Ernővel ismertük egymást, de mélyebb kapcsolatunk ekkor még nem volt. Együtt írtunk levelet az íróknak. A beszélgetésnek az lett a vége, hogy találkozzunk másik alkalommal is. Egy hónap múlva megint beszélgettünk, és végül elhatároztuk, csinálunk valami kis társaságot, hivatalossá téve kapcsolatunkat. Ez lett a Szegedi Írók Társasága, az első elnökségében Dér Endrével, Simai Mihállyal, Kiss Ernővel, Tóth Bélával, Jancsák Csabával dolgoztunk. Felvetettem, hogy csináljunk antológiát.

Ez lett a Szegedtől Szegedig című antológia. Az első kiadásánál 1998-ban Simai Mihály volt az antológia főszerkesztője. Az illusztráció családon belül maradt, nyugodtan merem állítani, a legszebb illusztrációkat készítette az Andi lányom, aki grafikus művésztanár. A Szeged kulturális nevezetességeiről készült grafikák egyikébe leányom belerajzolta azt is, amit hitvallásomként szoktam idézni, Juhász Gyula levelének részletét: soha érdemet nem vártam.

Előtte nem beszéltünk erről vele, erre ráérzett valahogy. Megcsináltuk tehát az első antológiát, száz-egynéhány embert tudtunk belevenni, a kötet csodaszépen reprezentálta a szegedi művészetet. Az Antológia kiadásának körülményei szinte évente változtak, volt könnyebb és nehezebb időszak. Az Antológia cégünk anyagi és erkölcsi felelősségével került kiadásra. A Szegedért alapítvány sok éven keresztül, esetenként százezer forint értékben biztosított támogatást, Szeged város úgyszintén, de volt olyan eset, amikor ennél nagyobb összeget kaptunk a megvalósításhoz. Ugyanakkor a támogatás összege soha nem érte el a költségek felét. Eddig tizenhat antológia jelent meg. Tizenhat év! Most nem hiszem, hogy lesz tizenhetedik. Több évvel ezelőtt leírtam, hogy semmi nem hajt arra, hogy antológiát adjak ki, csak a saját lelkiismeretem. Az eltelt időszak alatt több mint ezer megjelentetett cím volt. Erre mondta Péter László irodalomtörténész professzor, hogy száz év alatt nem készült Szegeden annyi könyv, mint amennyit én kiadtam.

A „nótás” civil énemről néhány gondolat. Gyerekkoromban nagyon korán elkezdtem néptáncolni, a Tápió-menti „csapatban”. Aztán amikor idejöttem katonának, úgy volt, hogy táncolhatok, Mező Karcsi bácsihoz jártunk a színházba, amikor közölték, „Majzik elvtárs, maga katona, nem táncos”. Úgyhogy aztán abba maradt a dolog. De a népzene és a népies műzene min69

dig közel állt hozzám! Mintegy 18 évvel ezelőtt hívta fel valaki rám a Bánfalvi Józsi bácsinak a figyelmét, és a nóta egyesület titkára üzent értem. A Magyarnóta Szerzők és Énekesek Dél-magyarországi Egyesülete 1995-ben alakult.

Józsi bácsi mondta, hogy először ügyvezető igazgatónak kineveznek, majd a közgyűlésen elnöknek megválasztanak engem Ez így is történt. Józsi bácsi és Kikli Tivadar mellett tanulgattam a szakmát.

Nyilván, mint népi táncos valamennyire értettem a nótakultúrát és tanultam népünk dalait, és a népszokásokat. A tánckottát is írtam, ismertem.

Hárman Kikli Tivadarral és Bánfalvi Józseffel irányítottuk az egyesület napi munkáját, természetesen bevonva az elnökséget is. Minden hónapban egyszer találkoztunk a tagjainkkal, vasárnaponként 3-tól 8-ig. Együtt vagyunk, énekelünk, eszünk-iszunk. Értékeket teremtünk és ápoljuk a hagyományokat. Sokaknak ez a legfontosabb, vagy éppen az egyetlen társasági kapcsolata!

