Hogy lehetővé váljék a jövő Ha továbbra is úgy élünk, ahogyan eddig, elpusztul civilizációnk. Változtatnunk kell bevett szokásainkon, viselkedésünkön. Mindannyiunk mélységes elkötelezettségére van szükség ahhoz, hogy Földünket megmentsük. Tudunk planétánk globális felmelegedésérõl. Tudjuk: ha nem korlátozzuk a széndioxid-kibocsátást, nem állhatjuk útját a katasztrófának. Látjuk, hogy vannak, akik túlságosan sokat élnek fel Földünk tartalékaiból, mert a saját hasznukon kívül semmi sem érdekli õket, még az sem, hogy milyen világot hagynak hátra a gyermekeiknek, gyermekeinknek. A mi célunk az, hogy megmutassuk, mit tehet az ember itt és most, éberen és figyelmesen, nem engedve, hogy a félelme és kétségbeesése megbénítsa. Társadalmunkat csak úgy változtathatjuk meg, ha a tudatunkat is megváltoztatjuk. Segítenünk kell az embereknek, hogy tudatosítsák magukban a jelenlegi helyzetet. A buddhizmus a tudatosságot éberségnek nevezi. Az éberség azt jelenti: tudatában vagyunk annak, ami a jelen pillanatban történik. A jelen pillanatban pedig az történik, hogy melegszik a Föld. Sokan hajszolják a jövõt ahelyett, hogy a jelenben élnének, és nem tudják, hogyan gondoskodhatnának magukról, a környezetükrõl és bolygónkról. Hogyan tehetnénk lehetõvé, hogy legyen egyáltalán jövõnk? Úgy, hogy tudatosítjuk magunkban: a jövõ attól függ, hogyan élünk ma. A többieknek azzal mutathatjuk meg, hogy van még esély a jövõre, ahogyan az életünkön változtatunk. Plum Village, a mi franciaországi spirituális közösségünk elhatározta, hogy európai és amerikai kolostorainak segítségével bevezet egy autómentes napot. Internetes oldalunkon világszerte megkértük a barátainkat, hogy csatlakozzanak ehhez a kezdeményezéshez. Négy héten belül négyezren jelezték, hogy egyszer egy héten velünk együtt otthon hagyják az autójukat.
E L Ő S Z Ó
A tudatosság, a belátás és a megvilágosodás ragadós példa. A felismeréseinket azonban meg is kell élnünk. Lehet egyszerûen és boldogan élni. Kolostoraink szerzetesei és apácái ezt a reményt igyekeznek megtestesíteni. Egyikünknek sincs autója, bankszámlája, számítógépe, mobiltelefonja – mégis élünk. Sõt, még mosolygunk is közben! Amikor legutóbb, 2006-ban az UNESCO-nál jártam Párizsban, elmondtam néhány gondolatomat. Az elsõ az volt, hogy világszerte vezessünk be egy autómentes napot, az egész emberiségben tudatosítva ezzel a helyzetünket. A második egy olyan intézet eszméje volt, amely a béke gyakorlására szolgál: hogyan teremtsünk békét a testünkben, a szívünkben és a szellemünkben? Nem olyan intézet lenne ez, amilyeneket megszoktunk: itt nem hallanánk a békérõl, hanem gyakorolnánk azt – ez a béke gyakorlásának intézete lenne. Miként lelhetünk békére önmagunkban? Hogyan segíthetünk másoknak konfliktusaik megoldásában? Többször láttunk már vendégül palesztinokat és izraelieket, akik