Heike Hoyer: A hörcsög Taója by Bioenergetic Kiadó

ilyen sokat kérdezősködnek! Természetesen ez is egy okos kis szellem tudásvágyának és kíváncsiságának megnyilvánulása. Vajon minden kérdésre jól feleltem? Fidélia mindenesetre más nézőponton volt. Kisvártatva jelentkezett is, és szemrehányást tett, amiért ostobaságokkal tömöm a gyerekek fejét. Lulu mindenkinek elújságolta, aki hallani akarta, hogy az apja kijelentette: nyugodtan meg lehet szegni a természet törvényeit. – Talán nem vagy vele egészen tisztában, de a kicsik számára elsősorban én testesítem meg a természet rendjét – folytatta. – Ezzel az erővel azt is mondhattad volna, hogy „ne hallgassatok anyátokra”! Ha így veszel részt a nevelésben, akkor inkább maradj ki belőle! Sem védekezni, sem a nevelési elveinket megvitatni nem állt módomban, mert Fidéliának ismét szoptatnia kellett. Ingerültsége bántott ugyan, végső soron mégis örömöt és büszkeséget éreztem: volt egy csavaros eszű lányom és hét másik egészséges hörcsöggyermekem!

Az emberi nézeteltérésekrol É É általában és különleges esetekben Családom létének boldog tudatában újra az emberek tanulmányozásának szenteltem magam. Miután egy ideig figyelemmel kísértem Conny és barátai beszélgetését és tevékenységét, rájöttem, hogy az emberek még furcsábbak, mint eleinte hittem. A legfurcsább kétségkívül saját meghasonlottságuk. Állandó gondolkodásukkal és kételkedésükkel folyton összetűzéseknek

teszik ki magukat – ellentétben az állatokkal, akik világosan érzett késztetéseiket haladéktalanul valóra váltják, s így mindig összhangban maradnak magukkal. Ezt kiválóan meg lehetett figyelni például LT-m reggelein. A nap azzal kezdődött, hogy csörgött az ébresztőóra, mire ő úgy vélte, fel kell kelnie, noha szíve szerint inkább ágyban maradt volna. Azután jött a reggeli kérdése, hogy egészséges müzlit vagy inkább finom mogyorókrémes zsömlét egyen-e, ezt pedig az öltözködés gondja követte. Ebbe néha engem is megpróbált bevonni, ha még ébren voltam. Olyankor illegette magát előttem, és megkérdezte, hogy kék farmert húzzon-e a barackszínű felsőhöz, vagy jobban illene hozzá a fekete lenvászon nadrág. Én rendszerint azt javasoltam, hogy hagyja a csudába a nadrágot, mert a nélkül egyrészt sokkal természetesebb, másrészt nem lenne gondja ilyen bonyolult kérdésekre. Természetesen nem értett meg, ezért az öltözködéssel járó zűrzavar mindennapos volt. Amikor végre szerencsésen felöltözött, még néhanapján előadta a „nincs kedvem dolgozni menni” darabot, mielőtt valahára elindult volna, hogy máshol folytassa meghasonlott életét. Voltaképpen nem is csodálkoztam azon, hogy az egész állatvilágból egyedül az ember talált ki olyan foglalkozást, mint a lélekbúvár, ami Conny is volt. Amennyire fel tudtam fogni, szakemberként ők azokon a csúnya kalamajkákon segítenek, amelyeket a kiváltóik már nem tudnak egyedül rendbe hozni. LT-met illetően persze kérdés volt, hogyan segíthet másokon, amikor ő maga is ilyen ostoba kérdésekkel kínlódik. A válasz valószínűleg megint a régi mondásban rejlik: vakok között király a félszemű. A szakmai beszélgetésekből, amelyeket Conny a barátnőjével, Karinával folytatott, azt vettem ki, hogy az átláthatatlanul bonyolult társkapcsolatok kínálják a legjobb lehetőséget arra, hogy az ember saját ellentmondásos lényét kiélje. Néhány hét elteltével alkalmam nyílott ezt a valóságban is megfigyelni:

LT-m ugyanis elhatározta, hogy felhagy a magányos élettel, és összeáll egy férfiemberrel. Pontosabban: félig-meddig elszánta magát, másrészt viszont láthatólag mégis szeretett volna egyedülálló maradni. Végig kellett hallgatnom barátnőivel folytatott hosszadalmas beszélgetéseit, amelyek során a kétféle életforma előnyeit és hátrányait mérlegelték. Érdekes módon az egyedül élő barátnők szálltak síkra a mellett, hogy okvetlenül keressen magának párt, mert „kettesben egyszerűen sokkal jobb minden”. A párban élők ezzel szemben azt tanácsolták, jól fontolja meg, hogy valóban fel akarja-e adni a „kényelmes önálló élet csodálatos szabadságát”. Szóval ezek a beszélgetések csak fokozták Conny zavarodottságát. Néha már a fejem is belesajdult a hallottakba. LT-m végül így foglalta össze újonnan szerzett értesüléseit: „Nem kaphat meg mindent az ember – az élet nem egy habostorta.” Elgondolkodtam ezen a mondaton, habár nem igazán értettem. Mi köze a habostortának az ember párzási nehézségeihez? Bárhogyan is, rám nem jellemző módon magam is vegyes érzelmekkel néztem terve elé. Egyfelől nagylelkűségemben nem sajnáltam volna tőle egy kis szórakozást, másrészt féltem, akkor majd elhanyagol. Ha csak a párja jár majd az eszében, félő, hogy megfeledkezik rendszeres etetésemről. Amennyire át tudtam tekinteni, három szóba jöhető férfiember forgolódott körülötte: Rainer, Peter és Sven. Sven hamarosan kiesett, mivel nem volt érzéke a lélektanhoz. Én egyértelműen Rainerre szavaztam, aki állatbarátnak látszott. – Ne foglalkozz Peterrel, nem hozzád való – jósoltam hát. – Az a férfi, aki nem szereti a hörcsögöket, nem ér egy hajítófát sem. Peter ugyanis megvetően vett szemügyre, amikor LT-m első látogatásakor bemutatta, később pedig pillantásra sem méltatott. Valószínűleg féltékeny volt, mert joggal feltételezte, hogy amíg én élek, LT-m szíve soha nem lesz egészen az övé. Intő szavaim ellenére Conny természetesen Peter mellett döntött.

