Thomas Schäfer: Hogyan válik a munka hivatássá? by Bioenergetic Kiadó

Tartalom

Köszönetnyilvánítás ........................................................................... 7 Előszó ................................................................................................... 9 Bevezetés a családállításba .............................................................. 13 1. Általános szakmai problémák Megfelelő-e a hozzáállás? ............................................................ 17 A családi gondok kihatnak a munkára.......................................23 A szülők hatása a munkára .........................................................28 Tehetség és képességek ...............................................................43 Képzés és továbbtanulás .............................................................53 Munkanélküliség..........................................................................59 2. Konkrét szakmai problémák Szakmai és munkahelyváltás ......................................................69 Munka és betegség ......................................................................81 Előnyugdíjazás .............................................................................90 A felettesek és beosztottak közötti feszültség ..........................96 Munkahelyi terror (mobbing) ................................................... 108 Önállóság és az ezzel járó problémák ......................................115 Bonyodalmak családi vállalkozásokban .................................. 122 Munkamánia és szakmai megszállottság ................................ 133 Munkahelyi szerelem ................................................................ 138 Egyéb ........................................................................................... 142 Függelék Hagyatéki ügyek ......................................................................... 159 Pénzügyi problémák .................................................................. 164 Házak és telkek .......................................................................... 177 A szerzőről ....................................................................................... 195

Előszó

A férfi és nő közötti szerelmen kívül szinte nincs is más életterület, amelyet olyan szoros összefüggésbe hoznának életünk értelmével, mint a foglalkozásunkat. Sokan éppoly elégedetlenek mindennapi munkájukkal, mint a szerelemmel. Ami a szerelmi életben elért sikerekre igaz, az igaz a szakmai sikerekre is.1 A munka hivatássá válik, ha saját lelkünk intelmeit követjük. Ám mint a szerelemben, e téren is gyakran csak saját önző gondolatainkra hallgatunk. Csak magunkra gondolunk ahelyett, hogy mások és a környezetünkben élők helyébe képzelnénk magunkat. Sikeresek akarunk lenni, és nem nézünk se jobbra, se balra. Amint a könyv néhány történetéből kiderül, ez akár meg is betegítheti az embert. Ha családi gyökereinket felismerve és megbecsülve élünk, fejlesztjük képességeinket és egyúttal az erkölcsi értékrendre is tekintettel vagyunk, a munkából hivatás válhat. A következőkben ismertetett példák majdnem mindegyikében felismerhető e három alapvető kritérium valamelyikének visszássága, sőt néha több feltétel figyelmen kívül hagyása is. Akárcsak a szerelemben, a szakmai életben is sok sorsszerű eseményben van részünk. Ha azonban a munkának hivatássá kell válnia, az ember alázattal meghajol a reá váró próbatételek előtt, annak tekintve azokat, amik: a tanulással járó feladatoknak, amelyek elősegítik lelki fejlődésünket. Igen sokszínűek azok a szakmai kérdések és lelki hátterük, amelyekkel a könyvben találkozunk: munkahely- és állásváltoztatás, 1 A férfi–női kapcsolatról részletesebben a Hogyan válik a szenvedés ismét szeretetté? – Férfi és nő a családfelállítás szemszögéből című könyvemben írtam (Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2008).

munka és betegség, munkanélküliség, gondok a főnökkel, munkahelyi szerelmek, korkedvezményes nyugdíjazás, munkahelyi terror, lámpaláz, cégalapítás, családi gondok és azok hatása a szakmai életre. De utánajárunk gyakran figyelmen kívül hagyott kérdéseknek is: megfelel szakmai tevékenységem a tehetségemnek és a képességeimnek? Megfelel a foglalkozásom a lelki igényeimnek? Szívből elköteleztem magam a jelenlegi tevékenységem mellett, vagy csak megszokásból dolgozom? Ha magamban nem helyeslem a munkámat, mindig gondokkal és összeütközésekkel kell szembesülnöm. A munkával járó stresszt is csak akkor vagyok képes kellőképpen feldolgozni, ha tudom, hogy szakmai tevékenységemmel lelkileg összhangban állok. Ez a könyv természetesen nem helyettesítheti a szervezeti felállításokkal foglalkozó műveket (például Gunthard Weber, Kristine Alex és mások munkáit). A középpontban nem annyira a csoportfelállítások és a jellegzetesen szakmai kérdések állnak, mint inkább a munkahellyel kapcsolatos általános problémák, amelyek sokakat érintenek. Célom többek között az volt, hogy megmutassam, milyen keretek között zajlik a foglalkoztatás témáinak feltérképezése a szokásos állítási munkán belül, és milyen hasznos megoldási lehetőségek merülnek fel közben. A szakmai élet még a párkapcsolatra is hatással van, mi több, időnként egészen közvetlen hatással, ahogyan a „Munkahelyi szerelem” című fejezetből kiderül. Az „állás” mindnyájunknál arra szolgál, hogy pénzt keressünk és anyagilag biztosítsuk a megélhetésünket. A munka és a szakma éppúgy gondoskodik a lelki igények kielégítéséről, mint az anyagi boldogulásról. Anyagi biztonságunkat és lelkiállapotunkat hagyatékok, ingatlanok és vagyoni kérdések is befolyásolják. A teljesség kedvéért tehát csatoltam a könyvhöz egy Függeléket is, amelyben

