Hepehupa nr. 2 - 2020 by Caiete Silvane

2020

Terra

2. szám

Tartalomjegyzék ÁRAMLATOK

Bekő N. Ildikó Másféle gyermekkor

Repkő Ágnes Egy másik élet

Lejtőn

Farkasok Hypermarket

Lakatos-Fleisz Katalin Egyetem? Szilágyi Ferenc Hubart Csodálatos világ Fekete Vince Életvezetési Igen/nem Györfi-Deák Erzsébet (két csésze kávé)

(kitágítom a perceket) (elveszek benned) (mint egy sötétbe kizárt gyermek)

Kabai Krisztina Visszatérés Birta-Székely Noémi (Pár)beszéd a szerelemről Müller Dezső Vattapuha Visszaröppensz Kudarc Lekopott Hátha Vakítom

Nóti Arianna Rekviemet mondanék Visszaintenek

Megu Róbert Méreg Para Olga Örök könnyek bennem égnek

PÖRGŐ UJJAK

Anya és fia A csillag és a lant

Kocsis Melinda Rácsodálkozás Koppányi Ádám nyár pókhálóban

Lőrincz Gréti Jó anyát találni Pályázati felhívás

1 2 4 5 7

13 13

14 14 15 16

22 22 23 23 24 24

25 25

28 28 29

31 31

32 33

2020

2. szám

100

Terra

PERISZKÓP

MÚLTIDÉZŐ

Covaciu Norbert Az istent játszó ember Demény Péter Inverz szilágysági szótár Vicsai Zsolt A Szamos-feeling László László Trianonról több tételben Victor Cioban A Wesselényi család reneszánsz és barokk mesterek alkotásaiban Bóné Éva Betekintés Gelei Katona István, a váltság teológusának életébe és munkásságába

FOLKLÓR

TERRA

Cziker András A nagykárolyi fésűs mesterség története Széman Péter Mezitlábas orvosok Gáspár Attila Nagypapa gyermekkora Vicsai Zsolt Távinterjú Pálinkás Mihállyal, azaz Vőfély Misivel Covaciu Norbert A posztpandémiás identitás és világrend

51 58

2020

Áramlatok

2. szám

Bekő N. Ildikó

Másféle gyermekkor (Omerta-etűd) (Az egykori szőlősgazdáktól mindent elvett a kommunista rendszer, aztán meg kiosztottak nekik 5-5 ár szőlőt valahol máshol, hogy művelgessék csak, ha kedvük van hozzá. Nagy szőlő, nagy gond... Honnan annyi napszámos? Ők már a munkásosztály oszlopos tagjaiként a gyárakban dolgoztak, vagy a kollektívben normára. A nagy szőlőskertek lassan elvadultak, a földön húzták az indák a termést, végül fejet hajtva a pusztításnak elfonnyasztották a fürtöket. Buldózerek forgatták ki a gyökereket, s a megtisztított helyre gyümölcsfákat ültettek...) – Megyünk a szőlőbe – jelenti ki nagymama egy szép kora nyári reggelen. Beugrálok a szobába egy nyolc éves gyerek ujjongásával, megpördülök a tükör előtt, aztán ki a konyhába, hogy felrángassam az öcsém lábára a tornacipőt. Nagymama a fonott kosárba szalonnát, főtt tojást, kenyeret pakol. (Abból lett a madárlátta kenyér másnap.) Nagyapa meg a régi zöld katonai hátizsákba teszi a metszőollót, kisfűrészt és végül szépen összehangolt mozdulatsorozatok után belevarázsol egy üveg bort is. Unokabátyám, aki már nagyfiú, felel a vizeskorsóért, zilahi fazakasmester munkáját dicséri az oldalára formált szőlőfürt. Megrázza a korsót, csörögnek a golyók: „Na, Tücsök, ezek miért vannak benne?” Nem tudom a választ, pedig egyszerű; mielőtt friss vizet tesznek bele, kimossák, a golyók szerepe eltávolítani az esetleges lerakódást. Az agyagkorsóban hűvös marad a víz, csak árnyékos helyre kell tenni. Elindulunk végre, nagyapa Carpațit

szív, utálom az arcomba csapódó füstöt. Hirtelen elhatározással egynapi hallgatási fogadalmat teszek azonnali hatályba lépéssel, és ezt közlöm a többiekkel is. –Úgysem bírod ki, Tücsök! – csúfolódik unokabátyám, de erre én már nem válaszolhatok. Döntésem valóban elhamarkodottnak tűnik, mert a doktorék udvarán éppen legyezőt bontanak a pávák elkápráztatva mindenkit a tollazatuk színpompájával. Kézzel-lábbal, csukott szájjal makogva próbálom felhívni rájuk a figyelmet. –Majd megunja – legyint nagymama, és megfogja az öcsém kezét, mintha közölné velem, hogy nem bízik meg bennem. Az ártézi kútnál kötelező a vízivás, hogy a korsó tartalma kitartson estig. A barompiacon nagy a nyüzsgés, ma van a vásár, az állatok hangja és szaga uralja a környéket. Kiérve a Dombaljába lepakolunk a diófa tövébe. Az unokabátyámnak dolgozni kell, de mi játszhatunk a gyümölcsösben, rohangálhatunk, de ne túl mes�sze, hogy „neadjisten” egy kutya vagy rossz ember arra vetődjön. Nagyapa kapálja a szőlőt, és egyre gyakrabban kurvamelegezik, amit a hátizsákhoz való lebattyogás követ. Nagymama keze alatt ég a munka, lemetszi a felesleges hajtásokat, kötözi a szőlőt, ahogy errefelé mondják, és énekli a rádióban untig lejátszott slágereket. Mi bujócskázunk a bokrokban, fák mögött, a kicsinek víz kell, meg pisilni; válaszolni is kell, ha kérdez, de „ugye, nem árulod el, hogy beszéltem?”. Mire a szalonnasütésre kerül a sor, nagyapa már fáradt, szidja a bitang kapát, amiért nem vág elég jól, meg a rendszert,

2020

2. szám

Áramlatok

amiért neki ládát kell szegezni az ILF-nél, hogy összejöjjön egy kis nyugdíj, pedig nála még az inasok is a családdal étkeztek az asztalnál annak idején, amikor... Nagymama ajkáról már rég elszállt a dallam, kalácsot is kapunk, mert hát a gyermek nem ehet csak szalonnát. A nap már a Kukukmál fölött jár, amikor elindulunk hazafelé. Unokabátyám lemarad, valahol egy elcsent cigi gyönyöreit élvezi, nagymama papót unszolja a menésre, kinek vállán imbolyog a kapa a szélrózsa minden irányába. Tüntetően előremegyek a poros úton, csak loholjon utánam a kicsi, ha nem en-

gedi, hogy fogjam a kezét. A többiek jócskán lemaradnak, a tudatomig érő furcsa hang hallatára mégis megfordulok. Meghűl bennem a vér, egy bivaly vágtat a poros úton egyenesen felém. Az életösztön ereje behajít a bokorba, és a bivaly porfelhőt kavarva távolodik. Az első gondolatom a gyermek. Rohanok vissza fuldokolva nem is a portól, inkább a rémülettől, de nem látom sehol. Akkor az egyik bokorból kidugja fejét az öcsém: – Elbújtam, mert féltem a fekete tehéntől – mondja, én meg csak zokogok, és ölelem a buksi fejét –, de nem mondjuk el senkinek, ugye?

Lejtőn Csak ülsz a földön meggörbült háttal, mintha a szürke fal súlyát kellene cipelned, zsíros hajtincsek mögött rejtőzik tekinteted, micsoda ócska szöveg, hogy a szem a lélek tükre. Csuklódon széles karperec, fölötte tetoválás, hosszú hajú szirén, pikkelyei között nem is látszanak a tűszúrások, egyetlen igaz szerelmed, bárgyú boldogságtudat. Önszuggesztiók hamis páncéljában harcot vívsz a világgal. Az ostobák nem tudják, hogy mindig akad annyi lóvé, hogy megvásárold lelki szabadságod, még akkor is, ha testedre ólomsúlyokat kötnek. Olyankor szállni vagy képes képzeletben, szélben lebegő fehér barackvirágszirmok közt. Aztán leülepszik minden, barackvirág-léghajók egymásra hullanak, s kezdődik elölről a harc a világ ellen. Látod a lány riadt arcát, érzed ismét a kéjes örömöt, ami minden ütés után átjárja a tested, úgy szeded fel a földről, mint egy kócbabát, hogy aztán újra eldobd magadtól. Kígyó teste reád tapadt, le akart húzni az ingovány feneketlen mélységébe.

Az a bajod, hogy a kutyát sem érdekli, hányszor nyúlsz a fecskendő után. Akkor a piacon is csak azért döntötted le egy öreg tojásokkal teli kosarát, hogy halljad tiltakozását, szidalmait, hogy legyen okod erődet fitogtatni. De az öreg egy szót sem szólt, láttad szemében a bűnöd súlyát, és nem bírtad elviselni a megalázott ember fájó tekintetét. Múltad rozsdatemetőjében felbukkanak tetteid, önmagad ellenpólusa vagy, most mégis felszakad torkodból egy sóhaj: „Segítsetek!” A keresztégetést is csak azért találtad ki, hogy hitetlenséged hitelesítsd, de már akkor rádöbbentél, te azokhoz sem tartozol, a sátánisták bomlott agyú gyülekezetéhez. Tizenöt sírkövet döntöttetek le egyetlen éjszaka, az újságok fajgyűlöletről írtak, pedig a neveket sem láttátok a sötét miatt. A kövek halk puffanását ma is hallod néha, miért tetted, nem kérdezed, a pillanatnyi káröröm rég elillant, harc a harc kedvéért, de hol van a győzteseknek kijáró örömmámor?

Láttál egyszer egy lovat kikötve egy fához, körbe-körbe járt, és a buta nem vette észre, hogy nem halad előre, csak akkor, amikor már nem volt mit legelnie. Letapostál te már mindent a körön belül, nem maradt már a remény zsenge hajtása sem. Egy kisfiú megáll melletted, kifűzött bakancsod nem túl bizalomgerjesztő, kissé hátrébb húzódik, és borostás képedbe bámul. Az ilyen kis krapekokat nem bántottad soha, bűntelen múltadból rajzolódik ki rövidnadrágos, tornacipős alakja. – Részeg vagy – mondja meggyőződéssel, szánalom nélkül, büszkén, hogy így, állva magasabb nálad, s végre nem kell felnéznie a nagyfiúra. – Nem vagyok részeg! – nyöszörgöd, de ő gúnyosan ingatja a fejét, és fügét mutat.

Fiumei úti sírkert I.

2020

Áramlatok

2. szám

Zsebedben egy névjegykártya, egy kis doktornő adta egyszer, meg akart menteni... magának, de te nem kértél belőle, de most talán segíthetne, mert piszkosul nehéz elviselni a testedre kötött súlyokat. A kölyök felhívhatná azt a számot, de te már nem irányítod mozdulataidat, távolodsz önmagadtól, látod a rockert a fal mellett, de jó, hogy már nincs közöd hozzá. Könnyű vagy, lehulltak végre a bilincsek, szaladsz rövidnadrágban, tornacipősen a kavicsos úton, fehér barackvirágszirmokat hint reád az ég, és annyit fogsz meg belőlük, amennyit csak akarsz. (Megjelent a Romániai Magyar Szó napilap Szabad Szombat című mellékletében 1997. június 21-22-én.)

2020

2. szám

Áramlatok

Repkő Ágnes

Egy másik élet A héten újra gyilkosság történt az intézményben. Ez felbolygatta a megszokott rendet, és megzavarta a napi rutinunkat. Valami idióta huszonhárom szúrással lyukasztott ki egy újoncot. Az áldozat – aki állítólag író volt –, egy éjjel azt találta mondani ennek az állatnak, aki mellesleg most tanult meg olvasni, hogy ami a könyvekbe le van írva, az a valóságban meg is történhet. Ettől elborult az 5651-es rab agya. Ez a rab – beceneve Golyó –, olyan régóta van már bezárva ide, hogy az embernek az az érzése, itt született. Ilyen zavar után nehéz visszaállítani a rendet, sokat kell ütni, és üvölteni a rabokkal. Mikor lehozták Golyót, hogy „házilag” is megbüntessük, én is rúgtam és ütöttem, ahogyan csak bírtam, pedig már kezdetben, amikor meglátta a szokásos, betonpadlós szobát, jó taktikusként a földre dobta magát. Miközben szorgalmasan rugdostam Golyó fejét, aki már ezer sebből vérzett, megint az a szörnyű érzésem támadt, hogy ez nem az én életem, hogy rosszkor vagyok rossz helyen, nem ott, ahol lennem kéne. Beesteledett, mire befejeztük és végre hazaindultam. A roskatag társasházban a fáradtság miatt csak meg-megállva, szüneteket tartva tudtam azt a néhány lépcsőt megmászni, pedig volt idő, amikor ugyanezeket a lépcsőket kettesével gyűrtem magam alá. A feleségem a fotelben ült, a kedvenc showműsorát nézte. A képernyőn egy piros ruhás nő egy rögtönzött pult mögött kiabált, majd a mellette álló középkorú, szakállas férfi szürke öltönyben rácsapott egy világító gombra, és azt kiáltotta: strucc. A feleségem félig-meddig bóbiskolt már a fotelben, arcára színes árnyékok játékát

vetítette a képernyő. A fiúk a szobájukban tévéztek. Langyos vízzel megmosakodtam, és leültem az ablak mellé hallgatni a gondolataimat. A gyomrom fájt, ami eszembe juttatta, hogy reggel óta nem ettem, de éreztem, hogy nem vagyok képes enni most sem. Kinéztem az ablakon: az esti utca árnyai suhantak számos irányba az ablak alatt elnyúlva egy-egy pocsolyában. Forgalmas volt a nedves járda, a járókelők kabátjukat magukra szorítva siettek következő állomásuk felé. A boltokból, a pékségből és a zöldségestől még fény szűrődött az utcára. Megéri nyitva tartani, ilyenkor vásárolnak az estig dolgozók. Idegenség. Megint az az érzésem támadt, hogy nem a saját életemet élem itt, ebben a fotelben. Egy újabb elmélet fészkelte be magát a fejembe: mi van akkor, ha egy történet főhőse vagyok? És az engem körülvevő elemeket, tevést-vevést most is éppen, amikor ezt gondolom, körém írja egy szerző. Hiszen a kinyírt író is megmondta a börtönben: ami le van írva, valósággá válhat. Ez igaz is lehet, ha már öltek érte. De vajon ki lehet lépni egy könyv lapjairól? És ha sikerül, hová visz az út? Megint elfogott a rettegés: ha még sokáig itt maradok, örökre fogoly leszek ebben az idegen életben, ami nem az enyém. Feleségem horkolásának ritmusos ütemét és a villamosok halk csörömpölésének dallamát hallgatva elbóbiskoltam. Nyugtalanul aludtam. Azt álmodtam, hogy bementem egy pizzázóba, leültem és kávét rendeltem. A helyiség egyik falára buja növényzetű, eleven dzsungel volt festve. Míg a kávémra vártam, szemem sarkából úgy láttam, mintha kicsit megmozdulná-

nak a dzsungel óriáspáfrányainak levelei. Felálltam, majd újra leültem, megráztam a fejem. Ekkor lágy szellőt éreztem az arcomon, egy fuvallatot, mely a fal felől érkezett. Pedig a helyiség ajtai, ablakai zárva voltak. De a szél felerősödött, és a falon már nemcsak a páfrányok, a fák koronái is lágyan ringatóztak a meleg szélben. Felálltam, tettem néhány bizonytalan lépést a fal irányába, majd felgyorsítottam lépteimet, és átlépve a falon bejutottam a dzsungelbe. Állathangok kórusa, papagájrikácsolás, majomüvöltözés, egy vízesés távoli zúgása és friss avarillat fogadott. A vekker hangos berregése ébresztett.

2020

Áramlatok

2. szám

Hűvös reggel volt. Lassan, komótosan magamra vettem a szürke, vállpántos egyenruhám, felcsatoltam csípőmre a gumibotom, és a fekete mellényem zsebeit megtömtem a többi kínzó- és védekezőeszközzel. Az engem körülvevő szoba, ahol már évek óta felkeltem és készülődtem, aznap ismeretlennek tűnt. Mintha új lenne az éjjeliszekrény, mintha még soha nem láttam volna a cipős állványt, és nem ismertem fel a fogkefém sem. Hosszúra nyúlt készülődés után kiléptem a barátságtalan, szürke, ködös utcára. Fogalmam sem volt, merre induljak.

Farkasok – Ugyan már, látod, nekem semmi bajom, pedig itt fekszem a földön két napja – mondta Eszter, hangjában reménytelenséggel és vigasszal nagyjából azonos arányban. Egy, a lomos szobából előkotort, régi matracon feküdt, de így is kényelmetlen volt a földön aludni. Kényelmetlen és hideg. – Ha jobbra fordulok – folytatta –, pont belátok az ágyad alá, azonnal észrevenném, ha lenne ott bármi. – De te nem félsz – dünnyögte erre kislánya vádlón a magasból. A kislány ötéves elmúlt, és néhány hete nem volt hajlandó egyedül aludni a saját szobájában. Fél az ágya alatt lévő szörnyektől, mondta egy nap, és azután minden éjjel vagy hajnalban átment a szülei hálószobájába, az ágyukba mászott, és miután közéjük feküdt, sem ő, sem a férje nem tudott tovább pihenni, csak forgolódtak álmatlanul reggelig. A férje panaszkodott is: ha nem piheni ki magát, az hatással lehet a munkájára, és az ő szakmájában nincs helye tévedésnek. Eszter férje ugyanis orvos. Az utóbbi időben gyanúsan gyakran vállalt

éjszakai ügyeletet, de Eszter nem gondolkodott a miérteken. Ennyi év házasság után inkább csak közönyösen tudomásul vette. – Értsd meg már, szörnyek nem léteznek! – ismételte el talán már századjára is Eszter. Fontolóra vett azt is, hogy pszichológushoz forduljanak. – Nem szörnyek! – kiabálta dühösen a kislány –, mondtam már, farkasok! Ez már a sokadik verzió volt az ágy alatti lények mibenlétét illetően. Ez egy ilyen korszak - olvasta valahol -, hátha elmúlik magától, remélte. Másnap reggel előkészítette a kislányt: felöltöztette, szendvicset kent, teát főzött, majd elkísérte az utca végén lévő kerületi óvodába, ahol sok-sok puszi után megígérte, hogy aznap is érte megy. A lakótelep, ahol nyolc évvel ezelőtt sikerült egy négy szobás, tágas, panorámás lakáshoz jutniuk, kertvárosszerű volt. A tömbházak, mint csupasz gerincek, meredeztek ki a földből, de ápolt virágoskertek ékelődtek közéjük játszótérrel. Ideális lakóhely egy családnak. Miután kislányától az óvoda udva-

2020

2. szám

Áramlatok

rán hosszasan búcsúzott, Eszter - mint minden nap - elment bevásárolni, majd haza. Otthon várta a mosás, takarítás, főzés. Habár műszaki végzettsége volt, a férje szerencsére keresett annyit, hogy neki ne kelljen alkalmazásba állnia, így is megengedhették maguknak az évi egy vagy két nyaralást, téli sítúrát, havi egy látogatást valamelyik nevesebb étterembe, sőt néha egy-egy operaelőadást is. A lépcsőházba érve a földszinten liftbe szállt, a szerkezet a szokásos módon elindult vele felfelé, ám a negyedik emelet környékén hirtelen zökkent egyet, megállt, és sötét lett. Mi a franc ez? – gondolta Eszter a sötétséget bámulva. Ritka az áramszünet a kerületben, pont most kell legyen, vagy a lift romlott el? Hál’istennek nem félős, azon tanakodott, mi ilyenkor a megfelelő eljárás. Lehet, meg kell nyomni egy csengőgombot. Elkezdett a táskájában kutatni, de csalódottan vette tudomásul: nincs nála a telefonja. Valószínűleg otthon felejtette, úgyhogy kitapogatta, majd megnyomta az összes gombot, de egyik sem csengett. Behúzódott a sötét lift egyik sarkába, és várt. Biztosan hamar kijavítják a hibát. A várakozással eltelt 4-5 perc, de semmi sem történt, a folyosóról nem hallatszott semmi nesz. Ez szokatlannak tűnt. Talán kiabálnia kellene segítségért, fontolgatta, de szégyellt kiabálni. Megnyomta újra az összes gombot, remélve, hogy az egyik a segélyhívó lesz, csakhogy eredménytelenül, minden hangtalan és mozdulatlan maradt. Furcsa volt nyitott szemmel a sötétséget bámulni, hát becsukta inkább a szemeit. Feszült fájdalmat kezdett a tarkójában érezni, ami lassan a homloka felé kúszott, ettől ideges lett. Megdörzsölte a tarkóját. Vajon hány méter sötét mélység húzódik alatta? Most lefelé nézett, de ugyanaz a sötétség volt ott is, mint ami körülölelte. Eszébe

jutott egyik barátnője, akinek pánikrohamai szoktak lenni, ő mesélte, hogy néha elkezd énekelni roham közben, és az segít. - Bóbita, bóbita táncol - kezdett bele egy dalba, amit a kislányának tanított – körben az angyalok ülnek... Elnevette magát. Milyen hülyén festhet itt, a sötét dobozban Bóbitát énekelve. Abban a pillanatban egy éles kattanás hallatszott. Önkéntelenül a liftajtó elé állt, és belekapaszkodott a táskájába. A fájdalom a tarkójában erősödött: hol vannak már a szerelők? - Bóbita, Bóbita játszik, szárnyat igéz a malacra - folytatta vékonyodó hangon. - Ráül, ígér neki csókot, röpteti, és kikacagja. Úgy érezte, egyre csak nő körülötte, és lassan be is teríti őt a sötétség és a csend, akárha el akarná nyelni. Észrevette, hogy remegnek a kezei, így inkább leült a lift padlójára. A feje már zúgott, nem is tudta felidézni, mióta nem látott semmit. Ekkor a közelből, közvetlenül a lift padlója alól valami mocorgás, de ha jobban fülelt, inkább valami halk morgás tolakodott a csendbe. Felpattant és körbenézett. Semmit sem látott a mindent elborító sötétségen kívül. - Segítség, segítség – kiabálta szinte önakaratán kívül, eltorzult hangon. Majd ismét hallgatózott, remélte, csak képzelődött az előbb, de nem tévedett, újra halk, vészjósló állati morgás hangja jött a mélyből. Megmerevedett, és elviselhetetlen szorítást érzett a koponyájában, szédült. Grrrrrr – morgott a sötétség. Levegőért kapkodott, megpróbálta előbb szétfeszíteni a liftajtókat, s miután ez nem sikerült, elkezdett táskájával csapkodni a levegőbe. Csapkodott körbe, és már forgott vele a világ, amikor hirtelen fény árasztotta el a liftet. Olyan erős fény, hogy hunyorítania kellett. Letörölte homlokáról a verítéket, megkapaszkodott, ekkor a lift egy váratlan lendülettel újra megindult a lakásuk felé.

2020

Áramlatok

2. szám

Hypermarket Egy bevásárlókocsira támaszkodva álltam a zsíros tej és a kenősajt határán. Hová tűnhetett a medve orra a medvesajtról? De meglehet, hogy nem volt annak orra soha. Csak a helye, az örökösen üres orrhely van. Megáll az ész – mondta egy elégedetlen úr valahol a keménysajtok környékén. Megriadtam, hogy tényleg megáll, és ott marad örökre a füstölt és eidami meg fonott sajtoknál vagy egy egzotikus parenyica útvesztőjében. De nem maradt. Vagyok, aki vagyok, voltam, aki voltam: bevásárló, fogyasztó, per pillanat a mindennapokat mascarponéval megkrémesítő. A gyümölcsöknél megmakacsoltam magam. Engedjétek hozzám a narancsokat, de vizsgáljátok meg őket egyenként, legyenek minél nehezebbek, lehetőleg tele zamattal és sok-sok lével. Ezt a stratégiát még a nagyitól tanultam. A zöldséges részlegen megtaláltam a paradicsomot. Istenem, add, hogy ne le-

Fiumei úti sírkert II.

gyen átitatva vegyszerrel, csak a felületén legyen esetleg, ahonnan még lemosható! Ne beszéljen zöldségeket! – mondta egy mérlegkezelő. Szófogadóan mérlegre tettem a petrezselymet, a zellert, a karalábét, végül is mi mind ezért vagyunk itt: a húslevesért, a hétköznap és ünnepnap, a másnap és harmadnap és negyednap is aranysárgán gyöngyöző húslevesért. Késő lett. Túl az alapvető és a fagyasztott élelmiszereken, sőt a háztartási gépeken is túl, a perifériára szorult kerti bútoroknál volt kerti szék, volt kinn feledt nyugágy. Kipróbáltam. Látni onnan az álmennyezetet. Fizettem. A pénztárnál sorban állók halkan pusmogtak. Mondták, a pénztáros úr minden porszemen, mondták, hogy maga a remény, mondták, hogy maga a félelem.

2020

2. szám

Áramlatok

Lakatos-Fleisz Katalin

Egyetem? – Melyik egyetemre jelentkezel? – mostanában mindenki ezt kérdezi tőlem. Aztán amikor azt mondom, hogy semmilyenre, egyáltalán nem akarok egyetemre menni, elképednek, és elhűlve kérdeznek olyasmit, hogy valahova csak kell mennem, valamit kell kezdenem az életemmel, mert mindenki kezd valamit az életével. A szüleim most először nem tudják, mit csináljanak. Mert, ha egyetemre mennék, persze valami menő szakra, minden flottul menne. Pénz, igazi diákélet biztosítva lenne, és már másodéven valami külföldi ösztöndíj. Mert nemzetközinek kell lenni, természetesen. A vizsgáimon sem hagynának bukdácsolni – egy kis fiatalkori tombolás ugyan még belefér – de a lényeg, hogy a diplomám meglegyen. Utána magánpraxis mindenképpen. Anyám a szépségszalonban a kolléganőivel tárgyalja a helyzetem, mire azt mondják, hogy most egy új generáció van kialakulóban, amelyik gyökerestől fel akarja fordítani a meglevő világrendet, és ennek az új generációnak lehetek én is az egyik példánya. Anyám erre bólogat, látszólag megnyugtatja, és hazafelé jövet az autóban kisüti, hogy biztos a máltaiakhoz akarok menni önkéntesnek, vagy Afrikába az éhezőknek segíteni, és hazaérve már meg is találta a megoldást, hogyan támogasson ebben. Apámmal megegyeznek, hogy először is agykontrollra kéne járnom, ők beíratnának egy tanfolyamra, mert ők már régóta járnak, és esküsznek rá. Apám szerint a legrosszabb módszer, ha erőltetnek engem bármire is, a gyereknek mindig a saját botlásaiból kell tanulnia, ezt pszichológiai szakkönyvekben olvasta, és különben is, a pszichiáter barátja, aki most

igencsak felkapott, magánrendelője is van, ő is azt tanácsolta neki. Tehát a varázsszó, nem erőltetni – mondja apám, miközben earl grey teát tölt magának, és kinyitja a laptopját. A szüleim egyébként nem bíznak semmit a véletlenre. Keményen dolgoznak, de a pihenésnek is adóznak. Szombat esténként eljárnak bulizni is a barátokkal, mert igaz ugyan, hogy ötvenévesek mindketten, de az embernek nem szabad elhagynia magát. Hajnalban valahol otthagyják a kocsit, és kézen fogva tesznek egy nagy sétát a város szélén, megnézik a napfelkeltét, mert a romantikát nem szabad kihűlni egy házasságban. Ezt Vekerdynél olvasták. Otthon egyébként alkoholt bármikor ihatok, – „rosszabb, ha tiltjuk” alapon – nyitva a bárszekrény, az evésre viszont vigyázni kell. Anyám szerint egy nőnek igényesnek kell lenni, nem ehet bármit. Nem is egy férfi kedvéért, hanem csak azért, mert nőnek született. Pedig a bort egyáltalán nem szeretem, akármilyen márkás is legyen, enni viszont sokkal többet ennék. Anyám az olvasott könyveit megbeszéli velem, a szerelmes regényeit is kölcsönadja, sokatmondóan mosolyog ilyenkor, mert hát nők vagyunk, nem? Amikor betöltöttem a tizenhatodik évemet, nőgyógyászhoz is elvitt, mert manapság a fiatalok sokkal hamarabb kezdik a nemi életet. Hiába mondtam nekik, hogy barátom sincs, nem is volt, azt hitték, titkolódzom, hiszen manapság a fiatalok nem osztanak meg mindent a szülőkkel. Rájuk hagytam. Szombat reggelenként apám mindig a pázsitot nyírja. Mert annak a fűnek nem szabad egy centivel se tovább nőni. Kockás inget húz és kezeslábast – utóbbit valami

méregdrága kertészboltban vette – miközben anyám megjelenik az erkélyen kávéscsészével, és jókedvűen leszól apámnak, hogy „de ügyes valaki”, mire apám egy pillanatra megállítja a gépet és jókedvűen felinteget anyámnak, hogy „hát felkelt az én hercegnőm?” A kertet utálom a legjobban. Nincs egy zug, ahova be lehetne bújni, minden mértanilag elrendezett. Középen pázsit sziklakerttel, kétoldalt ciprusok és tuják, másik oldalt – igaz –, rózsák, de olyan törpére metszve, hogy az egész szinte csak virág. Így viszont unalmasak. A rózsatövek között finom homok és apró kavicsok szegélynek. Az erkély roskadozik a csüngő petúniáktól, de ebben nem is a virág a lényeg, hanem a színek, hogy tökéletesen passzoljanak. Mert lilához nem lehet piros petúniát tenni, az üti egymást, csak a lilának egy másik árnyalatát. Ezt anyám találta ki. De fehér sem lehet, mert az olyan „esküvőre való”. Apám nagyon büszke, mert a kertet ő rendezte így el egy kertészeti magazin alapján. Mindig megkérdezi, hogy ugye milyen szép, és milyen jó a hintaágyon elüldögélni vasárnap, mire én nem mondhatom azt, hogy miért nincs nekünk bár egy diófánk az udvarban, mint Veráéknak. Igazából Veráéknál szeretek lenni. Nekik két diófájuk van az udvaron, és a füvet sem nyírják

2020

Áramlatok

2. szám

rendszeresen. Ülünk a magas fűben és törjük a diót. Nem beszélünk sokat, csak úgy elvagyunk. Vera anyja finomakat süt, kihozza nekünk a kertbe, és magunkra hagy. Nem azért, mert így olvasta valahol, csak úgy. Vera egyébként egyetemre akar menni, hogy az anyját elvigye innen, végre ne az apjától kelljen mindig félni. Én mindenben segíteni fogom. Egyszer Veráéknál olyat is láttam, amit még soha. Osztálykirándulásra akartunk menni, és Vera az anyjával ült a konyhában, az apát várták. Nála volt a pénz, és aznapra volt ígérve, hogy meghozza. De nem jött haza, és másnap sem. Sírtak mindketten. Az anyja egyszer csak megölelte Verát, és azt mondta: „édes kislányom”. Erre én is elkezdtem bőgni. Hogy hát „édes kislányom”. Sokáig sírtam, egészen addig, hogy Verának és az anyjának engem kellett vigasztalniuk. Hogy nem is olyan fontos az a pénz meg a kirándulás. Hogy még mehetünk együtt eleget, még előttünk az élet. Nem, nem megyek egyetemre, eldöntöttem. És barátom se lesz, családom se, emeletes házam se. Olyan házam lesz, mint Veráknak, repedezett vályogból, hatalmas diófákkal, és az udvaron a füvet soha nem nyírom le. És egyedül leszek benne, tiszta egyedül, és fekszem a fűben, a vonuló felhőket nézem. Élek.

2020

2. szám

Áramlatok

Szilágyi Ferenc Hubart

Csodálatos világ Nem vonz ma már a szfinx, a táj, a Nílus, ne tartson sakkban ott a randa vírus; nehéz a lég, ha gyilkos pára rója, prédára vár a gyíkok fáraója. A parton beste szúnyoghorda cirkál. Amerre ember-rakta gúlaszirt áll, s legenda éled ősidőktől fogva, fejét világunk dugja rőt homokba. Akár a sült galambra, szája tátva, s pohárnyi tiszta víz a jóbarát ma. A vágyain határt az ember ott von, ahol nyugodt az álma: legjobb otthon! * Ha Indiába vinne kóbor álmod, ne hidd, hogy ott a békét megtalálod! A nagy tömeg talán el is sodorna, mert közlekedni, ó, de kínos torna! Hiába vár a Tadzs Mahal s a Gangesz, turista léted drága, talmi rang ez! Eltévelyedni hív ezernyi dogma, botolva szent tehénbe, koldusokba. Bazári csillogást rikít a kelme, s e színes forgatagba vész az elme. A vágyain határt az ember ott von, ahol nyugodt az álma: legjobb otthon! * Bohém kalandra vágysz? Kitárul Párizs: Mont Martre, a Place Pigal – csalódni máris, szeánszra invitál a Szajna partja, az ős litániát ma szajha tartja. Toronyiránt haladsz, ha vár az Eiffel, megmászni tervezed? Korábban kelj fel! Lapos lesz ám zsebed s a buksza gyomra, csak egy bagettre vágysz – mesés vagyonra.

Előtted új varázslatok teremnek, de fáradsz s éhezel: mindent a szemnek! A vágyain határt az ember ott von, ahol nyugodt az álma: legjobb otthon! * Az Andok messzi, irdatlan hegyének oly hódolattal zeng a hálaének, amit, ha boldog emberelme tárol, regél a régi mítoszok szaváról. Ha egyszer arra vinne tán a lábad, kerekre nyisd szemed, s ha könnybe lábad, előítéleted se téve félre, gondolj a sok kiömlő inkavérre! Nevét e kőbe írta rég a tette, hitének szent falába építette. A vágyain határt az ember ott von, ahol nyugodt az álma: legjobb otthon! * Tekints a büszke felhőkarcolóra, a boldog város ez, s a boldog óra, a virtus vérkörében Ford barangol, és raccsolásra ferdített az angol. A lét zihál, zubogva fő a pokla, ne várj szelíd, nyugalmasabb napokra! Nehéz ügyesnek lenni, jónak, szépnek, s ha nem vagy szemfüles, nyakadra lépnek. De csőre töltve véded éji álmod, s a Mc Donald’s-ba ülsz, ha kell zabálnod… A vágyain határt az ember ott von, ahol nyugodtan élni: legjobb otthon! * Öreg, poros falum, te, Miskafalva, ki tönkretett, csak erre volt hatalma! Száz hosszú éve elnyomott a Részek, a senki földje lett az ékes fészek! Virágaink a vad taposta sárba, kezekre vár az elhagyott, az árva. Mocsár az Ér, akár egy bűzös holtág zsiványtanyán, mióta elrabolták.

2020

Áramlatok

2. szám

2020

2. szám

Áramlatok Sivár homokba tüske nő s a dudva, a népe szolgaságba messze fut ma. A vágyain határt az ember ott von, ahol megél. Pedig csak itt van otthon!

Simonffy Dani Irén, Dombok, 1998. Pasztell,29x24 cm

2020

Áramlatok

2. szám

Fekete Vince

Életvezetési… (spektrum) Az Andokban, az Atacama-sivatagban, egy kétezer-négyszáz méter magasan fekvő csillagvizsgálóban óriási teleszkópokat építettek a felhők fölé, tkp. oda, ahol nincsenek is felhők ezer méteres magasság felett, mert egy hideg vízáramlat fut a chilei partok mentén, amely az Antarktiszról érkezik, egy anti-Golf-áramlat, Humboldt-áramlat és emiatt nem alakulnak ki felhők a magasban… Tizenöt-húsz méteres teleszkópok uralják tehát a hegygerinceket a La Silla és a végtelen között sorakozó csupasz hegycsúcsok fölött… Nos, képzeld azt, hogy valahol ott, azokban a hegyekben jársz, tanulmányozod a csillagtérképeket, valami francia-spanyol keveréknyelven beszélsz, megtanulsz ezen a nyelven beszélni, megtanulsz újra élni, és megesküszöl, hogy soha, de soha nem válsz el majd ezektől a hegyektől, csakhogy kezeddel érinthesd, amit eddig csupán a hatalmas lencséken keresztül vizsgálhattál… (A vers eredetileg a Pannonhalmi Szemle 2020-as 1. számában jelent meg.)

