BEVEZETŐ Annak ellenére, hogy Dan Brown Az elveszett jelkép című könyve a képzelet szüleménye, a szerző a valóság és az igazság számos elemével tűzdeli a történetet, különösen az okkult tanokkal kapcsolatban. (Az okkult kifejezés egyszerűen annyit jelent, hogy „rejtett”.) Amikor azonban a valóság és a képzelet világa között elmosódnak a határok, különösen egy olyan misztikus regényben, mint Az elveszett jelkép, nem olyan könnyű megmondani, hogy mi az igazság, és mi kitalálás csupán. Az elveszett jelkép titkai segít felderíteni az „okkult” igazságot Az elveszett jelképben felrémlő rejtett tanok mögött. A lexikonszerűen, szócikkekbe rendezett kézikönyv Az elveszett jelkép mellékleteként forgatható. (Ha még nem olvasta volna a regényt, ne aggódjon, a cselekményből nem árulunk el semmit!) A könyvben néhány olyan okkult elem is megjelenik, melyek Az elveszett jelképben csupán burkoltan fordulnak elő, így az olvasók tovább mélyíthetik a Dan Brown legújabb könyvében felfedett „okkult” és „nyílt” igazsággal kapcsolatos tudásukat.
5
A ABRAMELIN MÁGUS SZENT MÁGIÁJA: varázskönyv, zskönyv melynek egyetlen fennmaradt XVIII. századi példánya a párizsi Arsenal könyvtárban található. A francia nyelvű mű állítólag egy 1458-as eredeti héber könyv fordítása, bár ezt az állítást a szakértők kétkedéssel fogadják. A hosszú előszó szerint a könyv egy Abramelin nevű zsidó mágus tanításait mutatja be, melyeket ő először a tanítványának, Ábrahámnak adott át, aki később a fiára, Lamech-re testálta ezt a tudást. A tanítások, melyek Ábrahám leírása szerint a világ egyetlen érvényes varázslási rendszerét mutatják be, hat hónapnyi fohászkodást, bűnbánatot és rituálék bemutatását követelik meg a tanítványtól ahhoz, hogy a magáévá tehesse a „szent őrzőangyal tudását és élőbeszédben való megnyilatkozását”. Ha mindezeket elérte a tanítvány, bizonyos betűkombinációkból elkészített talizmánok segítségével, parancsolhat a gonosz szellemeknek. A szent mágiát Arany Hajnal alapítója, Samuel Mathers (18541918) fedezte fel újra az 1890-es években; a saját angol fordítása 1898-ban jelent meg. A könyv azóta is jelentős befolyással van a mágikus gondolkodásra, különösen az Aleister Crowley-ra (1875– 1947) tett hatásán keresztül, aki nagyrészt a saját mágia-értelmezése mintájaként tekintett rá. Az az elképzelés, hogy a mágia az ember szent őrangyalával kapcsolatos tudására és elmélkedésére irányul, vagy erre irányítandó – mely gondolat ezen a munkán 7
kívül régebbi forrásokban nem fedezhető fel – a mai napig gyakori a mágiával kapcsolatos művekben. A századelőn azonban a könyv baljós hírnévre tett szert az okkultisták körében. Úgy tartották, hogy az eredeti kötetek birtokosaira (vagy aki használni próbálta a benne lévő talizmánokat) végzetes balesetek és elmezavar vár. ADEPTUS: (a latin adeptus szó jelentése: „beavatott”) a nyugati okkult
gondolkodás legtöbb rendszerében, a mágiában, az alkímiában és egyéb okkult tudományokban jeleskedő haladó tanítványok titulusa vagy fokozata. Az alkímia hagyománya csak azokat tekinti adeptusnak, akik képesek a bölcsek kövének előállítására. A mai rituális mágiában is általában azoknak tartogatják, akik áthatoltak a„szentély függönyén”, és kapcsolatba léptek magasabb elméjükkel vagy szent őrzőangyalukkal. Az évek során keletkezett némi zavar amiatt, hogy bizonyos okkult páholyok az „adeptus” kifejezést beavatási fokozatként használták, hiszen azok, akik átmentek egy fokozat szertartásán, nem feltétlenül élték meg az adott fokozat által képviselt spirituális élményt. Ennek következtében a mágikus közösség több részében már nem használják ezt a kifejezést, csak a fenti fokozatok megjelölésére.
ADONAI (ADONÁJ): (héber: ADNI, jelentése: „Úr”) Isten egyik tradicionális héber neve, mellyel általában az Életfa tizedik szefiráját (Malkuth) jelölik. Amikor a zsidó istentiszteleteken felolvasnak a Bibliából, mindig ezt a nevet használják, ha a szövegben YHVH, a Tetragrammaton áll, amely túlságosan szentséges ahhoz, hogy hangosan kimondják. Az Adonai volt az egyik legelső olyan zsidó istennév, amelyet nem zsidó mágusok is átvettek. Gyakran feltűnik a mágia klasszikus szövegeiben, például a görög-egyiptomi mágikus papiruszokban. A fenti név és az Ótestamentumban szereplő Isten közötti kap8
csolatra néha emlékeznek, máskor pedig teljesen feledésbe vonul; bizonyos forrásokban Adonai vagy Adonaios egy angyal, máshol független isteni lény, megint máshol pedig egy arkhón – azaz a tudatlanság vagy a gonosz ereje.
