Opus Mixtum 5 by CentrArt

OPUS MIXTUM V. A CENTRART EGYESÜLET ÉVKÖNYVE 2016

OPUS MIXTUM V.

A CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesület évkönyve, 2016. Szerkesztő: Kelecsényi Kristóf, Sebestyén Ágnes Anna, Székely Miklós, Tóth Áron A kiadvány médiapartnere a blog.hu, amelynek üzemeltetője az Inda-Labs Zrt. A bejegyzések és a kommentek forrása a blog.hu (oroksegfigyelo.blog.hu) Grafikai Terv: Sallay Nóra Webváltozat: Sallay Nóra Online elérhetőség: http://www.centrart .hu – Kiadványok – Opus Mixtum A kiadványban megjelent szövegek tartalmáért és a képek jogtisztaságáért minden esetben az írás szerzője felelős. A szerkesztőség címe: CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesület © A szerzők © CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesület A borítón: 1. Esztergaműhely homlokzata (Gönczy Béla: A m. kir. államvasutak istvántelki főműhelyének építése. In: Magyar Mérnök és Építész Egylet Közleménye, XXXVII. kötet [1903] VII. füzet. 276.) Nyomtatott változat: ISSN 2063-3580 Webváltozat: ISSN 2063-3580

OPUS MIXTUM V.

TARTALOMJEGYZÉK

Előszó

Az örökségfigyelők: Az induláshoz 2013. 01. 29.

Székely Márton: Év végén megnyílik a Dísz téri rom 2013. 02. 05.

Tóth Áron: „Sötétség délben” 2013. 02. 12.

Kelecsényi Kristóf: A Mackó nem meztelen többé – A volt Korona Szálló homlokzatának felújítása Veszprémben 2013. 02. 19.

Németh Nóra: Legyező Buda kapujában – Megmarad és megújul a Moszkva téri metrómegálló felszíni épülete 2013. 02. 26.

Varga Orsolya: Pörkölttel töltött csokoládétorta – A volt Légrády-nyomda irodaházzá alakítása 2013. 03. 05.

Szende András: Ültetett örökség – Hazánk dendrológiai értékei és megőrzésük kérdései 2013. 03. 12.

Sidó Anna: Örökség-e a graffiti? 2013. 03. 27.

N. n.: Ráépítés bármi áron? 2013. 04. 02.

Veress Ferenc: Hová-merre erdélyi műemlékvédelem? Gondolatok egy frissen megjelent könyv kapcsán 2013. 04. 09.

50 5

OPUS MIXTUM V.

Sebestyén Ágnes Anna: Közös tér – Közös örökség. Kiállítás és könyv a határon túli épített örökségről 2013. 04. 16.

Tóth Áron: Rafkós sterilitás gótikus díszletekkel 2013. 04. 26.

Kelecsényi Kristóf: Purizmus: újratöltve? A pannonhalmi bazilika felújítása 2013. 05. 07.

Sidó Anna: Török gyerek meghagyta, magyar gyerek elbontja 2013. 05. 17.

Schmidt Péter: Örökségvédelem sztahanovista módra? Néhány gondolat a Várkert bazár területén talált török kori falak elbontása kapcsán 2013. 05. 22.

Kelecsényi Kristóf: Szemét, vagy örökség? A Kossuth téri MTESZ-székház tervezett felújítása kapcsán 2013. 06. 13.

Sebestyén Ágnes Anna: Modernista „illúzió” – A rotterdami Sonneveld-ház mint modern múzeum és műemlék 2013. 07. 09.

Galamb Zsuzsanna – Tolnai-Pálóczy Enikő On/Off – Kapcsolódj ki és kapcsolódj be a város fő áramvonalaiba! A város örökségének aktív megismerése. Rajt: Kelenföldi Erőmű. Cél: hetedhét határig meg sem állunk! 2013. 07. 31.

Sidó Anna: Amikor az építész nyilvánít védetté – Megújulhat a debreceni nagyállomás ’60-as évekbeli épülete 2013. 10. 04.

Varga Orsolya: Egy alternatív múzeumi tárgy 2013. 12. 19.

Szende András: Az urbánus örökség megmentése: Nürnberg újjáépítése a második világháború után 2014. 01. 08.

OPUS MIXTUM V. Sidó Anna: Kilátások a thermoplan ablakból 2014. 01. 23.

104

Tóth Áron: Szálka a torkunkban – A budavári királyi palota 2014. 01. 31.

108

Kelecsényi Kristóf: „Most kőhalom” – Gondolatfutamok a romépületekhez való viszonyunkról 2014. 02. 14.

116

Nagy Annamária: Súlyos kérdések – Avagy mi történik egy szoborparkkal, ha magára marad? 2014. 02. 19.

122

Tolnai-Pálóczy Enikő: Budapest100 – ablak a múltból a jövőbe. Közösségépítés az épített örökség százéves, nyitott színpadán 2014. 02. 26.

126

Orbán János: Nyúzott modernitás, nyolcméteres Decebal. Szoborhelyzet Marosvásárhelyen 2014. 03. 12.

130

Kelecsényi Kristóf: Nem mind arany, ami fénylik – Műemlékes szemmel a pesti Vigadó felújításáról 2014. 03. 19.

134

Varga Orsolya: 11,5 tonna a levegőben – A kolozsvári Mátyás-szobor felújításáról 2014. 03. 26.

139

Bátonyi Péter: Kiméra a Bajcsy-Zsilinszky úton 2014. 04. 02.

142

Nagy Annamária: Megújuló városközpont? 2014. 04. 09.

151

Tóth Áron: UFÓ a Bódva-völgyben: megnyílt az edelényi kastély 2014. 04. 16.

155

Székely Márton: Királyi mozgólépcső a Várban 2014. 04. 25.

159 7

OPUS MIXTUM V.

Varga Orsolya: Művészi értékkel bíró tér-szobrok 2014. 04. 30.

164

Horváth Zsuzsi: A szocreál turizmus következő állomása 2014. 05. 22.

171

Sidó Anna: M2 metamorfózis 2014. 05. 29.

177

Székely Miklós: Ráklépésben 1906–2015 2014. 06. 03.

184

Rajnai Csilla: Az Istvántelki Főműhely 2014. 06. 12.

188

Kelecsényi Kristóf: Üzletszerű városképrombolás, vagy a kereskedelem velejárója? Így rontottuk el a földszintek látványát 2014. 06. 19.

193

Varga Orsolya: Sok bába között elvész a gyermek 2014. 07. 03.

198

Sidó Anna: Egy százéves restaurálás története Az ákosi református templom restaurálásának története a Schulek-módszertan szerint 2014. 07. 18.

202

Bara Júlia: Nagykároly metamorfózisa I. 2014. 07. 25.

206

Bara Júlia: Nagykároly metamorfózisa II. 2014. 07. 31.

210

Székely Márton: Barokk királyi palota vasbetonból 2014. 09. 05.

213

OPUS MIXTUM V. Tóth Áron: Kié a főszerep? A Várszínház átváltozásai 2014. 09. 09.

217

Kelecsényi Kristóf: Egy pesti bérház sírjára… 2014. 09. 19.

220

Kovács Dániel: Nem baklövés 2014. 09. 26.

222

Sebestyén Ágnes Anna: Az építészeti fotó mint kulturális és digitális örökség 2014. 10. 01.

226

Varga Orsolya: A Vidámpark öröksége 2014. 10. 16.

230

Sidó Anna: Retró metró – M3 2014. 10. 22.

233

Rátonyi Gábor Tamás: Örökség a modern utcanevekben 2014. 10. 30.

237

Kovács Dániel: Másolat vagy eredeti? A vilniusi nagyhercegi kastély helyreállítása 2014. 11. 07.

242

Fülöp Zsuzsánna: Rejtőzködő örökség: ingóságfelmérések az Erdélyi Református Egyházkerület egyházközségeiben 2014. 11. 21.

247

Sebestyén Ágnes Anna: „Building with Light”: Építészeti fotográfia a Royal Institute of British Architects gyűjteményében 2014. 11. 27.

250

Kovács Dániel: Budapest legrosszabbul őrzött titka – a Salgótarjáni utcai zsidó temető 2014. 12. 10.

254

OPUS MIXTUM V.

Bátonyi Péter: Tétre, helyre, befutóra – Fogadóépületek Magyarországon 2014. 12. 16.

258

Sebestyén Ágnes Anna: Raktárba zárt múzeum: helyzetkép a Magyar Építészeti Múzeumról 2014. 12. 30.

