Formai változások a mohácsi busóálarcokon by Gergely Böhm

MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETI EGYETEM TANÁRKÉPZŐ TANSZÉK

SZAKMÓDSZERTANI SZAKDOLGOZAT

Böhm Gergely

Formai változások a mohácsi busóálarcokon

Témavezető:

Hantos Károly

Konzulens:

L. Menyhért László Nagy Imre

2009

Tartalomjegyzék

I. Formai változások a mohácsi busóálarcokon…………………………..…....6 Bevezetés………………………………………………………….……..………7

I.1. A busóálarcok elemzéséhez szükséges háttér-információk……………..……..9

I.1.1. A maszkokról általában…………………………………………..…………10 I.1.1.1. A maszk jelentése…………………………………………………..10 I.1.1.2. A maszk mint használati tárgy…………………………………..11 I.1.1.3. A maszk használata különböző kultúrákban………………...13

I.1.2. A busójárás rövid története…………………………………………………14 I.1.2.1. A farsang…………………………………………........................14 I.1.2.2. A busójárás eredete………………………………………………..16 I.1.2.3. A busójárás története az 1950-es évek előtt………………...17 I.1.2.4. A busójárás története az 1950-es évektől napjainkig………19 I.1.2.5. A busójárás ma……………………………………………………....20

I.1.3. A busó…………………………………………………………………………...22 I.1.3.1. A busó őse…………………………………………………..……….22 I.1.3.2. A busó mint rituális szereplő………………………………….…23 I.1.3.3. A busó megjelenítésének kellékei……………………………....26

I.1.4. A busóálarc……………………………………………………………………..29 I.1.4.1. A busóálarc jellegzetességei………………………….………….29 I.1.4.2. A busóálarc-faragás technikája régen és ma…………..…….31

I.2. Részletes elemzés…………………………………………………..………………….34

I.2.1. Az „óriásmaszkok” (1905 előtt)……………….……………………..…..35 I.2.1.1. A legrégebbi emlékek…….…….….……………………….……..35 1

I.2.1.2. Egy jellemző maszk bemutatása………………………………...37

I.2.2. Régi típusú busóálarcok (1905 és 1925 között)………………………41 I.2.2.1. Az első szabályok megjelenése…………………………….……41 I.2.2.2. Egy jellemző maszk bemutatása………………………….....….43

I.2.3. A hagyomány felújítása utáni busóálarcok (1925 és 1950 között)………………………………………………….……47 I.2.3.1. Álarcversenyek, karneváli hangulat……………………….…….47 I.2.3.2. Egy jellemző maszk bemutatása……………………….………..50

I.2.4. Új típusú busóálarcok (1950 után)……………………………………....54 I.2.4.1. Egy filmforgatás hatásai………………………………...............54 I.2.4.2. Egy jellemző maszk bemutatása………………………………...57

I.2.5. Összefoglalás…………………………………………………….……………61

I.2.6. Felhasznált irodalom………………………………………………………..61

II. A busóálarc-faragás történetének beépítése a vizuális nevelésbe.…..63 II.1. Összetett oktatási célok……………………………………………………..64

II.2. A tanítási egység leírása……………………………………………………..65

II.3. A kiértékelés módja…………………………………………………………..67

II.4. Az egység anyag-és helyigényei…………………………………………...67

III. Mellékletek…………………………..…………………………………………...68 III.1. A tanítási egység időbeosztása (táblázatok)…………………………….69 III.1.1. Az éves rajz-tárgyábrázolás tanmenet vázlata………………..69

III.1.2. A tanítási egység részletes időbeosztása………………………71

III.2. Képek…..........………………………………………………………………..81

III.3. Ajánlott irodalom………………………………………………………….….87 III.3.1. Ajánlott irodalom a pedagógus számára…………………….…87 III.3.2. Ajánlott irodalom a diákok számára………………………….…87

KÖTELEZŐ KUTATÁSI TÉMA I. Az emberi gesztusok megjelenítése Csontváry Kosztka Tivadar

„A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben” című művében…………...…..89

I.1. Az alkotás bemutatása………………………………………………….……90 I.1.1. Az alkotás művészettörténeti kontextusa: az alkotó és környezete……………………..……………………...90 I.1.2. Az alkotás: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904)…………………………………………..……91

I.2. A gesztusok megjelenítésének jellemző példái…………………..……92 I.2.1. Gesztus 1. …………………………………………………………….92 I.2.2. Gesztus 2. …………………………………………………………….93 I.2.3. Gesztus 3. …………………………………………………………….93 I.2.4. Gesztus 4. …………………………………………………………….94 I.2.5. Gesztus 5. …………………………………………………………….94 I.2.6. Gesztus 6. …………………………………………………………….95 I.2.7. Gesztus 7. …………………………………………………………….95 I.2.8. Gesztus 8. …………………………………………………………….96 I.2.9. Gesztus 9. …………………………………………………………….96 I.2.10. Gesztus 10. ……………..………………………………………….96

I.3. A vizsgált gesztusok és megjelenítésük összefüggései ………….…97

II. Mellékletek…………………………..………………………………………….99

II.1. Képek és ábrák……………..………………………………………………100 4

II.1.1. Képek …………………………………………………………….…100 II.1.2. Az elemzett gesztusok grafikonja ………..………………….101

II.2. Irodalomjegyzék……………..…………….…………………………..…...101

II.3. Képjegyzék……………..………………………………….………….….....102

I. Formai változások a mohácsi busóálarcokon

Bevezetés

Szakdolgozatomban a mohácsi busóálarc-faragás utóbbi több mint száz évének történetét tekintem át a formai változások szempontjából. A témaválasztásban meghatározóak voltak mohácsi származásom mellett busóként átélt személyes élményeim, valamint az emberábrázoláshoz mint témához fűző alkotói viszonyom. A 19. sz. közepétől napjainkig maradtak fenn Mohácson maszkfaragásra vonatkozó tárgyi emlékek. A régi időkben készült ún. óriás-

maszkok óta, amelyeket a busójárásban résztvevő mohácsiak maguk készítettek, a mai turizmust célzó, mesteremberek által faragott álarcokig jelentős átalakulás ment végbe. A jelenleg legtöbbek által ismert, sztereotíp álarctípusnak (amelynek legfőbb jellemzői a két szarv, a vigyorgó száj és a vörös festés) vajmi kevés köze van saját őseihez, ez az átváltozás azonban nem hirtelen, hanem sok évtized alatt, apró változások sorozataként ment végbe. E folyamat nyomon követéséhez remek lehetőséget biztosít az a több száz fennmaradt álarc, amely megtekinthető az ország különböző néprajzi gyűjteményeiben (Néprajzi Múzeum, Budapest; Janus Pannonius Múzeum, Pécs; Novotny-gyűjtemény, Pécs; Kanizsay Dorottya Múzeum, Mohács), ezért az ezek közül kiválasztott, tipikusnak mondható példák elemzésével ismertetem ezt a fokozatos átalakulást. Munkámban segítségemre voltak még az ezzel a témával kapcsolatos elsősorban néprajzi kiadványokban megjelent tanulmányok, amelyek a 60-as évek előtti busómaszk-faragás történetét és viszonyait is megvilágították számomra. A néphagyomány átalakulása

és az álarcfaragás változásainak szoros összefüggései kikerülhetetlenné tették a busójárás egészének ismertetését, taglalva annak különböző rétegeit és korszakait, a farsang kialakulásától haladva többek között a busó rituális jelentőségét, megjelenítésének eszközeit vagy a busóálarcfaragás technikáit bemutató fejezetekig.

I.1. A busóálarcok elemzéséhez szükséges háttér-információk

I.1.1. A maszkokról általában

I.1.1.1. A maszk jelentése A maszk az átlényegülés, az általa ábrázolt lénnyé való képzeletbeli átváltozás eszköze. Elrejti az ember legkifejezőbb testrészét, az arcot. A magyar nyelvben régen álcának, lárvának, sőt alaknak is hívták. Viselője valamilyen külső cél érdekében belső átalakuláson megy keresztül. A héber maskeh szóból származó maszk viselete abból ered, hogy az ember mindig varázserőt tulajdonított az arcnak, és a felöltött maszkról feltételezte, hogy attól megváltozik egész személyisége. Ez az átváltozás kettős célú: egyrészt az Én elrejtésével, felismerhetetlenné tételével védelmezi használóját a külvilág fenyegető hatalmaitól, másrészt lehetőséget teremt az ábrázolt emberfeletti élőlény szerepének átélésére, aminek következtében megnöveli a viselő képességeit. A természeti népeknél az álarc viselése a mezőgazdasági, temetkezési és beavatási rítusokhoz kapcsolódik. Az állat- és madármaszkok az állatokkal való egység újramegtalálását is jelzik, a paradicsomi állapot visszanyerését, az állati ösztöntudást. Az álarc a birtoklás eszköze is: az elhunyt ember vagy állat életerejét felfogja, és viselőjét ezzel az erővel ruházza fel. Így a meghalt lélek nem tud bolyongani, a maszk visszatartja és ellenőrzi. Viselése veszélyes is, mert aki az álarc által felfogja más erejét, annak hatalmába is kerülhet. A sámánizmusban a sámán segítő szellemeit, az ősöket jelenítette meg. A maszk mint jelkép gyakran megjelenik az emberi gondolkodásban, azonban látszólagos egyszerűsége ellenére a kultúra sokféle

kontextusba helyezte, számos egymástól különböző jelentéssel ruházta fel: Ady költészetében az igazi jellemet elfedő durva külsőségként jelenik meg az álarc, a jelmez: „Bú, maskarája a világnak, / Apolló, a faunmezü…” (Vén faun üzenete). Hamvas Béla a maszkot minden embert érintő átokként említi, amely megakadályozza hogy az emberek megérthessék egymást. Ez a maszk a betegségek és bűnök tárgyiasulása, amely mögött a valódi én láthatatlanná válik. Nietzsche filozófiájában sem színlelés az álarc, hanem az elkerülhetetlen meghasonlás szükséges, tiszteletben tartandó jele. Ebben az értelemben tehát a meztelen arc sértetlenségét biztosító eszköz, amely alatt tovább élhet az elveszített egység helyreállítása utáni vágy, vagyis a maszk színlel a külvilágnak, hogy viselője őszinte maradhasson. James Ensor festészetében a maszk a társadalmi képmutatás jelképe.

I.1.1.2. A maszk mint használati tárgy A természeti népek kezdetben a vad becserkészése érdekében álcázták magukat, a mágikus és vallási célú használat csak később terjedt el. A maszkokkal különféle természetfölötti erőket, istenségeket, mitikus lényeket, hősöket, szellemeket, démonokat, ősöket jelenítettek meg, rítusaik során így kérték segítségüket, űzték el vagy békítették meg őket. A maszkok újévkor, a nyári és téli napforduló idején vagy a hold átváltozásaikor rendezett, a megújulást ünneplő rítusokon jelentek meg rendszeresen. Az emberi élet egyes fordulópontjait - a felnőtté avatást, a temetést, a gyászt – sok helyen szintén maszkos rítusok kísérték. A gazdasági élet eseményeit, a vadászatot, a vetést, az aratást szaporító-

és termékenységi rítusokkal segítették elő vagy ünnepelték meg. A társadalmi rend ellen vétkezőt a hatalom nevében maszkos alakok figyelmeztették, vagy éppen büntették meg. Betegség esetén a gyógyító rítusnál segédkeztek a maszkkal megjelenített lények, harcban pedig az ellenfél megrémítését és a viselő fizikai védelmét szolgálták. A világon mindenütt elsősorban férfiak készítették és viselték a maszkokat, ez így van napjainkban is. Általában a szertartásvezetők, a papok, a sámánok, az uralkodók, a főnökök viselhettek maszkot rítusok alkalmával. Az önmegváltoztatásnak ez az igénye valószínűleg egyidős az emberiséggel, mint ahogy a maszkok vagy álarcok használatának is az ősidőkig visszanyúló, a felhasználási célt tekintve gazdagon szerteágazó története van. Akármilyen őst, szellemet, természetfeletti lényt jelenítenek meg, a maszkok háromfélék lehetnek: vannak emberi arcot utánzó (antropomorf), állatra hasonlító (zoomorf) és e kettőt ötvöző összetett (hibrid) maszkok. A jelenlegi maszkok főbb típusai rendeltetésük alapján: színházi, karneváli és halotti maszk. A színházi, amely a szent táncokban is használatos, a különböző karakterek szimbóluma. A karneváli maszkban az alacsonyrendű, negatív aspektus jelenik meg; nem elrejti, hanem felfedi a rossz hajlamokat. A halotti maszk az élet utolsó és a halál legelső percét örökíti meg egy személy életében (gyakran idealizált formában), így tartva fenn őt az örökkévalóságnak.

I.1.1.3. A maszk használata különböző kultúrákban Ez a tárgy valamilyen formában minden kultúrában jelen van az őskortól napjainkig - ahol nincs álarc, ott az arc festése helyettesíti - ezért a fennmaradt emlékek alakot, anyagot vagy színt tekintve nagy változatosságot mutatnak. Az afrikai, óceániai, indonéziai, amerikai maszkok többsége fából faragott, de kisebb számban találunk faháncs- vagy szövetmaszkot is. Ahol fém van, előfordul az aranylapból, bronzból, sárgarézből vagy vasból készített maszk, mint a nyugat-afrikai ashantiknál vagy néhány kameruni törzsnél, és kongói törzseknél ismerünk csontból faragott maszkot is. Stílusukat, alkotásmódjukat tekintve általában szorosan illeszkednek az adott társadalom figurális szobrászatához. Az álcázó vadászathoz használt maszkok az emberiség történetének kezdetétől jelen vannak. Ezt a racionális célt lassan felváltotta a természetfeletti erőkhöz kapcsolódó rituális funkció, ami több ezer évig meghatározta a különböző kultúrák maszkjait: az észak-amerikai indiánoknál ugyanúgy dominált, mint a szibériai vagy eszkimó sámánok szertartásainál, a borneói dajakok gyógyítórítusainál és a dél-guineai termékenységvarázslások esetében. Ide tartozik a legkorábbi fennmaradt lelet, egy agyagból készült chilei halotti maszk i. e. 7000 tájáról, ezután következnek az egyiptomi múmiák arcára helyezett, fából vagy aranyból készült darabok. A maszk az áldozati szertartások elengedhetetlen kelléke volt a majáknál és az aztékoknál Közép-Amerikában, de az inkák és más Andok-beli civilizációk is használták. Indiában, Kínában és Japánban is sokféle változatban jelen volt, használati módjai között a

rituális célok mellett a görögökhöz és a rómaiakhoz hasonlóan a színjátszás is szerepelt. A társadalmi kontroll fenntartását segítő maszkok megjelenésével ami többek között Libéria és Kongó törzseinél figyelhető meg - elindult egyfajta profanizálódási folyamat, aminek végeredményeként létrejött a ma elterjedt, elsősorban szórakoztató célokat szolgáló maszk. Mindez a görög és római színházi maszkok funkciójának változásán mérhető le igazán, ahol a kezdeti, vallásos célú játékot fokozatosan felváltotta a szórakoztatást megcélzó. Erre a profanizálódásra talán a velencei és a Rio-i karnevál maszkjai a legismertebb ma is jelen lévő példák, de az új típusú mohácsi busóálarcokat is ide sorolhatjuk.