ADÜTON (SZENTEK
SZENTJE): az ókori görög és római vallásokban
a templom alagsori szintjén felépített szentély, ahol a nem nyilvános szertartásokat végezték. A kifejezést számos okkult szervezet átvette; vagy a „templom” szinonimájaként, vagy metaforikus értelemben használják.
AGLA: az istenség kabbalista elnevezése, melyet az Ateh Gibor Le-olam, Adonai(„Örökké hatalmas vagy, Uram”) héber mondatból alakítottak ki a notarikon (betűszó) eljárással. A középkori ceremoniális mágiában előszeretettel használták a démonok elleni hatalom eszközeként.
AIQ BEKAR: kabbalista számelemzési módszer, mely a kilenc kamara Kabbalájaként, illetve teozófiai levezetésként is ismert. A héber betűk számértékén alapszik. Az Aiq bekarban az Alef (melynek a számértéke 1), a Jod (melynek a számértéke 10) és a Kóf (melynek a számértéke 100) mind egyet érnek; a Bét (2), a Kaf (20) és a Rés (200) kettőt; a Gímel (3), Lamed (30) és Sin (300) hármat, és így tovább az ábécében egészen a Tét (9), Cádé (90) és záró Cádé (900) hármasig, amelyek mind kilencet érnek. Ezek a számcsoportok az úgynevezett „kamarák”, és az értelmetlen szavak – az „Aiq bekar” – egyszerűen úgy jönnek létre, hogy egy héber beszélő kiejti az első két kamara betűit – AIQ BKR. Gemátriai1 eszközként való használata mellett az Aiq bekar titkosírások és egyéb rejtjelezett kommunikációs formák kiindulópontjaként is szolgál. 1
héber számmisztika
9
ÁLDOZAT: az ősi pogány vallások eredeti vallási rituáléja, melynek során áldozatot – elsősorban, de nem mindig, háziállatot – ajánlottak az oltáron egy vagy több istennek. A háziállatok esetében az isten vagy istenek az áldozat egy-egy részét kapták meg, a maradékot pedig általában megfőzték és elosztották a hívők között. Az áldozatok egyéb formái közé tartozott az értékek vízbe, kútba vagy rituális célokat szolgáló aknába hajítása. A klasszikus irodalomban részletes leírások maradtak fenn az ókori Görögország és Róma áldozati szertartásairól. Ezekből, valamint az Európa egyéb részeiből származó szórványos információkból és régészeti leletekből – az egyéb indoeurópai kultúrákkal (Perzsia, a védikus India) vonható kulturális párhuzamok segítségével – bizonyos részletekig újra fel lehetett építeni az egyéb nyugati kultúrák pogány áldozati rituáléit. Az ősi áldozatbemutatás alapelméletét a do ut des római kifejezés foglalja össze röviden, melynek a jelentése: „adok, hogy adj”. Az áldozatbemutatás tehát az istenek és az emberiség közötti „ajándékcsere” részét képezte; az istenek termékenységgel ajándékozták meg a földet és az állatállományt, az emberek pedig ennek egy részét cserébe visszaszolgáltatták. A gabonán és az állatokon kívül egyéb értékes cikkeket is ajánlottak áldozatként; a földközi-tengeri medence legtöbb pogány vallásában bemutattak például illatáldozatokat, míg az ősi kelták arról voltak híresek, hogy aranyat és ezüstöt dobtak a folyókba és tavakba az isteneiknek. Az áldozatbemutatás szorosan kapcsolódott a divinációhoz2 is. Az áldozatként bemutatott állatok belsőségeit a jövendőmondó papok megvizsgálták, és az istenek áldozatra adott válaszainak előjeleként értelmezték őket – különösen a májat, amelyet égi istenségekhez, például Jupiterhez kötöttek. Ezt a gyakorlatot több néven (hieromantia, hieroszkópia vagy hepatoszkópia) is ismerték. A lángok viselkedését is megfigyelték az égetőáldozatok bemutatása során, és ezt is előjelként értelmezték. Az illatos füst mozgása 2
10
jóslóképesség, látnoki erő
és a gabonaszemek sercegése a tűzben szintén alapot szolgáltatott annak kifürkészésére, hogy az istenek elfogadták-e az áldozatot. A zsidó vallásban a pogány szomszédjaikéhoz nagyon hasonló áldozati rituálék folytak egészen a Jeruzsálemi Templom végső lerombolásáig Kr.u. 70-ben, és a szertartások bizonyos részleteit még mindig megtalálhatjuk az Ószövetségben és a zsidó magyarázatokban. A kereszténység szimbólumrendszerének nagy része valójában ezeken az ősi rituálékon alapul, ahol a Názáreti Jézusé az áldozati bárány szerepe. A klasszikus kor utolsó éveiben – a keresztény egyház domináns szerepének kialakulásával – a régebbi áldozati hagyományok a nyugati világ legnagyobb részében háttérbe szorultak. Ezt először azzal magyarázták, hogy Jézus áldozata minden további áldozatot szükségtelenné tett, később, a középkorban pedig a keresztény teológusok az „áldozat” kifejezés alábbi új meghatározásával álltak elő: valamely élvezeti forma feladása Isten szeretetének bizonyításaképpen. Ez egy pogány római számára értelmezhetetlen lett volna, hiszen ugyan mi örömet lelhet abban egy isten, ha végignézi, hogy egy híve hogyan teszi szerencsétlenné saját magát. Mindazonáltal, ez az értelmezés (vagy félreértelmezés) a mai napig igen gyakori. A mai neopogány reneszánsz nagyon kevés ágában alkalmazzák igazán az áldozat hagyományos fogalmát. A kivételek között sorolhatunk fel néhány északi és kelta rekonstrukcionista szervezetet és egy maroknyi druida csoportot, például az Ar nDraiocht Feint (ADF). Ezek a csoportok gabonát, alkoholos italokat, főtt ételt, valamint ékszert, dalokat és verseket ajánlanak fel áldozatként. Vannak olyan szervezetek is, ahol kenyértésztából állatformákat sütnek, és a hagyományos szokásokat utánozva, ezeket ajánlják fel áldozatul.