262

Szende András: Visszaállított barokk örökség – A müncheni Sankt Anna im Lehel 2015. 01. 13.

266

Székely Miklós: A Magyar Építészeti Múzeum mint archívum 2015. 01. 17.

270

Burkhardt Britta: A nem roncsoló régészet arca – Római villa felderítése Pécs mellett 2015. 01. 27.

274

Kelecsényi Kristóf: Egy budapesti középület helye – a volt királyi palota 2015. 02. 20.

278

Szende András: Többször megmentett örökség: a nürnbergi „ikertemplomok” és műkincseik 2015. 03. 13.

285

Székely Miklós: Gipszek a magasban – Az egykori zalatnai Kőfaragó és Kőcsiszoló Ipariskola fennmaradt kincsei 2015. 03. 25.

288

Szende András: Újjáépített modern örökség – a barcelonai német világkiállítási pavilon 2015. 05. 01.

293

Kelecsényi Kristóf: Főpróba Diósgyőrben – jön a várprogram 2015. 05. 08.

297

Szende András: Az augsburgi Goldener Saal újjászületése 2015. 06. 19.

303

Bátonyi Péter: Városképtelenség – avagy miénk itt a tér? A Rózsák tere 2015. 07. 11.

307

OPUS MIXTUM V. Szende András: Élő szociális örökség – az augsburgi Fuggerei 2015. 08. 06.

313

Székely Márton: Egy amerikai műemlék: a Fehér Ház 2015. 09. 03.

318

Kelecsényi Kristóf: Hogyan lesz itt Hauszmann? Vágyak és realitások a budai vár tervezett rekonstrukciója kapcsán 2015. 10. 07.

324

Derzsenyi Dávid – Sebestyén Ágnes Anna: Templomból a „pénz múzeuma”: A liszaboni Museo do Dinheiro mint újraértelmezett szakrális tér 2015. 10. 17.

327

Kelecsényi Kristóf: Hogyan lesz itt Hauszmann – II. rész. Vágyak és realitások a budai vár tervezett rekonstrukciója kapcsán 2015. 11. 01.

332

Bátonyi Péter: Cave Canem! Ízléstelen kastély-átalakítások Magyarországon 2015. 11. 27.

335

Bátonyi Péter: Gondolatok a történeti lakóépületek városképi szerepéről a Múzeum utca 19. ürügyén 2015. 12. 23.

348

Sebestyén Ágnes Anna: MoMove – A modern építészet térképen I. 2016. 01. 02.

351

Sebestyén Ágnes Anna: MoMove – A modern építészet térképen II. 2016. 01. 06.

355

Kelecsényi Kristóf: Mitől csúnyák a pesti házak? A kőporos vakolat nyomában 2016. 02. 06.

360

Barazsuly Viktória Adrienn Levert vakolat és hallgatás – Kolozsvári helyzetjelentés 2016. 03. 25.

366

OPUS MIXTUM V.

Bátonyi Péter: Várromantika tegnap és ma – Gondolatok a Nemzeti Várprogram margójára 2016. 04. 22.

369

Terenyei Pál: Radetzky, mars! 2016. 06. 07.

375

Báronyi Péter: Zöld mező és beruházás a Palotanegyedben? Avagy lehetséges nagyléptékű fejlesztés vasbeton nélkül is 2016. 07. 19.

379

Tóth Áron Chicagói anzix. Műemlékek? Amerikában? 2016. 07. 26.

386

Kelecsényi Kristóf: „Védtelen örökség” – Gondolatok a közelmúlt építészeti emlékeinek pusztulásáról 2016. 08. 10.

391

OPUS MIXTUM V.

ELŐSZÓ Az Opus Mixtum 2016. évi, sorrendben immár ötödik száma a CentrArt Egyesület által 2012 végén kezdeményezett Örökségfigyelő blog írásaiból nyújt válogatást. Az Örökségfigyelő indulásának közvetlen oka az ország legfőbb műemléki hatósági szerve, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) 2012-es megszüntetése, illetve különböző minisztériumi főosztályokba és intézményekbe való átszervezése volt. Utólag visszatekintve a KÖH megszüntetése csak az első lépését és nem a záróakkordját jelentette azoknak a következő években foganatosított változtatásoknak, amelyeknek célja a korábbi örökségvédelmi rendszer egymásra épülő döntések során történő lebontása és teljes átalakítása volt. A KÖH egyes részeit más örökségvédelmi intézményekkel vonták össze, mint például a korábban a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozó Nemzeti Örökségvédelmi Központtal (NÖK), vagy a Műemlékek Nemzeti Gondnokságával, ami sohasem látott el hatósági feladatokat, hanem egy jelentős portfoliót képező állami műemlékállományt kezelt, és ezeknek a műemlékeknek a felújítási beruházásait irányította. Az ezeknek az összevonásoknak az eredményeként létrejött Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ (Forster Központ) a következő években szintén több átalakításon esett át, míg végül 2017. január 1-jével egyes részei a Miniszterelnökséghez, más részei a Budavári Ingatlanfejlesztő és Üzemeltető Nonprofit Kft-hez kerültek, a külön szervezeti egységeként működő, még a KÖH-től örökölt Magyar Építészeti Múzeumot pedig a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) vette át. A CentrArt 2012. december 7-i közgyűlése a KÖH megszüntetése és a Forster Központ létrehozása tudatában döntött az azt megelőző hetekben formálódó blog elindításáról. A cél az épített és tárgyi örökség megőrzése iránti széleskörű társadalmi érdeklődés felkeltése és az örökségvédelem szakmai szempontjainak megismertetése volt a blog által kínált rövid, képekkel gazdagon illusztrált publicisztikai műfaj keretein belül. A blog alapítói az örökség-fogalom kiszélesítését és népszerűsítését tűzték ki célul, hogy szélesebb társadalmi támogatást élvezhessen az épített, tárgyi vagy akár szellemi örökség ápolása és megőrzése. Ennek megismeréséhez ugyanis mindenkinek joga van, ugyanakkor ennek felismerése kötelezettségeket is rótt ránk. A blog erénye az örökségvédelem aktualitásaira való gyors reagálás és a nagyközönség naprakész tájékoztatása közérthető módon egyes témák, problémák olyan szakmai hátteréről, amibe a felületesebb újságírás nem enged betekintést. Az Örökségfigyelőn megjelenő cikkek nagy része az épített örökség fogalma köré csoportosul. A blog alapítói ugyanis úgy gondolják, hogy az élet természetes változásából kifolyólag törvényszerű épített környezetünk újabb és újabb átalakítása. Nyilvánvaló, hogy az ember célja a mindig jobb és jobb életkörülmények kialakítása és az új igények kielégítése. A régi épületek és épületrészek ezt hol megengedik, hol akadályozzák. Utóbbi esetekben néha nehéz kompromisszumokat kell meghoznia mind a tulajdonosnak, mind a szakembernek, ha az épület fennmaradását szeretné elérni. Mindeközben azonban nagyon óvatosan kell eljárni, hiszen sajnos számos példa sorolható fel arra, hogy emlékeinken régi, még használható részleteket látványos, vadonatúj elemekkel cserélnek fel. Fel kell tennünk tehát azt az alapvető kérdést, hogy melyik faragott kő az értékesebb: az, amelyik most gördült le a gyártósorról, vagy az, amelyiket ténylegesen érintette például Rákóczi, Kossuth vagy Széchenyi keze? A városszövetbe tervezett testidegen építkezések pedig nagyapáink emlékeit söprik el. Átélhető-e például a Pál utcai fiúk atmoszférája az évszázados pesti bérházak nélkül? Múltunk eredeti tanúköveinek megóvása tehát nyilvánvaló erkölcsi kötelesség, de ezen túl gazdasági érdek is. Az ország turisztikai vonzereje történelmi és természeti kincseiben rejlik. Mi sem azért utazunk külföldre, hogy plázákat és lakóparkokat látogassunk. A műemlékvédelem eredményeiről – ahogy sok más szakmáéról sem – elsősorban nem a guruló forintok, eurók jutnak eszünkbe, de nem árt szem előtt tartani, hogy bizony ezek az eredmények anyagilag is megtérülhetnek. Ebből kifolyólag elismerjük, sőt szükségesnek ítéljük, hogy az épület-felújítások mögött olyan gazdasági 13

