ÁRAMLATOK
PÖRGŐ UJJAK
Periszkóp
Szente B. Levente Miféle fák vagytok Kavics-könny hitem Évszakok Pillangószárnycsapás Pethő Loránd ez itt a város szerelmünk ars poeticája ködbe szaggatott milyen kölyköket szülsz az ősznek Távolodó ország (Stációk) októberi anzix Bertóti Johanna kék hangulat zöld hangulat Covaciu Norbert Utazás A. és Zs. között Veres Piroska Napraforgó Kabai Henrik 17 Kiss Lehel Akhtamari hattyúk Momik mester Antal András Tündér Est Könyvtár Vonat Téli este Szilágyi Ferenc Hubart Az ár sodor Csak óhaj Ambrus József detonátorok szívlapáttal Kui János Gyöngyharmat Karantén-Felhők Bogdán Dóra Édes öcsém... Sólyom Csilla Kedves unokaöcsém... Göcz Nikolett Lehetőségek Körhinta Kis-Juhász Kriszta Évszakok
99
2020
Tartalomjegyzék
3. szám
1 2 2 3 4 4 4 5 5 6 7 7 9 12 23 30 31 32 32 32 33 33 34 34 35 35 37 39 41 42 43 43 44
2020
3. szám
100
Periszkóp
MÚLTIDÉZŐ
FOLKLÓR
PERISZKÓP
Ambrus Bernadett Énkonstrukciók 19. századi női írók egodoku mentumaiban 45 Bóné Éva Teológiai háttér Geleji Katona István életművé- nek feldolgozásához 51 Kolumbán-Antal József 1166 - Bizánc támadása Erdély ellen? 56 Major Anna Rontás és gyógyítás Krasznán. Jelenkori hiedelemképzetek és kontextusaik 62 Gáspár Attila Rögtönzött dallamok 70 Lengyel Judit Bepillantás Kovács Ágnes népmesekutató életébe és munkásságába 74 Végh Balázs Béla A költészet regionális értékeiről 86 Zsidó Ferenc Kétségbeesett nyugodtság 93 Vicsai Zsolt „Amit az ember szeret csinálni, azt folytassa csak” 96 Sötétben feledett szobrok 98
Szente B. Levente
Miféle fák vagytok (Lapszéljegyzet a Sárgaház folyosója c. naplójegyzékből) miféle fák vagytok – nem keltek fel meg nem szólaltok holott súlyos századok óta egyre csak fogytok hát hol vannak a régi nagy öregek kik tanítói voltak a nagy kezdeteknek amikor még értették az angyalok által tanított emberi nyelvet feladtátok talán elfeledtetek mindent – hát nem érzitek a véget a hiányzó tisztaságot mondjátok meg azt mire cseréltétek – rég szólnotok kellett volna az Ádám-féléknek odalent most a sötét földi mélység gyomra éhesen mocorog tétován szorul össze élő és holt kő a kővel nem társul csikorogva egymástól mind egyre messzi gurul ti fák bokrok cserjék egymást felismeritek-e még láthattátok előttetek egykoron a víz volt az úr de ma itt csak nedvekkel teli bűzös poshadt mocsarak tátott szája is valami jelre vár ezt akarjátok – suttogva akár de az ifjú csemetéket közületek már egy sem oktatja lassan nincsen ki a lankák dombok vagy hegyek fölé emelje fejét nem maradt egyenes törzsű kérges zöld óriás ki az egységes összefüggő erdők fölött magasodna büszkén mint ama ősök tették vigyázva e világon hogy egyik-másikotok a pusztuló Paradicsom fölött őrt álljon nem látjátok – kérdezik a vadak az erdőlakók üreget odút fészket megannyi árván hagyott kárvallott mondjátok meg aztán hová rakjon kialszik odabent a belső tűz s marad az enyészet a kietlenség a szikra istenében egy gondolat feleletbe zárt kérdése
1
2020
Áramlatok
3. szám
2020
3. szám
2
Áramlatok Kavics-könny hitem Úgy hittem még gyermekként, halottak könnyei a kavicsok. Hogy az éden előtti kövek -holtak anyanyelvén beszélnek, s ha költőid sorban temeted, ünnepek születnek, valami nem személyes örökkévalóságnak állítanak szép emléket. Egyik álmomban újra számoltam mind: a kavics-könnyek hiánytalanul megvannak! Csak a hegyek, az égbe néző sziklákon felejtett édeni kertek, a belső terek, azok egyre fogynak, lassan eltűnnek. Miként a bennünk lobogó lázongó szavak, mielőtt értelmet adnának mindennek. Nem értettem - el hova lesznek, minek sietnek.
Évszakok (Ana Blandianához)
mondd – az égi cseppek üzenetét, amikor szeptember jön, ki érti meg? kérdezed – miért lettünk s maradtunk kiszolgáltatottak mások játékszereinek? nem tudom, jön-e még szeptember – vagy ami helyét átveszi, ha fájna tán a sok kérdés után, hogy szép lesz-e? valahányszor, amikor nekünk az eső még Vivaldit is játszik, én – a falevelek erezetét olvasom: megtanítom fiamnak az évszakokat.
Pillangószárnycsapás A világ minden táján, úgy öt évente egyszer, ígéretekből épülnek a terek, az utcák, miegymás elszakadt az ember attól, ami létfontosság. Nem kell kontroll, csikorgó fék, jövevény vagyok, hangoztatják aki gondolkodik és beszél, kiátkozott, régi szent, törvény szerint is valami mutáns. Fél-emlék vagyok, életem kék-fekete ódon álom, üveggolyókkal játszom, többé nem szépítem mások sötéten izzó csillagképtükör arcát semmilyen áron. Látom, a város fölött egy kereszt áll - mi kő volt egykoron odafönt, ma salakszerű anyag, porladó, elfeledett népi imádság, egy jelképálom. Hiszem, hogy egyszer még összegyűlünk mind, miként a víz, a fű, fa, gyökér, a kosár a hegy tetejére aztán ki feláll, felkiált, alatta elcsöndesedik a nagy óceán. Én, én addig is az vagyok, aki voltam, voltam, ki leszek – kóbor kutyákban szelíd remény, bujdosó intelem, pillangószárnycsapás, ha kellek neked.
3
2020
Áramlatok
3. szám
2020
3. szám
4
Áramlatok
Pethő Loránd
ez itt a város ez itt a város. szétfolyik testemen árnya. ringass mint anyám ringatott deres éjszakákba és karján a megduzzadt erek nyomták gyönge testemet. ez itt a város. pókok fonják álmaim. fényforgács a hulló levelen. villonok. konyhakés. szerelem.
szerelmünk ars poeticája összekoccanunk két üres vagon bőrünk árkain rozsdanyom hollók szürcsölik véres tokánk tollak záporán ars poétikánk
ködbe szaggatod hány őszi tájba rejted arcodat botladozva minden harmaton jövök feléd te egyre távolabb omló hajad a ködbe szaggatod részeg vagyok érted szomjazom koldus kezem árnya merre lett most átsimulna omló hajadon kérve több időt neked
milyen kölyköket szülsz az ősznek milyen kölyköket szülsz az ősznek levelei sírva kergetőznek körmei a megvadult pataknak medreiben felszakadnak milyen kölyköket szülsz az ősznek nem maradtak elköszöntek homlokodon fáradt harmat mint egy sebet elkapartak könnykoszorút fonsz az éjnek remélve hogy visszatérnek sápadt arcok a kapualjba milyen kölyköket szülsz az ősznek
Távolodó ország (Stációk) - részlet ülsz a tájban elkenődve szépen válladon az elhordott hegyek nyújtóznak az égnek köntösében mint kisgyermek ha rosszra ébredez a kő maradt te miért nem maradtál talpad alatt felreccsennek ágak sorsod átkozott elhagytad e tájat s egyre távolabb most az otthonod vártál volna még ezer évet még idő jön a csodákra de a kő maradt te nem maradtál a hepehupás vén Szilágyba
5
2020
Áramlatok
3. szám
2020
3. szám
6
Áramlatok októberi anzix 1. október. dohányszemcsék hullnak át a mába. szerelmet miért is keresnék nyirkos ballonkabátban. szívemen ablak. kibe jár a reggel. dorombol. felriad. a betonon fekszem. 2. látod, semmi nem örök. pocsolyában elgyökönt az ősz és csukja ablakát. én sápadt európai hittem minden út vezet de minden újabb fejezet. város. állomás. peron. a reggel vedli harmatát és lecsorog a hátamon. 3. ha valaki kérdi, mondjátok élek mint megdermedt üvegablakon futkározó neonfények.
Bertóti Johanna
kék hangulat nemcsak az eget, nemcsak a tavat, most kékben látom az egész világot. szomorúkékben, borongós kékben, kék az alkonyat, s legkékebb – hiányod. redőnyként zárul rám a föld, az ég, a táj, s én belül ragadtam, jaj, mennyi akadály! kék világom, tudom, egy parányi szelet, s csupán gondolatban lehetek most veled. ott bármit kérdezek, ugyanazt feleled: „örvénykék álmokat kívánok teneked.”
zöld hangulat nemcsak a fák és nemcsak a domb, most zöld lett hirtelen az egész élet. mosolygós-zöld, lüktető-zöld, zöld ez a reggel, de zöldebb – jelentéted.
7
2020
Áramlatok
3. szám
2020
3. szám
8
Áramlatok kitárul a világ, a kert, a táj, a tér, s én egyre lebegek, mint aki hazatér. zöld világom, érzem, a mindenség maga, s nem vagyok egyedül, veled értem haza. semmit se kérdezek, de válaszolsz mégis: „igen, jó itt veled, ahol zöld az ég is.”
Eperjesi Noémi: Tétova tér
9
2020
Áramlatok
3. szám
Covaciu Norbert
Utazás A. és Zs. között A.-ban születtem 1953 szeptemberében. Az élet úgy hozta, hogy a szerelmem is ugyanebben az évben született a szomszédos utcában. Nincstelenség és otthonszülés. A szüleink a lakótelep melletti szegényes játszótéren találkoztak először, mi pedig itt döntöttük el, hogy együtt fogjuk végigjárni az ábécé betűit. C. városban együtt jártunk óvodába. Amikor nagycsoportosok lettünk, megtörtént az első csók is közöttünk. Egy szerepet játszottunk, ő volt az elrabolt királylány, én pedig a legkisebbik királyfi, aki megmenti őt a sárkánytól. Már az első próbán tudtam, hogy az előadáson, mikor ott lesz mindenkinek a papája, mamája, nem csak látszatból fogom megcsókolni a szerelmem, úgy, ahogy az óvónéni mutatta, hanem igazából. Úgy, ahogy a szomszéd fiú a barátnőjét a parkban: jobb kezével erősen belemarkol a lány fenekébe, bal kezével a nyakát lágyan simogatja, egyszerre megadva a lánynak a biztonság és a gyengédség érzetét. Én is így tettem a szerelememmel. Nem lepődött meg, ő is legalább annyira várta, mint én. Nem így az óvónéni, aki azonnal felrohant a színpadra, mindenkit leállított, és elnézést kért a szülőktől. Apám mindenki előtt színlelt felháborodást mutatott, de otthon megveregette a vállam, és annyit mondott: - Most már tudom, hogy az én fiam vagy. Nekem sem kellett több biztatás, másnap nyilvánosan megfogtam a szerelemem kezét a játszótéren. Mi volt az a csók után? Az ő szülei sem vet- ték komolyan szerelmünket, családjaink jóban voltak egymással, és inkább azon aggódtak, hogy mi lesz azután, ha szétválunk. D.-ben még mindig gyerekszerelem
volt, E.-ben kezdtünk felnőni. A gondok F.ben kezdődtek: éreztük mi már, hogy nem olyan a város, mint régebben, hideg lett és ismeretlen. Nem egyszerre történt, csak a felismerés jött hirtelen. Arra gondoltam, hogy a házasság majd megoldja a gondokat. Mikor a város polgármesteri hivatala előtt sétáltunk, beráncigáltam a szerelmemet, felvonszoltam a házasságkötő terembe, az alpolgármester állt középen, két oldalt a szüleink. Egy gyűrűt húztam elő, nem mondhatott mást, csak igent. Rövidesen G. felé stoppoltunk, egy katonai terepjáró állt meg, beültünk hátulra. G.-ben a nászutunkat terveztük eltölteni, de félúton a tizedes kilökte a szerelmemet, engem meg elvitt szolgálatra. Mit tehettem volna? Gépfegyverrel kényszerítettek. Egy év múlva H. városban találkoztam újra a szerelmemmel. Karcsú volt, mint mindig, a haját levágatta rövidre, pedig tudta, hogy nekem nem tetszik így, de ezt is megbocsátottam volna neki. Csakhogy egy idegen férfi kezét fogta a főutcán. Nézegették a kirakatokat. Jóképű volt és pénzes a pasas, vastag aranynyaklánc mutatta társadalmi státuszát. A szerelmem észre sem vett. Nesztelenül fordultam vissza utánuk, nehogy felismerjen: - Miért? – mormogtam nagyon halkan. Követtem őket a városokba, koszos hajléktalanszállókban húzódtam meg, egyik városból a másikig vonatok vécéjében utaztam, miközben ők sportkocsival furikáztak, és drága hotelekben aludtak. J.-ben történt, hogy a szerelmem felkeresett a szállón. Szégyelltem magam, azt, hogy mivé lettem, nem bírtam a szemébe nézni. Megérintette az állam, felemelte a
2020
3. szám
10
Áramlatok
fejem, hogy találkozzon a tekintetünk, és csak ennyit mondott: - Bocsánat. Ebben minden benne volt, inkább a szó hangzásában, mint magában a szóban. Éreztem, őszinte. És azt is tudtam, hogy ezentúl nem fog elhagyni, mindig együtt leszünk, szeretni fogjuk egymást. Tudtam azt is, hogy meg kellene kérdeznem, hogy mi történt közöttük a férfival, de ott, abban a pillanatban elhatároztam, hogy soha nem fogok rákérdezni, ha akarja, úgyis elmondja. Ragyogó napsütés volt aznap. Álltunk az eperfa alatt, árnyékot vetett az arcára, nem bírtam ellenállni, megcsókoltam ugyanolyan vehemensen és lágyan, ahogyan legelőször a szegényes lakótelepi óvoda színpadán. Nem is tudtunk leállni, beráncigáltuk egymást a közelben lévő park egyik szegletébe, és nem bírtunk egymással betelni. Sorba jöttek a városok, boldogok voltunk, élveztük egymást, azt vallottuk, hogy nem is olyan nehéz ez az élet, csak tudni kell, hogyan érdemes élni. És szeretkeztünk szinte mindenhol, ahol csak lehetett. M. városban tört fel belőlünk először a hiányérzet. Egy orvos vett fel minket. Nőgyógyász volt, és egy konferenciára tartott N.-be. - Sajnos rossz hírt kell közölnöm önökkel – mondta rezignáltan –, önök meddők, mindketten. Sok időt töltöttünk N. városban. A doki próbált segíteni, de ő sem isten – mondta végül, csak úgy simán: – Én nem vagyok isten, nem tudok segíteni. - Szóval ezért hagyott ott? – kérdeztem inkább magamtól, mint tőle. Nem válaszolt, csak egyfolytában sírt. A következő városba egy pap vitt minket. Amolyan világi pap volt, nem csak a túlvilági létről lehetett vele beszélgetni. A szerelmemnek is rokonszenves volt, beszélgetett is vele, pedig általában hallgat az autóban, legfeljebb velem társalog. A tiszteletes felajánlotta, hogy bevisz minket a városba. Egy temetésre kellett mennie a
bazilikához, és olyannyira jót beszélgettünk, hogy meginvitált a halotti torra. Mivel minden pénzünk ráment az orvosra meg gyógyszerekre, napok óta nem is ettünk rendesen, ezért elfogadtuk a meghívást. Sokan voltak a templomban, mindenki feketében. A szerelmem térdig érő, testhez simuló ruhát vett magára. Testéhez simult volna, ha nem fogyott volna le, alig lehetett negyvenöt kiló. De még így is kitűnt az emberek közül fekete, elegáns kalapjával és kisírt szemével. Három koporsó láttunk, mindegyik nyitva. Közelebb megyünk. A szorongás, amit érzek a torkomban, egyre nagyobb. Az első koporsóban a szerelmem anyja fekszik, a másodikban az apja, a harmadikban az én apám. Apám olyan, mintha aludna, csak nem horkol. A legjobb öltönye van rajta, oroszgalléros. Azért ez a legjobb, mert életében nagyon keveset hordta, mindig azt mondta, hogy nem kap levegőt benne. A szerelmem szüleinek a testrészei külön darabokban vannak behajítva a koporsóba. Autóbaleset. - Átvészeljük – mondom kicsit magamnak is, nem csak neki a P. felé vezető gyalogúton. Egyre lassabban haladunk. Nehéz lélegeznünk, mintha valami rátekergőzött volna a nyakunkra. Azt mondja, hogy nem bírja tovább. Megáll. A szemhéja rebeg kettőt. Összeesik. Mentő. Kórház. Halál. Fogadalom. Hosszú pihenés után indulok el R.-be. Nem vagyok biztos abban, hogy érdemes. Legszívesebben feladnám, csak túlságosan gyáva vagyok az öngyilkossághoz. Közös célunk volt eljutni Zs.-be. A kezdetek kezdetén milyen szépen indult! Ki gondolta volna, hogy ide jutok. Egyedül vagyok. Két dologból merítek csupán: az egyik a makacsságom, a másik a szerelmemnek tett ígéretem, hogy elviszem Zs.-be, és szétszórom a hamvait a tónál. Egyhangúak a napjaim. Reggel felkelek, gyalogolok néhány órát, délben pihenek, délután ismét gyalogolok. Fiatal ko-
romban szívesen felvettek az autók, de már megöregedtem, senki sem kíváncsi a vén pofámra. És az emberek is mások lettek, nem bíznak a stoppolóban. A szerelmemmel mindig ingyen utaztunk, most ha meg is áll valaki, azt kérdi, hogy mennyit adok Zs.-ig? Amikor hallják, hogy nincs pénzem, még össze is szidnak vagy leköpnek. Ezért inkább nem is stoppolok, haladok szépen, lassan, gyalogosan Zs. felé. Egy alkalommal egy útkereszteződésben találkozom egy fiatal fiúval, eltévedt, F.-be akart menni, de Zs. felé indult. Megosztja velem az ebédjét, én pedig elpanaszolom neki, hogy senki sem vesz fel, és már nem keresik a társaságom. Azt mondja, hogy a szagom miatt. S. vagy Sz. környékén az embereknek már van egy jellegzetes szaguk, amivel nem nagyon lehet mit kezdeni. Ha parfümöt használ az ember, csak rosszabb lesz, az egyetlen megoldás, amivel kissé javítani lehet az állapoton, a napi háromszori fürdés. Rendes fiú volt, útbaigazítom, remélem, többé nem téved el. Lassan haladok Zs. felé. Sovány kilométerkövek mellett visz el az utam. Zs. 45 kilométer. Puszta lett a táj, emberekkel alig találkozom. Zs. 39 kilométer. A fák kopa-
Rózsa Róbert festménye
11
2020
Áramlatok
3. szám
szok, a nap lemenőben. Zs. 31 kilométer. Egy köves hegyoldalon kell felhaladnom. Zs. a hegyek között található, a város másik végében egy hatalmas tó. Lassan haladok. Fájdalmas a járás. Lábamról rég lekopott a cipő, talpamon bőrkeményedések és tyúkszemek. Visszeres és dagadt a vádlim. A bot, ami segítségemre szolgált eddig, vízhólyagot tört mindkét tenyeremen. Mindjárt teljesen lemegy a nap, mikor felérek a köves szikla tetejére, a kilométerkövön 8-at ír. Innen már könnyebb lesz, lefelé vezet az út. De egy percre megállok. Mesebeli a táj innen fentről. Sokan meséltek már Zs.-ről, de a valóságot egyikük sem tudta megragadni. Nem is félelmetes, inkább kívánatos. Tudom, innen nincs visszaút, ha elindulok ezen a lejtőn, akkor nagyon hamar Zs.-ben leszek. Csak még egy pillanat, még egy cseppnyi gyönyör, mielőtt beteljesítem ígéretemet a szerelmemnek. Gyorsan esteledik. Tudom, hogy ez a pillanat nem tarthat a végtelenségig, hamarosan elérkezem Zs.-be, a tóhoz. A nap már majdnem teljesen lement, a szemben lévő hegycsúcsok hosszú árnyékokat vetnek a tóra. A tavon túl kaszáló van, benne egy ember vár. Én pedig átfogom ezt az egészet egyetlenegy pillantással.
2020
3. szám
12
Áramlatok
Veres Piroska
Napraforgó (Emlékmorzsák a közelmúltból)
Tetszik az új munkahely. Végre kamatoztatja tudását, szakértelmét, hiszen ezért tanult annyi éven át, s böngészett könyvtárnyi szakirodalmat. Ez járt Ilona fejében, mikor első reggel belépett az árvaház kapuján - ahogy apja mondta odahaza - a munka mezejére. Éppen ezért gyönyörűséges virágokat, pillangókat képzelt oda, melyek mint megannyi gyermeklélek integetnek, röpködnek feléje. A múlt héten már elbeszélgetett az igazgatónővel, akinek külseje oly bájos volt, de hangja s viselkedése éppen az ellenkezőjét bizonygatta. Mindezeket persze Ilona a pszichológus szemével nézte. Aztán azt is furcsállta, hogy a gondozók is mintha a főnöknőt utánoznák: olyan kimértek szóban és viselkedésben, hogy egy vendég, egy kívülálló szinte már hidegrázást kap tőlük. A gyerekekkel, a kis árvákkal még nem is találkozott, csupán az udvaron beszélgetett el velük néhány röpke percig, amíg a főnökasszony be nem szólította az irodába. Az iroda külön épületben volt, mintha ezzel is az igazgatás távolságtartó szükségességét mutatná. Szép bútorokkal, szőnyegekkel s növényekkel telezsúfolt méretes szoba, melynek végében modern íróasztalnál ült az igazgatónő. Szokása szerint Ilona egy képzeletbeli lábtörlőben megtörölte cipője talpát, mielőtt belépett volna: - Jó reggelt, igazgatónő! - Jót – jött a válasz szűkszavúan. – Annál az íróasztalnál fogsz ülni. Holnap kapsz egy számítógépet is. Ma végigvezetnek az otthonban, és kint leszel az udvaron egy
órát a gyerekekkel. Ilona mindezt állva hallgatta végig, miközben az igazgatónő hibátlan frizuráját, sminkjét nézegette. A fekete haj, az a bizonyos Kleopátra-frizura, az íveltre húzott szemöldök, a szájfény árnyalata, mind tökéletes volt, és mégis bábura emlékeztetett. Szép, csinos bábu – gondolta a fiatal alkalmazott. - Ahogy már megbeszéltük, a gyerekeket tilos szeretgetni: nem puszilkodunk, nem kényeztetjük őket. Ez szabály! És jól figyelj: mindegyikkel egyformán bánunk, nem teszünk különbséget köztük! Hát mit mondjon erre? - Igen! – válaszolta kényszeredetten. Az otthon, ahogy újabban nevezték, még két épületből állt: egyikben a kisebbek, a másikban a nagyobbak laktak. Két kísérő, egy ápolónő és egy dada vezette végig a termeken. Néhol apróságok, néhány hetes babák sírtak-ríttak, máshol buksi fejű, éves csöppségek csúsztak-másztak a földön. A nagyobbak már iskolában voltak, néhányan azonban kint játszottak az udvaron. Ilona odament az egyik kiságyhoz, ahol keresztben feküdt az egyik baba, s nagy óbégatás közepette próbálta lábacskáját kihúzni a rács közül. Kiszabadította, és felvette a csöppséget. Gyönyörű kék szeme volt, s úgy nézett rá még mindig könnyek között, mint szabadítójára. - Most már vissza kell tenni az ágyba – mondta a dadus, aki közben hol egy takarót igazított meg, hol cumit dugott egy-egy síró baba szájába anélkül, hogy megmozdítaná őket.
A lány még titokban megpuszilta az ökölbe szorult kezecskét, s letörölte az utolsó könnycseppet is a pufók arcról. Ő a Pufóka – gondolta. – Majd így fogom hívni. Szobáról szobára jártak, s közben észre sem vette, hogy minden szabályt áthágott: simogatott, cirógatott, gügyögött, mosolygott. – Te leszel Csokifalat – mondta csendben az egyik barna szemű, barna bőrű kisfiúnak. – Te pedig Göndörke – nézett egy csigákban göndörödő kislány hajára. Úgy járt-kelt közöttük a háta mögött felejtett két kísérővel, mintha tündér volna. A gyerekek ránevettek, utána másztak, integettek felé. Nagy, tágra nyílt, csodálkozó szemek bámultak utána. Az udvar még érdekesebb volt, mivel ott nagyobb gyerekek játszadoztak, sétálgattak, kóvályogtak. Ahogy megjelent, azonnal körülvették, ruháját s kezét fogdosták. – Te vagy az új Néni? – kérdezték többen. – Nem, én Ilona vagyok. Csak Ilona – ismételte, hogy megértsék. Később tudta meg, hogy a régebbi Nénit, azaz a pszichológust menesztették valamiért. – Csak néhány hónapot dolgozott itt – mondta az egyik dada. –Hiába, az igazgatónő nem kedvelte. Ilona elgondolkodott: kicsit furcsállta a szakemberek jövés-menését. De aztán elhessegette a gondolatot, mert a kerítés mellett egy szomorú tekintetű kócos kislányt pillantott meg. Ott állt egyedül, s a kerítésnél bámult valamit. - Mit nézel olyan hosszan? – kérdezte tőle, de válasz csak később érkezett. Várta, nem sürgette, hogy megszólaljon, fekete haját simogatta, melyben féloldalt egy sárga masni libegett. - Csak bámulok. - De mit nézel a kerítésen? Vagy talán azon is túllátsz? - Igen. Ott van egy virág. Az a nagy sárga, látod?
13
2020
Áramlatok
3. szám
Egy nagy tányérú napraforgó lógatta érett fejét a drótokra, melyek növés közben rátekeredtek a szárára. - Látod, hogy szorítja szegényt az a drót? – kérdezte ismét a kislány elcsukló hangon. - Ne félj, neki nem fáj. Tudod, hogy hívják azt a virágot? Napraforgó. - Miért hívják napraforgónak? - Mert mindig a nap után forog tányéros feje. Látod, most éppen téged néz. Te vagy neki a nap. - Á, nem – mondta kacagva a kislány. De én sokat láttam már ilyet régen. - Hol láttál? – firtatta tovább Ilona, hiszen a gyermek még a nevét sem tudta eddig a növénynek. Közben két kicsi kezét is megfogva maga mellé húzta egy padra. - Kisasszony – kiáltotta egy erélyes hang az igazgatósági épület felől. Elfoglaltságában nem láthatta, hogy egy jó ideje két szúrós szempár figyeli a fikuszok közül. Ilona otthagyva a kislányt már szaladt is főnöke felé, de félúton még visszafordult és fülébe súgta: - Nemsokára még találkozunk, te kis napraforgó. A Doamna – ahogy itt szólították – rákvörös arccal fordult az új alkalmazott felé. - Megmondtam, itt nem kivételezünk a gyermekek között. Nem vesszük ölbe a kicsiket, nem babusgatjuk őket! Itt, kérem, program van. Még egy ilyen eset, és veheti a cókmókját, ahogy az a másik. Ha nem tetszik a módszerem, fel is út, le is út! Ezzel sarkon fordult, szólt sofőrjének, és a piros Peugeot-val elviharzott ebédelni. Ilona ott maradt megnyúlt képpel, leeresztett karokkal. - Nem értem, miért baj, ha kedvelem őket, ha kedves vagyok hozzájuk? És azt sem tudhatta, hogy minden lépéséről jelentenek a Doamnának. Délután a gyerekek személyi lapjait nézegette: hol születtek, honnan kerültek ide, és a bejegyzések szerint milyen az egészségi és pszichés állapotuk.
2020
3. szám
14
Áramlatok
- Vajon közülük melyik lehet Napra- No de hagyjuk, mert mindjárt kihoz a sodforgó? – kérdezte maga elé révedve. romból. Ismétlem: ne hágja át szakmai feladatát, Ileana! *** Tudatosan románosította meg nevét, Másnap reggel igyekezett az igazgató- hogy lássa, itt mindenki egyforma, s aztán nő kedvében járni. Kávét főzött kettejük- úgy szikráztak az apró tüzek sötét szemének – gondolta kicsit hosszasabban elbe- ből, mintha gyújtogatnának. Ilona pedig szélgethet vele. érezte, hogy mennyire megkövesedett - Mondja, igazgatónő, milyen problé- mindaz, ami benne rejtőzik. más gyerekek vannak az otthonban? - Megkérdezhetem, hogy van-e gyere- Itt nincsenek ilyenek. Lehet, hogy ke? nem mindegyik kitűnő a tanulásban, de - Nincs, de még magának sincs. Ezzel szépen haladnak. Ma bemehet egy-egy ta- el is intéztük a dolgot – szögezte le a Doamnórára az iskolába, majd az óvodába. De vi- na, miközben vette kézitáskáját faképnél gyázzon, minden lépését figyelem! hagyva Ilonát. - Miért? – kérdezte Ilona őszintén A lány felsóhajtva nézett utána: szilmeglepve. vakék kiskosztüm, ugyanolyan színű sál, - Mint mondtam, az előző pszicholó- cipő, táska. Sudár alakja kilibbent az ottgusunk nem vette figyelembe a belső sza- hon boltíves kapuján, mintha nem is az a bályokat. Sajnos sok gyermek sírta el ma- nő volna, akivel az előbb beszélgetett. Pegát miatta. Túl érzékenyek lettek, túlontúl dig ő volt, mert parfümje lágy-édes illata elkényeztette őket. Leült közéjük ebédelni, még ott terjengett a levegőben. fontoskodott, kedveskedett. Néhány gyermek mindig rácsimpaszkodott, mintha *** anyamajom lett volna. Bement az egyik osztályba. Rajzóra - De hát ezek az árvák, ezek az elha- volt. A gyermekek elmélyedtek munkágyott kis lelkek szeretetre, kedvességre jukba. Csendéletet rajzoltak: zöldes fényű vágynak – fakadt ki Ilona, s nem vette ész- csuporban néhány szál kései margarétát. re, hogy hangját is felemelte. - Felállni és köszönni – szólt erélyes - Nocsak, ne olyan hevesen! Idestova hangon a tanárnő. tíz éve vagyok itt az igazgató. Sokat láttam Az osztály követte utasítását. már. A fegyelem az, ami fontos. KépzelIlona a katedrához ment, és körbeje el, hányféle kis kölyök van itt, hányféle nézett a termen: ügyesen, szépen díszített anyától és milyenféléktől. Azt gondolja, helyiség volt. A gyerekek visszaültek, és tokordában lehet őket tartani egy kis babus- vább rajzoltak. Aztán meglátta új barátnőgatással, puszilkodással? A nagyobbak már jét. Napraforgó, ahogy magában elnevezte, tudják, hogy itt mindenük megvan, hogy jó valahol középen ült, egyedül a padban. itt nekik. És ami fontos: itt mindenki egy- Gyerekek, megnézhetem, mit rajzolforma! tatok? – kérdezte Ilona félig az osztályhoz, - Már megbocsásson: az előbb mond- félig a tanárnőhöz fordulva. Aztán padtól ta, hogy hányféle szülőtől származnak. padig sétált. Akkor meg hogy lehetnének egyformák? Tehetséges, ügyes rajzokat látott, s – próbálta az újdonsült lélekbúvár meglá- majdnem mindegyiken látszott az az igyegyítani az igazgatónőt. kezet, hogy hűen visszaadják a virágok s a - Igen. Éppen ezért kell egyformának, korsó színét, alakját. egyenlőnek nevelni őket. Nem tehetünk Átlépett Napraforgóhoz, és megderkivételeket közöttük. Úgysem tudja átölel- medt attól, amit rajzlapja tükrözött: egyetni az egész árvaházat, bocsánat, otthont… len egy szál, sárga színű virág kókadozott
rajta, szára pedig dróttal volt körbefonva. - Florika, miért rajzoltál gerberát? Ez pontosan olyan, mint amilyet a virágüzletekben árulnak. Nem ez volt a feladat, de te már megint egyebet rajzolsz... – mondta szigorú tekintettel a tanárnő. Aztán Ilonához fordulva súgdosta: - Ez a kislány csak haszontalankodik, sosem azt csinálja, amire kérem. Vele van a legtöbb bajom. Én vagyok az osztályfőnök is. Sok a panasz rá: nem barátkozik a többiekkel, csak áll egyedül, kifelé bámulva az ablakon. Nézze, most is a felhőket nézi. Ilona még egyszer visszafordult az ajtóból, ahová a kislány szomorú tekintete követte. Aztán az irodában még sokáig nézegette az elkért rajzot, és akkor vette észre, hogy a virág tövénél egy babára emlékeztető figura van. - Érdekes, egyre érdekesebb ez az eset – gondolta magában. -Utánanézek, mi lehet ennek a kislánynak a lelkében. *** Másnap meg is tehette. Az igazgatónő valami gyűlésen volt, és a kislányt bevitte magához az irodába. Előre elkészített egy tiszta rajzlapot, mellé tett egy doboz csokoládét és egy babát. - Ugye Flórának hívnak? - Nem, Florikának. - Nagyon szép neved van, akárcsak a virágnak. De most megkérhetlek, hogy amíg én valamit elkészítek a számítógépen, rajzold le nekem ezt a babát? Jó? Közben majszolhatod a csokit is – mondta, s kettétörte a csokoládétáblát. A kislány szó nélkül vette a papírt, a ceruzákat, és elkezdett rajzolni. Ilona látta, hogy rá sem néz a modellre, a babára. A ceruza pedig, mintha magától követne valami láthatatlan körvonalakat, csak rajzolt és rajzolt. - Készen vagyok. - Nos, lássuk – mondta Ilona nyugodtságot színlelve, és megsimogatta Flóra kócos fejét. Azonban a döbbenet ráfagyott arcára: napraforgómezőket látott, s az egyik
15
2020
Áramlatok
3. szám
nagyobb ernyőjű virág lábánál egy baba feküdt, olyan picike, mint egy kisegér. - Miért rajzolsz napraforgókat? Most már tudod, hogy úgy hívják őket, ugye? És ez a kisegér a tövénél? – kérdezte Ilona. - Az egy baba... Én mindig ilyen virágokat látok, ha becsukom a szemem. De ha nem tetszik, nem baj. Senkinek sem kell tetszedjen. Ilona még beszélgetett volna vele, ha közben be nem jön az egyik gondozó. - Florika után jöttem. Mondták, hogy itt van. S miután kituszkolta a kislányt az ajtón, visszafordult: - Tudja, nem szokás ide behozni a gyerekeket. A Doamna nagyon fog haragudni. *** És valóban, ahogy másnap betette lábát az irodába, az igazgatónő ideges tekintetébe botlott. - Hallom, minden tiltásom ellenére elkezdtél okoskodni és különcködni. Megmondtam: itt senki sem lehet Teréz anya! - Igazgatónő, kérem! Nagyon fontos nekem ez a kislány, mármint Florika. - Mit beszélsz? És a többivel hogy állsz? – csattant fel a főnöknő hangja, miközben darabokra tépte a kislány rajzát. - Kár, hogy eltépte, mert nem tudjuk meg mi van Florika lelkében. Pedig biztosan a múltjában kell kutakodni. - Nem, drága, nem. Ide, aki belép, elfelejti a múltját, és mi is eltöröljük azt. Ilona, mintha nem is hallaná, elkezdett hangosan gondolkodni: - Miért rajzol mindig napraforgót és alatta egy babát? Mit jelenthetnek ezek a képek? Honnan került ez a kislány ide, igazgatónő? - Egy isten háta mögötti faluból hozták be négy évesen – szólta el magát a vas-as�szony, ahogy Ilona magában elnevezte. - Utoljára mondom: végezze a dolgát! Legyen meg minden papír, hogy a gyerekek pszichikailag egészségesek, a többit hagyja rám.
2020
3. szám
16
Áramlatok
Ilona most sem hallotta a főnöki figyelmeztetést és tovább győzködte: - Igazgatónő, képzelje, Florika nem is tudta, hogy napraforgónak hívják ezt a virágot! Ő csak úgy rajzol, és bámulja ezt a növényt a kerítés drótjába fogózkodva. Mintha tőle várna segítséget. Nem jó ez így. Egy gyereken csak mi segíthetünk, hiszen nincsen barátja, játszótársa. Mindig egyedül járkál az udvaron, a folyosón. Olyan szomorúság van a szemében, amit én még sosem láttam hasonló korú emberkénél. Otthon is minduntalan rá gondolok. Majd megszakad a szívem érte. - Ugyan-ugyan. Nehogy már megszakadjon – gúnyolódott az igazgatónő. Mondtam, ne ragadtassa el magát! Közben az udvaron nagy csatapaté kezdődött. Egy kerékpárért tusakodott három kisfiú. Pofozták, cibálták egymást. A felügyelők pedig sehol. - Menjen, vegye kezébe az ügyet! Ez a magának való feladat – siettette az igazgatónő, miközben szinte kicibálta sarkából az ablakot. - Mi van ott? Hol vannak a felügyelők? – kiabálta torkaszakadtából. A lármára aztán megjelent egy izmos, tagbaszakadt férfi, akit még sosem látott Ilona. Valahonnan az alagsorból jött elő, az igazgatóság épülete alól. Hirtelen két gyereket is megfogott kemény szorítása, s mire Ilona is odaért, már sírt mind a három fiú. A felügyelő vette a biciklit, és bevitte egy raktárba: - Így! Most nincs min összevesszetek – mondta, és karba tett kézzel lazán nekidőlt a kerítésnek, figyelemre sem méltatva a fiatal nőt. Ilona akkor döbbent rá, hogy ezek a gyerekek nem is igen játszanak az udvaron, ugyanis nincs mivel. Csak úgy téblábolnak, fogócskáznak, a nagyobbak pedig egymást heccelik. Az igazgatónő már becsukta az ablakot, eltűnt frizurája is a növények között. Ilona felsóhajtott, és a két, karját sziszegve
tapogató fiúhoz fordult. - Lássam, fáj a kezetek? A fiúk karján azonnal kipirosodott a bőr a szorítástól. - Á, nem - mondta az egyik, miközben vigyorogva leste a még mindig ácsorgó felügyelőt. - Érdekes – gondolta Ilona -, egy gyerek sem jött közel, hogy szétválassza őket. Sőt még nem is sajnálják a jól megszorongatott fiúkat.... Ez az a rend és fegyelem, amit nekem is tudnom kell megtartani? *** Most ment be először az ebédlőbe, de tekintetével minduntalan Flórát leste. Tiszta abroszok, egyforma műanyag tányérok, tálak. A gyerekek maguk álltak sorba az ételért. Meglátta a kislányt, aki a sor végén állt tálcával a kezében. - Hogy vagy, Napraforgó? – kérdezte, és megsimogatta göndör fürtjeit. – Beállhatok melléd? Együtt ebédeltek, némán kanalazva a csorbát. - Mondd, Flóra, mire emlékeztet téged az a napraforgó? Miért rajzolod le annyiszor? A kislány lehajtotta sötét szemeit, és üres tányérját bámulta. Későn, nagyon későn válaszolt: - Egy kis házat látok, sok gyereket és egy asszonyt, aki engem fog az ölében. Sokszor azt álmodom, hogy fut velem. Szalad, szalad, és letesz a földre, egy sárga virág tövébe... De ez csak álom, ugye? - És még mit szoktál álmodni? Szerinted szépek ezek az álmok? - Nem. Nagyon félek utána. Reggelre megizzadok. - Aztán még mit szoktál álmodni? - Egy embert... egy férfit. Bottal fut utánunk a virágok közé. - És utolér?– kérdezte Ilona, mivel fejében összeállt a kép, melyről a gyermek mindig álmodik. - Azt nem tudom, csak úgy érzem, hogy álmomban esik rám az a hideg eső.