Kutató elmém vele szemben érzett idegenkedésem dacára is éber maradt, és érdeklődéssel figyeltem udvarlását és közeledési kísérleteit. Hiába, a kutatási terület kiválasztása nem mindig a kutatón áll. Peter gyakran hurcolt magával virágokat, amiket LT-m elragadtatása jeléül vázába tett, majd pár nappal később a komposztra hajított. Furcsa szertartásaik vannak az embereknek. Engem természetesen főként a párzás során tanúsított magatartásuk érdekelt. Sok látogatás múlt el anélkül, hogy Peter e téren a tettek mezejére lépett volna. – Miféle férfi vagy te – mondtam hát neki megvetően, ötödik látogatásakor. – Egy hörcsög már rég nemzett volna egy rakás utódot. Azt el sem tudtam képzelni, hogy pont ő megértene, mindenesetre ezen az estén végre egyértelműen hódítási szándékot mutatott. Folyton törleszkedett, és átkarolta Connyt, amit ő láthatólag nem talált kellemetlennek. Lehet, hogy ma lesz a napja? Gyorsan tömtem a pofazacskómba néhány falat karalábét és pár magot, és elfoglaltam őrhelyemet a fotel lábánál, amely védelmet adott, ugyanakkor szabad rálátást nyújtott a kanapéra. Conny és Peter ugyanis azon hevert, és az ölelkezés igencsak furcsa emberi szokásának hódolt éppen. Sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy egy kutató legfőbb tevékenysége a türelmes megfigyelés és várakozás. Végső soron ez volt a legfőbb oka annak, hogy a későbbiekben nem törekedtem ilyesfajta babérokra, hiszen egy ébren lévő hörcsög mindig tesz-vesz, és mozgásban van. A kanapén minden változatlan maradt. Néhány műirhájuktól megszabadultak ugyan, de kutató pillantásom egyelőre nem fedezett fel csupasz nemzőszerveket. Ásítottam, és nekiláttam, hogy megtisztogassam a bundámat. Azután inkább unalmamban, mint éhesen, berágtam egy darab karalábét. A kanapén közben egyre hevesebbé vált a mozgás, és egyszer csak – Peter leesett! Riadtan ugrottam félre. Conny még a kanapén feküdt, és nevetett, mint akinek elment az esze.

– Túl szűk itt, drágám, menjünk át oda. Odaát a hálószoba volt, ahová én nem voltam bejáratos. – Még mit nem! – tiltakoztam tehát. – Jó, menjünk – felelte Drágám, ahogyan várható is volt. Feltápászkodott, de engem nem vett észre. Észrevett viszont LT-m, fejcsóválva. – Lali, te kis kukkoló… – Én kutató vagyok, nem kukkoló, bármi legyen is az! – tiltakoztam. De egyikük sem foglalkozott már velem. Hiányos öltözetben botorkáltak át a hálószobába. Peter kissé sántított. – Megütötted magad, drágám? – fuvolázta LT-m. – Fő, hogy a nemzőszerve még ép – jegyeztem meg mérgesen. Ingerülten vonultam vissza az üresen árválkodó kanapé alá, és hallgattam a másik szobából kiszűrődő hangokat. Megfigyelésem tárgyainak önző viselkedéséért cserébe később büntetésből szétrágtam néhány szőnyegrojtot, ami a legszigorúbban meg volt tiltva. De még a pórul járt szőnyeg sem tudta LT-m jókedvét másnap elvenni. Fényes mosollyal nyújtott át nekem egy darab banánt. – Csak várd ki a végét – mondtam, kegyesen elfogadva a csemegét –, és ne feledd szavaimat: nem ő az igazi! Persze hogy igazam lett. Négy hét zavartalan boldogság után Conny egy este sírva lépett a nappaliba. Fel akart emelni, és mert olyan szomorú volt, kivételesen hagytam is neki. Csöndesen üldögéltem tenyerén, és tűrtem, hogy hüppögve szép tiszta bundámhoz dörgölje sírástól kivörösödött orrát. Arcán végiggördült még néhány könnycsepp. Mindeközben elég összefüggéstelenül arról beszélt, hogy Peter nem akart ilyen szoros viszonyt, és kihátrált a kapcsolatból. – Mintha félne a kötődéstől – zokogta. Akkoriban még csekély lélektani ismereteim ellenére sem csodálkoztam, hogy így alakult. – Te sem voltál biztos abban, hogy akarsz-e hosszabb kapcsolatot. Nem csoda, hogy ilyen magadfajta tétovába botlottál – kölcsönösen vonzottátok egymást.