I.1.2. A busójárás rövid története

I.1.2.1. A farsang Az ember és a természet elválaszthatatlanok egymástól, ezért a természethez fűződő vallási kapcsolatok mélyen gyökereznek. Ezt a függőséget az egyes ősi szokások, a hagyományok és a babonák megmaradása jelzi. A természeti ünnepek mindig napfordulókhoz kötődtek, mert az évszakok határozták meg a növényvilág évenkénti változásait és később a földművelési munkák rendjét. Az elképzelések szerint a termelőmunka eredménye a felsőbbrendű lények, az istenek akaratától, jóindulatától függött, ezért alakultak ki a termékenységet célzó, serkentő erejű rítusok, amelyek később beépültek a vallásokba. A napfordulók

voltak

legfontosabb

állomások,

ezek

jelentősége

naptárak

bevezetésével csökkent, de emlékük megmaradt. A téli napforduló a nap újjászületésének az ünnepe (december 21.). Eredetileg erre az időpontra esett a farsang, amit ma is szerte a világon gyakorolnak. Európában a kezdő időpontja január 6., az utolsó napja a húshagyókedd, amely a nagyböjt első napjától függően változik. A természet újjászületését, a tél búcsúztatását és a tavasz győzelmét ünneplik ekkor. Ebbe a családba tartozik a busójárás is, mely szoros kapcsolatban áll a riói és a velencei karnevállal, az afrikai népek hasonló szokásaival, vagy az Alpokbeli maszkos népek szokásaival. A farsang az emberiség mitológiákból ismert aranykorára, a gondtalan vidámságra, az emberek régi vágyaira emlékeztetett. Ekkor az emberek nem dolgoztak, nem büntettek és háborút sem viseltek. Manapság a háttér ismerete nélkül idézik fel az aranykor szokásait. Ezeket a napokat a kereszténység elterjedésével az egyház is beiktatta a naptárba, holott minden mozzanatában ellentétes volt a vallásos regulával. Minden korban elítélték, sőt tiltották, üldözték, de elfojtani mégsem tudták. Farsang alkalmával legjellemzőbbek a szabad ég alatt rendezett álarcos alakoskodások, felvonulások és színjátszások. A magyar nyelvben használatos farsang német jövevényszó, jelentése: „pajkosságot űzni, mesélni”, de a hagyományt nem ők vezették be a Kárpát-medencében, hanem a görög Saturnáliákból, a mezei munkák istenéhez, Saturnus-hoz fűződő ünnepből eredeztethető. Mátyás király udvarában nagyrészt az olasz hatásnak köszönhetően már nagy mulatságokat rendeztek karneváli kellékekkel és művészi masz-

kokkal. II. Lajos király is kedvelte a vidám farsangi szórakozásokat, álarcokat, jelmezeket és felvonulásokat, amiket lovagjátékokkal tarkítottak. A farsang népi gyakorlatára a XV. századtól maradtak fenn adatok, elsősorban egyházi személyeknek és világi hatóságoknak köszönhetően, akik tiltották a rendbontással, lármázással járó szokást. Magyarországon nem az évszakok szimbolikus küzdelmét hangsúlyozták, hanem az ételek bőségének megszemélyesítését, erre vonatkoznak a farsangi időszak hetének és egyes napjainak a találó elnevezései: pl. zabálóhét vagy kövérhét, kövércsütörtök stb. A farsang vége húshagyókedd néven közismert, de szerepel télkihordás, tél-

temetésként is. Más tájszólású neveket is használtak, mint farsangfarka, madzaghagyó, csonthagyat.

I.1.2.2. A busójárás eredete Többféle történet maradt fenn a hagyomány eredetéről. A közismert legenda szerint, amelyet Pákolitz István Busófarsang című írásában dolgozott fel, a Mohácsot megszálló törököket a túlparton bujkáló sokacok űzték el a faluból busóknak öltözve. A valóság ezzel szemben az, hogy Mohács délszláv lakossága és a törökök nem lehettek egy időben egy helyen, ugyanis a törököket a térségből 1687-ben, a nagyharsányi csatában vagy második mohácsi csatában űzték ki, és egy nem sokkal azelőtti török adóösszeírás szerint Mohács 239 adófizetője között még egyetlen délszláv sem akadt. Feljegyzések szerint a sokacok csak 1696 után vándoroltak a városba. Az utóbbi években számos álláspont fogalmazódott meg a busójárás eredetét illetően. Ernyey József szerint a

busójárás minden lényeges eleme német eredetű, Unyi Bernárdin a macedón-bolgár kutyerek álarcos játékával rokonítja, Földes László pedig egy áthidaló nézetet alakított ki, amiben a balkáni újévi alakoskodásokat vegyítette az alpesi maszkokkal, azonban máig a legvalószínűbbnek Csalog József feltételezése tűnik, miszerint a hagyományt a sokacok hozták magukkal, majd a magyarokkal és a betelepült németekkel való együttélés során sok elemmel gazdagodott. A busójárás eredeti, sokac elnevezése, a „poklade” átváltozást, újjászületést jelent. Ez az elnevezés egyrészt a természet átalakulására, újjászületésére utalhat, másrészt a teofániára, ami valamely isten (jelen estben Árkádiai Pán, a pásztoristen) látható alakban való megjelenését jelenti. A sokacok kultikus szokása az archaikus istent teljes egészében konzerválta a hozzátartozó rítussal együtt. A tavaszi napforduló idején a természet démonára emlékeznek, akitől függ a termékenység, az élet kezdete, az egész természet újjászületése. A farsang leple alatt zavartalanul élt tovább a régi vallásos szokás, az antik örökség.

I.1.2.3. A busójárás története az 1950-es évek előtt A legkorábbi írásos emlék a pécsi püspök 1783-as egyházlátogatása alkalmával készült feljegyzés (Canonica Visitatio), amely arról számol be, hogy az egyházi körök a pogány elemek miatt a busójárás tilalmát követelik. Ennek hatására a Városi Tanács 1801. február 26.-ra elrendelte az átöltözők megbüntetését (12 botütés nyilvánosan), ám a népszokást így sem tudták megszüntetni. A szigorú rendelkezés nem született ok nélkül: a maszk nyújtotta arctalanságnak köszönhetően számos bűncse-

lekmény történt az egymás közötti leszámolásoktól kezdve a szexuális zaklatásig. 1845-ben Höbling Miksa, Baranya tudós főorvosa írt a farsangról: „A farsang utolsó napjaiban különösen kedveli a német ifjúság az álarczot; miben a rácz igen is ki szokott csapongani, rút ijesztő faálarczokat kötvén föl képére.” 1851-ben, a Bach-korszak kezdetén egy alkalommal a gyülekező busókat szuronnyal kergette szét az osztrák katonaság. 1852-ben Karadzsics írta le először a busó kifejezést és a sokacok jellegzetes farsangi alakját. A XIX. század második felében már többen foglalkoztak ezzel a „szokatlan szokással”. A hatóság fellépése következtében a XX. század elejére az álarcos busók eltűntek, helyettük csak egy gyér felvonulás maradt. Lichtnecker József, aki 1905ben járt Mohácson (Ernyey feljegyzése 1907-ből), már csak egyetlen faálarcost látott farsangkor, de a szokás ezekben az években is élt, mint a helyi sajtóból kiderül. Ezt követően a helyzet évtizedekig semmit sem változott, a Mohácsi Hírlap 1926. február 20.-i számának „Kiveszőben a mohácsi busók” című cikkében olvasható, hogy csak két igazi busót találtak: „A fényképész mester egész személyzete ezekre vadászott, …” A busójárás elevenen élt ebben az időben még számos más településen is: Dályokon, Darázson, Izsépen, Márokon, Kásádon, de csökevényes formában jelen volt Szemelyen, Pécsudvardon, Kozármislenyben, Szalántán, Németiben és Lothárdon is. Az első világháború utáni években Dr. Horváth Kázmér városi aljegyző és Ete János helytörténész belekezdett a rosszhírű szokás megrendszabályozásába, ami a busójárás első jelentős átalakulását eredményezte. Az 1928. február 26.-i Mohácsi Hírlap „Idegenforgalom a mohácsi busójáráskor” című cikke szerint a

változtatás elkezdte éreztetni a hatását: „A környékbeli uradalmakból, Németbólyból, Pécsről jöttek le nagyon sokan ezt az eredeti mulatozást végignézni.” Bevezették a szervezett vonulást és busók díjazását: „…Első díj annak, aki az ősinek leginkább megfelelő busóruhában és álarcban jelenik meg. Díja tíz pengő.” A kiemelt maszkok a továbbiakban mintául szolgáltak. Mivel a bírálók később inkább a különleges maszkokat részesítették előnyben, a maszkfaragók egyre kevésbé alkalmazkodtak a hagyományokhoz. Az 1940-es rendezvényen már működött a folklór játékok tendenciája is (30.-36. kép). Néhány évig teljes pompájában működött a farsang, aztán a világháborús események, a társadalmi változás és a politika a régi keretekbe szorította vissza.

I.1.2.4. A busójárás története az 1950-es évektől napjainkig A busójárás II. Világháborút követő időszakát Szőts István és Raffay Anna két dokumentumfilmje határozta meg (29. kép). 1951-ben forgatták a Dramatikus népszokások elnevezésű sorozaton belül a Busójárás című részt (28’), majd 1955-ben a Busójárás Mohácson című rövidfilmet (13’). Az utóbbi film teljes egészében rekonstrukció volt: mivel azokban az években nem farsangoltak a sokacok, Raffay gyűjtése alapján tervezte meg Szőts, hogy milyen életképeket, jeleneteket szeretne látni a kamerában, az anyag narrátor-szövege és zenei aláfestése pedig több mint egy évtizeddel később készült. A film folklóretalonná vált és dokumentálhatóan megváltoztatta a mohácsi busójárás képét. Készítésekor a szakembereknek megvoltak a maguk szakmai kívánságai: olyan maszkokat fogadtak el, amelyek élénk színűek voltak, de maga a maszk nem

csillogott, a film megkövetelte az éles orrnyerget stb. A kontrasztos felvételek érdekében sok álarcot átfestettek vagy átalakítottak, a forgatás után pedig sok régi típusú álarcot vittek haza emlékbe vagy múzeumba (valószínűleg ezért is van ma Mohácson kevesebb 1950 előtt készült maszk, mint a Néprajzi Múzeum raktárában) Ezeknek az eseményeknek a következtében óriási stílusváltás ment végbe Mohácson, a maszkfaragók elkezdtek olyan álarcokat készíteni, amelyek a filmeseknek megfeleltek. A 60-as évek televíziós tudósításai révén az egész ország megismerhette a néphagyományt, és megindult a mai napig növekvő idegenforgalom. A 70-es évekre a népszokás vad tivornyába csapott át, a részegség, a féktelenség, a durvaság uralkodott, ezért többen úgy vélekedtek, jobb ha megszűnik, a 80-as évekre azonban a komoly szervezőmunkának köszönhetően konszolidálódott a helyzet és lassan elérte jelenlegi formáját (45.-64. kép).

I.1.2.5. A busójárás ma A húsvét mindig a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő első holdtölte utáni vasárnapra számítódik. Ez az időpont mindig március 22. és április 25. közé esik. A húsvét vasárnapját előzi meg hét héttel farsang vasárnapja. A farsangvasárnap előtti csütörtök, az úgynevezett kisfarsang a gyerekek ünnepe, harisnyákba öltözött jankelék és kisbusók riogatják ekkor a lányokat, felnőtt busót nem lehet ilyenkor még látni. Pénteken kezdődik a busójáráshoz kötődő rendezvénysorozat, amely többek

között

népdaléneklési

versenyeket,

táncházat,

kiállítás-

megnyitókat, műhelybemutatókat, koncerteket foglal magába. Az igazán

szervezett nap a farsangvasárnap. 1996 óta egy helyi néptánccsoport zenével, tánccal ébreszti a város lakóit ezen a napon. Délelőtt kirakodnak a turistákat váró árusok: busómaszk-faragók, fafaragók, fazekasok, kékfestők, mézeskalácsosok, bőrdíszművesek, lószerszámkészítők, szűcsök, késesek és más népművészettel kapcsolatos tárgyakkal kereskedő árusok. A város főterén, az események középpontjában ekkor néptánccsoportok lépnek fel. A busók kora délután kürthanggal kezdik az átkelést a Dunán. A mohácsi oldalon, a sokac révben máglya körül egyesülnek a busócsoportok, majd innen a régi találkozóhelyre, a Kóló térre vonulnak, ahol az összes jármű (szekerek, busó-limuzin, stb.) és a többi csoport várakozik. Itt szintén máglyát gyújtanak, majd indul a több órán át tartó látványos menet a Széchenyi térre, a város központjába, ahol már több ezer turista halmozódik (az ottani máglyagyújtásra várva). A nap hátralevő része ünnepléssel és tánccal (kólóval) telik. A hétfői nap felkészülés a keddi téltemetésre, ami jellemzően a mohácsiak ünnepe maradt, ilyenkor elenyésző a turisták száma, ezért családiasabb a hangulat. Nagyrészt a vasárnapi „forgatókönyv” ismétlődik meg ekkor, azzal a különbséggel, hogy egy telet jelképező fekete koporsót visznek végig a városon, amit végül elégetnek a máglyán (újabban vasárnap is visznek egyet, amit leúsztatnak a Dunán ágyúlövések közepette). A mai busójárás egy kihalóban levő népszokás mesterséges rekonstrukciója, egyfajta „emlékfesztivál”. A szervezés következtében özönlő turisták és az irányítottság miatt elvesztette egykori bensőséges, rituális jellegét, misztikus varázsát. Mindez a korszellemmel is összefügg, az

utóbbi évszázadban ugyanis a technológia fejlődése és a városiasodás következtében az emberiség nagy része jelentősen eltávolodott a természettől és saját hagyományaitól, rítusaitól. A mai busójáráson résztvevők többsége csak látványos karneválnak, idegenforgalmi rendezvénynek tekinti a szokást, eredeti funkciója és formája már régen feledésbe merült (45.-64. kép).

I.1.3. A busó

I.1.3.1. A busó őse A busójárás sokac elnevezése, a „poklade” átváltozást, átalakulást jelent, ami ebben az esetben a teofániára, az istennek (a természet démonának) látható alakban való megjelenítésére vonatkozik. A busó valószínűleg a több ezer éve megjelent ősi pásztoristen, Árkádiai Pán „leszármazottja”, ez abból is látható, hogy az általa ábrázolt jellembeli és lélektani tulajdonságok nagy hasonlóságot mutatnak a kultusz főistenével: mint természetfölötti lény, az ősi vallásban hívei előtt erős és félelmetes volt, de bizonyos értelemben mégis egyenrangú velük. Nem uralkodott kérlelhetetlen módon az emberek felett, a keresztény vallás bűntudatra alapozott igéivel ellentétben az ösztönös szenvedélyeket, a természetes életet és a vidámságot hirdette. A fennmaradt mondák és ábrázolások vidám és csúf, haragos, de jóságos, lusta istenről mesélnek. A görög mitológia többször nevetséges helyzetben, gúnnyal jeleníti meg rémisztő alakját és termékenységi hatalmát, de ezt ő nem veszi zokon,

és ez az önirónia egyik jele, ami szokatlan egy isten részéről. Az athéniek hiedelme szerint a harcos Pán az ellenség soraiban furcsa félelemérzést, riadalmat és tömegizgalmat váltott ki, amelyhez zűrzavar társult. A győzelem elérésében ennek volt a legnagyobb szerepe. Ez a vak rémület az igazi páni félelem, a pánik, ahogy ma is használjuk a kétségbeesés szélsőséges formájának jellemzésére. A legenda szerint a busók éjszakai támadásakor a Mohácson táborozó törökök fejvesztve menekültek, egymást ölték meg hirtelen kétségbeesésükben, ami a történelmi hiteltelenség ellenére

újabb bizonyíték a

Pánnal való

kapcsolatra. Az indoeurópai nyelvcsaládhoz köthető „bus” szó több nyelvjárásban is megtalálható és végződéstől függően más-más értelmezést kapott. Bozótos, cserjés, füves területet, az erdő sűrűjét jelenti, állatra vonatkoztatva pedig bozontosságot, nagy fejűt és nagy pofájút. A görögök busnak nevezték a szarv alakú áldozati kalácsot, de olyan emberre is alkalmazták, aki nem szólal meg akkor, amikor kellene. Az értelmezések együtteséből alakult ki az állatember pásztoristen, a bus. Megjelenési formája a szónak minden változatát tartalmazza. Elszlávosított formája a

busu, busa, busó, ez utóbbit használják jelenleg is.