Nagyon fázom. *** Hűvös, őszi esős napok jöttek. Bánatosak lettek a gyermekszemek is, akárcsak a park didergő virágai. A kerítés melletti napraforgó sárga sugaras szirmai lehulltak reggelre, s olyan lett csupasz tányérja, mint egy megöregedett, eltorzult arc. E mellé még a madarak is rászálltak, hogy csipegessék a megért magvakat. Ettől a fogatlanságtól csak csúnyább lett, és látványára Flóra elsírta magát. - Ne sírj, mert maradt még egy napraforgója a háznak... Ez vagy te! – mondta neki Ilona, hátulról átkarolva sovány kis vállait. – Nézd, ha belefújok fürtjeidbe, úgy lobognak, mint a napraforgó szirmai. De ilyen szomorú arcú virágot senki sem akar látni. Gyere velem, megnézzük a babákat. És Ilona, minden tiltás ellenére magával vitte a kislányt, hátha elfeledi a reggeli bánatot. Két aprócska szobában voltak elosztva egy éves korig a csecsemők. Az egész folyosó visszhangzott a sírásuktól. - Ide nekünk nem szabad bemenni – hátrált az ajtóból Florika. - Még sosem láttátok őket, ti, a nagyobbak? - Nem. Őket nem hozzák ki az udvarra, csak ha már megnőttek. - Ha már megnőttek?! – ámuldozott Ilona. De már sietett is az egyik ágyacska felé, hogy felvegyen egy óbégató babát. - Látod? Éppen olyan göndör a haja, mint a tiéd. És még olyan a színe is. Lássuk csak, hogy hívják – mondta, és az ágy fölötti papírra nézett. – Olvasd csak el, Flóra! - D...u Viorel – tagolta a kislány. - Látod, ő is virág, csak kisfiúban. Az ő neve is virágot jelent. De nem is akármilyen virágét, hanem egy nagyon is illatosét. Sajnos azonban itt most mást érzünk – mondta nevetve Ilona kibontva a baba pelenkáját. A látványtól megdermedt: égőpiros
17
2020
Áramlatok
3. szám
sebekkel volt tele a bűzös rongyokból kikandikáló popsi. Gyorsan kikiáltott a folyosóra: - Jöjjön ide azonnal valaki! A kiabálásra két dada is szaladt a helyiség másik feléből. - Mi történt? - Nézzék meg ezt! – mutatott a pelenkázó asztalon ordítozó csöppségre. – Látják, milyen a kis popsija?! - Igen, persze. Csak még nem jött el a tisztába tevés ideje. Majd egy óra múlva – felelte a szúrós tekintetű asszonyság. - És ilyen rongyokba bugyolálják őket? - Tiszták ezek, meg fertőtlenítettek. Mit akar a kisasszony? Ez egy árvaház. Megszokják, nem lesz semmi bajuk – mondta csípősen, és akkor pillantotta meg az ajtó mögött remegő Florikát. - Hát ez meg hogy került ide? A Doamna még ma meg fogja tudni, annyi biztos! Ilona kézen fogta a kislányt, és köszönés nélkül elsietett. Tudta, hogy most már igazán túllépte az igazgatónő által megvont határt. Gondolataiba mélyedve először észre sem vette Flóra sötét tekintetét. - Ne félj, nem hagyom, hogy téged bántsanak! - Én nem félek a büntetéstől, már megszoktam. Csak, csak... miért hívják úgy azt a babát, mint engem? - Mint téged? – hökkent meg Ilona, és tényleg neki is úgy rémlett, hogy ugyanaz a családneve a kicsinek is. Visszaszaladt, hogy megbizonyosodjon róla. *** Bement az irodába, és leste az igazgatónő tekintetét. - Még nem tud semmit. Még nem adták le neki – gondolta izgatottan, és hogy elejét vegye a pletykának és a besúgásnak, azonnal elkezdte ő maga kimagyarázni az esetet: - Bent voltam az előbb a babáknál. Egy nagyon csúnya popsit láttam, tele sebekkel.... - Azt akarod mondani, hogy nem lát-
2020
3. szám
18
Áramlatok
ják el őket kellően a dadák? – szakította félbe a Doamna. Tudd meg, hogy az egyiket akkor vettem fel, mikor én idejöttem. De ha jól látom, te nem vagy a helyeden. Nem a te dolgod a gyermekek seggének felügyelete. - Persze, hogy nem – mondta gyorsan Ilona, s hogy el ne veszítse témája fonalát, hiszen másra volt kíváncsi, csak úgy mellékesen megkérdezte: - Vannak itt testvérek az árvák között? - Már hogyne lennének! Csakhogy ez köztünk marad. Rajtunk kívül nem tudhatja senki. Ehhez tartsd magadat! Tudom, úgyis meglátod a gyermekek aktáit. De, mint mondtam már, azok is titkosak. Ilona arca úgy elváltozott ezekre az újabb követelésekre, mint annak a bizonyos napraforgónak a bús feje, amely éppen aznap reggelre veszítette el az összes szirmát. Nem értette, nem érthette meg az itteni helyzetet, hiszen ő maga is annyira vágyott mindig testvérkére, aki sosem érkezett meg régebben a gólyával... Már nem is figyelt a Doamnára. Maga elé nézett. - Egy vérből vannak. Minden nap találkoznak és nem tudhatják, hogy testvérek? – suttogta félhangosan. - Miért? Szerinted jobb volna, ha tudnák, hogy a másikat is elhagyta az anyja, vagy hogy a verés elől hozták ide? De van két kivétel is: ők egyszerre kerültek be. Ők tudják, de mit segít az rajtuk? - Úristen! – szaladt ki Ilona száján a szó. - Persze, persze. Nagyon vallásosak lettünk hirtelen! Apropó: ma délután keresztelünk. Neked is ott kell lenned. Viszlát! Azzal elviharzott. Ilona még hallotta cipője tűsarkainak zaját a macskaköveken, mielőtt rosszul lett volna. Émelygett a gyomra, úgy érezte forog vele a világ. - Úristen! – ismételte még egyszer.
rozata várta. Előbb hazament, hogy egy kicsit ös�szeszedje magát, de még a hidegre sikerült zuhany sem tudta lehűteni arcáról a pírt s lelkéből a felindulást. - Ma este megbeszélem apával – gondolta öltözködés közben, hiszen anyja híján vele szokott társalogni a közös vacsorák után. Néhány éve veszítette el édesanyját egy banális utcai balesetben, azóta többet van együtt a „papával”. Kiválasztotta a szekrényből az erre az alkalomra illő ruhát: a sötétzöld kiskosztümöt. Haját feltűzte, hogy idősebbnek láts�szon, és tükörbe nézve, a hirtelen támadt gondolattól elragadtatva mondta: - Mi lenne, ha én lennék az egyik baba keresztanyukája? A szentély, ahol ezeket a ceremóniákat végezték, egy később kialakított, a falhoz toldott, félkör alakú helyiség volt, rossz, áporodott levegővel. Sötét terét ablak híján csak mécsesek, gyertyák és egy villanyégő világította meg. A falak és a padló bőven volt terítve szőnyeggel és sok-sok szentkép lógott mindenhol. Ilona még sosem járt ekkora aprócska és főleg ortodox felekezetű kápolnában. Megállt az ajtóban, és várta az igazgatónő érkezését, miközben kíváncsian figyelte a pópa s kisegítője ténykedéseit. A keresztelő medence csupán egy zománcozott mosdótál volt, valami emelvényszerű alkalmatosságon. - Minden készen van ? – jött be nagy viharzással és ugyanolyan gyorsasággal vetve a keresztet a Doamna. Őt észre sem vette, pedig mellette ment el, csak a pópának csókolt nagy áhitattal kezet. - Igazgatónő – fogta meg karját kedvesen Ilona. Nem tudom, mi itt a szokás, de lehetnék én az egyik baba keresztanyja? - Hahaha – nevetett harsányan az elegáns asszony tetőtől talpig puccba vágva. – Itt nincsenek szülők, tehát keresztszülők *** sem. Majd meglátja, milyen édesek, amiAztán délután újabb meglepetések so- kor a dadák tartják oda az atyának őket.
Nemsokára megjelentek a gyermekvédelem „szakemberei” is, az a két nő, akiket Ilona már látott a gyűléseken. Leültek az első sor székeire. Ilona még most sem tudta, hol a helye, így hát hátul maradt az egyik szigorú tekintetű szentkép alatt. Néhány perc múlva érces hangon megszólalt a pópa s a kántor éneke, betöltve a helyiség minden zugát és négy dada lépett be karján egy-egy csecsemővel. Az apróságok ugyanabban a kopott, kissé már szagos rugdalózóban voltak, mint odabent, ágyikójukban, s ahogy meghallották az erős éneklést, nagy óbégatásba kezdtek. Most már előre ment az igazgatónő is egy nagy aranyozott könyvet cipelve magával, melyből később felolvasták a kicsik nevét. Csengettek a csengettyűvel, tömjénfüstöt eregettek, az apróságok valemelyest megnyugodtak. - Isten nevében keresztellek téged... – és ekkor olvasták fel az aranyozott könyvből a gyermekek neveit. - Emanuel, Viorel, Pálma és Árpád. Ilona ekkor esett le a székre, hiszen csak most jött rá, hogy itt minden egyes gyereket az ortodox vallásban keresztelnek meg. - Pálma és Árpád - ismételte sokáig, és alig tudta magát türtőztetni, hogy ki ne rohanjon. *** Bőséges vacsora következett a szertartás után, amikor Ilona minden jólneveltségét félretéve megkérdezte: - Kérem, igazgatónő... miért keresztelték a két magyar – gondolom a nevük után ítélve azok – csöppséget ortodox vallás szerint? Talán nem jött volna el magyar lelkész az otthonba? - Ileana – szólt erélyesen a Doamna te még most sem fogtad fel, hol vagy, hol álltál munkába? Itt a román állam gyermekeit neveljük. Szülejük, nevelőjük a román állam, itt csakis egy vallás lehet: az országé. Máskülönben mit értenek ők belőle?
19
2020
Áramlatok
3. szám
- De nem könnyebb így magyar nevelőszülőket kapni nekik? – fontolgatta hangosan a jóhiszemű lány. - Nekünk nem ez a fontos. - Hát akkor mi? - Az, hogy itt bent legyenek mindig árvák, hogy nekünk is legyen munkahelyünk. Remélem, ez ellen nincs semmi kifogásod! Ilona torkán egy falat étel sem ment le egész este, pedig volt ott bőven minden finomságból. A pópa, a kántor, a gyámügyisek, mind degeszre ették magukat az alkalomra megterített külön helyiségben, a díszes protokollteremben. Ólomlábakon járt az este, s Ilona hazafelé már szaladt, hogy apjával megbeszélhesse e fáradt nap nyugtalanító eseményeit. Már várta a beszélő fotel, ahogy régen elnevezte a nappali egyetlen kényelmes bútordarabját. Apja paprikás krumplit készített a konyhában, s annak illatával lett tele a ház. - Képzeld papa, most jövök a keresztelőről – rontott a konyhába Ilona. - Éppen látom, milyen csinos vagy. Tán csak nem a vőlegényed keresztelték?! De most az egyszer lányának nem volt kedve viccelődni, sötét gondok tornyosultak fénylő homloka alatt. Aprólékosan elmesélte, miként talált rá Napraforgó kistestvérére, amiről nem volt szabad senkinek sem tudnia, és azt, hogyan keresztelték meg a magyar csecsemőket. Sokáig beszélgettek, s már az odakozmált krumpli is kihűlt, pedig Ilonát le nem vetett cipője is nagyon szorította. - Mit mondasz mindezekre ?– kérdezte végezetül. - Írjak jelentést róla, és ha igen, hová küldjem s kinek? - Nem, nem. Nyugodj meg kicsim, elvégre a főnöködet mégsem jelentheted fel. Ő a munkaadód, és ki tudja, talán ő is erre kényszerül. Gondolkodjunk, várjunk még! Ne siessük el! - Jól van – mondta Ilona mélyet sóhajtva. - Mindegyik közül Napraforgót sajnálom a legjobban. És lefekvéskor az ágya melletti rajzot nézegette. Azt a rajzot, melyen egy bús nap-
2020
3. szám
20
Áramlatok
raforgó pergeti sziromkönnyeit a tövénél - Nem tudjátok, hol van Florika?– kéralvó kisbabára. dezte szívszorongva az osztálytársakat. - Büntetésben van. Ezen a héten nem *** jöhet iskolába – előzte meg a gyermekek Napok, hetek teltek el úgy, hogy Ilona válaszát az osztályfőnök. - Ne kérdezze micsak futólag lépte át az árvaház küszöbét. ért – tette hozzá gyorsan - A főnöknő majd Érezte, hogy az igazgatónő el akarja terel- elmondja. ni őt bizonyos események elől, történéIlona kétségbeesetten sarkon fordult, sek útjából, mintha csak egy-egy ügyesen és feldúltan szaladt vissza az irodába. megépített gáttal szeretné „megóvni” tőle - Jó reggelt, igazgatónő – köszöntötte a gyermekeket. mímelt tisztelettel a legújabb divatkollekElőször a városba küldte néhány na- ció egyik finoman sárga darabját hordó főpos konferenciára, utána következett a nökasszonyt. három hetes kolozsvári tanfolyam. Sze- Látom a képedről, hogy előttem érrencséjére sokat tud egyszerre felfogni a keztél – pillantott az Ilona tűzpiros arcára. hallottakból, a szakmai tanulmányokból. - És tudom, hogy Flórikát kerested – tette Elvégre jól fog minden új információ, főleg hozzá lassú kávészürcsölgetés közben. - De most az elején. Este holtfáradtan hajtotta nem találtad... A tény az, hogy a kis pimasz le fejét a szállodai ágyon, és visszaidézte az a fejébe vette – nem tudom, kitől hallotta árvaházban eltöltött napokat. -, hogy az egyik csecsemő az ő kistestvére. - Milyen naív és buta tud lenni egy Kétszer találták az alkalmazottak a kicsi kezdő – gondolta magában. -Tényleg azt ágya mellett. Mi több, egyszer még ott is hittem, hogy milyen csodálatos és hálás aludt éjszaka a fotelben, mondván, hogy ő munkahelyem lesz az otthonban, annyi majd vigyáz rá. segítségre váró gyermek között. Aztán hirtelen bevágva az iroda ajtaÉs már tudta milyen ötlettel áll majd ját, minden dühét és „otthoni szókincsét” az igazgatónő elé. Az új módszer bevetésé- Ilonára zúdította: hogy ez az ő műve, ez a nek gondolata ott született meg a tanfolya- baj, hogyha a főnök elnéző az alkalmazotmon, de nem egy szakmai zseni vagy guru takkal szemben, hogy nem tette ki a szűrét fejéből pottyant ki, hanem Ilona tiszta és az első incidens után, mint annak a másikártatlan gondolataiból. nak, hogy teletömi a gyermekek fejét minden hülyeséggel és megmérgezi vele árva *** kis lelküket... Első reggel ismét úgy rohant az árva- Nem érdekel az sem, ha holnap felház felé, mint azon a bizonyos első munka- mond nekem, csak azt árulja el, hol van napon, mikor pillangókat s virágokat kép- Napraforgó – kérlelte a még mindig lábon zelt az árvák helyébe. álló lány. - Szia! Mi újság idehaza? – kérdezte - Napraforgó! Na tessék! Még ő beszél nyomban a kávékat behozó titkárnőt. névadásról, oktat ki engem keresztelésről, - Majd megtudod a Doamnától. Mind- mikor ő ad csúfneveket a gyermekeinkjárt itt lesz. nek... Hálátlan vagy és... és egy felbujtó. Ilona lepakolta könyvekkel, füzetek- Morális szempontból egy utolsó nulla! Az kel telerakott táskáját, és már sietett is az volt a családod is, utána néztem: az apád iskola elé, hátha még csengetés előtt talál- egy munkanélküli, anyád ki tudja, hogy kozhat az ő kis Napraforgójával. halt meg! De nem látta sehol. Sehol nem tűnt fel Ilona akaratlanul megnyomta teleaz a kedves kis kreol arc, amit képzeletben fonja egyik gombját, miközben kínos helyannyiszor megsimogatott. zetében vele játszott.
- Igen? Szóval még fel is veszed, mit mondok?! – őrjöngött még jobban a Doamna. - Igen – mondta hirtelen Ilona, Isten tudja, milyen bátorsággal és lélekjelenléttel. - És fel fogom használni, de nem maga ellen, hanem a gyermekek s magam védelmében... De addig nem megyek el innen, míg meg nem mondja, hol van Napraforgó. Immár akarattal használta ezt a becenevet, és a telefon után nyúlva még hozzátette: - Ha szükséges, én magam szólok a rendőröknek. Nem volt rá szükség. Az igazgatónő maga vezette fel Ilonát abba a toronyszobába, mely az egyik ódon kastélyszárnyban várakozott tatarozásra. Ott ült a kislány egy keskeny ágyon, mellette egy szépen kifaragott régi széken mosdótál volt s egy szappan. Sokat sírhatott, mert sovány arca most annyira feldagadt, mintha a foga fájt volna. Nyirkos és gyűrött ruhácskájában úgy nézett ki, mint azok a városi kis koldusok, akiknek tenyerébe Ilona egy-egy papírpénzt szokott belenyomni. - Mindenhol kerestelek – futott Ilona nyakába. Tudtam, hogy eljössz, és megmentesz engem. *** - Látja igazgatónő, éppen ezeket a mindannyiunk számára kellemetlen eseteket szeretnénk elkerülni, nemde? – bátorkodott Ilona másnap előhozakodni új tervével. Egész éjjel ezen töprengett, no és persze munkája folytatásán, mert már az állása sem volt biztonságban a történtek után. Reggelre gyűrött párnával és arccal kelt, apja már elkészítette a pirítóst s a kávét. Kicsiny konyhájukat kellemesen járták át a finom illatok, s a fekete szürcsölgetése közben egyszerre megszűnt minden szorongása. - Halljam, mivel állsz megint elő! – látott át rajta a Doamna. -Csak nehogy valami tudományos munkával vagy kísérlettel
21
2020
Áramlatok
3. szám
tömd tele a fejemet, mint az előző „búvár-kollégád”. Így nevezték egymás között, szűk árvaházi vezérkörökben a szegény lelkekhez alámerülni szándékozó szakembereket. Ilonát nem érintette meg a sértés, mivel úgy söpörte le magáról, mint hajából egy megsárgult akáclevelet. Pedig – gondolta magában – annyi itt az elsülyedt lélek-hajó, hogy tengerfenékké válhatna az árvaház udvara. - Nem, nem – tette hozzá hangosan. Ez az én saját ötletem... De egyedül, az igazgatónő nélkül nem akarok semmit tenni. - No végre! Jó, hogy megjött már az eszed. Azonban van egy kikötésem – köszörülte meg torkát, s Ilonának is csak most tűnt fel, hogy mennyire rekedt. Ülj le! – folytatta idegesen, finom, gyűrűkkel tele ujjait ropogtatva. - Úgy látszik, nemcsak én aludtam rosszul – pillantott főnöke smink nélküli arcára. Először látta így ezt a roppantul pedáns nőt, ezt a kozmetikusoktól hetente kezelt lookot – azaz kinézetet -, ahogy manapság szokás mondani. - Az igazság az, hogy most az egyszer elszaladt velem a ló. Hibáztam Florikával s veled szemben. Ha lehet, felejtsük el a tegnapi konfliktust. Hm, hm... – köszörülte tovább a torkát s a csorbát az „igi”. - Ilona, ha lehetne, letörölnéd a telefonodról is? Most először hívta őt Ilonának, szépen, magyarul kiejtve nevét. - Ugye, így kell mondani: I-lo-na? – ismételte ugyanolyan helyesen. - Igen. Köszönöm. De ami a megegyezést illeti, előbb nem akarná megtudni, miről van szó? – kérdezte sürgetve a lány, mintha attól félne, hogy vége lesz a varázslatnak, és a Doamna újból egy szép, de rossz banyává alakul vissza. Aztán mégis sikerült á-tól zé-ig elmondani, hogyan akarná megváltoztatni az otthonban élők programját. Az igazgatónő közben hol a fejét csóválta, hol ceruzájával dobolt az asztalon. - Ez így mind szép, de csak álom,
2020
3. szám
22
Áramlatok
csakis álmodhatnak róla ezek a gyerekek. Tudod te, mit jelent naponta többször is szétválasztani a verekedő fiúkat, a veszekedő lányokat? Ezek nem tudják, mi az, hogy család, mi az a testvér. Fogalmuk sincs arról, hogyan segíthetnék egymást sem a tanulásban, sem egyéb dolgok elvégzésében. - Ezért dolgozzunk ki együtt egy tervet: legyenek mindennapi közös programok! Kezdjük először azzal, hogy délutánonként meglátogatjuk a kisebbeket, és egy fél órát játszunk velük. Aztán legyen egy esti közös éneklés, mesemondás, tréfacsinálás, mókázás a nagyobbaknak, mondjuk, például activity játék. - Nem tudom. Vannak közöttük lehetetlen esetek is. Félek, hogy felborítjuk vele a szigort, a fegyelmet. - Kérem, igazgatónő! Az odafigyelés, az egymásra való figyelés leköti majd őket, nem lesz idejük a turpisságra, a semmittevésre, a kóválygásra. Itt van például Florika esete: neki senki sem mondta, hogyan kell vigyázni, vagy hogy egyáltalán kell-e vigyázni egy kisebb testvérre, vagy akár bármilyen más babára. Mégis tudta, érezte. Tanítsuk arra, neveljük úgy őket, hogy ők itt mindannyian testvérek. Gondoljunk arra, hogy amikor innen kikerülnek nagykorúként - ha addig nem kerülnek el nevelőszülőkhöz -, miként segítenek majd egymáson kint, a való világban. Azt mondja, hogy itt mindenük megvan. Valóban? Szerintem épp a szeretetet, a munkaszeretet, a munkára való nevelést, azt itt nem kaphatnák meg. - Azt akarod mondani, hogy dolgoztassuk őket?! Ezt hallanák meg a gyermekvédelemnél! Nem szabad ezeket még arra sem ösztönözni, hogy kézimunkáljanak. - Ezért tengnek-lengnek annyit egész nap, és van idejük egymást bosszantani... De van még számomra egy nagyon zavaros téma: miért nem lehet a babákat sétáltatni a levegőn?
- Mert nincs annyi kezük a dadáknak!... Nehogy azt mondd, hogy rábíznád őket ezekre a semmittevőkre és izgágákra. Nem, nem, Ileana! Itt törvények vannak. És a beszélgetésből vita, s a vitából veszekedés lett, amit az egyik berohanó dada állított meg. Szaladva hozta karjában Napraforgót, akinek véres kezében ott lógott egy méternyi szögesdrót. - Nézzék, mit csinált! Ott akadt a kerítésen, a mellett az átkozott kóró mellett! – kiabálta, s letette a kislányt az egyik fotelre. Napraforgó rámosolygott Ilonára: - Látod, levettem róla. Már nem szorítja szegény száraz virágot. *** Ilonát néhány nap leforgása alatt kidobták. Lábát be sem tehette többé az árvaházba. Mobiltelefonja pedig szőrén-szálán eltűnt. Még sokáig sétálgatott tehetetlen dühét és szomorúságát hordozva a kapu előtt. Be is lesett többször, hátha meglátja egykori pártfogoltját vagy más gyereket, de mindhiába: csupán a belső ódon falat nézhette s a rajta bezárt hatalmas ajtót. *** Tíz év telt el azóta már. Ilona külföldre került, és egy dél-angliai városkában talált munkahelyet. Sokat sétált a hullámoktól csapkodott parton, zsebnyi követ, kagylót vitt haza mindahányszor. Ősz felé járt az idő, kellemes napokat ígérve a fehér sziklákra tapadt házaknak. Csak úgy elment minden nap egy képtár előtt is, meg-megnézegetve a kirakat képeit. Most is akaratlanul állt meg a szikrázó ablak előtt, és akkor elállt a lélegzete... A képtár egy új kiállítást hirdetett Flores D. fiatal festő képeiről. A név először nem mondott semmit, de aztán meglátta a kirakott festményen tündöklő hatalmas napraforgót: szárát egy szögesdrót fogta össze.
23
2020
Áramlatok
3. szám
Kabai Henrik
17 QUIBUSCUMQUE VIIS 1 A temérdek kín és gyötrődés, amelyet át kell élnem, szúként jár át: felemészt. Szüleimet egyetlen tél alatt vették el tőlem a kegyetlen favágók. És ami a legkeserűbb: engem itt hagytak. Rengeteg mészárlás történt már környékünkön. Évről évre. A legdélcegebbek és legmagasabbak számítanak áldozatnak. Sokan az itt élők közül már el sem tudják dönteni, melyik a keservesebb sors: a hegyháton maradni vagy az élettől elszakítva elhurcoltatni. Az embereknek pedig még mindig fogalmuk sincs afelől, miket cselekszenek. Irgalom Atyja, hozd el vesztük napját kegyelmedből és bármilyen módon, de használj fel engem is! Hadd legyek hasznos eszközöd! Tégy igazságot bolygónkon, melyről talán megfeledkeztél, vagy egy pillanatra figyelmen kívül hagytad, meglehet, te sem bírod már nézni ezt az erkölcstelenséget. Csak ordíts, kiálts, szólj, súgj: előtted még nekik is meg kell hajolniuk. Könyörgök, hozz változást, Rend Istene! Hadd jelentsen az embertelen szó immár mást: kevesebbet, semmit. Hadd mossunk a következő piros hajnal előtt véres ruhákat! A hegyből hideg, éles szél ereszkedik le, hasonlatosan az igaz beszédhez. Lefagyasztja a korai virágot a fáról, és csak aki erős, aki idevaló, az marad meg utána. Innen jön a jég is, aki a korai terméseket a sárba veri le. A hegy félelmetes, titokzatos. Nem ajánlott nem számításba venni, mert megharagszik azokra, akik hozzá hűtlenek. Keményen kegyetlen, kíméletlenül bosszúálló: igazságos. Én pedig osztom véleményét a kivághatatlannak, megmászhatatlannak bármivel kapcsolatban. 1 Quibuscumque viis = Bármi áron
A csillagok pedig elkezdik szolgálatukat. Sehol egy lélek, semmi moccanás: a szél játssza altatódalát, hogy majd hajnalban hűvös cirógatásaival újra felkeltsen. És mi csak reménykedni tudunk, hogy ő lesz az, aki utolsó napunkig betölti ezt a szerepet. Csípős lehelete még neki sem érhet fel azzal a hidegzuhannyal, melyet egy-egy korán kelő favágó képes okozni. Adj, Urunk, éberséget a virrasztáshoz, ha pedig nem, könyörgünk azért, hogy a szellő ébresszen fel bennünket holnap is! Majd pedig legutoljára is... Miért van, hogy csillagok kihunynak, míg az emberek fénykorukat élik? Hogy van az, hogy felhők foszlanak szét, a két lábon járó szúk pedig pátoszi teljességet élveznek? Miért a fiókák hullnak ki fészkeikből ahelyett, hogy az ember szegné nyakát? Örökkévaló, mégsem zúzódott ízzé-porrá a Vádoló? Mert bizony az ő mesterkedéseit vélem felfedezni minden otromba emberi csizmanyomban, melyek a szűz hóba nyomódnak bele. Ők pusztítanak, engem pedig a tehetetlenséggel büntetsz. Kérlek, hajolj le, és tartsd füledet a gyötrő fűrész hangja irányába! Hallod fojtogató emlékeimet? És akkor miért nem szánsz meg? A legnagyobb erőddel a földhöz kellett volna vágnod anno az elbukottat, de te egyszerűen csak lelökted. Bárcsak bízni tudnék tervedben! Add, hogy zöld maradhassak ezeréves uralkodásod bekövetkeztéig! Hogy onnantól kezdve lelkemben elcsendesedve jöjjön el utolsó napom! Itt születtem, hol az emberé a fűrész, a fűrész pedig a vox. Egeket karcolóként rettegnem kell a hatodik nap teremtményétől. Tehetetlen vagyok, terror alatt. Tőlük függök, napjaim szerintük vannak szám-
2020
3. szám
24
Áramlatok
lálva, ez ellen pedig tehetetlen vagyok. A eljutni akarók küszködnek minduntalan szellő nem végzi kellő odaadással feladatát sikertelenül. A kis oktondi nem tudja, mi a mai este folyamán… vár rá. A nyomorult… Azt hiszi, képes rá. A parányi ember a völgyből indul fel a hegy2 SEMPER EXCELSIUS nek… a Megfelelésének. Bizonyára bolond. Mert bolond dolog is, hogy valaki felfelé Az idő kereke pedig csak forog és fo- törje magát, mikor mindenki lefelé igyekrog. Emberek haltak meg, emberek szület- szik. Mint ahogy a vizek is, amik ott fent tek. Ahány új fejfát készített a falu faragó- fakadnak, azok is lefelé jönnek rohanva, ja a hegyoldal fenyőiből, annyi cseppnyi harsogva a völgyekbe, onnan pedig tovább, bölcsőt is hímezett vörös tulipánnal és a meleg, nyugodalmas síkságokra. Csak az bazsarózsával. A gyermekek megnőttek, ember nem. A tökéletlen, a meggondolatIsten örök életre nevelő keze pedig arca- lan, az együgyű, a zsarnok: minden ember ikba és szíveikbe véste mindazt a barbár, egyforma. És túl sok van belőlük. Miért vérszomjas jellemvonást, mellyel megbol- pont belőlük van mindenhol: a gyilkosokdogult őseiket is felruházta. Egy szó, mint ból? Legfeljebb egy óra múlva biztosan újra száz: emberből még mindig rengeteg ma- látom majd. Megfontolatlanságról és éretradt. Szálkás szívem pedig beleszakad, mi- lenségről tesz tanúbizonyságot ez a cselekor gyermekestül érkeznek a nagy favágók kedete. Vesztébe rohan, az ő esetleges szepusztítani. Atyjukat imitálva rendíthetet- rencsétlensége pedig vigasságot jelenthet lenül horzsolják a fák törzseit, szárazan majd nekünk, az elnyomottaknak. káromkodnak, meg-megpihennek, tariszMindeközben megérkeznek a falusinyájukból elővéve ilyenkor a kenyeret. Ha ak, akik ebédidőre haza is vergődnek. Ma megunják a nagy munkát, és nem látják megkegyelmeznek nekünk, avagy több délelőtti erőfeszítéseik eredményét a ma- idővel ajándékoznak meg, mialatt retteggas fák kérgein, duzzognak egy keveset, hetünk. A félelemmel együtt azonban a lábatlankodnak a nagyok körül, kapnak gyűlölet és a bosszúállás is növekszik ereegy-egy nyaklevest, majd hárman-négyen imben, ágaimban, tűleveleimben. Add összeverődve elmennek a patakhoz gátat meg, Seregek Ura, azt a kiváltságod, hogy építeni. Habár közel tíz éve, hogy kipusztu- kivágásommal és földre hullásommal leglásukért oly lázasan könyörögtem az Alko- alább egyet össze tudjak zúzni e hitvány tetóhoz, még mindig uralkodnak hegyoldali remtmények közül! A te Sámsonod akarok erdőnk békéje és élete felett. Semmi nem lenni, aki kiszúrt szemeiért és nyomorgatváltozott velük kapcsolatban, csak mi va- tatásáért halállal áll bosszút. gyunk egyre kevesebben. Az esti szellő siet csillapításomra, én A hajnali szellő megborzolja ágaimat: pedig engedek nyugtató erejének. A csila tavasz utolsó reggeljeinek egyike. A le- lagok legfényesebbike feltündököl, alaptavegő friss, üde, azonban már nem olyan lan reménnyel töltve meg engem. Íme, az minőségű, mint évekkel ezelőtt. Kevesen öreg fenyőerdőt hamarosan fiatal sudarak vagyunk, az ő létszámuk azonban rendít- fogják helyettesíteni, pár év kérdése, vagy hetetlen... talán még annyi sem. Ami pedig a legnaLépteket hallok. Egy gyermekéi. Ér- gyobb borzalom: vesztünket nem az ordíkezni fognak a favágók is, csak előrefutha- tó szélvész fogja okozni, ki esetleg leverné tott. De sem fűrész, sem fejsze nincs nála. barátaimat és engem, hanem a fejsze és a Egy megpakolt tarisznya lóg le az oldalán. féreg ember. Ő maga pedig hűségesen kapaszkodik fel Neszt hallok az ösvény felől. Medvea kis ösvényen, melyen a hegy csúcsához bocs kúszna-e ily nyomorultan? Nem: ez a hajnalban felfelé kaptató gyermek. Alig 2 Semper excelsius = A legmagasabbra
húzódhat meg egy évtized mögötte, lelkének és elméjének tündérországa már csak hamu. Maradványai pedig, melyek nem repültek önként a légbe, szépen lassan megfertőzik egész belsejét. Megengedte, hogy életörömét széttépje a hegy. A Megfelelésé. Ebben a pillanatban is facsarja szívét a fájdalom. Felém kúszik, én pedig húzódnék tőle, ha ezt gyökereim megengednék. Nyüszít és reszket. Törzsemnél összekuporodik. Micsoda balgaság! Utolsó éjszakája lesz ez a mai. Hamis csillagszemek mosolyognak rezgő, kacér fénnyel. ***** A leghosszabb éjszakámat éltem át akkor: nem tudom, a hajnal közelgését vagy az éj tartósságát kívántam erőteljesebben, hogy minél hamarabb megtalálják, és elvigyék innen az élettelen testet, vagy hogy emésszen még egy darabig a fagy a gyermeken. Előbb-utóbb ő is a törzseinknek támadt volna, hisz ő is ember: fagyilkos. Elszenderedtem azon a hajnalon, s mikor megébredtem, a gyermek már nem volt ott: biztosan rátalált a hullájára az egyik korán érkező csapat. Szorongások és rettegések közepette eltelt a nyár, s míg ősszel körülöttünk mindenki elhalálozott, mi, fenyők büszkén viseltük zöld tűleveleinket. A kisebbek talán túl büszkén is: elhurcolták őket. Apadunk, és minél kevesebben vagyunk, annál több a gyökereinkben felgyülemlett félelem. Isten, tudom, hogy még mindig hallasz! Mit tudsz annyira szívelni ezekben a gaztevőkben? Miért alkottad egyáltalán meg őket? Már a hatodik napon pihenned kellett volna! Eleget dolgoztál az azelőtti ötön. Biztosan számoltál az emberalkotás következményeivel? Mi kegyelmedre méltót látsz bennük? Hidd el nekem, ezekben már nem a te leheleted él! Miért tanúsítasz ekkora türelmet irányukban? Nem jók semmire, sőt: nemcsak, hogy semmivel nem segítik előre Földünket, még ki-
25
2020
Áramlatok
3. szám
fosztják, lerombolják, bekebelezik azt. Miért teremtettél Évát? Hiszen biztos vagyok benne, hogy az a legelső sem volt különb a maiaktól. Hitványabb volt már akkor minden más teremtménytől. Ezt pedig neked is tudnod kellett volna. Ádámot miért csak egy bordaátültetés erejéig altattad el? Soha többé nem kellett volna felkelnie. Aki alszik, nem vétkezik. De ezután már egyből ketten voltak! Csak a gondot növelted ezzel a teremtett világ számára. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy áruló, hűtlen, önfejű az ember, akinek nem elég az Éden kertjéből való kizárás büntetése. Halállal kellett volna lakolnia. Egyetlen tette sincs számon tartva, mely megkülönböztethetné a kígyótól. Önérdek minden egyes szava, tette, reakciója. Elég irgalom jutott már nekik. Most minket karolj fel, Urunk! Sosem bánnád meg! A mai nap is végre csak lehalad. Sötét lesz, az éj pedig nyugalmat hoz majd. Májusi lenge szellő ébreszt fel. Egyre finomabban bánik velünk, ahogy közeledik a nyár. Gondtalannak tetszik minden, aggodalmainkat azonban egy pillanatra sem szabad félretennünk. Szorongattatásban élünk. Hogyan is merengenénk a virágról, amit pünkösd havában, mikor az ünnepre egész pompájával készülődik, alattomos hóharmat csíp halálra? Reszkessetek és adjátok csak át az aggodalomnak legmélyebb gyökereiteket is mind, ti fák! Amíg csak e csalfa teremtmény lélegzik, számunkra nem létezik béke és nyugalom. Mennyei Atyánk, őrült vagyok-e, midőn az igazságot hajkurászom? Hát semmi sem tökéletes itt a földön, csak a nyomorúság? Valaki közeledik. Torkát köszörüli, egymaga van. Amint megpillantom, a hideg fut végig ágaimon. Lehetetlen dolog: a gyermek vándor az! Ép és egészséges. Túlélte azt a maró éjszakát, sőt talán erősebbé lett! Hatalmas táska hátán, mindennek ellenálló bakancs lábán és nagy mértékű eltökéltség szemében. Törzsem alatt megáll és lekuporodik: haja sötétedett, vállai szé-
2020
3. szám
26
Áramlatok
lesebbek, mint egy évvel ezelőtt, azonban még mindig csak egy gyermek! A múlthoz képest sokkal inkább dühöt vélek most felfedezni magatartásában. Csökönyösebbnek és makacsabbnak bizonyul. Bosszúból érkezett. Tán engem kivágni? Nem: nincs meg hozzá a kellő felszerelése. Két követ helyez le törzsemhez: sötétszürke köveket, rajtuk fehér írással: 14 és 15. Hát jól sejtettem! Fiatal, de fogoly. A megfelelés rabjává vált. Meg akarja mászni a lehetetlent, amit lehetségesnek vél. E hegynek nincs csúcsa, magassága meg nem mérhető! Ő azonban nem képes reálisan gondolkodni: gyermek. Nem tudja, hogy a legnehezebb dolog, melyet magával cipel, nem az alaposan megpakolt hátizsákja; szívén több mázsa indulat, harag, bánat és keserűség. Tán azt hiszi, a csúcson majd enyhülést lelhet? Mert nagyon úgy néz ki, mint aki ilyen remények között vág neki újra az ösvénynek. A nap további részére megfertőzi gondolataimat az ifjú. Nem, egyáltalán nem aggódom érte: sokkal inkább kíváncsi vagyok, sikerül-e messzebbre jutnia, mint tavaly. A napsugarak felett immár győzedelmeskedett a rettentően magas hegy. Még egy utolsó pillantás a fénye felé, aztán már csak a vöröslő íve látszik. Jelenleg vajon merre járhat? Megpihen éjszakára, vagy menetel a koromsötétben, míg csak lábai bírják? Mindenható, miben különbözhetett Noé a többitől, hogy szóltál hozzá? Hogy megosztottad a tervedet vele? Hogy megmentetted őt a pusztító vízözöntől? Hiszen e nagy csoda után megrészegedett! Életre szóló hálára adtál neki okot, ő pedig inkább egy gyalázatos és megbotránkoztató szenvedély előtt hajolt meg. És mivel érdemelte ki Ábrahám az ősatya címet? A paráználkodással? A házasságtöréssel? Az okoskodással? A hazugsággal? Miért rendeltél kost abba az átkozott bokorba? A halálba Izsákkal! Avagy mivel vált harmonikusabbá ezután a helyzet? Átverést becsapás követ a
történelem folyamán: egy tál lencsefőzelékkel kezdődött minden, majd jött a karokra kötött kecskeszőr. Kegyelmedre nem érdemes a gyarló ember! Mindent elrontott! Hogy bírod szeretni őt? Csökönyös, kemény nyakú, ádáz és hálátlan. Ha valamitől szabadulni akar, megteszi, aztán pedig farkasokra fogja. Ha fél, a Nílusba veti a legsebezhetőbb pontot a krokodilokra hagyva a többit. Istenem, a helyedben letagadnám, hogy én teremtettem az embert, olyannyira szégyellném! De te élni hagyod őt: lélegezni, gondolkodni, vétkezni és meg nem bánni. Hogy voltál képes kijelenteni a hatodik nap után: „Minden, amit teremtettem, igen jó.” Hogyan? Az ember az egyetlen alkotásaid közül, aki nem tudja értékelni irgalmas voltodat. Kész bolond, te pedig alkalomról alkalomra megmentetted! Tenyereden hordozod őt mind a mai napig! Kérlek, mondd, hogy tudod, mit csinálsz! ***** Nem ébredtem meg az éj folyamán: az ifjú még nem térhetett vissza, vagy a legnagyobb csendben tehette. A favágók a mai napot is mészárlással töltik, nekem pedig végig kell néznem a rengeteg kínt, gyötrődést és halált. Még csak az elfordulás lehetősége sem adatik meg: minden egyes fát a látóteremből vágnak ki. Mindenható, valld be, nemcsak a Gecsemáné kertben izzadtál vércseppeket: az önfejű emberek meggyötörtek akkor is, mikor te kegyelmesen úgy döntöttél, szabadulást adsz nekik. A zsarnokság alóli megmenekítést pedig további panaszkodással és engedetlenséggel hálálták meg. A későbbiekben pedig már nem is foglalkoztak veled: nekik szemmel látható király kellett. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek… nem él ma már boldog ember a földön, hidd el nekem! Miért tartanád meg akkor őket? A létező legerkölcstelenebb dolgokat ők teszik meg, nem mi, a növények vagy az állatok… Lényegében a „patkány” jelző sem méltó az embernek,
akiben bármilyen erősen keresem is az alázatot, a békét, a szelídséget: nem találom! Uram, mi lenne, ha csak egy pillanatra úgy viszonyulnál hozzájuk, ahogy ők tehozzád? A retorika és a bölcsesség ajándékát kapták tetőled, mégis örömmel hajoltak meg a paráznaság vétke előtt. Szíveik nem teszerinted dobognak, kezeik nem azt cselekszik, ami neked tetsző. Mi hasznot húzol akkor belőlük? Depresszióba esnek, és téged kezdenek okolni saját gyarlóságaikért. Még a jólétben is hűtlenek irántad, nemhogy egy babilóniai fogságban! Te pedig mindenféle szemrebbenés nélkül eltűröd minden egyes gaztettüket. Beszédük nem más, mint gyönyörűséges szószaporítás, üres klisékkel kihímezve. Neked pedig: sok verébnél értékesebbek… Atyám, soha nem foglak teljesen megérteni. ***** Közeledik az idő, midőn a naptól búcsút kell vennünk egy kis időre. Hosszasan integet felénk, mielőtt elnyelné őt a hegyoldal. Elhallgatnak a madarak is legnagyobb szomorúságomra. Az alapzajt már csak a csörgedező patak biztosítja. A lefelé vezető kis út felől nagy, nehézkes lépéseket hallok. Előbukkan az ifjú fáradtan, csalódottan, megtörten. Nem foglalkozik a külvilággal: maga elé néz, és merengő léptekkel tér be kis falucskájába. Seregek Ura, te hazahoztad őket a száműzetésből, és képes voltál mindent elölről, tiszta lappal kezdeni. Az ember iránti szeretet csak pazarlás. Aki egy keveset is sejt a dolgok velejéből, az nem embertársa felé mutat szeretetet, igen, így gondolom. Te pedig lejöttél közéjük, és vállaltad, hogy földi életed első pillanatát már nyomorban éld meg. Arcátlan emberek közé keveredtél, senki sem látta azt a valódi értéket, amivel rendelkezel, amit képviselsz. Egymagad éltél a világért, ezt pedig mindenki úgy fogta fel, mintha az ellen lennél. Ostoba az ember! Önként születtél, hogy keresztre feszíttess. És igen,
27
2020
Áramlatok
3. szám
harmadnap feltámadj. Azonban vess ránk, kérlek, egy pillantást! Miben változtattál a dolgok menetén? Itt minden csak egyre büdösebb! A teremtés koronája: töviskoszorú. Számodra pedig már ez sem ismeretlen. Jöjj el hamar, és válogasd külön a konkolyt a búzától! Cselekedj igazságot kegyelmedből! ***** A soron következő év egy perccé olvadt, a megbomlott idő kereke eszeveszetten forgott, én mégsem ébredtem föl, csak most! De ugyan hol vagyok hát? Májusi esőben ázom, leveleim letisztulnak, én magam felfrissülök. Arany hull alá ilyenkor, ezt senki nem tagadja. Mindemellett pedig várom a fiatal érkezését. Újra megpróbálja majd megtalálni a csúcsot. Azt az ő erejét meghaladót. Ez a világ sohasem fogja megkímélni: bosszút áll minden boldogságért, melyben nem osztozhat. Mindig lesznek vérszívó legyek, akik villámgyorsan összesereglenek, hogy jóllakjanak a maguk szúrta sebeken. Megfélemlíti a kíváncsiak kérdő szemjátéka, önmagában pedig már előre kitalálja azokat az előlegezett ítéleteket, amelyeket az udvariatlansághoz gyakran nagyon is közel járó, vidéki őszinteséggel hoznak meg róla. Ezek a folytonos, váratlan tűszúrások még jobban megzavarják lelkét. Követ helyez törzsemhez, 16. életévét háta mögött tudva. Színe elváltozott, arca elhervadt. Két szeme beesett, mint az írott képnek. Fiatal, azonban idő előtt megviselt alakká vált. A benne élősködő, de a világ elől elhallgatott titkos gondolatok és kimerültségek zilálták szét. Ezek törölték le arcáról a virító egészség és ifjúkor zománcát. Leventés tartása vegyítve van a szobamécs és könyvespolcok előtt virrasztani szokott férfiak esetlen fogásaival. Tüzes szemeit hol az égre emeli, hol a földre szegezi. Piros hajnal előtt véres ruhát megy mosni. Könnyeivel fogja áztatni, jajszavával sulykolni. A hegy van, ezt pedig ő is tudja már jól. Arra a pontra azonban még nem ju-
2020
3. szám
28
Áramlatok
tott el, ahol már nem törődik létezésével és megmászhatatlan mivoltával. Csetlik-botlik, ennyire ügyefogyottnak egyik alkalommal sem bizonyult. Nem önmaga, ilyenné a hegy tette. Nincsenek saját meglátásai, legalábbis soha nem azokra támaszkodik. Simulékony módon kerüli az elutasítást, mintsem feldobja ötleteit. A számára fontosaktól lop egy-egy vonást, azokból férceli össze magának a saját egyéniségét. A megfelelés szándékát kiválóan elsajátította a mászások alkalmával. Nem képes saját döntéseket hozni. Volt, mondjuk, példa ilyen alkalomra is, azonban a végkifejlet soha nem kedvezett számára. Túlgondolja a dolgokat, a múlton evődik, a változtatástól azonban fél. Pedig a legjobb döntés lenne. Én Istenem! Mit művelsz a gondolkodásmódommal? Nem adhatsz kegyelmet az embernek! Elég volt! Minden Tőled kapott lehetőséget eljátszott! A gyehennára az összessel! Vedd el tőlem a szánakozás súlyát! Miért hasonlít ennyire Rád ez az ifjú? Bárány ő is, aki némán menetel előre a gyapjúfosztásra. Uram, ugye nem tartogatsz ennek a kis Izsáknak egy engedetlen Ábrahámot odafent, aki végezhet vele? Megfelelő mértékű kitartással bármire képes lehetne… Épp úgy, mint minden ember! Lehetséges, hogy létezik még valami a fejszén kívül, ami összeköti az embereket a fákkal? Ne érts félre, nem békültem meg velük, de ne hagyd, hogy a hegy éppen ennyire tönkretegye őket! Istenem, miért ő szenved, miért rajta vezeted le dühödet, aki életében soha nem ártott nekünk, akinek a kezében sem fejszét, sem fűrészt sosem látni? Add meg számára az okulás lehetőségét! Vagy add meg, hogy ne fájjon ennyire, ahogy elveszik! Adj belém nagyobb gyűlöletet, mint szánakozást! Csak egy grammnyival!