ezekkel a fontos járulékos témákkal foglalkozom; hiszen nem ritka, hogy szakmai életünkre komoly hatással vannak az örökségek, a pénzügyi akadályok vagy az ingatlanügyek. Ezt példázza a két fivér, Beat és Jörg esete is a „Bonyodalmak a családi vállalkozásokban” című fejezetben, amely ugyanúgy szerepelhetne a Függelék „Hagyatéki ügyek” részében is. Mivel azonban a szóban forgó ügy egy vállalatbirodalom megöröklése volt, ez a felállítás a könyv szakmai életről szóló részében található. Szakmailag sikeres lehet és anyagilag boldogulhat az is, aki nincsen tekintettel a lélekre – de érezhet magában ugyanakkor huzamosabb időn át boldogságot az, aki csak mások rovására él, és esze ágában sincs a lelkiekkel foglalkozni? Pszichoterapeutaként mindennapos tapasztalataim azt mutatják, hogy nem. A módszert illetően annyit még meg kell jegyeznem, hogy a tanácsadás során nem kizárólag felállítással dolgozom. A felsorolt eseteknél külön megemlítem, ahol más eljárást alkalmaztam.

Bevezetés a családállításba

Egy ilyen könyvben, mint ez, voltaképpen egy átfogó fejezetet kellene szentelni a szisztémás családállításnak. Az eredetileg Bert Hellinger által kifejlesztett módszer azonban olyan széles körben elterjedt mára, hogy a részletes bemutatástól ezúttal eltekinthetünk. Bevezető műként hadd ajánljam Ami a lelket megbetegíti, és ami meggyógyítja című könyvemet.2 E helyütt a családállítással kapcsolatban csak a legfontosabbakat említem. Habár az egyéni terápiában papírlapok vagy fabábuk segítségé3 vel is végezhetjük a felállítást, a csoportos felállítás sokkal hatékonyabb. Miután a tanácsért folyamodó röviden beszámol gondjáról a csoport és a vezető előtt, a terapeuta eldönti, hogyan vezényelje le a felállítást. Nem mindig állítják fel az egész családot. Ha csupán néhány családtagra van szükség, az illető kiválasztja, hogy a csoport tagjai közül kik képviseljék a rokonait és őt magát, majd a kiválasztott személyeket felállítja a benne élő kép alapján. Aztán leül. Mindig bebizonyosodik, hogy vadidegen emberek képesek pontosan bemutatni, mit érez egy-egy családtag a lelke mélyén. Ilyenkor gyakran láthatóvá válik a betegség, párkapcsolati vagy szakmai gond hátterében addig észrevétlenül meghúzódó lelki dinamika. Miután a csoport vezetője különböző lépéseken keresztül megoldást talált, gyakran maga a tanácsot kérő személy is elfoglalhatja a helyét. Néha végül még annak is szükségét érzi, hogy bizonyos személyekkel valami fontosat közöljön. 2 Thomas Schäfer: Ami a lelket megbetegíti, és ami meggyógyítja. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2009. 3 Én a kolléganőm, Helga Mack-Hamprecht által tervezett nagy, súlyos fabábukat használom, de dolgozom papírlapokkal is.