I.1.3.2. A busó mint rituális szereplő A sokacok hagyományosan csak a faálarcot viselő érett férfiakat tekintették busónak. Szerepkörük szerint megkülönböztettek a busók közt: kürtöst, hamuzsákost, buzogányost és kereplőst. Öltözetük alapjában véve egyforma volt. A busókat kísérték a jankelék, az ő feladatuk

volt távol tartani a gyerekeket a busóktól. Ruházatuk könnyű volt, hogy gyors mozgást tegyen lehetővé, álarcuk vesszőből font kosár kalappal, de a lekvárral bekent, tollpihével meghintett arc sem volt ritka. Ezen álarcok szerepét mára a harisnya-darabok, szalmakalap, gázálarc vette át. A hamuzsákos busóalak az 50-es évekre eltűnt, azóta elsősorban a jankelék szórnak hamut, ezt is inkább fűrészpor és liszt helyettesíti. A busók csoportokban végezték a varázslásaikat. Ezek a csoportok vagy baráti kör, vagy rokonság szerint alakultak ki, álarcaikat is együtt faragták. A vezető a kürtös volt, az ő házánál gyűltek össze, mielőtt házról házra járva elkezdték volna termésrítusaikat. A kiszemelt házhoz érve kürtjükkel jelt adtak, majd a kaput megdöngették buzogányaikkal. Erre a jelre a gazda eldöntötte hogy beengedi-e, vendégül látja-e a csoportot, nemleges válasz esetén számíthatott valamilyen büntetésre az éjszaka folyamán, többek között ilyen volt a szekér szétszedése az udvaron és összeszerelése a ház tetején vagy a tojáslopás. Bebocsátásuk esetén nagy kerepléssel, kolompolással, jellegzetes bao-bao kiáltással végigjárták az udvart, megkergették a házban lévő nőket és megveregették az épület sarkait a vagyonvédelem érdekében. Ezután az istállóba vonultak, hogy körbejárják az állatokat. A hamuzsákos ember hamut szórt a földre, az állatokra, a küszöbökre, ez az egészségvédelmet szolgálta. Egyes leírásokban szerepel, hogy faekét is vittek magukkal az udvar rituális felszántásához. Mindez némán, beszéd nélkül történt. A busókat mindenütt megvendégelték, csavart szarv alakú fánkkal, kocsonyával, pálinkával és borral kínálták őket. Kora délutánra felé-

lénkült a hangulat az utcákon, megkezdődött a felnőtt nők és lányok kergetése, a termékenységvarázslás. Körülfogásuk után megölelgették és megtapogatták őket, ruhájuk alá nyúlva meghúzkodták a szőrzetet, hogy „nagyra nőjön a kender”. Ezt a nők el is várták, dicsőségszámba ment, aki pedig nem keltette fel a busók érdeklődését, az szégyenben maradt. Ez a jelenség, ha szelídítve is, de megmaradt, a jelenlegi fiatal lányok éppígy örülnek a busók figyelmének. Egykor szokás volt, hogy a beöltöző fiatalokkal az öreg busók megbirkóztak és győzelmük esetén gúnyosan közölték a fiatallal, hogy „Indulj, menj aludni, fiatal vagy még busónak!”. A birkózás többnyire a középső ujjak összeakasztását és egymás elrántását jelentette, tehát ez is inkább rituális felnőtté avatás volt, mint komoly verekedés. Az utóbbira akkor volt példa, amikor a falu két haragosa számolt le egymással, elváltoztatott hangon, kihasználva a törvény büntetésétől és más következményektől megvédő inkognitót, a „mindent szabad” helyzetét. Fontos momentum volt a beavatandók tűz körüli tánca. A busójárásnak is mintegy csúcspontja volt a nagy befejező körtánc az erről elnevezett téren gyújtott máglya körül (Kóló tér). Az avatási rítusok központi gondolata a beavatandó mitikus halála és újjászületése. Erre jó példa az a régen gyakorta előfordult, mára eltűnt szokás, amikor egy magát halottnak tettető busót a többiek komédiázva sirattak.

I.1.3.3. A busó megjelenítésének kellékei A busó kellékeinek legfontosabbika természetesen az álarc, de mivel ezt a tárgyat a későbbiekben részletesen tárgyalom, most inkább a többi „tartozékról” szeretnék szót ejteni. Ruházata nem mutat akkora változatosságot mint a busóálarc: a felsőrész javában szőrével kifelé fordított, hosszúszőrű báránybőr bunda, amelyet különböző változatokban hordanak, leggyakoribb a ködmön és a vállon átvetett subadarab. Derékban sodrott kötél vagy szíj fogja össze a felső részt, melyen 1-2 darab birkakolomp lóg, amely a busó minden lépését zajjal kíséri. A kolompnak (7.-10. kép) és a csengőnek gonoszűző hatása van, hiszen a hangoknak riasztó erőt tulajdonítottak, ez az erő megfigyelhető mind a mai napig, igaz ma elsősorban a busó turisták tömegében való gyors előrejutását szolgálja. A lábszárra a régi időkben szintén ködmönujjat húztak, hogy valódi állatias hatás jöjjön létre, azonban az 1900-as évektől a már kiselejtezett házivászonból készült bő gatya használata terjedt el. Ezt a bokánál megkötözték és körben szalmával tömték ki, aminek köszönhetően a busó megjelenése robosztussá és ijesztővé, mozgása lomhává vált (3., 10. kép). Később ezt a viseletet is leváltotta a tiszta, hófehér, gyakran hímzett nadrág, amit már nem tömtek ki szalmával, jelenleg is ez a szokás él. A lábbeli régebben szíjas bocskor volt, amit nem egyszer kis csengőkkel felszerelt ványolt vagy bütykös harisnyával egészítettek ki, ma azonban a hétköznapi bakancs, csizma, sőt gumicsizma sem okoz meglepetést. A busók jellemző eszközei a buzogány, a kereplő, a kard, a busókürt és a busó baba. A buzogányt fából faragják (9., 10. kép). A vége olykor

100-120 fatollból áll össze, vasszegek nélkül, mindez nagy helyközökkel kialakítva, aminek következtében a buzogány látszólagos méretéhez képest kis tömegű, így lehetővé teszi a busó könnyebb, mégis

látványos

mozgását.

ősi

időkben

buzogányt

emberáldozatok bemutatásánál használták, később az uralom és a parancsnoki hatalom jelképévé vált, ebben az esetben az erő és a természetfeletti hatalom szimbóluma. A kereplő is a megfélemlítés, a riadalomkeltés eszköze a kolomphoz hasonlóan (27. kép). A csattogókat, kereplőket egyes primitív népeknél ma is a láz-démonok elűzésére használják. Hengere és nyelve általában keményfa, a külső részek (különösen

nagy

méret

esetében)

puha

fafajták

felhasználásával

készülnek. Mándoki László tanulmányában kitér egy fából faragott kard megtalálására, amelynek sokac neve rif (a sokac rifio - vmivel verni szóból). Pán, a busók archetípusa gyakran szerepelt csatában, hadvezérként, innen is eredhet, hogy ma is használatban vannak a különféle fegyverek, igaz konkrétan a busó-kard már csak ritkán fordul elő (37. kép). A több méteres pásztorkürt vagy busókürt nagyon fontos tartozéka a busójárásnak, ennek búgására gyűlnek össze a busók, hogy együtt vonuljanak tovább (11., 25. kép). Régen 5-6 éves csonkolt fűzfaágból készítették, belsejét kettéhasítva kifaragták, gúzzsal összekötözték, majd bodzából faragtak hozzá fúvókát. Farsang előtt ledugták a kútba, hogy a víztől megdagadjon és így elérjék a megfelelő hangszínt, de mivel ettől súlya jelentősen megnőtt, csak többen tudták cipelni. Egyikük fújta, a többiek pedig a vállukon vitték. A busó baba vagy másik nevén „Famatyi” a busó termékenységre utaló tárgya, ma már ebből is

keveset látni, régen a hátukon cipelték vagy vízhordó fára akasztva hordozták. A baba általában egy fából készült, aránytalanul nagy, zsinórral mozgatható hímtaggal volt felszerelve, és a busók kisgyermekként bántak vele. A régi busójárások jellemzője volt a busólegények által otthon készített nászajándékok, a házassági ajánlatot jelentő vízhordó rúd („obramenica”) és az elutasítást jelentő mosófa („prátyák”) hordozása. A házas férfiak feleségüknek díszes faragású bölcsőt ajándékoztak. Fontos megemlíteni a busók további, igaz nem ennyire autentikus, de jelenleg is használt eszközeit, a favellát (58. kép), amelyet általában farsangi fánkkal díszítenek, a fegyverként funkcionáló

fokost, a

különféle tréfás csokrokat, fokhagyma- és paprikafüzért, a fallikus jelképnek kifestett lopótököt és a leginkább pálinkát, bort és forgácsot tartalmazó bőr- vagy vászontarisznyát. A második világháború előtti időkben a pipázás is a busó egyik jellemzője volt, ezért is törték ki már a kezdetektől az álarcok egy vagy több fogát, ezenkívül az ugyancsak ezen a résen bejuttatott nádszál segítségével az álarc levétele nélkül folyadékot is magához tudott venni annak tulajdonosa (75.-106. kép). Ez a formai jegy a pipázás eltűntével is többhelyütt megmaradt. Viszonylag új szokásnak számít az ágyúzás, amelyhez a II. Mohácsi Csatából fennmaradt, Duna medrében talált eredeti ágyúcsöveket is használnak (20., 39., 41., 63. kép). Ez a jelenség a törökök hódító hadjárataival kapcsolatos monda eredményének nevezhető, aminek bizonyí-

tottan nincsen valóságalapja, de zajkeltő eszközként beleilleszkedik, sőt színesíti a karneváli felvonulás képét. Napjaink busójárását meghatározzák a különleges, erre a célra épített közlekedési eszközök, ezek előzménye az egykor csónakként cipelt mosóteknő és a földműveléssel kapcsolatos rituálék elvégzéséhez használt faeke. Mára a hagyományosnak tekinthető járművek közül a busó-kerék és a lovasszekér maradt meg, ezek szerepét azonban mindinkább átveszik az álalakított, fantázianevekkel ellátott kistraktorok, személygépkocsik, motorkerékpárok (pl.: „busó-limuzin”, „busórájder”). Ezek gyakran húznak maguk mögött dekorált utánfutót, amelyen az adott busó-csoport tagjai utaznak felszerelésükkel (21., 24., 57., 59., 64. kép). A busók ünneplésének egyik eszköze a vasárnap és húshagyó kedden este égő hatalmas máglyatűz is, amelynek gyógyító, tisztító és termékenyítő hatása mellett (amit tulajdonítottak neki egykor) a halotti játékokban is fontos szerepe van, segítségével égetik el ugyanis a telet jelképező koporsót, ami a tavasz beköszöntét előlegezi meg (57. kép).

I.1.4. A busóálarc

I.1.4.1. A busóálarc jellegzetességei A busóálarcok (65.-151. kép) eredetileg emberarcot ábrázoltak, olyan állati jegyekkel mint amilyen például a szarv vagy az állatfül csak az 1930-as évek után ruházták fel őket, amikor a mohácsi sváb és magyar

lakosság is bekapcsolódott a népszokásba, de mára a szarv általános tartozékká vált. A busó álarcát többnyire egy darab fűzfából faragják, a szélén felszögezett báránybőr vagy ködmöndarab van, amely csuklyaszerűen a vállig ér. Erre utal a mohácsi sokacok kapa elnevezése, amely nagy fejet és csuklyát is jelent, és amelyet kizárólag erre az álarctípusra használtak. A csuklyás megoldás lehetővé teszi, hogy viselőjének ne kelljen folyamatosan fognia az álarcot, így mindkét keze szabad marad, amire a kereplő, favilla, stb. hordozása miatt szüksége is van. Mindez támadó

jellegű

fej-

és

testtartást

kölcsönöz

busónak,

ettől

megjelenése még hatásosabb. A vászonból, bőrből vagy harisnyából készült egyéb arctakarókat lárfának, obrazinának vagy maskának hívják. Ha a 19. század aszimmetrikus, primitív hatású óriásmaszkjai és a jelenkori, szabályos álarcok között közös vonásokat kell keresnünk, nincs könnyű dolgunk. Ami első ránézésre szembeötlő hasonlóság, az a fogak kiemelt szerepe. Általában részletesen, egymástól elkülönítve vannak kifaragva, olykor néhány ki is van közülük törve, ez az álarcban pipázást és a nádszálon keresztül történő alkoholfogyasztást tette lehetővé. A száj formája változatos, a dühös vicsorítástól a dévaj vigyorig rengeteg arckifejezést megjeleníthet az ijesztés érdekében, de annyiban még hasonlít egymásra a legtöbb álarc, hogy a fogakat többnyire fehér festéssel emelték ki. A

faanyag

vastagságára

vonatkozóan

találhatunk

közös

jellemzőket: a homloktáj, a szemöldök rész és az áll mindig vastagabb, ez utóbbi a legtöbb esetben lekerekített és sokszor a szakállt is helyettesíti, mely egy lapszerű, kissé előreálló faragvány.

A szemrések alakja az óriásmaszkok esetében mandulavágású és a szemfehérje is ki van vágva, az 1900-as évek után készült maszkok esetében azonban a lyuk csak a szembogár helyét foglalja el és szabályos kör alakú. A busóálarcok alapszíne sötét piros. A piros szín a legtöbb kultúrában az életet, az életerőt jelenti, a primitív kultuszok szerint az isteni erő, a megelevenedés színe. Az eredeti legenda szerint disznóvért használtak erre a célra és később tértek át a festékre. A piros mellett ma már a fekete és a barna festés is gyakran előfordul. Vannak olyan busók is, akiknek a csuklyáján két álarc van, sőt három és négy álarcos fejek is láthatók. Két álarc esetében az egyik előre, egy pedig hátra néz, a négyarcú pedig minden irányba egyszerre. A többarcúság a tér és az idő (múlt –jelen-jövő) feletti hatalmat szimbolizálja.

I.1.4.2. A busóálarc-faragás technikája régen és ma A maszkot a régi időkben a beöltöző sokacok maguknak faragták, ez különösen az óriásmaszkok szabálytalan formáit elnézve olvasható le azonnal. Az 1930-as évek busómaszk-versenyei következtében indult be a maszkfaragás önálló mesterséggé válása (42.-44. kép), aminek következtében az amatőr, nyers, naiv alkotások egyre inkább eltűntek, és átvették helyüket a gyakorlott mesterek évtizedek alatt kialakított stílusjegyeit hordozó, de egymásra sokkal inkább hasonlító maszkok. A busóálarc a Duna mentén is honos fehér fűzből készül. Ez a fafajta könnyű és könnyen megmunkálható, simára gyalulható és hámozható, ugyanis nem szálkásodik. A faanyag kiválasztásánál manapság igye-

keznek kiszűrni a különféle hibákat, mint amilyen a göcsösség, fülledés, korhadás, rovarrágások, repedések, régen azonban az álarcok hulladékfából készültek, azaz direkt olyan anyagból, amit másra már nem lehetett használni. Valószínűsíthető, hogy gyakran a hibák következtében lett az álarcoknak olyan szabálytalan, majdhogynem amorf alakjuk, ami funkcionális szempontból nem feltétlenül volt baj, hiszen így sok szabályos társuknál ijesztőbbek voltak. A mai maszkfaragó-mesterek a régen is használt szerszámok, a fejsze, a különféle vésőszerszámok (lapos vésők, homorú vésők), fakalapács, bicska és hasítóék mellett ma már szalagfűrész gépet, fúrógépet és csavarbehajtó gépet is használnak, lerövidítve a munka némely fázisát, de alapvetően az arcszerkezet kialakításának a folyamata nem sokat változott 100 év alatt. A méretre vágott fűzhasábra felrajzolják az álarc formáját, megadva ezzel az szem-száj-orr távolság arányait. Ezután szalagfűrészgép segítségével kikönnyítik a fejformát, a száj, az orr és a homlok alatti szemrész gödrét (sokan már ehhez a művelethez sem használnak gépet), majd gyalupadra rögzítve a maszkot kezdetét veszi a faragás. Az arc külső formája után a hátoldalt homorúvésővel könnyítik ki, így vékonyítják az anyagvastagságot a súly csökkentése érdekében, majd a szemrések kialakítása következik. Manapság a szemrést a maszkfaragó mesterek ki szokták fúrni, régen azonban gyakorta előfordult, hogy kiégetéssel és az elszenesedett fa kifaragásával alakították ki a lyukat.

