Tartalom
Előszó A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAK KORSZAKAI
9 11
A MAGYAR LOVASSPORT SZERVEZETE A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAKBAN A háború utáni kezdő évek A Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetsége megalakulása és működése Nemzetközi előzmények Megalakulás Olimpiai tapasztalatok A tagegyesületek Polgári sportegyesületek A Nemzeti Lovarda és a Tattersall működése a két háború közti időszakban Nemzeti Lovarda A Tattersall a két háború között A lovasversenyek első szabályzata s további kiadásai A díjlovagló szabályzat A díjugrató szabályzat A military szabályzat A bajnoki cím Concours-pályák és -helyszínek
45 45 47 53 58 61 68 69 71
A VERSENYZÉS Az MLEOSZ első versenyei 1924-ben és a felmerülő gondok Az első belföldi mérkőzések
79 81 81
17 19 27 27 28 32 36 41
Nemzetközi bemutatkozások 1924-ben Az útkereső év további eredményei, felszínre tört gondjai A további évek versenyei és az amszterdami olimpia 1925. évi belföldi versenyek Az 1926. év Felkészülés az amszterdami olimpiára Az amszterdami olimpia Az olimpiát követő évek. Los Angeles? A megújhodott lovaglási stílus, nehézségek és biztató remények Az első magyar győzelem a Nemzetek Díjában Sikeres évek Cél a berlini olimpia Egy évvel az olimpia előtt, 1935 A berlini olimpia éve, 1936 Belföldi felmérő mérkőzések Nemzetközi felmérő mérkőzések Berlin, 1936 A díjlovaglás A military A díjugratás Az 1936-os év befejezése A háború előtti utolsó esztendők. Tokió vagy Helsinki? Rossz eredmények a nemzetközi ugrómérkőzéseken, a díjlovasok az élmezőnyben Tokió helyett talán Helsinki? Háborús évek Nemzetközi mérkőzés 1942-ben Kolozsvárott és Budapesten Az utolsó versenyek, 1943
87 89 92 92 96 98 108 114 120 132 134 137 143 154 155 161 162 165 167 169 175 177
A LOVAGLÁS Hagyományok és útkeresés Magyarországon Lovasképzés, Örkénytábor
221 229 241
179 192 199 204 211
FOGATSPORT A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAKBAN Versenyek az Országos Mezőgazdasági Kiállításon
254 271
LOVASPÓLÓ A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAKBAN
275
LOVAK
285
JEGYZETEK
295
FÜGGELÉK Az öt legeredményesebb lovas az 1924–1943. években Az öt legeredményesebb ló az 1924–1943. években Mérkőzések, nevezések, indulók száma, nevezési díjak, kiadott pénzdíjak és az egy indulóra eső pénzösszeg Kiadott úrlovas-igazolványok, helyezést elért lovak és újonnan bejelentett lovak száma 1924–1943. között Magyar lovasok nemzetközi és külföldi mérkőzéseken 1924–1942. között 1920–1943. közötti időszakban gyakrabban szerepelt és eredményes lovak származása Magyar csapat a Nemzetek Díjában 1924–1940 Országos versenyek a két háború közötti időszakban
323 330 333 336 337 338 342 355 360
Előszó
lovaglás mindig az egyik legigényesebb sportág volt mind a résztvevők fizikai, mind pedig szellemi igénybevétele szempontjából, nem feledkezve meg arról sem, hogy a mai viszonyok között történeti jelentősége is növekszik. Ezért kell örömmel üdvözölni, hogy a „100 év a magyar lovassport történetéből” második kötete is megjelent. Az első világháború és a trianoni országcsonkítás után, Ausztriától elszakadva, nehéz körülmények között kellett a múlt század húszas éveiben a magyar lovassport nemzetközi színvonalra való felzárkóztatását megkezdeni. Ernst József irodalmi feljegyzések és levéltári kutatások alapján írja meg és foglalja össze ezt a történetet, amely hullámvölgyeken és hullámhegyeken át vezetett el odáig, hogy az 1936. évi olimpia évében már a legfontosabb nemzetközi versenyeken is számolni kellett a magyar lovakkal és lovasokkal. Az olimpián pedig Platthy József bronzérme jelezte a színvonalat, emellett a magyar