Hepehupa nr. 2 - 2019 by Caiete Silvane

2019

2. szám

Tartalomjegyzék

ÁRAMLATOK

PERISZKÓP NÉZŐPONT

K. T.

Demény Péter belső földrajz Ballada az állatról Fű Mészáros Botond Egy mondat az olvasóhoz Üzenet az utókornak Pethő Loránd Madarak nyelvén (lehettél volna) bunker lehet hogy még lehet Bodó Márta Cirenei Veres Piroska Nekem elég Szilágyi Ákos Szószátyár szavak Bekő N. Ildikó Századvég Balázs Timea (meg)törés Simonfi István Kovász Rét szürkületben Nóti Arianna Szép álmokat! Ajtócsapkodás Nagy Boglárka Denisza Álmaimba száműzetve Van valaki Antal Norbert Cseresznyevirágok Bogdán Ágnes Néhány észrevétel Reiner Maria Rilke szerelemképéről Vicsai Zsolt „A verséneklés elsősorban a versről szól” László László Egyik szemem sír, a másik nevet Covaciu Norbert Krimibe öltöztetett családregény Vicsai Zsolt Könyvek nyomában Antal Krisztián Tamás scriptum (1) scriptum (2) Vasile Dâncu Könyvek Demény Péter Könyvkoszorú Egyed Emese A könyvről kérdezel Fekete Vince Könyvbemutató Halmosi Sándor Oslóban látott Letiția Ilea az én könyvem

1 1 2 3 4 7 7 8 9 10 11 12 13 19 20 21 22 22 23 24 25 26 30 33 38 40 45 45 45 46 46 47 48 48

Tartalomjegyzék

GYÖKEREK

ORAL HISTORY TERRA

Kiss Lehel Másfél perc a könyvtárszobában Alice Valeria Micu Falak (részlet) Molnár Andrea Bódalom Ion Pițoiu Dragomir Hamuigluk Viorel Tăutan Igaz mese Alexandru Vlad Könyv László László 435 éve lettek a Wesselényiek szilágysági birtokosok Németi János Csongor A Wesselényiek hadadi ágának anyagi és szellemi hagyatéka Balogh Lucian A zilahi református oktatás az I. világháború után Vitéz Bikfalvy György Petri Mór emlékének ápolása Kaszta András Kaszta István életútja és közírói munkássága Máriás József Őrtüzeink őrzője Bódizs Edith Magyar világ, román világ Piskát, szekér, borona Veres Piroska Angliai élményeim

2019

2. szám

49 50 50

51 52 53 60 63 68 69 71 76 78 80

Demény Péter

belső földrajz ezek a végtelen esők végtelen izzó napsütések klímaváltozás legbelül ezek a sötét moszkvafények ez a sok fehér éjszaka ködlondonban aludni térek a sivatag mi rám terül ezek a homokdenevérek olykor vajon mi fojtogat milyen távoli bűndakar tépi szét minden mindenem csak a repülés ojtogat madár a kopár szirtemen a világ folyton kitakar

Ballada az állatról Zsán Gábennek Mikor születtem, kommunizmus volt, csúf volt a konszumizmus, aztán felrobbant Csernobil, szovjetül robbant ki a bil, tartótisztek és besúgók közt próbálgattam a szót s a szóközt, az életnek vagy a halálnak? Az ember reménykedő állat. Megnőttem, forradalom tört ki, azt hittem, a szabadság lőtt ki sok szégyentelen párthiénát, hogy itt és most ezt a stilémát vessem rájuk, de hát hiába, maradtam a régi kabátban, az életnek vagy a halálnak? Az ember reménykedő állat.

2019

Áramlatok

2. szám

2019

2. szám

Áramlatok Közben volt átmenet és évek, hinni kezdtem Európának, de előlövelltek a zombik, és rájöttem, a remény torzít, nem akaródott itt szabadság, csak egy nemzetibb színű rabság, mindegy, életnek vagy halálnak az ember reménykedő állat. Most itt vagyok, menekültválság dúl, zajos a klímaválság, még ötven év, aztán mi lesz? rossz lángjainkra nincs csipesz, a föld testén sebek fakadnak, nem örülünk a pillanatnak, az életnek vagy a halálnak. Mégis remélünk, mint az állat. Herceg! Te tán jókor születtél, vagy átmeneti létből lettél? Születtél megjósolt halálnak, s mégis reménykedsz, emberállat?

Fű Már a Steaua győzelme óta is harminchárom év telt el, elvágtatott a kamaszkor, tévé előtti meccsnéző szenvedélyem, szikrázott bennem szerelem, gyűlölet, csalódás, erotika és más kupamérkőzések, míg forró játékosból forró néző nem lettem, egy keleti bölcs, aki még remél, közben lettem apa, vagyok kisgyermek és bámulom a Poolt, ahogy négyet varr be a Barcának, de már csak úgy, mint egy távoli nagybácsi, aki megsimogatja a boldog ifjak fejét, lesztek még csalódottak ti is, elszáll az élet, mint egy rossz beadás, és szurkoltok, hogy legyen erőtök még egy szerelemre, legyen meg szívetekben a lendület, lábatokban a szenvedély, és amikor örülni kezdtek, hersegjen a fű, ahogy rácsúsztok boldogan.

Mészáros Botond

Egy mondat az olvasóhoz ne keress a zúgó hétköznapok között, hol az idő csalón életnek öltözött, órák ketyegését ne kérd rajtam számon, a percek folyása nem az én talányom, hát nem segíthetek; ne zörgess, ne kutass; látszatra több vagyok, mint egyszerű utas, mert nem izgat káosz, ciklikus, fals ima, újra és újra mormolt diszharmónia; ne borzolj miattam tollat és levelet, ne szólíts, ne nevezz néven: nem felelek, nem bújok zaj mögé, nem rejt humusz, moha, ahol te keresnél, úgysem találsz soha; csak figyelj, s megtudod, merre és ki vagyok, ha megáll a szél, és hallod, hogy hallgatok, ha elcsendesül a nyugtalanság habja, meglátod: tükrével arcomat takarja; nem lüktet a káosz, nincs zaj, nincs remegés, akkor ne habozz, hívj, akkor szólíts meg, és amíg az el nem telt idő idetalál, és az entrópia nem nő, egy helyben áll: ott állok majd én is, ahol már nem vagy úr, ott, a merevségben, mozdulatlanul, a megsárgult, üres sorok között halkan, egyes egyedül a betű-avarban, az ismeretlenbe, a semmibe zárva, képtelenül, indok nélkül, és egy árva szót sem szólok – hiszen ott nincsen felelet, csak kérdések vannak, határozatlan rend; és elbújtat minket, mint fekete katlan, két szívverés közti kétely: kimondatlan; s megtudod, a zajok honnan is erednek; de míg nem mozdulnak a fogaskerekek, te se mozdulj, kérlek, ne rontsd el a képet; a páholy már sejti: hiányos a képlet, hadd élvezze kicsit, hogy mind istent játszhat kevélyen, így nekik fennmarad a látszat, légy kegyes velük, és ámítsd még önmagad; ha kilépsz, visszamész, úgyis visszaragad magához a világ, s te magadhoz rántod régi megszokásból eltorzult világod, én pedig elmegyek, vissza fogok menni

2019

Áramlatok

2. szám

2019

2. szám

Áramlatok kulisszák mögé, hol újra nem lát senki, el a következő, görcsös mozdulatba, elfelejtsz, emlékem hiába maradna: amíg a percek újra el nem késnek, én maradok csendnek, halk megismerésnek... (Szilágycseh, 2018. december 26. – 2019. január 9.)

Üzenet az utókornak* - József Attila emlékére -

...most, hogy az éveim ilyen gyorsan telnek, még több megélt évet kívánni szégyellek magamnak, mert félek, ha egy kívánságom eljut az Istenhez valaha, meglátom: ez lesz. s itt ragadok egyedül, félholtan, addig se zavarni mennyben vagy pokolban, hogy toll, tinta, versek, megsárgult kacatok hallgathassák, ahogy sírok vagy kacagok, csak mert muszáj nekik, mellettem hevernek. valahol, nem messze mást is ünnepelnek, halkan befolyik az utcáról a nóta. senkinek sem nyitok ajtót napok óta, vastag por takarja megkopott kilincsem, bölcsőm, csókom, szülőm... még istenem sincsen. koporsóm... lesz talán, ha meghalni hagynak, akik nem engednek lenni jónak, nagynak, talán leszek én is nyugodt valamikor, majd az anyaföldben büszke, maroknyi por... ...sokak már régóta nem létezni vallnak, minden mosolyukkal a nemlétbe varrnak, hol nem takar saját bizonytalanságom, hisz a világtól csak magamat nem látom, hát magamhoz veszem az elválás mérgét, lehántom magamról a külvilág kérgét, megmosom az arcom: víztükör-utánzat, kínos álmosolyt, színlelt jókedvet áztat. ittlétemnek vajon van-e célja, tétje, megkopik miattam a világ sötétje,

vagy árnyékom festi mélyebb feketére? hogy vagyok, létezem, mondd, valamit ér-e?... ...és én csak keresem kérdéseim mögött azt, kit a teremtés e világhoz kötött, aki jött naivan, bátran, önjelölten meg nem látni magát sárban, víztükörben, szabadságra vágyva, balgán – hisz köztudott: az már csak annak kell, akinek nem jutott –, és tudva: nem kellek... a legárvább árva, csak vagyok valahol, mindentől elzárva, míg millió kérdés bentről fel nem éget, és érek – emberként – tragikusan véget... ...csak tudnám, hogy bennem ki öltött alakot, s formál egyáltalán, mit nem a kint adott? hisz a csendet, magányt tőlem megtagadják, a holtnak legalább nyugalmát meghagyják. nem az leszek, amit más láttatni akart, ember, költő leszek, kit hús, bőr, vér takart, s még többet fog érni majd a halott költő, ha elmossa nevét több száz emberöltő, amikor majd végre rám nem emlékeznek, síromra tévedésből virágot is tesznek, az elfeledésből csak egy versem marad, név nélkül szavalnak majd egy fűzfa alatt, hol szerelmet vallnak, s majd a bölcső felett, amiben a gyermek hangosan felnevet, felolvassák nevem és egy versem talán egy mellettem nyugvó sírkő bús oldalán, megkövezett testnél, amit sírba dobtak, több leszek, talán még szeretni is fognak; nem lesz, kinek szemét gyenge fényem sértse, sem, ki árnyékomtól saját fényét féltse... ...nem csak álomképe leszek a világnak, délibáb, kit élni s majd meghalni látnak, akkor majd rájösztök, hogy ki élt köztetek rongyokban. selyembe már nem öltöztettek, hiába csókoljátok körömtelen ujjbegyem, s hordjátok ruhákon, bőrötökön jegyem, álelismeréssel ha megkoronáztok: a rámszáradt szennyet le már nem mossátok, s élve kiásnátok a költőt, a zsenit, feltámasztanátok a meghurcolt istenit, csak azt találjátok, mit tőletek kaptam, azt, ami a halál után megmaradtam, keresztem ha lángok közé is vetitek,

2019

Áramlatok

2. szám

2019

2. szám

Áramlatok a tűz értetek jön, egyszer megértitek... lélekben ha egyszer végleg összezúztok, húst a csontjaimra már hiába húztok, töltitek ereim saját véretekkel, életet ti sem válthattok életekkel, és jóllehet, lelkem a sírba szállt velem, az ország, hatalom, dicsőség nem. Ámen.

*A vers a Tövishát Kulturális Társaság 2019. tavaszi versíró pályázatának I. díjjal jutalmazott szövege a 10-12. osztályosok kategóriájában. Az öttagú zsűrinek tagja volt Antal Katalin, a Tövishát Társaság elnöke, Bántó Evódia magyartanárnő, Kovács Szilvia középiskolás diák, Laczkó Vass Róbert költő és Varga-Dobai István magyartanár.

Pethő Loránd

madarak nyelvén a madarak nyelvén beszélt egy kisgyerek de most már felnőtt elmeszesedett már nem érti ki hova halad háton fekszik mellén csigák bogarak

(lehettél volna...) lehettél volna de nem akartad mint buta pegasus szálltál a napnak csapdostad szárnyad koromnak súlya gyönge tested földre lehúzta lehettél volna király vagy koldus ezeregyéjszaka mely titkokat hordoz szivar a szájban hamu ha omlik a harmincnégy lépés a sarki boltig álom & álmatlan éjjel s bárány amit a sötét hiába számlál pecsét egy könyvben tartozásom őszi kis szellő kabát ha fázom s lehettél volna szívemben penge pilátus nékem ki felszegelne hajóm vitorlám árbóc ha reccsen

2019

Áramlatok

2. szám

2019

2. szám

Áramlatok jóslat & rozsda görbe szegekben

bunker néha elképzelem hogy yoko ono combjain fekszem és végignyalom erős vagyok lennon erős vagyok majd lehalkítom a rádiót felettem új lakók hallom mint a hálóból a fürdőbe lépnek majd megengedik a vízcsapot még remélnek még nem ismerik a penészszagot így telnek el évek évszakok már nem félsz a sötétben megszokod piciny szobád falára szórt tekinteted nem keresel pontokat hogy majd új pontokat keress megfeszülve már a bőr ereszt lepedőd alatt a fenyvesek tört törzsein a december átfúrja magát a kérgeken isten nyugtasson Mesterem te mondtad csak a bolondok boldogok boldog lehettem volna de látod nem vagyok erős vagyok lennon erős vagyok és néha elképzelem mint mellettem csak úgy elhaladnak évek évszakok

lehet hogy még lehet... lehet hogy ennyi volt lehet hogy még maradt belőlünk némi por hol árnyékunk haladt sodort az ősz sodort csapódtunk sután majd padra csalt az est szivar szivar után te mondtad nem lehet én mondtam semmi baj sűrű füst mögött szemedbe omló haj szemembe omló füst álarcunk megrepedt lehet hogy ennyi volt lehet hogy még lehet...

Sallay Márton grafikája

2019

Áramlatok

2. szám

2019

2. szám

Áramlatok

Bodó Márta

Cirenei Belépek a terembe. Hullámzó tömeg. Hangzavar. Állok a küszöbön estélyi ruhában. Nem lép elém, nem fogad senki. Nem tudom, kihez lépjek én oda. A koktélos asztal felé indulok, felemelek egy poharat. Benne három össze nem illő színű löttyből rétegesre művészkedett alkotás. Nem csábít az illata, de így kevésbé érzem magam oda nem illőnek, eltévedtnek, magányosnak. Fogadással egybekötött díjkiosztásra szólt a hivatalos meghívó, arra számítottam, széksorok lesznek, ülésrend, nem szabadon hömpölygő, társasági alkalom. Egyedül vagyok, nem tartozom csoportokhoz, baráti köröm sincs, csak a munkám. Most sem a laza csevegés, a látszatbarátságokat felvonultató nyilvánosság vágya hozott ide. Lassan lépkedek körbe, olykor a kezemben tartott poharat a számhoz emelem. Pótcselekvés. Ha így folytatom, berúgok. Az időtöltésre szolgáló koktélokból rövid időn belül a harmadikkal sétálok fel s alá. Ez is jobb, mint az arcokra fagyó mosoly a kínos semmiről szóló csevejek közben. Lépegetek, nézem a frissen festett falakat, a faburkolat illesztését, a tetőablakokon elém táruló városképet, a háztetők és templomtornyok nem minden nap látott perspektíváját. Ismerősbe botlom, koccintunk, továbblépdelünk. A hátam mögött odasúg kísérőjének. Be nem mutatott, a nevemet azonban megmondja neki. Dicsekszik, hogy ismer. Saját jelentőségét fényezi. Nevem hallatán a másik elharap egy félmondatot, egy kérdést. Névrokonom rokona lennék? Netán az asszonya? Erről érdeklődik félelemmel vegyes tisztelettel a kedves ismerős. Nem akarom hallani a magyarázatot, meggyorsítom a sétám. Kis idő múlva tapasztalom, hogy félrehúzódnak az utam-

ból, helyet engednek. Elterjedt, milyen nevet viselek. Lépdelek a hirtelen támadt ismertségemet keresztként cipelve. Nem zsibongó ismeretlenek kellemetlen tömege ez már. Ellenségek vesznek körül, ugrásra kész tigrisek. A szemükkel marcangolnak, míg testük tiszteletteljes meghajlást mímel. Nincs mód és alkalom elmondani, nem az vagyok, akinek vélnek, nem tartozom senkihez, névrokonom nem rokon. Már kapar, karmol, szúr a fejekben támadt kétely. Nem engem látnak türkizkék estélyiben, feltűzött hajjal, púder és szempillaspirál mögé rejtve, hanem egy vélt alakot, aki bizon�nyal olyan, hisz ahhoz tartozik. Ezért megvetésükre méltó. A testemen érzem, mintha jéggel teli kád vizet öntenének rám. Ös�szesúgnak mögöttem – azt érzem, leköptek. Tekintetük ostorcsapás a hátamon. Nem igaz, tévednek, a nevem megtéveszt, mondanám, kiáltanám, vegyülnék immár, hogy elejthessem a cáfolatot, hogy miharabb valódi énemen azonosítsanak. Vigyék vissza a ketrecekbe vérszomjas vadaikat, töltsék vissza a hűtőszekrényekbe a jégtömbjeiket. Nyeljék vissza a nyálukat, fonják össze ostoraikat. Nem szólok. Nem tisztázom a félreértést. Felemelem az ötödik koktélos poharat, méltóságteljesen lépegetek tovább, körbe, körbe. Elvállalom a megvetést, a haragot, a gyűlöletet. A másiknak szól, akivel a véletlen vetett egy név jégtáblájára. Vállalom a közös névvel a rá irányuló indulatokat, viszem a hátamon. A koktélos asztalnál álló fiatal pincér kissé előrehajol, a fél vállamat szabadon hagyó estélyi ruhára esik pillantása. Mintha sötét foltok éktelenkednének rajta.

Veres Piroska

Nekem elég… Mint kopott, ócska vacakot, csak elővegyed, csak fényesítsd néha régi szívemet! Nem kérek többet, csak ott lehessek kéznél, nekem több a reménynél, ha kézügyedbe akadok, s mint szürke pitykegombot, aránytalan földi kavicsot megnézegetsz néha, s kezed elsimul méla, fáradt szívemen. Mert őrzöm még hitem, hogy nagy terveidben futó gondolat – cikázó fény − lehetek újra.

2019

Áramlatok

2. szám

2019

2. szám

Áramlatok

Szilágyi Ákos

Szószátyár szavak* A Virághegyen három kereszt feszül. Egy középen, a másik kettő oldalt ostromol otromba lyukat a földbe. Kellemetlen nap volt, ostoba és feszült. Csak mint a többi: kelletlen húzott a mélybe. A Virághegyen három árnyék vetült: balra a Bizarr Lét felcsere gyógyítja a jobbra levő Tanácstalanság fáját, egymáson lógva lényegük elmerült. Magányban keresik a világ méla álmát. Az égre csak egy emeli arcát. Száraz könnyek között kerül komor gondolatokra sor az anyag képzeletében. Emlékszik rá: minden, amit átjárt, amit átélt, akit megvárt a virágoknak hegyén, nem volt más, csak badar képzelet. Ha rajtad folyik le életek virága, ha azt hiszed, hogy lényeges a Bizarr Lét, vagy a melletted levő felcseri élet, ki nem emelkedsz, te, utolsó söpredék. A Virághegyen három gondolat feszül: egy a tied, egy az enyém, egy mindenkié. Még ma a Múlttal leszel a paradicsomban. Addig majd én búsan, próbálkozva, egyedül Akarok kitűnni, s majd elveszni valami újban. *A vers a Tövishát Kulturális Társaság 2019. tavaszi versíró pályázatának díjnyertes alkotása a 10-12. osztályosok kategóriájában.

2019

Áramlatok

2. szám

Bekő N. Ildikó

Századvég „Talán a legijesztőbb becslés, hogy 2100-ban az emberek 50 százaléka éhezéssel

küzdhet majd, ha 11 milliárdan élnek majd a Földön. Ennél is többen, az emberek 55 százaléka élne légszennyezettségtől sújtott területeken.”*

*(https://hvg.hu/tudomany/20170124_11_milliard_ ember_fold_nepessege_2100_kovetkezmenyek_ehezes_legszennyezes_tulnepesedes)

Csend. Szaggatott, foszlányos csend. Máskor ragacsos, nyúlós a csend, de ez most megnyugtató. Fekszem a vízágyon, csukott szemmel a dubai lakosztály huszadik emeletén, és élvezem a szellőzőnyílásokon beáramló sós tengeri levegőt. Bekapcsolhatnám a lézeres kivetítőt, hogy lássam a tenger fodrait, és halljam, amint a hullámok a szikláknak csapódnak, de nem teszem. A hologramos programot sem használtam rég, nem akarok röpködő sirályokat a szobában. Van, amikor a hazai fenyvesek után vágyom, és beprogramozom az illatszimulátort, erdőt varázsolok a szobámba. Egyszer apám is a fenyves kellős közepén találta magát, amikor a kutatóközpontból hazajött, és belépett a nappaliba. Láttam a szemében a meghatottságot, hozzám lépett, és felborzolta a hajam: − Hiányzik az otthonunk, igaz? Meg a mama, a mi kacagó szemű levendulánk. Nem valászoltam, ő meg csendben bevonult a hálószobájába. A mamát már a megérkezésünk első pillanataiban elragadták tőlünk. Levendulakozmetikumait egy fiókba tettem, néha beszippantom az onnan kiáramló illatot. Egyszer rajtakaptam apámat, hogy ül a kihúzott fiók előtt, és az arcán végigperegnek a könnyek... Az ablakból a kilátás a három pálmaszigetre nyílik. A Palm Jumerah, a Palm Jeber Ali meg Palm Deira olyanok, mint

valami hatalmas szörnycsontvázak. Apám a tiltott történelemkönyvből tudja, hogy a század elején virágzó turistaparadicsom volt itt. Európai és amerikai üzletemberek és színészek jártak ide szórakozni. A luxushotelek körül gyönyörű növényzet volt meg úszómedencék, az utcákon a turisták megkóstolták a helybeliek főztjét, voltak színes kirakatok, és mindenki szabadon járkálhatott az utcán, a nők is meg a gyerekek. A néptelen utcák és a hangtalanul suhanó autók jutnak most eszembe. A szegények boltjaiba be sem lehet menni, vastag rácsok védik; aki vásárolni szeretne, csak bepötyögteti a kívánságát a monitor érintőjén, és a robotkiszolgaló kihozza az árut, feltéve ha van fedezet a személyes kontón. Azzal kezdődött minden, hogy a dubai sejk megvásárolta az én mérnök-tudós apámat és asszisztensét, hogy elkészítsék számára a csodafegyvert, amivel megvédheti a várost a szomszédos tartomány uralkodójától, aki mellesleg az unokatestvére és gyermekkori ellensége. Apám csak annyit árult el, hogy a csodafegyver ötvözi a digitális és a biológiai fegyverek csúcstechnológiáját. Anyám lelkesen készülődött, új ruhákat vásárolt mindhármunknak, csodálatos helyeket fogunk látni, mondta, dalolt és nevetett. Amikor landolt a sejk magánrepülője, és kinyílt az ajtó, láttuk, hogy szép számú küldöttség vár ránk. Anyám lépett le elsőnek a márványburkolatú térre, és abban a pillanatban két, fényes ruhába öltözött

2019

2. szám

Áramlatok

alak megragadta, és betuszkolta egy autóba. A másik kettő már nyúlt volna utánam, de apám felordított és visszarántott: − Ne, ne nyúljanak hozzá, a lányom még csak tizenhat éves! Adják vissza a feleségem, különben nem lesz csodafegyver! A két ember megtorpant az egyik autóból kiszálló férfi intésére. A sejk volt, ehhez nem fért kétség. Apám elhadarta a kötelező protokollszöveget, amiben volt dicsőítés és hála, s még abban a fura helyzetben is csak arra gondoltam, hogy milyen jó színész lett volna belőle. A sejk türelmesen hallgatta, aztán gúnyosan megszólalt: − Egy vagyont fizettem érted, tudóskám, a kártyákat itt én osztogatom. Az as�szonyok nem érdekelnek, számomra nincs értékük. A feleséged, ha olyan fontos neked, akkor ő lesz a garancia arra, hogy jó munkát végezz. A lányod a legjobb iskolába fog járni, ennél többet nem adhatok, hitvány alattvaló! Végül mégis adott egy szép lakosztályt két hálóval és egy nappalival meg egy ös�szekötő embert, akit elneveztünk Barnaszemnek. Ő vitt el először az iskolába, meg ha szükség volt rá, orvoshoz. Harmincöt éves volt két feleséggel meg öt gyerekkel. Úgy kerültünk közel egymáshoz, mint fogoly a fogvatartójához az egyenlőtlen erőviszonyokhoz és számtalan különbözőséghez mérten. Már az elején csapdába csalt, amikor múzeumlátogatás címén egy régi hotelba mentünk. A sejk szinte minden régi felhőkarcolóban megőrzött egy-egy szintet az eredeti állapotában, és oda vitte külföldi barátait egy kis retró murira. Barnaszem tudta a kódot, amivel az ajtók nyíltak, és a száz éves lift már suhant is a magasba velünk. Körbejártam a lakosztályt, lenyűgözött a hangulata, láthatalan kezek a virágokat is ápolták, hogy minden korhű legyen. Amikor a hálóba is bekukkantottam, egyszerűen rám rontott. Harcoltam, ameddig bírtam, de aztán csak fenyegetőzni tudtam: − Elárulom, hogy ittál, és akkor neked véged! − sziszegtem könnyek közt, és akkor

az arcom előtt megvillant egy mindent eldöntő késpenge... A hétköznapok rutinos egyformasággal ismétlődtek. A HTT-vel (human tube travellel) mentem iskolába, ami egy felhőkarcolókat összekötő csőrendszer. Az ember csak beül egy kabinba, bekódolja a megálló számát, és a mágneses mezőben pillanatok alatt a kívánt helyen van. Apám is ezzel járt a kutatóközpontba, és szerinte is a HTT a legbiztonságosabb közlekedési ezköz, és nekem még kísérőre sem volt szükségem iskolába menet. A nagy hőség miatt csak későn mehettem le a tengerpartra Barnaszem kíséretében. Ha apám is velünk tartott, akkor még egy fegyveres őrt is adtak mellénk. Barnaszem néha beszédes kedvében volt, elmesélte, hogy a családja a dolgozók kasztjához tartozott, és ő is egy táplálékgyárban dolgozott, ameddig rá nem mosolygott a szerencse. Egy gazdag fiú támadóját szúrta agyon, aki kikönyörögte apjától a jutalmat számára. Kiléphetett a dolgozók kasztjából, és testőr lett. Kíváncsi voltam a táplálékgyárra, jobban, mint az ő hőstetteire. − Törvény írja elő, hogy a gazdagok és az éttermek személyzete összegyűjt minden ételmaradékot és hulladékot három kategóriába: gyümölcs, zöldség és hús. Ezeket fagyasztó ládikókban tartják, ameddig begyűjtik és elviszik a táplálékgyárba. Ott ledarálják, megfőzik, ízesítik, és negyed kilós kockákba préselik. A legtöbb családnak nincs is más élelme. − Úgy érted, hogy még a burgonya meg a répa héját is beledarálják? − Pontosan. Nem mindenki van olyan helyzetben, hogy pincérrobot szolgálja ki, mint téged. A pincérrobot hallatán megborzongtam. Olyan volt, mint egy élő ember, vizenyős kék szemével követett mindenhova a szobában. − Ne félj tőle − mondta apám −, ez nem egy intelligens robot. Csak néhány mon-

2019

Áramlatok

2. szám

datot ismétel, amire be van programozva. mert ekkora blöff hallatán mosolyognom A szemében mozgásérzékelő van, de ha kellett. megállsz egy helyben, rögtön beindul a hőérzékelő szenzorja. Apámnak a hétvégeken is dolgoznia kellett, hogy behozza a lemaradást a munFelfedeztük apámmal, hogy hetente kában, ezért megkérte Barnaszemet, hogy egyszer az utcán elvonul egy nagyjából öt- kísérjen le a tengerpartra. Rajtunk kívül ven fős, talpig feketébe öltözött nő fegyve- nem volt senki a tengerpart e szakaszán, res kísérettel. Az volt a megérzése, hogy a a gazdagok villái nem látszottak ide. Felmama is köztük lehet, de a fátyol és az egy- tűrtem fényvédő nadrágom szárát térdig, forma köpeny miatt nem lehetett különb- és belegázoltam a hűs vízbe, testőröm köséget tenni köztük. Apám végül megtalálta vette a példám. Mesélni kezdtem Dubai a megoldást: egy különleges távcsővel be- fénykoráról apám szavaival, teljesen átmérte jó néhány nő magasságát, és ös�- szellemülten. Volt idő, amikor még gyereszehasonlította az elekronikus albumunk kek népesítették be a tengerpartot, amikor egyik fotójával. Köztük volt anyám is, ke- az utcákon turisták kóstolgatták a helyiek zével jeleket próbált közvetíteni, a fátylát főztjét, sok volt a virág és színes kirakat, és igazgatta, vagy a karját lóbálta a kelleténél bárki bemehetett a boltokba vásárolni. jobban. Egyszer apám kijátszotta az épület − Honnan tudod mindezt? − kérdezte térfigyelő kameráját, és elment az asszo- Barnaszem. nyok házához. Be sem jutott az épületbe, − A tiltott történelemkönyvekből − az őrök máris elkapták, és félholtra verve mondtam, de már meg is bántam. hozták haza, majd bedobták a nappaliba, − Van neked ilyen? − kérdezte ravaszul. mint egy zsákot. Három napig éjjel-nap− Dehogy, szájhagyomány után terjed pal cseréltem a borogatásokat rajta, még- a hazámban. sem tudott felkelni az ágyból. Az ellenörző Kagylókat gyűjtöttem, és néztem a drón minden nap elidőzött az ablak előtt, Palm Deirát, ahol már rég kiszáradt a nöhogy jelentést tudjon adni apám állapotá- vényzet, a villákban katonák laknak csaláról. Barnaszem is sürgette, hogy vissza kel- dostól, ők felügyelik a tengerre irányított lene mennie dolgozni, de apám tudomást élesített rakétákat, melyek a csontvázszisem vett róla. Végül a sejk személyesen get részét képezik már régóta. jelent meg a lakásunkban. Apám megpróCsak beszéltem és beszéltem, mintha bált felkelni, hogy köszöntse, de lerogyott csak nagy hallgatóság vett volna körül, és a földre. A sejk ekkor megszólalt szakállát Barnaszem szótlanul figyelt egy darabig. vakargatva: Dubai múltjáról semmit sem tudott, a dol− Két hónap múlva visszakapod a fele- gozók kasztja, amiből származott, mesterséged, de ha még egy ilyen megtörténik... séges butaságban él, hogy meg se forduljon − Nagyuram − szólt közbe apám −, a a fejükben, hogy lehetne másképpen is. napokban nem álltam messze attól, hogy − Te milyen okos vagy! − szólalt meg megszüntessem agytevékenységem, és le- váratlanul. − A mi asszonyainknak nincs állítsam létfontosságú szerveim. véleményük semmiről. − Hogy tennél ilyet, amikor azt állítod, − Nincs, mert félnek, mert nem kérhogy a családod a legfontosabb számodra? dezitek meg, hogy mit gondolnak. Te talán − Velük is megtenném ugyanazt, mert tudod, melyik gyerekeddel nehezebb bolképes vagyok rá, és ők beleegyezésüket ad- dogulni, melyik az érzékenyebb, vagy meták. lyikkel kell figyelmesebbnek lenni? Ugye, A sarokban, ahol meghúztam magam, hogy nem? kiestem a sejk látóköréből, még szerencse, Az úton visszafelé nem szólt, hallga-