tündökölt. A hold pedig sajnálta, hogy arcának felén visszaidézhetetlen fátyol leng, s hogy nevető sugaraival nem áraszthatja el dúsan ösvényünket, melyre az ifjú az éj közepén tért vissza. Vérző sebekkel, zúzódásokkal és reménytelenséggel volt telve. Törzsemhez vaszarodik és reszket, prüszköl, nagyokat sóhajt. Végül váratlanul megszólít: - Te tudtad, ugye? Hogy nincs orma. Biztosan tudtad. Háromszor kíséreltem meg eddig a megmászását, te egyszer sem szóltál. Hogyan is jelenthetném ki, hogy jól érzem magam ebben a világban, midőn még te sem segítesz? Te, akiről olyan sok jót mondanak! Itt mindenütt bomlás, mállás, szakadozottság! Ez a világ már rég nem jó hely. Miért tartasz hát itt bennünket? Hogy szenvedjünk? Tudod, én csak egyszerűen boldog akarok lenni. Ennyit kérek csak. Vagy tán túl sokat? Sorsom-e a lemondás? Közöld! Szólj, hall téged a te szolgád! A hegyek mindig is léteztek és létezni is fognak? Vagy tán ez is csak egy érzés? Egy meg nem értett? Amelyet meg kell tartanom magamnak? Egyesek bolondnak tartanak, mások éles szemű megfigyelőnek, megint mások egy felépülése után tüstént ös�szeomlott nagyszerű szerelem romjainak, egy mennyei Jeruzsálem maradványainak. És a sok szempont között úgy érzem, valódi lényem valahogyan elveszett. Létezik- e még egyáltalán? Ugye, a hegy nem ölte ki teljesen belőlem? Sokkal inkább a Mindenhatóval társaloghatott, mint velem. Kétségbe volt esve, remegett a sírástól, felkarjait marta gyötrődésében azon az éjszakán. Néha oly különös szeszélyei vannak az éjnek, hogy néző szemünk kilopja agyidegeinkből eszünket. Ilyenkor pedig még rosszabb behunyni pilláinkat, mint nyitva tartani. Nem várta meg a napfelkeltét, az éj leple ***** alatt kászálódott el innen. Én pedig csak reméltem, hogy az Örökkévaló oltalmazza A Tejutat mintha ezüstporral frissen majd. Bármit is tett magával, én nem tudhintették volna be: szebben és árulóbban hattam meg, legfeljebb egy év múlva.
MUTATIS MUTANDIS3 Sokkal inkább tizenkét hosszú hónapnak tűnt, mintsem egy évnek az időszak, mely ezután következett. Vajon mi lehet az ifjúval? Pontosan három napra távozása után harangszó töltötte be az erdőt: falucskából érkező harangszó. Nagyot sóhajtottam. Nem takarta többé a közöny leplével sebeit, melyeknek sajgását folyamatosan élesztette a titok és az önvád. Bezárta szívét a világ elöl, mint a fösvény a pénzesládáját: azt az annyiszor félreismert és senkitől nem értett szívet, mely nemes aggodalmak, önfeláldozó eszmék és önzéstelen félelem miatt vert kezdetektől. Aznap én is gyászba borultam. *****
29
2020
Áramlatok
3. szám
is megjegyeztem: 23-a. Hajnalodik, árgus szemekkel követem a hegyhát eseményeit. Semmi nem történt a nap folyamán: egyetlen favágó sem érkezett, ünnep sem lehet, hiszen nem harangoznak. Az idő volt az, amivel a nap folyamán egyáltalán nem foglalkoztam: el is szaladt messzire. A nap egy más világba tér fényleni, itt pedig a sötétség veszi át az uralkodói szerepet. Tavaly biztosan neki zengett a réz. A beletörődés széléről végül az érkezése rántott vissza. El sem hittem. Boldogabb soha nem voltam. Fehér követ hozott, rajta a 17-es szám állt feketén. Elmosolyodott, majd megfordult és hazaballagott. Isten a boldogság feltételeit az emberi szívbe tette le, hogy a legbiztosabb szekrénybe legyenek zárva.
(A szerző több szövege Nagy Eleonóra, a szilágysomlyói Simion Bărnuțiu Nemzeti Eltelt az év. Hol eszembe jutott a ha- Kollégium magyartanára ajánlatával és közrang kondulása, hol akaratlagosan nem vetítésével jutott el hozzánk. – szerk. megj.) gondoltam rá. Vívódásaim közepette pedig elérkezett a május. Talán reménykedtem. Vártam. Hittem. Ekkorra már a napot 3 Mutatis mutandis = Változtatni a változtathatón
Demjén Brigitta fotója
2020
3. szám
30
Áramlatok
Kiss Lehel
Az akhtamari hattyúk Támár hercegkisasszony ott állt a szirtfokon lengedező hajjal. Két kezével fáklyát tartott a magasba, úgy kémlelte a Ván-tó hullámait. „Jön! Jön!” – dobbant meg szíve minden egyes sejtelmes csobbanáskor. A sűrűsödő feketeség az első éjszakájára emlékeztette e szigeten. Haj, azóta hány pillanatnyi éjszaka telt el itt, és hány örökkévalóságnak tűnő nappal! Jaj, azóta mennyi könnye pergett a sziklákra, és hány nevetését szikrázta vissza a csillagos égbolt! Ott állt a szirtfokon, és rá-rápillantott a fáklyalángra. Egyik lábáról a másikra állt, arccal a szélnek. Aznap volt még ennyire hideg, amikor odaroskadt az apja lábaihoz: – Atyám! Atyám, édesatyám! Adj engemet feleségül szegény örmény szép fiához! – Inkább összekötlek! Mindentől elzárlak, mintsem od’adjalak egy szegény fiának! – dühöngött az apa, és idehurcolta Támárt, a Ván-tó puszta szigetére. A hold borongós tekintettel nézett, mintha sajnálkozott volna. Mintha haragudott volna. De Támárt ez nem érdekelte: csak állt, állt a szirtfokon lobogó hajjal, fáklyáját a magasba emelve. Így állt egy idő óta minden napszállta után, míg szerelme zihálva, vizes ruhával ki nem vetődött a szigetre. Ugyanis amikor esténként megjelent a remegő fénypont a távolban, a fiú belevetette magát a tóba, odaúszott, odaevickélt Támárhoz, és nála maradt a hajnali derengésig. Néhanap az apja meglátogatta Támárt – fényes ladikon érkezett. Borongós tekintettel nézett a lányára, mintha haragudott volna. Mintha sajnálkozott volna. Haragra is gerjedt mindannyiszor, amikor újra és újra ezt kellett hallania: „Atyám! Atyám, édesatyám! Adj engemet feleségül szegény örmény szép fiához!”
Támár hercegkisasszony ott állt a szirtfokon csapkodó hajjal. Két kezével fáklyát tartott a magasba, úgy kémlelte a Ván-tó hullámait. Köröskörül morajlott a sötét, a hullámok éles csattanással csapódtak a sziklákhoz. Fázott és reszketett, csak a szíve táját árasztotta el mind erőteljesebben a titokzatos, jól ismert melegség: „Jön! Jön!” Abban a pillanatban egy erőteljes csapás kiverte kezéből a fáklyát! A láng kört írt a levegőben, aztán lezuhant a hullámok közé. Jaj, de hogy sistergett! Jaj, de hogy kihúnyt! – Inkább összekötlek! Inkább elpusztítlak, mintsem od’adjalak egy szegény fiának! A hold behunyta szemét, nem bírta nézni a dulakodást. Fájt a hideg, a feketeség, a félelem. A fiú nem tudta, merre ússzon – egyre fáradtabban és kétségbeesettebben csapkodta a vizet. Egy idő után úgy érezte, mintha szurokban evickélne. Hiába üvöltözött, hiába visongott, elnyelte hangját a vihar moraja. Pedig már közel volt a szigethez, nagyon közel… A lány csak a végső kiáltást hallotta meg: „Ah! Támár!” Ekkor kitépte magát apja karjai közül, és szerelme után ugrott a háborgó feketeségbe. Másnap reggelre már könnyű szellő simogatta a Ván-tó tükrét. Csend volt és meleg, a távoli, fehér hold üres tekintettel nézett le a tóra. És mit látott? Két fehér hattyút, amint egymásba font nyakkal, némán, lassan úszik a sziget körül. Ott úsznak most is – éjjel és nappal, télen és nyáron, viharban és csendességben. A szigetet, melyen ma kicsiny kőtemplom áll, úgy nevezik: Akhtamar.
31
2020
Áramlatok
3. szám
Momik mester A Vajoc Dzor patakcsobogással, madárcsicsergéssel teli szurdokában vörösek a sziklák. Kéken tekint rájuk az égbolt, a nap pedig aranyszínű, barackszínű sugarakkal simogatja őket. Olyan ez a szurdok, mintha Isten műhelye volna, amelyben szelíd kezekkel keverte ki az örmény zászló színeit. A vidék télen is gyönyörű, amikor ritkább a madárének, és csendesebb a patakcsobogás – mint a teremtés hetedik napján. Ebben a szurdokban munkálkodott hajdanán Isten inasa, akit Örményország-szerte úgy ismertek: Momik mester. Amire Momik mester rátette a kezét, az szinte megelevenedett. Ha kacskárt faragott, a kereszt szárai kirügyeztek, öröklét-kerekei megindultak. Ha szent könyvekbe festett, a lapokon tapsikoltak az angyalszárnyak, új és új gyümölcsöt ontottak a gránátalmafák. Ha kezdett énekelni, odafordult az ég, a nap, a vöröslő sziklaszirtek. Ilyen volt ez a Momik mester – nem csoda hát, hogy éjjel-nappal utána epekedett Orbelján herceg világszép leánya. Sok más tekintélyes kiválósággal együtt a jámbor Momiknak is úgy tetszett, hogy a hercegnőé mellett elhalványodik a Vajoc Dzor minden gyönyörűsége és titokzatossága – nem csoda hát, hogy éjjel-nappal utána epekedett. Egy óvatlan, röpke pillanatban meg is beszélték, hogy előbb-utóbb egymáséi lesznek, és csak a halál választja el őket egymástól. Amikor ezt Orbelján herceg megtudta, magához hívatta Momikot: – Mondd csak, fiam, mit akarsz te az én világszép leányomtól?! – Tőle semmit, nagyságos herceg – válaszolta Isten inasa – hanem őt magát! Engedelmeddel. – Ezt a bátorságot! Ezt a merészséget! – toporzékolt Orbelján, majd lassan lecsendesedett: – Igaz, hogy közönséges, ám kiváló ember vagy. Hozzád is adom én a leányomat,
ha megmutatod, igazán méltó vagy a kegyemre, és az ő kezére. Mától három esztendőre olyan kőtemplomot akarok látni a Vajoc Dzor szurdokában, hogy a világ csodájára járjon! Ha azt megtervezed, segítség nélkül felépíted és berendezed – de egyesegyedül! – , leányom a tiéd lesz mától három esztendőre. Momik mester fütyörészve hajolt a pergamentekercsek fölé, majd énekelve látott neki az építésnek. Odafordult az ég is, a Nap, a vöröslő sziklaszirtek. Visszhangzott a szurdok a sok kopogástól, mert Isten inasa követ faragott, állványt ácsolt, és napról-napra nőttek, nőttek a falak. Télen, amikor ritkább a madárszó, és csendesebb a patakcsobogás, Momik mester egy-egy fal tövébe húzódott a metsző szél, a hófúvás elől, úgy faragta az oltárköveket, rügyeket bontó kacskárjait. Ember még nem látott olyan gyors és jókedvű munkást, mint Momik volt. Le sem telt a három esztendő, Momik mester üzent a hercegnek, hogy kezdhet készülődni a menyegzőre. Orbelján leányával, nagy kísérettel érkezett a szurdokba, és szava is elállott mindattól, ami eléje tárult. A vörös sziklák közé olyan templom készült csakugyan, hogy a világ azóta is oda jár gyönyörűt látni. Hosszú sorokban zarándokolnak oda az emberek, és óvatosan kapaszkodnak fel a bejárati ajtó magas, keskenyfokú lépcsőjén. Momik a kupolán dolgozott éppen – az utolsó, faragott követ cipelte a helyére. Arca ragyogott, mint valami angyalé, a hercegkisasszony pedig tapsikolt örömében. Kéken nézett rájuk az égbolt, a Nap pedig aranyszínű, barackszínű sugarakkal simogatta őket. Orbelján herceg oldalra kacsintott, és mire a hercegkisasszony elvisította volna magát, valaki a létrán villámgyorsan felkapaszkodva a mélybe taszította Momikot. A Noravank-kolostor udvarán, Isten inasának sírja fölött ma is az a kő áll, amit utoljára fogott a kezében.
2020
3. szám
32
Áramlatok
Antal András
Tündér hajába fűzött szálló pillanatok fonják egymást körbe s nagyot csendül az ősz nézem az alászálló napot vigyázva közeledő estémet őszömben én vagyok a csősz
Est jó lenne ülni még egyszer a padon de elszaladt percekké hűltek a csillagok a parki ég régi ernyőnkre pereg a pázsiton mozdulatlan vágyakat takar be a homok
Könyvtár Vernét olvastam régen s most itt vagyok viharvert hajó pont ahogy leírta vitorlám szaggatva kötélzetem tépve repülök
emlék-léggömbbel régi álmaim Rejtelmes-szigetére
Vonat mint sikoltás hasít az estébe szép kalandjuknak egy vonatfüttyel vége a vonat indul az esti ég marad nincs kinek lehozni róla a csillagokat
Téli este mossák az agyamat kis- és nagykérgem nyitva ablakom dobom a tévémet s akkor ott lent szétfutnak a gazdátlan kutyák köd is hull száz kerék csikordul az ugatás helyett minden csatornán hallhatom sízni alig lehet de hóból van elég
33
2020
Áramlatok
3. szám
2020
3. szám
34
Áramlatok
Szilágyi Ferenc Hubart
Az ár sodor… Átestem én száz tortúrán, de nem csapott kupán; kegyes volt hozzám Fortunám, hogy győzött poklok zord urán – vagy álmodtam csupán?! Tövissel is bökött a sors, virág is volt, tudom, s azt is, erős, bár csöpp a bors, bevár a tánc, de ropva - gyors megállni félúton. Ha szédelegsz, mert forr a kor, megóv az égi kéz? Amerre itt az ár sodor, vad örvény, lágy hullámfodor a Partra vetni kész.
Csak óhaj Nemes, humánus érzelem, ha emberé a tisztelet! A kapcsolat mi jót terem, mit ad, ha ezt nem ismered?! Bár meglehet, van több hibám, s a tévedésem módszeres, ha szól a szám, egyet kíván: ne tisztelj, egy kicsit szeress! Csak óhaj ez, dehogy parancs, a szívem titkon erre vár; tiszteljen más, az úri brancs, a naplopó, a link betyár! Te, tiszta lelkű jó barát, kezem, ha ad, ha vét, szeress! S kegyét az Ég kiosztja rád – öröm fakad, de kétszeres!
Ambrus József
detonátorok a ritka gyönyör elengedte kezem holnap kísértet-ruhába öltözöm és felszívódok mint a rejtelem mert a világ jobbik mását tükrözöm a célok Jehovája rám ragadt bár a paradicsom végleg fölemészt szép látványokba kergeted magad hogy becsapja világod szégyenét jogot kérek a pucér üdvösséghez - valami jelzés maradjon benned amíg kényszerülök a felejtéshez kacér detonátorok üzemelnek átvilágol a gyanútlan szerep szemem irgalmas kékje megtörik Apollo vicsorog nem marad veled és vergődsz mint iszapban a ladik érzékeny látásnak vagyok része - retinám a világot rendezi és ráfekszem az istenadta csendre amivel nem tudok mit kezdeni baljós visszhangom tovább szorongat új frontok pusztítják arcvonásod és bűvöleted szabad vitorlát ad míg átrajzolom virágzó hallgatásod
szívlapáttal átkarolom álmomban a Földet érző lénybe importálom magam új bimbókat festek almazöldet hogy romlott időmet elsirassam és elnézem ahogy megfeszül a jó kísérleti dráma maga a színpad a talált gondolat elszórnivaló de sorsom megújul mint kínpad bölcs hálója feldob mint az emlék
35
2020
Áramlatok
3. szám
2020
3. szám
36
Áramlatok lassan élesedik bőrén a pillanat hogy álmom a világra segítsék mint ösztönöket a papírdarab nem bújhatsz el jeles akarással csupa harmónia a végtelen – lázadó vagy makacs szívlapáttal és kezedben apró üresség terem bús arcodon egy elfelejtett mondat mégis vigyázzban az őszi dallamod szellemét hámozom új arcodnak és években számolom ki magzatod látom az éjszaka belereszket ahol a beteg álom fölmagasztal rögös zsákutcába visz történeted és szenes arcod ott marasztal
Eperjesi Noémi: A csend udvarán 1.
37
2020
Áramlatok
3. szám
Kui János
Gyöngyharmat Pontban reggel nyolckor, úgy, mint máskor, a Balogh-lakásban szólt a csengő. Gyöngy, a fiatal bejárónő érkezett a világra szóló szépségével. Sima arca, csillogó barna szeme, megnyerő csinos alkata kiemelte a szépek közül is. Hódított feltarthatatlanul. Márta asszony állt legközelebb a csengőhöz, és gyorsan megnyomta a gombot. Éppen a reggelit szolgálta fel a férjének, aki felállt, és odament az ablakhoz, hogy minél hamarabb lássa Gyöngyöt: a világraszóló szépséget, a kimondhatatlanul csinos fiatalasszonyt, aki aztán megjelent a bejárónál, biciklijét tolva maga mellett, amit odaállított a falhoz, és bement a lakásba. Úgy lépett be, hogy az öreg Balogra rá se nézett. De mit is kezdhetett volna vele? Ő csak a dobozokat látta, a rengeteg gyógyszerrel. Meg volt győződve, hogy nem sokkal szolgálna neki az öreg. Igen ám, de a leöregezett Balogh nem hagyta magát. Idős kora ellenére követte a szemrevaló nőket. Szinte várható volt, hogy Gyöngyöt sem hagyja ki a sorból. Mondhatnám azt is: szinte magától jött, hogy Gyöngy a kedvencei közé tartozott, s ezt neki is azonnal elmondja, amíg Márta asszony bevásárló úton jár. A fiatal szépség határozottan elutasította. Elfordult tőle, és elborult arca jelezte, hogy haragszik. - Uram! Nekem férjem van, gyerekem: ők az én családom! Szeretem őket, és ragaszkodom hozzájuk. Ha Balogh bácsi nem fejezi be, és tovább molesztál engem, kénytelen leszek lemondani a szolgálatot. - közben olyan nagy távolságot tartott,
hogy az öreg ne érje el. Az elutasítás lelombozta a szerelmes Donhuánt, aki egészen elszomorodott. - Bizony, távolságot tartok öntől, Balogh úr! - mosolygott rá egy kis iróniával a hölgy. - Én ezt tartom természetesnek mondta még neki. - Irigylem a férjét, akinek ilyen vonzó, csábító asszony a felesége. – - Ragaszkodom hozzá, mert nem ő hódított meg engem, hanem én jártam utána, amíg megszereztem. - És még ma is megérdemli ezt a ragaszkodást? - Igen, nagyon megérdemli, mert az is fontos számomra, hogy megajándékozott két ügyes, tehetséges gyerekkel. - Lány, fiú? - Egy fiú, egy lány! A fiú most érettségizik. - És hol folytatja? - Közgazdaságit szeretne végezni. - A lány olyan szép, mint az anyukája? Mert én egy pillanatra sem tudom elhinni, hogy olyan nagy gyerekei vannak! Az magán egyáltalán nem látszik! - Márpedig ők az életem virágai. Rövid szünet következett. Gyöngy bekapcsolta a porszívót, s Balogh egy ideig nem hallott semmit. Kiment az udvarra, de a gondolatai bentmaradtak Gyöngynél. Nem maradt sokáig. Kérdéssel tért vissza. - A férje mivel foglalkozik? - Ausztriában dolgozik. - Akkor maguknak sok pénzük van mondta Balogh mosolyogva. Gyöngy erre nem válaszolt, de az öreg folytatta. - És akkor annyira szigorúan meg kell
2020
3. szám
38
Áramlatok
tartani azt a távolságot? Gondolom, érti: én arról nem tehetek, hogy maga ilyen csábító szépségnek született. Balogh úgy látta: ennek az érvnek volt némi hatása. A felborzolt tigris némileg szelídebb lett, és odafigyelt arra, amit Balogh mondott, aki főzött egy kávét, és tovább beszélt. - Közelebb érzem magam hozzád, ha tegezlek! Utólag kérdem: ugye megengeded? - Porszívózok, nem hallok semmit, nem tudok odafigyelni. Ez volt Gyöngynek az igazi hangja, amely egyre szebben hangzott Balogh fülében: lírai, színes, kellemes hangzású volt. Az idő fogyott, és az öreg Balogh még nem ért el semmit. - Kimegyünk az udvarra, a kertbe? – invitálta Gyöngyöt a friss levegőre. Mikor kiértek, szenvedélyesen magyarázni kezdett: - Nézd meg a növényeket, virágokat! Mindig itt vannak velem, s szeretem őket, de nem jobban, mint téged. Most már csak az estét várom: akkor megnyugszom. Kiülök ide a kerti padra, leszáll a harmat,
Deleanu Márta: Levelek
az igazi gyöngyharmat, és a bolyongó esti fényben a te csillogó szemedet látom. A kapuban megjelent Márta. A férj elindult elébe, átvette tőle a csomagokat, s bevitte a konyhába. Gyöngy csak hallgatott, ami Márta számára egy kicsit érthetetlen volt. Ő beszédes, vidám asszonynak ismerte. - Valami bánt? - kérdezte Gyöngytől. - Én sem tudom, Márta néni. - Talán csak nem vagy szerelmes? Az én uram is olyan szerelmetes fajta. Te miért ne lehetnél szerelmes, ha bennünk, idős emberekben is felüti néha a fejét? - Igen, igen! Bennem valósággal lángol - próbált ironizálni az öreg, miközben hosszan nézett a szemébe, és mosolygott Gyöngyre, aki nem nézett vissza. Szedte a holmiját, és távozott. Balogh visszahúzódott a szobájába, s leült, hogy pihenjen. Az asztalán egy fehér papírdarabot talált, amelyen azt olvasta: - Gyöngyharmat még gondolkodik, de ha szüksége lenne rá, ott lesz mindig mellette.
39
2020
Pörgő ujjak
3. szám
Karantén-Felhők (a Gheorghe Șincai Pedagógiai Líceum XI.D osztályos diákjainak témavariációi Petőfi Sándor Felhők-ciklusára) 1. Otthonomba zárva magamban vagyok, Senki felém se néz, egyedül maradok. Ablakon kinézek, még madár se száll, Nem is olyan rossz ez: társam a magány. (Kis-Elek Attila) 2. Mintha a saját súlyomat tartanám, Fiúcskám, hogy az ne szakadjon rám! De én nem beszélek róla, Jobb, ha csak testem nyomja. (Kiss Csaba) 3. Örülj neki, hogyha hátraestél, mikor az élet vágott mellkason, mert arra, hogy csillagokat láthass, ez egy nagyon nagyszerű alkalom... (Csóka Dóra) 4. Csendben elröppenő pillanatok... Autóból kifele nézve, messze révedni végtelenbe... Embernek álma ez vagy élte? (Csapó Bianka: Emlékkép) 5. A szerelem virága Kivirult világ csodája, Mit minden ember kiélvez. (Haraklányi Katinka: Világkép) 6. Azt megiszod még? – kérdezi az élet Reménnyel töltött poharamra mutatva. Erre most válaszoljak? Vagy elég, ha átnyújtom (magam)? (Huszár Júlia)
2020
3. szám
40
Pörgő ujjak 7. Üvegben vagy műanyagban, Fél literrel, full kartonnal, Ebédhez és vacsorához, Reggelihez, uzsonnához... Kiiszom, mégis szomjazom. Vérem pezsdül, szívem dobog, Bensőm marja, de csak iszom. (Nagy Stefánia: Coca Cola) 8. Elmész? Magaddal vihetsz engem is. De aki itt marad, hűlt helyével néz majd rám... Mikor visszatérsz, meg sem ismered talán. (Tönkő Angéla) 9. Kerek ez az élet, nagyon kerek, én mégis a sarkán állok... (Luka Norbert) 10. Megütötte, megcsapta az ihlet, Csűrte-csavarta s írta a sok verset. Vele még most is lehet menőzni: „Hallgatni Arany, beszélni Petőfi!” (Nagy Andrea: Petőfi!) (A szövegeket a diákok beleegyezésével magyartanárnőjük, Kovács Tünde tette közzé; gondozta és szerkesztette Kovács Tünde és Vicsai Zsolt.)
41
2020
Pörgő ujjak
3. szám
Bogdán Dóra
Édes öcsém... Konstancinápoly, 25. septembris, 1724. Édes öcsém, akárcsak a jól főzött káposztának, a maga levelének is épp úgy örültem, és mohón fogyasztottam minden szavát. Jó látni, hogy humora távollétében sem hagy alá. A’ való igazság, hogy ezer éve nem nevettem ily jót, mint a kéd levelén. Sokan meg is szóltak érte, és merő kíváncsisággal érdeklődtek hogylétemről. Mintha elvárnák egy magára maradt grófnőtől, hogy csak szomorkodjék. Lássa, már itt kezdődik az emberi bolondság. Az ember már csak akkor örülhet, ha közben más is tud örömeiről. Ma lovaskocsimmal a vásárba menék. Formás pityókát és drága fűet keresgéltek szemeim, amikor hallásom megakadt két kisasszony bolond beszédén. Azon perpatvaroztak, hogy kinek a kiszemeltje tud több káposztás lepényt megenni lábujjhegyen állva. Hát nem bolondság-é? Az én időmben a férfit nem a hasa tette naggyá, hanem ereje és hite. Úgy látszik, kedves öcsém, ha manapság netán társat keresne, ajánlom, hogy lábujjhegyen állva is tudjon jóllakni! Arra azért felhívnám a kéd figyelmét, hogy az élet ízét csak a bolondok ismerik igazán! Ezt még ükdédanyja mondotta, és higgyük csak el neki, hisz ő sem volt butább nálunknál. Egyiptom királynője, ki elcsábította Rómát s vele együtt Antoniust is, mindenki emlékezetében megmaradt. Hogy miért is? Hát pontosan azért, mert bolondságosan habzsolta az életet. Tegyen így kéd is. Legyen bolond! Használja ki azt, ami megadatik. Gondoljon arra, amije van, és ne arra, amije hiányzik. Azonban ne essen oly bolondságokba, mint Vitellius avagy Cájus császár, mert azt nyomban meghallom ám Rákóczi fejedelemtől, és ezzel igen elszomorítaná édes nénjét. Addig is, amíg káposztáskönyvét megírná, küldök egy kis ízelítőt gyomros matériájához. Gyógyítsa és óvja kédet esztendőkön áta’ ismeretlen földön! Aztán csak óvatosan vele, nehogy gyomra panaszkodjék nekem később! A mielőbbi viszontlátás reményében, ízes levelével öleli, és inti, hogy vigyázzon magára! A kéd nénje, P.E. grófnő (A szöveget közzétette Kovács Tünde, a zilahi Silvania Főgimnázium magyartanára.)
2020
3. szám
42
Pörgő ujjak
Sólyom Csilla
Kedves unokaöcsém... Konstancinápoly, 16. április, 1720. Kedves unokaöcsém, kinek kedve oly víg maradt a megszámlálhatatlan viszontagságok idején! Utolsó leveled igen jó kedélyről tett tanúbizonyságot, s úgy repült el szívem tájékáról a bú, mikor azt kezembe vevém, mint vadgalamb, ha a kalitkából továszáll. Midőn a te derűs leveled e városba érkezett, én éppen ama úri asszonyokhoz igen méltó időtöltést űzém, melyhez nyereg, kantár és paripa is szükséges. A leghűségesebb inasom hozá meg nékem ama iratot, mely már akkor könnyed sorokról tanúskodott. E tanúságát semmi sem igazolá jobban, mint az a tette, hogy a boldogságtól szárnyra kelvén, a pajkos tavaszi széllel elrepült gyümölcsösünk felé. Képzelheted, kedves unokaöcsém, mily nagy zavar támadt hirtelen. Udvarhölgyeim és mindazok, kik lovamat kísérék, egyszeriben megrohamozák gyümölcsösünket. Tudják ugyanis nagyon jól, hogy én a tetőled kapott leveleket igen nagy becsben tartom. Külön ládikát készítettem a kovácsmesterrel, hogy azokat mind egy igen szép helyen tartsam. Ama ládikára a te drága pennádnak rézből való mását kérettem díszítésnek, mintegy pecsétként. A kovácsnak nem igazán tetszett eme ötlet, mert nem vala az ilyen aprólékos munkához szokva. Hivatkoztam azonban az én kedves férjem uram jóindulatára, s ezért ő végül csak elkészítette nekem azt a ládikát minden díszével együtt. Igen eltértem már a te repülő leveledtől, mely ama szellemes napon a fügefánk csupasz ágai között végzett leszállást. Nem tudott ugyanis a sűrű gallyak között áthatolni. Hűséges inasom vétkesnek érezvén magát az ügyben, hamarjában felkapaszkodott a legalsó ágra, hogy egyre közelebb kerülhessen hozzá. Amaz azonban nem kívánván inasom társaságát, a föld felé indította őt útjára. Egy könnyed kanyart művelve, a fa dereka környékén sietve belibbent Sári szolgálóm táncoló szoknyája alá. Azt már a te szárnyaló képzeletedre bízom, kedves unokaöcsém, hogy a te leveled ama búvóhelyről hogyan jutott végtére is kezem ügyébe. Midőn eme válaszlevelet írom neked, az én órám igen későre jár. Búcsúzóul, drága unokaöcsém, csak annyival szeretnélek biztatni téged a levélírásra, hogy az én hűséges inasom azon a napon szentül megígérte nekem, hogy ennekutána leveleidet selyembe takarva hozza el nekem, óvva minden váratlan szél játékától. Maradok szeretettel, P.E. grófnő (A szöveget közzétette Kovács Tünde, a zilahi Silvania Főgimnázium magyartanára.)
Göcz Nikolett
Lehetőségek Fénylik távolról a Nap, új lehetőségeket tartogat, csak járj nyitott szemmel s befogadó szellemmel! Ha bántanak téged e világon, ha javítanál az elkövetett hibákon, előbb emeld fel fejed, enyhet adóak nappal a fellegek, este a határtalan csillagtenger, ha utadról letérsz: vigyáz rád s visszaterel. Nézd, ember, az univerzum érted van, s ezt nem szabad figyelmen kívül hagyd! Miért engednél annak, mi elvesz belőled, s elúszni a felemelőt miért hagynád mellőled?
Körhinta Gyors körhinta az élet, és mennyien beleférnek, mindannyian áthintázzuk. Múlnak az évszakok, telnek a hónapok, mégis ismétlődnek... Kidől egy közülünk, össze mégsem ütközünk, minden megy tovább. Fáj a fej, és fáj a szív, a hinta gyorsan lódít, elég, elég már talán. De minden megy tovább.
43
2020
Pörgő ujjak
3. szám
2020
3. szám
44
Pörgő ujjak
Kis-Juhász Kriszta
Évszakok Egy nap megszerettelek… Szívem tollpaplanos, puha ágyába befektettelek. S csak néztelek, ahogy angyali nyugalommal pihensz, és nem tudtam betelni veled! Egy nap megszerettelek… Tavaszi nap volt, emlékszem... De talán mégsem: nyári nap volt, napsugaras, meleg. Vagy talán ősszel hoztad el a szíved? Nem tudom felidézni pontosan a percet. Hiszen mindig, újra meg újra menthetetlenül beléd szeretek. Tavasszal megszeretlek, mert lágyan simogatsz, mint friss szellő a szilvafavirágot. Nyáron újra megszeretlek, mert árnyék vagy nekem a forró napok fullasztó fényében. Ősszel is megszeretlek, mert életem viharában támasz vagy nekem, erős támasz a gyönge szőlőtőnek. Télen... Igen, akkor is beléd szeretek! Mert körülöttünk végtelen hóvihar tombol, és a tél hidege átjárja a mindenséget. De te ott vagy nekem, melegen tartasz engem, reményt ébresztesz bennem, hogy eljön még a tavasz. Mint a kandalló pislákoló tüze, mely csendesen ég, de melegséget, fényt, reményt áraszt Ismét tavasz van, s én nagyon szeretlek. És tudom: ahogy az évszakok telnek, mindig újra meg újra menthetetlenül beléd szeretek! (A vers a Tövishát Kulturális Társaság 2020. évi Tollforgatók-diákpályázatának II. díjjal jutalmazott szövege a 10-12. osztályosok kategóriájában.)