Furcsa, hogy erre magától nem jött rá. Elvégre ő volt a lélekbúvár, ráadásul éppen a vonzás törvényével foglalkozott behatóbban. Ez a törvény kimondja, hogy azzal, amit magában hordoz vagy kisugároz, a külvilágban is találkozik az ember. Más szóval: egy bizonyos hullámhosszon sugároz, és csak olyasmit hall, él át és tapasztal, ami szintén az ő hullámhosszára van hangolva. Csakhogy önmagukkal kapcsolatban eléggé elvakultak az emberek, és ez alól a lélekbúvárok sem jelentenek kivételt. – Ne vedd annyira a szívedre, egyszerűen keress egy másik párt – próbáltam megvigasztalni. – Legalábbis egy hörcsög így tenne. Én Rainerre szavazok; ő engem is kedvel. Conny persze nem fogadta meg jó szándékú javaslatomat. Ehelyett végül kijelentette, hogy velejéig romlott minden férfi. Mondta ő, aki mindig is zokon vette, ha mások általánosítanak! Ezenkívül nyilván nem számolt azzal sem, hogy magam is férfi volnék, méghozzá igen jó kötésű, ha értik, mire gondolok. Világos, hogy a beszűkült látásmód esete forgott fenn. De nem vettem zokon tőle; annyira odavolt. Türelmesen ültem a tenyerén, míg szép bundám végül teljesen összetapadt. Beletelt egy fél órámba, mire sikerült elfogadható állapotba hoznom. Ilyen gondokkal küzd tehát az ember, aki folyton harcban áll lénye egy részével. A kérdés csak az, mi áll e furcsa viselkedés lelki hátterében. Nekem sikerült kidolgoznom egy elég meggyőző elméletet: az ember azért csinál magának mindenből gondot, mert olyan sokáig – túlságosan is sokáig – él, és valamivel kénytelen elfoglalni magát. Ezt könnyű belátni, ha figyelembe vesszük, hogy egy hörcsög csak másfél, legfeljebb három évig él, és ez idő alatt mi mindenre kell sort kerítenie; például legalább százszor kell párosodnia. Nem csoda, hogy a legtöbb ember unatkozik, és nemigen tud mit kezdeni a rendelkezésére álló töménytelen idővel. Hogy elszórakoztassák magukat, kifejlesztették ezt a felülmúlhatatlan módszert:

végtelenül zavaros gondokat ötlenek ki, amelyek minden lehetséges megoldása megkérdőjelezhető. Nem is csodálkozom azon, hogy az ember még a hörcsögét is mókuskerékkel akarja szórakoztatni. Ez úgyszólván példaképe saját viselkedésének: folytonos őrlődés a gondok közepette, anélkül hogy bármi megoldásra jutna. Felfedezésemtől el voltam ragadtatva. Kétségtelenül mutattam bizonyos tehetséget a lélekbúvárkodás terén. Connyval való együttélésemnek ebben az első időszakában el is gondolkodtam azon, vajon egybevág-e a lét szándékával, hogy emberkutató legyek, és komoly előadásokat tartsak az összehasonlító hörcsög- és embermagatartás-tudomány tárgykörében. Nekem éppenséggel tetszett az ötlet. Lelki szemeim előtt felrémlett egy hörcsög-egyetem képe, amelynek országszerte ismert oktatója vagyok. Képzeletemben messze földről zarándokoltak hozzám a hörcsög-ifjak, és mindenekelőtt a hörcsög-leányzók, és befelé igyekeztek a nagy előadóterembe, amely már zsúfolásig megtelt. Csüggtek szavaimon, és az előadás után sokan előretolakodtak, hogy dedikáltassák az új könyvemet, amelyet a kritikusok tudományos szenzációnak neveztek… Így ábrándoztam ébren is a fényes jövőről, amíg kéretlenül szólásra nem emelkedett a valóság. „Ide hallgass, Lali! – mondta. – Amennyire én tudom, nincsenek hörcsög-egyetemek.” Ebben sajnos igaza volt. Mint a legtöbb dologban, ebben is messze megelőztem koromat. Ráadásul félő, hogy a hörcsögök többsége nem is lelkesedne a tárgyaimért, hiszen egy átlagos hörcsögöt a fészekrakási technika, az összehasonlító magtudomány és a készletraktározás érdekel, semmi egyéb. Csak a legkevesebbekben él olyan szellemi érdeklődés, mint bennem. Mellékesen jegyzem csak meg: ez a megfigyelés engedte feltételeznem, hogy igen tehetséges lehetek. Bizony, ilyesmi hörcsögök között is előfordul. Néhány egyértelmű jele kétségtelenül meg-

figyelhető rajtam: hörcsögre nem jellemző az érdeklődésem, szokatlanul gazdag szókinccsel rendelkezem, és rendkívül jó a szóbeli kifejezőképességem. Lelki szemeimmel látom olvasóm arcán a halvány mosolyt. Hiába, a kiemelkedő tehetséggel megáldottak tragikus sorsa az, hogy az átlagos vagy csekélyebb tehetségűek egyszerűen nem értik meg. A tapasztalat szerint erről kár is vitatkozni, ezért máris rátérek a következő fejezetre.

Barátra vágyom Noha lényegében jól éreztem magam nappalimban, egyre gyakrabban fogott el valami bizonytalan vágyakozás. „Igen – súgta hörcsög-szívem –, egy barát kellene neked. LT-d helyes, de nem ért meg, azok a hörcsögök pedig, akikkel neten beszélgetsz, csak képletesen vannak veled.” Nem lettem meggyőzve. „De hát én magamnak való vagyok” – válaszoltam a szívemnek. „A szabadban nem is vágynál erre, mert el lennél foglalva a túléléssel – felelt türelmesen a szívem. – De mert a nappalidban inkább a szellemiekkel foglalkozol, szükséged van egy barátra, akivel megoszthatod a gondolataidat.” Ezzel már mélységesen egyetértettem, de honnan kerítsek barátot a nappaliban?! És főként: ki legyen az? Ahhoz, hogy igazán megértsen, szintén hörcsögnek kellene lennie. De ez sem megoldás, mert ha nőstény lenne, meghágnám, és akkor, tekintve fajtám szaporaságát, rövid időn belül hörcsögök százai hemzsegnének a szobában, ádázul küzdve az élettérért. Esne sok halál és áldozat – de barátság semmi