ALMADEL: a középkori varázslómágia hagyományaiban az almadel egy négyzetes viasztábla volt rávésett mágikus alakokkal és nevekkel, melyet négy gyertya lába tartott, és amelyet bizonyos különleges megidézésekhez használtak. Az ehhez szükséges instrukciókat 11
leíró varázskönyv, az Art Almadela XIII. század elején volt forgalomban, amikor is Párizs püspöke, Guillaume d’ Auvergne kifogást emelt ellene. A később szerény megújhodást élvező almadelt néha „almandelnek” vagy „amandelnek” is írják. (Lásd még: GRIMOÁR; LEMEGETON)
AMORC - A
RÓZSA ÉS A KERESZT ŐSI MISZTIKUS RENDJE: nemzetközi működésű rózsakeresztes rend; a könyv megjelenésekor az AMORC a világ egyik legnagyobb okkult szervezete. Az Egyesült Államokban megalapított, de jelenleg franciaországi központtal rendelkező AMORC a világot szinte teljesen behálózó levelező kurzusokat ajánl, és páholya van a legtöbb amerikai államban és számos egyéb országban. Az AMORC a saját – és a rózsakeresztesség – történetét Ehnaton „eretnek fáraóig” vezeti vissza, és a történelmi rózsakeresztesek közvetlen utódjának tekinti magát. (Lásd: EHNATON; RÓZSAKERESZTESEK) Az AMORC alapítója, H. Spencer Lewis állítólag több európai rózsakeresztes testülettől kapta a meghatalmazást. A renden kívüli történészek azonban 1915-re teszik az alapítást, amikor H. Spencer Lewis megkapta az alapítólevelet Theodor Reusstól, az Ordo Templi Orientis (OTO) vezetőjétől, és hozzáfogott a páholyalapításhoz. Néhány zsákutcába futott kezdeményezés után az új szervezetet végül 1925-ben jegyezték be Floridában. Két évvel később Spencer és a családja, akik maguk töltötték be a még gyerekcipőben járó rend legtöbb hivatalát, San Joséba költöztették a tevékenységeiket, és megvásároltak egy nyomdát és egy rádióállomást. Lewis és a rendje bonyolult kapcsolatban állt az OTO-val, az anyaszervezet Templomos Lovagrenddel. Reuss 1915-ös alapítólevele szerepet játszott egy Lewis és az OTO között tervezett együttműködésben, valamint Reuss abbéli terveiben is, hogy visszaszerezze a rend vezetését Aleister Crowley-tól és védencétől, Charles Stansfield Jones-tól. (Lásd: CROWLEY, ALEISTER) Crowley meg-
12
tette a maga ajánlatát Lewis-nak 1918-ban; tagságot ajánlott neki az OTO-ban vagy az A...A...-ban, de Lewis visszautasította. Reuss 1921-ben megadta Lewisnak a címzetes 33., 90., 95. és VII. fokozatokat, és ugyanebben az évben kizárta Crowley-t az OTO-ból. Lewis azonban megelégelte, hogy Reuss állandóan pénzt kér tőle, és lassan elváltak útjaik. Ezt az okkult hátteret Lewis kiemelkedő marketing és reklámtehetségekkel fejelte meg, és amint az AMORC a saját lábára állt, egyre nagyobb számban áramlottak a tanítványok. Ez akaratlanul az új rendre irányította R. Swinburne Clymer, a Pennsylvaniában székelő Rózsakeresztes Testvériség (FRC) vezetőjének a figyelmét, aki kizárólagos jogot formált a „rózsakeresztes” kifejezés használatára. A ’30-as évek legnagyobb része a két rend eredetére vonatkozó dühödt, de nem igazán eredményes pamfletháborúval telt, mely végül a bíróság elé került. Mindeközben Aleister Crowley felajánlotta a támogatását Lewis-nak Clymerrel szemben. Lewis, okosan, nem kért a Szörnyeteg ajánlatából… Lewis 1939-ben bekövetkezett halála után a fiára, Ralph Maxwell Lewisra szállt az imperátori poszt. Ezt követően a legtöbb eredeti AMORC monográfiát és szertartáskönyvet hamarosan bevonták a forgalomból, és azóta is használaton kívül állnak. Az újonnan bevezetett szertartásokkal és tanításokkal az AMORC a XX. század talán legsikeresebb okkult rendjévé nőtte ki magát; a legtöbb amerikai város saját káptalannal rendelkezik, és a rend európai jelenléte sem elhanyagolható. Ralph Maxwell Lewis 1987-ben bekövetkezett halálát követően Gary L. Stewartra szállt az imperátori cím. Három évvel később, 1990-ben Stewartot vádaskodásoktól, viszontvádaskodásoktól és jogi hadviseléstől kísérve hűtlen kezelés miatt visszahívták az AMORC igazgatóságából; ekkor lépett a helyébe Christian Bernard, a jelenlegi imperátor. A fenti bonyodalmak ellenére az AMORC jelenléte ma is aktívan érezhető, és valószínűleg ma is Amerika legnagyobb létező okkult rendje. 13
ARANY: az ősök által ismert legértékesebb fémet, az aranyat általában a Nappal hozzák összefüggésbe, és naptalizmánként és egyéb mágikus eszközként használják. A kabbalisták általában a Tiferethez, az Élet fájának hatodik szefirájához kapcsolják, bár vannak néhányan, akik az ötödik szefirához, a Geburah-hoz teszik. (Lásd: KABBALA.) A higanyból vagy egyéb kevésbé értékes fémekből készített arany az alkímia egyik központi célkitűzése. Néhány alkimista szöveg azonban arra int, hogy „a mi aranyunk nem a tömeg aranya”, és az alkímiai forrásokban és egyéb okkult írásokban található utalások nem feltétlenül mint az ismert fémre vonatkoznak az aranyra.