OPUS MIXTUM V. programok húzódjanak, amelyek hosszútávon fenntarthatók. Azonban mindannyiunk elsődleges célja a maradandó értékek létrehozása kell legyen. Ez a munka pedig hatalmas felelősséggel jár, hiszen épületeink nemzedékek vizuális kultúráját határozzák meg. Épített környezetünk hat ránk, akaratunktól függetlenül nevel bennünket, alakítja ízlésünket, esztétikai igényeinket, hatással van közérzetünkre, és ezáltal mindennapjainkra. Az odafigyelés tehát nem szabad, hogy kevesek meg nem értett hóbortja legyen, kulturális örökségünket mindnyájunkénak kell éreznünk. És nem csak a műemlékekről beszélünk, hanem teljes épített, illetve tárgyi környezetünkről is. A rendszeres beszámolók, elemzések mellett a blog tematikája ezért 2014-ben kibővült, s már nem csupán aktuális örökségvédelmi problémákkal foglalkozott, hanem a történeti építészetet egyéb nézőpontokból is tárgyalta, már két rendszeres rovattal is jelentkezett. A 2015-ben beindított új rovat a történeti építészet közönségfilmekben való megjelenítését vizsgálta. Az Opus Mixtum elsősorban azokból az írásokból közöl válogatást, amelyek megjelenésük pillanatában aktuális helyzettel, építéssel, rombolással, átalakítással, vagy annak tervével foglalkoztak. Ezeket az írásokat újra átnéztük, és ahol szükség volt rá, újra megszerkesztettük. A szerzői jogok miatt egyes a blogon megjelent képeket, illusztrációkat kihagytunk a kötetből, vagy más illusztrációkkal pótoltuk őket. A szerkesztők

OPUS MIXTUM V.

AZ INDULÁSHOZ 2013. 01. 29. Kedves Olvasónk! Az Örökségfigyelő blogot fiatal művészettörténészek, építészek és műemlékvédelmi szakemberek hozták létre azért, hogy tudósítsanak műemlékállományunk sorsáról. 2013 januárjától ugyanis hazánkban egy teljesen új rendszerben zajlik a kulturális örökség kezelése. Blogunk célja éppen ezért az épített örökség védelme, a jelenleginél szélesebb körű társadalmi elfogadottságának megalapozása. Szándékunk, hogy a műemlékvédelemről ne egy akadékoskodó hivatal jusson az emberek eszébe, hanem a régi és új értékek közötti összhang megteremtésének a lehetősége. Rá kívánunk mutatni, hogy az építészeti örökség megőrzésének 19. században kikristályosodott gondolata miért és miként lehet érvényes a 21. század elején, akár egy gazdasági világválság közepén is. Nagyon sok esetben ugyanis nem igaz az, hogy egyértelműen jobban megéri a régit földig rombolni, és újat emelni helyette. Még akkor sem feltétlenül, hogyha szigorú gazdasági szempontok szerint ez nem igazolható. A műemlékvédelem eredményei – ahogy sok más szakmáé is – ugyanis nem feltétlenül forintokban, euróban kifejezhetőek. Ennek ellenére elismerjük, sőt szükségesnek ítéljük, hogy az épületek megújítása mögött olyan gazdasági program húzódjon, amely hosszútávon garantálja fennmaradását. Annak ugyanis természetesen mi magunk is tudatában vagyunk, hogy az életünk folyamatos és gyors változásának természetes velejárója épített környezetünk újabb és újabb átalakítása. A változtatás célja pedig a mindennapok életminőségének javítása, az új igények kielégítése. A múltból ránk maradt épületek és épületrészek ezt hol megengedik, hol akadályozzák. Utóbbi esetekben néha valóban nehéz kompromisszumokat kell meghoznia mind a tulajdonosnak, mind a szakembernek, ha az épület fennmaradását szeretnék elérni. Azonban mindnyájuk végcélja maradandó értékek létrehozása kell legyen. Ez a munka pedig hatalmas felelősséggel jár, hiszen épületeink nemzedékek vizuális kultúráját határozzák meg. Épített környezetünk hat ránk, akaratunktól függetlenül nevel bennünket, megváltoztatja ízlésünket, esztétikai igényeinket, hatással van közérzetünkre és ezáltal mindennapjainkra. Az odafigyelés tehát nem szabad, hogy kevesek meg nem értett hóbortjává váljon, hanem mindannyiunk sajátja kell, hogy legyen. És nem csak a műemlékekről van itt szó, hanem teljes épített környezetünkről. Az érték ugyanis nem csak a homlokzatokon, hanem számos apró részletben is rejtőzik. Szándékunk, hogy a múlt építészeti emlékeiről való gondolkodás ne hamis nosztalgiába és sajnálkozásba csapjon át, hanem arra mutasson rá, hogy az újítások és fejlesztések, a kortárs ötletek milyen új lehetőségeket, de egyúttal veszélyeket és tévutakat rejtenek magukban. A legújabb itthoni és külföldi példákról való tudósítással párhuzamosan közérthető és könnyen fogyasztható formában be kívánjuk mutatni a hazai műemlékvédelem korábbi évtizedeinek eredményeit és visszásságait. Ez olyan biztos alapot teremthet, melyen állva az olvasóval együtt mi is könnyebben el tudjuk majd dönteni, hogy értékkel állunk-e szemben, vagy sem. Meggyőződésünk, hogy a műemlék, a régiség védelme nem kell, hogy luxus, kevesek kiváltsága legyen. Az örökségvédelem jövőjét abban látjuk, hogy minél többen a hétköznapi élet részének tekintsék azt. A meglévő okos használata nem maradiság, hanem jól felfogott közösségi érdekünk. Az Örökségfigyelő blogot a CentrArt Egyesület kezdeményezte 2012 őszén, bloggerei és szerkesztői azonban nem szükségszerűen állnak tagsági viszonyban a szervezettel. Mi, az örökségfigyelők örömmel fogadjuk a blog célkitűzéseivel egyetértő szerzők jelentkezését. Az örökségfigyelők

OPUS MIXTUM V.

ÉV VÉGÉN MEGNYÍLIK A DÍSZ TÉRI ROM 2013. 02. 05. A volt Honvéd Főparancsnokság részleges felújítása Mi az a romos ház fent, a Várban? – kérdezik gyakran az erre járó turisták, városlakók. Az évtizedek óta üresen álló épület eredetileg a magyar honvédség központja volt. A főváros egyik legfrekventáltabb helyén áll, pontosabban szólva 1945 óta inkább csak omladozik. Fennállásának immár nagyobbik részében nem a hazai haderő reprezentációjának egyik legfontosabb helye, hanem nemzeti emlékeink iránti érzéketlenségünk nyilvánvaló bizonyítéka. Viszont ma már senki sem a honvédség emlékének ápolását várja el a háztól, hiszen ebből a célból már létrejött a Vár északi végében álló Hadtörténeti Múzeum. De mégsem egy szellemházat kellene kerülgetnie mindenkinek a könyvtárba járó egyetemistától a japán turistán át a köztársasági elnökig. (1.kép) Most úgy látszik ez már nem is sokáig lesz így. Fél év múlva turisztikai információs központ, kávéház, vásárok, kiállítások és huszárparádék várják az épületbe tévedőt.2 A 700 milliós beruházás terveit engedélyezték, tavasszal munkához is lát a Várgondnokság által megbízott kivitelező, és év végi átadást ígérnek. A budai Vár nemrégiben felvázolt 25 éves fejlesztési koncepciójába illik egy efféle, kapu funkcióval bíró létesítmény kialakítása a romban. A tavaly publikált koncepcióterv még a torzó bontását javasolja, de a jelenlegi beruházás a jövőbe tolja ki a döntést ezzel kapcsolatban. A főparancsnokság épülete 1896-ban készült el. Eredetileg négyszintes volt, méretes kupola koronázta. Ez lett a veszte. Sok kritika érte ugyanis, hogy léptéke nem oda illő, megbontja a Vár sziluettjét. A második világháború alaposan megtépázta, de mégsem ez, hanem az utána következő évtizedek eredményezték a jelenlegi állapotot. A főparancsnokságra régi formájában nem tartott igényt sem a Magyar Népköztársaság honvédsége, sem a Vár helyreállításával foglalkozó szakértők. Ez utóbbiak értéktelennek tartották az efféle „talmi eklektikát”. Így a hosszú távú terv az lett, hogy

1. kép. Az épület állapota napjainkban1 (Dísz tér 17., forrás: wikipedia / Vadaro [CC] https:// hu.wikipedia.org) 17