2019

2. szám

Áramlatok

tása nem volt ellenséges, inkább magába délután után. forduló. Talán sikerült egy kissé kimozdíReggel ébredtem fel, és láttam, hogy tanom elgépiesedett gondolkodásából. a szüleim még mindig nem kerültek elő. Hívtam Barnaszemet telefonon, hamar Végre visszakaptuk anyámat, de nem meg is érkezett két katonával a sejk szeméa kacagó szemű vidám asszonyt, hanem lyes seregéből. Ami azután történt, életem egy magába zárkózó, szótlan teremtést. legborzalmasabb órája volt. − Kilopták a szeméből a kacagást − Vallatni kezdtek, s mivel semmi okomondta apám. sat nem tudtam mondani, a sokkolóval Néha az ölébe hajtottam a fejem, mint rám sóztak minden kérdés után. A földön régen kiskoromban, ő meg gépiesen simo- fetrengtem, az elekromos áram rángatta gatta a hajam, és egy gyerekdalt dúdolt. Az az izmaim, ordításom gyönyört ébresztett asszonyok házában történtekről nem be- bennük, és nem bírták abbahagyni. szélt soha. − Elég legyen! − lépett közbe Barnaszem. − Nem tud semmit, nem látjátok? IsAhogy közeledett a tanév vége, egyre merem a professzort, sehova sem menne nőtt az izgalom a lányok körében. Ki mit a lánya nélkül. Elrabolták őket, láthatjátok, vesz majd fel az ünnepélyen (mert a szi- még az ételük is a tányéron maradt. gorú egyenruha már nem volt kötelező), Egyikük felhívta a sejket, hogy beszáés kik lesznek a kísérők. A tornatermet moljon a történtekről, és megszületett a díszítették fel, a tanárokkal egy asztalnál döntés. ültünk, a kísérőknek tisztes távolságban − Az asszonyok házába visszük − terítettek, de nem annyira messze, hogy a mondta vigyorogva az egyik katona. kíváncsi pillantásokat ne tudták volna viKétségbeesetten néztem Barnaszemszonozni. A kisebb diáklányok szolgáltak re, láttam a szemében a szánalmat, aztán fel, és ők szállították a titkos üzeneteket a felgyorsultak az események. Rávette az kísérők asztalától a mienkig. Volt egy ér- egyik katonát, hogy kapcsolatba hozza a zésem, hogy a tanárok mindenről tudnak, sejkkel, majd bement a szüleim hálójáde szemet hunynak, főleg, hogy a kísérők ba, hogy ne halljuk a telefonbeszélgetést. a lányok testvérei vagy unokatestvérei vol- Amikor kijött, átadta a telefont az katonátak. Talán először voltam boldog és fel- nak, hogy az is hallja a sejk döntését. szabadult a sok szigorú szabály után, és a − Velem jössz − mondta Banaszem −, többiek bosszúságára nekem volt a legtöbb szedd össze a személyes holmidat! hódolói trófeám. Kapkodva dobáltam be az utazótásHazafele menet Barnaszem szolgála- kámba a ruháimat. Apám kedvenc versesti autójában nagy volt a csend, orrolt va- kötetét és anyám levendulaparfümjét is lamiért, és a „múzeumlátogatással” sem odatettem, hogy emlékeiken kívül legyen rukkolt elő. Amióta anyám visszajött, csak még valami, amit megérinthetek. a liftig kísért, nem állhatta egy asszonyok Így lettem Barnaszem harmadik feleházát megjárt személy vizslató tekintetét. sége, és egy év múlva kislányunk született. A lakásban nem volt senki, az apám Piciny egyszobás lakást kaptunk a sejktől. kedvenc verseskönyve a nappali asztalán Barnaszem jött, amikor tudott, és hozott volt, ezen egy kicsit elcsodálkoztam, mert rendes ételmaradékot, mivel ismét testőrmindig a hálóban tartotta. Fogalmam sem ként dolgozott. Kedves volt hozzám, de a volt, hova mehettek, a tányéron még ott fal, amit egy késpenge emelt közénk, nem volt a félig elfogyasztott vacsora. Felkupo- omlott le soha. rodtam az ágyra, és vártam, hogy előkerül− Apám asszisztensét is elrabolták? − jenek, de az álom rám telepedett a zajos probálkoztam ravaszul.

− Őt a kutatóközpontban tartják fogva, és fegyveresek viszik, ha a gyárban kell a munkát felügyelje. Ha készen lesz az első sorozat, megölik. Szegény J.O., a tökéletes tanítvány, aki valósággal bálványozta professzorát! Csend. Ėdes-keserű magányt beburkoló csend. A baba egyenletes szuszogása figyelmeztet, hogy nem adhatom fel. Az ablakból látom a High Way elsuhanó vagonjait, és elképzelem a sötét ablakok mögött a közönyös, elcsigázott arcú embereket. Egy hatalmas gépezet piciny fogaskerekei ők, akik egész életükben a betevő falatért dolgoznak, meg azért, hogy a gazdagok kényelmes életét biztosítsák, miközben a gyerekeik örökké éhesek. A falakra vetített hatalmas reklámok ezeknek az embereknek a porig alázásai. Az elégedett és jól táplált, munkásruhába öltöztetett alakok minden nap a vonaton utazók arcába nevetnek. Főzök magamnak egy táplálékkocka-levest, nem rossz ízű, csak legalább ne tudnám, hogyan készül. Barnaszemet is megértem, hogy a gyerekeinek néha ő is vinne egy félig lerágott csirkecombot vagy a tányéron hagyott sajtdarabkát. Nem gondolhat mindig csak rám, ha sikerül valamit elcsenni. Annyira hiányoznak a szüleim, hogy előveszem apám kedvenc verseskötetét. Ahogy fellapozom, kihullik belőle egy könyvjelző, és belém mar a felismerés: a titkos sablon! Szinte dübörögnek a fejemben apám szavai: „Születésed éveinek oldalára tedd a sablont, csak az egymás melletti négyzet, kör és háromszög betűit írd ki!” stb. Szemem elhomályosodik, ahogy írom a betűket, és egyszer csak ott van a szöveg a szemem előtt. Hogy nem fogtam fel akkor a nappaliban hagyott könyv üzenetét? „Meg fognak szöktetni minket. A napot még nem tudjuk, de rájössz majd. Pontban éjfélkor gyere az alagsorba, 7 percig nem fognak működni a kamerák. Minket elvisznek, ha nem jössz, akkor is. B terv

2019

Áramlatok

2. szám

nincs. Várunk!” Apám túlbecsülte a képességeim, csupán egy fiatal nő voltam, aki egy buli után nem gondol másra, csak saját élményeire.... Ha nem örököltem apám brilliáns elméjét, akkor saját szellemi képességeimre kell hagyatkoznom. Ahhoz, hogy megtaláljon valaki, látnia kell engem; ahhoz, hogy lásson, ki kell mennem valami nyilvános helyre. Hova máshova, mint a tengerpartra, ahova eddig is mentünk. Barnaszem nem ellenezte a tervem. Az egyik szabad délutánján leruccantunk a tengerpartra, még egy összecsukhatós nyugágyat is előszedett a csomagtartóból. Egy nagy sziklatömb mellé táboroztunk, hogy legyen némi árnyék. Meglepetésemre mások is voltak a tengerparton, a távolban egy család sétált, egy férfi a kutyájával szaladt, egy toprongyos, szalmakalapos öreg meg kagylókat gyűjtve egyre közeledett felénk. Barnaszemnek megszólalt a mobilja, és jócskán eltávolodott, hogy ne halljam a beszélgetést. Amikor elég közel került hozzám, az öreg a nevemen szólított, és ujját a szájára téve hallgatást parancsolt. − Az édesapja már egy éve reméli, hogy ki fog jönni ide. Most már értem, miért késett − mosolygott a babára. Mivel Barnaszem visszaindult, az öreg kagylók után kutatva lassan távolodott. − Egy hét múlva ugyanitt! Ki fogjuk menteni, amint lehet – mondta, s ahogy rám mosolygott, kivillant szép fehér fogsora. Megpróbáltam palástolni remegésem, Barnaszem nem vehet észre semmit! A következő hét szinte lebegésben telt, újra s újra elismételtem az idegen szavait, néztem a tükörben csontsovány testem, és arra gondoltam, hogy a szüleim csalódni fognak bennem. Barnaszemet nem zavarta soványságom egy bizonyos napig, amikor rengeteg elegánsan becsomagolt finomságot hozott nekem.

2019

2. szám

Áramlatok

− Honnan ez a sok étel? Kiraboltál egy palotát, Amir? − Egyél! − mondta szinte ingerülten, és kifele bámult az ablakon. Nem láttam rajta az ajándékozó ember örömét, feszült volt, és hiába unszoltam, nem fogadott el semmit. A rengeteg koplalás után már nem is tudtam másra gondolni, csak az előttem tornyosuló ízparadicsomra, és mohón nekiestem az ételnek. Az éjszaka magányában, amikor leterhelt gyomorral csak forgolódtam, beindultak a gondolataim. Csak a sejk küldhette a sok finomságot, Barnaszem családja is szegénységben él. Mi van akkor, ha most kéri a hálás köszönetet azért, mert nem küldött az asszonyok házába? Lehet, hogy Barnaszem panaszkodott, hogy olyan sovány vagyok, hogy szégyen ilyen ajándékot adni az uralkodónak. Eszembe jutott egy régi beszélgetésünk, amikor azt kérdeztem tőle, hogy odaadná-e valamelyik feleségét vagy leányát, ha a sejk azt kérné tőle? A válasz lesokkolt: − Mi egy asszonyi test a sejk ragyogásához képest? − Ės az asszonyi lélek? − kérdeztem, de választ nem kaptam.

zett az ablakon, ridegsége megerősítette bennem a gyanút: a sejknek kellene immár megfelelnem. − Mi bánt? Miért nem mondod el? A feleséged vagyok! − Nem vagy igazi feleségem, csak a másik kettő az! − Hogyan? − Nem volt igazi szertartás, észre sem vetted? Nem szólok, minek a fecsegés, magammal vittem volna az ölelését emlékbe, de így talán jobb lesz. Zuhog a csend, mint a jégeső, ne menj csak úgy el, mondanám, de akarom, hogy érezze, hallgatásom sok száz megbántott nő hallgatása. Becsukódik mögötte az ajtó, egy vis�szapillantást várnék, hogy mégse váljunk el búcsú nélkül, de csak a lift surrogása marad utána. Ha majd lesz egy másik életem egy másik helyen, majd elmesélem gyermekemnek, ha felnő, mindazt, amit átéltem, a rosszat és a jót egyaránt. Ma este az épület hátsó kijáratánál egy járőrkocsi vár nyitott csomagtartóval, oda kell elrejtőznöm a babával. A tengerpartra visz az autó, ahonnan egy mini búvárharanggal utazunk tovább. Nem viszek A következő tengerparti kiruccaná- magammal semmit, csak apám kedvenc sunk már előre szorongással töltött el. verseskötetét. Kagylóba rejtettem az üzenetet, melyben kértem, hogy gyorsítsák a terv végrehajtását, mert készül valami ellenem. A szalmakalapos öreg távolabb ült a homokban, és minket figyelt. Barnaszem beleegyzett, hogy vigyáz a babára, hogy sétálhassak egy kicsit a vízparton. Amikor kellő távolságba értem, kört rajzoltam a nedves homokba, és beletettem a kagylót. Az öreg intett, hogy térjek vissza a válaszért. Köpenyem zsebében szorongattam a kagylót a válasszal, a jövőmet küldte felém a langyos tengeri szél. Júdás-csókom vergődő lepkévé vált a férfi homlokán. − Egyél! − mondta parancsolón, amikor visszaértünk a pici lakásba. Kifele né-

Balázs Tímea

(meg)törés vakmerően táncolnak felém s égő parázsként szívom be a levegőben nyüzsgő porszemeket az éjjeli lámpa fényében szokatlan csend van szemgolyóim körül vörös indák tekeregnek behálózzák az arcom pezsgő fájdalom járja át végtagjaimat lebénulok az utolsó lélegzetvételnél távozol lehet nem is porszemek szilánkok amiket kitörtél belőlem

2019

Áramlatok

2. szám

2019

2. szám

Áramlatok

Simonfi István

Kovász Tűzön vagy vélem perzsel a véred perzsel a vérem szavunk sincs már egymáshoz betevő falatunk az élet Légy kimért nyugodt illedelmes barátságos becsületes... De mit tegyél ha boldog vagy és pofon vágnak lelked mélyén mocsárlázt kapsz plazmagőzben csontig ázol a fák őszi elvonókúrája nem is olyan távol sarkadban a tél csontig érő sárba gázol vérbe áztatott szívvel vagy szerelmes de szétloccsant pillanatban tér vissza a kedves s jobban érzed melegét a tűznek mi lelkedben ég mondd meg kérlek bábeltornyom meddig érhet minden tégla engem éget tégla-e vagy féltégla az élet ne ó ne mondd hogy mindegy Éjszaka van tükör az ég visszaverődik róla a sötét betakar csillagavar vajúdik a szó s lesz belőle kacaj

tenyerem levél belőle jósolnak nem vagyok szél meg se csókollak szólj rám nincs tengerem van bólyám nincs bálnám van moszatom maszatos légy a tengerem s a fókám földbegyökerezett lábam öntözöm alma csüng az ágon köldököm

Rét szürkületben Rengeteg sok rebbenetben zöldül a fű meg se szeppen szél meztelen jelmeztelen egyet lebben szürkületlen rebbenetben

2019

Áramlatok

2. szám

2019

2. szám

Áramlatok

Nóti Arianna

Szép álmokat! Már hozzászokott az évek folyamán. Egy hangos csattanás, értékes porcelán csókjának hangja a hideg csempével. A tányér ripityára törik, csakúgy mint a kisfiú szaporán dobogó szíve. Újra. A mai nap is. A két fél hevesen egymásnak feszül, a nő visítva tör ki könnyekben, különböző jelzőkkel illeti a férje családfáját. A férfi sem hagyja szó nélkül a fejéhez vágottakat, a nőt az utcasarkon tevékenykedőkhöz hasonlítja, erejét az asztal ütlegelésével demonstrálja. Ordibálás, szitkozódás, borogatás. A kisfiú lelép a konyha küszöbéről, nem veszik észre, hogy végigszemlélte az esemé-

nyeket ezidáig. Belemerülnek a válogatott szidalmak és tárgyak egymáshoz hajigálásába. Csendesen beoson a szobájába, bevackolja magát a puha paplanba, törékeny testét átjárja a melegség. ,,Vajon ilyen érzés a szeretet is?” Estefele, mikor a csend eluralkodik a lakásban, a mindkét fél külön-külön benyit a gyermek birodalmába. - Szép álmokat! - búgja mindkettő bágyadt hangon. A kisfiú rádöbben: későre jár, ideje lenne aludni. És persze álmodni. Szépeket, szépeket...

Ajtócsapkodás Öt éve annak, hogy a felesége meghalt. Jeges volt az út, a nő gyorsan hajtott, nem férje karjai közé sietett, hanem a másvilág által nyújtott megváltásba. Rebegtek sokfélét lelki instabilitásáról… Meggyőződése volt, hogy a fellegek közt könnyebb. Nem habozott elköltözni. Gond nélküli a lét odaát, kivéve annak, aki lent marad: a férfi eltávolodott gyermekeitől, szeretetre ácsingózva a piásüveg, alkalmi nők derekát ölelte, száját csókolta. Elzüllött. ,,Minden rendben lesz.” − biztosította pszichológusa. Hozzá fordult, mikor ész-

revette: sokat töpreng felesége evilágból való távozási módjának alkalmazásán. A biztató mondat elméjében lebegett, akkor is, mikor újra meg újra átolvasta a lapra kinyomtatott diagnózist: rák. A férfi lefektette megőszült fejét a konyhaasztalra, zokogásába belerázkódott aszott teste. Felpattant, elnyűtt kalapját fejére nyomta, mosolyogva lépett ki az utcára, berántva maga mögött az ajtót. ,,Minden rendben lesz.” − ismételgette. Megtorpant, megállt gondolkodni: az ajtót vagy önmagát csapta be jobban?

2019

Áramlatok

2. szám

Nagy Boglárka Denisza

Álmaimba száműzetve* Lennék egy helyen, hol 13-at üt az óra, és nem siet senki sehova. A szőnyeg fel van gyűrve a folyosón, a szobában felkapcsolva maradt a villany, vasalatlan ing a széken, s égve hagyott szivar az asztalon. De Ott ez nem gond. Lennék egy helyen, hol nincs szükség függönyre, mert ha a szoba alkonyatba bágyad, az elmélkedő férfi áhitattal nézi a meztelen nő vonásait. De az ablakot így elfátyolozza a félelem, mert a férfi zsebében világító tégla túl kegyetlen: - S nekem írj csak egy levelet! Lennék egy helyen, ahol nem bábu az ember, egy helyen, hol az arcokon nincsen maszk, s hol hallani a vadludakat. Lennék egy helyen, de nem a pokolban, s a paradicsomot sem kívánom most annyira, egy helyen, ahol meg nem áll a zene, és a könyvek sosem érnek véget. De nélküled Ott is úgy ülnék, mint cellájában a rab, mint mindennek árnyéka. Lennék egy helyen, hol meghal a halhatatlan, s a végtelennek vége van. Lennék egy helyen, ahol Szeretsz engem... *A vers a Tövishát Kulturális Társaság 2019. tavaszi versíró pályázatának megosztott I. díjjal jutalmazott szövege a 7-9. osztályosok kategóriájában.

2019

2. szám

Áramlatok Van valaki... Aki látja a Földet. Csak mi nem vesszük észre őt. Aki belelát elménkbe. Csak mi nem bírjuk felfogni a tényt. Aki tudja, mit érzünk. Csak mi nem hiszünk benne eléggé. Van egy Adó... Csak mi nem vesszük az üzeneteit.

2019

Áramlatok

2. szám

Antal Norbert

Cseresznyevirágok* Emlékszel? A tavasz még csak pajkosan Játszott langyos szellőivel A cseresznyefa illatos bimbói között, S bódító illatát mégis Hozzánk fújta. Mindig is szerettem virágainak Mézédes illatát úgy, mint Csókjaid nektár harmatját. Szerettem kerekecske szemüveged. Olyan bájosan tudtál átnézni rajta… Szemeid színét elfelejtem, De megmaradt a fekete keret. Borzosan voltál igazán szép: Idegeskedve tépkedted Éjsötét hajadat néha. De ez bennem esztétikát keltett. A föld már fehér. Lámpámmal Hiába keresem köztük Fekete hajszáladat. Eltűnt. Ahogy te is. *A vers a Tövishát Kulturális Társaság 2019. tavaszi versíró pályázatának díjnyertes írása a 10-12. osztályosok kategóriájában.

2019

2. szám

Periszkóp

Bogdán Ágnes

Néhány észrevétel Reiner Maria Rilke szerelemképéről „Számomra minden szerelem erőfeszítés, teljesítmény, surmenage, csak Istennel szemben őriztem meg némi könnyedséget, Istent szeretni ugyanis azt jelenti: előlépni, járni, állni, kipihenni magunkat, és mindenütt érzékelni az ő szeretetét” – írja egyik levelében Reiner Maria Rilke Thurn und Taxis hercegnőjének. Kijelentése csak alátámasztja azt, ami a német alkotó életművéből is elemi erővel sugárzik, azt, hogy ő egy elődeihez képest teljesen más szerelemfelfogást képvisel. Ez magányosságérzetére épül, s emiatt gyakran ítélik meg úgy szerelmi líráját, hogy hiányzik belőle a másik ember. Ha megvizsgáljuk az idézett mondatot, rá kell jönnünk, hogy ez a másik egyén valójában jelen van, de egészen más formában, mint ahogy azt a befogadó várná. Rilke azt írja, hogy kapcsolatot – melynek a szeretet bármily módon részese lehet –, egyedül Istennel képes létesíteni. Ennek az okát Erich Fromm német filozófus és szociálpszichológus elméletével magyaráznám. Eszerint létezik egy elsőrendű kötelék, nevezetesen az anya és a gyermek kapcsolata, amely segít a biztonságérzet kialakításában, másfelől pedig teret nyújt a személyiség szabad, spontán kifejlődéséhez. Rilke esetében látjuk, hogy sem egyik, sem másik feltétel nem teljesült az édesanyjával való kapcsolata során, hiszen fiát kisgyerekkorában leányruhába öltöztette, majd akarata ellenére kadétiskolába küldte, amely esemény mind lelkileg, mind fi-

zikailag megviselte. Fromm szerint létezik egy másodlagos kötelék is, ami a szerelem tapasztalatára vonatkozik, amely a költő esetében szintén problémás. Ő a szerelemben – mivel magát jelentéktelennek, gyengének érzi –, a magánál magasabb rendűnek tartott társat keresi, akihez igazodva képes erőt nyerni. Ez ugyanakkor ezen másik személy felettes voltát is jelenti, ami megfeleltethető a transzcendens szféra (egy) alakjával. Úgy vélem, hogy Rilke életműve – bár azt írja levelében, hogy Isten az a tapasztalaton túli lény, akivel képes szimbiózisba kerülni –, mégis azt mutatja, hogy léteznek olyan fogalmak, melyek hasonló erővel bírnak fölötte. Ilyen például a művészet, a költészet, mivel ezek Rilke világképében a transzcendens létszféra attribútumait képviselik, amiből az a következtetés vonható le, hogy a költő versei az „én” mellett valóban megidéznek egy második alakot, azonban ez különböző képekben és változatokban jelenik meg: lehet nő, egy tárgy, vagy éppen egy nem evilághoz tartozó fogalom. Ez utóbbi élmény körvonalazódik az alkotó Szerelmes dal című versében is, amelyben maga a dal az, ami felfokozott érzelmeket képes kelteni a költőben1 : Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen a te lelkedhez? Mint emeljem innen más dolgokhoz fölötted, észrevétlen? Jaj, csak lehetne a homályba vinnem, rég-elveszett magányba, a sötétben, hol elhagyottan néma-tompa csend ül s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.

1 A cím egyben műfajmegjelölés is, ezért a befogadó előfeltevései közé tartozik az, hogy ezen műfaj sajátosságaival szembesüljön az olvasás során. A dal legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy azonos hangulatú, egynemű érzelmeket fejez ki, emellett általában a mindennapi élet eseményeihez köthető, többnyire rövid terjedelmű alkotás.

De az, ami megérint téged, engem, már egybefog veled s titkom kizengem, a két iker húr egy hangot fuvall. Milyen hangszerre vonták szíveinket? S milyen játékos tart kezébe minket? Ó égi dal.

(Kosztolányi Dezső fordítása) Tekintve a Szerelmes dal című versnek a szerkezetét kitűnik, hogy nem terjedelmes alkotás, azonban versbeszéde sokkal elvontabb és bonyolultabb, mint például Petőfi Befordúltam a konyhára... című népies helyzetdalának, melyben a romantika irányzatának és elveinek köszönhetően az egyszerű kifejezésmód dominál. Rilke lírájában ez a versbeszéd már feloldhatatlanul társul szimbolista vagy éppen impresszionista jellemzőkkel. Különösen ebben a versében mutatkozik meg a szimbolizmus hozadéka, hiszen költői képei, jelképei válnak a szöveg központi alkotóelemeivé. A hang és a sötétség kettőse képezi a vers centrális részét. A lírai én megidéz egy idillikus állapotot, lényegében a „rég-elveszett magány” közegét, amely számára a boldogság és szerelem kiteljesedésének lehetőségét jelenti. Ennek az alapja Rilke világképében, valamint azon belül szerelemképében kereshető; a költő úgy véli, a megvalósult szerelem az az állapot, élmény, amely a feleket az egymás magánya fölötti őrködésre készteti. Ezt indokolják a Szerelmes dal első soraiban megfogalmazott kérdések. Mivel a szerelem úgy is definiálható mint a legbensőbb kapcsolat, ennélfogva a lelkek egyesülése, ezért a versbeszélő éppen az érintés pillanatát kívánja elkerülni. „Miként tartsam az én lelkem, hogy ne érjen a te lelkedhez?” – teszi fel a kérdést, azonban a következő kérdés („Mint emeljem innen más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?”) meg is indokolja ezt a szokatlan vágyat, mivel a megszólaló a szeretett személy fölé akar kerekedni, ami a korábban elmondottak alapján az őrködéssel vonható párhuzamba. Ez a gesztus a

2019

Periszkóp

2. szám

védelmezés és a törődés fogalmait társítja a szerelemmel, de mindez a versbeszélő számára mégsem jelenthet tényleges kapcsolatot, hiszen ő kizárólag a magányosság szférájából képes ezt az élményt megtapasztalni. Vizsgáljuk meg tehát, hogy milyen közegnek tekinti mindezt a lírai alany! Amint korábban megfogalmaztam, a szimbólumok kerülnek a vers fókuszpontjába, ez pedig azt is jelenti, hogy a magányosság terét hivatottak jellemezni. A csend motívuma az – nevezzük motívumnak, hiszen jelentéstartalma meglehetősen összetett ebben a szövegben –, ami maga köré rendezi azokat a szavakat, melyek jellemzik a magányosság terét. Ebben az elhagyatottságban „néma, tompa csend ül”; ezen szavak együttvéve már csak társításuk miatt is különlegesen hatnak. A csend önmagában is a hang nélküli állapotot jelenti, ehhez kapcsolódva a némaság a hang megformálásának képtelenségét is jelzi, ezáltal a lírai én idillikusnak tartott közege a befogadó számára nyomasztóvá válhat. Ezt a benyomást fokozza a „tompa” melléknév is, előtérbe helyezve a fásultság érzetét és az érzelmek nélküliséget. Egy furcsa paradoxon alakul ki ezáltal, azaz a megszólaló a szerelmet egy olyan közegben találja kiteljesedni, ahol az érzelmek nem játszanak fontos szerepet. A verset tovább olvasva azonban látjuk, hogy a személyiség szabadsága, ezáltal magánya elengedhetetlen ahhoz, hogy megvalósítsa önmagát, elérje azt az állapotot, amikor „mélyem mélye pendül“. A „pendül” és az ezt megelőző „zeng” hangulatfestő igéket értelmezve kitűnik, hogy jelentőségük a csenddel való ellentétképzésben rejlik. A lírai én számára a tökéletes hang nélküliség az a tér, amelyben nem zavarják külső ingerek, egyedül és csakis itt képes legbensőbb tartalmainak felszínre juttatására. A „mélyem mélye” kifejezés tovább hangsúlyozza ezen személyes tapasztalatok lényegét, utalva arra, hogy a versbeszélő a tapasztalaton túli elérésére is képes lenne ebben a helyzetben, hiszen legelemibb ré-

2019

2. szám

Periszkóp

sze megérinti, és egyben össze is köti őt a transzcendens léttel. Azonban a vers szervezőelve maga után vonja ennek a beteljesítési vágynak a kudarcát is, hiszen a mű alapvető szerkezetét egy ellentét képezi. Mivel a megfogalmazhatatlan felsőbbrendű egyszerre megérinti az „én“ és a „te“ kettősét, ennek elkerülhetetlen következménye, hogy a megszólaló következő tette a „titkom kizengem“ legyen. Az „én“ és „te“, mint két húr, ugyanazt a hangot „fuvallja“, és ez a tény a lírai alanyban kérdéseket vet fel. Lényegében az foglalkoztatja, mi az az eszköz, ami ezt lehetővé teszi, és ki az, aki ezen mindenséget a kezében tartja. A kérdések függőben maradnak, nem talál választ a beszélő, így tanácstalanság és a kiteljesedés hiánya jelentkezik a versben, a mű azonban még nem zárul le. Az utolsó sor az, ami az eddig megfogalmazottaknak részben megmásítja az értelmét. „Ó égi dal“ – hangzik ezen sor, amely egyben megszólításként olvasható, és ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy a „te“ személye, akinek a szerelmi vallomás szól, az maga a dal. Ebben a kontextusban, a szimbolista jelleget bizonyítva, ezen szó nem csak a lírai műfajt jelöli, ennél összetettebb módon a költészet attribútumává válik2. Összegezve: a Szerelmes dal című versben a lírai én képes a szerelem megélésére az égi dal jelenlétében, azonban ez is bizonyos feltételek mellett, pontosabban a magányosság közegében történhet meg. Ugyanakkor el is ismeri egy felettes lény, egy „játékos“ jelenlétét, aki kezében tartja a feleket, ezáltal befolyásolva és irányítva is kapcsolatukat. A transzcendens hatalom befolyásoló hatását Rilke más verseiben is nyomon követhetjük, például az Archaikus Apolló-torzó című szonettjében. Nem ismerhettük hallatlan fejét, Melyben szeme almái értek. Ám a Csonka test mégis izzik, mint a lámpa, Melybe mintegy visszacsavarva ég

Nézése. Különben nem hintene Melle káprázatot, s a csöndes ágyék Íves mosollyal, mely remegve lágy még, A nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő Lenne, lecsapott vállal meredő, Nem villogna, mint tigris bőre, nyersen, S nem törnék át mindenütt busa fények, Mint csillagot: mert nincsen helye egy sem, Mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