45
2020
Múltidéző
3. szám
Ambrus Bernadett
Énkonstrukciók 19. századi női írók egodokumentumaiban Szendrey Júlia naplói és Kánya Emília önéletírása
A 19. század második felében a nők irodalomban elfoglalt helye körül folytatott polémiák eredményeként kialakultak azok a stratégiák, amelyeket egy női írónak alkalmaznia kellett akkor, ha valóban érvényesülni kívánt az irodalom terén. A női írók irodalmi fellépését bizonyos korlátok közé szorították. A polémia tárgya elsősorban nem az volt, hogy van-e joguk és képességük a nőknek az íráshoz, hanem hogy mely műfajokban és az irodalom mely területén érdemes megnyilatkozniuk ahhoz, hogy valóban elismerjék írói tevékenységüket. Gyulai Pál úgy vélte, az irodalomban is külön kell választani a női és férfi szerepeket, így a nők számára kijelölt terület határait maga kívánta meghúzni, és az Írónőink (1858) című kritikai dolgozatában teljes határozottsággal állította, hogy a nőknek a lírában csak „egy pár gyöngédebb húr” állhat rendelkezésükre, egy nőt eposzra „nem vonja hajlama”, a „drámában tehetetlenségét maga is érzi, mert e költői forma szigorát ki nem bírhatja”, de a novellában és regényírásban helyén van, feltéve, ha a társasági és családi élet eseményeivel foglalkozik¹. A fenti álláspontok jól példázzák tehát az írónők irodalmi működésének fogadtatásával kapcsolatos kritikus beállítódást, és a tényt, hogy valóban nagyon szűkös volt a női írókhoz „illő” szerepek köre, a nők irodalmi működési területe. Ez a terület
olyan érzések közvetítését jelentette, amelyek megélésére a férfiak nem képesek: a női létet meghatározó élmények megírására, melyek akkor lehetnek igazán jók, ha valóban a női lelket tükrözik². Ebből adódóan nyilvánvaló, hogy a női írók számára az anya- és feleségszerep volt az, amelyet megalapozottan magukénak tudhattak, és mely egyszersmind az eredetiség kérdését is maga után vonta az irodalmi működésükben, állítva, hogy ezek művekbe foglalására csak egy nő volna képes. De vajon vizsgálhatók-e a női lélek hű tükreként a 19. század második felében keletkezett személyes, önéletrajzi jellegű női írások? Kiismerhető-e a női szubjektum? A Fábri Anna által nemes egyszerűséggel „hölgyek lovagjának”³ nevezett Jókai Mór a női írás legfőbb feladatának a női lélek tükrözését tartotta, ebből kifolyólag tehát „gyöngéd, mély érzésü, ábrándos” művek írására bíztatta a női írókat⁴. A korban ugyanis elterjedt az a nézet, hogy a női szubjektum legfőbb írói feladata az, hogy ismeretlen és teljesen új világba vezesse a befogadót, s ezáltal egy új területet tárjon fel az irodalom számára, amelyre egyedül csak ő képes. Mivel a nők által írt személyes dokumentumok vizsgálatával elénk tárulhatnak azok a stratégiák, amelyeket egy női író alkalmazott az irodalmi működése során, még pontosabban akkor, amikor önmaga megírására, elbeszélés-
2020
3. szám
46
Múltidéző
be foglalására, az önreflexióra törekedett, kiemelten fontos elemzés alá vetni őket és kritikus szemmel tekinteni rájuk. Vizsgálatom tárgyát Szendrey Júla naplói⁵ és Kánya Emília önéletírása⁶ képezte abból kifolyólag, hogy alakjuk kivételes jelentőségű volt mind az őket körülvevő közegben, mind a magyar nőtörténet-írás számára; mindketten gond nélkül tudták összeegyeztetni az anyaságot az alkotással; aktívan kivették részüket a korabeli női szerepekről és a női írásról szóló vitákban, élénken foglalkoztatta őket a család kontra alkotás dilemmája. Önéletrajzi jellegű szövegeik komparatív vizsgálata abból kifolyólag látszott megvalósítható feladatnak, mert mindkét női író ugyanahhoz a kulturális réteghez tartozott, hasonló életutat jártak be: mindkettőjüknek egy kudarcba fulladt szerelmi és házassági kapcsolattal kellett szembenéznie, és nem utolsó sorban mindkét nő úttörőnek számított a korszakban: lapszerkesztő, író- és költőnő, fordító szerepében léptek fel az irodalom színpadára, irodalmi tevékenységükkel már elképzelhetővé váltak olyan összetettebb női szerepkörök is, amelyekre mindaddig nem volt példa a 19. században. A két női író, Szendrey Júlia és Kánya Emília egodokumentumainak komparatív elemzése során Philippe Lejeune⁷, az önéletírás, a memoár- és naplóirodalom elismert kutatójának álláspontjával szemben jómagam mindkét műfajt − a naplót és az önéletírást – irodalmi műfajként és egyenlőként kezeltem, ami a valósághoz fűződő viszonyukat illeti, ebből kifolyólag más szempontok szerint tettem különbséget: narratív szempontból, az időhorizont perspektívájából, a textuális önarckép rekonstruálhatóságából, az elbeszélhetőség-elbeszélhetetlenség és a személyiség-személyesség kérdésének, annak megragadási módja szempontjából. Annak ellenére, hogy napjainkban egyre többször kerül említésre a korabeli női irodalom és egyre kedveltebb kutatási témává válik, még mindig jelentős a
hiány, ami a forrásokat és a kiadott műveket illeti, holott ezek jelentős mértékben hozzásegítenének a női szerzők műveinek árnyaltabb, összehasonlító vizsgálatához. Ebből kifolyólag szerencsésnek mondható az a helyzet, amikor olyan, a 19. század második felében a magyar irodalmi pályán tevékenykedő középosztálybeli írónők életműveit vizsgálhatjuk, mint Szendrey Júlia naplói és Kánya Emília Réges-régi időkről című önéletírása. Ezen fontos szövegkiadások ugyanis megteremtik annak a lehetőségét, hogy semlegesebb kontextusba helyezzük a női alkotók munkáit, hogy pusztán az önéletrajzi jellegű személyes dokumentumok fényében vizsgálhassuk a 19. század második felében az irodalmi mezőben tevékenykedő nőket, úgy tekintve ezen szövegekre, mint amelyek tükrözik a személyiségüket, s melyekkel ledönthetőknek látszanak a mindmáig a köztudatban keringő hamis sztereotípiák és téves információk, a beskatulyázó interpretációk. Kánya Emília Réges-régi időkről című önéletírása Az 1998-ban, Fábri Anna és Kiss Bori szöveggondozásában megjelent Réges-régi időkről című emlékirat jelentős mértékben hozzásegít nem csupán Magyarország és a monarchia első női lapszerkesztőjének, Kánya Emília írói pályájának alaposabb vizsgálatához, hanem a 19. században az irodalmi pályán elinduló és kibontakozó női szubjektum önreprezentációjának árnyaltabb megvizsgálását is lehetővé teszi. Kánya Emília az 1905-ben bekövetkező halála előtt négy évvel, 1901-ben kezdett dolgozni önéletírásán, melynek maga adta a Réges-régi időkről címet. Majdhogynem teljes önéletírást hagyott hátra az utókornak, mely bár a halálával megszakadt és nem rendelkezik zárszóval, a szöveg elérkezett az írás pillanatához, s ennyiben befejezettnek mondható. Kánya Emília (1828) értelmiségi családba született: édesapja, Kánya Pál mind-
amellett, hogy a pesti evangélikus gimnázium tanára és igazgatója volt, az egyház levéltárnokaként és a német gyülekezet jegyzőjeként is szolgált, ifjú korában József nádor gyermekeinek nyelvtanáraként dolgozott, így aztán Emília alapos és kitűnő neveltetésben részesült: a pesti evangélikus értelmiségiek körében (tanárok, teológusok, írók, művészek, földbirtokosok) nőtt fel, a család körében töltött éveihez szorosan hozzákapcsolódtak a hangversenyek, a színházi előadások, a felolvasások. Tizenhat éves koráig a német evangélikus leányiskola tanulója volt, ahol gyakorlatias különfoglalkozásokat is nyújtottak a lánynövendékeknek, így például kézimunkára és háztartásvezetésre oktatták a növendékeket, azonban Emília számára ezek kevésbé voltak élvezetesek, szemben a történelem, vallás és erkölcstan órákkal, mely tudományokat maga Emília szülei is a leginkább szorgalmazták lányuk számára⁸. Ezekről a tapasztalatokról tesz tanúságot a később, hetvenkét éves korában elkezdett önéletírásában: „éveken át már mint öreg nő[nek] is, legkedvesebb olvasmányom a történelem” (29.) ; „Akárhogy gondolkodjam is, nem találok emlékeimben műveletlen emberekkel való közelséget.” (31.) Emlékirata elsősorban gyerekei és a szűk családi kör számára készült: „Egyrészt befejezhetném e csekély és érdektelen rajzot, ha nem ígértem volna meg gyermekeimnek, hogy számot adok nekik életemről” (208.) A célzott olvasóközönség azonban még a szűk családi körnél is szélesebb lehetett, hiszen az önéletrajzi narrátor a szöveg számos pontján megjelenít a tágabb ismerősi környezetből vett személyeket és azok életeseményeit. Azon állítás mellett pedig, hogy az emlékirat a nyilvánosság számára is készült, szólhat az az érv, hogy az önéletrajzi narrátor a szövegben több alkalommal is megismétli életének fontosabb adatait, melyek a családi kör számára már köztudottak és ismertek lehettek, így például a saját és a gyerekei születési dátumát is többször megemlíti: „Egyszerű kör-
47
2020
Múltidéző
3. szám
ben születtem (1828-ban, november 10én) és nevelkedtem föl.” (9.); „Nem voltam akkor még tízéves (1828. novemberben születtem).” (19.); „1850-ben október 12én született Béla fiam.” (132.); „mert 1850 nyarán, kis Bélám születése előtt” (133.). Az önéletírás szerkezete pontossággal követi az önéletrajzi én életeseményeinek kronológiai rendjét, négy fejezetre tagolódik, melyek címe előrevetíti az elbeszélő életszakaszait. Az apai ház az önéletrajzi én gyermekkoráról és ifjúsági éveiről, az Új élet, új szenvedés című fejezet az első házasságról és az anyaság éveiről, az Írónői pályám az irodalmi életben betöltött szerkesztői és írói pályáról, a Szanaszét főcím, az Utolsó előtti stáció alcímmel az irodalmi pályáról való visszavonulás utáni időskori évekről tudósít. A fejezetek azonban csak látszólag széttagoltak, hiszen mindegyikben ott rejlik a mindvégig őszinte, természetes hangon megszólaló önéletrajzi elbeszélő fő szándéka: hogy emlékiratával tanulságot nyújtson a leszármazottak számára [„Talán tanulság is van benne, mert nem ismertem az életet, a komoly küzdelmet, mely vele jár” (68.)].
Szendrey Júlia naplói Szendrey Júlia 1828. december 29én született Keszthelyen az Újmajorban, ahol édesapja akkoriban a Festetics-birtok gazdatisztje volt. Júlia a kor előkelő, módosabb családjainak lányaihoz illő neveltetésben részesült. A Tänzer Lilla tanintézetben a zongorázáson és kézimunkázáson kívül csak olvasásra, regényolvasásra, vagyis a kor leánynevelő elvei szerint ábrándozásra oktatták. Nem kétséges tehát, hogy az írás iránti vonzalom már tanulmányai kezdetén megérintette, erős késztetés dolgozhatott benne, hogy ő maga is írjon és írásba foglalja a világról alkotott képét. Naplói mára beépültek a 19. századi társadalom- és művelődéstörténet kutatásába. Szendrey Júlia esetében számos irodalomtörténész, köztük a szenvedélyes
2020
3. szám
48
Múltidéző
Szendrey Júlia-kutató, Gyimesi Emese is felhívta a figyelmet már arra, hogy nem ajánlatos egyes számban beszélni Júlia naplójáról, annál is inkább, mivel esetében nem egy, hanem több naplóról van szó⁹. (A leánykori napló, A koltói napló, Az erdődi napló, A kolozsvári napló és más, Töredékek címen említett bejegyzések) A tény, hogy Szendrey Júlia sem egyetlen naplót hagyott hátra, melyet élete végéig vezetett, hanem legalább négy naplófüzetet, rámutat arra, hogy nem feltétlenül kell úgy gondolkodnunk a naplóról, mintha egységes lenne, mint amely az egész élet folyamát végigkísérné, hiszen felettébb ritka esetnek számít, hogy a naplóíró egészen haláláig hű maradjon egy és ugyanazon naplóhoz, és ne szakítsa meg a naplóírást. Júlia naplói legújabb, „Naponként árvább”. Szendrey Júlia naplója című kiadásának összeállítása során a sajtó alá rendezők az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található, a Petőfi-hagyatékba beosztott eredeti kéziratokat vették alapul. Ajkay Alinka és Szentes Éva három olyan írást is közzétettek, melyek az előző kiadásokban, így a Mikes Lajos-féle naplókiadásban sem szerepeltek előtte, és mel�lyel egy még teljesebb naplókiadás láthatott napvilágot, mely fontos forrása a 19. század közepének egyik legérdekesebb női író önreprezentáció-vizsgálatának. Az akkor tizennyolcadik életévében levő Júlia az identitáskeresés állapotában, a meg nem értettség és csüggedtség, a lelki magány érzésével küszködve folyamodik a naplóíráshoz. A naplóíró különös lelkiállapotának szöveges lenyomata olvasható a naplóbejegyzésekben, mely nyugtalanító érzéseket a külvilág felszínes ítélkezésének és a viszontszeretet hiányának tulajdonítja, s mely nézete a következő passzusokban tükröződik „s milly keményen ítélnek felettünk” (53.); „kárhoztatja őt, mert nem ismeri a kínokat, melly belsejében szétdúlta csendes boldogságát” (54.) Ezen lelkiállapotáról ad számot a naplóíró a barátnőjének, Térey Marinak írt naplóindító
levélben is, akinek ugyanolyan őszinteséggel vallja meg érzéseit, mint ahogyan azt a naplóbejegyzésekben teszi. Ami azonban sokatmondó lehet a vizsgálat szempontjából, az A leánykori napló (1847) „Martius 13án Erdőd” keltezésű bejegyzése, mely a Térey Marinak írt teljes levelet tartalmazza, és mely bejegyzés első bekezdésében Júlia megindokolja, miért másolta be naplójába ezt a levelet: „Most írtam Marinak egy levelet, mit lemásolok, hogy egykor nevethessek rajta.”(80.) − majd ezt követi a levél teljes egészében bemásolva. A naplóíró Júlia tehát a levél megörökítése – melyet elküldése után feltehetően nem láthatott volna viszont − és a későbbi vis�szaemlékezés céljából másolta be levelét, mintegy bizonyítékként a leánykorában átélt derűs eseményekre, melyekhez maga is ironikusan viszonyul: „Most híven elbeszéltetem tollammal, milly jó dolgom volt addig, (…)” (80.) A további levelek hiányából kifolyólag a bejegyzésekből és más levélkivonatokból csupán azt követhetjük nyomon, hogy milyen fázisok, érzelmi megpróbáltatások közepette fejlődött ki Szendrey Júlia személyisége, valamint, hogy hogyan jelenik meg a címzett és az önmagáról valló levélíró perspektívája a levelekben. Az egodokumentumokban megformált textuális önarcképek A két női szubjektum, Kánya Emília és Szendrey Júlia önmagához és a világhoz való viszonyát, az egodokumentumaikban megformált textuális önarcképet vizsgálva jelentős hasonlóságot fedezhetünk fel, amiből következtetések vonhatók le a 19. századi női szubjektum személyes dokumentumokban való önreprezentálásának módjairól és az ehhez kapcsolódó esetleges belső korlátokról. Ahogyan Fábri Anna írja az emlékirat utószavában, Kánya Emília visszaemlékezéseiben megrajzolt önarcképén mintha két portré vonásai mosódnának össze¹⁰. E szerint az első ahhoz a női szerepmin-
tához igazodik, amely szerint nevelődött, s amelyhez idomulni később is elvárták tőle, olyannyira, hogy ennek hatására az önéletrajzi én a későbbiekben is ebben a keretben szemléli önmagát¹¹. Az ehhez a női szerepmintához igazodó önéletrajzi én önarcképe egy félénk „Én félénk természet voltam és lelkem, csak ha nógatták szerető melegséggel, tudott szintén felmelegedni.” (88.), önmagát leginkább a háttérből szemlélő, visszahúzódó nőé, aki a természet közelében tud kitárulkozni és ott tud leginkább önmaga lenni. A textuális önarckép másik jellemvonását az élet hívta elő, de a családi és társasági szerepek, így az anya- és feleségszerep, a lapszerkesztő és írói szerepek formálták meg¹². Ez esetben pedig egy bátor, életteli, jó humorú és tevékeny, véleményalkotó és -nyilvánító as�szony portréjáról beszélhetünk¹³. Különös azonban, hogy a már időskorú önéletrajzi én az önéletírásában önmagát leginkább a visszahúzódó, szerény és alázatos nő képében jeleníti meg, mely önarcképhez olykor drasztikus jelzőket is társít. Ezt az önarcképét jeleníti meg akkor is, amikor az önéletírás folyamatáról ír: „Nem írok se novellát, se regényt, csak egy szegény leány belső küzdelmeit vázolom, igénytelen történetét.” (68.) Az önéletírásnak a „szegény leány” narratívájaként való láttatása fontos eszköze Kánya Emília önreprezentációjának, ami nem csak annak a tükre, hogyan tekint saját magára az önéletrajzi elbeszélő, hanem annak is, hogy hogyan szeretné láttatni a textuális önarcképét. E szerint önéletírása pusztán „egyszerű, igénytelen rajz” (28.), melynek alanya a magát „kis féreg” -nek (28.), „szegény leány” -nak (61.), „balga leány” -nak (72.), „szegény, kicsi, gyáva” (94.) vagy „gyenge, gyáva teremtés” -nek (108.), „szerencsétlen egy nő” -nek (145.) nevező elbeszélő. Ez a fajta önábrázolás azért is figyelemre méltó, mert az önéletrajzi narrátor élethelyzete és a bejárt életpálya ezzel ellentétes önreprezentációt feltételezne, Kánya Emília önéletírásában viszont mégis ezt az önképet szorgal-
49
2020
Múltidéző
3. szám
mazza. Júlia naplóit vizsgálva csak nagyon ritkán és kevésszer találkozhatunk a napi történések leírásával, helyette ezek hatása, a szubjektum belső világa és a belőle kiváltott érzések tükröződnek a passzusokban, melyek megörökítésének vágya mélyen gyökerezik a naplóíró énben. Azonban fontos megjegyezni, hogy Júlia esetében nem olyanfajta önelemzésről beszélünk, melynek során törekedne hajlamainak és negatívnak ítélt tulajdonságainak érdembeli változtatására, ezzel ellentétesen, az ilyenfajta változást teljességgel feleslegesnek látja, és majdhogynem megvalósíthatatlannak, mondván „megkísértem, más képen érezni és gondolkodni; néha sükerül rövid időre (…) de ez egy erőltetett helyzet (…) úgy örülök ó, ha ismét túlcsapongó gondolatimnak engedem át magamat.” (51.) A leánykori napló 1846. júniusi bejegyzésében a naplóíró a Kánya Emília önéletírásából is ismerősnek ható − képzeletbeli − „szegény leány” (54.) narratíváját alkotja meg, aki „szeretni kezd, szeretni igazán és lángolón” (53.), de nem talál viszontszeretésre. A két női szubjektum esetében megmutatkozó, az egodokumentumoknak a „szegény leány” narratívájaként való működtetése, az élettörténet szenvedéstörténetként való felmutatása egy, egészen a 18. századig visszanyúló írói stratégiaként értelmezendő. Biró Annamária rámutat arra, hogy már a 18. században a rendkívül termékeny költőnő, Molnár Borbála, akinek hangja igencsak erősnek számított a korban, fokozatosan úgy alakította a női költészetről való beszédmódot, hogy a 19. század közepi nővitákra kialakuljon az a narratíva, mely szerint a női költészet és ugyanígy bármely női írás az egyéni sors tragikus alaphangú megjelenítése¹⁴. Ennek a narratívának a rögzültsége Gyulai Pál álláspontjában is tükröződik, így a Nők a tükör előtt című novellában is találunk erre vonatkozó sorokat. A narrátor, aki kihallgatja a tükör előtt ülő női szereplőket,
2020
3. szám
50
Múltidéző
tanításokat fogalmaz meg, melyekkel a nők helyzetüknek való alázatos elfogadására, a sorsuk megváltoztathatatlanságára, a női szerep-szenvedésközpontúságára¹⁵ céloz, mondván: „Örvendj, hogy megtanultál tűrni, szenvedni, annál több örömed lesz!”¹⁶ Gyulai nézőpontja tehát, mely szerint a női sors megváltozhatatlan, a női irodalom pedig legfeljebb ennek a sorsnak a jellegzetességeit ábrázolhatja, a nőkről szóló fiktív szövegében is tükröződik, de ugyanígy szól akkor, amikor Iduna¹⁷ hagyatékáról ír: „A nők költészetében mindig van valami szomorú, még akkor is, ha alap-
hangja nem fájdalom. Kísérje bár őket géniusz e pályán, melyre inkább csak a férfiak hivatvák, bizonyosan nem a boldogság vezette oda.”¹⁸ Az tehát, hogy Kánya Emília és Szendrey Júlia önéletrajzi jellegű szövegeiben a szenvedés-narratíva dominál, annak bizonyítéka, hogy elfogadták azt az álláspontot, mely szerint egy nő irodalmi fellépése csak addig elfogadott, amíg belül marad az életkörülményei által szabott körön, szövegei pedig azt ábrázolják, miként szenved, mit érez akkor, amikor megpróbáltatások, csalódások érik¹⁹. (folytatása következik)
Jegyzetek:
1. GYULAI 1918, 287−288. 2. GYIMESI Emese, Polémia és „epeláz” a nőírók körül, Századvég, 2013, 2. sz., 112. 3. FÁBRI Anna, „A szép tiltott táj felé”: A magyar írónők története két századforduló között, 1795– 1905, Bp., Kortárs Kiadó, 1996. 4. Gyimesi idézi Jókait, 2003:112. idézet lelőhelye: JÓKAI Mór, Bajza Lenke munkái = Jókai Mór, Cikkek és beszédek, V., 1850–1860, s. a. r. H. TÖRŐ Györgyi, Bp., Akadémiai, 1968, 97. 5. „Naponként árvább”. Szendrey Júlia naplója, s. a. r. AJKAY Alinka, SZENTES Éva; 2. átdolg. kiad., Bp., EditioPrinceps, 2016. 6. „Kánya Emília: Réges-régi időkről”. Egy 19. századi írónő emlékiratai, kiad. FÁBRI Anna, KISS Bori, utószó FÁBRI Anna, Bp., Kortárs Kiadó, 1998. 7. Philippe LEJEUNE, Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatott tanulmányok, szerk. Z. VARGA Zoltán, Bp., L’Harmattan, 2003. 8. FÁBRI Anna, Utószó = KÁNYA, i. m., 310–322, 313. 9. GYIMESI Emese kritikája, „Naponként árvább”. Szendrey Júlia naplója, s.a.r. Ajkay Alinka – Szentes Éva, Irodalomtörténet, 2016, 97. évf., 3. sz., 378–382. 10.FÁBRI Anna, Utószó = KÁNYA, i. m., 310–322, 311. 11. Uo. 312. 12. Uo. 311. 13. Uo. 312. 14. BIRÓ Annamária, Női költészet a 18–19. század fordulóján. Szereplehetőségek és problémák. (megjelenés előtt) 15. MARGÓCSY István, Nőiség, női szerepek és romantika = Angyal vagy démon? Tanulmányok Gyulai Pál Nőíróink című írásáról, szerk. TÖRÖK Zsuzsa, Reciti, Budapest, 2016, 19–40. 16. Margócsy idézi Gyulait, 2016:32 17. Iduna név alatt jelentek meg Szász Károlyné, Szász Polyxénia költeményei a Divatcsarnok (1853), a Hölgyfutár (1853), a Szépirodalmi lapok (1853) stb. lapokban. Halála után férje, Szász Károly adta ki a költeményeit, Iduna hagyományai címmel, melyet Gyulai Pál ismertetett a Pesti Napló 1086. számában. 18. BIRÓ idézi Gyulait, i.m. (megjelenés előtt) 19. A női szereplehetőségekről, a szenvedés-narratíva hagyományáról bővebben lásd BIRÓ: i. m. (megjelenés előtt)
51
2020
Múltidéző
3. szám
Bóné Éva
Teológiai háttér Geleji Katona István életművének feldolgozásához Geleji Katona Istvánnak nincs kimondottan homiletikai (prédikációelméleti) tárgyú műve, de a Praeconium evangelicum Praefatio Dedicatoria című bevezető beszéd lapjain összefoglalja homiletikai nézeteit (A homiletika többek között a prédikációírás szabályaival foglalkozó tudományág). Ezen kívül a Váltság titka köteteihez járuló elöljáró beszédekben elvétve találhatunk homiletikai jellegű utalásokat. Ezek együtteséből épül fel Geleji Katona prédikációírással kapcsolatos nézetrendszere. Ő azon szerzők közé tartozik, aki nemcsak saját, prédikációírással kapcsolatos elveit fejti ki e kötetek bevezetésében, hanem megfogalmazza a saját gyakorlatától eltérő írók homiletikai nézeteiről való véleményét is. A Váltság titka második kötetének A’ baratsagos olvasokhoz intézett bevezetésébe gyűjtötte össze a Medgyesi Pál által képviselt puritánus eszmeiségű prédikációkat illető vádpontjait. Három évvel később pedig Medgyesi a Doce nos orare.... Elöl-jaro Beszedének lapjain úgy foglalta össze a református ortodox és puritán prédikációk közti különbséget, hogy sorra megválaszolta az általa alkalmazott prédikációtípust ért vádakat. E két kötet lapjain megjelenő érvek-ellenérvek sorából épül fel a Geleji Katona és Medgyesi közötti homiletikai vita. (Ennek a vitának a részleteit fejti ki többek között Borbáth Dániel Medgyesi Pál homiletikája és Geleji Katona Istvánnal folytatott homiletikai
vitája című tanulmányában. Református Szemle, 1961, 2. sz., 282–293, valamint Bartók István, Szőnyi György Endre, „Tanéts meg minket könyörögni … sőt praedicalni-is Vram”: Az első magyar nyelvű egyházi retorika = Eszmei és stilisztikai kérdések a régi magyar prózában, szerk. Bitskey István, Gomba Szabolcsné, Varga Pál, Debrecen, 1978, 115 – 121. ) Az ortodoxia és a puritanizmus sajátosságainak megragadásához a fenti vita részleteinek vizsgálata igen eredményesnek bizonyulhat. Pontról pontra haladva ugyanis nemcsak egy polemikus jellegű elöljáró beszéd elemzését végezhetjük el, hanem tágabb kontextusba helyezve, kirajzolódhat az is, hogy kit nevez Geleji Katona ortodoxnak, Medgyesi puritánnak, vagy épp fordítva. A Geleji Katona és Medgyesi közötti homiletikai vita tömören hat pontban foglalható össze. A részletekbe menő elemzés igényét figyelmen kívül hagyva ezek a következők: 1. A prédikáció céljának kérdése: Medgyesi szerint Geleji Katonának a „mindnyájan csak practice prédikálnak” vádja ideológiai problémát vet föl. Geleji Katona arra utal, hogy a puritánok elhanyagolják a dogmatikai problémát, és csak a hit praxisára, gyakorlására fordítanak gondot. Medgyesi nem utasítja vissza a vádat, hanem egyértelműen meghatározza a puritán prédikáció célját: „De nékünk fel
2020
3. szám
52
Múltidéző
tött tzélunk, hogy Isten Lelkének vezérléséből minden Sz. Irási helyből praxist, életőnknek jobbétására valót hozhassunk ki.” (Bartók István, Szőnyi György Endre, „Tanéts meg minket könyörögni … sőt praedicalni-is Vram”: Az első magyar nyelvű egyházi retorika = Eszmei és stilisztikai kérdések a régi magyar prózában, szerk. Bitskey István, Gomba Szabolcsné, Varga Pál, Debrecen, 1978, 116). A puritánusok gyakorlati jellegű prédikációjáról elhangzottakból kiolvashatjuk Geleji Katona gyakorlatát is, amely határozottan ennek az ellenkezője: az értelmet megszólító, a tudást igénybe vevő prédikáció. 2. Geleji Katona formai kérdést is érint, a „fejetlenség vádját”. Ez a vád a prédikációk szerkezetére utal, vagyis arra, hogy a puritánok előnyben részesítik a bevezetés nélküli prédikációkat. Medgyesi ez ellen nem is tiltakozik, módszerüket így látja helyesnek, melyet a Szentírásból vett igei tanítással erősít meg: „... a’ Prophetáknak tsak e vólt gyakrabban kezdő beszédek: ‚ hallyátok meg, az Jehova szól, azt mongya a’ Jehova....” (Bartók, Szőnyi, Tanéts … i.m., 116). Geleji Katona azonban a prédikációk bevezetésének jelentőségét hangsúlyozza, kitér saját gyakorlatára, s a prédikációi nagy gonddal kidolgozott bevezetései kapcsán jegyzi meg, hogy fáradságos munka a helyén való „kezdeték-beszéd” megtalálása. De mindez a jó prédikációhoz szükséges, hisz „a fele fejetlen predicatiot” nem javallják a teológusok. 3. A harmadik vádpont a lelkiismeret kérdése. Ez a prédikáció tartalmi vonatkozására utal, ugyanakkor a hallgatósághoz való pszichológiai alkalmazkodás kérdéskörét érinti. 4. A Medgyesi által feljegyzett negyedik pont a puritánusok megnyilatkozásait, megnyilvánulásait sérelmezi, vagyis stílusbeli kérdést taglal. Vádpontként hangzik el ellenük, hogy csak zsémbelődnek, dagályból, bosszúból beszélnek. A puritánus szövegek jellemzőit ismerve nyilvánvaló, hogy a „sémbellődő” jelző a sirató-síró
hangnemre utal. A puritánusokra ragasztott lelkesség, belső indulat, az Ige szerinti személyes lelki élet hangsúlyozása nem áll távol az ortodoxia képviselőitől sem. Elég csak arra a vehemenciára gondolnunk, amely a „recta fides” (az igaz hit) birtokosaként Geleji Katonára jellemző az ellenkezően vélekedők tanításainak megcáfolásakor. Mindazonáltal ez nem rokonítható azzal a síró hangnemmel, amelyet itt Geleji Katona sérelmez. 5. Az ötödik vádpont a prédikáció terjedelmi korlátait sérelmezi, ezzel együtt a tanítás módját. „Hoszszan praedicállunk” – idézi Medgyesi Geleji Katona ellenük intézett újabb vádpontját. Egy proverbium parafrazált változatára hivatkozik, „hoszszu petsenye s-rövid praedicatio” (Geleji Katona István, Váltság titka II, A’ Baratsagos olvasokhoz ). Medgyesi erre vonatkozó válasza az igehirdetés/igehallgatás lelki oldalát veszi figyelembe, hangsúlyozva, hogy aki így gondolkodik, az nem lelki ember, belőle a testiség beszél. 6. A hatodik pont szintén tartalmi vonatkozású, a prédikációk históriákkal, fabulákkal való díszítésének kérdését érinti. Geleji Katona kifogásolja a puritánusokkal szemben azt a tényt, hogy ők prédikációjukban nem használnak külső históriákat, történeteket. E vita fényében tehát jogosan tehető fel a kérdés, hogy ki az ortodox, és ki a puritán. Az igaz hit, a recta fides az ortodoxia irányzatának kulcsfogalma. Az ortodoxia fogalmának, sajátosságainak bemutatását illetően a mai napig Szabó Géza munkáját alapműnek tekintjük (Szabó Géza, A magyar református orthodoxia. A XVII. század teológiai irodalma, Budapest, 1943). Ő hangsúlyozta, hogy az ortodoxia igazhitűséget jelent, a szembenállást a hamis vallásokkal. Az ortodoxia abból az elvből indul ki, hogy a kereszténység egy befejezett tudományos tanrendszer, amely tiszta tudományosságra törekedve a kereszténység igazságait precíz tudományos meghatározásokkal adja vissza. Ebből kifolyólag
a teológiának még a legbonyolultabb kérdéseire is megoldásokat, válaszokat keres. E kitűzött cél elérése érdekében átlép a kijelentés bibliai határain, és merészen él az értelem nyújtotta lehetőségekkel. (Szabó, A magyar…i.m., 7–9). A szakirodalom szerint az ortodoxia másik alapvető jellemzője, hogy képviselői mereven ragaszkodnak a tiszta tanításhoz, mereven elzárkóznak az újításoktól. Ebből eredt az ortodox szellemiségű prédikátorok szemére vetett konzervativizmus, és az abból származó merevség. Ebből kifolyólag képviselői szembekerültek a protestantizmus más ágainak képviselőivel, és nem riadtak vissza attól sem, hogy ezeket száműzzék környezetükből. Az ortodoxiától ezért nem lehet elvitatni az offenzív és a polemizáló jelleget sem. A pásztori felelősség, az útmutatás, a szociális érzékenység a puritanizmus kulcsszavai, amelyeknek vázlatszerű bemutatásakor csupán Bodonhelyi József nagyívű munkáját idézem, aki művét a következő kijelentéssel kezdi: „A puritánizmusnak, ha teológiai sajátosságai vannak is, nincs külön teológiája. Ellenben különbség van abban a módban, ahogy a teológiát műveli, és a kérdésekben, melyekre különösebb súlyt helyez.” (Bodonhelyi József, Az angol puritánizmus lelki élete és magyar hatásai, Debrecen, 1942, 3). A „megkülönböztetett mód” elmélete tehát kidomborítja a teológiának a keresztény életre vonatkozását, egy erőteljes gyakorlati tendenciát kapcsolva hozzá. A puritanizmus ugyanis nagy gondot fordított a kegyesség gyakorlására, a „praxis pietatisra”, elmélyítette és elevenné tette az egyéni vallásos életet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a vallást életté tette. A kegyes életet élő hívő számára kötelességgé vált a kegyesség gyakorlása, amely a hit és kegyes életmód mindennapi életbe való átültetését feltételezte. Ennek az életnek ugyanakkor spirituálisnak is kellett lennie, amely magába kellett foglalja a belső és a külső oldalt egyaránt: vallás és élet, hit és
53
2020
Múltidéző
3. szám
engedelmesség együttesét. A lelki élet nem volt elképzelhető a bűn megismerése nélkül, ahol a bűnmegismerés a bűnbánattal párosulva a megtérést eredményezte. Ehhez szorosan kapcsolódik az a tény, hogy a puritán praxis pietatis rendszeres vizsgálat alá vette a lelkiismeretet, melynek tükrében vizsgálta a keresztény életet, és nem egyszer a lelkiismeret állapotából következtetett a kegyelmi állapotra. A homiletikai vitát kirobbantó puritánusok ellen összegyűjtött vádak sorából kitűnik a puritánság fogalmának meghatározása az ellenfél szemszögéből. Ezekhez a vádpontokhoz Medgyesi hozzáfűz egy-egy ellentétes értelmű meghatározást, s innen válik világossá az ő puritánus interpretációja. Eszerint puritánus az, aki a kegyes életet elősegítő bibliai igazságokat prédikál, aki az életvezetés szabályait a Szentírásban találja meg, akinél a lelkiismeret-vizsgálat kérdése életének mindennapos gyakorlatává válik, s aki a prédikáció szerkezeti vagy terjedelmi szempontjait is aláveti feltett céljának. A kifordított vádpontok nyújtotta értelmezési kísérletek pedig öndefiníciós mechanizmusként működve erősítették meg a református ortodoxia Geleji Katona által vallott fogalmát. Eszerint ortodox az, aki hitvallási igazságok ismerete által jut el Krisztushoz, aki hitéletének középpontjában a tudást látja, aki a lelkiismeret kérdését csak óvatosan érinti, s aki a prédikáció szerkezeti és stílusbeli megszerkesztését a kitűzött célnak veti alá. A Geleji Katona által megfogalmazott vádpontok nyilvánvaló oka az ellentétes gyakorlat volt, s a kettő viszonya rávilágít a két, egy időben működő, vallásos életet és személyes hitet központba állító, de a megváltást mint végcélt külön úton elérni szándékozó teológiai irányzatoknak a lényegi vonásaira: mindkettőnél a cél az emberek megtérítése és a Krisztus szerinti kegyes élet kialakítása. Lefejtve a két irányzatról a kétféle típust, amit képviselnek, és az igehirdetés különböző módszerét, megállapíthatjuk, hogy a fő célban mindketten teljesen azo-
2020
3. szám
54
Múltidéző
nosak: vallják, hogy fontos a beszéd célja, a textus elosztása, a tanúságok használata. Mindkettőt emellett olyan irányzatnak tekinthetjük, amely erőteljes teológiai jellege mellett társadalmi, kulturális és nyelvi szinten egyszerre fejtette és fejti ki a hatását. Szabó Géza az ortodoxia és a puritanizmus küzdelmének bemutatása kapcsán két új fogalmat vezetett be az irányzatok jelölésére: az ortodoxok a meglévőhöz ragaszkodók, tehát a „konzervativizmus hívei”, míg a puritánok a haladók, „az újítás képviselői”. Eszmerendszerüket e két definíció jellegű fogalomból kiindulva a következőképpen határozta meg: „ (…) az orthodoxok az értelem emberei, az intellektus és a logika rabjai, akik a keresztyénséget az észre alapítják, mindent az értelem útján igyekeznek felfogni és magyarázni. A puritánok viszont az érzelem rajongói, akik a keresztyénséget az egyéni élményre, a lelki élet szubjektivizmusára építik fel. Az orthodox teológus ért és tud, a puritán érez és rajong.” (Szabó, A magyar…i.m., 34). Szabó összesítése viszont a két irányzat etikai-morális jellegét ragadta meg. A homiletikai vita elemzése is rámutathat arra, hogy csupán ennek a kiemelése hiányos vagy akár téves képet adhat a két irányzat igazi valójáról. Sokkal inkább egy hármas irányba terjedő ortodox-puritán értelmezést tartok helytállónak: 1. az irányzat fő alapvetése (Krisztus az egyedüli Fő, a Megváltó, a Szentírás pedig a róla szóló tanítás/a kegyes élet alapja), 2. etikai-morális elvárás, 3. az egyházi szervezetről vallottak figyelembe vétele (episzkopális/presbiteriális rendszer). Az ortodox gyakorlat legfontosabb, több pontban is érintett jellemzője a tudást, a tudomány fegyvereit igénybe vevő, intellektusra ható prédikáció. Az „Isten felöl valo tudomány” közlésének a vágya a kereszténység igazságait egy tudományosan megfogalmazott tanrendszer együttesében látja, amelynek központi eleme az igaz hit birtoklásának a tudata. Ez a tudat egy olyan
kommunikációs hálóba kapcsolja be az ortodoxia képviselőit, amelynek összetevői a párbeszédszerűen felépített, kérdés-felelet formájú prédikációk szerkesztése, a teológia legbonyolultabb kérdéseire válaszolni kívánás szándéka. A formai és a tartalmi kritériumok kimunkáltsága pedig a recta fides birtokosi öntudatával párosulva egy sok esetben dogmatikus-polemikus, már-már offenzív teológiát hív életre. Ennek a teológiának a gyakorlati megvalósulása pedig szorgalmazza a tekintélyérvként felhozott bibliai és antik idézetek sorát. A Geleji Katona által megfogalmazott (vagy épp a megfordított olvasat során sejtetett) homiletikai tanulságok egy olyan irányzatot írnak le, amelynek vizsgálatakor elengedhetetlen a befogadó közönség létének a tisztázása is. Egy percre sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy egy fejedelmi udvarban, nagy valószínűséggel művelt közönség előtt elhangzott beszédek tanulságairól van szó. Ez a réteg pedig lehetővé teszi a kimunkált, az igaz hit tételeit valló prédikációk használatát. Kérdés, hogy mindez mennyire valósulhatott volna meg egy „egy-ügyü” közönség előtt. Geleji Katona rendszerezésében tehát az ortodoxia a tiszta tan, a tiszta vallás, a tiszta tudomány elemeiből áll. Az ortodoxia szabályozottsága a homiletikában a beszédek tartalmi és retorikai felépítésének kötöttségét eredményezte. A kötelező perikópa-rendszer (a teljes évre szóló prédikációs kalauz) használata a liturgiai rend szabályait megőrizte, és lehetővé tette a studiositasra (tudományos felkészültség) alapozó exordiumok (bevezetések) létrejöttét. Nincsenek különösen kiemelt hangsúlypontok, a beszédek minden pontja a „Fel-tett cél” elérését szolgálja. Ezzel magyarázható a Geleji Katona gyakorlatában annyira hangsúlyozott kimunkált bevezetések jelenléte is, valamint az, hogy a lelkiismeret-vizsgálat és a „sémbellödö” hangnem alárendelődik egy magasztosabb célnak, a docere (tanítás) eszközének. Ezek a tényezők a beszédek
morálfilozófiai értékrendjét érintik, amelyek a Geleji Katona által képviselt ortodox irányzat világlátásának kevésbé hangsúlyos elemei. Látszólag szemben áll ezzel a Medgyesi által képviselt irány, a puritanizmus eszmeisége. A hit gyakorlati megvalósulására, a praxis pietatisra helyezett hangsúllyal az egyént, az életet tekintette központnak. A Medgyesi-válaszokból egy olyan irányzat eszmeisége, irodalma körvonalazódik, amelynek legfontosabb elemei a hagyomány átértelmezése, erőteljes biblicitás, a Szentíráson alapuló életvezetés szabályai, s a tiszta élet megnyilvánulásává váló hit. Elemzésem során nem kívántam belebonyolódni ennek a vitának a részlete-
55
2020
Múltidéző
3. szám
zésébe, hisz ez már többször az irodalmi vizsgálódások középpontjába került. Itt csupán a szövegpéldák kiragadásával annak megmutatására vállalkoztam, hogy a két, látszólag ellentétes teológiai háttérrel rendelkező szerző mit tart a prédikációs gyakorlattal kapcsolatban a legfontosabbnak hangsúlyozni, illetve cáfolni. Mindez azért fontos, mert ez az a teológiai háttér, amely Geleji Katona István egész életművét meghatározta. A szakirodalom ugyanis őt a 17. század legnagyobb református ortodox prédikátor-püspökeként tartja számon, s irodalmi munkássága is az ortodoxia jellegzetességeinek kimutatásában definiálódik.