esetre sem köttetne. Ráadásul utódaim előbb-utóbb erősebbé válnának nálam, úgyhogy ezzel csak saját síromat ásnám meg. Hasonló megfontolás alapján hörcsög-hím sem jöhetett számításba, mert azzal is viaskodnék a területért és az élelemért. Egyikünk alulmaradna, és még ha én lennék is a győztes, egy félholt vetélytárs sohasem lenne a barátom. Ember a már ismert okok miatt szintén nem alkalmas barátnak. Talán egy másik rágcsáló? De hol lakjon? Annak már a gondolatára is felállt a szőr a nyakamon, hogy akármilyen állat elterpeszkedjen és tartósan megtelepedjen a nappalimban. Miután már a fejem is belefájdult a sok tépelődésbe, ami egy hörcsögre igazán nem jellemző és nem is egészséges, feladtam. Éles eszemmel felismertem, hogy itt olyan problémával állok szemben, amelyet csak a sors segíthet megoldani. Vágyni fogok egy barátra, és a sorsra hagyom, hogy a vágyamat teljesítse. Mivel a sors, azaz a létezés, legalábbis ahogyan én elképzeltem, azzal volt elfoglalva, hogy az élet mindent magába ölelő sodraként csak hömpölyögjön előre, jónak láttam kívánságomat kissé nyomatékosítani. LT-m szerint, aki éppen ezzel a témával foglalkozott, ezt úgy kellett csinálni, hogy az ember pontosan megfogalmazta, mit akar. Ezután úgyszólván eggyé válik vágyával, és erre összpontosít minden idegszálával, mert elvileg azok a dolgok válnak valóra, amelyekre figyelmünk irányul – feltéve, ha összhangban vannak a lét áramlatával. Néhány nappal korábban Daniel, LT-m egyik barátja mondta, hogy még a kvantumfizikusok is hasonló következtetésre jutottak: az atomnál is kisebb részecskék, amelyek már nem is szilárdak, hanem csak hullámformában léteznek, hajlamosak részecskévé változni, amikor figyelik őket. Szép-szép, de az én ízlésemhez képest ez kissé bonyolultnak hangzik. Inkább tartom magam ahhoz, amit a létről tudok, a kvantumfizikát pedig az emberekre hagyom.

Connynál és a barátnőinél megfigyelhettem, hogy kívánságaik nem mindig teljesültek szívük szerint. Ennek oka természetesen az ember alapvető meghasonlottsága volt, ami megakadályozta, hogy világosan és egyértelműen összpontosítson a vágyára. Általában két ellentétes dolgot kívántak egyszerre, nem tudták, mit akarnak, vagy annyira kételkedtek vágyuk valóra válásában, hogy ezáltal zavaros és ellentmondásos hívójelet sugároztak – kész energetikai zöldséget, ha szabad így mondanom. A lét ezt a jelet nem tudja azonosítani, így a véletlen elve alapján kell eldöntenie, mit jutasson az embernek, és rendszerint téved – legalábbis az ember szerint. Nekem mint hörcsögnek nem voltak efféle gondjaim a világos, egyértelmű jelekkel. Így hát a következő éjszakát azzal töltöttem, hogy a lehető legpontosabban jellemezzem kívánságom tárgyát, vagyis leendő barátomat. Mivel írni nem tudtam, minden ponthoz kigondoltam egy kis ábrát, amelyet mancsommal a ketrec aljába szórt homokba rajzoltam. A kezdeti nehézségek után már ment, mint a karikacsapás. Ezt írtam: Tökéletes barátra vágyom. Rendelkezzék az alábbi tulajdonságokkal: – hallgasson meg, legyen érzékeny és érdekelje a véleményem – legyen okos és tudni vágyó – érdekelje a lélektan, az emberismeret, a fészekrakás technikája, a tudatosság fejlesztése (és jó lenne, ha még az összehasonlító magtudomány iránt is mutatna némi érdeklődést!) Ezenfelül: – szívvel-lélekkel támogassa, becsülje és szeresse a hörcsögöket – hasonló véleménnyel legyen az emberekről, mint én – rendszeresen látogasson meg, de ne tartózkodjon állandóan a nappalimban – tiszteljen és becsüljön engem, és tudja értékelni, hogy ilyen remek hörcsögbarátja van – ne egyen magot és hörcsöghúst

Nagyon elégedett voltam ezzel a felsorolással; benne volt minden, amit fontosnak tartottam. Már csak vágyakozásomat kellett növelnem azzal, hogy erre összpontosítom minden figyelmemet. Ezt úgy oldottam meg, hogy minden éjjel újrakapartam a listát, miközben már előre örültem a kívánság valóra válásának. Ebben bizonyos mértékig segített LT-m is, aki az esti ketrectakarításkor folyton tönkretette feljegyzésemet. Mellesleg csodálkozott a furcsa „mintán”, ahogyan ő nevezte. Egy hét elteltével fejből is megtanultam a felsorolt szempontokat, ami még tovább erősítette bizakodásomat. Ezután már elég volt futólag a vágyamra gondolnom, és nyomban átborzongott rajtam az örömteli várakozás izgalma, szinte tapinthatóvá sűrítve teremtő gondolataimat. Az emberek általában kénytelenek mindenféle szellemi gyakorlatot végezni, hogy megszüntessék vagy legalább elcsitítsák kételyeiket, amelyek különben összezavarnák vagy legrosszabb esetben éppen az ellenkezőjére fordítanák vágyukat. Egy hörcsögnek bezzeg nincsenek kétségei, mert bízik a sors erejében. Így aztán éjszakákon át bizakodva gondoltam a barátra, aki egyszer csak betoppan…