Csemer Gézával közös munkánk eredményeként újra kiadásra került a Dankó-életmű, és további könyvek a korabeli Szeged polgári életéről. Később megkezdődtek a vendégszereplések. Jártunk Szerbiában, Erdélyben, Ausztriában. Még ezzel kapcsolatban röviden két eseményről. Örök emlék, hogy amikor Újvidéken szerepeltünk közvetlenül a bombázások után, láttuk a lerombolt hidat. A rendezvényen mondtam, hogy „amíg nyílik piros rózsa, amíg szól a magyar nóta, feledni parancsszóra nem lehet”. A vendéglátóink megkönnyezték. Később – már az új évezredben – Szegeden a székelyek autonómia ügyének támogatására nagy tiltakozást szerveztem, felvonulással. A Józsi és a Tivadar bácsi csendesen meghaltak már öt vagy hat éve. A Szegedi Nótás Újságot Kikli Tivadar találta ki és szerkesztette, ezt vettem át tőle pár éve, halála után mint kiadó-főszerkesztő viszem az újságot. A nyomda a nótázók esetében is ernyőként működött. Tizenhárom nótás könyvet, Dankó Pista teljes élettörténetét, Kókay meg sok-sok énekes művét kiadtuk. Nyolc évvel ezelőtt igen kemény munkával sikerült elérni, hogy az újszegedi szabadtéri színpadot megkapjuk egy nagyrendezvény helyszínéül. Nem kizárólag az én érdemem ez, hanem dr. Kovács László a szegedi Deák Gimnázium igazgatója és Németh József érdemes művész operaénekessel közös munkánké.

2013 nyarán Mészáros János Elek volt a vendégünk, aki tavaly a Csillag születiket megnyerte. 1100 ember egy magyar nóta műsor esetében óriási dolog! Mert a magyar nótánál Pesten sincs két-három száznál több néző. A szabadtéri műsorainknál ingyenesen, vagy csekély összegű belépővel jöhetnek a nyugdíjasok, a mozgáskorlátozottak, a vakok és gyengénlátók. Hát, ami be van ütemezve, attól nem szoktam eltérni. Ez azt jelenti, hogy az emberek 70

számítanak rá, beírják a naptárukba, úgy rendezik az életüket, tehát ez egy ilyen dolog. Az ifjúsági ház ad teret a havi eseményeinknek. Korábban voltunk az alsóvárosi művelődési házban, a „Kapcában”, ahonnan egyik napról a másikra el kellett jönnünk, akkor elmennünk a vasutas diákotthonba, kis idő múlva onnan is menni kellett. Sajnos mindenki azt hiszi, hogy az egyesület dőzsöl a pénzben, amit magas bérleti díjra tud fordítani.

Az utóbbi években életem egy másik fontos része a Szegedi Szépírás valamint a Szegedi Szép Szó elindítása, megszületése. 2000-ben a nyomda beköltözött a szegedi Csillag börtön egyik épületébe, az egykori bútorgyárba a Cserzy Mihály utcába. Egy-két év eltelt, eszembe jutott, hogy kellene egy újságot csinálni. Ha lenne saját újságunk, benne a reklámunk, ez jelenthetne valamiféle hírverést. Irodalomról korábban is tartottam egy-egy beszélgetést, könyvekről, versekről, de ekkor úgy gondoltam bemutatnánk művészeket mindenféle művészeti ágból, festőt, szobrászt vagy írót. Először a börtönparancsnokkal beszéltem, hogy mi lenne, hogy ha csinálnánk közös rendezvényt. Ti adnátok ajándékot, kerámiát, vázát, és beszélgetnénk a művészekkel, Ehhez csinálnánk egy kis újságot, benne versekkel, prózával, tájékoztatóval a szegedi kulturális életről. Teljesen véletlenül akadtam össze Polner Zoltánnal, akinek elmondtam az elképzelésemet, és ő abban a pillanatban rákapott. Mondta, hogy évekkel ezelőtt volt a városban művészklub – folytassuk! Beszélgetést beszélgetés követett, hívtuk Tandi Lajost, és megegyeztünk a teendőkben. Első rendezvényünkre Németh Györgyöt és Döbör Andrást hívtuk meg, alig fértek el a vendégeink. Úgy néz ki, hogy egész jól érezték magukat. Elkészült a Szegedi Szépírás első száma, Polner Zoltán főszerkesztésével és Tandi Lajos tördelő szerkesztő munkájával sikeres volt a kezdet.

Megjelentettük a Szegedi Szép Szó című lapot is. Munkámból adódóan foglalkoztam Szeged irodalmával, történetével. Juhász Gyula április 4-én született. Felmerült bennem, hogy mi lenne, ha Szegeden Juhász Gyula emlékére tartanánk a költészet napját. Létrehoztuk ezt az eseményt, majd október hónapra a szegedi próza napját is, amikor Dugonics Andrásra emlékezünk. Az első magyar regény, az Etelka írójára. Érdekes és izgalmas kezdeményeznek fogtam fel, hogy „Szegedi nemzetközi könyvkiállítást és vásárt” szerveztem, rendeztünk. Az első alkalommal itt voltak hatvanan – magyarok és határon túli magyarok – a könyvek mellett kiállítás és színpadi műsor is volt. Téved, ha azt hiszi valaki hogy ezeken a vásárokon sok könyvet el lehet adni. Nem lehet, de talán nem is ez a lényeg, hanem az értékek felmutatása.