militarycsapat eredményei alapján akár megnyerhette volna a versenyt, ha egy sajnálatos baleset (Legény lábtörése) nem tette volna lehetetlenné ezt. A szerző – aki maga is lovagolt, és személyesen ismert még sokat a korszakot meghatározó lovasok, lovaglótanárok, oktató mesterek közül – részletes képet ad a különböző lovasiskolákról és ezek hatásáról. A kialakuló magyar lovaskultúra végül odáig fejlődött, hogy külföldiek is tanulni jöttek hozzánk. Érdeme a könyvnek a kitűnő, gazdag képanyag is. Nem lehetett könnyű ezeket összeszedni a különböző könyvtárakból, folyóiratokból és családi gyűjteményekből, régi fényképalbumok rejtekeiből. A képek szépen illusztrálják a könyvet, és egymásutánjuk a szakszerű aláírásaikkal szinte magában is kirajzolja az időszak lovaglásának történetét és bemutatja legfontosabb szereplőit. A két világháború közti időben a lovaglás és a lovassport sokkal több volt, mint az olimpiai sportágak egyike, hiszen még a közlekedésben, a mezőgazdaságban és a hadseregben is mindennapi szerepe volt a lónak és lovaglásnak. Ennek csúcsa a hazai és nemzetközi díjlovaglás, -ugratás és militaryversenyek,
A
9
100 ÉV A MAGYAR LOVASSPORT TÖRTÉNETÉBŐL
valamint a négy olimpia (1924, 1928, 1932, 1936). Ezeken jellemzően vagy részt vettünk, vagy nem tudtunk részt venni. Ennek történeti, politikai vagy sportszervezési hátterét és okait szépen megvilágítja ez a könyv. A lovassport szakmai története és fejlődése mellett a könyv olvasása közben állandóan érzi az olvasó a hazai történelmet is a háttérben. Ezért nemcsak a lovaglással és sportjával foglalkozók, hanem minden olvasó számára is érdemes olvasmányt képez ez a könyv. A történeti háttér bizonyítására elég itt a következő idézet: 1914-ben „...az olasz lovaglóiskola gyakorlása helyett az oroszok ellen indultunk...” Nagy érdeme tehát a könyvnek, hogy megörökíti számunkra a korszak jeles versenyeit, lovait, lovasait és a lovaglás tanárait, akik közül a legjobbak a lovaglást nem csupán egészséges sportnak tekintették, hanem fontos eszköznek az ifjúság nevelése és jellemének fejlesztése szempontjából. Reméljük, hogy a szerző elkészíti a harmadik korszakról szóló könyvet is, amely a már közvetlenül megelőző idők lovassportjáról szól. Bodó Imre
10
A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAK KORSZAKAI
korszerű lovassport s ennek három szakága, a díjlovaglás, a díjugratás és a military, a XX. század első évtizedében az Európa-szerte elterjedt concours hippique-ek versenyszámaiból alakult ki. Ezekben az években egyre több nemzetközi versenyt tartottak, és a londoni olimpia előkészületei során már 1906-ban felvetették a lovas versenyszámok programba vételét.1 Az olimpiai szereplésre azonban csak a következő, az 1912es stockholmi olimpián került sor. Az osztrák-magyar lovasok a század első évtizedében, az 1902. évi torinói és néhány németországi nemzetközi verseny kivételével, nemigen jártak külföldi mérkőzésekre. Az 1916-ra tervezett berlini olimpia egyik lovas számának díját azonban Ferenc József ajánlotta fel, s így Ausztria és Magyarország lovasainak részvételére is számítani kellett. Az első világháború kitörésével a világ minden táján megszakadt a felkészülés, a versenyzés, a sport további fejlődése. A folytatás, a versenyek arculata, a versenyszámok és a versenyszabályzat ma is érvényes alapelvei az 1920-as években alakultak ki. Azt az utat, amelyen a magyar lovassport végigment, minden nemzet megjárta, és a lovassport nemzetközi fejlődését is jellemezte. A versenyeken eleinte inkább a lovaglási stílusok, felfogások, sőt, mondhatjuk azt is, hogy a bírálati szempontok küzdöttek meg egymással. A mérkőzéseken mindig változott a résztvevők