Találkozás Sziszifuszival és a kígyókkal Fontos, hogy hálásak legyünk, amikor olyan események történnek, amelyek a kívánt irányba mutatnak ugyan, de még nem egészen megfelelők vagy nem elegendők. Tehát ha az ember rengeteg pénzt kíván, és talál az utcán néhány fityinget, jól teszi, ha örül, és hálás a sorsnak a fáradozásaiért. A hála ugyanis erősíti a jó kisugárzást. Ugyanakkor viszont el tudtam képzelni, mennyire örülhet a sors is egy kis elismerésnek. Az eszem persze tudta, hogy ez nem így van, hiszen a sors nem egy rajtam kívül álló élőlény, és valószínűleg

nincs is ráutalva a hálára vagy effélére. Ez a kép, hiába nem volt helytálló, mégis segített elképzelhetővé tenni az elképzelhetetlent. Velem is olyasformán történt, mint aki sok pénzre vágyik. Kívánságom megfogalmazódása után három héttel találkoztam a radiátor alatt egy hangyával, aki éppen egy száraz kenyérmorzsát cipelt. Vizsla tekintettel méregettem, vajon jó lenne-e barátnak. Bizonyos szempontból megfelelt az elvárásaimnak: nem lakott a nappaliban, hiszen még sosem láttam, és szemmel láthatóan most is az erkélyajtó küszöbe alá igyekezett. Nem tudtam, eszik-e hörcsöghúst, de az egyértelmű erőviszonyok alapján esélye sem volt, hogy hozzájusson az enyémhez. Mindenesetre az én száraz kenyeremből vitt el teljesen jogosulatlanul egy darabot, és félő volt, hogy magot is eszik. De csekély teherbírása láttán úgy döntöttem, hogy ezt nagylelkűen elnézem neki. – Szervusz, Lali vagyok – mutatkoztam be. – Téged hogy hívnak? – Sziszifuszinak – hangzott a szűkszavú válasz. – Hogy vagy, Sziszifuszi? – érdeklődtem udvariasan. – Hogy lehetnék, amikor olyasmit kell cipelnem, ami majdnem olyan nehéz, mint én!? – érkezett a kevésbé udvarias felelet. – Hát tedd le, vagy harapj ki belőle egy darabot, úgy már nem lesz olyan nehéz. – Akkor kevesebb készlete lesz a bolynak és a királynőnek. Ez ellenkezik a hangya-lét alapszabályaival. Hát te mit keresel itt, és miért teszel fel ilyen furcsa kérdéseket? Semmi dolgod sincs? – Én többnyire szellemi dolgokkal foglalkozom. Tudod, lélektannal, emberkutatással és elmepallérozással. A hangya úgy mért végig súlyos terhe alól, mintha bolond volnék. – Aha. Hím hörcsög vagy, ugye? Valahogy úgy lehet ez, mint nálunk: a hímek ott sem dolgoznak. No, hát akkor mulass jól a szellemi munkáddal. Nekem mennem kell. Rövid beszélgetésünk alapján arra az eredményre jutottam, hogy Sziszifuszi semmiképpen sem lehet az a barát – vagy ez eset-

ben barátnő –, akire vágytam, ha ennyire nem osztja az érdeklődésemet. „De mégis – mondtam elismerően a sorsnak –, örülök, hogy egyáltalán fölbukkant valamilyen állat ebben a szobában. Barátnak ugyan nem alkalmas, de azért jó felé tartunk. Remek, remek, csak így tovább!” Nem sokkal később Conny közölte, hogy néhány napra nyaralni megy, távolléte alatt pedig Simon és Uli gondoskodik rólam, akik két gabonasiklót tartanak. Eleinte aggódtam, sőt kicsit féltem is, hiszen én mint hörcsög sok kígyófajtának vagyok lehetséges zsákmányállata. De aztán mérlegeltem azt a lehetőséget, hogy az egyik vagy akár mind a két siklóról kiderülhet, ő a várva-várt barát. Ez ugyan ellentmondana a természet rendjének, de a sors kétségkívül hatalmasabb, mint a természet bármelyik törvénye. A kígyók elvileg nagyon okosak, ezért nyilván illenek majd hozzám. Izgatottan vártam hát Conny elutazásának napját, hogy ketrecestül elvigyen Simonékhoz. Ott még egyszer megsimogatott, és hosszú búcsúbeszédet intézett hozzám, én pedig lopva szemügyre vettem új lakótársaimat, a gabonasiklókat, akik unott arckifejezéssel öltögették nyelvüket. A remény ezúttal nem utoljára halt meg, hanem nyomban, mert a siklók már első ránézésre szörnyen ellenszenvesek voltak. Olyan rátarti névre hallgattak, mint Parszifál és Galahad, és hála istennek be voltak zárva egy terráriumba, ami a nappaliban állt. Az én ketrecemet a folyosóra tették, de mivel a nappalinak nem volt ajtaja, jó kilátásunk nyílt egymásra. Amíg a hörcsög- és kígyóértő barátok ottlétem első estéjén tévéztek, rövid és kellemetlen beszélgetés szövődött köztem és a kígyók között. Rajtam nem múlott; udvariasan bemutatkoztam, és közöltem a kígyókkal, hogy csak átmenetileg vagyok náluk, látogatóban. Ezt közömbösen vették tudomásul. Próbáltam egy kicsit javítani a hangulaton. – Igazán szép tágas terráriumotok van.