Igen/nem Élni tanítani magukat a gödrök, a dombok, a hiányok és az üresség ellenére. A test csak marionett, amivel nem tudnak mit kezdeni. Fölösleges mellékszereplő –

2020

2. szám

Áramlatok

Györfi Deák Erzsébet

(két csésze kávé) Ahogy itt ülünk a világ közepén hajnalonta ideszegez e két gőzölgő csésze kávé. Kérdéseid ágaskodnak szememben. Pillantásodban válaszok tükröződnek gyöngéden. Cseppfolyós illattal telített csészék mielőtt kába vágyad kioltaná a nap vagy lelohadna még becézőnek indult mozdulatod. Csupán két forró csésze napi boldogság-fejadagunk

(kitágítom a perceket) színfoltokra bontom a mindenséget a csendet a szavakat miképpen mások tettéről én az embert színei után ítélem. néhány lépés feléd – a végtelen tátong a talpaim alatt. kezeid is nyújtod felém, virraszt a szerelem álmainkban, lélegzetállító a csend. a távolság marad.

(elveszek benned) Elveszek benned. Nap nap után. A jól ismert határok végtelenbe vesznek. Szememet szaggatja a szép, míg visszapergeti ama legelső percet. Mikor megláttalak. És felismertelek. Úgy hittem zöldfülű koromban, hogy az élet amolyan kifutópályaféle. Hosszú. Egyenes. Keskeny. Honnan tudhattam volna, hogy a lelkekben őrizgetett kertek tavaszonként mind rügybe szökkennek, és minden várva várja hogy önmagát nap felé tárja. Napod vagyok. Napom vagy. Színcsóvaként özönlik virágfonatok kavalkádja. Rejtett ösvények, repkény, füvek, szelíd hajnalkák és bazsalikom, morcos-puhán gyönyörűségesek. Mára már látlak téged. Elveszek benned. A felismerés nap mint nap belém robban. Elvesztődöm illatmámoros lugasokban, játékos forgószelek között, tajtékzó nyári viharokban. A határok lassan egybefolynak, kitöltik egymást, míg egymásba vesznek. Delet éj követ. Napokból delek lesznek. Belém dereng e végtelen körforgás. Elveszek. Benned.

2020

Áramlatok

2. szám

2020

2. szám

Áramlatok (mint egy sötétbe kizárt gyermek) Mint mások tehetetlenségük öltönyébe burkoltan, vaktában botorkálok rám szakadó szabadságomban félelmeim örvényletében mint egy sötétbe kizárt gyermek. Kitapintom a félreérthetetlen megtévesztések érintését a valamikor félrelökött és elfelejtett sablon után tátongó űrben a lét és a nemlét között ágálló árnyékképben. Meghasonlok ajándékomban Unnecessary gift of freedom miként egy lassan egyre tompábban látszó fénykép s az áttetszésbe rejtem magam.

Vassy Erzsébet, Merengő, 2008. Pasztell, papír, 49x68 cm

2020

Áramlatok

2. szám

Kabai Krisztina

Visszatérés Csend van a teremben, csak a karaktercipőm erős, határozott kopogása hallatszik. Nagyjából hat lépés szükséges ahhoz, hogy a színpad közepéhez érjek, ugyanannyi szünettel egymás között. Rossz szokásom milliszekundumra pontosan kiszámolni a koreográfiát. Ha nem úgy történik minden, ahogyan a fejemben megálmodtam, nem vagyok elégedett a teljesítményemmel, még akkor sem, ha a szakmai zsűri igen. Ez az első alkalom, hogy bekötött szemmel lépek a színpadra. Ez az első alkalom, hogy nem vele táncolok egy versenyen. Két hónappal ezelőtt nagyon csúnyán összevesztünk. Már nem is emlékszem pontosan, hogy min, csak abban vagyok egészen biztos, hogy akkoriban túl sok dolog volt egyszerre a vállamon, és minden dühömet rajta töltöttem ki, ő pedig ultimátumot adott: vagy lemondok egy-két előre egyeztetett munkát, vagy ő. A hezitálásom láttán ott hagyott. Ott, a próbaterem kellős közepén. Tudtam, hogy ha kilép azon az ajtón, nem fog többé visszajönni, de képtelen voltam megállítani, túl sok minden forgott kockán. Ő testesíti meg számomra a nagy szerelmet, és azzal, hogy elhagyott, nemcsak a való életben vesztettem el a partneremet, hanem a táncteremben is. Ez az első alkalom, hogy voltaképpen egy idegen van mellettem a színpadon. Eleinte abszolút nem voltunk összhangban az új párommal, de idővel valahogy megszoktuk egymást. A táncunkban nincs tűz, nincs szenvedély, csak úgy… eltáncolunk egymás mellett. Ritmusra lépünk, egymáshoz is érünk, de valahogy ez nem az igazi. Mindig hiányérzettel kapcsolom le a zenét, de a srác elhiszi, hogy

minden oké, ha mosolyogva bólogatok a teljesítményünkre. Úgy tűnik, ez a hazugság elhiteti velem is, hogy sikerülni fog ez a verseny, ami biztosítja a felvételimet az ország egyik legnevesebb tánciskolájába, de nem így van. A színpadon állva, a zongoraszóra várva érzem, hogy elbuktam. Csendesen induló dallam szólal meg a hangszórókból. Mély levegő. Beszív, kifúj. Menni fog. Ugyan be van kötve a szemem, de úgy ismerem ezt a színpadot, mint a tenyeremet. A kendő ötletét még ő dobta fel néhány hónappal ezelőtt. Eredetileg csak ki akartunk próbálni egy új módszert, amivel felengedhetek stresszhelyzetben, aztán néhány alkalom után rájöttem, hogy a kendőnek hála teljesen másképp vagyok jelen a színpadon. Attól, hogy minden sötét, elfelejtem, hogy közönség előtt táncolok. Elfelejtem a méricskélő tekinteteket, hogy minden lépésem ki lesz elemezve, és hogy a mozdulataim mérvadóak. Elfelejtek mindent. Az új partneremmel viszont ezeket csak részben érzem. Benne nem bízom meg annyira, hogy teljes mértékben rá hagyatkozzam, és ez sokszor meglátszik a mozdulataimon. Rettegek attól, hogy ez most is szembetűnő lesz. Az énekhangra megmozdul a derekam. Aztán a kezem, a lábam, a fejem, s mindent beleadok abba, hogy az összes érzésemet ezekbe a lépésekbe sűrítsem. Várom a pillanatot, amikor a párom becsatlakozik. Ha már ketten vagyunk a színpadon, egy fokkal jobban el tudom hitetni magammal, hogy van egy kis esély a sikerre. Megérzem az erős, határozott ujjakat a csípőmön, és hirtelen belém szorul a levegő.

2020

2. szám

Áramlatok

Ő az. Annak ellenére, hogy nem látom, ebből az egyetlen egy érintéséből tudom, hogy ő az. A kendő ugyan felfogja, de egy apró, árulkodó könnycsepp morzsolódik szét a szemem alatt, és a sóhaj, ami felszakad belőlem, többet mond minden hálálkodásnál, minden bocsánatkérésnél. Teljesen rábízom magam. Hagyom, hadd vezessen végig a színpadon, úgy, ahogyan két hónappal ezelőtt is tette. Tudja, hogyan és hol kell megfognia vagy épp meglöknie ahhoz, hogy tökéletesen jöjjön ki a mozdulat. Tudja, milyen közel kell hajolnia hozzám, és hogy meddig kell ott maradjon a keze a testemen ahhoz, hogy minden ritmusra jöjjön ki. Tudja, hogy nem vagyok biztos magamban, ha nagyobb dobásokról van szó, ezért mindig szorosabban tart, és magasabbra emeli a kezét utánam. Én pedig tudom, melyik az a pont a csuklóján, amire ha rászorítok, elzsibbad az egész keze. A közös próbáink elején akaratlanul is elkaptam ezt a pontot az egyensúlygyakorlatoknál, így ez volt az első, amit megtanultam róla. Azt is tudom, hogy nem szeret tapogatni, hogy a kezének minden pontjával szokta megragadni a derekamat, mert csak úgy lesz egészen biztos abban, hogy meg tudja adni a megfelelő löketet a pörgéshez. Azt is tudom, hogy imádja az óvatos érintéseket, ezért a legtöbb koreográfiánkban sosem volt olyan hely, ahol ne érintettük volna egymást. És azt is tudom, hogy önszántából van itt. Nem tudom, miért vagy hogyan, de ab-

ban egészen biztos vagyok, hogy nem más kérte meg arra, hogy segítsen nekem, és ez megnyugvással tölt el. Ez a gondolat adja a pluszt ahhoz, hogy a zene végén, az utolsó mozdulatnál teljesen elengedjem magam. Mikor a levegőbe emel, nem remeg a kezem. Nem érzem azt, hogy le fogok esni, vagy hogy elveszíti az egyensúlyát. Bízom benne. Bízom magamban. Bízom abban, hogy ha el is enged valamiért, mindig utánam fog kapni, hogy aztán magához húzzon, és soha többé ne eresszen el. Bízom abban, hogy a leghajmeresztőbb mutatványokat is meg tudjuk csinálni, és nem csak azért, mert jók a testi adottságaink. Hanem mert megbízunk egymásban. A táncunkban nemcsak tűz van, nemcsak a szenvedély rajzolódik ki a mozdulatainkban, hanem a bizalom is. Az a feltétel nélküli, amit semmi sem kérdőjelez meg. Sem egy nagyobb összezördülés, sem semmilyen félreértés. Amikor vége a zenének, a kellemes zongoradallam helyét a taps veszi át. Megállok előtte, és lehúzom a szememről a kendőt. Megnyugvás árad szét bennem a mosolya láttán, pedig a tapstól általában gyomoridegem szokott támadni. Most viszont minden más, minden sokkal élettel telibb, sokkal igazibb. Nem azért, mert tudom, hogy ennél tökéletesebb előadásom még sosem volt, hanem azért, mert ő mellettem van. Nem mint táncpartner, nem mint kisegítő a felvételihez, hanem mint társ. Társ a színpadon, társ a próbákon, és talán társ a színpadon kívül is.

2020

Áramlatok

2. szám

Birta-Székely Noémi

(Pár)beszéd a szerelemről I. - Szeretlek! - Honnan tudod? - Érzem. - Mit érzel? - Nehéz szavakkal leírni. - Mikor mást szerettél, akkor is ezt érezted? - Hasonlót. - Azt hittem, szerelem csak egy van, vagy legalábbis egy igazi. - Te vagy az igazi! - Most ezt érzed. Mi lesz pár év múlva, ha mást fogsz szeretni? - Nem tudom, mi lesz, csak azt, ami van. És most ez van. - Csak tudnám, mi az, mi összefogja szíved tégladarabjait. - Ilyen a szívem, csak érted dobog. - Milyen? Egyáltalán gondolkodtál már azon, hogy milyen vagy? Hogy ez az érzés talán nem is szerelem, csak vágy. Birtoklási vagy testi, mit tudom én? Önző vagy és magadnak való! - Szeretlek! - Ugyan már! Mégis mi lenne a bizonyítéka? Mondj valamit, hogy meggyőzz! - Hiányzol. Mindig. - Mindig? Ha veled vagyok, akkor is? - Ha velem vagy, az jó. Semmi másra nem vágyom. - Őrült vagy! - Őrülten szerelmes beléd! - De mást is szeretsz, nem csak engem. Ez hogy lehet? - Nem tudom. - Ez hülyeség! Össze vagy zavarodva, és engem is összezavarsz. Jó lenne eldöntened, mit érzel. - Azt érzem, hogy szeretlek, és semmi más nem számít. - De igen, számít! Nekem fontos az igazság. - Ez az igazság. - Csak meg akarsz kapni. Ez nem szerelem! Te nem engem szeretsz, csak azt, ami lehetnék neked. - Hát akkor mondd meg te! Mi a szerelem? - Hm, nehéz. - Ugye? - Igen. - Szeretsz? - Azt hiszem. - Honnan tudod? - Hiányzol. Mindig.

2020

2. szám

Áramlatok

- Mindig? Ha veled vagyok, akkor is? - Ha velem vagy, az jó. Semmi másra nem vágyom. II. - Szerelemre vágyom! Nem tudok betelni vele. Bárkit képes lennék szeretni, aki viszont szeret. - Engem is? - Téged különösképpen. - Miért? - Van valami a szemedben, ami vonz engem. Valami titokzatos sejtelem. - Furcsa vagy, tudod? - Tudom. Ezért engem kevesen szeretnek. - Ne mondd ezt! Jó ember vagy, és szerethető. - Nekem ez nem elég! Szenvedélyre, mindent felperzselő szerelemre vágyom. Olyanra, ami megemészt és megsemmisít. - Ez lenne a szerelem? - Talán. - Vágyálmokat kergetsz! Szállj le a földre, mert ilyen szerelem nem létezik! - Lennie kell. Különben semmi értelme az életnek. Te is lehetnél a szerelmem. - Nem lehet! - Tudom. Reménytelen. Csillapíthatatlan az éhségem. Senki sem töltötte még ki lelkem zegzugait. - Talán létezik ez a szerelem, és vár rád vágyaid Senki-szigetén. III. - Mi a szerelem? - Nem tudom. - Érezted már? - Talán. - Több formája is van? - Azt hiszem. Lásd első szerelem, beteljesült szerelem, plátói szerelem, egyetlen szerelem, szenvedélyes szerelem, bűnös szerelem stb. - Úgy beszélsz, mintha profi volnál, s mindezt átélted volna. - Nem éltem át valójában egyiket sem, csak vágyakozom... - Elmúlhat a szerelem? - Van, amelyik igen, és van, amelyik nem. - Ez mitől függ? - Sok mindentől. Érzésektől. Állapotoktól. Te milyen szerelemre vágysz? - Igazira. Elsöprő, örök szerelemre. Olyanra, ami talán nem is létezik. - Mindig arra vágyunk, ami elérhetetlen. Aztán, ha mégis sikerül elérni, újabb, elérhetetlen vágyakat kovácsolunk. Ez éltet, ez visz előre. - Az a jó, ha elégedetlenek vagyunk? Ha mindig többre vágyunk? A szerelemben is? - Csak így érezhetjük, hogy élünk. A hiány emlékeztet rá. - Nehéz így eldönteni, mi a helyes. - Talán nincs is olyan, hogy helyes.

2020

Áramlatok

2. szám

IV. - Tudom, hogy szeretsz! - Honnan? - Semmit sem változtál az évek alatt. - Ez a szerelem? - Pedig annyit próbálkoztam! Zsaroltalak, haragudtam, ha tudnád, mennyi mindent kipróbáltam, hogy a saját elképzelésemre, kényelmemre alakítsalak. - …. - Te mindvégig ellenálltál. Makacs voltál és kitartó. Most és évekkel ezelőtt sem kaptam több vagy kevesebb szerelemet tőled. - Ez a szerelem? - Ez szerelmed bizonyítéka. V. - Szeretsz? - Szeretlek!

Simó Enikő, Kalotaszegi MAdonna, 2002. PAsztell, 62x78 cm

2020

2. szám

Áramlatok

Müller Dezső

Vattapuha Csillagtalan téli éjszakákon fényforrás hiányában csak nálam felejtett nadrágod parázslott ebből vánszorogtak elő törpék manók és rőt csillagok fejem alatt kivilágos – kivirradatig kispárna gyanánt használtam vattapuha volt tőle temérdek álmom

Visszaröppensz Sose felejtelek belém ivódtál mint zöld növények a nyári tájba velem ébredsz velem térsz nyugovóra ha imádkozom szavaim zsinegén csüngsz ha ebédelek levesemet hűtöd ha olvasok elém lépsz a betűk dzsungeléből s ha elhessentelek darázsként visszaröppensz

Kudarc Verseim gyöngyfüzéres koszorúját hamar öblös véka alá rejtettem víg kedvem törött korsó lett s immár sehogy sem akaródzik hogy elnyűtt papírlapokon betűzgessek mint hegycsúcsokra guggoló égbolt olyan bágyadtan merengek szemem éjsötét kohójában fekete lángok settenkednek pedig enyém lehetett volna a Göncölszekér szilaj fénye eget földet bevonhattam volna a boldogság glazúrjával csakhogy fészke lehessen a lét labirintusának temérdek pöttömnyi madárnak ehelyett a csalódás szénfekete átka sanyargatja keblem ösztövér billentyűit s akkora a reménytelenség kaktusza bennem mint háborgó tengerek hömpölygő hullámai így nincs esélyem a pálfordulásra életem damaszkuszi útján csak kiszikkadt patanyomok csillámlanak s a belém kövesedett versek harakirijától homlokomon alkonyi ég bánata piroslik

Lekopott Csillámló arcod ívelése volt a nappalom becsukódó szempilláid röpte volt az éjem mióta szénakazalba esett tű lettél szívem stoppolófájáról lekopott szemed mohazöld bogara

2020

Áramlatok

2. szám

2020

2. szám

Áramlatok Hátha Lángra gyújtom a szuroksötétség olajsűrűjét hátha elriasztja az éj vasorrú bábáját ritkuló verseimet postagalambok csőrére írom hátha átrepülik az internet galaxisát kátyúba fulladt szerelmemet olvadó acélba mártom hátha kivilágítja arcom pókháló – fátylas holdját

Vakítom Kioldalgok a zöld fürdővizben mosakodó tájból s az öröm pelyhei szappanbuborékká foszlanak bennem felettem kirongyosodott párna az ég szentjánosbogarak ellobbanó fénycsóvájaként vakítom a világot

Nóti Arianna

Rekviemet mondanék... Virágoznak az ablakom alatt a kiszáradt fák. Lüktet a levelekben egy mosoly, villanás. Dühöngve lázad a nyár, ezernyi szúnyog mérge a vérben. Kérlek, élet, ne vakuzzál! Ne örökíts így meg, még ne! Félek kicsit, s pont annyira, hogy ne beszéljek mással, csak a tükörképpel és a váddal. Este, mikor lefekve, a tört magány megráz, majd elenged, vacogva fogadom meg a holdvilágban: „Mától más vagy!” Rekviemet is mondanék a szétpattant hajszálerekért, de nem éri meg. Néma berkekben barázdál ráncokat az őszi hangulat.

Visszaintenek Robognak körülöttem elmosódott emberek, ülök egy padon, s nem merek integetni, félek, visszaintenek Sercegnek az agyban eloltott mécsesek; fogak közé szorult közhelyek. Önmagunknak muszájból elmondott szeretlek. Füstös éjszakájú tekintetek. Néha én is megijedek: visszaintenek.

2020

Áramlatok

2. szám

2020

2. szám

Áramlatok

Megu Róbert

Méreg Amint odakint csak csődül az átok s a kaptárba betekint egy méhraj száll rátok az esti duzzanat dalolva vöröslik mint magasztos mozzanat amott egy szoros lik mit szétfeszíthet szeszektől beállva egy részeg ihlet hol andalogva teázva szürcsöli a lelket verejtékezve pumpálva beléd a mérget szemedet szurkálva nem hiszem meglátod az általad tervezett színes valóságot csak árnyékod szervezett egyenes vonalú kontrasztos kontúrját amikor nyom a bú pengeti a lant húrját s míg a rák szívednek billentyűin játszik te keresed hívednek tekintetét látszik élvezed míg két kezed táncolva simogat kapujához érkezel s megnézed a sírokat

temetőjében a tudatnak hol halott homály halad már nincs hely önmagadnak szertefoszlasz lényed szabad

Bencsik János, Zsoboki dombok

Fiumei úti sírkert III.

2020

Áramlatok

2. szám

2020

2. szám

Áramlatok

Para Olga

Örök könnyek bennem égnek Hepehupás, vén Szilágyban, hét szilvafa árnyékában alélt lelkem harminc évet. Boldog anyaként aludt el, s bús, halálos sebbel ébredt hepehupás, vén Szilágyban. Lelkem árva, mert ő pihen hepehupás, vén Szilágyban. Lelkem része, jaj, ott maradt hepehupás vén Szilágyban. Hepehupás, vén Szilágyban, hét szilvafa árnyékában várnék, várnék ezer évet, míg Idő jön a csodákra de fiam örökre elaludt hepehupás, vén Szilágyban. Ó, jaj nekem, föl nem ébred, örök könnyek bennem égnek; nem jön idő a csodákra hepehupás, vén Szilágyban. (A szöveg első változata a Litera-Túra művészeti magazin Facebook-oldalán jelent meg 2020. május 11-én.)

Anya és fia „Visszafogad az ősi rend.” ( Pilinszky János ) s szállunk a szélben anya és fia talán felkap a szélvész forgat kering felhőkbe rejt s végül

lelkünk lényege lecsorog zápor hevében s az áldott földnek visszaad lelkünk lényege új alakban a végtelen térben egyek leszünk a Nemlétben Szép Szó leszünk a tavaszi vágyban - mindig higgy a Megtisztulásban Tiszták leszünk egyek leszünk Szép Szó leszünk olvassatok

A csillag és a lant Te vagy a Csillag, én vagyok a Hang, utánad sírok a Földön alant. Te vagy a Csillag, Én: a fájó Lant…

2020

Áramlatok

2. szám

2020

2. szám

Áramlatok

Kocsis Melinda

Rácsodálkozás Egy újabb nap félelemmel, aggódással vagy reménnyel. Nem lehet tudni, mit tartogat... Közben rácsodálkozok mindenre, amire eddig nem volt időm. Minden kezd felébredni, a természet teszi a dolgát, virágzik, zöldell... Él! Nem lehet, hogy ez a tavaszi ébredés nekem hanyatlást hozzon! Úgy tűnhet, monoton lesz ez a nap, de mégsem: ki kell találni valamit, ami feldobhatja benne az embert. Finom hamburgercipók illata járja be a konyhát, ezek elkészítését is kipróbáltam, s milyen finomak, jobbak, mint a bolti. Az emberből a bezártság sokmindent kihoz, főzőtehetséget, olvasási kedvet s nem utolsó sorban több szeretetet. Örülhetünk egymásnak, szűkebb családunknak. Közben mindenki elgondolkozhat: ennyire bűnös lenne? Mert Isten figyelmeztette: állj most meg, ne rohangálj, elég volt, állj meg, és gondolkozz! Ez a te sorsod, most van időd arra, hogy átgondold: sok minden volt, ami nem volt jó. Rácsodálkozhatsz arra, hogy lassan, csendben változol, átalakulsz.

Lehetséges lenne, hogy észre sem vetted? Jobb ember lehetsz, ez egy olyan időszak, amikor ráérsz rácsodálkozni mindenre, a szépre, a jóra, saját magadra. Mennyi mindenre képes vagy más területen is, és nem is tudtad. Ez most a rácsodálkozás ideje! Lassan esteledik, nézem a naplementét: milyen szerencsés vagyok, hogy rácsodálkozhatok erre is. Szerencsés vagyok, hogy nem vagyok egyedül, van családom, szeretetben élünk, és egészségesek vagyunk. Mindenki végzi, amit lehet, amit eddig nem tett, felfedezi magában, hogy mennyi mindenre képes még. Csend van, nagy csend... Az emberek megértették, mit nem szabad, csendben elfoglalják magukat. Ha néha találkozunk a kapun keresztül, félve köszönünk, s sietünk be, nehogy valami rossz történjen. Félelem, naplemente... Lesz még ragyogás? – teszem fel a kérdést, de a válaszra várva belealszom önmagamba. 2020 áprilisa

Koppányi Ádám

nyár az arcom forró, de a hátamon végigfut a hideg madaraknak ordítom, másnak úgysincs kinek csak néznek rám, aztán elcsicseregnek hárman miért van ilyen hideg, hisz azt mondják, hogy nyár van gyertek, nézzétek meg! foglaljatok helyet! most nyelvemmel hópelyheket nyelek havazik, de nem olvad el, ahogy vártam miért van ilyen hideg, hisz azt mondják, hogy nyár van

pókhálóban pókhálódban vergődő légy vagyok, semmi más. ha elengedsz, azért teszed, hogy bukdácsolásom lásd. nyolc lábaddal sietsz felém, remeg a világ, de mielőtt élni tudnék, mérgedtől meghalok.

Fiumei úti sírkert IV.

2020

Pörgő ujjak

2. szám

2020

2. szám

Pörgő ujjak

Lőrincz Gréti

Jó anyát találni Jó anyát találni nagyon-nagyon nehéz, olyat aki szeret, olyat aki megért. Aki ott van veled, mindig végighallgat, és ha rosszat teszel: szelíden megdorgat... Acél idegrendszer, s arany szíve legyen, akármit is tettem, megbocsásson nekem... Mikor meg van törve, s legszívesebb sírna, arcára akkor is fényes mosolyt bírna... Jó anyát találni szinte lehetetlen, kinek kedvessége megfizethetetlen. Jó anyát találni nagyon-nagyon nehéz, mert egy van a világon, s az is már az enyém!!! (A vers a Tövishát Kulturális Társaság 2020. tavaszi pályázatának I. díjjal jutalmazott alkotása a 7-9. osztályosok csoportjában.)

2020

Pörgő ujjak

2. szám

2020

2. szám

Periszkóp

Covaciu Norbert

Az istent játszó ember Krízishelyzetben hangsúlyosabban előtérbe kerülnek az összeesküvés-elméletek. Nem történik ez másképp a mostani koronavírus-járvány idején sem. Én magam is kedvelem az összeesküvés-elméleteket, ha rossz a kedvem, olvasgatom őket kicsit, nagyrészük fölvidít, de van az tíz százalékuk, amelyet sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudok, így lehetségesnek tartom ezeket. A koronavírussal kapcsolatos összeesküvés-elméletek egyértelműen nem tartoznak ebbe a tíz százalékba. Hogy miért gondolom így, azt megpróbálom a továbbiakban elmondani, elsősorban az összeesküvés-elméletek történetiségére és természetére fókuszálva. Hubbes László-Attila és Magyari Sára már korábban foglalkozott a témával, gondolatmenetem nagyrészt az általuk a Várad májusi számában, illetve Magyari Sárának az erport.ro oldalon megjelenő Homo deus írásaiból ihletődött, illetve ezeket igyekszik kiegészíteni. Miért is vannak egyáltalán összeesküvés-elméletek? És miért jelennek meg tucatjával a krízishelyzetekben? Hogy közelebb jussunk e kérdés megválaszolásához, érdemes egy kissé megvizsgálnunk magát az embert antropológiai szempontból. A korábbi nagy járványok idején is – gondoljunk csak a pestisjárványokra vagy a nagyjából száz évvel ezelőtt pusztító spanyolnáthára –, ugyanígy működött az ember. Akkor is voltak olyanok, akik nem fogadták el azt a magyarázatot, amellyel a tudósok szolgáltak, és legyártották a saját elméletüket. Hatalmas különbség azonban, hogy míg száz évvel ezelőtt ezek az elméletek lokális szinten maradtak, ma gya-

korlatilag két kattintással, egy percen belül bárki olvashatja ezeket, nem beszélve arról az igen is jelentős tényezőről, hogy akadnak olyan csoportosulások, akik anyagi hasznot remélve terjesztik vagy éppen ők maguk gyártják ezeket az elméleteket. Aztán ott vannak a politikai játszmák – itt elsősorban a hatalom megtartása érdekében vagy annak megdöntésére irányuló szándékos valótlanságok terjesztésére gondolok, amelyek érdekében a politikai vezetők kihasználhatják a krízishelyzeteket. Azt kell látnunk, hogy az összeesküvés-elméletek gyártása nem egy új jelenség, valószínűleg egyidős az emberiséggel. Ha a történelembe tekintünk, azt látjuk, hogy az ember gyakran istent játszott, vagy rosszabb esetben el is hitte magáról, hogy mindenható, de mindenképpen törekedett arra, hogy elérje az isteni magasságokat. Ez az aspektus azért válik most számunkra fontossá, mert az isteni magatartással együtt jár az is, hogy mindenre tudja a választ, mi több, mindenkinél előbb és mindenkinél jobban tudja. Ha nem is istenné, de minimum megmondóemberré akar válni, egyrészt a felsőbbségrendű érzés miatt, másrészt a korábban már felsoroltak miatt. Az újkori homo deusok világnézete a „you can do it” és a vonzás törvényén alapszik, ők azok, akik elhiszik magukról, hogy bármire képesek, bármit el tudnak érni az életben, ha nagyon akarják. Ez a nézet elsősorban a nyugati világban, azon belül is Észak-Amerikában terjedt el, de mi itt, Kelet-Közép-Európában inkább hiszünk abban, hogy vannak dolgok, amelyekre nem vagy csak kevésbé lehetünk hatással – gondoltam én korábban. Ehhez

képest megszámolnom is nehéz azoknak az újkori homo deusoknak a számát, akikkel nap mint nap szembetalálkozom az utcán vagy az interneten. A homo deusok magatartása akkor nagyon veszélyes, ha nem párosul hozzá tárgyi tudás. Amikor hiányzik a tudományos műveltség, vagy annak a csirája sincs meg, nagyon könnyen táptalajra lelhetnek az összeesküvés-elméletek. Más részről a mai ember műveltsége nagymértékben átalakult, egyszerűen nem vagyunk járatosak azokon a területeken, amelyeknek az ismerete segítségünkre lehetne a valóság megismerésében, így egyrészt nagyon könnyen becsaphatnak minket, másrészt hatalmas logikai hézagokkal saját magunk is létrehozhatunk számunkra teljesen elfogadható elméleteket a világról, annak működéséről. És itt egy másik lényeges pont: az egyszerű ember csak olyan elméleteket hajlandó elfogadni, amelyek beleférnek a világnézetébe. Abba a világnézetbe, amelyik szerint az ember jó, minden a helyén van, és rendjén működik. Ha ez az ideális állapot megbomlik, elkezdődik a bűnbakkeresés, mert az ember nem képes elfogadni azt a lehetőséget, hogy bizonyos dolgok csak úgy maguktól megtörténnek. A felelősök keresése is egy sajátos emberi tulajdonság, a probléma viszont akkor kezdődik, ha önjelölt ügyvédek, magukat Justitia papjainak képzelve ontják a mindenféle tudományosságot nélkülöző elméleteket. Azon vélemény mögött, hogy csak úgy önmagától nem indulhat el egy járvány, a biológiai ismeretek hiánya áll. A technológiai ismeretek hiányára mutat rá az a né-

2020

Periszkóp

2. szám

zet, mely szerint nem lehet azonnal megállítani a vírust, az ember, az emberiség képességének a rosszul megítélését mutatja, és szorosan összefügg a homo deus magatartásával: mi az, hogy az ember nem képes megölni egy aprócska vírust, hogyan képzelik, hogy engem karanténba zárnak? A vírustagadás pedig részben a történelmi ismeretek hiányára is visszavezethető. A romániai koronavírus-járvány egyik legneuralgikusabb pontja az adatok közlésével kapcsolatos. Általánosságban elmondható, hogy az embert körülvevő adatok nem száz százalékban pontosak, miért lenne így a járvánnyal kapcsolatban? Az adatok pontatlansága alapvetően három tényezőre vezethető vissza: véletlen, nem tudás (hozzá nem értés), szándékosság. Hogy milyen mértékben manipulálják a koronavírusban elhunytak számát, nagyon nehéz megítélni a laptop képernyője mögül. Tanárként nagyon gyakran a diákjaim megkérdezik tőlem, hogy mi értelme van ezt és ezt megtanulni – nem csak irodalmi területen. Nekem ilyenkor megvannak a válaszaim attól függően, hogy milyen tantárgyról van szó. Idéntől elmondhatom, hogy eggyel bővült a válaszok lehetséges tárháza, és ez a válasz bármelyik tantárgy esetében felhasználható. Ugyanis egy tanár számára az egyik legfontosabb következtetés, amit le kell vonnia ebből az egész koronavírus-járványból, az az, hogy tanítson bármit is, a tantárgya nélkülözhetetlenül fontos abban a folyamatban, amit általában csak nevelésnek nevezünk, de ami alatt, mi tanárok, jóval többet értünk.