Ezután következik az álarc felületkezelése, amely alapozásból, színezésből és lakkozásból áll. Régen a színezéshez disznóvért használtak, ami télen disznóöléskor mindig kéznél volt, mára már ezt különböző színező paszták váltották fel. A felületet lecsiszolása után lenolaj-kencével alapozzák, majd ecsettel hordják fel a festéket, száradás után szintén ecsettel lakkozzák. Az utolsó mozzanat a kiegészítők felhelyezése. A kosszarvakat fertőtlenítés után felcsavarozzák a homlokra, a lószőr vagy kender bajuszt az orr alá rögzítik, majd az álarc csuklya részét felszegezik annak peremére.

I.2. Részletes elemzés

I.2.1. Az „óriásmaszkok” (1905 előtt)

I.2.1.1. A legrégebbi emlékek A legkorábbról fennmaradt busóálarcok valószínűleg az 1800-as évek közepe táján készültek (65.-71. kép). Ezekben az években a busójárás élő néphagyomány volt, a helyiek életének természetes velejárójaként működött, mint a templomba járás, a ház körüli munka, az állattartás vagy a földművelés. A falusi életforma megkövetelte a közösség minden tagjától, hogy aktív részese legyen a közösség életének, különös tekintettel a munka mellett az ünnepekre, a kollektív szertartásokra. A rítus gyakorlói felmenőik utasításait követve, szándékolt változtatások nélkül játszották el minden évben a termékenység- és termés-varázslatokat, minden tudatosságot nélkülözve, pusztán mert ez volt az életük rendje. Mai szemmel nézve könnyen azt gondolnánk, hogy egy ilyen életforma tagjaként az egyénnek nem sok lehetősége volt „megvalósítania önmagát”, saját elgondolásai, tapasztalatai alapján kialakítania és kifejeznie világszemléletét, érzelmeit, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a kis közösségek évszázadok alatt kialakult hagyományrendszere, életritmusa, harmonikus rendje, valamint az ezeket konzerváló szeparáltsága a többi hasonló közösségtől és a világ történéseitől nem is támasztott az egyénben ilyen igényeket. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az egyén nem önálló szubjektumként működött, hanem a közösen kialakult gondolkodás,

„közösség

egyéniségének”

aktív

részeseként.

busóálarc-faragás módszereit (ami ekkor még nem mesterség volt, hanem a beöltözni készülő férfiak kötelező tevékenysége, ugyanis

mindenki magának faragta az álarcot, vagy az édesapjától örökölte, akár több generáción keresztül), formai jegyeit tekintve nem rendelkezett még kialakult népművészeti hagyománnyal, követendő mintával, ezért az ekkor készült álarcok szinte semmilyen hasonlóságot nem mutatnak egymással. A faanyag adta lehetőségeken és a maszk funkcionális feladatain kívül nem kötötte semmi a faragó kezét, szabadon kivetíthette saját emberábrázolási ösztöneit. Az alapanyag hulladék fa volt, amit másra nem tudtak használni, sokszor az ebben lévő göcsörtök, repedések is meghatározták az álarc milyenségét. Ehhez hozzáadódott az alkotó viszonylagos járatlansága a fafaragásban és az arcábrázolásban, aminek következtében számos olyan hibát követett el, ami miatt a maszk sokszor még erőteljesebbé, félelmetesebbé, „élőbbé” vált. Ilyen hiba több helyen előfordult,

valószínűleg nem volt szándékos

például, hogy az egyik szem lejjebb került mint a másik, vagy az orr és az állrész aszimmetrikus elrendezése. Habár fennmaradt több állatot megjelenítő álarc, az igazán jellemző mégis az emberarc-ábrázolás volt már a kezdetektől, később pedig teljesen kizárólagossá vált. Ezekre az álarcokra még nem szereltek szarvakat, egy részüket ki sem festették, azonban a bőrcsuklya rögzítésére szolgáló lyuksor mindegyik darabon megtalálható, tehát ez mindig is hozzá tartozott az álarcokhoz. Elnagyolt, díszítetlen faragásmódjukkal ezek a maszkok a törzsi művészet alkotásait és a sámánizmushoz köthető maszkokat juttathatják eszünkbe, ami azért sem véletlen, mert ugyanúgy szigorúan értelmezett rituális és nem szórakoztató céllal készült eszközökről van szó.

I.2.1.2. Egy jellemző maszk bemutatása (l.sz.: KDM 87.2.9.) A bemutatandó álarc készítője és készítésének ideje ismeretlen, mindössze annyit tudunk, hogy a 19. század közepe tájáról származik. A mohácsi Kanizsay Dorottya Múzeum gyűjteményének része. Salga István, a II. Világháború utáni időszak egyik legjelentősebb maszkfaragójának hagyatékából került a múzeum tulajdonába 1987-ben. Egy darab fűzfából faragták ki, ami repedésre hajlamos fafajta, látszik is a hátulsó felén végighúzódó ragasztás nyomon, hogy ez az álarc egy-

szer már félbetört. Vastagsága 2-3 cm között mozog, emiatt viszonylag nehéz, viselése közben legalább fél kézzel tartani kell. Felülete durván van megmunkálva, valószínűleg a fejszével történt kinagyolás után késsel dolgozta ki faragója a részleteket. Jól kivehető az alkotó minden mozdulatának a nyoma, a felületet nem csiszolta és festéssel sem látta el. Rusztikus megjelenése mellett a több száz szújárat is tanúskodik magas koráról. Peremén lyuksor fut végig. Erőteljesen ívelt formája leginkább oldalról látszik, a domború homlokrész és orca után a megnövelt álrész (ami markolatként is használható) meredeken előre nyúlik. A homloknál a legvastagabb a faanyag, ezután jön az áll és a szem-orrszáj környékén van leginkább elvékonyítva. Arányait tekintve karikírozott emberarc: az egész fejforma széles, fordított csepp alakú, a homlok alacsony és lekerekített, kissé előre ugrik, a két orcához ívesen kapcsolódik a száj domborulata, amely szervül az állrész nyújtott tömegével. A túlzott állméret - amely valószínűleg szakállra utal - látványosan növeli az álarc méretét, előreugró kiképzése pedig félelmetes hatását.

Fontos megemlíteni, hogy az álarc erősen aszimmetrikus, nem lehet szigorú szabályosságot felfedezni már a fej formájában sem. A szemsarkok egymással nagyjából egy vonalban vannak, de az arc főten-

gelyére nem merőleges sem a szemöldök-, sem a szem-, sem a szájvonal. A szemek és a közöttük lévő távolság nagy, a szemrések mandulavágásúak, ez csak a korai busóálarcoknál fordul elő, később a kör alakú rések válnak egyeduralkodóvá. A szemhéjak finoman kidudorodnak, ez a rusztikus anyagmegmunkálással párosulva élő hatást kelt. Az orr lapos, tömbszerű, egy síkban van a homlokkal, alján két apró luk található, amely valószínűleg lószőr vagy kender bajusz rögzítésére szolgált. Leginkább a száj kiképzése hasonlít a későbbi megoldásokhoz:

mandula alakja van, mint a szemeknek, az ajkak vastagok, a fogak egyenként vannak kifaragva, sőt a felső fogsorból három félig ki van törve, hogy viselője tudjon álarcban pipázni, igaz könnyen lehet hogy ez nem az álarc keletkezésének időszakában történt, hanem akár évtizedekkel később. Arckifejezése a száj íveltebb felső ajka miatt a legkevésbé sem nevezhető vidámnak, inkább elégedetlennek, dühösnek, sértettnek, szemöldökének befelé emelkedése és vastagodása pedig tekintetét bizonytalanná, kétségbeesetté teszi. Az aránylag nagy szemek miatt kissé gyerekes, de ezt ellensúlyozza az agresszívan előrenyúló, keskenyedő áll. Ennek az arckifejezésnek a kapcsán érdemes megemlíteni, hogy több mai busóálarc-faragó mester a vidámságot tartja a busó egyik kötelező attribútumának, ami jól példázza a maszkfaragás gondolatiságának évszázados átalakulását.

I.2.2. Régi típusú busóálarcok (1905 és 1925 között)

I.2.2.1. Az első szabályok megjelenése A századfordulót követő évtizedek maszkfaragására (73.-90., 107.-111. kép) a használat következtében kialakult formai hagyományok letisztulása volt jellemző. A busójárás eredeti szertartásai, jellege nem sokat változott még ekkorra, azonban egyre kevesebben öltöztek be nagyrészt a hatalom közbelépéseiből és az egyház rosszallásából kifolyólag. Az ezekből az évtizedekből fennmaradt tárgyi bizonyítékok azonban arról tanúskodnak, hogy a busóálarc-faragás kontinuitása nem szűnt meg, sőt lassan kialakultak azok a formai jegyek, amik a későbbiekben is megmaradtak, megkülönböztethetővé téve az itt készülteket más kultúrák maszkjaitól. A több mint 100 évre visszanyúló álarchasználat eredményeként előtérbe helyeződtek a kényelmi szempontok, ennek köszönhető a kis méretű, vékony, belül kivájt és ezért könnyű fűzfaálarcok megjelenése, amelyek a birkabőr csuklya ellentartásával is az arc előtt maradtak, nem kellett tehát valamelyik kézzel folyamatosan tartani azokat. A busók különféle eszközei (mint amilyen többek között a buzogány vagy a fakard) ekkor kerülhettek előtérbe igazán, kihasználva a szabad kezek adta lehetőségeket. Ezek a maszkok jóval szabályosabbak, szimmetrikusabbak, mint korábbi társaik, az arcrészletek kidolgozása átgondolt előrajzolásról tanúskodik.

A maszkok festése is kötelezővé vált. Kezdetben a vörös festés volt jellemző, amihez disznóvért vagy a későbbiekben ipari festéket alkalmaztak (t.sz. az egyetlen fennmaradt kivétel a Novotny-gyűjtemény 1930 körülről származó zöld színű maszkja – 83.-84. kép). A vérrel színezett álarcok idővel megbarnultak, innen eredeztethető a ma nagyon gyakran alkalmazott sötétbarna festés. A talán legfontosabb ekkoriban kialakult karakterjegy, ami szinte minden ide tartozó álarcon megjelenik, a fehérre festett, mandula alakú szemforma, alul és felül kidomborodó szemhéjakkal, amelyben a szemrés kör alakban, a pupilla helyén található. Ez a körülmény megnehezítette a kilátást, de ugyanakkor tekintetet is kölcsönzött az álarcnak, amitől hatása élőbbé, félelmetesebbé, emberszerűbbé vált. Néhol a már korábban készült álarcokon is megjelenik a foganként kidolgozott, helyenként foghíjas, vicsorgó száj, ez a későbbiekben is megmarad. A fogazatot ekkor már általában a szemhez hasonlóan fehérre festik. A szabályok megjelenésével együtt lassan megindult a maszkfaragás mesterséggé válásának folyamata, ami az I. Világháborút követő időszakból fennmaradt álarcok hátoldalán megjelenő ismétlődő aláírásokon érhető először tetten. Ekkoriban kerültek megrendezésre Horváth Kázmér és Ete János tudatos szervező munkája eredményeként az első busóálarc-versenyek, amik újabb fejezetet nyitottak a maszkfaragás történetében.

I.2.2.2. Egy jellemző maszk bemutatása (l.sz.: KDM 71.1.8.) A bemutatandó álarc készítője és készítésének pontos ideje ismeretlen, nagy valószínűséggel az 1920-as évekből származik. A mohácsi Kanizsay Dorottya Múzeum gyűjteményének része, 1971-ben került a múzeum birtokába. Egy darab fűzfából faragták ki, a hátoldalán számos ragasztás nyom látható, ezek alapján egykor 6-7 darabra törhetett össze (a két legnagyobb törésvonal függőleges irányban, a szemréseket érintve húzódik

végig az álarcon, és elölnézetből is látható). A bal arcfélteke külső szélén található elem szemmel láthatóan fiatalabb faanyagból készült, mint az álarc többi része, tehát valószínűleg későbbi pótlásról van szó. Vastagsága csak a száj és az állrész között haladja meg a 2 centimétert, a homlok és az orcák belülről teknőszerűen ki vannak vájva. Könnyű szerkezete miatt a kezek segítsége nélkül is hordható. Felületét feltehetőleg az előzőekben elemzett álarchoz hasonlóan késsel vagy homorúvésővel munkálták meg, azonban annál sokkal finomabban, és utólag lecsiszolták, ettől a különböző faragásnyomok nem különülnek el egymástól. A hátoldalán nyersen hagyták a felületet, itt egyértelmű homorúvéső-nyomok vannak. Korához képest kevés szújárat található rajta (20-25), ez minden bizonnyal a megfelelő tárolásnak köszönhető. Peremén lyuksor fut végig. Formája szabályos, az állrész kiemelkedik a maszk felületéből, de korántsem nyúlik olyan erőteljesen előre, mint az előzőekben tárgyalt álarc esetében. Alapszíne a vörös, a szemek és a fogak fehérek, a szemöldökök és a szakáll- vagy állrész fekete. Könnyen lehet hogy eredetileg vérrel festették ki és csak később került fel a ma

látható festékréteg. Arányai megközelítőleg az emberi arc arányait követik, amennyiben a szem, a száj és az orr elhelyezkedését és méretét tekintjük.

Az álarc szimmetrikus, a szemsarkok majdnem egy vonalban vannak, az arc főtengelyére merőleges a szemöldök-, a szem- és a szájvonal. A szemforma mandula alakú, a szemrés a pupilla és a szivárványhártya helyén elhelyezkedő majdnem szabályos kör. A szemek mérete és a szemtávolság kicsivel nagyobb mint az emberé, ezért a szemrések enyhén az orr felé közelítenek, ami alig észrevehetően kancsallá teszi a tekintetet. A szemhéjak élesen kidudorodnak, bekeretezik a szemet. Az orr hasáb alakú, lefelé élesedik, élfelülete a homlok síkjának folytatása.

Az arc felületébe szabályosan, kissé finomított egyenes vonal mentén kapcsolódik. Belülről ki van vájva, hogy viselője bele tudja illeszteni valódi orrát, így stabilizálva az álarc helyzetét. Az orr alsó felületén két orrluk található, amely a szabad légzést teszi lehetővé. Az ajkak két síkra tagoltak, vastagon kiemelkednek a felületből, belső szélük fent és lent is kicsúcsosodik. Színük vörös. A fogak egyenként vannak kifaragva, a felső fogsor hiánytalan, az alsóból mindkét oldalon 2-2 hiányzik, a nyomok alapján az álarc már eredetileg így készült. Ez a szimmetrikus szájkiképzés viszonylag ritka. Arckifejezése az összeszorított fogak és az arc középtengelye felé emelkedő szemöldökívek miatt szorongást, félelmet, kétségbeesést, elkeseredettséget tükröz. Vicsorítását hangsúlyozza a fogsor kiképzése, olyan érzetet keltenek a rések mintha a szorítás erőssége következtében törtek volna ki a fogak. Tekintete a páni félelem mintapéldája, semmi nyoma a haragnak, csak a felfokozódott halálfélelemnek, amely elködösítve a gondolatokat megvonja a lehetőséget a megoldás megtalálásától. Pán ábrázolása ebben a formában egyfajta irónia is lehet, a külső szemlélőben keltendő félelemérzet rávetítése a busóálarcra pedig hasonló hatást kelt, mint az összehúzott, középvonal felé lejtő szemöldökű, gonosz arckifejezésű busók látványa. A valóshoz közelítő arányok és az ijedtség ábrázolása különösen emberivé, élővé teszi ezt az arcot, ettől is rémisztő látványt nyújt.