(Tóth Árpád fordítása) Az új versek második sorozatát bevezető mű lényegében a jelentéstulajdonítás kérdéseit feszegeti, hiszen a fej nélküli szobor az eszmei értékénél fogva képes „életre kelni“, akár szólni a versbeszélőhöz. „Nem ismerhettük hallatlan fejét“ – olvashatjuk az első sort, amely elkezdi a torzó tulajdonképpeni leírását. Ha a címben nem lenne megjelölve az Apolló név, semmi nem utalna arra, kit is ábrázolt egykor a mű. Ez ugyanakkor a szemlélő manipulálását is eredményezi, hiszen ezáltal, hogy már tudatában van annak, hogy a szobor Apolló ábrázolása, önkéntlenül is bizonyos fogalmakat társít hozzá. Az esetleges háttérismeretek megállíthatatlanul járulnak hozzá a jelentésképzéshez, így a torzó képes túlmutatni önnön jellegén, a költészet, jóslás és fény istenének tulajdonságait keltve életre. Ezt a felsőbbrendűséget az első mondat is alátámasztja, hiszen tulajdonképpen a lírai én azt fogalmazza meg, hogy az ember mint ezen világnak a részese nem képes arra, hogy valóságosan is megismerje azt, akit a szobor ábrázol. „Nem ismerhettük“ – írja, de ennél jelentősebb a magyar fordításban a „hallatlan fej” szerkezet. Németül ezt Rilke „unerhörtes Haupt”-ként írja, amelynek pontos jelentése a „meg nem hallott feje“ kifejezés, melyet akár szinesztéziaként is értelmezhetünk. A furcsa párosítások sorozata folytatódik, a következő sorban ezt olvas-

2 Primér olvasat során feltevődik a kérdés, ki a második személy, hiányzik-e esetleg, de most visszatekintve bebizonyosodik a korábban kifejtett állításom, azaz Rilke életművében ez a személy átlényegülhet egy fogalommá, mint amilyen a művészet.

hatjuk: „szeme almái értek”. Lényegében arra mutat rá a versbeszélő, hogy ez a szobor, ez a lény, akinek az alakja körvonalazódik, több, mint ami az emberi világ korlátai közé beszorítható. Az alma egyszerre jelenti a termékenységet – ami a művészettel ös�szevetve a megihletettséget is jelöli –, illetve az érzékiség és a nemiség egyéb princípiumait is. Amint már említettem, a jelentéstulajdonítás fontos szerepet játszik a versben, és lényegében erre is épül a szöveg. Másképp megfogalmazva, a torzó önmagában nem képes Apollóvá lenni, ehhez a szemlélődő jelenléte szükséges, ami azt jelenti, hogy a szobor azért kelhet életre, mert a versbeszélő értelmezi azt. „Csonka teste mégis izzik” − ez a sor szintén az előbbi állítást támasztja alá, illetve bizonyítja, hogy a megszólaló lelket tulajdonít ezen tárgynak. Az izzás, a tűz motívumát idézi meg, ami mint a négy őselem egyike, egyben az életerő és életforrás megtestesítője. Ez az izzás a tekintetnek köszönhető, és bár úgy tűnik, hogy csonkasága lévén, ez nem lehetséges, a lírai alany értelmezése (a jelentéstulajdonítás) által feloldja ezt a paradoxont. A tekintet, azaz „nézése“, mely valójában a torzóval való találkozás aktusából formálódik, a központi részét képezi a szövegnek. A második versmondatot követően, amely megfogalmazza, hogy a transzcendensnek vélt lény erejének forrása a tekintete, a következő két mondat a „különben“ szóval kezdődik. Ezek a gesztusok azért jelentősek, mert arra összpontosítanak, hogy mi történne abban az esetben, ha a lírai én és a szobor kölcsönös viszonyának hiányából eredően nem létezne a torzó „nézése“. Egyrészt magukba foglalják a testiség kérdését, a termékenység és az intimitás fogalmait. Ez már messze túlmutat a romantika légies szerelemképén. A második mondatban egyértelműen szemlélteti, hogy fogalomtársítás és értelmezés nélkül az oly fenséges – akár tüneményesnek is nevezhető – műalkotás „csak torzult és suta kő / Lenne“, egészen egyszerűen értéktelen. „Nem villogna“, nem világítana mint egy „lámpa“,

2019

Periszkóp

2. szám

ahogy az első versszakban nevezi ezt a tekintetet. Az olvasó azt is észreveheti, hogy a fény szimbóluma jelentős szerepet tölt be, igék és főnevek sorozata kapcsolható hozzá, például „izzik”, „lámpa”, „villogna” és végül a „csillag” motívuma. Nem véletlen, hogy ilyen jelentős szerep jut a fénynek, hiszen ha csak Apolló istenség identitására gondolunk, kitűnik, hogy ezen képek a napisten voltát hangsúlyozzák. Ez egy olyan elemi erőt idéz meg a szoborban, ami képes áttörni a kő mint „matéria”, a kézzelfoghatóság határain. „S nem törnék át mindenütt busa fények“ a torzót, ha a műalkotás megértése és befogadása nem lenne a lírai én önbeteljesülési útja is egyben. Ez azonban a vers valóságában megtörténik, a szemlélődő és a szobor kölcsönhatása egy tapasztalaton túli szintbe lényegül át, hiszen a torzó tekintete megszólítja: „Változtasd meg élted!“ Ez valójában az emberi lét műalkotássá történő átalakítására biztatja a lírai ént. Ennek tükrében a megszólaló kizárólag saját létének esztétizálásával törődik, önmaga mélységei felé fordulva, ez pedig olvasatomban a feltétlen magány közegét is jelenti. Látjuk tehát, hogy Rainer Maria Rilke munkásságában és életrajzában az elhagyatottság meghatározó fogalom, de értelmezésében ez az egyedüli dolog, melyen keresztül megtapasztalhatja a kiteljesült szerelmet és a tökéletesített létet. Mindemellett a költő szerelmi lírájában kirívó jellemző, hogy a szeretett személy nemcsak emberi alakot ölthet, hanem lehet egy fogalom vagy éppen tárgy. Lehet tárgy, gondoljunk csak Apolló szobrára, habár felszínes vizsgálódás során úgy tetszhet, nem szerelmi vágyat fogalmaz meg a megszólaló. Ezzel szemben azonban Rilke − szerelemfelfogásából adódóan − képes a kiteljesedés megélésére a műalkotás szemlélése által is, hiszen az olyan szenvedélyeket szabadít fel benne, ami párhuzamba állítható a Szerelmes dalban megénekeltekkel.

2019

2. szám

Periszkóp

Vicsai Zsolt

„A verséneklés elsősorban a versről szól” − interjú a Hangraforgó együttes tagjaival –

A Költészet Tavasza fesztivál több rendezvényén is felléptek: magyar költők általuk megzenésített verseivel kápráztatták el a zilahi és szilágysági közönséget. Párosuk immár tizenöt éve működik, nevüket egy Radnóti-versben előforduló szóról kölcsönözték: a gramofont nevezte így a költő Majális című versében. Faggyas Lászlót és F. Sipos Beát eddigi zenészpályájukról kérdeztem. V. Zs. Említettétek, hogy 15 éves jubileumotokat tartottátok, de hogyan is indult a ti zenészi pályafutásotok? F. L. A kezdetek nem a közös zenéléssel indultak, hanem sokkal korábban. Külön-külön zenéltünk: én tizenhat évesen, tehát viszonylag elég későn kezdtem el zenével foglalkozni. Természetesen, mint ahogy a fiatalok szokták, rockzenével kezdtem, és egészen soká jutottam el az elektromos gitározástól az akusztikus gitározásig. Volt egy kollégiumi szobatársam... Budapesten közös kollégiumba kerültünk egy zenész barátommal, akivel Technikai Szünet néven egy duót alakítottunk, és ezzel jártunk az országban; mindenféle egyetemek, főiskolák, gimnáziumok fiatal közönségét szórakoztattuk. Műfajilag azt a címszót adják ennek, hogy „mai dal”. Ezek nem verszenésítések voltak, hanem saját szerzemények, és közéleti-közérzeti témákat jelentettek... V. Zs. Mindez a ’80-as években? F. L. A ’80-as évek végén. ’86-tól egész ’87−88-ig tartott egy ilyen korszak... Még a Ki mit tud?-ban is voltunk – Magyaror-

szágon ez egy televíziós vetélkedő volt –, oda is bejutottunk. Volt egy közös fóruma ennek a műfajnak, illetve a versenynek, az Székesfehérváron került megrendezésre: a Fiatal dalosok találkozója, és én ott ismerkedtem meg Beával, aki más vonalon indult. Akkor felfigyeltünk egymásra. Én általa szerettem meg a versek világát, és úgy gondoltuk, hogy akkor megpróbáljuk közösen... V. Zs. Értem. F. S. B. Én hagyományos zeneiskolás gyerekként kezdtem a zenét tanulni... V. Zs. Hol? F. S. B. Mátészalkán születtem, ott is éltem egy darabig, de már úgy 13-14 éves korom körül nem maradtam meg az iskolai zenélés keretei között, hanem elkezdtem dalokat fabrikálni. Ezt nevezzük még csak fabrikálásnak, de megvolt már benne a szándék. Aztán mikor gimnáziumba kerültem, akkor került a kezembe gitár, előtte hegedűn tanultam, és a gitárral együtt ez a dalszerzősdi megerősödött, és akkor jelentkeztem először megmérettetésre... gitárral, saját dallal kiállni..., és diáktalálkozókon mutatkoztam be először. Még akkor saját szövegű dalokkal próbálkoztam, de nem ez volt a járható út. A gimis évek alatt két irányból ért hatás: az egyik a Kaláka együttes volt, főleg zeneileg vitt be az énekelt versek világába, másik pedig Din�nyés József volt, daltulajdonos, aki Erdélyben is gyakorta megfordul... Ő meg leginkább azért, mert rengeteg olyan kortárs költőt énekelt, akikről iskolában nem is

hallottunk. Én általa ismertem meg Ratkó Józsefet, Buda Ferencet, Gál Sándort, Bella Istvánt, és így fokozatosan aztán egyre inkább nyúltam én is olyan szövegekhez, amelyeket a maiak írtak. Hát így indult. Aztán eljutottam Székesfehérvárra, és találkoztunk. De nem lett még rögtön Hangraforgó együttes, még jócskán külön utakon jártunk... V. Zs. De már egyeztettetek bizonyos kérdésekben... F. S. B. Lehet így is mondani. Majd csak 2002-től lettünk Hangraforgó együttes. F. L. Dinnyés József személyesen kereste fel a költőket. Ez egy olyan magatartás, ami számunkra is követendő példát jelentett. Ha tehetjük, akkor a költővel mi is felvesszük a személyes kapcsolatot. Jóskának megvolt ez a pótolhatatlan vállalása, szerepe, hogy a költőket, a verseiket elvitte egyik tájegységről a másikra. F. S. B. Még egy gondolat. Én azt hiszem, hogy abban az időben – megint a ’80-as évekről beszélünk −, ezek az együttesek, mint például a Kaláka, odafigyeltek a fiatalokra, és kicsit szárnyuk alá vették őket. Többen voltunk, akik az országban szanaszét zenélgettünk, és például nekem ők mondták, hogy nevezzek be, menjek el a Kaláka fesztivál versenyeire. Tehát egy kicsit nyomon követték, hogy mi történik a fiatalokkal, és ezt a gondolkodásmódot örököltük is tőlük. Amikor egyszer Radványi Balázstól kérdeztem, hogy hogyan tudom én a sok segítségét viszonozni, azt mondta, hogy ne csináljak mást: úgy, ahogyan ők minket segítettek, adjuk tovább! És hát erre mi is törekedtünk: volt egy-két dolog, ami ennek nyomán született. V. Zs. Értem... És ennek a 15 évnek melyek voltak a legszebb pillanatai? F. L. Beának az előbbi gondolatához csatlakoznék. Szerveztünk fesztivált például. Internetvers fesztivál néven hét éven keresztül gondoztuk ezt a fesztivált. Az volt az elgondolás, hogy biztosítottunk egy webes felületet, ahová költők, versírók beküldték a verseiket – ezt persze limitál-

2019

Periszkóp

2. szám

tuk egy zsűri által, hogy mennyi vers kerülhet a honlapra −, és ezeket a verseket zenészek megzenésítették, és feltöltötték a kész dalokat. Most ebben az az érdekes, hogy ide olyan versek érkeztek, amik nem kötetekben voltak, hanem nyilvánvalóan ezek frissen született költemények. Voltak olyan költők, akik dirrekt a fesztivál kedvéért küldték be a verseiket, és az így született zenei alkotások szintén frissnek nevezhetők. A kicsúcsosodása a fesztiválnak az volt, hogy egy előkészítő szakasz után – tehát amikor fogadtuk a verseket és a dalokat – egy színpadot biztosítottunk, egy találkozót, ahol a zenész fent volt a színpadon, de a költő ott ült a nézőtéren. Ez egy nagyon izgalmas feladat, ráadásul kihívás is volt, mert úgy valljuk, hogy a verséneklés elsősorban a versről szól, tehát hogy a zenével támogatjuk a vers mondanivalóját, de azért benne volt a zabszem az előadókban, hogy mit mond a költő, hogy vajon hogy tetszik neki az az alkotás, amivel ott kiálltak? Ez egy szép pillanat volt két éven keresztül. F. S. B. Ilyen szép pillanat volt például egy maratoni koncert is. Ez abból az ötletből fakadt, hogy ültünk otthon, próbáltunk, és elgondoltuk, hogy ha elkezdenénk sorban egymás után játszani a dalokat, meddig tartana, ameddig az összes dalunkat eljátsszuk. És akkor... hát miért ne csinálnánk ezt meg nyilvánosan? És kitaláltunk 2011-ben költészet napjára egy maratoni koncertet; 9 órakor kezdődött reggel, és este 9-ig tartott, közben csak kis 5 percnyi szünetek voltak, és nem volt ismétlődés. Minden órára tematikus válogatás volt, és ahogy ért rá a közönség: mindig a témának megfelelő érdeklődésű emberek ültek be, meghallgatták..., bár volt olyan is, aki képes volt végigülni... F. L. Azért az nagyobb fizikai próbatétel volt, mert mi azért a zenével mi állandóan egyfajta szellemi készenlétben voltunk, tehát nem fáradtunk úgy el, mint aki tizenkét órán keresztül hallgat, az egy nehezebb dolog, de azért nagyon jól sikerült.

2019

2. szám

Periszkóp

F. S. B. Ámbár a kérdés, hogy mennyi ideig tartana, hogy végigjátsszuk a dalainkat, nem kapott választ, mert nem tudtunk minden dalt eljátszani ebben a tizenkét órában, és most sem tudjuk, hogy ez meddig tartana, mert azóta eltelt nyolc év, és még írtunk újabb dalokat. F. L. És nem szeretnénk számszerűsíteni azt, hogy mi mindennel foglalkozunk. Elsősorban verseket énekelünk. Figyelemmel kísérjük a kortárs költészetet, nagyon fontosnak tartjuk, hogy a mai költőket a fiatalok, de nemcsak a fiatalok, hanem az olvasóközönség számára ismertté tegyük. De természetesen a klasszikus költőket is megénekeljük egészen a régi koroktól kezdve. És ha régi korokat említünk, akkor bizony vannak történelmi énekek – nevezhetjük ezeket akár históriás énekeknek is −, vannak népdalok, és a népdalokat szintén fontosaknak tartjuk, mert ezek mentén rajzolódik ki egy olyan zenei-történelmi múlt, amelynek a hordozása a mi vállalt feladatunk. Mi elsősorban a magyar nyelvet kívánjuk ápolni, az értékeket átörökíteni, áthagyományozni a fiatalok számára, hátha esetleg a zene által mások – nemcsak a fiatalok − számára is a versolvasás újra divatba jöhet, merthogy a versolvasás sajnos

szomorú sorsot mondhat magáénak, nem nagyon olvasnak az emberek. V. Zs. Említetted, László, hogy szükséges feltétlenül számszerűsíteni a munkásságotokat. Annyit azért mégis áruljatok el, hogy itt, Zilahon hány hangszert szólaltattatok meg? F. S. B. Ide két gitárt hoztunk, négy furulyát, egy hegedűt, egy ukulelét és egy darbukát... ez egy dob. De persze ezeknél jóval több hangszeren játszunk, honlapunkon, a www.hangraforgo.hu-n megtekinthető a többi hangszerünk is. V. Zs. Az erdélyi vagy erdélyi származású költők közül kik azok, akiknek a verseit megzenésítettétek az évek folyamán? F. L. Nem tudjuk ezt most kifejezetten sorrendbe szedni, inkább csak felsorolni... Farkas Árpádtól énekelünk, Dsida Jenőtől, Szilágyi Domokostól, Kányádi Sándortól... F. S. B. Reményik Sándortól... F. L. Még biztos van... F. S. B. Biztos van, de ők a jelentősebbek... V. Zs. Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy az elkövetkező tizenöt évben is szép élményekben részesüljetek! F. L. − F. S. B. Köszönjük.

2019

Nézőpont

2. szám

László László

Egyik szemem sír, a másik nevet Nem mesélni akarok, hanem egy könyvről és annak szerzőjéről írni: A szerző: Cristian Sandache. A könyv: Lumini şi umbre în Bazinul Carpatic. Românii, maghiarii şi Transilvania. Editura Argonaut, Cluj-Napoca, 2018. (Magyarul: Fények és árnyak a Kárpát-medencében. Románok, magyarok és Erdély). Azt hiszem, hogy a magyarul olvasók számára Cristian Sandache neve nem mond semmit. Ezért pár szót róla: Galacon született 1967-ben, Jászvásáron szerzett történészi oklevelet 1992-ben, és Krajován doktorált 2001-ben. Két évtizede egyetemi oktató az egyik jászvásári magánegyetemen és az előző évtized legelején egy mandátumot parlamenti képviselő is volt. Tíznél több kötet szerzője és számos cikké, tanulmányé is. A címben jelzetteknek megfelelően kezdjük azzal, hogy az egyik szemem miért is nevetne? Ha egyáltalán akad román történész, aki a cseppet sem egyszerű Erdély-problémával foglalkozik, az már igencsak meglepő. Ráadásul nem egészen egyoldalúan. Mert román történelmi szempontból az a standard szöveg, hogy volt egy Dácia az ókorban. Volt egy román Erdély, ahová különféle jövevények érkeztek az idők folyamán – köztük magyarok is, meg esetleg szászok, akik kihasználták a helyi román lakosság jámborságát, és leigázták őket. De 1918-ban (és korábban Mihály vajda idejében rövid időre), a történelem igazságot tett, és a befogadó románok visszaszerezték Erdélyt maguknak. Ezzel szemben a szerző sokkal árnyaltabban fogalmaz, sőt regáti létére transzilva-

nista hangokat penget: „Tudatosítanunk kell, hogy az erdélyi kérdés (probléma), már régóta nem csupán egy kifejezetten románokat illető kérdés. Legalábbis tudományos szempontból ez egy román, magyar és német kérdés. És nem utolsó sorban egyre inkább az erdélyiek problémájává válik, azok nemzetiségétől függetlenül… ” (10. old.) A 330 oldalas kötet a tavaly jelent meg Kolozsváron, és egy rövid előszót egy kolozsvári egyetemi tanár írt eléje. (Miután kétszer is elolvastam a könyvet, megjegyzem: én nem írtam volna hozzá előszót.) A kötetnek 24 fejezete van, s ezek lényegében időrendben mutatják be Erdély történelmét, beékelve azt a magyarság történetébe az első világháború végéig, illetve attól fogva Románia történetébe. De folyamatosan számol a román és magyar történetírás, történelemszemlélet közötti különbségekkel is. Mint említettem, vannak benne figyelemre méltó dolgok is, melyekből még idéznék: „Fontos megjegyezni, hogy az 1914-es esztendőig a Romániával való egyesülés tervét nem mondta ki soha nyilvánosan az erdélyi román elit, így tehát azon megfigyelés, mely szerint az erdélyi románok nemzeti mozgalma automatikusan jelenti a küzdelmüket a Romániával való egyesülésért, számunkra teljesen téves…” (230. old.) (Holott a hazai történelemtanítás szerint az erdélyi románok azzal keltek és azzal feküdtek, hogy ők egyesülni szeretnének…) Azzal kapcsolatban, amit egyes, Romániában (az Ókirályságban) megtelepe-

2019

2. szám

Nézőpont

dett erdélyi román politikusok, mint Goga és mások annak idején állítottak, a következőket írja: „Való igaz, hogy amikor Goga és társai egyes érveit olvasod, nem nehéz egyes nyilvánvaló túlzásaikat felfedezni, mint például azon véleményüket, hogy az Erdélyben végbement magyarosítási folyamat jóval veszélyesebb volt a román etnikum jövőjére, mint azon oroszosítási folyamat, amelynek az orosz hatóságok a besszarábiai románokat alávetették.” (231232. o.) Egy másik helyen még megemlíti: „A sokat szidalmazott magyar elnyomás (egyes vonatkozásokban joggal) lehetővé tette az erdélyi románok számára, hogy kidolgozzák társadalmi felemelkedésük és érvényesülésük stratégiáját, melyről a besszarábiai románok álmodni sem mertek…” (226. o.) 1918 december elsejének a magyarok általi megélésében is elfogadható nézetet képvisel: „A magyarországi és erdélyi magyaroknak az 1918. december 1-i momentumhoz való viszonyulásához, egy objektív történelmi elemzés lehetővé kell tegye, hogy Erdély egyesülése Romániával nem lehet azonos azzal, hogy a románizmus győzelmi politikája elkonfiskálhatja egyúttal a magyarság történelmi emlékezetét.”(251. o.) Bár ugyebár gyakran látunk és láttunk erre is hajlandóságot, hajlamot a románság részéről, mondjuk csak a centenáriumi év kapcsán, de még előtte is sokszor. Számos olyan témát felvet, melyekről a román történészek egyébként szemérmesen hallgatnak, vagy amelyeket ros�szabbik esetben egyenesen cáfolnak. Ezek közül kettőt emelnék ki: 1. a Kós Károly nevével fémjelezett transzilvanizmust; 2. az 1848-as események megítélését; azt, hogy például bihari és bánsági román képviselők a pesti parlamentben támogatták az unió ügyét, de román szemmel ők renegátoknak számítanak. Vagy azt, hogy Bălcescu mennyire pozitívan értékelte a magyar forradalmat.

Sok esetben a magyar történelmi személyiségek nevét leírja úgy román, mint magyar változatban is, de olykor még a települések neve is előfordul mindkét nyelven. Például: Iancu de Hunedoara − Hunyadi János, Gheorghe Doja – Dózsa György stb. De van, ahol nem tudja, mi a keresztnév és melyik a családnév. Így lesz Páll-Szabó Ferencből: Ferenc-Páll Szabó. *** Ha az ember figyelmesen olvassa Sandache könyvét még talál más részleteket is, melyek eltérnek a hagyományos román történelemszemlélettől. Mindezek ellenére sokkal több okom lenne sírni a továbbiakban ismertetésre kerülő okok miatt. Először is: sok helyen pongyolán fogalmaz, és szövegében központozási hibák, téves bekezdések és elírt évszámok vannak jócskán. Ha a magyar nevek írását nézem, akkor van ott Csába, Bakócs, Bocksai, Jószef, Desző, Erszebet, Lájos, Ládislau stb. Nem ártott volna, ha egy magyar nyelvet ismerő személy is elolvassa, illetve egy szaklektor még átfesüli a szöveget, hogy kijavítsa az elkerülhetetlen nyelvi vagy szakmai tévedéseket, hibákat. Szóhasználata is enyhén szólva hagy maga után kívánnivalót: − a XVIII. század kapcsán „sovén felhangok”-at emleget; − „úgynevezett bábolnai felkelés”-nek nevezi a bábolnai felkelést; − a Szent Koronára azt mondja: „abszolút totem”, a Szent Jobbot „magyar nemzeti totem”-ként emlegeti. (Lehet, hogy szépet és jót akart mondani, de ezeket az ereklyéket nem fokozhatjuk le a totemek szintjére!); − a középkorra is használja a Szlovákia, Bratislava, Budapest, Jugoszlávia stb. oda nem illő, csak későbbi megnevezéseket; − Nagy Lajos királyt vallásilag intoleránsnak nevezi, akinek „hobbyja” a vadászat; − a középkori székelyekről írva felso-

rolja, hogy táplálékuk főleg krumpli, disznóhús és kömény. (A krumplit a XVIII. században honosítják meg Székelyföldön, s a köményt a köményes formájában szeretik inkább a mai napig is Székelyföldön.); − Szent Lászlóról azt olvahatjuk, hogy „Egy majdnem jelképes személyiség”… (Azt hiszem, hogy nemcsak „majdnem” jelképes személyiség, hanem egyenesen ikonikus!) A szerző azzal is elmarasztalható, hogy számos szakmai tévedést közöl, amelyek sokaságát itt nem mutatom be, csak „mazsolázom”. Különösen az évszámokkal van bajom, vélhetően ő is tévesen vette át ezeket az idézett, olykor kétes forrásmunkákból, vagy figyelmetlenségből elírta: − a Luxemburgi Zsigmond korára vonatkozóan írja: „A magyar társadalom fejlődött egyfajta középkori modernizáció értelmében, a bárók földbirtokai váltakozó nagyságúak voltak, 60 és 300 hektár közöttiek.” (61. o.) Ekkora földbirtokkal valaki nem lehetett báró, azaz főúr, hanem csupán kisnemes vagy maximum középbirtokos! − a szászokat illetően: „Azt lehet mondani, hogy az erdélyi szászok száma a középkorban nagyobb volt, mint az újkori időkben…” (46.o.) Megint elvetette a sulykot, mert a középkorban a teljes Erdély lakossága félmillió körül lehetett, míg az I. világháború előtt ennek a tízszerese. Ez utóbbi alkalommal a szászok lélekszáma 200 000 és 300 000 között volt. Ami mindenképpen több, mint a középkori mondjuk 60-70 000. − még mindig a szászok: „1190 körül Nagyszebenben létrehoztak egy külön egyházi kollégiumot (dékánátust), melyet kivontak az erdélyi püspökség alárendeltségéből és az esztergomi püspökségnek rendelték alá.” (43. o.) Valójában az esztergomi érsekségnek rendelték alá, az volt annak a neve és rangja! − „Nagyszebennek és Brassónak is erős városfalai voltak, és jelentőségük folyama-

2019

Nézőpont

2. szám

tosan növekedett, így (a XIV. századig) nem csupán Erdély legjelentősebb városainak tartották őket, hanem a legjelentősebbeknek a Magyar Királyság területén.” (43. o.) Való igaz, hogy Erdélyben fontos városok, sőt mint állítja, a legfontosabbak voltak, de az akkori Magyarország területén még voltak szepességi szász városok is, Buda, Pest, Esztergom, Székesfehérvár stb. − Kolozsváron szerinte Szent Mihály-székesegyház (katedrális) van, holott ez valójában nem székesegyház, mert nem püspöki vagy érseki székhely, hanem csak plébániatemplom. − amikor az erdélyi román sajtót mutatja be a XIX. század végén és a XX. század elején, akkor a többségében egyházi sajtót ismertetve úgy közli, hogy a balázsfalvi Unirea című lap 1887 és 1891 között jelent meg. (220. o.) Valójában az Unirea 1945-ig jelent meg. Mint mondtam, a számokkal nehezen barátkozik, erre két példa is: − a 194. oldalon közli, hogy 1904-ben Erdélyben a megművelhető föld ekképpen oszlott meg: magyar tulajdonban 24,8 millió hektár és román kézben 11,253 millió ha. (Csak egy kis számolás: száz hektár = 1 négyzetkilométer. 24,8 millió ha = 248 000 négyzetkilométer, holott egész Erdély területe valamivel több mint százezer négyzetkilométer. Ez siralmas, ha nem lenne röhejes…) − a 28. oldalon közli Erdély lakosságát az 1910-es magyar népszámlálás szerint. Szerinte (illetve az általa használt román forrás szerint abban az évben Erdélyben 1,472 millió román élt, és 0,918 millió magyar, valamint kevesebb, mint negyedmillió szász. (Ez összesen úgy 2,6 millió, holott akkor Erdélyben 5,3 millió ember élt!) Az 1848-as eseményeknek elég jelentős terjedelmet szentel, de ezen belül bármennyire is kedveljük Petőfi Sándort, azért nem itt, egy Erdélyről szóló könyvben kellene bemutatni az ő költészetét és

2019

2. szám

Nézőpont

életét, s főleg nem több mint tíz oldal terjedelemben. Ugyancsak 1848 kapcsán elég negatív képet fest Kossuthról, erre álljon itt egy szemelvény: „1848 október 10-én Kossuth Lajos kiáltványt ad ki, melynek hangvétele igencsak radikális, és amelyben a románokat ő „oláh népnek” nevezi és figyelmezteti őket, hogy nyolc napos határidőn belül szüntessenek be bármiféle ellenséges cselekedetet a magyar hatóságokkal szemben Erdélyben, és ismerjék el ezen hatóságok törvényességét alávetve magukat a pesti parlament megszavazott törvényeinek. Ellenkező esetben a székelyek és magyarok határozottan fognak fellépni bármiféle könyörület vagy megértés nélkül, hasonlóan egy viharhoz, mely képes elsöpörni bármiféle „hálátlan szemetet”.” (166. o.) Anélkül, hogy szépíteni akarnám a tényeket: a kiáltvány hangja, stílusa valóban kemény, mert a magyar forradalom végveszélyben forgott a császáriak és az őket támogató horvátok, szászok, szerbek, románok stb. támadásai miatt. A kiáltvány valóban Az oláh néphez címet viseli, de a korabeli szóhasználatban maguk a románok is még így nevezik magukat. (Csak egy példa: Supplex Libellus Valachorum, 1791. A latin valach magyar fordítása az oláh. Csak későbbi használata során kezd el pejoratívan csengeni.) És íme az inkriminált bekezdés az eredeti kiáltványból, ahol az állítólagos „hálátlan szemét” kifejezés megjelenik: „De eddig is meg leend hagyva a magyar és székely népnek, hogy keljen fel, és – mint a vihar – seperjen el minden hálátlan gazt, ki hazájának szabadsága ellen feltámad s anya és testvérgyilkossá lenni nem irtózék; hogy keljen fel a magyar és székely nép tömegestől, és irtson ki minden hazaárulót és pártütőt, ki a jó szóra hallgatni nem akart.” A szövegben „hálátlan gaz” szerepel, és nem „szemét”, amin a szerző háborog. A „gaz” szó román jelentése szótáram szerint: ticălos = aljas, gyalázatos, hitvány; nelegiuit = jogtalan, elvetemült, gaz; mişel = aljas, gyalázatos, hitvány; parşiv = aljas,

gaz, szégyentelen; buruiană = gyomnövény, burján. Vészhelyzetben és forradalom idején használnak efféle kifejezéseket. Csak egy példa: Simion Bărnuţiu így fogalmaz 1848 tavaszán: „Átkozott legyen az a román, aki meg merészel tenni bármiféle egyesülést mindaddig, míg a román nemzet nem lesz kinyilvánítva.” 1848 őszére a helyzet még jobban radikalizálódott, valódi polgárháború folyik Erdélyben! És tényleg, hogyan is lehet nevezni azokat, akik a végveszélyben levő állam ellenségeivel cimborálnak? Béccsel például, vagy akik behívják az orosz csapatokat? Oroszország ekkor Európa csendőre, és nem a legjobb értelemben. Bár említi többször is, hogy egy tudós történész elfogulatlanul kellene írjon, ő maga kettős mércét használ: Kossuthnak és Bemnek negatív vonásai vannak (bár említ pozitív vonásokat is), míg Avram Iancuról idealizált képet fest. Példák: „Kossuth mindenek előtt egy ragyogó szónok és vitatkozó volt, melyet még fokozott szenvedélyes hazafisága, de személyiségéből nem hiányoztak a nagy hiányosságok”. (167 o.) (Román eredetiben: „mari defecte”.) „Bem József lengyel tábornok egy igen érdekes személyiség, de főleg ellentmondásos.” (171. o.) (Megemlíti még, hogy nyúlszájú volt és sánta, furcsa kalapot viselt, nehézkesen beszélt, hirtelen haragú volt stb. Persze ezek az adatok „igen fontosak” egy személyiség megítélésében…) „Az 1848-1849-es erdélyi forradalomban Avram Iancu személyisége élesen kiemelkedik. Ez a romantikus kinézetű karizmatikus ügyvéd, ki köré már életében legendákat szőttek a kortársak… Akik az ő tetteiben és nyilatkozataiban vélt magyarellenességet („maghiarofobie” az eredetiben) keresnének, keservesen tévednek.” (178-179 o.) Szükségesek az ezeknél szemléletesebb példák a kettős mérce alkalmazására?