2020

2. szám

Periszkóp

Demény Péter

Inverz szilágysági szótár Zilah – Szilágy megye székhelye, mégis kisváros. Nekem azonban nem is lehetett volna szebb, nagyobb, érdekesebb, amikor 2014 decemberében odaköltöztem – ezért kell fordítva kezdenem ezt a szótárt: minden ~-ról és ~-ból indul. Egy válltáskába csomagolt holmival szálltam le a buszállomáson, Epricsek pedig, akinek az egyik sulijában éppen karácsonyi ünnepély zajlott, eljött értem, beengedett magukhoz, aztán visszarohant. Tizenhat évet kellett úgy lebontanom, hogy magamat felépítsem közben, és jobb helyet, mint ~, keresve sem találhattam volna. Nem ismert senki, aki ismert, nem jól, mindenkit később ismertem meg igazán. Alig egy évet éltem ott, végül már kezdett szűk lenni ~ – ez a szűk-ség a gyógyulásomat is jelentette, és azt, hogy sikerült felrombolnom magam –, addig azonban a legjobb hely volt a világon. Szilágyság – az a régió, amelynek a közepébe csöppentem. A „hepehupás vén Szilágy”, ahogy Ady nyomán túlságosan is mindenki mondja. Nem mintha nem lenne valóban olyan, de még másmilyen is. Csakhogy ahhoz, hogy észrevegyük, milyen még, meg kellene szabadulni a rögzültségeinktől. Pedig nagy művek tárják fel folyamatosan: maga Ady, aztán Szilágyi István; vagy olyan érdekes mélyfúrások, mint Beke György Szilágysági hepehupája, mely a címe ellenére megmutat egy nehéz kort és benne a magyarságot. Ha Jajdonra gondolok, akkor feltétlenül Zilahra először, aztán viszont az egész ~-ra; és ugyanígy a Verőfény esetében is. Annál a nagy, darabos írónál, aki Szilágyi István, súlyos, komor hangulatot cipel a

~: ezt megpiszkálni, kibontani, felismerni sokkal előrébb vivő szellemi feladat lenne, mint a folyamatos hepehupázás. Persze nem olyan értelemben, hogy ez az „igazság”: a kíváncsiság a fontos, nem a tételek, azt hiszem. rózsa – két dolog ritmizálta az életemet: a ~ és a foci. Délelőtt dolgoztam és magammal vívódtam, délben pedig elmentem ~-t vásárolni, és megvártam Epricseket a 6-os, az 1-es vagy a refi előtt. Még az is megtörtént, hogy elmaradt egy órája, és már elment, mielőtt én lecövekelhettem volna a megfelelő sulinál; egyszer pedig az egyik tanítónő vitte el onnan a gyerekeket, különben hazáig követték volna – kedvenc tanárnőjük volt. Később elgondoltam, hogy festhettem ott a csokrommal vagy a szálammal, de hát végül is ugyan hogy festhettem?! Mint egy szerelmes férfi, aki hálás, hogy nem csapták be, és hogy ő sem csapta be magát. Nagy ajándék az életemben ez az állapot, és az, aki kiváltotta. Soha nem hittem volna, hogy méltó leszek megkapni. Perecsen – éppen hazafelé jöttem a Centóval, amikor Epricsek telefonált: Szöszi (az öccse) beszervezett a fociba, kicsim, este mentek! És tényleg, este ott várt a Dorna előtt az autó, hogy néhányunkat elvigyen ~be. Mint kiderült, ennek a falunak a tornatermében fogunk focizni. Beállt a négy-öt autó az udvarra, és elkezdődött az a varázsos állapot, amelyhez csak a vadászat kezdetét tudnám hasonlítani. Ha jól értem, az kezdődik úgy, hogy az ember a kutyáknak köszönhetően valamiféle letargiából egy parázsló áramba kerül, és hirtelen éberré, vágyódóvá, szomjassá

válik. Márpedig a kanyargó út valóban letargikussá tett sokszor, a terem levegője, a pattogó labdák, a beszélgetés viszont türelmetlenné, és alig vártam, hogy focizhassak. Decembertől novemberig a nyár kivételével minden héten fociztam, később már a 8-as suliban is Zilahon. Ha nincs ~, jóval nehezebb lett volna az egész; de az életben olykor nemcsak együtt jön el a boldogság a könnyűséggel, hanem együtt is járnak ők ketten. Móniék – élni segítettek. Epricsek barátai ez a házaspár. Olaszos temperamentumukkal, őszinteségükkel, segítőkészségükkel bearanyozták ezt a rövid időszakot. Ránk nyitották az ajtót – ez az, ami Marosvásárhelyen azóta sem történik meg, és ami Kolozsváron nem hiányzott, de hát ott születtem. Rövid időszak? Az életem elfért benne. Kovács Tünde, Szabó Katalin – magyartanárnők Zilahon. 2013 októberében elhozták a tanítványaikat és néhány kollégájukat a Bolero című darabomra – akkor ismertük meg egymást Epricsekkel. Rákövetkező év májusában pedig meghívták a Látót Zilahra – akkor kezdődött a szerelmünk. Ha csak ennyi történt volna, már megérdemelnék, hogy megemlegessem őket itt. Ennél azonban jóval több történt. Megszámlálhatatlan előfizetőt vonzottak a Látóhoz, mindig mindenre figyeltek, a zilahi Költészet Tavaszán is sokat segítettek, olvasótalálkozóra hívtak és hívnak bennünket folyamatosan. Erős egyéniségek, olykor küzdök velük, de számomra kihagyhatatlanok bármiféle szótárból. kellemetlenségek – eljöttek azért ők is, és éppen azok részéről, akiktől nem számítottunk rájuk. Például attól az öreg hölgynek a részéről, akihez elcipeltem Epricseket. Korábbról ismertem, értelmesnek tartottam, gondoltam, jól esik neki, ha elmegyünk hozzá; ehhez képest érdesen fogadott, Epricsektől, akinek a szüleit is ismerte, csodálkozva megkérdezte, ő tényleg

2020

Periszkóp

2. szám

Zilah-on született-e, Lompértről mesélt a „gyönyörű református templomával” (azóta sem mentünk el oda), célzásokat tett azokra a férfiakra, akik „bezzeg” folyamatosan találkoznak elhagyott gyermekeikkel, és később is minden módon bennünket pletykált. Kiábrándító volt, akárcsak az a másik „barátom”, aki levegőnek nézte Epricseket, és valahányszor meghívott magához, mindig egyes számban beszélt. Soha nem mentem el hozzá. Kaufland – soha életemben nem jártam annyit ebbe az üzletláncba. Felkerekedtünk, lementünk az utca végéig, aztán át az úton, és megint le: el az ortodox templom előtt, és be a ~-ba. Egy másfajta vásárlási kultúrába épültem be Epricseknek köszönhetően, mármint a sajátjába. Körülnéztünk, vásároltunk (olyan finom túrós gombócot sem találtunk azóta sehol), aztán fizettünk, és vissza ugyanazon az úton. Közben Compasról mesélt, a földrajztanárról, aki molesztálta, meg a román tanárról, aki viszont tanítványaként szerette. Fejér Laci – aki miatt Zilah akkor is élhető volt, amikor már kezdett kicsinek tűnni. Egy nagyvonalú, tájékozott, jó ízléssel megáldott ember egy kisvárosban, akivel Hervayról éppúgy lehetett beszélgetni, mint Grecsóról, és aki éppen azt mondta, amit az ember igaznak hitt, de nem hízelgésből, hanem mert az volt a véleménye. A legjobb szerkesztői masszából gyúrták ezt a férfiút: figyelem és fegyelem egyaránt működött benne, és amikor a váradi könyvmaratonon az egyik barátom a Skol sör nevét a skolasztikából vezette le, nem kellett neki elmagyarázni a poént. A Hepehupa szép örökség ettől az embertől, mely nagy örömömre újjászületni látszik. Megérdemli ~ is, meg a Szilágyság is, hogy legyen egy jó folyóirata. Berek – sokat töprengtem, hogyan fordíthatnám a „Dumbrava” szót, amely annak a negyednek a neve, ahol Epricsek született és lakott, s ahol az édesanyja máig

2020

2. szám

Periszkóp

él, hiszen a „tisztás” kevés. A „lanka” jó lenne, a ~ viszont alliterál a bűvössel, s így ez a tökéletes. Mert valóban bűvös berek volt számomra, számunkra ez a különben meglehetősen ronda negyed. A boldogság szinonimája lett, még mielőtt odaköltöztem volna, és odaköltözésem után teljesítette ígéretét. De hát mit is jelent az a „különben”? Régóta mondom Nabokovval együtt, hogy a helyek, a terek szubjektív valamik: mindenkinek a saját élményeihez fűződnek, amelyek a látását befolyásolják. barátság – Pünkösti Ildikó, Tunyogi Mária, Szabó Attila, Lóga Zsolt, Kürti Barni, Saskó Robi – sorolhatnám a neveket. Akadt, aki mindig különféle házi munkálatokra hivatkozott, és soha nem hívott meg magához, pedig nagyon köpte a markát. A legtöbben azonban meghívtak, ha csak

metaforikusan is: átadták magukat annak az élménynek, hogy megismerhettek valakit, aki esetleg érdekes lehet, vagy egy helyzetet, amely megihletheti őket. Bagos – a Látó 2016 óta szerveződő táborainak helyszíne. Szabó Róbert Csaba kollégám szülőfaluja, ő találta ki a rendezvényt. Különös, hogy akkor kezdődött, amikor már nem Zilahon éltünk. De nagy kitekintést biztosít: felnézhetek a Magurára, felolvashatok Borzáson, fürödhetek a strandon, újraolvashatom Mester Zsoltot. Ady – a legcsodálatosabb szilágysági ember, aki folyamatosan odacserdít, mint egy Krisztus, aki folyton kufárokat lát. Az elképesztő az, hogy gyakran jól látta, valóban ők voltak. Mindent elmondtak már róla, de azt hiszem, ezt még nem.

Murádin Lovász Noémi, Ady Endre emlékére

2020

Periszkóp

2. szám

Vicsai Zsolt

A Szamos-feeling A kulturális folyóiratok világában Erdély-szerte talán egyedülálló, amire Szatmárnémetiben Elek György újságíró vállalkozott: olyan havilapot működtetni, ami a kultúra rendkívül sok területét (irodalom, oktatás, pszichológia, hely- és színháztörténet, vallás) fogja egybe. Mindezt egyelőre a klasszikus napi- és hetilapok formátumában, 16 oldalon, de a mai kor vizuális igényeinek megfelelően valósítja meg, a lapszámok viszont idővel felkerülnek a frissujsag.ro honlapra is, a Közösség rovatba. Különlegessége az is a lapnak, hogy Szatmár megyében élő vagy ide kötődő szerzők közölnek benne. Könnyen megy ez, mondhatnánk, hiszen csak a megyeközpont nagyon sok (Partiumban talán a legtöbb) magyar nyelvű intézménnyel rendelkezik: több ezres példányszámú napilap (a Szatmári Friss Újság), színházi társulat, tanítóképző főiskola (a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett tagozata), három magyar tannyelvű középiskola (a Kölcsey, a katolikus Hám János és a református), számos magyar tagozatos általános iskola, jónéhány civil szervezet működik a városban, de Pataki Csaba személyében a lapot támogató Szatmár Megyei Tanács élén is magyar politikus tevékenykedik. Igen ám, de a különböző intézményekben dolgozó emberekkel valakinek tudnia kell tartani a kapcsolatot, tudnia kell megszólalásra, írásra bírni őket, Elek György pedig mindezt nagy lelkesedéssel teszi. A 2019-ben útjára bocsájtott lap egy népes közösség szellemi életének lendületéről, ügybuzgalmáról tanúskodik, és egy szintén Szamosnak nevezett, 1869-es, többször újraindított kiadvány utódjaként jelentkezett. A változatos tematikájú írá-

sok közül jómagam két-három szövegtípust emelnék ki mint olyanokat, amelyek számomra különlegessé teszik ezt a lapot. Az egyik a pszichológiai témájú esszék és pszichológusokkal készített interjúk csoportja. Ezek jelenléte azért lehet fontos egy kulturális folyóiratban is, mert a lelkészek, orvosok, tanárok mellett nyilvánvalóan a pszichológusok azok, akik legközelebb állhatnak egy-egy közösség tagjaihoz, megoldást kínálhatnak frusztációkra, segíthetnek életutakat egyenesben tartani. Egy másik szövegcsoport az irodalmi szárnypróbák gazdag világa, aminek fenntartásában Fehér Imola tanárnőnek van kiemelkedő szerepe. A fentebb említett iskolák diáksága Fehér Imola és saját tanítóinak, tanárainak mentori tekintete alatt a Szamosbeli közléslehetőségek révén barátkozhat meg a szövegszerkesztés fortélyaival, keresheti stílusproblémák megoldási lehetőségeit, és tapasztalhatja meg, hogy az irodalom nemcsak önkifejezési eszköz, hanem egyfajta közösségi erő is, ami úgy hat, hogy az is nagyon számít, kit talál a szerző a szöveg túloldalán, azaz kik az olvasók. A közölt írások között vannak ugyan színvonal- és szemléletbeli különbségek, dehát a kultúrának melyik területe az, ahol nincsenek? „Eddig száznál több diákíró közölt a Szamosban, bátorságot kapva az írásra – értékeli Elek György az eddigi másfél év termését az idén megjelent Szamos plusz című kiadványban – Nem lesznek valamennyien írók és költők, de jó jel, hogy közülük többen már egyetemeken tanulnak tovább, vagy rangos kulturális intézményekben tevékenykednek.” Elek György szerint tehát a diákkori közlések a tehetség pallérozásán túl értelmiségi szerepekhez is

2020

2. szám

Periszkóp

szoktatják az ifjúságot. (Mindehhez óvatosan teszem hozzá, hogy szatmáriaknak és nemszatmáriaknak egyaránt az lenne jó, ha a fiatalok többsége az ország határain belül találná meg a maga szerepét.) A leírtakat összegezve elmondható, hogy indulása óta a Szamos folyóirat kö-

rül olyan szellemi lendület alakult ki, ami a további sikeres folytatásra buzdíthatja Elek Györgyöt és a lap körül tevékenykedő szatmáriakat egyaránt. Nekünk, szilágyságiaknak pedig példaképpen szolgálhat több szempontból is.

Tompos Opra Ágota, Szirmok tánca, 2004. Vegyes technika, 50x70 cm

2020

Múltidéző

2. szám

László László

Trianonról több tételben A száz évvel ezelőtti eseményről nem lehet nem emlékezni, nem lehet úgy tekinteni, mintha mi sem történt volna. De úgy sem szabad vele foglalkozni, mint egy rossz álommal, amelyből majd felébredünk, és elmúlik. Nem érdemes felülni semmiféle mendemondáknak, mert van belőlük elég Trianon kapcsán is. Az összeesküvés-elméleteknek sem kell hitelt adni, mert ezekből is van jócskán. A történelmet a győztesek írják, ez így történt az első világháborút lezáró békeszerződések esetében is a Versailles-i békerendszer keretében. (Versailles-i, mert az első békeszerződést Németországgal Versailles-ban kötötték meg.) A második világháború meg semmisítette az első világháborút lezáró békeszerződéseket, így a trianonit is. Viszont ez újabb világháború után, 1947-ben Párizsban újabb békeszerződéseket kötöttek, és ezek vannak érvényben jelenleg is. Erdélyi területi vonatkozásban az 1947-es párizsi békeszerződés ugyanazt tartalmazza, mint a korábbi trianoni békeszerződés, Trianon tehát elkezdett továbbélni a párizsi békeszerződésben. 1. Felvezető Az első világháború (1914–1918) végén jelentős mértékben átrendeződtek a határok Európában: egyes államok megszűntek vagy felbomlottak, mint Ausztria–Magyarország, mások – Németország, Bulgária, Oroszország, Törökország – területeket veszítettek. Nyilván ennek ellenkezője is végbement: egyes államok – Franciaország, Olaszország, Románia stb. – területileg gyarapodtak, sőt új államok is születtek: Csehszlovákia, Szerb–Horvát–

Szlovén Királyság – a későbbi Jugoszlávia; egyesek újjászülettek, mint például Lengyelország. E változásokban szerepet játszottak a győztes hatalmak akarata és az egyes népek nemzeti mozgalmai. Területileg és a népesség számát illetően a legnagyobb veszteséget a kettős monarchia, azaz Ausztria–Magyarország, s ezen belül is Magyarország szenvedte el a trianoni békeszerződés révén. (A magyar történészek többsége békediktátumról beszél, hisz szerződést egyenrangú felek és szabadon kötnek, de 1920-ban Magyarország nem volt egyenrangú a többi aláíróval szemben. Formailag viszont nem diktátum, hanem nemzetközi szerződés született.) 2. Előzmények: az első világháború és a gyulafehérvári nagygyűlés Amikor 1914-ben kitört az első világháború, akkor senki sem gondolta (vagy csak nagyon kevesen), hogy a világégés ennyire átrajzolja Európa térképét. Voltak álmodozók, pánszláv, nagyromán, jugoszláv elképzelések vagy olasz irredenta vágyak, melyekben csak a legvérmesebbek bíztak... De négy év, az nagy idő, ez alatt sok minden megváltozott. 1916 augusztusában Románia azzal a céllal lépett be az első világháborúba, hogy az antanttal megkötött titkos egyezmény alapján birtokba vegye Erdélyt (Bánsággal, Partiummal és Máramarossal együtt a Tiszáig). A harctéri események ekkor ezt nem tették lehetővé, mert 1916–17-ben Románia vereséget szenvedett, s arra kényszerült, hogy különbékét kössön Németországgal és Ausztria–Magyarországgal. De a háború végén – 1918 őszén – megfordult a hadiszerencse, és a Román Királyság, látva

2020

2. szám

Múltidéző

korábbi legyőzői vereségeit, ismét hozzálátott területszerző (román szempontból „egyesítő” vagy „újraegyesítő”) terveinek megvalósításához, ezúttal immár sikeresebben. Biztatást jelentett a románok számára az 1918 januárjában megfogalmazott, Wilson amerikai elnöktől származó javaslatok 10. pontja: „X. Ausztria–Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.” 1918 őszén – november 6-án, néhány nappal a háború vége előtt – az amerikai kormány részéről újabb bátorítás érkezett: az amerikai külügyminiszter diplomáciai jegyzékben a két éve Iaşiban székelő román kormány tudomására hozta, hogy támogatják Románia területi igényeit: „Az Egyesült Államok kormánya hozzájárul a román népnek a királyság határain belül és kívül támasztott kívánságaihoz...” Az amerikai nyilatkozat hatására a román kormány fellépett a németek által korábban megszállt területek visszaszerzéséért, ultimátumban szólítva fel a német csapatokat Románia elhagyására. Az erdélyi és magyarországi románok is nyíltan közölték elszakadási szándékukat és Romániával való egyesülési óhajukat. 1918 októberének végén Budapesten polgári forradalom tört ki, s nemzeti tanácsok alakultak, amelyek igyekeztek átvenni a hatalmat országosan és helyi szinten. E tanácsok közül Erdély jövőjét illetően fontos szerepe lett az eredetileg Budapesten megalakult Román Nemzeti Tanácsnak, amely a magyar fővárosból Aradra tette át a székhelyét (hogy közelebb legyen a románság nagy tömegeihez), s felvette a Központi Román Nemzeti Tanács (KRNT) nevet. (Pesten időközben megalakult a Károlyi-kormány, majd következtek 1918 végének és 1919 első felének zűrzavaros és drámai eseményei a Tanácsköztársasággal, majd annak bukásával stb.) A KRNT november 9-én felszólította a magyar kormányt, hogy engedje át 26

erdélyi és kelet-magyarországi vármegye fölött az ellenőrzést: e területek igazgatását bízza a románság képviselőire. Néhány nap múlva a magyar kormány és a KRNT képviselői Aradon folytattak tárgyalásokat, ahol Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter a lehető legszélesebb körű autonómiát ajánlott a románságnak, s statisztikai tényekkel próbálta a románok vezetőit meggyőzni, hogy az általuk igényelt területen legalább annyi nem román él, mint román. A románok által követelt teljes erdélyi és kelet-magyarországi terület nagysága kb. 128 000 négyzetkilométer, lakossága pedig kb. 6,5-7 millió lakos volt. Ebből kb. 3 millió román, majdnem ugyanannyi magyar, a többi német (szász és sváb), zsidó, szlovák, szerb, ukrán, örmény stb. A román fél elutasította a megegyezést, Iuliu Maniu kimondta, hogy a román fél teljes elszakadást akar. Erre a tárgyalások érthető módon megszakadtak. A KRNT összehívta Gyulafehérvárra az erdélyi és magyarországi románok nemzetgyűlését, hogy ott döntsenek a Romániával történő egyesülésről. November 30-án Gyulafehérváron a román vezetők megtárgyalták az események másnapi menetrendjét s az elfogadandó dokumentumokat, amelyeket az összegyűltek elé akartak terjeszteni megerősítés végett. 1918. december elsején a gyulafehérvári román nemzetgyűlés egyöntetűen megszavazta a románok egyesülését Romániával, amit a következőképpen fogalmazott meg: „Erdély, Bánság és Magyarország románjainak meghatalmazott képviselői 1918. december 1-én nemzetgyűlésbe gyűlve Gyulafehérvárt, kimondják a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával…” A nemzetgyűlés választott egy ideiglenes, parlamenti hatáskörrel felruházott Nagy Nemzeti Tanácsot, amely a maga soraiból egy Kormányzó Tanácsot (ún. Consiliu Dirigentet) jelölt ki, mely közel másfél évig a Romániához csatolt Erdély ideiglenes kormányaként működött. Ennek az

ideiglenes kormánynak Iuliu Maniu lett a vezetője. A gyulafehérvári határozatokkal rövidesen egy küldöttséget menesztettek Bukarestbe – az időközben oda visszaköltözött – román kormányhoz, amire a román parlament a lehető legrövidebb időn belül törvénybe foglalta Erdély egyesülését a Román Királysággal. (Még a trianoni békeszerződés aláírása előtt másfél évvel!)

is, a kolozsvári népgyűlést a román sajtó és politikum igyekszik jelentéktelen helyi apróságnak tekinteni. Nem nagyon jelenik meg a köztudatban, a tankönyvekben, vagy ha meg is jelenik, akkor az alábbi szemelvényhez hasonlóan: A román fennhatóság 1919 elején szinte egész Erdélyre, majd április közepétől Partiumra is kiterjedt. Április végén a román hadsereg a Tiszát is átlépte, sőt augusztus elején Budapestre is bevonultak a román csapatok. Innen csak az antant ismételt utasítására vonultak vissza később a Tisza vonala mögé.

A Românul napilap 1918 december 28-i beszámolója áradozik arról, hogy miként fogadták a kolozsváriak a Neculcea tábornok vezetésével karácsony előestéjén bevonuló román királyi hadsereget, míg a kolozsvári „székely gyűlésről” azt írják, hogy az csak egy magánjellegű kezdeményezés volt…

Ezzel az erdélyi románság lépéselőnybe került, mert december 22-én Kolozsvárra az erdélyi magyarság képviselői ös�szehívtak ugyan egy népgyűlést, ahol az önrendelkezésre való hivatkozással döntöttek arról, hogy ők a magyar állam keretében óhajtanak élni továbbra is, de ennek a népgyűlésnek és az általa hozott határozatnak nem lett akkora visszhangja, mint a gyulafehérvárinak, ugyanis ekkorra már Erdély jelentős része tényleges román ellenőrzés alá került a nagyszebeni székhelyű Kormányzó Tanács, az ennek alárendelt helyi román nemzeti tanácsok és nemzeti gárdák révén, illetve a fokozatosan benyomuló román királyi hadsereg megszállása nyomán. Az önrendelkezés így a vesztesekre nem volt érvényes. (Azóta és akkor

2020

Múltidéző

2. szám

3. Trianon következményei Az 1919–1920-as párizsi békekongresszus döntött a világháború végén létrejött európai államhatárokról, így a román–magyar államhatárról is. A Magyarországgal 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződésben Magyarország 103 000 négyzetkilométert kellett átengedjen Romániának a területen élő 5,2 millió lakossal együtt. Ebből 2,8 millió, azaz 53% volt román és 1,65 millió, azaz 31% volt magyar az 1910-es népszámlálás adatai szerint. A korábban megszerzett Besszarábia és Bukovina területével együtt Románia területe az első világháború előtti 137 000 négyzetkilométerről 295 000 négyzetkilométerre gyarapodott, s lett belőle Nagy-Románia. A trianoni békeszerződéssel Magyarország nem csupán Románia, hanem minden szomszédos állam javára veszített területeket, az ott élő magyarokkal és nem magyarokkal együtt: Csehszlovákia Felvidéket és Kárpátalját kapta meg, összesen valamivel több mint 61000 négyzetkilométert; az ugyancsak újonnan alakuló Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (Jugoszlávia) Bácskát, Bánság nyugati felét, Szerémséget, Drávaközt stb. több mint 21.000 négyzetkilométerrel, valamint megkapta Horvátországot is. (Ez utóbbi a háború végéig a Magyar Királysággal perszonáluniót alkotott.) Még Ausztria is részesült

2020

2. szám

Múltidéző

Nyugat-Magyarország egy részéből: 3965 négyzetkilométernyit kapott, amelynek azóta Burgenland a neve. Összegezve Magyarország területi veszteségeit: a Horvátország nélküli 283.000 négyzetkilométerből maradt 93.000, a 18,2 millió lakosból 7,6 millió. Az elcsatolt területek több mint 10 milliós lakosságából kb. 3,5 millió volt magyar, akik új hazájukban kisebbségivé és nem ritkán másodrendű állampolgárokká váltak. Az erdélyiek és partiumiak számára Trianon a nemzetközi jog szemszögéből erősítette meg a gyulafehérvári határozatot: általa a nagyhatalmak jóváhagyták a már meglevő román uralmat Erdélyben és Partiumban. A román hatalomátvétellel jelentős számú erdélyi magyar vált kisebbségivé korábbi szülőföldjén, az újannon létrejött Romániában. A trianoni békeszerződés aláírásáig még reménykedhettek, de ettől fogva egyértelművé vált a helyzetük. 4. Szilágyság és a szilágysági magyarok Trianon előtt és után Az 1918 október végén Budapesten kitört őszirózsás forradalom hatására november elején az események begyűrűztek Szilágyságba is: általános lett a felfordulás, és az események menetével szemben a helyi állami (vármegyei, járási és községi) hatalom tekintélye és rendfenntartó ereje csökkent. Ennek jelét leginkább az mutatja, hogy a jegyzők elmenekültek a megye legtöbb településéről és járásából. Forrásaim jócskán beszámolnak arról, hogy főleg a román többségű falvakból, de nem csak onnan űzték el a jegyzőket, akiknek testi épségüket, életüket kellett menteniük sokszor a feldühödött tömeggel szemben. Az elégedetlenkedők élén a hazatért katonák vagy az Oroszországot megjárt hadifoglyok álltak. Szinte minden szilágysági járás vezetője panaszkodott a felettes hatóságoknak, hogy beosztottjaikat elűzték, s hogy nem tudják ellátni feladatukat, vagy nincs kivel pótolni az elűzött jegyzőket-hivatalnokokat.

Decemberben Szilágy vármegye alispánja, Török István egy jelentésében megpróbálta összegezni a forradalmi események („zavargások”) eredményeit és a veszteségeket, a helyzet szerinte egyáltalán nem megnyugtató: „E hónap elején a vármegye legtöbb községében a viszonylagos nyugalom kezd beállani. Normális rendről még ma szó sem lehet, sőt egyes községek rakoncátlan elemeit még mindig csak a fegyver hatalma tartja féken. Legféktelenebb volt az anarchia a krasznai, zilahi, szilágycsehi és zsibói járásokban, míg a szilágysomlyói járásban már kevesebb és a tasnádiban alig 3-4 községben fordult elő.” A községek nevéből látható, hogy a felfordulás (a forradalom, amit az alispán anarchiának nevez) egyaránt érintette a magyar, a román és a vegyes lakosságú településeket. De nemcsak a hivatalnokokat, jegyzőket űzték el az elégedetlenkedők, hanem raboltak és fosztogattak is, miként az idézett alispáni jelentés folytatásából következik: „Az ellopott állatoknak, a sertések kivételével, nagy részét, részint a kirendelt karhatalom, részint a következményektől való félelem révén vissza lehetett szerezni, a sertések egy részét is, de ezeknek és a juhoknak nagyobb részét levágták vagy tovább adták…” A forradalom okozta felfordulásról nemcsak a hatóságok magyar képviselői számoltak be, hanem például a román papok is, így például a meszesszentgyörgyi görög katolikus esperes a feletteseihez decemberben írt beszámolójában részletezi az általa jól ismert eseményeket, amikor igencsak elmarasztalja a „felfordulásban” résztvevőket. Az esperes azzal magyarázza a katonák és a lakosok fosztogatását, hogy azért voltak felháborodva, hogy míg ők katonáskodtak, az otthonmaradt hivatalnokok és a gazdagok tovább vagyonosodtak. Egy másik ok a leszámolásra: a háborús segélyek elosztása körüli vélt vagy valós sérelmek, amelyek elsikkasztásával vádolták a jegyzőket. A rend fenntartására már elégtelen

volt a csendőrség, ezért a magyar hatóságok nemzetőrségeket szerveztek a rend és a vagyonbiztonság helyreállítására és kilengések megfékezésére. A már idézett alispáni jelentés is kiemeli annak szükségességét, hogy nemzetőrséget kell szervezni, és meg kell erősíteni a meglévő karhatalmi erőket. A hatóságok felhívásokban próbálták a hazatért katonáktól begyűjteni a fegyvereket s lecsendesíteni a kedélyeket, de nem mindenhol elég sikerrel. 5. A román nemzeti mozgalom megélénkülése Szilágyságban A helyi magyar nemzeti tanácsok és nemzetőrség megszervezésével párhuzamosan román nemzeti tanácsok és román nemzeti gárdák is alakultak. Főleg a román településeken, de még Szilágysomlyón, Szilágycsehben és a Kraszna környéki román falvakban is erős és tevékeny román csoportok szervezkedtek már november elején. A szervezés részben helyi kezdeményezésre történt, a helyi román ügyvédek, papok és tanítók kezdeményezésére, de legtöbbször „felülről”, a Központi Román Nemzeti Tanács révén, amely küldöttek segítségével mozgósította Erdély és ezen belül Szilágyság románjait is a szervezkedésre. Zilahon november első felében megalakult a megyei román nemzeti tanács, amely 12-én körlevélben fordult a vidéki román értelmiségiekhez, hogy azok is szervezzék meg környékükön a helyi román nemzeti tanácsokat, s annak megszervezéséről számoljanak be a megyei testületnek. Az Szilágy megyei RNT elnöke, Gheorghe Pop de Băseşti és titkára, Ioan Gheţie írják alá az erről szóló körlevelet, ők pedig Teodor Mihali utasítására hivatkoznak. E kezdeményezések hatására indult meg a helyi román nemzeti tanácsok szervezésének folyamata, amit a magyar hatóságok figyelemmel kísértek, de nem akadályoztak meg, és nem avatkoztak közbe. A krasznai járás főszolgabírója előbb telefonon jelentette a főispánnak Zilahra a román szervezkedést, majd november

2020

Múltidéző

2. szám

21-én már írásban is: „Folyó hó 19-én már szóbelileg telefonon is jelentettem a Méltóságos úrnak, hogy a Román Nemzeti Tanács megbízásából Munthiu Miklós, szilágysomlyói lakos, bejelentette szóbelileg hivatalomnak, hogy a járás román lakta községeiben Román Nemzeti Tanácsot és Román Nemzeti Gárdát fog szervezni.” Ugyancsak a krasznai főszolgabírói hivatalban arról készült jegyzőkönyv november 25-én, hogy a szomszédos Máron községben az aradi RNT küldötte nemcsak helyi intézőbizottságot (nemzeti tanácsot) szervezett, amely a községet irányítsa községi bíró nélkül, hanem még nemzeti gárdát is felállított, sőt a nemzeti gárda felfegyverzését is ígérte. A románságot feleskette a helyi román nemzeti szervekre, de még Romániára is. Főleg november utolsó napjaiban alakultak zömmel a helyi román nemzeti tanácsok a románok lakta településeken, amikor kijelölték azokat is, akik az 1918 december elsejére Gyulafehérvárra szervezett román nagygyűlésen (nemzetgyűlésen) hivatalos küldöttként képviseljék a szilágysági románokat. (Ahol novemberben nem alakulnak meg, ott legkésőbb decemberben jöttek létre a román nemzeti tanácsok és gárdák.) Már kezdettől fogva állami feladatokat is elláttak, amire a legjellemzőbb példa, hogy a hazatérő katonáknak a leszerelésüket igazoló iratokat biztosítottak. Erről tanúskodik a szilágysomlyói járásbeli román nemzeti gárda parancsnoksága által 1918. december 6-án kiadott körlevél Meseşan kapitány és parancsnok aláírásával. Ugyanitt megígérték a nagy földbirokok kiosztását is, de ezt majd a „mi népünk Nagy Tanácsa által”, azaz a Gyulafehérváron megválasztott ideiglenes erdélyi román parlament majdani határozata alapján. Az 1918. december elsejei gyulafehérvári román nagygyűlésről nem számol be a Szilágyság hetilap, de a román források annál inkább, mert Szilágy vármegye minden járásából részt vettek küldöttek Gyu-

2020

2. szám

Múltidéző

lafehérváron, sőt a nemzetgyűlés vezetői közül többen is szilágyságiak voltak: Iuliu Maniu, Gheorghe Pop de Băseşti, Victor Deleu stb. December 1-én a román királyi haderő (amely 1918. november 10-én kezdte meg az átkelést a Kárpátokon Moldva irányából és a benyomulást Erdély belsejébe) már a Maros vonalán állomásozott, majd az antant utasítására vagy inkább engedélyével északabbra haladt megszállva Erdély további részeit. A gyulafehérvári nagygyűlés hatására decemberben a román hatalmi szervezkedés felerősödött, és a románok kérték, hogy a demarkációs vonal magyar oldalán levő településekre is vonuljon be a királyi román haderő. Ugyanakkor ahogy a magyar kormány megpróbált néhány hadtestet mozgósítani a román előrehatolás megállítására – bár akkor gyakorlatilag a Károlyi-kormány alig rendelkezett fegyveres erővel –, a KRNT is utasította a románokat, hogy ne engedelmeskedjenek a magyar kormány behívásának. A Nagyszebenben székelő Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent) küldöttei Szilágyságban egyre tevékenyebben segítették a helyi román közösségeket a román nemzeti tanácsok és nemzeti gárdák megszervezésében, s vélhetően előkészítették a terepet a demarkációs vonalon átkelő királyi román hadsereg számára. Információk vannak arról, hogy egyes erdélyi románok, akik az orosz fogságba estek a háborúban, utóbb beálltak önként a román királyi hadseregbe, Erdélyben hírszerzési feladatokat láttak el. Időközben a vármegyének voltak települései, ahol egymás mellett léteztek a román és a magyar nemzeti tanácsok, Zsibón egy időben működött a román és a magyar nemzeti tanács és gárda is. Érdekesség, hogy míg 1918 októberében a Szilágyság hetilap nem tartotta valószínűnek, hogy a románok elérnének Zilahig, Kolozsvár december 24-ei megszállása után már Jönnek a románok a vezércikk

címe (december 27-én). 6. Szilágyság egy része (majd egésze) először román fennhatóság alatt Kolozsvár megszállása után, 1919 januárjában a román csapatok elindultak a Szamos völgyén: január 11-én Zsibót szállták meg kisebb helyi hadművelet után, majd január 14-én lezajlott a cigányi csata a Nyírsid felől vonaton a cigányi állomásra érkező román és a Zilahról éppen kivonuló egyik magyar alegység között. A cigányi csatának több román áldozata volt, de másnap, január 15-én a román királyi haderő Vártelek felől érkezve bevonult Zilahra. Előtte a székely hadosztály alakulatai kivonultak, s a helyi nemzetőr zászlóalj kormányutasításra feloszlott. A zilahi nemzetőr katonák és tisztek egy része a Gyurotsik Mihály vezette székely hadosztály alegységeivel tartott. (Az alakuló székely hadosztály a köznyelvben és a sajtóban csak úgy szerepel, hogy a „székelyek”, bár valójában nem voltak mind székelyek.) A bevonuló román hadsereg számára Zilah lakossága és a város vezetése a legszebb ingatlant, a Wesselényi Kollégium épületét ajánlotta fel. Ennek ellenére a román hadvezetés a megye vezetőit elfogatta, s Désre szállították, hogy ott állítsák őket hadbíróság elé. (Később a Szilágyság 1919. január 31-i számában tudósít arról, hogy kiszabadult az őrizetbe vett Török István alispán és Tarpai Miklós főszolgabíró.) Eközben a környező települések román lakossága a városban üzleteket fosztogatott, s a szőlőhegyeken borospincéket. E fosztogatásoknak zilahi polgári áldozatai is voltak, erről a Szilágyság szintén beszámolt. A királyi román haderő megszállása után egy ideig Zilahon és környékén a katonai hatóságok rendelkeztek elsősorban. Velük párhuzamosan a szebeni kormányzótanács is kiterjeszti hatáskörét Szilágy vármegyére (is) főleg a megalakult román nemzeti tanácsokra és nemzeti gárdákra támaszkodva. Bár a katonai hatóságok nyugalmat és közbiztonságot ígértek, van-

nak arra utaló jelek, hogy voltak rekvirálások meg fosztogatások, illetve a helyükön maradt tisztviselőket-hivatalnokokat bántalmazták, esetleg eltávolították. A román katonai hatóságok Rosin őrnagy révén már január 19-én kiadták első rendeleteiket, amelyeket a Szilágyság leközölt: kijárási tilalom este 11 után; utazási korlátozások, (csak a katonai hatóságok engedélyével lehet utazni, a katonaköteles férfiaknak még úgy sem); a hadianyagokat, amelyeket az osztrák-magyar vagy német hadsereg hagyott el, be kell szolgáltatni; a lakosság élelmet, szállást köteles a román hadsereg részére szolgáltatni. Van pozitívum is e rendeletekben: az esetleges fosztogatások áldozatai kérhetnek katonai segítséget, s román falvak lakóinak is megtiltják, hogy írásos engedély nélkül elhagyják falujukat. Érdekesség, hogy a Zilahot megszálló román haderő és az onnan kivonult magyar egységek (székely hadosztály egyes csoportjai és más alakulatok) közötti határvonal demarkációs vonalként is szolgált egy ideig: Varsolcon és Panitban még magyar katonaság van, de Cigányiban már román erők. 1919. február 22. és 25. között szintén összetűzésbe kerültek a szembenálló katonai alakulatok, ezt az eseményt nevezzük zilahi csatának. Ekkor két zászlóaljnyi magyar katonaság, köztük a zilahi csapat Gyurotsik őrnagy vezetésével meglepetésszerű támadással visszafoglalta Zilah városát, és az itteni román haderők Zsibóra vonultak vissza, de onnan erősítést kapva két nap múlva visszafoglalták a várost, és „helyreállt” a korábbi ideiglenes román-magyar határvonal. Ez a helyzet fennmaradt 1919. április 16-ig, amikor a román királyi hadsereg egy gyors támadó akcióval napokon belül nyomult előre nyugati irányba, és a hónap végére eljutottak a Tiszáig.