Eperjesi Noémi: Csüggedt ágak?
2020
3. szám
56
Múltidéző
Kolumbán-Antal József
1166 – Bizánc támadása Erdély ellen? 1143-ban Bizánc trónjára I. Mánuel (1143–1180), Szent László királyunk unokája került, aki folytatta apja, II. János császár politikáját, és megpróbálta a császárság hatalmát kiterjeszteni a korábban elvesztett területekre. Hadakozott a szeldzsuk törökökkel és a Szicíliai (Normann) Királysággal. A Balkánon törvényszerűen és hagyományosan összeütközésbe került a szerbekkel és a magyarokkal. A Magyar Királyság és a Bizánci Császárság is igényt formált a Szerémségre, de Mánuel az ellenkirályok támogatásával beavatkozott a magyar belügyekbe is. Az 1166-os év szokatlan fordulatot hozott a bizánci-magyar háborúban. A bizánci császár a megszokott dél irányú, Szerémséget célzó támadást inkább csak a látszat kedvéért, megtévesztésből indította, ugyanakkor két vezért bízott meg, hogy meglepetésszerű hadi akciót hajtsanak végre magyar területek ellen. Az egyik észak felől, az orosz szövetségesek (a Halicsi Fejedelemség) segítségével, a másik kelet irányából vlach csapatok támogatásával történt. Semmiféle ellenállásba nem ütköztek, és nagy dicsőségben érkeztek vissza a császárhoz. A szakirodalom úgy tartja, hogy az északi támadás a Vereckei-hágó szomszédságát, míg a keleti Erdélyt célozta. Az eseményekről korabeli bizánci forrásból van tudomásunk, de épp ez a beszámoló bizonytalanságot hagy az erdélyi akció esetében. A következőkben ezt a témát fogjuk megvizsgálni. Ioannes Kinnamos bizánci történetíró (1180-1183) Mánuel császár kortársa és császári titkár volt¹, őt idézzük: „A császárt
azonban ezek miatt² nyugtalanság fogta el, újból személyesen akart hun³ földre menni, és hogy még inkább bizonyítékát adja a rómaiak⁴ erejének, a következőket eszelte ki. Alexiost⁵, akivel eljegyezte leányát, nagy sereggel, melynek parancsnoka Alexios volt, mint protostrator⁶, a Dunához küldte, azt a látszatot keltve a hunokban, hogy ismét a megszokott helyekről fog támadni. Másfelől azonban azt a parancsot adta, hogy egy bizonyos Leon, mellékneve Batatzes, nagy sereg élén, mely sok egyéb mellett a vlachok nagy tömegéből állt (ezek, úgy mondják, Itáliából való hajdani telepesek leszármazottai), az Euxeniosnak⁷ nevezett tenger felőli vidékekről törjön be a hunok földjére, ahonnan mióta a világ világ, még soha senki támadást nem intézett ellenük. Így tehát egyfelől Alexios és a rómaiak serege keltett a Dunához érkezve a hunokban félelmet, mint akik rögtön át akarnak kelni, másfelől meg Batatzes támadt az említett irányból, kíméletlenül lekaszabolt mindent, és letiporta, ami csak útjába került. Nagy öldöklést vitt végbe az emberek között, s nem kevesebb foglyot ejtett. Azonkívül igásállatoknak, lovaknak és egyéb mindenféle fajtának nagy seregeit hajtva érkezett a császárhoz. A császár azonban második csapást is akart mérni rájuk, s ezért ismét sereget küldött ellenük, azzal az utasítással, hogy valahonnan északról csapjanak rá a tauroskyákkal⁸ szomszédos hunokra. E hadsereg vezérei Andronikos Lapardas, Nikephoros Petraloiphas és más kitűnőségek voltak, de valamennyi fölött Ioannes Dukas állt, akiről már többször megemlékeztem. Ezek nem-
sokára messze, nehezen megközelíthető, ember nem lakta vidéken haladva át, betörtek a hun földre, s számos népes falura bukkanva rengeteg zsákmányt ejtettek, sok férfit megöltek, temérdeket foglyul ejtettek.”⁹ A hunok földje alatt a Magyar Királyságra kell gondolni, Euxeinos pedig a Fekete-tengert jelenti. A forrás sajnos nem elég pontos, a hadműveletek irányát adja meg, de nem az országrész nevét. Jogos a feltételezés, hogy a tengerparti vidékekről Erdély lehetett a célzott terület, amennyiben a későbbi Szörényi Bánságnak az Olt folyóig tartó része nem tartozott III. István királyunk országához. A megoldást maguk a bizánciak adják. Mánuel a hagyományokhoz igazodva minden hadjáratát jól előkészítette, a felvonulási útvonalon előre kijelölt helyeken élelmet és fegyvert raktároztatott. A háborúk során megfigyelhető, hogy óvatosan és megfontoltan hadakoztak, az ellenség földjére még sikerek esetén sem hatoltak be mélyebbre. Egy-egy győztes csata után rendszerint visszavonultak biztonságos helyekre. Az erdélyi akció nem illik a bizánci csatározások képletébe. A bizánci határoktól a megszokottól jóval nagyobb távolságra kellett volna eltávolodjanak, és még a Kárpátokon is át kellett volna keljenek. A Kárpátok erdőségei áthatolhatatlan akadályt jelentettek abban a korban, lehetetlenné téve a váratlan bevonulást, de a visszavonulást is megnehezítették volna. (Az 1241-es tatárjáráskor például Erdélybe három helyen hatoltak be a mongol erők, és szokásukhoz híven az ország belsejében egyesültek a döntő csaták előtt. Az Erdélyt védő gyepűnek köszönhető, hogy az április 10-én kezdődő muhi csatában ezek a csapatok nem vettek részt, lekésték.) A gyepű nem volt áthatolhatatlan, de lelassította a támadókat, időt engedve az országvédelemnek a felkészülésre és csapatok összehívására. Épp erről a nagy bravúrról nem tett volna említést a bizánci krónikás, mikor minden egyéb kisebb fontosságú dol-
57
2020
Múltidéző
3. szám
got feljegyzett? Az északi támadás leírásánál megemlíti, hogy falvakat foglaltak el¹⁰. Városokról nincs említés, tehát csak a határmenti régiót érintették. Ha rátekintünk a térképre, láthatjuk, hogy a Halicsból kiinduló bizánci erőknek jóval kisebb távolságot kellett megtegyenek, mint az esetlegesen Erdélyt célzó csapatoknak, hiszen ezek valahonnan a Dunától kellett induljanak. Halics ekkor Bizánc szövetségese volt, viszont a Déli-Kárpátoktól délre eső terület már a kunok hatalma alá tartozhatott, ilyenformán a bizánciak ellenséges vidéken kellett volna felvonuljanak, és még egy kun megtorló támadást is kiprovokálhattak volna. Bizánci oldalról vizsgálva tárgyunkat, kétségek merülnek fel az erdélyi támadást illetően. Folytassuk Erdély irányából! A hazai oklevelekben nem maradt fenn nyoma a bizánci betörésnek. Erdély védelmét ebben a korban a gyepű biztosította, a Kárpátok hegyei és erdős rengetegjei. Azokon a részeken, ahol a természet nem nyújtott megfelelő akadályokat, ott az emberek torlaszokat és sáncokat készítettek. Marino Sanudo velencei patrícius munkájából idézünk: „A tatárok […] visszavonulása után Pannónia népei, akik az említett Erdők közelében laknak, azaz a románok és a székelyek elzárták előlük az utat, hogy ne kelhessenek át többé.”¹¹ Az események az 1241-es mongol invázióra utalnak, és egyértelműen a gyepű fontosságára hívják fel a figyelmünk. A határok nem voltak hermetikusan lezárva, a gyepű sem volt áttörhetetlen, így őrök vigyáztak az ország biztonságára. Nem maradt részletes leírás az őrök feladatairól, ezért későbbi korok ismeretei alapján tudjuk csak elképzelni, hogyan működött a határvédelem. Az átkelő helyeken állandó felügyelet kellett létezzen az áruk ellenőrzése végett, a vámok beszedéséért, valamint a tiltott termékek visszatartásáért. Az őrök természetesen információt is gyűjtöttek a kereskedőktől, és kémeket is tarthattak a szomszédos országokban.¹² A kisebb rablóbetöréseket és
2020
3. szám
58
Múltidéző
portyázó csapatokat ezek az őrök is visszaverhették, a nagyobb támadásokat, mint az esetleges bizánci vagy a mongol, az ország királyának és teljes hadseregének felvonultatásával lett volna lehetséges megállítani. A gyepű feladata a támadás késleltetése, az őröké az ország figyelmeztetése volt. A mongol betöréskor ez működött is, IV. Béla királyunk tudott a veszedelemről, és Pósa erdélyi vajda is fel tudott vonulni az ellenséggel szemben. Forrásokból tudjuk, hogy ispánok irányítása alatt - mai kifejezéssel élve – hivatásos őrök szolgáltak. Többnyire a nyugati országrészre vonatkozóan maradtak ránk adatok róluk. Erdély esetében egy 1206-os oklevél segít jobban megérteni, hogyan történhettek a dolgok a XII. században. Ebben arról esik szó, hogy II. András királyunk háromszász falu közösségének állított ki szabadságlevelet. Karako (Boroskrakkó), Crapundorph (Magyarigen) és Rams (Romosz) lakói az oklevél szerint az első szász telepesekhez tartoztak (primos hospites regni), és még II. Géza királyunk előtt érkezhettek, hiszen az ő hospeseit már nyilvántartották. Nincs pontosítva a letelepedés ideje, viszont jelezve van, hogy az első telepesekhez tartoznak, és kiváltságaik is régi királyelődöktől (quam et antecessorum nostrorum privilegiis obtinuere dotavimus) származnak. Több kiváltság mellett az említett falvak közössége mentesítve volt a határőrség (custodiam confiniorum) alól.¹³ Ez a körülmény nagyon fontos, mert rámutat, hogy a XI. és XII. században a határőri tevékenységben az ország közszabad státuszú falvainak közösségei, kivéve a kiváltságoltakat, mind részt kellett vegyenek. Az első telepesek kötelezettségeit a többi szabad falvak kötelességeihez viszonyították, így mikor a határőrség alól ők mentességet nyertek, azt mutatja, hogy a többi falu lakói részt kellett vegyenek a határvédelemben. Kristó Gyula a korai vármegyék vizsgálatakor felfigyelt arra, hogy a legtöbb megye egyben határmegye is volt¹⁴, ez egybecseng az oklevelünkből le-
vont következtetéssel. Ezek szerint a hivatásos őrök munkáját a falvakból kiállított időszakos csapatok segítették, amelyek váltották egymást a szolgálat lejártával. A falvakból származó katonák csak meghatározott időre teljesítettek őrfeladatot, mivel egyéb rendes munkájukat is el kellett végezzék. A kötelességek falvaknak, vagyis közösségeknek voltak meghatározva, így természetesen az egyének felváltva és képességük szerint végezték a rájuk jutó feladatokat. A fentiek rámutatnak, hogy a határ védelme Erdélyben szervezett volt, az egész országrész lakosságának jó hányada aktívan szolgált, és a bizánciak támadását felkészülten fogadták volna, a meglepetés valószínűsége nagyon kicsi lehetett. A védelmi rendszernek köszönhetően az erdélyiek legalább egy csatát kellett volna vívjanak a bizánci erőkkel, és ennek biztosan nyoma maradt volna a hazai vagy bizánci forrásokban. Amennyiben az 1166-os bizánci hadjárat célja nem Erdély volt, egy másik magyar tartományt kell keressünk, amely számításba jöhet. A bizánci forrás, mely a Fekete-tenger felől jelöli meg a támadás irányát, figyelmünket a későbbi Szörényi Bánságra tereli. A szakirodalom úgy tartja, hogy a Szörényi Bánság IV. Béla királyunknak az 1220-as években ezen a vidéken végrehajtott katonai akciója során jött létre, az első szörényi bánt 1233-ban említik.¹⁵ Meg kell vizsgáljuk, hogy a mai Olténia (Szörénység) nyugati része lehetett-e a Magyar Királyság része a XII. század második felében. Az első segítséget Bíborbanszületett Konstantin adja, akinek 950 körül készült munkája a magyar történetírás nagy becsben tartott forrása. A honfoglaló magyarok letelepedéséről így ír: „Ezen a helyen vannak bizonyos régi emlékek: az első, ahol Turkia kezdődik, Traianus császár hídja, azután még három napi útra ettől a hídtól Belgrád, amelyben a szent Nagy Konstantinos császár tornya is van, és ismét a folyó visszakanyarodásánál van az úgynevezett Sirmion, Belgrádtól két napi
útra, és azokon túl a kereszteletlen Nagy Moravia, melyet a türkök megsemmisítettek, s amelyen előbb Szvjatopluk uralkodott.”¹⁶ A magyarok ebben az időben kelet felől a besenyőkkel voltak szomszédosak, egy nagyon harcias törzsszövetséggel. Az említett Traianus császár hídja Szörényvár (Turnu Severin) közelében volt, ilyenformán a magyarok már a honfoglaláskor a kérdéses vidéken hatalmi bázist alakítottak ki. A besenyő nyomás megszűnésével lehetőség nyílhatott a Szörényvártól keletre eső területek felé terjeszkedni, amit az akkori magyar külpolitikát figyelembe véve nagyon valószínűnek találunk. A Magyar Királyság olténiai fennhatóságát igazolja III. Béla királyunk 1194. évben tett ígérete, melyben a bizánciak megsegítésére Vidinen keresztül segédhadakat készült küldeni a bolgárok ellen.¹⁷ Vidin Szörényvártól keletre van, a Duna jobb partján, és a király nem kezdhetett komoly hadi vállalkozásba, ha a felvonulási terület nem volt biztosított. IV. Béla is egy Vidin elleni akció után szervezte meg a Szörényi Bánságot¹⁸. A fentieket figyelembe véve igen nagy a lehetősége, hogy már III. István királyunk idejében is a Magyar Királyság fennhatósága alatt volt Szörénység nyugati része, és a bizánci támadás irányulhatott erre az országrészre. Eddigi elképzelésünket kiegészítjük még néhány feltételezéssel. A már említett, Ioannes Kinnamos-i forrásban megjelenik a Fekete-tenger vidéke. A bizánciak egyik korábbi, a Magyar Királyságot célzó akciójuk során is a Fekete-tenger partjáról, pontosabban Anchialos városából (a mai Bulgáriából) indultak meg az 1163-as évben¹⁹. A felvonulási útjukat ebben az esetben sem ismerjük, csatára nem került sor. Ilyenformán az 1166-os támadás kiinduló helye nagy valószínűséggel a mai Bulgária tengerparti területe lehetett. Ez az ismeret segít választ adni a vlach segédcsapatok tartózkodási helyére. A kérdéses időben a Dunától északra is élhetett vlach lakosság, de szlávokkal, besenyőkkel és kunokkal
59
2020
Múltidéző
3. szám
vegyesen, kun fennhatóság alatt. A hadi akció meglepetésjellegéből következik, hogy csak a Dunától délre élő vlachok jöhettek számításba. Most kell keressünk egy olyan időszakot, amikor a későbbi Szörényi Bánság területe a Magyar Királyság hatalma alá kerülhetett. Szent László királyunk 1091-ben Oderisius montecassinói apáthoz írt levelében Moesia királyának is titulálja magát, s az írásban Magyarország, Szlavónia (Horvátország) után Moesiát is megnevezi mint uralma alá tartozó országot. Egyes vélemények szerint Moesia Észak-Bulgária lehet, a Dunától délre eső terület . Szent László király ahhoz, hogy bulgáriai részeket hatalma alatt tarthasson, a Dunától északra levőkre is ki kellett terjessze hatalmát. Az 1091-es kun támadást, mely a fél országot érintette, Temes-közben Kötöny vezér legyőzésével hárította a király. Az Ákos vezette 1092-es kun bosszúhadjáratot Orsova közelében Szent László állította meg. Mivel Orsova Szörényvár közelében van, ez arra utal, hogy a kunok a Szörényvártól keletre eső területeket dúlták, a későbbi Szörényi Bánság területe már a Magyar Királysághoz tartozhatott. Következtetésként megállapíthatjuk, hogy az 1166-os bizánci támadás inkább érinthette Szörényvár vidékét, mint Erdélyt. A hadi tevékenység megteremthette a vlachok tömeges letelepedésének feltételét a Déli-Kárpátoktól délre, az Olttól nyugatra eső területeken. Vizsgálódásunk kevésbé fontos eredménye, hogy a XII. századi Magyar Királyságban a határőr-tevékenység a közszabad falvak lakóinak is kötelessége volt. Jegyzetek: 1. Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai, Budapest, 1988, Akadémiai Kiadó, 194 (továbbiakban Moravcsik) 2. A Dénes ispán vezette magyarok győzelme miatt. 3. Magyar földre
2020
3. szám
60
Múltidéző
ellen, Zimony elfoglalása, köveinek elhordása Belgrádba. 1153-ban magyar-bizánci béke megkötése. 1154-ben magyar támadás Barancs ellen, majd visszavonulás. Dunai átkelés közben a magyar seregekre támadnak a bizánciak, de vereséget szenvednek. 1155-ben a béke megújítása. 1162-ben Mánuel császár támogatásával II. László ellenkirály, majd IV. István ellenkirály megkoronázása. 1163-ban III. István Székesfehérvárnál megveri IV. István seregeit és visszaveszi az országot. Mánuel és III. István békéje, Béla herceg Bizáncba kerül a császár családjába. 1164-ben magyar támadás Dalmáciában. Mánuel magyar területekre hatol, Bács városától visszavonul. 1165-ben a magyarok visszafoglalják Szerémséget, Zimony visszavétele. 1165-ben bizánci ellentámadás, Zimony ostroma és megvétele. Szerémség újból a bizánciaké. 1166-ban magyar támadás Dénes ispán vezetésével, győztes csata a Szerémségben. Bizánci csapatok figyelmeztető hadjáratai „Fekete-tenger vidékéről” és északról a magyarok megleckéztetésére. Újabb béke megkötése. 1167-ben magyar támadás SzerémA XII. századi magyar-bizánci csaták ségben de bizánci győzelem Zimonynál. A hadakozások beszüntetése. rövid összefoglalója: 1182-ben III. Béla elfoglalja Belgrádot, 1127-ben magyar támadás Belgrád, Barancs, Naisszosz, Szerdika ellen. Belgrád Barancsot, Szerémség visszakerül a Maés Barancs köveinek elszállítása Zimony gyar Királysághoz. várának erősítéséhez. Irodalom: 1128-ben bizánci ellentámadás, HaB. Szabó János: A tatárjárás. Budapest, ram mellett bizánci győzelem, majd Haram várának elfoglalása és visszavonulás a 2007, Corvina. B. Szabó János: Háborúban Bizánccal. Duna jobb partjára. 1129-ben magyar támadás, Barancs Budapest, Corvina, 2013. Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés lerombolása. II. János bizánci császár üldözése és utóvéd csapatának szétverése. az Árpádok korában. Szeged, 2003, Szukits Könyvkiadó. Magyar-bizánci béke megkötése. Kristó Gyula: Magyarország története 1152-ben bizánci támadás Szerémség 895-1301. Budapest, 1998, Osiris Kiadó. 4. Bizánciak 5. Béla herceg, a későbbi III. Béla királyunk 6. Alexios Axuchos 7. Fekete-tenger 8. Oroszok 9. Moravcsik, 238–239 10. Moravcsik, 238 11. Kordé Zoltán: A középkori székelység, Csíkszereda, 2001, Pro-Print Könyvkiadó, 45 12. Sófalvi András: Hadakozás és önvédelem a középkori és fejedelemség kori Udvarhelyszéken, Kolozsvár, 2017, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 68-69, 76–77 13. Barabás Samu: A Romai Szent Birodalmi Gróf Széki Teleki Család Oklevéltára, Budapest, 1895, 2, valamint Documente privind Istoria Romaniei, Veacul XI, XII si XIII, C. Transilvania, Editura Academiei RPR, 1951, 8687, 423–424 14. Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301, Budapest, 1998, Osiris Kiadó, 106 15. U.o. 222 16. Moravcsik, 48 17. B. Szabó János: Háborúban Bizánccal. Budapest, 2013, Corvina Kiadó, 173 18. Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szeged, 2003, Szukits Könyvkiadó, 141 19. Moravcsik, 219 20. Makk Ferenc: Megjegyzések a Szent László korabeli magyar-bizánci kapcsolatok történetéhez In Acta Universitatis Szegediensis: acta historica, 1992, volume 96, 21–23
61
2020
Múltidéző
3. szám
Makk Ferenc: A tizenkettedik század KFT. története. Budapest, 2000, Pannonica Kiadó. Zsoldos Attila: Nagy uralkodók és kiskiVitéz Miklós: Vak Béla és II. Géza. Buda- rályok a 13. században. Budapest, 2009, Kospest, 2010, Duna International Könyvkiadó suth Kiadó. (A szöveg eredeti változata a Székelyföld folyóirat 2020/10. számában jelent meg. Bár a könyvészeti adatok között a szerző nem említi, feltételezzük, hogy a szöveg többek között a Magyar történelmi kronológia következő részletének cáfolataként is értelmezhető: ,,1166 elején Dienes ispán legyőzte a görög sereget, és visszafoglalta Szerémséget. Mánuel betört Erdélybe, s pusztította az országot.” [Vö. Magyar történelmi kronológia. Az őstörténettől 1970-ig. Hatodik kiadás. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987. 39.] – a szerkesztőség nevében L. L. és V. Zs.)
I. Mánuel bizánci császár
2020
3. szám
62
Folklór
Major Anna
Rontás és gyógyítás Krasznán. Jelenkori hiedelemképzetek és kontextusaik Tanulmányomban egy lokális közösség, a szilágysági Kraszna hiedelemvilágának két, a főcímbe is beemelt, sajátosan összefüggő képzetkörét illusztrálom és tárgyalom. A hiedelmek iránti érdeklődésem során a konkrét kutatási témám kiválasztásában előfeltevésként döntőnek bizonyult a 18. századi krasznai boszorkányperek töredékes iratanyagából felsejlő hiedelemképzetek továbbélésének lehetősége. Mivel elsődleges célommá a jelenkori hiedelemképzetek kontextuális vonatkozásainak feltérképezése és értelmezése vált, mindenekelőtt arra kerestem a választ, hogy az egyéni élettérben milyen hiedelemhasználati habitusok érvényesülnek, hogyan épülnek be a hiedelmek a lokális életvilágba, milyen kibontakozása, lefolyása és hatása volt, illetve van a hiedelemeseményeknek? Olvasóim a 2019-ben véglegesített és a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Néprajz és Antropológia Tanszékén megvédett, saját kutatáson alapuló szakdolgozatom lerövidített ös�szefoglalójának három részes sorozatát kísérhetik figyelemmel a következőkben. Az első egységben a jelenkori rontás- és gyógyításelbeszélések, valamint az ezekből körvonalazódó képzetkörök rövid ismertetésére és áttekintő értelmezésére vállalkozom. A második részben egy rontások sorozatát megtapasztaló, azok különböző eszközökkel és módszerekkel történő elhárítására törekvő asszony esettanulmányát mutatom be, végül az utolsó
részben egy krasznai mágikus specialista alakját, rekonstruált tevékenységkörét és közösségi/egyéni megítélését vesszük górcső alá.
A kutatómunka
Terepmunkámat 2016 nyarától 2017 tavaszáig végeztem. A gyűjtésbe bevont beszélgetőtársak mindegyike összeköttetésben állt Krasznával: ott születtek, onnan származtak, ott élnek vagy éltek, ismernek valakit a településről. A kutatómunka során a kötetlen beszélgetések mellett az interjúkészítés és a megfigyelés módszerét egyaránt alkalmaztam. Habár igyekeztem különböző életkorú, nemű és státuszú személyeket megközelíteni, végül tizenöt alkalommal tizennyolc református magyar személlyel kezdeményezett interjú hanganyaga került rögzítésre. A terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé a teljes melléklet ismertetését, de ahol szükséges, interjúrészleteket emelek be a szövegbe jelezve a megszólaló nemét és életkorát. Etikai megfontolásból nevek helyett monogramokat használok. A téma iránti érdeklődésem a 18. századi krasznai boszorkányperekkel kezdődött, amelyek áttekintése a jelenkori rontás- és gyógyításhiedelmek iránt is felébresztette bennem a kutatói kíváncsiságot. Tagadhatatlanul magával ragadott a hiedelemképzetekhez társuló titokzatosság, amely ezeknek történetként való
megosztását is övezi, a rontók és gyógyítók rejtélyessége, a rájuk emlékező közösség talányossága, de a ciklikusan eszkalálódó társadalmi konfliktusok kimenetele is. A krasznaiakkal való beszélgetések során szövevényes történetek kerekedtek ki a tej megmagyarázhatatlannak tűnő elapadásáról, a szomszéd gyanús viselkedéséről, szemmelverésről, kézrátételes ártásról és gyógyításról, a román papot körüllengő furcsaságokról, szerelmi mágia nosztalgikus praktikáiról. Hamar kiderült, jó helyen tapogatózom; a 18. században élénken jelen levő hiedelemtörténetek elemeinek jelenkori morzsáit nem borította be a feledés homálya, hanem a textuson túl, az idő és a verbalitás mintegy konzerválta azokat. Az általam feltett kérdések hiedelemtörténetek kibontására irányultak (körülmények helyszínei, résztvevői, köztük lévő kapcsolat, esetleges konfliktusok, interperszonális feszültségek, felmerülő problémák, stb.), ugyanakkor igyekeztem a beszélgetéseket az emlékezés középpontjába állítani. Az interjúk kérdésekkel való megszakítására vagy túlzott irányítására nem törekedtem, sokkal inkább érdekelt, hogy beszélgetőtársaim témaasszociációi merre terelik a beszélgetést, milyen érzelmeket ébresztenek, és milyen vélemények nyilvánulnak meg. A kérdéseim által megcélzott rontásés gyógyításhiedelmek titokzatosságának nehézsége, de egyben érdekessége is az, hogy néprajzkutatóként a beszélgetőtárs részéről tapasztalt lelkes kezdeti fogadtatás könnyen gyanakvásba, tartózkodásba, elzárkózásba vagy éppen a téma iránti érzékenységbe torkollhat a fókusztéma megemlítését követően. Az ilyen típusú attitűd a babonaság mögött meghúzódó meg�győződések valamelyikéről tanúskodik. A tartózkodó személy, aki ismer ugyan rontástörténeteket, ezek megosztásától mégis elzárkózik. Ez a viszonyulásmód arra enged következtetni, hogy valamilyen jelentőséget tulajdonít a hiedelmeknek. Adott kontextustól függően a hallgatás is beszédes
63
2020
Folklór
3. szám
lehet. Egy másik gyakori reakció a hiedelmek felemlítése által kiváltott nosztalgikus érzület és asszociációs visszacsatolás. A hiedelmekről való beszélés kétségtelenül nem lehet csak közlés jellegű, hanem érzelmeket is felkavarhat, meggyőződéseket hordoz, és bizalmas információkat közvetít. Némelyik beszélgetőtársamból az elbeszélt történetek adott ponton sírást váltottak ki, de akadtak humorral telített, pajzán történetek is, amelyek a mesélés során tréfás, felszabadult hangulatot eredményeztek. A gyűjtés során egy helyi specialista, K. J. alakja is kirajzolódott, aki a visszaemlékezések alapján az 1980–90-es évekig tevékenykedett. Több megkérdezett személy ismerte, vagy hallott foglalatosságairól, így ismételt felemlítését követően, néhány interjú alkalmával hangsúlyosan az ő személyére és egykori tevékenységére is rákérdeztem. Itt vélem megemlítendőnek, hogy nem az adott témában ugyan, de Krasznával kapcsolatban rendelkezem némi bennszülött tudással. A rontás- és gyógyításelbeszélések azonban nagyrészt ismeretlenek voltak számomra, előző kutatásaim vagy Krasznán tartózkodásom során nem hallottam őket, így az újdonság erejével hatottak rám. Nem is feltételeztem, hogy e polgárosult, magát modernizálódott településként és társadalomként számon tartó községben ilyen elevenen élők a hiedelemképzetek. A saját társadalom kutatásának megvannak mind az előnyei, mind a hátrányai. Lokális kapcsolathálómnak köszönhetően kerültem közelebb bizonyos interjúalanyokhoz, és korábbi tapasztalataim némiképp segítettek a gyűjtött adatok értelmezésében is. Hátránynak bizonyult viszont az a tény, hogy krasznaiként nehezebben sikerült kutatóként pozícionálódnom, ahogyan az is, hogy a néprajzi érdeklődés félreértelmezhetőnek bizonyult a hiedelmekre való rékérdezés során. Többen is csalódottan vették tudomásul például, hogy nem népdalokat rögzítek, és az idő-
2020
3. szám
64
Folklór
sebb generáció tagjai, akik közvetlenül (vagy közvetett módon, de az intralokális kommunikáció révén mégis intenzíven) szerzett hiedelemtapasztalattal rendelkeztek, meglehetősen óvatoskodva közelítették és adatolták a fókusztémát. A rontás, a gyógyítás és a hiedelem fogalomértelmezése „Milyen tudás a hiedelem, mennyiben hit, mennyiben megváltozott tudatállapot, kulturális betegség, mennyiben hagyományos és mennyiben modern, mennyiben racionális és mennyiben explicit, milyen médiumai vannak? Nagy kihívás úgy értelmezni a hiedelmet, ahogyan az értelmezi, aki igénybe veszi, akinek szüksége van rá.” (Keszeg 2013. 14.) A hiedelem egyben tudatforma, gyakorlat és szemléletmód, mely magyarázatot kínál a transzcendens világ jelenségeinek megértéséhez, kategorizálhatóvá, emészthetővé téve azt. A hiedelem társadalmi, pszichológiai, kulturális szükséglet. A hiedelem rendszere magában foglalja az ezekkel összefüggő tárgyakat, szövegeket, cselekvéseket, attitűdöket. (Uő. uo.) A hiedelem tehát a valóság kodifikációja, alternatívát kínál az egészen hétköznapi és nem mindennapi történések értelmezéséhez. A rontás, vagyis a csináltatás, a tétemény, az ártás, a kuruzslás a magyar népi hiedelemvilág egyik leggyakrabban előforduló mágikus cselekvése. (Pócs 1981. 368–369.) A károkozás ezen formájának diagnózisai, következménye, a felhasznált eszközök és módszerek, a célok és az okozó személy alapján számtalan módját különböztetjük meg. A rontás történhet szándékosan vagy akaratlanul, végkimenetelét tekintve lehet súlyos (akár halálos is) vagy kevésbé súlyos. (Pócs 2004b. 13.) A rontás képességét általában természetfeletti képességű személlyel kapcsolják ös�sze, legáltalánosabb alakja a boszorkány. „Ki indítja el ezeket a mágikus eljárásokat?
Olyan lények, akiknek élete némely tekintetben a földi élettel párhuzamos másik léthez kötődik.” (Benga 2004. 502.) Rontásnak tulajdonított cselekvéseket azonban más, a boszorkánytól eltérő személyek is elkövethetnek, például a szándékosságot mellőző, de a szemmelverés testi sajátságaival született egyén. (Pócs 2004a. 404.) A boszorkány, a rontást véghez vivő egyszerre fizikai testtel rendelkező és szimbolikus jelentőséggel bíró személy. (Gagyi 2010b. 88.) Pócs Éva értelmezésében a boszorkány társadalmi szerep. (Pócs 1983. 137.) A rontás módozatát illetően ártani lehetett kézrátétellel, érintésen alapuló mágiával, ráolvasással, szemmel, szóval, tárgyak segítségével, az analógián alapuló rontás különböző formáival. Nem csak ember, de állat is áldozatul eshetett, a tehén és a tej különleges szerephez jutott a romániai magyar területek rontásról alkotott hiedelemképzeteiben. A tej elvevése, eltulajdonítása vagy tejszerző tevékenység által a rontó szándékú személy másokat károsít meg saját tejhozama gyarapítása érdekében. A haszon megszerzése nem csupán az emberi energia elvételének metaforája, hanem „a rend megbontása, az evilági lét világos elrendeltségének felborítása.” (Benga, 2004. 500.) A rontás tüneteinek felismerésére, azok gyógyítására és a keletkezett kár, illetve a megbomlott egyensúlyállapot helyreállítására alkalmazott módszerek széles skálán mozognak, ezek mikéntje nagyban függ az összes többi felsorolt tényezőtől. A kár helyrehozatalának, a gyógyításnak a sikeressége biztosította a szemben álló felek közötti konfliktus feloldódását, az eredeti helyzet visszaállítását. (Pócs 1995. 24.) A gyógyításban jelentősége van az időnek, a helynek, a tárgyaknak, a praktikumnak, személyeknek és esetenként más, transzcendentális erőknek és befolyásnak. A népi gyógyászatban a gyógyító személye közvetíti, erősítheti a gyógyulásba vetett hitet, a sikeres kiegyenlítődés lélektani
alapokon is nyugszik. Az erdélyi magyar hiedelemvilág egyik kiemelkedő gyógyító (és egyben ártó) specialistája a román ortodox lelkész, más néven a román pap. A szolgáltatásainak igénybevételére irányuló indíttatás a román lakosság példájára alakult ki. (Czégényi 2004. 383.) Ereje, képességei kiterjednek az áldásra és az átkozásra egyaránt. „Az elképzelés, amelynek alapján hozzájuk fordulnak a segítséget kérők az, hogy az igazságot tudó és érvényesítő Istenhez fordulnak eképpen.” (Gagyi 2010a. 301.) Alakja sokszor ellentmondásos, fehér és fekete mágiát gyakorol, természetfeletti erők birtoklója és közvetítője. Szolgáltatásaiért cserébe pénzt kér, a hozzá fordulást sokszor a problémával kapcsolatos kilátástalanság eredményezi. A következő esetekben keresik fel: megcsalás, családon belüli konfliktus, lopás, betegség, rontás. Módszerei: böjtölés, ráböjtölés, ráolvasás, rontás, imádkozás, átok. (Keszeg 2013. 69–79., Czégényi 2004. 387.) A hiedelmek narratív világban (azaz történetek formájában) forgalmazódnak és elevenednek meg A krasznai hiedelmekre vonatkozó tudás narratív természetű, az átélt, megtapasztalt vagy hallomásból ismert események történetei többnyire a múltból táplálkoznak. Az újra és újra előadott, kimerevített szövegreprezentációk narratív sémákba illeszkednek, mindig a helyzethez alkalmazkodva egyéni és konkrét elemekkel egészülnek ki, amelyek beleszövődnek a történetekbe. Például bizonyos szereplők, fordulatok, történések, rontásformák előfordulása igen gyakorinak számít, egyegy történetet szinte szóról szóra ugyanúgy, kisebb-nagyobb egyéni variációkkal tarkítva mesélnek el különböző egyének. A hiedelem beszédesemény alapját képezi, a hiedelemről való beszélés tagolja az időt, a teret, az eseményeket megemészthetővé, befogadhatóvá, közölhetővé teszi. (Keszeg–Czégényi 2010. 431.)