71

Történt, hogy a feleségem életbiztosításának felhasználásával kivásároltuk az egyik Bába lány tulajdonát a Kft-ből, így végül 24% lett a mi tulajdonunka cégben. A lényeg, hogy elkezdtem a nyomdát, ugye akkor azt mondta Bába István, hogy azt csinálsz vele, amit akarsz. Az első félévnek, lassan közeledett vége is, látszott, hogy van pénz benne, mert sokat dolgoztunk. És akkor az öreg mondta, hogy számoljunk el, csak kérne bérleti díjat az építmény használatáért. Csináltunk egy olyan szerződést, hogy a visszafizetés – az infláció akkoriban 44-45%-ék, ez 94-95ben volt – nem forintban lett meghatározva, hanem kiló búzában, hogy hány kiló búzának az értékét fogom neki bérleti díjként kifizetni. Szóval ment a nyomda, az öreget többször elvittem Ünnepi Könyvhétre, ő adta a drótot milyen szponzor, meg a nyomdájával dicsekedett mindenhol, de soha egy fillért nem adott. Az évek szépen úgy teltek, hogy nem forszíroztuk a jövendőt, viszont pénzem nem volt, hogy kifizessem őket. A teljes családjuk benne volt kft-ben, sőt, amikor született az unoka, az öreg a saját részéből adott 100 ezer forintot, tehát tulajdonossá vált a kis unoka is. Súlyos beteg volt az idősebb Bába István. Váratlanul meghalt.

Mintegy 10 éve. Néhány évig még a család békén hagyott, az ifjabb Bábát tájékoztattam időnként a helyzetünkről, közben volt a hagyatéki tárgyalás, majd Pista elkezdte feszegetni a dolgokat.

Nem mondom azt, hogy nagyon jól gazdálkodtam, de a több mint sok tíz millió forint értékű könyvem volt a raktárban a börtönt területén. A cégnek sok millió forint tagi tartozása lett felém, ez az amit soha nem fogok látni.

Sajnos ez a helyzet. Belement a cégbe a saját pénzem, a lejárt életbiztosításom jövedelme, a feleségemé is. Elég gyatra volt az állapotom ekkor. De iszom a citromfű teát, kocogom, kertészkedek, sokat vagyok az unokáimmal és nem idegesítem magam!

72

TAPINTATOS REMÉNY ÚTJÁN Utószó Elvégeztem vonaltalan életem kiragadott felcsillanásaiból írtak javítását.

Igyekeztem képekkel, újságidézetekből válogatva a „spékelést” elvégezni.

Akaratom ellenére főszereplőnek mutatkozom, de elkerülhetetlenül a körülöttem élők, a zajló események sem másodlagosak, mindig hatottak cselekedeteimre. Valahogy a léhaság, az értéknélküli időtöltés elkerült, ennek ellenére kevésszer voltam jó időben jó helyen. Ha az életem most kezdődne, nem ezt az utat választanám. Élni és élni hagyni, ez amit nem lehet feledni.

Ha választottam, kerestem benne a jót, a hasznosat, a szépet – sajnos a másoknak való megfelelést: magam másodiknak maradtam. Ez nem jelentette azt, hogy a győzelem mámorát kerültem. A teljesítésben elsőnek igyekeztem. Életutam morzsáiban, első sorban az interjúkérdéseknek6 megfelelve válaszoltam, így az adottak ismétlésnek is tűnhetnek. Az érzelmi háttér elmaradt, az esemény megtörtént, cselekedtem, s ha volt eredmény, elmondtam.

Említettem édesanyám korai halálát, de elmaradt az, hogy mit jelentett hiánya, tanácsai, biztatásai, meleg kezének simogatása, eligazító pofonjai. Az, hogy mennyire szerettem. Ezt szavakba önteti alig lehet. Most voltam hetven éves, Andi lányomtól kapott írásos vallomást igyekeztem elrejteni a szívembe, könnyek nélkül olvasni nem lehet, azt hiszem, kevés apa kap ilyen szeretetet. Ölelem unokáimat és bennük látom a jövőt, s megfizetett értelmét életemnek.

Gábor fiam és felesége, Karonika, Andi lányom és férje Csaba gondos szülők, van tehetségük, elgondolásuk a boldogságra, meglátásuk a holnapra.

A vallomás mellé rakott képekből, a dokumentumokból és írásos emlékekből elkülönülten látható utam szakaszai. Tanulságos szüleim élete: anyám a család gondozója, tüze áthatott bennünket, apám munkaszerető, de befoA kötet alapanyagául szolgáló interjú három ülésben készült (2013.08.13., 2013.08.14., 2013.10.02.) a Szegedi Tudományegyetem Oral History munkacsoporja keretében. Az interjút Jancsák Csaba készítette. Közreműködött Kiss Gábor Ferenc. A kötetből a kérdéseket kiemeltük.

6

73

lyásolta környezete, amelyből igyekezett kiemelkedni, s végül megroskadt.

