Hepehupa nr.1 - 2020 by Caiete Silvane

ÁRAMLATOK

Cseh Katalin Valaki Merengő Litánia

1 1 2

Kemenes Henrie e Idefentről pontok

Repkő Ágnes Primerium Ígéret Elégia az akváriumban Adventure

4 4 4 5

Pethő Loránd adél Távolodó ország (részlet)

Bekő N. Ildikó A hegy volt a hibás Birta-Székely Noémi Márta és Matild Éjféli harangszó

6 6

8 11 12

Kiss Lehel A tisztaszívű földműves

Jász A ila Szilágyság, Erdély

Szilágyi Ferenc Hubart Téli álom Fenyősirám Add hát nekem

17 17 18

Antal András

PÖRGŐ UJJAK

Rajz Homokóra Számlap Üvegkoporsó Ősz

19 19 19 19 20

Nóti Arianna Őszintén Előrejelzés E ának Vége végleg végre... Minden jó

21 21 22 23

Sólyom Csilla Összekulcsolt kezek

Nagy Szandra

VIZUÁL PERISZKÓP

Tél Nyár

26 26

Szabó A ila 25 éves a zsoboki képzőművészeti alkotótábor

Veres Piroska Zilahi ember sóhaja

2020

In memoriam

Tartalomjegyzék

1. szám

2020

1. szám

In memoriam Vicsai Zsolt Szobor az időben „Legfőbb célom az irodalmat megszere etni a ﬁatalokkal”

34 36

László László Az 50 éves zilahi tanítóképző monográﬁája

Simone Györﬁ, Györﬁ-Deák György Vers- és borkóstoló Vas megyében

Gáspár A ila Kallós Zoltán Mezőségi daloskönyvéről

S. Király Béla Szobor a ködben - Wesselényi Miklós

MÚLTIDÉZŐ

H. Szabó Gyula Öt évtized erővonalai

Major István A szilágysági nyomdászatról

Dr. Széman Péter Könyvek társaságában és szolgálatában

Pocsveiler Ilona Az iskolai magyar nyelvű könyvállományok és könyvtárakhelyzete Szilágysomlyón a 20–21. század fordulóján

Máriás József Félszázados jubileum, amelyről szólni kell

Széman Rózsa Dr. Mártonﬁ István emlékezete

Balabás István Rég elfelede magyarokról

IN MEMORIAM

Lu er Imre Emlékezés Kiss Lászlóra

Novák Imre „A versmondás még mindig a hungarikumok közé tartozik”

CSEH KATALIN

Valaki Valaki virraszt valaki mellett, valaki ítél valaki felett. Valaki hallgat valaki mögött, valaki fegyenc, valaki szökött. Valaki várja valaki jöttét, valaki ádáz, valaki gyöngéd. Valaki átkel valaki árnyán, valaki helyett senki a vártán.

Merengő -karanténbanSzól öblös harang, fő a bableves, landol most a csönd, tán engem keres. Tán engem keres, és ha rám talál, akkor ma este velem vacsorál. Velem vacsorál, még mesét is mond, elül szívemben a sok kerge gond. A sok kerge gond szívemben elül. Csöndórán a tanár készületlenül?

2020

Áramlatok

1. szám

2020

1. szám

Áramlatok Litánia Volt így is és volt nem úgy volt ébredj már mély(b)en aludj volt kárhozat és volt kegyelem volt taszítás és volt szerelem volt elhallgass és volt beszélj volt szelíd lanka és volt meredély volt mámor és volt levertség volt bizonyosság és volt kétség volt gazdagság és volt nyomor volt rajongás és volt ne bomolj volt éjszaka és volt pirkadat volt csuromvíz és volt szikkatag volt száguldás és volt fékezés volt búcsúzás és volt érkezés volt szépremény és volt csüggedés volt szárnyalás hiányba süppedés volt így is és volt nem úgy málhád letedd halandó aludj

Nagy Annamária: Zsoboki szimfónia

2020

Áramlatok

1. szám

KEMENES HENRIETTE

Idefentről pontok a bűnbeesés az első sejt osztódásával kezdődött az ekkor keletkezett mikroszkopikus barázdákba rakódik le azóta is folyamatosan minden keserűség az indulás és megérkezés közti holtidőben ebben a térben már nincsenek valós döntések csak történések vannak egy egyenes vonalú egyenletes mozgás kiszámíthatóságának minden illúziója egy burjánzásba ﬁrkált bizonytalan b pont homályos délibábja az indulás és megérkezés közti térben mint a napokig száradó ruhákba savanyodó nehéz víz ott van a közöny egy birminghami tesco parkolója kartondobozok összekukázott ez-az meg néhány meleg holmi amivel a környékbeliek megszánták egy szocmunkás kane walkert forró teával kínálja és videóra veszi átfagyott ujjai kontrollálatlan remegését I’m done now I’m not gonna be here This ain’t my life nem sokkal később a jól megszokott helyén találnak rá heroin black mamba és tüdőgyulladás halott anyját emlegeti aztán ő is utánamegy ez itt az indulás és megérkezés közti holtidő veszélyes itt tartózkodnod haver jól tudod egy őrült nő a szentek húsáról prédikál viszik a varjak szegény istenünk jó szemét (A vers a szerző Odú című debütkötetének (Fiatal Írók Szövetsége, 2020) egyik szövege, korábban még sehol sem került publikálásra.)

2020

1. szám

Áramlatok

REPKŐ ÁGNES

Primerium Amikor még víz volt csak és kövek, lihegő és nyáladzó csend, örvénylő levegő kavarta fel a kedélyeket, amikor nem voltam én sem és te sem, emlékszem erre a helyre: a leigázhatatlan vákuum elindított egy történetet. Nem tudok részletesen beszámolni arról, a kezdetek kezdetén a vízből és kőből mi lett. Miféle erők, miféle ritmusok vezettek végül is mihozzánk. Csak a mesékben vannak boszorkányok és csodák. Talán.

Ígéret Van csizmám, van bakancsom, van sportcipőm, de papucsban megyek eléd.

Elégia az akváriumban Mint porszívó zsákjába a macskaszőr, úgy gyűlt szívembe a bánat. Sűrű galuskákat formált a vérlevesben. 2017 volt és csütörtök. Akkor jártam a járdákat, a fák, ha voltak, mozdulatlanul, oszlopként támasztották a ruhámat s benne engem, mint aki úr e tájon, de úrsága csak fagy, meghajló papír, igazolvány, útlevél a sárga házba.

De többről van szó: learatnám a holdat. Mint szamócákat lekvárnak, lecsipegetném a csillagokat. Ám csak a meszelt falnak dőlök: ahogy megadatott, úgy vagyon mindig. Barátom, gyere el hozzám, gyere, énekeljünk a bolyban himnuszt a hangyáknak, a méheknek suttogjunk leltárt. Lógassuk lábunkat a kéményről, s koromból harci párhuzamosokat rajzoljunk egymásra (vonalzóval). Hallgassuk, ahogy lekopnak. Majd a lehangoló fehérség ismét óvatosságra int. 2017 volt és csütörtök. Önök hobbiból egymást nézték az üvegen át. És én is.

Adventure Hajózom a járdán, mellettem csatornalé az óceán, táskám az árboc.

Fecsó Yvett: Motívum

2020

Áramlatok

1. szám

2020

1. szám

Áramlatok

PETHŐ LORÁND

adél ha tudná adél hogy néha két chardonnay között felidézem mint forogtunk körbe körbe boldog szerelmesek és talpunk alatt ropogott az akácfalevél ha tudná adél most is fejemben forog körbe körbe szőke haja úgy lebeg szorít ránt repít felnevet ha tudná adél hogy az emlékezet poros lépcsőit felseperhetem de hagyom a két boldog szerelmest hétévesen és hagyom adélt forogjon körbe körbe míg nyelvemet törve dúdolom körben áll egy kislányka lássuk ki lesz a párja...

Távolodó ország (részlet) Stációk 1. csak búcsúzni jársz haza és mikor újból indulsz a távolban minden összefut a táj a ház a krisztus tenyerén a rozsdanyom és egyre apróbb minden és minden mi egykor tiszta volt most zavaros partja sincsen dermedt testedet viszed ha tudnád ölbe vennéd most csend van ázott délelőtt ködös végtelenség

2. most menni kell vagy ülni még bujdosni városok mögé míg rád terül a ködlepel fölötted tépett varjúhad véres tollpehelye hull most menni kell vagy ülni még csontodba fúrja mozdonyát az állomás elkopott padjáról nincsen csak tovább most menni kell vagy ülni még felvisít a vaskerék görgeti testedet megint sápadt arcodat lesed a mozdony poros ablakán most menni kell mert nincs miért maradni itt hol nincs tavasz csontodba fúrja mozdonyát fúrja fúrja ha itt maradsz

Bencsik János: Elveszett ﬁlozófus

2020

Áramlatok

1. szám

2020

1. szám

Áramlatok

BEKŐ N. ILDIKÓ

A hegy volt a hibás A hivatalos adatok szerint 1991 óta 125 ezer hektárnyi erdőt irtottak ki illegálisan Romániában, ebből mintegy 30 ezret teljesen letaroltak – írja az ozsdolai székhelyű Transylvanian Wildlife Project jelentése. A szervezet megállapítja, hogy az erdők állapotának romlásáért az illegális kitermelés és a nem fenntartható erdőgazdálkodás is felelős. (Forrás: http://regithink.transindex. ro/?p=13396)

A patakmeder kettészeli a fenyőerdőt, mintha csak egy hatalmas bárddal suhintottak volna oda ügyelve a szimmetriára. Száraz időben ráérősen csobog a kristálytiszta víz, megkerülve a köveket. Hátán úszik a fény, és csónakáznak rajta a falevelek meg a letört fenyőágak. Amikor leér a hegy lábához, egyesül a szemben levő oldal patakával, aztán a következővel és a következővel, ameddig tekintélyes hegyi folyóvá nem növi ki magát. Ha vihar tombol fenn a hegyen, és recsegve-ropogva dőlnek a fák, a víz félelmetes erővel tölti ki a medret, viszi a köveket, marja a völgyet. Most a csendes patakmederben egy hatalmas mohával benőtt kövön egy kislány és egy kisﬁú ül. Tornacipőjük simogatja a víz felszínét, látszik, hogy nem elő-

ször ülnek itt kettesben. - Ha nagyok leszünk, feleségül veszlek - mondja a kisfiú kicsit szégyenkezve. - Az jó lesz! - a kislány puszit nyom a fiú arcára, és tovább tépdesi a mohát. - Miért nem házasodhatnak a gyerekek? Én már most feleségül vennélek! - pirul bele a kisfiú. - De buta vagy! Csak a felnőttek házasodhatnak, mert dolgozniuk kell. Hát ezért. Úgy, mint anya meg apa, de te ezt nem tudhatod, mert neked nincs, csak nagymamád. - Anyukám is van, külföldön dolgoziksértődik meg a fiú, és az arcán végiggördül egy könnycsepp. Már alig emlékszik az anyjára... Ha próbálja visszaidézni az arcát, csak a falra akasztott képmás ugrik be, sem egy kedves mosoly, sem az ölelés bizsergető érzése. A nagyanyja sem mesélt soha a svéd turistáról, akinek kiadta a tisztaszobát nyolc évvel ezelőtt, aki fizetett és elment, még a fura nevét sem tudta megjegyezni. A gyerek tőle örökölte az errefelé ritkaságszámba menő szőke hajat. Az anyja eleinte küldözgetett egy kevéske pénzt, de az utolsó csomagot hozó embertől azt üzente, hogy még az országot is el akarja felejteni, ahol született. A tanya néhány háza a hegy lábánál húzódik, minden porta jókora virágos legelővel körülvéve. Az eresz alatt gézbe kötött sajtot érlel a nap, a tehenek és lovak szabadon legelnek, de estére mind visszatérnek az istállókba. A gyerekeket egy félkarú ember viszi a legközelebbi iskolába, nyáron szekéren, télen lószánon, ha nem zárja el az utat teljesen a nagy havazás. Ameddig a tanítás tart, a piactéren árulja a tanyasiak által keszített sajtot, fakanalat,

mézet, aztán bevesárol a falusi boltban, és viszi az otthoniaknak némi fizetség ellenében. A kislány városon lakik, csak a vakációkat tölti a „vadonban” a nagyszülőknél, de úgy simul bele teljes lényével az itteni környezetbe, mintha nem ismert volna soha mást. - A tietek a világ legnagyobb játszótere - mondja a kislány apja a két gyereknek -, de azért menjünk, és határoljuk be, hol húzódik az a képzeletbeli kerítés. Ha a szülők egésznapos túrára mennek, viszik a kisfiút is magukkal, és mindenki cipeli a saját hátizsákját, kulacsát, sétabotját. - Az erdő olyan, mint egy könyv, jeleket tanít meg nekünk, hogy megismerhessük. Beszél hozzánk, csak legyen fülünk, hogy halljuk, és legyen szemünk, hogy lássuk! - mondja a tanár apa. - Milyen nyelven szól hozzánk? - kotnyeleskedik a kislány. - Hát a természet nyelvén, gyermekem. - A fiúcska csak issza a szavakat, és képzeletben megfogja az erős férfikezet, és belefúrja fejét az illatos anyuka-hajba. Egyszer ő is volt a nagyvárosban iskolai kiránduláson. Mennyire élvezte a múzeumlátogatást, az állatkertet, a közös étkezéseket a gyerekekkel! A vendéglátó iskola dísztermében levetítették nekik a Heidi című filmet. Átélte a kislány honvágyát a hegyek után, úgy érezte, hogy a film őróla is szólhatna, ha elhagyná az otthonát. Sírva fúrta a fejét este a párnába, menjünk már haza, menjünk már haza! A tanya élete nem sokat változott az elmúlt évek alatt. Néhány ház megüresedett, ha meghaltak az öregek, a gyerekeik jöttek vagy sem, végül eladták a házat nyaralónak. A fiú számára befejeződött a tanulás nyolc osztály után, hiába nógatta a nyári barátnő, hallani sem akart a városi iskoláról. Segített az erdésznek megjelölni a kivágandó fákat, gombát gyűjtött, ka-

2020

Áramlatok

1. szám

szált a legelőn, s teendői úgy gyarapodtak, ahogy a nagyanyja ereje gyöngült. A szomszéd legelőket léckerítéssel parcellázták fel, és lassan megváltozott minden. Villanypóznákat állítottak fel, hogy az évszázados gyertyafényt felváltsa a villanyvilágítás. A hegytetőn hatalmas parabolaantennát és mobiltelefon-átjátszót emeltek, a poros utat lekövezték, hogy a kamionok könnyebben hordhassák az építőanyagot a víkendházakhoz. A fiú nyugtalanná vált, nem messze a házuktól betonkeverő hangja darálta be a tiszta reggel csendjét. A lány könyveket hozott neki meg egy rádiót, új dolgokról mesélt, mint a globalizáció és munkaerő-elszippantás, és a szemében idegen fények villantak. A fiú úgy érezte, hogy folyton elvesznek tőle valamit, miközben csak adnak, fényt az éjszakába, kövezett utat, boltokat, ahol reklámok hirdetik, hogy van itt minden, fagyasztott csirke, kávé és cigaretta. Coca-Cola-reklám hirdeti, hogy ide kell jönni, ha valami még hiányzik a városi életből. Aztán meg hétfőn lehet a kollégák előtt megjegyezni, hogy mi bezzeg a hegyek csöndjében pihentük ki a munka fáradalmait... - Amikor jön a lány, és megfeszült izmokkal másszák a köves oldalt, amikor a fiú hátranyúl, hogy segítsen neki, amikor már rég elhagyják gyermekkoruk játszóterének kijelölt határait, amikor lebomlanak az őket elválasztó falak az ujjak érintésétől, a fiú a gyermekkori lánykérést mégsem meri megemlíteni. - Mennyi fát kivágtak az utóbbi időben! - csóválja a fejét rosszallóan a lány. - Sajnos lopják az erdőt, hiába jelöljük meg a fákat, a fatolvajok mindig felbukkannak valahol. Az erdész csak írja a jelentéseket, kéri a hatóság segítségét, de még a felettesei sem törődnek vele. Néha azért mutatóban megjelennek a rendőrök is, de semmi sem változik jó irányba, csak fogy az erdő - mondja a fiú. A lány látogatásai egyre ritkultak, miután meghaltak a nagyszülei, s a fiú attól

2020

1. szám

Áramlatok

félt, hogy a kis faház idegen kézre kerül. Fogytak a legelők átadva a teret az egyre modernebb és kényelmesebb hétvégi házaknak, dübörögtek a rönkszállítók az immár lekövezett úton, és a söfőrök meglengették a valódinak tünő engedélyeket az erdész orra előtt. Azon a nyáron nem egyedül jött a lány, egy újságírót is hozott magával. A középkorú férfi nehezen mászta meg a lekopaszított hegyodalt, fotókat készített és elbeszélgetett az erdésszel és a húsz év körüli szőke fiúval. -Csatlakozniuk kellene az országos erdővédő egyesülethez, néhány telefonszámmal segíthetek - mondta az újságíró. Hagyott egy fényképezőgépet, hogy titokban lencsevégre kapják a fatolvajokat. A cikk alaposan megnyírbálva jelent meg az illegális fakitermelésről. Az újságíró kocsijának szélvédőjét betörték egy éjszaka ismeretlen tettesek, a kerekeket meg kiszurkálták. A félholtra vert erdészt a fiú találta meg a patakmederben, a hátán vitte be a tanyára, és az egyik szomszéd mentőhelikoptert hívott segítségül. A nyomozás nagy erőkkel folyik - írták az újságok, és egy időre a láncfűrészek is elhallgattak a hegyoldalban. Már augusztusban megkezdődtek az esőzések, dübörgött a hegyi patak, gurultak a kövek, a rönkök a kimosott talajból. A fiú ásta a sáncot a ház mögött, hogy valahogy

elvezesse a vizet, de nem sok eredménynyel. Köd volt, hideg és eső már hetek óta, a nagyanyja betegen feküdt a meleg szobában. A máskor hangos nyaralók csendjében megrekedt a nyirkos levegő. Nehezen szánta rá magát, hogy egyedül hagyja a beteget, de nem volt senki, aki gyógyszert hozott volna a legközelebbi faluból. Távollétében indult meg a hegyoldal, a guruló kövek tépték, tolták a felázott földet, végül a rétegek egymás után indultak a völgynek, félelmetes sárlavinát alkotva. Éppen indult volna a gyógyszertárból visszafele, amikor a polgármester dzsipje megállt előtte. -Hegyomlás volt arrafelé, ahol laksz, menjünk gyorsan! - mondta az orvos kidugva a fejét az ablakon. A polgármester meg egy hivatalnoknő is ült a kocsiban. A sárlavina három házat sodort el, az elsőben lakott a nagyanyja, a másik kettőt csak nyaralónak használták. Néhány égnek mered- gerenda jelezte csak, hogy hol álltak az épületek. Az omlás már megszűnt, csak a csend maradt és a döbbenet. A hivatalnoknő nem szállt ki a kocsiból, hófehér márkás sportcipője elmerült volna a felázott talajban. Készített néhány fotót a derékig sárba gázoló helybéli férﬁakról, jegyzetelt valamit, aztán a lap aljára odaírta; „A hegy volt a hibás a tragédiáért” - és becsukta a mappát.

2020

Áramlatok

1. szám

BIRTA-SZÉKELY NOÉMI

Márta és Matild Mindenki ismerte és szerette őket a városban. Márta és Matild egypetéjű ikrek voltak. Ez azt jelenti, hogy teljesen egyformák. Ráadásul egyformán öltözködtek, egyforma volt a hajviseletük, szóval mint két tojás. Mindig mindent együtt csináltak. Együtt éltek az utca végén található aprócska házikójukban, és soha nem váltak el egymástól. Gyakran megtörtént, hogy az emberek összetévesztették őket, de csak akkor, ha valamiért nem együtt voltak. Ilyenkor nem is tudták, hogy például hogyan köszönjenek. Mert, ha mondjuk így köszöntek, Szép jó napot, Márta!, akkor biztos, hogy Matild volt az, de ha azt mondták például, Legyen szép napod, Matild!, akkor meg biztosan Márta volt az. Pedig csak külsőleg voltak egyformák. Abban bizony nagyon is különböztek, hogy milyen dolgokat szerettek. Kedvenc évszakjuk a tavasz volt. Márta legkedveltebb időtöltése a kertészkedés, Matildé a madarászás. Mindkettőjüknek csinos foltvarrásos kötényén egy, bármennyire is hihetetlen, feneketlen zseb. Ebből a zsebből sosem fogyott el a benne lévő. És hogy mi volt benne? Márta zsebében különféle fűszer- és zöldségmagvak, virághagymák, metszőolló, de volt kötözőzsineg s még egy kis zsebgereblye is benne, ha netalántán meg kellene igazítani egy megbokrosodott ágyást vagy begyomosodott virágtövet. Házuk mögött, előtt, mellett szépséges kertek zöldelltek, virágoztak, gyümölcsöztek. Aprócska házikójuk ki se látszott a gazdag és különleges növényzet közül. De Mártának

ez nem volt elég. Bármerre ment, gereblyézett, ültetett, metszett, keze nyomán a városban fűszerek, virágok illatoztak, fák nemesedtek, gyümölcsök teremtek. Matild zsebe madaraknak való magvakkal volt tele: napraforgó, kendermag, borsó, lencse, kukorica, vörösköles, árpa, csillagfürt és lóbab. Kertjükben sok-sok madárházban, fákon, kerítésen, eresz alatt, kéményrésben cinegék, csicsörkék, csuszkák, fekete rigók laktak. Kedvenceihez, a galambokhoz, naponta kijárt a térre. Tavasszal sokat időzött közöttük. miután odacsalogatta őket a ﬁnomabbnál ﬁnomabb magvas lakomával, egyenként megvizsgálta őket tetőtől talpig: nincs-e törött láb vagy szárny, kicsorbult csőr, bármiféle sérülés. Ha volt, gyorsan ellátta. Zsebében ugyanis elsősegélycsomag is volt. A galambok boldog búgással köszönték meg a törődést. Már hetven bolondos tavasz bontotta virágait, reptette madarait, de Márta és Matild még mindig együtt csinált mindent. Egyforma bevásárlószatyorral jártak a piacra vásárolni, kedvenc rózsamintás köntösükben áfonyaszörpöt szürcsöltek reggelente. Emlékeikből foltvarrással takarót készítettek. Minden öltés, minden folt egy emlék, ez volt a szabály. Többszáz öltés, sok-sok folt. A takaró már elég nagy volt, de úgy tervezték, hogy még biztosan lesz még legalább egy takarójuk.

2020

1. szám

Áramlatok

Éjféli harangszó Kolozsvár főterén történt, vagy talán csak ezután fog megtörténni? Nem tudom, de az biztos, hogy érdekes történet, ezért elmesélem. Egy zongoristáról szól, akinek a kedvenc zenedarabja Orbán György Éjféli harangszó című műve volt. Szeretett mást is, de ez a dallam valósággal elvarázsolta. Játszotta, ha szomorú volt, de akkor is, ha vidám. Sőt, ha semmihez nem volt kedve, az Esti haragszó dallamai új érzéseket, kérdéseket indítottak el benne. Azt gondolta, ez nem helyes, hogy csak rá van ilyen jó hatással ez a darab, ezt meg kell osztani minél több emberrel. Ezért azt találta ki, hogy minden este, pontban éjfélkor, kigurítja kerekes zongoráját a főtérre – szerencsére közel lakott a főtérhez –, és eljátssza ezt a szerinte zseniális darabot. Szép, csendes és meleg őszi éjszaka volt. A Főtér szinte üres, csak néhány szerelmes pár sétált kézen fogva a Mátyás-szobor körül. A zongorista tervét követve kigurította fényes, kerekeken guruló zongoráját, s miután kényelmesen elhelyezkedett a székén, eljátszotta az Esti harangszót egymás után tízszer. A párok csodálkozva álltak meg, és mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, hagyták, hogy a zongora hangja kellemesen átjárja minden porci-

Bordy Margit: Formák bűvkörében

kájukat. Az ablakok csodálkozva nyíltak ki sorra, rajtuk halósipkás és hajcsavarós fejek tűntek elő. Az arcokon béke és mosoly jelent meg. Akik már aludtak, kivétel nélkül kellemes és szép álmot láttak. Csak egy alagsorból hallatszott morcos, haragos elégedetlenség, majd mérgesen csapódott az ablak. A zongorista ugyanezt tette másnap és még azután is, sokáig. Minden éjfélkor kinn volt a téren, és eljátszotta tízszer az Éjféli harangszót. Az ablakok sorra nyíltak, de olyan is volt, hogy közönsége alakult az arra járókból és a közelben lakókból. Lili néni volt a legkitartóbb. Minden este ott volt. Vitte magával kisszékét, a zongora mellé telepedve kötötte unokáinak a gyapjúzoknit. Az alagsori lakás ablaka is nyitva maradt éjfélkor, s már nem hallatszott a mogorva zsörtölődés sem. Aztán beköszöntött a tél és a hideg. A zongorista turnéra ment, hogy más városban és országban is játékával örvendeztesse közönségét. A kolozsváriaknak nagyon hiányzott az éjféli koncert. Leveleket írtak a zongoristának, melyben kérik, játsszon még nekik. A zongorista boldog volt. Megígérte, hogy minden év szeptemberében, a legszebb őszi hónapban csakis a kolozsváriaknak játssza az Éjféli harangszót.

2020

Áramlatok

1. szám

KISS LEHEL

A tisztaszívű földműves Almát talált a földműves. Ám amilyen különleges volt az az alma az almák között, a földműves maga is legalább oly rendkívüli ember volt – nem csak Nagy-Örményországban, hanem az egész világon. Aranyló volt az az alma, amit a földműves talált, azazhogy ami odaúszott hozzá egy kis patak hullámain himbálózva, fénylőn és kereken. Tökéletes volt és titokzatos, mintha az Édenből csente volna egy angyali kéz. Ízletes volt az az alma, lédúsan hersegő, a földműves mégis kiköpte az első, félig rágott falatot: – Jaj! – kiáltott fel kikerekedett szemmel – Ki tudja, kinek az almája ez?! Jaj! Engedély nélkül haraptam belé! Merthogy ennek a földművesnek olyan tiszta volt a szíve, mint az örök hó az Ararát csúcsain. Soha senkinek kárt nem okozott, soha senkit meg nem szomorított – ezért volt olyan különleges ember ez a földműves, ezért kiáltott fel kikerekedett szemmel. Ott szikrázott a harapásnyom az aranyalmán, napsugárként csordogált belőle a lé. Elbúsulta magát a földműves nagyon. De nem gondolkozott sokat: otthagyta kapáját a földön, és elindult a patak mentén felfelé, hátha rátalál az aranyalma gazdájára, és megpróbálja megﬁzetni a kárt. Ment, ment a földműves nehéz szívvel, pedig az olyan tiszta volt, mint az örök hó az Ararát csúcsain. Ment, ment, mert elhatározta, hogy addig vissza nem tér, míg a dolgot el nem rendezi. A föld megvárja úgyis, otthon meg úgysem várja senki. – Hej! – sóhajtott – Ki tudja, kinek az almája volt az…! Haj! Engedély nélkül haraptam belé! Addig-addig nézelődött és kérdező-

sködött az értetlenkedő szembejövőktől – néhányszor még ott is aludt a patak partján –, míg nagy sokára magas kerítésre nem lelt. A magas kerítés mögött ott lombosodott az aranyalmafa, ágain aranyalmák himbálóztak fénylőn és kereken! – Adj erőt, Istenem – fohászkodott a földműves, amint befordult a kapun – hogy szembenézzek a gazdával! Engeszteld meg a szívét! Villámló szemű, fekete bajszú, selyemruhás, öreg örmény volt a gazda. Ujjain sok-sok gyűrű, sarui alatt szőnyeg. Ott állt az aranyalmafa alatt. – Engem csak egyképpen tudsz kiengeszetelni – dörögte a földműves felé –, mégpedig úgy, hogy feleségül veszed egyetlen leányomat! A földműves nagyot nyelt, nem számított ekkora boldogságra. – Ámde megtudd – folytatta a gazda –, hogy a leányom sohasem látta a nap világát, születésétől fogva teljesen vak. A földműves még nagyobbat nyelt, de megadón bólintott, csak úgy, magának. – Ezen kívül: se keze, se lába nincsen… A földműves már nyelni sem tudott. – …és teljesen bolond! Feleségül veszed-e így is? „Kellett nekem aranyalma!” – gondolta magában a földműves, aztán arra gondolt, könnyebb lesz egy életen át ápolni azt a nyomorult feleséget, mint annak terhét hordozni egy percig is, hogy kárt okozott valakinek, meg szomorúságot szomorúságra halmozott. Lehajtotta fejét, és azt mondta: – Hét nap múlva érte jövök, és megtartjuk az esküvőt! Az aranyalmafa ágai hosszan integet-

2020

1. szám

Áramlatok

tek utána. Úgy érezte, mintha a patak maró hűvösséget lehelt volna felé. Dideregve húzódott össze, ha szembejövők közeledtek. – Nem hagy el az Isten! – mondogatta magában még akkor is, mikor kapáját a falnak támasztotta. – Nem hagy el az Isten! Hét nap múlva visszaérkezett a magas kerítéshez legszebb ruhájában – újat ugyanis nem tudott varratni –, és a legszebb csokorral, ami valaha is a kezében volt. Úgy tűnt neki, mintha most még magasabb lett volna az a kerítés. Az aranyalmák ott himbálóztak a magasban, fényesen és kereken. – Adj erőt, Istenem! – fohászkodott a földműves, amint befordult a kapun. – Mégiscsak megjöttél, ﬁam! – dörgött felé a felejthetetlen hang. Az aranyalmafa alatt ﬁnom szövésű szőnyeg, a szőnyegen egy pár saru – de azok nem az öreg örményéi voltak! A földműves nagyot nyelt.

Tornyai Krisztina festménye

A saruk fölött selyemruha. A valaha látott legkecsesebb kezek pihentek a selyemruhán. A földműves még nagyobbat nyelt. A valaha látott legkecsesebb nyakban nyakékek. A földműves nyelni sem tudott. A valaha látott legragyogóbb szemek nevettek a földművesre, akit a dörgő hang rezzentett fel ámultából: – Ő égyetlen leányom, akinek olyan tiszta a szíve, mint az örök hó az Ararát csúcsain. A menyasszonyod! Ez a leány soha senkinek kárt nem okozott, soha senkit meg nem szomorított – te vagy az egyetlen ember, aki megérdemli, hogy a férje legyen! Mindig is ilyen gyönyörű volt! – nevetett az apa, és átölelte a könnyes szemű földművest. Olyan menyegzőt tartottak az aranyalmafa alatt, amilyen még nem volt Nagy-Örményországban, sem az egész világon!

JÁSZ ATTILA

Szilágyság, Erdély (Andrea nővérrel és a novíciuslányokkal)

[MAGYARKECEL ]* gyümölcsfák és gótikus templom álldogálnak együtt a dombon, mellette fa harangtorony duzzog a szélben, ki tudná más megkongatni délben? *Borinak

[KRASZNA] fazsindely helyett bádogtető, a templom a világ része, én, te, ő, és ha nem lenne elég magas, nem jelentenének semmit a falak

[SZILÁGYSOMLYÓ] csak a kapu maradt meg épen a régi várból, ahogy régen gondolták, ez legyen az utolsó nyom, amit az idő a városra rányom

[SOMLYÓÚJLAK] a világ végére bújt el a templom, virágzó fák mögé, alatta kis domb, két szűk fal között bolyonghat a lélek, tágítani kell a lehetőséget

[SZILÁGYLOMPÉRT] kék és fehér, búzavirágkékben sziromfényfehér, sziromesővel és búzavirágmezőkkel felér, ég és föld közötti kopott tükör csupán, amit a kazettás mennyezeteken látsz

2020

Áramlatok

1. szám

2020

1. szám

Áramlatok [SÁRKÁNYOK KERTJE ]* a sárkányok nyugodtak már, csupán csak az idő harcol még időnként már az idővel az anyaggal, és furcsa nyomokat karcol, jeleket hagy, esztétikus üledéket alakít, itt minden szerep rég megkövült, de fényben elvakít *Zsibó

[SÁRKÁNYOK KERTJE II.] az idő megkövült tetején kis fa áll, még nem rántotta le magával a halál

Kalló László pasztellrajza

SZILÁGYI FERENC HUBART

Téli álom Szemedre száll az este, s az ágra csillag ül, szobádba les a beste, szavára cseng a fül: hogy szállj csak mellé bátran, le nem törik az ág, itt lenn oly szűk világ van, a fenti szféra tág. Ott hintó lesz e hintaszék, vagy szarvas húzta szán, s repül az éji tintaég Tejút fehér haván.

Fenyősirám Az Isten kertjébe miféle gond hozott? Vad fejszék csapása csúnyán lelombozott. Csaknem száz évgyűrűm látta e világot, mikor a balga sors fűrésze kivágott. Egyenes derekam került a vagonba, korhadó tuskómon tanyát vert a gomba. Rostjaim szú marja, hasítja fájdalom, szélfútta jajomban madárrá szállt dalom. Felröppen panaszra az Isten vállára: zsiványok zsebében landolt a fám ára! (Forrás: http://www.magyarparnasszus.hu/blog/fenyősirám)

2020

Áramlatok

1. szám

2020

1. szám

Áramlatok Add hát nekem Olyan sivár a lét ma nélküled, akár a február, oly fénytelen. Mézédes szőlő híján nincs szüret, csodát nektárod tenne énvelem. Elandalít szavad, de csókod add, a bársonyos-puhát, a selymeset, ne tétovázz tovább, a perc szalad, sirathatod, mi egyszer elveszett! Ne várj csodát, a nagyvilág ledér, sekély a vágy, ha csak futó kaland! Szerelmem, ó, ezerszer többet ér! Egy angyal őriz engem itt, alant, a szárnya tolla tárva – két tenyér; s a szája rám nevet, ha peng a lant. (Forrás: a szerző Facebook-oldala)

Adorján Ilona: Leveles kapu

ANTAL ANDRÁS

Rajz Rajzolom világom Fáradt vonalak Hallgatják lélegzetemet A klausztrofóbikus Csendben S ahogy életvonalzóm élén Sercennek a szorító hétköznapok

Homokóra Álmaim könnyed Homokruháit Tévelygéseim szaggatták le rólam S most itt vagyok meztelen Vállamra lepergő Másodperceim hullnak Betakarnak Eltelik időm

Számlap Idő-fogaskerekek forgatják Rám nehezedő perceim mutatóját Ólom-óráim vasmánusa Egyre nehezebben kattan S eltelő időm ádáz óraarcán Feketén mosolyognak a számok

Üvegkoporsó Horpadt szemeinkből Nehéz könnyeket Hullat az idő S onnan lentről Piros rózsaként Nyílnak újra A valamikori

2020

Áramlatok

1. szám

2020

1. szám

Áramlatok Le nem szedett Boldog pillanatok

Ősz Mosolyog Visszagondol a tavaszra Zöld emléklevél Fényképein a nyár Gyermekarcos Almái megértek S becsukva albumát Ott áll a hideg szélben Levéltelen ág-kezével Simítva homlokát

Ilyés Tímea: Motívumok

NÓTI ARIANNA

Őszintén Őszintén? Nem kertelek, nincs erőm, hogy ültessek hazugságokat. Kihúztam a gyufát, s meggyújtottam a cigit, elszívtam önmagam. Tudom, hogy nem kifogás a boldogság hiánya vagy annak jelenléte, de felfele görbítettem számat. Így vagy úgy... Tettem-vettem, meneteltem... Lefelé.