2020

Múltidéző

2. szám

7. A román katonai, majd polgári közigazgatás kiépítése Szilágyságban Azokon a területeken, amelyek a román hadsereg (és a velük együttműködő román nemzeti gárdák és a nagyszebeni Román Kormányzótanács) ellenőrzése alatt álltak, a hivatalokat megpróbálták működtetni. Kezdetben inkább katonai közigazgatás volt ostromállapottal, majd a helyzet fokozatos normalizálásával polgári közigazgatást állítottak fel. A magyar hivatalnokok többsége nem volt hajlandó letenni a hűségesküt a román királyra, ezért elbocsátották őket, elvesztették nyugdíjjogosultságukat, és a közigazgatási tisztségeket román értelmiségiek és diákok soraiból töltötték fel. A magyar hivatalnokok azért nem tettek hűségesküt, mert ekkor még e területek nemzetközi jogi helyzete nem változott, őket pedig eskü kötötte a magyar államhoz. A román király iránti esküformula viszont a következő, eléggé egyértelmű módon kezdődött: „Eu…… jur credinţă Regelui Ferdinand I. al României şi Consiliului Dirigent…” Vagyis: „Én…hűséget esküszöm I. Ferdinándnak, Románia királyának és a Kormányzó Tanácsnak…” A közigazgatásban bevezették a román nyelvet, és az intézményeknek román nevet adnak. Például február 7-én a Kormányzótanács IV. rendelete a vármegyéket, melyeknek addigi román megfelelője a „comitat” volt, a román királyságbeli „judeţ” (megye) elnevezéssel látta el. Hasonlóan a „főispán” elnevezést - comite suprem - felváltja a „prefect” (prefektus) cím stb. Ugyanakkortól a hivatalos iratokat ezután kizárólag román nyelven lehetett kiadni ugyanezen rendelet alapján. Szilágy megye prefektusának március 27-én dr. George Pop zilahi ügyvédet nevezték ki, aki Felecan alprefektus segítségével irányította a megye ügyeit előbb a megye román fennhatóság alatt levő területein, majd miután 1919. április 16-17-én

2020

2. szám

Múltidéző

a román haderő birtokba vette a megye nyugati területeit is, ott is. A román hatóságok büntették az esetleges rémhírterjesztést ebben az időben, például azt is, ha valaki a területek és Erdély jövőjéről szóló mendemondákat terjeszt. A hivatalos álláspont az volt, hogy az impérium kérdését nem itt, nem amott, hanem majd Versailles-ban döntik el. (De ennek ellenére elvárták a behódolást és a hűségesküt…) A magyar nyelv és magyar szimbólumok helyett a román nyelvet és jelképeket, ünnepeket teszik kötelezővé. Előbb a hivatalokban válik kötelezővé a román nyelv használata, majd a cégtáblákon, az utcanevekben stb. 1920 január 24-e, Havasalföld és Moldva egyesülésének ünnepe alkalmával – tehát még a békeszerződés aláírása előtt –, kötelezték, hogy Zilahon és a megyében is kitegyék a román zászlót, aminek ellenőrzésével a rendőrséget és detektíveket bíztak meg. Az üzletek és bankok aznap zárva kellett legyenek, este a házakat pedig ki kell világítsák a polgárok „az ünnep tiszteletére”. Később, május 10ét, a román királyság napját is megünnepeltetik a jónéppel… Megváltozott az adórendszer; a különféle illetékek és bírságok, a rekvirálások (termény, élelmiszer, lovak, szállítási eszközök átvétele a hadsereg vagy az állami intézmények számára) mind a magyarság gazdasági meggyengítését szolgálták. Hasonló céllal a lakásrekvirálások is állandóan napirenden voltak, hisz a magyar többségű Zilahon és Szilágysomlyón jelentős számú román hivatalnokot, katonatisztet, rendőrt és másokat kellett elhelyezni. (Ezzel lassan elkezdett megváltozni a városok etnikai szerkezete is.) 1919-ben és 1920-ban Szilágy megyében éppen úgy, mint Romániában, két alkalommal rendeztek parlamenti választásokat, amelyeken az erdélyi és a szilágysági magyarok nem indultak; várták, hogy

a békeszerződés döntsön a terület hovatartozásról... A szilágysági magyarok, hasonlóan az erdélyi magyarokhoz, reménykedtek egy elfogadható békeszerződésben, de ilyen irányú reményeik egyre halványultak, majd amikor 1920. június 4-én aláírták a trianoni békeszerződést, ők már valójában több mint egy éve román impérium alatt éltek, vagyis kisebbségiként Romániában. Az erdélyi és partiumi magyarokkal együtt a szilágyságiak is úgy jártak, hogy akaratuk, megkérdezésük és tetszésük ellenére, a határ átment a fejük fölött, s ők immár véglegesen és a nemzetközi jog szerint is egy idegen hatalom alattvalói lettek. Ez sokat változtatott korábbi életükön, megváltozott állampolgárságuk, pontosabban záros határidőn belül el kellett döntsék, hogy „repatriálnak”, azaz áttelepednek a maradék Magyarországra, és ezzel megőrzik magyar állampolgárságukat, vagy pedig helyben maradnak és kérik a román állampolgárságot.

Fiumei úti sírkert V.

2020

Múltidéző

2. szám

8. Bepillantás a Szilágyság „trianoA románok győztesekként ünnepelni kiadásaiba” s más erdélyi lapokba nek előbb Gyulafehérvár, majd Trianon miatt.

A hetilap 1920. június 4-én megjelent számának vezércikkét Traian Trufaş cenzor egy kicsit megnyirbálta. Két hét múlva, a békekötést ismertető vezércikket még jobban megnyirbálta.

Fordítás: „Gyulafehérvár várának ormán tegnapig (1918 november 30-ig) két zászló lengedezett: a mienk és a tegnapi uraké. És péntek reggel ez utóbbi eltűnt…” – részlet a gyulafehérvári Unirea cikkéből. Most már lehet tervezni Ferdinánd király megkoronázását éppen Gyulafehérváron:

A koronázás lehetséges időpontja 1919 január 24, ami emlékeztet egyúttal az 1858-as egyesülésre. (Valójában 1859ben egyesült Havasalföld és Moldva, de egy apróság, egy sajtóhiba mit sem számított a nyertes táborában…) – részlet a gyulafehérvári Unireaból. Mindez még 1918 decemberében íródott, a békeszerződésbe foglalt határok megállapítása előtt. Azt vette alapul, hogy Párizsban jóvá fogják hagyni a románok, csehszlovákok és szerbek maximális területi követeléseit, ami alapján Magyarország területe nem 93.000 négyzetkilométerre zsugorodott volna, hanem 53 ezerre.

2020

2. szám

Múltidéző

- részlet a gyulafehérvári Unireaból:

9. Befejezés Trianon esete is példázza, hogy történelmünk és a szomszédos népek és országok történelme mennyire szorosan összefonódik egymással. Ezt az egymásrautaltságot jó lenne mindenkiben tudatosítani, s bármiféle harag, sértődöttség vagy előítélet nélkül leülni és megbeszélni közös dolgainkat. Legalább kibeszélni magunkat és meghallgatni egymás véleményét, akár Trianon kapcsán is. Nem az erő, A cikkben van még egy antiszemita az érdek, a „nekem van igazam” álláspontmegnyilvánulás: idéz egy magyar lapot, ja szerint, hanem az empátia és a jóérzés hogy akkora területen aligha tud élni 11 jegyében. Vajon sok lenne? milliónyi (szín)magyar. Hozzáteszi ironiKönyvészet: kusan: „Vajon ebből mennyi lehet a paA Szilágyság hetilap 1918-1919-es és jeszes?” (Azaz zsidó.) A visszafogottabb hangú brassói Ga- 1920-as évfolyamai. A Gazeta Transilvaniei, Românul, Unirea, zeta Transilvaniei is beszámol arról, hogy Şcoala şi Biserica, Erdélyi Szemle, Csíki Lapok „a magyarok”, ha fogcsikorgatva is, de alá- 1918-1920-as évfolyamainak egyes számai. írták a békeszerződést: Cornel Grad-Doru Goron: Contribuţii

sălăjene la Marea Unire, Limes Kiadó, Zilah, 2000. (A szilágyságiak hozzájárulása a Nagy Egyesüléshez) Dănuţ Pop - Doru Goron: Prefecţii judeţului Sălaj, Caiete Silvane Kiadó, 2007. (Szilágy megye prefektusai). Szentpály-Juhász Miklós: A zilahi eset. 1919. február 22-27., AD ACTA, A Hadtörténelmi levéltár évkönyve, 2002. Budapest, 2003. László László, A szilágysági magyarság Trianon után, Hepehupa 2005/3. László László, Szilágyság 90 éve Romániában, Hepehupa 2009/3. László László-Vincze Zoltán, A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai, tankönyv a VI. és VII. osztályok számára, Kolozsvár, 1999.

2020

Múltidéző

2. szám

Victor Cioban

A Wesselényi család reneszánsz és barokk mesterek alkotásaiban Miként korábban már szó volt a szilágysági művészetek kezdetére vonatkozó írásokban, az első műalkotások még akkor keletkeztek, amikor a mai megyének a neve még nem is szerepelt a szótárakban. Abban az időben a tájegység még a hűbérrendszerre jellemző módon volt megszervezve, s az itt birtokló nemesek sokszor jóval nagyobb földrajzi területen fejtették ki hatásukat, mint amekkora az 1968-as közigazgatási átszervezéssel létrejött. Az akkori lakosság szinte állandóan ki volt téve a járványok, természeti katasztrófák, háborúk és felkelések fenyegetésének. A birtokos nemesi családok között fontos helyet foglalt el a Wesselényiek nemzetsége, melyet a források már a XIII. században megemlítenek, s melynek tagjai olyan jelentős építményeket hagytak az utókorra, mint amilyenek Drágon és Zsibón találhatóak. A zsibói kastélyt számos szaktanulmány ismerteti, ezek közé sorolható a Caiete Silvane folyóirat 2019. szeptemberi számában megjelent írás is , mely Franz Neuhauser (1763-1836) munkásságára vonatkozik. Neki volt megbízatása arra, hogy elkészítse a kastély belső falfestményeit (melyek aztán elpusztultak a kommunizmus idején), valamint egyes családi portrékat is, melyek id. Wesselényi Miklóst és feleségét, Cserey Helénát ábrázolják. Utóbbi még ma is megcsodálható (a volt Bánffy-palotában található) Kolozsvári Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán. [Az eredeti szövegben a szerző Cserey

Ilonát említ, de valójában Heléna a neve id. Wesselényi Miklósnénak. – a fordító megjegyzése.] Neuhauser jelenléte viszont Zsibón nem volt egyedi eset, hanem annak az erőteljes mecénási tevékenységnek a megkoronázása, amely eredetében jóval megelőzte a kastély rokokó stílusú átépítését. Levéltári dokumentumok tanúsítják, hogy a Wesselényi család Mátyás király uralkodásának idejétől kezdve (1458–1490) felvállalta a művészetek támogatásának feladatát az Olaszországból átvett reneszánsz kulturális modell mintájára . Ebből az időszakból maradt fenn Wesselényi László neve, aki a gyekei előnevet viselte –Gyeke egy Kolozs megyei, mezőségi település –, és aki szászfalvi Barla Annával kötve házasságot kapcsolatba került annak a nagyváradi humanista körnek a tagjaival, amely a zrednai előnevet viselő Vitéz János (1408–1472) püspök körül alakult ki. A tekintélyes régiséggyűjteménnyel rendelkező Vitéz János a Sebes-Körös menti várost egy valóságos tudományos és művészeti központtá alakította: itt alkottak egyebek mellett a firenzei quattrocento olyan jeles személyiségei, mint Masolino da Panicale (1383–1447), Benedetto de Maiano (1442– 1497), és lehetséges, hogy Filippo vagy Filippini Lippo is . Sajnálatos módon abból a korból egyetlen alkotás sem élte túl az idők próbáját, mert 1660-ban Nagyvárad török uralom alá került. Gyekei Wesselényi László politikáját folytatta fia is, Wesselényi Simon (1480–

2020

2. szám

Múltidéző

1525), akit a korabeli források II. Ulászló (1456–1516) udvarában említenek, ahová német és flamand mestereket hozatott . Közéjük tartozik Ján Pollack (Ioannes Polonius), Hans Pleydenwurff (1420–1472), Michael Wogelmut (1434–1519), Hans Dürer (Albrecht Dürernek, a reneszánsz kor jeles művészének testvére), Hans von Kulmbach (Jacopo de Barbari velencei mester tanítványa) és főleg idősebb Lucas Cranach (1472–1553), aki azzal forradalmasította a portréfestészetet, hogy az elsők között volt képes az emberi testet természetes nagyságában ábrázolni, a tájképfestészetet pedig azzal, hogy képes volt megjeleníteni a környezet érzelmi vonatkozásait. Szubjektivitása korlátokat nem ismerve fejlődött, míg később esztétikailag meg nem állapodott. Spontaneitása mellbevágó hatást gyakorolt a brutalitás kifejezésekor, de a füvön táncoló párok vagy a szabadon és vidáman fürdőzők esetében is, akik a paradicsomi környezetben édes semmittevéssel töltik idejüket, s általuk mutatja be az érzékiségre éhező emberiség korabeli örömeit. Ünnepek és szabadtéri táncok keverednek, találékonyság a társadalmi pompával, érzéki örömök és szokások szeszélyei fonódnak össze a jóléttel, s fölöttük nem lebeg semmiféle sötét veszedelem . Wesselényi Simont Wesselényi Farkas (1502–1582), a hadadi ág megalapítója követte, aki Segnyey Dorottyával kötött házasságot, és akitől két fiú született (Ferenc és László). Hosszú (80 éves) élete során Farkas tanúja volt „Magyarország nemzeti tragédiájának” (a mohácsi csatának), ami arra késztette, hogy elhagyja Erdélyt, és Krakkóban telepedjen le más helyi nemesekkel együtt. [Petri Mór szerint Wesselényi Farkasnak volt egy lánya is, Kata. Az erdélyi nemesek jó része nem Mohács miatt ment Lengyelországba, hanem Báthory István erdélyi fejedelem és 1576-tól lengyel király kíséretében. – a fordító megjegyzései, kiegészítései] Wesselényi Farkasnak jelentős tisztségeket betöltve lehetősége volt tevékenyen be-

kapcsolódni a lengyel királyság politikai életébe, tagja lett a Szejmnek (a rendi gyűlésnek), melyet Jan Zamoyski (1542–1605) vezetett. A Szejm 1576-ban Lengyelország királyává választotta somlyói Báthory Istvánt (1533–1586) . Wesselényi Farkasnak a magas társadalmi pozíciója lehetővé tette, hogy az udvari festőhöz, Marcin (Martin) Koberhez (1550–1598) folyamodjon, aki Boroszlóból (ma Wroclaw) származott. Marcin Koberz viszont nem jött személyesen, hanem egy tanítványát küldte (őt egyelőre nem sikerült beazonosítani), aki megfestette az arisztokrata lányának, Kata Annának (1584–1649) a portréját Holbein stílusát idézően. [Ez a Kata Anna valójában Wesselényi Farkas unokája, Ferenc fiának a lánya. – a fordító megjegyzése]

Ismeretlen festő: Wesselényi Anna. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest.

A megjelenítés módja jóformán semmit sem tükröz a gótikus szellemiség és a reneszánsz jegyek közötti ellentétekből: a nőalaknak szabályos, szigorú formája van, mely látszólag mentes bármiféle vonzerőtől. Következésképpen a néző kénytelen a kifejezés más meghatározó elemeire koncentrálni, melyek meglepően egyszerűek, közvetlenek, s melyeknek valódi célja az egyszerű valóságot megjeleníteni a vásznon. Wesselényi Farkas tisztségeit kisebbik fia, Wesselényi Ferenc (1540–1594) örökölte, aki megalapította a család zsibói ágát házasságra lépve Sárkándi Annával. A házasságból származott Wesselényi István (1583–1627) és Wesselényi Pál (1585– 1621), Közép-Szolnok vármegye majdani főispánjai. Wesselényi Ferenc személyéről nem tudni sokat, csak annyit, hogy növelte birtokait Kassa környéki szerzeményekkel, és jelen volt III. Vasa Zsigmond lengyel király (1556–1632) beiktatásánál, akinek idejében végigkövethető a lengyel művészetben végbement „forradalom”, amit Tommaso Dolabella (1570–1650) érkezése váltott ki. Az újdonsült király, kinek magának is voltak művészi ambíciói, megbízta a velencei festőt, hogy fesse újra (az 1595-ös tűzvészben megrongálódott) Wavel lakosztályait történelmi témájú jelenetekkel. Ezzel gyökeres változás ment végbe a művészi megjelenítésben, amely főleg a meleg, aranyba hajló színek palettáján (melyek finom, fátyolos komponenst alkotnak) volt észlelhető. Ezek az újító eljárások előtérbe hozták azt a stílust, amit a jelenlegi szóhasználat barokknak nevez. A XVII. század elején a Wesselényi családnak igen gyors felemelkedésben volt része Wesselényi István személye révén. Az ő személyes-szakmai karrierje hihetetlenül gyorsnak tűnik a (poszt)modern megfigyelő számára, kit arra neveltek, hogy a kor társadalmát „primitivista” és „nacionalista” sablonok alapján ítélje meg. A zilahi székhelyű Közép-Szolnok vármegye főispánjából Wesselényi István II. Habs-

2020

Múltidéző

2. szám

burg Ferdinánd császár (1617–1637) udvari tanácsosa lett . [II. Ferdinánd ugyanabban az időben volt német-római császár és magyar király. Wesselényi István véleményem szerint nem a császárnak, hanem a magyar királynak lett udvari tanácsosa, akkori szóhasználat szerint kamarása, ami többnyire egy tiszteletbeli cím volt, de ugyanakkor megtartotta korábbi főispáni tisztségét is. – a fordító megjegyzése.] II. Ferdinánd két dolog miatt maradt meg az utókor emlékezetében: kirobbantotta a harmincéves háborút [a protestánsok üldözésével], és azzal, hogy grazi székhelyén pompás mauzóleumot emeltetett. A mauzóleumnak Giovanni Pietro de Pomis (kb. 1570–1633) által készített falfestményei vannak, aki a neves Jacopo Robusti Tintoretto (1516–1594) műhelyében tanult. A vallási és mitológiai jelenetek egyvelegében elkülöníthető egy álportréja a feltételezett a szilágysági eredetű tisztségviselőnek, akit egy keresztes lovag képében jelenítenek meg. Élete vége felé Wesselényi István ös�szeházasodott szerdahelyi Dersffy Katalinnal, mely házasságból született II. Wesselényi Ferenc (1605–1667), a katolicizmus igazi bajnoka. A rendkívüli fizikai erővel és intelligenciával rendelkező főúr részt vett az 1632–1634-es orosz–lengyel háborúban, amelyben kivívta a legendás császári generális, Albrecht von Wallenstein (1583– 1634) csodálatát, aki bevette a Habsburgok hadseregébe. Wallenstein halála után Raimundo Muntecuccoli (1609–1680) parancsnoksága alá került, aki különböző törökellenes feladatokkal bízta meg, melyek közül egyesek éppen a jelenlegi Szilágy megye területén zajlottak. Legfontosabb küldetését 1644-ben teljesítette, amikor rábízták Murány és Balog várak védelmét (a mai Szlovákiában) I. Rákóczi György (1630–1648) erdélyi fejedelem ellenében. Ez alkalommal tábornoki rangot is szerzett, fia, Wesselényi Ádám (1630–1656) pedig kapitány lett. [A történelmi források szerint Wesselényi Ferenc füleki várkapi-

2020

2. szám

Múltidéző

tány a császári csapatok élén foglalja el a fejedelem birtokában levő murányi várat, amelyet Szécsi Mária – irodalmi nevén a Murányi Vénusz – véd. Wesselényi előbb meghódítja a szép özvegy szívét, és aztán a várat. De nem is marad adósa az asszonynak, mert elveszi feleségül. – a fordító megjegyzése.] A csatamezőkön való részvételük miatt Wesselényi Ferencet és Wesselényi Ádámot a pozsonyi országgyűlés felhatalmazta, hogy részt vegyenek a vesztfáliai béke megkötésében (1649) a nemesség további jeles képviselőivel együtt. [Valójában 1648ban volt a békekötés, és nemcsak katonai érdemei voltak Wesselényi Ferencnek, hanem 1644-től ő volt Magyarország nádora is. – a fordító megjegyzése] Ez a küldöttség lett a tárgya az Icones illustrium heroum Hungariae metszetsorozatnak, melyet a német Elias Widemann (vagy Widmann) készített III. Ferdinánd (1637–1657) megrendelésére, ki követte a császári trónon II. Ferdinándot.

Elias Widemann: Wesselényi Ferenc (részlet). Icones illustrium heroum Hungariae, National Gallery, London.

Elias Widemann életéről nem sokat lehet tudni. Gyakorlatilag ez a név ma szinte semmit sem mond, mivel a művésznek az a balszerencséje volt, hogy a XX. századi művészettörténészek és kritikusok elhanyagolták. Csak nemrégiben került előtérbe a digitális enciklopédiák kiadásával (Encylopedia Britannica), és azzal, hogy az interneten közzétették a nagy európai könyvtárak levéltári dokumentumait. Így a fő forrás a metszetkészítőről a Bécsben (1887-ben) kiadott Az Osztrák Királyság életrajzi lexikona című német nyelvű munka, mely feljegyzi róla, hogy 1640 és 1660 között Olmützben (ma Olomuc, Csehország), Pozsonyban, Prágában, Augsburgban és főleg Bécsben dolgozott. Következésképpen kortársai szemében nagy megbecsülésnek örvendett, éppen ezért jelenléte egyáltalán nem véletlen a vesztfáliai konferencián, melynek jelentős szerepe volt Európa jövendőbeli fejlődésében (ahol az uralkodók úgy döntöttek, hogy félreteszik a vallási gőgöt azzal a céllal, hogy lerakják a modern diplomácia alapelveit). Bár az említett életrajzi lexikonban nem említik, megvan a lehetősége annak, hogy Elias Widemann a nevezetes Peter Paul Rubens (1577–1640) tanítványa legyen, akinek elkészítette egy portréját, mely metszet ma a neves londoni National Galleryben található , és az is elképzelhető, hogy kapcsolatba kerülhetett a Cornelius de Vos (1584–1651), Anton van Dyck (1599–1641), Jan Boeckhorst (1604–1668), ifj. Erasmus Quellinus (1607–1678), Jan van den Hoecke (1611–1651) vagy Pieter Thijs (1624–1667) formátumú alkotókkal, akiknek szerepük volt abban, hogy a rubensi modell az udvari társaságok jelképévé vált. Egy másik művész, aki nyilvánvalóan hatással volt rá, Georg Flegel (1566–1638), aki a tájképek mestere volt, és aki párhuzamosan az órásmesterséget is gyakorolta. A két Wesselényi portréja igencsak reprezentatív alkotása Widemann művészetének, aki a szakmai kiválóságával méltó

folytatója volt Dürer és Cranach művészeti iskolájának. Az arcképek részletes kidolgozottsága és a ruházati kellékek ábrázolása elárulja, hogy a műfaj igazi remekműveiről van szó. Bár az alkalmazott kompozíciós eljárások átveszik a hagyományos díszleteket (az ovális keretet, melynek felirata az illető személyiség nemesi címeit tartalmazza), mégis ezek naturalista jellegét egyfajta finom hízelkedéssel keverik; a szokványos arcokat némileg megnemesítve, Van Dyck művészetéből kölcsönzött költőiséggel jelenítik meg, bár nem hiányoznak belőlük egyes torz vonások sem. Fontos szerep jut a mozgásnak, mely nem csupán a tipikusan a barokkra utaló csigavonalakkal és átlókkal van jelen, hanem a dinamikus, gyors vonalvezetéssel is, mely biztosítja a képek egyensúlyi állapotát.

2020

Múltidéző

2. szám

hogy meghaladja a gépies tárgyilagosságot (mely maga után vonná a hasonlóságot az alkotás és a modell között), megtörténik az elmozdulás a lélektani elemzés irányába. Az emberi egyediséget sugallja az arcképek áthatolhatatlan maszkszerűsége, mely (Wesselényi Ferenc esetében) távolságtartó, enyhén lenéző jelleget vagy (Wesselényi Ádámnál) éppen fáradtságot mutat. Ehhez még hozzáadódik egy egész címertani-heraldikai elemsorozat a maga allegorikus vagy jelképes jelentőségével, amely mára többnyire megfakult, s amely egy igencsak erős előrelátó szellemiségről, néhol éppen „prófétai” vonásról tanúskodik. A kor divatjának szigorúan megfelelni akaró Widemann a szinte fényképszerű megjelenítésre törekedik azért, hogy kitalálja a megjelenített személyiség jövőjét. Így a ruházat szabásvonala a redők esésének lenyűgöző játékával egyfajta istenítési praktikára emlékeztet, valamiféle mágikus ráolvasási formulák közvetítésével képes arra, hogy csillagjósi képességekről tegyen tanúbizonyságot. Wesselényi Ferenc, kinek a portréját a metszetet készítő Widemann körülbelül hat évvel azelőtt jelenítette meg, hogy Magyarország nádorává vált volna (1655), megtestesíti a vallási fanatizmus elvetemült uralmát, mely egy, a shakespeare-i tragédiákhoz (Macbeth, III. Richárd stb.) hasonlatos luciferi hiúságban konkretizálódik, amelyek esetében az érdemek akadályokká változnak, ezekkel bukást és halált okozva. Widemann szemében a katonai parancsnok fölényes magatartást vesz fel a rangot jelző kiváltságok és kitüntetések hivalkodó bemutatásával, melyeknek kimondott szerepe az, hogy a címerpajzson levő jelmondatot megjelenítsék: Quod est faciendum, non est procrastinandum . A választékos elegancia nem leplezi a cinikus Elias Widemann: Wesselényi Ádám (rész- durvaságot, a szeszélyes és gyanakvó önkélet). Icones illustrium heroum Hungariae, Na- nyességet, amiken túl az érzelmi kudarcok tional Gallery, London. miatti szomorúság (három feleség) és az A rubensi hagyományt követve megje- erkölcsi elmagányosodás tanyázik. Követlenik a portrékészítő egyértelmű törődése, kezésképpen az ábrázolt személy hatalma

2020

2. szám

Múltidéző

nem ismeri az érzelmi vonzódást, csupán a tiszteletet, ami óvatosságból és félelemből fakad. Másrészt Wesselényi Ádám, kinek választott jelmondata a Seqar vestigia meorum , az álmodozó serdülőt testesíti meg, kit a háború tapasztalata megviselt. A félelem és lelkesedés addig szokatlan kombinációja hirdeti a romantikus portréfestészet tipológiáját, mellyel a metszetnek kifejezetten pacifista jelleget ad, és amely ellensúlyozza az atyjánál érzékelhető katonai szigort. Jól megfigyelhető, hogy mindkét személyt egyfajta tragikus aura lengi körbe, melyet a korszak emberei nem fedezhettek fel, de amely a lehető legnyilvánvalóbb a történelemben járatos közönség számára. Wesselényi Ferenc a hatalom visszaélésének lett az áldozata. Akarva-akaratlanul Widemann előrevetít egy felségárulással felérő 1665-ös eseményt, amikor a tábornok megegyezik Thököly Istvánnal, Zrínyi Péter horvát bánnal, Nádasdy Ferenc országbíróval és I. Rákóczi Ferenccel, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem fiával, hogy egy összeesküvést szervezzenek I. Lipót (1658–1705) német-római császár ellen azon okból, hogy őfelsége belegyezett. egy, a törökökkel való békébe, szerződésbe A Wesselényi-féle öszeesküvés véget vetett a család nemzetközi karrierjének. Magyarország volt nádora nem hagyott maga után közvetlen örököst, mivel Wesselényi Ádám igen fitalon meghalt tíz évvel az összeesküvés előtt, Fülek várának ostroma idején. Ugyanez történt a másik fiúval is, Wesselényi Lászlóval, aki nem jelenik meg Wiedemann metszetein. Ilyen körülmények között az örökség az egyik unokatestvér kezére került, akit Wesselényi Istvánnak (1674–1734) hívtak, s akinek nem volt az a szerencséje, hogy II. Ferdinánd tanácsosa legyen. [Ferdinánd tanácsosa nem is lehetett, hiszen ő már korábban meghalt, legfeljebb Lipót tanácsosa lehetett volna. – ford. megj.] Ellenkezőleg: nélkülözésre kényszerült, mivel Lipót elkobozta birtokait. Egy újabb évszázadnak

kellett eltelnie, amíg a Wesselényi név jelentősége megnőtt az utókor szemében II. Wesselényi Miklós (1796–1850) személye révén, aki majd a jobbágyokat felszabadította. [Ez nem épp így van, mert a család erdélyi, azaz hadadi és zsibói ága végig a XVIII. század folyamán jelentős személyiségeket adott.– ford. megj.] 1. Victor Cioban: Meşterul sibian de la Jibou: Franz Neuhauser [A szebeni mester Zsibón: Franz Neuhauser], in: Caiete Silvane, 176. sz., 2019. szeptember, 34–38. o. 2. Louis Alexander Waldman, Peter Farbaky: Italy&Hungary: Humanism and Art in Early Renaissance [Olaszország és Magyarország: Humanizmus és művészet a korai reneszánsz korában]. Harvard University Press, 2011. 3. www.geneology.euweb.cz, 2019. október 17-i letöltés. 4. G. Lăzărescu, N. Stoicescu: Ţările Române şi Italia până la 1600. Bucureşti, 1972, 81–82. o. 5. Kristó Gyula (szerk.): Magyarország vegyesházi királyai. Szukits Könyvkiadó, Budapest, 2002, 174–188. o. 6. Viorica Guy Marica: Pictura germană între Gotic şi Renaştere [A német festészet a gótika és a reneszánsz között]. Editura Meridiane, Bucureşti, 1981, 134. o. 7. Istoria Românilor: De la universalitatea creştină, către Europa „patriilor”. Academia Română, Bucureşti, 2001, 50–53. o. 8. Mariusz Kaprpowitz: Arta poloneză în secolul al XVII-lea [A XVII. századi lengyel művészet]. Ford. Rodica Ciocian-Ivănescu, Editura Meridiane, Bucureşti, 1979, 22. o. 9. Robert Bireley: Ferdinand II. Counter-Reformation Emperor [II. Ferdinánd, az ellenreformáció császára]. Cambridge University Press, 2014. 10. Kurt Woisetschlager és mások: Giovanii Pietro de Pomis. Verlag Styria, Graz, 1974. 11. Georg Kraus: Cronica Transilvaniei, 16081665 [Erdély krónikája]. Editura Academiei RPR, 1965, 108–113. 12. Híres magyar hősök arcképei (lat.) 13. Biographisches Lexikon der Kaizerthums Osterreich. Wien, 1887. 14. Henry Kissinger: Diplomaţia [Diplomácia]. Ford. Mircea Ştefănescu és Radu Paraschivescu, Editura Bic All, Bucureşti, 2003,

48–56. o. 15. A metszetet Mary Elizabeth Stopford (William Fleming lánya) adományozta 1931ben, és rá van írva készítésének éve (1630). Rubens alakját derékig ábrázolja, és be van foglalva egy ovális keretbe, aljára pedig egy latin nyelvű apologetikus szöveg van írva („pictorum Apelles”). 16. ,,Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra” (lat.) 17. „Íme az emlékeim” (lat.)

Fiumei úti sírkert VI.

2020

Múltidéző

2. szám

18. Gergely András: Istoria Ungariei [Magyarország története]. Editura Kriterion, Bucureşti–Cluj-Napoca, 2000, 49–50. o. 19. A vasvári békében (1664) a Habsburgok elismerik a törökök fennhatóságát Erdély és Érsekújvár (ma Nove Zamky, Szlovákia) felett.

Megjelent a Caiete Silvane folyóirat 2019. novemberi számában. Fordította László László.

2020

2. szám

Múltidéző

Bóné Éva

Betekintés Geleji Katona Istvánnak, a váltság teológusának életébe és munkásságába A 2017-ben sikeresen megvédett doktori disszertációm témája Geleji Katona István református püspök prédikációinak retorikai és bibliahermeneutikai vizsgálata volt. A sokrétű írói életműre való tekintettel kutatásom kimondottan egy prédikációskötetet vett alapul, a Váltság titkát. Ez a háromkötetes mű összesen 228 prédikációt tartalmaz több mint 5000 lap terjedelemben. A teljes életmű vizsgálata a szétforgácsolódás és a sekélyes vizsgálat kockázatát hordozta volna magában, de a leszűkített elemzés lehetővé tette a kiválasztott kötetben való elmélyülést. A szerkesztőség felkérésének eleget téve e folyóirat lapjain néhány tanulmány erejéig igyekszem az érdeklődőknek bepillantást nyújtani ebbe a gazdag életműbe. A kötet megértéséhez elengedhetetlen a szerző személyének a megismerése, ezért a tervezett sorozatot a prédikátor-író személyének a bemutatásával kezdem. Geleji Katona István életmozzanatainak rekonstruálásában az 1640-ben megjelent Praeconii Evangelici tomus secundus – magyar fordításban Az evangéliumok hirdetésének II. kötete – című latin nyelvű prédikációskötetét vettem alapul, amelynek számozatlan bevezető részében a szerző saját élettörténetének rövid kivonatát nyújtotta. E szerint 1589-ben született az Eger közelében lévő Gelej községben. Az életével foglalkozó irodalomtörténeti utalásokban, szócikkekben azonban vitás, hogy szülőfaluja valójában hol helyezke-

dett el. Geleji Katona saját életrajzában közli, hogy szülőfaluját 1596. október 26án III. Mohamed török szultán hada megsemmisítette. Ezt erősíti meg a Magyarország vármegyéi és városai. Heves vármegye című monográfia is, amely szerint 1596 októberében a török bevette Eger városát és közvetlen környezetét (Borovszky Samu, szerk.: Magyarország vármegyéi és városai. Heves vármegye. Budapest, 2002, 513.). Ez a történelmi tény a saját életrajzi utalással azt látszik megerősíteni, hogy Geleji Katona István a Heves megyei Gelejen született, amelyet azonban a török elpusztított. Mindezek ismeretében hogyan lehetséges mégis Geleji Katona szülőfalujának a mai Borsod megyei Gelej községgel való azonossága? E vitás kérdés Nagy Sándor geleji lelkipásztor anyakönyvi feljegyzései alapján tisztázható: a mai Gelej község újabb építkezésű, mégpedig az 1731-ből való anyakönyvi feljegyzés szerint harmadízbeni. Viszont a megelőző építkezések is ugyanazon a vidéken lehettek. Eszerint az, hogy Geleji Katona az életrajzában Eger vidékére utalt, természetes, mert a régi Gelej határa a Bükkig lenyúlt. Miskolc még falu volt, így egyedül Egerrel mint kiemelkedő hellyel jelölhette meg szülőfaluja fekvését, ahol már 1581-ben virágzó református egyház volt (Gál Lajos: Geleji Katona István igehirdetése. Debrecen, 1939, 197.). Szüleiről a Praeconii Evangelici lapjain emlékezett meg: apja, Katona János ke-

gyes és bölcs férfiú, közönséges nemesember volt. Bár neve lovaskatonát jelentett, de azt nem tudja, hogy valaha katonáskodott-e, hacsak nem ifjúkorában. Érdekes adalékot szolgáltat ezzel kapcsolatban magáról Geleji Katonáról Hegyaljai Kiss Géza az író születésének 350. évfordulója apropóján megjelent művében. Szerinte ha az apa neve, s így a fiáé is, foglalkozást jelentő név, akkor Geleji Katona István katonacsaládból származott (Hegyaljai Kiss Géza: Geleji Katona István 1589–1649. Népbarát, 1939, 85. sz., 12.). Apját nemesemberként tartották nyilván a magyar nemesi családok történetében. Geleji Katona életrajzában hallomásból mondta apjáról, hogy kegyes és szorgalmas volt, apját ugyanis hat hónapos korában elvesztette, árván maradt. Hegyaljai az apa halála kapcsán jegyezte meg, hogy nemesemberként feltételezhetően némi vagyont is hagyott családjára. Ezt látja megerősíteni abban a tényben is, hogy az özvegyen maradt édesanya mindegyik gyermekét taníttatta. Ha nem lett volna némi vagyonnal rendelkező nemesember, akkor a jobbágyvilágban ezt nem tehette volna meg. Anyját, Varju Katarinát az őszinte isteni hitgyakorlásban a legodaadóbb és legkegyesebb asszonyként írja le. Hétéves korában kóborló tatárok elrabolták, és Szolnokon a rabszolgavásáron eladták a törököknek. Egy hónap múlva anyja nagy áldozatok árán kiváltotta, ezért később Geleji Katona mint váltságteológus erre a gyermekkori eseményre számos prédikációjában visszatekint, jelezve, hogy ő Krisztus váltságmunkáját saját életében is átélte édesanyja ereje feletti tettében. Édesanyja még születése előtt megfogadta, hogy ha fia születik, akkor őt Isten szolgálatára fogja szentelni. Fogadalmát megtartotta, hisz fiát református prédikátorrá neveltette, aki elemi iskolai ismereteit Monokon Jónás nevű testvérétől sajátította el, aki egyszersmind tanító is volt. Későbbi tanulmányait Szántón, Göncön, Sátoraljaújhelyen végezte, végül Szepsi