Testvéreimről csak jóra emlékezem, a maguk baját igyekeztek megoldani. Összeköt bennünket egy lánc, mindig segítünk egymásnak. Tehettünk volna többet is, talán.

A családomtól hamar elszakadtam, annyit tudtam tenni, hogy az általános iskola hatodik, hetedik osztályától – mint említettem, esténként a honvédségi kantinban dolgoztam – jutott kis mellékes a megélhetésünkhöz. Sorsomat a népi tánchoz, a kultúrházhoz való kötődés tette könnyebbé.

A kötetben szereplő képek bemutatják szüleim életét, majd gyermekkoromat, folytatódik a tápiószecsői általános iskolai táncos emlékekkel, végül a népi együttes bemutatásával. Néhány emlék maradt tulajdonképpen a második munkahelyemmel kapcsolatban (első a honvédségi kantin volt, ahol a mai nyelven „feketén” dolgoztam, persze nem számítom a helyi erdészetnél végzett kapálást). Következett a BM. Karhatalom 1964. november végétől 1972 februárjáig. Közben 1967-69-ig az aknamentesítés és az SZ-100 jelzőkerítés építése a nyugati határvidéken (az utóbbiaknál nem fényképezkedtünk). ...és mindeközben még az 1965-ös és az 1970-es árvizeknél történtek embert próbáló események. A karhatalom felszámolásakor 1972-től 1990. szeptember végéig a rendőrségnél szolgáltam, közben vezényeltként 1982. június közepétől, 1989 elejéig az MSZMP Csongrád Megyei Bizottság KAO-nál láttam el a rám bízott feladatokat.

A könyv e részében talán érzékeltettem, hogy befolyásolni, formálni tudtam olyan környezetet és felfogást, amelyek újszerűek és korábban idegenek voltak mindkét szervezetnél.

Szolgálati nyugdíjba kerültem 1990 szeptemberében. Ekkortól az Aerocaritas Mentőszolgálatnál voltam ügyvezető igazgató 1993. év végéig. Az alapítás izgalmas időszaka volt ez! (Az Aerocaritas történetének megismerését jól szolgálja Kozenkai Jenő a cég nevével azonos című könyve, melyet kiadtam.)

1991-től az Agóra Kft-t vezettem, majd a Bába és Társai Kft-t mint ügyvezető igazgató, 2014. március idusáig. Életem ezen szakaszának elbeszélésekor igyekeztem bemutatni a megélhetés, a működtetés nehézségeit, azt a nyomdai tevékenységet, amelyet „családi tagként” kezeltem. Leírt szövegben nem lehet érzékeltetni a gondolkodásom, elképzeléseim, fáradozásom sokszínűségét, amelyek a kiteljesedést és örömeimet okozták. Végig látva a kiadott könyvek sokaságát, az írók arcát, amint „magukhoz ölelik gyermekeiket” és azok örömét, akik a betűvetésből a cselekvő gondossághoz jutnak. Az élet boldog pillanata látni azt, hogy cselekvésünk nem hiába való! Köszönöm 74

munkatársaimnak, hogy kezük nyomán a holt betű a végtelenségben él tovább!

A teljes kitárulkozást, valódi civil együttműködést valósítottuk meg a Szegedi Írók Társaságában, és a Magyarnóta Szerzők és Énekesek Egyesületében.

Az életutam során kapott legfontosabb elismeréseket, kitüntetéseket a könyvben elkülönítettem, csoportosítottam az adományozó szervezetek szerint. Ne tűnjön szerénytelenségnek, de mindegyik az adott körülmények között elvégzett munkáról ad számot. Ugyanakkor számomra fontos volt az is, hogy mindig közösség előtt vehettem át az elismerést. Valamennyi feladatban örömömet leltem, nem gondoltam arra, hogy valamely cselekedetemet egykor esetleg majd bűnnek tekintik, mert jól elvégzett munkát jelentett és vele az emberi közösséget szolgáltam.

Tettem, amit tenni volt szükséges!

A Haza szolgálatáért, csak azért is!

Dr. Majzik István

75

MELLÉKLET

1. Születésem idején divatos képeslap 79

2. Majzik Imre nagyapรกm 80

3. Édesanyám 12 éves, bérmáláskor 81

4. Édesanyám 1937-ben készült igazolványképe 82

5. Édesanyám summásképe, második sor jobb szélen, 1943. április 25. Gomba 83

6. Summások, édesanyám első sor jobb szélen 84

7. ร desanyรกm 1946 tรกjรกn Budapesten 85

8. Ismerősök között, édesanyám és apám a kép jobb szélen

9. Apám bal szélen, kezében a „csajka” egy napi munkabér 86

10. Villamosvasúti igazolványom 1948-ban, apám ekkor már villamoskocsi vezető volt 87

11. Majzik nagymamám betegágyánál, akit „kofa” Papp Marinak hívtak, tőle jobbra Erzsébet lánya és kisfia, mama előtt János öcsém, jobbra apám, ölében én vagyok, a kép 1952-ben készülhetett 88

