Tartalom ELŐSZÓ .............................................................................................................. 7 KÖSZÖNET ..................................................................................................... 11 A FORDÍTÓTÓL ............................................................................................ 12 I. RÉSZ AZ EMBERI TUDAT EVOLÚCIÓJA .................................................... 15 Hogyan bontakozik ki a tudat? ................................................................... 16 Életszakaszok és tudatszintek ..................................................................... 51 II. RÉSZ A CSALÁDÁLLÍTÁS MINT SPIRITUÁLIS TERÁPIA ................159 Tudat és terápia ........................................................................................... 160 A családállítás módszere: ugrás az ismeretlenbe.................................... 171 A családállítás tartalmai és felismerései .................................................. 199 A családállítás megoldási útjai .................................................................. 210 Az emberi kapcsolatok alaprendjei és azok változásai .......................... 234 Látni, ami van – avagy: az élettől tanulni ................................................ 248 WILFRIED NELLES ÖNMAGÁRÓL ..................................................254
Előszó
Hatvanéves vagyok, és úgy tűnik, hogy felnőtt életemben legalább három életet éltem. Az első egy értelmiségi élete volt, a diáké, az asszisztensé, a fiatal kutatóé és az egyetemi docensé. Ez 33 éves koromig tartott, amikor elkezdődött a következő: a spirituális keresőé, aki az indiai mester, Osho tanítványa volt. Ez a korszak körülbelül 48 éves koromra ért véget. Egyszerre azon kaptam magam, hogy már nem vagyok kereső, és már nem vagyok tanítvány sem, csak újra normális és szokványos életre vágyom. Ez az után történt, hogy találkoztam a családállítással, amely aztán a hivatásommá vált. A kereső elég sokáig lenézte az értelmiségit, és jobbnak tartotta magát nála. Ettől az értelmiségi – vagy az, amit ő az életemhez hozzátett – megsértődött, és megvonta támogatását a keresőtől. Ez azzal a konkrét következménnyel járt, hogy mindaz, amit mondtam, írtam, vagy bármilyen módon közölni szerettem volna, senkit nem érdekelt. Legalábbis annyira nem, hogy pénzt is adjon érte, amelyből megélhettem volna. Egy idő után már képtelen voltam írni. Doktori címem pedig tökéletesen értéktelennek tűnt. Ez persze a keresőnek akár mindegy is lehetett volna, elvégre szeme előtt magasabb célok lebegtek. De mégsem így volt, hiszen valamiből meg kellett élni. Noha ez többnyire sikerült is, mindig bennem motoszkált az érzés, hogy valami nem úgy van, ahogyan lennie kellene. Nem mintha feltétlenül másra vágytam volna, de valóban nem éreztem jól magam. Mindettől függetlenül a kereső nagyon igyekezett elérni valami magasabb dolgot: a megvilágosodást. Voltak pillanatok, amikor megélte a mindenki és minden iránti határtalan szeretetet. Meglátta egy fűszálban vagy virágban mozogni-lüktetni az életet. Szó szerint beléjük bújt, és 7
látta csörgedező nedveiket. Megcsodálta az esőcsepp belső fényét és ragyogását, ült helyen és időn túli nyugalomban. Ezek nem drogos élmények voltak, nem is olyasmi, amit csinálni lehet. Egyszer csak megtörténtek, többnyire meditáció közben vagy utána. A kereső azt is tudta, hogy ez sokkal több, mint amit értelmiségi élete során elképzelhetőnek tartott, mégis újra meg újra kicsúszott a kezei közül. A pillanatok pillanatok maradtak, és a több helyett – legalábbis úgy tűnt – mégis a kevesebb jutott. Amikor a családállítással találkoztam, azonnal tudtam, hogy itt megtalálhatok valamit, ami hiányzott, és tudtam azt is, hogy ez lesz a munkám. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a kereső nyugalmat találjon. Megtaláltam, amire szükségem volt: a gyökereimet. Ettől kezdve hétköznapi életemmel nem csak komolyan törődtem, de megtanultam értékelni is azt. Megszereztem olyan szép dolgokat, amelyekre mindig is vágytam – például egy igazán jó autót. Megengedtem magamnak, hogy elismerjem a doktori címem mögött rejlő teljesítményemet, amelyet többé nem rejtettem el, hanem értelmiségihez méltó tisztelettel viseltem. Mindez hamar megtérült, hiszen nemcsak munkám régen vágyott elismerését és anyagi megbecsülését hozta meg, hanem azt is éreztem, hogy doktori címem gondomat viseli. És a megvilágosodás? Elfelejtettem. Ha akar, majd megtalál. Ha úgy kell lennie, én készen állok rá. Most csak azzal foglalkozom, ami előttem áll. Tíz éve nem meditálok, mégis úgy érzem, inkább az itt és most-ban élek, mint akkoriban. Ezzel nem a meditáció ellen szólok, mert biztosan hozzájárult, hogy higgadtabbá váljak. De már nem akarok máshol lenni. Egyszerűen csak hagyom, hogy a dolgok – beleértve magamat is – úgy legyenek, ahogyan vannak. Mondják, hogy a megvilágosodás nem valahol távol van, hanem a közelünkben, közvetlenül előttünk. Ha ez így van, biztos vagyok benne, hogy keresés nélkül is megtalálom majd. Nemrégiben Eckhard Tollétól olvastam pár sort, szép, igaz szavakat. Tolle valóban megtalálta, de valahogy mégsem érdekel igazán. Egy belső 8