Előrejelzés Ettának Bár még kicsi vagy, s olyan, mintha ﬁnom tenyeredben benne lenne az egész csillaghálózat, mely Ikarosztól kezdve neked meghajol: a Kis- és Nagy-Göncöl hátán utazol. Barátaid ők, hiszed te ezt, de majd leejtenek, s gyermekkönnyű álmodból felébredsz. Szétkémlelsz... Először a temetőben elszívott cigaretta, de csak suttyomban, majd még egy a buliban,

2020

Pörgő ujjak

1. szám

2020

1. szám

Pörgő ujjak még egy, de már dobozban van a kedved elzárva, úgy érzed. S mész, hogy feldobd magad. Vagy pedig a talpadat? Nem baj az! Szórakozni indulsz tehát. Fenekedbe majd belemarkol egy-kettő: visszaszámolsz, majd újból a hideg vízbe nyomod le fejed − tele csak a pénztárcád nem − Idegel majd minden: anyád, a visongás te magad leszel, amit annyira utálsz. „Te nem vagy ilyen!” Fújsz rájuk, majd évekkel később röhögve bepiáltok. Ledőlsz este a fűre pihenni, kiheverni az éjszakát s azt a valakit, aki mintha nem is te lennél: s megtekinted majd magad a Kis- és Nagy-Göncöl alatt.

Vége végleg végre Ma jó napom van, s közölted velem, itt hagysz, vége végleg végre?! Ne bomolj! Ez komoly? Ne menj messze, olyan vagyok, mint az univerzum: befogadlak végtelenül, bennem bár végtelen űr – Csak magamat, téged nem bántalak, megvan bennem az akarat, hogy itt tartsalak. Nem foglak éjszaka felkelteni, csillagot lesni,

nézni fogom inkább nyugodt, alvó arcodat. S ha mégis mész? Tudod, merre az ajtó, bár lakattal van zárva, jelzi: szeretlek még, nem jó ez, de odaadom a kulcsokat. Azért integess majd, a kulcslyukon át foglak nézni, amint elmész, s megrántom majd vállamat. Ma jó napom van, elmész, vége végleg végre! S ha te nem szeretsz: szeretem majd én magamat.

Minden jó Naponta, rendszeresen összeveszünk, kibékülünk. Szemeid tajtékos erei megduzzadnak, mint egy csermely esős délután, Bámulok rád, s nézem, te pedig nem érted: „Mit kémlelsz?” − vágod bele sután két szívdobbanásom közé a mormogást. Te nem vagy tanú, csak én tudom, amint szemeid erei összefonódva, kuszálódva alkotják a Vörös-tengert, közepén fekete szuroksziget tükrözi a te-meg-ént. „Kössünk békét!” Újra rád nézek, pupilláid vibrálása hullámozva sodor a szép emlék felé − belé esek újra a „minden jóba”.

2020

Pörgő ujjak

1. szám

2020

1. szám

Pörgő ujjak

SÓLYOM CSILLA

Összekulcsolt kezek Újabb eredményes nap! – gondolom magamban, miközben ledőlök az ágyamra. Kinek jutna eszébe, hogy egy végigtanult iskolai év után akkor érezze a legjobban magát, ha átgürizik több napot? Nekem biztosan nem. Épp ezért lepődöm meg magamon: miután hónapokon át fárasztottam magam szellemileg, most fizikailag kezdtem el dolgozni. Logikusan ennek az eredménye a teljes kimerülés, én mégsem érzem ezt. Vajon miért? Talán szellemileg akkor pihenek, ha fizikailag fáradom? Lehet. A környezetváltozás miatt? Lehet. Mi biztos? Az, hogy ezek összefüggenek, de mindez még nem a teljes kép. Kell lennie még valaminek, ami széppé teszi a munkát. Fogós kérdés… A haladás? Az ember természetéhez tartozik a haladás. A vágy, hogy elérjen valamit, lépésről lépésre ösztönzi. Az eredmény adja a munka örömét. Azért szerethetek fizikai munkát végezni, mert egy új területen hozhatom ki magamból a legtöbbet. Néhai nagyapám szavai jutnak eszembe: ,,Mindenki halad valamerre.” Akaratlanul is elmosolyodom. Elégedetten hunyom le szemem, hiszen megadtam a tőlem telhető legjobb választ. Mielőtt azonban felszállnék az álomhajóra, egy új kérdés bukkan fel, ami nem hagy nyugodni: én merre haladok? Arcomon a mosoly egyre halványodik. A szemeim rég kipattantak már. Felülök az ágy szélére, mert ezt a kérdést nem tudom félvállról venni. Egészen jól tanulok. Több versenyen is részt vettem már kisebb-nagyobb sikerrel. Az igazság az, hogy szeretek informált lenni minden téren. Az idei nyáron azonban

belevetettem magam ház körüli és ﬁzikai munkákba, amit szintén nagyon élvezek. Ma is gond nélkül végigvittem a sorom a kapálásban, ráadásul anyát le is hagytam. Igaz, elmondása szerint soha nem volt túl gyors ebben a munkában. Még van hova fejlődnöm, de úgy látszik, akkor is megállom a helyem, ha ﬁzikai munkáról van szó. Néhány perce még örültem ennek a felismerésnek, most viszont elszomorít. Ha épp annyira ki tudok tűnni a kétkezi munkában, mint a tanulásban, akkor melyikre kellene tovább építenem? Emlékszem, hányszor megdicsértek a szókincsem miatt, mert jól ki tudtam fejezni magam. Hétfőn viszont alig tudtam elmagyarázni apának, hogy azt a lócát hozza a garázsba, ami a szín mögött a negyedik a sorban a tyúkóltól számítva. Közben pedig az épület hátánál közlekedjen, mivel a járdát le kell mosnom. Végül öt percnyi magyarázás után is a járdán akart jönni egy rossz lócával. Emellett azt is észrevettem, hogy az utóbbi időben egyre több tájszót használok. Iskolaidőben viszont furcsán néztem arra, aki így beszélt. Megváltoztam volna? Nem hinném. Most is szívesen elolvasnék egy jó könyvet vagy megoldanék néhány műveletsort. Ha leülnék olvasni, biztos vagyok benne, hogy több tájszó nem hagyná el a számat. Mindez olyan ellentmondásos! Belegondolva, van még néhány ilyen esetem. A hegyen kés és villa nélkül ettem a szalonnát, pedig itthon kézzel csak kenyeret eszem. Szilvaszedéskor a nagybátyámnak egy olyan viccén nevettem, amit már többször hallottam, és soha nem tartottam viccesnek, ráadásul visszagondolva, eléggé oda nem illő is volt.

Nem értem magam. Olyan, mintha két részből lennék összerakva, ami sehogy sem illik egymáshoz. De melyik vagyok én: a tanult, megfontolt és állandóan törekvő lány vagy a munkáskezű, eleven, mindig indulásra kész leány? Melyiknek kell kiteljesednie? Nem tudom. A sírás kerülget. Egészen eddig jól éreztem magam a bőrömben, most pedig azt sem tudom, hogy ki vagyok. Arcomat tenyerembe temetem, így akaratlanul is összehúzódom. Nem csoda, hiszen a helyzetem kilátástalannak tűnik. De nem szűnök meg gondolkodni. Vajon most melyik felem van mélyen? Csak az egyik vagy mindkettő? Ha most az egyik átvenné az uralmat, másképp állnék a dolgokhoz? Mikor melyik érvényesül? Ki, esetleg mi dönti ezt el? Érzem, túlgondolom a dolgot, és kikészítem magam. Ebből elég! Megállítom a gondolataimat, még ha nehéz is. A szemeim lecsukódnak, teljes a sötétség. Nem akarok gondolni semmire. Túl sok a kérdés! Egy épeszű ember lenyugodna, és csak várná a jövőtől azt, amit tartogat számára. Ám úgy látszik, egyik felemnek sincs ép esze. Tudom, hogy nem vagyok képes szabadulni a gondolataimtól. Tudom, hogy mérgeznek, ha így hagyom őket, ezért új lapot kezdek. Nagy levegőt veszek. Kinyitom a szemem, és tekintetem felemelem. Mélyen sóhajtok, majd kiegyenesedem. Még nem gondolok semmire, mert nem akarok. Ránézek a két kezemre, majd mintha kezet mosnék, elkezdem dörzsölni őket. Szinte észre sem veszem, hogy már tördelem az egyiket, a jobbot. Ezzel a kezemmel írok. Ezzel oldok meg minden felmérőt, egyen-

2020

Pörgő ujjak

1. szám

letet. Ezzel végzem a szellemi munkát. A másikat kezdem el tördelni, a balt. Ezzel kapálni szoktam. Éppen ma mondta nagymama a szőlősben, hogy olyan vagyok, mint ő: jobb kezes, bal kézzel kapáló. Lesütöm a szemem. A két fél más-más kézzel dolgozik. Ennyire különböznek? Úgy látszik, igen. Majdnem visszaesek a süllyesztőbe, amikor bevillan valami. Írás közben mindig az asztalon tartom a bal kezem, és arra támaszkodom. Így kényelmes. Másképp nem szeretek, talán nem is tudok írni. Másfelől még soha nem láttam félkezű kapást. Egyszer próbáltam csak bal kézzel csapdosni a rögbe. Épphogy megmozgattam. Nem tudtam erőt adni az eszköznek. Félkézzel egyszerűen nem lehet kapálni. Kifeszítem a két tenyerem, majd öszszekulcsolom a kezeim. A két fél együtt az egész, és az egész vagyok én. E két rész nem zárja ki egymást, pont úgy, ahogy a jobb kéz sem a balt. Sokszor anélkül váltogatom őket, hogy észrevenném, mert hol az egyikre, hol a másikra van szükségem. A nagy terheket két kézzel viszem, mert a kettő együtt tesz engem igazán erőssé. Perceken át mosolygok. Nem bírom abbahagyni, csak nézem az imádkozó kezeim. Ez én vagyok – suttogom. Egy-egy könnycsepp gördül le a két szememből. Újra ledőlök az ágyamra, ezúttal még boldogabban. Elégedetten hunyom le szemeim, hiszen megvan a válasz. Mielőtt azonban felszállnék az álomhajóra, ismét felbukkan a régi kérdés: merre haladok? Mindig csak előre! – mondom fennhangon, és már ring velem a rég várt hajó.

2020

1. szám

Pörgő ujjak

NAGY SZANDRA

Tél Megérkezett végre a várva várt hó, Szánkózni a dombon igazán jó! Égő tűz mellett is benn melegedni, Csupros forró teát jó iszogatni. Hóembert építek, háromemeletest, Orra répából, kalapja ékes. Seprű a kezében, óriási nagy, Fittyet hány rá, milyen nagy a fagy.

Nyár Ragyog a nap a kéklő égen, Csodálkozunk az égi fényen. Erősen szikrázik messze tőlünk, Itt a nyár, nincs mitől félnünk! Nem fogunk megfázni, mehetünk strandra, Akár mehetünk a tengerpartra... Esszük a fagyit, nagy a forróság, Itt a vakáció, nagy a boldogság!

Kőhegyi Gyula: Zsoboki dombok

2020

Vizuál

1. szám

SZABÓ ATTILA

25 éves a zsoboki képzőművészeti alkotótábor

Bánházi Gyöngyi: Zsoboki utca

Az erdélyi alkotótáborok sorában egyik leghosszabb életűnek bizonyul a zsoboki képzőművészeti tábor. 2020-ban lesz huszonöt éve annak, hogy Kalotaszeg neves képzőművészeti alkotótábora megnyitotta kapuit. Előzményeként Essig Kacsó Klára festőművész kalotaszegi rajztanári tevékenysége során ismerkedett meg a zsoboki magyar közösséggel, melynek körében valós esély mutatkozott alkotótábor szervezésére, miután megépült a helyi református egyház Bethesda Gyermekotthona mint többek között vendégfogadásra is alkalmas épület. Nyilván egy alkotótábor-

hoz elmaradhatatlanul szükséges körülmény ez, de nem a leglényegesebb. Fontosabb ennél a környezet alkotásra inspiráló adottsága. És e téren Zsobok mint a Kalotaszeg alszegi falucskája építészeti, tájbeli szépsége, népviseletet és hagyományt őrző szellemisége révén kiváló környezetnek bizonyult. Esztétikai szempontból az élő népi kultúra gazdag tárgyi hagyatéka – ez az egész helyi látványvilág – meghatározó abban a tekintetben, hogy a művészek mely típusú megközelítésmódot választják az alkotói folyamat rendjén, és ez jobbára a ﬁgurativitás egyik vagy másik formája. A ﬁgurativitást kedvelő, de bármely hagyományos szemléletű művész számára gazdag témavilág kínákozik itt, sőt nem csak számukra, hisz absztraktközeli alkotások is sorakoznak a huszonöt év anyagában. Alkotótáborunk súlyát meghatározta már az elején Banner Zoltán művészettörténész és műkritikus közreműködése, aki majd minden alkalommal több napon át követte a tábori munkát, előadásokat tartott, és faggatta a művészeket a dokumentálódó gyűjtőmunka érdekében. Közreműködését a szervezőkkel az is motiválta, hogy a sztánai Kós-tanya szomszéd falujában, Zsobokon induló tábor esetében a transzilvanizmus szellemi mozgalmára rímelő kezdeményezést vélt felfedezni. Erdély alkotótáborainak akkorra már elég nagyra duzzadt sorában Banner kiemelkedő helyet vizionált a zsoboki projekt számára. A Képzőművészet Zsobokon. A kalotaszegi alkotótábor c. művészeti albumban megjelent elemző írásában meg is fogalmazta tételét: „Kós Károly hazatérését követően a

2020

1. szám

Vizuál

magyar szecesszió eszméje (a középkori és a népi építészet hagyományának a korszerűsítése, újrahasznosítása) észrevétlenül, de szervesen áttűnik a transzilvanista gondolat irodalmába és képzőművészetébe. S az Ő vagy az olyan apostolok révén, mint például Gyarmathy Zsigáné, Kalotaszeg divatja még a két világháború között is tovább él a közművelődésben, s olykor még a pesti «kulturális piacon» is megvillanak kincsei. De a II. világháború utáni kommunizmus évtizedeiben minden nemzeti identitásépítő értéket háttérbe szorítanak, s csupán az értelmiség nosztalgiájának a részeként színesítik az erdélyi otthonok hangulatát az írásos és szőttes textíliák, a potom áron felvásárolható bokálykancsók vagy a Körösfőn gyártott sakk-készletek. Amikor 1990 után az erdélyi táborok azzal válnak „nemzetközivé”, hogy végre törvényessé válik az átjárás a határokon, s a magyar turisták, köztük a művészek meg sem állnak a Székelyföldig, Essig Klára ekkor kívánja újra divatba hozni Kalotaszeget mint ihlető forrást és a kapcsolatteremtés terepét. (...) Az erdélyi magyar népi kultúra legalább félévezredes hagyományának az alkonyati órájában «be kell hordanunk mindent» (Kányádi: Noé bárkája felé), mert már most sem olyan semmi, mint amikor egy évszázaddal ezelőtt Malonyai Dezső, Körösfői Kriesch Aladár, Torockai Wigand Ede, Nagy Sándor, Róth Miksa, Ferenczy Noémi és főleg Kós Károly találta, látta és korszak-meghatározó stílusként használta. Ami tehát még létezik a kalotaszegi magyar falu, parasztság, népművészet, erkölcs lelki formáiból, azt újra és újra fel kell, de legalábbis érdemes leltározni, és minél több példányban (tehát minél több művészi egyéniségen átszűrve) terjeszteni, láttatni.” Fontos volt a szellemi alapvetés, Banner szerepe a tábor sorsának alakulásában jelentős volt. Erdélyben a magyar közösségek szervezésében futó alkotói projektek többnyire valamilyen koncepció köré szerveződnek, ez a kalotaszegi alkotótábor

esetében is kialakult. A fentebb említett kiadványban a társszerző Essig Kacsó Klára konkrétan fogalmaz , miszerint „a Zsobokon székelő Kalotaszegi Képzőművészeti Alkotótábor célja megismerni és a készülő munkákban ihletforrásként felhasználni a tájegység gazdag néphagyományait, alkotó tehetséggel megáldott lakóinak szokásait, népviseletét, mindennapi életét. Célunk érdekében vándortáborrá is alakultunk. Rendszeresen kiszállásokat szerveztünk Kalotaszeg 35 falujába, hogy minél jobban megismerjük és megörökítsük a látottakat. Alkotásainkat bemutattuk a nagyközönségnek nemcsak Kalotaszegen, hanem hazai és határon túli kiállításokon is. Húsz év leforgása alatt 130 művész vett részt a táborban (85 erdélyi, 35 magyarországi, 5 kárpátaljai, 6 különböző országokból: Dánia, Németország, Svájc, Szlovákia, Kárpátalja és Amerikai Egyesült Államok). A művészek nagyrésze festőművész, de van köztük graﬁkus, keramikus, szobrász, textiles, selyemre festő, fafaragó is. (...) A tábor egyik jellegzetessége, hogy alkotás mellett Kalotaszeg alaposabb megismerése is célja. Ennek érdekében különböző előadások megtartása végett meghívtuk neves népzene- és néprajzkutatóinkat, történészeinket, irodalmárainkat, írókat, költőket, akik előadásaik által ismertették a vidéket. Vendégünk volt a népzenekutató Kallós Zoltán, a néprajzos Pozsony Ferenc, Faragó József, Keszeg Vilmos, Szentimrei Judit, Nagy Olga, Furu Árpád és Sinkó Kalló Katalin. Előadást tartott Benkő Samu, Kovács András, Balogh Ferenc, Péntek János, Boldizsár Zeyk Imre, Fodor Sándor, Molnos Lajos, Lászlóﬀy Aladár, Csávossy György, Egyed Emese, Kónya-Hamar Sándor, Búzás Pál, Szilágyi Aladár, Szabó Zsolt, Dávid Gyula, Asztalos Lajos, Kántor Lajos, Jakobovits Miklós, Fekete Károly, dr. Molnár János, Dani Péter, Kötő József, Szép Gyula, Dáné Tibor Kálmán. A tábor keretét képező nyitó- és záróünnepségeket, a kiállításmegnyitókat mindig zenés műsorok színesítették. Ezeken neves előadóművészek léptek fel, mint Vígh Ibolya, Hary

Judit, Kirkósa Júlia, Molnár Mária, Jánky Mária, Szilágyi Ferenc operaénekesek, Ruha István érdemes hegedűművész, Szép Bálint hegedűművész, Botár Katalin, Oláh Boglárka, Brian Johnston, Kovács Sándor, Szép András zongoraművészek, Oláh Mátyás gordonkaművész, Terebesi Beáta fuvolaművész, Konrád Csaba fagottos, Sebesi Karen Attila, Varga Vilmos, Kiss Törék Ildikó színművészek, Péntek Zsuzsa, Török-Csingó Zsuzsa, Török-Csingó Adorján, Gáspár Anna, Csorba Ibolya népdalénekesek, a szilágysomlyói Szederinda citeraegyüttes Gáspár Attila vezetésével, a kalotaszentkirályi néptáncegyüttes, a gyalui Tulipántos néptáncegyüttes, valamint a zsoboki néptáncegyüttes.”

Gally Katalin: A múlt hagjai

Mérföldkő volt a történetben a 2015ös év, amikor is a húszéves évforduló alkalmával a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ partnerséget vállalt a projekt ﬁnanszírozásában vállvetve a

2020

Vizuál

1. szám

főszervező Studio Art Reményeik Sándor Alapítvánnyal a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap mellett. Segítségükkel, valamint Szabó Attila zilahi muzeológus kutatói-szerkesztői munkája nyomán megjelent a fentebb említett művészeti album. Sajátossága a tábornak, hogy a képzőművészeti profil mellett, melyet a festők, keramikusok, szobrászok, fafaragók, textilesek, grafikusok határoznak meg, Zsobokon egy párhuzamos projekt keretében immár hét éve lehetőségük van a részvételre a profi fotósoknak is. Ennek a fotós alkotói szimpóziumnak Essig József a szervezője, maga is fotós. A két csapat tevékenysége úgy illeszkedik a tábor menetébe, hogy a korábbi év anyagából válogatott fotókiállítással indul a több napos alkotói program, és a frissen készült képzőművészeti alkotások kiállításával zárul, többnyire falunapok keretében. Zsoboki sajátosság az is, hogy vándorkiállítások formájában az adományba kapott alkotásokból válogatott kiállítás eljut elsősorban Kolozsvárra és Zilahra, de az évek alatt bemutatásra kerültek e szelekciók Erdély-szerte: Óradnán, Szovátán, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Bánffyhunyadon, Bonchidán, sőt Magyarországon is: Pécsen, Debrecenben, Szegeden és Budapesten. Az a falukép, mely a megkésett modernizálódás miatt hatása alá vonta itt a képzőművészeket – gondolunk itt a régi házhomlokzatokra, a még meglévő tisztaszobákra, a természeti táj inspiráló szépségére, nem beszélve a mezőgazdasági tevékenységtől még el nem szakadt életforma tartozékairól, a zsoboki csűrökről, a népviseletbe öltöző lányok, asszonyok látványáról – egy olyan, másutt rég letűnt világot idéz meg, amelyben a magyar népi mitológia képi/jelképi motívumai a mindennapi valóság részei. Ezt a közeget látványszerűségében, szellemiségében, a helyspecifikus alkotói impulzusokra nyitott művészek munkáiban láthatjuk viszont: gyakran elő-

2020

1. szám

Vizuál

forduló művészi témák a régi házak homlokzata, az udvarok, csűrök, gazdasági épületek szuggesztív motívumai; sok esetben jelennek meg a munkákon a faragott kapuk, a templom, de az emberi alakok is: a ház előtt varró vagy viseletbe öltözött lányok, asszonyok, padon ülő emberek. A helyi természeti formák, a meredek dombos, zugos téralakzatok visszaköszönnek számos tájképen.

Essig Kacsó Klára: Varjúvár

Történetünk huszonöt éve azt is tanúsítja, hogy az egykori erdélyi falu emlékét megtestesítő Zsobok zárt, hagyományőrző, kalotaszegi speciﬁkumot jelentő környezete is változik, és ez mostanra, a 21. század második évtizedének végére sokmindenben új képet mutat. Az utóbbi tíz évben városról beköltözött lakók modernizálták az újólag megvásárolt „ócska” házakat, a helyi lakók is kitettek magukért korszerűen épített, bővített házaikkal. Természetesen vannak e téren egészen jó esetek is a hagyományos formák konzerválását illetően.

A kép tehát heterogénné vált, az egykori esztétikai egység már nincs meg. Mindez a hagyományos kultúra elmúlásának szomorú-expresszív látványával együtt bizarr kettőséget (vagy hármasságot) eredményez. Egyszerre vannak itt jelen az élő hagyomány szolid formái (szép régi házak, csűrök stb.) és e kultúra hanyatlását tanúsító jelek is: elhagyott, beomlott építmények, összedőlt csűrök, üres udvarok, bezárult ablakos házhomlokzatok; mellettük pedig a modernitás vívmányai: lovasszekerek helyett az infrastruktúra révén forgalomba hozható legújabb kiadású autók, legújabb formájú lakberendezés, az információs technológia sokféle kelléke stb. A ﬁatalabbak már másképp élnek, gondolkodnak, viselkednek mint elődeik, a „zsoboki csoda” szülői. Amennyiben megváltozott a falukép, az inspirációs forrás is változott, valamint a művészi attitűd és az alkotói termék is: mi, képzőművészek is mobiltelefonon fotózzuk a „témát”, amit az iskolai osztálytermekben „műtermi” körülmények között laptopokról átrendezünk vászonra, papírra. Aki természetben szeret festeni, pasztellezni, vagy netán az adottnál „archaikusabb” látványra vágyik, még mindig átugorhat a dombokon a szomszéd falvakba (Farnas, Sztána, Kispetri, Magyarbikal), ahol a látvány egyes részeivel talán valamivel kíméletesebben bánt az idő. A többgenerációs együtt alkotás révén, a régi nagybányai iskola gyakorlatát idéző módon Zsobokon is kialakultak mester-tanítvány viszonyok. Nagymesterek és feltörekvő vagy pályakezdő művészeink együtt alkotása révén sokszínű képe alakult itt ki kortárs erdélyi művészetünknek, ezen belül az egymásra hatásoknak vagy éppen az utánozhatatlan művészi egyéniségeknek karakteres vonásai is jól tetten érhetők. Alkotóink három generációhoz tartoznak. Legelöl vannak azok, akik a II. világháború után debütáltak, aztán következnek a 20. század ’60-as, ’70-es éveiben pályakezdő, de mára rangidősnek számító művészek,

és végül az ezredfordulón induló fiatalabbak. Táborunk sokszáz alkotásból álló archívumában felismerszik rendkívül szuggesztív művek esetében a huszadik század stílusai közül az immár klasszikusnak számító expresszionizmus és posztimpreszszionizmus. A szürrealisztikus látásmód az absztrakcióra való törekvéssel együtt kiegészíti a plein air realisztikus festésmódját, nem ritka a „vad”, harsogó színhasználat sem. Ugyanakkor a szimbolizáció, a dekorativitás is nyilvánvaló. Technikailag meghatározóak a pasztellben, akrilltechnikával készült művek, de számos az olajkép és az akvarell is. Grafikai technika a tusrajz, szénrajz, a linó- és fametszet, a monotípia. Fába, kőbe faragott és kerámiában megalkotott tárgyak, üveg- és textiltechnikával készített alkotások is szerepelnek a leltárban. Szellemiségükben az egyetemesség és az erdélyiség, a művészeti hagyomány és az avangárd egészséges konfliktusából születő alkotások a huszonöt év alatt érdemben járultak hozzá a kortárs képzőművészetünkről alkotható képhez. A múltidéző, hagyományfeldolgozó és -értelmező kalotaszegi művészeti projekt vízióját illetően Banner kiemeli, hogy „ez a megőrző/leltározó funkció elsődleges fontosságú, de nem elég. Mert már a kezdet kezdetén arra gondoltunk, azt reméltük, hogy a kalotaszegi vizuális és szellemi élmény egyre mélyebbre hatol a lélek és

Farkas Melinda: Kíváncsiság

2020

Vizuál

1. szám

a képzelet rétegeiben, s ha új stílusirányt már nem is indíthat (vége az egymást sűrűn követő huszadik századi trendfordulók idejének!), de legalább egy-egy erősebb művészszemélyiség életművében formateremtő, tartós impulzusként érvényesülhet. A zárókiállítások és a gyűjtemény tanúsága szerint ennek a folyamatnak a példái között említhetők a sajnos korán távozó, élete utolsó éveiben a közösség művészeti vezetőjeként dolgozó Szabó Vilmos, a már szintén elhunyt Botár Edit, Veress Pál, Miklós János”. A Zsobokon alkotó, pályájuk csúcsán járó művészek, de a középgeneráció vagy akár a ﬁatalok köréből jövők sora hosszú lenne. Az idénre tervezett, huszonötödik alkalomra megjelenő katalógus talán kiegészül mindazok alkotásaival, akik a huszadik tábor idejére megjelent kiadványban nem szerepeltek. A szervezők elhivatottságát bizonyítja minden egyes újabb tábor Zsobokon, melyhez elmaradhatatlan mindezidáig a Zsoboki Református Egyház, a Bethesda Gyermekotthon, a Zsoboki Általános Iskola, a helyi lelkes közösség segítsége. Essig Klára és Essig József kezdeményezők, szervezők munkája pedig azzal teljesülne be méltóképpen, ha a gyűjtemény Zsobokon kerülne elhelyezésre és közszemlére. Erdélyi magyar képzőművészeti kultúránk e jelentős szelete ezt mindenképp megérdemelné.

2020

1. szám

Periszkóp

VERES PIROSKA

Zilahi ember sóhaja (Gondolatok Ady nyomán)*

Vére hull a Terbetének, csöpög, mint a szívem vére, fájón, ősziesen. Zörgő lombját szél kapkodja, s viszi, hordja a város felé. Régi emlék, költőt idéz diáksapkát szembe húzó deres reggeleken... Hull a hatalmas hegy vére, mintha keresztfáról hullna, s befesti a lábánál töpörödő galagonyákat – golgotavirágokat. Nézi a zajos, teknőbe préselt várost, míg kíváncsisága ködként felgomolyog. Vajon odalent száz év után mi változott? Öregemberként el-eltöpreng... Eszébe jut, hogy öles fáit gazdagok hordják, s rőzséje most is a szegényeknek jut. Sok füstöt okádó, kevés meleget lehelő ágacskák, lombok ezek. Legelőin ugyanolyan juhászok terelik a nyájat; aki kankalinos tisztását kaszálja, talán ugyanaz. Gombászni sem a nagyurak járnak, hiszen míg forr a bor, a „nábob” csak dalol, csak lakomáz. Fehér villák millió ablakkal üzennek büszkén a bércnek, s míg fényes szobákban a jólét zenél, régi utcákban még alkuszik a nyomor. Jól összehúzzák magukat a házak, hogy hátha kevesebbet fáznak, s előttük százéves árnyékok lopakodnak. Már szürke homlokáról vére buggyan a hegynek, s felhős szemét hunyorgatja, törölgeti: „Kiket akartunk szépnek, szabadnak: Másnak a cselédjei, Cselédjei.” S a városi, büszke, már-már kikupálódott polgár a nevét sem tudja. A hegyek, a bércek színpadi háttérnek jók még, ha fényképezkednek a paloták. De a Terbete lombja be nem kandikálhat a füstszínű üvegen. Napsugár, ha kelne, nem cirógat-

ja meg a szalonok kényes déli növényeit. Rigó a füttyét nem küldheti be a rácsozott ablakon. Kiért éljen hát a hegy? Hatalmas háta meggörnyed a gondtól, mikor a lemenő nap egy utolsó fáklyát dob feléje. Lila éjbe merül a város, nehezen, fáradtan elcsitul, mint a beteg gyermek. Akkor meginog a hegy, s a lehelete indul a kanyargós külvárosi utcán. Úgy halad, mintha már járt volna ott, és érezte volna a sötétben, hogyan „csörtettek bátran a senkik, és meglapult az igaz ember”. „Rongy, züllöttség, bomlás és ború, csoda, hogy még vannak néhányan, szegény néhányan” - gondolja, s kémények füstjével keveredik. Megy-megy az utcán, csak a hold lesi láthatatlan árnyát, és hirtelen megáll a letört szárnyú Angyalok kútjánál. Már vize is majdnem kiapadt… Árnyékot vet az árnyra egy szobor: egy ember-hegy szobra, ki nagy álmokat szőtt, s most száraz lombok sírnak e „lemészárolt, dicső tervek felett”. Százéves fenyők susognak az ismerős árnyaknak, „kik élet voltak, és többek voltak, mint dobott, hulló, apró emberek”. Aztán szélörvényként átvág az utcán, s szembeáll vele az ősi schola csupasz homlokzata, mely mint aggastyán szégyene, egészen ellilul a neonfényben. Füsttől mérges indulatai mégis elcsitulnak, amint átvág a téren, és láss csodát, ott egy konok nézéssel szembesül. Ott ül a költő egy padon: kicsit megpihenve, arra járót téringelve, invitálva, hogy mellé üljön, hogy még érezhesse bárki ember szívének élő dobogását. Tehát mégis hazatalált, és most itt ülhet

szemben az életre szólító és életre nevelő iskolájával. Szobor-szíve majdhogynem kalapál, és egy kósza, ritka mosolyt enged megörökíteni teremtőjének, szobrászának. Jó ez így, jó – mondja a tekintete. A hegy lehelete lassan visszahúzódik az öreg kebelbe. Szívéből vér csepeg, s reggelre a hajnal vörösre festi a kopott

Paulovics László: Tájkép

2020

Periszkóp

1. szám

házcserepeket. * Szövegét a szerző annak kapcsán írta, hogy 2020. január 26-án Zilahon Ady Endréről készült szobrot avattak.