I.2.3. A hagyomány felújítása utáni busóálarcok (1925 és 1950 között)

I.2.3.1. Álarcversenyek, karneváli hangulat A busóálarc-faragás következő, jól elkülöníthető korszaka (91.-106. kép) a busójárás első mesterséges megváltoztatásával vette kezdetét. A város elöljárói, Dr. Horváth Kázmér városi aljegyző és Ete János helytörténész a 20-as évek végén egységesítette, karneváli felvonulássá fogta össze az akkor már csak nyomokban létező busójárást. A szokás felélesztése érdekében bevezették a busók díjazását, amit kezdetben az „ősinek leginkább megfelelő” viseletben és álarcban megjelenők kapták, azonban később a felvonulás változatosabbá, színesebbé tétele lett a fő szempont, aminek következtében a díjakat az újszerű ötletek, látványos megoldások kapták. Ez volt az első alkalom, hogy külső beavatkozás érte a busójárást, ekkor szűnt meg természetes néphagyomány lenni, és a környező települések érdeklődését is ekkor keltette fel. Az 1928. február 26.-i Mohácsi Hírlap „Idegenforgalom a mohácsi busójáráskor” című cikke számol be először erről a jelenségről. A pécsi és budapesti múzeumok ekkor kezdték el nagyobb számban gyűjteni a különböző korú mohácsi busómaszkokat. A díjazott álarcok – függetlenül attól, hogy mennyiben tértek el a hagyományoktól – követendő mintákká váltak a maszkfaragók körében, így viszonylag rövid idő alatt jelentősen hatottak a busók megjelenésére. Éveken keresztül az éppen aktuális zsűri ízlése által megszabott irányba változtak a faragás hagyományai, emiatt az addigi lassú (már több mint száz éves), folyamatos fejlődésben törés keletkezett. Ekkoriban szűnt meg az a hagyomány, hogy mindenki

magának faragja az álarcot, többen szakmaként kezdték űzni, egyéni stílust, formanyelvet kialakítva, és ők látták el a későbbiekben a sokac lakosságot busóálarccal. Az álarcok karakterében számos változás történt, sokféle különböző megoldással, de végül kialakultak közös vonások, amelyek erre a korszakra jellemzők: a pásztoristen kultuszának utóhatásaként megjelentek a szarvak (általában kosszarvak, de előfordulnak marha- és kecskeszarvak is). Ezek biztos rögzíthetősége érdekében a homlokrész vaskosabb, az egész maszk nagyobb méretű, nehezebb, mint a régebben készültek. Az állati fülek (szintén marha, borjú, kecske) felszögelése is divatban volt egy ideig, de mivel nem készítették ki, ezek rövid idő alatt megbüdösödtek és a férgek martalékai lettek. Az arc kifaragása sohasem részletező, felülete sima és síkfelületekre bomlik, az egykor meghatározó domborulatok szerepét a festés veszi át. Az orr mindig vastag (sokszor az egyik irányba görbül), a szemöldökök alatti bevágás egyenes vonalú, a szemek többnyire belül lekerekített csepp alakúak. Az ajkak kiemelkednek a felületből, és a száj alakja legtöbbször vigyorra görbül. Az állrész általában lapszerűen kiáll és az álarc alsó pereme alá nyúlik, vége lekerekített. Új megoldásnak számít 2, 3 vagy 4 álarc összeépítése, ez is ekkor jelenik meg, a szakállrész helyettesítése szarvakkal, vagy a homlokon végigfutó kúpsor, de a kifestésben is több újítás születik. Az arckifejezéseken látható, hogy ez az előadásmód elmegy az absztrakció irányába, sablonosan egyszerűsített, játékos, jelszerű lesz minden elem, ennek eredményeként az emberi, élő jelleg, az őszinte arckifejezések eltűnnek róla és élettelen tárggyá, dekorációvá válik. Mindez összefügg a szokás meg-

rendszabályozásával: a szervezés miatt elveszíti eredeti szerepét és elindul a turistalátványossággá válás felé vezető úton – ezen a példán is jól látható, hogy a busóálarcok formai jegyeinek változásain pontosan nyomon követhető a hagyomány átalakulása.

I.2.3.2. Egy jellemző maszk bemutatása (NOVO, l.sz. nincs) A kiválasztott álarc készítője feltehetően Kovács János mohácsi maszkfaragó, készítésének pontos ideje ismeretlen, de valószínűleg a 20-as évek második felére tehető. A pécsi Novotny-gyűjtemény része, Dr. Novotny György pécsi állatorvos gyűjtése. A maszk teste egy darab fűzfából van kifaragva, az orr meghosszabbítása különálló, rászögelt fadarab. Korához képest jó állapotban van, hátsó felén kevés szennyeződés található, ez azt bizonyítja hogy főleg díszítésre használták, de az orr belső

kivájása arról tanúskodik, hogy eredetileg nem a falra készült. 6-7 cmes fahasábból faragták ki, átlagos vastagsága 1-1,5, a homloknál (a szarvak miatt) 2 cm. A faanyag a homloknál a legvastagabb, a többi részen egyenletes, nincs teknőszerűen kivájva. A szarvak és a nyújtott szakállrész miatt nehéz, viselése közben legalább fél kézzel tartani kell. Felülete simára csiszolt, a szemek és az ajkak kiemelkedése a felületből véső használatát feltételezi. Megmunkálása homogén, egyszerű és szabályos, a térbeli formák szerepét a festés veszi át az arc kialakításában. Alapszíne a fekete, amely szokatlan megoldásnak számít. Peremén lyuksor fut végig. Az álarc külső felülete síkszerű, pereme kb. 4 cm széles, szabályos, lekerekített téglatest alakja van. Síkjából előre nyúlik a nagy felületű szakállrész. A maszk felső pereméhez 2 kecske- és 2 kosszarvat szögeltek. Arányait tekintve karikaturisztikus emberábrázolás: a nyújtott áll, a szarvak, a síkszerű arcból kiálló hosszú, előre nyúló, hegyes orr és az aránytalanul széles vigyor komikussá teszi. Nem tökéletesen szimmetrikus (pl. a szemrések nincsenek egy vonalban), de egyértelmű, hogy készítője szabályos, geometrikus formákra törekedett, vonalveze-

tését az egyenesek és a szabályos körök, félkörök határozzák meg. A szem-, száj- és szemöldök-sarkok vonala merőleges az arc főtengelyére, az orr toldaléka kissé jobbra tart el tőle, a szemek és a száj ívei szabályos körívekből állnak.

A szemek közötti távolság nagy. Szabályos, egyenes oldalú csepp alakjuk van, amely az orr felőli részen kerek, a szemrések szabályos kör alakúak, a pupilla és a szivárványhártya helyén vannak. A szemfehérje fehérre van festve, a körülötte lévő piros körvonal enyhén kiemelkedik az álarc felületéből. Az orr vastag, tompa, lekerekített élű, felszíne lapos, az arc felületébe szabályosan, kissé finomított egyenes vonal mentén kapcsolódik. Erre van rögzítve a mintegy 10 cm-es, felfelé ívelő hegyes toldalék, amely egyfajta fallikus jelentéstartalommal bír (több busó-

maszknál van az orr helyén egyértelmű fallosz-ábrázolás). Az orr belülről ki van vájva, alsó felületén 2 légrés található. A szemöldökvonalban a homlokrész élesen előreugrik, a szemöldökök alakja enyhén kimetszett harmad-kör, színük vörös, a fekete alapon különösen hangsúlyos fehér kontúrral. A száj kialakítása a szemekéhez hasonló, az ajkak enyhén kiemelkednek és vörös színűek, a fogak szabályos elrendezésűek, a fogközök kivágva, az alsó fogsorból egy fog hiányzik. A száj vigyorog, szabályos félhold alakja van. A két orcára szabályos piros köröket festettek, ez az álarc vidám, játékszerű, ártalmatlan hatását fokozza. A szarvak szintén vörösre vannak festve, egységes, sötét színvilágot teremtve, amelyből a néhány fehér folt látványosan kiemelkedik. Arckifejezése sokkal direktebb eszközökkel van meghatározva, mint az előzőekben taglalt álarcok esetében. A vízszintes szemöldökvonal és az orr-felőli szemsarkok hiánya ártatlan, már-már bugyuta tekintetet kölcsönöz neki, ami a széles, vigyorgó szájjal és az orcák piros foltjaival kiegészülve a vidám részegség állapotát jeleníti meg. Az orr fallikus, de ugyanakkor komikus jellege az ókor bacchanáliáit juttathatja eszünkbe, ez a karakter tehát az ártatlan, békés, élvhajhász életet illusztrálja. A természetes ijesztő hatást a szinte gépies megjelenítés (pl. a fogsor vagy a szemek kimértsége) és a díszítő jellegű festés is gyengíti. A szarvak némileg ellensúlyozzák szelídségét, de a negatív energiák – mint amilyen a rettegés, a harag, a kétségbeesés megjelenítésének teljes hiánya miatt nem igazán nevezhető rémisztőnek (valószínűleg nem is szánták annak).

I.2.4. Új típusú busóálarcok (1950 után)

I.2.4.1. Egy filmforgatás hatásai 1951-ben a Dramatikus népszokások elnevezésű sorozaton belül rövid dokumentumfilm készült a busójárásról, ezt 4 évvel később egy újabb követte Busójárás Mohácson címmel. A két film forgatása jelentette a második nagy mesterséges beavatkozást a busójárás és a busóálarcfaragás hagyományába (112.-134. kép). A filmek készítői, Szőts István (az Emberek a havason c. film rendezője) és Raffay Anna határozott elképzelésekkel érkeztek Mohácsra, a törökök kiűzéséről szóló legendát állítva a középpontba. Az összes jelenet megrendezett volt, mert a busójárásról alkotott saját elképzeléseiket jelenítették meg, ehhez pedig gondosan megválogatták a szerepeltetett busókat viseletük alapján. A szereplők helyi viszonylatban magas fizetést kaptak, ezért a falusiak szinte bármit megtettek hogy bekerülhessenek a filmbe. A látványosság érdekében a nagy és különleges szarvakat, vaskos bundákat, méretes maszkokat részesítették előnyben. A fekete-fehér felvételek képi minősége érdekében csak a szigorú feltételeknek megfelelő álarcok kerülhettek be a filmekbe: a csillogás, tehát a fényes festés (ami igen gyakori volt) és a sötét alapszín kizáró oknak számított, emiatt sok álarcot egyszerűen átfestettek. A kontrasztos felvételeken jobban érvényesültek az éles orrnyergű álarcok, feljegyzések szerint a falusiak emiatt átfaragták a helyszínen családi örökségeiket. Olyan esetről is tudunk, hogy az elutasított álarcot tulajdonosa mérgében tűzre dobta.

A filmek a 60-as évek első felében kerültek adásba, ekkor tudta meg a „világ”, hogy a busójárás létezik, egy csapásra beindult a turizmus, az ide látogatók többsége pedig a televízióban látott erősen eltorzított valóságra volt kíváncsi. Az ekkorra már mesteremberként dolgozó maszkfaragók többsége a vásárlások reményében kiszolgálta a turisták igényeit, így a filmezés káros döntései éreztetni kezdték hatásukat az eredeti néphagyományban. Voltaképpen a filmezés akkori technikai kezdetlegességének eredményeként alakult át a busójárás és a busóálarcok karaktere. A 20-as években kialakult kísérletező szellem helyét a tömegtermelés igénye vette át, ami a hagyomány növekvő népszerűségének és a turista vásárlóréteg megjelenésének a következménye. A maszkfaragás folyamata kiszámítottá és mechanikussá vált, az egyéni karakter helyett a látványos, pontos munka lett a fő elvárás. Ehhez az időszakhoz köthető a specializálódott maszkfaragók első nagy generációja Salga István, Filákovics József és Késics György vezetésével. A városban ettől fogva átlagosan 8-10 maszkfaragó tevékenykedett. A 60as években kezdte tevékenységét Kalkán Mátyás, Kunovszki János és Kulutácz Mátyás, ekkor már teljesen karneváli jellege volt a szokásnak, a busók sorszámmal a nyakukban vonultak fel és díjazást kaptak a szereplésükért. A televízió minden évben közvetítette az eseményt, sőt 1966-ban a Pécsi Nemzeti Színház rendezésében a mohácsi főtéren busók részvételével színdarabot mutattak be Törökűzés címmel (30.-35. kép).

Mindez

akkori

kultúrpolitika

műve

volt,

így

akarta

deszakralizálni a szokás alig pislákoló maradékát is. A turizmus eközben folyamatosan növekedett, így ezentúl a busókról kialakított

sztereotíp kép döntően meghatározta a maszkfaragás további történetét, olyannyira, hogy a napjainkban készülő álarcok többségére is a 60-as évek környékén kialakult szabályok betartása jellemző (135.-151. kép). A 70-es években meglehetősen elharapózott a turisták ünneplése a busójárásokon, de 1980-tól a város tudatos szervező munkájával sikeresen visszaszorította a szélsőséges kicsapongásokat.

I.2.4.2. Egy jellemző maszk bemutatása (l.sz. ismeretlen) A bemutatandó álarc Kunovszki János mohácsi maszkfaragó munkája, valószínűleg a 60-as évek vége körül készült. A Mohácsi Kanizsay Dorottya Múzeum gyűjteményének része, a mohácsi Kossuth Lajos Filmszínház állandó kiállításán látható. Egy darab fűzfából van kifaragva. Jó állapotban van, ami fiatal kora tudtán nem lehet meglepő. Átlagos vastagsága 2-2,5, a homloknál (a szarvak miatt) 3 cm. A faanyag a homloknál a legvastagabb, a többi részen

egyenletes, nincs teknőszerűen kivájva. A súlyos, nagy méretű szarvak miatt nehéz, viselése közben fél kézzel tartani kell. Felülete viszonylag sima, de a vékony rétegű festés felerősíti az apró karcolásokat, egyenetlenségeket. Megmunkálása sematikus, egyszerűsített, szerkezete síkfelületekre és gömbformákra tagozódik, ezek élesen, lekerekítés nélkül kapcsolódnak egymásba. Alapszíne a barna, de ez eredetileg vörös volt, mert disznóvért használtak a színezéshez. Peremén lyuksor fut végig, egybe van építve a birkabőr csuklya a két kosszarvval és az álarccal. A homlok élesen előre ugrik, az orcák félgömbszerűen kidomborodnak, ezek a nevetés közben feltorlódott arcizmokat jelenítik meg, szinte a szemeket is kitakarják. A szakállrész kissé nyújtott és előre mered. Arányait tekintve karikaturisztikus emberábrázolás, de az álarc formáit uralja a hatalmas bajusz és a körben rányúló csuklya. Az arc nyújtott hatást kelt, kialakítása szinte gépiesnek tűnik, a száj- és az állrész steril festése (ipari festékkel) éles ellentétben áll az arc többi részének felületével. Az álarc szimmetrikus, kiszerkesztett: az arctengelyre a homlok, a szem- és a szájvonal tökéletesen merőleges, ez az előzetesen a nyers fahasábra kiszerkesztett rajznak köszönhető.

A szemek mélyen ülnek, a közöttük levő távolság nagyobb, mint az emberi arc esetében, ezért a szabályos kör alakú rések a szem fehér részének belső felén helyezkednek el, ennek következtében tekintete kancsal. A szemeknek lekerekített, de szabályos síp alakjuk van, a nevetés közben összeszűkült szemeket ábrázolják, színük fehér, kiemelkedő körvonaluk nincs. A szemöldökvonalban a homlokrész élesen előreugrik, a szemöldökök alakja enyhén kimetszett negyed-kör, színük fekete, így különösen kiemelik a szemek fehér foltjait. Az orr keskeny, de nem tel-

jesen éles, szélessége és vastagsága lefelé nem változik, belső és külső élei függőlegesek, szabályosak. Az orr belülről ki van vájva, alsó felületén 2 légrés található. A száj kialakítása a legszabályosabb, az ajkak vastagon kiemelkednek, színük vörös, a hófehér fogak mértani pontossággal sorakoznak, szélességük azonos, egy sem hiányzik közülük. A száj vigyorog, szabályos félhold alakja van. A szakállrész lefelé keskenyedik, félkörös végződésű, színe fekete. A szarvak festetlenek. Arckifejezése meglehetősen semmitmondó, bizonytalan, ugyanis a megjeleníteni szándékolt harsány nevetést a bajusz takarása és az érzékszervek katonás, statikus elrendezése megtöri. Az egyes arcrészletek kialakítása bátortalan, mechanikus, ez is az arckifejezés merevségét fokozza. Feltehetően az előzőleg elemzett álarchoz hasonlóan a vidám részegség állapotának a megjelenítése volt a cél, azonban még a száj vigyora is inkább zihálásnak tűnik. A szemréseket keretező vastag fehér körvonal tekintetét vakká, a semmibe nézővé teszi, emiatt is képtelenség kontaktust teremteni ezzel az álarccal. A valójában „előre legyártott”, kész sablonelemek használatára jellemző, hogy az ezekkel készülő maszkok nem rendelkeznek önálló személyiséggel, a különböző, más kontextusban jól működő arcrészek egy nem harmonikus, nem összeforrott variációban egymást olthatják ki, élettelen hatást keltve ezáltal.