hang azt súgja, hogy ez mind igaz, de ezt már tudom. A lényeg nem az, hogy eljussunk valahová és jobb tudatra tegyünk szert. A lényeg az, hogy élni tudjunk azzal és abban, ami van. Ha ez történetesen az ego, akkor úgy van jól. Ha valami más, az is rendben van. Így érkezem el ehhez a könyvhöz. Egyszerűen csak jött, és nekem muszáj volt megírnom. A tudatszintek – amelyekről szól – a megvilágosodásig folyamatos fejlődést, növekedést jelentenek. Úgy tűnik, ez az evolúció végső célja. Számomra ez lényegében a tudat evolúciója, amely során folyamatosan megtapasztalja és megismeri önmagát. Mégsem arról van szó, hogy e célt minél gyorsabban és hatékonyabban elérjük. Ez nem olyan cél, amelyet az ember kitűzhet magának. Ez belső értelem, belső cél, télosz. Magamon tapasztalom, hogy akkor lazulok el, ha összhangban vagyok azzal, ami van. Ezért is mutatok be minden tudatszintet a maga idején a legmegfelelőbbként. Így vagyok korábbi értelmiségi önmagammal is. A szívembe fogadtam, és mint rendben lévőre tekintek vissza rá. Nélküle soha nem írtam volna meg ezt a könyvet – de akkor sem, ha az maradtam volna, aki voltam. Ugyanígy igaz ez a keresőre is. Már nem keresek, vagy talán csak másképpen keresek. De a kereső nélkül elmentem volna az igazság mellett. Ez nem azt jelenti, hogy most megtaláltam és birtokolom, mindenesetre a keresőnek köszönhetően kialakult bennem a képesség arra, hogy érzékeljem. Ám ha nem hagytam volna a fel az igazság, a megvilágosodás – vagy bármi legyen is az – keresésével, még ma is túl elfoglalt volnék ahhoz, hogy észrevegyem a hétköznapok dolgait. A könyv nem csak a személyes spirituális keresésről szól. Számomra úgy tűnik, hogy a spirituális keresés annak a mozgásnak a visszatükröződése, amely a tudatot általában hajtja. Hiszen a tudat csak egészként létezik. Felosztása személyes, társadalmi vagy kollektív tudatra hasznos lehet ugyan, mégis művi. Személyes tudatunkkal folyamatosan a személyek feletti tudatmezőben mozgunk, és tudatunk – a maga sajátos, egyedi módján – voltaképpen nem 9
más, mint a tudat teljességének kifejeződése. Fejlődése csak az össztudat kontextusában válik érthetővé. Ez a könyv mégsem elméleti mű – engem a tudat csak gyakorlati szempontból érdekel. A tudat hozzánk tartozik: megszabja, hogyan érezzük magunkat, milyennek látjuk az életünket, boldogok vagy boldogtalanok vagyunk-e. Úgy tűnik, minél nagyobb szakadék tátong létünk és tudatunk között, annál inkább szenvedünk. Itt kaphat szerepet a terápia, mint olyan eszköz, amely a létet és a tudatot összekapcsolja. Egyetérteni azzal, ami volt; összhangba kerülni azzal, ami van; hagyni azt, ami éppen történik – számomra a terápia ezeket a folyamatokat segíti elő. A jó terapeuta segít kliensének megtalálni ezt az összhangot. Remélem, hogy a tudat általam felvázolt térképe jó szolgálatot tesz nekik. Nem abban, hogy megmondják, mi a helyes, hanem abban, hogy belső belátásuk rávezesse őket, mi az, amit éppen ki kell mondani. És abban is, hogy segítő munkájuk nyomán minden tudatszint megkapja a maga megbecsülését. Amennyiben tudatosságot visz a tudat fejlődésébe, a családállítás különösen megfelelő eszköz erre. A családállítások során a valóság addig ismeretlen módon mutatkozik meg. Közvetlen kapcsolatba hoz önmagunkkal, emberekkel és eseményekkel, és megmutatja lelkünk igazságát. Ez segít tisztelnünk azt, ahonnan jövünk, és láthatóvá teszi azt, ahová tartunk. Az állítási munka által közvetlenül megélhetővé válik a test, a lélek és a szellem, ami a folyamatot teljes és megtapasztalható módon támogatja. A családállításnak mindezidáig kétségtelenül nem volt világos perspektívája arra nézve, mennyiben járul hozzá a spirituális fejlődéshez (attól függően, hogy melyik változatáról van szó). Könyvemmel ennek tisztázásához szeretnék valamelyest hozzájárulni. Wilfried Nelles Marmagen, 2009 májusa
10
Köszönet