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Honvéd Főparancsnokság állapota a háborút követően (forrás: FORTEPAN / MAGYAR RENDŐR) mást építenek a helyére, ám erre végül nem került sor. Időközben viszont – ahogy egyre veszélyesebbé vált – apránként bontották, szinte emeletről emeletre. (2.kép) 1990-re már csak az épület lábazati szintjei maradtak meg. A politikai változások hatására az új hatalom nemhogy szabadulni akart a múlt efféle emlékeitől, de minél inkább rehabilitálni kívánta azokat. Időközben a műemlékes és építész szakma szempontjai is megváltoztak, a századforduló építészete kanonizálódott, így emlékeinek megóvása is előtérbe került. Az elmúlt két évtized során az épülettel – a sikertelen pályázatok kavarta vitákon kívül – semmi nem történt. (3.kép) A nemrégiben engedélyt kapott terv megőrzi a még megmaradt értékeket. Célul tűzte ki a földszinti előcsarnok és az első emeletre vezető díszlépcsőház romjaiban is méltóságteljes térsorának konzerválását. Tervbe vette a homlokzatok helyreállítását a nagyobb hibák kijavításával, de emlékeztetőként az épület múltjára, a golyónyomok meghagyásával.3 Restaurálni fogják továbbá a főkapu míves vasrácsait. Ezen felül viszont csak olyan beavatkozások lesznek, amelyek feltétlen szükségesek a működéshez, és nem állják majd útját egy lehetséges későbbi, nagyobb szabású építési programnak. A terv három irányból is megnyitja az épület földszintjét, így központi térré emelve a loggiás belső udvart. A zárt terekben az említett információs és vendéglátó funkciók, valamint vegyes használatú kiállító-, és rendezvényterek kapnak majd helyet. Ez utóbbiak közt lesz például „Huszár terem” és „Kempelen terem” is, jelzésszerű kiállítással. A mostani terv arra szolgálhat, hogy használat közben, egy hosszúra nyújtott folyamat eredményeként alakulhasson ki egy végleges megoldás. Bontsuk le és építsünk kortárs épületet? Konzerváljuk a romot és adjunk hozzá új elemeket? Az új elemek frissességükkel teremtsenek kontrasztot, vagy inkább fino18

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A Honvéd Főparancsnokság épülete 1963 körül (forrás: FORTEPAN / FORTEPAN) man idézzék vissza a régi házat? Esetleg építsük újjá az egészet eredeti formájában? A válasz megtalálásában segíthet a „kísérleti program”, amelynek ideje alatt ráadásként nyerünk egy új helyet a Várban. A felmerült radikális beavatkozásokra pedig akkor kerülhet sor, ha az épület jelene ki fogja rajzolni a végleges funkcióját az egykori parancsnokságnak. Elhelyezkedéséből adódóan viszont így is hamar közkedvelt hellyé, működő összekötő elemmé válhat a polgárváros és a volt királyi palota között. Teszi majd mindezt anélkül, hogy a vele kapcsolatos legkínosabb kérdésekre – amelyek eddig minden alkalommal zátonyra futtatták a megújítására tett kísérleteket – nem ad választ. Lehet, nem is kell, és épp így tud majd egy műemlékké nyilvánított épületcsonk újra beilleszkedni a budai Vár mindennapjaiba. Székely Márton

OPUS MIXTUM V.

A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/5063949 TRACKBACKEK, PINGBACKEK:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.02.06. 12:13:05 Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában. KOMMENTEK:

white zimbabwean 2013.02.06. 12:16:11 Az utóbbi 20 évben csak az erre az épületre kiírt tervpályázatok díjaiból lehetett volna valamit kezdeni ezzel a problémával. Szeritnem nem lenne ördögtől való ötlet az épüelt részbeni visszaépítése, modern részekkel való kiegészítése pl. berlini Reichstag. doggfather · http://apengeele.blog.hu/ 2013.02.06. 13:52:48 remélem egyszer tényleg sikerül legalább részben csinálni vele valamit. :S Girhes Joe 2013.02.06. 14:07:51 @white zimbabwean: Szerintem eredeti külsejével újjáépíteni se lenne az ördögtől való (lásd szintén Berlin: a Berliner Schloss-t építik újjá ott ahol 40 évig az NDK-féle Palast der Republik betontömbje állt), hiszen mára már oldódni látszik a XX. század második felének „csak semmi újjáépítés” mottóval leírható műemlékvédelmi irányvonala. Mellesleg ha Varsóban ennyit tökölnének ezzel, ma is az óváros romjai között tanakodnának arról, hogy újjáépítsék-e, vagy inkább dózerolják le és építsenek helyette modern városközpontot. Hála az égnek, már az 50-es években újáépítették. Ami meg a rendeltetését illeti, adná magát a hadtörténeti múzeum ideköltöztetése, ami jelenleg bizony túl szerény egy ilyen gazdag, viharos katonai múltú ország fővárosában (látott már valaki pl. Legyelországban tetszőleges katonai múzeumot? hogy a nagyhatalmakról már ne is beszéljek). Az eredeti homlokzat mögött simán lehetne egy modern, impozáns múzeumot létrehozni. Francesco_A 2013.02.06. 14:08:26 Terveket a felújításról lehet valahol látni? Szerintem plusz hozzá- vagy visszaépítés nem szükséges, de a jelenlegi épületet meg kell őrizni. Ha valaki régi fényképekről nem ismeri, mekkora volt a HM épület, nem is hiányolja a többi részt, így is komplett épületként kezelheti. A felújítás viszont tényleg nagyon fontos. Girhes Joe 2013.02.06. 14:19:15 @Francesco_A: Való igaz, hogy a jelenlegi formájában se mutatna rosszul egy alapos felújítás után, csak kéne rá rakni egy rendes magastetőt a várban megszokott stílusban, mert így látványosan hiányos a felső része. Viszont akkor nem működik az elképzelésem egy bővített, modernizált hadtörténeti múzeum idehozásáról, a jelenlegi kétszintes épületet fogalmam sincs, mire lehetne jól használni. városjáró · http://varosjaro.blog.hu/ 2013.02.06. 14:45:17 Gratula a címlaphoz! városjáró · http://varosjaro.blog.hu/ 2013.02.06. 14:58:32 php52.epiteszforum.hu/node/8379 20

OPUS MIXTUM V. epiteszforum.hu/itt-az-otodik-a-disz-teri-terv-atdolgozasaban-zoboki-gabor-is-reszt-vett Balt 2013.02.06. 15:35:21 Remek ötlet, várjuk a megvalósítást. Ha nem is épül eredeti formájában újjá (nem tudom, bármilyen funkcióban optimális lehetne-e), az épület vertikális kiegészítése szükségszerű, mert így torzó. Addig is lehetne „vetíteni” (az esti órákban) a régi képét talán az „átmeneti” időre, vagy akár véglegesen is, esetleg egy modern formájú, épület alkotóit követő ráépítés homlokzatára. Vagy akár a homlokzatfelújításoknál használatos „krumplihálón” megjelenített „ilyen lesz” módszerrel burkolni. Nem túl költséges, mégis, önmagában látványosság. Fandor 2013.02.06. 16:11:21 inkább a budavári, egyébként pusztuló, műemlék, vagy műemlék jellegű házak lakásait adják már el a benne lakóknak, mert ez a helyzet egy huszonéve fennálló kibaszás velük! innovation 2013.02.07. 09:00:49 A magam részéről a visszaépítést pártolom, s nem csak a főparancsnokságot, hanem a Honvédelmi Minisztérium épületét is. Nem vagyok a modern ellen, de pont a várba nem való. Példának okáért a Hilton is környezetidegen, s agyon is nyomja a Halászbástyát, vmint a Mátyás templomot. lesek 2013.02.09. 16:16:45 Vagy a régi, akár valamely csökkentett formájában, vagy semmi. Múzeumnak valóban jó lenne, akár úgy is is, hogy a jelenlegi Hadtörténeti-vel osztoznának a gyűjteményeken. nomad · http://szkaresz.blog.hu/ 2013.02.09. 21:14:37 Dózert neki, lebontani mint a trójaiak tették a funkciót vesztett épületekkel, legyen közpark a helyén:) tehtube 2013.02.14. 01:34:29 Vissza kéne építeni kupola nélkül, csak timpanonnal, balusztrádos attikával. Így teljesen odaillene. Sok mindenre lehetne alkalmas. Ha ingyen adnák az amúgy értéket nem képviselő, jelen formájában hasznosíthatatlan ingatlant, hogy eredeti formájában álítsák helyre (kupola kivéve), szerintem akadna tőkeerős beruházó. és annak működése csak további hasznot hozna a mostani rút látvány helyett. Ugyanazt kéne a többi foghíjjal is. Abba kéne már hagyni a közel 70 évnyi tökölődést. Grabbe · http://www.hirstart.hu/ 2013.03.25. 10:45:43 Jó írás! Én is a teljes visszaépítés mellett vagyok, jóllehet a kupola az tényleg nem kellene már rá. JEGYZETEK 1

A bejegyzés publikálásakor, 2013 februárjában – a szerk. Az épületet végül 2014. július 31-én nyitották meg az Egy zseniális család: Zsolnay című kiállítással – a szerk. 3 A golyónyomokat végül eltávolították a homlokzatról – a szerk. 2

OPUS MIXTUM V.