2020

Múltidéző

2. szám

Lányi Mihály és Szikszay Siderius István vezetésével Sárospatakon folytatta. Tanítóiról később kegyelettel emlékezett és áldotta emléküket. A sárospataki kollégiumban nagy lelkesedéssel tanulta az ókori nyelveket, a filozófiát, a teológiát az említett professzorok vezetése alatt. Kitűnő tanulóként itt választották seniorrá is. (Gál, i.m., 10–12.) Geleji Katona hosszas tanulmányi évei alatt készült fel egy szépen ívelő tudományos és egyházvezetői pályára, ugyanis a senior cím ajánlólevélként szolgált számára a beregszászi iskola vezetői tisztségének betöltéséhez. A tanulóból tanítóvá válás további előrehaladást is biztosított számára. Tuszabét Gáspár, a kászoni egyház elöljárója felhívta Bethlen Gábor erdélyi fejedelem figyelmét a fiatal tanítóra, majd a csengeri egyetemes zsinat határozata alapján Keserűi Dajka János, a fejedelem udvari lelkésze által ajánlották külföldi akadémiára. Bethlen Gábor költségén ment ki a „német Athénba”, Heidelbergbe, ahová l6l5. november l4-én érkezett meg teológiát és bölcseletet tanulni. Leghíresebb tanárai: David Paraeus, Bartholomeus Coppenius, Johann Heinrich Alting voltak. Minderről maga Geleji Katona vallott önéletrajzi írásában. A heidelbergi egyetem eszmeisége nagy hatással volt a fiatal peregrinusra. Ez nem meglepő, hisz a tudományos ismeretek tekintetében a tanintézet Európa legfrissebb szellemiségét és a legújabb tudományos eredményeket közvetítette. Gál művében részletesen foglalkozik az egyetem bemutatásával, itt rá hagyatkozva csupán néhány adatot közlök róla: az egyetemet l386-ban alapították, és már az első évben több mint 500 hallgatója volt. Helyzete szoros összefüggésben állott a politikai helyzettel és a fejedelmek személyiségével, akaratával. A heidelbergi egyetem eszmeiségének alapja a reneszánsz és a reformáció volt. Az egyetemeken az uralkodó tudományág a teológia volt, a nyelvek közül a latin és a görög dominált. Ebben az

2020

2. szám

Múltidéző

időben jelent meg az egyetemen a dogmatikai kérdések tárgyalása. Nagy valószínűséggel Geleji Katona itt gyakorolta magát a hitvitákban. Tanulmányait befejezve kalandos szárazföldi és vízi úton tért haza. Önéletírásában erről a szokatlan útról is beszámolt: már elhagyták Linzet, amikor hajójuk viharba került. A Duna partján levő kolostorból látták a vihart és a küszködő hajót. Szerencsés megmenekülésüket követően egy barát kis csónakon hozzájuk evezett, és tőlük alamizsnát kért. Hazatérése után 1617-től a gyulafehérvári iskola igazgatója lett. Teológiát, bölcseletet, nyelveket tanított, valamint vitákat tartott a templomban, amelyekbe a diákjait is bevonta. Feltételezhetően felkészültsége és magatartása miatt 1619ben Bethlen Gábor fejedelem kérésére a fejedelem testvérének, Bethlen Istvánnak szintén István nevű fiával újból Heidelbergbe utazott mint kísérő és nevelő. Ekkor matematikai és történelmi tanulmányokat folytatott. A 30 éves háború kitörése miatt ez az út rövidre sikerült. Heidelbergi tartózkodásuk veszélyessé vált, ezért Nürnbergben, majd Prágában folytatták tanulmányaikat, de a fehérhegyi csata előtt már visszatértek Pozsonyba. 1620-ban már Erdélyben voltak. Hazatérésük után tovább folytatta a tanári és a nevelői szolgálatot még egy évig, majd udvari papként került Bethlen fejedelem halálos beteg felesége, Károlyi Zsuzsanna mellé a szatmári várba. Károlyi Zsuzsanna 1621. január 2-án bekövetkezett halála után a fejedelem tábori lelkésze lett. Elkísérte a fejedelmet hadjárataiba is, az itt elszenvedett nélkülözések azonban testi egészségét nagyon megrongálták, ezért egész életében betegeskedett. 1621. november 23-án Szatmárnémetiben Gönczi József és a többi lelkész keze által felszentelték rendes lelkésszé, miután ehhez hozzájárult a Tiszán inneni egyházi hatóság és a fejedelem is. 32 éves volt ekkor. Udvari lelkészi szolgálatában végül 10 évet töltött

el, ahogy az életrajzában írta, minden baj és becsülete kára nélkül. 1633-ban előbb esperes lett, majd Keserűi Dajka János püspök halála után, 1633. június 6-án az enyedi egyetemes zsinat az elhunyt püspök helyére Geleji Katona Istvánt választotta püspökké. Ekkor 44 éves volt, s ezt a tisztséget haláláig betöltötte. Püspöki működése korszakalkotó, a református egyháznak a többi felekezettel szembeni kiváltságos helyzete az ő idejében szilárdult meg. A fejedelem után ő a legbefolyásosabb hatalom, a gyakorlatilag államvallásnak tekinthető reformata religio őre. Püspöki működésének idejére esik a presbiteriánusokkal, azaz a presbitérium intézményét előnyben részesítő egyházi elöljárókkal folytatott viszály és vita legérdekesebb korszaka. Székelyföldön gátat vetett az unitáriusok terjeszkedésének, a későbbi erdélyi fejedelem, I. Rákóczi György legnagyobb érdemének pedig a szombatosok elítélését tekintette. Tarnóc Márton szerint viszont Geleji Katonának nagy érdemei voltak az erdélyi református művelődés színvonalának emelésében, az iskolaügy megszervezésében és támogatásában. Tehetséges fiatalokat taníttatott külföldön, elrendelte, hogy a lelkészek magánkönyvtárat gyűjtsenek, fejlesztette a gyulafehérvári nyomdát, és román nyomda felállítását javasolta a fejedelemnek azzal a céllal, hogy az itt készülő nyomtatványok segítségével a görögkeleti románságot a református vallásra térítse. Tarnóc ugyanakkor hangsúlyozza egyéniségének és szerepének árnyoldalait is: felekezeti türelmetlenség jellemezte, konzervativizmusa sok egészséges kezdeményezést csírájában elfojtott, keményen megregulázta a lelkészeket (Tarnóc Márton: Kettős tükör. Budapest, Magvető, 1988, 102.). Saját életrajzában megemlékezett házasságáról is. 1624. november 5-én, 35 éves korában feleségül vette a kegyes és erkölcsös Szegedi Bátsi Katharinát, a tiszteletreméltó és nagyhírű Milotai Nyilas István tiszántúli református püspök özve-

gyét. Házasságukból gyermek nem született, valószínűleg ezért vette maga mellé és taníttatta saját költségén testvére hasonló nevű unokáját. Geleji Katonának két fiútestvére volt: Jónás és Gáspár. Jónás monoki iskolamester lett, Gáspár pedig 1633-ban szikszói pap, majd 1643-ban gömöri esperes. Ennek a Gáspárnak a lányát vette aztán feleségül a presbitariánus küzdelmekben oly nagy hírre szert tevő Tolnai János sárospataki tanár. Ebből a házasságból született az a Katona István, akit Geleji Katona István, a püspök, maga mellett tartott, költségén taníttatott, s aki majd székelyudvarhelyi pap és esperes lett. Első felesége halála után másodszor is megnősült, felesége Szegedi Anna lett. Gyermek ebből a házasságból sem született. Halála előtt a saját vagyonát, melyet a gyulafehérvári kollégium és az egyház megsegítésére gyűjtött – összesen 75. 000 Ft-ot, valamint arany és ezüst edényeket–,

Fiumei úti sírkert VII.

2020

Múltidéző

2. szám

Csulai György prédikátornak és Johann Heinrich Bisterfeldnek, a kollégium rektorának adta át. Bod Péter így emlékezett meg erről az eseményről: „... halála elött kevés napokkal, magához hivatván Tsúlai Györgyöt az Fejedelem Papját, Geleji Istvánt az Öttsét, ‚ s más hiteles Embereket-is, a’ Ládát mellyben vólt fel-nyittatta, ‚ s azt mondotta: ez az a’ mit gyüjtögettem, szaporgattam az Erdélyi Ekklésiák számokra. Fel-számlálván Arany és Ezüst Pénzül, találtatott 75000, id est: Hetven-öt Ezer Forint. Mútatott más nagy ládát-is, melyben vóltanak az Ezüst ás Arany drága Edények, a’ Ládát kortsolyán-is Szekérre fel-nem tehetvén, fel-nyitották és darabokba hordatta Tsúlai György a’ maga házához. A’ mint az 1652-dik Eszt. Karátson Havának 7-dik napján, költ vallas-levélböl megtetszik.” (Bod Péter: Szmirnai Szent Polikárpus. Nagyenyed, 1766, 88–89.). Geleji Katona István 60 éves korában, 1649. december 12-én Gyulafehérvárt hunyt el.

2020

2. szám

Múltidéző

Cziker András

A nagykárolyi fésűs mesterség története 2019. november 18-án a zilahi EMKE-házban került bemutatásra a nagykárolyi fésűs mesterség történetét, munkaeszközeit és -folyamatait szemléltető fényképkiállítás. Ennek a feledésbe merült mesterségnek a szókincsét és nagykárolyi vonatkozásait Cziker András, egykori fésűs mesterek leszármazottja dolgozta fel előbb egy pályázatra írott dolgozatban– mellyel a pályázaton IV. helyezést ért el –, majd később A nagykárolyi fésűsmesterség és művelőinek története című, 2011-ben megjelent könyvében. Alábbiakban ennek a könyvnek közöljük a szerkesztett változatát.

mítástechnikai eszközök és a robottechnika széleskörű alkalmazása teljesen átalakította a képesítések iránti igényt. Tanulmányomban részletesen ismertetem a szarufésű- készítés 19. századi kézműves-technológiáját, valamint az 1930-as években kifejlesztett gépesített változatát. Ennek érdekében összeállítottam Közép-Kelet-Európa egyik legjobban felszerelt szarufésű-készítő műhelyét. A fésűsmesterség emlékét továbbra is őrzik a Fésűs családnevek, valamint ez a tanulmány is, amely részletesen ismerteti a hagyományos szarufésű-készítés szerszámait, munkafolyamatait és termékeit.

Rövid tartalom A szarufésű-készítési kézművesség az évszázadok folyamán mesterséggé fejlődött, a 19. század végén mint kisipar Nagykárolyban is megjelent. A kézműves mesterség gépek nélküli, 19. századi technológiáját nagyapám, Czikker András hozta és honosította meg Nagykárolyban. Később édesapám a hagyományos kézműves-technológián alapuló szarufésű-készítés egyes munkafázisait gépesítette, és a 20. század közepéig virágzó gyáriparrá fejlesztette. Ezáltal munkahelyet biztosított – másfél évtizeden keresztül – átlagosan 60 személynek. Ez akkor – a II. világháború után, amikor még kevés volt a munkahely Nagykárolyban – nagy teljesítménynek számított. Sajnos 1970-ben itt is bekövetkezett a fésűs mesterség megszűnése. A fésű gyártási folyamata tömegtermelésbe ment át, amiben az automatizálás, a szá-

1. A mesterség nagykárolyi története Már a legrégibb korokban is készítettek fésűt különböző anyagokból: fából, csontból, ló- és tehénpatából, kerámiákból és különböző fémekből stb. A szarufésű-készítés mint ősi magyar mesterség a szarvasmarhákat tenyésztő és a nyájakat őrző pásztoroktól ered a honfoglalást követő évszázadokból. Nagykárolyban és vidékén a szarufésű-készítés szokása a bevándorlások alkalmával ide telepedett német és szlovák kézművesektől származik. A mi tájegységünkön készített fésűk alapanyaga legnagyobb részben az ökör-, tehén- és bivalyszarv volt. Ezekből készültek a szarufésűk, amiket még csontfésűknek is neveztek megkülönböztetésül a más anyagokból készült fésűktől. A szarut könnyű volt megmunkálni, mivel hőre könnyen lágyul. Faragással, karcolással, spanyolozással gazdagon díszített pásztorkürtöket,

sótartókat, orvosságos edényeket is készítettek belőle. Szintén szaruból készítették a kaszafenőkő tárolására használt fentokot, a különböző méretű lőportartókat, ivópoharakat, az olaj, a bor és más folyadékok tartására szolgáló edényeket, valamint a fésűket és a gombokat, amelyeket a vásárokban árultak. Később a fésűkészítéssel foglalkozók tevékenysége a fésűs elnevezést kapta, innen erednek a Fésűs vezetéknevek is. A fésűkészítés régen kézműves szakma volt, a kézműves termékei létrehozását kézzel és kézi szerszámaival végezte. Eleinte a kézműves magának vagy szűkebb környezetének készített tárgyakat, később a termékeit értékesítette a kialakuló piacokon. A kézművesek inasként kezdve idősebb mesterfokozatú szakembertől tanulták a szakmát, segédként folytatva elkészítették mintadarabjaikat és szerszámaikat a mesterek műhelyeiben, végül megnyitották saját műhelyeiket, és később maguk is mesterek lettek. A 19. században, amikor a városi életforma szolgáltatásai és velük együtt a piac is bővülni kezdett, ez az iparág is fellendült sok más ágazattal együtt. A kézművességnek és a kisiparnak a termékek jó minősége és a viszonylag szabad életformát biztosító munka miatt mindig nagy volt a megbecsülése és a vonzereje. Nyugat-Európában a szarufésű-készítés fénykora 1900 és 1930 közé esik. Ezen időszak alatt volt olyan év (1930), hogy csak Franciaországban 30 millió db fésűt készítettek 35 üzemben, amelyekben kb. 1500 fésűs dolgozott. A 20. század második felében tömegesen jelentek meg a különböző műanyagokból új technológiai eljárással és nagyipari, modern módszerekkel készített műanyagfésűk. Ezekkel a hagyományos szarufésű már nem tudott versenyezni, és a múlt század második felében örökre megszűnt a fésűs mesterség. A fésűs mesterség megszűnését az is sürgette, hogy a szürkemarha-állományt szinte teljesen kiirtották, így az alapanyag is elfogyott, és a közben

2020

Múltidéző

2. szám

külföldről betelepített más szarvasmarhák szarva minőségben sem, mennyiségben sem volt alkalmas nagyobb üzemek fenntartására. A műanyagfésű gyártási folyamata tömegtermelésbe ment át, melynek folyamán az automatizálás, a számítástechnikai eszközök és a robottechnika széleskörű alkalmazásával teljesen átalakult a képesített munkaerő iránti igény is. Megjegyzem, hogy még vannak néhányan szaruműves iparművészek, akik szaruból különböző használati- és dísztárgyakat készítenek, ők különös igények kielégítésére készítenek korlátozott mennyiségben szarufésűt is hagyományos gépesített módszerrel. Nagykárolyban a fésűs mesterséget nagyapám, Czikker (Zwicher) András honosította meg. Ő Szilágysomlyón született 1870. június 11-én, és ott tanulta meg a szakmát. Az édesapjának, Józsefnek foglalkozása asztalos volt. Nagyapám az inasévek leteltével, miután felszabadult és segéd lett, a kor szokásaihoz híven vándorútra kelt, és néhány évet Kolozsváron dolgozott mint segéd az ottani fésűs mestereknél, és gyűjtötte a tapasztalatokat a mesterségben. Közben megkezdte beszerezni és elkészíteni a fésűkészítéskor használt szerszámokat és eszközöket, amelyek szükségesek egy önálló kisiparosműhely megnyitásához. 1897-ben Nagykárolyba ment azzal a szándékkal, hogy ott nyisson fésűs műhelyt. Tudta, hogy ott még nincsen fésűs, és ez a megyeszékhelyű város, ahol a kisipar gyors fejlődésben volt, szükségeltette ezt az iparágat is. Bemutatta termékeit az itteni kereskedőknek, és tárgyalásai után az ipartestület képviselőivel arra az elhatározásra jutott, hogy Nagykárolyban fogja megnyitni fésűs műhelyét. Házat vett a Magtár utca 4. szám alatt, ahol berendezte lakását és műhelyét, majd kiváltotta az iparjogosítványt fésűkészítésre és -árusításra. Oda költözött feleségével, Bokor Zsuzsannával és leányukkal, Máriával. (Az idők folyamán még négy gyerekük született.) A Nagykárolyba frissen letelepedett fésűs ki-

2020

2. szám

Múltidéző

siparos – aki már jelentős tapasztalatokkal rendelkezett a mesterség terén – nehéz, de szorgalmas és kitartó munkával rövidesen beilleszkedett a város mozgalmas polgári életébe, és ismert, megbecsült személyiség lett az iparosok társadalmában. Az általa készített fésűk keresettek lettek Nagykároly és vidéke vásárlói között.

A nagykárolyi fésűs mesterség megalapozója, Czikker András és családja. A gyerekek balról jobbra: Lajos, József, Mária és András. A fénykép Huszthy Zoltán műtermében készült 1915-ben.

Az 1909-es év változást hozott Nagykároly fésűs történetébe. Ebben az évben még egy fésűs telepedett le Nagykárolyban. A neve Hajdú József volt, Szászvárosban született 1887. szeptember 23-án. A fésűs mesterséget inasként szülőföldjén tanulta és mint segéd ott gyakorolta. Egy alkalommal Nagykárolyba jött meglátogatni az egyik nővérét, és itt-tartózkodása idején felkereste az akkor még egyedüli fésűs iparost, (Zwicher) Andrást, elbeszélgettek, bemutatta fésűkészítő tudását, ami hasonlított az akkor itt alkalmazott technológiához. Ekkor nagyapám már nem tudta egyedül kielégíteni az egyre növekvő vásárlói igényeket, és mivel tetszett neki Hajdú József bemutatott próbamunkája, segédként alkalmazta. Hajdú József 1912-ben házasságot kötött nagyapám leányával, Zwicher Máriával. A házasság után Hajdú József tovább dolgozott apósa műhelyében, de már megkezdte az előkészületeket egy önálló műhely megnyitására. Ez a terv csak ké-

sőbb valósulhatott meg, ugyanis késleltette a rövidesen kitört I. világháború: 1914-ben az elsők között mozgósították (hívták be) katonai szolgálatra. Miután visszatért a háborúból, feleségével együtt megvásárolták a Werbőczy utca 8. szám alatti ingatlant, iparengedélyt váltott ki, így ő lett Nagykárolyban a második önálló fésűs kisiparos. A fésűkészítésben és a szarufeldolgozásban a 19. századból származó hagyományos kézműves módszert tanította és alkalmazta egész pályafutása idején. Nagyapám halála után (1936) a nála tanult és már segédként dolgozó Tempfli Antal (1909 – 1980) műhelyt nyitott, és folytatta a mesterséget élete végéig továbbra is kézi szerszámokkal és 19. századi technológiával. A nagyapám legkisebb fia, ifj. Czikker András (1909 – 1979), az én édesapám, miután az 1930-as évek gazdasági válsága miatt nem talált munkahelyet a bútorasztalos szakmában, a nagyapám műhelyében kezdett el dolgozni mint fésűs. 1934-ben feleségül vette leendő édesanyámat, Pengász Margitot (1908 – 1994), majd nagyapám halála után a Liszt Ferenc utcában, ahol lakott, műhelyt nyitott. 1935 és 1938 között átalakította, továbbfejlesztette, mondhatni forradalmasította Nagykárolyban a fésű készítését. Megváltoztatta a szarufésű-készítés során addig gyakorolt 19. századi kézi technológiának számos munkafázisát. Új, villanymotorokkal meghajtott gépi megmunkálási technológiát vezetett be. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy gépesítette a szaruból kipréselt csonttáblák feldolgozását. A szaru átalakítását csonttáblákká (úgynevezett platnikká) viszont továbbra is a 19. században véglegesített módszerrel készítették. Az 1940-es évek elején kibővítette műhelyét, lehetővé tette, hogy egyszerre kettő vagy esetenként több személy is dolgozhasson. Az ő műhelyében gyakorolta a fésűs mesterséget Lengyel József, aki később nagy segítségére volt édesapámnak egy kisipari szövetkezet beindításánál.

Fésűs kisiparos volt a nagyapám nagyobbik fia, Czikker József is. 1924-ben házasodott, az 1930-as évek elején feleségével házat vett a Fazekas utcában, és 19. századi kézműves módszerrel dolgozott ő is. Később, 1943–1944-ben átalakította műhelyét. Ezután egyes műveleteket villanymotorral meghajtott gépeken végzett, ilymódon négyszeresre növelte a termelékenységet. Sajnos 1969-ben bekövetkezett halálával gyakorlatilag végleg megszűnt a fésűs mesterség Nagykárolyban (is). Utódai nem voltak, halála után a még létező nyersanyagkészletét Lengyel József dolgozta fel, és özvegye értékesítette a helybeli piacon. Amikor 1948-ban a Román Népköztársaságban is elkezdődött a termelőeszközök államosítása, a fésűsök közül az első államosítandó műhely ifj. Czikker András villanymotorokkal felszerelt műhelye volt. Édesapám felismerve és elismerve a kor követelményeit nem várta be a kényszerítő intézkedéseket, és Beltrámi Mártonnal együtt mint alapítók megszervezték 1949-ben a December 21. Ipari Szövetkezetet, amelynek fő tevékenysége fésűk és gombok készítése volt szaruból. A fésűk készítését az 1936-ban bevezetett gépesített módszerrel végezték az édesapám által készített gépekkel, szerszámokkal, technikával és a hagyományos technológiával. Itt már munkamegosztásos gyártási módszert alkalmaztak. Az egyes munkafázisokat legnagyobb részben betanított dolgozók végezték, akik nem ismerték a fésűkészítés egészét. Ez az ipari termelőszövetkezet másfél évtizeden keresztül átlagosan 60 személynek biztosított munkát. Ez nagykárolyi viszonylatban igen jelentős szám volt. Ebben az iparágban ekkor jelent meg tömegesen a női foglalkoztatottság, a dolgozók nagy része, 65 %-a nő volt. Az itt gyártott fésűk eljutottak az ország minden részébe. A kereskedők, akik egyszer itt vásároltak, a legtöbb esetben visszatértek, hogy újra vásároljanak. Az 1960-as évek első felében a korábban ismertetett ter-

2020

Múltidéző

2. szám

melési mód már nem volt kifizetődő, ezért a szövetkezet fésű- és gombgyártó részlege megszűnt. A nagykárolyi szarufésűt gyártó szövetkezet sokáig a mesterség kiemelkedő – minden korábbit fölülmúló – virágzását jelentette, de megszűnése városunk fésűs mesterségének a hattyúdala lett.

A nagykárolyi fésűs mesterség képviselői

Előzőleg írtam, hogy a fésűs mesterség gyakorlása már több mint négy évtizede megszűnt. Térségünkben már csak én maradtam, aki ismeri a szarufésű és általában a szaruból készített haszon- és dísztárgyak készítésének technológiáját és technikáját a legapróbb részletekig. A fésűs mesterséget gyerekkoromban tanultam meg édesapám, keresztapám és nagybátyám műhelyeiben, ahol az iskolai szünidők egy részét töltöttem. Megjegyzem, ezt a mesterséget sohasem gyakoroltam anyagi haszonszerzés céljából. Amikor oda nőttem, hogy meg kellett gondoljam, miből fogom a jövőben a magam és a családom megélhetését biztosítani, már tudtuk: ez a mesterség rövidesen megszűnik, ezért idejében gondoskodtam – a szüleim segítségével – egy másik szakma elsajátításáról is, művezetőként 45 évet dolgoztam a villamosenergia-iparban. Nyugdíjba vonulásom után összeszedtem a családi hagyatékban még fennmaradt fésűkészítő szerszámok és gépek maradványait, megjavítottam, kipótoltam ezeket. Újra felszereltem két típusú fésűkészítő kézműves műhelyt: az egyik a 19. századi technológiát, eszközö-

2020

2. szám

Múltidéző

ket és szerszámokat, a másik a 20. század első felétől használatos, villanymotorral meghajtott gépeket örökítette meg. Ezek a tárgyak, valamint a gyakorlati és a szellemi ismeretanyag az alapja a jelen tanulmány megírásának. Az újra felszerelt műhelyek szolgáltak a fésűsök által gyártott tárgyak elkészítésére, valamint a szerszámok, az alkalmazott technikák és technológiai folyamatok bemutatására. 2010-ben – felhasználva a fésűs mesterség alapos ismeretét – részt vettem a Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium és az Anyanyelvápolók Szövetsége 2009. évi közös anyanyelvi pályázatán. A kiírt pályázat címe: Régi magyar mesterségek – családneveink tükrében.

mindenkori viseletben, az egyes korszakokban kialakult életforma hatással volt a hajviselet változásaira is. Két alapvető fésűformát különböztethetünk meg, az egy oldalt és a két oldalt fogazott fésűt. Mindkettő már ismert volt az ókorban. Az alapvető típusok az évszázadok folyamán keveset változtak. Az új- és jelenkor fésűje a haj gondozását, bontását, rendezését, valamint rögzítését, és ezzel együtt esetenként a díszítését is szolgálta. Az elmúlt századokban a fésűket férfiak és nők egyaránt használták, és nem csupán a haj gondozására, de rögzítésre is. A polgárosodó mezővárosi parasztasszonyok például a 19. század második felében díszes kontyfésűt használtak. A fésűt használták a fejtetvek és serkéik eltávolítására, különösen amikor ezek járványszerűen jelentek meg a háborúk következtében, de nem csak akkor. Ilyen időszakokban megnőtt a kereslet a sűrű fogazatú fésűk iránt. A fésű a mai korban is az egyik választható módszer a tetvek kiirtására, mióta bebizonyosodott, hogy a tetűt irtó szerek nem hatékonyabbak a fésülésnél. Fésűt használtak még a férfiszakáll és bajusz rendben tartására is, valamint az intim testrészeken levő szőrzet gondozására. Az itt bemutatott fésűkkel a fésűs mesterség korszakának az utolsó hetven évét elevenítem fel. A nagykárolyi fésűsök a fésűk túlnyomó részét ökör-, tehén-, bivalyszaruból stb. készítették, ezek voltak a szarufésűk. Csak az 1950-es évek után, mikor szaruból már egyre kevesebb lett, és nehezebbé vált a beszerzése, készítettek fésűt tehén- és lópatából is. A folytatásban felsorolt fésűket, valamint a fésűsök által gyártott egyéb termékeket magam készítettem és fényképeztem 2010–2011-ben. A A nagykárolyi fésűs mesterség leírásáért ka- következőkben részletesen ismertetem a pott oklevél Nagykárolyban leggyakrabban gyártott fé sűk típusait, formáit és méreteit. 2. Nagykárolyban készített fésűfajták A parasztfésű más vidékeken grampA fésű mint használati eszköz elsőd- li vagy fancni néven volt ismert. Formája legesen higiéniai célokat szolgál, emellett téglalaphoz hasonlított. Méretei különböazonban jelentős esztétikai szerepe volt a zőek voltak, a hossza általában 6,5 és 11

centiméter között váltakozott, szélessége 5–6 centiméter volt. Az egyik hosszabb oldalon sűrű, keskeny, rövid fogak voltak, ezek a haj és a fejbőr tisztítására szolgáltak. A másik hosszabb oldalon a ritka, széles, hosszabb fogak a haj bontására és fésülésére voltak használatosak. A fésű két rövidebbik oldala gyengén kifele ívelt volt, és a sarkaikat lekerekítették. Mivel ritka és sűrű fogak egyaránt találhatók rajta, a legkelendőbb fésűfajta volt az egyszerű nép körében, így ebből gyártották a legnagyobb mennyiséget. A sűrűfésűt más vidékeken még mondták simító vagy porfésűnek is. Alakja és mérete hasonlított a parasztfésűhöz, de mindkét hosszú oldalára sűrű fogat vágtak. Általában minden társadalmi réteg vásárolta, a haj tisztán tartására szolgált. Ott, ahol gyerek volt, esetenként megszabadította a haját (és nem csak az övét) a korpától, a tetűtől és annak tojásaitól, valamint a serkéktől is. A félfésűt nevezték még féloldalú fésűnek, sűrű félfésűnek vagy kósedlinek is. Ez a fésűfajta nem más, mint a parasztfésűnek az a fele, amelyiken a sűrű fogak vannak. A fogakkal ellentétes oldala kifelé ívelt formájú. Készítésére a szaru gyengébb minőségű része is megfelelt. Mivel csak az egyik oldalára volt fog vágva, az olcsóbb áruk közé tartozott. A háborúk után nagy számban vásárolták. A bontófésűnek sok más neve volt: nevezték még frizérnek, női bontónak, nagy frizérbontónak, női hosszúfésűnek. A polgárosodó társadalom női igényeinek a kielégítésére készítették a 19. század végén, a parasztfésű rendeltetését teljesítette igényesebben és szebb kivitelben. A bontófésűk hossza 15–22 centiméter és szélessége 3–4,5 centiméter között váltakozott. Az egyik hosszú oldal képezte a fésű egy centiméter körüli peremét (párkányát), ennek az oldalnak a sarkai le voltak kerekítve. A fésű peremét falcolással, hullámosítással díszítették, párkánya kifelé kissé ívelt volt. Fogazata egyik felét széles, ritka

2020

Múltidéző

2. szám

fogak, a másik felét sűrűbb, keskeny fogak képezték, de nem annyira sűrűek, mint a parasztfésűké. A fogak mélysége lényegesen hosszabb volt, mint a parasztfésűké. Egyes típusoknál a fésű szélessége a sűrűbb fogazat felé kissé elkeskenyedett. A legjobb minőségű szaruból készítették. A legdrágább fésűk kategóriába tartozott, gyakran vásároltak ajándéknak jeles alkalmakra, például esküvőre stb.

Tehén- és bivalyszaruból készült fésűfajták: a – parasztfésű, b – sűrűfésű, c – fél fésű, d – bontófésű (frizér), e – nyeles fésű, f – zsebfésű (férfifésű), g – borbélyfésű, h – tupirfésű, i – görbefésű, k – kontyfésű, m – hal formájú zsebfésű

A nyeles fésűket nyeles bontónak is nevezték. Méretükben hasonlóak voltak a bontófésűhöz. A különbség, hogy nem rendelkeztek keskeny, sűrű fogazattal, ehelyett keskenyebb, ívelt, lekerekített, kézben fogható nyelük volt kialakítva. A párkányuk kissé ívelt és díszítéssel volt ellátva. A vastag szarulapra ritka erős fogakat vágtak, amelyek a hosszú és göndör női hajak

2020

2. szám

Múltidéző

kibontására, fésülésére szolgáltak. Ezek és a bontófésűk a legjobb minőségű áruk voltak, amelyeket több évtizeden át lehetett használni. A zsebfésű vagy férfifésű hasonlít a bontófésűhöz, csak a méretei kisebbek, hossza 10–14 centiméter, szélessége 2,5–3 centiméter. Kétféle kivitelezésben, ritkább és sűrűbb fogazattal készült. Általában a férfiak zsebben tartották, mindig kéznél volt, bármikor eligazíthatták vele a szél kuszálta hajszálakat. A társadalmi fejlődés, a polgárosulás tette szükségessé bevezetését, s az a közösségi elvárás, hogy az utcára lépő, társaságba, emberek közé kerülő férfi hajzata gondozott, „jól fésült” legyen. Az 1930-as évektől igen keresett cikk lett. A borbély- vagy bajuszfésű hasonlít a nyeles fésűhöz, csak kisebb a mérete: 8–12 centiméter hosszú és 2–3 centiméter széles. A szakáll és a bajusz gondozására használták. A borbélyfésű hosszúsága 18–20 centiméter, szélessége 2,5–3 centiméter. A párkánya egyenes, csak a sarkoknál van lekerekítve. A fogazata hasonló a bontófésűjéhez. A fésű vékonyabb, mint más hasonló méretű fésű. Általában a férfifodrászok használták. Lényeges volt, hogy száraz anyagból legyen készítve. A tupirfésűt még nevezték stílfésűnek is. Hossza 18–19 centiméter, szélessége 3 centiméter volt. A hosszának a fele közepes szélességű fogazattal volt kiképezve, a másik fele keskeny hegyes nyélként szolgált. Általában a női fodrászok vásárolták. A nyél a dús női haj középen való kettéválasztására is szolgált. A görbefésű téglalap alakú, 7–10 centiméter hosszú és 4,5 – 5,5 centiméter széles fésűfajta volt. Az egyik hosszabbik oldala képezte az 1 centiméter körüli peremet. A fogazata hosszú, ritka és széles volt. Miután elkészült, meghajlították, hogy kövesse a fej görbületét. A női hajviselet kelléke volt. Régebben, amikor a férfiaknál is divat volt a hosszú hajviselet, ők is használták egy valamivel hosszabb változatát.

A férfiaknál legtovább a pásztorok között maradt használatban. A kontyfésűt még nevezték hajakasztónak, hajba való fésűnek is. Széles, ívelt peremű, görbe fésű volt. A hossza 9–12 centiméter, szélessége 8–10 centiméter között váltakozott. Az alsó részébe 7–10 centiméter széles és ritka, 6–8 centiméter hosszúságú fogat vágtak. A fonatokból alkotott összecsavart haj, a konty rögzítésére és díszítésére szolgált. A széles peremén különböző minták szerint lombfűrésszel vágott, áttört díszítéseket alkalmaztak. A legváltozatosabb formák és díszítések a kontyfésűkre kerültek, ezért ékszerként is szolgáltak. Általában a fésűk vastagsága 1,5 – 5 mm között változott, a fogak hegyük fele vékonyodtak. Egyes fésűk párkányai díszítéssel voltak ellátva. A legváltozatosabb formák és díszítések a kontyfésűkön voltak. A felsoroltak voltak a leggyakrabban készített szarufésűk. Megrendelésre más méretű és más formájú fésűket is készítettek. Például, mint érdekességet, említem meg a hal formájú zsebfésűt. Voltak megrendelők különböző típusú fésűkből álló garnitúrákra is, amiket aztán alkalomadtán elajándékoztak. Egyes fésűsök a fésűkészítésen kívül gyártottak szaruból (nagyrészt a fésűkészítésre felhasználhatatlan darabokból, hulladékból) gombokat, hajtűt, hajcsatot, és egyéb használati és dísztárgyakat, például kés- és szerszámnyeleket (csavarhúzó, reszelő nyelét stb.), szipkát, pipát, pipaszárat, kondáskürtöt, cipőkanalat (cipőhúzót), fenőkőtokot, sakkfigurákat, fogantyúkat, stilizált állatfigurákat (hal vagy madárformát stb.), gyertyatartót, ruhafogast, kulcstartót stb. Az igényes kisiparos a szép és esztétikus külsőt, az ízléses megjelenítést fontosnak tartotta. Egyes fésűk, valamint egyéb kisszámú alkotásaik már az iparművészet (csontművészet) kategóriába tartoznak.

3. Szarufésűkészítés kézműves technológiával A következőkben ismertetem a szarufésű-készítés kézműves módszereit és szerszámait. A hagyományos szarufésű-készítési módszer a 19. század elején érte el a jelen tanulmányban bemutatott formáját. A nagykárolyi fésűsök mindnyájan ismerték és gyakorolták ezt a szarufésű-készítési technológiát. Ez nagyon munkaigényes és fárasztó készítési módja volt a fésűnek. A gyáripar megjelenése előtt, de még utána is, a kézműves kisiparosok, így a nagykárolyi fésűsök is maguk készítették szerszámaikat és eszközeik nagy részét, a fésűsök maguk foglalkoztak szerszámaik karbantartásával és javításával. A szarufésű-készítés több munkafázist igénylő munkafolyamat volt. Legalább 20– 25-ször kellett kézbe venni a szarudarabot, ameddig elkészült a fésű. Ezzel a kézműves módszerrel egy ember egy munkanap (14 óra) alatt általában 25–30 fésűt készített. A fésűkészítő mesterség könnyebb áttekinthetősége érdekében, a következő csoportokba összevonva ismertetem azokat a munkafolyamatokat, amelyek eredményeképpen az állat szarvából fésű lett: 1. a szarv (szaru) átalakítása síklapokká; 2. a síklapok kiképzése a fésű méretére és előkészítésük a fogak kialakítására; 3. a fésűfogak kialakítása; 4. befejező műveletek. 3.1. A szarv (szaru) átalakítása síklapokká A szarufésű alapanyaga a tehén, az ökör, a bivaly szarva volt. Szarunak nevezik a szarvasmarha szarvának a külső burkolatát. Használtak ló- és ökörpatát is. A legjobb minőségű fésű a nagyméretű ökörszarvból és a szürkemarha szarvából készült. A munkafolyamat a szarvnak, szarunak tisztításával, majd annak kicsontolásával, azaz a belsejét kitöltő ritka csontszövedék eltávolításával kezdődött. A szarvat a hegyénél egyik kézbe fogva egy fatőkének támasztották, és a másik kézben fogott kisbaltával az alját megfaragták, körülvágták, azután

2020

Múltidéző

2. szám

a balta fokával kiütötték a belső csontot. A megmaradt külső rész, ami a szaru hegyes végénél tömör maradt, belül üreges lett. Ez a kúp alakú tülök képezte a fésű alapanyagát, amit további feldolgozás előtt jól ki kellett szárítani, ugyanis a nyers, nedves szaruból készített fésű hamar meggörbült. A feldolgozásra kerülő üreges és száraz szaruból a fésű mérete szerint szabálytalan csonka kúp formájú darabokat fűrészeltek. Egy ilyen darabnak a vastagsága egyenlőtlen, általában 2 és 8 milliméter közt változott. Ezt a műveletet, a felszabást vagy darabolást egyszerűen csak darablásnak nevezték, és az eszközt, a daraboló fűrészt, darablónak hívták. Minden egyes csonka kúp alakú szarudarabot hosszában is el kellett metszeni, hogy széjjelnyitható legyen. Ezt a műveletet hasításnak nevezték, és szintén a daraboló fűrésszel végezték.