Először is szeretnék köszönetet mondani minden tanáromnak. A jóknak és a kevésbé jóknak, a barátságosaknak és a kevésbé barátságosaknak egyaránt. Valamennyiükre szükségem volt, és a maguk módján valamennyien segítettek. Köszönöm. Különösen fontos volt számomra két ember, akik ugyan nem tekintették magukat tanárnak, de talán ezért tanultam tőlük a legtöbbet. Egyikük Osho. Tizenöt éven keresztül az ő tanítványának tartottam magam. A másik Bert Hellinger, aki számomra tíz esztendőn át az inspiráció élő forrása, lépteim barátságos kísérője volt. Mindkettejüktől elváltam, mert tovább kellett lépnem, de mindkettejükkel hála és szeretet köt össze. Szeretném megemlíteni régi barátomat, Deva Basirt (Roland Werner), akivel húsz éven keresztül sokat vitatkoztunk, és akitől sok olyasmit tanultam, amit fejlődésmodellembe beépítettem. Heinrich Breuer és Joachim Vogel olvasták a kézirat első fejezeteit, megóvtak néhány hibától, és fontos kiegészítéseket tettek. A bizalomteljes közös munka Heinrich Breuerrel – ahogyan már több kongresszuson és Eurasys nevű közös intézetünkben is – sok téren erősített és bátorított. Jivana Werner, a kiadóm – aki húsz éve útitársam és barátnőm (úristen, most látom csak, hogy milyen öreg vagyok!) –, rendíthetetlenül hitt ebben a könyvben, hagyott annyi időt, amenynyire szükségem volt, és ezzel komoly segítséget nyújtott. Köszönöm, Jivana! És végül, de nem utolsósorban feleségem, aki ismét végigkísért a „könyvterhesség” mély- és csúcspontjain, rendelkezésre állt vitapartnerként, türelmesen meghallgatott és észrevételeivel gazdagított. Brigid, hatalmas köszönet neked is! 11
A fordítótól
A könyv fordítása folyamatos belső izgalom és mély lelki munka volt. Mindvégig nagyon élveztem, ugyanakkor nagyon sok belső energiámba is került, hogy átengedjem magamon mindazt, amit megértettem, és amit egy másik nyelven próbálok visszaadni. Wilfried Nellest öt éve ismerem, és a tanáromnak tartom. Családállítással is régóta foglalkozom, magam is vezetek már csoportokat. Nem volt tehát ismeretlen, amiről ez a könyv szól, mégis úgy éreztem, hogy teljesen új, nagyon izgalmas és hihetetlenül inspiráló minden gondolata. Magával ragadott az a nézőpont, amellyel az életet és a teljességet szemléli, és miközben dolgoztam a szövegen, az én világom is újrarendeződött. Más megvilágításba került, ahogyan az életemet, a helyemet, a kapcsolataimat és a jövőmet látom. Miközben dolgoztam, egy nagyon kedves barátom elküldött nekem egy verset, amelyet korábban nagyon szerettem, de már elfelejtettem. Amikor most elolvastam, mélyen szíven ütött. Magával ragadott az ereje, a szenvedélye és a bölcsessége. Mégis, leginkább az érintett meg, hogy pontosan ezt éreztem én is, éppen ezek az érzések kavarogtak bennem is, és ugyanígy formálódott bennem is a válasz arra a kérdésre, hogy ki is vagyok én. Ebben a könyvben fontos szerepe van az irodalomnak és a költőknek. Ezért arra gondoltam, hogy a magyar olvasóknak is jó útravaló lehet ez a vers ahhoz a belső kalandhoz, amelyet ez a könyv kínál. Kívánok hozzá nyitott szívet, nyitott szellemet és nyitott lelket!
12
József Attila: A Dunánál (részlet) 2 Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen. Verset írunk – ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. 3 Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt – ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!...” – megszólítanak. Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős – az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! Bozai Zsuzsa 2010. április 21. Gödöllő 13
I. rész
Az emberi tudat evolúciója
Hogyan bontakozik ki a tudat? Régi és új istenek A világ egyre nagyobb sebességre kapcsol, és sokakat magával ragad a pörgés. Pénz, pénz és pénz. Úgy tűnik, lassan már csak ez számít. Mindegy, hogy a menedzserek bevételeiről, a focisták átigazolási díjáról és fizetéséről, a részvények hozamáról vagy valamilyen befektetésről van szó: a lényeg a több és a még több. És még ez sem elég. Naponta lepleződnek le a nagymenők zűrös üzletei és csalásai. Néhány éve a frankfurti könyvvásáron sétáltam, és a szemembe ötlött a nagy Brockhaus kiadó reklámplakátja Marcel Reich Ranicki mondatával: „Aki sokat tud, még több tudásra vágyik”. Ez a mottó – habár a tudásról szól – korunk általános jellegzetességét ragadja meg: akinek sok van, az még többet akar. Erich Fromm könyvei ott vannak a könyvespolcokon, gondolatai a vasárnapi beszélgetések alkalmával gyakran szóba kerülnek. Mégis, az általa felvetett „birtokolni vagy lenni” kérdés már rég a birtoklás javára dőlt el. Az erkölcsnemesítő intelmeknek és ítéleteknek már senki sem ad hitelt. Aki ma másokra mutogat, és a pénzügyi mohóság zsonglőrködéseire rávilágít, holnap maga is könnyen pellengérre kerülhet. Amikor pedig a várható