12. Anyánk halála körüli kép (1957. február 2.), Mária és Piroska húgaim, László öcsém, János öcsém és én (hátul balra) 89

13. Bp. XIII. kerületi Tanács értesítője szakmunkásvizsga kérelmemhez 90

14. Esküvői képünk 91

15. 46 éve hű társam, kedves feleségem Julika, Andi lányom, és anyósom, a család dédikéje

16. Gábor fiam Krisna tehénnel a Magyar Nemzet riportjában (2000. április 1.)

92

17. Lányom és fiam családjukkal Somogyvámoson

18. Együtt a Majzik család! Jobbról balra: László öcsém Zsuzsa feleségével, Tasi Béla sógorom Mária húgommal, Ács Sándor sógorom Piroska húgommal, én és feleségem Julika, Ani (János öcsém felesége), öcsém János, és a kép bal oldalán Ani, leánya a „kis” Ani. Felvétel a lakásunk udvarán készült 1999-ben.

93

19. Mikulásként unokáimmal

20. 70. születésnapom önkormányzati köszöntése, Kiss Ernővel és dr. Szalay Istvánnal 94

21. Közös tánc Walter Jánossal, egykori tanítványommal 95

22. Táncos lányaink: Matúz Margit, Walter Mária, László Éva és Tóvári Anikó 96

23. ...és a fiúk: Gál Mihály, Majzik István, Fecske István és Tóth István

24. A Tápiószecsői népi együttes Balassagyarmaton 1960-ban, ülő sor jobbról az első fiú vagyok 97

25. Tápiószele 1964. Dobi István az Elnöki Tanács elnöke vendégségben. Huszártáncot adtunk elő. Középen, szemben vagyok

26. Tápiószele 1964. Jó van az komám című komédia előadása, balról Majzik István, Gyenes Ilona, Buli Ferenc, és Réti János 98

27. Huszárjáték, dalos és táncos színmű, szereplők: Lajkó János, Walter János, Walter Mária, Kugler Pál, Hulik András, Czakó Rafael, Galambos István, guggolnak: Nagy Ferenc, Tóth János, Majzik István, Bangó János, Palotai István, Czakó József és Offela József 1964-ben

28. Jókai Mór Koromfi című vígjátékából készült Bolondok grófja előadása 1964-ben, balról Németh Ilona, Offela Ágota, Walter János, Magyar Mária, Lengyel László, Czakó József, Dósa Piroska, Nagy Ferenc, Majzik István, Offela József, Szatmári Katalin, guggol Dimov Béla 99

29. A Cigányfiú szerepében Majzik István 100

30. A Cigánylány szerepében Bácsics Julianna 101

31. Tanítványaim

32. Tanítványaim 102

33. Dósa Piroska és Lengyel László, akinek anyukája „Gulyú Julis” adta nekem egyik húsvétkor Laci használt ruháját 103

34. BM Karhatalom című újságból, KISZ vezető lettem 104

35. Tisztes iskolás társaimmal. Az álló sorban jobbról a harmadik vagyok, jobb oldalamon Bense Mihály ökölvívó 105

36. Szakaszparancsnokként 1967-ben Szegeden, a Széchenyi téren, katonai eskün 106

37. Hivatásos katonai pályám kezdetén. Kimutatás a ruházatról és fegyverzetemről 107

38. Beosztva, illetve vezényelve a 9145. számú honvédséghez „Sz-100”-as munkára a BM. Karhatalomtól, a 2. sorszám alatt 1968-ban 108

38_a. Aknakutató jelvény igazolvány 109

39. Algyői gázkitörés 1968 telén. A katonáimmal biztosítást láttam el

40. A haza szolgálatáért érdemérem bronz fokozat (1967. október 13.)

110

41. Oklevél „Az egység élenjáró szakaszparancsnoka” címről, 1970-ben 111

42. Kitüntetésre felterjesztés az 1970-es árvízvédelmi feladat ellátása után, 17. sorszám alatt 112

43. Árvízvédelemért érem (1970. július) 113

44. Közbiztonsági érem, arany fokozat (1970. augusztus 1.)

114

45. AranykoszorĂşs KISZ-jelvĂŠny (1970. szeptember 29.)

115

46. Biztató kezdet! (A kép jobb szélén vagyok) 116

47. Vezetői konzultáció. (A kép jobb szélén vagyok)

48. Kihallgatás közben 117

49. Sántha Istvánnal keressük az elásott festményeket

50. Rablás bizonyítása kísérlettel. (A kép jobb szélén vagyok) 118

51. Mikulás ünnepség a rendőrségen. Kislányom a Mikulás előtt

52. Szeged, Fürj utcái KISZ-táborban a hetvenes évek végén, esti éneklés.

(A kép jobb szélén vagyok) 119

53. A KISZ Vörös-zászló és jutalom átvétele a megyei szervezet képviselőjétől.

Gratulál dr. Kelemen Miklós főkapitány 120

54. Ifjúsági Parlament a Szeged Városi Kapitányságon. Az asztalnál ül dr.

Barna Sándor, a jobb oldalon elől Gyurkó Vince kapitányságvezető.