A dualizmus korának bemutatásánál beszél a magyarosítás problémájáról. Természetesen egyoldalúan. Arról értekezik, hogy a román tannyelvű iskolákban is kötelezővé teszik a magyar nyelv tanítását, valamint hogy a román tanítóképzőt végzetteknek ismerniük kell a magyar nyelvet. (Hogy a maguk rendjén munkába állva taníthassák azt a saját diákjaiknak.) Ennek során közli néhány erdélyi város magyar lakosságnak a gyarapodását, 1880 és 1910 között: − Gyulafehérváron 2591-ről 5226-ra gyarapodik. (Amit nem tesz hozzá, de megteszem én, hogy harmincegy év román impérium alatt, tehát 1941-ig, ez a magyar lakosság 1391-re csökken.) − Naszódon 108-ról 778-ra nő. (De 1930-ra 102-re csökken). − Fogarason 1734-ről 3357-re nő. (De 1941-re 1383-ra csökken.) Itt is megjelenik a tendencia, hogy egyoldalúan mutatja be a változásokat. További „érdekességek”: − a goroszlói csata kapcsán írja: a helyiség a Szamos partján található (95. o.), holott elég messze Goroszlótól a Szamos. Ugyanezen az oldalon a goroszlói csatát a Juliánus-naptár szerint datálja (aug. 3.), míg Mihály vajda halálát a Gergely-féle naptár szerint (aug. 19.) Persze nem tesz említést arról, hogy kétféle naptár is lenne, s a kettő között a XVII. században tíz napos volt az eltolódás; − talán a kelleténél többet foglalkozik emberi hiányosságokkal, mint kellene, így például Báthory Zsigmond impotenciájával. S ha már a Báthory-családnál vagyunk, szerinte Báthory Kristóf (nála Cristoforo) erdélyi fejedelem. Nem, ő nem volt fejedelem. Mint ahogy II. József sem volt még császár első erdélyi látogatásakor, csak trónörökös főherceg; − Bocskai kapcsán megemlíti, hogy Kolozsvár szülötte, de az erdélyi fejedel-

2019

Nézőpont

2. szám

mek bemutatásánál nem tud róla. Mint ahogy arról sem, hogy 1526-ban Magyarország kettőbe szakad, és a keleti rész élén (amelybe Erdély is beletartozik!), János király áll, akit ő csak vajdai címmel titulál. A számos hiba mellett, sok helyen zavarosan fogalmaz, hogy az olvasó, nem biztos, hogy érti, mit akar mondani a szerző. De lehet, maga a szerző sincs tisztában a dolgokkal, mondom ezt minden rosszindulat nélkül. Több mint hatszáz lábjegyzetet használ, de nem hallott a három kötetes Erdély történetéről, melyet az Akadémiai Kiadó adott ki, s aminek rövidebb változata kb. 700 oldalas, és megjelent idegen nyelveken is. Az ismertetett tévedéseket áttekintve két sanda gyanúm adódott: 1. a kötetet pénzkeresés céljából írta, sietve, és azért annyira elfuserált, mert nem volt ideje végigolvasni a kéziratot vagy mással végigolvastatni; 2. egyetlen általa sokszor említett forrásmunka esetében ellenőriztem le a lábjegyzeteinek oldalszámozását, és azt láttam, hogy nem szó szerint idézett, hanem az ott találhatókat átfogalmazta, mert akkor nem egyértelműen plágium. Nem plágium, csak kompiláció! (Ezt még az is sejteti, hogy több forrásból többféle módon veszi át ugyanazt az eseményt, dolgot, s akkor ezek nála pár oldallal később már eltérően szerepelnek. Gyakorlatilag így fordulhat elő, hogy a korábban általa leírtnak a másik oldalon ellentmond.) A könyv címének fordítása: Fények és árnyak a Kárpát-medencében. Ha lesz esetleg egy magyar fordítása (bár igazán felesleges), akkor a címet ekképpen is lehetne fordítani: A Kárpát-medence és Erdély a román-magyar ködben.

2019

2. szám

Nézőpont

Covaciu Norbert

Krimibe öltöztetett családregény

Jelen írásom az első darabja egy olyan sorozatnak, melyben erdélyi prózakötetekről fogok beszélni. Az erdélyiség esetünkben azt jelenti, hogy a vizsgált szövegek helyszínei, szereplői, cselekménye a széles értelemben vett Erdélyhez kötődnek, vagy írójuk itt született, esetleg itt él/élt. Az első alkalommal Papp Sándor Zsigmondra esett a választásom, aki a Suceava megyei Radócon (Rădăuți) született, a nagyváradi sajtókollégiumban végzett,

majd Kolozsváron filozófiát tanult. Újságíróként dolgozott Romániában, majd Budapestre költözött, jelenleg is ott él. Fiatal korától kezdve jelentek meg szépirodalmi alkotásai, számos novelláskötetet adott ki, a Gyűlölet* a második regénye. 2011ben adta ki első regényét Semmi kis életek címmel, amely szintén, akárcsak a mostani, erdélyi történet. A Gyűlölet főhőse, Loboncz Márton Budapesten él, anyja halála után elhatározza, hogy felkeresi édesapját. A találkozás reményében Romániába utazik, apja nyomába ered, akit évtizedek óta nem látott, mert börtönbüntetését töltötte emberölés miatt. Miközben döcögő síneken zakatol a vonat Dreghin felé, egy szimbolikus utazás is elkezdődik: nemcsak Márton családtörténete bontakozik ki, hanem egy diktatúra története is, embereké, akik a kiszolgáltatottság és az elnyomás súlya alatt tengődnek, vagy éppen alkut kötnek az ördöggel, kiszolgálják a pártot. Fojtogató atmoszférájú világot rajzol meg az író, amelyben mindig ébernek kell lenni, mert soha nem lehet tudni, hogy ki az, aki megfigyel, és ki az, akit megfigyelnek. Ebben a miliőben bontakozik ki Márton szüleinek és nagyszüleinek története, amelyben ígéretek maradnak megvalósítatlanok, apáknak vész hirtelen nyomuk, titkok maradnak feltáratlanok, és érthetetlen, megmagyarázhatatlan dolgok történnek. A regény olvasása közben nem egyszer volt olyan érzésem, mintha már korábban olvastam volna ezt a regényt. Valójában arról van szó, hogy a regény cselekményépítési sémáját olvastam már,

*Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet. Jelenkor, 2018, 476 oldal

ugyanis az író kölcsönveszi ezt a sémát a krimitől olyan értelemben, hogy a történet elején van egy titok – vajon tényleg az apa a gyilkos? −, és ez fog kiderülni a regény végére. Ennek a titoknak e felfedését viszont több-kevesebb sikerrel egy novellaszerű csattanó által oldja meg a narrátor a regény végén. (Papp Sándor Zsigmond az egyik legjobb kortárs novellista, ez kissé érződik a Gyűlöleten is.) A mű címe azt sejteti, hogy gyűlölet köré fog felépülni az egész regény, vagy legalábbis egy olyan központi motívummá válik ez a fogalom, amely több síkon értelmezhető. Ebből a szempontból hiányérzetem maradt. A regényben szereplő magyar anyától származik a gondolat: gyűlölni kell a románokat. A fiú viszont nem akarja leélni az életét gyűlölködésben, ki akar lépni ebből a világnézetből, beleszeret egy román nőbe. A végén jön a keserű felismerés, miszerint mégiscsak előítéletesnek kellett volna lennie, gyűlölnie kellett volna azt a román nőt, mert akkor nem úgy jár, ahogy járt. A regényben azért ennél sokkal többről van szó – a tétje igazából nem ezen múlik –, a gyűlölet fogalma is többször megjelenik, de gyakran erőltetettnek érzem: a szereplő reggeli tizenöt perces rendszeres gyűlölködései már-már tolakodónak hatnak. Álljon itt néhány példa: „Mert a gyűlölet akkor a legboldogabb, ha másik gyűlölettel találkozik, hiszen akkor egy kicsit sem kell szégyenkeznie, ártatlan pofával tagadni önmagát. Az lehet, ami. Aztán jól felfújják egymást, mint valami léggömbök, és addig piszkálja, taszigálja egyik a másikat, amíg valamelyik hangos sziszegéssel le nem ereszt vagy ki nem durran.” (17. o.) Vagy: „Hogyan lett az övék Erdély? Mert ehhez bezzeg megvan a maguk esze. A trianoni döntés előtti estén kurvákat vittek a francia delegátusnak. Most meg brómot kevernek a magyar férfiak teájába, hogy ne álljon fel nekik. Így szülik tele románok a magyar városokat.” (278. o.) Vagy: „Van

2019

Nézőpont

2. szám

egy kis időm, be kell pótolnom a tegnapról és tegnapelőttről elmaradt gyűlöleti negyedórát, van is mit, hiszen ezt marhára elcsesztem (…) leszarom a boldogságot” (454. o.) Azt gondolom, hogy hatásvadász a cím, mert a kötetből nem süt át a gyűlölet, legalábbis nem úgy, mint mondjuk Salman Rushdie Szégyen című könyvéből a szégyen. Összehasonlítva Papp előző regényével, elmondható, hogy a Gyűlölet sokkal összeszedettebb, letisztultabb és megfontoltabb, már nem érződik rajta a regényakarás görcsössége. Nagyon szépen kirajzolódik a történetből, miként lesz az évek során két életerővel teli, szorgalmas és céltudatos fiatalból megkeseredett, gyűlölködésre hajlamos, az életével semmit kezdeni nem tudó ember, akik egyvalamire képesek csupán: ezt a gyűlölködést mintául szolgáltatni a gyerekük számára. Erdély-regény, családregény, diktatúraregény – mindez egyben egy kis krimivel megfűszerezve. Első hallásra talán kicsit soknak tűnik vagy nagy vállalkozásnak. Valóban így lehetne, de mégsem érezzük azt, hogy igazából egyik sem. Ez így kerek. Egy érdekes történetet mond el, érdekes karakterekről professzionális módon beszél. Az író megfelelő módon adagolja az információt az olvasó számára, ami egy realista regény szempontjából kulcsfontosságú, az elfedésnek, sejtetésnek, rávezetésnek a narratív technikáit kiválóan alkalmazza. Mindazonáltal a csaknem ötszáz oldal megdolgoztatja az olvasót. Papp Sándor Zsigmondtól nem várhatunk mókát és derűt, az nem az ő asztala, ellenben kapunk egy jól megalkotott, giccstől és nosztalgiától mentes, kimért és higgadt, helyenként nyers prózát. Az olvasó a könyv végére megérti, hogy egy diktatúra hogyan zárhat be úgy egy családot saját magába, hogy azt már semmilyen rendszerváltás sem képes soha többé kinyitni.

2019

2. szám

Nézőpont

Vicsai Zsolt

Könyvek nyomában A XIX. „Primăvara Poeziei – A Költészet Tavasza” fesztiválra 2019 májusában megjelent kétnyelvű − román és magyar − versantológia1 idén az erdélyi és magyarországi költészet 32 alkotóját és azoknak két - két versét megszólaltatva kívánta a könyvek hatását, a mai világban betöltött szerepüket bemutatni. Bár az olvasmányosság érdekében a verseket csoportosítani lehetett volna néhány tematikai szempont szerint, végül is a nyelvenként 16 román és 16 magyar versíró hagyományosan, betűrendbe helyezve jelent meg a kötetben2. Recenziómban megkísérlek elvégezni egy egyszerűbb tematikai csoportosítást azért, hogy némiképp választ kapjunk a kérdésre: mit gondolnak egyes romániai és magyarországi költők a könyvek jelenéről és jövőjéről a XXI. század elején? Jól megválasztott kulcsszóra – könyv – antológiát szerkeszteni egyébként hálás feladat (lenne), mivel ha az előzmény−következmény összefüggések mentén értelmezzük a könyvek szerepét, akkor bebarangolhatóvá válnak a szóbeli kultúrának azok a területei, amiket maguk a könyvek olvasása generál bennünk. Az antológia szerzői közül jó néhányan bevállaltak egy-egy ilyen szellemi kalandot. A szövegek egy része a világ mágikus-misztikus megismerésének élményeit ragadja meg. Balázs F. Attila a József Attila-i és a villoni versek előadásának katarzisát, az önnön személyességünkről való megfeledkezést vetíti elénk a Villon nyakkendőjében3 ; Simone Györfi a fennhangon olvasott versek „lélekcirógató” varázsát a létezés kibontakozó szabadságainak tekinti4 ; a mesék világába lépés meg-megújuló élményéről vall Viorel Tăutan Igaz meséje; Andrei Gazsi Hibátlan csöndje egy misztikus alakra emlékeztető tanító szerepeltetésével az Ószövetség könyveit újraértelmező Krisztusra is utal5 , Silvia Bodea Sălăjan A vándor Apostol című verse pedig a megváltás próféciáit beteljesíteni képes isteni kegyelemre. Az istenkeresés, a teremtőhöz fűződő viszony egyik kevésbé szentesített változatáról van szó Molnár Andrea Peroráció című versében is6 . Egy kitérő: Bodea Sălăjan versét egyébként egy közismert motívummal, az ember életét nyitott könyvként – tehát végül is írásműként − megjelenítő metaforával indítja ugyan, ezt a megoldást mégis hangulatilag eredeti módon alakítja annak érdekében, hogy a versben kibontott megváltás−megváltatlanság bonyolultabb problémáját megjeleníthesse: Úgy csodálkoztam rá a dolgokra mint ki ráeszmél hogy útja azon az ünnepélyes napon végződik 1 Primăvara Poeziei – A költészet tavasza. Editura Caiete Silvane, Zalău, 2019 2 Egyetlen csoportosítási szempontnak csupán a kötet elején a Magni poetae (Nagy költők) cím alatt szerepeltetett Ady Endre és Mihai Eminescu egy-egy versének – valamint ezek fordításának − megjelentetése tekinthető, ők mintegy „előzenekarként” szolgáltak a kortárs költők „fellépéséhez”. 3 „megkeményedik ajkad / mikor / Villont vagy József Attilát szavalsz // szemed a távolba mered / mintha haragudnál” (i. m. 21. o.) 4 Verset olvasok születendő gyereknek (i. m. 57. o.) 5 „A tanító lerajzolta tenyerembe a bolygókat, / amennyi csak ráfért, aztán így szólt: / Bolyongj messze túl az ellenségeskedés küszöbén, / testedet terítsd a koronás méhek gyűrűjén túl, / mélyedj a hibátlan csöndbe” (Demény Péter fordítása, i. m. 54. o.) 6 „Sírva toporzékoltam minden elkövetett hibáért, Hogy ne csorbuljon az áldás a ki nem mondott imákért.” (i. m. 103. o.)

2019

Nézőpont

2. szám

amikor felüti az élet könyvét és a fehér lapokon nincs más csak a várakozás néhány rozsdafoltja (Halmosi Sándor fordítása, kiemelések tőlem) Még egy kitérő: az emberélet mint nyitott könyv motívuma megjelenik Dina Horvath A kimondatlanok című versében is; ez utóbbiban viszont a kezdeti izgalmas felütés – „Az első könyvem /anyám volt /amit újra és újra lapozok / és soha nem fog befejeződni...” – a verszárlatban dogmatikussá válik: „Ó, Uram, csak Te érted teljesen ezt a könyvet amit nekem ajándékoztál és csak Te tudod éneklésre bírni. (...) Mit is csinálok majd amikor szigorúan, de igazad biztos tudatában az üres lapokat megmutatod? (Halmosi Sándor fordítása) * A fentebb bemutatott szövegvonulatba tartozhatnának Daniel Săuca versei is, melyek egy lehetséges „Szómennyország” létesüléséről szólnak, viszont a versbeszédet folyton átszövő kételkedés hangjai nagyon is emberi mintázatokra – befolyásra, vitákra, szellemi és fizikai küzdelmekre – vagy ezen mintázatok transzcendens forrásainak kiismerhetetlenségére figyelmeztetnek: „Szómennyország Az Ég völgyében? Az Ég könyve Az Ég völgyében? Valószínűleg csaták is voltak Ebben a völgyben” (Az Ég völgye, Lövétei Lázár László fordítása) 7

„Bizonyára Nem is Az Ég könyve járt a kezemben Legfennebb A Föld könyve Mert szavakkal öltem én is Kérdőjelekkel És hallgatással, túl sok hallgatással Bizonyára Amint a mennyben, úgy a földön is...” (Az Ég könyve, Lövétei Lázár László fordítása) * 7 Dina Horvath mindkét verse szerint a szóbeliségben kimondott vagy elhallgatott üzeneteink azok, amelyekből összeáll életünk vagy annak könyve − a szóbeliségnek tehát elsődlegessége van az írásbeliséggel szemben, és az írásbeliséggel leképezzük csupán azokat a kulturális, pszichológiai és egyéb jelenségeket, amelyek életünkben történnek.

2019

2. szám

Nézőpont

A szövegek egy másik csoportja a szóbeliség kultúrájának kevésbé transzcendens, inkább evilági vonatkozásait ragadja meg. A kötetben szereplő szerzők között többen vannak, akik ennek az evilágiságnak a negatívumait verselik meg. Antal Krisztián Tamás „egymást folyton értelmező / gondolatok képek” és „elméleti létek” fékezhetetelen hatásáról, az irrealitásba vesző túlbeszéltségükről, egyfajta szócséplésről ír scriptum (2) című versében8 ; Viorel Mureșan „holmi fekete könyvek”9 világértelmezésben betöltött kétes, de nehezen kikerülhető hatását egy szürreális megoldással, a vágóhídon elzárt állatok rémületével azonosítja10 . Letiția Ilea, Ion Pițoiu-Dragomir, Simonfy József hozzájuk képest még radikálisabbak − bármiféle kultúrhatás vagy igazmondás ellehetetlenülését írják meg: „tiszta ideg vagyok valaki megvásárolta a könyvemet a könyvesboltból nem a fogorvos nem is a szerelő nem az adminisztrátor nem is a szomszédasszony az ötödikről nekik én adtam autogrammal ki lehet az (...) mondja olvasó úr (...) nevetett-e sírt él-e még” (Letiția Ilea: az olvasó úr. Demény Péter fordítása) „a szavak / szimfóniája a gondolatainkban vérzik és mi mind egy fakír segédigéivé leszünk” (Ion Pițoiu-Dragomir: A másik Styx. Halmosi Sándor fordítása) „a sebhelyes arcú szavak bátor talanul lépnek a gyógyszertárba és kitartóan várják a morfium legalizálását” (Ion Pițoiu-Dragomir: Hamuigluk. Halmosi Sándor fordítása) „arcom keveset enged sejtetni a világ dolgaiból” (Simonfy József: könyv)11 8 Olvasatomban Antal Krisztián Tamásnak mindkét szövege a szóbeliség mozgásterében történő szerepjátszást és ennek öntudatlan baklövéseit verseli meg. Ars poeticának is beillő scriptum (1) című versében tépelődéseinkről is szó van, hisz „elképzelt bölcsességek / tapintatos átverés” tölti be életünket. Hogy ezekre az attitűdökre hogyan reagál a lélek, erről szól a vers. A bámulatos rím- és ritmuskezelés mellett a vers másik erénye a kezdőkép eredetisége: „szakadt nadrág a lélek”; ám ennek a képnek a továbbvitele felelősséggel is jár − a „fényfolt minden tépődés” metaforát ebből a szempontból nem tartom eléggé szerencsésnek. (Lehet, hogy a „bőr fölött sok tépődés” többet mondana?) 9 A vers román eredetijében a „niște cărți negre în rafturi” szerkezet szerepel, amiből viszont a kötetbeli fordításban csupán „fekete könyvek” lett. (i. m. 108. o.) 10 „Az állatot előbb kihozzuk ketrecéből / s a vágóhíd udvarán mindaddig kergeted / mígnem a többi állat bőgése a hallását / fel nem szeleteli / fekete könyveket szoktak a polcokon eképpen / glédába tenni” (A jó hentes tankönyve. Simone Györfi fordítása, i. m. 108. o.) 11 Simonfy József versében szintén felsejlik az élet könyvének motívuma, de már megfosztva annak szakralitásától. (i. m. 140−141. o.)

2019

Nézőpont

2. szám

A fenti szemelvények ellentételezéseként Sandra Cibicenco az olvasott könyvekkel szerzett műveltség átörökítésének lehetőségeire fókuszál a Bréda Ferencre és Vasile Dâncura emlékező poémáiban12 ; Demény Péter szonettje Weöres Sándor és Nichita Stănescu munkásságát, szellemi demokratizmusát, Kiss László pedig Tandori Dezső verseit állítja példaképül13 . Érdekes és megdöbbentő szerepet tulajdonít a könyveknek Terék Anna Szarajevó című versében: két ember egy elhagyatott, fűtés nélküli lakásban egy stóc könyvvel „csihol” meleget magának, ez a könyvégetés viszont előrejelzi a közöttük levő szótlanság elhatalmasodását, és a bizalom teljes megsemmisülésének jelképévé válik14 . * Az eddig bemutatott szövegekhez képest a versek többségének üzenete mégis az, hogy nem csak a szóbeliségben vannak kivetülései a könyvek olvasatának; könyveink kulturális hatása sokkal összetettebb, szerteágazóbb, a személyiségünkkel mélyen ös�szefonódó, multidimenzionális akár. Ezt a már-már szervesnek hitt összetettséget bámulatos közvetlenséggel dalolja el Egyed Emese mindkét verse, Demény Péter Könyvkoszorú című szonettje, Kiss Lehel Másfél perc a könyvtárszobában című remeke – a Szabó Lőrinc-i élménylíra méltó folytatása −, Halmosi Sándor Oslóban látott és Jász Attila Időzár című prózaverse, a néhai Vasile Dâncu és Alexandru Vlad versei15 . A könyvek körüli élmények, kultikus események olykor nagyon is provinciális világát nagyszerűen szemlélteti Fekete Vince két szabadverse, a Könyvbemutató és az Elvtársias; szerzőjük ezen események olykor groteszk, olykor abszurd láttatásától egyáltalán nem kímél bennünket16 : „Otthonos légkörben zajlott B. K. sz...i versíró Csudafény című kötetének bemutatója e hó 5-én. (...) K. I. helyi író a szerzőhöz fűződő barátsága kezdeteiről mesélt, majd egy huszonhat évvel ezelőtt keltezett és a helyi Harsonában közölt levelét, és a nemrég napvilágot látott kötet előszavát olvasta fel. (...) Az est megható pillanata: az egykori Képes Lejtő irodalmi kör emléklapjának átadása, melyet K. I. író özvegy P. Z. nyugalmazott tanárnőnek nyújtott át, férjére, az öt éve elhunyt 12 „mindenki figyelmesen hallgatta őt, és tapsolt neki, / csodálva magányos csatangolását sok-sok könyvön át” (Az utolsó utazás. Az aranyosronki költőnek, Vasile Dâncunak. Lövétei Lázár László fordítása); „ő meg fölállt / és beszélt amiből egyesek nem értettek semmit / mások azt hitték hogy viccel / megint mások többértelmű dolgot hallottak ki a szavaiból” (Az utolsó könyvbemutató. François Brédának. Lövétei Lázár László fordítása) – i. m. 27−29. o. 13 Demény Péter versének címe is sokatmondó: A vakmerők (i. m. 34. o.). Kiss László versének címe Madarász Tandori (i. m. 82. o. ) 14 i. m. 154−157. o 15 A felsorolt szövegek közül a Hepehupa idei 1. számában már napvilágot látott Jász Attila verse, a többi alkotásból egy gyűjteménynyit lapunk jelenlegi kiadásában közlünk. A szövegtestben említett kulturális polifónia érzékeltetésére tesz kísérletet Molnár Andrea Bódalom című verse is, szövege viszont nem mentes a sematikus megoldásoktól: „Papírhalom ez egy gyári munkásnak, / De nekem birodalma a fantáziának.” – mondja a lírai én a roskadozó könytári polcokról, melyeken a könyvek, tény és való, hogy az Istenhez menekülés mentsvárai is lehetnek; de ha ezt az egyébként értékes gondolatot épp a verszárlatba szeretné beépíteni a költő, akkor „a folyton rohanó világ”-ra hivatkozás már túl halvány megoldásnak tűnik. 16 A kötetben hasonlóan ironikus szemléletmód érvényesül Letiția Ilea az én könyvem című versében is.

2019

2. szám

Nézőpont P. K.-ra, a kedves Karcsi bácsira, a település elismert versmondójára emlékezve.” (Könyvbemutató)

Könyvek nyomában sokminden terem: szavak, gesztusok, barátságok, szerelmek, hitek vagy tévhitek... Fekete Vince két versét olvasva elsősorban jókat hahotázhatunk a tévhitek kimeríthetelen gazdagságán. * Az antológia tematikájához „lazábban fűződő” versekre tekintve az a benyomása marad az embernek, hogy néhány szöveg valamelyest a feladatra adott huszárvágásként jelent meg a válogatásban. Címükben, alcímükben, szövegtestükben említésre kerül ugyan egy-egy írott szövegműfaj – énekeskönyv, forgatókönyv, költemény, levél, panaszkönyv, peroráció, scriptum, verseskötet −, de ezeknek a hivatkozásoknak nagy része mindenféle életesemény/élmény versbeli „bekeretezéséhez” szolgál olykor. Egyeseket ezek közül a születőben lévő írásművek és könyvek társaságában szerzett tapasztalatok reprezentációiként lehet értelmezni17, másoknak viszont az antológiabeli helye számomra problematikus . Annak ellenére, hogy a kötetbe került néhány olyan vers is, melynek témája párhuzamosan viszonyul a gyűjtemény deklarált céljához, összességében elmondható, hogy akadnak bőven szövegek, melyek a világirodalom vagy szűkebb pátriánk, Kelet-Közép-Európa egy-egy alkotóját megidézve tesznek hitet a könyvek és az irodalom vagy éppenséggel a versírás jelentősége mellett: Homérosz, Villon, Cervantes, Shakespeare, Voltaire18 , a már említett Bréda Ferenc, Vasile Dâncu, József Attila, Petri György, Nichita Stănescu, Weöres Sándor neve etalonként jelenik meg a kötetben. Ennek nyomán az előszó egyik kijelentését megfordítva kérdezem inkább: tényleg lehetséges lesz a továbbiakban, hogy a kötetben publikáló szerzők közül legalább néhányan – közülük szilágyságiak is − eszmecserét folytassanak a két irodalom referenciális értékeiről?

17 Gondolok itt elsősorban Lövétei Lázár László, Marcel Lucaciu, Alice Valeria Micu verseire, valmint Antal Krisztián Tamás scriptum (1) és Molnár Andrea Peroráció című versére. 18 A Shakespeare iránti csodálat az ismertetőm elején említett Eminescu-vers (Könyvek) fő motívuma, míg Voltaire eszmei értelemben a tétlenségbe tespedt „úri Magyarország” ellenpéldája Ady Endre Egy megtalált könyv című versében.

Antal Krisztián Tamás: scriptum (1) szakadt nadrág a lélek fényfolt minden tépődés elképzelt bölcsességek tapintatos átverés egyszerűen szállj el és vigyél magaddal mindent hit szerelem szenvedés legyen túlfestett színlelt vagy maradj meg magadnak foltozott nadrágrész s adj hangot szavadnak míg mindenki félrenéz

Antal Krisztián Tamás: scriptum (2) valamilyen szinten mégis minden megegyező tévelygő fényfolt szintézis töredék értelemmező egymást folyton értelmező gondolatok képek érzelmekkel permetező talán elméleti létek szavakba szőtt színes lélek ráadás a mindennapra megint kihagynak a fékek s átszállunk a túlsó partra

Vasile Dâncu: Könyvek A könyvek… a könyvek… a memória csodálatos protézisei, ha nem lennének, a fenséges és a rút az utókorban is ugyanazon a talapzaton állna, ám az udvarlókat

2019

Költészet Tavasza

2. szám

2019

2. szám

Költészet Tavasza idejében megölik, a szélmalmok a dombokon maradnak – folyamatosan más kóborokat hívnak… (Demény Péter fordítása)

Demény Péter: Könyvkoszorú A könyv megment, a könyv lesz csak a társad, mikor nem lesz már senki, se remény, a könyv szerelem lesz és lesz alázat, lesz mocsár, börtön, kert és televény, lesz park és erdő - minden lesz, ha vágyad azt akarja, s az ő vágya is, kitágítja, beszűkíti a házat, lesz valóság és égi mása is, lesz, lehet, van - ez mind a könyv, a könyv, nyomdaillat és szállongó lapok, örömödbe és bánatodba dönt, és lesznek forró és hideg napok – a könyv - világ, öt földrész, szerelem, a könyv az egész világegyetem.