lottónyeremény a tízmillió eurós határ fölé ugrik, megduplázódik a fogadók száma, mert Bárki és Bárkiné ugyanolyan mohó, mint a Wall Street játékosai. „Újra értékeket kell közvetítenünk” – hangzik a széles körben elterjedt jelmondat. A régi erények kellenek ide, és újra értékek mentén kell nevelni a gyerekeket. A konzervatív alelnökjelölt, Sarah Palin esete jól példázza, mi sülhet ki ebből. Miközben a konzervatív értékek helyreállítása és a házasság előtti önmegtartóztatás zászlaja alatt szállt harcba, kiskorú lánya egy olyan fiúval keveredett szexuális kapcsolatba, akinek az anyját drogbirtoklásért tartóztatták le. Jóllehet, ez nem Sarah Palin bűne, mégis elgondolkodtató lehet 16
mindazok számára, akik az idő kerekét szeretnék visszafordítani. Ha feltesszük, hogy Sarah Palin a gyermekeit is politikai programja szellemében nevelte, a példa azt mutatja, hogy ez még saját családjában sem vezetett eredményre. Sarah Palin már azzal is megmutatta erényességét és az értékek iránti elkötelezettségét, hogy pártpénzeken méregdrága ruhakölteményeket vásárolt magának, és hivatalát saját bosszúhadjáratára használta. Világnézettől függően megrémülhetünk vagy kárörvendően szórakozhatunk ezen a történeten. Azonban mindkét hozzáállás azt az alapvető tényt igyekszik elleplezni, hogy a régi trendek érvényüket vesztették, az úgynevezett értékek ma már nem adnak iránymutatást. De legfőképpen azt, hogy nincs út visszafelé. Ha így nézzük, ez a történet nemcsak a hatalom csúcsai felé törő amerikai háziasszonyról szól, hanem – akárcsak a telitalálatos lottónyeremény hajszolása – mindannyiunkról. A régi értékek megszolgálták a maguk idejét. A tudatnak azon a szintjén gyökereztek, amellyel ma már csak elvétve találkozunk. Éppen utolsó maradványait éljük fel, és közben le is romboljuk őket. Bár a lerombolás talán nem a legjobb kifejezés. A régi értékek elmállanak, eltűnnek, egyszerűen meghalnak. Ez a dolgok menete, a világ folyása. Megállíthatatlan és visszafordíthatatlan folyamat. Néhány éve, az ezredforduló után, a budai várból néztem a Duna másik partján álló gyönyörű régi épületeket, amelyek a XIX. század végén és a XX. század elején épültek. Párat éppen felújítottak, a többi pedig már újra régi fényében tündökölt. Olyan volt, mintha egy régi várost, amely eddig kómában feküdt, újra életre keltettek volna. Hirtelen az jutott eszembe, hogy a kommunisták megpróbálták feltartóztatni a világot, és szembementek a dolgok természetével, hogy mindent beleerőltessenek a terveikbe. Értékeket igyekeztek érvényesíteni. A régi épületeket nézve világosan láttam, hogy eközben csaknem megfojtották a világot. Magunk is élőhalottá válunk, ha megpróbáljuk terveinkbe erőltetni az életet. Az életnek megvan a maga sajátos mozgása, 17
amellyel arra sarkall bennünket, hogy előre menjünk. Sokan a végérvényesen elmúlt gyermekkorba vágynak vissza. Vannak, akik úgy érzik, hogy korábban nem kaptak meg valamit – például szüleiktől –, ami még járna nekik. Arról panaszkodnak, hogy nem kaptak elég figyelmet, szeretetet, gondoskodást, védelmet és biztonságot. Ezen azonban nem lehet változtatni, nincs mód az utólagos javításra. Egyedül az a felismerés segíthet, hogy minden úgy van jól, ahogyan volt és van, és mindenünk megvan, amire szükségünk van. Vannak, akik másoknál, például partnerüknél igyekeznek megtalálni azt, ami hiányzik. A társak azonban nem biztos, hogy szeretnék anyuci és apuci tartozásait magukra vállalni. Ha mégis megpróbálják, előbb vagy utóbb kimerülten feladják. Így aztán nemcsak a múltat nem sikerül újraírni, hanem – bármenynyire igyekszünk is megragadni – még a jelen is kifolyik a kezeink közül. Az élet feltartóztathatatlanul halad előre a bölcsőtől a koporsóig. Csak tudatunk nem tart lépést ezzel a mozgással. Hol megállítani, hol visszafordítani, hol pedig előre hajtani szeretné. Mindez nem csak hasztalan, de egyúttal a stressznek nevezett népbetegség okozója is. Gyermekkoromban ez a szó – legalábbis azon a vidéken, ahonnan származom – ismeretlen volt. A stressz nem más, mint szenvedés attól a szakadástól, amely a valóság és a között van, amit akarunk, érzünk és hiszünk, hogy tennünk (vagy lennünk) kell. Más szóval szakadék a lét és a tudat között. Az egyetlen valóban hatásos stressz-terápia a tudat és a lét összebékítése. Ez persze nem olyan egyszerű, hiszen a modern tudat sajátossága éppen az, hogy a léttel szemben áll. A modern tudat egyetlen nagy lázadás a lét és annak milyensége ellen. Miután az emberiség egy kisebbfajta örökkévalóságot töltött azzal, hogy átadja magát a létnek, és a mindenséget áldozatokkal, imádsággal és varázslattal igyekezzék befolyásolni, a modern ember minden erejével azon van, hogy a létet uralja, és megkísérelje leigázni. Már az is fatalizmusnak számít, ha kiegyezünk a dolgokkal és a körülményekkel, hát még az, ha egyetértéssel tekintünk rájuk! Ugyanakkor fatalistán 18