I.2.5. Összefoglalás

A busóálarc-faragás utóbbi mintegy 150 éves történetét végigtekintve arra a következtetésre jutottam, hogy az eredeti, érintetlen néphagyomány közegében létrehozott alkotások többsége kiforrott, egyedi népművészeti alkotás a jelenlegi, sablonok alapján tömegesen előállított, javarészt idegen-forgalmi értékesítésre szánt álarcokkkal szemben. Ez az elértéktelenedési folyamat a népszokás eredeti szerepének, funkciójának átalakulásával párhuzamosan, viszonylag hosszú idő alatt zajlott le. Tanulmányomban a különböző időszakokból kiragadott álarcok részletes elemzésével mutatom be ezt a folyamatot, kitérve az azokat meghatározó társadalmi, életmódbeli változásokra.

I.2.6. Felhasznált irodalom

Bodrogi Tibor (1963): Maszkok, álarcok. (kiállítási katalógus) Néprajzi Múzeum, Budapest Csalog József (1949): Busójárás (poklada), a mohácsi sokácok tavasz-

ünnepe. A Dunántúli Tudományos Intézet Kiadványai II., Pécs, 1-15. o. Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács Dömötör Tekla (1972): Magyar népszokások. Corvina Kiadó, Budapest Dömötör Tekla (1986): Régi és mai népszokások. Tankönyvkiadó, Budapest

Ernyey József (1907): A busójárás és más farsangi játékok. A Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának értesítője VIII., Budapest, 140– 164. o. Földes László (1958): A Néprajzi Múzeum busómaszkjai. Néprajzi Értesítő XL., Budapest, 209–228. Földessy Edina (2007): Maszkok. Az én gyűjteményem sorozat 3. része Néprajzi Múzeum, Budapest Lenkey István (1997): Mohácsi séták. Média Mohács Kft., Mohács Mándoki László (1961): Busómaszkok. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, Pécs, 159–180., I–IX. t. Mándoki László (1963): Busójárás Mohácson. A Janus Pannonius Múzeum füzetei, Pécs, 1-22. o. (4. sz.) Pákolitz István (1996): Busófarsang. Alexandra Kiadó, Pécs Szűcs Alexandra (2002): Busó maszkok. (kiállítási katalógus) Néprajzi Múzeum, Budapest Tátrai Zsuzsanna - Karácsony Molnár Erika (1997): Jeles napok, ünnepi

szokások. Planétás, Budapest

II. A busóálarc-faragás történetének beépítése a vizuális nevelésbe

II.1. Összetett oktatási célok

A művészeti szakközépiskolák rajzóráin kezdetben a fő tanítási cél a látvány utáni tanulmányrajzok elkészítéséhez szükséges technikai tudás átadása. A tárgyábrázolás első lépcsőfokát jelentő kockológia a legegyszerűbb szabályos mértani formák leképezésével indítja el a tanulót azon az úton, amelynek végpontja a művészeti anatómia, az emberi test működésének megértésen alapuló ábrázolása. Az első év oktatási programjának legfontosabb céljai a tárgyábrázolás keretein belül maradva megismertetni a tanulót a szükséges eszközök helyes használatával, a vonal- és levegőperspektíva szabályaival, a fény-árnyék viszonyok törvényszerűségeivel, amelyek kellő alapot biztosítanak majd a jövőben az emberábrázolás elsajátításához. A bevezető kockológia-tanulmányok után drapéria-ábrázolás és belső terekben készült perspektíva-tanulmányok következnek, ezek teremtik meg a technikai alapot a nagyobb részletezést igénylő csendéletrajzolásnál felvetődő komplexebb problémák megoldásához. A tanulmányrajzok elkészítése koncentrációt igénylő, száraz feladat, amit az éves tanmenet felvázolásakor érdemes könnyedebb, a kreativitásnak nagyobb teret engedő feladatokkal vegyíteni, hogy ne lanyhuljon a tanulók érdeklődése. Ilyen az általam kidolgozott tananyag is, ami a busóálarc-faragás történetét vegyíti bele az iskolai rajzórák keretébe, bemutatva a tárgyábrázolás többféle alkotói megközelítését a naturálistól az absztraháló és emblematizáló megközelítésig. A busóálarcfaragás története, mint kizárólag Mohácsra és térségére jellemző sa-

játosság elsősorban a helyi iskolák képzésébe illeszthető be eredményesen, ugyanis feltételezi a tanulók személyes élményeken alapuló természetes érdeklődését, ami a busójárás közvetlen megélésével alakulhat csak ki, ugyanakkor talán kellőképpen inspiratív téma ahhoz is, hogy kisebb módosításokkal egy másik közegben is megállja a helyét.

II.2. A tanítási egység leírása

A tanítási egység a különböző kultúrák maszkjainak és a busójárás rituális vonatkozásainak bemutatása után összefoglalja a jelenleg használatos busóálarcok főbb jellegzetességeit. A különböző formai jegyek kialakulásának megértéséhez elengedhetetlen azon vonások összefoglalása (kiegészítve a faragási technikákkal), amelyek minden egyes busóálarcra jellemzőek abban a korszakban, amelyben a diákok megismerték a néphagyományt. Az első órai feladat egy busóálarcot ábrázoló rajz elkészítése az órán kiválasztott tipizálható tulajdonságok megjelenítésével. A közös viszonyítási alap tisztázása után a következő cél a busóálarcok eredeti funkciójának és létrejöttének megismertetése a tanulókkal. A busójárás, mint élő néphagyomány bemutatása archív felvételek segítségével, a paraszti életforma, a termés- és termékenység-varázslatok megismerése átformálja a diákokban a busójárásról élő jelenlegi képet, amelyben a legnagyobb szerep a szórakoztatásnak és az idegenforgalomnak jut. Az órai munka kísérlet arra, hogy a tanulók beleéljék magukat azoknak a parasztembereknek a helyébe, akik egykor kezdetleges eszközeikkel kifaragták az első álarcokat. Az órai feladat

egy „óriásmaszkot” ábrázoló rajz elkészítése. Formai megkötés nincs, az egyetlen elvárás az, hogy a jobbkezesek a bal, a balkezesek pedig a jobb kezüket használják. Ez a körülmény jól imitálja azt a helyzetet, amelynek következtében számos szabálytalanság jöhet létre, sok esetben kedvezve az álarc funkciójának. A következő órán a busóálarc-faragás elsőként kialakult szabályainak megismertetése a cél. Az órai feladat egy az órára behozott régi típusú álarcról készítendő tanulmány. Fontos, hogy az elkészült rajzok „körbejárják” az álarcot, több nézetből is megmutassák a legfontosabb karakter-jegyeket, különös tekintettel a több álarcon megfigyelhető jellegzetességekre. A következő óra célja a busóálarc-faragás történetében bekövetkezett első mesterséges változtatás bemutatása, amelynek eredményeképpen kialakultak az erre a korszakra jellemző geometrizáló sablonok, amelyek hosszú időre meghatározták a busójárás karakterét. Az ehhez kapcsolódó feladat egy órára behozott álarc geometrikus megjelenítése, amelyet mindenki körző és vonalzók segítségével, kizárólag szabályos vonalakkal készíthet el. Gyorsan nyilvánvalóvá válik az álarc eredeti szerkesztettsége és egyszerűsége, ami a személyes karakter, az összetett érzelmek eltűnését eredményezi. A továbbiakban a ma használatos busóálarcokról lesz szó, amelyek nagy többségét a szabályos, geometrikus kiképzés, a sablonos megoldások és a kevés formai lelemény jellemzi. Az órai feladat az eddig bemutatott formai változások továbbgondolása, és ezek alapján egy elképzelt, jövőbeli busóálarc lerajzolása. Ezután az eddig tanultak rövid összefoglalása következik, kiegészítve az órán készült és a házi feladatként megoldott munkák bemutatásával és összehasonlításával.

Az órai feladat az éves tananyag, a tárgyábrázolás és a következő, a portrérajzolás

között

teremt

közvetlen

átmenetet:

diákoknak

önarcképet kell készíteniük úgy, hogy abba a busóálarcok révén megismert formai jegyeket is belesűrítik.

II.3. A kiértékelés módja

A kiértékelés során mind elméleti mind gyakorlati jegyek kerülnek a naplóba.

Elméleti jegy: 5 alkalmanként elméleti anyagból dolgozatírás. 5 kifejtős kérdés, minden óra anyagából 1.

Gyakorlati jegy: az elkészült munkák leadásakor mindig 1 jegy.

II.4. Az egység anyag-és helyigényei

Felhasználandó fontosabb technikai és segédeszközök: Projektor, laptop, tábla-törlő kendő, tábla-vonalzó, több színű filctoll

Helyigény: Sötétíthető, de világos terem táblával és vetítővászonnal, megfelelő mennyiségű rajzbakkal és rajztáblával.

III. MellĂŠkletek

III.1. A tanítási egység időbeosztása (táblázatok)

III.1.1. Az éves rajz-tárgyábrázolás tanmenet vázlata

óra 1.

Tanítási

Tananyag

eszközök

megjegyzés

egység

tartalma

Gyakorlat

Kockológia

Grafitceruza,

Beállítás: kocka

(mértani alapformák

szénrúd

ábrázolása)

Gyakorlat

Kockológia

Grafitceruza,

Beállítás: több kocka

(mértani alapformák

szénrúd

párhuzamos élekkel

Kockológia

Grafitceruza,

Beállítás: több kocka

(mértani alapformák

szénrúd

szabálytalan

ábrázolása)

Gyakorlat

elrendezésben

ábrázolása)

Gyakorlat

Kockológia

Grafitceruza,

Beállítás: kockába írható

(mértani alapformák

szénrúd

hengerek

Kockológia

Grafitceruza,

Beállítás: gömb

(mértani alapformák

szénrúd

ábrázolása)

Gyakorlat

ábrázolása)

Gyakorlat

Kockológia

Grafitceruza,

(mértani alapformák

szénrúd

Beállítás: henger, gömb

ábrázolása)

10.

11.

Gyakorlat

Drapéria rajz

Enteriőr

Grafitceruza,

Beállítás: drapéria egy

szénrúd

ponton fellógatva

Grafitceruza,

Beállítás: drapéria két

szénrúd

ponton fellógatva

Grafitceruza,

Beállítás: drapéria

szénrúd

kockákon

Grafitceruza,

Beállítás: drapéria

szénrúd

hengeren és gömbön

Grafitceruza,

A terem egy részlete

szénrúd

mértani alapformákkal ábrázolva

12.

Gyakorlat

Enteriőr

Grafitceruza,

A terem egy részlete

szénrúd

naturálisan ábrázolva (bútorokkal)

13.

14.

Gyakorlat

Enteriőr

Csendélet

Grafitceruza,

Az iskola folyosója

szénrúd

(nagyobb belső tér)

Grafitceruza,

Beállítás: kövek

szénrúd

egymáson egyensúlyi helyzetben

15.

Gyakorlat

Csendélet

Grafitceruza,

Beállítás: gyümölcsök

szénrúd

16.

Gyakorlat

Csendélet

Vízfesték,

Beállítás: gyümölcsök

tempera

17.

Gyakorlat,

Csendélet

Grafitceruza,

Elmélet 18.

Gyakorlat

Beállítás: koponya

szénrúd Csendélet

Vízfesték,

Beállítás: koponya

tempera

19.

20.

Gyakorlat

Gyakorlat,

Csendélet

Elmélet 21.

Gyakorlat

Vízfesték,

Beállítás: virágcsokor

tempera

vázában

Grafitceruza,

Beállítás: vanitas

szénrúd

(gyümölcsöstál, virágcsokor, koponya)

Csendélet

Vízfesték,

Beállítás: vanitas

tempera

(gyümölcsöstál, virágcsokor, koponya)

22.

Gyakorlat,

Csendélet

Elmélet 23.

Gyakorlat, Elmélet

24.

Gyakorlat, Elmélet

25.

Gyakorlat,

Gyakorlat, Elmélet

29.

Gyakorlat, Elmélet

30.

Gyakorlat, Elmélet

készült rajzokból kiindulva

Grafitceruza,

Fiktív maszk rajzolása

általában

szénrúd,

vagy festése

vízfesték, tempera A busójárás rövid

Grafitceruza,

Jelenet a busójárásból

története

szénrúd,

(személyes élmény)

vízfesték, tempera A busó

Grafitceruza, szénrúd, vízfesték, tempera

A busóálarc

„Az ijesztő busó” – teljes alakos rajz emlékezetből

Grafitceruza,

„Tipikus busóálarc”

szénrúd

rajzolása az órán elhangzottak alapján

Az „óriásmaszkok”

Elmélet 28.

szénrúd, A maszkokról

Elmélet 27.

Absztrahálás az eddig

vízfesték, tempera

Elmélet 26.

Grafitceruza,

Óriásmaszk rajzolása

szénrúd

fejből, a gyakorlatlanabb kézzel

Régi típusú

Grafitceruza,

Beállítás: busóálarc

busóálarcok

szénrúd

(tanulmány több nézetből)

A hagyomány

Grafitceruza,

Beállítás: busóálarc

felújítása utáni

szénrúd,

(feladat: lebontás a

busóálarcok

vízfesték,

Új típusú

Grafitceruza,

Feladat:

busóálarcok

szénrúd,

„A jövő busóálarca”

mértani alapformákra)

vízfesték, tempera Összefoglalás:

Grafitceruza,

formai változások a

szénrúd, tükör

busóálarcokon

Önarckép átírás

III.1.2. A tanítási egység részletes időbeosztása

I. évf.

26.

14 –15 év

(évfolyam, korcsoport)

(az óravázlat sorszáma)

CÍM A busóálarc

CÉL A cél a tananyag részletes ismertetése előtti összefoglalása a jelenlegi busóálarcok fő jellegzetességeinek. A különböző formai jegyek kialakulásának megértéséhez elengedhetetlen azon vonások összefoglalása (kiegészítve a faragási technikákkal), amelyek minden egyes busóálarcra jellemzőek abban a korszakban, amelyben a diákok megismerték a néphagyományt. A további órák csak az alapok biztos ismeretében érhetik el céljukat.

TÉMA A busóálarcok eredetileg emberarcot ábrázoltak, de több állati jegy, mint például a szarv mára általános tartozékká vált. A busó álarcát többnyire egy darab fűzfából faragják, a szélén felszögezett báránybőr vagy ködmöndarab van, amely csuklyaszerűen a vállig ér. A száj formája változatos, a dühös vicsorítástól a dévaj vigyorig rengeteg arckifejezést megjeleníthet az ijesztés érdekében. A fogak általában fehérre vannak festve, részletesen, egymástól elkülönítve vannak kifaragva, olykor néhány ki is van közülük törve. A száj fölött legtöbbször hosszú lószőr bajusz található. A szemrések alakja az óriásmaszkok esetében mandulavágású és a szemfehérje is ki van vágva, az 1900-as évek után készült maszkok esetében azonban a lyuk csak a szembogár helyét foglalja el és szabályos kör alakú. A busóálarcok alapszíne sötét piros. Az órai feladat egy busóálarcot ábrázoló rajz elkészítése az órán elhangzott tipizálható tulajdonságok megjelenítésével.

FELADAT A most összefoglalt tulajdonságok figyelembe vételével rajzoljatok egy igazi mostani busóálarcot (az egyezményes tulajdonságok fel vannak írva a táblára).

IDŐBEOSZTÁS Tulajdonságok összegyűjtése, vetítés: 30 perc Rajz elkészítése: 1 óra

ÉRTÉKELÉS A feladat elkészítése közben személyes korrektúra, a végén egyéni értékelés. A fő elvárás az összes elhangzott tulajdonság, formai jegy felsorakoztatása egy rajzon belül, egységes

előadás-módban .

OTTHONI KIEGÉSZÍTŐ FELADAT Készítse el az órai feladat ellentétét, azaz úgy próbáljon meg busóálarcot ábrázolni, hogy az órán felírt egyetlen jellemző se jelenjen meg rajta.

IRODALOM / TANÁR Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács Földes László (1958): A Néprajzi Múzeum busómaszkjai. Néprajzi Értesítő, Budapest Földessy Edina (2007): Maszkok. Az én gyűjteményem sorozat 3. része Néprajzi Múzeum, Budapest

IRODALOM / DIÁK Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács Földessy Edina (2007): Maszkok. Az én gyűjteményem sorozat 3. része Néprajzi Múzeum, Budapest

MELLÉKLETEK Képanyag gyűjtése (mindig aktuális fotók), az elméleti rész vetítéssel kísérve.