Egyed Emese: A könyvről kérdezel? (Lakatlan- sziget-könyvem? Elvesztendő jó könyvem? A livre-de-chevet könyvem? Legkedvesebb tíz könyvem? Szívemhez nőtt egy könyvem?! Jaj, nincs énnékem, nincsen, megtagadom a választ.) Egy könyv, mely engem választ. Egy szerző. (Én élesztem) Edíció. Mely ritka! Nappalok könyves titka. Álmok dédelgetettje.

Meg nem írt könyv... Helyette: könyvtárak tágassága. Könyvszerzőim országa. Versek, regények, hangok: viszontlátható partok, élmények visszatérte. (Elolvastam. Megérte.)

Fekete Vince: Könyvbemutató Otthonos légkörben zajlott B. K. sz…i versíró Csudafény című kötetének bemutatója e hó 5-én. Az sz-i H. I. művelődési otthon kistermében tartott olvasótalálkozót a házigazda üdvözlő beszéde nyitotta, majd Horváth Biánka és Kopacz Gabriella, a helyi iskola nyolcadik osztályos tanulói olvastak fel a költő verseiből. K. I. helyi író a szerzőhöz fűződő barátsága kezdeteiről mesélt, majd egy huszonhat évvel ezelőtt keltezett és a helyi Harsonában közölt levelét, és a nemrég napvilágot látott kötet előszavát olvasta fel. Kedves meglepetésként D. I. festőművész egy, a költőt ábrázoló portrét nyújtott át B. K-nak, majd elmondta, szívesen kölcsönözte festményeit, grafikáit mindhárom, eddig megjelent kötet fedőlapjához. Az esemény ünnepeltje maga is felolvasott verseiből, majd megköszönte a polgármesteri hivatalnak és a keretében működő művelődési bizottságnak a könyv

2019

Költészet Tavasza

2. szám

2019

2. szám

Költészet Tavasza megjelenéséhez nyújtott támogatást. Egyben ígéretet tett, hogy a következő bemutatóra a községközpontban, T-ben kerül majd sor. Az est megható pillanata: az egykori Képes Lejtő irodalmi kör emléklapjának átadása, melyet K. I. író özvegye P. Z. nyugalmazott tanárnőnek nyújtott át, férjére, az öt éve elhunyt P. K-ra, a kedves Karcsi bácsira, a település elismert versmondójára emlékezve. A találkozó zárásaként az iskolaigazgató osztott meg néhány kedves emléket a költő és az iskola együttműködéséről, megemlítve a különböző rendezvények, versenyek, táncfesztiválok, író–olvasó-találkozók alkalmára született verseket. A szerző örömmel dedikálta új kötetét.

Halmosi Sándor: Oslóban látott egyszer egy ilyen boltot, kérges tenyerét végigsimította a lapokon, a könyveket sokáig szagolta, ilyenkor behúnyta sze-mét és nagy szőke bálákat látott, meg édesanyja kontyát, Ander-sen és Grimm mesék jöttek ki belőle és balladás téli esték, olyan sokáig állt ott, hogy az antikvárius fél órával később zárt, aztán még késő estig bolyongott céltalanul az óváros meghitt utcáin, csakrái kiszáradtak, csakrái megteltek, a bőlevű csurgóhoz angyalok vezették fel

Letiția Ilea: az én könyvem ohó az én könyvem a könyvem há ki olvasson még téged is illatosított szalvéták az előszód olyan országokból hozott zöld pirosas kék bankcédulákra írtalak melyekben látszik a fény az alagút végén (sőt az alagútban) könyvem melyet az étlappal együtt adnak a nagy vendéglőkben vagy a bevásárlóközpontokban ha annyit vásárolsz amennyit csak el tudsz vinni könyvem melyben macis párnák

2019

Költészet Tavasza

2. szám

vannak az oldalak sarkában ha mégis elálmosodnának könyvem a sorok között kávétasakocskák és cigaretták hogy félbe ne szakítsák az olvasást valahogy tökéletes könyvem mellyel te annyira jól tudsz főzni vasalni zoknit stoppolni ohó az én könyvem bojleres meleg víz telefonkábel és duplaágy könyvem a legkényelmesebb vonatok menetrendjével internetkapcsolat is van bennük rózsaszín könyvem mint a kiskutyák füle há ki olvasna téged könyvem én vagyok a te borítód ha ez melegít könyvem hagyj békén a fenébe már (Demény Péter fordítása)

Kiss Lehel: Másfél perc a könyvtárszobában „Amíg Apa kint telefonálgat, átrendezem ügyesen a tájat. No, hadd lássuk, mit rejt ez a részleg! Örmény téma. Mindjárt kivesézlek!” – gondolhatta magában a drága, amíg mászott fel a Musza Dághra, s mivel nem csak tejjel él az ember, kezdte sorban az imakönyvekkel. Átnézte a jereváni térképet, egy rakásnyi útleírást széttépett. „Ez is mehet: történelmi, de török!” (Ilyen rumlit nem hagynak a betörők.) Családfákkal ismerkedett, egész szettel, címertannal meg a költészettel. „Raffi, Kucsák – az még hagyján, no de Csárenc, Iszahakján kemény dió, nehéz fajta, sokat kell rágódni rajta!” Mikor Apa vígan visszasétált, ijedtében lába, füle szétállt, de nem jött ki száján szedtevette, hisz a gyermek épp Szent Gergely tanítását emésztgette.

2019

2. szám

Költészet Tavasza Alice Valeria Micu: Falak (részlet) Kőszavakkal szólok magamhoz. A tévedés verse földrengéskor íródik betonból és szilánkokra tört gerendákból, a mellkas forró üvegszálból, lüktető szívkamrákhoz tapadva. Fajansz- és azbesztpikkelyekről olvassuk a naivitás történetét. Utoljára éreztem akkor a félelmet. Mozgatható falú ház az írás, s ez a ház az én tartalékhúsom. S minden cseréptörmeléken a te arcodat láttam, egyedüllét! (Lövétei Lázár László fordítása)

Molnár Andrea: Bódalom Könyvtári csend vesz körül. Felhőkarcolóként magasodó polcok Szédületet keltő sokasága az írásnak. Papírhalom ez egy gyári munkásnak, De nekem birodalma a fantáziának. Ide menekültem Istent megkeresni, Hatalmával újra és újra pereskedni. Minek Neked az írás és a szavak, Ha egy csettintéssel eltörölheted azt? Nincs tán önbizalmad, én Istenem, Vagy túl sok nyomot hagy e világ a szíveden? Érzelmek és értelmek halmazának lenned: Sokféle dicséret közt elveszik szent lelked. Enciklopédiákat, szerelmes verseket, Életrajzokat, drámákat és regényeket Alkottak kis teremtéseid számodra Mentsvárként a folyton rohanó világban.

Ion Pițoiu - Dragomir: Hamuigluk és ítélkeztek fölötte és elítélték és ítélkeztek éjjel-nappal (a talárjaikat mint valami gálaesten a gazdátlanokhoz dobták vidáman a bírák) egyhangúlag arra ítélték őt hogy a villámra keresztet tegyen (egy dolgot tanuljunk szerelmem ma meg: a felfelé esést!) az utolsó lovak – ne vérezzenek! – nyugodtan isszák a kávét a reggeli híreket olvassák és a csepűlövőkre fogadnak egy ezreskét a sebhelyes arcú szavak bátortalanul lépnek a gyógyszertárba és kitartóan várják a morfium legalizálását (Halmosi Sándor fordítása)

Viorel Tăutan: Igaz mese Egyszer, nem is oly régen, meglepve némiképp, Lábujjhegyemen járva, beléptem egy mesébe (Diána valamelyik erdejébe mintha) - végtelenbe, ahol a hős békésen hagyja magát terelni. Hosszúra nyúlt gyerekkor visszatérő refrénje teljesedett be akkor, Úgy tűnik, ez történt, így is illik néki örökre, oly találón a regével: Egyszer volt, hol nem volt kezdetével! S hogy is mondhatnám ezt, úgy egy év eltelik, Parányi herceget szült az istennő, tágra nyílt szemei mint két mély csillagrendszer; suttogott, szent himnuszok töltötték ki az étert, s légies táncot jártak a jósnők körülötte, boldog rikkantásokban jósolva, hogy szülöttje, a kisfiú – megbecsült lesz és áldott, az anyjának pedig jósoltak boldogságot. Egy szempillantás őrzi, lám, meséjük a múzsák hajnalán a hősnek türelmesen ajánljuk, Élj sokáig, és mától figyelj kitárt szemekkel mindenre s mindenkire, légy elnéző a szárnyszegettel,

2019

Költészet Tavasza

2. szám

2019

2. szám

Költészet Tavasza Diana úrnő, drága pártfogónk, készülj fel mától fogadd szeretetünket most, hogy itt az új gyerekkor meséből új mesébe, találón a regével: Egyszer volt, hol nem volt kezdetével! (Simone Györfi fordítása)

Alexandru Vlad: Könyv Olvastam egy pillanatig Azt a könyvet, melyet egy madár lapozott, Virág volt a lapjai között, És a papírjának olyan illata, Mint a faleveleké eső után. Egyetlen bekezdést olvastam, megtaláltam a nevem, És beesteledett. (Demény Péter fordítása)

2019

Gyökerek

2. szám

László László

435 éve lettek a Wesselényiek szilágysági birtokosok A szerző ismertetője a 2019. május 10−11-én Hadadon és Bogdándon tartott, az Erdélyi Múzeum-Egyesület zilahi és szilágysomlyói fiókszervezetei által szervezett XVI. Szilágyság-kutatás konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. A szerző előadását annak is szentelte, hogy 1584-ben, 435 évvel ezelőtt lett a Wesselényi család szilágysági birtokos.

Bevezetés Tagadhatatlan, hogy a történelmi Szilágyság legismertebb és legnagyobb hatású családja a Wesselényi. Gyakorlatilag több mint 300 éven keresztül jelentős szerepet töltöttek be a család tagjai Szilágyság, Erdély és olykor egész Magyarország történelmében. Sajnos a második világháború után ez a kiváló család is rengeteget veszített jelentőségéből… 1. A Wesselényi család eredete A Wesselényiek Nógrád megyéből származnak, ott még a XVIII. században is volt egy Wesselényi-puszta (lakatlan hely/település). Korábban morvaországi vagy csehországi eredetűnek tartották a családot, de ez nem bizonyított. De mint későbbi forrásokból kiderül, Vesselény vagy Veselény nevű település később is létezett Losonc közelében: − egy 1805-ös térképen Losonc és Osgyán között megtalálható Veselény vagy Veselény-puszta; − az 1872-1884 között készült III. katonai felmérés térképén is látható Veselénypuszta Losonc közelében; − Pálmány Béla, A Wesselényi család nógrádi gyökerei című tanulmány szerzője 2012-ben járt azon a vidéken, és megtalálta a mai Veselény (szlovákul: Visilán) települést, melyen mindössze 3 ház van. Le is fényképezte, tehát az egykori puszta ma még lakott. Mindez együtt elég elfogadható indok arra, hogy a Wesselényi család gyökerei valóban a Veselény nevű településhez legyenek köthetők. A Wesselényi család gyakoribb említése az írott forrásokban a XVI. századtól fordul elő, bár korábban is, a XIV. századtól kezdve vannak róluk egyes adatok. Az országos politikában és Erdélyben a XVI. századtól vannak jelen erőteljesen Wesselényi Farkas és két fia − Miklós és Ferenc − személyében. Wesselényi Farkas 1562ben részt vett és kitüntette magát a Nógrád megyei Szécsény várának ostromában, majd 1567-ben Szádvár védői közt szerepelt. Felesége Segnyey Dóra volt; két gyermekük született: I. Wesselényi Miklós, akitől a gyekei ág eredt, míg másik fiuktól, I. Wesselényi Ferenctől pedig a hadadi ág származott. (A történészek és a családfakutatók azért számozzák az azonos keresztnevűeket, hogy meg lehessen különböztetni őket az azonos neveket viselők sorában.)

2019

2. szám

Gyökerek

2. A Wesselényiek megérkezése Szilágyságba 2.1. Báró Wesselényi Ferenc I. Wesselényi Ferenc 1584-ben (435 éve!) adományt kap Báthory István lengyel királytól és erdélyi fejedelemtől, ugyanis erdélyi ítélőmesterként elkísérte Báthory Istvánt Lengyelországba, és hűséges szolgálatáért Hadadot és Zsibót adományozza neki az uralkodó. Az alábbiakban részleteket közlök az eredetileg latin nyelvű adománylevél magyar fordításából: „Mi István, Isten kegyelméből Lengyelország királya, Lithvánia, Oroszország, Poroszország, Mazovia, Samogitia, Kiovia, Volinia, Podlachia, Livonia nagyfejedelme, Erdély fejedelme tudomására hozzuk mindenkinek, kiket illet, hogy mi Wesselényi Ferencnek, palotaőrségünk parancsnokának és tanácsosunknak irányunkban való igaz hűségét… ki bátorságának és okosságának kiváló jelét adta, hogy ennyi érdemeinek méltó elismerését vegye tőlünk. Tehát teljes és egész Hadad várát, úgy két mezővárost, az egyiket a vár alatt hason névvel, a második Sybó, továbbá a teljes és egész birtokokat Völcsök, Zéér, Bogdánd, Nádasd, Erked, Korond, Apáca, Muthos, Rohna, Turbóca, Prodánfalva, Csiglen, Varasitó, Nyirsed, Karika, Nagy-Solymos és Kis-Solymos falvakat, Kusaly, Diósad, Újlak, Udvarhely, Mocsolya, Nagyszeg, Zsákfalva részbirtokokat, melyek Közép-Szolnok vármegyében fekve nevezett várhoz tartoznak…nevezett Wesselényi Ferencnek, örököseinek adjuk és juttatjuk. Kelt Vilna várában, Urunk 1584., uralkodásunk 8. évében, március 6-án. Stephanus Rex

költ.

Mart. De Berzewiczy az erdélyi ügyek kancellárja.”

A birtokadománnyal bárói rangot is kapott Wesselényi Ferenc, amit a család örö-

2019

Gyökerek

2. szám

2.2. Báró Wesselényi Ferenc utódai Wesselényi Ferenc unokája, IV. István közép-szolnoki főispán volt. (Közép-Szolnok vármegye központja Zilah, a Wesselényiek később is gyakran töltötték be itt a főispáni tisztséget.) Ennek fia, III. Pál (1657-1694) az erdélyi bujdosó kurucok vezére (Thököly Imre kuruc fejedelem mellett). Pálnak Béldi Zsuzsannától született fia,V. Wesselényi István (1674-1734) már a Habsburgok híve volt, jelentős tisztségeket töltött be Erdélyben. 3. A Wesselényi család jelentősebb tagjai 3.1. A politikus és naplóíró V. István rövid életrajza V. Wesselényi István (Gerend, 1674. aug. 21. – 1734. ápr. 27.) már 1699-től Közép-Szolnok vármegye főispánja. Ez évben vette feleségül Bánffy Katát. Életrajzából kiderül, hogy egész sor fontos tisztséget töltött be. Kezdettől a Habsburgok híve, ezért a Rákóczi-mozgalom kitörésekor, 1704-ben Hadadról Szebenbe menekült, de Rabutin császári kormányzó nem bízott benne, ezért felügyelet alatt tartotta. Rabutin halála után, 1708. november 15-től az uralkodó nem töltette be a kormányzói széket, hanem megbízottakra ruházta a kormányzást. Egyikük Wesselényi István lett, és az 1710–13-as időszakban a megbízottak elA Wesselényiek családfájának részlete Petri Mór Szilágy nökeként tevékenykedett. 1715-ben az erVármegye Monográphiája című munkájából (I kötet, 416. oldal) délyi diéta és tábla elnöke, 1719-ben belső titkos tanácsos. 1733-ban a nagyszebeni diéta elsőként jelölte a kormányzói székbe, de kinevezése előtt meghalt. Wesselényi István közéleti szereplése mellett írással is foglalkozott, feljegyezte a családi események mellett a korabeli erdélyi eseményeket is. Ez a korszak volt a Rákóczi-szabadságharc időszaka, volt miről beszámolnia. Az 1701–1708 közötti évek eseményeiről írt naplója Sanyarú világ címmel jelent meg két vastag kötetben az 1970-es években. 3.2. Rövid történelmi kitérő gróf Wesselényi Ferencről és a róla elnevezett magyarországi összeesküvésről Gróf Wesselényi Ferenc (1605–1667) a Wesselényi-család magyarországi (gyekei) ágában született, és ennek legismertebb tagja. A nagyszombati jezsuiták nevelték, ezért katolizált. Később katona lett. Nagyon fiatalon harcolt a Habsburgok oldalán a törökök, majd az oroszok és a tatárok ellen. Szolgálataiért II. Ferdinánd gróffá tette, s kinevezte Fülek várparancsnokává. 1644-ben bevette Murányt Széchy Mária segítségével, akit feleségül vett. 1647-ben Magyarország főtábornagya lett, s harcolt a svédek, majd I. Rákóczi György ellen. 1655-ben a pozsonyi országgyűlés nádorrá választotta. (Magyarországon a nádor a király helyettese volt.) 1663-ban ismét a törökök ellen harcolt. A róla elnevezett összeesküvés élére állt, melynek leleplezése előtt viszont meghalt. (Társait, köztük Zrínyi Pétert is, kivégezték.)

2019

2. szám

Gyökerek

Wesselényi Ferenc felesége volt Széchy Mária, aki a Murányi Vénusz néven ismert a magyar irodalomban. 3.3. A család hadadi és a zsibói ágának elkülönülése V. (idősebb) Wesselényi István két fiában, III. Ferencben (1705-1770) és VI. (ifjabb) Istvánban (1708-1758) két ágra válik a család: a hadadira és a zsibóira. Az alábbi családfarészleten látszik, hogy a házaspárnak sok gyereke volt, de közülük csak kettő: III. Ferenc és VI. István volt fiú. VI. Wesselényi István leszármazottai közé tartozik a család két legismertebb tagja: egyikük idősebb Wesselényi Miklós, az 1809-ben elhunyt „zsibói bölény”, ő III. Miklós a családfán; másikuk ifj. Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós” és a jobbágyok felszabadítója, aki IV. Miklós a családfán1 . 4. Zsibó a Wesselényi család birtokában (1584-1848) 4.1. VI. Wesselényi István A később igen híressé vált zsibói ménest VI. Wesselényi István (1707–1757) alapította, ő építtette a zsibói nagy istállót. Ménese országszerte híres volt. 1740-ben úgy döntött, hogy átalakítja, modernizálja ménesét, ezért spanyol mént hozatott Zsibóra. Fia, III. (idősebb) Wesselényi Miklós (1750-1809) tovább gyarapította a ménest, és ő is sokat lovagolt, de igen híres kocsihajtó is volt, aki képes volt még a szájával is irányítani a lovakat. Természetesen híres lovas és lótenyésztő volt III. Miklós fia is, a reformer politikus IV. (ifjabb) Wesselényi Miklós (1796-1850). Ő tette csak igazán jövedelmezővé a ménest. Ehhez Angliából hozatott mént. Jellemző, hogy az első magyarországi lóversenyt 1827ben Wesselényi versenylova nyerte. Az ő fia is, Béla (1847-1904) híres lótenyésztő volt, és ő honosította meg Kolozsváron a lóversenyeket. Neki a zsibói mellett még volt egy ménese Zsukon is. 4.2. Röviden a zsibói Wesselényi-kastélyról Az első források csak udvarházat jeleznek a zsibói Wesselényi-birtokon. Az 1600-as évek elején épült udvarház (kúria) már sáncokkal lehetett erődítve, s ennek a lepusztult változatát mutatja be az 1703-as birtokösszeírás. Az akkori tulajdonos, V. Wesselényi István és felesége, Bánffy Kata újjáépítteti, de a kúria többször is megrongálódik a kuruc kor hadakozásai következében. A 18. század közepén VI. (ifjabb) Wesselényi István és felesége, Dániel Polixénia (ugyancsak ők építtették újja a régebbi református templomot is) megjavíttatták az udvarházat. A zsibói barokk kastélyt idősebb báró Wesselényi Miklós (1750-1809) és felesége, Cserey Heléna (1754-1830) építtette 1778 és 1810 között. (Mivel ez idő alatt „a zsibói bölény” 5 évet raboskodott is, az építésben és a gazdaság szervezésében a feleségének igen fontos szerepe volt.) A barokk és klasszicista elemeket idéző gyönyörű kastély mellé lovarda, istálló, könyvesház és nem utolsó sorban egy gyönyörű díszkert is készült. Franz Wrabetz cseh építész volt az, aki befejezte a kastély építését jó kétszáz évvel ezelőtt. 1 Egyébként összesen hat Wesselényi Miklós volt, ezért is szükséges a számozásuk: I. Wesselényi Miklós (1504–1584) bíró; II. Wesselényi Miklós/Vesseleny Miklós (1608-1666) teológus, jezsuita pap, oldalági magyarországi; III. Wesselényi Miklós (1750–1809) katona, politikus, a „zsibói bölény”; IV. Wesselényi Miklós (1796–1850) politikus, az „árvízi hajós”; V. Wesselényi Miklós (1845–1916) politikus, Szilágy vármegye főispánja; VI. Wesselényi Miklós (1911–1980) író, újságíró, helyettes főszerkesztő, a Magyar Nemzet újságírója

2019

Gyökerek

2. szám

4.3. Kik nyugodtak egykor a zsibói családi kriptában? Ma, a XXI. században szokatlan, de századokkal ezelőtt szomorú tény volt, hogy még az arisztokratáknál, így a Wesselényi családban is igen magas volt a gyerekhalandóság. Viszonylag sok gyerek született, de kevesen érték meg a felnőtt kort − erről árulkodnak a családfák és sírfeliratok. III. Wesselényi Istvánnak például 8 gyereke született, kiknek fele érte meg a felnőtt kort. A „zsibói bölénynek”, idősebb Wesselényi Miklósnak és Cserey Helénának 11 gyermeke volt, kik közül hárman érték meg a felnőtt kort: ifj. Wesselényi Miklós és két lány. Az elpusztult zsibói Wesselényi-kriptába a családnak több mint 30 tagját temették. Merényi-Metzger Gábor levéltáros kutatásai szerint az eltemetettek többsége csecsemő vagy kisgyerek volt. (Külön köszönet Merényi-Metzger Gábornak a segítségért!) Ebből idézünk a teljesség igénye nélkül: − VI. (ifjabb) Wesselényi István és Dániel Polixéna gyermekei: • Wesselényi Pál: született 1740 körül. Meghalt Kolozsváron, 1747. augusztus 16-án. (Élt kb. 7 évet.) • Wesselényi István: született 1744-ben. Meghalt 1748. augusztus 20-án. (Élt 4 évet.) • Wesselényi Sámuel: született 1749-ben. Meghalt Kolozsváron, 1750. július 13-án. (Élt 1 évet.) • Wesselényi Katalin: született 1752. január 1-én. Meghalt Zsibón, 1752. május 21én. (Élt alig 5 hónapot!) • Wesselényi Katalin: született Zsibón, 1753. április 4-én. Meghalt Zsibón, 1753. április 5-én. (Egy napot élt!) • Wesselényi Ferenc: született 1757. február 27-én. Meghalt 1757. március 1-én. (Három napot élt!) • Wesselényi Katalin: született 1755. augusztus 21-én. Meghalt 1758. április 4-én. (Még 3 évet se élt.) − idősebb báró Wesselényi Miklós és Cserey Heléna gyermekei: • Wesselényi Ádám: született 1781. május 21-én. Meghalt 1782. május 7-én. (Szűk évet élt.) • Wesselényi István: született 1778. március 14-én. Meghalt 1782. május 24-én. (Négy évet élt.) • Wesselényi Ferenc: született 1779. április 26-án. Meghalt 1782. december 22-én. (Élt 3 és fél évet.) • Wesselényi Polixéna: született 1780. április 8-án. Meghalt 1785. március 7-én. (Alig 5 évet élt.) • Wesselényi Pál: született Kolozsváron, 1785. március 16-án. Meghalt Kolozsváron, 1785. május 4-én. (Élt 2 hónapot.) • Wesselényi Zsuzsanna: született Kolozsváron, 1783. március 2-án. Meghalt 1785. május 20-án. (Élt 2 évet.) • Wesselényi Sámuel: született Zsibón, 1790. szeptember 25-én. Meghalt Zsibón, 1790. szeptember 27-én. (2 napot élt.) • Wesselényi Mária: született Zsibón, 1791. október 10-én. Meghalt Zsibón, 1791. október 20-án. (TÍz napot élt.) • Wesselényi Ferenc: született Zsibón, 1793. október 4-én. Meghalt Zsibón, 1793. október 4-én. (Születése után meghalt.) • Wesselényi Lajos: született Zsibón, 1799. augusztus 24-én. Meghalt Zsibón, 1799. augusztus 24-én. (Születése után meghalt.)

2019

2. szám

Gyökerek

4.4. A két „nagy” Wesselényi: az idősebb és az ifjabb Wesselényi Miklós. Személyiségük, mecénási szerepük, irodalmi és közéleti munkásságuk Id. Wessselényi Miklós (1750-1809) Id. Wesselényi Miklós katona, politikus, a „zsibói bölény” igen érdekes és erőteljes személyiség volt. Pályája kezdetén Galíciában szolgált a császári hadseregben, de nehéz természete és különféle csínytevései miatt le kellett szereljen a seregből. Hazatért zsibói birtokára, megnősült – elszöktette és feleségül vette a nagyszebeni zárdából a korábban Kolozsváron megismert Cserey Helénát. Felesége katolikus lévén, a házasságkötéskor meg kellett ígérje, hogy a gyermekeiket katolikusnak fogják keresztelni. (11 gyerekük születik összesen, kik közül egy fiú és két lány éri meg a felnőttkort.) De a születendő gyerekeket mind reformátusnak keresztelik, sőt felesége is áttér a református hitre. (Emiatt Wesselényinek Mária Terézia császár- és királynővel is ellentéte támad, és beperelik. Személyesen a császárnő rendeli el, hogy Zsibón katolikus kápolnát építtessen.) Mivel Wesselényi lovásza és egy szolgája a csákigorbói Haller István grófhoz menekült, azok kiszabadítása céljából megostromolta a Haller-kastélyt. Az ostromért előbb pénzbírságra büntették, de Hallerné panasza miatt elítélték, és közel öt évet töltött a kufsteini várbörtönben. A „zsibói bölény” ragadványnév Nyirő József azonos című regénye alapján lett közismert2 . Színházszervező és -támogató is volt, a XVIII. század végén és a következő elején még csak gyerekcipőben járó és mostoha sorsú magyar nyelvű színjátszásnak tevékeny támogatója és szervezője, mecénása is volt. Felvállalta az erdélyi magyar és magyarországi kultúrélet, valamint a kolozsvári és pesti színházalapítás ügyét, és e színházak felépítéséhez anyagilag is jelentősen hozzájárult. Színdarabokat írt és fordított, hiszen angolul, olaszul, németül és románul anyanyelvi szinten beszélt. Ifj. Wesselényi Miklós (1796-1850) Ifj. Wesselényi Miklós, szónok, közíró, liberális politikus gondolatai messze megelőzték a saját korát. Nem véletlenül volt a reformkor s az 1848-as nemzedék egyik vezéralakja, méltó társa a Kossuth Lajos, Széchenyi István és Deák Ferenc képviselte akkori magyar politikai és szellemi elitnek. A század, amelyben ők éltek, a nemzetek százada volt, amelyben a nacionalizmus főleg azzal a céllal aktivizálódott, hogy mindenki a saját nemzeti nyelvét, hagyományait és kultúráját ápolja, gazdagítsa és ugyanakkor a jövőjéről is gondoskodjon. Ifj. Wesselényi Miklós az „árvízi hajós” és „jobbágyok felszabadítója” néven is ismert. Mindkét nevét megérdemli, hisz az 1838-as pesti jeges áradás idején emberek százait mentette meg napokon keresztül, lletve az 1848-as erdélyi országgyűlésen döntő szerepe volt abban, hogy a rendi országgyűlés felszabadította a jobbágyokat, és földet osztott nekik: 165 000 erdélyi parasztcsalád kapott 1,5 millió hold földet, családonként átlag kilenc holdat3 . Az 1820-as évek végén Zsibón, Erdély és Magyarország határán elsőként vezette be a váltógazdaságot, megszüntetve az ugart, és két évtized múlva elsőként hozatott cséplőgépet is. Fellendítette a ló- és juhtenyésztést, a szőlő- és gyümölcstermesztést, beindította a selyemhernyó tenyésztését, és Erdélyben példátlan mintagazdaságot hozott létre gazdatisztje, Kelemen Benjámin segítségével. 2 Nyirő József: A sibói bölény, 1929. Korábban Mikszáth Kálmán is megírta a gorbói kastély ostromát beszterce ostroma című regényében. 3 Lásd még Egyed Ákos munkáit a témáról.

2019

Gyökerek

2. szám

A korábban ráfizetésesen üzemelő hűbéri uradalmat nyereségessé tette, és még azt is megengedte magának, hogy a tizedből befolyó gabonából egy ínségalapot hozzon létre. Mint reformkori politikus és gazdálkodó látta hazája elmaradottságát, és igyekezett szűkebb pátriáján és konkrétan a birtokán élők helyzetén is javítani4 . Közéleti, politikusi munkájának része volt az is, hogy számos könyvet írt, melyek közül több is foglalkozott egyik kedvenc témájával, a lótenyésztéssel. 1831-ben fejezi be egyik legismertebb politikai tárgyú írását, melynek címe Balítéletekről (azaz az előítéletekről), mely 1833-ban jelent meg. (A cenzúra megtévesztése céljából Bukarest van feltűntetve a kiadás helyéül, de valójában lipcsei a kiadás.) Másik igen ismert politikai tárgyú munkája a Szózat… (teljes címén Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében – 1843.) Rengeteget levelezett, és még naplót is vezetett. Az 1838-as árvíz idején írt naplója publikálták, másrészt az 1821−1822-ben a Széchenyi István társaságában tett nyugati utazásáról szóló részeket is. Viszonylag kevéssé ismert részlet Wesselényi életéből, hogy iskolát építtetett Makfalván is, amely a XIX. században Marosszékhez tartozott és jelenleg Maros megyéhez. A makfalvi iskola jelenleg is Wesselényi Miklós nevét viseli.

A Wesselényi Miklós által építtetett tanoda Makfalván. (Orbán Balázs, Székelyföld leírása)

Wesselényiről regényeket és könyveket írtak és írhatnak még, mert élete és tevékenysége annyira jelentős. A legjobb életrajzot Wesselényiről Trócsányi Zsolt írta még a múlt század második felében. Szobrot lehetne neki állítani minden erdélyi településen és utcákat elnevezni róla.