ARITMANTIA/SZÁMMISZTIKA: divináció számok segítségével. Ez a helyes kifejezés arra, amit ma leginkább „numerológiának” neveznek – jövendölés az adott személy neve számértékének a segítségével. A módszert valaha a mainál sokkal szélesebb körben alkalmazták az okkult elmélet és gyakorlat területén. A görög, a héber és számos egyéb ősi nyelvben minden betűhöz számérték tartozik. Az ilyen nyelveket – hogy a szakkifejezések buzgó gyűjtői se szenvedjenek hiányt – izopszefikus nyelveknek nevezzük. Teljesen magától értetődő eljárás volt ezeknél a nyelveknél, hogy az egyes szavakban összeadják a betűk számértékét, majd a többi szóval fennálló numerikus összefüggések alapján levonják az adott szóval kapcsolatos következtetéseket. A módszert előszeretettel alkalmazták mind a zsidó kabbalisták, mind a görög és hellén misztikusok, valamint a korai keresztények is. A Jelenések Könyvének híres rejtélye – az „egy embernek a száma” 666 – is erre a gyakorlatra vezethető vissza. A Kabbalában ma is rendszeresen használnak számmisztikai módszereket. A legrégebbi utalás az aritmantia használatára II. Sargon asszír király (Kr.e. 727-707) egyik feliratában látható. Az írás szerint az új asszír főváros, Dúr-Sarrukin városfalának a hossza azért pontosan 16 283 könyök, mert ez a számértéke Sargon nevének. Ebből 14
kiindulva valószínűleg a mezopotámiai okkult tradíciót kutatva bukkanhatunk a szisztéma eredetére. Ősidők óta tettek kísérleteket olyan számmisztikai módszerek kidolgozására, amelyek a nem izopszefikus nyelveknél is használhatók. A latin nyelvben, ahol csak bizonyos betűkhöz (I, V, X, L, C és így tovább) kapcsolódik számérték, a középkori és reneszánsz írók rászoktak, hogy összeszámolják ezeknek a betűknek a számértékét, amikor egyegy szóban vagy kifejezésben feltűntek. A IVDICIVM („ítélet”) kifejezés értéke például 1613, ami lendületet adott a XVI. században a közelgő Végítélettel kapcsolatos spekulációknak, és a rózsakeresztes eksztázis kialakulásában is játszhatott némi szerepet. (Lásd: RÓZSAKERESZTESEK) Az angolban és a hozzá hasonló modern nyelvekben számos különböző számmisztikai rendszert dolgoztak ki, de egyikük sem teljességgel kielégítő. A legegyszerűbb módszer, amelyet a populáris numerológia előszeretettel alkalmaz, de a reneszánsz okkult írásokban is megtalálható, az ábécében elfoglalt helye alapján látja el számértékkel a betűket, így az A, az első betű értéke 1, a huszonhatodik helyen álló Z betűjé pedig 26. A módszer egyik variációjában minden kétjegyű szám számjegyeit is összeadják, tehát itt a Z értéke 8 (26 = 2+6 = 8). Az angol és a héber, görög vagy egyéb nyelvek hasonló hangzóinak analógiájára épülő egyéb módszerek is használatosak.