élmezőnye: egyesek eleinte sikeresek voltak, később pedig zsákutcába kerültek, mások pedig hosszasan kísérleteztek, míg sikerült a helyes irányt megtalálniuk. Emellett a versenyrendezőknek, az egyesületeknek, a szövetségeknek – sőt magának a Nemzetközi Lovas Szövetségnek is – ki kellett alakítaniuk kapcsolatrendszerüket, működésük módját, meg kellett határozniuk feladataikat és célkitűzéseiket, el kellett fogadniuk az egységes elveket. A korszak politikai megosztottsága nehezítette a helyzetet. A sportban is érződött, hogy a kialakult, már a világháború előtt is létező politikai vonalak mentén csoportosuló országok nemigen mentek el a „volt ellenség” területén rendezett versenyekre. Különösen vonatkozott ez a zömében katonatisztek által űzött lovassportra. Az első világháborút záró békeszerződés értelmében
A
13
100 ÉV A MAGYAR LOVASSPORT TÖRTÉNETÉBŐL
Ausztria, Németország és Magyarország katonai ellenőrzés alatt álltak, s az „ellenőrzöttek” nem szívesen találkoztak az „ellenőrökkel”. Ezek az országok leginkább egymás versenyein indultak, s még szomszédjaikkal se igen találkoztak, sőt Svájcban is csak a luzerni versenyeken jelentek meg, míg a francia nyelvterületen fekvő Genfet kihagyták programjukból. Jellemző, hogy például a csehszlovákok először 1927-ben vettek részt a bécsi versenyen, míg mi, magyarok még a lengyelekhez is csak 1927-ben mentünk először, pedig hozzájuk baráti érzések fűztek. Eleinte Olaszországgal is „hűvösebb” volt a kapcsolatunk. A magyar equipe nem járt Olaszországban, noha minden külföldi versenyen az olasz stílussal találkozott. Az européer arisztokratákat, a „civil” lovasokat és az úrlovasnőket viszont nem kötötték ezek az előítéletek, és saját költségükön vettek részt az olaszországi és a genfi mérkőzéseken. Ami a fejlődést illeti, a világháborúk közötti két évtizedben a magyar lovassportnak négy, egymástól jól elhatárolható korszaka rajzolódik ki: 1. korszak. A háborút követő néhány év, 1920-tól 1923 végéig tartott. Ez a háború előtti concours hippique alapjain való újrakezdés időszaka volt. 2. korszak. A Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetsége (MLEOSZ) 1924-ben való megalakulásától kezdve az évtized végéig, a lovaglótanárképző intézetnek 1930-ban Örkénytáborba való áthelyezéséig tartott. Ezt a fázist a versenyzési rendszer, a korszerű lovaglási stílus keresése jellemezte. A növekvő követelményeknek megfelelően korszerűsödő szabályok alapján való versenyzés fokozatos kialakulása nyomta rá a bélyegét. 3. korszak. Az „örkényi iskola” megalakulásának első évei, 1930 végétől a berlini olimpiára való felkészülésig tartott. A lovaglási stílus, a fokozatosságra épülő, áttekinthető versenyzési rendszer kialakítása és a versenyekre való egységes felkészülés jellemezte. Ebben az időben kezdődött el a külföldi, elsősorban az olaszországi tanulmányútra vezényelt lovasok tapasztalatainak hasznosítása. 4. korszak. Ez az időszak a berlini olimpiára való felkészüléstől a háború kitöréséig, illetve első háborús évekig tartott. A nagyon egységes stílusban lovagló magyarok – hullámvölgyekkel ugyan – felzárkóztak a nemzetközi mezőnyhöz. A nemzetközi mérkőzéseken viszont nem tudtak nagy és tartós sikereket elérni, de részvételükkel számolni kellett ellenfeleiknek, s egységes, szép lovaglási stílusukkal mindenütt felkeltették az érdeklődést. A négy korszak érdekessége, hogy szereplői, a háború előtt is versenyző néhány lovas (Binder Ottó, Kempner Pál, Németh Dezső, Pauly Hartmann, 14
A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAK KORSZAKAI