átadjuk magunkat az alternatívák nélküli létharcoknak. A mostani időkre a legtöbben egy hosszú fejlődés végpontjaként tekintenek, amely után több, minőségében új már nem jöhet. Ahelyett, hogy egy rajtunk messze túlmutató fejlődési folyamat egyik állomását látnák benne. A történelmi gondolkodás mindig visszafelé tekint – a jövőbe nézve nem fedez fel további lehetséges fejlődést. Ez a gondolkodás annak a világvége hangulatnak a legmélyebb, ugyanakkor legrejtettebb formája, amely a modern társadalmat velejéig áthatja. Felvilágosult korunk vallása az, hogy mi, ma élő emberek vagyunk az emberi fejlődés végpontja, és az emberi tudat és szellem bennünk érte el legvégső formáját. Ez a tudat a végtelenségig finomítható és tökéletesíthető, de – a lényegét jelentő dinamika miatt, amely eddig a pontig elvezetett bennünket – magasabb rendű formába már nem vihető át, tovább nem fejleszthető. A csúcs a tudomány, ahonnan nincs út feljebb, csak zuhanás a sötét mélységbe. A felvilágosult gondolkodás, az úgynevezett ész, az emberi fejlődés legmagasabb szintje. Ez itt A történelem vége, ahogyan egy nagy tiszteletnek örvendő tudós1 elismert könyvének címe is megfogalmazza. A modern ember egyfolytában a haladásról beszél, annak szenteli egész életét. Ez azonban nem előrelépés valami magasabb rendű felé, csupán a már meglévő vég (és alternatívák) nélküli folyamatos tökéletesítése. A haladást csupán technikailag értelmezzük, a természet további leigázásaként. Bár az ember még mindig barbár módjára viselkedik, az emberi tudat elérte a csúcsot. Ez a csúcs azonban egy végtelen szint, amelyen az ember úgy halad folyamatosan előre, hogy magasabb (vagy mélyebb), minőségileg más tudatszintet elképzelhetőnek sem tart. Egy magas kultúrában ez valóban maga a vég. Ezzel szemben éppen azt a nézetemet készülök kifejteni, hogy az emberi tudat fejlődése szempontjából alig hogy félúton vagyunk. Talán éppen ez a félút a legkritikusabb szakasz, csakúgy, mint az emberi életben az életközép válsága, a „midlife crisis”. Itt éri el 1 Fukuyama, Francis: Das Ende der Geschichte. Kindler, 1992.
19
csúcspontját az ész és az individualitás megvalósításával mostanáig tartó folyamat, hogy azután más irányt véve, a fejlődés a teljesség egy új formáját érhesse el. Számomra nemcsak túl elbizakodottnak tűnik az az elképzelés, hogy az emberi tudat bennünk érte el legmagasabb formáját, és csak technikai eszközeinket kell folyamatosan tökéletesítenünk, hanem egyúttal történelmietlen, egocentrikus és logikátlan gondolkodásra is utal. Természetes, hogy a felvilágosodás saját eszközeivel, vagyis az ész segítségével nem képes önmagán túlnőni. Ahogyan a vallás sem tudott a hit által felvilágosodni, hiszen a hit korlátainak felismeréséhez kételyre és észre lett volna szüksége. Miért ne létezhetne egy észen túli, transzracionális tudatosság, amely minőségileg képes az észtől elrugaszkodni, és meghaladni azt?2 Hogy erre a kérdésre választ találjunk, magát a tudatot kell szemügyre vennünk. Ha ezt tesszük, láthatjuk, hogy nemcsak a természet és külső életünk törekszik folyamatos előrehaladásra, hanem a tudat, vagyis belső életünk is. Nemcsak az egyén, hanem az emberiség esetében is így van ez. Életünk első harmadában ezt jól megfigyelhetjük. Egy nagyobb gyerek teljesen más tudattal rendelkezik, mint egy csecsemő, csakúgy, mint egy kamasz a gyermekhez, vagy egy felnőtt a kamaszhoz képest. A legtöbb embernél a folyamat itt abbamarad, és a tudat fejlődése nem folytatódik. Legalábbis minőségi szempontból nem. Pedig a gyermeki és felnőtt tudat között alapvetően minőségi különbség áll fenn. A felnőtt nemcsak többet tud, hanem a világot is másképp látja, a gyermekhez képest tulajdonképpen egy másik világban él (hacsak tudata – mint ezt nagyon gyakran tapasztaljuk – nem ragadt meg a gyermeki szinten). Mindez általában véve is igaz a tudatra, vagyis az emberiség kollektív tudatára. A tudat is folyamatosan fejlődik és növekszik, különböző szintjeire jutva teljesen 2 Egy kis adalék ahhoz, mennyire idegen a jelenkori gondolkodás számára ez az elképzelés (bár Ken Wilber, aki igen jelentős gondolkodó, jó negyedszázada évente új művekkel jelentkezik ebben a témában), hogy számítógépem egyébként kiváló helyesírás-ellenőrző programja a „transzracionális” szót folyamatosan helytelenül írott vagy ismeretlen szóként jelöli ki.