A tanácskozást KISZ Bizottság titkárként állva vezettem

55. Dózsa pályán a hetvenes évek végén. Guggolnak: balról dr. Varga Gusztáv, Kisapáti István, Mucsi István. Állnak: balról Vörös János (NB-s focista volt), én, dr. Hári Lajos, Gera Tamás, Széll Sándor (NB-s focista volt) 121

56. Köszönő levél a pártmunkáért 1976 novemberében 122

57. Rendkívüli helyzetben. A lakás előszobájában beszéltem a lefegyverzett Dinka Józseffel. Itt haladtam el a balra lévő kapuhoz és lőtt el mellettem Dinka József

58. Fegyverbarátok találkozója, középen vagyok, hátam mögött Dombi Gyula PB. Titkár 123

59. Névadó ünnepség a főkapitányságon. (A kép jobb szélén vagyok) 124

60. Gyermekek névadója a KISZ-ben. A kisfiam az édesanyja ölében 125

61. Kiváló Ifjúsági Vezető Érem kitüntetés (1981. november 6.)

126

62. Szolgálati érdemérem 20 éves szolgálatért (1987. január 1.)

127

63. Lékó Péter a későbbi nemzetközi sakk nagymester sportpályafutásának kezdetén az általam vezetett Dózsa labdarugója volt 128

64. Oklevél az MSZP megalakulásának tízedik évfordulójára 129

65. Belügyminisztériumi Határozat nyugállományú rendőr őrnaggyá kinevezésemhez (2004. október 18.)

130

66. Az érettségi utáni ballagás 1971-ben, búcsúzom az osztályfőnöktől, Fodor tanár úrtól

67. „Doktorrá fogadom” (1981), balról dr. Antallfy György rektor 131

68. Andi, Szilvia, Gabi, Nagy Ferenc és Ofella Sándor

69. A Határőrkerület munkájának éves értékelése. (Jobbról a második helyen ülök) 132

70. Pohárköszöntőt mondok az MHSZ április 4-i ünnepségén a nyolcvanas évek közepén

71. A Nemzetközi Vitorlázórepülő Verseny megnyitója 133

72. Egykori II. világháborús szegedi alakulat megemlékezése 1984-ben, beszélek, balra Bárkányi Pál szervező és dr. Kanyó Ferenc pártiskolai igazgató

73. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták megyei tagjainak értekezlete. Vendéglátók: jobbról balra Gyárfás Mihály, dr. Horváth Károlyné, országos elnök és én 134

74. Az értekezlet vendégei: tőlem jobbra Tóth Béla a Somogyi könyvtár igazgatója, Gyémánt László a szövetség megyei vezetője, hátrébb szemüvegben Oláh Miklós városi titkár

75. „Egy kis ökörködés.” Kirándulás Hortobágyon (a felvételt Czifra Pál munkatársam készítette) 135

76. A jövő záloga – hirdeti a felirat. Az asztalnál, jobbról balra, dr. Botka László, dr. Géczi József, Király Zoltán

77. Országos Ifjú Gárda Találkozó (1984). Megnyitja dr. Bódi György, mögötte dr. Kelemen Miklós főkapitány, tőle jobbra Gyárfás Mihály a párt megyei titkára, és dr. Majzik István 136

78. Egy újságcikk: Befejeződött az Ifjú Gárda-találkozó 137

79. Dr. Markoja Imre Igazságügyi miniszter, és Dr. Kun László a bíróság megyei elnöke társaságában az országos találkozón

80. MSZMP Csongrád Megyei Bizottság Közigazgatási és Adminisztratív Osztály teljes létszámmal a házastársakkal együtt.

(Feleségemmel a jobb oldalon ülünk) 138

81. A Maty-éri pálya építéséhez a honvédséget mozgósító Czifra Pál temetésén 139

82. Búcsú meghívó a pártbizottságtól 1989. május 5-re 140

83. Egy fontos új élet kezdete: kikérő az Aerocaritastól (1990. július 10.)

141

84. Okirat az Aerocaritas lap indításához. Első lépések a Betűvetéshez 142

85. Kozenkai Jenővel az Aerocaritas Légimentő szolgálat Alapítvány vezetőjével Budapesten a Hősök terén várjuk a német helikoptereket (1992. április)