Perczel Aladár, Scholz Dezső stb.) mellett a fiatal lovasok, például Bíró J. Árpád, Bodó Imre, Cseh Kálmán, Platthy József, Reznek Jenő, Schaurek Ottmár stb. (az elején még kezdők, később mint lovaglótanárok) ugyanazok voltak, és folyamatosan újabb s újabb nemzedékek csatlakoztak hozzájuk. A „klasszikus elveken” történt kiképzés alkalmassá tette a lovasokat arra, hogy a nemzedékek megértsék egymást, és a mind nagyobb, korszerűbb követelményeknek is eleget tudjanak tenni lovaikkal. Az időszak első felében még erősen élt a campagne-iskola szemlélete. Az I. Ferenc József laktanyában elhelyezett Pótló Idomító Keretben, azaz a Lovaglótanárképzőben, ahol a Monarchia egyik legjobb lovaglótanárának, Josipovich Zsigmond tábornoknak irányításával folyt a kiképzés, ez az elv uralkodott.2 Európában és Amerikában a ló- és lovaskiképzés terén nem elavult felfogásnak, hanem a lovaglás alapjának tekintették a klasszikus szemléletet. Némethy Bertalan (USA), Endrődy Ágoston (Anglia), Hazslinszky-Krull Géza (Hollandia), Visy István (Kanada, Ausztria) működésének és irodalmi tevékenységének köszönhetően ezek az elvek a mai napig érvényesülnek az alapkiképzésben. Azok a lovasok, akiknek pályakezdésekor még nagy teljesítménynek számított az 1,20 m magas, egyszerű vonalvezetésű, majd az 1,30 m magas parcours, 15-20 évvel később példaszerűen tudták az 1,50–1,60 m magas, nehéz vonalvezetésű pályát lelovagolni és tanítványaikat erre felkészíteni, valamint az alapelveket tovább fejlesztve mind nehezebb pályákat leküzdeni.3 Ebben az időszakban szenvedélyes vitákat váltottak ki a különböző iskolák híveinek lovaglásról vallott nézetei. Ezek a viták nagymértékben hozzájárultak az egységes szemlélet, lovaglási stílus és felkészülés kialakulásához.
15
A Nemzeti Lovarda épülete az 1930-as években, oldalt két mágnáspalota (északi oldalon a Festetics-, a déli oldalon pedig a Károlyi-palota) [MAGYAR NEMZETI MÚZEUM FÉNYKÉPTÁRA, VADAS ERNŐ, BUDAPEST FELVÉTELE]
A MAGYAR LOVASSPORT SZERVEZETE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAKBAN
A háború utáni kezdő évek
z 1920-as évtized első fele a lovassportban rejlő sokszínűség feltárásával, a fokozatosságot figyelembe vevő és az érdeklődést felkeltő versenyszámok kidolgozásával, a mérkőzési rendszerek kialakításával telt el. Az évtized második felére viszont – és ez egyértelműen a Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetségének (MLEOSZ), valamint a nemzetközi kapcsolatok hatásának köszönhető – már kialakult az egységes versenyzési és követelményrendszer. Az eredmények még gyengék voltak, s inkább a kísérletezés jellemezte a mérkőzéseket. Az 1924-től megjelenő Szent György szinte minden számában valaki pró vagy kontra foglalt állást a lovaglási stílusról, nyilatkozott a lovasokról és a lovakról. Figyelemre méltóak azok a vélemények – és ezek a húszas évek sajtójában jelentek meg! –, amelyek a lovassport exkluzivitását kifogásolták és tömegbázisát hiányolták4: „...a lovaglás fejlesztésének és szélesebb rétegben való elterjesztésének nincs meg a lehetősége, mert kevés a lovasegyesületünk, kevés a fedett lovardánk és lovagló terünk...”5, majd másutt: „A polgári versenyzők... a lovaglásban fölényes tisztekkel és a válogatott kincstári lovakkal szemben eredményt... nem tudtak felmutatni.”6 Ebben az időben a „civileknek” úgyszólván semmilyen lehetőségük nem volt a rendszeres lovaglásra. Egyedül a Nemzeti Lovarda, továbbá egy-két bérlovarda állt rendelkezésre, s mindössze néhány, kizárólag magáncélra épült, kisméretű fedett lovarda volt az országban. Ezek sem kerültek sportcélú hasznosításra. Lehetőségük csakis a lovas alakulatok tisztjeinek volt, akik a kincstári szolgálati lovaikkal az országos mérkőzéseken nem versenyezhettek ugyan, de kedvezményes tartási feltételekkel úgynevezett saját tulajdonú