Semmi válasz. Láthatólag nem volt kedvük csevegni, ezért kertelés nélkül rátértem arra, ami a barátkeresés mellett leginkább foglalkoztatott. – Ti mit tekintetek életfeladatotoknak? Bármilyen ellenszenvesnek tűntek is, abból még nem lehetett baj, ha többet tudok meg arról, miként vélekednek más fajok egyedei az élet fontos kérdéseiről. Parszifál barátságtalanul végigmért. – Elég hebehurgya gondolatmenet, kicsikém. Mi egyesítjük a kellemest a hasznossal: az egerek létszámának csökkentésén dolgozunk oly módon, hogy lehetőleg minél többet fogyasztunk el belőlük. Fel voltam háborodva, hiszen az egerek is a rágcsálók családjába tartoznak, ezért szinte rokonaimnak éreztem őket. – Az egérirtás igen elítélendő cselekedet, aligha lehet életfeladatnak nevezni! – Az egerek kártékonyak, és más állatokkal együtt mi felelünk azért, hogy határt szabjunk a szaporodásuknak – felelte hűvösen Parszifál. – Ha nem tennénk, téged is hamarosan éhínség fenyegetne, mert minden magot elennének előled. – Engem LT-m lát el maggal, ahhoz nem férnek hozzá tolvaj egerek. Népességcsökkentést pedig más módszerekkel is el lehet érni, például családtervezéssel. – Tőlem, a hörcsögtől ugyan távol állt a családtervezés, de a felfalatáshoz képest ez még mindig jobb megoldásnak tűnt. A kígyók kaján nevetésben törtek ki. – Családtervezés! Ki hallott már ilyet? Az egereket nem érdekli a családtervezés, aminek mi nagyon is örülünk. – Most elárultátok magatokat – mondtam dühösen. – A kártékony jószágok irtása csak álca. Titeket valójában csak a véres lakoma érdekel. Pedig ezzel az erővel növényevők is lehetnétek, és átszokhatnátok a magokra. – Magok! – Parszifál szinte kiköpte magából a szót. – Bőven elég, ha neked ilyen csapnivaló az ízlésed. Valószínűleg ebből ered az idegesítő locsogásod is.

Most már tényleg magamon kívül voltam. – Faragatlan gyilkosok! – szidtam a kígyókat, ám azok többé rám se hederítettek. Úgy tűnt, valami más köti le a figyelmüket. Galahad, aki eddig hallgatott, most nyugtalanítóan méregetni kezdett. – Talán abban igaza van ennek a Lalinak, hogy kissé bővíteni kellene az étrendünket. Egér helyett ehetnénk már egyszer táppal töltött hörcsögöt is… Éppen látok is egyet. – És megint felhangzott a hátborzongató nevetés. – Örülj, hogy a ketrecedben vagy, mi pedig terráriumban, máskülönben megismerkednél az emésztőrendszerünkkel! – Inkább ti örüljetek, mert különben hamar kifordítanálak benneteket a bőrötökből! – válaszoltam, habár nem voltam egészen biztos abban, hogy a harc csakugyan ezzel az eredménnyel járna-e. – De fel nem falnálak benneteket. Ugyan ki akarná megmérgezni magát… A kígyók nem feleltek, hanem húsom feltételezhető állagáról kezdtek beszélgetni, valamint arról, hogy nyeléskor nem bizonyulnék-e túl szőrösnek. Nyakamon égnek állt a szőr, de úgy tettem, mintha oda sem figyelnék. Ettől kezdve egy darabig nem foglalkoztunk egymással. Noha Simon és Uli nagyon kedves volt hozzám, még új mászókát is építettek nekem, a kígyók továbbra is feszélyeztek. Különösen az érintett kellemetlenül, amikor etették őket, bár ez szerencsére legfeljebb hetente kétszer fordult elő. A hűtőszekrényből vett, felengedett egeret adtak nekik. Ezekkel mélyen együtt éreztem, és fel voltam háborodva tragikus sorsuk miatt. Ott-tartózkodásom vége felé aztán egyszer váratlanul kifogyott az egér. Gondozóim nagy hangon tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Én házikóm legeldugottabb sarkában lapultam, és igyekeztem nagyon csöndesen viselkedni. Idegességem sosem látott méreteket öltött. Simon és Uli kedvelt engem, de a kígyóikat még jobban szerették. Mi lesz, ha arra a barbár gondolatra jutnak, hogy a falánk férgek elé vetnek? Annyira reszkettem, hogy beleremegett a házam. De a sors ismét megkegyelmezett nekem, és a kígyók éhen maradtak.

És még ha csak ennyi történt volna! Ottlétem utolsó előtti estéje azonban elégtételt is szolgáltatott nekem. Simont és Ulit meglátogatta két barátnője. Az egyik a végigiszogatott est folyamán a következőt mesélte: Egyik ismerőse unokaöccsének apja – vagy valami efféle – szintén tartott kígyót, de nem gabonasiklót, hanem olyant, amelyik elevenen falta fel az egereket. (Fel voltam háborodva!) Így aztán egy megtermett, még élő egeret tettek a terráriumába. Ám a kígyó nem igazán volt éhes, vagy éppen koplalt; mindenesetre ügyet sem vetett az egérre. Így hát két nap, két éjjel békésen éldegéltek egymás társaságában, noha csak idő kérdésének tűnt, mikor fogyasztja el a kígyó az egeret. De amikor a kígyó gazdája a harmadik napon benézett a terráriumba, a kígyó leharapott fejjel hevert az egyik sarokban, az egér pedig elégedetten játszadozott a másikban. – Hihetetlen!!! – De bizony, a történet az utolsó szóig igaz! – És azután? Vett magának az ember egy új kígyót? A lány rövid hatásszünetet tartott. – Nem. Nem fogjátok elhinni, de azt mondta, hogy az az egér, amelyik ilyen derekasan megküzdött az életben maradásért, tiszteletet érdemel, úgyhogy most királyi életet él a néhai kígyó terráriumában. Képzelhetik, mennyire el voltam ragadtatva ettől a történettől. Ez volt a legjobb sztori, amit valaha hallottam. Kevélyen masíroztam fel-alá a rács mögött, kihívó pillantásokat vetettem a kígyókra, és mutogattam nekik a karmaimat. – Na, ehhez mit szóltok, nyomorult csúszómászó férgek!? – kurjantottam át hozzájuk. – Így járnátok ti is, ha engem egyszer átraknának a vacak terráriumotokba! A két kígyóhím úgy tett, mintha meg sem hallottak volna, de legnagyobb megelégedésemre láttam, hogy bosszankodnak. Apropó, hímek. Röviddel azelőtt, hogy LT-m visszavitt volna, még tanúja lettem egy elgondolkodtató beszélgetésnek. Azzal kezdődött,