FELTÉTELEK Sötétíthető, de világos terem megfelelő mennyiségű rajzbakkal és rajztáblával, vetítővászonnal, laptoppal, projektorral, táblával.

I. évf.

27.

14 –15 év

(évfolyam, korcsoport)

(az óravázlat sorszáma)

CÍM Az „óriásmaszkok”

CÉL A cél a busóálarcok eredeti funkciójának és létrejöttének megismertetése a tanulókkal. A busójárás, mint élő néphagyomány bemutatása archív felvételek segítségével. A paraszti életforma, a termés- és termékenységvarázslatok megértése átformálja a diákokban a busójárásról kialakult jelenlegi képet, amelyben a legnagyobb szerep a szórakoztatásnak és az idegenforgalomnak jut.

TÉMA A legkorábbról fennmaradt busóálarcok valószínűleg az 1800-as évek közepe táján készültek. Ezekben az években a busójárás élő néphagyomány volt, a helyiek életének természetes velejárójaként működött. A rítus gyakorlói felmenőik utasításait követve, szándékolt változtatások nélkül játszották el minden évben a termékenység- és termésvarázslatokat, minden tudatosságot nélkülözve, pusztán mert ez volt az életük rendje. A busóálarc-faragás módszereit (ami ekkor még nem mesterség volt, hanem a beöltözni készülő férfiak kötelező tevékenysége, ugyanis mindenki magának faragta az álarcot, vagy az édesapjától örökölte, akár több generáción keresztül), formai jegyeit tekintve nem rendelkezett még kialakult népművészeti hagyománnyal, követendő mintával, ezért az ekkor készült álarcok szinte semmilyen hasonlóságot nem mutatnak egymással. A faanyag adta lehetőségeken és a maszk funkcionális feladatain kívül nem kötötte semmi a faragó kezét, szabadon kivetíthette saját emberábrázolási ösztöneit. Az alapanyag hulladék fa volt, amit másra nem tudtak használni, sokszor az ebben lévő göcsörtök, repedések is meghatározták az álarc milyenségét. Ehhez hozzáadódott az alkotó viszonylagos járatlansága a fafaragásban és az arcábrázolásban, aminek következtében számos olyan hibát követett el, ami miatt a maszk sokszor még erő-teljesebbé, félelmetesebbé, „élőbbé” vált. Ilyen hiba több helyen előfordult, valószínűleg nem volt szándékos például, hogy az egyik szem lejjebb került mint a másik, vagy az orr és az állrész aszimmetrikus elrendezése. Az órai feladat egy „óriásmaszkot” ábrázoló rajz elkészítése. Formai megkötés nincs, az egyetlen elvárás az, hogy a jobbkezesek a bal, a balkezesek pedig a jobb kezüket használják. Ez a körülmény jól imitálja azt a helyzetet, amelynek következtében számos szabálytalanság jöhet létre, sok esetben kedvezve az álarc funkciójának.

FELADAT A mai órán azt szeretném tőletek kérni, hogy rajzoljatok egy viszonylag egyszerű óriásmaszkot azzal a kezetekkel, amelyiket ritkábban szoktátok használni. Lehetőleg szénrúddal dolgozzatok, és ne feledjétek: nem az a fontos, hogy szabályos legyen a rajzotok, hanem az, hogy ijesztő legyen az ábrázolt busó arckifejezése.

IDŐBEOSZTÁS Vetítés, előadás: 30 perc Rajz elkészítése: 1 óra

ÉRTÉKELÉS A feladat elkészítése közben személyes korrektúra, a végén egyéni értékelés. A fő elvárás a szabályoktól való elrugaszkodás a cél figyelembe vételével.

OTTHONI KIEGÉSZÍTŐ FELADAT Készítse el az órai feladatot kizárólag a lábai használatával.

IRODALOM / DIÁK Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács

MELLÉKLETEK Képanyag gyűjtése (a mohácsi, pécsi és budapesti múzeumok anyagáról), az elméleti rész vetítéssel kísérve.

FELTÉTELEK Sötétíthető, de világos terem megfelelő mennyiségű rajzbakkal és rajztáblával, vetítővászonnal, laptoppal, projektorral, táblával.

I. évf.

28.

14 –15 év

(évfolyam, korcsoport)

(az óravázlat sorszáma)

CÍM Régi típusú busóálarcok

CÉL A cél a busóálarc-faragás elsőként kialakult szabályainak megismertetése és az arány- és elrendezésbeli összefüggések megértetése a diákokkal.

TÉMA A több mint 100 évre visszanyúló álarchasználat eredményeként előtérbe helyeződtek a kényelmi szempontok, ennek köszönhető a kis méretű, vékony, belül kivájt és ezért könnyű fűzfaálarcok megjelenése. Ezek a maszkok jóval szabályosabbak, szimmetrikusabbak, mint korábbi társaik, az arcrészletek kidolgozása átgondolt előrajzolásról tanúskodik. A maszkok festése is kötelezővé vált. A talán legfontosabb ekkoriban kialakult karakterjegy, ami szinte minden ide tartozó álarcon megjelenik, a fehérre festett, mandula alakú szemforma, alul és felül kidomborodó szemhéjakkal, amelyben a szemrés kör alakban, a pupilla helyén található. A szabályok megjelenésével együtt lassan megindult a maszkfaragás mesterséggé válásának folyamata. Az órai feladat egy az órára behozott régi típusú álarcról készítendő tanulmány. Fontos, hogy az elkészült rajzok „körbejárják” az álarcot, több nézetből is megmutassák a legfontosabb karakterjegyeket.

FELADAT Ma egy tanulmányrajz elkészítése a cél. A beállított álarcot járjátok körül, és próbáljátok meg több szemszögből bemutatni az egyes részleteket. Figyeljetek a bemutatott összefüggésekre, mint amilyen például a szemvonal, a szájsarkok vonala és a szemöldökvonal párhuzamossága!

IDŐBEOSZTÁS Vetítés, előadás: 30 perc Rajz elkészítése: 1 óra

ÉRTÉKELÉS A feladat elkészítése közben személyes korrektúra, a végén egyéni értékelés. A fő elvárás az arányok és a részletek pontos megfigyelése és ábrázolása.

OTTHONI KIEGÉSZÍTŐ FELADAT Menjen el valamelyik múzeumba, ahol több régi típusú busóálarc van kiállítva, és készítsen róluk összehasonlító tanulmányokat (pl.: szemek, szemtáv, orrok).

IRODALOM / TANÁR Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács Földes László (1958): A Néprajzi Múzeum busómaszkjai. Néprajzi Értesítő, Budapest Mándoki László (1961): Busómaszkok. A Janus Pannonius Múzeum Év-könyve, Pécs

IRODALOM / DIÁK Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács

MELLÉKLETEK Képanyag gyűjtése (a mohácsi, pécsi és budapesti múzeumok anyagáról), az elméleti rész vetítéssel kísérve.

FELTÉTELEK Sötétíthető,

világos

terem

megfelelő

mennyiségű

rajzbakkal

és

rajztáblával,

vetítővászonnal, laptoppal, projektorral, táblával +régi típusú busóálarcok (ha nem megoldható ezek beszerzése, a rajzolás a múzeumban történik).

I. évf.

29.

14 –15 év

(évfolyam, korcsoport)

(az óravázlat sorszáma)

CÍM A hagyomány felújítása utáni busóálarcok

CÉL A cél a busóálarc-faragás történetében bekövetkezett első mesterséges változtatás bemutatása, amelynek eredményeképpen kialakultak az erre a korszakra jellemző geometrizáló sablonok, amelyek hosszú időre meghatározták a busójárás karakterét.

TÉMA A város elöljárói, dr. Horváth Kázmér városi aljegyző és Ete János helytörténész a 20-as évek végén egységesítette, karneváli felvonulássá fogta össze az akkor már csak nyomokban létező busójárást. A szokás felélesztése érdekében bevezették a busók díjazását, amit kezdetben az „ősinek leginkább megfelelő” viseletben és álarcban megjelenők kapták, azonban később a felvonulás változatosabbá, színesebbé tétele lett a fő szempont, aminek következtében a díjakat az újszerű ötletek, látványos megoldások kapták. Ez volt az első alkalom, hogy külső beavatkozás érte a busójárást, ekkor szűnt meg természetes néphagyomány lenni. Ekkoriban szűnt meg az a hagyomány, hogy mindenki magának faragja az álarcot, többen szakmaként kezdték űzni, egyéni stílust, formanyelvet kialakítva, és ők látták el a későbbiekben a sokac lakosságot busóálarccal. Az álarcok karakterében számos változás történt, sokféle különböző megoldással, de végül kialakultak közös vonások, amelyek erre a korszakra jellemzők: a pásztoristen kultuszának utóhatásaként megjelentek a szarvak. Az arc kifaragása sohasem részletező, felülete sima és síkfelületekre bomlik, az egykor meghatározó domborulatok szerepét a festés veszi át. Az orr mindig vastag (sokszor az egyik irányba görbül), a szemöldökök alatti bevágás egyenes vonalú, a szemek többnyire belül legömbölyített csepp alakúak. Az ajkak kiemelkednek a felületből, és a száj alakja legtöbbször vigyorra görbül. Az állrész általában lapszerűen kiáll és az álarc alsó pereme alá nyúlik, vége lekerekített. Az arckifejezéseken látható, hogy ez az előadásmód elmegy az absztrakció irányába, sablonosan egyszerűsített, játékos, jelszerű lesz minden elem, ennek eredményeként az emberi, élő jelleg, az őszinte arckifejezések eltűnnek róla és élettelen tárggyá, dekorációvá válik. Az órai feladat egy órára behozott álarc geometrikus megjelenítése, amelyet mindenki körző és vonalzók segítségével, kizárólag szabályos vonalakkal készíthet el. Gyorsan kiderül az álarc eredeti szerkesztettsége és egyszerűsége, ami a személyes karakter, az összetett érzelmek eltűnését eredményezi.

FELADAT A mai órán a beállított álarc egyszerű, geometrikus rajzát szeretném tőletek kérni. Mindenki használjon körzőt és vonalzót, de ne menjetek közel az álarchoz hogy lemérjétek a távolságokat, hanem hagyatkozzatok a szemmértéketekre. A rajz elkészülte után fessétek is ki lehetőleg homogén felületeket hozva létre, az eredetinek megfelelően.

IDŐBEOSZTÁS Vetítés, előadás: 30 perc Kép elkészítése: 1 óra

ÉRTÉKELÉS A feladat elkészítése közben személyes korrektúra, a végén egyéni értékelés. A fő elvárás az arányok és a színek pontos megfigyelése és ábrázolása.

OTTHONI KIEGÉSZÍTŐ FELADAT Menjen el valamelyik múzeumba, ahol több felújítás utáni busóálarc van kiállítva, és keressen közöttük olyanokat, amelyek arányaikat tekintve nagyon hasonlók de színezésük jelentősen eltér, majd készítsen róluk egyszerű színtanulmányokat.

IRODALOM / TANÁR Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács Földes László (1958): A Néprajzi Múzeum busómaszkjai. Néprajzi Értesítő, Budapest Mándoki László (1961): Busómaszkok. A Janus Pannonius Múzeum Év-könyve, Pécs

IRODALOM / DIÁK Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács

MELLÉKLETEK Képanyag gyűjtése (a mohácsi, pécsi és budapesti múzeumok anyagáról), az elméleti rész vetítéssel kísérve.

FELTÉTELEK Sötétíthető, de világos terem megfelelő mennyiségű rajzbakkal és rajztáblával, vetítővászonnal, laptoppal, projektorral, táblával +hagyomány utáni busóálarcok (ha nem megoldható ezek beszerzése, a rajzolás fényképekről történik).

I. évf.

30.

14 –15 év

(évfolyam, korcsoport)

(az óravázlat sorszáma)

CÍM Új típusú busóálarcok

CÉL A cél a ma használatos busóálarcok kialakulásának bemutatása, amelyek nagy többségét a

szabályos, geometrikus kiképzés, a sablonos megoldások és a kevés formai lelemény jellemzi.

TÉMA Két film forgatása jelentette a második nagy mesterséges beavatkozást a busójárás és a busóálarc-faragás hagyományába. Az összes jelenet megrendezett volt, mert a busójárásról alkotott saját elképzeléseiket jelenítették meg, ehhez pedig gondosan megválogatták a szerepeltetett busókat viseletük alapján. A filmek a 60-as évek első felében kerültek adásba, ekkor tudta meg a „világ”, hogy a busójárás létezik, egy csapásra beindult a turizmus, az ide látogatók többsége pedig a televízióban látott erősen eltorzított valóságra volt kíváncsi. Az ekkorra már mesteremberként dolgozó maszkfaragók többsége a vásárlások reményében kiszolgálta a turisták igényeit, így a filmezés káros döntései éreztetni kezdték hatásukat az eredeti néphagyományban. Az órai feladat az eddig bemutatott formai változások továbbgondolása, és ezek alapján egy elképzelt, jövőbeli busóálarc lerajzolása.

FELADAT Ma egy különleges feladatot kell megoldanotok: képzeljétek el, milyenek lesznek a busóálarcok mondjuk 100 év múlva, és rajzoljátok le. Azt szeretném, ha jól átgondolnátok, hogy az egyes karakterjegyek milyen irányba változhatnak, és a rajzotokat szavakkal is meg tudjátok indokolni.

IDŐBEOSZTÁS Vetítés, előadás: 30 perc Kép elkészítése: 1 óra

ÉRTÉKELÉS A feladat elkészítése közben személyes korrektúra, a végén egyéni értékelés. A fő elvárás a következetes formaképzés és az ötletesség.

OTTHONI KIEGÉSZÍTŐ FELADAT Készítsen további, lehetőleg egymástól nagyban eltérő megoldásokat az órai feladatra.

IRODALOM / TANÁR Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács

IRODALOM / DIÁK Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács

MELLÉKLETEK Képanyag gyűjtése (a mohácsi, pécsi és budapesti múzeumok archívumából és az aktuális busójárásokról), az elméleti rész vetítéssel kísérve.

FELTÉTELEK Sötétíthető, de világos terem megfelelő mennyiségű rajzbakkal és rajztáblával, vetítővászonnal, laptoppal, projektorral, táblával.

I. évf.

31.

14 –15 év

(évfolyam, korcsoport)

(az óravázlat sorszáma)

CÍM Összefoglalás: formai változások a busóálarcokon

CÉL A cél az eddig tanultak rövid összefoglalása, kiegészítve az órán készült és a házi feladatként megoldott munkák bemutatásával és összehasonlításával.

TÉMA A busóálarc-faragás utóbbi mintegy 150 éves történetét végigtekintve arra a következtetésre jutunk, hogy az eredeti, érintetlen néphagyomány közegében létrehozott alkotások többsége kiforrott, egyedi népművészeti alkotás a jelenlegi, sablonok alapján tömegesen előállított, javarészt idegenforgalmi értékesítésre szánt álarcokkal szemben. Ez az elértéktelenedési folyamat a népszokás változásaival párhuzamosan, viszonylag hosszú idő alatt zajlott le. Az órai feladat az éves tananyag, a tárgyábrázolás és a következő, a portrérajzolás között teremt közvetlen átmenetet: a diákoknak önarcképet kell készíteniük úgy, hogy abba a busóálarcok révén megismert formai jegyeket is belesűrítik.

FELADAT A mai feladat egy busó-önarckép elkészítése lesz. Az a dolgotok, hogy egy olyan rajzot vagy festményt készítsetek, amiről benneteket is, de egy busót is fel lehet ismerni. Használjátok bátran a tükröt!

IDŐBEOSZTÁS Vetítés, előadás: 30 perc Kép elkészítése: 1 óra

ÉRTÉKELÉS A feladat elkészítése közben személyes korrektúra, a végén egyéni értékelés. A fő elvárás a saját arc és a busó karakterjegyeinek az eredményes vegyítése.

OTTHONI KIEGÉSZÍTŐ FELADAT Készítsen busó-portrét családja tagjairól.

IRODALOM / TANÁR Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács

IRODALOM / DIÁK Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács

MELLÉKLETEK Az előzőekben használt képanyag használata, az elméleti rész vetítéssel kísérve.