Hacsak nyomatékosan nem rendelkeznek másként, a felállításokról készült jegyzőkönyvekben az olyan megnevezéseken, mint „partner”, „feleség” vagy a felállító neve mindig az őt képviselő személyt értik. Arra külön utalnak, ha a tanácsot kérő maga is beáll a felállításba, és elfoglalja a saját helyét. A családállítás az utóbbi években tovább fejlődött, és a „lélek mozgásaivá” alakult. Aki lelkileg-szellemileg összeszedetten lép kapcsolatba azzal a személlyel, akit megjelenít, az lassú, ám határozott mozgásba kezd. Ha a terapeuta teret enged a mozgásának, idővel erre az útmutatásra hagyatkozhat, beleértve azt is, ami közben elhangzik. Mindamellett a terapeutának éberen figyelnie kell rá, hogy a felállítás kritikus pontjain közbeavatkozhasson. A megszemélyesítők mozgásaiból olyan megoldások születnek, amelyek gyakran meglepők és kiszámíthatatlanok. Az itt bemutatott felállítások közül is több esetben előfordult, hogy a szereplők szó nélkül átadták magukat a bensőjükből fakadó mozdulatoknak. Legújabban Bert Hellinger kifejlesztette a „szellem mozgásait”, amelyeket azonban a saját munkám során nem alkalmaztam, ezért ezekre itt sem térek ki. Az újabb és újabb eljárásmódok ellenére a „klasszikus” családállításnak ma is megvan a maga létjogosultsága. Amikor ugyanis például egy úgynevezett patchwork-családot állít fel az ember, féltestvérekkel, mostohaszülőkkel és hasonlókkal, sokszor akkora a zűrzavar, hogy a szerveződés érdekében bizonyos témákról beszélni kell. Ilyenkor mutatkozik meg a családfelállítás előnye. Ám különösen akkor, ha egy családon belül tettesről és áldozatról van szó, roppant hatékonyak a „lélek mozgásai”, mert a felállítások az eseményt teljes mélységében csak részben ölelik fel; a „lélek mozgásai” azonban messze túlmutatnak a család rendszerein, és a világ nagy egészével való kapcsolatunkra utalnak. Ehhez tartozik

az is, hogy a „jó” és „rossz” szerinti osztályozást másféle megvilágításban kell látnunk, mint ahogyan a bűn és az ártatlanság megkülönböztetését is, amely a személyes lelkiismeret miatt fontos. Az egyén nemcsak a családjához tartozik, hanem nagyobb csoportokba is, amelyeknek a sorsa hatással van reá. Ami a létnek eme legvégső tartományaiban érvényes, az minden megszokott értékítéleten túlmutat. A csoportosan végzett családfelállítások és a „lélek mozgásai” mellett, amelyekre ugyancsak csoportosan kerül sor, egyéni terápiát is végzek a már említett papírlapok és fabábuk segítségével. Ezeken a bábukon megkülönböztethetők a nemek, és rovátkák jelzik, merre tekintenek. A tanácsot kérő személy és az irányító terapeuta ilyen figurákat állít fel egymás után. Ily módon fizikailag is szemléltethető, hogyan érzi magát lélekben a családtag. Mint említettem, a családállításnak ez a formája kevésbé hatékony, mint a csoportos családállítás, de ezzel a módszerrel is jótékony hatást lehet elérni. Ennek azonban feltétele az, hogy az ember letegyen minden előfeltevéséről, és bensőleg összeszedett legyen. Megfelelő figyelemmel viszont hamar átélhet olyan testi érzeteket, amelyek a kezelés további részleteit illetően útba igazítják. Könyveim olvasói korábban gyakran megkérdezték, hogy a szemináriumok résztvevői olyan személyek-e, akik évek óta folytatnak terápiás előkészítő munkát. Máskülönben mi magyarázná, hogy a felállítások ilyen meglepően jó eredményekkel zárulnak? Sokan csodálkoznak, amikor erre a kérdésre nemmel válaszolok. Csoportjaim résztvevőinek többsége nem rendelkezik komolyabb pszichoterápiás gyakorlattal, sőt sokuk még hasonlót sem vett soha igénybe.

A könyvben ismertetett felállítások nagy részénél tudjuk, hogyan alakult a továbbiakban a tanácsot kérő személy sorsa. De van, aki soha többé nem jelentkezik. A felállítások gyakran éveken keresztül éreztetik hatásukat, ezért kíváncsiságból vagy a tudományos bizonyítás vágyától hajtva sosem érdeklődnék a fejlemények felől, mert ez megzavarhatná a lelki folyamatot. Gyakori, hogy véletlenül kapok visszajelzést, vagy csak esztendők múltán, amikor az illető teljesen más ügyben fordul hozzám, például azért, hogy egy családi vagy egészségi kérdést tisztázzon. Még néhány szót a felállított kép értelmezéséről. A hozzám fordulóknak azt tanácsolom, hogy a felállított képet a szemináriumot követő időszakban ne akarják ésszel megérteni. Ez ugyanis nem a valóság valós leképezése, hanem egy lelki kép. Ennek a lelki képnek nyugalomra van szüksége, hogy csendben kibontakozhasson. Ez nem gyakorlati útmutató, nem tanácsolja, hogy most aztán váltsunk munkahelyet vagy a következőt másképpen pályázzuk meg. Döntést csak akkor hozhatunk ennek alapján, amikor már huzamosabb ideje érezzük, hogy a felállított képet a szívünk mélyén is elfogadtuk. Talán felesleges is megemlíteni, hogy sosem vezet jóra, ha a jobbik eszünk ellenére, naivan vagy gondolkodás nélkül követjük egy terapeuta szavát vagy tanácsát, függetlenül attól, hogy milyen módszert alkalmazott.