65
2020
Folklór
3. szám
A megkérdezettek reakcióira és válaszaira támaszkodva úgy vélem, hogy a rontáshiedelmekhez kapcsolódó történeteket tapintatosan kell kezelni. Akadnak, akik a mindennapi élet egészen természetes részeként, nagyon kényelmesen beszélnek róla, vannak, akik érdekességként említenek meg egy-egy részletet: „Van még egy érdekes sztori, a templomról. Hogyha éjfélkor háromszor körbejárod a templomot, akkor megkondul a harang, és eljön az ördög.” (nevet, Sz. P., 29 éves férfi); „Most már azért nem tartunk itt, régen azért nem volt az embereknek egy ló, egy tehén, hogy ne kössenek egy pirosat rá, most már azért másképp van... Most már nem láttál senkit, hogy a Nissanra piros szalagot kössön, nehogy megrontsák. De a románok, van, akik elviszik az autót a paphoz, mikor megveszik, megáldatják. S akkor száguldhatunk, mint a hülye, mert úgyis megvéd.” (J. Cs., 42 éves férfi) Ez a néhol megtapasztalt közömbösség, könnyedség nem általános magatartás, a rontásról és babonás beszédekről nem lehet akárkivel, bármilyen helyzetben és bármikor komolytalanul társalogni. A feltett kérdésekre válaszul adott csend sok esetben azt jelzi, hogy túl messzire merészkedtem, indiszkrét, tapintatlan voltam a téma tekintélyét illetően, vagy a mélyebb beavatás nagyobb társadalmi tőkét kíván. A hallgató nem a tájékozatlanságáról, esetleg érdektelenségéről tesz tanúbizonyságot, ez az attitűd sokkal inkább a hiedelemhez fűződő viszonyáról árulkodik. Az elhallgatott, el nem mondott történetek titokhelyzetei megóvják a történetet, szolidarizálnak ismerőivel és marginalizálják a titoktól távol tartandó illetékteleneket. (Keszeg–Czégényi 2010. 432.) B. K., 70 éves nő a beszélgetés elején biztosított: „éntüllem lehet kérdezni mindent.” Mikor kifejtettem, pontosan mi érdekelne, és a rontásról, hiedelemről kíváncsiskodtam, nevetése komoly, mély csendbe fulladt, az asszony megszakította az addig mechanikusan készülő levestészta gyártását: „Há, én neem... Nem... Nekünk
2020
3. szám
66
Folklór
nem is vót jószág... Nekem nem vót ügyem ilyenekkel, én nem tudom” – válaszolta. Egy másik beszélgetés során egy más habitusú nő, a 80 éves B. E. eltérő stratégiával érzékeltette a téma tabujellegét, mély hallgatás helyett beszélni kezdett: „Azért ezek a dolgok kiszivárogtak, de ezt mindenki... Csak neked mondom, csak neked mondom, de azért senki se nem reckérozta, hogy kikéjabálom országnak-világnak, mert ez nem egy olyan téma, na... Mert bizalmasnak lehet mondani, mert manapság is nem tálalhatunk ki mindenkinek mindent. Így van? Mert muszáj az ember hallgasson is. Mert az embereknek most meg mán igen ki van nyílva a szemek, osztán van, aki nem bánná, hogy akármibe kerülne eltenni a másikat.” Egy korábban rekonstruált rontáselbeszélés lezárásaként pedig nyomatékosítta: „De errűl a témárúl sose beszíltünk.” A hallgatás és a beszélés kontrasztjának dinamikus ritmusossága a teljes beszélő- és emlékezőközösséget jellemzi. Történetmesélés közben az egyén érvényesülési szándékának beteljesítése céljából különböző narratív stratégiákat alkalmaz. A hiedelmek sajátosságainak köszönhetően egy történeten belül többször is előfordul és váltakozik az elmondás és elhallgatás stratégiája. Azt, hogy a beszélő bizonyos helyzetekben melyiket alkalmazza, társadalmi, közösségi szabályok és egyéni, intuitív megfontolások befolyásolják. „A titok kommunikációs aktus” – mondja Keszeg Vilmos (2011. 63.), tehát valamilyen emberi kapcsolatot feltételez, illetve olyan tudást, amelynek a nyilvánosságra kerülése társadalmi feszültséget és az egyén státuszában (nem kívánt vagy előreláthatatlan) változást okoz. A titok a beavatottakra tartozik, és mindenki mástól elzárandó. Ennélfogva a titok és a tabu egyéni jellegű, de csak közösségen belül értelmezhető társadalmi jelenség. Még a legóvottabb titkok is kiszivárog(hat)nak a szomszédságból, újraformálva az érintettek társadalmi pozícióját, megítélését. „A
krasznai nép, az meg a pletykát mindig is szerette.” – meséli B. E., aki betegsége miatt fiatalasszony korától szóbeszéd áldozata lett. A balszerencse végigkísérte az életét, családjával együtt rontások sorozatának volt kitéve. Két, a falu egy másik szegletében élő idős nő némi iróniával fűszerezve így beszélt a rontást elszenvedőről: „E. is vót, ű is [ti. román papnál, kuruzslónál], mert azt mondta, hogy meg van rontva. Meg ű úgy született! Születísi hibája.” A közösség rosszallásából adódó félelem és a marginalizáció megelőzésére irányuló törekvés igen gyakori indíték a titoktartásra. B. E. és családja emiatt óvatosan kezeli az ügyeiket. A rontás- és gyógyítás-, illetve gyógyuláseseteket felelevenítő személyek a történetek igaz voltáról próbálják meg�győzni a beavatandót, ezt nyomatékosító hanglejtés és testbeszéd kíséri. „Ez így vót, ez nem hazugság! Másképp lehet belepusztult vóna a tehén!” [a rontásba, a gyógyító szolgálatainak igénybevétele nélkül (K. K., 81. éves nő)]. B. M. (41 éves nő) a következőképpen biztosított a történet valóságértékéről: „Na, de ezeket beleírhatod! És van, nincsen, de a jelek mind arra mutattak, hogy csak megtörtént.” J. Cs. (42 éves férfi) így foglalt állást: „Azt mondják, nem akarsz, ne higgyél benne, de attól függetlenül ez létező dolog. Most mindenki döntse el.” B. E. a beszélgetés során többször is megerősíti: „Úgy lett. De ez megtörtént. Ez igaz vót.” Sz. P. (29 éves férfi) testvérének szemölcseit eltüntetendő egy egrespataki specialista szolgáltatásait vette igénybe. Amikor a gyógyítás hatékonysága felől érdeklődtem, így nyilatkozott: „Ne viccelj, elmúlott az összes!” A hiedelem elutasítása is igen népszerű: „De nem is hatott rám, amiket csinált, mert nem ment el a sömörgöm. Én nem is hittem, nem is akartam menni.” (M. Zs. 48 éves férfi); „De én sose hittem valahogy ebbe. Én nem nagyon hittem akkor se, most se.” (D. J. 57 éves férfi); „A Bibliában is írva van, hogy vannak gonosz lelkek, szó-
val vannak, akik rosszat csinálnak másnak, és sajnos van! Csak mi ilyesmit..., hát a románság nagyon! És hiszi, és foglalkoznak is véle, de mi nem. Viszont sajnos, hogy van ilyesmi.” (B. M., 42 éves nő). A hiedelmeket elutasítók is ismernek hiedelemtörténeteket, vagy saját tapasztalataikra alapoznak. Nem feltétlenül a létjogosultságukat kérdőjelezik meg, sokkal inkább az igazságtartalmukat, nem találják beilleszthetőnek a saját életükbe. Tudomásul veszik, beszélnek róla, ezáltal ugyanúgy részesei mind a beszélő-, mind az emlékezőközösségnek, kiveszik a részüket az elbeszélések áthagyományozásából, véleményt és álláspontot foglalnak. Nem zárkóznak el az ellenkező véleményt képviselőktől, csatlakoznak a különböző beszédhelyzetekhez, amelyek során információt közölnek... Ugyanakkor a két ellentétes pólus találkozása feszültségeket termel és vezet le, továbbá bizonyos személyeket az attitűdjükkel együtt marginalizálnak. A beszélőközösségben ilyen módon csökkenhetnek a belső véleménykülönbségek formálva a tagok identitását. (Keszeg 2013. 27.)
Hiedelem és sztereotípiák
Az előítéletekben gazdag hiedelmek egyik fontos funkciója az elhatárolódás, a dolgok, történések kategorizálása. Krasznán (az elbeszélések alapján) a rontók és gyógyítók általában román vagy cigány származású személyek, a rontások többsége nem kizárólag, de jelentős részben hozzájuk kapcsolódik. A rontástól, a rontást elkövető személytől félni kell, kerülni kell a vele való konfliktust, a haragos viszony kialakulását. Ezek az előítéletek nem csak az értékrendbe és az attitűdbe vannak mélyen beágyazódva, de részét képezik az elbeszéléseknek, melyek alkalmával sokszor említésre kerülnek: „a románság, az nagyon foglalkozik, azt biztos hallottad” (B. M.); „mindenki a románokra és a cigányokra veti ezt ki” (Sz. E., 19 éves férfi). A beszédhálózatban keringő történetek sok
67
2020
Folklór
3. szám
esetben visszaigazolják az előítéleteket és a feltevéseket, megerősítve azok érvényességét: úgy is tett (V. S., 90 éves férfi), ez így vót (J. E., 63 éves nő), van valami alapja (J. Cs.). Az előítéletek általánosságban jellemzőek a hiedelmekre; azokat, amiket a közösség elfogad, nem kérdőjelezik meg. Mégis előfordulnak a megszokottól eltérő, kivételes esetek, amelyekhez a közösség és az oralitás is alkalmazkodik.
Nosztalgikus emlékezés
B. K., 70 éves nő a beszélgetésünk kezdetén, amikor csak érintőlegesen említettem meg, hogy miért jöttem, a rontás szóról egyből a jószágra asszociált. A későbbi, másokkal készített interjúk során hasonló képzettársításokkal találkoztam. A rontás- és gyógyítástörténetek nagy része a haszonállatokhoz, az állatgyógyászathoz, a gazdasági javakhoz kapcsolódik. Ezek pedig konfliktusokhoz kötődnek vagy vezetnek. A rontó mágikus úton kívánja gyarapítani saját maga vagy megbízója tejhozamát, vagyonát a (megrontott) szomszéd háztartás rovására. A hiedelemtörténetek nosztalgiát váltanak ki az emberekből. Mivel legtöbbjük a múltban tapasztalt vagy hallott hiedelemélményekre támaszkodik, ezért a mesélő gyakorta visszatekint a régi idők emlékeire. V. S., 90 éves férfi szerint „a kuruzslással a rígi öregek foglalkoztak, és babonások vótak”. A múltbéli világot párhuzamba állítja a jelen valósággal, véleményt alkot, megállapítja, hogy „máma modern világ van, már nem csinálnak ilyesmit”. Ez a kijelentés egyfajta rejtett értékítéletet is magában hordoz, az „ilyesmi dógokat” értékkel, jelentéssel ruházza fel, melyre a mai világ nem tart igényt. A nosztalgia fiatalkora felelevenítésével és ismertetésével folytatódik, visszaemlékezik a gyerekkorára és tanulói éveire, a katonaságra. A téma kimerítését követően viccmondásra kerül sor. A tréfás nyelvi megnyilvánulások vélt funkciói a hangulatkeltés, szórakoztatás,
2020
3. szám
68
Folklór
figyelem elterelése vagy a feszültség levezetése. (Keszeg 2018. 93.) H. Á. (74 éves nő), K. M. (76 éves nő) és Cs. E. (47 éves nő) az egykori fonóról és a kipróbált szerelmimágia-tevékenységekről emlékeztek hiedelemtörténeteik kapcsán. Sz. P.-nek (29 éves férfi) gyermekkori élményei és csínytevései jutnak eszébe, K. A. (72 éves férfi) az állatgyógyászat kipróbált és alkalmazott praktikáit idézi fel, K. K. (81 éves nő) a csordapásztor által eltulajdonított tejhozam okozta károkról és a kár visszaállításáról emlékezik, B. E. (80 éves nő) pedig fiatalkori betegségeit tartja fontosnak, illetve fiatal lánykori utazásait. Közös vonásuk, hogy mindenki azt osztja meg a kérdezővel, illetve a hallgatósággal, amit életére nézve valamilyen oknál fogva jelentősnek vagy említésre méltónak vél, amellyel formálhatja az életéről, a hiedelemről, társadalmi szerepéről alkotott megítélést.
Individuális élmény
A hiedelemről lehet komikusan, melankolikusan, komolyan és felszabadultan, nyíltan és zárkózottan, érzelmi túlfűtöttségben, hevesen vagy közönnyel beszélni. A rontás és gyógyítás hiedelmei elfoglalhatnak előkelő, fontos helyet egy egyén életében, de lehetnek ugyanakkor jelentéktelen, alaptalan mendemondák mások számára. Lehet róluk beszélni a mindennapi élet kapcsán, korlátozódhatnak a ritka beszédesemények alkalmára, de van, akinek személyes biográfiájába is organikusan beépülnek. Az interjúk közül kiemelek egy autobiografikus jellegű narrátumot, ami a rontás és a hiedelem a beszélő életvezetési stratégiájában játszott fontos szerepéről tanúskodik. A rontás és az általa okozott konfliktusok elsimulása sorseseményt okozhat az egyén életében, módosíthatja jövőképét, a múltról alkotott reprezentációját. A hiedelmek a személy életébe integrálódnak, és megmagyarázzák a balsors
és a konfliktusok kialakulásának okait. A valóságról alkotott kép láthatóvá teszi az emberi viszonyokat, az értékrendet, a traumákat, az élményeket, tehát a hiedelemtörténetek narratív identitásokat alkotnak meg, tárolnak és közvetítenek, általuk az egyén, az individuum láthatóvá, észlelhetővé, kiemelhetővé teszi magát a társadalomban. (Keszeg 2012. 276–285.) Az egyén saját történetében előtérbe kerülhet az „én”, a „mi” közelébe férkőzhet, vagy akár el is távolodhat tőle igénye szerint. Megragadhatja és kiemelheti a fontosabb részleteket, rajta múlik, hogy mit mutat meg és mit kíván eltakarni. Stratégiaként alkalmazhatja a nagyítást, az elhallgatást, a félrevezetést, a megtévesztést és az elfedést, hivatkozhat saját maga igazságára, utalhat egy más által forgalmazott verzió hamisságára. (Keszeg 2011. 63–65.) Felidézheti a múltat, előrevetítheti a jövőt, egyéni kronológia szerint átjárhatóságot teremt idősíkok között. Az emlékek felelevenítésével újra átélheti, jelenvalóvá teheti a múlt eseményeit. A következő részben egy esettanulmányon keresztül vizsgálom meg egy rontássorozat áldozatává vált asszony hiedelemélményének az élettörténetére, a családi struktúrájára, társadalmi pozíciójára gyakorolt hatásait. Bibliográfia BENGA, Ileana 2004 Az ellopott tej és visszaszerzése. Mágikus praktikák és narratívumok a mai Zaránd-vidéken. (Ford. Komáromi Tünde) In: Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. (Tanulmányok a transzcendensről, IV.) Budapest, Balassi Kiadó, 500-508. CZÉGÉNYI Dóra 2004 A román pap alakja egy szilágysági közösség hiedelemrendszerében. (Gyógyítás és rontás). In: Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. (Tanulmányok a transzcendensről, 4.) Budapest, Balassi Kiadó, 382-395. CZÉGÉNYI Dóra - KESZEG Vilmos (s. a. r.)
2010 A beteg ember. Betegségek, betegek és gyógyítók. (Emberek és kontextusok, 4.) Marosvásárhely, Mentor Kiadó. GAGYI József 2010a „Elítélt, hogy én haljak meg...”. Rontás, büntetés, betegség: egyéni és közösségi magyarázatok. In: Pócs Éva (szerk.): Mágikus és szakrális medicina. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. (Tanulmányok a transzcendensről, 7.) Budapest, Balassi Kiadó, 300-313. 2010b Mágikus gyakorlatok 3. Boszorkányság ma. Boszorkányság Máréfalván. In: Uő: Amire vágyunk, amitől félünk, amit remélünk. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 77-100. KESZEG Vilmos 2011 A történetmondás antropológiája. Egyetemi jegyzet. (NEJ, 7.) Kolozsvár, KJNT BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet. 2012 A hiedelmek pragmatikai kutatásának irányzata és eredményei. In: Keszeg Vilmos (szerk.): Rontók, gyógyítók, áldozatok. Történetek és élettörténetek. Kolozsvár, EME, 265-289. 2013 Hiedelmek, narratívumok, stratégi-
69
2020
Folklór
3. szám
ák. Egyetemi jegyzet. (NEJ, 8.) Kolozsvár, KJNT - BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet. 2018 A beszélés antropológiája. Egyetemi jegyzet. (NEJ, 9.) Kolozsvár, KJNT - BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet. PÓCS Éva 1981 rontás. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon IV. (Né-Sz) Budapest, Akadémiai Kiadó, 368-369. 1983 Gondolatok a magyarországi boszorkányperek néprajzi vizsgálatához. Ethnographia 94 (1). 134-146. 1995 Maleficium-narratívok, konfliktusok, boszorkánytípusok. (Sopron vármegye, 1529–1768.) Népi Kultúra - Népi Társadalom 18. 9-66. 2004a Igézet, szemverés: a nézéssel való rontás hiedelmei és rítusai. In: Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. (Tanulmányok a transzcendensről, 4.) Budapest, Balassi Kiadó, 402-436. 2004b Szócikkek egy mágiaenciklopédiához. Ethnographia 115 (1). 1-46.
Eperjesi Noémi: Szivárványvilág
2020
3. szám
70
Folklór
Gáspár Attila
Rögtönzött dallamok Óvodába menet, reggelenként sokszor beszélgettünk Márton unokámmal a közelgő ünnepekről, ezek jelentéséről, a hozzá kapcsolódó népszokásokról, gyermekdalokról, népdalokról, egyházi énekekről, versekről, költőkről. Arról is beszélgettünk, hogy régen a költők népdalokra, egyházi népénekekre szerezték verseiket, mint Balassi Bálint, Tinódi Lantos Sebestyén, Ilosvai Selymes Péter, Görcsönyi Ambrus (utóbbi kettő a Szilágyságban született), Csokonai Vitéz Mihály, Szentes István (szilágynagyfalui, majd sülelmedi református lelkipásztor, az 1837-es Erdélyi Református Énekeskönyv egyik szerzője, szerkesztője). Arany János kimagasló művészete is a népdalok formai világából, ritmusából táplálkozott. Arany lejegyezte Bartalus István felkérésére az általa ismert népdalokat, diákdalokat, népénekeket. És még sokan mások tanultak verselni a magyar néptől, vagy a Szenci Molnár Albert magyarította genfi zsoltárokból, mint Kölcsey Ferenc is, aki a 130. zsoltár dallama szerint szerezte a Himnuszt. Aztán elkezdtünk egy előre meghatározott ritmusra egy, majd két, három, négy és öt különböző hangból álló dallamokat rögtönözni. Én, aki zenetanár lettem, vis�szaemlékezem, hogy gyermekkoromban egy nagyobb rokongyerekkel sokat kószáltunk télen-nyáron erdőn, mezőn. Ennek a gyereknek nem volt jó zenehallása, de egész nap fütyörészett. Nem volt abban semmi szép dallam, nem volt következetes
a ritmusa sem, de állandóan szólt, szólt, végig szólt a füttye. (Valahogy úgy történt ez, ahogy a váralmási apósomtól hallottam egy ottani szólásmondásban: Beléjött, mint Lika a füttybe.) Én is megpróbáltam, hogy ha akármilyen dallam eszembe jut, azt fütyörésszem, variáljam, ismételgessem, megfordítsam. Rögtönözzek. Később ennek a gyermekkorban megtanult improvizálásnak nagy hasznát vettem és javasoltam, megtanítottam tanítványaimnak is. Unokámmal is kipróbáltuk már négy-öt éves korában, és működött. Először a dallamot találtuk ki ritmusával, és addig ismételgettük, amíg megjegyezte. Aztán jött a szöveg, amit a dallam hangsúlyaihoz és ritmusához igazítottunk, a magyar lüktetés szabályai szerint (amit Kodály magyar prozódiának és alkalmazkodó ritmusnak nevezett. Ezt nem kellett Mártonnak elmondani, de nekem tiszteletben kellett tartanom ez esetben is.) Ez a lüktetés és ritmusérzék velünk születik, magyarokkal, ezért soha nem szabad ezt elhallgattatni, megerőszakolni. (Persze, erre a szülő, az óvónő, tanító, zenetanár kell figyelmeztesse a gyereket folyamatosan, amíg ő is eljut a tudatosság szintjére.) Először egy szilágysági mondókát ritmizáltunk, utána egy biton (két hangú) dallam alakult ki, majd több hangú dallamok is. Ezekről esetenként hang- és videofelvételeket is készítettem, hogy megmaradjon a családi hang- és videótárban. Közülük a Hepehupa hasábjain is közzéteszem a következőket:
71
2020
Folklรณr
3. szรกm
2020
3. szรกm
72
Folklรณr
73
2020
Folklรณr
3. szรกm
2020
3. szám
74
Folklór
Lengyel Judit
Bepillantás Kovács Ágnes népmesekutató életébe és munkásságába¹
Rövid életrajza
Kovács Ágnes 1919. október 31- én született Kolozsváron. Édesapja, Kovács Jenő (1891–1959) Szentimrei Jenő néven költő, prózaíró, újságíró volt. Édesanyja, Ferenczy Erzsébet (1895–1969) (nép)dalénekesnő (művésznevén Ferenczy Zsizsi), Bartók Béla és Kodály Zoltán népdalainak egyik első népszerűsítője volt Erdélyben. Kovács Ágnes a Kolozsvári Református Leánygimnáziumban érettségizett 1938ban, majd 1939 szeptemberétől a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán
néprajz, magyar irodalom, nyelvészet szakon folytatta tanulmányait. Az Ortutay-tanítványok első nemzedékéhez tartozott, alapvetően Ortutay Gyula népmesefelfogását követte, melyet később a szakma budapesti iskolának nevezett. Egyetemista korától, 1940-től tagja volt a Magyar Néprajzi Társaságnak. Az 1941–43-ban végzett ketesdi népmesegyűjtéséből 1944-ben Kalotaszegi népmesék címmel kétkötetes gyűjteménye jelent meg az Új Magyar Népköltési Gyűjteményben. Doktori disszertációját, a ketesdi mesék műfaji elemzését A kalotaszegi Ketesd mesekincse címmel az Erdélyi Múzeum Egyesület is megjelentette Tudományos Füzetek sorozatában. 1944ben szerzett diplomát és ekkor doktorált néprajz, magyar irodalom, dialektológia tárgyakból. Az egyetem elvégzése után a Teleki Pál Tudományos Intézet keretében működő Államtudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztályán kezdett el dolgozni. 1945ben a Táj- és Népkutató Osztály Néptudományi Intézet néven önállósult, de 1949 őszén a néprajz szocialista átalakításakor megszűntették. A Néptudományi Intézet bezárása után, 1949 őszén Kovács Ágnes a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárához került. Az intézmény muzeológusaként az Adattárba került hatalmas mennyiségű kézirat rendezésében, szakmutatózásában vett részt. Nevéhez fűződik Kálmány Lajos kéziratainak rendezése, s a Kálmány-ha-
75
2020
Folklór
3. szám
gyatékban talált Ipolyi Arnold-mesegyűj- tóival segítette az önkéntes gyűjtők muntemény ismertetése. 1952–62 között az káját. A gyűjtőpályázat népi próza anyaAdattár fényképtárát is ő kezelte. gainak kiadását mindig a szívén viselte, s kötetek szerkesztésével azon fáradozott, hogy az önkéntes gyűjtőket további gyűjtésekre buzdítsa. 1961-ben kezdeményezte a magyarországi románok gyűjtőmozgalmának megszervezését. Amikor a gyűjtőmozgalom elindult, maga is bekapcsolódott. Elsősorban tanácsaival, hatalmas gyűjtési tapasztalatával igyekezett segíteni a gyűjtőket és a néprajzi gyűjtőtáborok fiataljait. 1971-72-ben a Magyar Rádió népszerűsítési lehetőségeit kihasználva Borsai Ilona népzenekutatóval megindította a 1953. január 1-től az MTA Állandó Magyar Rádió Ifjúsági Osztályának monNéprajzi Bizottságának megbízásából a dóka-, gyermekdal- és játékpályázatát. A Magyar népmese-katalógus munkacso- pályázati eredmények rádióelőadásokon port vezetője lett. 1963-tól, az MTA Nép- keresztüli bemutatása, s az ezekből készült rajzi Kutatócsoportjának megalakulásától kötetek ennek a kevésbé ismert néprajzi 1979-ig, nyugdíjba vonulásáig a Kutató- területnek is újabb híveket szereztek. csoport főmunkatársa volt. Nyugdíjba voKovács Ágnes 1990. január 30-án halt nulása után 1986-ig tovább dolgozott a meg Budapesten. 1989-ben Ortutay GyuKutatócsoportban. Itt folytatta a magyar la Emlékéremmel tüntették ki, 1990-ben népmesék rendszerezésével kapcsolatos életművéért posztumusz kandidátusi fomunkáját. kozatot kapott. Egyik alapító tagja volt a Népi Elbeszélés-kutatók Nemzetközi Társaságának Az Ortutay-tanítvány (International Society for Folk Narrative Kovács Ágnes Ortutay-tanítványnak Research–ISFNR). Az ISFNR konferenciáin tekintette magát. Ortutay Gyula akkortájt és a Néprajzi Társaságban is rendszeresen tanította őt a pécsi egyetemen, amikor beszámolt a Magyar népmese-katalógus megjelent a népmesekutatás szempontállásáról, problémáiról, valamint saját jából korszakváltó kötete, a Fedics Mihály főbb kutatási eredményeiről. Tagja volt az mesél. A fiatal Ortutay egy bátorligeti öreg Európai Népek Népmesekincsének Ápolá- parasztember teljes meserepertoárját musára létrejött Társaságnak is (Bad Karlsha- tatta be, mellyel új irányt szabott nemcsak fen, Németország). Kérésükre a Társaság hallgatói számára, de később az egész maévkönyve számára, a Von Prinzen Trollen… gyar népmesekutatás számára is. Ezt az sorozatba 1956–1966 között minden évben irányt a szakma hol egyéniségkutatásnak, küldött egy-két olyan magyar népmesét, hol budapesti (egyéniségkutató) iskolának, amely még nem jelent meg korábban né- hol mesebiológiának nevezi. 1989-ben, metül. amikor a Népi Elbeszélés-kutatók NemzetEgyetemista korában bekapcsolódott közi Társaságának (ISFNR) kongresszusa a az önkéntes gyűjtőmozgalom szervezésé- budapesti iskolára emlékezett, azt állapíbe, s az 1952-ben megalakult Országos Tár- totta meg, hogy Ortutay Gyula elmélete az sadalmi Gyűjtőpályázatot egész munkás- 1920-30-as évek folklórkutató módszereisága alatt figyelemmel kísérte. Részt vett a vel való vitáiban alakult ki. Elméleti rendbírálóbizottságban, módszertani útmuta- szere készen állt már akkor, amikor ezt az
2020
3. szám
76
Folklór
egyetemen Kovács Ágnesnek tanította, illetve amikor a Fedics-kötetet napvilágra hozta. Itt csak röviden utalnék arra, hogy az 1920-30-as évek népmesekutatásában két fő irány bontakozott ki: a finn földrajzi-történeti iskola, melyet elsősorban Antti Aarne és Kaarle Krohn képviselt, valamint Hans Naumann „primitív közösségi kultúra szemlélete.” A finn földrajzi-történeti iskola szerint a parasztság távoli idők és tájak költészetét közvetíti az írástudatlan ember csodálatos emlékezőtehetsége révén. Hans Naumann a népköltészetet, a népművészetet, a népi kultúrát alászállt kultúrjavaknak tekintette, a felsőbb rétegek által megalkotott kultúra szóbelivé vált alkotásának, és a népnek mint közösségnek alkotóképességét kétségbe vonta. Ortutay Gyula viszont – talán Marót Károly nyomán – abban hitt, hogy a népköltészet, a népmese bizonyos funkciót tölt be annak a közösségnek az életében, amelyben megszületett, így álláspontja szerint a népköltészeti alkotást, az alkotót a maga környezeti beágyazottságában (földrajzi, társadalmi, adott kisközösségi viszonyainak ismeretében) volt szükséges vizsgálni ahhoz, hogy a népköltészeti alkotás tényleges sajátosságai értelmezhetőek legyenek. Ortutay álláspontját² az alsóbb néposztályok alkotóképességéről így fogalmazta meg egy későbbi előadásában Kovács Ágnes: „Ortutay Goethével vallotta, hogy a költői, művészi tehetség éppúgy tulajdona lehet az alacsonyabb sorban élő, kevésbé iskolázott embernek, mint a magasabb társadalmi osztályhoz tartozó, értelmiségi környezetben felnőtt irodalmárnak vagy képzőművésznek. Kézenfekvő volt tehát, hogy a kiemelkedő paraszti mesemondókat, énekeseket, mesterségüket művészi fokon művelő iparosokat az irodalomtörténet-íráshoz hasonló módszerrel vizsgálja, vizsgálatukat javasolja.” Anélkül, hogy további részletekbe mennék Ortutay Gyula elméletét illetően, elképzelhető, mekkora hatása lehetett az
egyetemi hallgatók körében annak, hogy a fiatal Ortutay nekitámadva az akkor uralkodó két európai folklorisztikai irányvonalnak, új megközelítési irányt mutatva felszólítja tanítványait, gyűjtéseikkel segítsék igazolni elméletét. „Nagy érdeklődéssel hallgattuk előadásait, és szívesen tettünk eleget kívánságának, hogy emberközeli módszerével mesét gyűjtsünk az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény számára.” – írta Kovács Ágnes Ortutay Gyuláról szóló egyik írásában³. Kovács Ágnes valószínűleg ekkor dönti el véglegesen, hogy népmesekutató lesz. Nyilván sokat nyomott a latba gyerekkori rajongása Benedek Elek iránt is, akinek személyes varázsa összekapcsolódott benne meséi lenyűgöző sokszínűségével. Ehhez az érzelmi induláshoz társult Ortutay Gyula megbízása, hogy keresse meg Kalotaszeg Fedicsét. Kovács Ágnesben nagyon mélyen megragadtak Ortutay Gyulának azok a gondolatai is, melyeket az írásos irodalom és a szájhagyományozódásban keletkezett prózai alkotás különbözőségéről kifejtett 1939-ben megjelent tanulmányában, A magyar népköltési gyűjtemények történetében. Kovács Ágnesnek is meg�győződésévé vált, hogy a népköltészetnek lényegi sajátossága a szájhagyományozódás, a szóbeliség. Egyik megőrzött egyetemi dolgozatából láthatjuk, hogy már akkor foglalkoztatta őt, mekkora szerepe van az egyénnek (a mesemondónak) és a közösségnek (a hallgatóságnak, illetve a korábbi korok mesemondóinak) a népi prózai alkotás adott változatának megteremtésében. Ennek a helyzetnek a sajátosságait összegezve elmondható, hogy Ortutay Gyula és a tanítványainak első nemzedékéhez tartozó Kovács Ágnes a következő felismerésekre jutottak el: 1. a népköltészeti prózai alkotások szóban hagyományozódnak tovább, így alapvető sajátosságuk a szóbeliség; 2. a mesemondó a népköltészeti mű alkotójává válik ugyan, s ezáltal a vizsgálat
középpontjába kerül, de a mesealkalmak, ill. a mesemondó közösségek (mint például a ketesdi) rávilágítanak arra, hogy a hagyományozódásban jelentős szerepe van a hallgatóságnak is. Éppen ezért részben egyéni és részben közösségi alkotássá válik a népmese, s a budapesti iskolát követők szinte mindannyian tanulmány(oka)t szenteltek ezzel kapcsolatos saját értelmezésüknek; 3. a népköltészeti alkotásnak szerepe, funkciója van az adott paraszti közösségben, így a mesemondó által előadott szöveg megértéséhez meg kell ismerni a tájat, a földrajzi, társadalmi környezetet, mikrokörnyezetet, amelyben a mesemondó és hallgatósága él; 4. a gyűjtés folyamán szembesül a gyűjtő magával az alkotás folyamatával, azzal a művészi élménnyel, amiben a mesemondó, valamint szerencsés esetben a hallgatóság a maga aktív közreműködésével részesíteni tudja. A gyűjtő feladata, hogy megtalálja az élmény rögzítésének azt a formáját, amellyel a lehető legközelebb juthat a megélhető élményhez. Az már a népmesekutató dolga, hogy tudományos eszközökkel rávilágítson arra, milyen törvényszerűségek válthatják ki az élmény művészi jellegét. Ekkor ismerhetők meg az adott vidék mesealkalmai, a mesemondás körülményei, a mesemondó személyisége, környezete stb., s gyűjtés közben adódhat annak a lehetősége is, hogy megvizsgálhassák a hagyományozódási/átváltozási folyamatokat. Ebből adódóan a gyűjtés jelentősége megnő, szerepe a korábbiakhoz képest megváltozik. A fentiek ismeretében egyértelműen felmerülhetett, hogy azokban az országokban, ahol a szájhagyományozódás még megmaradt, tarthatók-e a korábbi (alapvetően a szövegfolklórra épülő nyugati) archiválási, tipizálási, elemzési módszerek és rendszerezési technikák, vagy meg kell teremteni ezeknek új formáit, módszertanát, egy új „iskolát” (speciális tájnyelvű szöveglejegyzés, magnó-, ill. filmfelvéte-
77
2020
Folklór
3. szám
les gyűjtés stb.). Kovács Ágnes viszont – valószínűleg Viski Károly hatására – már egyetemistaként pozitívabban ítélte meg a finn földrajzi-történeti iskolát, mint Ortutay Gyula. Koncepcionálisan nyilván egyetértett tanárával, hogy a népmesekutatásnak nem lehet célja csak egy történet ősmagjának, az archetípusnak keresése. Ugyanakkor ettől még a finn iskola elméletére épülő mesetípusképző rendszert alkalmazhatónak vélte. A témáról alkotott álláspontját bővebben csak később, 1963ban fejtette ki. Tanulmányának kéziratát át is küldte Ortutay Gyulának, kikérve véleményét, aki értékesnek ítélte, de valamiért mégsem került kiadásra. Kovács Ágnes talán érezte, hogy ebben a kérdésben eltérő állásponton vannak, s így tanulmányának megjelentetésével sérti Ortutay vagy az általa fémjelzett budapesti iskola érdekeit. (A tanulmány végül 2019-ben Kovács Ágnes Tanulmányok a mesemondásról című posztumusz kötetében került kiadásra.) A ketesdi gyűjtés és a Kalotaszegi népmesék című gyűjtemény⁴ Kovács Ágnes egyetemi szakdolgozata ketesdi, kalotaszegi mesegyűjtésére épült. Ő maga így emlékezik vissza kalotaszegi gyűjtésének megindulására: „1940 karácsonyán Ortutay Gyula, az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény [ÚMNGY] szerkesztője a Magyarságtudományi Intézet anyagi támogatásával hazaküldött Kalotaszegre azzal a megbízással, hogy kutassak fel egy jó mesemondót, s jegyezzem le teljes anyagát az ÚMNGY számára”. Barátnőjével, Kresz Máriával együtt indultak Kalotaszegre, aki akkor még a gyermekfolklór iránt érdeklődött. Arról, miért éppen ezek a kalotaszegi falvak kerültek kiválasztásra, így ír Kovács Ágnes: „Körösfői és sárvásári ismerőseink Kresz Máriának Sárvásárt, nekem Ketesdet ajánlották, mivel a ketesdiek a cséplőgép vagy a kőművesmunka mellett mindig szép mesékkel szórakoztatták pihenőidőben társaikat.” Kovács Ágnes családja akkor Sztánán lakott, így onnan lovas szekéren át
2020
3. szám
78
Folklór
lehetett jutni Ketesdre gyűjteni. A gyűjtést röviden így összegzi: „194142 telén négy ízben, összesen mintegy két hónapig gyűjtöttem mesét a Kolozs megyei Ketesd községben… Teljes ketesdi mesegyűjtésem 202 epikus tartalmú, kötetlen formájú szövegből áll. 15 állatmese, 80 tündérmese, 4 legenda, 6 novella, 4 ostoba-ördög mese, 72 tréfás mese, 8 babonás történet, 1 alapítási monda, 6 megtörtént esemény, 1 ponyvaregény, 5 értelmetlen.” Egy 506 lelkes faluban, 32 mesélőtől gyűjtötte ezt a 202 népi epikus szöveget. Ebből a szakma arra következtetett, hogy egy olyan falura sikerült találnia, ahol még él a népmese. Igaz ugyan, hogy már Ketesden is elveszítette hagyományos funkcióját a mesemondás, elsősorban szórakoztatás céljából meséltek, de mivel a ketesdi ember életéhez hozzátartozott a mese, még élt a közösség, a meséket ismerő és értő hallgatóság ellenőrző szerepe. Banó István népmesekutató könyvismertetőjében⁵ éppen ezért tartotta Kovács Ágnes ketesdi gyűjtését néprajzilag értékesebbnek, mint a korábbi ÚMNGY kötetekét (Fedics Mihály mesél, Pandúr Péter meséi). Azok mögött ugyanis már nem élt egy meseértő hallgatóság. Arról, hogy milyen szerepet is töltött be a ketesdiek életében a népmese, a Kalotaszegi népmesék című kétkötetes gyűjteménye bevezető tanulmányának A mese hasznáról szóló alfejezetéből nyerhetünk képet. A ketesdiek „igazi” mesének a tündérmeséket tekintették, melyeket hagyományos módon kukoricafosztáskor meséltek, kizárólag felnőtt férfitársaságban. Kovács Ágnes felvetette, hogy ennek az „igazi” mesemondásnak múltbeli szerepe, előképe esetleg a sámánszertartás lehetett, s utal néhány szakember megállapítására ezzel kapcsolatban. (Solymossy Sándor, Hont Ferenc, finnugorkutatók). Nem volt módja részt venni tündérmesék hagyományos előadásán, de a hallgatóság előtti mesélésről készített lejegyzései is tükrözik a közösség visszhangját. Ezzel bizonyos
mértékig betekintést nyújthatott a tudománynak abba, hogyan hatott egymásra az egyén és a közösség a mesemondás során. Banó István ismertetőjéből arra következtethetünk, hogy az ő lejegyzései nyomán kezdtek a gyűjtők „közösségi megnyilvánulásokat” is lejegyezni: „Kovács Ágnes a mesék lejegyzésében és közlésében alkalmazott eljárása, hogy a hallgatóság által közbeszúrt megjegyzéseket is közli, valamint a mesélőnek az elbeszélést kísérő gesztusait is lehetőség szerint leírja, a legnagyobb dicséretet érdemli, és okvetetlenül követendő példának számít. Így nemcsak a mesékről, hanem a mesék életéről, az aktualizálódás folyamatáról is képet kapunk.” A népmesék nyelvészeti szempontú felismeréseit A népköltésről című alfejezetből ismerhetjük meg. Ebből megtudhatjuk, hogy az egyetem elvégzése körül, pályája indulásakor ezen a számára fontos területen hol tartott: „A mese költői műfaj. Zárt forma. Szerkesztésének éppoly szigorú törvényei vannak, akárcsak a vers- vagy drámaírásnak, éppúgy megvan a maga formanyelve, mint amazoknak.” Miután bemutatja a mesemondó költői eszközeit, s megtudjuk, hogy a mesemondó egy személyben prózaíró, versköltő, drámaíró és előadóművész, a leírtakat ketesdi mesemondóinak egy-egy jellegzetes eszközével illusztrálja. Mivel technikai eszköze, magnetofonja a gyűjtéshez még nem volt, s tudta, hogy a közeljövőben ehhez nem juthat, szeretett volna olyan nyelvészeti eszközrendszert találni, amivel rögzíthetné mindezeket. Erről a következőképpen értekezett a Kalotaszegi népmesék bevezető tanulmányában: „A mese tehát erősen kötött ritmikus próza. Hanglejtése külön tanulmányt érdemelne, ha volna olyan kialakult egységes jelölésmódja, mint amilyen a hangmagasság-különbségnek a hangjelsor és a kóta. Ezt a prózai dallamvonalat kellene valamilyen módon ábrázolni. Talán bebizonyosodnék ezzel, hogy a mese ebből a szempontból is
zárt egység. További kérdés volna, hogy az egyik vagy a másik hanglejtésképlet mesetípusokhoz vagy mesemondókhoz kapcsolódik-e. Az előbbi a valószínűbb, bár az egyén képességének, vérmérsékletének és környezetének hatása vitathatatlan.” (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy 1948-ban éppen erről a problémáról folytatott érdekes beszélgetést a Rádióban kollégájával, Lőrincze Lajossal: milyen eszközökkel tudná a nyelvészet segíteni a népmesekutatást abban, hogy a gyűjtőt ért hatásokat minél teljesebben vihessék át a később megjelenő népmesekiadványokba.) Feltételezhető, hogy Ortutay Gyulával konzultálva alakította ki azt a tájnyelvi lejegyzési (közlési) módot, amit nyelvészeti szempontból akkor az Ortutay-tanítványok hitelesnek tekintettek. Nem zárható ki, hogy a „helyiek” által elfogadott nyelvjárási módot tartották autentikusnak, s emiatt fordult Kovács Ágnes a szállásadó ketesdi házaspárhoz, hogy ellenőriztesse kéziratos lejegyzéseit. Kovács Ágnes a gyűjtemény kéziratát 1943 végén adta le, de a háborús körülmények miatt a kötetek csak 1944 elején jelentek meg a boltokban. Ennek tudható be, hogy kiadási dátumként hol 1943 (ÚMNGY-sorozat köteteinek listája), hol 1944 szerepel (a Franklin Társulat kiadási dátuma). A Kalotaszegi népmesék 75 oldalas bevezető tanulmánya Kovács Ágnes egyik leghivatkozottabb írása. Ennek oka feltételezhetően az lehetett, hogy prototípust teremtett arra, hogyan kell egy faluközösség, egy tájegység mesemondását bemutatni. Erdész Sándor néprajzos (meseszakemberként a budapesti iskola híve) szerint Kovács Ágnes a Kalotaszegi népmesékben elsőként hívta fel a figyelmet a közösség szerepére. A gyűjtés akkori feldolgozása doktori disszertációjával vált teljessé. A disszertáció A kalotaszegi Ketesd mesekincse címmel az Erdélyi Tudományos Füzetekben is megjelent 1944-ben. Kovács Ágnes kalotaszegi gyűjtéséből 30 mesét később, 1987-ben is megjelen-