Befejezés A Wesselényi családnak sokat köszönhet Zilah, Zsibó, Szilágyság, valamint Erdély is, és itt nem csak a magyarokra gondolok. Éppen ezért fölöttébb üdvös emléküket ápolni, miként a Szilágyság-kutatás konferencián is tettük. Előadásommal és az annak alapján készült írással csak a töredékét mutattam be annak a rengeteg információnak, amely a Wesselényi család több évszázados múltjából fellelhető. Levéltárakban és könyvtárakban, de még a világhálón is jóval több dokumentum, kiadvány és képanyag van, amelyek mind arra emlékeztetik a ma élő embereket, hogy kik is voltak a Wesselényiek…

4 Wesselényi mintagazdaságának és gazdálkodásának témájával, a szépemlékű Csetri Elek professzor foglalkozott alaposan

2019

2. szám

Gyökerek

Németi János Csongor

A Wesselényiek hadadi ágának anyagi és szellemi hagyatéka A szöveg a 2019. május 10−11-én Hadadon és Bogdándon tartott, az Erdélyi Múzeum-Egyesület zilahi és szilágysomlyói fiókszervezetei által szervezett XVI. Szilágyság-kutatás konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.

Bár a hadadiak számára természetesnek tűnt mindig a két Wesselényi-kastély jelenléte, a bárói és grófi családok emlegetése, a Wesselényiek kizárólagos hadadi tevékenységéről, hagyatékáról mégsem egyszerű beszélni, hisz nagyrészük sokat utazott, sokat tartózkodott más településeken. Ősi fészküknek mégis Hadadot tekintették, innen a hivatalosan használt címük is, a „hadadi báró Wesselényi”, amely címet a család nem Hadadon élő, leghíresebb tagjai is viseltek, gondolok itt a Zsibón élő Miklósokra. Tudjuk, hogy a hadadi birtokot a várral együtt Wesselényi Ferenc kapta még 1584-ben Báthory Istvántól katonai érdemeiért a kusalyi Jakcs család kihalása után, akik az addigi birtokosok voltak. A Vilnában kelt adománylevél magyar fordítása Dr. Kardos Samu 1905-ben kiadott Wesselényi című művében teljes terjedelmében megtalálható. A Wesselényi-család hadadi ágának alapítója a „Sanyarú világ” írójának, az 1734-ben elhunyt V. Istvánnak a fia, III. Wesselényi Ferenc volt. A III. Ferenc (17051775) által elkülönült hadadi ágat nevezik az „idősebb” ágnak is; a testvére, VI. István által alapított zsibói ágat a „fiatalabb” ágnak. A két ág megkülönböztetésére más jelzőket is használnak: a hadadi a „szelíd” ág, a zsibói a „vadabb” ág. Jelen dolgozatomban a „szelíd” ág fontosabb tagjait próbálom számba venni, és tevékenységüket

nyomon követni, hiszen ezen ág tulajdonában maradt a hadadi vár is, amelyről 1753-ban Bél Mátyás így írt: „Hadad várát a hadadi Wesselényi családnak Báthory István lengyel király adományozta roppant uradalmakkal. Magas hegyek veszik körül. A város, mely mellette fekszik, egykor népes volt, most gyéren lakott. Egyes lakosztályok vannak még benne, melyek a vendégeket befogadhatják. Azonban csakhamar összeomlik teljesen, ha nem restaurálják. Pompás vadaskertje van, minthogy bővelkedik a vadak minden nemében. A városka mellette kicsiny, de hetivásárai és bortermése virágzó”. (Itt jegyzem meg, hogy Hadad mezővárosi, azaz oppidum rangját épp a vásártartó jog határozta meg, ami Mátyás királytól származott, és amit Mária Terézia megújított. Sajnos napjainkban úgy néz ki, hogy rövid idő múlva az egykor híres havi vásároknak is csak az emléke marad.) *** A vár, miután elveszítette katonai jelentőségét, lebontásra került, és a felhasználható építőanyagokból kezdte el az ún. felső kastély építését 1761-ben III. Wesselényi Ferenc és felesége, Rhédey Zsuzsanna. A kastély keleti, műút felőli oldalán található kettős családi címer alatt latin felirat jelzi az építés tényét, melynek magyar fordítása a következő: „ 1763 és a következő években Isten segedelmével felépíttette báró hadadi és zsibói Wesselényi Ferenc, Szentséges Császári és Apostoli Királyi Fenségének tényleges belső titkos tanácsosa és kincstárnoka, a neves Közép-Szolnok vármegye főispánja, kedves élettársa Kisrédei Rhédey Zsuzsanna gróf-

nővel együtt. Az egyedüli Istennek legyen dicsőség, tisztesség és hála örökkön-örökké. Ámen.” III. Wesselényi Ferenc és felesége nem érte meg a kastély befejezését, a munkát fiuk, II. Farkas és neje, Bethlen Júlia folytatta és fejezték be. A főbejárat fölötti Wesselényi−Bethlen címer két oldalára helyezett barokk diszkövek szövege tudósítja az utókort a munkálatok befejezéséről. A bal oldali díszkő latin feliratának magyar fordítása a következő: „Ehhez a szülők által megkezdett épülethez tetőzetet báró hadadi Wesselényi Farkas, Szentséges Császári és Apostoli Királyi Fenségének kamarása és Közép-Szolnok vármegye főispánja építtetett élettársával, Bethlen Júlia grófnővel együtt 1776-ban.”. A jobb oldali díszköven egy rövidebb szöveg található, melynek magyar fordítása: „Kevésből is jól él az, kinek szerény asztalán az ősi sótartó csillog, könnyű álmát nem űzi el félelem vagy mohó kapzsiság”. (A felirat bár 1776ot említ, de a „felső kastély” cselédházai csak 1787-re lettek készek.)

Később, 1790 és 1810 között III. Wesselényi Ferenc egy másik fia, II. József számára építtette a második, a hadadiak szóhasználatában az ún. alsó kastélyt, melynek oromdíszén II. Wesselényi József és malomvízi gróf Kendeffy Ráchel kettős címere látható. Őket követte mind a birtok igazgatásában, mind a főispáni tisztségben III. Wesselényi Farkas, aki 1851-ben halt meg, felesége pedig Bánffy Mária volt. Őket IV. Wesselényi

2019

Gyökerek

2. szám

Farkas (1809-1870) és felesége, malomvízi gróf Kendeffy Rozália (1818- 1877) követte, akiknek gyerekei közül megemlítendő III. Wesselényi József (1840−1874) magyar királyi honvédhuszár-főhadnagy, valamint Wesselényi Róza-Jozefa (1846−1926), aki a „császári és királyi palotahölgy” címet viselte, és Hadadon kötött házasságot 1868. május 13-án gróf Bánffy Bélával. Azt követően, hogy megözvegyült, 1891-ben újra férjhez ment szentháromsági Szeredai Aladárhoz. 1926-ban Kolozsváron bekövetkezett halálával a hadadi Wesselényi-ág kihalt. Örökösei a Bánffyak lettek, akik 1944 őszén való menekülésükig a Wesselényiek szellemében igazgatták a birtokokat, és vettek részt a közösségi életben. (IV. Wesselényi Farkas és Kendeffy Rozália gyermekei között találjuk még Wesselényi Máriát, aki 1849-ben született, és báró Bánffy Ádámmal kötött házasságot; az 1856-os születésű Wesselényi Annát, aki 1902-ben hunyt el, és Hadadon lett eltemetve; valamint az 1860-ban született Wesselényi Terézt, aki 1882. július 1-én lépett házasságra a szintén hadadi születésü gróf Dégenfeld Sándorral, és hozományként vitte a házasságba az „alsó kastélyt”, ettől az évtől kezdve viseli a kastély a Dégenfeld nevet.) *** Hosszú hadadi jelenlétük következtében jogosan tevődik fel a kérdés: mit köszönhetünk a Wesselényieknek? Itt-tartózkodásuk anyagi és szellemi nyomait az alábbiakban megkísérlem felsorolni: 1. A fennmaradt kastélyokat a szintén műemlék református parókiával együtt, amelyik a felső kastéllyal egyidőben szintén a vár maradványanyagaiból készült. A kastélyok az államosítás és a majdani visszaszolgáltatás között iskolának, orvosi rendelőnek, községházának adtak otthont, ma is a felső kastély egykori lóistállója szolgálja a falut kultúrház gyanánt. 2. A malmot, amelyet annak idején kiemelt minőségű nullás lisztet kiválasztó szitájáról „szitás malomnak” neveztek, és eleinte gőzhajtású volt.

2019

2. szám

Gyökerek

3. A falu és a környező települések népességi viszonyait, amiknek alakulásában meghatározó szerepet játszott az, hogy a XVIII. század első felében a vidéken pestisjárvány dúlt, aminek következtében a lakosság száma jelentősen megcsappant, ezért III. Wesselényi Ferenc 1752-ben alemann, német nyelvjárást beszélő családokat telepített Hadadba Badenből és Schwarzwaldból; a szintén pestisben kihalt Korond lakosságát román lakossággal pótolta. III. Ferenc mindkét közösség vallását tiszteletben tartotta: a Hadadba telepített német evangélikusoknak segítséget nyújtott templomépítésre, a korondi ortodoxoknak távolról vontattak ma is álló fatemplomot. A birtok igazgatásához szükséges szakemberek alkalmazása szintén lakosságmozgást eredményezett. Ezen összetevőnek személyes vonzata is van számomra, hisz apai ágon dédszüleim így kerültek ide: dédpám mint vincellér, dédanyám mint szakácsnő dolgozott a bárói családnál. 4. A Wesselényi-család erkölcsi tartása, életmódja, a közösségi életben való részvétele egy másik fontos tényező, amit említeni kell. A református egyház feltétlen támogatói voltak, gyakran főgondnoki tisztséget is betöltöttek lévén, hogy Hadad Szent István törvényeinek értelmében templomos falu volt. Támogatták a bogdándi és nádasdi leányegyházak leválásakor a templomépítést, fizették az ottani kántortanítókat is. Egyházi jegyzőkönyvek számolnak be arról, hogy milyen adományokkal járultak hozzá az iskolák működéséhez: tüzifával, a tanítók fizetésének kiegészítéséhez gabonával, borral, pénzzel. A legnagyobb mértékű támogatást akkor sem tagadták meg, amikor Trianon után nekik is nehezebb lett: mivel a hadadi iskola tanítói nem esküdtek fel a román hatóságoknak, bárói, grófi segítséggel új iskolát építtettek, ami 1924 őszétől be is indult, és tanítóit ők fizették. Az oktatás iránti elkötelezettségük késztette arra a helyi iskola vezetőségét, hogy 2003. április 27-től az iskola felvegye a Wesselényi-nevet, így Szatmár megyében az elsők között voltak a hadadiak, akik magyar személyiségről neveztek el iskolát.

A történelem tanulmányozásában hos�szú ideig a helyi, beszélt források tanulmányozása nem volt elfogadott. A Wesselényiekhez és utódaikhoz kötődő eseményekhez ezek a források azonban elengedhetetlenek, mivel sajnos ma már csak nagyon kevesen vannak, akik személyesen találkoztak velük. Gyerekkoromban azonban magam is számos történetet hallottam felőlük. Az egyik ilyen történet arról szól, hogy a bárói család gyerekeit nem tehén-, hanem kizárólag kecsketejjel táplálták, külön e célra tartottak kecskéket a bánáti fehér fajtából. Innen ered valószínűleg a hadadiak kecsketartás iránti vonzalma is, az elmúlt időkben nem volt háztartás a faluban, ahol ne tartottak volna kecskét. A nagy múltú nemesi család iránti megbecsülés legjobb bizonyítéka, hogy elűzésük után a kastélyépületek viszonylag épek maradtak. Bútorzatukat széthordták ugyan, de állítólag nem a hadadiak. Az egyedüli megmaradt bútordarab, ami helyben maradt, egy karosszék volt; a sors fintora, hogy állandóan a párttitkár pöffeszkedett benne. Szintén humoros, hogy az idegenből ideküldött párttitkár jobb híján az egykori cselédházba rendezkedett be családjával. A felső kastély keleti falán levő Wesselényi−Rhédey címer sem úszta meg rongálás nélkül: egy első világháborúból itt ragadt idegen, aki iskolaszolgaként dolgozott, leverte. Egy hadadiakból álló kőművescsoport, aki állagmegőrzési munkálatokat végzett a kastélyon, dacolva a kommunista rendszer szigorával később helyreállította. Azt hiszem, ez a körülmény jellemzi legjobban az egykori Wesselényiek és a helyiek viszonyát.

2019

Gyökerek

2. szám

Balogh Lucian

A zilahi református oktatás az I. világháború után (1919−1937) − befejező rész – Az első világháborút követően, 1919-től Zilahon a magyar tannyelvű oktatás megszervezése és fejlesztése elsősorban a helyi egyházközség és a kolozsvári székhelyű Erdélyi Református Püspökség feladatköre maradt. Ennek szellemében olyan oktatási intézmények létesültek, amelyekkel az 1930-as évek végéig egy teljes iskolahálózatot sikerült fenntartani és működtetni a korszak nehéz körülményei ellenére: a Wesselényi Kollégium mellett több-kevesebb ideig itt működött a Zilahi Református Polgári Leányiskola, a Zilahi Református Kisdedóvónő-képző Intézet, valamint a Zilahi Református Elemi Népiskola is. Bár a kor iskolarendszerének hivatalos képviselői nem nézték jó szemmel, ezek az intézmények mégis felekezeti hovatartozástól függetlenül fogadták a diákokat. Az 1921 – 1922-es tanév Az 1921. augusztus 30-án tartott igazgatótanácsi ülésen létszámcsökkentésnek lehetünk tanúi. Feltételezhető, hogy az 1921 – 22-es iskolai évben nem lesz jóváhagyva az óvónőképzőben az I. osztály. A kötelező létszámcsökkentés miatt az igazgatótanács kénytelen felkérni Magyary Lajost, hogy önként mondjon le állásáról. 1921. október 10-e a következő tanácskozás ideje, melynek alkalmával a város polgármesteri hivatalának 4290/1921es átirata olyan leltári tárgyakat és

eszközöket kér számon, amiket ötven éve adtak a felekezeti iskoláknak. A gyűlésen felmerülnek a beiskolázással kapcsolatos problémák, és fény derül a tantestület számbeli hiányosságaira. Különböző átszervezési és átalakítási teendők jelennek meg, melyekből kiderül, hogy a hatóságok megpróbálják megkerülni az egyházmegyei főméltóságokat. November 22-én az elnök elmondja, hogy a Kígyó utcában új tantermek kialakítására kerül sor, melyek a polgári leányiskolának lesznek átadva. Ugyanakkor különböző orvosi felmentésekről és tandíjmentességekről hoznak határozatot. Tekintettel az átállással járó anyagi gondokra az igazgatótanács a szükségleteknek megfelelően több tanerő anyagi támogatásáról határoz 800 és 1200 lej közötti értékben. Az 1921. december 3-án tartott gyűlésen a tanács különböző árajánlatokról dönt bútorok készítése ügyében. Mendel Károly, Kállay István és Jelentsik József ajánlata közül a tanács a legkedvezőbbet, a Mendel ajánlatát fogadja el, mely 150 lej költséget jelent. Mindezt fontosnak tartom megemlíteni, mivel a továbbiakban még találkozni fogunk a Mendel névvel. Az 1922. március 3-án tartott tanácskozáson a fejlődés további jeleinek lehetünk tanúi, ugyanis a Zilahi Református Kisdedóvónő-képző Intézet megkapja a jóváhagyását a tanügy-minisztériumból. Befejeződnek az építkezési és bútorozási

2019

2. szám

Gyökerek

munkálatok, így a református elemi iskola a református oktatás jelentőségét a századforduló idején mint a romániai magyar új bútorzatot kap. kisebbség anyanyelvű oktatásának kizárólagos lehetőségét. Ezt követően kitér a Az 1922 − 1923-as tanév Az itt feldolgozásra kerülő doku- különböző adózási, jogi és adminisztratív mentációban az 1922. augusztus 11-én és problémákra, melyek tovább nehezítik a szeptember 7-én íródott jegyzőkönyvek- református oktatás helyzetét. A jelenlevőben találkozunk első alkalommal a Zilahi ket kitartásra buzdítja, és garantál minden Református Iskolák Iskolaszéke megneve- lehetséges támogatást az egyházkerület zéssel az eddig használt „igazgatótanács” részéről. Felmerül egy leány-középiskohelyett. A további tanácskozásokon külön- la létrehozásának kérdése, azonban ezzel böző szervezési és adminisztratív kérdések kapcsolatban több információ bemutatákerülnek napirendre, melyek az iskolák sára nem kerül sor. mindennapos problémáihoz tartoznak. Dr. Illés Gyula, a kerület tanügyi Ami kiemelt fontosságú eseménynek előadó-tanácsosa üdvözli a megjelenteket, tekinthető, az 1922. november 10-én tar- és köszöntésében elmondja: bár néhány tott Püspöki Vizitáció volt. Nagy Károly órányi látogatás nem elég egy ellenőrzés kolozsvári református püspök, Makkay végrehajtására, azonban arra épp elegenSándor püspök-helyettes és dr. Illés Gyu- dő, hogy a látogató meggyőződjön arról, la, az Erdélyi Református Egyházkerület itt nincs is szükség ellenőrzésre . Értékeli tanügyi tanácsosa Zilahra látogatott. A lá- a lelkiismeretes és céltudatos munkát, ami togatás jelentőségét az is kiemeli, hogy általában jellemzi az oktatási intézmékülönálló jegyzőkönyv készült magáról a nyeket, és megállapítja, hogy ez egyaránt látogatásról, amely a vizitációt követő ta- jellemző az egyházi és világi tudományok nácskozáson íródott. A püspöki küldött- oktatására. Javasolja, hogy a Zilahi Reforséggel tartott gyűlésen jelen voltak: Kádár mátus Wesselényi Kollégium tegye leheGéza zilahi esperes, az iskolaszék elnöke, tővé a szabad tantermek használatát a reNagy Károly, a Zilahi Református Polgári formátus elemi vagy más felekezeti iskolák Leányiskola igazgatója és Zoványi Lajos, a számára, hasonló módon, mint a kolozsváZilahi Református Elemi Népiskola igaz- ri vagy a sepsiszentgyörgyi református kolgatója, valamint a református iskolák és légiumokban történik. A tanügyi tanácsos óvodák tantestületeinek a képviselői. Itt értékeli a református polgári leányiskola fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a Re- modern és megfelelő épületét, felszereléformátus Kisdedóvónő-képző Intézetről sét. nem esik említés, tehát ebből következtetA hozzászólások alkalmával Kádár hetünk ennek a megszűnéséről, amint az Géza esperes, az iskolaszék elnöke köszömajd az illető intézmény dokumentációjá- netet mond a vizitációért és az elismerő ból is kiderül. Joggal tehetjük fel a kérdést, értékelésért. A maga nevében külön köhogy van-e valamilyen kapcsolat a püspö- szönetet mond a tantestületnek a kitartó ki látogatás és az illető intézmény bezárá- munkáért, ami a nehéz és szegényes kösa között, bár magának a jegyzőkönyvnek rülmények ellenére is jellemző. Nagy Káa hangneme meglepően optimista, de roly, a Zilahi Református Polgári Leányisugyanakkor túlságosan is protokolláris. kola igazgatója a tanári kar nevében mond Mivel jelen pillanatban más dokumentá- köszönetet a kerület igazgatótanácsának, ció nem áll rendelkezésünkre, nem szeret- aki az új helyzettől függetlenül megtesz nék további spekulációkba bocsátkozni. mindent annak érdekében, hogy a magyar Felszólalásában a nagytiszteletű püs- pedagógusok munkalehetőséggel rendelpök úr a köszöntéseket követően kiemeli kezzenek, és kiemeli a magyar anyanyelvű

oktatás fenntartásának fontosságát. Záróbeszédében Nagy Károly püspök felhívja a jelenlevők figyelmét a komoly és a céltudatos nevelői munka fontosságára, amivel rávezethetik az erdélyi magyar ifjak figyelmét az anyanyelv és a magyar kultúra szeretetére. Felhívja a jelenlevők figyelmét, hogy a konkrét tárgyi tudás mellett fontos a megfelelő hit, kedély és lelkiállapot is, amit úgy az ifjú diákság, mint a gyülekezet számára az imádság és az éneklés biztosíthat. A megfelelő kedélyállapot erőt ad a mindennapi munka nehézségeihez, és ehhez külön garanciát képez a református egyház nemzeti és nemzetközi törvények által garantált autonómiája. A püspöki vizitációt a 1922. november 26-án tartott tanácskozáson újraértékelik az iskolaszék keretében, mellékelték hozzá a fentebb bemutatott jegyzőkönyvet is. Az 1922-es évet követő időszakról megállapíthatjuk, hogy 1922 után a jegyzőkönyvek már jóval ritkább keltezésűek, kevésbé tartják tiszteletben a protestáns gyülekezetre jellemző protokolláris előírásokat, a tanácskozások rendjét és a jegyzőkönyvek szerkesztésének szabályait, bár ezek eddig a pillanatig elengedhetetlennek tűntek. Nagy Károly püspöknek a vizitáción tartott záróbeszéde optimista hangnemben szólt, vagy csak így volt rögzítve, ettől függetlenül egyre gyakrabban mutatkoznak a református oktatás problémái, nehézségei. Így például az is előfordul, hogy két iskolaszéki ülés között több hónap is eltelik, ami addig nem volt jellemző. Erre nagyon találóan utal szinte egy századdal később, az 1990-es években Adorján Kálmán zilahi református lelkipásztor is, aki szerint sem a hozzáállás, sem pedig az elhivatottság nem olyan, amilyennek lennie kellene. Egyértelmű, hogy a két világháború közötti nagy változások és átalakulások ideje a Szilágyságot is elérte, amint sehol a világon, itt sem állt meg az idő. Az 1923. február 22-én készült jegyzőkönyvből megtudjuk, hogy egy névtelen adományozó 10 000 lej támogatást utalt

2019

Gyökerek

2. szám

az iskolaszéknek. Feldolgozásra kerülnek ugyanakkor az új minisztériumi rendeletek az osztálytermekkel, az oklevelekkel és a pedagógusok bérezésével kapcsolatban. Az iskolaszék néhány módosítást hagy jóvá a belső rendszabályban korlátozva a diákok számára a táncórák és más rendezvények látogatását: kizárólag a koruknak és neveltetésüknek megfelelő előadásokon vehetnek részt, és csak szülő vagy más felelős felnőtt személy kíséretében. Május 14-én a tanfelügyelőség ellenőrzést végez a református polgári leányiskolában, és több probléma is felmerül az iskola működésével kapcsolatban, például Zoványi Lajos nem rendelkezik megfelelő nyelvi ismeretekkel a román nyelv oktatásához. A tanfelügyelő állítása szerint az iskolában az ún. betiltott könyveket használják. A tanfelügyelőség elrendeli Zoványi Lajos felfüggesztését állásából, a tiltott könyvek bevonását, valamint elrendeli gróf Széchenyi István portréjának eltávolítását a tanári szobából. A végrehajtás határideje május 16-a, ellenkező esetben elrendelik az iskola bezárását. Bár az iskolaszéknek fenntartásai vannak például a tiltott könyvekkel kapcsolatban , mégis elhatározza, hogy eleget tesz a felkérésnek a további konfliktusok elkerülése végett. A már említett Mendel Károly asztalosmester a református egyháztól engedélyt kér egy támfal építéséhez a műhelye és a polgári iskola között. Az iskolaszék felkéri a szóban forgó személyt, hogy forduljon az illetékes egyházi szervekhez. Az 1923 –1924-es tanév A tanév kezdetén, 1923. október 5-én tartott iskolaszéki ülésen Nagy Károly, a Zilahi Református Polgári Leányiskola igazgatója bejelenti, hogy az állami hatóságok megvonták az intézménytől a nyilvánossági jogot. Arra hivatkoztak, hogy az intézmény a Wesselényi Kollégium alegységének tekinthető, és mivel attól is meg lett vonva a nyilvánossági jog, mi sem természetesebb, mint az, hogy hasonló mó-

2019

2. szám

Gyökerek

don járjanak el a leányiskola esetében is. Azonban itt szeretném megjegyezni, hogy a Kollégium a harmincas években Iuliu Maniu támogatásával visszanyeri az érettségiztetés jogát, Iuliu Maniu ugyanis a XIX. század végén a Wesselényi Kollégium diákja volt. A román nyelv, Románia földrajza és történelme oktatására felkérik Gozman Ioan pedagógust az állami általános iskolából, azonban kételyek merülnek fel a képességeivel kapcsolatban, ezért később az iskolaszék a kerületi igazgatótanácstól kér támogatást a probléma megoldására. Az állami hatóságok azt kifogásolják, hogy a leányiskolának nem nőnemű személy az igazgatója. Az egész oktatási rendszerhez hasonlóan a református iskolák is anyagi gondokkal küzdenek, olyannyira hogy a tanárok nem kapják meg a fizetésüket. Az egyházkerületi értesítő szerint a nyilvánossági jog visszaszerzése érdekében egy újabb ellenőrzést kell kérni az intézménybe, ami azonban napi 500 lej honoráriumot jelentene, ez viszont túl nagy költség volna az iskola akkori anyagi helyzetében. Az ellenőrzést végző személy a zilahi román iskola igazgatója lett volna. Bár a dokumentumban nem találunk nevet, feltételezhetjük, hogy Pop Cornel személyéről van szó. Mivel a szóban forgó honorárium túl nagy volt, Kádár Géza esperes, az iskolaszék elnöke javasolja, hogy kezdeményezzenek tárgyalást Ioan Ossiannal , szilágysomlyói Simion Barnutiu Líceum igazgatójával, aki az esperes szerint hajlandó lesz az ellenőrzést egy szerényebb ös�szegért is elvégezni. Sajnos az ellenőrzésre nem került sor, és a leányiskola nyilvánossági joga nem lett felújítva. (Fontosnak tartom, hogy a magyar olvasóközönség megismerkedjen legalább néhány mondat erejéig dr. Ioan Ossian személyével, aki bár oszlopos tagja a szilágysági román oktatás úttörőinek, sajnos kevés információt találunk róla. A Szatmár megyei Homoródon született, tanulmányait Budapesten és Kolozsváron végezte, ahol irodalomból és filozófiából doktori

címet szerzett. Először a belényesi középiskolában tanított latint és filozófiát, ezzel párhuzamosan a Școala Ardeleană kulturális körben tevékenykedett. Mint már említettem, 1919-ben meghívják iskolaigazgatónak a Szilágyságba, ahol aktív részt vállal a román kulturális életben egészen a második világháború végéig. 1952-ben a kommunista nomenklatúra kényszermunkára ítéli, amibe 1953-ban belehal. ) A nyilvánossági jog visszaszerzése érdekében az iskolaszék memorandumot intéz a román tanügyminisztériumhoz, azonban a helyzet ezt követően sem változik. (Az 1920. szeptember 7-én íródott jegyzőkönyv volt az első, amit az iskolaszék erre megnevezett tagja nem írt alá hitelesítés céljából, és ezt tekinthetjük olyan mulasztásnak, ami a Zilahi Református Polgári Leányiskola hanyatlására utal. Ilyen vagy hasonló ügyrendi tévedésekkel az eddigi jegyzőkönyvekben nem találkozhattunk. A fenti időpontban kérdésessé válik a leányiskola jövője, mivel csak tíz diák iratkozott az első osztályba. Végül csak az október 1-jén készült vezetőtestületi dokumentumban jelenik meg, hogy a probléma megoldódott, mivel 48 jelentkezője lett az iskolának. Azonban az 1925. január 17-én készült jegyzőkönyv szerint az anyagi nehézségek továbbra is megmaradnak.) A harmincas évekre való átlépés Egy újabb körülmény, ami sajnos egyre nyilvánvalóbbá teszi a református polgári oktatás gondjait, az, hogy az 1925-ben készült jegyzőkönyvet követően a soron következő bejegyzés már 1934. augusztus 24-én volt írva, és ebben mellőzve van bármilyen logika, kronológia vagy utalás, ami ezt a kiesést valamiképpen alátámasztaná. Sem hiányzó, sem eltávolított lap nyomait nem fedezhetjük fel az illető dokumentumban, ami más esetben nem teljesen kizárt levéltári anyagok esetében. A lap egyik oldalán még a húszas évben készült jegyzőkönyv található, míg a másik oldalon már 1934 dátumát olvashatjuk. Még a jegyzőkönyves füzet lapjainak a számozása

is megfelel, úgy az eredeti számozás, mint az, amit utólag készítettek feltételezhetőleg a levéltár szakemberei. Továbbra is Kádár Géza esperes maradt az iskolaszék elnöke, aki mindenféle átmenet vagy megjegyzés nélkül nyitja meg az ülést. Az elnök jelenti, hogy az állami tanfelügyelőség kéri Nagy Sándornak, a református elemi iskola igazgatójának a menesztését úgy a vezetői, mint a pedagógusi állásából, azzal indokolva a döntést, hogy nem rendelkezik megfelelő román nyelvtudással. Az iskolaszék a sajnálatát fejezi ki az esettel kapcsolatban, és javasolják a nyugdíjazási folyamat elindítását. Még néhány rutinszerű adminisztratív kérdés kerül a jegyzőkönyvbe. Ennek a jegyzőkönyvnek az esetében sem találunk semmilyen aláírást sem a jegyző, sem a hitelesítésre jelölt személy részéről. Az 1935. szeptember 14-én tartott iskolaszéki ülésen jelen vannak: Kádár Géza elnök, Zoványi Lajos jegyző, dr. Godza Endre, Kiss Béla, Kerekes András, Nagy Sándor és Kenyeres Lajos – iskolaszéki tagok. Az elnök jelenti, hogy folyó év május 21-én kiutasították az országból családjával − férjével és a gyermekével − együtt Szimon Sarolta óvónőt, aki rendőri kíséret mellett elhagyta az országot. Ennek következtében egy óvónői állás betöltetlen maradt néhány héttel a tanévzáró előtt, és az elnök úgy döntött, hogy a tanítónők felváltva helyettesítik az óvónőt. Május 31-én megjelent az óvodában Mărginean inspektor a román állami tanfelügyelőség részéről , aki felháborodását fejezi ki a helyettes tanítónők jelenléte miatt, és a 3483/1925 május 31-ei rendelet által beszüntette az

2019

Gyökerek

2. szám

óvodát. Julius 15-én az egyházi vezetés kinevezi Nagy Irma helyettes óvónőt, és az óvoda visszanyeri működési engedélyét. Az elnök sajnálattal jelenti, hogy az 1935–1936-os tanévben 214 iskolás és 51 óvodás gyermek iratkozott az intézményekbe, ami viszont messze elmarad az állami hatóságok által jóváhagyott helyek számától. A fent említett jegyzőkönyv írása pillanatában Zilahon még református oktatási intézmények működtek a Kálvin-házban, a központban és a Széchenyi utcában. (Ami a Kálvin-ház identifikálását illeti, mindeddig nem jártam sikerrel.) A következő és egyben kronológiai szempontból utolsó jegyzőkönyv 1937. június 22-én készült, mely szerint Kádár Géza esperes nyugdíjba vonult, és helyette kinevezték az iskolaszék elnökének Végh Árpád beszolgáló lelkészt, azonban ez a momentum már − a Wesselényi Kollégium kivételével − a zilahi református oktatás végét jelenti. A jegyzőkönyvből arról is tudomást szerzünk, hogy a jegyzői teendőket Arany Géza református kántor látja el. Ezt követően még találunk két, utólag beillesztett jegyzőkönyvet az 1932–33-as tanévből, azonban különösebb tartalmi jelentőség nélkül. Ami feltűnő lehet, hogy a dokumentumból bizonyos lapok el voltak távolítva − ezt úgy a lapok látható hiánya, mint a számozás igazolja; ugyanakkor azt is felfedezhetjük, hogy bizonyos lapok be voltak ragasztva a dokumentumba . Azonban ezeknek a rejtélyeknek a tisztázása érdekében más dokumentumok kutatására volna szükség.