ARITMOLÓGIA: ezoterikus számtudomány, melyet gyakran összetévesztenek az aritmantiával vagy „numerológiával”. Az aritmológia a titkos alapelveket kapcsolja össze a számokkal úgy, hogy a numerikus összefüggések a mágikus és spirituális erők szimbólumaivá válnak. Az aritmológia azt teszi a számokkal, amit a szakrális geometria a geometriai formákkal, és mindkét tan a quadrivium, az okkult matematika négy tudománya közé tartozott. (Lásd: QUADRIVIUM; SZAKRÁLIS GEOMETRIA) 15
Az aritmológia és az aritmantia az elméletben könnyedén elkülöníthető, a gyakorlatban azonban gyakran összekuszálódnak. A számmisztikában a számokat a betűk értelmezésére használják – egy-egy héber vagy görög szót például át lehet alakítani egy adott számértékké, majd össze lehet vetni más szavakkal, amelyek ugyanazt a számértéket képviselik. Az aritmológiában azonban a szám saját numerikus jellemzői vezetnek el a szám megértéséig, így a kettes szám például a megoszlással és polaritással, míg a hármas szám a polaritás egy harmadik, kapcsolódó tényezőn keresztüli feloldásával áll összefüggésben. Míg ezek a különbségek meglehetősen nyilvánvalóak, az ókor óta gyakori az aritmológia eszközeinek bevetése a számmisztikai összefüggések megfejtésére, számmisztikai szórejtvények felállítása az aritmológiai titkok elrejtésére, és a két módszer lehető legagyafúrtabb módozatú egyéb keverékei. Az aritmológia nyugati hagyományának a gyökereit nem ismerjük pontosan, de mind az egyiptomiak, mind a mezopotámiaiak fejlett matematikai tudással rendelkeztek, amelyet elég korán és igen szorosan átszőttek a spirituális tanítások, ami önmagáért beszél. A hagyomány első igazán ismert képviselője a görög misztikus és filozófus, a szamoszi Püthagorasz (Kr.e. kb. 570-485), aki mindkét országban utazott és tanult. Tanítványai, akik a Kr.e. V. század elején a Püthagorasz elleni felkelések után szétszóródtak a mediterrán térségben, továbbadták a mester tanításainak elemeit. (Lásd: PÜTHAGORASZ) A Krisztus utáni első évszázadok neoplatonistái fontos szerepet töltöttek be az aritmológiai tanok újjáélesztésében; ők adták át a hagyományt a középkornak, amikor is az asztrológiához és a csillagászathoz hasonlóan az aritmológiát is beolvasztották a közönséges számtan tudományába. A reneszánsz korban az okkult tanok újjáéledése során nagyrészt az ősi aritmológiai munkákra és a hagyomány középkori hajtásaira támaszkodtak, és a reneszánsz aritmológiai szövegek – amelyek nagy részét a tudományos forradalom óta soha nem fordították le vagy adták ki újra – sok 16
szempontból a hagyomány legmagasabb szintjét képviselik. A tudományos forradalom – ahogy a titkos tanok hagyományának egyéb területein – az aritmológiai tanulmányok virágzásának is véget vetett. A témával kapcsolatban azonban lassan, de biztosan mégis könyvek kezdtek megjelenni, és ez a tendencia a mai napig folytatódik. A szabadkőművesség révén, mely korán átvette a hagyományos aritmológia bizonyos elemeit, az aritmológia jelképrendszere még mindig fontos szerepet játszik számos testvériség és mágiával foglalkozó páholy szervezet életében. A hivatalok száma egy páholyban, a rendszerben meglévő fokozatok száma, a kopogások az ajtón, a szimbolikus létrák fokainak a száma, vagy egy hagyományos páholy palástján lévő szalagok száma mind-mind egyedülálló aritmológiai jelentéssel bír. (Lásd: PÁHOLY, MÁGIKUS. Lásd még: QUADRIVIUM; SZAKRÁLIS GEOMETRIA)
ARS
NOTORIA: (latin) a középkori reneszánsz mágia egy majdnem elfeledett ágát, az ars notoriát különböző tudományágak megtanulására használták az ehhez általában szükséges idő és vesződségek nélkül. Ehhez az ars notoria több különböző, forgalomban lévő kézikönyve állt rendelkezésre. A legtöbbjükben a tanuló mereven néz egy bonyolult diagramot, miközben varázsigét mormol. Bár elég valószínűtlen, hogy ezzel az eljárással hirtelen megtelhetne az alany feje egy azelőtt teljesen ismeretlen tárggyal kapcsolatos információkkal, az ars notoria eredményezhette akár a született tehetségek valamiféle mesterséges formáját, vagy azt az intuitív felfogást, amely lehetővé teszi hatalmas adatmennyiségek rövid időn belüli befogadását és elsajátítását. Több ars notoria könyvet egyenesen Salamon királynak, a középkori legenda legfőbb mágusának tulajdonítottak, aki feltehetően egyenesen Istentől kapta a tudományát. (Lásd: SALAMON) Ennek ellenére, vagy talán pont emiatt, az egyházatyák a mágia egyik leginkább elítélendő formájának tartották az ars notoriát, és ismételten helytelenítették. Nagyon kevés könyv maradt fenn ebben a témában.
17
ASZCENDENS: az ekliptika keleti horizontot érintő pontja az asztrológiában, bármely adott időpillanatban. A születési asztrológiában az aszcendensnek döntő szerepe van, hiszen ez a pont jelöli meg az adott személy viszonyulását az állócsillagok és zodiákus konstellációk teljes mintázatához. Az ókori és kora középkori asztrológiában az aszcendenst horoszkópnak nevezték. A pont fontosságát igazolhatja, hogy a késő középkorban a teljes képlet innen kapta az elnevezését. (Lásd: ASZTROLÓGIA)
ASZTRÁLSÍK: a tényleges tudatosság birodalma az okkult filozófiában; a valóság azon szintje, amely az emberi megtapasztalásban az álomnak, a víziónak, a testen kívüli élménynek és a mindennapi tudatosságnak felel meg. Az asztrálsík az éteri sík (a finom életenergia szintje) és a szellemi sík (az elvont tudatosság és jelentés síkja) között helyezkedik el. Ahogy az okkult elmélet összes síkja, az asztrálsík is csupán metaforikus értelemben helyezkedik el a többi sík „felett” vagy „alatt”; a valóságban minden sík kölcsönösen áthatja az érzékszervekkel felfogható fizikai anyag birodalmát. A gyakorló mágus szempontjából az asztrálsík a legfontosabb az összes sík közül, mert a legtöbb mágikus erő az asztrálsíkon manifesztálódik. Egyfelől az időt és teret nem ismerő mentális és spirituális síkokkal, másfelől pedig az időben és térben kötött éteri és fizikai síkokkal határos. Ezért van az, hogy mielőtt teljesen belesüllyednének az időbe és a térbe, az asztrális szinten öltenek alakot a magasabb szintekről érkező mintázatok, és a mágus, aki szabadon és hatékonyan léphet erre a síkra, befolyással lehet a mintázatok kibontakozásának módjára a mindennapi megtapasztalás világában.