A darabolás művelete és az utána kapott darabok

A darabolás tudást és tapasztalatot igénylő művelet volt. Ebben a fázisban figyelembe véve a szaru minőségét a mester el kellett döntse, milyen fésűtípus készíthető belőle. A darabolás után, ha volt olyan csonka kúp alakú szarudarab, amelynek az egyik végén az üreg (lyuk) túl kicsi volt, vagy talán tömör maradt a szaruhegy le-

2020

2. szám

Múltidéző

vágása után, 10–16 mm-es cigányfúróval átfúrták. A szaru levágott tömör hegye nem volt használható fésűkészítésre. Ebből gombokat, szerszámnyelet, különböző fogantyút, cigarettaszipkát, pipaszárat stb. lehetett készíteni. A nagykárolyi fésűsök a szaruhegynek csak kis részét dolgozták fel, nagyobb részét eladták más szakmák iparosainak. A fésűkészítés folyamatában ezután következett egy műveletsorozat, aminek az ös�szefoglaló neve préselés volt. Ennek eredményeképpen a szabálytalan csonka kúp formájú, belül üres és hosszában egy helyen felvágott szarudarabot egy síklappá alakították.

A préselésnél használt szerszámok: 1 – sütővasak, 2 – melegítőfa két szarudarabbal, 3 – nagy nyújtófogó, 4 – kis tűzi fogó, 5 – hántoló (érvágó) kés, 6 – kacor, 7 – fejtővas, 8 – prés, 9 – vas préslap, 10 – fa préslap, 11 – a présszorító csavarja

Ahhoz, hogy a csonka kúp alakú szarudarab képlékeny, szétnyitható és kiegyenesíthető legyen, először fel kellett melegíteni kb. 150 °C-ra. A szaru megmunkálásra előkészítésének általános módja a nyílt lángon való hevítése volt. Ezt a műveletet egy elöl nyitott kemencéhez (nagyobb kandallóhoz) hasonló, kb. 1,5 méter széles, 1 méter mélységű, 1,5–2 méter magas, felül szabad kéményhez csatlakoztatott téglaépítményben végezték, amit kohónak neveztek. A melegítéshez szükséges tűztér a kemence alján, a kohó belsejének

a közepén volt kialakítva, ahova két téglát helyeztek el párhuzamosan, egymástól 20 centiméter távolságra. Ezekre helyezték a száraz, egyforma vastagságra hasított 25 centiméter hosszú tűzifát, és alágyújtottak. Lényeges volt, hogy a tűz folyamatosan és minél egyformább lánggal égjen, ezért keményfát használtak (a leggyakrabban bükk-, tölgy- vagy gyertyánfát). A tűztérben az égő fadarabok alá helyezték (ahova az izzó parázs hullott a fadarabok leégése után) a különböző méretű sütővasakat. A 600 °C körüli hőmérsékletre felhevített sütővassal a szarudarabok végén lévő szűkebb nyílásokat (lyukakat) tágították kiégetéssel. A műveletet kisütésnek nevezték. A préselést két személy a kohó előtt székekre ülve végezte. A kisebb képzettségű személy foglalkozott a megfelelő tűz fenntartásával és a csonka kúp alakú szarudarabok előmelegítésével. Ezt a műveletet a melegítőfa nevű szerszámmal végezték. A csonka kúp alakú szarudarabot a nyílt láng felett addig mozgatták, ameddig képlékennyé vált. A szaru melegítése gondos és figyelmes munkát igényelt. Tudni kellett, mennyi ideig és milyen közel szabad tartani a lánghoz, hogy ne égesse (pörkölje) meg az anyagot. (A megégetett szarudarab könnyen vált törékennyé, és fésűkészítésre hasznavehetetlen lett. Az ilyen anyagból készített fésű foga használat közben kitörött.) Miután a szarudarab elérte a kívánt hőmérsékletet, a mester egyenként átvette azokat további feldolgozásra. A következő művelet a csonka kúp formájú szarudarab széjjelnyitása, síkformához hasonló darabbá kiegyenesítése volt. Ennek a műveletnek kinyújtás volt a neve, amit a nyújtófogóval végeztek. Ezt a szerszámot nevezték még préselő fogónak is. Nyújtás előtt a vastagabb darabok szűkebb nyílásait halvány-vörösen izzó sütővassal tágították, kiégették. Mivel a kinyújtott szarulap vastagsága változó, és gyakran előfordul, hogy a belső felületen is vannak kisebb méretű kidudo-

rodások, erek, ezeket el kellett távolítani, ugyanis a szaruban maradt erek a szarut úgy meggyengítik, hogy ha a fésű foga ilyen helyre esne, az könnyen kitörne. A szaru belső felületén található egyenlőtlenségek, erek eltávolítását érhúzásnak, hántolásnak vagy hernyózásnak nevezték. Az erre használt szerszám (kés) neve hántoló kés, hernyózó kés, érvágó kés vagy struzsokkés volt. Egy másik szerszám, amivel még igazították a felhevített, képlékeny anyagot, a kacor vagy görbe kés volt. Nyújtás közben előfordult a szaru vastagabb részének berepedése, rétegeződése. Ilyen esetben a két réteget széjjel kellett választani. A szerszámot, amivel ezt elvégezték, fejtőkésnek vagy feszítővasnak nevezték, a művelet neve széjjelfeszítés, röviden csak feszítés volt. A kinyújtott forró szarulapokat préslapok közé helyezve a présbe tették (egyszerre több darabot is a prés méretétől függően), majd a présszorító csavarjával (5.11-es ábra) összeszorították, kipréselték. A művelet neve préselés volt. Miután az anyag a présben lehűlt, kivették, és a szaru lapos síkformában maradt.

2020

Múltidéző

2. szám

rete a préstől függően változhatott), ezt nevezték vas préslapnak vagy vaslapnak; a másik préslap hasonló méretű, 25 milliméter vastag puhafából (pl. fenyőből) készült, a neve fa préslap vagy egyszerűen falap volt. A kinyújtott forró szarudarabokat úgy helyezték az előzőleg vízben áztatott falap és egy vaslap közé, hogy a szaru simábbik fele (ami a belseje, a hasa volt) a vaslapra kerüljön, a rücskös, egyenetlen oldala a falapra támaszkodjon. Így helyezték be a présbe, erősen összeszorították, és a szaru egyenetlen részei besüllyedtek a puhafába, a sima oldala pedig teljesen rátapadt a vaslemezre. A présben lehűlt szarudarab vas felőli oldala aránylag sima síkfelülethez volt hasonló.

3.2. A síklapok kiképzése a fésű méretére és előkészítésük a fogak kialakítására A következő művelet a fésű alakjának a kipréselt szarudarabra rajzolása volt. A különböző típusú és méretű fésűknek a formájáról 3–4 milliméteres vastagságú fából mintákat készítettek. Az elkészíteni kívánt fésű mintáját ráhelyezték a szarulap sima oldalára, és rajztűvel haladva a minta szélei mellett rákarcolták a szarulapra a fésű formáját. Ezt a műveletet rajzolásnak nevezték. A rajzolást végző személynek ismernie kellett a szaru szerkezeti felépítését. A szaru mechanikai szilárdsága (más természetes anyagokhoz, például a fához képest) nem minden irányban egyforma. A fésűk készítésénél különös figyelemmel kellett lenni a törékenységi és a rugalmassági, egymástól függő tényezőkre. A rajzolás után következett a szabás művelete. Több szakmában is ismert ez a műveletmegnevezés, ebben a szakmában a megrajzolt fésű anyagának a kivágását jelentette a kiegyenesített szarudarabból. A préselés után nyert kiegyenesített szarulapok Használatos volt a „szaru kivágása” kifejezés is. A szabás műveletét különböző kézi A préslapok kétfélék voltak: az egyik fűrészekkel végezték. A szélesebb, 1–1,5 6–8 milliméter vastag, 30 centiméter szécentiméteres pengéjű fűrészeket az egyeles, 35 centiméter hosszú acéllemez (ménes vonalú vágásra, szabásra használták,

2020

2. szám

Múltidéző

ezek neve szabófűrész volt. A görbe vonalú vágásokra használták a kanyarító fűrészt, amelynél a penge szélessége 5 milliméter körül volt. A fésűs mesterek maguk készítették fűrészeiket, ezek különböztek méreteikben, formájukban és fogazatukban a más mesterségek által használt fűrészektől. A szarufeldolgozásban használt fűrészek apróbb, sűrűbb fogazattal voltak kialakítva, hogy a vágás minél finomabb legyen, és kisebb erőt igényeljen. A szabást és még több más műveletet is egy keményfából készült munkapadon végezték, amelyet csikónak neveztek. Édesapámtól hallottam, hogy amikor nagyapám tanulta a mesterséget, ennek az eszköznek műhelypad vagy egyszerűen műhely volt a neve, és a fésűkészítés sokoldalú munkaeszközét jelentette. A munkapad úgy volt kialakítva, hogy ráülve dolgoztak, innen kaphatta a csikó elnevezést. Az egyik végén, amit a csikó elejének neveztek, 20 centiméterre kiemelve az üléstől volt a befogófej, amely a megmunkálandó szarudarab rögzítésére szolgált. Nevezték még klapninak is, ez az elnevezés a német eredetű klupniból származik. A gyors rögzítést a befogófejbe egy ékformájú fadarabbal végezték, amit szorítónak neveztek. A csikó másik végén, amit a hátuljának neveztek, 10 centiméter magasságban kiemelkedve az ülés szintjétől volt egy fából kialakított támasztékrendszer, amit támasztónak vagy kokasnak is neveztek. Ezt használták a különböző kézi megmunkálások során az anyag megtámasztására.

Csikó és részei

Szabás közben a kiegyenesített szarudarabot – egyik kézben a támasztéknak tartva, a másik kézzel mozgatott fűrésszel a szaruba karcolt rajz mentén – elvágták. Ezt a módszert az egyenes vonalú vágásoknál használták. A görbe vonalú fűrészelésekkor az anyagot szilárdan rögzítették a befogófejbe. Miután elkészült a fésű formájának megfelelő, durva szarudarab, következett az a műveletsorozat, amelynek eredménye a fésű oldalainak, széleinek és vastagságának a véglegeshez közeli megformálása lett. Ebben a sorozatban az első művelet az oldalfelületek durva megmunkálása volt, amit faragásnak neveztek. A faragást egy fatőkén szekercével végezték. Lefaragták a szarulap oldalairól a durva egyenlőtlenségeket, valamint a vastagság felesleges részeit, azaz levékonyították azokat a széleket, ahova fogat készültek vágni. Ezt a műveletet széken ülve végezték. Az oldalfelületek e durva megmunkálása után következett ezeknek a felületeknek egy finomabb megmunkálása, a sikálás. A sikálást a sikálókéssel végezték. Ez egy lapos, egyirányú élezéssel kialakított, acélból készült marószerszám (kés), amelynek a két végén, 90 fokra lefele hajolt a két nyele. A fa megmunkálásánál is használtak ehhez hasonló szerszámot, ott egyenes vonókésnek nevezték. A sikálandó anyagot a sikálóbakban rögzítették. Ez három támaszponton (két lábon és az egyik végén) a talajhoz viszonyítva ferdén álló faeszköz volt, a megmunkálandó anyag rögzítésére szolgált. A sikálókést két kézbe fogva, a sikálandó anyagra nyomva többszöri előtolással koptatták azt a megfelelő sima felület és vastagságok kialakításáig. Ezzel a művelettel véglegesítették a szarulapok elvékonyítását azon a részen, ahol a fésűfogak hegyei kerültek. A faragás, valamint a sikálás után (mielőtt a fogak kialakítására került volna a sor) következett a leendő fésű anyagának még finomabb megmunkálása, amit simító hántolásnak, röviden simításnak nevez-

tek. A hántolás kézi forgácsolási művelet, amelynek folyamán a szarudarabból tizedmilliméternél is vékonyabb részecskéket választottak le.

2020

Múltidéző

2. szám

nekitámasztva a műhelypad támasztójának, a másik kézzel többször előrenyomták a gyalut. A szarugyaluba beültetett acél lapocskák éleit 20–25 fésűnek előkészített szarulap legyalulása után sorjázóval ismételten újra kellett élezni. Ha a fésűnek előkészített darabon még maradtak olyan részek, amelyeket az eddig ismertetett módszerekkel nem lehetett teljes egészében, véglegesen kidolgozni (például a nyeles fésű nyelét, a kerekítéseket stb.), akkor ezeket különböző formájú (gömbölyű, félgömbölyű, lapos stb.) és különböző finomságú reszelőkkel végezték.

3.3. A fésűfogak kialakítása Miután a szaru megkapta a fésű végleges formáját, következett az egyik legfontosabb művelet: a fogak kialakítása, kivágása, amit leggyakrabban fogvágásnak neveztek, ritkábban még mondták fogazásnak vagy a fogak bemetszésének is. Azért, hogy a fogak egyforma hosszúak legyenek, fogvágás előtt a fésűformájú szarudarabra egy vonal rákarcolásával kijelölték a fésűfog .A fogvágás előtti művelet sorozat: mélységét. Ezt a műveletet egy különleges a) – faragás, b) – sikálás, c) – simítás (gyaluformájú rajztűvel végezték, aminek a neve lás), d) – fogvágásra elkészített termék. fogmélységjelölő vagy egyszerűen fogjelöA hántolásnak két fokozata volt: a si- lő volt. mító hántolás és a finomhántolás. Az elsőt a fogak kiképzése előtt, a másodikat utána végezték. A hántolásra használt szerszámot szaruhántolónak, szarusimítónak vagy csak simítónak nevezték. Hívták még szarugyalunak, de egyszerűen gyalunak vagy taszítónak is, amellyel „helyben hagyták”, azaz finomították, előkészítették a fogazáshoz a fésű formájú szarulapot. Ez a taszító gyalu (amely nem hasonlított az asztalosok által használt gyalura) egy több élű, sík soA fésűfogak vágásnál hasznát szerszámok: 1 – rozatmaró, az él kiképzése szerint ferde fo- nagy fogvágó fűrész simító fogazattal az oldalakon, gazatú szerszám volt. A gyaluval elvégezték 2 – szimpla fogvágó fűrész, 3 – dupla fűrészes fogváa még szükséges simításokat a szaru felüle- gók, 4 – farámába szerelhető fűrészek, 5 – fogjelölők tén. Ugyancsak ezzel a szerszámmal simí- (fogmélység jelölők), 6 – védőgyűszű bőrből A – Fésűfog vágása a két oldalán is fogazott tották az egyenes és kifele ívelő oldalakat, nagy fogvágó fűrésszel a szélek és sarkok kerekítését. A megmunA fogvágást fogvágó fűrésszel végezkálandó szarudarabot kézben tartva vagy ték. Ezek a szerszámok többfélék voltak,

2020

2. szám

Múltidéző

méretben, formában különböztek attól függően, milyen típusú fogak kialakítására használták. A fűrész vastagsága határozta meg a fésűfogak közötti távolságot. A szélesebb és ritkább fogú fésűknél vastagabb plattú fűrészeket használtak, a sűrű fogazatú fésűknél vékonyabb plattú fűrészeket. Nagy fogvágónak nevezték a ritkább fésűfogazat kialakítására használt szerszámot. Ennek az egyik élén voltak a fűrészfogak kiképezve, amelyeknek a formája folytatódott az acéllap mindkét oldalán. A fogvágáskor, ahogy a fűrész haladt a szaruban, a szerszám két oldala mint finom maró eltűntette a fűrész hagyta nyomokat a fésű fogainak az oldalain. Ezen kívül még használtak más típusú fogvágó fűrészeket is, amelyeknek oldalai nem voltak maró felülettel kiképezve. Ilyenek voltak a széles pengéjű fogvágók, amelyeket a kontyfésűk ritka fogazatának a kialakításához is használtak. A sűrűbb fogak vágását egy két plattos (duplafűrészes), csak a plattok élein kiképzett fűrésszel végezték, amit sűrű fogvágónak neveztek. A két egyforma vastagságú fűrészplatt egy nyéllel ellátott farámába volt párhuzamosan beszorítva. A fűrészplattok között volt egy távolságtartó zsinór, ami a fésűfog vastagságát határozta meg. A két fűrész fogsora úgy volt elhelyezve, hogy az egyik (a bal oldali) jobban kiállt a rámából, mint a másik. Ennek eredményeképpen fogvágás közben, mikor az első fűrész elérte a fésűfog kijelölt mélységét, a második már belevágott az anyagba, így megjelölte a következő fésűfog kezdetét. Ezt a második, jobb oldali fűrészlapot jegyző fűrészlapnak nevezték. Ilyen módon a vágásokat ismételve egymástól egyenlő távolságú, és egymással egyenlő szélességű fogazatot tudtak készíteni. Ezen az elven működtek a dupla fűrésszel ellátott szélesebb fogvágók, amiket a kevesebb gyakorlattal/tehetséggel rendelkezők használtak. Az egyforma, egyenes, pontos, szép fésűfogak kialakítása nagyon sok gyakorlatot igényelt. A fogvágás műveletét a műhely-

padon végezték befogva a fésű anyagát ennek a rögzítőjébe.

3.4. Befejező műveletek A fogvágás után a szélesebb nagyfogak végeit kihegyezték. A művelet neve hegyezés volt; a szerszámot, amivel végezték hegyezőnek nevezték. A hegyező közepes nagyságú, nyéllel ellátott háromszögreszelőhöz hasonlított, amelynek két oldala több élű marószerszámnak volt kiképezve. A fésű hegyezését a műhelypad szorítójába befogva végezték. A hegyező ismételt előre tolásával koptatták a fogvégek szélességét mind a két oldalon, ameddig elérték a kívánt hegyes formát Ezek után a fésű mind a két oldalát kézben tartva a simító szarugyaluval megtisztították, letakarították a forgácsolt felületet, valamint eltüntették a fogak mélységét jelölő karcolást. Ezt a műveletet nevezték finomhántolásnak. A szarugyalut jobb kézben tartva többször végigtaszították a balkézben tartott, immár fogazott anyagon, ameddig eltűntek az eddigi megmunkálás zavaró nyomai, és kialakult a sűrű fog végeinek a megfelelő vastagsága. A gyalulást a szaru anyagának a szála irányában végezték, így nem törtek ki a fésű ugyanebben az irányban vágott fogai. Egyes típusú fésűket díszítésekkel is elláttak. A díszítés a fésű párkányán volt. Általában a nagyobb fésűket díszítették, mint például a bontófésűt, nyeles fésűt, a hajban hordott görbefésűt. Az egyik díszítési mód a párkány kivölgyelése, azaz hullámosítása volt. Gömbölyű reszelővel köríveket reszeltek a műhelypad befogójában rögzített fésű párkányának mind a két oldalára, így hullámos felületet kaptak, amit finom szemcséjű smirglivel letisztítottak. Más díszítési mód a sáncolás vagy falcolás volt. A fésű párkányának teljes hosszában mind a két oldalon körív formájú bemélyedést, sáncot martak. A műveletet egy félkör alakú, nyéllel ellátott, egyik oldalára élezett marószerszámmal végezték, aminek a neve sáncoló volt, de nevezték még

falcolónak is. A leggazdagabban a kontyfésűk széles peremét díszítették. Papírminták szerint lombfűrésszel vágott, finom, áttört díszítéseket fűrészeltek. A fésűsök erre a célra gazdag mintagyűjteménnyel rendelkeztek. A fő motívumok mértani és növényi jellegűek voltak, de léteztek más eredetű díszítések is. A díszítő kivágások készítésére más szakmákban is ismert szerszámkészletet használtak, amelynek összetevői: lombfűrész, tárgytámasztó, fúró és furdancs. Az eddig bemutatott megmunkálási műveletek után következett az utolsó, finomsimítása, kaparása a fésű oldalainak, peremének stb. Ez az előző megmunkálások zavaró nyomainak az eltűntetését jelentette. A műveletet kaparásnak, vakarásnak vagy levakarásnak is nevezték, és a vakaró késsel (pallérozó késsel), más néven vakaróval végezték. A vakaró acélkéshez volt hasonló, az egyik oldalán ferde élezésű, nyéllel ellátott marószerszám volt. Az egyik kézben tartva a fésűt, a másik kézben a vakaró kést fogva elvégezték a még szükséges finomsimításokat. A görbefésűt és a kontyfésűt, amelyeket a hajba tűzve használtak, körív formájúra meg kellett görbíteni, hogy igazodjon a fej domborulatához. A műveletet fésűgörbítésnek nevezték, és a fésű méretének megfelelően kiképzett görbítőfával csinálták. A görbítésre előzőleg felmelegített fésűt ékkel megfeszített szíjjal rápréselték a görbítőfának erre a célra kialakított formájára. A görbítő fán való kihűlése után a fésű megmaradt a felvett görbeformánál.

2020

Múltidéző

2. szám

A szarufésű-készítés befejező művelete a szépítés, kifényesítés volt, amit fényezésnek neveztek. Ezt a fényeződeszkán (nevezték még pucolónak és hegedűnek is), egy 60–80 centiméter hosszú, 6–8 centiméter széles deszkadarabra kifeszített posztón végezték. A fényezést végző személy ülő helyzetben, a fényeződeszka egyik végét a műhelypadnak támasztva az egyik kezével srégen tartotta azt. A másik kezébe fogta a fésűt, amelynek az egyik oldalát előzőleg megnedvesítette, hogy a finom mészporba mártva ebből valamen�nyi rátapadjon. Rátette a fényeződeszkára, s addig dörzsölte a posztón (hosszában mozgatta le-fel), ameddig szép fényes lett. Ezt a műveletet ismételte a fésű többi felületeivel is. Ezt az eszközt asszonykínzónak is nevezték, a fényesítés ugyanis többségében a nők munkája volt.

A fésű fényezése: 1 – fényező fa, 2 – fésű, 3 mészpor

4. Szarufésű-készítés gépesített technikával Egyes fésűs kisiparosok kihasználva az egyre terjedő villamosenergia biztosította lehetőségeket, villanymotorral működtetett gépekkel, eszközökkel végezték a fésűkészítés több műveletét. UgyanakGörbítő fa

2020

2. szám

Múltidéző

kor betartották a műveletek hagyományos sorrendjét. Továbbra is megmaradt a szakma kézműves jellege, az anyag alakítását a végtermékig továbbra is kézben tartva vagy kézi irányítással végezték ezeken a kezdetleges gépeken. Ez vonatkozott a később megalakult ipari termelőszövetkezetben alkalmazott fésűkészítő technológiára is. A fésűs, aki a kézi szerszámok használatakor ismerte meg a szarumegmunkálást, a gépet nemcsak a nehéz fizikai munkát pótló eszközként használta, hanem azon minőségi munkát is tudott végezni. Ez azért történhetett meg, mert a kézi munka folyamán jól elsajátította az anyag különböző tulajdonságait. Úgy mondták, van érzéke az anyaghoz. Aki kezdettől fogva csak gépen dolgozott, annál a megfelelő érzék lassabban alakult ki. Nagykárolyban a gépek használatát a fésűkészítés egyes műveleteinek az elvégzésére édesapám fejlesztette ki és vezette be 1934 és 1936 között. Ez idő alatt – kivéve a kicsontozást, préselést, görbítést és egyes díszítő munkákat – a fésűkészítés minden más munkafolyamatának az elvégzésére egyszerű gépeket és eszközöket tervezett és készített. Ezeknek a gépeknek és eszközöknek egy része hasonlított a más szakmákban is használtakhoz. Egy másik csoportja a gépeknek és eszközöknek kimondottan a fésűs szakmában való használatra volt tervezve és kivitelezve. A gépek bevezetése után megnőtt a termelékenység, azonos idő alatt négyszer annyi fésűt lehetett elkészíteni, mintha teljesen kézi szerszámokkal dolgoztak volna. Javult a minősége és csökkent az ára is a fésűknek. A gépi szerszámok körpályán mozogtak. A kiegyenesített szarulap átalakítását fésűvé nagyrészt forgácsoló megmunkálással végezték. Ennek során a különböző forgácsoló szerszámokkal, fűrészeléssel, marással és köszörüléssel forgácsot választottak le a munkadarabról. A fésűs műhely egyik gépi eszköze a villanymotor által működtetett, két csapágyon forgó, vízszintes elhelyezésű tengely

volt. A tengely végei úgy voltak kiképezve (menetes résszel, ütközőkkel és csavaranyával voltak ellátva), hogy lehetővé tették az anyag megmunkálásához szükséges különböző szerszámok felfogását. Erre a tengelyre szerelték fel a fésűkészítés egyes munkafázisainál használt szerszámokat.

Tengely és tartozékai a különböző gépi szerszámok működtetéséhez: 1 – öntöttvas váz, 2 – forgó tengely, 3 sikló típusú csapágy, 4 – csapágy zsírozó, 5 – szerszámokat rögzítő csavar anyával, 6 – villanymotor 1 lóerő, 3x380 volt, 7 – bőrszíj, 8 – gépasztal a tartozékok rögzítéséhez

Összehasonlításul az előző fejezetben bemutatott kézzel és emberi erővel végzett munkafolyamatokkal, a következőkben ismertetem, hogy ugyanazokat a műveleteket milyen gépi szerszámokkal végezték, a villamosság szolgáltatta energia felhasználásával. A szaru darabolását és a kiegyenesített szarutáblák szabását a tengelyre szerelt, különböző méretű és fogazatú körfűrészekkel végezték. A faragást és a sikálást forgó marószerszámmal végezték, amelynek krackerék volt a neve. A krackerék egy fakorong volt, amelynek a peremébe acéllapokból maróéleket ültettek be. A műveletet kracolásnak nevezték. A fésűgyártás folyamatában – a lehetséges balesetek

szempontjából – a krackerék volt a legveszélyesebb szerszám, illetve a kracolás volt a legveszélyesebb technológiai művelet. Ezt a műveletet csak férfiak végezték. A fogvágás előtti simítóhántolást, a fésű peremeinek a formázását és a fogvágás utáni finomhántolást köszörüléssel végezték. Erre a célra sajátos köszörülő korongokat készítettek. Ezek puhafából készült 5 centiméter vastag és 25 centiméter átmérőjű korongok voltak, amelyeknek palástjára és oldalaira különböző, szemcse méretű csiszolópapírt ragasztottak enyvvel. Közepükön a felerősítéshez a tengelyméretnek megfelelő furattal készültek. A műveletet köszörülésnek nevezték.

2020

Múltidéző

2. szám

leg bemártották finom téglaporból vízzel készített iszapba. Az iszappal bevont fésű felületét hozzányomták a forgó rongykoronghoz, így finomra csiszolták a felületeket. Ezt a műveletet addig ismételték, ameddig karcmentes, tompa fényű felületet kapott a szaru. A téglaporból készült iszapot erre a célra készített, a csiszoló korong alatt elhelyezett faládában tárolták. A láda úgy volt elkészítve, hogy felfogta a forgó csiszolókorong által széjjelszórt iszapot is. A kézi fényezést is gépi fényezés váltotta fel. A fényezést forgó pamutkorongra (fényezőkorongra) felhordott, finom fényezőpaszta használatával végezték, ameddig tetszetős, fényes felületet kaptak.

A fésű gépi csiszolása: 1 – textil csiszolókorong a tengelyre szerelve, 2 – téglapor iszapba bemártott fésű, 3 – fadoboz az iszap tárolására

A hegyezést és a párkány kivölgyelését fakorongoknak erre a célra kiesztergált és finom szemcséjű csiszolóporral bevont palástjain végezték. A szerszámok neve hegyezőkorong és díszítőkorong volt. A kaparást a fésű felületeinek csiszolásával helyettesítették. A csiszolást forgó rongykorongon végezték, aminek csiszolókorong volt a neve. A csiszolandó fésűt előző-

Fésűfog vágása

A fésűs műhely további gépi eszközei a fogvágógép és tartozékai voltak. A kézi megmunkáláshoz viszonyítva általában egy tizedére csökkentette a fogvágás idejét. Ezeket a típusú fogvágógépeket használtak a később megalakult szövetkezetben is . A

2020

2. szám

Múltidéző

fogak kialakítását tengelyre szerelt körfűrésszel végezték. A körfűrész vastagsága határozta meg ebben az esetben is a fésűfogak közötti távolságot. A vastagabb fűrészplatt esetében ritkábbak lettek a fogak, vékonyabb fűrészplatt esetében pedig sűrűbbek. Minden fésűtípusnak külön tengelyre szerelt fűrészt készítettek, amiket gépen a fésű típusa szerint cseréltek. A fésű anyaga egy befogófejbe volt rögzítve, ami a fűrész tengelyének a síkjához képest többféle mozgást végezhetett. A fésűfogvágógép tartozékai képezték a különböző típusú fogak kivágásához megfelelő tengelyre szerelt acél körfűrészek. A fogvágógépen a fűrészek cseréjét egyszerűen és gyorsan egy közepes méretű csavarhúzó segítségével végezték.

A fésűfogvágó gép tartozékai: 1 – tartó a különböző méretű tengelyre szerelt fogvágó fűrészeknek, 2 – tartó a különböző méretű háromszögű fűrészreszelőknek, 3 – csavarhúzó a tengelyek gyors cseréjéhez, 4 – villamos kapcsolótábla a motor működtetéséhez, 5 – olajozó a gépalkatrészek kenéséhez

A gép tartozékai között megtalálható volt a háromszögű fűrészreszelők széles skálája a legfinomabb tűreszelőkig. A gép

mozgó alkatrészeinek a kenésére kéznél volt az olajozó kanna. A fogvágó fűrészeket minél apróbb és sűrűbb fogakkal kellett elkészíteni, hogy a vágások nyomai, vagyis a fésűfogai minél finomabbak, simábbak legyenek. A fűrészek elkészítése és karbantartása, amit a fésűs mester végzett, nagyon pontos munkát igényelt. Ez fokozottan érvényes volt a sűrűfogvágó fűrészek esetében. Ezek nagyon vékony körfűrészlapok voltak, alsó méretük 0,75 milliméter volt, bármilyen kicsi oldalkilengése a fűrésznek vagy egyetlensége a fűrészfogaknak kön�nyen az 1 milliméter szélességű fésűfog kitöréséhez vezetett. (Itt jegyzem meg, hogy Hajdú József, aki kézműves technológiával dolgozott a sűrűfogak elkészítésénél, 0,65 milliméteres vastagságú fűrészt is használt, így ő készítette a legsűrűbb fogazatú fésűt, az ún. tetűirtót.) A fűrészek elkészítéséhez és élezéséhez különböző méretű és finomságú, háromszögű fűrészreszelőt használtak a fűrészfog méretének megfelelően. A fűrész minden élezésekor a palástját finom fenőkővel leszabályozták. Ez azt jelentette, hogy ugyanazon a szinten kellett futnia minden fűrészfognak. A fogak reszelővel való élezése után a fűrész mind a két oldaláról el kellett távolítani a reszelő által hagyott finom nyomokat. Ezt a műveletet finom fenőkővel végezték. A forgásban levő fűrészlapot egyszerre mind a két oldalról fenőkövekkel megtámasztották. (Itt jegyzem meg, hogy az akkori időkben egy villamos energiával működtetett kisiparos fésűs műhely kialakításának a költsége igen magas volt, egy szerényebb családi ház árának felelt meg.) Szarufésű-készítés közben – mind a két módszer esetében, úgy a teljesen kézműves módszerrel, mint a gépek segítségével – különböző nagyságú szaruforgács keletkezett. A faragás, sikálás, kracolás, fűrészelés (darabolás, szabás, fogvágás) közben keletkezett szaruforgács méretei

milliméter nagyságrendűek vagy ennek többszöröse volt. A többi forgácsolási műveletnél leválasztott szaruforgács általában a milliméter méreténél kisebbek volt, a köszörülésnél keletkezett és lerakódott por finomsága a liszthez hasonlított, ezért ezt szarulisztnek is nevezték. A szaruliszt és szaruforgács lassan ható, nitrogént utánpótoló trágya, 9-18% közötti nitrogén- és kevés foszfortartalommal. A csontliszt a foszforutánpótlás egyik legfontosabb eleme. Foszfortartalma 10-14%, emellett meszet, magnéziumot, nátriumot, nitrogént és némi káliumot is tartalmaz. A fésűkészítésnek ezt a hulladékát a kertészek használták a talaj javítására.

2020

Múltidéző

2. szám

Édesapám nem vitte a piacokra értékesíteni a termékeit. A kereskedők, viszonteladók háztól vásárolták meg a termékeit. A többi fésűs rendszeresen árult a hetivásárokon Nagykárolyban és Tasnádon. Esetenként elmentek áruikkal a környező városok és nagyközségek piacaira is. Ezekből gyakrabban látogatták Szatmárnémeti (Satu-Mare), Sarmaság (Sărmăşag), Zsibó (Jibou), Zilah (Zalău), Szilágykraszna (Crasna), Szilágysomlyó (Simleul Silvaniei), Krasznabéltek (Beltiug), Ákos (Acăş) piacait. A két világháború között a vásárokra való járás az akkori körülmények között nagyon nehéz és fárasztó munka volt. Általában lovas szekérrel rendelkező fuvarost fogadtak együtt vagy más mesteremberek 5. A nagykárolyi fésűsök termékei- kel társultak, és már kora hajnali órában nek értékesítése elindultak hazulról. Volt rá eset, hogy több A fésűs mesterség történetével szoro- napig vándoroltak, ameddig eljutottak egy san összefügg a termékek, fésűk és egyéb távolabbi település piacára. Közben nappal szaruból készült tárgyak értékesítése is. megálltak és árultak az útba eső piacokon. A nagyapám, ameddig egyedüli kisiparos volt a szakmában, termékei egy részét a nagykárolyi piacon tartott hetivásárokon árusította. A készlet másik részét a helyi és a vándorkereskedők vették meg nagyobb tételekben. Ritkábban felkeresték műhelyében egyes alkalmi vevők is. A nagykárolyi fésűsök – a mesterség I. világháború utáni újabb fellendülésével – ellátták fésűkkel nemcsak a várost és vidékét, hanem a környező megyéket is. A nagykárolyi kisiparosok által készített fésűk eljutottak Románia déli vidékeire is a vándorkereskedők révén, akik szívesen A nagykárolyi fésűsök által látogatott piacok. vették a jó minőségű és esztétikus árut. A II. világháború idején Nyírbátorból és A II. világháborút követő időszakban Mátészalkáról is jöttek kereskedők fésűt vásárolni Nagykárolyba annak ellenére, erősen csökkenő tendenciát mutatott a féhogy Debrecenben évszázados hagyomá- sűs kisiparosok piaci tevékenysége. Először nyai voltak a fésűkészítésnek. A termékek elmaradt a távolabbi helységekben lévő nagybani eladásán kívül a kereskedőknek, piacok látogatása. Ehhez az is hozzájárult, az értékesítésnek egy másik módja a Nagy- hogy 1946-ban Zilahon megjelent egy fékárolyban, a közeli városokban és nagy- sűs, Demők József, aki gyártási és árusítási községekben hetente vagy havonta meg- engedéllyel rendelkezett, és átvette a körrendezett piacokon való közvetlen árusítás nyező piacok fésűvel való ellátását. Ő is a tágabb értelemben vett családunkhoz tarvolt.