2019

2. szám

Gyökerek

Vitéz Bikfalvy György

Petri Mór emlékének ápolása Petri Mór a magyar kultúra kimagasló alakjaként hagyott ránk óriási szellemi értéket. Nem térek ki életére és munkásságára, hisz az a literátorok dolga. Petri Mór ránk hagyta munkásságának szellemi gyümölcsét, nagyságának emlékét, amit kötelesek vagyunk ápolni és tovább adni az utókornak. Mondanivalóm nagy része csak elismerésekből áll, ezért tisztelet azoknak, kik a Petri főművét, a Szilágy Vármegye Monographiáját a kommunizmus alatt dugdosva mentették meg a vandál pusztítástól, kockáztatva ezzel a szabadságukat és különféle büntetéseket. Köszönet azoknak, akik 1989 után friss lélegzetvétellel újra nekiláttak a Petri Mórral kapcsolatos munkáknak. Szerény tudomásom szerint az 1990-es évek közepétől a Petri Mór iránti érdeklődése arra késztette László László tanár urat, hogy minél jobban megismertesse Petri Mór személyiségét és munkásságát a mai kor emberével. De nem hagynám ki méltatásomból Kovács Kuruc János tanár urat sem, aki több kollégájával együtt – akik közül Bajusz István tanár úr sem maradhatott ki −, szívügyének tekintette Petri Mór emlékének ápolását. Külön kiemelném Kuruc tanár úrnak azon fáradságos munkáját, amit jelen pillanatban is folytat Petri Mór emlékének megőrzéséért, mely munkában oroszlánrészt vállal. Ugyancsak dicséret illeti az EME mindazon tagjait, kik bármit is tettek vagy tesznek jelen pillanatban is a monográfus emlékének ápolásáért. Hadd említsem meg továbbá Pap Dénes lelkipásztort is, aki 2011-ben egyházi szolgálatot teljesített Tasnádszarvadon, és első kérésemre legnagyobb mértékben támogatott és segédkezett a Petri Mór emléktáblájának felállításában és az ezzel kapcsolatos ünnepség megszervezésében. De nem hagyhatom

ki az akkori tasnádszarvadi egyháztanácsot és tagjainak családját sem, akik sürögtek-forogtak, tettek-vettek, sütöttek-főztek, és mindent elkövettek, hogy az ott levő meghívott vendégsereg a legnagyszerűbben érezze magát, és a legjobb benyomással távozzon a faluból, ahol csak egy maroknyi református tartja fent az egyházat. Köszönet a tábla megszerzésében közreműködő Kovács Szabolcsnak és nejének, a betűket felvéső Berei Csillának, és férjének, Károlynak, aki a tábla felszerelésében segédkezett! A sok fáradságos munkának meglett az eredménye, mert 2011 óta a tasnádszarvadi templom bejáratánál lévő márványtáblán aranyos betűk hirdetik Petri Mór nagyságát, aki másfél évszázad távlatából üzeni nekünk, hogy a parazsat nem csak táplálni kell, hanem a lángot is tovább kell adni. Köszönetnyilvánításom nem tagadhatom meg Dénes Béla tiszteletes úrtól, a falu jelenlegi lelkipásztorátol sem, aki teljes mellszélességgel állt mellém a 2018 őszén megtartott Petri Mór-találkozó megszervezésében és lebonyolításában, amikor nagy tisztelettel és kedvesen fogadta az odalátogatókat, és amikor az is elhatároztatott, hogy méltó síremléket emelünk Petri Mórnak, nyughelyén, Budapesten. Végül, de nem utolsó sorban köszönet illeti a Történelmi Vitézi Rendet, amelynek a 2018-as találkozón megjelent tagjai nemcsak az ünnepély színvonalát emelték jelenlétükkel, hanem anyagiakkal is hozzájárultak a nagyméretű rendezvényhez. Köszönet mindazoknak, akik 2011-től a mai napig mélyen belenyúltak a farzsebükbe vagy a pénztárcájukba, és nagylelkűen adakoztak szükség esetén, mert a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten!

2019

Gyökerek

2. szám

Kaszta András

Kaszta István életútja és közírói munkássága*

Kaszta István a Szilágyság kutatója, a Tövishát szerelmese, író, újságíró, Kolozsváron született 1941. január 29-én. Édesapja hadadi tímármester volt, rendszer által nem kedvelt kisiparos, édesanyja pedig egyszerű háziasszony, aki négy gyermeket nevelt fel. István volt a legidősebb testvérei közül. 1944 őszén a kolozsvári bombázások elől Hadadra telepedik vissza a család, ahol gyermekkorát tölti, ezért nevezi Hadadot szülőfalujának. Elemi osztályait is Hadadon, az 1423-ban épült templom udvarán levő iskolában végezte. A 7. osztály befejezésével pályaválasztas elé került. Líceumba Zilahra vagy Szatmárnémetibe kellett volna mennie, mivel kitűnően végezte a 7. osztályt, de sajnos erre nem futotta anyagilag. Édesapja közbenjárásával egy asztalosműhelybe került, de nem sokáig bírta ezt az életformát.

Érezte, hogy nem ez az ő útja, másról álmodott. Vágya az volt, hogy szeretett szülővárosában, Kolozsvárott telepedjen le. Ez megvalósult mikor sikerült újra Kolozsvárra kerülnie, sajnos nagyon rövid időre − 1958 májusában egyszerűen nem ütötték bele a „flotant” szót az igazolványába. Így egyik percről a másikra ismét földönfutó, kiszolgáltatott senkinek érezte magát. 1958 őszén végre letelepedett Nagybányán. Alig 17 évesen munkahelyet kapott a Gheorghe Gheorgiu-Dej Színesfém és Vegyipari Üzemben, s mivel a zenéhez is értett, a zenekar tagja is volt. Később felvételi vizsgával bejutott a Gheorghe Sincai Nemzeti Kollégiumba, ahol 1962-ben érettségizett. 1963 őszén beíratkozott a Nagybányai Bányászati Iskolacsoportba tervezési szakra. Sajnos, nem folytathatta tanulményait, mert behívták katonának. Jászvásárban töltötte katonai szolgálatát. Miután visszatért, a Fructexport vállalatnál alkalmazták a munkaszervezési és beszerzési osztályon. 1966. szeptember 16-án házasságot kötött Huszti Ibolyával, aki szintén nagybányai volt. 1968-ban a Jóisten megáldotta egy fiúgyermekkel, Ivánnal. Nehéz, küzdelmes életet élt a kis család, de mindig Isten oltalma és békessége őrködött felettük. Később visszakerült a Phoenix vállalat munkaszervezési osztályára mint munkaügyi előadó, innen ment nyugdíjba 2000. január 1-jén. Elérkezett az idő, amikor alkotói tevékenységének szentelhette életét. Sokat olvasott, kutatott, szenvedélye volt a szülőföld, a nemzet türténelmének tanul-

*A szöveg eredetije Kaszta István laudációjaként hangzott el 2019. május 10-én, Hadadon a XVI. Szilágyság-kutatás konferencián a posztumusz Petri Mór-díj átadásakor.

2019

2. szám

Gyökerek

mányozása. A rendszerváltás után bekapcsolódik Nagybánya kulturális életébe, újságcikkei jelennek meg a nagybányai és zilahi lapokban. A Tövishát falvaiban (Hadadon, Hadadnádasdon) író-olvasó találkozókat tart, Szilágycsehben a Tövisháti Napok alkalmával több alkalommal is előadást tart a szilágysági kutatásairól. Megjelent könyvei: 1. Az első könyve 2003-ban jelent meg Amíg élünk, emlékezünk címen. Megírta ebben a könyvben az egész Szilágyságot. Az Wesselényi Református Kollégium és a Wesselényiek történelmi szerepétől kezdve az intézményből kikerült személyiségek és egy jeles generáció életútja mellett a vidék minden fontosabb műemléke említésre kerül. 2. Ugyanebben az évben jelent meg a Lét és munka című gyűjtemény, mely azokat az írásokat fogja csokorba, melyeket a ’90-es években írt, és amelyek a Bányavidéki Új Szó, a Szilágysági Vidéki Napló, a Glasul Maramureșului, valamint az Erdélyi Féniks hasábjain jelentek meg. 3. 2004-ben jelent meg a Hontalanság, mely a szerző családjának széles körű története. 4. Következett 2005-ben az Őszirózsák című kötet. Az itt közölt irások legfontosabb forrása a Szilágyság, a szerző családja és néhány nagybányai kortárs élete. Nagy erénye ennek a kötetnek, hogy szereplői bemutatásával olyan korba kalauzol, amiről hosszú időn át nem volt szabad nyilvánosan beszélni. 5. 2007-ben látott napvilágot a Hadad a hadak útján című kötete. Ez a könyve egy komplex vidékmonográfia, átszőve Hadad egyik fiának szülőföld iránt érzett végtelen vonzalmával, szerelmével. Ez a könyv azért íratott, hogy a nép emlékezetét feltöltse. A szülőföld objektív-szubjektív dicsőítése történelmi, földrajzi, gazdasági, oktatási, műemlék- és hadtörténeti adatokkal alátámasztva.

6. 2010-ben jelent meg Nádasd népe című monográfiája, melyben a helyiség történelméről, lakosairól, felmenőiről ír. 7. Az Úr csodásan működik című monográfiájában a nagybányai baptista közösségnek életét, múltját és jelenét mutatja be. 8. A 2012-ben megjelent Életképek ízelitőt nyújt az elmúlt évek eseményeiről, történéseiről, emlékeiről, embereiről, oly módon, hogy lelkileg feltölt, inspirál, serkent, önvizsgálatra késztet és tettekre sarkall. Az író tudta, hogy számadással tartozik az időben utána következő nemzedéknek, hogy ők is megértsék a történelmünkből, irodalmunkból, hagyományainkból, kulturális örökségünkből felénk áramló erkölcsi erőt. 9. Mindig figyelt az emberekre. Ezt bizonyítja a 2014-ben megjelent kis könyvecske az Isten kezében, mely egy család igaz története, benne az átkos korszak utolsó éveinek magyar ember számára már-már elviselhetetlen visszaéléseinek leírásával. Egyik könyvének mottójaként Milan Kundera cseh író szavait választotta: „Ha meg akarsz ölni egy népet, öld ki az emlékezetét!” − de mint egyik méltatója írja róla: Kaszta István könyvei éppen ellenkezőleg éltetni óhajtják a hadadiakat, a szilágyságiakat, az erdélyieket. Azért dolgozott keményen, hogy a nép emlékezetének akkumulátorait feltöltse. Betegsége és viszonylag korán bekövetkezett halála (2015. szeptember) meggátolta további írói munkájában, de állíthatjuk, hogy küldetését teljesítette, gyerekkori álmai megvalósultak, reánk pedig gazdag szellemi örökséget hagyott.

2019

Gyökerek

2. szám

Máriás József

Őrtüzek őrzője* - Fejér László emlékének

Mottó: „Amit szellemiekben a magunkénak vallunk, azzal élnünk kell. Mint a kenyérrel.”

Cseke Péter újabb kötetének* olvasásakor minduntalan a publicisztika történetét és gyakorlatát oktató kedvelt tanárunk, Balogh Edgár Én tintás esztergapadom című kötetének címe jut eszembe. A közügyek szolgálatára elkötelezett személyiség emlékét idézi, aki fáradhatatlan rótta a sorokat, a kötetcímmé vált metafora szellemében ontotta az írásokat, aki megszólalásainknak életre szóló etikai/erkölcsi célt szabott: a szó erejével szolgálni népünk, szülőföldünk fejlődését; keresni a megmaradás, az identitásőrzés forrásait; cselekvésre, helytállásra buzdítani az olvasókat; rámutatni a hazai „fonnivalókra”, mindarra, ami az „itt és most” létparancsolatból fakad, ami ránk vár, amit senki másra nem testálhatunk át; fölmutatni továbbá azon példaéleteket – elődeinkét és kortársainkét –, akik őrtüzeink parazsát sosem hagyták kihunyni. Cseke Péter tintás esztergapadjáról is – a számítógépek korában is maradjunk e szép, kifejező szóképnek a szüntelen, fáradhatatlan munkára utaló példázatánál – sorra kerülnek le az immár száz éves erdélyi magyar különlét préséből kinyert, éltető szellemi nedveket feltáró „termékek”: mélyen szántó tanulmányok, eszmélésünket jó mederbe terelő, irányt szabó szociográfiai írások. E kötetben nem alapmunkának minősülő írásokat olvashatunk. Ha megmaradunk az esztergapad-motívum mellett, azt mondhatnánk, hogy a nagy művek

(Cseke Péter)

testéből késsel lenyesett forgácsokról van szó, melyek a létrehozott mű – a Cseke Péter–opus – részeiként annak természetére világítanak rá, érzékeltetik a nyersanyag nemességét, még érthetőbbé, befogadhatóbbá teszik a benne kiejtett gondolatokat. A szerző munkabírására, termékenységére utaló belső sugallatra, perpetum mobileként működő szellemi gépezetről lekerülő műremekek sora mögött ott rejlenek, sereglenek azon személyiségek, akik a folyton változó időben, felismerve a kor parancsát, kiválasztották az itt és most indíttatása szerint a leglényesebbeket. Őket sorakoztatja elénk e kötet, az alkotó munka emlékezetre méltó munkásaiét, akik őrtüzek sorozatával jelezték az utat, amelyen kinek-kinek a maga szolgálatát fölvállalva haladnia kell; intettek arra, hogy „amit szellemiekben a magunkénak vallunk, azzal élnünk kell. Mint a kenyérrel.” Cseke Péter is évtizedek óta fáradozik azon, hogy ez így történjen. E kötet időutazásra hív bennünket. Szerkesztési elvében az idő kerekének forgása, az adott szakaszban uralkodó törekvések jelzik a kibontakozás útját, folyamatát. Milyen elvek alapján? Munkásága és az e kötetben is tetten érhető újságírói ars poeticájaként értelmezhető szavai szerint: „Az eseményeket, a jelenségeket pedig aszerint ítélem meg: javítanak valamit állapotainkon, közérzetünkön, vagy rontanak; és mennyire segítenek ahhoz, hogy

*Cseke Péter: Őrtüzeink parazsa . Erdélyi variációk nyelv és lélek szövetségére (1918–2018). Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2018.

2019

2. szám

Gyökerek

az eddiginél tökéletesebb közösségi életet teremtsünk magunknak.” Az első fejezet – Erdős várunk az ének – a népköltészethez, a szellemi kultúra fundamentumához vezet vissza: Bartók Béla népzenegyűjtéséhez, amely zenei anyanyelvünk alakításának, őrzésének alfája és omegája, a közösségi élet kovásza volt az idők folyamán. „A félanyanyelvűség állapotát felszámoló kórusok életre hívásá”–t nemcsak a két világháború között reneszánszát élő kórusmozgalom szolgálta, hanem – a jobbágytelkiek példája oly szemléletesen és kifejezően igazolja – a máig s a jövőben is érvényes szándék: „beépülni nemzeti közösségünk kultúrájába”, hogy az „ismét közösségi kultúránk élő hatóerejévé” váljon. Tudjuk: Kriza János népdalgyűjtése valóságos mozgalmat generált, nyomában hatalmas kultúrkincs vált újra művelődésünk fundamentumává, aranytartalékává. (Köztük különös hely illeti meg a Székely- és a Csángóföldön gyűjtött népballadákat.) Hogy valóban azzá válhatott, abban a Kallós Zoltánhoz hasonló elhivatottságú személyiségek gyűjtőmunkáján túl oly művészeknek is szerepe volt, mint a kiváló, erdélyi származású grafikusművész, Buday Györgyé, aki balladainkat illusztrációival valóságos „fejedelmi palásttal” ruházta fel. Általuk nem csupán önmagának, hanem nemzeti kultúránk archetípusának is világhírt teremtett. És ez napjainkban sincs másképp. Jecza Péter szobrászművész is innen eredezteti munkásságának ihlető forrását, hisz – véleménye szerint – „a népművészet létező valóság, kultúránk szerves része, az alapozás tartozéka”, forrása. Az időutazás követező állomása – Őrtüzeink parazsa – jelképesen szólva a tűzrakók világát idézi elénk, azokat az alkotókat, akik az évtizedek során munkájukkal szellemi őrtüzeket gyújtottak, hogy ne tévedjünk el az anyanemzetről történt leszakítottság rengetegében. A tűzrakók legelsőbbje „a népsorsban osztozó” Kós Károly, az az Ember, aki az exodust vállaló százez-

rek ellenében hazatért, „példát akart mutatni nekünk, hogy a sziklákon is meg lehet kapaszkodni, életre lehet kapni”. Hozzá társult Tamási Áron, kinek Szervátiusz Jenő és Tibor állított a Hargita magasából leszállított – a helyiek által Úr asztalának nevezett – kőtömbből az író műveit megidéző, azokból ihletődött „hegyibeszédet”. Benne a toll és a véső – a műalkotás két szimbolikus eszköze – misztériumát elevenítik meg, jelezvén: „az életünk véges, csak a természet végtelen és halhatatlan”, és – tennénk mi hozzá – a Költészet, az Irodalom is. E kettős szimbólum jellemzi Olosz Lajos emlékét is: a Kusztos Endre által megörökített kettétört fenyő és az ihlet megbicsaklása, a költő elhallgatása közti jelképes megjelenítését. Bár a két világháború közti idő és a másodikat követő kor közt éles cezúra vonható, az áthajlás – az alkotók közül többen mindkét időszakot megélték –, a folytonosság a költői attitűd lényege: az igazmondás iránti elkötelezettség átöröklődött, etikai/ erkölcsi parancsként élt tovább, „a Nagy Romlás korában” is dacolt az idővel, dacolt a komor széljárással. Cseke Péter beszédes szóképe – „az igazmondás pireneusi magaslata” – Szabó Gyula írói küzdelmét eleveníti meg előttünk, azt a folyamatot, amit az édesapa „okos tanácsa” indít el benne: „nem szeretné, ha falusfelei közül valaki is a szemébe vágná: a fia pénzért meghamisítja a történelmet”. Megfogadta. Mindvégig csak „belső megrendelésre” írt, dolgozott. Az igazmondás vezette „a megismerés kisebbségi keresztútjait” járó Sütő András tollát is, aki elődei életpéldáját holtáig követve, hittel vallotta: nekünk „itthon vannak európai szintű elvégeznivalóink; minél több szállal kötődünk szülőföldünkhöz, annál többet jelentünk a nagyvilág számára”. Életműve példázatos ösvényt vágott: „így teremtett – nemzedékekre kiható – új (köz)gondolkodási és viselkedési mintát”. (Szomorúan tesszük hozzá: azt a nevet, kinek életművében a tényszerűség, hitelesség, szavak és tettek azonossága, lí-

raiság, vallomásosság, írói fantázia oly szoros szimbiózisban olvadt össze, manapság hallgatás/elhallgatottság övezi.) E kötetben a kortársak, az utóbbi években eltávozottak, őrtűzvédők sorában megjelenítődik „a tiszta helyzeteket teremtő író”, Fodor Sándor is, akit „a szabad véleménynyilvánítás hiánya késztette az áttételesebb megnyilatkozásra”, arra, hogy szárnyai alá vegye, egyengesse az ifjú prózaírók indulását. Az e fejezetben sereglők sorát az irodalom lényegéhez kötődő nyelvőrök teljesítik ki. Azok, akik szerkesztőségekben, kiadókban vigyáztak – leleménnyel, furfanggal kijátszva a cenzúra, az elmeőrök „éberségét” – nyelvünk tisztaságára, tudva tudván, hogy „kisebbségi helyzetben a magyar kultúra egysége jelenti a megalázottak és megnyomorítottak elpusztíthatatlan hatalmát”. E hatalom alapja pedig nem más, mint anyanyelvünk tisztaságának őrzése! Az őrző-védők sorából Dsida Jenő, az „angyali költő” alakja tűnik fel elsőként, ő az, aki „a kulturált újságírás és az ízléses lapszerkesztés igényszintjét hagyományozta ránk”, aki „szerkesztőként is a »tiszta európai szellem« erdélyi otthonteremtőjének bizonyult”, aki kortársait arra biztatta, hogy „nyelvünk tisztaságára, kifogástalan magyar eleganciájára ügyeljünk”. Őt követi hajdanvolt földije, Páskándi Géza kiadói-lektori működésének méltatása, aki az olvasást „a legtisztább örömök egyikének” nevezte, aki nagyok és kezdők írásaival, alkotásaival szemben egyaránt alázattal viseltetett, ám értékszempontjaiból jottányit sem engedett, így teljesítve ki a gondolat, a nyelv iránti felelősség, a minőségeszmény iránti tiszteletet. Az irodalmon kívül van egy tágabb kör, amely megmaradásunkat, jövőképünk alakulását szolgálja: a szellemi otthon éltető atmoszférája. Voltak, vannak, és mindig lesznek olyanok, akik életüket, munkásságukat az otthonteremtés szolgálatába állítják, fölvállalva a harcot, amelyet érte vívni nem csupán kötelesség, hanem elhivatottság kérdése. A Szellemi otthonteremtők

2019

Gyökerek

2. szám

erdélyi (h)arcai fejezet ez illusztris sort a Tizenegyek antológia (1923) szerzőivel indítja, a „lobogó zsenik” fellépésével, „akik elsőként vetettek számot az erdélyi irodalom megváltozott történelmi helyzetével”; Elek apó fiaival, akik felismerték, hogy a „nagy világtérkép-változásnak is lehetnek jó következményei, nem a magyar állam, hanem a magyarság szempontjából, különösen a lecsatolt részeken”. Az otthonteremtők sorából Tamási Áron emelkedik a legmagasabbra, aki „a tiszta művészet és mély emberi hitvallás” hangján szólal meg, aki életprogramként hirdette kortársainak: „csak tanulni, dolgozni, s mind egyet venni célba: erdélyi magyar művészet, amelyik olyan legyen, mint rózsa a sziklán, s mint megsebzett sas, amelyik mégis túlél minden madarat”. A fejlődésív következő állomása a Kemény János alapította Erdélyi Helikon írói munkaközösség, amely egyetemlegesen felsorakozott a Tamási Áron által 1935ben megfogalmazott alkotói krédó mögé: „…bár mindnyájan itthon vagyunk ezen a földön, a végleges és megnyugtató hazatalálást mégiscsak akkor fogjuk megtalálni, amikor erdélyi földünkkel és erdélyi népünkkel tökéletes egységbe kerülünk”. A harmincas évek elején indult Mikó Imre pályája, aki külföldi peregrinációs útjai tanulsága alapjára építkezve, „világjáró szenvedéllyel” felvértezve indította el „a magyar szociográfia műfajteremtő” munkáját, „kereste a Trianon utáni erdélyi magyarság nemzetközi jogvédelmének” lehetőségeit, útjait/módjait. Az előbb említettek tevékenysége, szolgálata mögött ott rejlik egy organizátor egyéniség, Jancsó Béla, aki Németh László szekértábor-szervező igyekezetének transzilván „ikertársaként” tűzte ki az erőket egybeötvözni kívánó célt: „a szellemi és anyagi függetlenség alapelvein dolgozzuk fel az új erdélyi gondolkodást”. Hogy miként s hogyan történt mindez, azt Cseke Péter kettős reflektorfényben jeleníti meg. Egyfelől az anyaországi Pomogáts Béla által írott irodalomtörténet prizmáján át szemlélve mondja ki: benne és álta-

2019

2. szám

Gyökerek

la „Babits, Kuncz, Németh László szellemképe” jelenítődik meg; benne s általa ma is „a maga körül tiszta helyzetet teremtő emelkedő nemzet európai önértéktudata” nyer új s egyre megújuló kifejezési formát. A másik fényforrás a nemrég elhunyt kolozsvári irodalomtörténész, Kántor Lajos, kinek – Ilia Mihály szegedi professzor szavaival – „az irodalomtörténeti érzékenysége mellett az élő irodalomra is mindig volt szeme, figyelme, ideje”. Kötetei hosszú sorával, „intézményfenntartó és kultúraépítő tevékenysége” révén belülről láttatta azt a világot, amelynek katalizátora is volt. A harmincas évek ifjúsága útkeresésében, tájékozódásaiban, eszménykereső igazodásában három fontos alkotó személyiség volt meghatározó hatással: Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső . Közülük Móricz Zsigmond volt az, aki haláláig figyelemmel kísérte az erdélyi fiatalok kibontakozó mozgalmát. A közvetítők között ott találjuk Tamási Áron, Balogh Edgár és Bözödi György nevét, akik nemcsak erdélyi útjainak kísérői voltak, hanem rájuk munkatársként is számított, építő kapcsolatot teremtett velük. Cseke Péter ebből az időszakból – beleértve a negyvenes évek első felét is, amikor „a hazavesztés traumáját” „a hazatérés eufóriája” váltotta fel –, amelyet Vallasek Júlia „élményérzékenységű megközelítése” „elváltozott világként” aposztrofál, két alkotó személyiségre irányítja figyelmünket: a költő Horváth Istvánra és a tudós László Gyulára. Mit is rejt magában a Hazatérő irodalom fejezet? Horváth István viszontagságos esztendeit, otthon- és útkeresésének idejét, melyben az öröklött és a megszerzett kultúra ötvöződött egybe, „magyarózdi titokkeresőként” kereste helyét a világban. És megtalálta. „Egyik hátrahagyott versében leválthatatlan őrszemnek nevezi magát, aki a mindenségben, a történelemben és a maga benső világában széttekintve azt vigyázza, hogy a felgyorsult időben az ember megőrizhesse önmagát, a lélek egyensúlyát.” László Gyulára egy iskolai névadó

ünnepség irányította újra Cseke Péter figyelmét. A kettős honfoglalás elméletének kidolgozója, amint lehetősége volt rá, hazatért Erdélybe; mondhatnánk továbbá azt is, hogy ez ünnepség révén visszatért Erdélybe. Öntudatosan vallotta: „a magyar nép legkeletibb törzséből, a nemes székely nemzetből való vagyok (…) Elődeim kezét fogom, az ő munkájukat folytatom, s el kell bírnom tekintetüket, mikor számon kérik, hogy jól gazdálkodtam-e a tálentumokkal.” A Támaszunk: a világszabadság című fejezet tömör publicisztikai írásai elvezetnek bennünket a kommunista terror világába, abba az időbe, amikor a hatalom lehallgatókészülékek, a családi otthonban elhelyezett poloskák révén figyelte meg a másként gondolkodókat; amikor megfigyelők, besúgók hada követte minden mozdulatukat, közösségi megnyilvánulásukat; amikor kötetek sora került a zúzdába; amikor még hitték, hogy ama korfordulós esztendő Romániában is felkelti „Európa újjászületésének hajnalát”; amikor hitték, hogy a szellemi készenléti állapot szabaddá teszi az utat a nemzeti közösség jelenén és jövőjén munkálkodók előtt; amikor szentül hitték, hogy kinyílik előttünk a tér, és a világszabadság nem csupán lehetőség, hanem támasz is lehet/válhat számunkra… A tér szabad lett, emlékezni is szabad lett azokra, akik a remények útját járták. Például Gelu Păteanu műfordítóra, „az európai szellemiségű, rendkívüli személyiségre”, aki a ’48-as hagyományokra alapozva, lelkiismerete szavára hallgatva („egyetlen megbízóm a lelkiismeretem”), fennen hirdette: „Erdélyben ma sem lehet meg román nélkül a magyar, magyar nélkül a román. Az Európába vezető útnak Erdélyben egyszerűen nincs más alternatívája.” Mi lett a jutalma? Elüldözték. Küzdelmünk, a legjobbjaink által a szabadságért, jogainkért, anyanyelvünkért, identitásunk őrzéséért felvállalt harc nem volt csupán erdélyi sajátosság. Cseke Péter kitekintése Tóbiás Áron kötetének – A magyarok vére – ismertetésével a ma-

gyarországi, továbbá Nagy Károly – „a szigetmagyarság szószólója” – pályájának és munkásságának bemutatásával jelzi, hogy sorsunk, törekvésünk, küzdelmünk egyetemes érvényű áramlat része, küldetésünk teljesítéséhez magunk is erőt meríthetünk belőle. A kötet zárófejezete – Benső tájak, lélekmélyből – Cseke Péterrel rokon lelkületű, az erdélyi kultúra, irodalom iránt elkötelezett személyiségekről rajzol tiszteletet érdemlő portrékat. A szülőföld, Kolozsvár múltját búvárló/kutató Gaal György művelődéstörténész törekvéseibe a Múzsák és erények című kötete által nyújt betekintést. „Jövőformáló könyve”bár a múlt idők egyháztörténeti dolgozatait foglalja magába, mégis a jövőbe tekint, eleink munkásságának folytatására buzdít, értékteremtésre és értékmegőrzésre szólít, hisz a léleképítés napjainkban, a megváltozott léthelyzetben, a diktatúrák léleknyomorító hatását a globalizáció ismeretlen kihívásait felváltó korban is elsődleges feladat maradt. A művészettörténész Murádin Jenő Erdély képzőművészetének múltját és jelenét korszerű szintézisekben, rendszerezett adattárakban kutatva, „megbízható és halálosan pontos” írásokban, monográfiák hosszú sorában tárja elénk távolról sem csak az ismeretterjesztés szintjén és szándékával, hanem szellemi örökségünk festményekben és szobrokban megjelenített értékeként, kincseként. Xantus Gábor más úton jár. Időutazásait a filmszalagok őrzik. „Filmjeinek erkölcsi tartását, társadalmi érzékenységét, esztétikai minőségét a romániai magyarság létkérdéseihez való viszonyulás határozta meg.” A kötetzáró írás kultúránk utazó nagyköveteit idézi emlékezetünkbe. Azokat, akik századokkal ezelőtt peregrinus diákokként utaztak külföldre, ahonnan „egyikük sem tért haza üres kézzel”, itthon népük, nemzetük javára kamatoztatták azt, amit utazásaik során láttak, tanultak, tapasztaltak. Azokat is, akik a huszadik században követték az „Európa-járók” példá-

2019

Gyökerek

2. szám

ját, hazatérve kívánták a magyar és erdélyi kultúrát egyetemes színvonalra emelni. Azokat, akik kényszerűségből vagy a század második felében kínált „kiruccanásnyi” lehetőséggel élve a mi hírünket vitték el a világba, ahol ráébredtek arra, felismerték azt, hogy „nekünk nem Amerikában (vagy másutt), hanem idehaza vannak elvégeznivalóink”. E szemléletmód és cselekvési program értelmében – teszi hozzá Cseke Péter – „legjobbjaink mindig is európai mércével mérhető teljesítmények felmutatására vállalkoztak – idehaza. Azzal váltak európaiakká, netán világhírűekké.” Zárszóként szándékosan idézzük újra László Gyula szavait: „Elődeim kezét fogom hát, az ő munkájukat folytatom, s el kell bírnom becsületes tekintetüket, amikor számon kérik, hogy jól gazdálkodtam-e a tálentumokkal.” Ezt a mondatot akár Cseke Péter is mondhatná, a magáénak vallhatná. Hisz egész élete, munkássága, tanítása, köteteinek hosszú sora ezt példázza. A gyümölcs, amely szellemi univerzumában megtermett, mindannyiunk táplálékává válik. Megköszönjük a 75. életévét taposó kortársunknak, hogy tálentumait oly bőséggel szórta elénk, jelezve az utat, amelyen járnunk kell; keresve a lehetőségét annak, hogy a magunk készségei, képességei, szándékai, álmai se menjenek veszendőbe; a múlt tanulságait és tanúságait hasznosítva építsük Erdély és a magyarság megmaradásának jövőbe vezető útját.