„SÖTÉTSÉG DÉLBEN” 2013. 02. 12. Gazdagon díszített homlokzatok, impozáns kapualjak, lépcsőházak és udvarok. Az utcai szárnyon az 1950–60-as évek lakásfelosztásai ellenére is polgári miliőt idéző lakások. Jó esetben ez jut eszünkbe, ha felidézünk magunkban egy tipikus budapesti bérházat. De legtöbbször más ötlik fel bennünk: keskeny, homályos cselédlépcsők, nyirkos folyosók és sötét, szobakonyhás lakások, ahová a második emelet alatt már egyáltalán nem süt be a nap, ha a ház történetesen ötszintes. Az udvarokban sok helyen lepukkantság, igénytelenség, melynek koszrétege alatt ma már alig-alig sejlik fel az Osztrák-Magyar Monarchia ellentmondásai ellenére is világszínvonalú világa. A hátsó, udvari szárnyakban ma is korszerűtlen, sőt egyes esetekben emberhez méltatlan körülmények között élnek. Mindez persze már a bérházak megépülésekor így volt, hiszen 1867 és 1914 között is a spekuláció mozgatta a főváros kiépítését. Az utcákat túl szűkre szabták, a telkeket pedig a telekhatár mentén teljesen körbeépítették, így a bérházak alsóbb lakásaiba sosem jut elég fény. Akkoriban a budapesti bérház a társadalmi különbségeket tükrözte. Az utcára néző szárny első és második emeletén a pazar polgári lakások kaptak helyet, felfelé és hátrafelé pedig egyre kisebbek következtek a társadalom legalján élők szobakonyhás lakásaiig. Az utóbbiakban ráadásul fürdőszoba sem volt, ezért lakóiknak a hátsó szárnyban elhelyezett közös illemhelyeket kellett használniuk. Ez a 19–20. század fordulóján Európa-szerte megszokott jelenség a magyar fővárosban több helyen tartóssá vált: e sorok írója a kétezres évek elején több házban a fenti állapotokkal még találkozott. A bérházak átalakítására tehát égető szükség lenne. De hogyan tudunk a 21. század embere számára elfogadható körülményeket teremteni úgy, hogy közben az értékeket nem pusztítjuk el?

1. kép. Budapest, VI. kerület, Andrássy út 20. és XIII. kerület, Szent István körút 16. Szűk udvar, de igényes, megtartandó hátsó szárnyak. (fotók: Szende András, 2012) 22

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Budapest, VIII. kerület, Baross utca 34 és V. kerület, Kossuth Lajos utca 4. Lepukkantság, sötétség. Az udvar viszont igényes, felújítva megtartható. (fotók: Szende András, 2012)

3. kép. Budapest, V. kerület, Bástya utca 12. A szűk utcában egy igényes homlokzat tárul fel, a hátsó szárny viszont a közelébe sem ér. Nem lehetne nyitottabbá tenni az udvart? (fotók: Schmidt Péter, 2012) 23

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Budapest, V. kerület, Veres Pálné utca 30. és 12. Benapozás a 21. században... A hátsó szárny előtti lépcsőház az előbbi épületben még több teret és a fényt vesz el, a 12. számú ház udvarába pedig eleve nem jut túl sok. (fotók: Schmidt Péter, 2012) A két világháború között már születtek elképzelések a helyzet javítására. A szocializmus általános gyakorlata alapján viszont a legtöbb helyen még a lakható, igényes lakásokat is feldarabolták. Az 1990-es évek elején pedig a lakásprivatizáció eredményeként a tanácsi lakások nagy része magánkézbe került. Az új tulajdonosok anyagi helyzete viszont még azt sem teszi lehetővé, hogy a megalakult társasházakat megfelelő szinten karbantartsák. Az elmúlt két évtizedben több ház felújítását a padlástér helyén felhúzott új emelet lakásainak eladásából fedezték. Ezzel csupán az a baj, hogy az alul lévő lakásokat még sötétebbé tették. A másik, még rosszabb megoldás a faszádizmus: a homlokzatot kulisszaként megtartják, de mögüle mindent kibontanak. Eltüntetik a tágas tereket, a nagy műgonddal kivitelezett kovácsoltvas korlátokat és rácsokat, stukkókat, vörösmárvány lépcsőket, mázas kerámiákat, terrazzo padlókat és értékes fa tartozékokat is. Budapest sajátos és egyedi jellegét pusztítják el. Az eredmény a 21. század saját szintjéhez viszonyítva általában rosszabb a 19. századinál. A cél minél több légköbméter igénytelen beépítése: kör bezárult, csupán régi értékek vesztek el. A faszádizmusnál tehát nincs rosszabb. Mégis, hogyan lehetne elkerülni? Ésszerű kompromis�szummal. Lipcsében például a 19. században eleve úgy építették a bérházakat, hogy az udvarok egy-egy tömbön belül egybe nyílnak. A lakások naposabbak, a zöldterület pedig javítja a város levegőjét. Nyilvánvaló, hogy Budapesten sok az olyan, igényesen kialakított hátsó szárny, amelyet vétek lenne feláldozni. Nagyon nagy számmal vannak viszont értéktelenebb, elbontható szárnyak is, melyek eltüntetésével a lipcseihez hasonló, egészségesebb környezetet lehetne létrehozni. Az utcai szárny a kapualjjal és a lépcsőházzal együtt megmenekülne, viszont az életkörülmények javulnának. Hogyan lehetne eldönteni, hogy melyik hátsó szárnyat bontsák le, és melyiket tartsák meg? Csakis úgy, hogy építész és művészettörténész szakemberek házról-házra, tömbről-tömbre bejárják a régi negyedeket, és minden egyes esetben alaposan mérlegelnek! Ehhez a Külső-Ferenc24

OPUS MIXTUM V. város rehabilitációjának tapasztalatait fel lehetne használni, örökségvédelmi szempontból tanulva hibáiból, és ötleteket merítve erényeiből. Tudatában vagyok annak, hogy a fent javasolt eljárás több problémát is felvetne: a lakók kártalanítását, új lakások építését, az ehhez szükséges infrastruktúra megteremtését, stb. Tudatában vagyok annak, hogy mindez töméntelen pénzt emésztene fel. De a helyzet tarthatatlan. 1990 óta már felnőtt egy nemzedék, szinte eltelt egy emberöltő. Az egész történetinek mondható városterületre nézve legalább kezdjünk el végre gondolkozni a problémán! Mert közben az egyedi Budapest a szemünk láttára semmisül meg és válik jellegtelenné. Ráadásul olyan marad, mint amilyen volt: túlzsúfolt és egészségtelen; a spekuláció áldozata. Olyan, amire sajnos továbbra is illik Arthur Koestler világhírű regényének címe így, idézőjel nélkül: sötétség délben. Tóth Áron A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/5073301 TRACKBACKEK, PINGBACKEK:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.02.13. 12:13:02 Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában. KOMMENTEK:

beszóló 2013.02.13. 12:56:24 Sok szempontból egyetértek a felvetettekkel. Ne feledjük azonban, hogy pl. az emeletráépítés vagy tetőtérbeépítés már most is szabályozott, amennyiben bizonyos (talán 3) %-nál nagyobb mértékben nem csökkenhet a ráépítés következményeként az udvar benapozottsága. Az igazi probléma az, hogy a beruházók, a közös képviselő és a hatóság valamely közös érdek alapján eldönti a lakók feje fölött, hogy ez így jó és szabályos. És megtörténik a ráépítés. A következményekkel csak utólag szembesülnek az alsó szinten elhelyezkedő, udvari lakások tulajdonosai. A faszádizmust én is betiltanám. A belső udvaros szerkezetű, századelőn épült budapesti lakóépületek Budapest egyediségét adják. Emlékezetem szerint volt egy közvéleménykutatás arról, hogy mit szeretnek a budapestiek Budapesten a legjobban, és a válaszolók többsége a százéves, belső udvaros, függőfolyosós lakóházak belvárosi összefüggő szövetét jelölte meg. Szerintem az igazi probléma ezen épületek leromlottsága és az, hogy a sok kistulajdonos felújítási források hiányában ki van szolgáltatva a tetőtereket beépítőik pénzügyi diktátumainak. Ahol egyáltalán van beépíthető tetőtér. városjáró · http://varosjaro.blog.hu/ 2013.02.13. 15:15:49 Volt ilyen törekvés Erzsébetvárosban a 80-as évek közepén. Ebből jött létre a Klauzál tér mögötti belsőkertes (15-ös) tömb. Később - főként új házak építésével - folytatták a rehabilitációt (Wesselényi utcai beépítésekkel), ám rendszerváltással végül elapadt a pénzfolyó és a klas�szikus értelembe vett tömbrehabilitáció ügye örökre behalt. Az utóbbi években leginkább a Ferencvárosi Rehabilitáció egyes épületeinél találkozhatunk a cikkben említett megoldásokkal. De az egy védett mintaprojekt volt. Másutt sajnos nem ennek az elveknek mentén lettek kiosztva a (cinkelt) lapok. Sziszifusz 2013.02.13. 22:14:05 Üdvözlet a hátsószárnyból. Innen kicsit naívnak tűnik az ötlet.

OPUS MIXTUM V.

A MACKÓ NEM MEZTELEN TÖBBÉ – A VOLT KORONA SZÁLLÓ HOMLOKZATÁNAK FELÚJÍTÁSA VESZPRÉMBEN 2013. 02. 19. Egy évvel ezelőtt még csak egy régi, jellegét vesztett épület állt Veszprém sétálóutcájának végén, amelyet a helyiek leginkább az itt működő Mackó Cukrászdáról ismertek. Szürke, dísztelen homlokzatai, vitatható minőségben átalakított üzletportáljai legfeljebb csak sejteni engedték, hogy a régi városháza szomszédságában eredetileg nem ilyen házat emelhettek. Az egykor a Korona Szállónak otthont adó épületet tavaly augusztus vége és december közepe között újították fel. Sokan meglepődve tapasztalták, hogy ami az állványzat mögül előbukkant, alig emlékeztet korábbi önmagára. Veszprém 2013ban paradox módon egy régi-új klasszicista házzal gazdagodott. (1. kép) Mindössze annyi történt, hogy az épület egykori homlokzati díszeit – vagy legalábbis annak legjavát – visszarakták a homlokzatokra. A Korona Szálló egy 19. század eleji, korai klasszicista épület, amelyet az idők során többször átépítettek. A város kulturális életében is fontos szerepet játszott, 1848ban még Petőfi is megszállt benne. 1907-ben az új posta megközelíthetőségének javítása céljából utcát nyitottak mellette, így sarokházzá vált, 1908-ban pedig a szomszédságában épült fel Medgyaszay István vasbeton szerkezetes, szecessziós színházépülete. A homlokzatot valószínűleg a második világháborút követő években csupaszították le. (2. kép) Veszprémben jelenleg is folyik a belváros rehabilitációja, amelynek keretében számos közterület és épület megújul. Ennek kapcsán merült fel az egyébként is rossz állapotban lévő, volt szállodaépület egykori külsejének helyreállítása annak ellenére, hogy a ház nem műemlék, de még csak helyi szinten sem védett. Egy ilyen kezdeményezés esetén a legkényesebb feladat az elpusztult részek pótlása. Ez azonban annyi buktatót tartalmaz, hogy számos örökségvédelmi szakember eleve kételkedik a siker lehetőségében. (3. kép) Egy végletes lecsupaszítás esetén ugyanis sokszor semmiféle töredék nem marad fenn, az eredeti építészeti tervekről pedig – ha véletlenül megvannak a levéltárakban – könnyen kiderülhet, hogy

1. kép. Az épület a felújítás után (fotó: Kelecsényi Kristóf) 26

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Mackó Cukrászda épületének lecsupaszított homlokzatai a felújítás megkezdése előtt (fotók: Kuti és Fia) használhatatlanok, mivel vagy nem elég részletesek, vagy a tervezett és a megvalósult állapot közötti kisebb-nagyobb eltérésekre derül fény az archív fényképek láttán. (3. kép) Ezért számos esetben a legfontosabb forrást pont ezek a felvételek jelentik. Jelen helyzetben mind felmérési rajzok, mind pedig fotók előkerültek. Itt 3. kép. A Korona Szálló 1907 után, jobb oldalon az Óvári Ferenc utcai homlép be a történetbe az lokzat (forrás: korabeli képeslap, magángyűjtemény) építésztervező, akinek a feladat iránt érzett kellő tudása és alázata még mindig nem garancia semmire. A kivitelező ugyanis egy alapos háttérismeretekkel elkészített tervet is elronthat. 27

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Részletek a vakolatból készült helyreállított díszekről (fotó: Kelecsényi Kristóf, 2012) Veszprémben azonban nem ez történt. A visszarakott ablakkeretezések, a régi-új övpárkány és az egykori kaput övező kiugró homlokzatrész díszítményei szinte úgy néznek ki, mintha az elmúlt hatvan-hetven év meg sem történt volna. A titok nyitja, hogy nem gipszből készült, ipari technológiával legyártott elemeket ragasztottak fel a falra, hanem az eredeti technikával megegyezően, vakolatból készültek a díszek.(4. kép) A látvány egészen közelről nézve is meggyőző. A kivitelezés apró pontatlanságai inkább emberivé, és ezzel a 19. század elejének építőmesteréhez közelebb állóvá teszik az összképet. Akiket pedig a történeti hitelesség miatt esetleg zavarba ejtene mindez, azok az épület északi homlokzatánál vigasztalódhatnak. Bár az eredeti tervek még az Óvári Ferenc utca felől is az ablakkeretezések és a végigfutó övpárkány továbbvitelét tartalmazták, végül ez az Örökségvédelmi Hivatal kérésére – az építész szándékával ellentétben – elmaradt. Az épületnek ez az oldala az ugyanis – amely 1907-ben az utcanyitással lett csak homlokzat és karakteres építészeti kialakítást sosem kapott – így maradt. Az egyetlen kissé fájó pont a fából készült portál-rekonstrukció. Az engedélyezési tervlapon látható megoldás még közelebb állt az eredetihez, de a kivitelezés során az asztalosmunka egyszerűsödött. A végeredmény pedig nem lett annyira meggyőző, mint a ház többi része. Kár. Összességében azonban így is jó példa, minden városnak és tulajdonosnak, hogy miként illene hozzányúlni a díszeit, és ezzel építészeti karakterét elvesztett épített örökségünkhöz. A rondának és jellegtelennek megismert környezetünkről is kiderülhet, hogy valódi értéket hordoz. Kelecsényi Kristóf A volt Korona Szálló homlokzat- és tetőfelújítása építésztervező: OKTO-GON Építésziroda – Schweighoffer Gabriella kivitelező: Kuti és Fia – Építőipari és Szolgáltató Kft.

OPUS MIXTUM V.

LEGYEZŐ BUDA KAPUJÁBAN – MEGMARAD ÉS MEGÚJUL A MOSZKVA TÉRI METRÓMEGÁLLÓ FELSZÍNI ÉPÜLETE 2013. 02. 26.