1. Általános szakmai problémák

Megfelelő-e a hozzáállás? Ami a foglalkozást illeti, a legfontosabb kérdés az, hogy az ember mindennapi munkája megfelel-e annak, amit a lelke megkíván. A következő példákkal pontosan ezt a kérdést járjuk körül. Másodjára aztán azon is érdemes elgondolkodni, hogy a szívünk mélyén is összhangban vagyunk-e azzal, amit csinálunk, vagy csak megszokásból tevékenykedünk. Ha magamban nem fogadom el a foglalkozásomat, folyamatos problémákra és konfliktusokra számíthatok. A munkával járó stresszt is csak akkor vagyok képes kellőképpen feldolgozni, ha tudom, hogy lelkileg összhangban vagyok azzal a munkával, amit végzek. Belinda példája is alátámasztja ezt. Szó lesz azután a számításba jöhető lehetőségek mérlegeléséről (Johanna), és olyan rendkívüli hivatásokról is, mint a látnoki (Natasa) vagy gyógyítói munka (Ellen). „Orvosként megfelelő foglalkozást folytatok?” BELINDA

Belinda öt esztendeje dolgozik klinikai orvosként. Mint tudjuk, a kórházi orvosok viszonylag keveset keresnek, ezzel szemben keményen kell dolgozniuk. Ez testileg-lelkileg súlyos megterhelést jelent. Amikor Belinda életében megjelent a munkahelyi stressz, pikkelysömöre (psoriasis) alakult ki. 17

BELINDA: „Egy orvosi lapban olvastam, milyen gyakori, hogy kezdő orvosoknál a szakmai stressz pikkelysömört vált ki. Ezt szeretném ellenőrizni egy felállítással… [Rövid szünet után:] Összhangban vagyok a foglalkozásommal, vagy más áll a pikkelysömör hátterében?” A SZEMINÁRIUM VEZETŐJE: „Még sosem hallottam, hogy ilyesmi okozna pikkelysömört. Őszintén szólva nem is nagyon tudom elképzelni… A bőrbetegségek többnyire a férfi–női kapcsolat dinamikájával vagy a szülők magánéletével állnak kapcsolatban, amelytől a gyermekek nem tudnak elhatárolódni. De nézzük előítéletektől mentesen.” Belinda választ egy megszemélyesítőt a pikkelysömörnek, egy másikat az orvosi hivatásnak, egy harmadikat pedig a betegség bármely más kiváltó okának, majd felállítja őket. A SZEMINÁRIUMVEZETŐ (amikor látja, hogy a pikkelysömör habozás nélkül az orvosi hivatáshoz lép): „Megdöbbentő.” A vezető kézmozdulatára a „bármely más kiváltó ok” visszaül a helyére. A vezető ekkor szó nélkül az orvosi hivatás háta mögé állít egy hölgyet, továbbá Belinda képviseletében is felállít egy másikat. AZ ORVOSI HIVATÁS: „A hátam mögött álló nő nagyon fontos nekem, sokkal fontosabb, mint Belinda.” A névtelen hölgyet ekkor megkérik, álljon Belinda mögé. BELINDA: „Sokkal erősebb lettem. Már nem érzem magam olyan gyöngének, ha az orvosi hivatásra nézek. Úgy érzem, akkor is meg tudok birkózni mindennel, ha stresszes.” A SZEMINÁRIUMVEZETŐ megkéri Belindát, hogy vegye át a saját szerepét, és azt kérdi: „Tudod, ki áll mögötted, és ki ad ennyi erőt a munkádhoz?” BELINDA (mosolyog): „Fogalmam sincs!” A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Ő a te lelked! A felállítás szerint csakugyan olyan pályát választottál, amely megfelel a lelkednek. Te magad

azonban még nem fogadtad el ezt a nehéz mesterséget. Még nem szántad rá magad a lelkedből fakadó feladatra.” Miközben a szeminárium vezetője beszél, a pikkelysömör megszemélyesítője bólogat. Amikor kérdezik, így felel: „A lélekkel a háta mögött Belindának már nincs szüksége rám! Akár el is tűnhetek.” Belinda megköszöni a betegségnek, hogy ilyen fontos dologra mutatott rá. Végül megfordul, és a lélek szemébe néz. Egymásra mosolyognak. Belinda egy felszólításnak engedelmeskedve azt mondja, miközben egyik kezét a szívére teszi: „Veled a hátam mögött felnőttem nehéz mesterségem minden elvárásához. Ezentúl gyakrabban nézek rád.” A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Nagyon jó. Így, ahogyan mondtad, nagy ereje van.” A lélek helyeslően bólogat. Megölelik egymást. „Térjek vissza a korábbi foglalkozásomhoz?” JOHANNA