2020

1. szám

Periszkóp

VICSAI ZSOLT

Szobor az időben A sors jótéteményének, Isten áldásos szeretetének tekinthető az, hogy 30 évvel a romániai rendszerváltás után magyar személyiségről készült szobrot lehet avatni Zilahon, ráadásul olyat, amely a város első interaktív szobra. Nem tudom, menynyi egyezkedés és egyeztetés kellett ahhoz, hogy mindez megvalósuljon, de úgy sejtem, nem ment egyik napról a másikra az ötlet elfogadtatása a helyi és országos intézmények útvesztőiben; illesse tiszteletünk mindazokat, akik hathatósan közbenjártak az ügy érdekében! Azt hiszem, a szobrok leleplezése egyet jelent a nagykorúságuk, felnőttkoruk kezdetével. A művész műtermében csak gyerekeskednek, szülőapjuk vagy -anyjuk többször is alakíthat rajtuk, de mikor a taps- és virágkoszorúk közepette lehull róluk a lepel, akkor egycsapásra ország-világ elé állnak. Ezt a pillanatot követően aztán az idő dönti el, hogy milyen életük lesz. Az idő, amiről ebben a szűkös Kelet-Közép-Európában nem mondhatni, hogy túl jól telik... Ennek ellenére a Balaskó Nándor alkotásával szemközti új Ady-szobor biztosíthatja azt a pár nézetméternyi területet, ahol románok és magyarok találkozhatnak, eszmecserét folytathatnak, szelﬁzhetnek egymással. Ehhez viszont nem elég a költő születésének és elhalálozásának évfordulóján, esetleg egy-két nemzeti ünnepünkön a szobor körül sertepertélni; ehhez sokkal erőteljesebb beavatkozásra van szükség: nekünk, magyaroknak beszélnünk is tudnunk kell Adyról a románok számára. Tudnunk kell románul idézni néhány sort példának okáért A magyar jakobinus dalából, abból a versből, amelyiknek csak az interneten három román fordítá-

sa is megtalálható1! Tudnunk kell beszélni Ady elveiről, publicisztikájáról, polgári radikalizmusáról; arról, hogy valójában Ő csak annyiban magyar személyiség, hogy magyarul írt – meg olykor franciául −, de egyáltalán nem volt nacionalista; Otilia Marchiș, Octavian Goga a legjobb barátai voltak... Ady nemcsak a mienk, Ady a románoké is kellene legyen. Azért írom így, mert meglátásom szerint még nem eléggé az. Halálának századik évfordulója alkalmából felkértem László László tanár urat, hogy szólítsa meg román értelmiségi barátait: foglalják már össze, mit jelent számukra Ady Endre és költészete. Az eredmény, mondhatni, elég vékonyka lett: a tanár úr felkérése 16 emberhez jutott el; közülük ketten udvarias, de elhanyagolható választ adtak; két válaszadó inkább az Ady-kultusz intézményes átörökítéséről írt: Clara Dan a kultikus Ady−Goga-barátság iskolai továbbhagyományozásának egyik megvalósításáról, míg Daniel Săuca azokról a fordításokról, amelyek az általa szerkesztett kiadványokban jelentek meg az utóbbi két esztendőben. Meglátásom szerint két személy, Daniel Mureșan és Imelda Chinţa közelített személyesebben Adyhoz: Daniel Mureșan a vele kapcsolatos olvasmányélményét említette meg röviden, Imelda Chinţa viszont költészetének, eszmeiségének aprólékosabb értékelésével szolgált2. Tennivalónk lenne tehát bőven! De mielőtt hozzálátnánk Ady népszerűsítéséhez, előbb talán magunkat kellene valamelyest újraprogramoznunk, előbb talán magunkat lenne érdemes meggyőznünk arról, hogy nemcsak úgy lehetünk jó magyarok, ha könnyes szemmel szavaljuk Ady bárme-

lyik versét, hanem úgy is, hogy értelmesen tudunk beszélni más anyanyelvű embertársainknak egy akkora költőről, mint Ady Endre. Lehetőségek és feltételezések után hadd zárjam jegyzetem egy személyes vallomással – elvégre mégiscsak ünnepi alkalomból ültem a billentyűzet elé! Írással és szövegekkel foglalatoskodó emberként ha úgy érzem, hogy jó szöveget sikerült írnom, olykor én is Ady Endrének érzem

2020

Periszkóp

1. szám

magam... De gondolom, nem csak én vagyok így ezzel... (A szöveg első változata a dr. Bóné Éva által szerkesztett Ady Endre a hepehupás, vén Szilágyban című emlékezéskötetben jelent meg 2020-ban Zilahon. A kiadványt a Szilágy megyei RMDSZ és a Szilágy Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács adta ki abból az alkalomból, hogy Zilahon 2020. január 26-án köztéri Ady-szobrot avattak.)

1, A szövegek elérhetősége: http://poetii-nostri.ro/ady-endre-autor-129/. Az említett fordításokat Csata Ernő, Kocsis Francisko és Nicolae Stoian készítették. 2, Lásd László László: Ady a román értelmiségiek szemében. in: Hepehupa, 2019/1., 5−9. o.

Kudor István: Ady

2020

1. szám

Periszkóp

„Legfőbb célom az irodalmat megszerettetni a ﬁatalokkal” (Interjú Marosán Csaba színművésszel)

2020. február 4-én a Varsolci 1-es Számú Általános Iskolába látogatott Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze. Humor az irodalomban című előadásával irodalomolvasásra, irodalomfogyasztásra ösztönözte a diákokat. Az alábbi villáminterjú a mintegy 50 perces jó hangulatú előadás után készült a színművésszel. Vicsai Zsolt: Szeretettel üdvözlünk Varsolcon, és a Hepehupa nevében is köszöntelek! Azzal kezdeném, hogy a humor a te korábbi előadásaidban is megjelent már, hiszen sokan emlékeznek Szilágyságban is az Arany János-előadásodra, melyben a Hasadnak rendületlenül című paródiával szórakoztattad a közönséget, illetve Aranynak a viccesnek ható angol kiejtésével is többször megismertettél bennünket... Hogyan bővült ez a repertoár egy önálló műsorrá? Marosán Csaba: Az az igazság, hogy a humor, az egy kulcsszó mindannyiunk életében; ha nincs az emberi életben egy minimális játékosság, jókedv néha, akkor nincsen semmi, ami megadhassa az életnek a savát-borsát. A ﬁatalok számára ha az ember irodalmat akar terjeszteni, akkor a humor az egyik legfontosabb eszköz lehet, mert nekem legfőbb célom az irodalmat megszerettetni a ﬁatalokkal, és nem megutáltatni-meguntatni... Emiatt is a humor, azt hiszem, egy elengedhetetlen dolog. A műsoraim nagyon egyszerűen állítódnak össze: utazásaim során - idestova 98 iskolát érintettem itthon és 130 templomot - néha egy-egy impulzus ér, valaki elmesél egy személyes történetet, például gyerekkorából azt, amit iskolában tanult egy adott költőről, és ilymódon indirrekt

módon kutatómunkát végzek egy-egy költővel kapcsolatosan. Most éppenséggel egy Petőfi Sándorról szóló műsort készítek, és pozitív értelemben megfertőztek tavaly, amikor is meghívtak a koltói Petőfi Sándor-ünnepségre, és ott nagyon sok előadást tartottak Petőfivel kapcsolatosan, és egyre jobban fölkeltette érdeklődésemet az, ahogy kialakult egy-egy verse, mindaz, ami ennek a hátterében állt. Próbálok egy-egy költőt néha belehelyezni napjainkba: milyen lenne, hogyan nézne ki, hogyan gondolkodna, hogyan viszonyulna az aktuális társadalomhoz? Talán épp az aktualizálás is a humor mellett egy fontos kulcsszó! Aktualizálni a fiatalok számára, fölhasználni a modern technológia által adott eszközöket, és nem utolsó sorban modern szó ez tényleg, és most ne kövezzen meg senki, aki olvassa ezt az interjút - refreshelni egy-egy költőt, ez egy nagyon fontos dolog. És azt hiszem, hogy az irodalomterjesztés útján az ember nemcsak irodalmat terjeszt, hanem identitást is próbál megtartani. Én azt mondom, hogy három ember nem létezhet, ha nincsen egy közösség a háttérben: nincsen lelkész, ha nincsen egy közösség, akinek átadja az Istentől kapott üzenetét; nincsen politikus sem, ha nincsen közösség, aki megválaszsza, hogy aztán ez az ember képviselje őt valahol; és azt hiszem, a legfontosabb számomra színészként, hogy színművész, színész, szín-ész sem létezhet, ha nincsen egy publikum, egy közönség, aki kíváncsi arra, amit a színész a színpadon mond. Én ezen dolgozom és munkálkodom, templomokat és iskolákat látogatva Erdély-szerte, hogy neveljem a közösséget az irodalomszere-

tetre, az olvasásra, visszatereljem a modern simogatós telefonok világába beterelt a ﬁatalokat egy kicsit a nyomtatott könyvekhez. V. Zs. Visszatérve a műsorban elhangzott szövegekre, azok közül néhányra: a szerelmes legény Facebook-dalának a szerzőjét ismerhetjük? M. Cs. Nem, teljesen ismeretlen a szerző, én sem ismerem. A szöveg a Facebookon jelent meg, mert ha van népköltészet, akkor van Facebook-költészet is már napjainkban. Ha a vloggerektől kezdődően bárki ír egy négysorost, akkor az tulajdonképpen már Facebook-vers. V. Zs. És a cinderellás (hamupipőkés) szöveg? M. Cs. A cinderellás szövegnek ismerem a szerzőjét, viszont nem árulhatom el, hogy ki az, úgy adta át nekem a szöveget, hogy őt anonimitás övezze. V. Zs. Értem. Na de azt azért mégis elárulhatod, hogy mi a neve annak az adatbázisnak, amelyben a magyar irodalom klasszikusainak szókincsét vizsgálhatjuk, és amelyre te is számos előadásodban hivatkozni szoktál. M. Cs. Hogyne, ennek semmi akadálya: Big Date Technology a neve... V. Zs. Előadásodban hivatkoztál észak-amerikai turnédra is. Megosztanál erről néhány élményt és adatot a Hepehupa olvasóival? M. Cs. Tizenegy városban volt szerencsém fellépni az Egyesült Államokban és Kanadában. Közel egy hónapot vándoroltam, mint egykor Ábel Amerikában: Los Angelestől Torontóig, Chicagótól New Yorkig... Találkoztam magyar NASA-kutatóval, színesbőrűvel, aki 19 éve ugyanabba a magyar református gyülekezetbe jár, mert vallja, hogy a magyarok között találta meg az Istennel való kapcsolatát és a lelki békéjét. Nemcsak ’56-os, hanem ’44-es emigráns magyarokkal is találkoztam, akik gyerekként szemtanúi voltak Budapest bombázásának. Ezek után kicsit átértékeltem a mindennapjainkat. Mi hozzájuk ké-

2020

Periszkóp

1. szám

pest kegyelmi állapotban vagyunk, hiszen ha több ezer kilométer is választ el bennünket egymástól, mégis az internet segítségével egy klikkelésre közelebb kerülhetünk egymáshoz. De az ember akkor tudja leginkább értékelni a szülőföldjét, amikor messze sodorja tőle az élet. Ezeknek az embereknek a könyvespolcán megtaláltam Adyt, József Attilát, Benedek Eleket... V. Zs. Mai előadásodban megemlítetted az Agnus rádiót is, amellyel egy újabb projektbe kezdtél. Az érdekelne, hogy az eddig készült felvételek hol hallgathatók meg? M. Cs. Az eddigi felvételek megtalálhatók az Agnus rádió videói között. Ha valaki fölmegy a rádió Facebook-oldalára, akkor visszatekintheti az elsőként 2018-ban elindított projektemet is, amivel a centenárium évében pályáztam a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnál, és az volt az ötletem, hogy szeretnék megemlékezni az elmúlt egy évszázad nagy erdélyi magyarjairól egy irodalmi kalendárium formájában. Ez úgy történt, hogy május elsejétől egészen 2018. december 31-ig minden napra jutott egy jeles erdélyi személyiség, akinek születési vagy elhalálozási évfordulója volt. Ezt a kalendáriumot én szerkesztettem, és 2-3 perces videóanyagokból áll össze. Majd aztán 2019-ben indítottam el ősszel egy olyan projektet - amit szintén támogatott a városháza -, aminek az volt a célja, hogy negyven napon keresztül elhangzodjon az Agnus rádióban egy-egy Benedek Elek-mese, amit aztán a Facebook segítségével terjeszteni lehet a virtualitás világában is. Kettős évforduló volt 2019: 160 éve született, és 90 éve hunyt el Benedek Elek, a nagy mesemondó. Idén pedig január elsejétől egészen november 30-áig működtetek egy egyetemes irodalmi kalendáriumot, amelyben nemcsak a magyar irodalom nagyjait, hanem a világirodalom jeles személyiségeit is szeretném egy kicsit „aktualizálni”. Azt hiszem, hogy bár egy csepp vagyok a tengerben - és mondják azt is, hogy egy fecske nem csinál tavaszt -, de

2020

1. szám

Periszkóp

abban a reményben teszem ezt, hogy erdélyi magyarként azért a közösségért tehetek valamit, amelyből én is sarjadzom. Én is egy népi sarjadék vagyok, ki „törzsömnek élek, érette, általa”. Nagyon is lokálpatrióta vagyok, sose feledem el a gyökereket, amelyekből származom: szilágysági vagyok apai ágon, kalotaszegi anyai ágon, és talán épp ez a nyakas kálvinista magatartás - ahogy Ady Endre írja a Havas Krisztus-kereszt az erdőn című versében-, ez jellemző rám is, hogy kicsit törtetően, büszkén, de Dsida Jenő szavaival élve „mindig magunkért, soha mások ellen” tevékenykedjem. De Dsida írja: „sót párolunk, vásznakat szövünk, s míg kisebbítnek, lassan meg-

növünk”. Én evvel a gondolattal szoktam faluról falura bolyongani, és iskoláról iskolára, mert azt hiszem, hogy egy sokkal szebb jövőt is ki lehet építeni itt, viszont nagyon fontos, hogy „mindig magunkért, soha mások ellen”. V. Zs. A harmadik Agnus rádiós projekted tehát az eddigi leghosszabb lesz. Kívánunk hozzá sok sikert, és visszavárunk a Szilágyságba! M. Cs. Nagyon szépen köszönöm! Mindig nagy szeretettel jövök haza... Én is elmondhatom, hogy a zilahi négy esztendő engem is determinált...

2020

Periszkóp

1. szám

LÁSZLÓ LÁSZLÓ

Az 50 éves zilahi tanítóképző monográﬁája

Zilahon több középiskola is működik, közülük a tanítóképző (hivatalos román nevének egyik lehetséges magyar fordítása szerint a Gheorghe Şincai Pedagógiai Líceum) az egyik legjobbnak számít, s nemcsak a város, hanem a megye szintjén is beírta nevét a legjobb középiskolák közé. Jó alkalom volt a „képző” számára, hogy a tavaly megünnepelt, működésének félévszázados évfordulója alkalmából kiadott egy iskolatörténetet, amit egy kis nagyvonalúsággal iskolamonográﬁának is nevezhetünk. (Maguk a szerkesztők és a kiadó is annak nevezik a román eredetiben, de

ezen nem akadunk fenn.) Egy monográfia, egy iskolatörténet a mérföldkő lehetősége: megmutatja, honnan indultunk és hová jutottunk, mit is valósítottunk meg az évtizedek alatt, esetleg azt is, hogy merre tartunk. Az ismertetett iskolatörténet nem precedens nélküli, hisz egy évtizeddel korábban – a 40. évfordulón – kiadtak már egy iskolatörténet-monográfiát Liceul Pedagogic Gheorghe Şincai – Zalău. MONOGRAFIE 1969-2009 címmel. (A címét lefordítva: A Zilahi Gheorghe Şincai Pedagógiai Líceum monográfiája, 1969-2009.) Tavaly ahelyett, hogy ezt a kiadványt csupán mint mintát követték volna, gyakorlatilag inkább kiegészítették, kibővítették a 2019-es újrakiadásban, mely a következő címmel jelent meg: Monografia Liceului Pedagogic „Gheorghe Şincai” Zalău – 50 (1969-2019) – ediţia a II-a, revizuită şi adăugită)1 . Kibővített újrakiadásról van tehát szó, melyet a továbbiakban ismertetek, és belőle saját fordításomban részleteket is idézek. Természetes, hogy a 2019-es monográfia követi a 10 évvel korábbi szerkezetét, s gyakorlatilag a közölt írások 7080%-a egy az egyben a korábbi szövegek átvétele mindenfajta változtatás nélkül... Mindez kényelmes, de ugyanakkor némileg kockázatos megoldás. Olyan esetekben, amikor az írások szerzői sajnálatos módon már nincsenek életben, még el is fogadható ez a gyakorlat, hisz lezárt életműről van szó, és kegyeletsértő lenne belepiszkálni a már véglegesnek tekinthető szövegekbe. Viszont még élő, sőt aktív szerzők esetében teljesen természetes, jogos elvárás,

2020

1. szám

Periszkóp

hogy az alfejezet, részlet, szemelvény, beszámoló stb. felülvizsgálatra, kiegészítésre szoruljon, hisz eltelt egy évtized, s ennyi idő alatt bekövetkezhetett némi változás vagy fejlődés. S az esetleges változásoknak megfelelően lehet bővíteni vagy rövidíteni szövegeket annak függvényében, hogy az újabb időkben hogyan látjuk a dolgokat, mire tesszük a hangsúlyt, netalán milyen újabb tapasztalatokat szereztünk… Anélkül, hogy részletezném észrevételeimet, mindehhez hozzáteszem: nehezen lehet elhinni, hogy egy tisztelt kolléga, aki még ma is aktív tanár és irodalmár, és 2009-ben doktorandusz volt, 2019-ben még mindig doktorandusz legyen2. (A törvények sem teszik ezt lehetővé, mert 3-5 év alatt le kell zárni egy doktorátusi folyamatot, melynek végén vagy ledoktorál valaki, és akkor megszerzi a doktori fokozatot, vagy nem doktorál, és akkor kizárják a folyamatból, és ma már mégcsak doktorandusz sem lehet.) Még vannak a kötetben más hasonló szerkesztői? - tévedések, amelyekre terjedelmi okokból sem térnék ki, viszont ezek arra ﬁgyelmeztetnek, hogy az újrapublikált anyagokat feltétlenül ki kellett volna egészíteni, át lehetett volna írni, mert egy évtized alatt változtak a dolgok, sőt még a világ is haladt, a társadalom is fejlődött, s benne a nevezett iskola is folyamatosan megújult, és próbált alkalmazkodni a kihívásokhoz. Az újrapublikált szövegek felülvizsgálata, aktualizálása már csak azért is lehetséges lett volna, mert az új kötetnek jóval több „gazdája” van 2009-es elődjéhez képest. Annak például csupán két koordinátora (irányítója) volt - Iuliu Suciu és Codin Ciurean -, míg a mostani kötetnek már négy. Még szembeszökőbb a különbség, ha összehasonlítjuk a két kötet szerkesztőbizottságát - én így fordítanám a „Colectivul de realizare al volumului” néven nevezett csapatot -, 2009-ben öten voltak, 2019ben már tizenöten. Tehát ennyi szakember gondoskodhatott (volna) arról, hogy a közölt írások megüssék a mércét. De úgy látszik, ezúttal is beigazolódik a mondás:

„Sok bába közt elvész a gyermek”… * A továbbiakban szólok minden fejezetről, esetenként némi észrevételeket teszek róluk. Az első fejezet, melynek címe Preliminarii - magyarul Előzményeknek lehetne fordítani -, egyfajta bevezető történelmi résznek is tekinthető, illetve annak a bemutatása, hogy 1969 előtt milyen formában létezett pedagógiai szakoktatás Zilahon, a Szilágyságban, s mi volt a XIXXX. században a tanítók szerepe. E fejezet első írását Vasile Fărcaş jegyzi, aki a zilahi tanítóképző első, tehát alapító igazgatója volt. Ebből idéznék egy bekezdést, mely egyfajta értékelés a XIX. század második felének erdélyi román tannyelvű oktatására vonatkozóan, s amelyet a román szerzők és tankönyvek többnyire egyfajta „sötét korszakként” mutatnak be: „Az alapvető elképzelés a módszertani dogmatizmusra alapozott iskoláról már nem felelt meg az erdélyi román törekvéseknek. Ezt az elképzelést gyökeresen át kellett alakítani és a megváltozott körülményekhez alkalmazni. Jelentősen megnőtt a törődés a tanítók felkészítését illetően, s arra vonatkozóan, hogy megállapítsák az őket megillető helyet a társadalomban. A naszódi tanítóképző megnyitása után (1859. január 1.) a Szilágyságba szakképzett tanítók jöttek, akik új lehetőségeket-perspektívákat nyitottak a nemzeti oktatás számára e megyében. Egy 1867-es dokumentum szerint a szilágysági tanítók többsége <rendelkezett a kívánt végzettséggel>, tehát szakképzett oktatók voltak. Mindannyian ismerték a román nyelvet, a német nyelvet és egyesek közülük a magyar nyelvet is.” (9-10. old.) Mindebből kiemelném, hogy az akkori román iskolákban tanítók román anyanyelvűek voltak, akik mindannyian ismerték a német nyelvet is, és egyesek a magyart is. Tehát valaki lehetett az akkori Magyarországon vagy Erdélyben tanító úgy is, ha nem ismerte a magyar államnyelvet! A továbbiakban a szerző bemutatja

az 1868 és 1918 közötti időszakot, amikor a szokásos román narratíva szerint fokozódott a románok nemzetiségi elnyomása, de ezzel a szemlélettel szemben ő azt mondja, hogy a fentebb említett időszakban egy kedvező fordulat állt be: „1868-tól kezdve a szilágysági népoktatást átszervezték a XXXVIII. törvény alapján, s valamennyi román községben, ahol volt legalább 30 iskolás korú gyermek, felekezeti iskolák jöttek létre. [kiemelések tőlem, L.L.] Sajnálatos módon a törvényt módosították, és abba az irányba tolódott el, hogy a románokat és a többi erdélyi kisebbséget elmagyarosítsák, és így sok, akkor megnyitott iskolát később bezártak. Mindezek ellenére a szilágysági felekezeti oktatás nem vesztette el román nemzeti jellegét köszönhetően a naszódi, szamosújvári tanítóképzőkből érkezett tanítóknak, sőt még a zilahi tanítóképzőből érkezőknek is, amely bár magyar tanynyelvű képző volt, mégis érezhető volt Gavril Trif, a kiváló pedagógus munkája…” (12. o.)3 Szintén az első fejezetben dr. Ioan Ciocian tanár úrnak is van egy kb. 10 oldalas tanulmánya Din istoricul învăţământului pedagogic din Sălaj címmel4. Az itt leírtak jelentős részével egyet lehet érteni, és meg is felelnek a történelmi valóságnak, de ugyanakkor megjelennek olyan klisék is - például a következő részletben -, melyekről azt hittük, hogy már rég kinőttük őket: „1867 után az oktatásügy fejlődési irányát jogi szempontból megszabta Eötvös Iosif miniszter XXXVIII-as törvénye 1868-ból. Ez előírta a 6-12 éves korosztály számára a kötelező iskolalátogatást, a tanítók szakmai felkészültségének feltételeit, a tanév hosszát, az érvényes tankönyveket, valamint a tantermek-iskolaépületek méreteit, megvilágítását és kényelmi fokát.” Személy szerint nem látok semmi rosszat abban, ha az állam – bármelyik is legyen az – megköveteli az oktatási intézmények modernizációját, és megszab egy működési minimumot az iskolák engedélyezéséhez, felszereltségéhez vagy éppen standardizálásához. És még egy „apróság”, a miniszter neve így szerepel: Eötvös Iosif…

2020

Periszkóp

1. szám

A továbbiakban ez olvasható: „Mivel Magyarországon az iskolák 80%-a felekezeti volt, ez a törvény az oktatás államosítását támogatta, akadályokat-tilalmakat állítva az egyházak által működtetett iskolák számára. (Hogy honnan veszi a tisztelt kolléga ezeket a vádakat, azt nem tudni, mert a törvény szövegéből ilyesmi nem derül ki…) Az Eötvös-törvény figyelmében a magyar tanynyelvű iskolák álltak, melyek attól függetlenül, hogy államiak voltak avagy községiek, számukra engedményeket tettek ellentétben a román tannyelvű iskolákkal, melyeket megpróbáltak becsalni az állami iskolarendszer csapdájába.” Megint elakadok: a román eredetiben a kiemelt szóösszetétel így szerepel: le facilitează înlesniri. Ezzel a halmozással nem nagyon tudok mit kezdeni. De az állami iskolarendszer csapdája megfogalmazás is némileg zsurnalisztikus, hogy ne mondjam bombasztikus módon hangzik, nem kifejezetten történelmien. (Vajon ildomos az állami iskolarendszer csapdájáról beszélni napjainkban, amikor az iskolák 98 %-a állami? Nem tudom.) A továbbiakban: „Ha egy felekezeti iskola a törvény elfogadásától számított hat év alatt nem tud eleget tenni a nevezett törvény feltételeinek: vagyis az osztálytermek belső magassága, világossága, a tanulók létszáma és a tantervben megkövetelt tantárgyak tanítása tekintetében, akkor három figyelmeztetés után a kultuszminisztérium községi iskolává nyilváníthatta az illető intézményt.” (16-17. old.) Összefoglalva: elfogadnak egy törvényt, melynek valamennyi előírását hat év alatt kell teljesíteni a felekezeti iskoláknak. Amennyiben ez nem sikerül teljesen, a minisztérium és az iskola számára van három figyelmeztetési lehetőség, és csak ezt követi a minisztériumi beavatkozás a törvény előírása szerint. Tehát nem röptében, napok-hónapok alatt, hanem 6 év után! S még egy megjegyzés a két idézett nézőpont összehasonlítását illetően: Fărcaş igazgató úr tanulmánya szerint az 1868-as népiskolai törvénynek vannak pozitív kö-

2020

1. szám

Periszkóp

vetkezményei az oktatás egészét illetően, s kiemelten az erdélyi és szilágysági román oktatás vonatkozásában. Ezzel szemben a második írás egyoldalúan, kizárólag a törvény negatív vonatkozásait emeli ki. A törvény lényegében egy liberális jogi norma volt, és akkor – a XIX. század második felében - korszerűnek, modernnek volt mondható! Tagadhatatlan, hogy az 1868as liberális törvényt később olyan rendelkezések és gyakorlat is követte, mely nem kedvezett a magyarországi kisebbségeknek, de ez nem Eötvös Józsefen és az idézett népiskolai törvényen múlt. Ciocian tanár úr írásába még becsúszott egy tévedés: „1946-ban alakult meg Zilahon a Magyar Nyelvű Tanítóképző, ahol óvónőket képeztek, s amely 1969-ig működött.” (22. o.) Valóban 1946-ban jött létre Zilahon a nevezett tanítóképző: előbb a református kollégium épületében működött, majd annak 1948-as felszámolása-államosítása után az örökébe lépő magyar tannyelvű középiskolával osztozott egyazon épületen. Viszont a tanítóképző nem maradt meg Zilahon 1969-ig, hanem egy évtizednyi működés után Nagyenyedre költöztették. (Ez a baki is alátámasztja az észrevételt, hogy szükség lett volna némi szerkesztői, lektori munkára, hogy az esetleges hibákat korrigálják. Ugyanis mindjárt a következő tanulmányban, melynek szerzője a korábbi aligazgató, Tóth Sándor, a 25. oldalon az olvasható, hogy 1955-ben a tanító- és óvónőképző osztályait Zilahról Enyedre költöztették.) * A monográﬁa II. fejezete is tulajdonképpen történelmi vonatkozású, címének fordítása Történelmi lapok lehetne. Bár e rész szerzői közül senki sem történész végzettségű, ennek ellenére hasznos történelmi adatokat és információkat közölnek az ide gyűjtött írások. Kiemelném Emil Trif5 volt megyei főtanfelügyelő írását, akinek a minisztériumi közbenjárása tette lehetővé, hogy az 1968-as megyésítés után a zilahi román tannyelvű tanítóképző bein-

duljon. Ugyanebben a fejezetben az egykori jeles tanár, igazgató és költő, Iuliu Suciu írásából megtudhatjuk, hogy 1993-ban a Zilahi Pedagógiai Líceum miként vette fel a Gheorghe Şincai Tanítóképző nevet, valamint azt is, hogy 1996. május 23-án „A líceum szellemi védnöke emlékének tiszteletére felavatták Gheorghe Şincai mellszobrát.” (38. o.) A III. fejezet Az iskola emberei cím alatt mutatja be az iskola vezetőségét, igazgatóit, tanárait, a pedagógiai segédszemélyzetet az elmúlt 50 év folyamán. Szintén innen tudhatjuk meg, hogy a „képzős” kollégák módszertani dolgozatának mi volt a címe az I. didaktikai fokozat megszerzésekor. Az 1977-2018-as időszakban összesen 55 tanár szerezte meg az I. fokozatot. Ugyanebben a részben közlik a tanárok által írt és publikált kötetek címét is. A lista elég jelentékeny, s utal arra, hogy az itt tanító tanárok a katedrán folytatott tevékenységükön kívül számottevő irodalmi és tudományos munkásságot folytattak és folytatnak. Mivel a tanárok közül elég sokan rendelkeznek tudományos doktori fokozattal is, talán érdemes lett volna a doktori disszertációk címét is publikálni, mert mindez még jobban alátámasztotta volna a fentebb mondottakat. (Ha ugyanis valaki nemcsak személyes ambíció, netalán hiúság vagy anyagi érdek miatt szerez doktori fokozatot, hanem e fokozat elérésével a megszerzett tudást, tapasztalatot, „hozzáadott értéket” a tanári munkájában is kamatoztatja, azzal az iskola is nyerhet, nem csak az egyén…) A IV. fejezet címe A diákok. Ez a fejezet ismerteti az iskola diákjai által az évtizedek során a tantárgyversenyeken, különféle megyei, országos és nemzetközi versenyeken elért szép eredményeket, amelyekkel bátran lehet dicsekedni. Ugyanitt kapunk statisztikai adatokat az érettségikről is, amelyek az országos és megyei adatokkal ellentétben jók és nagyon jók. A következő fejezetben - Iskolán kívüli tevékenységek - közel 50 oldalon olvasha-

tunk sok mindent arról, hogy ebben a középiskolában mi mindennel foglalkoznak a diákok és a tanárok a tanítási órákon kívül a sport, a művelődés és képzőművészet, irodalom, zene, kórustevékenységek, diákszínjátszás, újságírás stb. széles palettáján. A VI. fejezet A szakma ábécéje címmel a szakmai, pedagógiai gyakorlatokról szól, melyeket a diákok a tanárok, tanítók és óvónők irányításával végeznek. Ugyanakkor bemutatják azokat az iskolákat és óvodákat is, ahová képzős diákok a szakmai gyakorlatra jártak és járnak. Ugyanitt ízelítőt kapunk abból, hogy miként élik meg maguk a diákok a szakmai gyakorlatot. (E benyomások nem mentesek sem a szubjektivizmustól, sem a tizenévesekre jellemző lelkesedéstől, ami viszont természetes...) * A következő fejezet – A jelen támpontjai – egyfajta, az első kiadásból változatlanul átvett, tehát nem aktualizált beszámolóval kezdődik6, melyet egy korábbi igazgatónő készített. A továbbiakban az iskola jelenlegi igazgatónőjével készült interjú olvasható. Dr. Carmen Ardelean igazgatónőnek ez az interjúja eredetileg a Tribuna învăţământului szaklapban jelent meg, és szintén egyfajta beszámoló az igazgatóasszony közel két évtizedes pedagógusi, igazgatói tevékenységéről. Az a módszer, hogy az utóbbi évek-évtizedek sajtójában megjelent anyagokat felhasználják a monográﬁa megszerkesztéséhez, fölöttébb üdvös dolog, mert ez az iskolatörténet éppen közvetlen forrásokban szegényes… A sajtóanyagok egy kis kritikus válogatással igencsak hasznos forrásai az újabb kori vagy kortárs eseményeknek. A terjedelmes fejezet többi része főleg azokra a nemzetközi projektekre fókuszál, amelyekben részt vettek a tanítóképző diákjai és tanárai. Itt lennének néminemű, akár kritikus megjegyzéseim anélkül, hogy nagyon belemennék a részletekbe. A közölt „anyagok” (mert tanulmányoknak aligha nevezhető írásokról, cikkekről vagy

2020

Periszkóp

1. szám

még inkább jelentésekről beszélhetünk) sokszor olyan szakmai bikkfanyelven íródtak, mely nálunk, a pedagógustársadalomban elfogadott, de az átlagember számára szokatlan. Sokszor ezekben a szövegekben nem történik egyéb, mint – ahogy mondani szokás –, a szerzők saját személyiségének fényezése, lakkozása, csillogtatása vagy saját szakmai énjük simogatása. Ha egy kolléga pár oldalnyi írásában többször is kiemeli, megdicséri saját munkáját, ez – gondolom –, nem a kifejezett szerénység jele. A pedagógus inkább rendelkezzen egyfajta önmérséklettel, emberi és szakmai szerénységgel! Egyik kollégánk szavaival élve: „Legfőbb kritikusaink előttünk ülnek a padokban.” Éppen ezért sokkal inkább azt láttam volna jónak, hogy a számos nemzetközi projektben szerzett tapasztalat, tudás miként jelenik meg a tanári munkában, miben javult az oktatás és képzés, a nevelés, a kommunikáció, a kutatás stb. folyamata a nevezett iskolában e projektekbe ölt energia, idő és pénz hatására. Mert ha nincs ennek érzékelhető, esetleg objektíven mérhető eredménye, hatása, akkor az európai projektekre költött összegek is az ablakon kidobott pénzek garmadáját gyarapítják… * A VIII. fejezet címe Remember. A több mint 100 oldalnyi résznek legalább 70 szerzője van, közülük kb. 10 tanár, a többi egykori vagy jelenlegi diák. Ők mindannyian – a diákok főleg – arra az iskolára emlékeznek, amelyben személyiségük alakult, vagy arra, mely sokszor még a családjuk is volt. Arra az intézményre, arra a helyre, mely a nagy álmok, a nagy lelkesedések, a kezdetek és újrakezdések, nagy megvalósítások helyszíne tudott lenni. A IX. fejezet címe In memoriam, és megidézi, feleleveníti az élők közül immár végleg eltávozott tanárok szellemét, személyiségét. Sajnálatos módon a két iskolatörténet kiadása közötti évtizedben (2009-2019) ezen személyek névsora szin-