1. fotó: Németh Nóra Vasbeton. Látszóbeton. Ipari épület. Hát az ember nem műemlékre asszociál első sorban ezeket olvasva. Én viszont szeretem a Moszkva tér legyezőjét. Sokan sokfélét írtak már a térről, a legyező és a megálló története több helyen olvasható,1 én csak egy nagyon röpke kivonatot adok belőle: A tér bányából alakult át fontos utak találkozóhelyévé, de 1929-ig még neve sem volt. A negyvenes évektől kezdve tömegközlekedési csomópont, először csak autóbusz-pályaudvar és villamos-végállomás, majd 1972 óta a kettes metró egyik legforgalmasabb állomása. Buda kapuja az évtizedek alatt számos esetben késztette gondolkodásra az építészeket – erről számtalan elkészült terv tanúskodik. Ami a közelmúltban érzékelhető pozitív változást hozott, az a 2010-es Színes Város akció volt. Azóta installációk és graffitik vidámítják a teret: Témánk aktualitását az adja, 2 hogy tervpályázatot írtak ki 2012-ben, aminek megvalósításában elkötelezett a főváros és a BKK is. Hosszú évek óta folytak a tervpályázatok (már 1983-ban is volt

2. fotó: Németh Nóra 29

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A tér 2005 előtt – a szerk. (forrás: wikipedia / Vadaro [CC] https://hu.wikipedia.org) egy), de nem történt semmi, csak toldás-foldás, és igazából most sem lesz gyökeres változtatás. A Moszkva legnagyobb baja ugyanis az, hogy a mozgólépcső közvetlenül jön a felszínre, mert a metró építésekor nem volt pénz aluljáróra. Egy aluljáróban feliratokkal-táblákkal könnyebben vezethető lenne a tömeg az összes átszállási pont felé, és zebrák nélkül is el lehetne jutni a Széna térre. Ezt a kapcsolatot ugyan valahogy most meg fogják oldani (ez csak a sajtótájékoztatón hangzott el), de nem tudjuk a pontos mikéntjét. A Széna téren több lesz a zöld, a Moszkván meg marad a közlekedés, mert ez arra való és pont. A tervpályázaton ezt szinte elő is írták, és az eredményhirdetésen Vitézy Dávid szájából el is hangzott. A zsűriben ítélő Finta Sándor főépítész ugyanott ezt annyival próbálta tompítani, hogy legalábbis kettős funkciójú a tér, de azok, akik ezt a nézetet képviselték mégsem értek el helyezést. A tér felújításával kapcsolatban két nóvumot érzékelhetünk: mindenképpen maradjon meg a legyező (korábban el akarták bontani), 3 és legyen párbeszéd. 4 Ez utóbbi nagy előrelépés, még akkor is, ha a tervpályázat lezárulta után kezdődött.5 Reméljük, hogy az így érkezett véleményeket a kiviteli tervekbe beépítik majd. De most inkább térjünk át arra, ami bennünket, műemlékeseket foglalkoztat! Mit szeretnénk: mi maradjon meg, mi az, ami szerintünk érdekelheti majd az utókort? A dolgok jelenlegi állása szerint az Építész Stúdió készíti a kiviteli tervet. 6 Hogy mi lesz benne, azt a nyertes pályamű makettje jól érzékelteti. A legyező tehát megmarad, az ún. lepényépület viszont nem. A nagytakarítás jegyében odébb viszik a kiszolgáló tereket, és a tér közepén egy légies vasbetonlemez fog állni üvegfalakon. Már a ’83-as tervpályázat egyik résztvevője, Fábri Ferenc leírta, hogy az épületet sokat kritizálták, de az amúgy jó; gond a hatszöges rendszerben épült, egységes védőtetővel rendelkező paviloncsoporttal van, aminek 30

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Széll Kálmán tér az átépítés után (2016. május 16.) – a szerk. (forrás: wikipedia / Kispados [CC] https://hu.wikipedia.org) túl nyomasztó a teteje, és a villamosokat is takarja a domb előtt.7 Ezt a csoportot egyébként mindig, mindenki eltüntette volna a térről, ezért lehet, hogy tényleg nem kell sajnálni. A legyezőt alátámasztó-kiegyensúlyozó épületrészt azonban a pályázat több résztvevője megtartotta volna, pl. a második díjas 1. számú pályamű (Sajtos Gábor, Oroszlány Miklós, Páll András és Virág Péter), 8 a harmadik díjas 16. számú pályamű (Balázs Mihály és Tarnóczky Tamás Attila),9 de a pályázat legnagyobb meglepetése,10 a BCE (Budapesti Corvinus Egyetem – a szerk.) tájépítész hallgatóinak megvételt nyert terve is a mostani megállóépülettel számolt. Ha „egyedül” marad a fogadócsarnok, valószínűleg kicsit nagynak fog tűnni, ahogy Kovács Dániel is írja,11 én azonban ezt most nehezen tudom eldönteni. A metró legutóbbi ráncfelvarrása előtt a mozgólépcsőn felfele jövet mindig szerettem nézni a cikkcakkos lemezt a magasban. Élveztem ezt az óriási teret, de az érzés hamar elmúlt, ahogy felértem és a Széna tér felé igyekeztem, már nyomasztott az aprócska belmagasságú átjáró. Az hogy kívülről, a nagytakarítás után sem fog rám törni az ún. platzsheu, 12 azt nem tudom, de esélyes, ha a maketten jelölt kis icipici embereket nézzük. Én, személy szerint – ha nincs lepény – az A1 Építésziroda a megoldását tartottam volna jónak, már csak a stílusegyezés miatt is: ha már indusztriál, legyen igazán indusztriális a megjelenés. A másik dolog, ami hiányzik a tervekről, az a szobor. Azt nem tudjuk, hogy valóban elviszik-e, ha az ökologikus nézet diadalmaskodik, akkor biztos marad.13 A szobor tetején egy bronz sellő emelkedik.14 A szobrot Makrisz Agamemnon,15 a csobogóban látható absztrakt állatokat felesége, Zizi készítette, magát a csobogót pedig Tokár György építész. Az ítélet? Összességében szerintem örüljünk. A Műemlékvédelem táguló körei kiállítás katalógusában a legyező épülete nem szerepel, pedig ebben van az első olyan lista, amelyik a közelmúlt kiemelkedő, védelemre érdemes emlékeit tartalmazza.16 A Czeglédi István által tervezett szerkezetet – és kifejezetten csak a szerkezetet – viszont a Betonretró előadásokon csúcsteljesítménynek találták, ahol fontos szakemberek nyilatkoztak meg a témában.17 Tehát a legyező mindenképpen maradjon, a többit pedig a minőség és a használhatóság döntse el. Deal? Németh Nóra JEGYZETEK 1

Papp Géza: Széll Kálmántól a betonlegyezőig, 2011. http://hg.hu/cikkek/varos/11277-szell-kalmantol-a-betonlegyezoig; Uő: Moszkva téri fantáziák, 2011. http://hg.hu/cikkek/varos/11293-moszkva-teri-fantaziak; Uő: A vasbeton legyező, 2008. http://hg.hu/cikkek/varos/5331-a-vasbeton-legyezo (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 2 Az Építészfórumon rengeteg cikk található a pályázatokról: http://epiteszforum.hu/szell-kalmanvolt-moszkva-ter/1 (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 3 Csontó Sándor – Ercsényi Balázs: Találkozunk az óra alatt? In: Budapest, 34. (2011) 11. sz. 31

OPUS MIXTUM V. 5–6. http://apps.arcanum.hu/app/budapest/view/Budapest_2011/?pg=446&layout=s (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 4 Gurdon Balázs: Párbeszéd, 2013. http://mut-mutato.blog.hu/2013/01/18/parbeszed_152 (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 5 Találkozzunk az óra alatt! Kiállítás és párbeszéd a Széll Kálmán tér megújításáról – a Design Terminál és a BKK szervezésében, a Fiatal Urbanisták Tagozata és a Mutató blog közreműködésével. http://www.mut.hu/?module=events&action=list&year=2013&month=01&day=11 (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 6 A stúdió egyéb munkái itt megtekinthetőek: http://www.epstudio.hu/hu/munkak (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 7 Fábri Ferenc: A „javíthatatlan” Moszkva tér. In: Budapest, 21. (1983) 11. sz. 30–31. http://apps.arcanum.hu/app/budapest/view/Budapest_1983/?pg=551&layout=s (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 8 Bővebben az Építészfórumon: http://epiteszforum.hu/a-szell-kalman-ter-rekonstrukcioja-sajtos-gabor-es-munkatarsainak-ii-dijas-terve (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 9 Bővebben az Építészfórumon: http://epiteszforum.hu/szell-kalman-ter-rekonstrukcioja-balazs-mihaly-es-szerzotarsainak-iii-dijas-terve (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 10 Bővebben az Építészfórumon: http://epiteszforum.hu/a-szell-kalman-ter-rekonstrukcioja-a-corvinus-egyetem-tajepiteszeinek-megvetelt-nyert-terve (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 11 Kovács Dániel: A Széll Kálmán tér tervpályázata. Az óra marad. In: Magyar Narancs, 2013/3. http://magyarnarancs.hu/kepzomuveszet/az-ora-marad-83250 (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 12 Camillo Sitte, a századfordulón élt egyik első urbanista teoretikus szerint, ha az ember nagy üres terekben közlekedik, a tériszonyhoz hasonló érzés keríti hatalmába, csak nem a mélységtől. A szó tükörfordításban ezt is jelenti, csak így nem használjuk. 13 Megjegyzés 2016 decemberében: a kút a téren maradt. 14 Sellő-díszkút a Köztérképen: https://www.kozterkep.hu/~/5319/ (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 15 Jaczkim László: Makrisz Agamemnon bemutatása, 2009. https://www.kozterkep.hu/p/177/makrisz_agamemnon_bemutatasa.html (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 16 A műemlékvédelem táguló körei. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal kiállítása. Budapest, 2000. https://library.hungaricana.hu/hu/view/SZAK_KOHI_Kk_05_Tagulo/?pg=0&layout=s (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.) 17 Garai Péter: Múlt és jövő a nyersbeton-építészetben, 2012. http://epiteszforum.hu/mult-es-jovo-a-nyersbeton-epiteszetben (Utolsó letöltés: 2016. 12. 19.)