Plum Village-ban közösen gyakorolták ezt. Láttuk, hogy kezdetben ki nem állhatják egymást, a bennük feltorlódott fájdalom, gyûlölet és indulatok miatt. Tele vannak feszültséggel és kétségbeeséssel. Az elsõ héten megmutatjuk nekik, hogyan szüntethetik meg a feszültséget a testükben azzal, hogy mélyen ellazult állapotban sétáló meditációt folytatnak: éberen mennek, és közben minden lépésüket élvezik. Megtanulnak éberen táplálkozni is: úgy, hogy közben megérintse õket az élet csodája. Megnézünk egy répát, és látjuk, hogy az az ég és föld ajándéka. Látjuk benne a felhõket, az esõt, a répaföldet és a földmûvest. A világegyetem táplál minket. Az asztalra kerülõ kenyér az egész mindenség teste. Ezzel a gyakorlattal felélesztjük magunkban a szeretet és a hála csíráit. Egy hét elteltével mindkét csoportnak megmutatjuk, miként ismerhetik fel odafigyelve, éberen a bennük dúló indulatokat,
kétségbeesést, gyûlöletet és fájdalmat, hogyan szüntethetik meg a szívükben a feszültséget, és mi módon könnyebbülhetnek meg. Mindannyiunknak tudnunk kell, hogyan bánjunk ezekkel az érzelmekkel, kivált, amikor nagyon erõsek. A szenvedésbõl némelyek az öngyilkosságot látják az egyetlen kiútnak. Mások erõszakossá válnak. Buddha tanításai pontos módszereket kínálnak a szenvedés felismerésére és elfogadására, valamint érzéseink kezelésére. Végezetül mindkét csoportot megtanítjuk együttérzéssel figyelni és szeretettõl vezérelve beszélni. Az egyik fél a szenvedésérõl beszél. Mi bátorítjuk õket, hogy mondjanak el mindent, ami a szívüket nyomja – de ne elkeseredetten, vádaskodva, elítélõn vagy panaszosan. Így a másik fél együttérzéssel és nyitott szívvel tudja meghallgatni. Ez a gyakorlat minden nézeteltérésen segít. Azzal a szándékkal ülünk ott, hogy engedjük a másikat beszélni, a szívét kiönteni. Erre csak akkor vagyunk képesek, ha együttérzés lakozik bennünk, máskülönben zavarni kezd minket, és nem leszünk képesek igazán odafigyelni. Mondjon bár a másik elítélõ szavakat, és lássa rossz szemszögbõl a helyzetet, mi akkor is együttérzéssel hallgatjuk õt. Ha ugyanis ebben a pillanatban félbeszakítanánk, hogy helytelen nézetét korrigáljuk, a meghallgatás vitává fajulna. A másikra figyelve arra gondolunk: azt gyakoroljuk, hogy engedjük õt megkönnyebbülni, így enyhül a szenvedése. Nyugodtan rászánhatunk erre egy órácskát, hiszen tudjuk, hogy késõbb lesz még lehetõségünk a helytelen nézeteket helyesbíteni. És arra is lesz idõnk, hogy a saját szenvedésünkrõl beszéljünk. Ha ezt észben tartjuk, együttérzõk tudunk maradni. A két csoport így megtanul egymással szeretettel beszélni, megtanul a másikra együttérzõn figyelni. A változás szemmel látható. Mindkét csoport felismeri: nemcsak mi szenvedünk, hanem a másik fél is. Az õ gyermekeik ugyanúgy szenvednek, mint a mieink. A két fél elõször tekint egymásra emberségesen.