ASZTROLÓGIA: divinációs művészet és tudomány, mely a Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok a Föld felszínének egy adott pontjához viszonyított relatív helyzetéből indul ki. Az asztrológia az okkultizmus egyik legősibb olyan ága, amelyet ma is gyakorolnak. 18
Az asztrológia azon az elven alapul, mely szerint a csillagok és planéták helyzete bármikor az adott időpillanatban éppen szerepet játszó finom energiák és tényezők térképeként értelmezhető. Amikor megszületik valaki, vagy lezajlik egy esemény, vagy felteszünk egy kérdést, az adott történés pontos pillanatát meghatározó jellegek tükröződnek az égen – az pedig, aki ismeri a módját, ezeket le is olvashatja onnan. A hagyományos nyugati asztrológiát meghatározó világkép olyan energiamátrix, ahol minden erő és tényező kölcsönhatásban áll egymással. A csillagokon és bolygókon átfolyó energiák lüktetnek át az egyes emberi lények testén és lelkén is, ily módon a földi események finoman tükrözik az ég történéseit. Számos régebbi asztrológiai leírás a legtöbb nyugati titkos tant megalapozó újplatonista filozófián keresztül közelíti meg ezt a tudást, míg a mai asztrológusok közül sokan szívesebben mutatják be az asztrológiát a pszichológus Carl Jung „szinkronicitás” fogalmán keresztül. Az alapvető elgondolás azonban mindkét esetben azonos. Az asztrológia gyökerei megtalálhatók az ókori Mezopotámia városállamaiban, ahol a pogány vallás hite szerint a bolygók istenek és istennők voltak, és ahol a papok nagyon korán megpróbálták nyomon követni az istenségek égi útját. A bolygómozgásokról szóló legrégebbi fennmaradt feljegyzés Ammisaduqa Vénusz-táblázata, melynek a keletkezését Kr.e. 1650 körülre teszik. Minden okunk megvan azonban azt feltételezni, hogy a feljegyzések eredete több évszázaddal korábbra nyúlik vissza. A bolygók feljegyzett mozgását, valamint egyéb ómeneket és jeleket összevetettek bizonyos földi eseményekkel, és ezek eredményét is feljegyezték. A Kr.e. VII. századra, amikor az Enuma Anu Enlil elnevezésű 7000-es ómengyűjtemény elkészült, ez a hatalmas projekt olyan fázisba érkezett, hogy szisztematikus következtetéseket lehetett belőle levonni. Az ezt az időszakot közvetlenül követő évszázadokban pedig alakot öltött az általunk asztrológiaként ismert tudomány.
19
A legrégebbi ismert horoszkópok, ahogyan fent utaltunk rá, babilóniai eredetűek, és a Kr.e. V. század végéről származnak. Nem sokkal később a tudomány az új, feltörekvő hatalmat képviselő Görögországba is eljutott, és amikor Nagy Sándor Kr.e. 331-ben meghódította Mezopotámiát, az ebből adódó politikai és kulturális változások mindenütt elterjesztették azt a mediterrán térségben. Az első római császár, Augustus (Kr.e. 63 – Kr.sz. 14. uralkodásáig csupán egy volt a számos divinációs módszer közül. Augustus azonban hasznos propagandafogásnak találta az asztrológiát uralkodása törvényesítéséhez a korábbi köztársaság felett, és a horoszkópjával támasztotta alá azt a kijelentését, mely szerint a csillagok elrendelésére kell uralkodnia Róma felett. A tudományt ő és követője, Tiberius pártfogása tette a legtekintélyesebb divinációs rendszerré, és ez indította be gyakorlásának és tanulmányozásának aranykorát. Az ezt követő két évszázadban számos jelentős asztrológiai tankönyv született, ideértve Manilius, a Szidóni Dórotheosz, Vettius Valens, és mindenekelőtt Klaudiosz Ptolemaiosz munkáit, akinek négy könyvből álló gyűjteményét, a Tetrabibloszt megírását követő több mint ezer éven át a legfontosabb asztrológiai kézikönyvként tartották számon. Róma hanyatlásának éveiben az asztrológia eljutott az arabokhoz, ahol tovább finomodott az arab csillagászok és matematikusok generációinak a keze alatt, akik új eszközöket találtak ki a bolygók és jegyek pontos pozíciójának a kiszámítására és a képletek értelmezésére. Európában az asztrológia, elsősorban a divinációval szembeni keresztény előítéleteknek köszönhetően, veszített a fényéből a középkor elején. A tudomány alapelemeit azonban megőrizték, és a kortárs feljegyzések szerint a francia nemesség nagy része már a IX. században is kikérte az asztrológusok tanácsát. A kora középkori asztrológiának nagyrészt az égbolt csillagainak és bolygóinak éjszakai megfigyelésére kellett hagyatkoznia, mert Róma bukásával gyakorlatilag a horoszkóp felállításához szükséges matematikai tudás is elveszett, amelyet később újra be kellett hozni az arab 20