20
másnak látjuk, és másként értelmezzük a világot. Minden tudatszintnek megvan a maga világnézete, igazsága, erénye, leckéje és problémája. A modernizáció előtti tudat számára például teljesen értelmezhetetlen a mai ember állandó időhiánya. Ha valamiből akkoriban mindenkinek bőséggel jutott, az éppen az idő volt. A természet erői és az éhség viszont – nem úgy, mint ma – állandó fenyegetést jelentettek. Az istenek és a szellemek pedig valóságosak voltak. Egyszer részt vettem egy Amazonas-menti sámán szemináriumán, egy ayahuasca szertartáson. Az ayahuasca a mi mércéink szerint erősen hallucinogén drog, az indiánok számára azonban szent növény, amelyet a beavatottak vezetésével gyógyító szertartásokra és az isteneikkel való kommunikációra használnak. A sámán sohasem növényről, drogról vagy annak hatásairól beszélt, hanem az ayahuasca szelleméről, akivel az ital elfogyasztásakor kapcsolatba kerül. Ez a szellem egyúttal isten is. Az egyik résztvevő azt kérdezte a sámántól, hogy a szellemet metaforikusan vagy szó szerint érti-e. A sámán – aki fiatalember volt, jól beszélt angolul, és egyébként modern ember módjára viselkedett – értetlenül nézett a kérdezőre. Azt válaszolta, hogy nem érti a kérdést. „Tényleg azt hiszi, hogy az ayahuasca szelleme létezik?” – igyekezett pontosítani a kérdező. „Természetesen létezik” – válaszolta az indián. – „Ennek semmi köze a hithez, ez egyszerűen így van. Az esőerdőben mindenki tudja ezt.” Nekünk más szellemeink vannak, akik számunkra ugyanolyan valóságosak: Dax, Dow-Jones, Nikkei. A Walhalla mai megfelelője pedig a Wall Street. Csakúgy, mint a régi istenek, ők is kényükrekedvükre uralják az életünket. Tőzsdei katasztrófák és egyéb csapások formájában akkor is jelen vannak mindennapjainkban, ha mi magunk nem hiszünk bennük, nem áldozunk nekik. Mindezt áttételesen azok is tapasztalják, akik nem ott élnek. Talán az afrikai esőerdő busmanjai vagy a maláj bennszülöttek számára ez még mindegy, az ő életüket még mindig a régi istenek határozzák meg. A többség számára azonban az istenek hegyén már új urak ülnek. 21
Minden kor és minden tudat leteszi az asztalra a maga teljesítményét, és kitermeli a saját problémáját. Aztán eljön az a pont, amikor ezek a problémák annyira elmélyülnek vagy annyira elhatalmasodnak, hogy már nem oldhatók meg az adott tudatszint keretei között. Nemcsak új eszközökre van szükség (a pénzpiac szabályozására ez talán még elegendő lenne), hanem új, minőségileg más tudatra is. A világ és a létezés tágabb, magasabb vagy mélyebb érzékelésére. Hiszen a modern társadalom alapvető problémája nem a Dax vagy a Dow, nem is a rák vagy az AIDS, és még csak nem is a háború vagy az éhezés. Ha mindezeket egy varázsütésre megoldhatnánk, akkor is a szakadék szélén állnánk, talán még inkább, mint most. Talán e problémák nagy részét valóban addig kell megoldanunk, amíg még képesek vagyunk meglátni, hogy a modern tudat a szakadék szélén táncol.3 Amíg a problémák jelen vannak, ezekkel foglaljuk le magunkat, így csak néha kell szembesülnünk a belső ürességgel. Ha hirtelen eltűnnének, valószínűleg a háborúk és betegségek áldozatainak számát felülmúló öngyilkossági hullám törne ki – hacsak nem jutunk egy másik tudatszintre, amely új belső tartalmat nyújthat.
Minden növekszik – avagy: mi a spirituális növekedés? A növekedés a belső természetünk. Nincs a világon semmi, ami ne növekedne. Minden növekszik, és minden magától növekszik. Vagy hogy Osho-t idézzem: „Sitting silently, doing nothing – the grass grows on its own.” Ülj csendben, ne tégy semmit, a fű nő magától… Minden magától nő. Ez egy amúgy kevéssé ismert ókori bölcs, a görög Hérakleitosz mondását juttatja eszembe. Az ő megállapítása – „panta rhei”, azaz „minden folyik” – két egyszerű szóban kifejezi 3 Ezúttal modern és posztmodern között nem teszek különbséget. Az én szempontomból az úgynevezett posztmodern nem képvisel új tudatot, csupán a modern tudat egy megtévedt változata, amely kifejezi annak lélekvesztését. A posztmodern a modern tagadásnak egy olyan formája, amely ugyanakkor kétségbeesetten keresi a lelket és az értelmet.