lovakat tarthattak alakulatuk istállójában. A sportolás, a versenyzés költségeit (nevezési díjak, szállítás, szállás stb.) a legtöbb esetben persze maguknak kellett vállalniuk. Sorkatonai szolgálatot teljesítő lóápolók s többé-kevésbé jól felszerelt, szakszerűen üzemelő nyitott és fedett lovardák álltak rendelkezésükre.7 Ezeknek az éveknek az értékelésében a lovassport vezetői, főleg a klasszikus iskola hívei, az eredménytelenséget és az alacsony színvonalat a háború okozta veszteségeknek tulajdonították, és károsnak ítélték a korszerű felfogást kereső ugróversenyek térhódítását, amely szerintük hátrányosan hat a klasszikus
A
19
100 ÉV A MAGYAR LOVASSPORT TÖRTÉNETÉBŐL
elvekre.8 Nosztalgiával tekintettek vissza a békeévekre, és úgy elevenítették fel az egykori versenyeket, mint amelyek nagy érdeklődés középpontjában állottak, gyakori és magas követelményű események, eredmények színhelyei lettek volna. Megfeledkeztek arról is, hogy a Campagne-Reiter-Gesellschaft által tartott díjlovaglások évtizedeken keresztül azonos színvonalon folytak, és csak 1913-ban és 1914-ben vált lehetővé, hogy a concours hippique-ek magasabb követelményű versenyszámait megrendezhessék Bécsben. Úgy tűnik, hogy ha a háború előtti lovasmérkőzésekkel állítjuk szembe az újrakezdést, talán szegényesebb körülmények között, de gyakorlatilag ugyanazon a színvonalon folytatódtak, mint ahogy 1914-ben megszakadtak. Tény viszont, hogy a békeévekben, amikor szintén sok szó esett az érdeklődés hiányáról, valamivel nagyobb volt a közönség. Pauly Hartmann9 a következőképpen emlékezett vissza erre az időszakra: „1914 tavaszán minden tekintetben kitűnően sikerül nemzetközi lovasmérkőzés zajlott le Wienben... Magam is szereplője voltam a mérkőzésnek, s nagy úttörő tervekkel tértem vissza...- ...a világháború várt ránk és remek sötétpej telivéremmel... az olasz iskola gyakorlása helyett az orosz ellen indultunk. Állóharc idején, szabad időnkben itt-ott megpróbáltuk az új olasz stílust elsajátítani úgy, ahogy a Wienben látottak alapján az emlékezetemben megmaradt. Hamarosan megteremtettük az első harctéri akadálypályát, és kengyeleinket rövidebbre csatolva kezdtük gyakorolni az olasz stílust... Egy szép napon nem a muszka vetett véget ártatlan lovasambíciónknak, hanem lovashadosztályunk parancsnoka. Mindazok, akik az 1914. évi lovasmérkőzésen részt vettek, látták és tudták, hogy az az irány, amelyet akkor mi mindnyájan a Monarchiában képviseltünk, régi, elavult és rossz. 1914-ben Wienben elkéstünk és lemaradtunk. Ugyanígy kezdtük a háború után is...” Ezt erősítette meg néhány névtelen szerző is az ugrósport fejlődésének áttekintésében.10 A lengyel lovassport, amely a háború előtt azonos helyzetben volt a miénkével (a lengyel ulánusok a bécsi, majd a krakkói és lembergi versenyek szereplői voltak, de indultak Budapesten is), s a háború is azonos mértékben sújtotta, viszont a lengyel államot is megteremtő békekötés után, néhány év leforgása alatt a nemzetközi élmezőnybe került.11 Vonatkozik ez Ausztriára, Csehszlovákiára is, de különösen Németországra, amely államoknak a miénkkel teljesen azonos gyökerű, a klasszikus, a campagne-lovaglás elvein nevelkedett lovasaik voltak. Ők időben tudtak váltani, és sikerült 20
A MAGYAR LOVASSPORT TÖRTÉNETE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT
maguknak jó nevet, sőt még olimpiai aranyat is szerezniük, Németországnak pedig meghatározó szerepe lett a nemzetközi mezőnyben. A háború után sok, már a békeidőkben is szerepelő tiszt (Adda Alfréd, Binder Ottó, Burián Mihály, Éder Elemér, Grafi Frigyes, Kempner [Keméry] Pál, Keresztes Ákos, Magasházy László, Malanotti Lajos, Pados Gusztáv, Pauly Hartmann12, Perczel Olivér, Solcz Dezső stb.) kezdte újra a versenyzést. Hozzájuk kapcsolódott a háború utolsó éveiben a Ludovikáról kikerült fiatal, tehetséges, modern szemléletű tisztek lelkes csoportja, akik a háború után a PIK (Pótló Idomító Keret, megalakult 1922-ben) átalakításával, az 1924-ben létrehozott Magyar kir. Honvéd Lovaglótanárképző és Hajtóiskolában szerezték meg tudásukat. Az első évfolyamok tisztjei között volt Ádám Zoltán, Bíró J. Árpád, Bodó Imre, Cseh Kálmán, Endrődy Ágoston, Hazslinszky Krull Géza, Kánya Antal, Platthy József, Reznek Jenő, Németh Dezső, Schaurek Ottmár stb., akik (ki előbb, ki később) meghatározó szereplői – versenyzői és tanárai – lettek az elkövetkező évtizedek lovassportjának. Mellettük szerepelt néhány „civil” versenyző, így gróf Almássy Pál, herceg Odescalchi Miklós, valamint az Európa lovaspályáin jól ismert és sok sikert kivívó úrlovasnőgárda tagjai, Berg Dieda bárónő, Éber Amália, Fáy-Halász Ida, Pauly Hartmanné, majd később Keresztes Erzsébet stb. A háború utáni lovassporttal kapcsolatos első hírünk az 1919. október 23-án a Nemzeti Lovardában megrendezett háziversenyről szól. A Sportképek címoldalán a mérkőzés egyik résztvevőjének, Eötvös Ilonának képét adták közre.13 A következő években a sportélet egyik országos és megyei szervezője a MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet)14 lett, és ennek keretében működött az Országos Lovassport Egyesület, amely a lovasversenyeket tartotta. A Magyar Lovaregylet jegyzőkönyvében például Országos Lovassport Szövetség néven szerepelt, és egy alkalommal a Lovaregylet támogatását kérte.15 Balás Ervin16 közlése szerint a MOVE lovasszövetsége adta ki az első lovasmérkőzési szabályzatot.17 Az egyesületről, a kezdeti munkáról, a közreműködőkről kevés adat található. Az első versenyüket 1920. szeptember 26-án tartották Kaposváron, rendezője a MOVE Kaposvári Lovas Sport Egylet volt. A rendezvényen díjlovaglást (uraknak és hölgyeknek), könnyű és nehéz díjugratást, militaryt, valamint sík- és gátversenyeket tartottak,18 amelyen több ismert lovas vett részt. Az első nagyobb verseny 1920. október 22–24. között Budapesten volt az Erzsébet királyné úti ügetőpályán. A háború előtti évek concours hippique-jeinek hagyománya alapján megrendezett versenyen 21
100 ÉV A MAGYAR LOVASSPORT TÖRTÉNETÉBŐL
vadászlovak díjazását, díjlovaglást, ugrószámokat uraknak és hölgyeknek, valamint militaryt vették programba. A háziversenyekből átvett gyakorlat szerint altisztek részére is írtak ki egy-egy versenyszámot. A versenyt megtekintette Horthy Miklós is bátyjával, Horthy István lovassági tábornokkal együtt.19 A szaksajtóban nem esik szó arról, hogy 1921-ben nagyobb szabású versenyt tartottak volna Budapesten, míg a MOVE megyei szervezeteinek rendezésében 1922 júliusában Szombathelyen, augusztusban Balatonföldváron, 1923-ban pedig Pécsen, Szombathelyen, Sopronban, Kaposváron, Székesfehérváron és Pápán tartottak lovasmérkőzéseket, pontosabban lóversenyeket, ugyanis ezeken csak sík- és gátversenyszámok szerepeltek, kizárólag a környékbeli lovasok részvételével. Ez valószínűleg összefüggött azzal, hogy aktív katonatisztek nem lehettek tagjai a MOVE egyesületnek, márpedig nélkülük nem lehetett lovasversenyt rendezni.
Keresztes Ákos a káposztásmegyeri pályán Abelárd nevű lovával a földhányás-sövény akadályt ugratja, 1922 [MAGÁNGYŰJTEMÉNY]
1922-től, miként a háború előtti években, a Pestvidéki Versenyegylet vette át a kezdeményezést, és október 4-én és 5-én csak ugrószámoknak helyet adó concours hippeque-et rendezett a megyeri pályán. Az akadályok a következők voltak, amelyek közül néhányat a magasabb követelményű számokban 10 cm-rel emeltek: 22