2020

2. szám

Múltidéző

tozott, édesapámnak volt az első unokatestvére. Fésűit Zilahon, Sarmaságon, Zsibón, Szilágykrasznán és Szilágysomlyón a hetivásárokon árulta. A szarufésű piacon történő kiárusítása véglegesen 1972-ben szűnt meg. Megjegy-

Szaruból készített dísztárgyak

zem, hogy a piacokon megforduló vevők igénye a szaruból készült fésűk iránt még akkor is igen jelentős volt annak ellenére, hogy azoknak az ára háromszor-négyszer magasabb volt, mint a műanyag fésűké.

2020

Múltidéző

2. szám

Széman Péter

Mezítlábas orvosok Nem az én elnevezésem rejtőzik a cím mögött, hanem kedves szilágyperecseni kollégámé, az Orbán Jancsié. Egyidősek vagyunk, és ugyanabban az évben végeztük el az egyetemet. Ő Marosvásárhelyen, a magyar tagozaton, én otthon, Kolozsváron, ahol a numerus clausust teljes mértékben alkalmazták, az évfolyam 150 diákja közül kilencen voltunk magyarok. Abban az időben még a kihelyezés járta, köteles voltál elfoglalni a felkínált állást. Azt tudtam, hogy Kolozsvárra semmi szín alatt nem kerülhetek, örültem, hogy egyáltalán Erdélyben maradhattam, egy út nélküli, víz nélküli faluban, ahol a villanyt is csak úgy három-négy évvel azelőtt vezették be. De mint mindennek, ennek az eldugott helynek is volt jó oldala – szüléseket kellett levezetni, szakmailag sokat lehetett tanulni, hisz bekerültünk a mélyvízbe, hirtelen gondtalan diákokból felelőségteljes orvossá kellett lennünk. Ha valakit kórházba kellett szállítani, a Szamoson ladikkal keltünk át, télen meg a jégen. A tavasz jövetelével zajló jégtáblák között eveztünk a lélekvesztőben, és így hoztuk a községnek szükséges gyógyszert is, mert akkor még ez is a körorvos feladata volt, eldugott vagy kisebb helyeken nem létezett gyógyszertár. Ahol én voltam, oda még a pap is büntetésből volt kihelyezve... Jancsival csak később találkoztam, amikor szakorvosi vizsgám után átkerültem a megye másik sarkába. Jó képességű, élénk fantáziájú kollégaként ismertem meg, aki elsősorban a munkának szentelte magát. Lassanként a kórház ellátási területén amolyan jolly joker-szerepet kapott. Ahol nem volt körorvos, ő oda ment helyettesíteni, miközben saját körzetét is

ellátta. Nem lévén gépkocsija (még a mai nap sincs), biciklivel járta a falvakat. Ekkor született meg elnevezése a mezítlábas orvosokról, akik nem keresnek nagy pénzeket, akik sokszor gumicsizmában járnak a falvak traktorok által mélyre szántott sáros útjain, de odaadással végzik mindennapi munkájukat. Szilágy megye nem a legismertebb része Erdélynek. Vízhiánnyal küszködik, félreesik a fő vasúti és közúti vonalaktól. Amolyan alvó terület, ahonnan az emberek a „sántierre” (építőtelepre) jártak el, vagy jobb esetben a szomszédos Nagybánya környéki bányákban szereztek szilikózist. Sokan nem tudják, hogy az erdélyi fejedelemből lengyel királlyá lett Báthory István, az „árvízi hajós” Wesselényi Miklós, vagy Kölcsey Ferenc, Ady Endre ennek a tájnak a szülötte. „Hepehupás” földje a mezőgazdaság számára gyenge, ipara alig van. Így ért minket a 10 évvel ezelőtti „földindulás”. Szilágyban csendesen, lövések nélkül zajlottak a ’89 végi események, csak a második, harmadik nap vonultak ki az emberek a kisvárosok utcáira, tereire tüntetni. Falvakon még kivonulás sem volt, csak egy-egy tévé előtt összegyűlve vagy a kocsmákban beszélgettek, és örvendtek annak, hogy Menyő is Szilágy megyében van, csak történt valami nálunk is... Az oda való emberek helytállásból jelesre vizsgáztak. Máshol esetleg a rendőröket kergették el vagy egy-egy igazgatót. Mindenki jobbat remélt, mindenki örvendett az elképzelt eljövendő szabadságnak és jólétnek. Senki sem tudta akkor még, hogy mennyire nehéz lesz az átállás, és tíz év után is – sok szempontból – majd-

2020

2. szám

Múltidéző

nem ugyanott vagyunk, mint ahol akkor álltunk. Mert hol is álltunk mi akkor? Nem gazdaságpolitikai elemzést szeretnék végezni, azt már sokan és sokszor megtették a romániai kommunista diktatúra kapcsán, csak pillanatképeket szándékszom felvillantani. Távol az egyetemi központoktól nagyon nehéz volt lépést tartani a tudománnyal. Mert az igaz, hogy egy Nagyváradtól nyugatra élő orvosnak 100 km. nem távolság (ennyire van középarányosan Szilágy Kolozsvártól, az egyetemi központtól), de akkor, amikor a kis tíz literes havi benzinadagoddal csak minden második (páros vagy páratlan) vasárnap járhattál (mármint az, akinek legalább egy Trabantra futotta), amikor megszüntették – energiatakarékosságra hivatkozva – nemcsak az autóbuszjáratokat, de még a vonatokat is, amikor – néha – a kevés, menetrend szerint járó vonat közül is leállt egy-egy a nyílt pályán, mert elfogyott az üzemanyag, akkor a 100 km. egy fényévnyi távolságot is jelenthetett. Hát ezért is voltunk mi mezítlábas orvosok, mert a tudományban is csak mezítláb járhattunk... Szaklapokról hallani még csak hallottunk, de a belföldiek papírhiány miatt nem jelentek meg, a külföldiekre meg ellenséges propaganda és valutahiány okán nem volt szabad előfizetni. Akinek Nyugaton (amelyhez a „baráti” Magyarország is tartozott) éltek rokonai, még az is félt szólni, nehogy rossz fényben tűnjön fel. Mert már az is kémgyanús volt, aki idegen nyelvet beszélt, pláne ha még iskolán kívül tanulni is akarta azokat. Nem ismerhettük meg szakterületünk fejlődését. És nem ismertük az új gyógyszereket sem, mert az őrült adósságvis�szafizetés nem engedélyezett semmilyen fölösleges kiadást, a pártfunkcionáriusok szerint egy új fejlesztésű nyugati gyógyszer pedig „rengetegbe” került. Így hát nem juthattunk hozzá, még prospektusból sem ismertük őket. Ehelyett – tudományos maszlagként – javasolhattuk mint „legjobb”

köptetőt a mézzel kevert reszelt tormát vagy a hagymateát mézzel, megtanultuk, hogy a fagyöngy teája a legjobb vérnyomáscsökkentő, és hogy asztmás rohamok esetén a nyitott ablakkal való alvás az üdvözítő. A diabéteszt pedig elég, ha helyes étrenddel kezeljük... Mezítlábasságunk testi és lelki is volt egyidejűleg. És ha a testit még valahogy elszenvedtük és kibírtuk, a lelki nagyon összetörte az embert. Az akkor elszenvedett megaláztatások, az embertelen életmód a mai napig rányomja bélyegét gondolkodásmódunkra. De azért jött – ha lassan is, és nem mindenki számára rögtön észrevehetően – a hajnal. Már ’89 utolsó napjaiban megérkezett az első segély. Egy igazgató-főorvos hozta Magyarországról, Somogy megyéből. Nem csak régvolt gyermekkori emlékei húzták errefelé: ismerte jól Szilágy megyét, tudta, hogy eldugottabb, a segélyhozók a Kolozsvár–Marosvásárhely–Székelyföld útvonalon járnak inkább. Gyógyszert és élelmiszert hozott tudva azt, hogy kétszer ad, aki gyorsan ad. A hajdanvolt kórház főépületéhez jött, ahol akkor (és most is) a tüdőgondozó működött. Ekkor ismertem meg dr. Andrásofszky Barnát. Megkérdezte, hogy állunk a gümőkóros megbetegedésekkel. Félve mondtam (mert a kommunista rendszerben az egészségügyi statisztikai adatok titkosak voltak, államtitokként kellett őket kezelni, és nyilvánosságra hozataluk az államtitok megsértéséért kijáró büntetést vonhatta maga után), hogy sajnos sok a megbetegedés, sokkal több, mint ami a hivatalos adatokban szerepel. Félve mondtam, mert akkor még nem lehetett tudni, merre is dől el a „forradalom”. Kérdezte, hogy miben segíthetne, szükségünk van-e élelemre vagy akármi másra. Én a szakmai továbbképzésemhez kértem segítséget: szaklapot, dolgozatokat, gyógyszerismertetőket, de felmerült az is, hogy milyen csodás lenne egy szakmai konferenciára kijutni! Az ő meghívására és segítségével tudtam 1990 szeptemberében részt venni a kaposvári

46. Tüdőgyógyász Nagygyűlésen. Felejthetetlen élmény marad ez számomra, olyan, mint amikor az ember hosszú-hosszú bentlét után kiszabadul a börtönből. Ha – akkor még – nagyon sok mindent nem is értettem az ott előadottakból, vagy nem ismertem sok gyógyszer nevét, mégis megéreztem, hogy másként is lehet élni és főleg dolgozni. A szaknyelv is ismeretlen volt, a problémák megközelítése és megoldása is egészen más és újszerű. „Zseniális újításként” kezeltem azt is, hogy nem a pártbizottságban döntik el, melyik gyógyszert és milyen mennyiségben kell alkalmazni egy szakterületen, hanem a szakmabeliek körében. Az eltelt tíz év alatt sok-sok erdélyi (és Kárpát-medencei) tüdőgyógyász kollégával vehettünk részt szakmánk kongresszusain okulva és tanulva a magunk és a betegek hasznára. Ez úton is szeretnénk megköszönni a segítséget, az erkölcsi és anyagi támogatást, melyet ezen a téren a Magyar Tüdőgyógyász Társaság nyújtott és nyújt mindmáig. De a tüdőgyógyászokkal történtek az orvostársadalom egy kis szeletéről szólnak, pedig az összes orvost és főleg a derékhadat képviselő „eminens mezítlábasokat”, a körorvosokat ugyanúgy fel kellett tudománnyal vértezni, „cipőt húzni a lábukra”. Hamar megindult a tudományos élet szervezése. Újjáalakult az Erdélyi Múzeum-Egyesület, melynek Orvostudományi Szakosztálya a marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem mellett indult be, ahol megkezdődött a magyar diákok számarányának növelése. Néhányan megpróbáltak létrehozni egy külön magyar orvostudományi társaságot, de ’90 fekete márciusa után ez lehetetlenné vált, nem jegyezték be. Székelyudvarhely megrendezte az első EME orvostudományi konferenciát, apránként tagokat toboroztunk, és rendre beiratkoztunk az egyesületbe. Az egyik EME-konferencián hallottunk arról, hogy kimondottan körorvosoknak létezik Debrecenben egy kéthetes továbbképző tanfolyam, melyet augusztus folyamán

2020

Múltidéző

2. szám

rendeznek meg, Ady Akadémia a neve. Kevesen pályáztak környékünkről, de a vállalkozóbb kedvűek mégis elindultak. Nagy volt az öröm, amikor hallottunk arról, hogy a Segítő Jobb nevű alapítvány magára vállalta az ott tartózkodás és a továbbképző összes költségét. A Segítő Jobbot 1990 közepe táján elsősorban a betegek által ismertük meg. Miután megnyíltak a határok, és mivel a gyógyszerellátás nem javult azonnal, a felszereltség nálunk még a ’60-70-es évek színvonalán maradt, a reményt vesztett betegek átjártak a szomszédba gyógyulást keresni. Ők meséltek egy szervezetről, amelyik segítette őket a kezelési költségeket magára vállalva. Ismerősök adták egymásnak a címeket, neveket, egyházak rendezték a betegek sorsát, az orvostársadalom (sajnos) csak lassan alkalmazkodott az új lehetőségekhez. De az azóta eltelt időben mind a betegek, mind az orvosok megtanulhatták a Segítő Jobb nevét. Tájainkról minden „mezítlábas” eljutott az Ady Akadémiára, környezetem orvosai a legszínvonalasabb továbbképzőnek tartják, ahol keményen dolgozni kell, de a szerzett tudás megéri a fáradozást. És a tudomány mellett kikapcsolódásra is jut idő, barátságokat köthetünk a Kárpát-medencéből érkezett orvosokkal. Kollégáim egypár év eltelte után már kora tavasszal kérdezik: „Mikor lehet pályázni az Ady Akadémiára? Idén én is szeretnék menni”. Komoly tudományos cipőt jelentenek a debreceni kiruccanások. Úgy kezdtem, hogy Szilágy félreeső, eldugottabb, elhagyatottabb hely. De már nem az az orvostovábbképzés tekintetében. Sohasem voltunk hátrányosan érintve az Ady Akadémiára való jelentkezések esetében, mindig megtisztelő figyelemmel bírálták el jelentkezéseinket. (...) Köszönjük a sok-sok segítséget, amit a Segítő Jobb gyógyszeradományok, szakkönyvek, szakfolyóiratok formájában juttatott el hozzánk. És köszönjük a sok egyéni szakosodási és továbbképző tanfolyamon való

2020

2. szám

Múltidéző

részvétel anyagi hátterének megteremtését is. Mezítlábasságunk levetkőzésének még van egy fontos állomása: 1993-ban megalakult a Magyar Egészségügyi Társaság. Első pillantásra (nem betegellátási szempontból) ugyanazzal a kérdéskörrel foglalkozik, mint az EME vagy a Segítő Jobb – a tudományos továbbképzéssel. És mégis más, mivel vezetése egységes magyar nemzetben gondolkodik, és a magyar nemzet legégetőbb egészségügyi problémáival kíván foglalkozni országhatároktól függetlenül. A MET is rendszeresen szervezi tematikus továbbképző konferenciáit a történelmi Magyarország minden régiójában, ahol a tanulás mellett széleskörű kapcsolatok alakulnak ki a különböző országokból érkezett tagok között. Megalapítója és elnöke ugyanaz az Andrásofszky Barna, aki először érkezett segéllyel a Szilágyságba is. Illő, hogy a Magyar Egészségügyi Társaságnak is megköszönjük a sok-sok segítséget! De mi sem ültünk ölbe tett kézzel! Miután kinyílt előttünk a nagyvilág (ha csak egy kicsiny része is), elgondolkodtunk azon, hogy talán mi is szervezhetünk továbbképzőket. Nagy merészség volt mindebbe belevágni, sok volt a kishitű és az ellendrukker. 1994-ben szerveztük meg az első konferenciát a Magyar Egészségügyi Társaság segítségével, most már túl vagyunk a hatodikon. Három évre volt szükségünk, hogy kikristályosodjon számunk-

ra, hogy mire is van szükségünk. Nem sok kis dolgozat, hanem újdonságokat hozó, egyetemi szintű továbbképző jellegű előadások kellenek a nem túl nagy létszámú, a környékről verbuválódó hallgatóságnak. Az érdeklődés egyre nőtt, Szilágysomlyó beírta nevét a továbbképzők kalendáriumába. És a biztatást, a visszajelzéseket – hogy ez az út a helyes, hogy nekünk is kell tenni valamit annak érdekében, hogy ne maradjunk le szakmailag – megkaptuk mindhárom szervezettől: a Segítő Jobbtól, a Magyar Egészségügyi Társaságtól és az EME-től. Sok még a tennivaló. (...) Minden inog, bizonytalan, átalakul körülöttünk. Ismét új rendszerben kell dolgoznunk, mások lettek a követelmények, az elvárások. Néha az az érzésem támad, hogy mindenről beszélünk, mutatókról, anyagiakról, felszereltségről, gyógyszerekről, csak valahogy az ember, a beteg (no meg az orvos, mint ember) marad ki témáinkból. Mert nem szabad elfelejtenünk: szakmai tudásunk - amit mára már az, aki nem volt lusta és akarta, aktuális színvonalra hozhatott – a beteget, az embert szolgálja. (A szöveg első változata megjelent a Gyógyító Évtized c. könyv 232–235. oldalán, melyet a Segítő Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány adott ki 2001-ben az alapítvány megalakulásának 10 éves évfordulójára.)

2020

Folklór

2. szám

Gáspár Attila

Nagypapa gyermekkora Kis unokámmal, Mártonnal sokat beszélgettünk, amint óvodába menet végigsétáltunk a zilahi Kraszna utcán egészen a belvárosi református nagytemplommal szemben lévő óvodáig. Sok minden szóba jött reggeli sétálgatásaink alkalmával: gyermekversek, gyermekdalok, vicces történetek, de improvizáltunk is, azaz kitaláltunk, rögtönöztünk gyermekdalokat, hozzá verseket, történeteket – együtt és egymástól tanultunk. Egyszer aztán megkérdezte: „Nagypapa, neked milyen gyermekkorod volt?” Innen kezdve aztán több reggelen arról beszélgettünk, hogy milyen körülmények között éltünk, kik voltak az én szüleim és nagyszüleim, mikre emlékszem vissza szívesen. Nagyszüleim első világháborús generáció voltak. Apai nagyapám, id. Gáspár István és anyai nagyapám, Boncidai Márton is 1897-ben született Szilágyperecsenben, így 18 évesen már mindketten az olasz fronton harcoltak. Két dédapámat –id. Boncidai Borzos Endrét és Sajtós Gruba Ferencet– már a háború elején elvitték, ott várták meg fiaikat, akiket 1916-ban vittek utánuk. A háború mindig borzalmas, de vannak olyan szép emlékek is, amelyek egész életükre összekötik a bajtársakat. Gyermekkoromra ezek a háborús emlékek már jórészt megszépültek mindkét nagyapám emlékezetében, így beszéltek róluk mindketten, főleg id. Gáspár István, mivel vele egy házban laktunk, három generációs, hagyományos szilágysági magyar családban. Korán kelő és korán fekvő ember volt nagyapám: a tyúkokkal kelt, és azokkal is feküdt, ahogy mondani szokás. Ez adott nekem lehetőséget két-három éves unokájaként arra, hogy mel-

léje feküdjek, és minden este mesét mondjon nekem. Meséi több forrásból táplálkoztak, leginkább gyermekkori emlékeiből, a falu hagyományaiból, amelyek szülőkről gyermekekre szálltak, vagy a mesemondóktól, akiket előszeretettel hívtak meg családok a kalákákba, legfőképpen a kukoricahántásra, ahol többen is összejöttek: szomszédok, a nagy rokonság a gyerekeikkel együtt, akik alig várták, hogy a mesemondók egymás után elmondják előkészített vagy helyben kitalált meséiket. Bizony, ilyen kukoricafosztó kalákák mesemondással, balladaénekléssel még az én gyermekkoromban is voltak Szilágyperecsenben az 1950-es években, ahol számos mesét, népdalt, népballadát hallottam, tanultam meg kisgyermekkoromtól serdülő koromig, amikor már a legényekkel a fonóházakba is elmehettünk. Az alábbiakban közlök ezekből a mesékből kettőt. Úgy három esztendős lehettem, amikor Fanyüvő Jánosról mondott egy mesét nagyapám, arról a mesehősről, aki úgy élt azon a vidéken, mintha ott született volna a faluban, és a Pallag nevű legelő fölötti erdőszélen lett volna a háza. Mese Fanyüvő Jánosról Fanyüvő János minden nap az erdőben kószált, az állatokkal játszott és barátkozott, olyannyira, hogy már értette a nyelvüket is. Versenyt futott a nyulakkal, fára mászott a mókusokkal, birkózott a medvékkel. Addig-addig játszott, gyakorolt, hancúrozott erdei barátaival, hogy annyira megerősödött, hogy minden állatot legyőzött. Amikor édesanyja arra kérte, hogy vigyen haza tűzifát, nekilátott, kézzel

2020

2. szám

Folklór

kiszaggatott egy nagy rakás fát, és egyszerre annyit vett fel a hátára, hogy elég volt tüzelőnek adventtől vízkeresztig, majd vízkereszttől Sándor-, József-, Benedek-napig. Azután már nemigen kellett tűzifa a fűtéshez, hanem csak a főzéshez-sütéshez, mert Sándor napjától a perecseni gyermekek már mezítláb jártak, mint Fanyüvő János meg erdei barátai is. Így nőtt, növekedett testben és lélekben Fanyüvő János, mint a többi gyerek is, de mindenkinél erősebb volt. Történt egyszer, hogy Fanyüvő János a Kraszna menti kertészföldeken haladva meglátott egy csodaszép leányt, aki éppen a hagymaföldön gyomlált. Olyan ügyesen és kecsesen hajladozott, emelkedett, hogy János le sem tudta venni róla a szemét. Odament, és megkérdezte: – Hogy hívnak? – Szőke Panna vagyok, és az Alszegen lakom – mondta. – Én meg Fanyüvő János vagyok, és az erdő alatt lakunk – felelte János. – Eljössz a szombat esti csűrdöngölő táncba, amit a szomszédunk új csűrében tartunk? – kérdezte Szőke Panna. – Elmegyek örömmel! – mondta Fanyüvő János. Szombaton délután elment János Pannáért, átmentek a szomszéd csűrébe, meghallgatták a citerásokat, énekeltek a leányokkal, legényekkel, majd sokat táncoltak, „döngölték a csűr földjét”, amit a gazda időnként meghordott törekkel vegyített agyaggal, és kezdték elölről többször is a „táncos lábbal döngölést”. Majd a tánc után János hazakísérte Pannát, illedelmesen elbúcsúztak, és megegyeztek, hogy ezután minden táncba együtt fognak elmenni. Vasárnap templomba mentek, mint minden falubeli fiatal, aztán hazamentek, ellátták a ház táját, megetették az állatokat, majd vacsoráltak, és lepihentek, mint mindenki a faluban. Hétfőn aztán mindenki kezdte és végezte tovább a dolgát. János az erdőt járta, nyűtte a fákat, rakta „méterbe” – egy méter

egy szekér –, hogy az emberek könnyebben hazavihessék. Szőke Panna meg kiment a hagymaföldre, és folytatta a gyomlálást, majd kiskapával a hagymakapálást. Így ment ez egész nyáron át. Az egyik ilyen munkás napon egyszer csak nagy visításokat, kiabálásokat hall Panna, és a templom harangját is verték félre, ami nagy tüzet vagy nagy veszélyt jelentett. Hát, Uram Isten, portyázó török lovascsapat támadta meg Szilágysomlyó irányából a falut, sok embert levágtak az utcán, házakat gyújtottak fel, és rabokat fogdostak össze, férfiakat, nőket, gyermekeket. Megijedt Szőke Panna is, mert egyedül volt a kis földjükön, és elkezdett futni a Kraszna-patak irányába, hogy elrejtőzzön a partjait övező fűzfabokrok között. Sajnos nem érhette el a fűzfabokrokat, mert egy török lovas utána eredt, és amikor meglátta gyönyörű, dús szőke hajfonatát, amint futás közben verdeste patyolatfehér ingét, majd szépséges orcáját, kék szemeit is meglátta, hát igencsak vérszemet kapott, és utolérve felkapta maga elé a nyeregbe. Nem tudta a szerencsétlen török, hogy ezzel kihívta maga ellen a sorsot, mert aki Fanyüvő János szeretőjére szemet vet, annak jobb lett volna meg sem születni. Elvitte Szőke Pannát magával, hiába jajveszékelt a lány, hogy ne vigye, ő csak Jánost szereti, és akármi legyen, az övé is marad. A török mindebből semmit sem értett, csak még inkább megtetszett neki a siránkozó-ficánkoló világszép leány. Ezért hajtotta tovább Sztambul felé a többi szilágysági rabbal, ahová másfél hónap múlva érkeztek meg sok veszteséggel, mert a hosszú úton sokan meghaltak különböző betegségekben, étlen-szomjan, búsulásban... Nagyon elszomorodott Fanyüvő János, amikor megtudta, hogy milyen szomorú sorsra jutott az ő szépséges Szőke Pannája. Addig-addig szomorkodott, amíg egyszer csak arra az elhatározásra nem jutott, hogy ha addig él is, ő utána megy és kiszabadítja a választottját. Rögtön mondta is édesanyjának, hogy tarisznyálja fel kenyérrel, bor-

ral, hamuba sült pogácsával, mert ő indul Sztambulba, hogy kiszabadítsa a kedvesét. Édesanyja feltarisznyálta annak rendje s módja szerint, ő meg útnak indult. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen éjjel és nappal, alig evett és alig aludt, mert nagyon hajtotta a szíve az ő kis szépséges virágszála után. Arra azonban nagyon vigyázott, hogy csak borral kevert vizet igyon az úton, hogy semmi fertőzést ne kapjon. Aztán megérkezett egy szép délután Sztambul vára alá. Nagyon fáradt, éhes és szomjas volt, úgy gondolta, hogy végre megpihen, megeszi az utolsó hamuba sült pogácsáját, s azután a Jóistenre bízza sorsát. Imádkozott, hogy ő mutassa meg, hogyan tovább. Hát, lássatok csodát, egyszer csak magyar szót hall a közeli szekértábor irányából. „Uram, Istenem, hát lehetséges ez?” – kiáltotta, és elindult a szekértábor felé. Akkor következett be a még nagyobb csoda! Kit látott ott? Hát a Perecsen–Sós-dombi cigánynegyedben felnőtt öreg Kóka Károlynak Mujkó nevű fiát. – Szervusz, Mujkó! – kiáltotta. – Hogy kerülsz te ide, ilyen messze a falunktól? – Hát szerelembűl – mondta Mujkó. – Arra járt a Sós-dombon (a Só-útján) a karaván, megláttam a vajda gyönyörűszép leányát, Csicselinát, azonnal felkérezkedtem a szekerére, és azóta el sem tudunk válni egymástól. És te hogy kerülsz ide? – Az én történetem ettől sokkal szomorúbb. Nekem a szép szeretőmet, Szőke Pannát rabolták el két hónapja a török portyázók, és utána jöttem, de már nagyon elfáradtam, törökül sem tudok, ezért Istentől kértem segítséget. Így hallottam meg a karavánotokból a magyar szót, ezért jöttem ide. – Sajnállak a történtekért, de tudok segíteni, ha felfogadsz szolgádnak. Jól tudok ám törökül! – Felfogadlak, induljunk máris! – mondta Fanyüvő. Ettek-ittak, és elindultak a várkapu felé. Két izmos, kardos-alabárdos őr őrizte a kaput, amit éjszakára a leereszthető ne-

2020

Folklór

2. szám

héz boronakapuval szoktak lezárni. Már éppen eresztették le a kötelekkel a kaput, amikor Fanyüvő János megragadta a két őrt, egyiket a jobb hóna alá, másikat a bal hóna alá szorította, egyiket jobbról vágta a kőfalnak, másikat balról, úgy, hogy beleájultak a becsapódásba. Aztán elvették az őrök jatagánját, János hatalmas erejével felemelte a kaput, átbújtak alatta, és mentek a szultán háreme felé. Az irányt Mujkó mutatta, mert kérdezősködött a várbéli törököktől. A háremhez érve János elkezdte fütyülni kedvenc nótájukat, amit a Panna ablaka alatt esténként fütyült, hogy jelezze, oda várja a kis kertkapuba. „Perecsenyi magas torony, Belé akadt az ostorom. Akaszd ki, kedves galambom, Piros orcád megcsókolom.” És Szőke Panna meghallotta a kedves éneket, és kijött az erkélyre. Amikor meglátta kedvesét és Mujkót, örömében majdnem leugrott. És ez is lett a megoldás. Fanyüvő beállt az erkély alá, és mondta: „Ugorj bátran, kedvesem, mert kifoglak.” És Panna leugrott. Nagy volt az öröm, csók csókot követett. Nem lehetett azonban sokáig ott maradni, ki kellett jutni a várból. Meghallotta a nagy örvendezést az a háremőr, aki elrabolta Szőke Pannát, és rohant a szerelmesek felé kivont karddal. János sem volt rest, előkapta a kapuőröktől elvett jatagánját, kiverte a török kezéből a kardot, és megragadta derékon a pogányt. Úgy vágta földhöz, hogy térdig süllyedt a kikövezett járdába. Az sem volt gyenge fiú, kiugrott a lyukból, ő is megragadta Jánost, odacsapta a földhöz, hogy az derékig sül�lyedt a földbe. János is látta, hogy erős legénnyel van dolga, elhatározta, hogy pontot tesz a disputájukra, kiugrott a lyukból, felemelte a törököt, és úgy odacsapta, hogy az nyakig süllyedt a kemény földbe. Ekkor előkapta jatagánját, és azt mondta a töröknek: „Kellett neked az én szép szeretőm? Nem tudtad, hogy minket csak ásó, kapa és a nagyharang választhat el? Hát most megkapod a jussodat, ami nálunkfelé jár olya-

2020

2. szám

Folklór

noknak, akik elrabolják mások szeretőjét!” És lecsapta a fejét. Ezután elkezdtek futni a leeresztett nehéz boronakapu felé. Ez sem jelentett akadályt Fanyüvő Jánosnak. Lehajolt, megfogta az alsó keresztgerendát, és húzta-húzta felfele a kaput, mígnem felemelte a feje fölé, úgy sétált ki rajta Szőke Panna és Mujkó is a zsákmányolt fegyverekkel. János közben egyik kezével tartotta a magasban a kaput, a másikban a tarisznyáját és a jatagánját, majd átbújt maga is, leeresztette a kaput, és elindult a cigánytábor felé. Ott a fizetség fejében Mujkónak ajándékozta az őröktől és a leányrablótól zsákmányolt felszereléseket, hogy nekik is legyen mivel védekezzenek vándorlásaik során. Csak egy jatagánt tartott meg magának, hogy a hosszú hazavezető úton használhassa szükség esetén. Feltarisznyálta őket a vajda, és másnap reggel boldogan hazaindultak. Otthon világraszóló lakodalmat csaptak, csak úgy folyt a bor Hencidától Boncidáig, mindenki csirkecombot és töltött káposztát evett egy álló hétig. Aztán sok gyerekük született. Szépek voltak, mint az anyjuk, erősek, mint az apjuk, és nyelveket tanultak, mint Mujkó a Sós-dombon. Itt a vége, fuss el véle. *** Amikor nagyobb lettem, úgy öt éves koromban, már a világháborús emlékeit is beleszőtte nagyapám a meséibe. Azokban általában a burkus király háborúzott valamelyik magyar királlyal: Szent László királ�lyal, Mátyás királlyal, de Rákóczi fejedelemmel és Kossuth Lajossal is. Az is megtörtént viszont, hogy együtt hadakoztak Napóleon ellen vagy a muszka cár ellen. Történt egyszer, hogy Rákóczi fejedelem ráunt a burkus császár magyarok feletti basáskodására, és felkelést hirdetett, hogy a magyarok visszaszerezzék jogaikat, függetlenségüket és Szent István király koronáját. Körbeküldte felkelő kurucaival a véres kardot, mint honfoglaló fejedelmeink, és azt üzente a várkapitányoknak, fa-

lusi bíróknak, hogy akinek fontos a magyar haza szabadsága, ragadjon kardot, szálljon nyeregbe, és jöjjön gyorsan a kurucok táborába. Rengeteg magyar vitéz gyűlt össze a Sárospatak melletti Nagy-mezőn, és egyszerre kuruc vitézekké lettek, akik alig várták a nagyságos fejedelem parancsait. Nem kellett sokáig várakozzanak. Egyszer csak megjelent szép fehér lován a nagyságos fejedelem vitéz testőrei és híres hadnagyai élén, akik közül kimagaslottak Bercsényi Miklós gróf, Vak Bottyán és Esze Tamás, a talpasok hadnagya. Sok készülődés, egyezkedés, diplomáciai tárgyalások, kisebb-nagyobb összecsapások következtek sorra. Közben változott is a csapatok táborhelye. 1705-ben a Szilágyságban táboroztak Rákóczi fejedelem hadai. Itt csatlakoztak a kurucokhoz a Zsibó környéki, szamosháti, Kraszna menti, Berettyó-felvidéki, tövisháti legények. A mi falunkból is elment huszonkét legény, élükön egy furfangos eszű, minden mesterséget, a katonai hadviselési tudományt is jól ismerő vitézzel, Furfa Mártonnal. A nevét úgy kapta a faluban, hogy egész nap fúrt-faragott, mert ezermester volt. Mások meg azt mondták, hogy a furfangosságáért lett Furfa Márton. Mivel ezek a legények egyszerű jobbágyok, zsellérek fiai, de erősek, Istenünket, népünket és a fejedelmet tisztelő, szerető szegénylegények voltak, Esze Tamás talpasaihoz csatlakoztak. Abban a csapatban pedig mindenféle nációból voltak: ruszinok, tótok, sokácok, oláhok, mócok, mokányok, lengyelek. Csak erdélyi szászok nem voltak köztük. Ez a Furfa Márton pedig egész napokat velük volt, barátkozott velük. Addig-addig barátkoztak, hogy mindenkinek megtanulta a nyelvét, így hamarosan ő lett a sereg tolmácsa. Ő továbbította feléjük a fejedelem és a hadnagyok, kapitányok utasításait, parancsait. Eközben pedig annyira kiismerte a tiszteket, észjárásukat, hogy megtanulta a haditervek kidolgozását, és sokszor jó tanácsokkal is tudott szolgálni, mert jól ismerte a szilágysági hegyeket,

falvakat, folyókat. Így a hadnagyok között is megbecsülést, tiszteletet vívott ki magának. Különösen Esze Tamás kérte ki gyakran tanácsait, hogy talpasaival harctéri feladataikat mindig meglepetésszerűen és sikeresen tudják megoldani. El is ment a jó híre a több nemzetiségű szegénylegényekből verbuválódott talpas seregnek, hogy folyamatosan győztesen térnek haza a kisebb-nagyobb összecsapásokból. Olyan�nyira, hogy egyszer csak elkezdtek rájuk, sikereikre irigykedni a nemesi felkelők és hadnagyaik, de mivel szükség volt minden jó katonára, ezért Furfa Márton tanácsára a talpasok lecsillapodtak, és együtt kiáltották: Cum Deo pro Patria et Libertate! – Istennel a hazáért és a szabadságért! Rákóczi fejedelem seregében külföldi zsoldosok is harcoltak: olaszok, franciák és szerbek is. Nagyon szedett-vedett társaság volt, akik szerettek enni-inni, ha lehet, ingyen, azaz rablásból élni. Kitől raboltak? Hát a szegény, környékbeli falvak földhözragadt jobbágyaitól, zselléreitől. Meghallották ezt Esze Tamás talpasai, de leginkább Furfa Mártont bántotta a dolog, ezért a huszonkét perecseni társával elhatározták, hogy segítségükre lesznek a megsanyargatott szamoshátiaknak. Szóltak bajtársaiknak is, akik szintén a Kraszna mentéről és Berettyó-felvidékről jöttek a kurucok táborába. Sokan csatlakoztak a kis csapathoz, úgyhogy közel egy század kurucnak lett a vezetője Márton, és rendszeresen portyáztak Zsibó és Zilah között, Zsibótól Hosszúrévig meg a Szamos mentén fel Désig. Bizony sokszor fosztogatáson kapták a rác és olasz zsoldosokat. Ilyenkor „Üsd, vágd, nem anyád!” kiáltással rájuk rohantak, és karddal, buzogánnyal csépelték a fosztogatókat, majd kiűzték őket a faluból. Azok látva, hogy ennek fele sem tréfa, fejvesztve futottak lovaikhoz, hátrahagytak csapot-papot, lopott holmit, csak az életüket mentették mondván: „Szégyen a futás, de hasznos.” Így ment ez több hónapon át: a zsol-

2020

Folklór

2. szám

dosok raboltak, Furfa Márton pedig kurucaival eltángálta, megfutamította őket. Közben elérkezett a zsibói csata napja, ami pont az ő névnapjára, november 11-re esett. Talán akkor született egy, a nevét és az eseményt megörökítő kuruc dal: Furfa Márton huszonketted magával Elindultak a zsibói csatába. Rákóczinak seregébe állottak, Labanc ellen vitézséggel harcoltak. Furfa Márton talpasok közt harcolva Kurucival sok győzelmet arata. Zsoldosoktól jobbágyokat megóvta, Mégis innen bujdosásra indula. Furfa Márton Erdélyország határán Visszanézett, bujdosásra indulván. „Ne félj, kuruc, gondot visel rád Isten, Megsegít ő a messzi idegenben.” Sajnos bármilyen hősiesen harcoltak Furfa Mártonék a fejedelem oldalán, a labanc sereg túlerőben volt, ezért az övék lett a győzelem. A kurucok serege visszavonult, de Vak Bottyán serege a Dunántúlon még fényes győzelmeket aratott. Így Esze Tamás és vele Furfa Márton is társaival csatlakoztak Vak Bottyán seregéhez, és az ő vezetése alatt folytatták a harcot még évekig. Tartották a lelket a szabadulni vágyó jobbágyokban és zsellérekben, kisnemesekben egyaránt, de a hosszú harcos évek annyira leszegényítették Magyarországot és Erdélyt, hogy a kurucok és vezetőik – bármilyen jó harcosok is voltak – fel kellett adják a további harcot, békét kötöttek az osztrákokkal. A fejedelem és kurucai, vezérei, tanácsosai mind száműzetésbe mentek Törökországba. Furfa Márton és falustársai is a bujdosó kurucok sorsára jutottak, bár nem szerették volna elhagyni hazájukat. Amerre megfordultak az országban, mindenütt igyekeztek segíteni a kiéheztetett jobbágyoknak, szegény falusi népeknek. Hol egy leégett házat, hol egy leégett csűrt

2020

2. szám

Folklór

vagy gabonást hoztak helyre, cserélték ki a megsérült ácsolmányt, tetőzetet, hol meg a pusztán, erdőben szétszéledt és így megmenekült állatokat segítettek befogni, visszaterelni jogos tulajdonosukhoz. Így jutottak vissza a Zsibó környéki, a szamosháti egykor virágzó magyar falvakba. Ott bizony az olasz és szerb zsoldosok vis�szafordíthatatlan károkat okoztak rablásaikkal. Az egykor gazdag falvakban csak leégett házakat, kiégett templomokat, beszakadt tetejű gazdasági épületeket, üres istállókat, üres disznóólakat és néhány csupa csont-bőr túlélőt találtak. Kérdezték az embereket, hogy mi történt itt, miután elvonultak a fejedelem katonái: – Hát, itt az történt, hogy a zsoldosok nem akarták követni a sereget. Látták, hogy a települések, uradalmak urak és vezetők nélkül maradtak, szabad prédának tekintettek bennünket. Hetente többször végigrabolták a falvakat, és annyit vittek el tőlünk, amennyit csak elbírtak. Nem volt hova elrejtsük állatainkat, gabonánkat, és folyamatosan, amíg csak tartottak javaink, kiraboltak, megvertek bennünket, ha könyörögtünk, hogy hagyjanak nekünk is egy kevés élelmet. Annyira ment a dolog, hogy nekünk már karácsonykor nem volt mit enni. Ezért az egész vidék éhen halt. Először az öregek és a gyerekek haltak meg, akik gyengék voltak, aztán lesoványodtak az erős férfiak és asszonyok és sorra éhen haltak. Így pusztultak ki a szamosháti szép, jó termőfölddel megáldott magyar falvak: Hosszúújfalu, Kucsó, Szamosőrmező, Szilágyróna, Turbuca, Tihó, Zsákfalva, Benedekfalva, Szamosudvarhely (itt tartottak pihenőt a Szamoson Désről Magyarországra sót szállító uszályok), Aranymező, Blenkemező és még sorolhatnánk a kihalt

magyar falvakat. De maga Zsibó mezőváros lakossága is megcsappant. (A földesurak ezekbe a kiürült kálvinista falvakba telepítettek görög katolikus és ortodox vallású népeket.) Ekkor Furfa Márton, akinek látnoki képességei is voltak, azt mondta a túlélőknek: „Ne keseredjetek el! Titeket azért tartott meg Isten, hogy velünk együtt imádkozzatok a szamosháti, erdélyi falvak jövőjéért, hogy Isten megkönyörüljön rajtunk, és újra benépesítse szorgalmas magyarokkal ezeket a falvakat, akik igaz hitben szolgálják Istent, a hazát és az itt élő népek szabadságát. Ha hittel kérjük ezt, Isten megadja, mert ezt ígérte szent Fia által: «Kérjetek, amit csak akartok és meglesz nektek”». Hogy mikor? Eljön az idő, mert Isten előtt «ezer esztendő annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel». Én már látom lelki szemeimmel, hogy Isten meghallgatta imáinkat, kedvesek előtte kéréseink, és teljesítette, mert hiszünk benne, és látja, hogy mi békességben szeretnénk élni szülőföldünkön.” És a megmaradt emberek azóta is imádkoznak kitartással, hittel, hogy Isten visszaadja népünknek jogos jussát, amit ígéret által vett birtokba ezer esztendeje, és amit sok áldozattal, imádsággal, munkával, kitartással felvirágoztatott az ő dicsőségére. Kövessük mi is, ma is Rákóczi fejedelem hűséges talpasainak, kuruc vitézeinek, alattvalóinak hitét, kitartását. Ezután Furfa Márton és kis, vitéz kurucokból álló csapata elindult a nagyságos fejedelem után Törökországba. Ott várják valamennyien a feltámadást. (Szilágyperecsen, 2020. április 22.)