22
a világ valamennyi történését. Belemerülni ebbe a mondatba felér egy mély meditációval. A bennünket körülvevő, szilárdnak tűnő dolgok is áramlanak, akárcsak azok, amelyeket szellemünk ténynek tekint. Semmi sem szilárd, semmi sem tartós, minden mozgásban van, minden előre halad. A kvantumelméletet és a részecskegyorsítást 2500 évvel megelőzve az ókori látnok már mindent tudott: a hegyek magasodnak vagy elkopnak, és még egy vasdarabban is ide-oda száguldoznak a részecskék, amelyek számunkra érzékelhetetlenül, de folyamatosan változtatják az anyagot. Még énünk is – amelyet önmagunkkal azonosítunk – folyamatosan mozgásban van. Hérakleitosz másutt másként világítja meg ugyanezt: „Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba”. Nemcsak azért, mert ugyanaz a folyó egy más alkalommal már egy másik folyó, hiszen a korábbi vizet már messzire vitte az áramlás; hanem mert közben az is megváltozott, aki a folyóba lép. Bár maga talán nem veszi észre, de már nem azonos korábbi önmagával: bizonyos értelemben benne is tovaáramlott valami. Aki valóban átadja magát ennek a meditációnak, e gondolat szavainak és hasonlatainak, annak a saját életéről, szilárd, kézzelfogható világáról alkotott képe gyorsan semmivé válik. És hamarosan abszurdnak találja az olyan mondatokat is, mint „nem tartom kezemben az életemet” vagy „szeretném újra kézbe venni az életemet” – amit a kurzusaimon is gyakran hallok. Terapeutaként több mint húsz éve foglalkozom az emberek problémáival. Szemináriumaimra minden társadalmi rétegből, korcsoportból, és majdnem minden kontinensről érkeznek résztvevők. Az általuk hozott problémák felölelik az emberi lét valamennyi aspektusát, a házastársi veszekedésektől a munkahely elvesztésén át a szexuális zaklatásig, a gyermek elvesztésétől a halálos betegségen és családon belüli gyilkosságon át a Holocaust vagy a kínai kulturális forradalom során történt családirtásokig. Sokan – talán ők vannak a legtöbben – azért jönnek, hogy belső fejlődésükért tegyenek valamit, vagy egyszerűbben kifejezve, hogy 23
közelebb kerüljenek önmagukhoz. Bármiről legyen is szó, az soha nem a lét, hanem a tudat problémája. A lét önmagában mindig egyszerű, akárcsak az, aki az egésszel szembeszáll. A problémát mindig a tudat okozza, amely a személy és a lét közé ékelődik. A probléma az, hogy felmerül bennünk: létünkkel valami gond van, másmilyennek kellene lennie; elutasítani, megváltoztatni vagy meghaladni szeretnénk. Még a szegénység és gazdagság, az egészség és betegség, sőt az élet és halál kérdéseiben is igaz az, hogy a problémát csak a tudat teremti, és csakis benne létezik. Igaz, hogy pénzzel kellemesebb az élet, mint nélküle, és jobb egészségesnek lenni, mint betegnek, az azonban hatalmas különbség, hogy oldottan kezelem a helyzeteket, vagy hagyom, hogy a pénz, az egészség vagy bármilyen más probléma elhatalmasodjon rajtam. A tények és a körülmények csupán az érem egyik oldalát jelentik. A másik oldal az, hogy ezekhez hogyan viszonyulunk. Egy dolog, hogy természetes igényeink és vágyaink kielégítésére törekszünk, és megint más az, hogy ezt tesszük-e boldogságunk mércéjévé, és ez határozza-e meg életvezetésünket. Egyesek apró nyavalyákat is katasztrófának és fenyegetésnek éreznek, míg mások komoly betegségekkel is boldogan élnek. Más kultúrák vagy korábbi korok embereit igencsak elképesztené az a mára egyre elterjedtebb nézet, hogy az egészség a legfontosabb. Persze jó, ha egészségesek vagyunk, de valóban ez a legfontosabb? Egy nomád nép számára a jószág egészsége a fontos, hogy legyen mit enni-inni, és legyen elegendő utód. Álmukban sem jutna eszükbe, hogy saját egészségüket a jószágé fölé helyezzék. Hiszen a jószágtól függ a család, a törzs jóléte és boldogulása. Mit számít ehhez képest a személyes egészség? Ha meghalok, a gyermekeim tovább élnek, de ha a jószág elpusztul, akkor mindennek vége. Másoknak pedig talán az a fontos, hogy az istenek jó szándékúak legyenek, és ők maguk – egészségesen vagy betegen – összhangban éljenek az istenekkel. Kijelenthetjük tehát, hogy a probléma maga a tudat. Pontosabban tudatunk tartalmai, és az a mód, ahogyan a valóságra tekin24