86. Gyulay Endre megyés püspök áldása az átadási ünnepségen. Tőle balra az ajándékozó és Kozenkai Jenő a kép közepén 143

87. Földön és levegőben az Aerocaritas gépei

88. Aerocaritas szakvezetése: balról Hegyi Imre főpilóta és felesége, dr. Majzik István ügyvezető igazgató és felesége, Szűcs László gazdasági igazgató, Gombos László műszaki igazgató és felesége 144

89. „Gombaország” a nyomdában (1995). Balról jobbra: mellettem Kondor István üzemvezető, Narozsnyik Ferencné üzletkötő, Rácskai Istvánné kötészetvezető, Nyári Árpád főgépmester

90. Találkozás Horn Gyula miniszterelnökkel 145

91. A falat kenyér – hitvallásom

92. Megbízólevél az önkormányzati képviselői választásról (1998. október 18.)

146

93. Az önkormányzat a Jogi Bizottság mellett megbízott a Szociális és Családvédelmi bizottsági munkával is (2000. június 16.)

147

94. Dr. Majzik István képviselő vallomása Szeged fejlődéséről a Délmagyarországban 148

95. A Dankó Pincét avatom. Tőlem balra a második Frank Sándor tulajdonos

96. Most van a nap feljövőben – közös prímásverseny a Dankó Pista Emlékéért Alapítvánnyal. A kép jobb szélén ifj. Rácz Lajos (második díj) 149

97. Készülődés a Dankó estre (2002. március 23.). Dr. Bánfalvi József műsorfüzettel a kezében, középen Ördögh Nóra műsorvezető, kezében a múzeumtól kölcsön kapott Dankó hegedűvel

98. Nemzetközi és országos nótástalálkozó 2004-ben, beszél Nógrádi Tóth István az Országos Nótás Egyesület Elnöke 150

100. Egy sajtóhír a könyvkiadónk életéből: Kettős könyvpremier Szegeden (1996. május 31.)

151

101. Kedves Barátunk! Meghívó 1997. december 18-ra városunk irodalmi élete kiemelkedő alkotóinak baráti találkozójára 152

102. Pillanatkép a baráti találkozóról. Balról jobbra: Koliger Károly, Kikli Tivadar, Tamasi Mihály, Bálint Gyula, Németh András, Sándor János, Tarnai László, Bátyai Gitta, Markó Pál, Polner Zoltán és Tóth Béla

103. Pillanatkép a baráti találkozóról: Budai L. László, Horváth Dezső, Laczó Katalin. A képen nem látszanak: Szabó Bogár Erzsébet, Simai Mihály, Dér Endre, Péter László, Rózsa János, Kiss Ernő és én 153

104. Kilábalt az Agora Print. (Reggeli Délvilág, 1995. október 25.)

154

105. Költészet Ünnepe 1998. április 15. (Első ilyen kezdeményezésünk) 155

106. Az új termés: „Szegedtől Szegedig Antológia 1998” – A Tisza hangja sorozat kezdete 156

107. Meghívó az első Antológia bemutatójára (1998. június 5.)

108. A Meghívó hátoldala (1998. június 5.)

157

109. Az Antológiát megköszönte levélben Göncz Árpád a Magyar Köztársaság Elnöke (1998. június 25.)

158

110. A Római Katolikus Egyházközség köszönő levele Domaszékről (1997. aug. 27.)

159

111. A Lengyel Köztársaság nagykövetének köszönő levele a Bába és társai kft-nek (1998. február) 160

112. A nyomda igazi értéke: a könyvnyomtatás. Szeged krónikásai.

(Mai nap, 1998. augusztus 5.)

161

113. Gosztonyi Péter levele Svájcból 162

114. Juhász Gyula díj (1999. május 1.)

163

115. Polner Zoltán levele könyvének kiadásához (1998. január 31.)

164

116. Kanadában megjelent apróhirdetés az Éva útja című könyvünkről 165

117. Az USA-ból érkezett észrevétel az Európai integrációhoz való csatlakozásunkról 166

118. Békéscsabán, Meseházi könyvbemutatón neves személyekkel, balról a második Schéner Mihály Kossuth-díjas festőművész

119. Görgey Gábor miniszter, jobbján Tandi Lajos a Szeged főszerkesztője, balról Sándor János színházi rendező-író 167

120. Görgey Gábor köszönőlevele (2003. február 12.)

168

121. Könyvbemutató, balról jobbra: Majzik István, dr. Szűrös Mátyás, Gaskó Béla, Ladányi Zsuzsa, Vajda János író, Trogmayer Ottó múzeumigazgató

122. Dér Endre író köszöntése és könyvének bemutatása, balról az író, Majzik István kiadó, Kiss Ernőné, és Kiss Ernő, közöttük a lányuk 169

123. Betűvetés új formájára meghívó, a „Vers-szak-ma” című sorozatra 170

124. Meghívó a Bródy Sándor-díj átadására (2000. szeptember 30.)

171

125. Emléklap a „Magyar Kultúra” napján (2001. január 21.)

172

126. A Közéleti kávéház keretében köszöntjük az első sor közepén ülő Garay Jánost, aki a rejtvényeket készítette a Szegedi Szépírás laphoz