Johanna képzett nevelőnőként dolgozik egy óvodában. Mégsem elégedett a munkahelyével. JOHANNA: „Jobban idegesítenek a gyerekek, mint az a szakmámban megengedhető volna” – mondja önkritikusan. Johanna kereskedelmi ügyintéző volt, és néha arról ábrándozik, hogy vissza kellene térnie korábbi munkájához. Javaslatomat, miszerint fabábukkal felállíthatnánk a munkalehetőségeket és őt magát, elutasítja. Megkérdezi, van-e más lehetőség is. A képzeletbeli utazás ötletén kapva kap. Miután Johanna a terapeuta utasításait követve mélyen ellazult, képzeletben egy hegyvidékre érkezik. Egy kereszteződésnél két út áll előtte. A terapeuta azt javasolja, hogy az egyik út a kereskedelmi ügyintézőt, a másik a nevelőnőt jelképezze. Johanna úgy határoz, hogy a bal oldali út jelentse a korábbi útját. Először ezt akarja kipróbálni.

Hamar kiderül, hogy ez az út rögös és megerőltető. Egyre meredekebben emelkedik, bal oldalán mély, veszedelmes szakadékok tátongnak. Itt Johanna nehezen jut előre. Végtelennek tűnő kínlódás után úgy dönt, hogy inkább visszatér a kiindulóponthoz. Ezután a jobb oldali úton indul el. Találkozik egy nyulacskával, aki arra biztatja, hogy végre álljon szóba másokkal. Hamarosan fel is tűnik néhány kiránduló. Azt tanácsolják Johannának, hogy a következő faluban menjen el a tanácsházára. Amikor odaér, azt mondják neki, hogy a településnek három óvodája van, az övé éppen a tanácsháza közelében. Amikor kilép az épületből, hirtelen néhány gyerek szalad felé az óvodából. Azt kiáltják: „Nálunk jó helyen vagy. Maradj itt!” Miután Johanna visszatért a képzeletbeli utazásról, megbeszéljük az élményeit. A képek tanúsága szerint hiba lenne visszatérni a régi foglalkozásához. Sőt nemcsak hiba, hanem alighanem menekülés is. Nevelőnőnek lenni ugyan nem könnyű, de ez a szakma láthatólag éppen azt nyújtja, amire Johanna lelki fejlődéséhez jelenleg szükség van. Johanna a magyarázatomtól nincs éppen elragadtatva. Cseppet sem tetszik neki az a gondolat, hogy a jelenlegi munkahelyén maradjon. A gyermekekkel kapcsolatban felmerülő gondjai talán arra utalnak, hogy a saját belső gyermeke felé kellene fordulnia. Az óvodai tapasztalatai segíthetnének neki régi, gyermekkori sérelmei feldolgozásában. Az biztosan nem jelent megoldást, ha megfutamodik a problémák elől. Johanna nem volt hajlandó vállalni a saját gyermekkorát. Nem tudom, visszatért-e a régi foglalkozásához, mert többé nem találkoztunk. Mindenesetre az ülés végén megemlítettem neki, hogy másféle úton-módon is ugyanazt a terápiás tanácsot kapta volna, mint tőlem. Röviddel azelőtt ugyanis éjszaka azt álmodta, hogy nyomatékosan intették, nehogy újra a régi munkájához fogjon!