E L Ő S Z Ó
És ettõl más szemmel nézik egymást – nem gyûlölködve és rettegve, hanem együttérzõn. Ez a gyakorlat roppant erõteljes, képes a vitás felek között újból megindítani a párbeszédet, mivel segít mindkettõjük hamis képzeteit felszámolni. Hamis képzetek miatt tört ki az iraki háború is. Hamis képzetek miatt tesszük tönkre magunkat. Ezek a hamis képzetek nem a fegyverek erejével gyõzhetõk le, hanem szeretõ szavakkal és mély, együttérzõ odafigyeléssel. Sajnos, a politikusainknak ebben nincs gyakorlatuk, ezért lenne szükség egy olyan intézetre, ahol mindez gyakorolható. Itt megtanulhatnának békét teremteni a testükben, az érzelemvilágukban és a szellemükben, s megtanulhatnák a hamis képzetek felszámolására képes kommunikáció mûvészetét. Ha az UNESCO megalapítaná a béke intézetét, mi a tanítóinkkal támogathatnánk. Világszerte szervezünk lelki gyakorlatokat az éberségért, és ezzel már nagyon sok embernek segítettünk kibékülni – családoknak, pároknak, apáknak és fiúknak, anyáknak és lányoknak: megtanítottuk, hogyan oldják fel a feszültségeiket, hogyan fogadják el a saját indulataikat, és hogyan vegyék fel ismét a párbeszéd fonalát. Mindannyiunknak fel kell tennünk a kérdést magunkban: vajon lehetségesnek tartjuk a jövõt? Ha õszinte igennel tudunk válaszolni, akkor még van remény. Ám akkor ennek a reménynek megfelelõen kell élnünk. A gyermekeink jelentik a mi életünk folytatását. Ha megnézzük õket, magunkat látjuk viszont. Õk visznek bennünket a jövõbe. Nekem nincs testembõl fakadt gyermekem, lelki gyermekem azonban annál több: szerzetesek, apácák és sok laikus – a tanítványaim. Én azt gyakorlom, hogy mindennap a tõlem telhetõ legjobbat adjam át nekik: a helyes gondolkozást, a helyes beszédet és a helyes cselekvést. A helyes gondolkodás együttérzéssel, odaadással és elfogadással jár. A helyes beszédnek van ereje megbocsátani, szeretetet és reményt ébreszteni. A helyes cselekvés óvni és segíteni tud, mert ezeket a tetteket a jóság és az együttérzés váltja ki. Mindannak,
amit teszek, mondok és gondolok, a mindennapi életembõl kell fakadnia, és ez az, amit a lelki gyermekeimnek továbbadok. Az életem az üzenetem. Ha tehát reménykedem, ha képes vagyok úgy élni, hogy lehetõvé váljék a jövõ, akkor a tanítványaim is képesek lesznek ezt továbbvinni. Ezért kell mindannyiunknak feltennünk a kérdést, hogy képesek vagyunk-e így élni, s ezt a gyermekeinknek továbbadni. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy minden kulturális határon túl, valamennyien ugyanabban a jövõben osztozunk. „Közös-ség” vagyunk, tehát a lényünk minden máséval összeforrt. A boldogságunkat nem építhetjük a többi ember, etnikum, nemzetiség, állat vagy kõzet szenvedésére. A boldogság nem személyes ügy. Thich Nhat Hanh Részlet egy 2007. április 25-én Hanoiban (Vietnam) tartott elõadásból
E L Ő S Z Ó
Ne mulaszd el az ĂŠletedet!
J A N U Á R
A múlt elmúlt, a jövõ még nem érkezett el. Az élet csak a jelen pillanatban a miénk. Ne sajnálkozzunk a múlton, ne aggódjunk a holnapért, hanem térjünk vissza önmagunkhoz, hogy találkozzunk a jelennel.
1.hét
Minden lélegzetvétel, minden lépés, minden mosoly segíthet a maga mélységében megtapasztalni az életet.
Így vagy csodálatos, amilyen vagy. Ne próbálj hát másnak látszani.
Már benned van, amit keresel. Nem a külvilágban kell felkutatnod. Itt van minden: a jelen pillanatban. Már az vagy, aki lenni szeretnél. És így vagy csodálatos, amilyen vagy. Nem kell hát a jövõre várnod, hogy azzá légy, aki lenni akarsz. Mindaz, amit keresel, már megvan, itt és most – még Isten országa is. Itt vár rád a megvilágosodás.
A megváltásra nyíló kapu a szándéktalanság.
J A N U Á R
2.hét
A létezés minősége szabja meg a tett minőségét.