2019

2. szám

Oral history

Bódizs Edith

Magyar világ, román világ − interjú a nagymamámmal, 13. rész − − Három éves vótam, amikor elvittík az embereket tizennígybe. Nem nagyon emlíkszek semmire. Majdnem nyóc éves vótam, mikor béjöttek a románok tizen�nyócba. A Vida házoknál jöttek bé a faluba, az vót a jegyző akkor itt, Újlakon. Felhajtottuk mind a jószágot a Kismezőre, fíltünk, hogy elviszik űket. Onnét níztük, hogy omlik bé a roman katonaság, mind a patak! De nem marattak itt, csak mentek keresztűl a falun. Miko’ elhaladtak, mik is hazajöttünk a tehenekke’. Osztán miko’ a második világháború vót, mán asszony vótam. Emlíkszek jól, ahogy béjöttek az oroszok. Azelőtt meg vót ëgy kis magyar világ. De csak nígy évig. Még azelőtt meg román világ, a két háború közt. De nem vót az, hallod, an�nyira nagyon rossz! Jobb emberek vótak akkor, mind most! Nem bántották a magyarokat. Nem is tanítottak olyan sokat románul az iskolába’. Valami kis törtínelmet. Magyar könyvünk vót egísz román világ alatt. Akkor is nyócra kellett menni. Palavesszőt, palatáblát vittünk, és vót ëgy vastag könyvünk, abbúl tanítottak mindent. Falusi iskolások olvasókönyve – ezt írta a borítóján, de vót abba számtan, nyelvtan, illemtan, még a gazdálkodásrúl is sok minden. Balázs tanító tanított meg a tiszteletes asszony. Tüllem sose kírte fel a leckét, inkább fe’küldött a parókiára, ügyeljek a kisfiára. De tuttam én azír’ olvasni, mind a vízfolyás! − A háborúban maradt ott valaki a rokonságból? − Nem maradt olyan nagyon közeli, nem tudok rulla. A második világháború

alatt legtöbbször arra fenn a Felszegen, az idesapámék házánál, Ferenc bátyámni vótunk. Azír’, mer’ az a ház olyan féreeső helyen vót. Nem engette nagyapád, hogy sokat itt lenn legyek a főutcán. Mind fére vótak húzódva akkor az olyan fiatalasszonyok, mind én. Ferenc bátyámni is vótak sokan, az ól padlásán háltak. Itt mentek keresztül a főutcán az oroszok. Nem bánták azok, ha utcán, ha udvaron, mentek azok csapatostúl keresztül mindenen. Vittík lúszekérre’ a sok lűszert. Mentek át a kerten, ott vót egy szíp kis májusi cseresznyefánk, útjokba vót, puff, kivágták! Ëgyszer még ëgy bomba is esett a Ferenc bátyám házuk mellé. Felül a házon, a kertbe, amit Banka-kertnek híttunk. Olyan lyukat fúrt, mind egy nagy kút, akkorát. Biza, ha ráesett vóna a házra, ott ílve nem marad senki! Meg ha robbant vóna, biztos elírte vóna a szele a házat… − Most is látszik a helye a bombának? − Dehogy látszik, hogy látszana, ötven év után?! Ott vót fenn mind a két gyermekem, Bözsi is, Irma is. Felkőtöztettük űket, anyád olyan három éves kisleány vót, mentünk felfelé az úton a sok terével, neki is kellett adni ëgy kispárnát, sírt, hogy ű is akar vinni valamit. Én azután itthun maradtam napközbe’, a dógot csak el kellett vígezni, de fíltem én is az oroszoktú’, olyan feketís ruhákba jártam, hogy azt higgyék, öregasszony vagyok, ne kössenek belém! Vót egy blúzom, selyembül vót, jut eszembe, sötít kávészínű vót, azt vettem fel. Akkor divatba vót a vászonpendely, de nekem vót egy gyócspendelyem, olyan lilára vót festve, oszt abba jártam. Egíszen olyan barnás

ruhákba, meg fekete keszkenővel kötöttem bé a fejem. De vót olyan lëány biza, akit elfogtak, állapotos lett. Az orosz elment, ű meg itt maradt a gyermekkel ëgyedül. Még főzni is kellett nekik, anyámasszony vágta le nekik a sok libát. − Nagyapó hogyhogy nem volt a háborúban? − Nem tudom, nem tanálta. Lehet azír’, mer’ családfenntartó vót. Az apja mán nem ílt akkor, mondtam, hogy 33-ba meghótt. Elébb ű rendezte el, mikor kellett vóna bésorolják, elfizette, aszonták, hogy vagy háromezer lejbe került. Osztán csak elvittík kísőbb, de a háború előtt leszerelt. Hozott ëgy nagyított kípet a katonaságbú’. Járt ide ëgy kerestelki cigányasszony kíregetni, mindig dícsírte a kípit, azt mondta olyan szíp az uram, mind Csáknak a fia. Kírte a tavalyi szalonnát, nem baj, ha avas is, mer’ nincs mit adjon a gyermekiknek enni. Osztán, hogy olyan szípen beszílt, én a tavalyi szalonna mellé vágtam neki ëgy darabot az ideibül is! − Ki volt az a Csák? − Szíp ember vót az, ne fíjj! Tudod, azír’ kicsit büszke ember is vót, mer’ mónár vót. A házokkal szembe’ állt a malom. Előkelő, rangos úriemberek vótak a mónárok abba az üdőbe. Még anyámasszony is avval dicsekedett, miután özvegyen maradt, hogy kírte űtet még a mónár is felesígül! − A háborúról mi jut még eszedbe? Akkoriba’, a magyar világba, mán Somnyón is kesztík a fiatal úriasszonyok

2019

Oral history

2. szám

sétáltatni az olyan kis fajkutyákat, Magyarországrul hozták ezt bé divatba. Osztán az embereknek nem teccett, aszonták: „Máma mán inkább elvezetnek ëgy kis pulikutyát madzagon, mindhogy gyermeket szüjjenek a világra!” Bíró vót akkor nagyapád, negyvenbe, mikor béjöttek a magyarok. Az unokatesvírit, Kis Ferencet, tettík meg elébb bírónak, de az meg ráhagyta Jánosra a hivatalt. Díszkaput állítottak a magyar katonáknak, lenn az Alszegen, a zsidó korcsmájával szembe vót a nagy ünnepsíg. A fiatalok magyaros ruhába őtöztek. Prédikált a tiszteletes úr, köszöntötte űket. Még ide is került ëgy nímet kisasszony, ëgy tiszt hoszta magával. Nem tudtunk véle értekezni, mind mutatta, hajtotta a fejit a tenyeribe: sláfen, sláfen! Osztán mikor megértettük, vetettünk ágyat neki. Vót Irmának ëgy kis keszkenője, fehír alapon piros bokréták vótak rajta, tetszett neki, oszt odaadtam neki emlíkbe. − A kocsmárost, Salamont is elvitték a lágerbe? − El biza szeginyeket, az egísz familiát. Ëgy szekérre felpakoltak, amit csak tudtak, vót ëgy kis lëányok, Frederika, ült a szekér tetejin, mintha most is látnám, szorította magához a hajasbabáját. Itt Csehibe, ahun most a gyár van, ott vót a gettó, oda vittík elébb űket. Ott aludtak szeginyek a fődön, oda leteritettík a párnájokat, donyhájokat, esett az eső, ázott ott minden! Osztán onnét is elvittik űket arra messzire, tán Nímetországba. Többet sose jöttek haza…

2019

2. szám

Oral history

Piskát, szekér, borona – Interjú a nagymamámmal, 14. rész – − Az új házat grádics nélkül ípitettük, hogy Bözsit ne kelljen rajta fel meg le cipelni. Akkor még nem tudtuk, nem mondta senki, hogy lehet máskíppen is, lejtősön, és azon fel lehet toszítani a kocsiját. A vályog nígy esztendeig száradt. Csomóra vót rakva az udvaron, bé vót takarva. Akkor nemigen ígettík ki a téglát. Akkoriba’ olyan száraz idők vótak, nem vót olyan sok eső nyáron, mind mostanába’, jó’ ki tudott száradni a vályog. Nem lett vóna muszáj még új házat ípiteni, csak ráestek, János is, anyámasszony is, de ű mán ezt nem írte meg. Eladtuk az öreg házat, a János mamájáét, eladtunk ëgy tinót, tán még ëgy kocát is. Összeraktuk a pínzt, 14 ezer lejbe került az új ház akkori pínzbe. De arra mán nem jutott, hogy kívülrül is levakoltassuk. A fundalemtumot is Bözsiír csináltattuk alacsonyra, pedig vót kű elíg. El kellett adjuk a nagy rakás követ. Pedig nagyapád, János váltig mondta: a pince ëgy szinten ke’ legyen a sánccal! Azír’ gyűl most mindig a víz a pincébe. Azír’ nyírkos mindig a nagyszoba nígy sarka. Hiába festettünk minden kétesztendőbe, hamar kiüt a nedvessíg a szegletekbe. Idesapám is mindig sajnálkozott rajtunk, mikor látta: „Jaj, fiaim, elvisz benneteket a víz!” − A vízről jut eszembe, mesélj arról a bálról! − Katonabál vót ott lenn az Alsó utcán, Borica nénémni, a csűrbe. Zuhogott az eső. Bözsi meghallotta, hogy van mulatság, vágyott nagyon. Nem akartuk levinni, zúgolódtunk, vitatkoztunk vélle: „Értsd meg te Bözsi, hogy vigyünk oda ebbe a ros�szidőbe? Lásd bé te, nem odavaló vagy!” De Bözsi nem és nem, sírt, követelőzött!

Ëccer csak az apja férrehív: „Gondold el, te Zsuzsi, tizenöt éves!” Irma, anyád csak nízett minket, nem értett ű abbul sokat, kicsi léány vót még. A vígin osztán letoszítottuk a kerekesszékkel. Hammost terítettünk magunkra, úgy mentünk az esőbe’. Hazafelé osztán került ëgy a fiúk közül, aki segített hazahozni. Én mondom, az ha egíszsíges lett vóna, fírhez ment vóna még tizenhétéves korába’! Nem is várta vóna meg a tizennyócat! Nem is az! Mer’ így is lásd, szerettek a fiúk véle beszílgetni, ráültek a kocsija karjára, kíső estig kinn ültek véle a kapuba. Élveztík, amiket mondott. – Régen korán férjhez mentek a lányok? – Hát én a tizennyócat bétőtöttem, de Borica néném, lásd, korábban. Mást szeretett, de nem adták hozzá, mer’ az iszákos vót. Senki Mártonhoz adták, mer’ az nagygazda vót. Tíz évvel vót idősebb nálla. Borica néném még a tizenhatot azután tőtötte bé, hogy fírhez adták. Először megtartották a lakadalmát, azután eskettík meg csak a szfátnál, hogy mán megvót tizenhat éves. Húszba törtínt ez, amikor Ferenc bátyám is nősült. – Hogy volt, amikor elmentetek Piskátra, a zarándokhelyre? – Próbáltunk mik mindenfélit, hátha meggyógyul! Beszíltik nagyon a faluba, hogy Piskátra viszik mind a betegeket. Aki nyomorík vót, vak, sánta, azokat mind oda vittík. Bözsi meghallotta, vágyott erősen! De a kántor meg a harangozó tanálta azt ki: bémázolták a templom ablakát petróval, amikor a nap rásütött, szípen ragyogott. Oszt azt erősítettík, hogy megjelent az ablakba Jézus. Özönlött a níp. Ötvenkettőbe

vót ez. Pont tizennyóc éves vót akkor Bözsi. Lakott itt ëgy katolikus asszony a faluba, Major Mari, aszonta, mikor hazajöttünk, azír’ nem gyógyult meg, mer’ nem hittünk! – Merre van az a Piskát? – Tasnád felé, lúszekérrel mentünk. Bereczky Zsiga vót a kocsis. Felvette a hátára, úgy vitte béfelé a templomba, de annyi níp vót ott, nem lehetett azt megolvasni! Még a milicista is félreállt, nem bírt a rengeteg níppel. Azután meg csaptatófát tettek az ajtóba keresztül; aki addig bément, bent vót, aki nem, hátramaradt. Kérdezte Zsiga: „Vigyelek még beljebb, Bözsi?” Azt felelte Bözsi: „Ne vigyen engem, Zsiga bátyám, csak a pínzt kőtjük itt, nem ír ez semmit!” Ki vótak tíve tángyírok, telisteli pínzzel. Ágnest híttuk el, ëgybélije vót Bözsinek, lëánycimborája; tettünk ëgy déckát a szekérbe keresztül, én ültem az ëgyik felin, Ágnes a másik felin. Tartottuk kétfelől, mégis minden tízméterbe meg kellett állni, mer’ csúszott le a dëckáru’. Ó, ó, nagy dolog vót az, ki se lehet beszílni! Bözsi remínykedett erősen, hogy meggyógyul. Ki bírta vóna azt ki, hogy ne vigyük el? A fiúk meg a faluba azt beszíltik, hogy ha megtanul járni, este mán jönnek hozzá! Osztán mikor hazajöttünk, még akkor este a milicia jött, nem a fiúk!

2019

Oral history

2. szám

– Miért jött a milícia? – Jött, hogy kikérdezze, mit csináltunk. Mír vótunk Piskáton? Nagyapád kollektívaelnök vót, feljelentettík, hogy bízik az Istenbe’! Nem vót akkor szabad! Jaj, de rossz világ vót akkor is! Mind amikor Jézust megfeszítettík. – Nagyapó előbb bíró volt, azután meg kollektívaelnök? – Mikor béjött a kollektíva, mindenki űtet akarta, még Ilosvárul is lejött ëgy aktivista, Ambrusnak hítták: „János bácsi, magának ezt el kell vállalni, maga való ide!” Nem akarta nagyapád semmikíppen, de addig erőltettík, hogy csak elvállalta a vígin. Az tette neki tönkre az idegit. Mit gondolsz, mikor a rokonoknak ki kellett hajtsa az óljábul a sok jószágot?! Béadtunk mik is három tehenet. Két szekér, borona, talicska, eke, mind elment a füstbe, a közösbe! – Nem lehetett volna eldugni valahova? – Ó, hova dugtuk vóna? Nagyapád kellett mutassa a példát! Haragudtak azír Jánosra, hogy elvállalta, aszonták, ha nem vállalta vóna el, nem lett vóna kollektíva! Nem lett vóna ëgy francot! Nígy év után meg leváltották, aszonták, hogy vótak mán eleget az ílen a nagygazdák, most mán legyenek a szegínyebbek is!

2019

2. szám

Terra

Veres Piroska

Angliai élményeim Első repülőutunk Nagy várakozás és még nagyobb felkészülés előzi meg első repülőutunkat Angliába. Gépünk korán reggel indul, de már két órával a felszállás előtt becheckolunk, azaz átmegyünk az ellenőrző kapukon. Máris kiszárad a torkom az izgalomtól, de vizet csak a vám utáni üzletben vehetünk jó drágán. Aztán ezt sem lehet felvinni a repülőre, csak a fedélzeten kaphatunk még jó borsos áron. Furcsamód autóbusz szállít a kifutón várakozó gépig. Még szürkület van, de az előre-hátra való kocsikázás után hirtelen előbukkan a hatalmas madár megvilágított teste. „Uram, Teremtőm, most segíts meg!” – mormolom magamban. Felszállunk és megtaláljuk helyünket. Örülök, hogy az ablak mellett ülhetek. Arcomat a vastag üveghez nyomom, hátha látok valamit. Lassan bekapcsolódnak a fedélzeti csendbe a hajtómű motorjai. Indulunk. Még egy gyors fohász, és az ülésbe nyom a gyorsulás. Emelkedünk nagy zúgással, befogom fülemet. Szinte érzem, hogyan húzza maga alá kerekeit, és feszül neki az égnek ez a nagyszerű sasutánzat. Alattunk millió fényben úszik a város, jól kivehető az utcákon kígyózó autók sora, mintha apró szentjánosbogarak sietnének valahova. A fedélzeten magyarul, románul és idegen nyelveken kezdődik el a halk beszélgetés. Csupán a gyerekek sírdogálnak a korai felkelés miatt. Sokan a már megszokott repülés rutinjával kényelmesen elhelyezkednek, és már alszanak is. Aztán átszeljük a felhőket. Keleten

rózsaszín égbolton most kel fel a nap, és elképzelem, amint a nagy gépmadár szárnyait melengeti. Hátunk mögött hagyjuk keletet és alattunk a még sötétségbe burkolózó városokat, folyókat, hegyeket. Aludni sosem tudok utazáskor, mert annyira figyelek, és ébren kell legyek. A kedves légikísérők végigtolják a büfét, majd a piperecikkeket a sorok között. Van ott sokféle finomság és kozmetikum. „Ha kissé délebbre repülnénk és alacsonyabban, az Alpokat lehetne látni nappal, tiszta időben” – mondja a kapitány. Én már vélni látom a Mont-Blanc jeges csúcsát, „melynek nem árt se nap, se szél”... vagy talán látok is valami fényes fehérséget a távolban. *** „Közelítünk Londonhoz” − mondja a fiatal és ügyes pilóta. Meg is látjuk alattunk a ködbe borult óceánt, utána pedig az óriás város fényeit. Az utcákon itt is szentjánosbogarak folyama kígyózik. Két és fél óra repülés után, utolértük a megismétlődött reggelt. És félkörben ereszkedünk, alászállunk. Nyughatatlan érzés fog el az ismeretlen miatt. Kiszállunk a hatalmas madár gyomrából és ismét pirkadat fogad a földön. „Nem is volt olyan szörnyű” – szögezzük le hangosan a férjemmel. Beállunk a kisebb csomagokat vonszoló utasok közé. De merre a merre? A több mint száz utas egyszerre indul a szűk folyosók irányába. „Katt-katt” – gördül félszáznyi bőröndkerék.

„Figyeljétek meg a gép utasait, és csak utánuk menjetek, mindig csak utánuk!” – tanítgatta lányunk. Én egy kisbabás anyukát nézek ki magamnak, mivel a gyerek sírása után is mehetek. Kimondottan labirintusban érzem magam. Jobbra-balra, fel a lépcsőn, le azután. Végre a vámnál vagyunk! De mégis merre, melyik ellenőrző kapuhoz? „Útlevéllel, igazolvánnyal jobbra, angol igazolvánnyal, telefonos dokumentummal balra!” Tényleg csak bámulom, mint borjú az új kapunál a sokféle, sokszínű utast. Egyik ellenőrzésnél csupán szemkontaktusra van szükség, amit egy gép végez el. A vámtiszt, akihez kerülünk egy hindu − turbánnal a fején. Először látok élőben indiait. „Good morning!” Elveszi

2019

Terra

2. szám

az igazolványunkat, sokáig nézegeti, átvilágítja apró lámpájával mindkettőnkét. Mi nem stimmel? Hívja fiatalabb társát. Az is megnézi, két ujja közé fogja, és ennyit mond rá: „Disgusting”, azaz utálatos. Irulok-pirulok értetlenül. Végül átengednek... Aztán rájövök, mit furcsáltak és utáltak ennyire az igazolványunkon: a hátlapon lévő pecséteket, címkéket, miket a választások alkalmával illesztettek rájuk. Sajnálkozom magamban: az első benyomás angol földön rossz lett, kellemetlen. Kárpótlásul ölelő karok várnak a kijáratnál és egy-egy nagy adag hosszú, finom kávé. A Costa kávét egy életre megkedvelem.

Meglátni Londont Fiatal koromban, mikor még nem volt ennyire fejlett a távközlés és a fényképészeti technika, az járt a fejemben, hogy biztosan ott van és létezik Párizs, Madrid, London, ahol mondják. Én elhittem, pedig nem is láttam... Luton, London egyik repülőtere talán az ötszöröse a mi kis kolozsvári légi kikötőnknek, de semmi extra – ahogy szokták mondani. A reptér előtti forgalom megsokszorozta a bentit. Láttam itt mindenféle bőrszínt, viseletet, hallottam mindenféle nyelvet. A világváros tényleg a világ minden tájáról fogadott be embereket. Ennyiféle nemzet, mint itt, biztosan nincs még a világon. És ne mondjam, hogy elsőként a román beszéd ütötte meg fülemet: vagy hat takarító idevalósi atyánkfia, jobban mondva honfitárs szorgoskodott seprűkkel, lapátokkal, kukákkal a bejárat szomszédságában. Jól fogott a forró kávé, sok tejjel − a latte, ami mostanában divatba jött. Lányom s a férje gondosan eltervezte utunkat, ami-

ről mit sem tudtunk: azért, mert ügyesen vizsgáztunk első repülésből, kaptunk egy londoni városnézést. Az angol fővárosba vezető autópálya és az arról való letérők rendkívülien megtervezettek, megépítettek. Jó előre látszanak a jelek, a táblák, mindenhol digitális kivetítők, kamerák. Persze a modern GPS is sokat tesz. Az út végén férjem már kívülről tudta ezeket az angol kifejezéseket, melyek oly kedvesen lettek bemondva. Mégis így utólag belegondolva, jól körbejárhattuk Londont, mert néhány órába telt, míg találtunk végre egy parkolóhelyet. A jegyet egyszerűen SMS-ben fizettük ki. Félig még kábulatban voltam a fáradtság, a repülés miatt, aztán ámulatba estem, mikor megláttam a híres helyeket, épületeket: a Towert, a Big Bent, a Piccadilly Circust, a Buckingham palotát, az őrségváltást, Viktória királynő aranyozott szobrát, az emeletes buszokat, a piros telefonfülkéket. Mindenütt rengeteg volt a turista. Emberek kavalkádja hemzsegett a látványos-

2019

2. szám

Terra

ságok környékén és beszélt bábeli nyelveken. Sok volt a japán, a kínai, a lengyel. Elgondolkodtam magamban, hogy az újgazdag honfitársainkat miért nem érdekli külföldön egy híres műemlék vagy éppenséggel képtár. Őket a szabadságban, a vakációban a pihenés, az evés-ivás fogja meg. Oda meg minek kultúra? Láttam a Temzét: szürke volt a vize, de nem szemetes és olajos, pedig rajta sok volt a hajó. Messziről látható a város egyik szimbóluma, az óriáskerék: a London Eye, London Szeme. Erről aztán 135 méter magasból lehetett látni a várost a légkondicionált üvegkapszulákból. Egy híres étteremben ebédeltünk, ahol számtalan híresség fordult meg: köztük Liszt Ferenc, Charles Dickens is. A falakon az ő fényképeik láthatóak. Azt gondolná az ember, hogy ezért luxusétteremmé van átalakítva – de nem. Egyszerű, patinás, alagsoros, utcai étterem. Hétköznapi porcelánok, evőeszközök. Az ételek? Ritka, ami nekünk, ittenieknek tetszik. Azt hiszem, az ízek is annyira kevertek már, mint a lakosok, de a dohányzás mindenütt tilos. Az Arts Clubba − amint neve is jelzi: egy zárt körű klub − csupán törzstagok járhattak eredetileg, az 1800-as évektől kezdődően művészek törzshelye volt. Az előtérben levő éttermi rész azonban mindenki számára nyitott volt látogatásunk idején, vagyis most négy éve. Azóta a Beckham családhoz tartozik. Láttam őshonosokat, akik egyszerűen, elegánsan jártak. Főleg a nők − mintha skatulyából léptek volna ki: szép frizura, smink, kiskosztüm. Talán mert a belvárosban sok az iroda. Aztán tetőtől talpig

bebugyolált arab nők is jártak árnyékként az utcán és száriba öltözött lánykák, meg hosszú pájeszos koptok, zsidók, turbános hindu férfiak. Kicsit furcsa bohémság-látszata volt mindennek. Főleg, mert az emberek többsége – ki hinné el −, mosolygott! „Mintha farsangi felvonulás lenne” – állapítottam meg kedélyesen. Elsétáltunk az itteni Central Parkig, ahol sok a szelíd szürke mókus és minden gondozott: a fű, a virágágyások. Annyiféle bokrot, cserjét, mint Angliában, sehol sem lehet látni. A királyi palota előtti parkban rengeteg zászló lobogott, a kerítés és a kapu teteje aranyozott, az őrszemnek még a szeme se pislog. Megbámultuk az őrségváltást, mely ritka alkalom: pontos időben, fekete lovakon, piros paszományban délceg lovasok sétálnak végig az utcán a palotáig, így váltva fel egymást. Kész és precíz ceremónia ez a lovastestőrség díszmenete. A nagy bámészkodásban észre sem vettünk egy elszalasztott jelenetet, csak hallottuk, hogy talán a helybéli angolok éljenzik Kate hercegnőt. Egy diplomáciai zászlócskát láttunk lebegni az elhaladt autón és egy fehér kesztyűs kéz integetését. Meg kell jegyezni, hogy az angolok szeretik a királyi családot, és nagy hagyománytisztelők. Ennyit láttam közvetlen közelről a brit fővárosból, amelyről azt tartják, hogy ha ködös, ha esős, itt mindig süt a nap. Egy életre belevésődött emlékezetembe ez a hatalmas, nyüzsgő, multikulturális város. Ami eddig csupán fogalom volt számomra, most megérinthető, látható, hallható lett. Köszönet érte!

2019

Terra

2. szám

Ahol már pillangók sem repülnek

Gazdag, szép ország Anglia királysága, és amint a neve is sugallja, mesébe illő. Ott jártam jó párszor dél-nyugati partjain, ahol ütközik az ég a vízzel, mint a hajtogatott levelestészta, a két kék szín egymást erősíti. Ezerarcú az óceán, ezer formájú öblök, partok, kavicsok, kagylók díszítik... Mindenhol minden rendezett: az utcák s házak sora, a rengeteg sövény mellettük, az állandóan lenyírt fű. Sehol egy gaz, egy oda nem való bokor. Alíz csodaországban − jutott eszembe, ahol a fák, bokrok szabályos formákra vannak nyesve, az úti kavicsok színesre festve. Mindenhol kaszálnak, nyírnak, nyesnek. A legelőkön sem nő fű gazzal, vadvirággal együtt. De mint tudjuk a fizikából, minden hatásnak van ellenhatása is: eltűntek szép lassan a pillangók, a méhek, a bogarak, a madarak. Eltűnt mezeikről nemzeti viráguk, a pipacs, ezért a koszorúikba melegházakban nevelt pipacsokat fonnak. És ahhoz, hogy a gyerekek, a felnőttek hasonló „csodát” lássanak, úgynevezett pillangó-házakba kell ellátogassanak, meglesve az éppen akkor kibomló bábot, a feslő pilleszárnyút. A gyereksereg

ámulva szokta bámulni ilyenkor a kék-zöld páncélú nyüzsgő bogárhadat, a zümmögő darazsat. A madárfüttyöt is természetesen magnófelvételről hallgatják, s talán csak a tudósok láttak fészket utoljára „élőben”, élő lelőhelyen. Vagyis olyan igazi madárdalt, mint a pacsirtáé, rigóé, fülemüléé, a természetben angol fül már alig hall. Sirály, az van rengeteg, vijjogásuk szokatlan nekünk, szárazföldieknek. Aztán jött az ébredés, az újféle felvilágosodás kora, mivel nagy riadalmat keltett a veszteség, amit az emberi túlbuzgóság okozott. Most már visszafelé vezet az út: be kell vetni vadvirágmaggal a mezőket, erdőket, tisztásokat, dűlőket, útszéleket. Azt rebesgetik, hogy maga Károly herceg Erdélyből gyűjtötte össze a magvakat kaszálás közben. Miniszteri törvényt adtak ki arra, hogy drasztikusan csökkentsék a lekaszált területeket az országban. Láttam is a tavaly nyáron több ottani parkban meghagyott nyíratlan, margarétás területet, ahová az angolok bámészkodni járnak. Egyszerű, de annál gyönyörűbb, természetesen üde színfoltok alakultak ki a forgatag közepén: margaréták, pipacsok, harangvirágok társaságában. Az ember balgasága és különféle mániái miatt így teszi tönkre lassan ezt a gyönyörű Földet, mit ajándékba s csupán használatba kapott. Itthon még, ha reggel felkelek, csak szépet lát hálásan párás szemem: virág nyílik a kertben, a fán, madártrilla hallatszik az orgonán. Este még látom, hogy csillagzápor veri az ég ablakát, de lehet, hogy mire fénye ideér, már csak múlt lesz a jelen...