2020

1. szám

Periszkóp

te duplájára nőtt. Ez is figyelmeztet bennünket, halandókat arra, hogy Ars longa, vita brevis. (Magyarul: A tennivaló temérdek, az élet rövid, véges…) Itt olvasható számos emberi vagy szakmai portré azokról a képzős tanárokról, akik nem érhették meg az iskola megalapításának ötvenedik évfordulóját. E méltatásokat volt diákok, fiatalabb vagy szerencsésebb kollégák írták. De ennek a fejezetnek is van egy nagy hiányossága: éppen az alapító igazgató, Vasile Fărcaş (1913–2009) tanár úr portréja hiányzik innen, ki épp egy évtizeddel a jelen kötet kiadása előtt hunyt el. A következő, X. fejezet egyfajta irodalmi antológia, melybe a tanítóképző öt jelenlegi vagy korábbi tanára publikált egy-egy részletes szemelvényt saját irodalmi alkotásaiból. Valamennyien kötetekkel is rendelkező, rendszeresen közlő költők, írók. (Hogy milyen alapon volt a válogatás, arról nem szól a fáma, de talán ez nem is fontos…) A XI. fejezet az iskola épületeit, felszereltségét, könyvtárát, bentlakását, étkezdéjét mutatja be. A beszámolók olyanok, mint a szokásos jelentések, s főleg a pozitívumok kapnak hangsúlyt, a negatívumok nem. Szerzői az egyik korábbi igazgatónő, az iskola könyvtárosa, egy laboráns, a bentlakásért felelős pedagógus és mások. Az utolsó fejezet teljes terjedelmében közli az 1970–1971-es és a 2018–2019-es tanév között végzett diákok osztályonkénti névsorát. Mindebből az is kiderül, hogy már 1971-ben végzett egy tanítói és egy óvónői osztály, melyek tagjait két éves időtartam alatt képezték. A monográfia 342–343. oldalán feltüntetett nemzedék az első, amelyről azt közlik, hogy öt éves képzésben részesült. Erről úgy vélem, hogy ez a nemzedék is csak két évfolyamot végezhetett, mert ha 1972-ben az V. évfolyamot fejezte volna be, akkor tagjai már 1967-ben el kellett volna kezdjenek egy öt éves tanítói képzést, amiről nincs semmiféle információnk. (Arról tudniillik, hogy Szilágy megye megalapítása előtt egy évvel képzős

osztályt indítottak volna Zilahon.) 1973-ban végzett az első két, 5 tanulmányi évet befejezett nemzedék, egy osztálynyi tanító és egy osztálynyi óvónő. (A tanítók osztályába 1968-ban negyvenegyen felvételiztek sikeresen, s ebből harmincketten végeztek 5 év múltán. A harminckét végzős tanító között van négy magyar, a következőképpen közölt név is: Bibo Iudit, Seres Denés, Szentkirályi Elisabeta és Szilágy Mária. Az óvónők osztályában huszonkilencen végeztek, közülük egynek a neve magyar: Jakab Margareta. A bemutatott monográﬁa utolsó része egy színes fényképalbum, amely a zilahi Gheorghe Şincai Pedagógiai Líceum évtizedeit mutatja be szemléletesen. Egyéb fekete-fehér fényképek a korábbi fejezetekben is láthatók. * Részletesen végiglapozva az 50 éves zilahi tanítóképző történetét, még lenne néhány általános észrevételem, vagy ha úgy tetszik, javaslatom azt illetően, ha a jövőben a tanári közösség tagjai gondolkodnának újabb kiadásokon... Amit korábban írtam, hogy a sok bába közt elvész a gyermek, azt továbbra is állítom: egy ilyen nagyszabású kollektív kötet esetén szükség lett volna egy-két vagy akár három szerkesztőre, hogy a megírt szövegeket lektorálja, egységesítse, egybevesse, és az esetleges tévedéseket a szerzőkkel egyetértésben kijavítsa. (Az ismétlődéseket vagy ellentmondásokat ki lehetett volna így küszöbölni.) Lehet, hogy ez részemről szakmai ártalom, de úgy vélem, hogy a monográﬁa előnyére szolgált volna, ha az iskola évtizedeit és életét jobban elhelyezték volna az adott évtizedek romániai történelmi-politikai-társadalmi, esetleg kulturális kontextusában. Ez azért is lett volna jó, mert a képzőben korábban és jelenleg is számos történelem szakos tanár tanít, és vannak köztük pennaforgatáshoz értő kollégák is. Ezt a történelmi megközelítést azért is hiányolom,

mert a monográﬁában alig jelenik meg, hogy több mint két évtizedig kommunizmus is volt, aztán jött egy forradalom és a változások. (E változások nélkül a textil- és könnyűipari szakképzést sem lehetett volna felváltani 1990-ben.) Egyébként is egy iskola nem légüres térben működik, hanem egy bizonyos társadalmi közegben, amire tekintettel kellene lenni. S mert a publikált anyagok jó része egyfajta egyéni vagy kollektív „emlékirat-irodalom” kategóriájába tartozik annak minden szubjektivitásával együtt, a ﬁatalabb vagy feledékenyebb, netalán felületesebb olvasó számára olyannak tűnhet, hogy a múltban minden szép és jó volt, mondhatni rózsaszín. Mindössze két írásban találtam utalást arra, hogy a kommunista rendszer egyáltalán nem volt bársonyos-selymes, hanem esetenként igencsak durva. Az egyik viszszaemlékező, egy 1977-ben végzett diáklány ezeket írja: „Hiszen a kommunizmusban voltunk, és valaki a legfelső párt- vagy állami vezetésben eldöntötte 1977-ben, amikor én végeztem a középiskolát, hogy a pszichológia és a szociológia feleslegesek (talán még veszélyesek is), és ennek megfelelően ezeket az egyetemi karokat és szakokat megszüntették. (Csak 1989 után jelentek meg ismét.) Így emiatt nem lett belőlem pszichológus, de az érdeklődésem a pszichológia iránt megmaradt…” (246. old.) El tudják képzelni, mekkora traumaként élhette meg ez a végzős diák, hogy az álmait kerékbe töri egy rendelet?! Hogy trauma volt, az biztos, ha még ennyi év után is foglalkoztatja. Egy másik visszaemlékezésben egy tanárnő, aki osztályfőnöke volt az egyik képzős osztálynak 1972 és 1977 között, arra emlékezik, hogy min mentek keresztül a diákjai, akiket Moldvába, Botoşani megyébe helyeztek ki: „A szomorú pillanat a kihelyezésé volt, nem Szilágy megyébe, hanem éppen a távoli Botoşaniba. Ez volt a minisztérium határozata, s a kihelyezések kötelező jellegűek voltak. Két osztálynyi végzős tanító és óvónő számára Botoşani megyében biztosítottak munkahelyet, ahová két autó-

2020

Periszkóp

1. szám

busszal vittük el őket, Beşe Dumitru tanár úrral, a párhuzamos osztály osztályfőnökével együtt. Részt vettünk az elosztásukon, ami korrekt módon történt a tanulmányi eredmények függvényében. Ezen részt vettek a helyi végzősök is. Szegény lányaimat Botoşani megye minden sarkába szétszórták…” (188-189. o.) Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe: aki rendelkezik minimális empátiával, megértheti a Zilahon végzett 19 éves lányok-fiúk lelkiállapotát és hangulatát, akiket „pártunk és kormányunk” elküldött Botoşani megyébe. Pedig szívesebben gyakorolták volna a pedagógusi hivatást közelebb a szülőföldjükhöz, de így akarta a rendszer: egyrészt homogenizálni, másrészt elszakítani őket a gyökerektől, szülőföldjüktől, családjuktól. A közel 500 oldalas monográfiában még utalást sem leltem a mezőgazdasági gyakorlatnak vagy „hazafias munkának” csúfolt kényszermunkáról, az ünnepi felvonulásokról, a vezér személyi kultuszáról, habár ezek évtizedeken keresztül jelentős szerepet töltöttek be a kommunista társadalom és így az iskolák életében is sajnos. A letűnt korszakot illetően csak annyit írnak valahol, hogy a „Megéneklünk, Románia!” fesztiválnak voltak jó oldalai is… Talán érthető már, hogy miért hiányolom a monográfiából a korszak történelmi bemutatását, akár az oral history, akár a hagyományos történelemkutatás és forráskritika módszereit és eszközeit. De ha már monográfiáról beszélünk, akkor esetleg valamifajta szociológiai elemzést is láthattunk volna: mondjuk, a végzősök beilleszkedéséről, szakmai útvonaláról, arról, hogy mekkora arányban maradtak a választott pályán, mekkora arányban módosítottak pályát, mennyien és mekkora arányban tanultak tovább, hányan belföldön és hányan külföldön. Vagy legalább egy, a tanári karra vonatkozó felmérést (ha a végzősöket nehezebb elérni), hogy a jelenlegi tanárok közül hányan az iskola végzettjei, akik visszatértek az alma materbe... A kötetben hemzsegő szubjektív visz-

2020

1. szám

Periszkóp

szaemlékezések mellett jó lett volna némi társadalomtudományi, szociológiai, pszichológiai, esetleg társadalomfilozófiai megközelítése a bemutatott eseményeknek-jelenségeknek. Értem én, hogy sokunkban működik egy önvédelmi rendszer (vagy reflex), amely igyekszik feledtetni, kihagyni a múltunkból azt, ami negatív, ami rossz volt, és arra sarkallni, hogy fiatal korunkból a szép emlékekkel maradjunk. Igen, szép is volt sok minden, elvégre fiatalok voltunk, de mégis 1989-ig egy embertelen, igazságtalan és elnyomó diktatúrában éltünk. Sok ember szenvedett, egyeseket igazságtalanul elhallgattattak, megszomorítottak vagy megnyomorítottak, sőt egyesek még bele is pusztultak! S akkor szépítsük meg (például feledékenységgel) ezt a múltat??? Lehet, hogy a monográfia szerzői közül egyesek túl fiatalok vagy túl naivak, s ezért mindenre csak „rózsaszínben” tudnak emlékezni... De a korszak nem volt rózsaszín, inkább vörös volt meg szürke, olykor fekete. A múltidézők kötelessége, hogy legyenek tárgyilagosak és következetesek (akár még saját magukkal/magunkkal szemben is). A monográfia magyar vonatkozásairól sok szót nem ejtenék, mert nincs benne egy sor se magyarul, és a magyar neveket gyakran elírták. Van pár (ugyan kevés) írás magyar szerzőtől (tanártól, diáktól egyaránt), de a teljes kötetet románul írták… * Korábban már említettem a dokumentumok, a nyomtatott források, akár a sajtóközlések szinte teljes hiányát a nagyszabású munkából. Pedig a kötetben van próbálkozás a források megfelelő használatára, amikor dokumentálják az iskola 1993-as névadását vagy az 1996-os szoborállítást, de az ilyen anyagokból éppen a hitelesség miatt egy monográfiában jóval többre lenne szükség. Az esetleges harmadik kiadás számára alább javasolok egy forrást, egy olyan dokumentumot, mely ismereteim szerint a

legelső, amely az iskola jó ötven évvel ezelőtti alapítására vonatkozik. Ez az 1968-as dokumentum egy román nyelvű jegyzőkönyv, mely arról szól, hogy a minisztérium 1968 őszén engedélyezte az akkori zilahi Elméleti Líceumban (ma Silvania Főgimnázium) egy 40 fős tanítóképzős osztály indítását. Alább közlöm a fordítását: Jegyzőköny, Kelt ma, 1968. szeptember 14-én azzal a céllal, hogy véglegesítsék a sikeresen felvételizett tanulók zenei alkalmassági próbájának az eredményeit. A felvételit az Oktatási Minisztérium 1968. szeptember 2-ei, szám nélküli telefonos jegyzéke alapján tartották, mely jóváhagyott egy 40 tanulóból álló tanítóképzős osztályt Zilahon az Elméleti Líceum mellett [Az eredeti román szövegben a „o secţie de învăţători pe lîngă Liceul de cultură generală” megnevezés szerepel]. A zenei alkalmassági vizsgára 73-an iratkoztak fel, az orvosi vizsgálaton mindannyian átmentek. A 73 jelölt közül 3-an visszaléptek, 41-en sikeresen vizsgáztak és 28-at elutasítottak, miként alább következik (...)”

A jegyzőkönyv forrása

A továbbiakban következik a 3 visszalépett diák neve, a 41 sikeresen vizsgázott diák névsora és végül a 28 elutasított. Ez a dokumentum azt is szemlélteti, hogy miként működött a rendszer: nemcsak törvények, hanem telefonos jegyzékek, szóbeli utasítások révén is. Figyelemre méltó az is, hogy mekkora osztálylétszámot enge-

délyeztek: 40-41 főt. Ha Szilágy megyének több tanítóra volt szüksége, akkor miért nem engedélyeztek két 30-as osztályt? Pénzügyi okokból nyilván, mert két osztály kétszer annyiba került az államnak. Egyébként is a „humanista” kommunizmusban az emberek bőrére, rovására takarékoskodtak.

2020

Periszkóp

1. szám

költöztek be 1969-ben a képzős osztályok a mai épületükbe. (Egyébként ez az első generációs képzős diáktársaság 1973-ban szerezte meg oklevelét a monográﬁában közölt 1972–1973-as nemzedék V.A osztályaként7.) *

Ezzel a néhol bíráló hangnemű könyvismertetéssel mindenkit némileg kritikusabb magatartásra biztatnék. A jelenlegi és jövendőbeli szerzőktől több ﬁgyelmet, szakmai törődést, vagy ahogy mondhatnánk, több professzionalizmust várhatunk el, ami azt jelentené, hogy keressék és használják fel a megfelelő forrásokat, és foglalkozzanak töbA jegyzőkönyv első oldala bet a hétköznapi és történelmi igazsággal. Az idézett dokumentum alapján Szilágy Javaslom mindezt „baráti” vagy „kollegiális” megyében 1968-ban jött létre a mai zilahi ta- alapon, szakmai irigység nélkül. (A szőlő nem nítóképző az elméleti líceum mellett. Az el- feltétlenül savanyú... Ellenkezőleg: eléggé méleti líceumnak 1968-ban Vasile Fărcaş ta- érett, csak fogyasztás előtt jól megmosandó, nár úr volt az igazgatója, s ő lett majd az 1969 és ha indokolt, megválogatandó…) –1970-es tanévtől az újonnan induló tanítóképző első igazgatója is. Az ő vezetésével Jegyzetek: 1. Magyar fordításban: A Zilahi Gheorghe Şincai Pedagógiai Líceum monográﬁája – 50 (19692019) – II., és bővített kiadás 2. L. 321. o. 3. A XXXVIII. törvényt népiskolai törvényként említi a magyar történetírás. Gavril Trif vagy Trifu a dualizmus kezdetén Zilahon létrehozott tanítóképző román nyelv és irodalom tanszékének volt a tanára. Élt 1845-1912 között. 4. Magyarul: A szilágysági tanítóképzés történetéből. A „tanítóképzés” összetételt lehetne „pedagógiai oktatásnak” is fordítani. 5. Tanári, tanfelügyelői munkássága mellett Trif Emil számos tanulmány és kötet szerzője, melyek a zilahi vagy szilágysági iskolatörténet témáját kutatják. A már régen nyugalomba vonult kolléga írásaival gyakran lehet találkozni a szaklapokban. 6. i.m. 144-146. o. 7. Lásd i.m. 343. o.

2020

1. szám

Periszkóp

SIMONE GYÖRFI, GYŐRFI-DEÁK GYÖRGY–

Vers- és borkóstoló Vas megyében 2020. február 13. és 14. között a Szilágy Megyei Írók Egyesületének küldöttsége a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ támogatása által részt vett a Vasi őrtüzek nevű Vas megyei rendezvényen, amelyen többek között magyar versírók találkoztak román költőkkel. Egy szinte félnapos utat tettünk meg Ion Piţoiu-Dragomir író, Bálint Tibor és Silaghi Sándor, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ képviselőinek társaságában. Ami igaz, igaz, menetirányban egy teljes órát nyertünk, hiszen más időzónába léptünk át. Amikor áthaladtunk a határon, Nagykároly és Vállaj között máris csipogtak a telefonok, bejelentették, hogy átkapcsolnak a roaming-állapotra és maguktól visszaállították az órákat hatvan perccel. Mivel nyugat felé haladtunk, a magányosan felkelő nap a csomagtartónk mögött maradt. A ﬁúk hamarosan rátértek az M3-as autópályára, arra az útvonalra, amelyet valamikor a western and countryt énekelő Bojtorján együttes is megemlített. Az autópályán számos pihenőhely sorakozik telve a világ minden tájáról érkezett nagy teherkocsikkal, kisbuszokkal vagy gépkocsikkal. Az olasz Sztráda fogadó hirdetőtáblája ukrán, olasz, román és magyar nyelven kínálja a menüt, ami annak a jele, hogy a civilizált nagyvilág mindenki igényét megpróbálja kielégíteni. Megittuk hát az első kávénkat, és beszereztük a szükséges aprópénzt. A nagysebességű autóút a városok mellett halad, magas korlát fedi a folyók feletti hidakat, ígyhát az ember észre sem

veszi, mikor megy át a Tiszán vagy a Dunán. Nem is utazás ez, hanem egy lassított teleportálás, egy irányított országúti áramlat, mely a Globális Helymeghatározó Rendszer (GPS) oltalma alatt szállít. Tibi úgy választott, hogy a készülék női, katicabogár-hangon szóljon hozzánk, de még a kecses géphang sem igazodott ki a németesen keskeny és tekervényes utcákon az utazásunk végén. * Vasvár neve kimondottan „a vasat feldolgozók várát” jelenti, kohói még a római hódítás előtt működtek, a rómaiak Castrum Ferreumnak keresztelték. A városbeli művelődési központ Nagy Gáspár (1949–2007) nevét viseli, aki költő, akadémikus és a Katolikus Rádió igazgatója volt. Itt Gergye Rezső igazgató úr fogadott, aki Szőke Annának, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ referensének régi ismerőse. Éppen egy gyerekeknek szóló előadás végére érkeztünk, melyet aztán a középiskolások délutáni bálja követett. Bálint-nap alkalmából a megkapóan szép csarnokot különböző pultok foglalták el, amelyeken gyógyszereket, szépítőszereket és gyógykezelési lehetőségeket ajánlottak, mivel éppen zajlott a Vas megyei egészségügyi dolgozók találkozója. Kifejezetten nyugati stílusban a különbözõ cégek ki is használták a lehetőséget, hogy az érdekelteknek bemutassák ajánlataikat. Másnapra szórakoztató műsor volt kiplakátolva. Lám, így néz ki egy 4.300 lakosú város művelődési központja, amelyben a lakosok nemigen unatkozhatnak. A hajdani Kis-Sennye település jelen-

leg a Zsennye nevet viseli – itt szállásoltak el, a Békássy Ferenc Alkotóotthonban. A kastélyt a középkorban építették azon a birtokon, amelyik a Sennyey, Bezerédy és Békássy uraságok tulajdona volt, de azt is regélik, hogy a templomos lovagok éltek itt. A kommunista időkben Majtényi Károly szobrász alakította át áldozatos munkával alkotótáborrá. A parkban Békássy Ferenc, fiatalon elhunyt költő sírja található, aki Angliában élt és nevelkedett, majd mint királyi-császári huszártiszt részt vett az első világháborúban, és alig 22 éves korában esett el a bukovinai fronton. Verseit, cikkeit és szerelmes leveleit Weiner Senynyey Tibor, a nemes család egyik utódja közölte több kötetben. A vacsora harmadik fogásánál sajttal beszórt, sós kifliket tálaltak, melyek teljesen más ízűek voltak, mint az az édes dadaista croissant, amit Hans Arp német szobrász egykor a bal orrlyukába szúrt, miközben Tristan Tzara a Larousse-szótárt lapozgatta a jelenlétében. Az eredeti vasi sütemény arra való, hogy előkészítse a terepet a környéken termelt borok megkóstolásához. Ám mindezeket a csemegéket csak a nyitóesti Vers – mese – bor című vita után tálalták. A moderátor Merklin Tímea újságírónő volt, akit nemrég a Vas megyei Év Embere címmel tüntettek ki. A helyi alkotókat Turbuly Lilla, Tausz István, Farkas-Kovács László, Weiner Sennyey Tibor költők képviselték. A hallgatóság soraiból Devecseri Zoltán, Nádler László költők, valamint Sinkó Adrienn pszihológus beszéltek, a meghívottak részéről pedig Simone Györfi költő-műfordító. Egy adott pillanatban Gergye Rezső megkérte Ion Piţoiu-Dragomir írót, hogy olvasson fel románul azokból a versekbõl, amelyeket Simone Györfi fordított le magyarra, és amelyek megjelentek a Zilahon rendezett Költészet tavasza fesztiválok alkalmából kiadott antológiákban. A felolvasásnak nagy sikere volt. * A második napon, pénteken, épp Bá-

2020

Periszkóp

1. szám

lint-napkor egy nagyon is dús műsorrend keretében Döröske, Nagytilaj, Bérbaltavár, Kám és Püspökmolnári községeket látogattuk meg. (A jelenlegi magyar közigazgatási rendszer hasonlít a két háború közötti román rendszerhez. A falvaknak községi rangjuk van, és akkor is választanak maguknak polgármestert, ha csak valamivel több mint 100 lakosuk van.) Döröskében megismerkedtünk Dománé Tóth Erika polgármester-asszonnyal, aki a település többi lakosával együtt támogatta Kolozár György nyugdíjazott tűzoltót abban, hogy egy igen eredeti múzeumot alapíthasson, egy régi pajtában összegyűjtsön különböző fajtájú és méretű mérlegeket. A gyűjtemény az egy vagy két karostól a digitális kijelzésű mérlegekig most már több mint kétszáz tárgyat számlál. Mivel a szervezők az egyes mérlegek serpenyőire a helybeli alkotók versesköteteit helyezték, Ion Piţoiu-Dragomir viccesen megjegyezte: Vajon mi ez? „A mérlegek éneke” vagy „Az énekek mérlege”? (eredetiben: Cântarea cântarelor ori Cântarul cântărilor?) A nagytilaji temetőben Nagy Gáspár nyughelyét kerestük fel, ahol ezúttal Devecseri Zoltán egy in memoriam-verset szavalt el, és az irodalmi vándorkonferencián résztvevõk megkoszorúzták a költő sírját. A szalagon ez állt: „...a vers legyen veled...” Néhány perccel később a verseit műanyagból kivágott falevelekre felírtan egy útszéli facsoport ágaira függesztették annak emlékére, hogy ezen a helyen gyakran megpihent, ahányszor hazalátogatott. Körülbelül 500 lelket számláló szülőfalujában, Bérbaltaváron, a költő szülőházában múzeumot rendeztek be. Itt Csider Sándor egyetemi tanár fogadott, aki gyermekkori játszótársa, majd diáktársa volt a költőnek. Bérbaltavár után újból átkeltünk a Rába folyón Kám község irányába, ahol Kisfaludy Sándornak (1772–1844) emeltek emlékművet, aki öt éven keresztül lakott itt Szegedy Rózával kötött házassága kezdetén, és itt írta meg első művét, a Himfy

2020

1. szám

Periszkóp

szerelmeit, amely, bár névtelenül jelent meg, tüstént meghódította az olvasóközönséget. Tausz István költő (és megyei tanácsos) büszkén mutatott be egy szépen megőrzött példányt a második kiadásból. Püspökmolnári községben – miután a „hosszútávú” Rodler Csaba polgármester elbüszkélkedett három mandátumon keresztül véghezvitt eredményeivel –, Kuglics Gábor történész bemutatta Kristóf Ágota (1935–2011) Kossuth-díjas költő, író életét és írásait. Az 56-os forradalom után a szerző Svájcba menekült, ahol aztán magyarul és franciául írt és közölt. Érdekes volt, ahogyan Kuglics úr a térségbeli helységeket szállásoknak nevezte azzal magyarázva szóhasználatát, hogy a történelem során az osztrák-török háborúk miatt a falvak gyakran költöztek egy-egy birtok egyik vagy másik sarkába. Pénteken este a társaság a vasvári Dr. Bendefy László Városi Könyvtárba gyűlt össze, ahol a házigazda, Gyöngyösi Zsuzsanna igazgatónő várt. Itt Weiner-Senynyey Tibor tanár úr bemutatta Hamvas Béláról (1897–1968) írt monográfiáját. Hamvas Bélát Romániában mint A bor filozófiája szerzőjét ismerik, ezt a művét Hubbes László Attila fordította le. A bemutatót dr. Fűzfa Balázs és dr. Petneházi Gábor faggatózása élénkítette. Elhangzott, hogy az 50-es években a holtvágányra helyezett Hamvas raktárnokként dolgozott egy energetikai építővállalatban, és mint ilyen készítette fel sikeres érettségire a sa-

ját igazgatóját. Hatalmas szellemét valamennyire Constantin Noica román ﬁlozófussal lehetne összehasonlítani. Az általa csiszolt, későbbi híres elmék közül elsősorban Weöres Sándort (1913–1989) említsük meg, aki később mesterének ajánlotta A teljesség felé című esszékötetét. A városi könyvtár egy, a város központjában álló, emeletes épületben helyezkedik el, a város körül levő 22 községet szolgálja ki, vagyis egy 13.000 tagú közösséget. (Róla bővebben fogok majd írni az I.D.E.I.-ben, a zilahi megyei könyvtár folyóiratában.) A földszinten a kölcsönző- és olvasóterem, az emeleten a gyerekrészleg, a „Babák könyvtára” és a Fábián Tamás Ásványmúzeum és Emlékkiállítás található. Egy nagyon zsúfolt nap után a vacsorán a költők és a résztvevők is kikapcsolódtak, miközben Varga Zoltán borait kóstolgatták. A kínálat a teljes skálát tükrözte a fehértől a bikavérig, a száraztól az édesig. A múlt évek termése épp azokkal a nehézségekkel küszködött, mint nálunk: 2017. április végén itt is havazott, ami tönkretette a szőlősöket és a termést... Búcsúzáskor a házigazdák megígérték, hogy egy részük viszonozni fogja a látogatást. Hazatértünkkor kis kerülőt tettünk a Balaton északi partján, ahol egy másik millenáris létesítmény strázsál: a tihanyi apátság. Gyönyörű hely teletűzve sok, szinte hihetetlen mesével, melyek megérdemlik, hogy más alkalommal lassanként mutassa be az ember. Ha lehet, egy pohár jó bor mellett...

2020

Periszkóp

1. szám

GÁSPÁR ATTILA–

Kallós Zoltán Mezőségi daloskönyvéről Kallós Zoltán így vallott 2009-ben Mezőségi népdalgyűjteményéről: „Az itt közölt dalok nagy részét még gyermekkoromban tanultam a válaszúti és környékbeli mezőségi falvak öregjeitől. Igyekeztem a legszebb szöveg- és dallamváltozatokat összepárosítani. (…) Szövegeinkben az élet minden mozzanatára találunk példát, az énekek mindenkihez szólnak. (…) Tanítsuk meg másoknak is ezeket a dalokat! Az együtt éneklésnek nagy közösségformáló ereje és varázsa van, énekeljünk minél többen és minél többet!” Németh István írja a kötet Előszavában. „A kötetben Kallós Zoltán által Mezőségen gyűjtött több mint 2000 népdalváltozatból 325 variáns jelenik meg, több mint 900 versszakkal”. Az Előszóból szintén kiviláglik, hogy a hagyaték gondozóinak gondjuk van arra, hogy folyamatosan friss mezőségi magyar zenei anyanyelvvel táplálják a hallgatókat. A népzenei táborok egyre növekvő népszerűsége megkívánja az évtizedek alatt felgyülemlett népdalok közreadását – jegyzi meg Németh István. A népdalok versei külön ﬁgyelemre méltók. Lényegretörő fogalmazásuk, a mondanivaló sokszor lakonikus, másszor szimbólumokkal átitatott veretessége csak a népköltészetben található meg. Sokszor elvont, a beavatatlanok szemeitől, értelmétől elrejtett üzenetüket, az elmúlt évszázadokban élt magyar őseink féltve őrzött, folyamatosan csiszolt kincseként hagyták ránk azzal az üzenettel, hogy legyünk méltók ezek átvételére, éltetésére, átmentésére. Legyünk hozzájuk hasonló értékte-

remtők és értékmentők! Nagy feladat ez. Magába foglalja a közösségi együttélést, együtt éneklést, a generációk nevelésének minden csínját-bínját, módszertanát. A továbbadás módszertanában sem tudott a 20−21. század hatékonyabbat alkotni, mint az elmúlt európai ezer évünk. Ük- és szépapáink nem külföldi egyetemeken tanulták a módszertant (legfeljebb háborús lövészárkokban ismerték meg külföldet, de ott is csodálatos katonadalokat, szerelmi dalokat, balladákat, meséket alkottak), hanem az anyatejjel szívtak magukba minden hasznos ismeretet és tudományt. Azt üzenik nekünk most: ﬁgyeljünk egymásra, értékeinkre, „elöljáróink életének végére”, és éltessük mindazon értékeket, amelyeket ránk hagytak: a párját ritkító szépségű magyar zenei anyanyelvünket. Kallós Zoltán tizenhárom mezőségi helységben rögzítette az itt közreadott népdalokat 1961 és 2012 között: 1. Bonchida, 2. Buza, 3. Fejérd, 4. Feketelak, 5. Magyarpalatka, 6. Magyarszovát, 7. Mezőkeszü, 8. Ördöngősfüzes, 9. Szék, 10. Vajdakamarás, 11. Válaszút, 12. Visa, 13. Zselyk. A Daloskönyv zenei mutatókat, elemzéseket is tartalmaz: kadenciamutatót (kétsorostól nyolcsorosig) és szótagszám-mutatót (hat szótagos soroktól el egészen a 24 szótagot tartalmazó vers- és dallamsorokig). A sorok szótagszámának a múltban formatani, építkezési jelentősége-szerepe volt. Minden dallamsort (verssort) egy levegővételre énekeltek ki, ez határozta meg a dal tempóját. Világos, hogy hat szótagos dallamsort tovább lehetett szabadon, gaz-

2020

1. szám

Periszkóp

dagon díszítve énekelni, mint egy 12-24 szótagos dallamsort. Így kézenfekvő a következtetés, hogy az epikus, leíró jellegű népdalokat, szerelmi dalokat, balladákat kevés szótagszámú sorokkal fogalmazta meg a népdal (Parlando rubato tempóban), míg a gyors mozgást igénylő táncdallamokat sok szótagú sorokkal − markán-

sabb üzenetekkel – alkották meg és adták elő (pirrichius verslábakkal). Idézünk a Daloskönyvből két jellegzetes példát, egy hat és egy 16 szótagú sorokat tartalmazó népdalt: a 10. és a 43.számút.

A népdal és az egyházi zene műfajai, formái is egymás mellett éltek évszázadokon át, a gyakorlatban kölcsönösen hatottak egymásra és táplálkoztak egymásból. Erre számos példánk van, gondoljunk csak

Bánházi Gyöngyi: Szimbólumok

2020

Periszkóp

1. szám

a genﬁ zsoltárokra, Balassi Bálintnak a népdalokra és dicséretekre írt verseire, a kuruc dallamokra született dicséretekre vagy Kölcsey Himnuszára, amit a 130. zsoltár dallamára szerzett és még sok más példára.

2020

1. szám

Periszkóp

S. KIRÁLY BÉLA

Szobor a ködben – Wesselényi Miklós (A szerző írása a Magyar Szemle XXIII. évfolyamának 5 –6. számában jelent meg, ennek szerkesztett változatát közöljük.)