2020

Folklór

2. szám

Vicsai Zsolt

Távinterjú Pálinkás Mihál�lyal, azaz Vőfély Misivel Interjúalanyommal még a járványügyi intézkedések előtt ismerkedtem meg egy lakodalomban, ahol ő töltötte be az ilyenkor szokásos vőfélyszerepet. Gyorsan rokonszenvessé vált frappáns ötleteivel, és azzal a lendülettel, eleganciával, amivel felfrissítette a hagyományos lakodalmi szokásokat, ébren tartotta a lakodalmas nép érdeklődését. A mulatság egyik rövid szünetében egyeztettünk egy internetes interjúról, ami a soron következő napokban meg is született, de hogy mégis csak most jelenik meg, ahhoz annak is köze volt, hogy igyekeztem a nyári lakodalmas szezonra időzíteni olvasóink ismerkedését Misivel. Hogy szándékomba közben a koronavírus miatti világjárvány is beleszólt, arra sajnos magam sem számítottam... Vicsai Zsolt: Melyek voltak azok az impulzusok, előzmények, élmények, amelyek a vőfélymesterség felé terelgettek? Hol és mikor debütáltál vőfélyként? Pálinkás Misi: Igazából sosem volt azzal problémám, ha többen figyeltek rám, miközben beszélek. Sokat jártam társas táncra, amatőr színjátszó csoport tevékenységében is részt vettem. Valamilyen szinten, mondhatom, hogy megszoktam a szereplést. A barátaim javasolták egyszer, mikor felvetődött valaminek a kapcsán a vőfélyszakma, hogy nekem szerintük jól állna ez, és menne is. Beültették evvel a bogarat a fülembe, és elkezdtem utána nézni, hogy mi fán terem az egész, és megtetszett. Úgy gondoltam, tényleg szeretném, és igazam lett. Elkezdtem kidolgozni a műsoro-

mat, olvastam vőfélykönyveket. Ez a repertoár először természetesen másabb volt, mint a mostani, de igyekeztem mindig fejleszteni, és év végén egy rendezvényszervező ismerősömnek szóltam, hogy ha esetleg ifjú párok érdeklődnek tőle vőfély iránt, és elfogadnak kezdő vőfélyt, én szívesen vállalom. Úgy is lett, kb. egy hónap múlva szóltak, hogy a következő év májusában lenne egy lagzi szülővárosomban, Nagykárolyban, és szeretnék, ha én lennék a vőfély. Nagyon jól sült el minden szerencsére. Mondhatnám, hogy izgultam, de nem, nem vagyok izgulós, a dolce vita híve vagyok, és a lényeg, hogy jó buli volt, és rendben ment minden. V. Zs. Említetted, hogy tájékozódtál vőfélykönyvekből is, az interneten is gazdag a kínálat belőlük. Hogyan segítettek vagy segítenek ezek a könyvek téged a felkészülésben, a mesterségbeli fejlődésben? P. M. Először össze kellett álljon a kép az én fejemben, hogy milyen is legyen az egész, és ebben segítettek például az online anyagok. De igyekszem eredeti lenni, és saját műsor kialakítására törekedni. Persze vannak tradicionális dolgok, versek és játékok is, amelyek úgymond közösek a szakmában, de igyekszem alakítani a verseken, hogy mégis kicsit másak legyenek – lehetőleg pozitív irányban. Az új verseket most már én írom magamnak, sajat stand up comedy részeket állítok össze, eredeti, sosem látott jeleneket és játékokat teszek be a műsorba, hogy minél eredetibb legyen az egész.

2020

2. szám

Folklór

V. Zs. Repertoárodban kb. hány szöveg a sajátod? Ossz meg, kérlek, ezekből néhányat az olvasókkal! P. M. Most már a szövegek 75-80%-a a sajátom, vannak saját szerepjáték-jeleneteim, stand up comedy és persze köszöntők is. Idővel persze a teljes szöveg a repertoárban saját kell, hogy legyen. Őszintén szólva nem szeretek verset belökni csak így, a semmiből, mert ez akkor az igazi, ha meg van teremtve hozzá a hangulat egy lagziban. Ott is van bevezető, nem csak előadom a verset, és kész, mivel közel sem úgy jön át a dolog, mint élőben, de mivel megkértél, hát elküldöm egyik versem: Kedves ifjú pár! Jókedvetek sose hagyjon el, és valutátok mindig legyen, a Jaguar a garázsba’, a Merci az udvaron pihenjen, bankszámla euróval mindig tele legyen! Szép, optimista, vidám pár legyetek, tele lével, nyaranta együtt bulizzatok az arab sejkkel meg vagy 20 tevével! Az új dzsip kapotája érjen tokáig, családotok egészséges legyen a feje tetejétől a talpáig! És nem utolsó sorban, de mindenek előtt az ifjú párt az Isten éltesse sokáig! V. Zs. A találó szövegek mellett mi szükséges még ahhoz, hogy valaki sikeres vőfély legyen? P. M. A bátorság és a „belemenősség” – ezek nélkül a szöveg sem olyan jó. Én kifejezetten szeretem, ha minél többen vannak egy lagziban; szeretem, ha figyelemmel követnek; szeretek szerepelni, persze a jó ízlés határáig... Tudom, mennyi az, ami belefér... Mindemellett kell tudni szót érteni az emberekkel, alázatosnak kell lenni, és nem kevélykedni vagy főnökösködni, hogy „majd én megmondom”. Ilyen nincsen. Egy lakodalomban minden szolgáltató ugyanolyan fontos kell legyen, és kell tudjon együtt dolgozni egó és parancsolga-

tás nélkül. Nem rólunk szól a nagy nap, hanem az ifjú párról, értük kell, hogy egyetértsünk, és profin elvégezzük a dolgunkat. V. Zs. Egy némileg okoskodó internetes oldal, a https://vofelymegoldas.hu/ szerint a vőfély feladatai közé tartozik, hogy ,,figyelemmel van az idősebbekre, a gyerekekre, mozgásukban korlátozottakra, és képes kezelni a más tudatállapotba került személyeket;” Neked akarva-akaratlanul adódtak-e hasonló feladataid? Ha igen, megosztanál-e néhány hasonló élményt? P. M. Nem jellemező, hogy külön ilyesmivel kell foglalkozni, viszont előfordult már, hogy illuminált állapotban lévő rokon nem kellően kezdett el viselkedni, és szót kellett érteni vele. Kell figyelni a gyerekekre is, az idősekre, de kell vigyázni, hogy ne essünk át a ló másik oldalára sem, és kotnyelesnek vagy dirigálónak találjanak bennünket. Szerintem egy igazán tapasztalt vőfélynek már nagyon sok mindenre kiterjed a figyelme alapból, és kön�nyedén megold problémás, azonnali bevatkozást követelő helyzeteket is. V. Zs. Melyek azok a mozzanatai egyegy lagzinak, amelyekben neked jut a szerep, hogy „feldobd” a násznép hangulatát? P. M. Tulajdonképpen egész nap fenn kell tartani egy pozitiv hangulatú légkört. A búcsúztatók hangvétele komolyabb, de azokon kívül a vidámság kell átjárja az egész napot. Vannak, mint mondtam, az esti mulatság folyamán pillanatok, amikor játszunk valamit vagy vetélkedünk, ilyenkor természetesen kiemelt szerep jut annak, hogy csúcshangulat legyen, de egy vőfély egész este figyelmes kell legyen, és bármikor kész a bevetésre :D V. Zs. Eddigi vőfélykarriered során a magyar nyelvterület mely vidékein jártál gyakrabban, és érzékeltél-e különbségeket a „bebarangolt” vidékek között? Vállalsz-e román lagzikat is? P. M. Főként Kelet-Magyarországon és Nyugat-Romániában vállalok lagzikat lehetőleg úgy, hogy a multság végén haza is vezessek. Persze vannak kivételek, de csak

ritka esetben megyek távolabbra. Nagy különbségek vannak a szokások terén a régiók között, és még néha én is meglepődöm, viszont nekem alkalmozdnom kell, és abban jó is vagyok, szerintem ez alap egy vőfély számára. Teljesen román nyelvű lagzikat nem vállalok, mivel nem ismerem a szokásokat sem, ahogy kellene, és a stílust sem. A nyelvvel semmi gond, az megy nagyon szépen, de ha egy 50-50%-os lagziról van szó, akkor egy román vőfélykollégával közösen megoldjuk, hogy mindenkinek jó legyen. Ha többen vannak a magyarok, akkor természetesen én bonyolítom le az egészet két nyelven. V. Zs. A nyarad máskülönben hogyan telt? A világjárvány mennyire szólt bele idén a vőfélykedésbe? A körülményekhez képest, mondhatom, hogy jól. Sok volt a belföldi nyaralás, és eljutottunk külfödre is. Az esküvők száma a jelenlegi helyzet miatt erősen visszaesett, át lettek ütemezve jövő évre, de amelyek Magyarországon voltak elvállalva, azokat természetesen megtartották, mert ott nem olyan szigorúak a járványügyi korlátozasok, mint nálunk. Mint mindenki, már én is várom ennek az egész hercehurcának a végét, vagy legalább jóval racionálisabb és sokkal átgondoltabb viselkedést a vezetőink részéről. V. Zs. Főállásban, úgy tudom, gyógyszerészként dolgozol Nagykárolyban, és

2020

Folklór

2. szám

azt gondolom, hogy számodra valószínűleg a két foglalkozás szerencsésen egészíti ki egymást: a gyógyszerész szakma statikusabb, helyhez kötöttebb, a vőfélykedés mozgalmasabb. Vannak-e szerinted, és ha igen, melyek a két foglalkozás közötti átfedések, közös pontok? P. M. Emberekkel dolgozom mindkét helyen, szót kell érteni mindenhol. A két tevékenység két, eléggé különböző dolog ennek ellenére, és ez így az igazi számomra, így meg élvezetesebb az egész, szeretem ezt a jellegét a különbségnek. Ha nagyon közel állnának egymáshoz, lehet, egy idő után unalmasabb lenne az egyik fele, de így egyáltalán nem az. V. Zs. Minek tartod ezt a foglalatosságot: hobbinak, szakmának, hivatásnak? P. M. Számomra mindez egy hobbinak indult, ami az évek során hivatássá nőtte ki magát. Ezt másképp nem lehet hosszú távon végezni, szeretni kell, és hivatássá kell, hogy váljon. V. Zs. Köszönöm az interjút, és kívánok számodra sok emlékezetes és sikeres lagzit! P. M. Köszönöm szépen! (Aki érdeklődni szeretne Pálinkás Mihály tevékenységéről, megteheti a Misi Palincas vagy a Vőfély Misi nevű Facebook-oldalakon.)

2020

2. szám

Terra

Covaciu Norbert

A posztpandémiás identitás és világrend Kétségtelem tény, hogy a koronavírus az egész világot érintő komoly probléma, amelynek ugyan korábban már voltak előjelei, de a nyugati ember egészen addig nem hajlandó tenni semmiféle lépéseket, míg közvetlenül nem érzi magát fenyegetve. A koronavírus Európában való felbukkanását követően, illetve az első kijárási korlátozások bevezetése után megjelentek azok az értekezések, interjúk, esszék, melyek a vírus okozta helyzet következményeit tárgyalták. Ezek az elemzések szinte kivétel nélkül a gazdasági következményeket helyezték középpontba, és nem vagy kevésbé foglalkoztak azzal, ami talán a legfontosabb lenne: magával az emberrel. Hogyan élik meg az emberek a bezártságot, mit lehet ilyen esetben tenni, melyek azok a folyamatok, amelyek lezajlanak bennünk ilyen helyzetben, illetve talán a legfontosabb: milyen lesz majd az újrakezdés az egyének szintjén, és hogyan készüljünk minderre? Ezzel az írással, azon túlmenően, hogy foglalkozom a járvány okozta globális következményekkel, azt szeretném megvizsgálni, hogy az utóbbi néhány hónapban átélt események (koronavírus, bezártság) milyen hatással bírnak az ember életére. Szakértők szerint több hulláma lesz még a vírusnak, ezért nem a jelenlegi korlátozások lazítására vagy teljes feloldására gondolok, hanem a védőoltás vagy ellenszer feltalálása utáni újrakezdésre. Akkor majd ugyanazok az emberek leszünk-e, mint korábban? Ha változunk, akkor miben és milyen mértékben? A változás érinteni fogja-e az identitásunkat?

Kissé pontosítanom kell a korábban leírt „vizsgálat” szót, ugyanis nem a hagyományos értelemben vett tanulmányban gondolkodom, nem egy, a korábban már megjelent szövegeknek a szintézisét szeretném adni, hanem sokkal inkább egy gondolatmenetet szeretnék megosztani, melyet bizonyos mértékben joggal nevezhetnénk puszta véleménynek is. Lássuk először a globális változásokat! Ahhoz, hogy megértsük, melyek azok a tényezők, amelyek komoly változáson mehetnek át, figyelembe kell vennünk a jelen világ, a jelen társadalmak működési mechanizmusait. A teljesség igénye nélkül kiválasztok néhányat, amelyek szerepet játszanak a világképletben. Világunk politikailag a liberális demokráciára, társadalmilag a fogyasztói társadalomra, gazdaságilag a kapitalizmusra, a tőke multinacionális jellegére, az egyének szintjén pedig – ami szorosan összefügg az egyén társadalmi státuszával, munkakörével – a személyes boldogulásra, előrehaladásra épül(t), s ezeket kiegészítve, a háttérben megjelenő életérzésre, ami a második világháború és Vietnám óta átitatja a (nyugati) társadalmakat: a világbékének az eszméjére. Kezdjük talán a legegyszerűbbel: a munkával. Az már most egyértelműen látszik, hogy a munkanélküliség az egyik legszomorúbb hozadéka ennek a járványnak, ami lehet időszakos – csak a hatósági intézkedés idejére korlátozódó –, illetve hosszú távú, végleges. Bizonyára sokan azt gondolják, hogy ez a jelenség éreztetni

fogja hatását a világban a vírus elvonulása után is. Ez minden bizonnyal így lesz rövid távon. Hosszú távon viszont a társadalmak meg fogják tudni oldani ezt a problémát, megoldási lehetőségként felvetődik ugyanis az iparágak helyi fellendítése. Az államok, ha nem is teljes mértékben, de törekedni fognak az önellátásra. Mit jelent ez? Olyan iparágakat fejlesztenek, amelyek lehetővé teszik az önellátást. Nézetem szerint a munkanélküliség átmeneti nehézség lesz csupán, nem olyan tényező ebben a hatalmas nagy képletben, ami gondot okozna. Ha az alkalmazott munkaerő szempontjából közelítjük meg a kérdést, akkor azt látjuk, hogy az államok sorra hirdetik meg a különböző akciócsomagjaikat, melyeknek egyik része a krízishelyzetben dolgozni nem tudók megsegítésére irányul. Magyarán: az alkalmazottak azért kapnak pénzt, mert otthon maradnak, más szóval nem dolgoznak. Innen már csak egy rövid gondolati ugrás az alapjövedelem. Ha belegondolunk, hogy a világjárvány előtt is voltak hazánkban olyanok, akik különböző segélyek juttatásaira úgy tekintettek, mintha azok alapjövedelem lennének, és ha az államunk úgy döntött év elején, hogy bizonyos juttatásokat megdupláz (igaz, a gyakorlatban ez még nem valósult meg), akkor még inkább közelibbnek tűnik egy esetleges alapjövedelem felvetésének a gondolata. Ahogy manapság is tapasztaljuk, az országok egyre inkább befelé fordulnak, lezárják határaikat, intézkedéseket hoznak, bevetik a katonaságot – magukba zárkóznak. Legalábbis elindul egy befelé fordulási folyamat, ami, ha egész őszinték akarunk lenni, már korábban is megfigyelhető volt egyes államok politikájában. Ez az elzárkózási folyamat felerősödik és felgyorsul azokban az országokban, ahol ez már korábban is megfigyelhető jelenség volt, illetve megjelenik más, korábban erre nem hajlamos államok politikai törekvéseiben is. A XX. század közepétől megjelenő, az országok közötti nézeteltérések békés

2020

Terra

2. szám

úton történő megoldására törekvő politikai együttműködés minden bizonnyal gyengülni fog. A nemzetközi együttműködés visszaszorulásával párhuzamosan teret nyer a lokalizáció, ami ebben az értelemben nem csupán lokálpatriotizmust jelent – sőt elsősorban nem –, hanem nemzetállamiságot. Az együttműködés politikáját a versengés politikája váltja fel nem csupán a gazdaságban, hanem hadügyben és egyáltalán, minden szinten. Gazdasági vonalon megnő az állam szerepe, az állam átveheti a korábbi multinacionális befektetéseket, s egy idő után már nem lesz pénzbeli kerete arra, hogy a kis- és középvállalkozókat megsegítse, ezért ők lesznek nagy vesztesei a kialakult helyzetnek. A bürokrácia erősödése csak az egyik, mondhatni jelentéktelen faktor ezekben a történésekben, sokkal lényegesebb ennél az állami szervek, mint például a rendőrség, katonaság, rohamrendőrség hatalmának térnyerése és a korrupció felerősödése. Röviden: aki a hatalom érdekszférájába fog tartozni, annak jól fog menni, másoknak pedig nem. Amennyire csökken a nemzetközi egyezmények ereje, és az államok egyre inkább magukba fordulnak, úgy ez maga után vonja a liberális demokrácia hanyatlását is. Az államok önállóan döntenek majd társadalmi berendezkedésükről, politikai hitvallásukról. Valószínűsíthető a jobboldali, esetenként szélsőjobboldali nézetek térnyerése a nemzeti politikákban. És mi lesz a fogyasztói társadalommal? Első gondolatként felvetődhet, hogy ez is alaposan át fog alakulni, megszenvedi majd a változásokat. Azonban több ok miatt gondolom azt, hogy ez az a tényező, amit a legkevésbé fognak érinteni a változások. Egyrészt Churchill mondata a demokráciáról mára inkább a fogyasztói társadalomra lenne igaz: rossz, de nem találtak ki jobbat nála. Másrészt elég megnézni az üzletek polcait és azt a bevásárlási dömpinget, amit az emberek véghez vittek az elmúlt időszakban – viccesen azt mondhatnám, hogy még a koronavírus sem tudta őket meg-

2020

2. szám

Terra

gátolni abban, hogy fogyasszanak. Harmadrészt, és talán ez a legnyomósabb indokom: a politikusaink tudják azt, hogy az emberek nem lázadoznak akkor, ha tele a hasuk, alattomos módon kihasználják azt az évezredek óta az emberbe kódolt ingert, hogy mindenáron tele kell tömnie a gyomrát, mert különben éhen hal. (És évezredeken keresztül valóban éhen is halt.) Az emberiség történetében szempillantásnyi az az idő, amikor jóllakottan, eltelve üldögélhet a kanapéján, miközben úgy tesz, mintha a világ nagy dolgain gondolkodna. Lesznek azonban a fogyasztói társadalomnak olyan szegmensei, amelyek már soha nem fognak ugyanúgy működni, mint azelőtt. Gondolok itt a turizmusra. És eszembe jut Thomas Cook, hogy milyen jól járt a fél évvel ezelőtti csődjével! A külföldi nyaralások helyét a lokális üdülések fogják átvenni, az emberek kevésbé veszik igénybe majd a légitársaságok és az óceánjárók szolgáltatásait, van ugyanis egy mindennél nagyobb úr, az emberiség agyában megbújó félelem érzése, túlnyomó többsége félelemből nem utazik majd külföldre. Az utazási irodák, repülővállalatok többsége tönkremegy, másik részük zsugorodni fog. A világnak voltak, vannak olyan jellegű problémái, amelyeket nem tudott vagy nem akart megoldani. Kettőt említek ezek közül, a migrációt és a globális felmelegedést. A felerősödött félelem, a bizonytalan gazdasági helyzet miatt a migráció érthető módon rövid távon alább hagy. De a vízhiány, az elsivatagosodás, a termőföldek pusztulása és nem utolsósorban a háborúk nem fognak maguktól megoldódni. A globális felmelegedéssel kapcsolatosan átmeneti enyhülés tapasztalható már jelen pillanatban. Lelassult a kereskedelem, kevesebb repülő és teherhajó járja a világot. A Greenpeace átmeneti győzelmet ünnepelhet. De hosszú távon ez a probléma sem oldódik meg magától, csupán a helyzet fog javulni az államok bezárkózási politikájával, a termékek ökológiai lábnyomának kisebbé tételével. A korábbi szoros

gazdasági függés meggátolta az államokat abban, hogy konfliktusokat vállaljanak fel. Kiegészülve a versengés tényezőjével az államok a jövőben könnyebben felvállalják majd a konfrontációt más államokkal, ami akár kisebb háborúkhoz is vezethet – nem feltétlenül a háború hagyományos értelmében. Alapvető változás jöhet továbbá a munkavégzéseknek a módjában. Az otthonról végezhető, elsősorban informatikai jellegű tevékenységek teret fognak hódítani. Bizonyos szempontból ez a megoldás sokkal költséghatékonyabb a vállalatoknak, hiszen nem kell irodákat bérelniük. Amennyiben vállalják a dolgozóik feletti kontroll gyengülését, rengeteg pénzt takaríthatnak meg. De az olyan szakmákban is, mint a tanügy, hatalmas előrelépések történhetnek a digitalizáció terén, amelyek – ha nem kényszeríti a tanárokat a helyzet –, talán sohasem történtek volna meg. Nem gondolom, hogy a jövőben az online oktatás teljes mértékben fel fogja váltani a személyes találkozókat, de szintén költséghatékony megfontolásból a félreeső vidékek tanulóinak jó megoldási alternatívaként szolgálhat, ha nincs a környezetükben szakképzett tanár. És ha már az online és digitális világról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a gondolat mellett, hogy a jövőben önként fogjuk felajánlani az államnak, tálcán fogjuk felkínálni neki az intimitásunkat. És nem csak az államnak, bizonyos cégeknek, a munkahelyünknek, légitársaságoknak is mondván, ez a mi érdekünk is. Egy újabb tégla szétrombolása a demokrácia védőfalán? Itt nem csupán az online megfigyelésről van szó, hisz az már működik jó ideje, hanem sokkal inkább a térbeli lekövetésről – történjen az térfigyelő kamerák, mobiltelefonok vagy a bőr alá beépített szerkezetek által – és a testi folyamatok ellenőrzéséről. A fentebb említett tényezők szorosan összefüggnek egymással, egyiknek a változása maga után vonja a többi változását is. A kérdés csupán annyi, hogy milyen

mértékű lesz az első változás, és ez milyen mértékű változást von majd maga után a többi tényező esetében. Az azonban biztosnak látszik, hogy az emberiségnek a 21. században az egyik legnagyobb kihívása a világjárványok leküzdése lesz. Kutatók, értelmiségiek már nagyon rég felhívták a figyelmünket arra, hagy a nem túl távoli jövőben az emberiség egyik legnagyobb problémája a vízhiány mellett az úgynevezett szupervírusok lesznek. A keleti országok már régóta küzdenek az újabbnál újabb vírusokkal, gondolhatunk itt a 2002ben megjelenő SARS-CoV-1 vagy a MERSCoV koronavírusra, amely 2012-től szedte áldozatait. Csak idő kérdése volt, hogy mikor jelenik meg olyan vírus, amelynek nagyobb lesz a fertőzőképessége, így könnyedén átvihetővé válik más kontinensekre. Az orvostudomány hatalmas fejlődését követően, amikor már az emberiség egy része azt hitte, hogy leszámolt a járványokkal, kiderült, hogy ez még sincs így. Nemhogy visszatértek, hanem egyenesen ránk rontottak, és erejük teljében tanítanak meg minket, elbizakodott embereket az alázatra a természet iránt. Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a jövőben a mostanihoz hasonló járványok nem a világ egy elszigetelt pontján, tévéhíradós hírekként fognak megjelenni számunkra, hanem szerves részévé válnak életünknek, amivel meg kell tanulnunk együtt élni, valamilyen úton kezelni az így kialakult állapotokat. És azt is tudatosítanunk kell, hogy az ilyen jellegű járványok áldozatokkal járnak, egyrészt konkrét halálesetekkel, másrészt áldozathozatallal a társadalom részéről, például a kijárási korlátozások betartása esetében vagy szokásaink megváltoztatását illetően. Öt területen igyekszem áttekinteni azt, hogy milyen változásokon mehet keresztül az egyén a koronavírus-járvány okozta kialakult helyzet miatt. Ezek a következők: tér, idő, magány, társas kapcsolatok, egészség. Mindaz, amin eddig keresztülmentünk (és lehet, hogy a jövőben is keresztülmegyünk) a kijárási korlátozások következtében

2020

Terra

2. szám

milyen változást okoz(ott) az térérzékelésünkben? Marshall McLuhan szófordulatát kölcsönözve és azt egy kicsit más értelemben használva azt mondhatnánk, hogy a térérzékelésünk (bizonyos szinten az időérzékelésünk is) egy globális faluvá vált. Részben a globalizációnak köszönhetően az emberek azt érzékelhették, hogy a tér kitágul körülöttük, a távolságok lerövidültek, az egész világ falu méretűvé zsugorodott, ami csodálattal töltötte el az embereket, és egyben kecsegtette is őket arra, hogy a világ újabb és újabb pontjait fedezzék fel. Menekülésként is felfogható ez a folyamat, amely a magunkkal való szembenézés alól kibúvó. A koronavírus elterjedésének hozadékai miatt a tér egyik napról a másikra beszűkült: ami távol van, az távol is marad. Egyrészt azért, mert légitársaságok mennek tönkre, az utazások száma csökkeni fog, másrészt pedig azért, mert az emberekben bennük marad a félelem. Az utazási és üdülési stratégiáink alapvetően fognak megváltozni – legalábbis, ami a közeljövőt illeti. Ez önmagában nem jelent feltétlenül rosszat, ugyanis ha meg tudjuk tölteni a körülöttünk lévő teret tartalommal, ez akár előnyünkre is válhat. Új térstratégiára van szükségünk. Mert abban az esetben, ha nem tudjuk megtöltetni megfelelő tartalommal a körülöttünk lévő teret, nem tudjuk benne jól érezni magunkat, a beszűkült tér nyomást helyez ránk, depresszióssá tehet. Nem marad más választásunk: szembe kell néznünk önmagunkkal. A globális világ eleddig felgyorsította az időt, de a tér beszűkülése miatt olyan érzetünk lehet, hogy lelassult körülöttünk az idő. Igaz, az internet adta lehetőségek sokasága miatt elképesztően sok ingert kapunk, de ennek ellenére mégis úgy érezhetjük, hogy lassabban telik az idő. Ugyanúgy, ahogyan a tér esetében, ez önmagában nem jelent sem rosszat, sem jót. Illetve akkor jelent jót, ha ezt a rendelkezésünkre álló (plusz) időt meg tudjuk tölteni tartalommal, s ros�szat akkor, ha nem. A választás – mert ez nagymértékben választás kérdése –, rajtunk múlik. Tegyünk érte, hogy az idő ne folyjék

2020

2. szám

Terra

el a kezünk között! Ahhoz, hogy uraljuk az időt – akár lassan folyik, akár gyorsan – egy rendszer, rendszeresség kell az életünkben. Az idő uralásának az a célja, hogy a nap végén értékesnek érezzük magunkat, és arra a magunknak feltett kérdésre, hogy több, jobb, okosabb lettem-e a nap végére, igennel tudjunk válaszolni. Ha a terünk szűkül be, akkor az az érzésünk, hogy elveszítettük a szabadságérzetünket, ha az időnket nem vagyunk képesek megtöltetni tartalommal, akkor szorongani fogunk. A korábban említett két terület szoros összefüggésben áll a harmadikkal, a magánnyal. Hogy mit tudunk tenni annak érdekében, hogy elkerüljük a magányt, az tulajdonképpen a korábbi két terület esetében már elhangzott. A tér- és az időszemléletünket kell új alappillérekre helyezni, pozitívan reagálni a tér beszűkülésére és az idő lassulására. A magánnyal kapcsolatban is elmondható az, ami a térre és az időre is igaz: két véglete létezik. Egyrészt a magányunkban törnek ránk a legnagyobb félelmeink, szorongásaink, az elnyomott, elrejtett gondolataink. Másrészt a magány tanítómester, a görög antikvitásban is megmondták: ismerd meg önmagad – ezt legegyszerűbben a félelmeinken keresztül tehetjük. Ez a magány, ami az utóbbi hónapokban rendelkezésünkre állt, egy jó alkalom volt arra, hogy rendezzük az önmagunkkal való viszonyunk. Az utóbbi időszak egyik hosszútávú következménye, hogy átalakítja a társas kapcsolatainknak a minőségét. Érdemes különválasztani a családi és baráti kapcsolatokat. Egy családban az összezártság nagyon sok problémát a felszínre hozhatott, amit korábban a családtagok észre sem vettek, vagy szándékosan kerülték a velük való szembenézést. A baráti kapcsolatok esetében olyan meghatározó változások lehetnek az életünkben, mint például a kézfogás, az ölelés vagy a puszi elhagyása, mert alapvetően ott van bennünk a félsz, és kétszer is meggondoljuk majd, hogy megtegyük a korábban említetteket. A következő terület, amelynek vál-

tozásai kihatással lesznek a mindennapi életünkre, nem más, mint az egészség. Ez a vírus felhívta a figyelmünket arra, hogy életünkben az egyik legfontosabb érték számunkra az egészségünk. Közhelyszerűen hangzik, de a közhelyeknek megvan az a buktatójuk, hogy nem vesszük őket komolyan, egy idő után már nem is értelmezzük őket. Azt hiszem, hogy most újraértelmezzük az egészségünkhöz fűződő viszonyunkat. Ha korábban az ókori görögökre már hivatkoztam, úgy illik, hogy az ókori rómaiaktól is álljon itt egy mondás: Mens sana in corpore sano est. Kezdve onnan, hogy megtanultunk helyes módon kezet mosni, azon át, hogy talán többen fogunk sportolni, egészen addig, hogy jobban oda fogunk figyelni a mentális egészségünkre. Hiszen az ép testben ép lélek azt is jelenti, hogy ép lélekben ép test, a kettő elengedhetetlen feltétele egymásnak, és nagyon szorosan összefügg a korábban felsorolt területekkel. És itt nagyon fontos tényezőnek tartom az egészségre való nevelés megjelenését az oktatásban, nem csak névlegesen, hanem komoly tartalommal, képzett pedagógusok által. Egy másik irányba történő elmozdulás lehet az egészség tekintetében, hogy egyre többen próbálkoznak majd lemondani, a káros szenvedélyeikről való lemondással. Ezzel párhuzamosan a mentális egészségre is nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk. Ebben az esetben újra felvetődik az oktatáspolitikának a jelentősége, mert kétségtelen tény, hogy egy fizikailag és lelkileg egészséges egyénekből álló társadalmat csak hosszú távon, a jelenben meghozott komoly döntések árán lehet nevelni, amiben rendkívül nagy szerepe van az oktatásnak. Ahogy a bevezetőben már szó volt róla, ennek az írásnak a műfaja nem tanulmány, hanem inkább esszé a műfaj következő meghatározása alapján: az agy gondolatainak szabad folyása; egyetlen nyers mű s nem szabályszerű, rendezett alkotás. Ebből kifolyólag inkább tükrözi a megalkotója gondolatait, világnézetét, vállalva akár a földtől való elrugaszkodás vádját is.