„Dolgozzam kártyavetőként?” NATASA

Natasa eladó egy nagyáruházban. Azt mondja, ez a munka untatja. Mivel látnoki képességeket fedezett fel magában és szabadidejében már régóta vet kártyát másoknak, szakmai kilátásait akarja felállítani. Natasa választ egy megszemélyesítőt az eladónőnek, egyet a kártyavetőnek, egyvalakit pedig saját magának. A két foglalkozás nagyon gyengének érzi magát. Natasa megszemélyesítőjét egyik sem érdekli. Hátat fordít, hogy ne is lássa őket. Azután lassan a földre ereszkedik. A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „A lelked valami egészen másért küldött ide téged, nem szakmai kérdések miatt.” NATASA: „Tényleg? Hát erre kíváncsi vagyok.” A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „A kérdés az, hogy akarsz-e még egyáltalán valamit az élettől – vagy leszámoltál már mindennel.” Natasa érzi, hogy komolyra fordul a helyzet. Hallgat, és dacosan néz a szemináriumvezetőre, aki arról kérdezi, nehéz-e a sorsa a jelenlegi, illetve nehéz volt-e gyermekkori családjában. Natasa felsorol néhány lényegtelen eseményt. A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Annak, amit eddig elmondtál, nincs ereje. A felállításból tisztán látszik, hogy valami az elhunytakhoz vonz.” Akkor Natasa megemlíti, hogy elvetetett három gyermeket, különböző apáktól. Tehát ezeket a gyerekeket is hozzáveszik a felállításhoz. Hosszadalmas folyamat veszi kezdetét, amelynek során Natasa, aki átveszi a saját szerepét, a szívére öleli elvetetett gyermekeit. Ezután szemmel láthatóan jobban érzi magát. Az eladónő kíváncsian mosolyogva néz Natasára. NATASA: „Jaj ne, nem akarom…” A kártyavető mindeközben a helyiség legtávolabbi sarkába húzódott, azután elfordult.

A szemináriumvezető kiválaszt a csoportból egy hölgyet, akit szintén beállít. Ez az illető gyanakvóan tekint a kártyavetőre, azután Natasára. A SZEMINÁRIUMVEZETŐ megkéri Natasát: „Gyere velem, és állj a kártyavető mellé.” Natasa melléáll, de az a karját vakarássza, és azt mondja: „Nem akarom, hogy itt legyen…” A NÉVTELEN NŐ: „Rosszul leszek, ha Natasát a kártyavető mellett látom! Semmi keresnivalója ott!” A SZEMINÁRIUMVEZETŐ Natasához: „Tudod, ki ez a nő?” NATASA: „Nem.” A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „A te lelked. Nyilvánvalóan nem egyezik bele, hogy kártyavető légy. Esetedben az a legjobb, ha maradsz a megszokottnál.” NATASA (duzzog): „Senki sem tilthatja meg…” A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Most megint durcás kislány vagy. Eladónőként nem okozhatsz túl nagy bajt, kártyavetőként viszont igen!” NATASA: „Nem, nem, én csak jó dolgokat mondok!” A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Hát éppen ez az! A pénzükért cserébe csúfot űzöl az emberekből! Micsoda hivatástudat…!” Natasa hevesen rázza a fejét. A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Amit itt láttál, azok a lélek képei. Akárcsak a többi résztvevőnek, a szeminárium utáni hetekben neked is felelősen meg kell vizsgálnod, mit tudsz elfogadni belőle, és mit nem. Mindenesetre a kártyavetés erkölcsi oldaláról eddig nem sokat gondolkodtál.” Ez a felállítás bizonyos fokig hasonlít Ellen történetéhez. Ellen tanárnő. Azt fontolgatta magában, hogy inkább gyógyítóként fog dolgozni, méghozzá az angyalok segítségével. A felállításon először a gyógyítót, önmagát és a spirituális célt állította fel. A gyógyító kétkedő pillantást vetett Ellenre, és ösztönösen kibökte: „Te szélhámos vagy!” 22

Ellen arra a kérdésemre, hogy nem elég spirituális hivatás-e az iskolában értékeket és jövőbeli távlatokat felmutatni a gyerekeknek, csak a vállát vonogatta. Ilyenkor nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni: olykor tényleg előfordulhat, hogy valaki lelki indíttatásból akar gyógyító lenni. Mindenesetre azokra, akiket terápiás munkám során megismertem, ez a legritkább esetben volt csak igaz. Sokan csupán az egójuk kielégítésére törekedtek. Azok, akiknek ez valóban a lelkükből fakad, maguktól is tisztában vannak vele, és láthatólag ritkán keverednek az én szemináriumaimra! Tudnak a lelki rendeltetésükről, és nincs szükségük bizonyításra. Aki látnokként, gyógyítóként vagy más efféleként dolgozik, de nem lelki indíttatásból, az mindenképpen nagy árat fizet ezért.

A családi gondok kihatnak a munkára Amikor szakmailag nincs tovább, az ok az egész családot érintő súlyos sorsban is kereshető. Gyakran olyan családi titkokkal találja szemben magát az ember, amelyekről sosem lebbentették fel egészen a fátylat. Ilyen titkokba botlunk Carsten történetében. A további példák egy nehéz szülői sorsot (Jochen), valamint a náci időkből származó tettes–áldozat kapcsolatot mutatnak be (Vencel). Az alábbi felállítások majd mindegyikében sok halottjuk van a családoknak.