tünk. Éppen ez az, amit a bölcsek, a megvilágosodottak évezredek óta igyekeznek tanítványaik fejébe verni: szabadulj meg tudatod minden formájától és tartalmától mindaddig, amíg nem válsz egyszerűen csak tudatossá. Azt tanították, hogy a tudat tartalom nélküli, teljesen üres. Tiszta, éber lét, amely közvetlenül érintkezik a valósággal, és ebben sem gondolatok, sem emlékfoszlányok, sem korábbi tapasztalatok nem zavarják meg. A tudat – a tartalmilag értett tudat – helyére a tiszta tudatosság lép. Peter Sloterdijk A cinikus ész kritikája című, első nagy művének végén empatikus hasonlatba foglalta mindezt: „Olyan tapasztalatokról van szó, amelyet nem igazán tudok más szavakkal megragadni, mint a sikerült élet. Legjobb pillanatainkban – amikor a valódi beteljesülés előtt az energikus tevékenység is elengedésbe megy át – spontán magával ragad az elevenség ritmusa, és a kedv hirtelen euforikus tisztánlátásba vagy nagyszerű, derűs komolyságba megy át. Ez jelenlétre ébreszt, amelynek hűvössége és világossága minden pillanatban eltölt, és amellyel ujjongva válunk eggyé. Az új helyzet fényében elhalványulnak a rossz élmények. Egyetlen történet sem öregít, és a tegnap szeretetlensége a semmibe tűnik. Az effajta szellemi jelenlét fényében megtörik az ismétlődések átka. Minden tudatos pillanat a reménytelen múltat törli el, amely így először válhat egy másik történetté.”4 Kézenfekvő tehát, hogy a problémák valódi megoldásáért a tudathoz forduljunk. A legtöbb spirituális terápia vagy spirituális közösség pontosan ezt teszi. Azzal a céllal dolgoznak a spirituális növekedésen, hogy olyan, magasabb tudatszintre jussanak, amelyben az egyén képes kiismerni saját tudati tartalmait, hogy elszakadjon vagy végleg megszabaduljon tőlük. Csakhogy a gondolat, miszerint a tudatnak jobbá – vagy tisztábbá, éberebbé, magasabbá, tágabbá – kell válnia, olyan elképzelés, amely feszültséget teremt a között, ami van, és a között, aminek lennie kellene. Így aztán, ha tudatunk fejlesztését vagy teljes kiürítését tűzzük ki célul, ismét 4 Sloterdijk, Peter: Kritik der zynischen Vernunft. Frankfurt 1983. 953 p.
25
problémát teremtünk. Pontosabban szólva kettőt. Az egyik probléma az a feszültség, amely az által teremtődik, hogy létünkre elégtelenként tekintünk, és ez önmagunk folyamatos átformálására kényszerít. Ennek kibírásához hasonlóan gondolkodók csoportjára és lehetőség szerint egy gurura van szükség, akik megerősítik, hogy jó úton járunk, ha lassan is, de haladunk, és ha elég intenzíven dolgozunk magunkon, végül elnyerjük jutalmunkat. Szembetűnő a párhuzam a keresztény megváltás gondolatával. A különbség csak annyi, hogy a kereszténység a megváltást egy erényes élet jutalmaként a halál utánra ígérte. Az újkori spirituális megváltást – megvilágosodást, felszabadulást – már ebben az életben elérhetjük, ha elég keményen dolgozunk magunkon. A közös elem, hogy mindkettő az élettől (siralomvölgytől) való megváltásra törekszik ahelyett, hogy belevetnék magukat az életbe. A másik probléma, hogy komoly pszichikai zavarokhoz vezet, ha valaki a megfelelő gyakorlatok révén anélkül dolgozza fel magát egy magasabb tudatszintre, hogy ezt valódi lelki fejlődés alapozná meg.5 Ezt a fejlődést ugyanis nem lehet csinálni, ez magától történik. A tudat magas szintre fejlődése valóban létezik, ez azonban természetes folyamat eredménye. A folyamat annál zavartalanabbul zajlik le, minél inkább összhangban vagyunk mindenkori létezésünkkel. Ilyenkor együtt fejlődünk tudatunkkal, és eszünkbe sem jut, hogy ennek gyorsabban kellene történnie. Fejlődésünket sürgetni és akaratlagosan előmozdítani olyan, mintha egy gyereket akarnának mihamarabb felnőtté tenni. Mindennap azt tanítanák neki, hogyan gondolkodnak, beszélnek és viselkednek a felnőttek. A többi gyerekkel nem játszhatna, legfeljebb azok egy csoportjával, akiknek szintén gyorsabban kell felnőnie. A testét még hormonokkal is táplálnák. Mi származhat ebből? A legjobb esetben 5 Egy prágai kurzusomon találkoztam egy negyven körüli professzorral, aki munkaképtelenné vált amiatt, hogy különböző gyakorlatokkal kundalini-energiája felébresztésén dolgozott. Ez részben sikerült is neki, az energia mozgásba lendült, csak éppen ellentétesen hatott, mint remélte. Nem tudott aludni, képtelen volt a szellemi munkára. Azt javasoltam neki – amit meg is fogadott –, hogy kisfiával töltse az idejét, az majd visszahozza a földre.
26