világból. A kor asztrológusai nagy figyelmet szenteltek a szabad szemmel is könnyen megfigyelhető holdfázisoknak és a Hold helyzetének, amely a Hold-asztrológiai almanachok teljes irodalmát keltette életre. A XI. század végére azonban elkészültek az arab asztrológia és matematika könyvek latin fordításai, és hamarosan Európa-szerte hozzáférhetővé váltak a tudósok számára. Bár számos egyházi méltóság gyanakvással fogadta az asztrológia reneszánszát, sokan lelkesen támogatták az új tudományt, amely hamarosan óriási népszerűségnek örvendhetett. A XII. század elejére részletes asztrológiai táblák jelentek meg Nyugat-Európában, és ezzel az utolsó komoly akadály is elgördült az asztrológia gyakorlása elől. Az új Alphonsine3 táblákkal – az elnevezés arra utal, hogy X. Alfonz spanyol király felügyelete alatt állították össze őket – és valamelyes latin- és matematikatudással most már bárki egy-két fokos pontossággal felállíthatott egy horoszkópot. Ettől kezdve az asztrológia minden gyakorlati kérdésben a mindennapi élet részévé vált, és ez egészen a tudományos forradalomig így is maradt. Bár néhány tudós kritizálta az asztrológiát, illetve megkérdőjelezte a tételeit, a legtöbben a valóság alaptermészetéhez tartozónak tekintették. A korra jellemző, hogy a XVI. század derekán a reformáció fellángolásával protestáns és katolikus asztrológusok is elkészítették és közreadták Luther Márton erősen eltérő horoszkópjait, és mind a két tábor a csillagokkal alátámasztva dicsérte vagy szidta a reformátort. A XVI. században indult el az a mozgalom is, amely a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tette az asztrológiai tudást. Gerolamo Cardano (1501–1576) olasz asztrológus és tudós nagyban hozzá3 a szövegben I. Aragóniai Alfonz király áll, de az interneten mindenhol X. Alfonz kasztíliai és leoni királynak tulajdonítják ld. http://en.wikipedia.org/wiki/ Alphonsine_tables"They are named for Alfonso X of Castile, upon whose order they were prepared in Toledo, Spain around 1252 to 1270. ill. "http://hu.shvoong.com/exactsciences/423497-uj-elmelet-bolygokrol-theoricae-novae/"Az Alphonsine tabalakat Toledoban 1252-ben X Alfonz Spanyol Kiralynak keszitettek el." - a ford.
21
járult a folyamat beindításához Libelli Duos (Két könyvecske, 1538) című művével, az első nyomtatásba adott és közkézen forgó, számos horoszkópot és azok értelmezését tartalmazó kézikönyvvel. A Libelli jelentősen kibővített, 1547-es kiadása a képletértelmezés részletes útmutatójaként egy aforizmagyűjteményt is tartalmazott. A későbbiekben többen is hozzájárultak a gyűjtemény növekedéséhez azáltal, hogy bizonyos latin asztrológiai szövegeket nemzeti nyelvekre fordítottak. Angol nyelvterületen ebből a szempontból William Lilly (1602–1681) munkássága a legfontosabb; ő adta ki az első angol nyelvű asztrológia tankönyvet (Keresztény Asztrológia) 1647-ben. A címmel arra a vádra referál, mely szerint az asztrológia a sátán tudománya. Ugyanakkor azonban a tudományos forradalom első hajtásai is kezdtek a felszínre törni, ami az asztrológia és a teljes nyugati okkult hagyomány abszolút elutasítását eredményezte. Az asztrológia tudományos elutasítása azonban elsősorban a művelt felsőbb osztályokat érintette, így az asztrológusok a társadalmi létra alsóbb fokain tovább folytathatták a munkájukat. Az úgynevezett „Józan ész korában” egész sor népszerű almanach vitte tovább az asztrológia hagyományait a legtöbb nyugati országban, és a Lilly könyvéhez hasonló művek igen keresettek voltak a népi mágusok, titkos okkult társaságok és mágus páholyok földalatti köreiben. A titkos tanok XIX. század vége felé kezdődő reneszánszával az asztrológia tudománya az elsők között nyerte vissza szélesebb körű népszerűségét. A fenti folyamat beindításában központi szerepet játszott Alan Leo angol asztrológus munkája. Az újjáéledés folyamatának XX. századi felgyorsulását a szakmai szervezetek kialakulása (American Federation of Astrologers), az asztrológiai könyvekre és szaklapokra szakosodott iparág izmosodása (különösen a ’60-es évek elején), és az asztrológia bizonyos körökben történő újbóli társadalmi elfogadása kísérte. Címlapokat töltött be a felfedezés, mely szerint Ronald Reagan amerikai elnök egy kaliforniai asztrológus tanácsait követve tervezte meg elnöksége számos eseményét, de úgy tűnik, hogy ez nagyon kevéssé befolyásolta a 22