Francis Bacon, a 17. századi angol ﬁlozófus az előítélet fogalmát még nem ismerve az egyént és a közösségét fenyegető ködképekről beszélt. Ezek rátelepedhetnek elménkre, és a hamis ismeretek, a belőlük képzett hamis narratívák köde végzetes tévútra vezethet. Mire a késői napsugár áttör a ködön, és elénk tárulna egy szobor látványa, amelyre felnézhetnénk, már messze bandukolunk a tévúton, és hamis bálványokkal fertőzötten időnk sem marad evilági életünkben visszatérni a kezdetekhez. Van azonban, ami ennél is aggasztóbb a tájékozódó ﬁatal magyar számára: egy tátongó ködfolt a nemzeti memória térképén, a kérdésekre kapott vállvonogatás, a „nem tudom” metakommunikációs gesztusa. Hiába találunk képet, ismertetőszöveget róla és műveiről a tankönyvekben, a reformkori ifjúság által istenített politikus, a rajongott szónok, a romantikus párbajhős Wesselényi Miklós írásai napjainkban mintha hieroglifák lennének. Ezek legavatottabb megfejtője kortársaink közül Dávid Csaba Gábor. „Hogy mennyire a feledés homályába veszett alakja – írja a „Célunk tökéletesedésünk”. A nemzetnevelő Wesselényi Miklós című könyvében (Argumentum kiadó, Budapest, 2013) –, jelzi, hogy 1996-ban, születésének kétszázadik évfordulójának évében, amikor az egész nemzetnek kellett volna emléke előtt tisztelegnie, a médiumoknál teljes volt a hír-

zárlat. Még az a néhány tudományos konferencia is, amelyet Wesselényi emlékének szenteltek a reformkor kutatói (az egyikre négy helyszínen, Debrecenben, Hadadon, Zilahon és Zsibón, a másikra Budapesten került sor), szinte inkognítóban zajlott le. S az <<árvízi hajós>> reliefjénél tartott koszorúzás miatt nemhogy le kellett volna zárni a Kossuth Lajos utcát – amelynek a ferences templom oldalát díszítő relief, a Wesselényi hősiességére emlékeztető legfőbb mementó okán inkább az ő nevét kéne viselnie –, hanem még a járdán sem okozott fennakadást a megemlékezők alig tucatnyi csoportja.” Már éltében is „ködképet” mintáztak róla... Például amikor a ﬁatal Arany János költeményt akart dedikálni neki, Petőﬁ lebeszélte őt, mondván: uraknak nem jár az ilyesmi. Arra határozottan emlékszem, hogy Erdélyben, ha nem is a kívánt mértékben, de volt visszhangjuk a Wesselényi szülőföldjén tartott konferenciáknak. Különösen Zilahon és Székelyföldön ápolják az emlékét, hiszen Székelyudvarhely választott követeként vett részt az 1834 májusában tartott korszakos jelentőségű országgyűlésen. Vakmerően szembeszállt a Habsburg-abszolutizmussal, és egy év alatt munkásságával akkorát mozdított Erdély sorsán, mint senki más azelőtt. Az udvarhelyiek meg lehettek elégedve képviselőjük tevékenységével, mert önszán-

tukból választották meg másodszor és harmadszor is. Sőt üldözése, bebörtönzése, száműzetése, megvakulása után (1846. augusztus havában) negyedszer is megválasztották az erdélyi országgyűlésbe, ami példa nélküli. A marosszéki Makfalva telket ajándékozott neki, melyen ő iskolát építtetett és állandó alapítványt létesített. A tűzvész által pusztított Kézdivásárhelyt nagylelkű pénzadománnyal segítette, amelyért ott intézmény viseli a nevét. Zilahon itt áll Fadrusz János 1902-ben felavatott kiváló alkotása, amely Wesselényit felszabadított jobbágyával együtt ábrázolja. Veress Dániel sepsiszentgyörgyi író és irodalomtörténész (1929–2002) színművet szentelt a reformkori óriásnak, amelynek bemutatója 1971 decemberében volt, és 59 előadást ért meg. Tőle tudom, hogy csak az eladott jegyek alapján közel 19 ezer néző látta a darabot. Egy év múlva Bukarestben is bemutatták a művet, a felvételnek meg kell lennie a román televízió archívumában. Magyarországon azonban – talán nem véletlenül – sem Wesselényiről, sem kortársainak életéről nem készült semmilyen művészi vagy oktató jellegű ﬁlm, pedig vérbeli romantikus egyénisége és a végzetesen ellentmondásos kor szinte tálcán kínálná a témát. Széchenyivel, Kossuthtal összehasonlítva mégis elmondható, hogy ifjabb báró hadadi Wesselényi Miklós alakja, tanítása továbbra is a ködben vesztegel. Nem sok szerencséje volt az utókorral, hiszen (Illyés Gyula szavaival szólva) „a halhatatlanság is halandók – jó értékmegőrzők – műve”. Ez a sors sújtotta ember a ma is időszerű Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében (1843) című művének előszavában mintha megsejtette volna az utókor hálátlanságát: „Most már mindez máskint van, a polgári elhunytnak képe csakhamar a dísztermekből s csarnokokból mellékszobákba, folyosókra s padlásra vándorlott. Feledékenység pora kezdte lepni, s hajdani fényét és színét haloványítani. Csak kevés egyéneknél maradt meg régi helyén. Hogy ez így van, természetes;

2020

Periszkóp

1. szám

halandók sorsa, élünk, hogy felejtsünk és felejtessünk.” Dávid Gábor Csaba Trócsányi Miklóstól – aki Wesselényi életpályájáról átfogó és elemző monográﬁát írt – vette át a stafétabotot. Kötete a szerző több mint 30 éven át folytatott Wesselényi-kutatásainak eredményét tartalmazza, amelynek külön értékei a függelékben először közölt Wesselényi-szövegek. Igazi szenzáció Wesselényinek az Erdélyről és Magyarországról írt Honismertetése, amely itt jelenik meg először, ugyanakkor a szerző szövegkritikai kiadásban közli a reformkori politikus mai értelemben vett szépírói műveit, a nyomtatásban megjelent két Ségur-fordítást, a hagyatékban megtalált mesét (Mese az indulatokról/A farkas s a bárány) és a Naplójába két változatban bejegyzett epigrammát. Dávid Gábor Csaba tehát törlesztett valamennyit a Wesselényi iránti adósságunkból, hiszen a nagy reformkori politikus műveinek nagyobbik része mind a mai napig kiadatlan. A kötet tanulmányait olvasva megygyőződhetünk arról, hogy Wesselényi Miklós választott hivatása a nemzetnevelés volt. Nem íróként élte életét, nem íróként írta naplóit sem. A társadalmi hasznosság volt elsődleges célja, és soha nem magára, hanem a közre gondolt. Nem a személyes önkifejezés ingere serkentette, hanem tájékoztatni, irányítani akarta elvbarátait, a szűkebb-tágabb közvéleményt. Célja a radikális reformok életbeléptetése volt. Ebben és másban is legnagyobb tanítványa és követője Kossuth Lajos volt. Éltében nyomtatásban megjelent művei elsősorban politikai-gazdasági értekezések. Az őt olvasónak olyan érzése támad, mintha a szöveg írója előadást tartana, sőt időnként mintha felszólalna. Kifejt, érvet érvre halmoz, vádol, véd, leleplez, és ezzel hallgatóját magához hajlítja. Barátja, a másik nagy szónok, Kölcsey jegyezte fel róla: „Beszédét elvről elvre szokta vezetni; egyszerre nem önti ki magát, hogy másod és harmad ízben ismét újakkal állhasson fel; kifejezé-

2020

1. szám

Periszkóp

sei erősek, de sokszor cifrák, s nem ritkán metszők.” A Wesselényi rehabilitásáért tevékenykedő Dávid Gábor Csaba vizsgálódásainak középpontjában Wesselényi Miklós Balitéletekről című röpirata áll. A szerző bemutatja a mű keletkezési körülményeit, szerkezeti és formai sajátosságának előképeit. Noha az irodalmat, az írókat becsülte és tisztelte, a Balitéletekről előszavának tanúsága szerint Wesselényi az elsők között jött rá arra, hogy a nemzet fő gondjait valójában nem a költőknek kell kimondaniuk, hanem a társadalmi cselekvés irányítóinak, a „nemzetgazdáknak”, a politikusoknak. „Nem tartom értelmi előrehaladottságunk jelének – írta a rá jellemző kíméletlen őszinteséggel –, hogy nyelvünkön megjelent s jelenő könyveknek kétharmada költői műv.” Az általam töredékesen ismert naplói és levelei alapján megállapítható, hogy bár olvasmányainak tere is tág, Wesselényinek a gyakorlati tapasztalatokra épülő műveltsége volt igen gazdag. Nem furcsállhatjuk azt, hogy elsősorban a saját mindennapi tevékenységéhez nélkülözhetetlen műveket szerezte be és tanulmányozta: politikai és állambölcseleti műveket, állatgyógyászati munkákat, lóversenyekhez használt bíráskodási útmutatókat, mezőgazdasági és botanikai könyveket. Nem hiányoztak azonban a zsibói könyvtárából a görög-római szerzők, szótárak, nyelvtanok, útikalauzok, bedekkerek, térképek és atlaszok sem. Nem volt nyelvtehetség, de fél tucat nyelvet megtanult, és ezeket állandóan gyakorolta. Barátja, Újfalvy Sándor jegyezte fel, hogy otthonában Prinkerrel angolul, báró Pölniczcel franciául, Luigi komornyikkal olaszul, Nuczuj inassal románul, és másokkal mindig magyarul beszélt. Ter-

mészetesen tudott németül és járatos volt a latin nyelvben is. Dávid Gábor Csaba Wesselényi-kutatásainak legfontosabb csapása: tisztázni a reformkori politikusunk nevelésről vallott nézeteit. „Wesselényi – írja – a nevelés kérdéskörében is szuverén módon használja fel kortársainak idevonatkozó fontosabb műveit. Dolgozatomban ennek a szinte teljesen feltáratlan területnek a megismertetéséhez is szeretnék hozzájárulni.” És valóban, e témában nagyon elemében van. Egy mesterdetektív szenvedélyével halad lépésről lépésre e téma felgöngyölítésében. Meggyőződhetünk, hogy Wesselényi a tanulóifjúságnak szánt, a „két magyar hazát” szolgáló Honismertetője – a mai terminológiával élve – az első állampolgári ismereteket nyújtó magyar tankönyv lehetett volna. Wesselényi Kossuth fellépéséig az erdélyi, később a magyarországi ellenzék elsőrendű szónoka és irányító politikusa volt. Álláspontja az urbárium, a házadó, a lengyelek támogatása, az újoncfogás, a sajtó- és szólásszabadság kérdésében döntő jelentőségű volt, és sokszor túlhaladta a sérelmi politika irányelveit. Más kérdés – és ebben Cs. Szabó Lászlónak igaza van –: írásaiból ugyan az derül ki, hogy Wesselényinek helyén van a szíve, de nem volt arányérzéke, hiszen lebecsülte Bécs, „az elaggott birodalom” erejét, és túlbecsülte a magunkét. A róla tárcát író Ady akár a napjainkat is jellemezhetné az alábbi soraival: a „Balítéletek írója szabadabb lélek volt, mint akárki is az ő korában. A mi korunkról nem is szólva, mikor minden olyan átkozottul ideális, s mikor még a legszabadabb gondolkozó is tartogat egy sötét süllyesztőajtót az agyában.”

(A szerző írása a Magyar Szemle XXIII. évfolyamának 5 –6. számában jelent meg, ennek szerkesztett változatát közöljük.)

2020

Múltidéző

1. szám

H. SZABÓ GYULA

Öt évtized erővonalai tartott konferencia is 2020. február 11-én. Az alábbi szöveg az itt elhangzott értékelés szerkesztett változata.

A Kriterion Könyvkiadó megalakításának lehetőségét egy 1969. december 9-ei kormányhatározat teremtette meg, amely alapjaiban alakította át a romániai könyvkiadást. Szakosodott kiadók létrehozását rendelte el annak érdekében, hogy az akkori vezetés a romániai népi demokráciáról kedvező képet alakítson ki az Amerikai Egyesült Államok és Nyugat-Európa előtt. A Kriterion Kiadó bukaresti és kolozsvári műhelyeiben a szerkesztői munka 1970. január 1-én kezdődött el. Idén a kiadó jelenlegi vezetősége számos rendezvényen emlékezik meg az intézmény múltjáról, vitatja meg a könyvkiadás jelenét és lehetőségeit. Ilyen rendezvény volt a szilágysomlyói EMKE és az Erdélyi Múzeum-Egyesület szilágysomlyói csoportjának szervezésében

Kiadónk létrejöttének 50. évfordulóján mondandómat Domokos Gézának, a kiadó első igazgatójának azzal az értékelésével kezdeném, miszerint a Kriterion a könyvkultúrát jelentette a romániai kisebbségek életében, és azt hiszem, hogy ez az intézmény a maga nemében egyedülálló volt nemcsak a romániai, hanem az európai könyves történelemben is. A Kriterion név egyfajta varázsszóként csengett 1970től kezdődően nemcsak a magyar, hanem a német, az ukrán, a szerb és a jiddis nyelvet beszélők körében is, később pedig sok más romániai – a szlovák, a török, a tatár –kisebbség nyelvén is. Magának a névnek az az érdekessége, hogy a latin eredetű kritérium görög változatáról beszélünk, amit mértéknek, mércének fordíthatunk, és minden kisebbség nyelvébe így került be, kicsit idegen elemként, de mindannyiunk számára értékmérőként, egyedül a hangsúlyozása változott: mi, magyarok Kriteriont mondunk, a németek Kriteriont, a románok Kriteriont ejtenek. Azt a tényt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy ötven évvel ezelőtt nem kellett kitalálják a könyvkiadást Romániában, hiszen bőségesen voltak kiadók. Elég, ha csak arra tekintünk vissza, hogy 1948-ban Kolozsváron egy igen fontos intézményt államosíttak, a Minerva nyomdát és kiadót, amely addig a magyar tankönyveket és könyveket nyomtatta és gondozta – ennek múltjáról készült is egy elég vaskos könyv egy hatalmas bibliográﬁával, amely több mint 1500 kiadványt sorol fel.

2020

1. szám

Múltidéző

Ez az intézmény még 1919-ben jött létre magánszemélyek részvénytársaságaként, és az önszerveződés, a súly alatti növekedés egyik nagyon szép példája volt. Nyomdájából alakították ki ’48-ban az Állami Nyomdavállalat kolozsvári fiókját, ahol a Kriterion-könyvek nyomtatását is elkezdték körülbelül 25 év múltán. De nyomtattak Kriterion-könyveket Nagyváradon, Bukarestben, Temesváron is. A nagyváradi Sonnenfeld-nyomdáról is hadd emlékezzek meg, amely a legjobb grafikai műhely volt a két világháború között, és bizony olykor több is volt mint üzleti vállalkozás, hiszen – amint Szántó György kedvesen megemlékezik erről – például a Periszkóp folyóirat utolsó számának nyomtatási költségeit elengedték a tulajdonosok a szerkesztőknek. Fontosak voltak ugyanakkor a szerkesztői hagyományok is, hiszen azok az elvek, amelyekkel az Állami Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályáról érkező szerkesztők dolgozni kezdtek, az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején már kikristályosodtak, főleg a 1965 utáni szabadabb légkörben. A kolozsvári fiókszerkesztőségben dolgozott Székely János, Bajor Andor, Fodor Sándor, Földes László és még említhetnék jónéhány nevet; Kacsó Sándor volt az egyik főszerkesztő... Nyilván hasonlóképpen történhetett mindez a német kultúrában is, bár ők inkább a kiadó bukaresti részlegében dolgoztak. Arra is feltétlenül ki kell térnem, hogy óriási szerencséje volt 1970-ben a Kriterionnak, hogy az akkori kultúrpolitikai rendszer kedvező széljárását sok olyan szerzővel érte meg, akik korábban képesek voltak az asztalfióknak dolgozni. Ilyen szerző volt például dr. Kós Károly néprajztudós, aki képes volt arra, hogy szinte kész tanulmányokat őrizzen az íróasztalában az ’50-es évek végi, ’60-as évek eleji publikálás nem túl sok reményével. De említhetem Szabó T. Attilát is, aki híresen nagy alapossággal készítette elő a munkáit. Velük nagy szerencséje volt a kiadónak, amely a Domokos Géza vezetésével, de már a Bodor Pál

előkészítésével ezeket az erőket hasznosítani tudta és érvenyre tudta juttatni. Dávid Gyula szavaihoz kapcsolódnék, aki szerint „az erdélyi magyar tudományosság a Kriterion által jutott lélegzetvételhez”, és mindehhez a Népismereti Dolgozatok sorozatot említeném példaként. Nem véletlen, hogy a ’90-es években, amikor a néprajz tanszéket már létre lehetett hozni a Babes–Bolyai Tudományegyetemen, akkor a sorozat szerzői közül került ki számos oktató. Amikor az 50. évfordulón gondolkodtunk, felmerült bennünk, hogy egy filmet kellene készítenünk, hogy a kiadóban testet öltő egykori változatosság, sokszínűség gondolatát bemutathassuk. Ennek kapcsán jónéhány interjút készítettünk hozzávetőleg 14-15 emberrel – részint azokkal, akik annak idején alapító tagjai voltak ’69-ben a Kriterionnak, részint olyan külső munkatársakkal, akik nagyon szoros viszonyt ápoltak a kiadóval. Filmünkben fontosnak tartottuk megszólaltatni ezeket a személyeket a cenzúra működésével kapcsolatban is. Joachim Wittstock például arról beszélt, hogy a németek 1945-ös deportálása szigorúan tabutéma volt, de a filmkészítés folyamán az is kiderült, hogy volt olyan jiddis nyelvű könyv, egy Leo Sharach nevű szerzőnek az elbeszéléskötete, amely bizony a transznisztriai, zsidókat extermináló táborokról szólt. Kérdeztem az erről nyilatkozó kolléganőt, hogy ez a kötet hogy kerülhette el a cenzúra figyelmét, mire azt válaszolta, hogy jiddis cenzor nem volt. Persze az elvtársak megkérdezték, hogy mégis miről szól ez a könyv, valószínűleg megjelenés után föl is jelentették – mert akkor már be is hívatták–, a szerkesztőt és akkor derült ki, hogy „jaj, hát ez nem Románia területén történt”. erre az elvtársak azt mondták, hogy „akkor semmi közünk hozzá”. Ami érdekes, hogy ez az okfejtés 2002-ig a romániai politikába is átszűrődött, ameddig az amerikai kongresszustól szóltak, hogy aki 400 000 embert kiirtott, az ne jöjjön azzal, hogy nem a saját országának a területén tette. Az elbeszéléskötettel kapcsolatos példa azt is szemlélteti

tehát, hogy a cenzúra sem működött mindig „tökéletesen”. Azzal, hogy könyvkultúrát értünk a Kriterion néven, azt is elmondhatjuk, hogy mindannyiunkról szól ez az ötven év: egyaránt szót kell folyamatosan ejtenünk a szerzőkről, az olvasókról és a közöttük elhelyezkedő köztes szféráról, aminek egyik eleme a kiadó, másik a nyomda, a harmadik pedig a könyvterjesztő. Ez a köztes szféra felel tulajdonképpen arról, hogy az írói üzenet minél pontosabban, szebben, adekvátabban, aka-

2020

Múltidéző

1. szám

dálymentesebben jusson el az olvasóhoz. Persze ettől még minden olvasó más, másképp fogadja be a könyvet. Egy sokat emlegetett latin mondást, egy Terentianus Maurus-szállóigét említek ezzel kapcsolatban, hogy habent sua fata libelli (a könyveknek megvan a maguk sorsa). Ezt a mondást sokan idézik, de ennek a szállóigének van egy első része is, amit kevésbé idéznek, pedig rendkívül nagy bölcsesség rejlik benne: pro captu lectoris, vagyis az olvasó befogadásán múlik a könyv sorsa.

H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójaként és Szabó Zsolt, a Művelődés Egyesület képviseletében a szilagysomlyói középiskolásokkal is találkoztak.

2020

1. szám

Múltidéző

MAJOR ISTVÁN

A szilágysági nyomdászatról A nyomtatás megjelenése hatalmas lépést jelentett a tudomány fejlődése, az információk továbbítása terén; a kultúra, a művészetek, a vallás elterjedésének fő eszköze a nyomtatott könyv. De mi is tulajdonképpen a nyomtatás? A kérdésre egy hasonlattal lehet a legkönnyebben felelni: a nyomtatás olyan, mint a pecsételés. A nyomóforma tulajdonképpen egy pecsételő, és a rajta lévő képet annyiszor tudjuk papírra vetni, ahányszor rányomjuk, ezáltal ugyanaz a kép megsokszorozódik. A nyomtatás tehát egy sokszorosítasi folyamat, melynek célja a könyvekbe szedhető információk szerteosztása világszerte. Visszatekintve a nyomtatás első lépéseire, néhány fontosabb történelmi adatot szükséges megemlíteni. Papírt elsőként Caj Lun készített az i.sz. II. század elején Kínában. Európában az olaszországi Fabrianoban építették az első papírgyárat i.sz. a XIII. század végén. Az első nyomtatott mű Kínában jelent meg 868-ban, és a nyomóforma a gravírozott fa volt, amit xilogravúrának neveztek. A nyomóformák is az idők során hatalmasat fejlődtek az egyszerű xilogravúrától a lézeres nyomóformáig, amely hatalmas sebesség mellett képes minden egyes nyomdaívhez alkalmazkodni. A nyomdászatot Johannes Guttenberg foradamasította 1440-ben azáltal, hogy feltalálta a mozgatható betűket. Ezek egy rámába szedve képezték az oldal nyomtatandó tükörképét, amit egy sajtó segítségével rásajtoltak az ívre. Még megemlíteném, hogy az első rotációs nyomdagépet 1867-ben William Bullock találta fel. Ez a találmány utat nyitott minden további generációs nyomdagép kifejlesztéséhez, mivel ezek a techni-

kák mind a rotációs elv alapján működnek. Erdélyben az egyik legismertebb nyomdaműhely a kolozsvári Heltai Gáspár és Georg Hoffgreff nevéhez fűződik. 1550től jelentek meg e műhely munkái, majd ezt követően a környező kulturális központokban is alakultak nyomdák: Bánffyhunyadon, Désen, Tordán, Szamosújváron. Zilahon az első nyomdaműhely 1865ben jött létre, és Dobay Sándor tulajdona volt. Itt német és magyar nyelvű nyomtatványokat nyomtattak. A következő feljegyzés 1877-ben szól Gámán Ferenc nyomdájáról. Itt jelent meg az első újság, a Szilágy (1877 és 1879 között), majd később a Szilágy és Vidéke (1882-1883). A XIX. század végéig a Szilágyság két kulturális központja, Zilah és Szilágysomlyó több nyomdaműhelynek adott helyet. Zilahon működött a Takáts Gyula és Társa, majd Takáts Lajos, Weisberger Soma, Seres Samu nyomdáját említhetjük. Ez utóbbi az államositás áldozata lett. Szilágysomlyón az első nyomda Szilágysomlyói Nyomda Részvénytársaság néven szerepel, és a Szilágy-Somlyó című újság nyomtatása fűződik nevéhez. Ez a nyomda 1890-ig működött, majd Bölöni Sándor tulajdonába került. 1895. augusztus 15-én egy új nyomdaműhely kezdte el tevékenységét, amely Heimlich Izidor tulajdona volt. Később megjelenik Szilágysomlyón az első, román karakterekkel rendelkező nyomda is, amely Victoria néven 1903-ban kezdte el tevékenységét. 1903-ban még két nyomda van említve Szilágysomlyón, a Heimlich és Brüll, valamint a Krausz E. és Társa. Ezt a felsorolást folytathatnám... De inkább csak annyit említek, hogy 1908ban 8 nyomdaműhely, míg 1913-ban 11

nyomda működött a Szilágyságban Zilahon, Szilágysomlyón, Zsibón és Krasznán. A kommunista rendszer alatt talán minden megyeszékhelyen létezett egy nyomda, amely az alkalmazott technikától és felszereltségtől függően valamilyen tipusú nyomdai termékre volt szakosodva. Köztudott volt, hogy a szebeni nyomda volt az egyik minőségi nyomda Romániában, és a Casa Scînteii volt a legnagyobb kapacitású nyomda. Nekem ebben az időszakban még nem volt semmi kapcsolatom a nyomdászattal. Később, miután három társsal saját nyomdát indítottunk a forradalom után, 1994-ben, érdeklődésem a különböző nyomdatechnikák iránt erősen fokozódott, és elég időt fordítottam a tanulmányozásukra is. Akkoriban a magasnyomás és az ofszettechnika létezett és működött. A két módszert az alkalmazott nyomóforma különböztette meg egymástól. A magasnyomást az ólombetűk jellemezték, amelyek relieﬀel képzett betűk voltak, ezeket egy fémrámába szedték. A fémráma bekerült a magasnyomógép-

Major István (Tamás Csilla fotója)

2020

Múltidéző

1. szám

be, amely egy hengeres kenőrendszerrel egyenletesen rákente a tintát a betűkre, a betűkről meg a papírra nyomódott a szöveg. Az ofszetnyomtatásnak az úgynevezett ofszetlemez a nyomóformája, amely elég különleges: nem léteznek rajta magas és alacsony zónák, teljes egészében sík formáról beszélünk. Az ofszetlemez esetében két különböző tulajdonsággal rendelkező felület, az úgynevezett vízszerető felület az olajat szerető felülettel ellentétesen képezi a nyomtatandó és a fehéren maradó felületeket. Értelemszerűen az olajat szerető felületre tapad a nyomdafesték, amely a nyomás pillanatában reális képet alkotva átadódik egy gumipalástot viselő hengerre mint tükörkép. E henger és az ellennyomóhenger közé kerül a papír, és a nyomás által kerül a kép a papírra. Ezt a módszert napjainkban is használják, tekercsből való nyomtatáskor hatalmas sebességeket lehet vele elérni. A mi cégünk 1993-ban indult Electroword néven, majd 1994-ben nevet változtatva lettünk Color Print nyomda. Há-

2020

1. szám

Múltidéző

rom társsal indult a Color Print, egyikünk sem volt nyomdász. Amíg a társaim az adminisztrációs ügyeket látták el, én a techikai problémáknak szenteltem minden időmet. A társaim hamarosan, 3-5 év eltelte alatt külföldre költöztek. Egészen 2005-ig egyedül vezettem a nyomdát, és bővítettem a gépparkot, új piacot létesítve, új ügyfeleket kiszolgálva. 2005-ben megvásároltam a társak részvényeit, és nejemmel, Major Évával folytattuk a vállalkozást. 2013-ban csatlakozott a fiam is, Major Lóránd mint grafikus, így lett teljes a csapat. Ofszettechnikával indultunk, az első ofszetgép a Szilágyságból a mienk volt. Az akkoriban még működő állami nyomda profi nyomdászai mind meglátogattak, hogy lássák az új technikát. Ez a technika nagyot szárnyalt a számítástechnika megjelenésével. A szedés, tördelés, szerkesztés, grafika mind számítógépen történt, onnan lett átirányítva egy akkoriban forradalmi lézernyomtatóra, amely átlászó pauszpapírra, majd később lézerfóliára nyomtatta az anyagot. Ez volt az előforma, amelyen még lehetett némi korrektúrát is végezni. Ezek után levilágításra került egy bizonyos levilágító rámában, ami által a tükörben nyomtatott kép kontaktusba lépett a modern fényérzékeny ofszetlemezzel. Ultraibolya fénnyel exponálták, majd egy szóda alapú szer által előhívva kép jelent meg a lemezen, amely az olajos felületet képezte. Ez a lemez bekerült az ofszetnyomógépbe mint nyomóforma. Az ofszetnyomtatás egyik minőségi tényezője az ofszetlemez volt, másik maga a pausz, mivel a montírozás, a levilágítás során bekerülhettek a képbe bizonyos piszkok, apróbb szennyeződések. Az előhívószerek frissessége szintén befolyásolta a végtermék minőségét. Ha minőségi munka volt a cél, állandó jelleggel követni kellett a nyomdatechnika fejlődését. Először a pauszt nyomdai filmre váltottuk, ezáltal még egy előhívó került az előállítási láncba. A nyomdai film jobb felbontási minő-

séget tett lehetővé, ezáltal a nyomtatott fotók minősége nagyot emelkedett. Ennek a rendszernek is megvolt az átka, nagyon érzékeny volt a szerek frissességére, és pluszköltségeket vitt az előállítási értékbe. Ezt követően megjelentek a lézerlevilágító rendszerek, amelyek egyenesen lemezre vitték a nyomtatandó képet, ezáltal kiküszöbölve az összes átmeneti fázist, sőt már előhívni sem kellett a lemezeket, hanem a nyomdagépen automatikusan előhívódott a kép. Ezeken a rendszereken mind átrágtuk magunkat tapasztalván előnyüket, hátrányukat, és mindezt a végtermék minősége növelése céljából tettük. A könyvkötészet terén is sokat fejlődtünk elsősorban a szakmai tudás elsajátítása, emellett a könyvkötészeti modern gépek és eszközök beszerzése által. Abból kiindulva, hogy a nyomtatott könyv a legszebb, legértékesebb nyomdai termék, mindig arra törekedtünk, hogy úgy a nyomtatásban, mint a könyvkötészetben a lehető legjobb minőséget érjük el, minőség által bővítsük ügyfeleink számát. Lassan felkészültünk, hogy helytálljunk olyan ügyfelek kielégítésére, mint a Kriterion Könyvkiadó, a Művelődés Kiadó, a Román Akadémia kiadója, valamint bukaresti, marosvásárhelyi, kolozsvári román és magyar kiadók. A modern nyomdászat lehetővé tette a sima együttműködést a könyvkiadók és a nyomda között. Manapság a kiadók a világhálón elküldik a nyomtatandó anyagot egy lényeges karakterisztikai leírással együtt, nyomdánk megteszi az árajánlatát, és abban az esetben, ha az megfelel, a kiadó egy megrendelő ívet bocsájt ki, amely tartalmazza a munka karakterisztikáját, kivitelezési árát, melyek után már készülhet is a könyv. Egy ilyen rendszer nem létezhetett az ólombetűs korszakban, mivel a szedés-tördelés és minden előkészítési folyamat a nyomdában történt a kéziratok alapján köztes próbanyomatokkal, korrektúrázással, rengeteg ember munkáját igényelve. A számítógép által nyújtott előnyök,

amint látjuk, nagyon leegyszerűsítették a nyomdászatot. Új nyomdák jelentek meg Zilahon is, mint a Tranger, a Tehnoprint, az Europrint, ők is ofszettechnikával rendelkeznek. Megjelentek az úgynevezett nyomtatós ,,nyomdák” is, melyek úgy néznek ki, hogy valakinek van egy irodai nagynyomtatója, és kiírja az ajtóra, hogy Nyomda. Ezeket nem tartom jelentőseknek minőség és termelékenység terén, de azért tudnak borsot törni az orrunk alá. Mivel manapság egy nyomda a gyors és minőségi nyomtatásról kellene szóljon, ezért minimálisan 8000 ív az óránként megkövetelt nyomtatási sebesség, és ezt a minőségi utómunka teljesíti egésszé, a nyomtatós ,,nyomdák” ezeknek a követelményeknek nem tudnak eleget tenni. A 2008-as gazdasági válság rengeteg nyomdát tett tönkre ország- és világszerte, általában a közepes és a nagynyomdákat érintette legjobban. Az olyan kisnyomdák, mint amilyenek mi is vagyunk, gyorsan tudtak alkalmazkodni, esetleg átproﬁlálódni, ugyanis a statisztika azt mutatja, hogy világszerte a nyomdák 98% -át a kicsi nyomdák képviselik, a mamutok csak a maradék 2%-ot. Az uniós támogatásoknak köszönhetően 2015-ben egy új technológiával, digitális ofszetrendszerrel ruháztuk fel a Color Print nyomdát. Öt évig használva, tesztelve ezt a technológiát rájöttünk, hogy ebben áll a kisnyomdák jövője, mert hatalmas kötetlenséget biztosít. A sokrétűség és fokozott minőség mellett magas termelékenységre képes, nincs beállítóív, nincs nyomtatási selejt, maga a gépkezelő csak a gép utasításait követve nyúlhat bele a rendszerbe, minden működési problémát maga a rendszer diagnosztizál, nagyon kedvező környezetvédelmi mutatókkal dolgozik. Ezek alapján egy új pályázatot készítettünk, amelyet meg is

2020

Múltidéző

1. szám

valósítottunk, és amelyet nemrég sikerrel zártunk, 1 millió 100 ezer euró fölötti értékben megvehettük a világ jelenlegi legjobb digitális nyomdagépét a negyedíves kategóriából. Ez a rendszer új perspektívát nyit a megrendelő szempontjából: nincsen egységárkülönbség egy példány és 500 példány között, a megrendelő csak annyit rendel, amennyire éppen szüksége van, és nem kell raktározásra gondolnia; kisebb kiadók már használják ezt a lehetőséget. A rendszer képes bizonyos termékeket nagyon gyorsan előállítani a nagy nyomtatási sebességnek, az automatizált utómunkáknak köszönhetően. Képes mindenféle nyomatnemesítési folyamatra, melyek által relief, zonális lakkozás, emboszált lakkozás, műanyag és metalizált anyagokra való nyomtatás valósítható meg, minden egyes ívre más-más képet nyomtathat a gyors lézeres nyomóformának köszönhetően, és még sorolhatnám... Amint említettem a Kriterion Könyvkiadó egyik legjelentősebb ügyfelünk. Nagyon sajnálom, hogy nem szolgálhatok azzal a statisztikai adattal, hogy hány címet is nyomtattunk a Kriterionnak, de üzleti kapcsolatunk mindig kiváló volt, szórványosan adódó problémáinkat mindig kiválóan kezeltük. Remélem, a jövőre nézve is marad a kiváló kapcsolatunk! Előadásom végéhez érve, a Kriterion Könykiadó ötvenedik évfordulója alkalmából kívánok hosszú életet munkatársainak, kívánom, hogy sokáig leljék örömüket abban, amit tesznek a magyar kultúra ápolása érdekében! (A szöveg az 50 éves a Kriterion Könyvkiadó című, 2020. február 11-én Szilágysomlyón szervezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.)