hogy Simon figyelte egy darabig a kígyókat, amit gyakran tett, bár igazán nem értettem, mi néznivaló van rajtuk. Legtöbbször csak lustán heverésztek fűtőlámpájuk körül. Ezúttal azonban meglepetten felkiáltott, és odahívta Ulit. – Szerinted mit csinálnak ezek? – Nem tudom, de elég fura. – Az ember azt hinné, dugnak. – Igen, de hát vannak homokos kígyók is?! Úgy tűnt, ez az érdekes élettani kérdés egyelőre megválaszolatlan marad: Galahad ugyanis nősténynek bizonyult. A két kígyóértő férfiemberre két kígyóhím helyett egy párt sóztak rá, s azok most teljesítették élettani kötelességüket. A következő nyaraláskor így alighanem már tíz kígyó között kell tanyáznom, de ezzel egyelőre nem foglalkoztam. Ehelyett még egyszer köszönetet mondtam a sorsnak, amiért lehetőséget nyújtott más állatok megismerésére, még ha azok alkalmatlannak bizonyultak is barátnak. Reméltem, hogy a sors, örülvén az elismerésemnek, most már rendesen nekigyürkőzik, és küld egy igazi jó barátot. Csakugyan így történt, habár nem ismertem fel rögtön, hogy ő az én kiváló barátom. Kívánságunk ugyanis többnyire nem úgy válik valóra, ahogyan elképzeltük.

Barátság Steffel, a vitás nézetek ellenére is Minden egy fülledt vasárnap estén kezdődött, amikor is Conny egészen felvillanyozva rontott be a szobába, és mint a vízfolyás, ömlött belőle a szó, pedig még félig aludtam. Zavaros fecsegéséből nagy nehezen kihámoztam, hogy barátnője, Elvira, hazatér Kölnbe

Olaszországból, ahol fél évig dolgozott az egyetemen, egy lélektani kutatómunkán. Nevezett Elvira pedig egy héten belül el akart ugrani hozzánk egy kávéra. Továbbá azt is megtudtam, hogy Elvira egy bernáthegyi gazdája, akitől azonban nem kell tartanom, mert „az a kutya csupa lélek”, bármit jelentsen is ez. A biztonság kedvéért ő, Conny, mégiscsak becsuk engem az első látogatás alkalmával a ketrecbe. Ezt én is jobbnak láttam, mert ki tudja, miféle gyilkos ösztönök laknak egy „csupa lélek” kutyában. A látogatás délutánján tehát házikóm ajtajában ültem, félig kinn, félig odabenn – életemben egyszer láttam kutyát, akkor is csak messziről, az állatkereskedésben –, és feszülten lestem az érkezőket: Elvirát, aki kecses, apró, fürge teremtés volt, meg a szaporán lihegő és nem éppen jó szagú, borzas, nagydarab, mafla jószágot. (Bocsáss meg, Steff, de ez volt rólad az első benyomásom.) – Helyedre, Steff ! – mondta Elvira, mire a nagy kutya nyögve a szőnyegre rogyott, és tovább lihegett. – Steff ? Miféle lüke név ez? – szaladt ki belőlem. A nagy kutya huncutul felhúzta egyik szemöldökét, és ketrecemre pillantott. – Hát te miféle udvariatlan kis jószág vagy? Vendéglátóként először is köszönnöd illene, nem a vendég neve miatt akadékoskodni. Egyébként szólíthatsz Cserthethőy-Fenyérszirthy Stefánusznak is, mert ez az igazi nevem. De gazdám és a barátaim Steffnek hívnak. Kissé szégyenkezve jöttem elő házikómból. – Szervusz, Steff, sajnálom, de néha elég meggondolatlan vagyok. Ez az Izészirti Stefánusz tényleg nem biztos, hogy jobb. Az én nevem Lali, és az aranyhörcsögségemhez képest elég nagy jószág vagyok. Na és mi az a „gazda”? – Szervusz, Lali, most már látom, hogy csakugyan jól megtermett aranyhörcsög vagy. De miért kérded, mi az a gazda? Hiszen neked is van. – Ja, LT-mre gondolsz? Szó sem lehet róla, hogy gazdámnak vagy tulajdonosomnak tekintsem. Én szabad hörcsög vagyok. – Vagy úgy – mondta Steff elnéző arckifejezéssel. – És hogy viseli a szabadságod a ketrecbe és szobába zártságot?