népszerűségét még a konzervatív keresztény szavazók köreiben is, akiktől pedig nem lett volna meglepő, ha kifejezik a tiltakozásukat. Kijelenthetjük tehát, hogy az asztrológiának ez idő tájt szilárd helye volt a nyugati világban. Az asztrológus tudományának nélkülözhetetlen közvetítő eszköze az asztrológiai képlet, amely az égbolt elvonatkoztatott térképét mutatja meg egy adott időpillanatban, a Föld egy adott pontjáról nézve. A képlet az alábbi részletekből áll össze: a) A Földről látott égboltot absztrakt módon felosztó tizenkét ház, melyek az emberi élet egy-egy aspektusát képviselik. A mai tizenkét házas rendszer részben egy ősibb, nyolc házas rendszerből alakult ki, amelyet az ókori görögök és rómaiak használtak. Az égbolt tizenkét részre történő matematikai felosztására többféle módszert ismerünk, de pár kivételtől eltekintve a legtöbb rendszerben az aszcendens – a horoszkóp felállításának a pillanatában a keleti égbolton a horizont fölé emelkedő pont – jelzi az első ház kezdőpontját, a többi ház pedig az óra járásával ellentétes irányban követi egymást a képletben. b) Négy kardinális sarkalatos pont – az aszcendens, a zenit vagy MC (Medium Coeli), a deszcendens és a nadír vagy IC (Imum Coeli) –, melyek a keleti horizontot, az égbolt közepét a fejünk felett, a nyugati horizontot és a közvetlenül a Föld alatt lévő pontot, az éjszaka közepét jelölik. c) Tizenkét állatövi jegy, azaz az égboltnak az ekliptikához (a Nap pályája a csillagok között) közel eső tizenkét csillagkép által meghatározott felosztása. A Föld forgásának köszönhetően a teljes állatöv valamivel kevesebb, mint huszonnégy óra alatt a Föld felszínének minden pontja fölött áthalad. A jegyek és a házak kapcsolata határozza meg a horoszkóp elsődleges szerkezetét. d) Hét vagy több planéta vagy bolygó, melyek az állatöv által megrajzolt háttér előtt mozognak a saját pályájuk, valamint a Föld pályája és forgása által meghatározott mintázatokban. Asztrológiai értelemben véve a Nap és a Hold is bolygók; rajtuk kívül legalább 23
öt másik bolygó – a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz, tehát a Földről távcső nélkül is megfigyelhető öt bolygó – is fontos szerepet tölt be a nyugati asztrológia minden ágában. Számos asztrológus a nem túl régen felfedezett bolygókat, az Uránuszt, a Neptunuszt és a Plútót is jelöli az asztrológiai képletekben, néhányan pedig a nagyobb aszteroidákat is, sőt, páran az olyan elméleti égitestek, mint például a Lilith (egy állítólag a Föld körül keringő láthatatlan hold) és a Transplútó (egy a Plútó pályáján kívüli bolygó) helyzetét is követik. e) Egyéb pontok, ideértve a felszálló és leszálló holdcsomópontokat, amelyek a Hold és a Nap pályájának a metszéspontjait jelölik az állatövben; valamint az arab részeket, azaz az arab asztrológiában fontos, matematikai módszerekkel kiszámított égi pontokat; stb. f) Fényszögek – geometriai szögek – bármely két planéta, rész, holdcsomópont vagy sarkalatos pont között, melyek a képletben aktív különböző energiák közötti kapcsolatot határozzák meg. Bár a legtöbben elsősorban úgy gondolnak az asztrológiára, mint egy születési képlet alapján végzett személyiség- és sorselemző módszerre, számos különböző alkalmazása létezik. Az asztrológiai gyakorlat legfontosabb ágazatai az alábbiak: Az elekciós vagy választási asztrológia fordítottan működik; az adott időpontra elkészített képletek és azok elemzése helyett az asztrológus ilyenkor azt az időpontot keresi, amikor egy bizonyos eseményt a lehető legerősebb pozitív asztrológiai hatások segíthetik. Ez az egyik legfontosabb szisztéma az okkult gyakorlatban, hiszen számos mágiával foglalkozó rendszer számára elengedhetetlen a rítusok munkarendjének asztrológiai meghatározása. (Lásd: ELEKCIÓS ASZTROLÓGIA) A kérdő vagy horár asztrológia szigorúan jövendölésre szánt alkalmazás. Itt egy adott kérdés feltevésének az időpontjára állítják fel a képletet, és a kérdésre adandó kedvező vagy kedvezőtlen válasz kiderítését számos szabály határozza meg. (Lásd: KÉRDŐ ASZTROLÓGIA) 24
A mundán asztrológia az országokkal és a világ egészével foglalkozik, és a nagy időciklusokat olyan különleges eszközök segítségével határozza meg, mint például a bolygófogyatkozások vagy a Jupiter és a Szaturnusz együttállása. A születési asztrológia a tudomány legismertebb alkalmazása, ahol az asztrológiai képletet egy személy születési időpontjára állítják fel a személyisége és sorsa, életútja részleteinek feltárása céljából. A legrégebbi ismert horoszkópok születési horoszkópok, ami az asztrológia ezen ágával kapcsolatos kitartó érdeklődést bizonyítja.
25