2020

1. szám

Múltidéző

DR. SZÉMAN PÉTER

Könyvek társaságában és szolgálatában A szöveg az 50 éves a Kriterion Könyvkiadó című, 2020. február 11-én Szilágysomlyón szervezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. Korábban már megírtam a Miklosovits László 70. születésnapjára megjelent könyvben¹ , hogy az egyik gyerekkori élményem Arany János volt és az ő Toldija. Három-négyéves korom táján két dolgot tudtam szinte kívülről: az egyik a Toldi volt, a másik az Egri csillagok. Mindezt édesanyámnak köszönhetem, ő volt az, aki belevitt a vers, az irodalom szeretetébe, neki köszönhetően tudtam nyomtatott szöveget is olvasni, mikor iskolába mentem. Gyerekkoromban az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei sorakoztak szép számban a könyvespolcunkon, de számomra Áprily Lajosnak a Meddig él a csend? című, a Kriterionnál megjelent kötete volt az egyik első nagy ifjúkori élmény. Ezt egy másik nagy élmény idézte elő bennem, ami szintén Áprilyval kapcsolatos: 1966 augusztusában Mózes András teológiai tanár révén, aki Kolozsváron a szomszédunk volt, találkozhattam Áprily Lajossal, aki utolsó erdélyi útján meglátogatta Mózes professzor urat. De középiskolás koromban jártam az Albu Kamilla vezette önképzőkörbe is a Brassai-iskolában², ott is sokat foglalkoztunk Áprily költészetével. Könyvet gyűjteni tudatosan 1967ben kezdtem, akkor nyitottam meg könyvkatalógusomat, amibe az író nevét, a könyv címét, a kötetek számát és a kiadó nevét írtam be, és azt is, hogy olvastam-e vagy

sem. Később azt is számoltam, hogy menynyi könyvvel növeltem az állományt; 1968ban például 109 címet vettem meg, ezzel 120%-kal növeltem a könyveim számát. Később át kellett írni ezt a katalógust betűrendben, de ifjúkoromban és egyetemi éveim alatt – olvasói életem hőskorában – ennek vezetése egyik kedvenc időtöltésem volt. Kolozsváron az úgynevezett Kék könyvesüzletből – a Cartea Rusából – és a Cornulból szereztem be a könyveket. Izgalommal vittem haza a szerzeményeimet, örvendtem a frissen nyomott könyv illatának... Kolozsvár után elkerültem a Szilágy megyéhez korábban sohasem tartozó Zálha községbe, amit annak idején Erdély Moldvájának láttam, ahol akkor út sem volt, vízvezeték sem volt. Onnan Zsibóra jártunk be értekezletekre, és Zsibón szintén sikerült megtalálnom azt a könyvesüzletet, ahonnan magyar könyveket lehetett szerezni. Közben a kolozsvári forrásaimmal is tartottam a kapcsolatot, de Zsibón egyes könyvekhez mégis könnyebben hozzájutottam, mint Kolozsváron, mert kisebb volt az érdeklődés irántuk. Végül is lényeges kérdés az, hogy honnan szerzi be a könyveit az ember... Amikor például Bukarestben egy évet rezidens orvosként tartózkodtam a ’70-es évek vége fele, az Egyetem térhez közeli könyvesboltban is olyan jó viszonyt alakítottam ki az ottani könyvárussal, hogy hetente mehettem hozzá új könyvekért, olyanokért is, amelyek Kolozsváron nehezebben voltak megvásárolhatók, nekem viszont pult alól midig elő-

teremtette az újdonságokat. Zálháról még el kell mondanom, hogy amikor ott kezdő körorvos voltam, abban az volt a legjobb, hogy nyáron rengeteg időm volt olvasni. A pácienseim nagyon korán, sokszor reggel 8 óra előtt kopogtattak be hozzám a rendelő melletti szolgálati lakásba, de utána mindenki kiment a mezőre, és egészen este 6-ig alig jött valaki. Tévé nem volt, mert ott akkor még az országos adót se lehetett volna ott fogni, tehát nyugodtan lehetett olvasni. Hetente 5-6 könyvet is ki tudtam olvasni, mi kell ennél több egy olvasni szerető embernek? Szilágysomlyóra kerülve az a nagy reveláció ért, hogy van magyar tévé– ez volt az egyik; a másik meg az, hogy elő lehetett ﬁzetni magyar újságokra. Igaz, hogy nem azokra, amelyekre akartam volna, hanem inkább azokra, amelyekre nem volt elég előﬁzető, de én például a gazdasági ismereteim alapját az akkor még gazdasági lapként működő HVG-ből sajátítottam el. Mindez nagy hasznomra vált később, a ’90-es években, amikor vezető pozícióba kerültem. A rendszerváltás után már nemcsak olvasóként érdeklődtem a könyvek iránt, hanem azért is, hogy közreműködhessek egy-egy könyv kiadásában, de ezeknek a terveknek megvoltak a maguk előzményei: néhány szamizdat kiadvány. 1980 és 1983 között a feleségemmel közösen öt példányban elkészítettünk egy román-magyar helységnévszótárt. Ez úgy történt, hogy megkaptam valakitől a régit, aminek alapján dolgoztunk, de a végét kiegészítettük népszámlási adatokkal, feltüntettük az elemi iskolák számát és sok más adatot. Ezek a példányok barátok számára készültek karácsonyi ajándékként. Írógéppel készítettünk öt példányt éjszakánként. Azért öt példányban, mert annyi lapot lehetett indigóval elhelyezni a gépbe, és azért éjszakánként, hogy ne hallják a szomszédok a gépelés hangját. A másik szamizdat munkát szintén a feleségemmel közösen készítettük. Ez

2020

Múltidéző

1. szám

a szocializmus évei alatt betiltott Faludy Györgynek a Villon-fordításaiból készült kiadvány, amely kiegészül egy rövid Villon-életrajzzal, a Tóth Árpád-féle és mások fordításaival is. Ezt a könyvet úgy készítettük, hogy az édesanyám által még az 1930-as években kéziratos füzetbe jegyzett szövegeket gépeltük le szintén öt példányban. A könyv egyik oldalán található a Faludy-fordítás, a másikon pedig a más műfordítók által készült fordítás. Az általunk megőrzött példánynak külön érdekessége, hogy maga a szerző dedikálta, mikor a 2000-es években megfordult Kolozsváron. 1990 után végül megnyílt a lehetősége annak, hogy az ember ne csak olvasó legyen, hanem segítse is elő a könyvek születését. 1992-ben adtuk ki a Báthory István Alapítvány és magánszemélyek, vállalkozások támogatásával Tóth Miklósnak a Szilágysomlyó című helytörténeti munkáját, amelynek annak idején nem volt ugyan meg a megfelelő lektorálása, de ennek ellenére akkor óriási hézagpótló műnek számított, az Erdélyi műemlékek-sorozat első kötete lett, és a nagy érdeklődésre való tekintettel a Kriterion 1994-ben újranyomtatta. Ezt követően jöttek sorra a további kiadványok: Hajdu Attila első három kötetét, a 750 éves Szilágysomlyó című kötetet szintén a Báthory Alapítvány közbenjárásával sikerült kiadni hol a Kriterionnál, hol a Művelődésnél, nyomtatni pedig Zilahon nyomtatták a Color Printnél. Fazekas Ferenc kéziratos feljegyzéseit szintén a feleségemmel gépeltük és készítettük elő a Romániai Magyar Szó-beli első megjelentetésre. Később, 2012-ben és 2017-ben megszületett két emlékezéskötetem az alapítvány fennállásának 20. és 25. évfordulója alkalmából. Wagner Péter Szilágysági útirajzok című albumához felbujtóként van közöm, mert hosszasan győzködtem Wagner urat, hogy más néprajzi tájegységek után rajzolja már meg a szilágysági épített örökséget is – végül ráállt. Egy másik felbujtásom a 101 vers a Szilágyságról című verses antológia, melynek előszavát

2020

1. szám

Múltidéző

is magam írtam. Nagyon sok könyvbemutatónk is volt a Kriterionnal és a Művelődéssel, de másokkal is; egyes kiadványok – például a Szilágysági magyarok első kötetének – első bemutatója épp Szilágysomlyón, a Báthory Alapítvány székhelyén volt. Az utóbbi időben az EMKE-nél folytatom a könyvek kiadásának támogatását, eddig két könyvet sikerült megjelentetni: 2016-ban az Életpályák, programok a közművelődés szolgálatában című tanulmánykötetet és a Dávid Gyula tiszteleté-

A szerző az egyik szamizdat kiadvánnyal (Tamás Csilla fotója)

Jegyzetek: 1. A kiadvány 2014-ben jelent meg Gyökerek címmel. 2. Az intézmény teljes neve Brassai Sámuel Elméleti Líceum.

re szerkesztett Coronariumot, de készül a Kötő József-emlékkötet is, remélem, hogy 2020-ban napvilágot is lát, hiszen idén lett volna Kötő József 80 éves. Ezek lennének a saját olvasói tevékenységem és a könyvekkel való foglalkozásom legfontosabb pillanatai, amelyeket számos alkalommal feleségemmel, Széman Rózsával közösen éltem át az évek során. Manapság a lányaimtól ajándékba kapott hangoskönyvek is kivételes élményt jelentenek számomra, hiszen ezeket autóvezetés közben is élvezettel lehet hallgatni.

2020

Múltidéző

1. szám

POCSVEILER ILONA

Az iskolai magyar nyelvű könyvállományok és könyvtárak helyzete Szilágysomlyón a 20–21. század fordulóján A szöveg az 50 éves a Kriterion Könyvkiadó című, 2020. február 11-én Szilágysomlyón szervezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. „Sose adjatok kölcsön könyvet, mert a kölcsönkapott könyvet senki sem hozza vissza. Az én könyvtáramban csak olyan könyvek vannak, amelyeket másoktól kaptam kölcsön.” – mondja Anatole France. A Báthori István Könyvtár nem kölcsönzések révén, hanem adományokból jött létre, ám abban hasonlít a fent említett könyvtárra, hogy – sajátos körülmények miatt – nem vásárlás útján keletkezett állománya. Hogy ezekre a körülményekre fény derüljön, vissza kell mennünk az időben, ugyanis ez a könyvtár sem légüres térben működik, hanem egy összetett, bonyolult rendszerben, amelyben egyrészt árulkodó módon megmutatkozik a város magyar közösségének értékrendje, szellemi látóhatára, másrészt meghatározó módon befolyásolja működését a mindenkori fenntartó hatalom. A rendelkezésemre álló igencsak szegényes források alapján igyekszem a kilencvenes évek könyvtáralapításának történetét röviden bemutatni kissé felidézve a helyi könyvtárak múltját is azért, mert úgy gondolom, hogy a könyvtáraknak is sorsuk van a történelmi időkben. Legrégebbi hivatkozást a Romániai Magyar Irodalmi

Lexikon V/1 kötetének a Szilágysomlyó magyar irodalmi és művelődési élete szócikkben találtam1. Eszerint a 19. század hetvenes éveitől működő, saját könyvtárral rendelkező három egyesület (a Kaszinó Egylet, a Polgári Olvasókör és az Iparos Olvasó Egyesület) az 1930-as években már nem létezett, könyvtáraik „sorsa ismeretlen az 1918-as főhatalomváltozás után. A minorita rendház több mint 600 kötetes, híres, 1735-ben létesült könyvtáráról csak annyit lehet tudni, hogy az I. világháború végén <<teljesen megsemmisült>>. Átvészelte a változást a római katolikus leánygimnázium 1912-ben létrehozott tanári és ifjúsági könyvtára, ezek a II. világháború végén pusztultak el.” A világháború után az 1989-es „rendszerváltásig” az általános iskolában létrehozott kétnyelvű könyvtáron kívül a középiskolákban is működtek hasonlóak. Ezeknek magyar könyvállománya igen szegényes volt, az 50-es évek ideológiai propagandaanyagán kívül a szovjet és román irodalmi művek magyar fordításait és a cenzúra által megrostált, olcsón kapható magyar irodalmi műveket tartalmaztak, de együttvéve sem tettek ki egy kisebb méretű (1000 könyv körüli) állományt. De a szellemi táplálékra éhes magyar közösség ezeket is „ronggyá olvasta”, úgyhogy 1990 után igen lepusztult állapotban találtattak. Az olvasás iránti igény aztán megmutatkozott

2020

1. szám

Múltidéző

abban a lelkesedésben, amivel az egymás után érkező könyvadományokra valósággal rávetették magukat a somlyói magyar olvasók. Még mielőtt a tulajdonképpeni ’90-es évekbeli könyvtáralapításról szólnék, hadd térjek ki néhány mondat erejéig a már említett középiskolai könyvtárak további rövid történetére. A középiskolák könyvtárainak magyar nyelvű részlegét a fenntartók továbbra sem tartották fontosnak új könyvekkel gyarapítani. Ám a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége révén mégis érkeztek a Határon Túli Magyar Oktatásért Apáczai Közalapítvány által küldött értékes könyvek a három középiskolába a Magyarok világkönyvtára sorozatból, aminek egyes példányai a Madách Kiadó, a Magyarok Világszövetsége, valamint a Kriterion közös kiadásában jelentek meg. Ezeket és a Populart füzeteket, amelyek a világ- és magyar irodalom remekeit tartalmazták korszakonként más-más színű borítólappal ellátva, nagyon jól és hasznosan lehetett használni az irodalomoktatásban is. (Popul-art füzetekből a Báthori Könyvtárnak is jutott más forrásból). Amíg mód volt rá, szaktantermekben őrizgettük ezeket a könyveket, aztán be kellett sorolni az iskolai könyvtárak leltárába, és a Simion Bărnuţiu Elméleti Líceumot leszámítva a többinek román könyvtáros „gondozója” van. A Báthori Könyvtár létrejöttének előzményeiről a Széman Péter könyvében² található Acsádi Elek-visszaemlékezésekből a következőket tudhatjuk meg: az Ilylyés Közalapítvány találkozóján megismert udvarhelyi barátok segítségével sikerült az első nagyobb könyvrakományt beszerezni. Aztán Pillich László a kolozsvári Heltai Gáspár Alapítványtól adott ajándékkönyveket az alakuló könyvtárnak, majd a Határon Túli Magyarok Hivatalánál dolgozó somlyói származású Fodor Lucia segítségével a Pro Hungaris Kulturális Értékközvetítő Alapítványtól megpályázott 350 000 forint értékű könyvet a Szalamandra szállítási

vállalkozás hozta el díjmentesen. Egyéni adakozók is hozzájárultak a könyvtárnak a gazdagításához³ , amelynek sikerült az RMDSZ akkori székházának udvarában egy termet és polcokat kiharcolni, így egy alkalmazottal beindulhatott a már akkor szűkösnek bizonyuló könyvtár működése. Erre a lelkesedéstől fűtött hőskorszakra Széman Péter így emlékezik: „Volt iskolatársammal, az író és újságíró Pillich Lacival találkoztam rögtön a változások után Kolozsváron, aki még a Szabadságnál dolgozott, de már a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány létrehozásán ügyködött az újjáalakult EMKE segítségével. Már akkor beszélgettünk (…) az elsődlegesen a diákok segítségére jövő könyvtári hálózat kiépítésének szükségességéről. Egy könyvtárt azokban az időkben – amikor Magyarországon megváltozott a szemlélet, és a remittenda könyveket nem a zúzdába, hanem a határon túlra juttatták el (hála a jó Istennek!) – nem volt nehéz összehozni, de annál nehezebb volt működtetni.”⁴ Itt jegyezem meg, hogy a magyarországi könyvtárakban kiselejtezett könyvek között sok volt a valóban értékes, de volt ám később itt is selejtezésre szoruló, részben tartalmi elévültségük, részben rossz ﬁzikai állapotuk miatt. De térjünk vissza Széman Péter visszaemlékzéséhez! Azért érdemes idézni belőle, mert kordokumentum értékű: „Nagy volt az örömöm, amikor a megpályázott könyvekről – úgy 4500-5000 kötet – hírt hallottunk, hogy hozza őket a Szalamandra Szállítási Vállalat. Mert hiába kértek, hogy hozzuk el Budapestről, pénzalapok hiányában ez nem volt lehetséges. Egyik délután két ﬁatalember érkezett meg, s kérték, hogy valaki menjen le velük az alapítvány részéről a borsi vámhoz, mert gondok vannak a könyvek elvámolásával. Mivel nem volt senki, aki vállalta volna az utat, beültem az autómba, és délután 4 órakor mind a hárman Váradon voltunk. Nagyon nehezen ment a vámolás. Mindenféle ürügyet kitaláltak a vámosok, csak hogy ne kelljen beengedni a köny-

veket. De egy kis hazai nedű segítségével este 11-kor túl voltunk a vámon. A két ﬁatalembernek Élesden volt dolga, ezért oda kísértem őket, ott aludtak, a könyveket másnap hozták Somlyóra.” És tovább: „Somlyón nem volt előzmény nélküli az anyanyelvű könyvtár, létrejöttét sokan segítették. Egy nagyobb város könyvtárához viszonyítva szegényesnek tűnhet. De így is két és fél, három év erőfeszítésébe telett életre hívása. 1998. május 16-án diákműsorral, könyvbemutatóval, sok-sok vendég jelenlétében megnyitottuk a könyvtárat.” A könyvtár neve Báthori István Könyvtár lett, mivel elsősorban az 1992-ben megalakult Báthori István Alapítvány (BIA) szellemi védnöksége alatt jött létre. „Hogy abban a helyiségben, amelyik már a megnyitáskor is szűk volt, de legalább létezett, működhessen a könyvtár, a Heltai Könyvtár Alapítvány (személy szerint Pillich Katalin) nagyon sokat segített. Ők képezték ki könyvtárosunkat (Nagy Andrea), ők adták az első szükséges nyomtatványokat, ők hoztak testvérkönyvtári kapcsolatba a zalaegerszegi József Attila Városi Könyvtárral, melynek igazgatója, Major Árpád vágta át a megnyitó szalagot. Velük az idők folyamán nagyon jó kapcsolat alakult ki, minden évben egy-két nagyobb adag (250-300 kötet) könyvet ajándékoznak nekünk.”– olvassuk Széman Péter visszaemlékezésében. A további adományokat Budapestről, Kolozsvárról ezután is Széman Péter szállította saját autójával, saját költségén. Viszont a szemléletváltásnak köszönhetően legalább a vámolás egyszerűbb lett. A testvérvárosi kapcsolatok létrejötte után a testvérvárosoktól is kaptunk könyveket. Az albertirsai rakományról találtam listát, és hivatalos, pecsétes átadási dokumentumot. Később a 2001-ig Szilágysomlyón működő Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szilágy megyei szervezete könyveinek egy részét is átvette a Báthori Könyvtár, ezeket a könyveket szintén Nagy Andrea katalogizálta Bálint Enikő segítségével. A könyvtárosi ﬁzetést részben Vida

2020

Múltidéző

1. szám

Gyula szenátor, részben a BIA állta. 420 beiratkozott taggal működött a könyvár. Rövid kitérőként hadd mondjam el, hogy a két tannyelvű általános iskolából kivált és 2005-ben létrejött Szilágysomlyói Báthori István Magyar Tannyelvű Általános Iskola régi, rongyos könyvekkel induló könyvtára az évek folyamán szépen felduzzadt az EMKE-, majd a Báthori Könyvtártól kölcsön kapott könyvekkel. Jelenleg 4159 könyv van ebben az állományban, amely meglehetősen hányatott sors után került egy, a korszerű igényeknek megfelelő, Információs és Dokumentációs Központnak nevezett, több funkciót ellátó, rendezett terembe az iskola épületében. 279 olvasójával a Somlyón működő anyanyelvi könyvtárak legaktívabbja, ahol a szakirányú képzésben részesült könyvtáros, Nagy Edit működése nem merül ki pusztán a könyvkölcsönzésben, hanem gazdag kulturális és közösségformáló programokat is szervez. Itt bonyolítják le a Széman Rózsa szervezte évenkénti József Attila szavalóversenyt, műsorokkal emlékeznek minden év januárjában a Magyar Kultúra Napjára, március idusán pedig a ’48-as forradalomra és szabadságharcra. Könyvkiállítással, rajzversennyel és képkiállítással emlékeznek meg az évfordulós írókra, költőkre, Olvasni jó felolvasó-maratont szerveznek, részt vesznek A könyv útja és a Könyvtárosnak lenni egy napra projektekben. Századunk első másfél évtizede volt a könyvolvasás aranykora Szilágysomlyón. A Báthori Könyvtár teljes mértékben megfelelt az akkori olvasói igényeknek, Nagy Andrea pedig szorgalmasan ellátta a könyvkölcsönzési feladatot, a kartotékok kitöltését, s nekifogott a leltárba vétel hatalmas munkájának is, de miután anyagiak hiányában megszűnt a ﬁzetése, 2013-ban távozott a könyvtárból. (Azóta sajnos az élők sorából is nemrég). Abban az évben nyugalmazott pedagógusként fél normával titkároskodtam az RMDSZ-irodában 11 hónapig, s elhatároztam, hogy rendet

2020

1. szám

Múltidéző

rakok a könyvtárban, ahol önkéntesként elláttam a könyvtárosi feladatot is. Addigra fokozatosan leapadt az olvasók száma is kétszámjegyűvé annak ellenére, hogy az alapítvány minden évben ünnepélyes keretek közt könyvjutalomban részesítette a leghűségesebb olvasót felnőtt- és diák kategóriában. A rendrakás több hónapig tartott, s abban állt, hogy a következő témakörök szerint rendeztem el a polcokon a könyveket: Magyar irodalom, Irodalomkritikai-, irodalomtörténeti-, nyelvészeti-, néprajzi- tanulmányok, Világirodalom, Kiadói sorozatok, Történelem, gazdaságtan, eszmetörténet, ﬁlozóﬁa, vallás, Orvostudomány és egyéb tudományok, Szórakoztató irodalom, krimik, bestsellerek, útirajzok, életrajzok, ifjúsági irodalom. Minden kategóriában a szerzők betűrendi sorrendjében helyeztem sorba a könyveket. A polcok tetejére kerültek a szótárak, lexikonok, képzőművészeti- és tudományos képes albumok, antológiák, szöveggyűjtemények. Újraszámoztam a könyveket 1 - től 4950ig, és számítógépbe írtam az összest, ennek köszönhetően lett egy pontos leltár. De közben elfogytak az olvasók... A város magyar lakosságának egyre csökkenő száma ellenére mégis gondot fordítottunk olyan, érdeklődésre számot tartó rendezvények szervezésére, amelyek vonzóvá tehetik a könyvtári jelenlétet, közösséget teremthetnek. Így indult be 12 éve a havi rendszerességgel működő Irodalmi kávéház,

a kézműves tevékenységgel egybekötött Olvasókör (amely tevékenységének egyik hozadéka lett a kör néhány tagjának gyűjtőmunkájával összehozott helytörténeti anyag, ami alapját képezte a 100 év Szilágysomlyó című kiállításnak), de itt alakult, és itt tartja heti rendszerességgel próbáit immár 5 éve a Játékakadémia nevű felnőtt színjátszó csoport is, amely a város és környékének színpadain lépett fel, és rangos fesztiválokon is bemutatkozott már. Közben egyre több magánkönyvtár szűnt meg a városban, és magánszemélyek a könyveiket mind felhozták a Báthori Könyvtárba, ami lassan már raktárrá vált. Ezekből az úgynevezett könyvturik alkalmával osztogatunk azoknak, akik még szeretnek olvasni. Az információrobbanás és a technikai eszközök rohamos fejlődése, a kibernetika, a digitálizáció gyors elterjedése, a virtuális világ varázsa teljesen eltávolította az embereket, különösen a ﬁatalokat a könyvolvasástól. Sosem hittem volna, hogy az áldozatos munkával létrehozott könyvtár ennyire tiszavirág-életűnek bizonyul a kezdeti felvirágzás után. David Lankes szerint: „A vacak könyvtárak állományt építenek, a jók szolgáltatásokat, a kiválóak pedig közösséget.” Ki-ki eldöntheti, hogy a mi könyvtárunkat hova sorolja, de bennem él a remény, hogy közösségépítő tevékenységeink nem hiábavalóak, legalább valamennyire lassítják az elszórványosodást, és talán még jóra is fordulhat a könyvtár sorsa az idők sodrában.

Jegyzetek: 1. Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, V/1., S-SZ, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest–Kolozsvár, 2010, 561 o. 2. Széman Péter: A Szilágysomlyói Báthory István Alapítvány első húsz éve… és még öt év, Báthory István Alapítvány – Művelődés Egyesület, Szilágysomlyó – Kolozsvár, 2017, 40-42 o. 3. Visszaemlékezések szerint Dávid Gyula is hozott Kolozsvárról egy nagyobb rakomány könyvet 1993-ban az akkoriban még Szilágysomlyón működő megyei EMKE részére. 4. I. m. 40-42 o.

2020

Múltidéző

1. szám

MÁRIÁS JÓZSEF

Félszázados jubileum, mamelyről szólni kell ( Ötven évvel ezelőtt jelent meg Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér című alkotása )

„Te jól tudod, a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.” (József Attila: Thomas Mann üdvözlése) Az 1968-as prágai tavasz kisugárzásaként – amikor a román kultúrpolitika lazított valamennyit a dogmatizmus tiltó kor-

látain –, friss levegőhöz jutott a romániai magyar szellemi élet. Ennek egyik legértékesebb gyümölcse volt a bukaresti Kriterion Kiadó létrejötte, amelynek első könyve Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című naplójegyzete. Az 1970-es első kiadása önmagán jóval túlmutató eseményként jelezte: valami új kezdődik a romániai magyar irodalomban. Nyilván nem volt előzmény nélküli, hisz Szabó Gyula Gondos atyaﬁság (1955) című családregénye, a Forrás-nemzedék jelentkezése már rést ütött a szocialista realista irodalomszemlélet valóságtorzító, -hamisító dogmájának falán. Amiként a folytatás ikonikus műve is, Bálint Tibor Zokogó majom (1970) című regénye. Sütő András alkotása hatalmas siker volt. A Kuszálik Péter által 2009-ben kiadott kötet – Sütő András életműve. Annotált bibliográﬁa – tizenhét kiadást tart számon, a recepció ötvennél is több tételt tartalmaz. Ötven év, öt súlyos évtized telt el azóta, hogy Sütő András műve a nyomdába került s még azon évben megjelent. Kellő időperspektíva ahhoz, hogy újra szembesüljek a művel és önmagammal, aki maga is felsorakozott a könyv – a megújhodó erdélyi magyar szellem korabeli, tavaszt ígérő lehelete – méltatóinak sorába. Miként? A korabeli saját recepciót idéző primér élmény, a sajtóban közölt visszhang felidézésével és a mai olvasatból leszűrt gondolatokkal, azok egymás mellé helyezésével.

2020

1. szám

Múltidéző

I. „Részleteiben ismertük. Most arra vártunk, hogy a teljes egész kézhez vételével a perspektíva törvényei szerint mérjük – illő távolságról, ahogy a freskót, amint a művészi kompozíciót szokás. Türelmesen vártuk, érdeklődéssel olvastuk, miközben minduntalan egy elképzelt tükör előtt vizsgáltuk önmagunkat, mérlegeltük mai valóságunkat.

Az első szó az elismerésé, ama írói kiállás méltatásáé, mely Sütő András tollát vezette. Hisz a jelen ábrázolása a legmerészebb s ugyanakkor a legszebb írói feladat. De egyben nehezebb, hisz fokozottabban kérjük számon a valóságábrázolást, a hősök megformálását – a mi valóságunkat, mai önmagunkat. Úttörő munka. Nevezzük bár naplójegyzeteknek – a sok-sok személyi, családias vonása teszi azzá –, mégis túlzás nélkül mondhatjuk mai valóságunk egyik legsikerültebb irodalmi szintézisének. Ez a könyv

nem egy eszme illusztrációjaként született – ihlető forrása a mai falu, ahol új korszakunk progresszív szele érződik az eseményekben és egyének sorsában úgy, ahogyan az a valóságban végbement. Bátor szembenézés a hibáktól sem mentes közelmúlttal, mely alig karnyújtásnyira van tőlünk az időben. Hősei: kortársaink, nagyapáink, szüleink, testvéreink, sógoraink. Ismerjük őket, ismerjük sorsukat. Ezért ismerősek az író rokonai is. Magunk is vállaljuk a sógorságot, hisz kinek nincsenek emlékei, kinek nincs mosolyt előcsalogató avagy szomorú emlékkockája, melyet a vendégasztalra vethet? A könyv valódi értékeit csak sejtjük, érezzük, a kornak is távolabbnak kell lennie ahhoz, hogy pozitívumait és hibáit összességében felmérhessük. Mégis legkedvesebb olvasmányaink közé soroljuk, mely útjainkon elkísér, melynek hőseivel naponta találkozhatunk falvainkban. Mert ez a könyv megjelenésének időpontjától függetlenné vált Pusztakamarástól, mely puszta valóságában ím – az irodalomtörténet után – az erdélyi falu szimbólumaként vonul be hazai irodalmunkba. Nem tévedünk talán, ha a szerző műfaji megjelölését műhelytitokként értelmezzük: naplójegyzetek ama előtanulmányból, mely egy, a mai falu életéről szóló igazi nagyregény megjelenését vetíti elénk. Sütő Andrástól joggal várhatjuk is, várjuk is ezt a nagyregényt. Végül szólnunk kell a könyv szép nyelvezetéről, melyről külön tanulmányt lehetne írni. Folyamhoz hasonlítanám, mely lágyan simogatóan halad tova széles medrében, szinte kínálja magát, nézzünk tükrébe, tisztítsuk ki a magunk szennyesét, oktalan nyelvbotlásainkat, nyesetlen stílusunkat. Sütő András könyvének sikeréről elegendő volna csak annyit mondanunk – pár nap alatt elfogyott. Együtt örvendünk a szerzővel, mindama könyvbarátokkal, akik bíznak abban, hogy irodalmunk megújhodása immár a gyakorlatban is megvalósul.” (Szatmári Hírlap, 1970. április 12.)

II. Ötven év múlt el azóta. Fél évszázad. Történelmi fordulatokkal terhes, személyes élettapasztalattal fűszerezve. Bár szeretnénk, hogy Sütő András művét önmagában szűrjük át tudatunkon, nem tehetjük, nem függetleníthetjük az azt követő Sütő-művektől. (Amint az akkori szellemi korlátoktól, a szókimondás szellemőrei vizslató szemétől sem!) Az életmű ismeretében önkéntelenül is azt keressük benne, ami előrevetítette a hetvenes–nyolcvanas években megszületett alkotások eszmeiségét, a legfőbb kérdést, a megmaradás szolgálatának genezisét, a cselekvés parancsát, az „itt állok, másképp nem tehetek” erkölcsi példázatát. A kötet ugyanaz. Az első az 1970-es kiadású. Lapjaiból már elillant a nyomdafesték sajátos illata. Papírborítóját ugyan megfakította az idő, de a benne szunnyadó gondolatok üdék maradtak. Olyan, mint a domboldalba vájt pince polcain a nemespenész borította üvegekben rejtezkedő márkás bor: értékőrző, értéknövelő, magában hordozza alkotója életének legjava szándékát, akaratát, igyekezetét, irodalomszemléletét, lelkületét. Miközben lapozgatom, olvasom sorait, azon gondolkodom, velem is, mellettem is elszaladt az idő. És miként sáfárkodtam vele? De ne siessünk előre! Mélyedjünk el abban a szellemi miliőben, amelyet Sütő András e művével megteremtett, üzen számunkra, követve a József Attila által megfogalmazott, az írói lét legszentebb elvárását: „Az igazat mondd, ne csak a valódit!” Vallomásos soraiban nem hallgatja el a maga írói indulását sem, azt az időt, amikor „a jövő tartotta fogva minden gondolatunkat”, amikor „hajlamaim elől szökve, egy akkor még homályos kötelességérzet sugallatára, boldogan ugrottam fejest a társadalmi cselekvésbe”, amikor édesapja a ﬁa első írásait olvasva bölcsen állapította meg: „a hang a tied; a biztatás mástól ered”. Az idők múlásával, a megélt tapasztalatok sodrásában tisztult a kép. A kötet

2020

Múltidéző

1. szám

sok-sok mozaikja kirajzolja a valóságlátás kibontakozó ösvényeit. Bennük egy-egy novella csírája, bővebb elbeszélő művet sürgető indíttatás rejlik – a valóság és az írói képzelet szárnyalása, a változó idősíkok egymásra vetítése nyomán bontakozik ki a kor, s benne az egyéni élet álma és lehetősége, amint azt a politikai korlátok, parancsolatok és az egyéni lehetőségek engedik. A falu állapotrajzában akár Makkai Sándor Holttenger című regényének a „folytatására” lelnénk: „…jött a háború, széjjelvert közöttünk. A háború után kiéleződött az osztályharc. Aki kuláknak minősült, és annyira megkopasztották, hogy nem maradt betevő falatja, fogta magát és elpucolt. Bányába, gyárba, munkatelepre, s a házába beköltözött a denevér.” A maradóknak mi maradt? „Percekre vagdalt élet”, a holnap bizonytalansága, a szegénység, amit a lelki csonkításra kimondott ítélet – „belénk sulykolták, hogy bűnösök vagyunk”– súlyosbított. Küzdelem az ENYÉM és a MIENK súlyos sérüléseket osztó, mitológiai sziklái között. Éltette őket a hit, a remény, az álmatlan éjjeli órákban tovább szőtt álom egy eljövendő jobb életről. Mégsem roppantak össze: „szegénységüknél csak az emberségük volt nagyobb”. Ez pedig hatalmas energiát adott számukra! A lemondás életerőt elszívó szelét nem ismerték. Küzdöttek, akkor is, ha ez reménytelen volt.. Ennek szép példája az édesapa kérvényei/levelei a kuláksorsot előidéző cséplőgép önkéntes fölajánlásáról. Megannyi – emlékezetünkbe Misztótfalusi Kis Miklós Mentségét idéző – jajkiáltás: „egy újfajta zsoltáros könyv lapjai”. „Nagypénteki hangulatban íródtak, keresztre feszített hétköznapokon” születtek édesanyja levelei is az otthonukból történt kilakoltatásról, a fáskamrába kényszerítésről. Oly időben, amikor a túlélés egyetlen lehetőségeként „föl kellett ölteni az engedelmesség álarcát”. Tették a megmaradás reményében: „a fű lehajlik, és megmarad”. Megmaradt? – kérdeznénk a falunak a naplójegyzetekből kibontakozó, sorvadó állapota láttán. Az apadás, a megfogyatko-

2020

1. szám

Múltidéző

zás okai közt nemcsak a fentebbi sorokban idézett társadalmi változások említhetők. Ragadjunk ki még egyet, a vegyes házasságok következményeit idéző sorokat: „az úrvacsora képletes táplálék, míg az áhított férﬁ kézzelfogható valóság”. Mit hozott magával? „Kezdet a kétnyelvűség, folytatás a másfélnyelvűség, majd gyakorlatilag az ésszerűbbnek mutatkozó egynyelvűség.” Még tovább lépve kimondatik: „A nyelv olyan, ﬁam, mint az asszony: elhervad, ha nem szeretik”. Mire indítja ez az írói lelkiismeretet? „…közeli és távoli rokonainknál, új szavakat eprésztem. Degenyeges, fazekas vándorszékelyek szekere körül ólálkodva egy-egy friss jelzőt, igét, ikerszót dugdostam a nyelvem alá (…); nem erdőbe, bokorba születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is föl kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való szalagvég, elhajított kacat”. Beépítette, hasznosította azokat későbbi műveiben – önmagának és utódainak is. „Szavaink Nagyfejedelemsége” tárul elénk az unokának – minden kisebbségi unokának! – írott szép kötet, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat lapjain, melyeken a „kényszerhallgatás” éveiben „a letarolt szavak mezejét” kívánja újra kivirágoztatni, annak természet adta gazdagságát fölmutatni. Naplójegyzetei valóságos tárháza, értékőrzője a népnyelv, a magyar nyelv sokszínűségének. E vonatkozásban az eszmei tartalom, a múltból kivilágló üzenet költőiséggel társul. Se szeri, se száma a falu világából vett, a népi gondolkodás és nyelvi gazdagságot fűszerező stíluseszközöknek, szép képeknek. Szemléltetésképpen csemegézünk közülük: „A deszkás, cserepes háztetők minden szege-likán omlik a füst, és eltekereg a szellők irányába”; „odakint hullott a hó, a magasság mintha fehér röpteret készített volna a szállani vágyó léleknek”; „jólesett zuhanyoznom az örömük záporában”… Az ötven évvel ezelőtti sorokban, a naplójegyzetek továbbgondolásaként egy

igazi Sütő András-nagyregényt vizionáltam. Sütő András „hazajáró lelke” nem ezen az úton haladt tovább, növésterve a lokálistól az általános irányba, magasabb szintre tört: nemzetiségi sorsunkat, nemzeti sorskérdéseinket vitte színpadra, esszéiben olvasóit is gondolkodásra, cselekvésre buzdította egy áhított igazabb világ megteremtése, eljövetele érdekében. Művei örök értékei fölött őrködnek az írásművészetéről írott sorok, az életműve talajából felszínre hozott gondolatokat őrző, tudatosító monográfiák: Görömbei András, Bertha Zoltán és Ablonczy László művei. Őrködik a marosvásárhelyi temetőben állított páros kopjafa és a Sütő András Baráti Egyesület. Őrködik mindazok emlékezete, akik olvasták/olvassák műveit. Életműve, alkotásainak megítélése, utóélete fölemlítésekor nem kerülhetjük meg a Marosvásárhelyen 2014-ben tartott műhelykonferencián elhangzottakat, elismerő vagy elutasító felszólalásokat, melyek közreadásakor a szerkesztő igen beszédes címet választott: (M)ilyen gazdagok vagyunk(?) Az ott elhangzottakkal kapcsolatban jegyzi meg felszólalásában Markó Béla: „mintha elveszett volna a mérce”, majd hozzáteszi: „konkrét elképzeléseit itt-ott kikezdhette az idő, de tudatosan végigjárt életpályájának tartós elvi-eszmei tanulságait nem kellene elpazarolnunk”. Azóta szórványos emlékeztetés/emlékezés, majd csend, újra csend. Ideje volna végre áttörni a hallgatás falát! (Nyíregyháza, 2020. január) Írásom bevezető soraiban nem véletlenül említettem együtt Szabó Gyula, Sütő András és Bálint Tibor nevét. Van valami, ami közös bennük: az igazmondás vágya s annak forrása: a szülői intelem. Mit üzent 1953 januárjában Kurta Szabó Mózes a fiának? „…nem szeretné, ha falusfelei közül valaki is a szemébe vágná: fia pénzért meghamisítja a történelmet” (Cseke Péter közlése). Mire biztatja Sütő Andrást az édesanyja? „– Írhatnál rólunk is valami könyvet.