FELTÉTELEK Sötétíthető, de világos terem megfelelő mennyiségű rajzbakkal és rajztáblával, vetítővászonnal, laptoppal, projektorral, táblával.

III.3. Ajánlott irodalom

III.3.1. Ajánlott irodalom a pedagógus számára Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács Földes László (1958): A Néprajzi Múzeum busómaszkjai. Néprajzi Értesítő XL., Budapest, 209–228. Földessy Edina (2007): Maszkok. Az én gyűjteményem sorozat 3. része Néprajzi Múzeum, Budapest Mándoki László (1961): Busómaszkok. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, Pécs, 159–180., I–IX. t. Mándoki László (1963): Busójárás Mohácson. A Janus Pannonius Múzeum füzetei, Pécs, 1-22. o. (4. sz.)

III.3.2. Ajánlott irodalom a diákok számára Czita Katalin (1999): Busó, az ősi árkádiai Pán. A Mohácsi Busó Club kiadványa, Mohács Dömötör Tekla (1972): Magyar népszokások. Corvina Kiadó, Budapest Dömötör Tekla (1986): Régi és mai népszokások. Tankönyvkiadó, Budapest Földessy Edina (2007): Maszkok. Az én gyűjteményem sorozat 3. része Néprajzi Múzeum, Budapest Pákolitz István (1996): Busófarsang. Alexandra Kiadó, Pécs Tátrai Zsuzsanna - Karácsony Molnár Erika (1997): Jeles napok, ünnepi

szokások. Planétás, Budapest

KÖTELEZŐ KUTATÁSI TÉMA

Az emberi gesztusok megjelenítése Csontváry Kosztka Tivadar

„A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben” című művében

I. Az emberi gesztusok megjelenítése Csontváry Kosztka Tivadar

„A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben” című művében

I.1. Az alkotás bemutatása

I.1.1. Az alkotás művészettörténeti kontextusa: az alkotó és környezete Csontváry Kosztka Tivadar magyar festő, 1853-ban született Kisszebenben (ma Sabinov, Szlovákia), 1919-ben halt meg Budapesten. Művészete az expresszionizmushoz és a posztimpresszionizmushoz áll leginkább közel, de valójában nem sorolható be egyetlen körülhatárolható irányzatba sem, magát a „Napút festők” közé sorolta. Tájvízióit naturális ábrázolásoknak

tekintette,

pedig

messze

túlhaladt

nagybányaiak

naturalista-impresszionista stílusán. Rippl-Rónai mellett az impresszionizmus utáni útkeresések legfontosabb magyar képviselője. Huszonhét évesen, feltehetőleg skizofréniájához köthető hallucinációja következtében határozta el, hogy festő lesz. Anyagi függetlenségét gyógyszerészként teremtette meg Gácson. Ebben az időben mélyítette el természettudományi ismereteit, amelyek később meghatározták művészetét. Negyven évesen iratkozott be Hollósy Simon müncheni magániskolájába, ahol hagyományos festészeti tanulmányokat folytatott, majd Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát. Az 1890-es évektől szinte folyamatosan utazott, Dalmácia, Olasz- és Németország után Jajcéban és a Hortobágyon dolgozott, majd 1904-től Egyiptom, Palesztina és Görögország következett. Általa fő művének tartott, legnagyobb méretű vászna, a „Naptemplom Baalbekben” Palesztinába való visszatérésekor készült. Ez után a Libanoni hegyekbe utazott, majd megfestette két szintén jelentős művét, a „Magányos cédrust” és a „Zarándoklás a cédrusfához” címűt. 1908-ban festette a „Mária kútja” című

kompozícióját és a „Marokkói tanítót”. Valószínűleg 1910-ben Nápolyban készült utolsó befejezett műve, a „Sétalovaglás a tengerparton”. Tíz éves vándorlás után kiállítást rendezett Párizsban és Pesten, de a várt siker elmaradt. Kortársai őrültnek tartották, nem értették meg művészetét. Ezek után skizofréniája egyre inkább elhatalmasodott, ekkor írta meg önéletrajzát és két tanulmányát. Művészetében a panteista természetszeretet keveredik belső lelki folyamatainak kivetüléseivel, amelyek természeti formákban, emberábrázolásokban, különleges fényhatásokban jelennek meg. Az ábrázolásmód így a szimbolizmushoz közelít, azonban mindezt nem tudatosságot, kiszámítottságot láttatva teszi, hanem egyfajta ösztönös cselekvésként.

I.1.2. Az alkotás: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904) Közvetlenül a főművének tekintett „Naptemplom Baalbekben” című képe előtt készült, Jeruzsálemi látogatásakor. A kép a Siratófal előtt várakozó tömeget ábrázolja. A középen és jobboldalt szorongó színes ruhás tömeg tagjai változatos ruházatú, különböző karakterű és mozdulatú emberekből állnak, a nyers anyagkezelés ellenére számos eltérő karakter bontakozik ki. Csontváry jellegzetes ábrázolásmódjával a Siratófalat mint témát egyetemes emberi és kozmikus értelművé tágítja. A felelősségét vesztett, lelki szegény, elhülyült tömeg kétségbeesése, szenvedése van itt szembeállítva a magasabbrendű lét, a megtisztulás lehetőségével. A bizonytalan, bamba tömeg ellenpontja a faltól visszaforduló idős, vak rabbi szenvedő alakja, aki már tisztán látja az élet abszurditását és reménytelenségét. Ez Csontváry lelki önarcképe környezetével

együtt ábrázolva, a XX. század elején élő, mélyen szellemigényű ember helyzetét láttatva, a művész helyzetét, aki a nyájból kiszakadva esélyt kap a szellemi és lelki megtisztulásra.

I.2. A gesztusok megjelenítésének jellemző példái

I.2.1. Gesztus 1. Művész: Csontváry Kosztka Tivadar Mű címe: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904) A gesztus: hosszú ősz szakállt viselő aggastyán a Siratófaltól visszafordultában fejét felfelé fordítja, jobb kezével fájdalmasan fogja homlokát, baljával Tórát szorít a mellkasára (ezt szakálla szinte teljesen eltakarja). A mozdulat mérhetetlen fájdalmat, szenvedést tükröz, arcán a sírás nyomai jelennek meg, szemei helyén fehér ecsetvonások, amelyek lehunyt szemhéjak éppúgy lehetnek mint a vakság jelei, mindenesetre a gyász, a szomorúság egyértelműen felismerhető. Az ábrázolt személy már-már öntudatlan állapotban van, teste gyengének és törékenynek tűnik, szakálla vízesésszerűen omlik alá. A mozdulat egyezményesnek tekinthető, értelmezését segíti az alak frontális elrendezése (félreérthetetlen a mozdulat), ugyanakkor spontánnak is, hiszen az alak nem tudatosan irányítja mozdulatait, nem tudatosan kommunikál gesztusaival ezekben a pillanatokban.

I.2.2. Gesztus 2. Művész: Csontváry Kosztka Tivadar Mű címe: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904) A gesztus: Idős asszony botjára támaszkodva, térdére ereszkedve aprópénzt vesz át egy fiatalabb nőtől. Testtartása elesettséget, megalázkodást és hálát fejez ki, kézfeje, amellyel a pénzérméért nyúl, magasabban van szeme szintjénél, ezért föl kell néznie. Hátulról, kissé féloldalról látjuk, arca nem, de tenyere jól látható, ez tisztességet, őszinteséget sugároz. Egyértelműen koldulásról van szó, könnyen elképzelhető hogy az iménti pillanatban még a pénzért könyörögve hajlongott, botjára pedig csak azért támaszkodik most, hogy el tudja venni az adományt. Mellette éhenkórász kutya ácsorog, ez a tény is egyértelművé teszi társadalmi helyzetét. Mozdulata egyezményes, félreérthetetlen és jól begyakorolt, a spontaneitásnak nincs szerepe.

I.2.3. Gesztus 3. Művész: Csontváry Kosztka Tivadar Mű címe: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904) A gesztus: Fiatal, fejkendős nő pénzérmét nyújt át az imént említett idős koldusasszonynak. Mozdulata kerüli a feltűnést, de mivel tartása kiegyenesítve marad, jól látható az alá- fölérendelt viszony ami kettejük között fennáll. Bőre fehér, ruhája visszafogott, de látszik rajta, hogy nem kerül nagy erőfeszítésébe az adományozás. Arca jóságos, ártatlan, de távolságtartó, szája enyhén nyitva, mintha közben a mellette álló hölggyel beszélgetne. Az érmét teste mellé szorított, kiegyenesített jobb kezével

nyújtja, bal kezét az előtte álló alak miatt nem láthatjuk. Spontaneitás és egyezményesség szempontjából mozdulata rokon a koldusasszonyéval, ugyanis ez egy hétköznapi, begyakorlott jelenet, amit szemmel láthatóan már mindketten többször előadtak.

I.2.4. Gesztus 4. Művész: Csontváry Kosztka Tivadar Mű címe: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904) A gesztus: Fiatal, kalapos nő bal kezével válltáskájának szíját fogja, amelyben két nagy méretű könyvet tart, jobb kezével a combjához szorítja a mellette álló gyereket. Arca derűsnek tűnik, de bizonytalan, az egész mozdulat pillanatnyi csodálkozást, bizonytalanságot, cselekvésképtelenséget, aggodalmat, féltést sugall. Testével felénk fordul, de tekintete üresen kinéz a kép teréből, mintha nem lenne beleszólása a történésekbe. Mozdulata egyezményes, igazi „szülő-testtartás”, ugyanakkor a csodálkozás miatt spontánnak is nevezhető.

I.2.5. Gesztus 5. Művész: Csontváry Kosztka Tivadar Mű címe: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904) A gesztus: Élénk ruhás 10 év körüli gyerek anyja oldalához bújik, jobb kezében apró könyvet tart derékszíja mellett, bal kezét nem látjuk. Nem derül ki pontosan, hogy ő szeretne-e édesanyja közelében maradni vagy édesanyja szorítja aggódva magához (esetleg mind a kettő), de mindenképpen jól nevelt, szófogadó gyerekről van szó. Arca kiegyensúlyozott-

nak tűnik, a test-helyzet miatt azonban riadtnak is. Tekintete nagyjából a néző felé irányul, nem arra néz amerre az anya. Mozdulata nincs is valójában, csak egyezményes testtartása, spontaneitás a tekinteten sem tükröződik.

I.2.6. Gesztus 6. Művész: Csontváry Kosztka Tivadar Mű címe: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904) A gesztus: Idős asszonyt látunk jobb oldaláról, amint előrehajtott fejjel a bal tenyerében lévő pénzérméket számolja. Jobb kezét karomszerűen a bal fölé tartja, azzal rendezgeti a pénzeket. Koldusasszonyra gondolnánk először, de ennek a feltételezésnek ellent mond az oldalán lógó hatalmas kapukulcs és a fehér ruhadarabok. Mozdulata egyezményes, messziről felismerhető az általa végzett tevékenység.

I.2.7. Gesztus 7. Művész: Csontváry Kosztka Tivadar Mű címe: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904) A gesztus: A tömegben álló középkorú férfi jobb kezével előre nyúl, bal kezével hóna alatt két vaskos könyvet tart. Arckifejezése szigorú, koncentrációt fejez ki. Nem látjuk pontosan, hogy mi a mozdulat célja, a legvalószínűbb hogy a gyerekkel álló kékruhás nőnek szeretne jelezni, de az is előfordulhat, hogy az előtte álló szakállas koldus könyörgését utasítja éppen el. Mozdulata spontán és nehezen megmagyarázható.

I.2.8. Gesztus 8. Művész: Csontváry Kosztka Tivadar Mű címe: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904) A gesztus: Középkorú szakállas férfi üveges tekintettel hallgatja a füléhez hajoló csuklyás férfi láthatóan rosszindulatú sugdolózását. Tekintete naiv és hiszékeny. Kezeit nem látjuk, fejét kíváncsian a másik felé dönti, de nem néz a szemébe, üres tekintete előre mered. Szemei kikerekedtek, szemöldökét csodálkozva felhúzza. Testtartása, mozdulata spontán, láthatóan megfeledkezett magáról, ugyanakkor természetesen viselkedik.

I.2.9. Gesztus 9. Művész: Csontváry Kosztka Tivadar Mű címe: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904) A gesztus: Középkorú, bajuszos férfi vsz. díszőrséget áll. Testtartása egyenes, jobb kezében díszes gyertyatartót tart, tekintete a kép középpontja felé sandít, mintha a fejét nem fordíthatná el, de mindenképp látni szeretne valamit, ami ott történik. Ez a tekintet feloldja tartásának hideg személytelenségét, ráadásul fokozza hatását a félrefordított kalap. Testtartása egyezményes, de tekintete spontán.

I.2.10. Gesztus 10. Művész: Csontváry Kosztka Tivadar Mű címe: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904)

A gesztus: Középkorú asszony guggol a földön, jobb kezével gyermekét tartja, a balt térdén pihenteti. A gyerek meztelenül ül kézfején, bal kezével az édesanyja fején lévő kendőt érinti, emiatt az anya meglepődik, szemei kikerekedtek, szája beszédre nyílik, szemeivel oldalra néz a gyermek irányába. Arca derűt áraszt. A mozdulat teljesen spontán.

I.3. A vizsgált gesztusok és megjelenítésük összefüggései

Csontváry emberábrázolásait a szolgai naturalizmus helyett az expreszszív túlzások, torzítások jellemzik, amelyek segítségével az érzelmek, gesztusok rendszerét már-már karikaturisztikusan felfokozva ábrázolja. Az anatómia, a tárgyábrázolás és a színalkotás szabályait bármikor felülírja, ha szükségesnek látja, illetve többször eleve nem veszi figyelembe. Így fordulhat elő, hogy olykor nem érezzük a csontokat az ábrázolt emberek testében, vagy hogy például más szögből látjuk az orrot mint az arc többi részét. A gyakran teljesen absztrahált alakok a gesztusok összetett, érzékeny ábrázolása miatt maradnak azonban mégis hús-vér élőlények. A mozdulatok, testtartások és karakterek gazdagsága messze viszi a nézőt attól a gondolkodástól, amely megköveteli az anatómiailag pontos ábrázolást, ugyanis nem a valóság leképezéséről van szó, a valóság elemei csak szabadon használható eszközként kerülnek bele a festő belső világába. Ebből az alkotói folyamatból következik az arcokon megjelenő érzelmi gazdagság, többrétegű jelentés, ugyanis az alkotó a természet más formáihoz hasonlóan az emberekbe is saját érzelmi gaz-

dagságát vetíti. Az emberábrázolás vagy tömegábrázolás ilyesfajta megoldásával a művészet történetében Hieronymus Bosch és Pieter Breughel képein találkozhattunk, azonban Csontvárynál sokkal nagyobb jelentőséget kapnak a színek, sokkal direktebben használja az intenzív színhatásokat az érzelmek kifejezésére.

II. MellĂŠkletek

II.1. Képek és ábrák II.1.1. Képek

1.) Csontváry Kosztka Tivadar: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904)

2.) Csontváry Kosztka Tivadar: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (1904)

A gesztusok kiemelésével

100

II.1.2. Az elemzett gesztusok grafikonja

spontaneitás

7., 10.

2., 5.

5 egyezményesség

II.2. Irodalomjegyzék

Kieselbach Tamás (2003): Modern magyar festészet 1892-1919. Kieselbach, Budapest Romváry Ferenc (1999): Csontváry Kosztka Tivadar 1853-1919. Alexandra Kiadó, Pécs

101

II.3. Képjegyzék

1.) Csontváry Kosztka Tivadar: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben. Jeruzsálem, 1904, Magyar Nemzeti Galéria (Csontváry Múzeum, Pécs letét)

Forrás: Kieselbach Tamás (2003): Modern magyar festészet 1892-1919. Kieselbach, Budapest, 267. o., 277 sz.

2.) Csontváry Kosztka Tivadar: A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben. Jeruzsálem, 1904, Magyar Nemzeti Galéria (Csontváry Múzeum, Pécs letét)

A gesztusok kiemelésével

Forrás: Kieselbach Tamás (2003): Modern magyar festészet 1892-1919. Kieselbach, Budapest, 267. o., 277 sz.

102