„Mikor fedeznek fel filmesként?” CARSTEN

Carsten a negyvenes évei elején jár, és sziporkázóan humoros, bájos, kreatív egyéniség. Könyveket ír és filmeket rendez, de művészetéből sajnos csak bajosan él meg. CARSTEN: „El is ment tőle a kedvem – bármit teszek, semmi sem sikerül. Már a szüleim is művészemberek voltak. Nekem talán más szakmát kellene választanom.” Carsten elmeséli, hogy édesanyját már régóta foglalkoztatja a halál gondolata. Egyelőre ugyan egészséges, de a halál páni félelmet kelt benne. Carsten beszélgetéseik során megpróbálta csillapítani a félelmét, de mindhiába. A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Van valamilyen titka édesanyádnak?” CARSTEN: „Élek a gyanúperrel, hogy volt két abortusza, de egy egészen biztosan. Apámnak pedig van még egy fia, egy korábbi kapcsolatából.” A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Azt javaslom, a szakmai kérdéseket egyelőre hagyjuk, nézzük inkább a családi ügyeket. Talán nem is lesz szükség ennél többre.” Felállítják Carstent és a szüleit. Az anya nyomban összeesik. Megszemélyesítője a földre rogy, és szakadatlanul jajveszékel. A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Azonnal lépj ki a szerepből, túlságosan megvisel.” A szemináriumvezető egy másik nőt kér fel az anya szerepére. Ez a szereplő is zokogva csuklik össze. Előlép egy férfi, az elvetetett gyermek megszemélyesítője. Az anya rettegve felsikolt, és menekül a halott gyermek elől. A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Látszik, hogy ez nem közönséges abortusz volt. Itt valami titok lappang.” Eközben az apa Carsten felé nyújtja a kezét. Carsten a saját helyére áll, és mosolyog. Mellé állítanak még egy férfit, féltestvé-

reként. Carstennel, aki időközben a saját helyére állt, egy csapásra jól megértik egymást. Összeölelkeznek. A féltestvér száján ösztönösen kiszalad: „Most majd beindul a könyvírás és a filmezés!” A SZEMINÁRIUMVEZETŐ azt mondja Carstennek: „Ne foglalkozz édesanyád titkaival, csak apádra és a féltestvéredre nézz. Ők a fontosak! A többit hagyd az édesanyádra.” Az anya mintha teljesen elzárkózott volna, megszólíthatatlan. Carsten két év elteltével ismét eljött egy szemináriumra, hogy egy másik családi ügyet állítson fel. Sorsa úgy alakult, mint egy modern mese. Elmesélte, hogy a családállítás után nem sokkal megkapta élete felkérését Hollywoodban. Döntő szerepkörben írt alá szerződést egy ismert amerikai filmvállalatnál, és a film kaszszasiker lett. Titoktartási okokból a részletekre itt nem térek ki. Carsten szakmailag azóta is olyan sikeres, mint életében még soha. Neki személy szerint meggyőződése, hogy a siker kulcsa az idézett felállítás volt. Az apa betegsége JOCHEN

Jochen már sok mindennel foglalkozott, de még egyszer sem élte át azt a sikert, amelyre vágyott. Jelenleg önálló vállalkozóként dolgozik. Nemrégiben olyan üzleti ötlete támadt, amely igen jó kilátásokkal kecsegtetett. A sors erői azonban mintha összejátszottak volna ellene. Jochen úgy véli, van valami, ami magyarázatot adhatna a nagy sikertől való félelmeire. Egy fabábukkal és papírlapokkal végzett felállításból hamar kiderül, hogy ez a probléma az édesapjával kapcsolatos. A kérdésre Jochen elmondja, hogy édesapjának húszas évei végén el kellett temetnie minden szakmai ambícióját, mert olyan idegpanaszok gyötörték, amelyek megakadályozták a nor-

mális munkavégzésben. Miközben Jochen erről beszél, érintettsége egyre egyértelműbbé válik. Talán szolidáris vele? A tapasztalat azt mutatja, hogy ilyen esetben nem könnyű nagyobb sikereket elérni, mint az apának! Jochen saját fabábujához áll, és azt mondja az édesapjának: „Meghajlok a betegséged és a szakmai életedre gyakorolt hatása előtt. Kérlek, add áldásodat arra, hogy szakmailag sikeres és vállalkozó kedvű legyek!” Jochen érzi, hogy ezek a mondatok találók. A további munka azonban még mélyebben gyökerező bajokat tár fel: az apát láthatatlanul csak elhunytak veszik körül. Kisgyermekként édesanyját egyik napról a másikra elveszítette egy baleset következtében. Később első felesége is erre a sorsra jutott. Utolsó idős terhes volt, amikor életét vesztette. Kislánya, Jochen meg sem született féltestvére, szintén meghalt a baleset során. Mindezek a körülmények annyira súlyosak, hogy azt tanácsolom Jochennek, végezzünk csoportos felállítást. Gyakorta kitűnik, hogy a nehéz családi sors kihat az egyén szakmai munkához szükséges életerejére. Nem tudom, hogy Jochen később csakugyan jelentkezett-e felállításra valamelyik kollégámnál. Mindenesetre az én csoportjaimba nem jött el, így azt sem tudom megmondani, hogyan alakult a továbbiakban az élete.