– Nocsak! – néztem a szavai után - Milyen könyv legyen az, vidám–e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta.” Miért is kérte tőle? Azért, hogy „…lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúságképpen egyről és másról, ami megesett velünk.” Kálmán, a Zokogó majom főhőse mondja édesanyjának: „– Sokszor gondoltam rá, mama, hogy megírjam a családunk történetét… Csak hát közöttünk nincs egyetlen hős se… Vinczéné sértődötten és meglepődve összehúzódott: – Hát az, hogy élünk… hogy testünk-lelkünk egészséges maradt… hogy nem cselekedtünk rosszat senki kárára – az nem hősiesség?…” Az igazmondás, a tanúságtevés szándéka és akarata érlelte ki az erdélyi magyar irodalom legjavát, amely végigkövethető legjobbjaink műveiben – prózai, lírai, drámai alkotásaikban. A szülői elvárás és követelmény szép példája Kányádi Miklós – Kányádi Sándor édesapjának – megnyilatkozása a Cse-

2020

Múltidéző

1. szám

ke Péter által írott Emberségből példát című portrériportban arról, hogy mi is a jó írás, melyért „tényleg nem volt kár a drága papiros”? Az, „…amelyik a nép szívéhez szól, és hasznára van az emberi gondolkodásnak”. Miért is választottam az írásom elejére jeligeként tűzött József Attila-sorokat? Éppen az előbbiek „magasabb helyről” történő alátámasztására. Olvassuk csak tovább a mottóként idézett verset, idézzük annak még egy sorát: „hadd lássunk át magunkon itt az estén”. Igen: Szabó Gyula, Sütő András, Bálint Tibor, Kányádi Sándor műveinek megszületésekor szomjaztuk az igazat, túl akartunk látni a bennünket körülvevő valódin, az igazmondást tiltó diktatúra nagyon is földi, sötét korlátain. Miért is? – kérdezhetjük tovább. Azért, hogy higgyük: lesz még hajnal, amikor Vörösmartyval álmodhatjuk/mondhatjuk: „lesz még egyszer ünnep a világon.” És lett… Sütő András súlyos árat ﬁzetett érte.

2020

1. szám

Múltidéző

SZÉMAN RÓZSA

Dr. Mártonﬁ István emlékezete 2019-ben az Emberi Erőforrások Minisztériuma hirdette meg a Hétköznapi Hőseink – Írjunk történelmet! című projektjét V–XII. osztályos diákoknak. A program erdélyi lebonyolítója az EMKE – Közép-erdélyi Magyar Művelődési Intézet volt. Szilágysomlyóról Bocor Claudia, Egri Kriszta, Kulcsár Cintia, Orosz Alexandra, Torkos Alexandra, valamint Tőtős Petra tanulók, a Báthory István Alapítvány Szederinda csapatának tagjai vettek részt abban a gyűjtőmunkában, amely dr. Mártonﬁ István emlékezetét kutatta. A gyűjtőmunkát irányította és a dolgozat szerkesztését végezte Széman Rózsa, a helyi EMKE elnöke, a Szederinda hagyományőrző csoport vezetője.

tanulta a szorgalmat, erős akaratot, becsületességet és a tudományos érdeklődést is. A kis Istvánt is igen érdekelte a környező világ, meséskönyvek helyett is inkább természettudományos könyveket lapozgatott, járta és megﬁgyelte a természetet.

Hétköznapi hősünk a múlt században élt, több mint négy évtizeden át volt Szilágysomlyó kiváló orvosa, de mindenekelőtt ember, igazi rendes ember. Életútja dokumentumok, beszélgetések, emlékezések nyomán Mártonﬁ doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonﬁ Lajos geológus, biológiatanár, az ottani gimnázium alapítója és igazgatója volt, aki az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Eszterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásával még ifjúkorában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a Múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte,

Az 1898-ban készült képen Mártonﬁ István 3 évesen látható kalapban, a kocsiban húga a dadussal, körben édesanyja, Merza Gabriella, édesapja dr. Mártonﬁ Lajos, ülve nagyapja Merza Emánuel.

Később nagy érdeklődést mutatott a szerkezetek, a ﬁzikai jelenségek iránt, és mivel apja a széleskörű műveltség megszerzéséhez, valamint a szorgalom erősítéséhez elengedhetetlennek tartotta egyes mesterségek megismerését, a ﬁzikai munkának a megbecsülését is, nyári vakációit egy-egy mesterember mellett töltötte. Így

tanulta ki az asztalos-, kőműves-, cipész mesterséget, amelyeknek később hasznát is vette. Apja arra tanította, hogy vannak helyzetek, mikor az ember csak azt viheti magával, ami a fejében van, de ha van egy szakmája, egy szaktudása, azzal bárhol a világon el tud boldogulni, meg tud élni.

2020

Múltidéző

1. szám

nőek voltak. Már egyetemi évei alatt dolgozott gyakornokként és „orvossegédként”, közben tudományos tevékenységet is végzett, pályamunkáival többször nyert díjakat. A híres belgyógyász professzor, dr. Jancsó Miklós jegyezte meg, hogy „az utóbbi 40 évben még két olyan kiváló tanítványom, mint Mártonﬁ István és Haţieganu Iuliu, nem volt.” De Jancsó professzoron kívűl Apáti, Davida Leó, Isekutz Béla, Lechner Károly és hasonlóan nagy tekintélyű emberek is a legnagyobb elismeréssel beszéltek róla. 1919-ben avatták az orvostudományok doktorává. Szívesen tartották volna Kolozsváron a klinikán, de ő Szilágysomlyóra kérte magát, ahol nagyapjának valamikor patikája volt. Itt alapított családot, itt tartott fenn 1940-ig magánrendelőt, majd dolgozott kórházi orvosként és igazgatóként, itt fogadta betegeit a városból és környékéről nemzetiségre, anyagi helyzetre, lakhelyre való tekintet nélkül.

1903-ban édesapjával, dr.Mártonﬁ Lajossal

A szamosújvári gimnáziumban érettségizett, édesapja viszont ezt már sajnos nem érhette meg 1908-ban bekövetkezett halála miatt. Ettől kezdve a nyári munkákat már nemcsak ismeretszerzésre, hanem szükségből is vállalnia kellett. Az addig csínytevő, nem mindig jeles diákból egyből komoly, felelősségel teli „családfő” lett. A műszaki pálya érdekelte igazán, de műszaki egyetem akkoriban csak Pesten volt. Három árvával maradt édesanyja nem tudta vállalni pesti taníttatásának költségeit, így – minthogy férje lelkére kötötte, hogy gyermekeit taníttassa - eladta szamosújvári házukat, felköltöztek Kolozsvárra, és az ifjú Mártonﬁ beiratkozott az orvosi egyetemre. Tanulmányi eredményei végig kitű-

Feleségével, Balta Izabellával és ﬁával, Pistivel az 1940-es évek elején.

A háború idején nem menekült el, de a frontra sem ment, bár a front közeledésekor parancsba kapta, hogy pakolja össze a kórház felszerelését, és evakuálva a betegeket ő is vonuljon vissza velük. Ezt a parancsot megtagadta, és miután a betegek egy része – és velük együtt az orvosok is – elhagyták Szilágysomlyót, az egész ellátási területnek egyedül maradt az orvosa. Ekkor családját felköltöztette a kórház területére, és őket is bevonva látta el az orvosi teendőket. Felesége ápolónői feladatokat végzett;

2020

1. szám

Múltidéző

ő mosta, főzte a műszereket, kötszereket is, mivel akkoriban semmihez nem lehetett hozzájutni. Fia az éteres altatásban segédkezett, hiszen Mártonfi doktort – bár belgyógyász volt - a háborús kényszerhelyzet sebésszé is avatta. Egy alkalommal perforált gyomorfekéllyel jelentkezett egy beteg, ám a kórházban sebész nem volt, a környéken sem, a beteget szállítani nem volt mivel, és nem volt ahova, így - ha meg akarta menteni betege életét -, Mártonfi doktornak egyetlen lehetőségként a műtét felvállalása maradt. A műtétet elvégezte, a beteg meggyógyult, és – mert sebesült és beteg bőven volt – ezt a műtétet még több mint 1500 követte sikeresen. De volt ő, ha kellett, gyermekgyógyász, orr-fül-gégész, nőgyógyász, ideggyógyász, szemész is, sőt szemműtéteket is elvégzett. Hívták Szegedre, Pécsre, Debrecenbe, Marosvásárhelyre, mindenütt egyetemi katedrát ajánlva fel neki, ám ő nem cserélte fel semmilyen címért és dicsőségért választott hazájában, felmenői szülőföldjén a betegek gyógyítását. Ott érezte teljesnek az életét, ahol a legelesettebbeket segíthette. * Az a példa, amit mutatott, az emberség, a tenni- és tudnivágyás, a szorgalom és jellemszilárdság beleivódott a családi mentalitásba, ebben nőtt fel és élt agrármérnök fia, ebben nevelkedett unokája is, akit mi is úgy ismerünk mint a legönzetlenebb és legtettrekészebb segítőt. Műszaki egyetemet végzett, nem lett orvos, könyvszakértőként él és dolgozik családjával Nagyváradon. Előzetes egyeztetés után itt kereste fel csapatunk és itt beszélgettünk vele. Nagyapja iránti tiszteletből nevét is megtartotta, igaz, hogy a megyei szervek elírása miatt már nem Mártonfi, hanem Mártonffy néven szerepel. Mint elmondta, nagyapja, akit igen korán, 7 éves korában veszített el, legenda volt a családban, de nem hivalkodásból, hanem épp szerénységét, jóságát, emberi nagyságát tartották szem előtt és magától értetődően követendő példaként. Tőle leginkább a nagyapa

személyiségéről, családi életükről, a családban betöltött szerepéről érdeklődtünk. Elmondta, hogy olyannyira nagy tekintélye volt családon belül is, hogy döntéseit mindenki teljes bizalommal elfogadta, de nemcsak elfogadta, hanem örömmel is vette, és meg volt győződve azok helyességéről. Határozottságán túl nagyon sok humor és kedélyesség is volt benne, amit egész környezetére árasztott. Nem politizált, de a város minden lélegzetében jelen volt. Biztonságot, méltóságot jelentett a kisváros számára. Egész életével hivatását szolgálta, mesélte nekünk egyetlen unokája, Mártonﬀy Ildikó, aki azt is elmondta, hogy eléggé különc ember volt: határozott elképzelései voltak, melyekhez makacsul ragaszkodott. Nem érdekelte, mit mondanak mások, mi a divat, mik a szokások, elvárások, ő kivágott magának egy csapást, és azon ment előre rendületlenül. Legfontosabbnak azt tartotta, hogy rendes legyen az ember, keresse a műveltséget, szerezzen ismereteket. A szépet a művészetekben kell keresni, de a szépség nem külsőség, a szépség a tiszta jellem – vallotta. A nem egyenes jellemű embereket nem szerette, és ezt nekik szemükbe is mondta. Munkájában nem ismert időkorlátokat; ha este 8 órakor csengetett be valaki hozzá, azonnal vette a kabátját, táskáját, és ment. Télidőben éjjel-nappal készenlétben állott egy melegvízzel töltött palack, kistáskája és egy takaró, ha valahova távolabbra hívnák. Családja mindezt jól viselte, hozzászokott, mint ahhoz az elképzeléséhez is, hogy pénzből csak anynyit kell megtartani, amennyire a családnak feltétlen szüksége van. Hogy mennyire van szüksége, azt ő döntötte el. Nem volt gazdag ember, de szegény sem, hiszen nagyon sok betege volt, és köztük tehetősek, sőt gazdagok is, ám ő vagyont nem akart gyűjteni. Pár szép, művészileg értékes tárgya volt csupán, és könyvek, hatalmas könyvtár, mert a könyvek hozzátartoztak a szükségesekhez. Akkoriban jelentek meg a gépkocsik, de - bár megtehette, és rang-

ja, helyzete is indokolta volna-, soha nem akart autót venni, inkább járt homokfutón, vonaton, szekéren, ha kellett – amiért kollégái olykor élcelődtek is vele. Nem egyszer megtörtént, hogy egész nap betegek sora kígyózott rendelője előtt, este meg alig volt pár fillér a kasszában. Felesége mikor a másnapi konyhapénzt szerette volna előkészíteni, és érdeklődött, hogy a sok betegtől hogyhogy csak ennyi gyűlt, a legártatlanabb nyugodtsággal felelte neki, hogy aznapi betegei mind szegények voltak. Szegényektől nem fogadott el pénzt, sőt legtöbbször ő adott: ha kellett, az utazásra, ha kellett, gyógyszerre, ha kellett, élelemre vagy ruhára. Unokája jellemzése szerint az „öreg Mártonfi” egyszemélyes szociális intézmény volt, és erről elmesélt néhány esetet. Köztudott, hogy Szilágysomlyón nagyon sok zsidó család lakott, kereskedőtől bankárig, szegénytől gazdagig minden társadalmi réteget képviselve. A szomszédjukban is egy ilyen nyolc gyermekes, szegény család élt, ahonnan a szülőket deportálták, a gyerekek pedig árván maradtak. Mártonfi doktor minden iskolakezdéskor teljes téli-nyári öltözetet, teljes iskolafelszerelést vett minden egyes gyermeknek mondván, hogy az ő fiának is van pl. egy cipője, egyszerre úgysem jár többel, tehát az neki elég, másnak pedig egy sincs, hát annak van rá szüksége. Tette ezt mindaddig, míg minden gyermek ki nem tanult valamilyen mesterséget, mely által meg tudott állni a lábán. Egy másik esetben igen megdicsérte fiát, aki egy iskolai ünnepségen odaadta szép fehér ingét tehetséges cigány osztálytársának. A tanító nem engedte fellépni a muzsikus cigánycsalád gyermekét, mert nem volt rendes fellépő inge. A fiatal Mártonfi Pisti apja példája nyomán a sajátját adta oda, így a gyerek szerepelhetett. Az eset csak pár nap múlva jutott a doktor tudomására, mikor a muzsikus apa sűrű bocsánatkérések közepette vitte viszsza a patyolatra kimosott inget, nehogy

2020

Múltidéző

1. szám

azt higgyék, hogy gyermeke el akarta azt lopni. Megérdeklődve az esetet Mártonfi megígértette az apával, hogy fiát felküldi Kolozsvárra a konzervatóriumba, az iskoláztatásról pedig ő fog gondoskodni. A fiú el is végezte tanulmányait, és évekig a Kolozsvári Magyar Opera karmestereként tevékenykedett. Hálából minden alkalommal, mikor a doktor ellátogatott az operába, a karmester hangos köszöntéssel üdvözölte őt a zenekari árokból. Arról is híres volt Mártonfi, hogy nemegyszer vásárolt csak azért, hogy megsegítse az árust. Így került giccses kép vagy egyéb használhatatlan portéka a pincébe, padlásra. Szép példája emberségének és családja el- és befogadó készségének az az eset is, mikor a háború és a szárazság által sújtott, éhínséggel küzdő Székelységből a Katolikus Nőegylet közreműködésével családokat és gyermekeket mentett, akiket Szilágysomlyón tehetősebb családoknál helyeztek el egy időre. Mártonfi doktor egy szellemi fogyatékos gyermeket választott ki és vitt haza azzal az indoklással, hogy azt a gyermeket úgysem választotta volna más senki. Ez a gyermek két évig élt boldogan a Mártonfi családban. Az unoka édesapja halálos ágyánál szerzett tudomást arról az esetről, amit egy beteg az eset részeseként mesélt el neki. Kisgyermekkorában a város szélén éltek testvérével, beteg édesanyjával és nagyanyjával nagy szegénységben, édesapjuk a háborúban esett el. Eljött a pillanat, mikor anyja állapota annyira válságosra fordult, hogy kénytelenek voltak orvoshoz fordulni. Mártonfi ki is ment a beteghez, akiről rögtön megállapította, hogy nagyon súlyos tuberkulózisban szenved, amely betegségre gyógyszer akkoriban még nemigen volt. Mártonfi híres volt szókimondásáról és kemény, határozott utasításairól, így ebben az esetben is igen szigorúan meghagyta, hogy mivel etessék, mikor és hogyan vigyék levegőre a beteget. Értesülvén arról, hogy nincs pénzük tejre, húsra, a doktor cédulákat adott át nekik, amelyek által ugyancsak

2020

1. szám

Múltidéző

utasításba adta a kereskedőknek, hogy mit és mikor adjanak a cetli tulajdonosának. Tekintélye és hitele óriási volt, fel sem merült, hogy ne szolgálnák ki azt, aki rá hivatkozott. Alaposságára és az embernek korra való tekintet nélküli megbecsülésére vall az is, hogy a 8 éves gyermeket bízta meg azzal, hogy percre pontosan jelentse neki, mennyit vitte levegőre édesanyját, az meddig bírta fulladás nélkül, és ennek függvényében adagolta a gyógyszert, írta a további kezelést. Minden hónap végén ő egyenlítette ki a számlákat. A beteg megygyógyult, ﬁait – az adatközlőt is – felnevelte, és évtizedekig élt még. Ezek a példák csak szemelvények, még számos hasonlót lehetne mesélni a „mindenki orvosa” életéből, amint azt többi interjúalanyunk is megerősítette. *

A gondosan és nagy szeretettel megőrzött családi irattárból Mártonffy Ilidikó, az unoka számos dokumentumot mutatott be nekünk is: iskolai bizonyítványokat, okleveleket, levelezést, meghívókat, fotókat, megjelent tudományos cikkeket. Mindezeket a Mártonfi doktor születésének 100. évfordulójára írt megemlékező írásban dolgozta fel Papp Béla nyugalmazott irodalomtanár (Papp Béla: „Az embereknek joguk van az egészséghez”. Száz évvel ezelőtt született dr. Mártonfi István. Természet világa,1995. április), aki pár évtizede Budapesten él. Írása hitelességének megerősítéséért a tanár úr a ’70-es években, ugyancsak diákjai egy csoportjának segítségével gyűjtőmunkát végzett rokonok, ismerősök, barátok, volt betegek körében. E munka eredményeként számos, Mártonfi doktor iránti hálával telt írás érkezett hozzá az ország minden részéből. Felhívásunkra örömmel válaszolt, hiszen személyesen ismerte az orvost. Érettségi találkozóra hazalátogatva sikerült találkoznunk és beszélgetnünk vele is. Mártonfi doktornak jelmondata volt, hogy „az embereknek joguk van az egész-

séghez” - emlékezik Papp Béla tanár úr. Elmondta azt is, hogy sokszor látogatta az orvost, és igen élvezetes és építő beszélgetéseket folytattak. Rendkívül értelmes és sokoldalú ember volt Mártonfi, szerény és végtelenül humánus szaktekintély. Minden cselekedete, gondolata, döntése belülről jött, átgondolt volt, és egész tevékenységén átsugárzott. Mint minden riportalanyunk, így Papp Béla tanár úr is kiemelte jóindulatát a szegények iránt. A tanár úr arra is emlékszik, hogy a laikus gyógymódokat elvetette, de mivel akkoriban nem állt rendelkezésére a gyógyszerek arzenálja, javasolt egyszerű, de lehetőleg tudományosan is bizonyítható, tapasztalatokon nyugvó népi gyógymódokat is: „igyék kecsketejet”, „igyék bivalytejet”, „menjen fel a Magurára, üljön ott egy napig”, vagy „üljön ott egy hétig” stb. Mindennek, amit mondott, értékelt vagy megállapított, súlya és nagy tekintélye volt. „A gyógyszertant a teológián kellene tanítani, mert abban hinni is kell” idézte a tanár úr Mártonfi egyik mondását. Ugyancsak ő mesélte, hogy egy Amerikába kikerült zsidó család vizeletmintát küldött becsomagolva Szilágysomlyóra Mártonfi doktorhoz, hogy mondjon véleményt, diagnózist – ekkora volt a bizalom iránta. Olyan is volt, hogy valamely betege kételkedett abban, hogy egy ilyen kisvárosban is lehet tudós doktor valaki, elment Kolozsvárra az orvoshoz, ott azonban, amikor megmondta, hova való, azt kérdezték tőle, hogy miért is ment oda, „hisz önöknek van egy Mártonfi doktoruk!”.

Papp Béla

A gyógyítás mellett számos tudományos cikket is megjelentetett. Kikísérletezett eredményei 50-60-80 év távlatából is megállják helyüket, igazolják hozzájárulásukat bizonyos felmerült gyakorlati és elméleti kérdések megoldásához - írja dolgozatában Papp Béla. Ilyenek voltak például az 1920-as években a vörhenyjárvány és szövődményei. Tanulmánya, melyet 1928-ban írt a vörhenyről, méltán keltett nagy visszhangot, és nyújtott segítséget a járvány leküzdésében. Tudományos dolgozatait a kolozsvári Orvosi Szemle mellett a budapesti Orvosi Hetilap (1942–56) és a nagyváradi Medicul Nou (1948) is közölte. Ez utóbbinak egy ideig szerkesztőbizottsági tagja is volt. A Légembóliák életveszélyességének elhárítása a légmell kapcsán című dolgozatában igen hatásos és sokáig alkalmazott módszert ír le. Mikor még nem volt elterjedve az antibiotikumok és antituberkulotikumok használata, rendszeresek voltak a légmellkezelések, melyek nemegyszer jártak súlyos következményekkel. Az általa ajánlott módszer teljesen megszüntette a kezelés veszélyességét. Új eljárást dolgoztt ki a vörösvértest-süllyedés meghatározására és a fehérje kimutatására is. Ez utóbbiért 1952ben munkatársával, Félegyházy Lászlóval együtt - aki a kémiai részt dolgozta ki megkapta az Egészségügyi Minisztérium újítási díját és oklevelét. A Phenolkezelés a különböző eredetű és typusú idegfájdalom (neuralgia, neuritis, radiculitis) megszüntetésére című közleménye kapcsán több országban is felﬁgyeltek a szerzőre, újabb ismeretségek és levelezés útján történő tapasztalatcsere-lehetőségek tárultak fel előtte. Kézirataiban még számos kidolgozásra váró megﬁgyelés, összegyűjtött anyag maradt hátra, amelyeket már súlyosbodó betegsége miatt nem tudott közlésre alkalmas formába önteni. A háborús évek után, mikor már kezdett benépesedni orvosokkal a környék, ő továbbra is segítette, pénzzel támogatta a betegeket, akik nem tudták volna másként

2020

Múltidéző

1. szám

kiváltani a felírt és nemegyszer igen drága gyógyszereket. Kollégái ezért „olcsó Pistának” nevezték, egyesek orroltak is emiatt mondván, hogy rontja a hitelüket. Mindez azonban cseppet sem zavarta, az ő kemény, egyenes emberi tartását, a munkával megszerzett hitelét senki és semmi nem ronthatta el. Szellemes megjegyzéseivel mindenkiben bizalmat keltett. Volt, hogy hét gyermekes, szegény beteg akart fizetni a vizsgálatért, de Mártonfi derűsen hárította el: „Csak nem akarsz megsérteni? - mondta. Máskor, hasonlóan szegény beteg esetében, ha az szabadkozott a támogatás miatt, óvatosan, szinte észrevétlenül maga csúsztatta zsebébe az orvosságra való pénzt. Amint Papp Béla tanár úr is megerősítette, Mártonfi szeretett viccelni, de nagybeteg ágya mellett ezt soha nem tette. Igen híres volt humorérzékéről, tréfáiról, nyersnek tűnő modoráról. „Szabadszájú” volt - mondják, hogy mindenkit tegezett, de oly módon tette ezt, hogy soha senkit nem alázott meg vele, szabadszájúságában valami mély humánum volt. A „Na mi a bajod, te szerencsétlen?” vagy „Mi van, te nyavalyás?” az ő szájából a félelem és izgalom leküzdéséhez nyújtott segítségként hatott. Várótermében mindig derűs hangulat uralkodott; amikor viszont a doktor úr nem viccelt, amikor vizsgálat közben vidám arca komorrá vált, akkor nagy volt a baj. A nagyképűséget, dicsekvést nem tűrte maga körül. Mesélték - emlékszik

2020

1. szám

Múltidéző

Papp Béla tanár úr -, hogy egy alkalommal soron kívül tolakodott be két előkelőség a rendelőjébe. A doktor azonnal rájuk ripakodott: „Ki innen! Énelőttem nincs gróf, nincs báró. Itt mindenki egyforma! Az Isten is beteg, ha hozzám jön!” Máskor a tegezést kérte ki magának egy kényeskedő, hisztérikus úri hölgy: „Én magának nem vagyok te!” - mondta, mire az orvos egyszerűen válaszolta, hogy „én meg akkor magának nem vagyok orvosa”, és kitessékelte. Sokoldalú, igen művelt, sőt művészi hajlamú ember volt, s mint ilyen szerepet is vállalt a kisváros társadalmi és művelődési életében. Szerkesztette és írta az alkalmanként megjelenő Keserű Lapu c. helyi élclapot (1921-22), melybe kitűnő karikatúrákat is rajzolt. A kor számos írójával, művészével, tudósával állott kapcsolatban. Bölöni György, aki ugyancsak Szilágysomlyó szülötte, Az igazi Ady című könyvének első, 1934-ben megjelent párizsi kiadását a következő szavakkal dedikálta számára: „Mártonﬁ Pistának, a csodadoktornak, jó barátsággal.”

derült fény az elcsigázott ember kilétére. Radnóti egy barátja látogatására érkezve nagyon fáradtan, törődötten került a kórházhoz, ahol azonnal meg is vizsgálták. Mártonfi fürdőt rendelt el, és utasította a nővért, hogy „ezt az embert lássa el mindennel, ami szükséges, etessék meg, adjanak ruhát neki”. Estére Radnóti vissza is ment Margittára, ahol a parancsnokságuk volt. Papp Béla tanár úr egyik volt diákja, a szintén nyugalmazott Molnár Katalin tanárnő szintén emlékezett Mártonfi doktorra: „Én most is látom magam előtt - mert én is arra laktam -, ahogy ment hazulról, és összefogta hátul a kezét, és így ment lassan fel a kórházhoz. Emlékszem arra is, hogy ment egyszerű néni hozzá, nagyon beteg volt, és olyan egyszerűen magyarázta el, hogy mit tegyen: - Vágtatok disznót? - kérdezte. - Igen, mondta a néni. - És megvan a hólyag? - Milyen hólyag? - Hát az, amit felfújtok? - Meg. - Na, akkor hazamész, és mondd meg a férjednek, tegye tele vízzel, kösse be a száját, tegye ki a hidegre egy éjszakán át. Másnap tedd a hasadra és megygyógyulsz. Tehát megtanította egy egyszerű, népi gyógymódra, ami az adott esetben hatásos volt, hiszen antibiotikumokhoz hozzájutni akkoriban még nem lehetett. Egyszerű és népszerű ember volt. Úgy soha nem ment el a kórházból, hogy a betegeit ne tudja felvidítani.” Papp Béla tanár úr még a következőképpen emlékezett: „Amikor megjelent ott a sarkon, mielőtt betért volna a kórház fele az Eminescu utcába, megállt ott, megpihent, és én úgy éreztem, hogy fény jelent meg az utcában, annak ellenére, hogy elég jó barna ember volt, de fényhozó volt ottan. Igen, ő volt a fényhozó.” * Felhívásunkra, kérésünkre, hogy jeSaját magáról keszített karikatúrája lentkezzen az, aki tud valamit mondani, mesélni Mártonfi doktorról, elsőként egy A szomorú véletlen szülte Radnóti 95 éves néni, Szabó Jenőné Schönstein Miklóssal történő találkozását, amit akkor Katalin válaszolt, gyöngybetűkkel írott lemég nem is tudatosíthatott, csak később vélben osztva meg egy kis történetet, amit

anyósától, Szabó Istvánné szül. Kunszt Jolántól hallott: „Egy kis faluba beteghez hívták a doktort, és oda vonattal is lehetett menni. Mikor leszállt a vonatról, az aznap épp lakodalmat tartók, akik várták a vonatot a zenészekkel, kétségbeesve kérdezték: „Hát prímás úr, hol hagyta a bandát?” Ő nevetve felelte: „Ott hátul jönnek!” Ugyanis örmény származása miatt elég sötét bőrű és fekete hajú volt, de volt humorérzéke is.” Kati néni később eljött a szilágysomlyói Magyar Házba is találkozni kis csapatunkkal, és itt elmondta, hogy 1944-ben, érettségi után, az egyetem kezdete előtt fél évi kötelező munkaszolgálatra voltak beosztva. Ő közgazdászként a Mártonfi doktor igazgatása alatt álló kórházhoz került, tehát munkatársa, beosztottja volt, és mint ilyen is csak jót mondhat róla. Embersége, jóindulata minden kapcsolatában megnyilvánult. Mindig mindenkit meghallgatott, igyekezett segíteni is, amiben csak tudott. A zsidó törvény kihirdetése után mentett is orvosokat, kollégákat, nem érdekelte a kockázat, amivel ez járt. A háború idején a kórházhoz vitték a segélyeket, ő vállalta a befogadást és az elosztást is, benne mindenki megbízott. Betegeitől ő maga is kapott terménybeli juttatásokat. Kati néni mesélte, hogy anyósáék tehetősebbek voltak, tanyájuk, téglagyáruk volt, ők minden évben egy szekér terményt vittek az évi vizsgálatokért, gyógyításért. „A környező falvakban is nagyhírű, nagynevű volt a doktor úr” – mondja Molnár János nyugalmazott mérnök, aki sarmasági születésű. Saját emléke is van a „vicces doktor bácsiról”, de édesanyja is sokat mesélt Mártonfi doktorról, akihez nagy bizalommal jártak be az emberek, és aki soha nem vett el pénzt a vizsgálatokért, gyógyításért. Birta Pál jelenleg Szilágyzoványon él, de gyermekkorát Szilágysomlyón töltötte. Ő így emlékezik Mártonfi doktorra: „Első dolog, ami eszembe jut róla az, hogy a szegények doktorja volt. Én is voltam betege persze, régen. Mamám meg a keresz-

2020

Múltidéző

1. szám

tanyám, mindig ők vittek engemet, mert olyan gyenge voltam. Így megfogták egymás kezét, felültettek, és úgy vittek, 41 fokos lázzal. Mondta: Na ﬁam, be kell feküdj a kórházba. Skarlátos voltam, 9 éves, és meggyógyított. Olyan volt, hogy Romániában nem volt még egy olyan jó orvos, mint ő. Nagyon, nagyon jó orvos volt! Nem volt sok szerszámja, de mindenhez értett. Szabadszájú volt, mindenkit tegezett. Akárki volt az, mindenkit tegezett, még a nála nagyobb ranggal bíró embereket is. Mindenkivel viccelődött. Segített is mindenkin, nekem is. Mamám mondta, hogy doktor úr, ez olyan orvosság, hogy drága, ezt én nem tudom megvenni. Mire ő benyúlt a zsebébe, és odaadta: Itt van ni, vedd meg! Hát csak az öregebbek tudnak, a hetvenen felüliek emlékezni rá.” Mártonﬁ doktor mukásságát a hivatalosságok, ha nehezen is, de elismerték. 1957-ben megkapta a Munka Érdemrend III. fokozatát, majd 1959-ben a Kiváló Orvos (Medic Emerit) címet is. Munkásságát nyugdíjazása után is folytatta, hiszen munka, gyógyítás nélkül nem tudott élni, és gyengülő egészsége sem tudta pihenésre bírni. Unokája elmondása szerint a magas vérnyomás és velejárói örökletes betegségek voltak családjában, ezt ő nagyon jól tudta, sőt hátralévő évei számát is szinte napra pontosan kiszámította, a gyógyításról lemondani azonban nem tudott. Életének utolsó két, szobafogságra ítélt évében is elmentek hozzá diagnózisuk megerősítése vagy cáfolata végett a gyógyulásra vágyó betegek, de felkeresték a hálás gyógyultak is. Sorsa úgy hozta, hogy maga volt önmaga utolsó betege is. Beteget vizsgált épp, s amikor végzett, betegét felesége után küldte azzal, hogy rosszul van. A tüneteket ismerte, agyvérzést kapott. 1966 szeptember 20-án, 71 éves korában távozott családja, betegei és az élők köréből. A szilágysomlyói katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Személyesen ugyan nem ismerte, de orvosként és kórházigazgatóként is utóda

2020

1. szám

Múltidéző

lett Mártonfi doktornak dr. Széman Péter nyugalmazott tüdőgyógyász főorvos, a Báthori István Alapítvány elnöke. Amikor ő 1980-ban Szilágysomlyóra került, dr.Mártonfi István már nem, de emléke, szelleme még élénken élt az emberek tudatában. Vele a régi kórház előtt beszélgettünk. A sors úgy hozta, hogy pár ágyas tüdőgondozóját abban az épületben rendezhette be, ahol annak idején a „mindenki orvosa” tevékenykedett, és ahonnan két ízben is, 1940-45-ben és 1947-51-ben igazgatta csodadoktorként a semmiből újrateremtett kórházat. A kórház fejlődésére nézve nem épp dicséretes, de Széman doktornak hatalmas érzelmi biztatást, munkabírásra való ösztönzést jelentett az, hogy abban az irodában dolgozhatott, ahol a bútorzat még változatlanul állt, és abban a fotelben ülhetett, ahol annak idején nagynevű elődje is. Mártonfi doktor életét, munkásságát több orvosi konferencián dolgozatban is bemutatta, mindig felhívva a figyelmet arra, hogy testet-lelket gyógyítani csak valóban nagy hittel és odaadással lehet, amint azt Mártonfi doktor is tette. Számára a személyes ismeretség nélkül is ismerőssé vált Mártonfi István, hivatásához való hozzáállása pedig iránymutató volt orvosi működésében. Ezt minden következő orvosgenerációnak tanítani kellene – mondja. A régi, jobb sorsra érdemes kórházépület ma bezárva, üresen áll, csak a még emlékezők és az emlékeket ápolók tudják, hogy valamikor ebben az épületben Mártonfi István doktor egymaga végezte el alig-felszereléssel, de hatalmas lélekkel mindazt, amit ma az újonan felépült kórház több tucat orvosa számos új technikai berendezés segítségével próbál megoldani. Széman doktor bízik benne, hogy előbb-utóbb rendbe teszik az épületet, és talán egészségügyi vonatkozású rendeltetést is találnak számára, s benne akár egy kis emlékszobát is létesítenek, vagy egy emléktáblát is avatnak.