És máris nyakig benne voltunk a szabadság fogalmáról szóló heves vitában. Én megpróbáltam elmagyarázni, mit értek belső és külső szabadságon a hörcsögélet aranyszabályának értelmében, ő pedig arra igyekezett rávezetni engem, hogy a gazdája iránti szeretet és a szabadság nem feltétlenül zárja ki egymást – amit én nem így láttam. Már ennél az első találkozásnál körvonalazódtak kapcsolatunk főbb vonásai. Elsőként is az, hogy mindig sok mondanivalónk volt egymásnak, másodszor pedig, hogy általában eltérő véleményen voltunk. Az első két látogatás után kinyitották ketrecemet, míg Conny és Elvira szemmel tartották a biztonság kedvéért pórázra vert kutyát. – Jó kutya vagy, Steff. Nem szabad megenni a hörcsögöt! – mondta Elvira figyelmeztetően. Steff a földre vetette magát, farkát csóválta, és egyébként is igyekezett a lehető legártatlanabb színben feltűnni. Én előjöttem a tévészekrény háta mögül, hogy jobban szemügyre vehessem a jelenetet. – Jól van. Odanézz, Lali is kijött, nem fél – nyugtázta a kutyabarát gazdi, és megnyugodva fordult Connyhoz. De mondott egy végzetes mondatot. – Mondd csak, a kutyák hörcsögöt szoktak enni? – kérdeztem felháborodva. – Hm, nos hát, a hörcsögök nem igazán tartoznak a kutyák zsákmányállatai közé, de kivételes esetekben, vagyis jobbára inkább tévedésből csakugyan előfordulhat – nyögte ki Steff. Kissé zavarodottnak látszott. – Erről nem volt szó. Nem akartam olyant, aki hörcsögöt eszik. Visszaadom, nem kell! – mondtam dühösen. – Hogyan? – Á, semmi, csak a sorssal beszélgettem. Veled többé szóba sem állok, te hörcsöggyilkos!

– Ohó, Lali, lassan a testtel! Én személy szerint még sohasem ettem hörcsögöt, és nem is fogok, most hogy megismertelek. És meg fogom mondani minden kutyának, akit ismerek, hogy a hörcsög nem ennivaló. Bernáthegyi becsületszavamra! – Szép-szép, de ha kitör rajtad a falhatnék, mégis megeshet, hogy bekapsz! – ellenkeztem. – A szeretet és a törődés erősebb a falhatnéknál – mondta Steff, és hűséges barna szemével olyan őszintén és odaadóan nézett, hogy egyszerűen muszáj volt szeretni őt. – Na jó, megpróbálkozom vele – mondtam a sorsnak. Annyi szent, hogy én vagyok a legnagylelkűbb hörcsögök egyike a nap alatt. Jelentős méretkülönbségünk miatt nem tudtunk együtt játszani, mert az rám nézve életveszélyes lett volna. Barátságunk tehát csupán a szellemi eszmecserére korlátozódott, ami persze nem volt baj, hiszen mindig volt miről társalognunk. Különösen az emberek megítélését illetően vallottunk kimondottan ellentétes nézeteket. Egy napon Elvirát és Connyt hallgattuk, amint éppen nyaralási terveikről beszélgettek. – Arno (ez Elvira barátja volt) és én negyedik éve járunk Franciaországba, az óceán partjára. Az mindig gyönyörű. Arno legszívesebben idén is odautazna. De én szeretnék már valami mást is látni. Mondjuk hegyeket… Persze akkor meg a tenger hiányozna. – Elvira elgyötörten sóhajtott. – Te jó ég! – mondtam. – Alighogy szóra nyitják a szájukat, máris valami bajuk van. Az ember a gondolkodásával csak gondot okoz magának. – Ha valaki olyan értelmes, mint az ember, valószínűleg olyan sok mindenre kell gondolnia, hogy elkerülhetetlenül gondokba és ellentmondásokba ütközik – válaszolta Steff. – Ilyenkor előfordul, hogy egy kis homok kerül a gépezetbe. Másrészt viszont az ember fő erénye éppen az, hogy mindig több utat lát, nem csak egyet. Hiszen gondolkodásával olyan csudadolgokat is feltalált, mint az

autó, a számítógép vagy – és egy pillantást vetett rám – a lisztőrlő malom. – Az autók tönkreteszik a levegőnket, nemrég láttam a tévében. – Hát akkor újból átgondolja a dolgot, és kifejleszt olyan autókat, amelyek nem teszik tönkre. Biztos vagyok benne, hogy eszébe fog jutni valami – mondta Steff, az emberekbe vetett rendíthetetlen hitével. – Az a férfi a tévében, aki ugyebár szintén ember, egyáltalán nem volt olyan biztos ebben. Ezenkívül csak nagyon kevesen találnak fel új dolgokat. Amennyire én tudom, az én LT-m még soha életében nem talált fel semmit. Sőt még azzal sincs tisztában, amit mások találtak fel. Mindig van valami a laptopjával, amit nem ért, és olyankor kénytelen felhívni Danielt, a barátját, aki ért a számítógéphez, és elmagyarázza neki. Steff kuncogott. – Viszont a te gazdád… vagyis a te LT-d más dolgokhoz ért. Segít azoknak, akik nem boldogulnak az életükkel. Az is elég nehéz lehet. – Ha! – vágtam vissza. – És miért nem boldogulnak? Mert áldozatul esnek a gondjaiknak, amiket nem képesek megoldani, amiktől életképtelenné válnak! Mert nem tudják, hogy szeressék vagy gyűlöljék-e párjukat, hogy folytassák vagy hagyják-e abba munkájukat, és nézzenek inkább valami más után. Még azt sem tudják eldönteni, hogy tésztát vagy salátát akarnak-e enni. Gondok közt kínlódják végig az életüket. Remek szóhasználatomra és tisztánlátásomra büszkén, engedélyeztem magamnak egy napraforgómagot. – Ahol nagy a világosság, ott az árnyék is nagy – válaszolta Steff higgadtan. – Azt te sem vitathatod, hogy az ember saját elképzelései szerint alakította a világot. Egyszer-másszor természetesen tévedett is. És persze az árát is megadta fejlettségének, de mindent összevetve, ő a törzsfejlődés mintapéldánya. – Mintapéldány?! Szerintem az ember nemhogy fejlődne, inkább egyre korcsabbá válik! Eszem ágában sincs csak a gondjain és