„Egyre csak menekülök” VENCEL

Vencel azt mondja magáról, hogy „folyton áram alatt van”. Az elmúlt húsz esztendeje azzal telt, hogy életét rövid időközönként páni félelemtől hajtva újjászervezte. A tartós állapotokat sem a magánéletében, sem a szakmájában nem bírja, ezért állandóan a változatosságot keresi: „Időről időre munkahelyet és párt váltok.” Most, negyvenes évei táján, ez több gondot okoz, mint korábban. Ez az állandó változtatási vágy, mondja Vencel, makacs idegességgel, sőt olykor pánikrohamokkal és gátlástalan erőszakossággal jár. Ezenfelül tériszonya is van. Vencelnek három bátyja van. A felállítás első képe azt mutatja, miként tekint a család minden tagja ugyanabba az irányba, miközben néhányan a padlóra néznek. A kérdésre Vencel elmondja, hogy édesapja fivére a náci népirtás áldozata lett. A nagybácsinak pszichés zavarai voltak, és a nácik intézetbe vitték. Ott gyilkolták meg. Ennek az információnak az ismeretében felállítjuk a nagybácsi és egy tettes megszemélyesítőjét is, akik a padlóra fekszenek. Egy kis idő elteltével a tettes nem tudja levenni a szemét az áldozatról. Az anya zokogni kezd. A tettes hirtelen azt mondja az áldozatnak: „Nagyon erős vagy.” Amikor Vencel megszemélyesítője közeledni akar a nagybácsihoz, az így szól hozzá és a többi rokonhoz: „Maradjatok! Kérlek!” Hosszas hallgatás után, miközben az áldozat és a tettes néma párbeszédet folytat, a tettes kezet nyújt az áldozatnak. Ő azonban nem fogadja el. Csak hosszabb idő múltán nyúl ő is gyilkosának keze után, végül meg is fogja, majd így, kettesben, elfordulnak a családtól és lehunyják a szemüket. A felállítás után a gyermekek megszemélyesítői azt mondják, olyan érzésük volt, mintha végre megmutattak és kimondtak volna valami tilalmas dolgot: „Ennek a gyilkosságnak nem volt létjogosultsága, egészen mostanáig…” 27

Másfél esztendővel a felállítás után Vencel egy találkozásunkkor elmeséli, hogy megszűnt a tériszonya. A mindennapok során tanúsított erőszakossága, az élettől való menekülése, pánikrohamai, valamint munkahely- és párcseréi is véget értek. Ehelyett nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzi magát. A meggyilkolt nagybácsi még időről időre eszébe jut. További három év elteltével, amikor egy másik ügyet állít fel, Vencel megerősíti, hogy az egykori felállítás pozitív eredménye továbbra is megmaradt. Némi hasonlatosságot mutat Vencellel az a férfi, aki munkáját illetően a folyamatos hajszára panaszkodott. Tisztában volt azzal, hogy ez nem a munkája természetéből, hanem belülről fakad. Egy felállításon a „munkahelyi hajsza” megszemélyesítője úgy érezte, szoros kapcsolatban áll azzal, hogy az apa családjának menekülnie kellett, amikor elűzték őket a Szudéta-vidékről. Ebben a felállításban a haza, a Szudéta-vidék megszemélyesítője erős hatással volt a család valamennyi tagjára. Amikor a kliens képes volt számot vetni a haza elvesztésével, a munkahelyi hajsza megszemélyesítője azt mondta, hogy őrá mint megszemélyesítőre már nincs szükség, úgyhogy akár el is tűnhet.

A szülők hatása a munkára A férfiak általában akkor sikeresebbek, ha maguk mögött érzik az édesapjukat, és harmóniában vannak vele. A nők esetében ez a szülő az apa és az anya is lehet. Aki azonban a szüleit mélységesen elutasítja, az saját magát is elutasítja mint embert. Hogyan is lehetne szakmailag sikeres az, aki saját személyét nem fogadja el? A következő esettanulmányokban tanúi leszünk, hogy a szülőkhöz való viszonyulás megváltozása jótékonyan hat a szakmai elő28