Emlékének ápolása Tevékenységét elismeri a szilágysomlyói és a környékbeli közvélemény, ám az idő múlása háttérbe szorítja a régi emlékeket, ha nem ápoljuk, emlegetjük, idézzük, netán követjük példáját. A Báthory István Alapítvány igyekszik leginkább ápolni emlékét Szilágysomlyón. Születésének 100. évfordulóján (1996-ban) tudományos üléssel emlékeztünk rá, valamint lakóházán – nem kis bonyodalmak, a hivatalosságok számos akadálygördítésének elhárítása után – kétnyelvű emléktáblát avattak. Somlyói házát Nagyváradon élő örökösei nem tarthatták már fenn, eladták, de emléktárgyai egy része a szilágysomlyói EMKE Magyar Házba került, ahol a Báthory-szobában várnak berendezésre. 2016-ban, halálának 50. évfordulóján a Báthory Napok keretében zajló orvostovábbképzőn emlékeztek meg róla, amikor a Szilágysági Magyarok post-mortem díszoklevelével tüntették ki. Valódi hétköznapi hős volt, a szó legnemesebb értelmében. Bízunk benne, hogy e dolgozat révén a következő korosztályok is bepillantást nyerhetnek, megismerkedhetnek egy kiváló emberrel, egy igazi „rendes emberrel”, aki egész életében a betegeiért élt.

E házban lakott családjával, innen kísérték utolsó útjára 1966 szeptemberében, falán 1996-ban emléktáblát avattak tiszteletére.. Itt volt emlékszobája is berendezve 2018-ig.

2020

Múltidéző

1. szám

BALABÁS ISTVÁN

Rég elfeledett magyarokról Karácsony másodnapján írom ezeket a sorokat, késő este. Már alszik a város, sötét az éj, vastag esőfelhök alatt a karácsony szelleme még itt motoszkál a fejemben. Kint már hűl az idő, de bent a szobában jó meleg van, a kandallóban vígan ropog a tűz. Milyen jó, hogy a lelkünkben is összegyüjtöttünk sok-sok szeretetet a pár nap alatt! Milyen jó volna, ha ez a szeretet és mosoly el nem múlna belőlünk sohasem! Eltelt évek és elmúlt napok odaállnak halkan elém, lehet, hogy a hátunk mögött hagyott morajló évek alatt nem sok minden változott... Visszacseng egy meleg hang, amit nem lehet elfelejteni sohasem: anyám néz vissza bandukolva a Németi-szőlőbe vezető úton. Én egy kicsiny labdát viszek magammal, és rugdosom felfelé a legelőn, ő is szalad a labda után, gyönyörű göndör haja lobog utána. Ő az első, mivel nem bírom utána az iramot, és kiált felém: ,,Gyere már, mit bogarászol már annyit, apád vár a szőlőben!” Az utunk a legelőn a Kerek-erdő széléig és a szőlőhegy kezdetéig mosolygó völgyeken, kedves patakon, pompás árnyat adó erdőségen vezet át. A magasban néha-néha egy karvaly köröz felettünk és éles hangon vijjog, mire minden kis madár oltalmat keres valami rejtekhelyen. Olykor bibícek zajos csapata rebben fel előlünk a tehénpalacsintákról, ahol bogarakat kerestek. A szőlőhegyen az örök kerülő nem volt más, mint Bálint bácsi a hosszú nyelű fokosával. Mindenütt ott volt, ahol felügyelni kellett. Ha nyári zápor fogott el bennünket, meghúzodtunk a Szlanka-féle homokpincébe, aminek ajtókulcsát jól tudtuk, hogy merre van. Bálint bácsi már elég idős ember volt, nagy konkorú ba-

jusszal, de mindig szeretettel fogadott bennünket a feleségével együtt, akit Mári néninek hívtunk. Mári néni minden nap kigyalogolt a szőlőbe, hogy ebédet vigyen a férjének. Fürge kis asszonyka volt, minden fára ügyesen felmászott, hogy lerázza róluk a gyümölcsöt, ilyenkor édesanyám elküldött a fa alól. Egypár sort írok az ő sorsukról is mint régen elfeledett magyarokról, akiknek az emlékük rég elveszett a nagy idők homályában. Bálint bácsi nagyon szeretett politizálni; mindig csak azt kérdezte, mikor jönnek az amerikaiak, hogy hozzanak egy kis szabadságot. Az első világháborúban Galíciában harcolt, ahonnét szerencsésen hazajutott. Most már itt vannak az amerikaiak, de mi benne a köszönet? A sorsukat a kollektivizálás pecsételte meg és a komcsik népnyúzó rendszere. Bálint Bálint bácsit – ez volt a teljes neve − idős ember lévén már nem alkalmazták mint kerülőt, feleségével a kis házukban tengődtek, ami ott volt Zilahon, ahol most van a Hadsereg Háza. Nem volt gyermekük. Mári néni sokszor jött édesanyámhoz segítséget kérni, hol pénzt, hol élelmet. Szalonnával, zsírral, liszttel, tojással segítette anyám őket. Tengették sanyarú sorsukat, ahogy tudták. Mári néni mindig úgy köszönte meg édesanyámnak a segítséget, hogy „az Isten áldja meg, tésasszony, azért, amit tesz értünk”. Bálint bácsi idővel legyengült, és egy tüdőgyuladás vitte el. Ott nyugszik valahol a közös temetőben, még régen tudtam, merre volt a sírja, de később eltűnt; lehet, hogy valaki rátemetkezett. Mári néni Krasznára került a szegények házába, miután lebontották a kis vályogházukat, és ott nyugszik mindenkitől feledve a szegények

2020

1. szám

Múltidéző

temetőjében. Ők is a kommunista rendszer áldozatai voltak, még az sem adatott meg nekik, hogy az örök nyughelyük egymás mellett legyen! Ha késő este hazafelé indulok a szőlőből, mikor leáldoz a nap, ezen pillanatok

Tóth László: Zsoboki portré

sokszor elém jönnek. A nap utolsó sugarai aranyszínűre festik a Deák-domb és az Őrhegy még megmaradt fáit, amelyek pazarul látszanak a Kukuk-máli legelőről.

2020

In memoriam

1. szám

LUTTER IMRE

Emlékezés Kiss Lászlóra

Kiss László közművelődési és kulturális szakértő, rendező, szerkesztő, Radnóti-, Csokonai- és Bessenyei-díjas szakember, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke, a Magyar Szín-Játékos Szövetség alapító elnöke és tanácsadó testületének tagja Kiss László 1947. június 5-én született Budapesten, nehéz sorsú családban. 1973-ban népművelés- könyvtáros szakképesítést szerzett, majd 1981-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karának népművelés szakán végzett. Az amatőr színjátszás szervezésével s rendezéssel már a hatvanas években foglalkozott. Kaposvári évei után 1978-ban költözött a fővárosba, miután megismerte későbbi feleségét,, az ugyancsak a közművelődésben tevékenykedő Kiss Mariannát.

Kiss László a Pataky Művelődési Központban dolgozott előadóként, majd Józsefváros művelődési osztályának csoportvezetője, 1982-től a Művelődési Minisztérium főelőadója lett. 1988-tól az Országos Kisipari Szövetkezet osztályvezetője, majd 17 éven át a Kulturális Minisztérium vezető főtanácsosa volt. Nyugdíjas éveiben a Magyar Művelődési Intézet munkatársaként dolgozott. Kiss László a Magyar Versmondók Egyesülete mellett a Latinovits Emlékmű Alapítvány kuratóriumi elnöke, az Országos Diákszínjátszó Egyesület egyik életre hívója is volt. Elvitathatatlan érdemeket szerzett az amatőr művészeti ágak kibontakoztatásában, a magyarországi és Kárpát-medencei tehetségkutatásban és tehetséggondozásban. Hozzá kötődik az általános iskolások legnagyobb versenye, a Regösök húrján gondozása, szervezése, számos diák- és amatőr színjátszó találkozó megálmodása. Főszerkesztője volt a Versmondó című, negyedévente megjelenő szakmai folyóiratnak. Nevéhez fűződik a Neszmélyi Vershajó és elődei, a balatonszemesi és a bajai versmondó táborok létrehozása éppúgy, mint a Bujtor István Filmfesztivál elindítása, a Latinovits versmondó találkozó létrehozása, valamint a Ki viszi át a szerelmet-díj megalapítása. Megannyi versenyen helyet foglalt a szakmai zsűriben. Az elmúlt években a Magyar Versmondók Egyesülete révén tevékenyen bekapcsolódott a hazai és határon túli testvériskolai programokba, színházi nevelési programokba, valamint segített hét regionális NépmesePont létrehozásában. Innovatív, modern, de tradíciótisztelő szakember

2020

1. szám

In memoriam

volt. Kiss László már életében legendává nőtt. Miközben minden embert történetek vesznek körül, az izgalmas embert tabuk, karizmák és legendák kísérik. A legtöbbről az izgalmas ember nem is tud. Sőt sokszor azt sem tudja, hogy izgalmas. Mert nincs ideje ezzel foglalkozni. Mert ott van neki a társadalom, a közösség, a filozófia, a képzőművészet, az irodalom, a színház, a tánc, a film, a költészet és a versmondás. Mindez pedig a többi embert jelenti, akiket figyel, akiknek alkot, akiket segít, akiknek adni próbál és adni tud. Az ő történetük az izgalmas ember történetévé válik, mert ő változtatja meg, neki van ereje mássá válni és mássá tenni. Mert varázsol. S közben az izgalmas ember észre sem veszi, hogy menynyi életet ad, mennyi vágyat kelt, mennyi hitet ad vissza, mennyi érzést hoz felszínre, s hogy ő maga közben minden ilyen új

Temetésén ﬁa, Kiss Gergely is emlékbeszédet mondott

vagy visszaadott érték, megjavított emberi gyarlóság, kinyílt tekintet középpontjává válik. És maga is legenda lesz. Ilyen legendává vált Kiss László. Munkájáért kétszer is Miniszteri Dicséretben részesült. 2000-ben Radnóti-díjjal tüntették ki, 2003-ban megkapta a Honvédelemért Érdemérmet, és a Magyar Kultúra Lovagjává avatták, 2005-ben Bessenyei-díjjal, majd aztán Csokonai-díjjal ismerték el közművelődési tevékenységét. 72 évesen távozott, páratlanul gazdag életúttal, hatalmas életművel, de mindannyiunk szomorúságára nagyon gyorsan. Hamvait a Versmondó folyóirat egy példányával és karizmatikus sáljával együtt a budapesti Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplom alagsorának urnatemetőjében helyezték végső nyugalomra felesége, Kiss Marianna mellé.

2020

In memoriam

1. szám

NOVÁK IMRE

„A versmondás még mindig a hungarikumok közé tartozik” (2014-es beszélgetés Kiss László közművelődési szervezővel, rendezővel, a Versmondó folyóirat főszerkesztőjével, a Magyar Versmondók Egyesületének elnökével)

Az alábbi interjú teljes terjedelemben A hangzó versek világáról címmel jelent meg a versmondo.hu honlapon, Kiss László Gyémánttengelyen című 2018-as önéletrajzi kötetében, valamint a Versmondó folyóirat Kiss Lászlóról szóló, 2020-as tavaszi emlékszámában. (szerk. megj.) * – Kezdjük egy közelképpel. Ön a kultúra szolgálatának szentelte életét, ahogy mondani szokás. Látszik önön a versek szenvedélyes szeretete. Volt népművelő, kerületi és minisztériumi közművelődést szervező hivatalnok. Mi vonzotta a pályára? Mi határozta meg életútját? – Az értelmiségi pályámat a színjátszásnak köszönhetem, ami a kultúra, a közművelődés egyik fontos szelete. Ez adott önbizalmat és erőt nekem, amely arra késztetett, hogy tanuljak, hogy folytonosan képezzem magam. Ezáltal váltam vagy lettem felelősséggel gondolkodó emberré. Persze ehhez egy másfajta „motiváció” is kellett. Ez pedig az a jó néhány gyerekkori év, amelyet nevelőotthonban töltöttem, ahol megtanultam közösségben élni, megismertem, hogyan kell másokkal közösen gondolkodni. A kettő összeér, azaz az elhivatottságom egyik fontos pillére ez a közösségben való gondolkodás – mondhatnánk hitnek is –, a másik maga a kultúra, amely megítélésem szerint ugyancsak

közösségi produktum. A színház, a színjátszás magában hordozza mindkettőt – vagy éppen a kettő ugyanaz. Ennek a titka érdekel. Érdekes összefüggése az életemnek, hogy értelmiségi-népművelői pályámat, az amatőr színházi tevékenységemet (mint színjátszó, később mint színjátszó-rendező) abban a városban kezdtem a hetvenes években, ahol az első igazán „közösségi” színház létrejött – Kaposvárott. A Csíky Gergely Színházzal együtt mi is – a Kaposvári Fonómunkás Kisszínpad – sokat tettünk az új, értő közönség kialakítása érdekében. – Most már tudjuk, hogyan vált önből közösségszervező-népművelő, aki életünk kiemelt pillanatainak ihletett rendezője. Valahol azt írta, hogy a vers ünnep az ön számára, a lélek rezdülése, a szabadság íze és varázsa. Lélektől lélekig szól. – A művészetek befogadása vagy gyakorlása önmagában is kitüntetett pillanata az értelmes emberi létnek. Gondolom, mindenki úgy van vele, mint én, hogy amikor egy értékes festményt csodál, vagy egy jó könyvet vesz a kezébe, színházba készül, vagy hangversenyt hallgat, emelkedettebb állapotba kerül. Én legalábbis így vagyok vele, és szeretem ezt az érzést. Ez is a lélek rezdülése a jóra, az igazságosra, a szabadságra és a szépre. Ezek az emberi lét kitüntetett percei. A vers és annak meg-

2020

1. szám

In memoriam

szólaltatása ünnepi pillanatai annak, aki tolmácsolja, és annak is, aki hallgatja. Micsoda erő lakozik abban az emberben, aki költői gondolatokat hitelesen tolmácsol, és meg tudja győzni közönségét a költő igazságáról, amelyet csak akkor tud hitelesen átadni, ha ő is teljes odaadással azonosul a költői gondolattal. Nemcsak az értelemhez jut el a gondolat, hanem a lélekhez is; így jön létre a varázs. És csak remélni lehet, hogy a lélektől lélekig tartó „ívben” nem „a roppant, jeges űr lakik”. Hanem magasfeszültség! Ez az az állapot, amelyet az ember igazi szabadságának lehet tekinteni – legalábbis a gondolat szabadságának. – A gondolat szabadságát élhetjük át versolvasáskor. A versek morális tartást adnak, még akkor is, ha a világban az ököljog győz. Mit tapasztal, mennyire érdekli az embereket az irodalom, a vers? Mennyit és hányan olvasunk? Ideje van a költészetnek? – Bonyolult kérdés. Azt gondolom, hogy segítségül kellene hívni az olvasásszociológiát – erre vonatkozó könyvtári szakirodalom áll a rendelkezésre –, de nagyjából mindenki tudja a választ, ami leegyszerűsítve az, hogy egyre kevesebbet (főleg szépirodalmat) olvasnak az emberek. Mármint könyveket. De vajon vette-e valaki a fáradságot, hogy megszámlálja vagy kikutassa: mennyien fordulnak az elektronikus szolgáltatásokhoz; hány elektronikus könyv jelenik meg – az internetes lehetőségekről nem is beszélve –, amely jelentősen kiszélesíti, mondhatnánk, majdnem hogy teljessé teszi a kínálatot. Pontosan tudom, hogy a könyv és az elektronika más minőség, jómagam is könyvpárti vagyok, mégis számba kell venni az egyéb médiumokat is. Csak a mi oldalunknak, a vers.hu gyűjtőportálnak (Versrádió, Versmondó folyóirat, VersFesztivál, Versszínház) évente százötvenezer látogatója van, amelyen a csekély számú publikációk mellett szépprózát, verseket lehet olvasni és hallgatni. Nem tudom, hány verseskötet jelenik meg egy évben magyar nyelvterületen, azt

sem, hogy mennyien olvassák ezeket, de meggyőződéssel állíthatom, hogy ma is kell a gondolkodó és olvasó embereknek a vers. És nemcsak az olvasása, hanem a hallgatása is. Persze mára már a vers megszólaltatásának a formái is kiszélesedtek. Tavaly rendeztük Nyíregyházán a Kaleidoszkóp VersFesztivált, amely tizennegyedik volt a sorban, s amelyen négyezer főt meghaladó nézőközönség előtt a vers megszólalásának szinte minden formája hangot kapott – a versmondástól kezdve a versszínházi előadásokon keresztül a megzenésített, sőt eltáncolt versekig. Persze már rég nem azt a kort éljük, amikor egy vers megjelenésének másnapján már a folyóiratot csak „pult alól” lehetett kapni. De igenis bizakodással tölt el az, hogy a versmondó versenyeink még mindig népszerűek, és azokon minden korosztály képviselteti magát. Az is nagyon fontos, hogy a versmondó versenyeken gyakran az adott tájegységhez vagy régióhoz kötődő költők verseivel is találkozunk, nem csak a klaszszikusokkal. Mondhatnánk azt is, ha nem lenne elcsépelt a kifejezés, hogy a versmondás még mindig a hungarikumok közé tartozik. – A versmondás olyan hatást vált ki, mint a magyartanítás – segíti a korosztályok és a társadalmi csoportok kulturális párbeszédét, a személyiség fejlődését; műértővé formál, és kritikai szemléletmódra tanít. Hozzájárul ahhoz, hogy egy nép megismerje valóságos történelmét, s ne meghamisított múlt, fantomeszmék szerint gondoljon rá. Hogyan szolgálta az önök folyóirata a hagyományok átörökítését? – A versmondás emberformáló, gondolatokat ébresztő tevékenység. Segít a világ értelmezésében. Ezért is szervezünk táborokat, és indítottunk folyóiratot Versmondó címmel, ami már huszonegy éve van jelen az irodalmi közéletben. Ez a szaklap segít a felkészülésben, hogy elmélyedhessenek a versmondóink egy-egy szerző szellemi közegében is. De vannak önálló szakmai kiadványaink is. Legutóbbi sikeres szak-

mai kötetünk, a Keltsd életre!, amelyet Tóth Zsóka és Tóth Zsuzsanna előadóművészek, valamint jómagam írtunk, és én szerkesztettem. Ez igen gyakorlati módon közelíti meg a versmondás művészetét. A versmondás mikéntjét teljes egészében átöleli, praktikus tanácsokat ad a versről, az első olvasattól a színpadi előadásig, sőt a versenyek ideális megrendezéséről, táborok szervezéséről is hasznos útmutatóval rendelkezik. Hasonló gyakorlati verstárat jelentettünk meg korábban Tóth Zsuzsanna válogatásában és szerkesztésében Kortársaink címmel, és Novelláskönyv címen egy elemzéseket tartalmazó gyűjteményt Debreczeni Tibor gondozásában. Részesei vagyunk a művészeti vérkeringésnek. Rendszeresen szervezünk versszínházi rendezvényeket, ahol szívesen vesszük egy műsorba a proﬁkat és az amatőröket. Segíteni kell az alkotók és a közönség közötti párbeszédet. Ha szabad egy sporthasonlattal élni, elmondhatjuk, hogy az értékeli egy focimeccs varázsát igazán, aki maga is játssza a futballt. A táboraink sok közös emlék, élmény forrását jelentik évek óta. Azért szervezzük őket, hogy szakértőkkel segítsünk a versek értelmezésében, impulzusokat adjunk a vers előadásának és hangzásának megteremtésében. Ezek a táborok, no meg az egyesület egyéb tevékenysége révén számos hivatásos előadóművész, színész vagy színházi szakember került ki körünkből. Divatos mai kifejezéssel élve: tevékenységünk egy része inkubátorház-szerű. Költők útra bocsátásában is segédkeztünk; eddig közel tíz antológia jelent meg a Kaleidoszkóp VersFesztivál és a Miskolci Egyetem jóvoltából, amelyben egyetemisták szárnypróbálgatásait olvashatjuk. A köteteket Lutter Imre szerkesztette. Köztük volt Nagy Zsóka, Bán Olivér, Debreceni Boglárka, Posta Marianna, Pelesek Dóra, Kovács-Cohner Róbert, O. Bodnár István, Fábián Berta, Domján Veronika, és még sorolhatnám. Örömömre szolgál, hogy sokan jönnek hozzánk ebből a célból. Persze az is nagyon fontos, hogy

2020

In memoriam

1. szám

kiváló költőket tudhatunk barátainknak, mint Buda Ferenc, Serfőző Simon, Ágh István. És ebbe a sorba tartozik Bella István, aki sajnos már csak „fentről” veti ránk óvó tekintetét. Velünk van Kukorelly Endre, Vass Tibor, Lackfi János, és sorolhatnám hosszan a neveket, de félek, hogy kihagyok valakit, és az sértő lehet. Turczi István az irodalmi alelnökünk, aki rendszeresen részt vesz a táborainkban, segíti munkánkat, de ott vannak a rendezvényeinken a fiatal költők is – Karafiáth Orsolyától kezdve Varró Daniig. A magyartanároknak abban segítünk, hogy tanulhatnak egymástól, mert nem csak a jó papra érvényes, hogy holtig tanul. Együtt kell gondolkodni, mert így születik meg a közös felismerés az emberről. – Nálunk a költészetet gyakran áthatotta a politikum. Én úgy tapasztalom, hogy egyegy versmondó rendezvény nem történelmi tablók újjáélesztésére kínál alkalmat, inkább a humanista kultúra ápolására jó lehetőség. Politikus a mai költészet? A közéletiség gondolata mennyire van jelen a versmondó versenyeken? – Közismert, hogy a magyar költészetet mindig áthatotta a politika, a közélet, vagy fogalmazzunk pontosabban: a tágabb közösség iránti felelősség. Ilyen értelemben a mai kortárs költészet is felelősen szól a máról. Persze másként, mint Balassi vagy Petőfi, József Attila korában. Az elmúlt években jelent meg a könyvhéten Bárány Tibor válogatásában Édes hazám címmel a kortárs közéleti versek gyűjteménye, amely a rendszerváltás után született versekből mutat be egy csokrot. Nagyszerű kötet, amely pontosan érzékelteti a mai világ különböző látásmódját. Parti Nagy Lajos Szívlapátja, Erdős Virág Van egy országja, vagy egy-egy Nádasdy-, Szálinger-vers ugyanazokról a problémákról szól – persze más költői eszközökkel és nyelven –, mint nagy elődeiké. A jó versek egyetemes érvényessége kortalan. Ma is lehet „üzenni” József Attilával, csakhogy már nincs szükség rá –

2020

1. szám

In memoriam

gondolom én –, mivelhogy ma már nem szükséges becsomagolni a véleményünket; „szabadon” elmondhatunk bármit, elvileg nem kell félnünk semmilyen következménytől. Legalábbis egyelőre így van. Bár ahogyan elnézem a mai világunkat, ez a „belső cenzúra” ma is működik. Talán félelemből. Sajnos a mai versmondó versenyek, események nagy hibája vagy hiánya, hogy az igazán jó közéleti verseket, amelyek a máról szólnak, nem igazán hallani. Pedig az előzőekben elmondottak alapján vannak ilyen versek. A mai, főleg ﬁatal versmondók ma már sokkal szelídebbnek tűnnek – persze azért akadnak kivételek –, többségük megelégszik az általános érvényű, nagy emberi gondolatok boncolgatásával és tolmácsolásával; tegyük hozzá, többnyire jó színvonalon. – Véleménye szerint önálló műalkotás a versmondás? Egyértelműen állíthatom, hogy igen. Dr. Böhm Edit kutatásai alapján, történetileg azt lehet mondani, hogy a hazai professzionális versmondás vagy szavalás a nemzeti színjátszás megjelenésével és fejlődésével egy időben alakult ki, tehát ilyen értelemben a színházművészetből vált önálló művészeti ággá. Az 1830-as években először a szalonok felolvasóestjein, majd a hangversenypódiumokon és a színpadokon jelent meg a vers önállóan, kiváló színészek tolmácsolásában. De azt is állíthatjuk, hogy akkor lett önálló a versmondás, amikor a vers levált a zenéről, és saját zeneiséggel rendelkező szöveggé alakult. Ez pedig nálunk nagyjából egybeesett a magyar nyelv egységesülésének, programszerű fejlesztésének az időszakával. Az 1830-as években Egressy Gábor ﬁgyelt fel először a színpadi beszéd és a versszavalás különbségére. Ha úgy vizsgáljuk meg a kérdést, hogy van-e a versmondásnak önálló, jól körülírható esztétikai kritériuma, műfaji sajátossága, fogalomrendszere, akkor is igennel kell válaszolnunk. A közelmúltban meg-

jelent tanulmánykötetünkben (Kiss László–Tóth Erzsébet–Tóth Zsuzsanna: Keltsd életre! Magyar Versmondók Egyesülete, Bp., 2011) a sok gyakorlati kérdés mellett ezekre a kérdésekre is kerestük a választ. – Vállalják még az emberek az érzelmeik feltárását, szívesen nyílnak ki, könnyen kitárulkoznak? Hogyan találhatja meg a versmondó az egyéni stílusát, és hogyan segíthet, hogy a szépség rátaláljon az emberre? A versmondás és a vers hallgatása együttgondolkodás a közösséggel-közönséggel a bemutatott, a versmondó által újraalkotott mű értelmezésében. Igazán csak akkor tud hatni a közönségére a versmondó, ha saját érzelmeivel is közvetíti a költői gondolatot, vagy másként fogalmazva: saját személyiségét mozgósítja a közlés művészi megfogalmazásában. Az igazi művészi érték csak akkor tud létrejönni, ha az előadó teljes egészében kitárulkozik, érzelmeit is megosztja a közönséggel. Ehhez ihletett állapot szükséges, és akkor ezek olyan szakrális pilla-natok, amelyek mély, jobb esetben katartikus élményt involválnak. Bármilyen versmondó esemény egyik lényeges, mondhatni elengedhetetlen „alkotóeleme” a közönség, a pódiumon (a művészi térben) léthozott műalkotás verbális és nonverbális (Zolnai Béla ezt „látható nyelvnek” nevezte) üzenetének címzettje. A versmondás mint művészi kommunikáció, a pódiumon megszületett vers művészi jellege csakis a hallgatóval (befogadóval) való kommunikációban bontakozik ki. Mint minden emberi kommunikáció, döntően kölcsönös interakció ez is: a kisugárzott jeleket dekódolja a közönség, és különböző, elsősorban nem verbális jelekkel visszajelez az előadónak. Ez azt is jelenti, hogy otthon, a négy fal között elmondott szöveg, vers még nem művészi alkotás; az csak akkor válik azzá, ha közönség elé kerül. Az előadó-művészet, a versmondás egyfajta exhibicionizmus, önmegmutatási vágy, ami akkor válik művészetté, ha tehetséggel és kiemelkedő képességgel, továbbá

a közösség együttérzésével párosul. A versmondók többsége – legalábbis a legjobbak – képes teljes egészében átadni magát a vers érzelmeinek, amelyek sajátként jelennek meg a pódiumon. Ritka az öncélú magamutogatás, viszont a fiataloknál inkább a visszafogott szelídség tapasztalható, akikben ugyan ott bujkál a megmutatás vágya, de még nincs meg a kellő felkészültségük és bátorságuk, hogy igazán kinyíljanak. Mindenkinek meg kell találnia egyéni szövegmondó stílusát! Meg kell tanulnia, hogyan éri el azt a hatást, hogy a hallgató elhiggye: Neked mondom! Neked szól a vers. El kell érnie, hogy az elhangzott mű visszhangra találjon a hallgatóban! – A költő a nyelv elkötelezettje, és nem az eszmék, eszmények rabja. A magyar nyelv különleges tulajdonsága, jellemzője, hogy képekben gazdag, és alkalmas az időmértékes verselésre; és akkor még nem is beszéltünk a szólamtagolású, magyaros verselésről. Élnek vele? – Régóta mondjuk, írjuk és tanítjuk, hogy a versek feldolgozása, elemzése kapcsán a versmondók figyeljenek a verstani sajátosságokra és a versformákra, mivel nem mindegy, hogy a költő milyen formában írta meg a versét, vagy milyen a vers zenéje, s hogyan használja azt a megértés és az előadás szempontjából. Mert nem lehet nem észrevenni Áprily versében az időmértékes verselést, amelyet rövid szótagok jellemeznek, s amely miatt pergőek és jókedvre késztetnek: „A nap tüze, látod, / a fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. / Csengve, nevetve / kibuggyan a kedve / s egy ős evoét a fénybe kiált”. (Áprily Lajos: Március) Nagyon fontos az is, hogy a versmondó lássa a vers képeit. De a versekben jelenlévő költői képeket nem elég csupán a közvetítőnek, a versmondónak látnia; azt olyan színesen, plasztikusan és élménydúsan kell megjelenítenie, hogy a hallgató képzeletében is megjelenjen egy kép, vagy leperegjen egy cselekményekkel teli film. Azt tapasztaljuk, hogy a felkészült vers-

2020

In memoriam

1. szám

mondók ezeket a varázslatos pillanatokat meg tudják teremteni. – A versek olvasása izgalmas és gazdagító, korok erényeit és árnyoldalát is megmutatja. Mi jellemzi az írott vers és a hangzó vers viszonyát? – A versmondás a versolvasás egyik „könnyített” formája. Nevezetesen közvetítő művész versértelmezésével, saját előadói eszköztárával, személyisége mozgósításával „meghangosítja” a hallgató számára a verset. „A vers néma. Adj neki hangot. A vers a könyvben halott. Keltsd életre. Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából” – írja 1928-ban Kosztolányi Dezső, aki arra figyelmezeti olvasóit, hogy az ősi közlő forma a szó volt. Megfigyelhető, hogy amikor zenélő, ritmizáló verset olvasunk, mondjuk is a verset magunkban. A vers élőszóbeli versmondó, vagy más szóhasználattal élve szavaló hallgatása egyszeri és többnyire nem megismételhető pillanat. (Kivételek persze léteznek, amióta a hangrögzítés a reprodukálást lehetővé teszi.) Ezért van nagy felelőssége a versmondónak a vers pontos értelmezésében és tolmácsolásában. Többször előfordul, főleg amikor hiányérzetem támad egy-egy vers meghallgatását követően, hogy leveszem a polcról a kötetet, és elolvasom, hogy megnézzem, pontosan értettem-e mindent. De az is előfordul, amikor egyegy rejtett üzenetre vagy össze-függésre rácsodálkozom a vers hallgatása közben, s otthon még egyszer elolvasom. Az említett tanulmánykötetünkben fogalmaztuk meg röviden a versmondás definícióját: „A versmondás, az irodalmi alkotások (versek, prózai művek) művészi, élőszóbeli (akusztikai) megjelenítése, előadása; olyan primer és szekunder alkotás (produktív, illetve reproduktív), művészeti tevékenység egyszerre, amelyet egyrészt a vers tartalma, szövege, másrészt az előadó (versmondó, szavaló) egyénisége, habitusa, világlátása, gondolkodásmódja és tehetsége – olvasata – határoz meg. A versmondó a nyelvtani és szövegejtési szabályokhoz

2020

1. szám

In memoriam

igazodva közvetíti (reprodukálja) a költő gondolatát, a vers tartalmát, azt az érzést keltve, mintha a vers – a versben meglévő gondolat – a költői eszközök (képek, rím, ritmus stb.) segítségével itt és most születne meg, amely egyben saját élménye és olvasata a versmondónak. A versmondás tehát olyan újraalkotó folyamat, amelyben a személyiségnek döntő szerepe van.” A versek olvasásakor – amikor is nekem kell pontosan elolvasnom, megfejtenem a vers üzenetét, nekem kell értelmeznem – nagyobb szellemi, intellektuális munkát kell befektetnem, és mozgósítani kell minden tudásomat. Ezt segíti viszont az a lehetőség, hogy újraolvashatok egy sort, vagy az egész verset addig olvasom, míg minden titka, szépsége fel nem tárulkozik számomra. Esetleg utánaolvasok fogalmaknak, kifejezéseknek, vagy a mű keletkezésének. Nagy szabadsága a versolvasásnak még az, hogy verset bármikor olvashatok, és viszonylagos rövidsége folytán kevesebb idő alatt is esztétikai élményhez juthatok. – Számtalan kérdés merül még fel a pódiumra állás előtt. El kell dönteni, hogy hosszú vagy rövid verset válasszon-e az előadó. Alkati és habitusbéli azonosságot is kell keresni. Ön szerint hogyan választanak a versmondók? A versválasztás az egyik legfontosabb kérdés. Szinte korosztályonként más és más a késztetés a versmondásra. A versmondónak ismerni kell saját előadói képességeit, adottságait, de mindenekelőtt saját belső érzelmi és intellektuális világát. Mondhatjuk, hogy nagy önismeretre van szükség, de nem nélkülözhető a külső

szemlélő (pedagógus, rendező, felkészítő, versmondással foglalkozó szakember) tanácsa vagy kritikája sem. Versmondó eseményeken, versenyeken tapasztaljuk, hogy sokan képességeiken felül választanak, és ez bizony az önismeret hiánya. Ez vonatkozik arra is, hogy sokan nem tudják, hogy milyen hosszú verset válasszanak. Ha túl hosszú a választott mű, és nem tudja végig lekötni a közönség figyelmét, akkor a művészi élmény megtörik, végső soron elveszik. Ilyen tévedés az is, mikor valaki nem a saját hangjához és egyéb adottságaihoz választ verset. Nagyon fontos szerepe van az életkornak is. Mert nem hiteles, ha mondjuk, egy fiatal gyerek a halál, az elmúlás problémáját feszegeti egy versben. Persze rendkívüli kivételek mindig vannak. Fontos még megjegyeznünk, hogy a napjaink költészetével való találkozás közelebb hoz minket a mai művek nyelvezetéhez, mert korunk irodalmi jelrendszere nehezebben befogadható, főleg a diákok számára, de ha elmélyedünk benne, érthetővé válik. Hosszan lehetne még sorolni a példákat, de mindig azt hangsúlyozzuk, hogy mindenki a saját habitusának megfelelő verset vagy prózát válasszon, mert csak azokhoz képes saját személyiségét hozzárendelni. Ezáltal hitelesíti a saját és a költő gondolatát, igazságát. A gondolkodtató, kérdező versmondás terjesztése a célunk. A szabad magyar gondolat iránti igény, a költészetünk vezérelve Csokonaitól Petőfin át, Adyn keresztül napjainkig vezet. Sok olyan vers születik napjainkban is, amelyek szeretnénk, ha eljutnának a közönséghez.