79
2020
Folklór
3. szám
tette a Mesék, mondák, történetek sorozatban, ebből 5 mesét kéziratos anyagból. A kötet a Rózsafiú és Tulipánleány címet kapta. Úgy ítélte meg, hogy a sorozat célközönsége számára a kalotaszegi tájnyelven való olvasás nehézkes, így dialektológiailag egyszerűsített tájnyelvre fordította át a meséket, ami közelít az irodalmi nyelvhez, de meghagyja a tájszavak, tájnyelvi kifejezések nagy részét. Jóval később, 2005-ben a Kriterion közreadott egy válogatást Olosz Katalin gondozásában A rókaszemű menyecske címmel. A kiválogatott 50 meséből 20-nak a Kalotaszegi népmesék a forrása, míg 30-at a Rózsafiú és Tulipánleány nyomán közöltek. Olosz Katalin megtartotta azt a szerkezetet, amit Kovács Ágnes a Rózsafiú és Tulipánleányban alkalmazott, de visszatért a tájnyelvi közlésre, így annak az 5 mesének, amelyik korábban a Rózsafiú és Tulipánleányban kéziratos forrás alapján jelent meg, A rókaszemű menyecske-beli változata tekinthető tudományosan értékesebbnek. Ezek első közlése éppen ezért talán az Olosz Katalin által szöveggondozott változat lehet. A kötetet a meseszövegek szakszerű szöveggondozása mellett Olosz Katalinnak Kovács Ágnes kalotaszegi gyűjtéséről és gyűjteményéről szóló bevezető tanulmánya, valamint a mesékhez tartozó Kovács Ágnes-jegyzetek gondos kiegészítése teszi értékessé. A katalóguskészítő, mesetipizáló és antológiaszerkesztő Kovács Ágnes Ortutay Gyula a finn típusképző eljárást a maga archetípuskereső célkitűzésével nem tartotta ugyan követésre érdemesnek, mégis fontossá vált számára, hogy az 1950-es évek elején elindítsa a magyar népmese-katalógus kidolgozását, melynek módszertana alapvetően a finn típusképző eljárásra épült. 1950-ben elérkezettnek látta az időt arra, hogy egy hatkötetes sorozatban tárja fel a magyar népmesekutatás addigi eredményeit és felmerülő problémáit a maga meseszemléletében A magyar népmese címmel, melynek alcíme
2020
3. szám
80
Folklór
A magyar népmesekutatás kézikönyve lett volna. A tanulmányok megírásához nívós munkacsoportot szervezett Kovács Ágnes segítségével. A sorozat szerkesztésével s az MTA Néprajzi Bizottságához való előterjesztéssel is Kovács Ágnest bízta meg, akinek A mese élete című fejezetet kellett volna kidolgozni. Úgy érezték, hogy a sorozat mögé egy, a magyar népmeséről átfogó képet mutató katalógust kell tenniük. Azt ma már nehéz megállapítani, hogy ez alatt melyikük milyen mély bontású katalógust értett, s Ortutay Gyula már akkor is csak egy típusjegyzékre gondolt-e, amelynek feladata mindössze az lett volna, hogy a magyar népmeséket a nemzetközi katalógusrendszerhez kapcsolja. Nyilvánvaló volt a budapesti iskola számára is, hogy sem magyar mesekatalógus, sem típusmutató jegyzék nem állítható össze az 1950-es években érvényes nemzetközi mesetipizálási módszer automatikus alkalmazásával, hiszen már a korábbi magyar katalógusok is tartalmaztak olyan magyar meseszövegeket, melyek cselekményváza addig a nemzetközi szakirodalom számára ismeretlen volt. A nemzetközi katalógusok [Aarne (1910) és Aarne–Thompson (1928) katalógusok] akkori változata még nem dolgozta be annak a meserégiónak a típusait (Dél-, Közép- és Kelet-Európa), ahová alapvetően a magyar mesekincs is tartozott. A típusjegyzék vélhetően a korábbi nemzetközi és hazai katalóguskészítők által meghatározott típusmutatók összefésülése lett volna annak érdekében, hogy a nemzetközi katalógusban nem szereplő magyar mesetípusok is besorolást nyerhessenek. Ezzel egy időben (1950–53) – valószínűleg nemzetközi hatásra – felvetődött annak igénye, hogy a magyar népmesékre is készíteni kellene egy olyan részletes katalógust, amelyik az akkori nemzetközi elvárásoknak megfelel. Külön értéke lett volna a magyar katalógusnak a magyar mesekincsben található sajátos típusok meghatározása, melyek lehetőséget adnak
a nemzetközi mesetípusrendszer kiegészítésére. A három év során váltakozva kerültek az MTA Néprajzi Bizottsága elé a két kiadványtípusra (típusmutató vagy katalógus) vonatkozó előterjesztések , míg végül a Bizottság egy ötkötetes magyar népmese-katalógus összeállításának javaslatát fogadta el. A Magyar népmese-katalógus munkálatai hivatalosan 1953. január 1-től indultak, s Kovács Ágnes lett a munkacsoport vezetője. A katalógus célját abban látta, hogy a magyar mesekincset elhelyezze a világ mesekincsében, azaz a magyar meseanyagot valamilyen formában a nemzetközileg elfogadott típusrendszerek alapján rendszerezze, s ugyanakkor a világ mesekincsét a magyar mesék sajátosságaival gazdagítsa. A magyar népmese-katalógus összeállításában mindig jóval több lehetőséget látott annál, minthogy a cselekménylánc leírása segítségével ismertesse meg a magyar népmesetípusokat, s ezen belül mutassa be azok legszebb darabjait. A nyomtatásban megjelent, valamint a kéziratban meglévő népmese-szövegek alapján kívánta meghatározni a magyar mesék jellemző motívum-, epizód- és szerkezetbeli sajátosságait és művelődéstörténeti kapcsolatait. Emellett a katalógus segítségével nyílhatott mód a magyar mesék meseműfajainak meghatározására és egymástól való elhatárolására, valamint stílusrétegeinek megállapítására. Kovács Ágnes a teljes magyar népmeseanyagot akkor 4000-5000 szövegre becsülte. A munkálatokat három év alatt akarták elvégezni, 1955 végére tervezték befejezni. Végeredményként a Magyar népmesék típuskatalógusát (1-2. kötet), az egyes típusok legszebb darabjait közlő Példatárat (3-4. kötet) kívánták összeállítani, s emellett Ortutay irányításával egy munkaközösség A magyar népmese történetének (5. kötet) megírására készült. Itt került volna sor a korszerű mesefogalom meghatározására, a mese forrásainak, kialakulásának, elterjedésének, vándorlásának,
irodalmi feldolgozási módjainak ismertetésére. Kovács Ágnes a katalógusmunkálatok fontos hozadékának tartotta a magyar mesegyűjtés és mesekutatás hiányainak feltárását is. A Magyar népmese-katalógus munkálatait az MTA Néprajzi Bizottsága irányította, évenként ellenőrizte, s elvben az MTA-n keresztül finanszírozta. Az Ortutay Gyulától kapott kezdeti, típusjegyzék jellegű felkéréshez képest a típusok leírásának részletezettsége miatt a munka mennyisége és a katalógus mérete is megnőtt, amit utólag egyes néprajzos szakemberek, feltételezhetően Ortutay nyomán, nehezményeztek. Mivel 1954 végére kiderült, hogy a Magyar népmese-katalógus elkészítésének eredeti határideje tarthatatlan, a Baranya megyei Tanács jóvoltából a szakma Berze Nagy János katalógusának kiadására készült. Ugyanakkor a Néprajzi Bizottság úgy döntött, hogy folytatni kell a katalógus munkálatait, de minimálisan 10 000 meseszövegre növelte meg a feldolgozandó szövegek számát. A meseszövegszám növelése érdekében Kovács Ágnes szorgalmazta a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában felhalmozott kéziratok beleltározását. Emellett népmesegyűjtési módszertani útmutatókat készített az Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpályázat pályázói és általában a népmesét gyűjteni szándékozók számára. A gyűjtési útmutatók mellett tervezte a nemzetközi katalógusok magyar fordításának megjelentetését is. Ő maga a sorozaton belül az állatmese-katalógus Aarne és Aarne–Thompson-féle változatának fordítását végezte el, a többi meseműfaj katalógusát Virány Judit fordította le. Mire viszont a teljes sorozat fordítása elkészült, bejelentették az Aarne–Thompson-katalógus javított kiadásának megjelentetését, így a korábbi verzió magyar nyelvű változata érvényét vesztette, s nem került sor kiadására. Kovács Ágnes célja ezeknek a nemzetközi típusmutatóknak a kiadatásával, illetve a katalógus-munkacsoport által addig összeállított népmesekivonatok sok-
81
2020
Folklór
3. szám
szorosításával az volt, hogy a vidéki múzeumok hivatásos gyűjtői gyűjtéseik során tipológiai fogódzókat kapjanak. Kovács Ágnes először az 1956-ban megjelent Népmesegyűjtés című útmutatófüzetben összegezte azt, hogy a katalógus-munkacsoport a nyomtatásban megjelent 3143 meseszöveg alapján mire jutott. Az eredmény meglepő és lesújtó volt, mivel a szakma számára világossá vált: „Távol vagyunk attól, hogy a magyar népmesekincset a maga valódi gazdagságában, színességében ismernénk…” A népmesék típusai sem műfajilag, sem a magyar nyelvterület földrajzi lefedettsége szempontjából nem voltak kellően ismertnek tekinthetők. Egyértelműen kiderült, hogy a tündérmeséket leszámítva, a többi meseműfaj típusai alig voltak ismertek, sőt sok esetben annyira kevés volt a szövegszám, hogy típus se volt képezhető belőlük. A készülő Magyar népmese-katalógus meséinek típusmutatója című tanulmányában számszakilag elemzi az 1956 végéig feldolgozott anyag ismeretében leszűrhető tanulságokat: „hihetetlenül gazdag meseanyagunk a rendelkezésünkre álló kiadványokban csak igen kis százalékban van képviselve. Egyes mesetípusainkat alig vagy egyáltalán nem ismerjük, s igen kevés olyan területünk van, ahonnan alapos, hiteles gyűjtésünk volna” – írta Kovács Ágnes 1957. évi katalógusjelentésében. Kovács Ágnes a magyar népmesekincs valódi tartalmának és arányainak megismeréséhez a kéziratos anyag feldolgozása mellett a népmesegyűjtést kívánta tervszerűbbé tenni. Úgy ítélte meg, hogy az eddigi eredmények alapján kijelölhetők azok a földrajzi területek, ahová a hivatásos gyűjtőket, egyetemistákat, illetve az önkéntes gyűjtőket érdemes elsősorban kiküldeni. Az Országos Néprajzi Gyűjtőpályázat pályázati felhívását a katalógus igényeinek megfelelően kívánták kiírni, azaz meg akarták szabni azt a meseműfajt, amelynek gyűjtését az adott évben kitűznék a pályázók számára. Kovács Ágnes elsőként
2020
3. szám
82
Folklór
az állatmesék gyűjtését és gyűjtetését szorgalmazta, mivel ebben mutatkoztak a legnagyobb hiányok, és ez a legegyszerűbb, általában egy szálon futó cselekményű meseműfaj. Ehhez készítette el és jelentette meg 1958-ban a Magyar állatmesék típusmutatóját, hogy a gyűjtőket a leírt szövegtípusokkal segítse a gyűjtésben. Hiába indított később monografikus gyűjtést a Baranya megyei moldvai székely-csángó telepesekhez elsősorban nem tündérmesetípusok, hanem állatmesék gyűjtésére (Bosnyák Sándor, Voigt Vilmos), s maga is hiába járt élen ebben (Büszke Kocsis Miklós meséinek felgyűjtése), az önkéntes gyűjtőpályázatot is hiába irányította végül 1961-ben erre a témára, nem igazán jártak sikerrel a gyűjtések. Bár az állatmesék szövegszámát 215-ről 664-re sikerült emelni, s a típusszám is majdnem megduplázódott, a növekedés jó része irodalmi eredetű (aesopusi) mese lett és nem szájhagyományozódásból eredő. 1957-ben sorozatot indított Új népmesetípusok a Magyar népmese-katalógusban címmel. A sorozatban alapvetően tündérmesetípusokat kívánt meghatározni, s mivel úgy gondolta, hogy esetleg magyar vagy közép-európai sajátosságként kerülhetnek be a nemzetközi rendszerbe, fontosnak érezte egyértelmű meghatározásukat. Ismertette a kutatókkal, gyűjtőkkel a katalógus-munkacsoport álláspontját egy-egy meseszöveg típusát illetően, s várta szakmai véleményüket, gyűjtési tapasztalataikat, amelyeket felhasználva pontosíthatta korábbi javaslatait. A tanulmányok német összefoglalóját, illetve az általa szerkesztett német szövegpublikációkat (Ungarn in: Von Prinzen Trollen…, Ungarische Volksmärchen) is kihasználta arra, hogy a világgal megismertesse a számukra eddig ismeretlen mesetípusainkat. Végül Ortutay Gyula 1960-ban Dégh Lindával és Kovács Ágnessel közösen jelentette meg azt a háromkötetes antológiát Magyar népmesék címmel, amely felhasználva a finn iskola tipizáló módszerét és az
addig elkészült Magyar népmese-katalógus eredményeit, átfogó képet nyújtott a magyar népmesekincsről, tükrözve a budapesti iskola mesefelfogását. Valószínűleg ő beszélte rá Gunda Bélát, a Debreceni Egyetem Néprajz Tanszékének vezetőjét, hogy A készülő Magyar népmese-katalógus meséinek típusmutatóját az egyetem finanszírozásával ugyanebben az évben kiadják. Ez alapvetően az 1956 végéig nyomtatásban megjelent népmeseszövegek típusmutatója, amely ismerteti a katalógus-munkálatok addigi eredményeit, hiányosságait is. Véleményem szerint Ortutay Gyula számára többé-kevésbé megszülettek azok az eredmények, amik a finn rendszerből kihozhatók, így megítélése szerint már csak a katalógusmunkálatok lezárása, kiadása maradt hátra. 1960-ban meg is indult az egyeztetés a katalóguskiadvány-kötetek finanszírozásáról. Kiderült, hogy az Akadémia sem az idegen nyelvű, sem a magyar nyelvű változat kiadását nem kívánja finanszírozni. Ortutay Gyula finnországi útja során megállapodott Martti Haavioval a Folclor Fellows sorozatban történő megjelentetésről. A magyar változat kiadását pedig a Néprajzi Múzeum vállalta magára: „a Néprajzi Múzeum vezetősége úgy döntött, hogy a Magyar népmese-katalógus-kötetek jelenjenek meg rotaprintes formában, egy erre a célra alapított füzetsorozatban, melynek a Magyar Népmese-katalógus Füzetei címet adtuk”. A sorozatban a Magyar népmese-katalógus munkálatainak eredményei mellett a Néprajzi Múzeum népmese-gyűjteményeinek legjavát szerették volna megismertetni. Kovács Ágnes felkarolta a két- és többnyelvű mesemondás bemutatását is. 1963-ban a Néprajzi Kutatócsoport megalakulása után az MTA Nyelv és Irodalomtudományi Osztályának nagygyűlésén vita bontakozott ki a népmese-katalógus további feladatairól a lezárást sürgető Ortutay Gyula és az elmélyültebb folytatást igénylő tanítványok (Kovács Ágnes, Dégh
Linda) között. Kovács Ágnes arról volt meggyőződve, hogy előbb egy sorozatnak kellene megjelennie a Magyar Népmese-katalógus Füzetekben az egyes meseműfajok típusmutatóival s az adott műfaj problematikus pontjainak bemutatásával ahhoz, hogy egy országos gyűjtés után lezárható legyen a katalógus. Térképpel egészítették volna ki a kiadványt, amely megmutatta volna, hogy a magyar nyelvterületen eddig hol, milyen mértékű és milyen hitelességű mesegyűjtés folyt.
Külföldi és magyar munkatársakkal, Kovács Ágnes mellett Dömötör Tekla.
Az Ortutay–Dégh–Kovács: Magyar népmesék I–III. című antológia megjelenése után Ortutay Gyula folyamatosan, egészen haláláig a Magyar népmese-katalógus lezárását sürgette, míg Kovács Ágnes a katalógus igényeire hivatkozva a magyar népmeseszövegek minél teljesebb megismerésére, felgyűjtetésére törekedett. Elsősorban a nem tündérmese jellegű mesetípusok eddig elmaradt gyűjtéseinek pótlását szorgalmazta (állatmesék, rátótiádák, formulamesék), valamint a történeti, klasszikus mesegyűjtemények mögötti kéziratok minél szakszerűbb feldolgozását (Magyar Klasszikusok sorozat, kritikai kiadás). A Bizottság először 1961-ben, majd 1965-ben három-három évi összeállítási időt adva megszabta ugyan a katalógus lezárásának határidejét, de sem kellő men�nyiségű pénzt, sem munkaerőt nem biz-
83
2020
Folklór
3. szám
tosított a munka elvégzéséhez. A Néprajzi Kutatócsoport a Magyar Népmese-katalógus Füzetei sorozatot nem vette be a kiadványtervei közé, éreztetve, hogy ezt a sorozatot az intézet nem kívánja folytatni. Kovács Ágnes szinte légüres térbe került. A Bizottság a korábbi katalógus-munkacsoport tagjait nem kívánta fizetni. Itt kell megjegyeznem, hogy jóval korábban, 1964-ben ketten is külföldre távoztak a munkacsoportból (Dégh Linda és Kiss Gabriella), ami a Magyar népmese-katalógus és Kovács Ágnes szempontjából is nagy veszteség volt. Mivel nem maradt munkatárs, aki az egyes meseműfajok anyagait összeállítsa, kötetté formálja, Ortutay Gyulának az az ötlete támadt, hogy az egyetemen kiadja az egyes részfeladatokat szakdolgozati témának. Később a Néprajzi Kutatócsoportban új csapat szerveződött a népmese-katalógus köré, Nagy Ilona és Benedek Katalin személyében. A Magyar Népmese-katalógus kötetei végül Ortutay Gyula halála (1978) és Kovács Ágnes nyugdíjba vonulása (1979) után kezdtek napvilágot látni az 1980-as évek folyamán Kovács Ágnes sorozatszerkesztői felügyelete alatt⁶. Az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának vezetősége döntött arról, melyik meseműfajt melyik kutató állítja össze. Voigt Vilmos ezzel kapcsolatban Az új magyar népmese-katalógusról című tanulmányában közli, hogy az egyes kötetek tartalmát a kötetszerkesztők mesefelfogása határozta meg. Így a kötetszerkesztőkön múlt, hogy mit fogadtak el Kovács Ágnes addig végzett hatalmas munkájából, mennyire vették át típusleírásait, s alapvető mesefelfogásával mennyire tudtak azonosulni. Kovács Ágnes maga sokáig arra készült, hogy azt a hatalmas szakmai tudást, amit a kb. 13 ezer magyar népmese katalógusbeli feldolgozása során szerzett, s ami kb. 40 éves mesekutatói pályafutása alatt benne összegződött, kandidátusi dolgozatban foglalja össze. Ez a nagy mű sajnos nem született meg. Legátfogóbban talán a
2020
3. szám
84
Folklór
Magyar néprajzi lexikon 326 címszava közvetítheti számunkra ismereteit, felfogását. A több mint 200 oldalt kitevő szövegből az olvasó megismerheti a népmesével kapcsolatos legfontosabb szakmai fogalmak jelentését, értelmezését, előfordulásukat meséinkben. Meséink legismertebb fordulatairól, figuráiról, legtehetségesebb mesemondóinkról is képet nyerhetünk ezekből a szócikkekből. Az antológiában nemcsak a műfaji sorrend követi a magyar mesekincs jellegzetes sajátosságait, de a mesék válogatása és bemutatása is a budapesti iskola koncepcióját tükrözi. A válogatást végzők arra törekedtek, hogy az egyes mesetípusoknál elsősorban azokat a változatokat adják közre, melyek kiemelkedően színvonalas mesemondó által előadott mesék, gyűjtésük, lejegyzésük, megítélésük szerint hitelesek. Emellett természetesen törekednek arra, hogy a klasszikus mesegyűjtemények mindegyike képviselve legyen az antológiában, s amen - nyiben lehetséges, az ezek mögött fellelhető kéziratos anyag szakszerűen feldolgozott változatai kapjanak megjelenési lehetőséget. A válogatásban kiemelt szerepet kapnak azok a mesetípusok, melyeket a budapesti iskola képviselői „jellegzetesen magyar típusoknak” tartanak, gondolok itt elsősorban a samanisztikus vonásokat tartalmazó meséinkre. A mesemagyarázatokban rövid ismertetést közölnek a mesemondó stílusáról, s arra törekednek, hogy az általuk színvonalasnak ítélt mesemondók mindegyikének legyen legalább egy meséje az antológiában. Külön ki kell emelni, hogy a válogatásban nagyon sok első közlést találunk. Ez részben azt jelenti, hogy viszonylag nagy számban teszik közzé az Ortutay-tanítványok gyűjtéseit, ezen belül saját gyűjtéseiket, hiszen elsősorban ezek hitelességéről vannak meggyőződve. Kovács Ágnes saját gyűjtéséből 12 mesének adja első közlését.
Melléklet:
Magyar népmese-katalógus (1–10.) 1. A magyar állatmesék katalógusa (AaTh 1–299). Összeáll., bev. Kovács Ágnes; közreműködő: Benedek Katalin; [sorozat]szerk. Kovács Ágnes. – 2. javított, bővített kiadás. Bp.: MTA Néprajzi Kutató Csoport. 1987. 302 p. (Magyar népmese-katalógus 1.) 2. A magyar tündérmesék típusai (AaTh 300–749). Összeáll., bev. Dömötör Ákos; [sorozat]szerk. Kovács Ágnes. Bp., MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1988. 465 p. (Magyar népmese-katalógus 2.) 3. A magyar legendamesék típusai (AaTh 750–849). Összeáll., bev. Bernát László; [sorozat]szerk. Kovács Ágnes. Bp., MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1982. 277 p. (Magyar népmese-katalógus 3.) 4. A magyar novellamesék típusai (AaTh 850–999). Összeáll., bev. Benedek Katalin; [sorozat]szerk. Kovács Ágnes. Bp., MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1984. 418 p. (Magyar népmese-katalógus 4.) 5. A magyar „rászedett ördög”-mesék típusai (AaTh 1030–1199). Összeáll., bev. Süvegh Veronika; [sorozat]szerk. Kovács Ágnes. Bp., MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1985. 492 p. (Magyar népmese-katalógus, 5.) 6. A magyar „János szolga”-mesék típusai (AaTh 1000–1029, 1120, 1132). Összeáll. Süvegh Veronika; [sorozat]szerk. Kovács Ágnes [Kiadatlan. Az 1974-ben elkészült szakdolgozat olvasható a Folklore Tanszéken] (Magyar népmese-katalógus 5/A) 7. A rátótiádák típusmutatója. A magyar falucsúfolók típusai (AaTh 1200- 1349). – 2. javított, bővített kiadás. Összeáll., szerk. és bev. Kovács Ágnes és Benedek Katalin; [sorozat] szerk. Kovács Ágnes. Bp.: MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1990. 469 p. (Magyar népmese-katalógus 6. 8. A magyar népmesék tréfakatalógusa (AaTh 1350–1429). Összeáll., bev. Vöő Gabriella (Vehmas Marja adatainak felhasználásával); [sorozat] szerk. Kovács Ágnes. Bp., MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1986. 319 p. (Magyar népmese-katalógus 7/A) 9. A magyar népmesék trufa- és anekdotakatalógusa (AaTh 1430–1639). Összeáll., bev.
Vehmas Marja; közreműködött: Benedek Katalin; [sorozat]szerk. Kovács Ágnes. Bp., MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1988. 307 p. (Magyar népmese-katalógus 7/B) 10. A magyar népmesék trufa- és anekdotakatalógusa (AaTh 1640–1874). Összeáll., bev. Vehmas Marja, Benedek Katalin; [sorozat] szerk. Kovács Ágnes. Bp., MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1989. 414 p. (Magyar népmese-katalógus 7/C) 11. A magyar hazugságmesék katalógusa (AaTh 1875–1999). Összeáll., szerk. Kovács Ágnes, Benedek Katalin; [sorozat]szerk. Kovács Ágnes. Bp., MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1989. 278 p. (Magyar népmese-katalógus 8.)
85
2020
Folklór
3. szám
12. A magyar formulamesék katalógusa (AaTh 2000–2399). Összeáll., szerk. Kovács Ágnes, Benedek Katalin; közreműködő: Forrai Ibolya, Iványi Imréné, Láng József; [sorozat]szerk. Kovács Ágnes. Bp., MTA Néprajzi Kutató Csoport, 1990. 460 p. (Magyar népmese-katalógus 9.) 13. Összefoglaló bibliográfia: I. Cigány mesemondók repertoárjának bibliográfiája. Ös�szeáll., bev. Benedek Katalin; közreműködött: Angyal Katalin, Cserbák András; [sorozat]szerk. Kovács Ágnes (posth.) és Benedek Katalin. Bp., MTA Néprajzi Kutató Intézet, 2001. 490 p. (Magyar népmese-katalógus 10.)
Jegyzetek: 1 Jelen tanulmány a szerző monográfiájának (Lengyel Judit: „Kifogyhatatlan kút a mesék kútja...”: Dr. Kovács Ágnes népmesekutató (1919-1990). Művelődés Egyesület – Szentimrei Alapítvány, Kolozsvár-Sztána, 2019.) néhány fejezetéből szerkesztett és jegyzetekkel ellátott változata. – szerk. megj. 2 Nem egyértelmű, hogy azt a mesefelfogást, amit Ortutay nyomán tanítványai is képviseltek, joggal nevezték-e budapesti iskolának, hiszen ez a mesefelfogás már másoknál is megfogalmazódott (Asadovszkij, Büchner), s valójában azon a felismerésen alapul, hogy Európa nyugati és keleti fele társadalmi fejlettség szempontjából eltér. Ez Györffy István gondolatában így köszön vissza: „a népi kultúra még nem tűnt el; a népi társadalom felbomlása nálunk még javában tart”, azaz nálunk és a tőlünk keletre levő országokban még élnek a paraszti társadalom hagyományos közösségei, így megfigyelhető a népi hagyományozódás módja, míg ezeknek már Nyugaton nincs nyoma. 3 Kovács Ágnes: A népmesekutató Ortutay. in: Emlékezés Ortutay Gyulára. Az Ortutay Gyula halálának első évfordulója alkalmából rendezett emlékülés. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980. 4 Kalotaszegi népmesék. 1-2. k. Bevezető tanulmánnyal ellátta és jegyzetelte: Kovács Ágnes. Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának Magyarságtudományi Intézete; Franklin Társaság, Bp., 1944. 1. k. 278 p.; 2. k. 206 p. (ÚMNGy, 5–6.) 5 in: Ethnographia 55., 1944. 3-4., 177-178. 6 A Magyar népmese-katalógus köteteinek könyvészeti adatait jelen dolgozat Mellékletében közöljük. - szerk. megj.
2020
3. szám
86
Periszkóp
Végh Balázs Béla
A költészet regionális értékeiről Fényi István verseinek kapcsán
Amikor a huszonöt éve (1994) elhunyt nagykárolyi költő, Fényi István verseit választom irodalmi meditációm tárgyának, nem a fogalmak és az elméletek öncélú fitogtatásáért teszem, nem próbálkozom semmiféle hangoskodással, inkább elmélkedésre, a költő emlékével való együttlét ritka pillanataira vágyom a költészet és a visszaemlékezés ürügyén. Meditációmnak a személyes vonatkozásokon túl gyakorlati célja is van: Fényi István költészetének értékelése a regionalizmus jegyében. A regionalizmust olyan összetett fogalomként használom, amely egyszerre jelent földrajzi régiót, szülőföldet, kultúrtájat, létszemléletet és esztétikai teremtő energiát. Ide
kívánkozik annak a megvallása is, hogy ez az első kísérlet Fényi István költészetének átfogóbb értelmezésére, ezt megelőzően inkább rövid recenziók jelentek meg a „halk szavú” nagykárolyi költőről. Mondandómat a regionális irodalommal kapcsolatos hipotéziseimre szeretném felépíteni. Ezeket az előfeltevéseket Fényi István verseivel igazolom vagy cáfolom, kitérve a provincializmus és a regionalizmus közötti minőségi különbségre is. Ezért következtetéseimben továbbgondolás végett nyitva hagyom a választott témával kapcsolatos kérdéseket, erre sarkall bennünket a költői igyekezet is: „nem hagyom holnap s a sokezredik napon sem a mondatot, / most az egyszer beleverődtem a világba, / s tart így vagy úgy, mint a madarakat, szitakötőket - / amihez nem érek el, az öl meg” (Fényi István: Meditáció). Életpálya Nagykároly mellett, az Ecsedi láp délkeleti peremén elterülő Kaplony községben született 1919. január 10-én szűkösen élő zsellér családban. Az elemi iskolát szülőfalujában, középiskoláit Gyulafehérvárott majd Nagykárolyban végezte. 1943-ban magyar-francia szakos tanári oklevelet szerzett a kolozsvári egyetem bölcsészkarán. Ezt követően tanárként tevékenykedett Nagykárolyban, Tasnádszántón, Tasnádon, majd újra Nagykárolyban. A II. világháborúban eltöltött frontszolgálat és hadifogság után 1946-tól nyugdíjazásáig ismét a magyar irodalom oktatója lesz Nagykárolyban. Gimnazistaként már
szerepelt a Lantos diákévek (1939) című versantológiában. Verseit kezdetben a Hírnök, a Termés és a Március című lapok közölték, majd a Jóbarát és a Pásztortűz is. A negyvenes években az Erdélyi Helikonban közöl verseket, majd 1945 után az erdélyi irodalmi lapokban: Utunk, Igaz Szó. Életében megjelent kötetei: Tavaszi szőlőves�sző. Ifjúsági Kiadó. Bukarest, 1966; A világ benépesítése. Dacia Kiadó, Kolozsvár, 1971. Sors virággal, Dacia Kiadó, Kolozsvár, 1982. Halála után kiadott könyvei: Égi város. Pietas Keresztény Egyesület kiadása, Nagykároly, 1996; Üzenet odaátra. Glória Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004; Szivárvány havasán. Összegyűjtött versek I. Dacia XXI Kiadó, Kolozsvár, 2010. Ismertek műfordításai a román irodalomból: népballadák, Otilia Cazimir gyermekversei, Eminescu meséi. Versélmények Verseiben Fényi István a szülőföldet, a szűkebb földrajzi régiót tekinti a versélmény elsődleges forrásának. Számára a versírás mint esztétikai tevékenység vágyakozás is a kultúra, a szellem és az erkölcs egyetemessége után. Mivel a versélményt biztosító földrajzi régió (Nagykároly és környéke) nem egyszerűen élettér, hanem szülőföld is a költő számára, mitikus vonásai vannak: egyszerre konkrétum és absztrakció, egyszerre része a tapasztalati és az esztétikai világnak. A szülőföldnek ez az egyidejűleg sajátos és egyetemes használata lehetővé teszi, hogy „minden” regionálisnak számítson az anyagi és a szellemi lét különböző síkjain, és ezáltal része lehessen egy időben és térben strukturált költői világnak. Minden (maga a költészet is) része ennek az egyidejűségnek, így nyitja meg a költő a régió fogalmát vertikális dimenziók számára is, megmentve a szeretett tájat a provincializmus előítéleteitől. Lehetőséget biztosít ezáltal annak a felfogásnak a meghaladására, amely szerint értékek hiányában a vidék részeire „hull szét”. Ezt a magatartástípust elemezve mondja a szociológus Josef Bar-
87
2020
Periszkóp
3. szám
tos: egy régióhoz tartozás nem azt jelenti csupán, hogy egy földrajzi térben élünk, hanem feljogosít arra, hogy egyidejűleg több identitástudatot alakítsunk ki magunknak. Fényi István egyszerre éli meg virtuális kultúrrrégióként és közvetlen élettérként a szülőföldet. Versekbe menekíti a gyermekkori emlékeket, az eltávozott szülőket, a növényeket, a mindennapi élet használati tárgyait, de megidézi Nagykároly művelődéstörténetét is (Károlyi Gáspárt, Kölcsey Ferencet, Ady Endrét, Kaffka Margitot stb.). Az egyre intenzívebbé váló gyermekkori emlékek és az imaginárius kultúrtáj egyfajta koncentrált szülőfölddé változtatják a költészetet: a versekben sorra válnak metaforákká és szimbólumokká a szülőföldélmény referenciái (Virágokhoz illő költözés, Kis nyári dal, Apám szekere). A tanár Fényi István irodalomóráin előszeretettel használta az erdei tisztást a költészet analógiájaként. A tisztás az erdő legvonzóbb pontja, itt napfény ragyog, olyan növények lakják, amelyek nem élnének meg az erdő fái között, és az állatok is szívesen látogatják. Ismerősei jól tudják, hogy a költő Fényi István is a nyelv tisztásán, a versben érezte igazán otthon magát. Ezért is kísérletezett a goethei természeti szép modelljével: a költői szép szétszórtan van jelen ezen a világon, az esztétikum emberére hárul a feladat felismerni, egybegyűjteni és koncentráltan közvetíteni az olvasó felé: „már lemondtam róla rég / hogy fényeitekbe ereszkedjem zaklatott metropolisok / levesünk ízében harangok kondulásában / európai kis emlékek levele susog” (Fényi István: Kis emlékek Európáról). Értékközpontúság A kor, amelyben Fényi István élni kényszerült, hajlamos volt megfeledkezni az értékeszményekről, és a társadalmi-politikai szabadesés törvényeinek engedelmeskedve az eszközértékeknek élt. Sőt, többszörös értékrombolásra vetemedett
2020
3. szám
88
Periszkóp
(világháború, kommunizmus), ezért jogos a költő elkeseredése, és ezért jogosak a vádjai. Azt tapasztalja, hogy az irányított értékváltás értékválsággal jár, könnyen válságterületté válhat maga a költészet is, mivel társadalmilag determinált. Ez a felismerés értékőrző magatartásra ösztönzi, értékközpontúságot, szövegkohéziót és a trópusok megtartását eredményezve. Lírai szövegeinek retorikája a költői képekből építkező hagyományos versbeszédre épül: metaforák és szimbólumok díszítik a versek szövetét. Annak ellenére is így van ez, hogy a képalkotásban egyre inkább szürrealista vonások dominálnak, ám megmarad szervező elvnek a belső forma, a gondolatiság és a felfokozott érzelem. Az értékőrző attitűd fontos részeként sejlenek fel a versekben a keresztény világkép körvonalai, a kereszténység hol témaként, hol motívumként jelentkezik (Sabat mater, Kijövetel a miséről, Égi város). Ennek a regionalizmusnak rokon vonásai vannak az erdélyi irodalom transzszilván hagyományaival. Értékőrző jellege kiegészül a tájközpontúsággal: a szűkebb és tágabb szülőföld történelmi és művelődéstörténeti értékein keresztül szándékszik eljutni a költő az egyetemes emberi értékekhez. Ezt csak úgy érheti el, ha különbséget tesz a múlandó eszközértékek és az állandó értékek között. Az eszközértékek a mindennapok szolgái, talmiak és gyorsan változók, nem építhető rájuk valamire való költészet. Csakis az állandó és az egyetemes esztétikai és erkölcsi értékek a megbízhatóak: „Hegyeimre, a hajdani szép lobogókra, puszta terül, / egyik szerelem fojtja a másikat / bennem. Aszfalt-sivatagban, szántásaimon / egyetlen utam hova szalad? // Mezőillatú bűneim dudorásznak, / ártatlan arcú bombákat pattintanak / szét ebben az elszabadult nyárban, / mint madár a bogarakat. // Keveset értek a földből, ezért / sem ágáló, sem dühöngő nem leszek, / csak attól a csúcsról csúcsra terülő / pusztától védeném hegyeimet.” (Hegye-
imre).
Sors, virággal Van rá eset, hogy páratlan akarat és hatalmas erőkifejtés hatására megszelídülnek a periférián ható energiák; az írástudónak a helyben maradáshoz a centrifugális erőket centripetálisokká kell átalakítania. Sikeres kísérlet esetén a periféria megpróbál centrumként viselkedni, vagy legalábbis annak az illúzióját kelti. Fényi István nagykárolyi költő úgy élt a partiumi provinciában, hogy közben a nagyvilágról, Európáról sem akart lemondani: a kultúrrégió, a tágabb szülőföld értékeit számba véve, mint egykor a természet szépségeit gondosan összegyűjtögetve, felmutatja saját „kis emlékeit Európáról”. A „mezei nagy hajcihőben” és a „lápi szorongásban” élve bízott egy folyamatos csodavárásban is. Várakozása nem volt hiábavaló. Már kisgyermekként, amikor a szülőfaluja templomtornyából fürkészte a messzeségbe vesző horizontot, „akkor fordult először arcom felé Európa fényesre csókolt keresztje”. Ettől kezdve a költőben együtt nőnek és viaskodnak a mindennapi gondok és az európai gondolatok: az egyikből a provincia horizontja rajzolódik ki („még jó ha elér valaki … a szomszéd faluig érő láthatárig”; „mindannyiunkat eltaszít ez a föld”), a másikból a sokaktól irigyelt kiváltság eredeztethető, amellyel az egyetemesebb gondolatokra „révülnek az írástudók”, tudva azt, „hogy mindenben ott párol Európa kínszenvedése”. Az európaiság melletti kiállás vállalásokkal és kötelezettségekkel jár, többek között értékőrzéssel, ugyanakkor értékteremtéssel is. Mindkettő elődöktől örökölt költői attitűd. Mit tehet ilyenkor az üllő és kalapács közé került utód? Megkísérli összebékíteni a provinciális létet az európaival: „levesünk ízében harangok kondulásában / európai kis emlékek levele suhog” (Kis emlékek Európáról). A versekből megismerhetjük Fényi István egyszemélyes Európáját, ehhez számba veszi a múlt értékeit; valóságos irodalmi térképet állít össze Nagykároly művelődéstör-
ténetéből, megemlékezik Károli Gáspárról, Kölcsey Ferencről, Petőfi Sándorról, Kaffka Margitról és Ady Endréről. Sajátos emlékeket őriz Fényi István virtuális kultúrtája, benépesítve a barokk, a romantika és a szecesszió korából vett motívumokkal. A Károlyi grófok kastélya, a nagytemplom Ybl Miklós által épületté álmodott egyetemessége és Károli Gáspár Bibliája európai törekvéseket mintáznak a költő számára. Bennünk, versolvasókban is hasonló érzések és gondolatok ébrednek, minket is lelkesít a megízlelt európaiság, és fokozódik bennünk csábító ereje. A provinciális létre szegődött nagykárolyi költőben verssé nemesedik minden egyes Európa-képzet. Saját mitológiát alakít ki Európa elrablásáról; miközben Európa egyfolytában rabol a régióból, ő is rabul esik egy-egy költeményben. A Néma című vers elfojtott kiáltás a provincia mélyéről, a saját és szülőföldje értékeinek tudatában lévő írástudó jussát követelve: „Nekem Európát nekem is, / világot nekem.” A költőt magába zárja a táj, a vidéki lét minden elképzelhető módon (család, hagyományok, szokások), néha reménytelen helyzetet teremtve: „borzolt tudatunk / tolla lebeg az égre, sepri a csillagokkal teli tájat.” A költői vágy nem akar tudomást szerezni a térbeli korlátokról, a röghöz kötő provinciáról, tágabb horizontok sejlenek fel előtte, és a szabadulni vágyó lélek újra Európa után kiált: „Engem Európának engem is, / engem is a világnak.” Úgy tűnik, minden hiába, Európa túl messze van, a provincia ezer módon tartja fogva fiát, sorra gyengíti el, hiúsítja meg kitörési kísérleteit. Nem ismétlődik meg a nagy előd, Ady Endre példája, a „világ csodája”, ehelyett a természet cselekszik, és a természetre, a megújuló tavaszra vár a változás feladata, a költő pedig csendesen visszavonul: „Megint tavaszi / ár csobog a sáncok füve közt, / ne légy már néma, te rügy, / ha kipattansz!” Fényi István 1994 szeptembere óta magunkra hagyott minket a felismeréssel: a provinciának meg kell küzdenie Európáért és minden egyes európai gondolatért, a ben-
89
2020
Periszkóp
3. szám
ne lakó alkotó írástudóra rányomja bélyegét a táj, a gyermek- és ifjúkor emlékvilága meg a történelmi örökség. De lehetőségek is rejlenek benne, mert a kisebb régiók éppen méretük miatt lehetnek fontosak alkotás- és befogadáslélektani szempontból, azaz tapasztalati világuk áttekinthetősége miatt, a szubjektív költői élményvilág elementáris mezője, személyessége miatt.