127. Kis vidámság Kecskeméten. Feleségem a második ülésen, mögötte Szvoboda Imre nyomdász 173

128. A Művészklub vendégei 2006. november 30-án. Balról Bálint László 56os kutató, Karol Biernacki a Csongrád Megyei Levéltár vezetője, Majzik István és Polner Zoltán

129. A Közéleti Kávéház műsorvezetői és a leggyakoribb vendégek 2007-ben 174

130. Húsz éves a Közéleti Kávéház (2004. február 6.) Emlékkönyvet készítettünk. Az előtérben Hiller István miniszter és Botka László polgármester

131. Itthon – otthon könyvbemutató (2004. november 25.) A Képen balról jobbra: Holllósi Zsolt, én, Boda Magdolna, és Avri Shacham a könyv írója 175

132. Ünnepi könyvheti standunk. Monostori László üzletvezető, előtte Csőke József öt Olimpiát megjárt fotós könyve, Tóth Rózsa kávéházi mindenes és Majzik István

133. Szegediek az olimpiákon dr. Bali Mihály könyvének bemutatásán. Balról dr. Bánki Horváth Béla többszörös szeniorúszó világbajnok, dr. Török Attila, Petróczi Sándor, előtte a szerző, Csőke József fotós és a kiadó 176

134. Gregor József utolsó fellépésén dr. Bottkáné Égető Máriával a Közéleti kávéházban

135. Radnóti Miklós válogatott írásai könyvbemutató. Balról: dr. Majzik István, Fabulya Andrea versmondó, dr. Péter László és Gál Béla, a Radnóti gimnázium igazgatója 177

136. „Holtszezon a krematóriumban” címmel Somogyi Károlyné fotós könyvének bemutatása. Bemutatta Horváth Dezső újságíró

137. Dr. Pajor László a „Boldogok a félkezűek” című könyv szerzője balról, mellette Sándor János 178

138. Dugonics András Magyar példabeszédek és jeles mondások hasonmás könyv bemutatója. Balról: Tandi Lajos, dr. Forgács Tamás SZTE docens (az utószó írója), és a kiadó

139. A Hagyományok és népi játékok az óvodában című könyv bemutatója.

Balról Kériné Borda Edit, a kiadó, Varga Elekné és Kendella Ágnes óvodavezető 179

140. Stefan N. Ostroski szerb író Az új világrendre várva című művének kiadása után 180

141. Koszorúzás Dankó Pista egykori szülőhelyén. Balról: Gyuris Imre, Fodor Károly, Majzik István és Sarnyai István, a szegedi nóta együttestől 181

142. Takács Tibor Verses levél dr. Majzik Istvánnak (2002. augusztus 12.)

182

143. Oklevél a „Magyar Kultúra Lovagja” cím adományozásáról (2003. január 22.)

183

144. Elismerő oklevél a Tisztelet Társaságától: „a Nap Embere” 184

145. Betűvetés – az I. Szegedi Könyvkiállítás és Vásár (2005. április 4-11.)

185

146. Betűvetés – az I. Szegedi Könyvkiállítás és Vásár (2005. április 4-11.)

186

147. Határon túli magyar irodalom a Tisza partján – a Vajdasági Körkép 2005. április 13-i számából.

187

148. Határtalan lehetőségek. Szeged a kezét nyújtja. (Nyugati Jelen, Erdély) 188

149. Dísztőr adományozása (2010. szeptember 7.)

189

150. A Hallgat贸i Sajt贸茅rt d铆j (2010) 190

151. A Szegedi Bajtársi Klub Emlékérmének adományozása 2. sorszám alatt (2011. szeptember 30.)

191

152. Szeged Kultúrájáért Díj adományozása (Arany gyűrű, 2012. január 20.)

192

153. A magyar kultúrát ünnepeltük (Délmagyarország) 193

154. Életmű díj a Magyarnótaszerzők és Énekesek Dél-magyarországi Egyesületétől. Átadja dr. Szalay István (2012. július)

155. Fejér Dénessel a POFOSZ megyei elnökével, és két összefoglaló művel 1956-ról 194

156. Ünnepi könyvhét. A Bába kiállítás megnyitója a Bálint Sándor Művelődési Házban. Balról: Takács Tibor, Majzik István és Kiss Ernő igazgató 195

157. Csatlakozunk a SzĂŠkely Nagy MenetelĂŠshez (2013. oktĂłber 27.)

196

158. Megszólal a varjú – Kár, kár, kár! (Délmagyarország, Dr. Zenei József ) 197

158. 2013. október 28-i Délmagyarországi cikk, fényképpel a Székely menetelésről.

198