Égi város Amikor a kilencvenes évektől új horizontok nyíltak az irodalmi tudat számára is, az addigi költői attitűd hirtelen anakronisztikussá vált. A változás érzékenyen érinti Fényi István verseinek recepcióját: a posztmodern életérzés megkérdőjelezi az állandó esztétikai és erkölcsi értékeket, szkepticizmusával és iróniájával értékbálványokat döntöget, újfajta retorikát vezet be a lírába. Fényi István versei az irodalmi tudat perifériájára sodródnak. Pillanatnyi változást és némi érdeklődést az 1996-ban megjelent Égi város című kötet hoz. Irodalmi kérdésekben is gyakran lép fel döntőbíróként a fátum, és a szerző halála felmenti a versolvasókat, az értelmezőket az előítélet terhe alól. Fényi István negyedik kötetét immár azzal a szándékkal vettük kézbe, hogy végérvényes (vagy annak tűnő) megállapításokat is tehetünk a költői életműre vonatkozóan. Annál is inkább, mert az Égi város című kötet egyszerre marad hű a korábbiakhoz (szimbólumai, témaválasztása, képalkotása és szerkezete révén), és egyszerre tagadja azokat (az absztrakció magasabb foka, elvontabb gondolatiság, hosszabb versformák). A kötet verseit alig érzékelhető rezignáció hatja át, mely leginkább a tengerparti fuvallathoz hasonlítható, amint állandó jelleggel áramlik a víz felől a szárazföld irányába, így emlékeztet a tenger közelségére. A kötet versei hasonlóképpen emlékeztetnek bennünket költőjükre, Fényi Istvánra. Ennek a rezignációnak több forrását is feltételezhetjük (amelyek közvetlen vagy közvetett módon befolyásolhatták a költő közérzetét): gyerekkori emlékek, vidéki életforma, a második világhá-
2020
3. szám
90
Periszkóp
ború tragikus megélése, a századvégi lét, az egyetemes és a nemzeti-nemzetiségi értékek miatti aggódás. Weöres Sándor Ungvárnémeti Tóth Lászlóról mondja a következőket: „Ha azt mondja, hogy bérc, az nem valóságos, fizikailag járható bérc; ha azt mondja, hogy forrás, onnan nem buzog semmi, szimbolikus forrásról van szó.” Ez a megállapítás a költői konkretizáció lényegét érintően Fényi Istvánra is ráillik: ha azt mondja város (korábban világ), akkor nem egy konkrét városra (világra) kell gondolnunk, amelyben mindennapi küzdelmes és küszködő életüket élik az emberek, hanem az „égi városra” (a „benépesített” költői világra), amely a szellem és a lélek intézménye. Fényi István olyan éteri lírát teremtett, amelyben együtt kavarog a szent és a profán, az evilági és a túlvilági, a konkrétum és az absztrakció. Ennek a lírának természeténél fogva legfőbb lényege a jelképszerűség, valamint a szürrealizmusra alapozó képalkotás, de kedvenc eszköze még az absztrakció és a transzcendencia is. Véleményem szerint ezekkel a kulcsfogalmakkal közelíthetjük meg, tehetjük „megfejthetővé” Fényi István újabb verseit. Képei összetettek, szimbolikusak, nem értelmezhetők egyértelműen, minden kép többszöri elvonatkoztatás eredménye. Itt minden a lírai „én”-re vonatkozik, és a költői világ mintegy az autentikus személyiség tulajdonságává válik, és feloldja a kettősséget valóság és művészet, az élményt átélő és kifejező személy, az élmény áramló ideje és az élményt műbe rögzítő formák megmerevedett jellege között. Fényi István lírájának alapegysége a kép: a szavak és fogalmak között létesülő költői kapcsolatok adják a jelentést, a versolvasó számára megfogalmazható üzenetet. Az „égi város” szimbólum több arcú, több funkciójú absztrakt kép, melyet áthat a keresztény hitből fakadó világszemlélet is. A fogalom „égi” jelzője paradigmasorba szervezi a bibliai-vallási és a keresztény kultúrkörbe tartozó hitéleti és művelődéstörténeti fogalmainkat. Az égi város nem valóságos, bejárható és lakható település, hanem a
szellem és a lélek intézménye, költői szimbólum: „létéből eredően égi város / a legszebb dantei körben”. Azzal a különbséggel, hogy ide nem alászáll az ember (ill. az emberi lélek), hanem fölfelé tör, a transzcendens világ után vágyik, amelynek mégis emberarca van. Ennek az antropomorf jellegnek kettős eredője van: egyik maga a költő invenciózus természete, másik a humanista és keresztény szándék, hogy ez az égi város embernek teremtetett a próbatétel céljával, „hogy gyötörje halálig a honvágy veszedelme” (Az én városom). Ennek a városépítő költői invenciónak a keresztény mitológia mellett része még a gyerekkori emlékvilág, az olvasmányélmény és az eszkatológia, a túlvilági üdvösségtan. Így az Égi város ciklusban valóságos szimbólumkör alakul ki, amely a dantei logika szerint építkezik. Erre utal a hármas szerveződés is: 1. emlékszimbólum, 2. kultúrszimbólum, 3. túlvilági szimbólum. 1. Az „égi város” mint emlékszimbólum: az elképzelt város a gyermekkori mesék városa, az igazság intézménye, az apa látomásaival benépesítve. A kétfejű sárkány, a királylány „valóságos” meseelemek, amelyek a maguk rendjén szintén szimbólumok, és a versben további áttételek révén összetett szimbólumokká válnak (például a Te befogadó című versben). 2. Az „égi város” mint kultúrszimbólum: a megidézett város egyszerre bibliai és földrajzi település, azaz konkrétum és absztrakció, olyan tökéletes jelkép, amelynek jól érzékelhető valóságalapja van. Éppen emiatt a Jeruzsálem című vers csak síkváltásokkal olvasható, a költő hol a valóságos, hol pedig a bibliai Jeruzsálemre gondol. Az olvasói tudatnak oszcillálnia kell az elvont és a konkrét verstárgy között. 3. Az „égi város” mint túlvilági szimbólum: a költő égi városa olyan transzcendens régióhoz tartozik, amelyben tulajdonképpen a tapasztalati világgal szembeni „másság” igénye fogalmazódik meg: „talán az égdarab, talán a látomás-utak / környékeztek meg, hogy iderójam: / ÉGI VÁROSOM, ÉN
KIÁLTALAK”. A szándékot nevezhetjük küldetésnek, sugallatnak, avagy parancsnak is, a költőnek mindenképpen teremtő feladata van: „ilyen vagy olyan, a te egyetlen időd lobog, / s meg kell alapítanod véglegességed városát /a földön vagy a fellegekben” (A városalapító). Ennek a költői világteremtésnek része egyfajta eszkatológia vagy profán üdvösségtan is, hiszen az égi városba csak az nyer bebocsáttatást, aki képes megszabadulni – ha kell lemondások és szenvedések árán is – a tapasztalati világ előítéleteitől. És ebben a költő (a szavak Krisztusa) mutat nekünk példát: „seperjétek a szelekkel belső mezőimet, / kedvetlenítsétek a gondolatban támadt szennyeződést”, vagy „megyek s megtorpanok, tiszta szememet féltve leginkább / szálkáktól, melyek szüntelenül felém tartanak, / míg életre keltem szerelmes városomat.” Üzenet odaátra Reményteljesebb kísérletnek tarthattuk a 2004-ben megjelent második posztumusz kötetét: Üzenet odaátra, megerősítve befogadói meggyőződésünket arról, hogy Fényi István életművében olyan értékek rejlenek, amelyeket egy posztmodern utáni korszak kamatoztathat a maga számára. A huszadik század végére a regionális irodalmi tudatban háttérbe szorulnak a költészet szociális vonatkozásai az esztétikaiak javára, és a regionális valóságtények átértékelése arra ösztönöz, hogy a sajátosban ismerjük fel az egyetemest. A kisebb régiók valójában kisebbségük miatt lehetnek jelentősek alkotás – és befogadáslélektani szempontból, azaz: tapasztalati világuk áttekinthetősége miatt, valamint a szubjektív költői élményvilág elementáris mezője, személyes látásmódja miatt. A regionális értékrend szerint alkotó szerzők műveire rányomja bélyegét a gyermek- és ifjúkori emlékvilág, természetesen abban a „szülőföldi” környezetben, amelyhez mindegyre visszatérnek. Klaus Hemsdorf szerint gyakran a földrajzilag meghatározott természeti vagy társadalmi viszonyok jelen idejű felismerése által kap regionális színt az alkotás.
91
2020
Periszkóp
3. szám
Fényi István életműve azt bizonyítja, hogy a regionális értékvilág sajátosságának és történetiségének felfedezéséből, a vidéki identitásérzésből esztétikai értékeket hordozó irodalom jöhet létre. A költő Requiem provincialis című verse ennek a felismerésnek a lírai konkretizációja, benne a dilemmákkal küzdő költői lélek próbál békére lelni vágyak és lehetőségek között vergődve. Az utolsó megjelent kötete tartalmaz leginkább létösszegző költeményeket; életkorának előrehaladtával a költő számadást végez önmaga, Istene vagy éppen olvasója színe előtt. Önálló versciklusba (Üzenet odaátra) gyűjti létértelmezési kísérleteit: Ablakok, Előhang a ráolvasásához, Ráolvasás, Üzenet odaátra, Idill, Pákász-keserves, Mozgássérültek az Isten színe előtt, Búcsú a madaraktól, Hála, Rozmaring ága, Requiem provincialis, Liliom. Bennük átértékelődnek az életpálya eseményei, a szerzett tapasztalatok, az egyén sorsfordulói, az „egész” felől szemlélve más értelmet, ill. hangsúlyt kap a születés, a gyermekkor vagy éppen az elmúlás. Az egyéni élet, bár egyedi és megismételhetetlen, lehet akár intő példa is mások számára, mert „a megvert élet is int valamire”. Az Ágrólszakadt című költemény ilyen egyedi létértelmezés, benne saját életéről vall a költő. Retorikája túlmutat a hétköznapi beszéden, metaforikus-szimbolikus szövegközegbe vezeti az olvasót. A megfogalmazódó versszimbolika többszörösen rétegzett, ennek a rétegzettségnek pedig határozott fejlődésíve van, amely boltozatként tartja fenn az egész versépítményt. A vers legelején fellelhető „világfa” hasonlít a pogány magyar mitológia életfájához, mely az ősi hit szerint összeköti a halandó ember földi világát az égben lakó Istenével. Saját megjelenését és jelenlétét a világban könnyed, játékos derűvel szemléli a költő: „Játszottam, lengtem a világfán, / volt ringatózásom és hárfám.” Egy újabb metaforikus-szimbolikus motívum a keresztény mitológia közegébe vezeti át az olvasót. A tudásra áhítozó embert, a lét értelmét firtató költőt immár a teremtés titkai érdeklik, próbaként magára ölti az „Egyszü-
2020
3. szám
92
Periszkóp
lött Fiú” messiás szerepét: „vesződtem, hogy mégis kiderítsem, / mit végzett felőlünk az Isten.” A krisztusi próbákat vállaló, a felfedezés útját járó költő a népmesék szimbolikus alakjaival azonosul, hogy tovább vigye küldetését, így lesz „szerencsefiú” és „mesebeli kondás”: „vidáman lettem zsellér, gal�lynyesdeső, / a tiszta formákat keresgető, / szerencsefiú, mesebeli kondás.” A tapasztalás útjait járó költő szerint az emberi létezés ambivalens állapot: egyszerre ámulatba ejtő csoda és kiábrándító gyötrelem. Mivel a létezés Istentől nyert ajándék, és a mindenható ajándékozó irányítja sorsunkat, teremtőnknek célja van minden teremtményével, így az emberrel is, tehát nem hiábavaló a küszködésünk ezen a földön. A szertelen halandó sokszor lététől „megmámorosodva” azt hiszi, képes saját létét irányítani, hogy maga is teremthet halhatatlant. Mentségére szolgálhat, ha nem önös érdekből teszi: „küldetés taszított, bizodalom-láz / az a meséből kilengő filozófia, / hogy minden tisztességnek meg kell maradnia.” A pogány vagy a keresztény mitológia etikai normái szerint élő ember joggal reménykedhet abban, hogy földi létét befejezve példázatként élhet tovább: „tanulság lehetnék az emberiségnek.” Mivel emberként maga a költő is halandó, költészetében próbál halhatatlanságra találni, mintha a versekben bujdosó lírikus az ókori bölcsességben keresne vigasztalást: ars longa vita brevis est. Fényi István versében a „hárfa”- motívum utal a költészetre. A magyar és a világirodalomnak ez a közismert toposza a poézis kreatív, értékteremtő jellegére, a forma, a hangzás artisztikumára utal. A hárfa metonímiaként a költőben és az olvasóban egyaránt a kellemes hangzás érzetét, a verszene utáni vágyat ébreszti fel.
Erre utalhat a későbbiekben fellelhető melléknévi igenévi szerkezet: „tiszta formákat keresgető”. A vers befejező soraiban egymásra talál a földi létre kárhoztatott ember és a felsőbb régiókat ostromló költő, aki sorsával és önmagával kibékülve vállalja a számára kijelölt elrendelést: „Nem hetykeség, nem siránkozás, na nem, / lent gyötröm magam, míg a földet kiismerem.” Perspektíváiban és feladataiban ez a vállalkozás is bőven meghaladja a véges emberi-költői létet. Záró gondolatok Amint a példának felhozott versekből és a versek ürügyén megtartott szerkesztői meditációból is kitetszik, a regionális szemléletből fakadó költői érték alapja a bukolikus vagy a természeti táj, továbbá a belőlük alkotott „mitologizáló” képek sorozata, amelyek a költészet révén akár egy egész kultúrkör tudatába is bevésődhetnek. Fényi István regionális világképének nemcsak értékőrző, hanem értékteremtő vonásai is vannak. Esetében a regionalizmus nem egyszerűen irodalomszociológiai fogalom, hanem a provincializmust tudatosan meghaladó esztétikai és erkölcsi minőségek rejtőzködnek benne. Sőt, ennek az életműnek régión túli vonatkozásai is vannak, melyek érvényessége és hitelessége túlmutat egy szűkebb tájegységen és az általa megélt időintervallumon. (A tanulmány első változata a Fényi István összegyűjtött verseit tartalmazó Requiem provincialis című kötet előszavaként jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál 2019-ben.)
93
2020
Periszkóp
3. szám
Zsidó Ferenc
Kétségbeesett nyugodtság A posztmondern próza szekvenciális építkezésmódjának szép és befogadható megvalósulása Kukorelly új regénye*: a számozott mondatok egyszerre keltik a töredékesség és befejezhetetlenség érzetét, ugyanakkor keretben tartják az áradó, előhívásos, emlékidézős elbeszélést. Kukorelly számára szemmel láthatóan nem kihívás egy történet lineáris/metonimikus elbeszélése, ugyanakkor talán alkatilag is inkább a tudatfolyam típusú narrációra predestinált. E témát vélhetően nem is lehetett volna másként megfogni, hisz alulnézetből, élettörténetek perspektívájából vizsgálja a kommunizmust, vagyis nem egyetlen nagy narratíva van, hanem sok kis kaleidoszkópikus töredék. A salátabár típusú történetmesélés lényege, hogy ugyanannak a történet-halmaznak más-más szeletét villantja fel epizódokként, laza utaláshálóba fogva őket. Ez a fajta narráció az olvasótól nagyfokú figyelmet és fegyelmet igényel – a jutalom azonban nem marad el. Kukorelly regénye jól kifundált, szellemes-csavaros. Az ilyen típusú könyvek veszélye az, hogy kifáradnak – tapasztaltunk már ilyent. Egy picit a Kukorellyé is kifárad, de nem nagyon, nem annyira, mint néhány hasonló manírban írt „sorstársa”. A cím az orosz műveltséggel rendelkezők (mondjuk, a szerző korosztálya) számára evidencia, mások (a fiatalabbak) számára talán talány. Mit természetesen a mű felold. Nem másról van szó, mint a Szovjet Szocialista Köztársaság orosz betűszójának magyar fonetika szerint való kiejtéséről: a magyarítás gesztusával a szerző máris megfoghatóvá teszi, megszelídíti a „démont”. Önéletrajzi jellegű könyv (is) a CéCéCéPé, ennek ellenére – vagy épp ezért – nagyon
komplex, többféle szövegtípus és regiszter, többféle világ és sokféle tapasztalati anyag ötvözete. Tehát nem egy egyszerű könyv – de hát ki számított Kukorellytől egyszerű könyvre?? Valószínűleg azzal sem tódítunk nagyot, ha azt állítjuk, eddigi munkásságának szintézise. A főszereplő (K), aki akár a szerző alteregója is lehetne (K = Kukorelly?), a narrátor retrospektív módon meséli a történeteket, a jelen perspektívájából. Mindenfajta kommunizmusról beszél, nem csupán a magyarról: mivel (K) többször megfordult (Kelet)Németországban (először cserediákként, aztán turistaként, íróként), van alkalma megvizsgálni a különféle kommunizmusok működését. Amint megállapítja, a kelet-németek kóros önbizalomhiányban szenvednek, és nem is annyira a kommunizmus, hanem a szétszakítottság skizofréniája miatt. (Apropó: mi itt, Romániában egy lényeges szempontból másfajta kommunizmust tapasztaltunk meg, mint amiről Kukorelly ír. A romániai a nélkülözés kommunizmusa volt, a magyarországi az minimjólété. Például nem hiányoztak az alap háztartási cikkek, amelyek itt, Romániában igen. És lehetett szidni a rendszert, Romániában totális kuss volt.) A szerző nem ideológiaként, szellemi értekezések mentén próbálja megragadni a kommunizmust, hanem életérzések, hangulatok, jellegzetes helyek, tárgyak, ízek mentén. Ez a könyv legfőbb újdonsága, e nyelvileg is játékos képiség: „Volt a kommunizmusban egyfajta világossárga, ízetlen, trappistának nevezett sajt. De nem az volt, a legkevésbé sem trappista, és lehet, hogy még a neve sem volt trappista. Ilyen a kommunizmus. Nem ilyen, hanem ez, és passz.” Képeket is kapunk, szimbolikusan is érthető, erős képe-
*Kukorelly Endre: CéCéCéPé avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé. Kalligramm Kiadó, Budapest, 2019.
2020
3. szám
94
Periszkóp
ket. A leggroteszkebb az, amikor a kirakatba a palackok, konzervek közé kikerül az „Éljen május egy” felirat. Kirakatkommunizmus. A könyv egyébként keveset beszél tételesen a kommunizmusról, talán kevesebbet, mint azt a cím alapján várnánk, de lényegében, közvetett módon minden arról szól: a főszereplő élete, a mellékfigurák felvillantott sorsa mind a kommunizmus miatt olyan, amilyen. Szó sincs azonban mártírságról: a narrátor nem a kiszolgáltatottságra, megszenvedettségre, megalázottságra helyezi a hangsúlyt, hanem játék, irónia, vagy éppen nyugodt, megbocsátó tudomásulvétel révén felülemelkedik ezeken a hendikepeken, így inkább a főszereplő egykedvű kontemplációja, egészséges életszemlélete adja meg az alaptónust. „Kommunizmus van, ez (K) számára leginkább a csütörtöki bridzspartik előtti családi beszélgetésekből derült ki. Vagyis épp az, hogy semmi nem derült ki igazából. Nem pont kommunizmus, de lassú haladás a kommunizmus felé.” A CéCéCéPé részint Budapest-regény is. Színes, plasztikus leírást kapunk a város különböző utcáiról, tereiről. „(K)-ék zsidóházban laktak. Háromemeletes bérház a Szondy és a Rózsa sarkán, közelebb a Körúthoz, mint a Ligethez…” Ez a bérház kicsiben leképezi Budapest multikulturális, társadalmilag rétegzett valóságát. Az elbeszélő érzékelteti, milyen szellemi kihívás egy gyermeknek megismerni az uralkodó dichotómiákat: a felnőtt világ csak feketét lát vagy fehéret, a gyermek érzékeli az árnyalatokat, ugyanakkor a felnőttek részéről jövő nyomást is, hogy csak végletekben gondolkodhat: „(K)-nak fogalma sem volt arról, mi az, hogy zsidó. Vagy proli. Komcsik”; (…) „Aki nem komcsi, az náci.” Hamarosan azt is el kell fogadnia, hogy ők inkább reakciósnak számítanak, bár nem érti, miért, csak azt fogja fel, hogy akinek az apja katonatiszt volt 1945 előtt, az csakis reakciós lehet. A regény visszatérő motívuma, hogy a főszereplő ebben a végletekre hangolt világban nehezen igazodik el, folyamatosan információdeficitben van. Ezt azonban nem drámai, inkább humoros passzusokban adja
tudtunkra: „(K) sokáig nem igazán tudta, mi a menstruálás. Meg a dinsztelés. Igazából sosem jött rá, mi a dinsztelés.” Az, hogy (K) valójában a narrátor alteregója, az alkotás folyamatára vonatkozó, abból kifele beszélő, önreflexív kijelentésekből állapíthatjuk meg. Ezek a szövegrészek az emlékezés és alkotás folyamatát, annak törvényszerűségeit járják körül: „majd még mindjárt folytatom, de az azért érdekes, hogy miért jutott eszembe.” Reflexióiban sommázza munkáját is: „Valahány aránylag nyugodtra sikerült magyar mondat. Kétségbe esésükben sikerültek így.” Vagyis ott tartunk, amire az előbb utaltam, hogy nincs dráma, pedig lehetne. A könyv egy fragmentáltan adagolt családtörténet is, például felvillantja a felmenők életének főbb mozzanatait, hogy „(K) összes dédszülője a Trianon utáni Magyarország határán kívül született”, hogy az anyai nagyszülők német eredetűek. Fontos figura az apa, a Ludovikás tiszt, aki az 1944-es orosz betörés során megsebesül, és lényét, lényegét tekintve katona marad, hiába lett a háború után banki tisztviselő. „(K) valahogy ráveszi az apját, hogy írjon ezekről a dolgokról”, születnek naplótöredékek, de – utal rá a narrátor – ezek nem igazán sikerültek. A trauma még nem tesz senkit íróvá – vonhatjuk le a következtetést. Az elbeszélés idejében az apa már halott: „Igen, szokott az apjára gondolni. Elég sokat, bár, ugye, mi az elég.” Aztán már a saját katonakalandok sorjáznak, de az apjáéhoz képest ezek már szinte anekdoták, a katonásdi mímelése; a beavatás-jelleg, a felnőtté válás élménye azonban megmarad, mert azért itt is van árnyoldal, öngyilkosság, stb. A könyv másik motívuma a foci, akár úgy is, mint a szabadság, önmegvalósítás lehetősége. K egy ideig nagy reménységnek számított, tagja volt a Fradi utánpótláscsapatának, aztán nem lett belőle profi, de a labdarúgás szeretete megmaradt benne (Kukorel�ly: Pálya, avagy nyugi, Dagi, nem csak a foci van a világon c. könyve óta tudjuk, hogy a foci olyan metafora, amivel mindent – is – le lehet írni).
Amint említettem, a különböző történet-szólamok párhuzamosan futó, számozott (apropó, Esterházy!) fragmentumokként jelennek meg, bővülnek, kiegészülnek, újraértelmeződnek. Ezeket a narrátor még megfejeli egy rend görög mitológiai epizóddal, melyek más dimenzióba emelik, metaforikussá teszik az alaptörténetet is. Megjegyzendő, hogy a végén a szövegek szintjén is összemosódik a görög mese és a magyar hétköznap, ezzel a gesztussal a narrátor mitikus tartományba emeli a kommunizmus egykori valóságát. Kukorelly életeket ír át irodalommá, de – amint erre egy narrátori önreflexióban utal – az élet már önmagában is irodalom: >>„Visszakozz! Ez a visszakozz volt a leggyakoribb vezényszó”, ezt a mondatot Ottlik hangján hallom.>> Ír az ávósokról és a besúgókról is, de nem fősodorban, szinte csak mellékesen említve meg őket, mint szükséges rosszat; nyomokban K íróvoltára való utalásokat is találunk: „irodalmi kört alapítanak, ez nem volt szokás, mert – miért is? Mert kommunizmus volt.” A könyv egyik cezúrája az 1956-os forradalom, melyet a főszereplő gyermekként élt át, melyet követően: „százezrek mentek el az országból, (K) és családja nem.” Pedig megvolt a nyugat-németországi áttelepedés forgatókönyve. A szerelem, az erotika végig jelen van, hol finom utalásokban, hol vaskos kifejezésekben, például: „Édes szerelmem, te geciszopó.” A főszereplő párkapcsolatilag instabil helyzetben van, egy ideig egy hamburgi lány a kedvese, aki a sorkatonaság idején szakít vele. (C) ennek ellenére életének fontos állomása, a különböző világok megismerésének lehetőségét is jelenti számára. Érdekes nemzetkarakterológiai következtetést fogalmaz meg: „a magyarok mulatságosan szenvedélyesek.” Az alig kirajzolódó pályaív itt megtörni látszik: „Leszerelt, nincs állása, nem vették föl, nincs barátnője”, világfájdalom helyett mégis van erő az újrakezdésre (lassúdad haladással a végkifejlet felé): beindulnak az írói dolgok, németországi ösztöndíj stb. A könyv nagyjából ott szűnik meg (amúgy nyitott marad), hogy a kommuniz-
95
2020
Periszkóp
3. szám
musnak vége, szervezik az első demokratikus választásokat, de az emlékek csak tolulnak, a jóleső megkönnyebbülés nosztalgiával elegyedik, és hiába áll be egy új valóság, annak a réginek a lenyomata örök. A főszereplő azzal a tudattal éli meg kevés fix ponttal rendelkező, átmenetiségre berendezett életét, hogy ő az örök kívülálló. Például – a kommunizmus szempontjából – „osztályidegen.” Ez azonban páncél is számára: segít kibírni, elviselni. (K)-t nem töri meg a kommunizmus, lepereg róla. Olyan közegben nőtt fel, ahol a komcsizás, prolizás, „családias szalonzsidózás” mindennapos volt, ebben kellett megtalálnia saját identitását, amely mindennek az ötvözete és mindennek a tagadása. A narrátor egy helyütt tételesen kifejti, miért kell elbeszélnie ezt a kommunista múltat: „Kezdem elfelejteni, ami volt. Le kell írnom, hogy eszembe jusson.” Az időérzet szubjektív, (az efféle ismétlődő kijelentések, hogy „már nem élnek”, „meghalt” azonban igencsak objektívvé teszik!); az időbeli távolság a jelenség(ek)et lassan kuriózumkategóriába sorolja. „Nagyjából minden minimum húsz évvel ezelőtt volt, ezt (K) sokszor érzi így. Húsz, negyven, tegnap.” Kukorelly olykor kis huncutkodásokat művel, például ironikus, játékos kiszólásokat olvashatunk a 21. századi próza olvashatóságára, értelmezhetőségére nézve, pl. nem kell mindig metaforikus, másodlagos jelentést keresni egyszerű leírások mögött: „Kiszed néhány odaszáradt sárdarabkát a pedálok alól, lekapargatja, a csatornanyílásba dobja. Ez nem a halálról szól. Hanem arról, hogy csak úgy kikaparta onnan a megszáradt sarat.” Igazából az ilyenekért szeretem Kukorelly könyvét: nem annyira a témáért, hanem azért, ahogy meg van írva. Komolyan, de könnyedén. Nyugodtan. Kétségbeesetten nyugodtan. Ahogy a kommunizmusról írni lehet. (A recenzió eredeti változata a Székelyföld folyóirat 2020/9. számában jelent meg.)
2020
3. szám
96
Periszkóp
Vicsai Zsolt
„Amit az ember szeret csinálni, azt folytassa csak” Megkésett nyári délutánban, szeptember 22-én a zilahi EMKE-ház udvarán tartottuk Covaciu Norbert első könyvbemutatóját. A közönséget, valamint Szűcs Lászlót, a Várad folyóirat főszerkesztőjét, a rendezvény moderátorát és Covaciu Norbertet Lakó Éva, az EMKE zilahi szervezetének elnöke köszöntötte, majd a Hepehupa folyóirat képviseletében nekem volt alkalmam megosztani afölötti örömömet, hogy a Várad folyóirat és a Hepehupa tevékenységét két erős szál tartja közel egymáshoz: egyik az igényes vizuális tartalmak népszerűsítésében, másik abban mutatkozik meg, hogy Covaciu Norbert mellett még jónéhány fiatal író, költő (Repkő Ágnes, Gódza Csilla, Kemenes Henriette, Szilágyi Ákos) szövegeit hasonló szerkesztői elvek és megérzések mentén közöljük. Szűcs László az elhangzottakra válaszolva elmondta, hogy szeretné a kapcsolatok további építését, és megerősítette döntését, miszerint idéntől a Várad szerkesztősége vállalja a Hepehupa nagyváradi terjesztését. A továbbiakban Covaciu Norbert prózaírói tevékenységének általa ismert főeseményét, a Tabéry Géza-novellapályázat I. díjának 2018-as elnyerését említette meg Szűcs László, és megkérte a fiatal írót, hogy elevenítse fel életének más mozzanatait, impulzusait, amelyek íróvá alakulásában fontossá váltak. „Körülbelül első éves egyetemista korom óta foglalkozom írással – idézte a kezdeteket Norbi. – Általános iskolás koromban én is, az osztálytársaim is vezettünk naplót, de azt hiszem, minden író inkább arra az élményre emlékszik, amikor letett a kezéből egy olvasott könyvet
vagy novellát, és azt mondta, hogy ilyet én is tudnék írni, vagy akár ennél jobbat is. Ez körülbelül első éves egyetemista koromban történt, illetve még hozzáadódott ehhez az is, hogy beválogattak egy kötetbe (a Kortárs hangon című antológiáról van szó – a tudósító megjegyzése), de az igazság az, hogy az ott megjelent novellára nem fordítottam túl sok energiát. Megírtam, egyszer átolvastam, nagyjából átjavítottam, és elküldtem. Ezek után nagyon pozitív visszajelzés volt, hogy mindez nekem elég jól sikerült annak ellenére, hogy viszonylag kevés energiát fektettem bele. Azt szokták mondani, hogy amit az ember szeret csinálni, és jó is benne, azt folytassa csak. Első közléseim előtt egyébként versekkel próbálkoztam, de ma már ezeken a verseken jókat derülök, ha előkerülnek a laptopom mélyéről. Azokat csak saját szórakoztatásomra írtam, de a prózával más lett a viszonyom az említett élmények miatt is.” Covaciu Norbert beszámolt arról is, hogy a Bihar megyei Csokalyról, egy Székelyhíd és Diószeg közé eső, ezerlelkes településről származik. Ide járt általános iskolába, a középiskolát a székelyhídi elméleti líceumban, egyetemi tanulmányait pedig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen végezte, ahol íróvá fejlődését nagyban elősegítette az a közvetlenség, ami a tanár-diák kapcsolatokat jellemezte. Nagyváradi tanárai közül Boka László, Antal Balázs, János Szabolcs és Bíró Annamária habitusára emlékszik legélénkebben, de Magyari Sárának szintén sokat köszönhet abban a tekintetben, hogy másik hivatásaként a tanári pályát választotta.
„Nagyon erős történetek vannak ebben a könyvben, illetve nagyon jól megrajzolt alakok, hősök – tért rá a szerző bemutatkozása után Szűcs László a könyv ismertetésére, majd következett egy ilyenkor nehezen megkerülhető kérdés: – Egy novellista nagyon sok esetben a saját életéből hozott élményekkel dolgozik. Mennyi a te esetedben ezeknek a megrázó történeteknek a valóságtartalma, honnan hozod ezeket a történeteket?” Válaszul a fiatal író Demény Péterre és más írók vallomásaira hivatkozva mondta, hogy egy író nem is tud nem a saját életéből meríteni. Kiderült, hogy a kötet első részében, a szövegek mintegy hatvan százalékában van valami, amit saját élettapasztalatból merített, amiben megjelenik az a környezet, ahol nevelkedett és felnőtt. „De egyébként én szeretek is énelbeszélőt alkalmazni” – fogta némileg talányosra is a választ Norbi, majd arról beszélt, hogy vannak olyan novellái is, amiket egy-egy olvasmányélmény ihletett. Ilyen az Ottóka című, ami a hajléktalanná válás traumájáról szól, és egy Tar Sándor-novella, A leghidegebb éjszaka elolvasása nyomán született. A dokumentálódás egyébként fontos munkamódszere, épp az Ottóka szövege kapcsán említette, hogy a megírása előtt sajtószövegeket olvasott, dokumentumfilmeket is megnézett. „Elsősorban saját magam számára szoktam dokumentálódni, az már csak egy plusz, ha valami olyat tudok írni, amit mások is érdemesnek tartanak arra, hogy elolvassanak.” A felolvasásokkal tarkított beszélgetés során Covaciu Norbert egy műhelytitkot is megosztott a közönséggel: „Ha sokat gondolkodom egy témán, ha hetekig a fejemben jár az a szereplő, akit meg akarok formálni, akkor az jól fog sikerülni. Ha csak leülnék, és azt mondanám magamnak, hogy jó, akkor írok valamit, az valószínűleg rosszul sikerülne. Nem biztos, hogy más szerző ezzel így van, de én így vagyok vele.” Az elmondottak szemléltetésére megosztotta velünk a pályázatnyertes novella (Az a fél flakon sör) keletkezésének alapmozzanatát, egy
97
2020
Periszkóp
3. szám
családban elhangzó mondatot, amit évekig raktározott magában, és ami így szólt: „Csak az a fél flakon sör fog maradni utánam.” „Prózaíróként foglalkoztat-e olyan téma, aminek a megírásához kevés a novella. Tervezed-e, hogy a regény műfajával is kacérkodj?” – érdeklődött befejezésképp Szűcs László a további tervekről. „Jelenleg két könyv van a fejemben, de egyiket sem hamarkodnám el.” Megtudtuk, hogy az egyik közülük regény, ami saját élettapasztalatból merít, az egyetem elvégzése után ugyanis a feleségével három évig éltek Londonban. Az itteni élményeiről naplójegyzetei vannak, ezekből készült egy hatvan oldalas regénykezdemény, ennek meg három változata, de egyikkel sem elégedett. „Regényt írni nagyon más, mint novellát. Egy novellának a megírásához nekem elég egy hétvége, de egy regényhez minimum egy nyár kell. Ha nem kellene a fél nyarat azzal töltenem, hogy tanügyi versenyvizsgára készülök, a másik felet azzal, hogy gyűlésekre járok, és próbálok valami helyet szerezni magamnak, akkor meg tudnám írni ezt a regényt. Még nem fejeztem be... Úgy érzem, hogy a hatvanadik oldal környékén kifulladtam. Megírtam mindent, ami bennem volt akkor, de ez nem elég egy regényhez. Az a regény terveim szerint nem lesz tele tragédiákkal, mint ez a novelláskötet vagy a novellafüzérem, aminek a megírásával egyelőre jobban haladok.” Még mielőtt dedikálásra került volna sor, Szűcs László bejelentette, hogy Nagyváradon is be fogják mutatni Covaciu Norbert kötetét, és ezzel mintegy keretbe foglalta rendezvényünket, mivel azt már a beszélgetés elején elárulta, hogy ez a könyvbemutató tette lehetővé a könyv forgalmazását üzletekben, könyvvásárokon. Zilahon a Tulipán könyvesboltban már kapható, épületes olvasást kívánok mindenik történetéhez! Norbinak pedig elegendő energiát és türelmet tervei megvalósításához! (A tudósítást először a Szilágyság hetilap közölte 2020. október 9-ei számában.)
2020
3. szám
98
Periszkóp
Sötétben feledett szobrok Karácsony előtt, hogy családom női tagjai megcsodálhassák az ünnepi fényeket, esti sétát tettünk Zilah központjában. A prefektúra előtt kezdtük, a vele szemben levő park előtt folytattuk, végül felgyalogoltunk az egykori Kossuth térre is. Mivel a családi programnak nem én voltam az ötletgazdája, inkább a kísérői szerep homályába burkolóztam, és ebbéli minőségemben előbújt az a hajlamom, hogy a fényár mögött az árnyékokra is felfigyeljek. A Szakszervezetek Művelődési Háza mellett parkoltam az úgynevezett Bulevárdon, ahol most egyből feltűnt, ami máskor is már bennem motoszkált, ha erre jártam: hogy a rózsabokrokkal körbeültetett Gheorghe Șincai-szobor mennyire árván mered a járókelőkre. Régóta állhat itt, még félárnyékban is látszik rajta, hogy olcsó kőanyagát kikezdte már az idő, körülbelül épp a művelődési házzal egyidős lehet, annak tartozékaként helyezhették ide a szakszervezeti tagok felvilágosítására ugyebár. Érdekessége, hogy megközelíthetetlen – egyetlen irányból se vezet hozzá egy aprócska járda, sétány vagy ösvény; tulajdonéppen csak a városgazdálkodási vállalat emberi jutnak közelébe, mikor a rózsatövek ápolását végzik. Az utóbbi harminc évben, úgy látszik, senkinek sem volt fontos, hogy utat nyisson feléje, koszorút még sosem láttam a talapzatán. Megma-
radt annak, aminek eredetileg szánták: egy, a honi modernitás szellemében összekalapált, bebetonozott városközpont megkopott kellékének. Szoborvizslató tekintetem a Kossuth téren sem vidámodott meg. A Wesselényi-szobor talapzatát elegánsan felújították ugyan, öröm volt körbejárni, de a vaksötét égbe mutatva hiába magyaráztam volna első osztályos lányomnak, kit is ábrázol a bronz, még közelről sem látszottak a nagy jobbágyfelszabadító vonásai, akkora magaslatról néz jobbágyára és az utókorra. De nehezen kivehetőek Iuliu Maniu, Ady Endre, a Romolust és Rémust szoptató anyafarkas vonásai is az egykori Kossuth téren; odébb, a Király utca elején Corneliu Coposu tekintetének vívódása is homályba vész. Vagy talán úgy gondolkodtak a városatyák, mikor tanácsüléseiken e műalkotásoknak a megvilágítása esetleg szóba jött – ha szóba jött –, hogy elegendő fényt biztosítanak úgyis az utcai lámpák? Nem tudom, nem tudhatom. De úgy látszik: Wesselényi Miklós, Iuliu Maniu, Corneliu Coposu szobra, az anyafarkas ábrázolása az utóbbi négy, nyolc, esetleg tizenkét évben a koszorúzások mellett csak annyit érdemelt, hogy a nappal fényei világítsák meg alakjukat. Talán az elkövetkező négy vagy nyolc évben szoborrá nemesült vonásaik az éjszaka sötétjében is felfénylenek majd.
(A kedvezőtlen fényviszonyok miatt a szöveg végi illusztráció elmarad.)