OPUS MIXTUM V.

PÖRKÖLTTEL TÖLTÖTT CSOKOLÁDÉTORTA – A VOLT LÉGRÁDY NYOMDA IRODAHÁZZÁ ALAKÍTÁSA 2013. 03. 05. Kastélyokat, várakat és múzeumokat azért látogatunk, mert az ember egyik alapvető igénye, hogy megismerje a múltat, a saját múltját és a környező világ történetét is. Minden egyes múzeumi tárgy, minden bútor és szőnyeg, a letűnt korszakokról mesélő épületekben minden egyes kilincs, ablak, vagy ajtó téglánként járul hozzá az ember megismerési vágyának kielégítéséhez. Az Országház láttán például az ember elámul, nézegeti, csodálja és az elmúlt korok eseményeinek ízét keresi benne, meghatottság járja át, mivel híres személyiségek nyomdokain, történelmi fordulópontok színhelyein halad át. De nem csupán az ilyen nagyszabású, Európa-szerte ismert épület hordozza magában ezt a különleges hangulatot, hanem a lokálisan híres épületek is, sőt valójában ezek az épületek fajsúlyosabbak lehetnek, mert személyes kötődést is hordoznak: lehet hogy valamelyik nagyszülőnk, dédszülőnk dolgozott ott, vagy részt vett az építésében, vagy reggelenként, iskolába menet egyszerűen csak elmentünk előtte, és személyes ismerősünkké vált. Ilyen a Budapest szívében, a Bajcsy Zsilinszky út 78. szám alatt álló volt Légrády Nyomda épülete is, ami a Horizon Development fejlesztésének a keretében 2013 végére új funkciót és megjelenést kap.

1. kép. Ilyen lesz. (forrás: urbanista blog) 33

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Ilyennek álmodta meg Korb és Giergl. (forrás: urbanista blog) A tervek szerint az épület utcai homlokzatai teljes egészükben megmaradnak, és ki is egészítik őket az eredeti építészek tervei alapján, ugyanígy a belső udvar vasszerkezete is, mert ezek képviselnek különös építészettörténeti és esztétikai értéket. A belső tereket viszont megsemmisítik, hogy a 21. századnak megfelelő irodahelyiségeket alakítsanak ki. A tervek az elmúlt hónapokban igencsak megosztották a közvéleményt, melynek egy része elfogadhatatlannak tartja az épület megcsonkítását, egy másik tábor pedig éljenezve köszönti a kezdeményezést, hiszen végre funkciót kap az évek óta elhagyatottan álló épület. A harmadik csoport pedig sajnálja ugyan, de örül annak, hogy legalább a belső kovácsoltvas részek megmaradnak. Ahhoz, hogy saját álláspontunkat kialakíthassuk, úgy vélem, részletesebben ismernünk kell az épület élettörténetét. Korb Flóris és Giergl Kálmán, a Légrády Nyomda építészei Hauszmann Alajos irodájában váltak érett szakemberekké, és az 1903-as önálló irodaalapításuk utáni egyik első fontos megrendelést éppen a nyomda épületének megtervezése jelentette. Légrády Károly, a Pesti Hírlap alapítója személyes jó barátja volt Hauszmann Alajosnak, és először őt kérte meg az épület megtervezésére, aki két tanítványát ajánlotta a feladatra. A megbízástól az épület megépüléséig alig egy év telt ami a korszakban, de az épület volumenét figyelembe véve még ma is jelentős teljesítménynek bizonyul. A konkrét tervezési munkák megkezdése előtt a két építész részt vett egy németországi tanulmányúton is a megbízó jóvoltából, már csak azért is, mert Magyarországon kevés példa volt arra, hogy egy lap szerkesztősége és nyomdája egyazon épületben legyen, ami ez esetben még bérlakásokkal is kiegészül. Ezért célszerű volt mindezt külföldön tanulmányozni. Az építészek, a telek adottságait, nagyságát és a megrendelő igényeit figyelembe véve, szokatlanul vastag betonalapozáson álló két belső udvaros, ötemeletes, háromhomlokzatos, sarokkupolás épületet tervezetek. 34

OPUS MIXTUM V. Az alsó szinteken helyezkedett el maga a nyomda és a lap kiadóhivatala, a felsőbb szinteken pedig bérlakásokat alakítottak ki. Itt laktak a Légrády testvérek is a személyesen számukra készült lakásokban, de ebben a házban lakott évekig Mikszáth Kálmán is, mint a Pesti Hírlap munkatársa. Az épület háromhomlokzatos mivolta szerencsésnek mondható a bérlakások szempontjából, mivel előnyösebb utcai lakásokat lehetett tervezni. Az épület stílusát tekintve neobarokk és neoreneszánsz elemeket vegyít, a homlokzatot egyértelműen a hatalmas sarokkupola és annak megkoronázásaként a csúcsán álló négyméteres Géniusz-szobor uralta, aminek a kezében lévő fáklya lángját gázvilágítással oldották meg. A Pesti Hírlap székháza elegáns és reprezentatív megjelenésű volt, ami azért volt indokolt, mert reklám funkciót is betöltött, hiszen magát a Pesti Hírlapot azonosították az épülettel. Ezen funkció tudatosságára vall az a mondat is, amelyet Légrády Károlytól ismerünk: „Szépet és díszeset, amely büszkesége legyen szülővárosunknak és méltó Pesti Hírlaphoz.” A korabeli szaksajtó túlnyomó részben elismeréssel nyilatkozik az épületről, kiváltképp az udvari homlokzat vasszerkezete, a lakások felszereltsége és a reprezentatív megjelenés indokoltsága miatt, mivel a korszakban több olyan épületet terveztek, aminek a funkciója nem indokolta a kimagasló díszítettséget, és így az csupán öncélú és haszontalan cicomaként tetszelgett. Ami a vasszerkezetet illeti, azért tartották dicséretesnek, mert az építészek nem igyekeztek hagyományos építészeti formákat ráerőltetni, hanem egyéni megoldásokkal vegyítették a perzsa építészetből átvett motívumokat és a barokk stílus elemeit. A bérlakások felszereltsége azért különleges, mert Légrády Károly a 20. századot a gáz századának tartotta, és így mindent ezzel igyekezett megoldani. Mindez jól funkcionált, viszont volt egy gyenge pontja, amit a szaksajtó ki is emelt: a fürdőszobákban a víz melegítésére használt szerkezet veszélyes volt, ha valaki nem kellő hozzáértéssel kezelte, akár könnyen fel is robbanhatott. De összességében elismeréssel nyilatkoztak az épületről. A világháborúk viszontagsága és az elkövetkezendő időszak nyomot hagyott az épületen. A II. világháborúban elpusztult a Géniusz-szobor és a kupola is. A házat 1948-ban államosították, 1950. október 1-jétől pedig átnevezték Vörös Csillag Nyomdának. Az 1956-os forradalom idején az Október 23. Nyomda nevet kapta, végül pedig 1957-től Zrínyi Nyomda néven működött tovább egészen 1994-ig, amikor a

3. kép. Ilyen lesz belül. (forrás: urbanista blog) 35

OPUS MIXTUM V. nyomda kiköltözött Csepelre, az egykor méltóságteljes épület pedig kegyvesztetten várt a funkció nélküli épületek sanyarú sorsára, és bár volt arra irányuló kezdeményezés, hogy egyféle sajtótörténeti múzeum és kulturális központ váljon az épületből, ez elsikkadt. Az épület történetének rövid áttekintése után úgy vélem, már nem sok indoklás szükséges ahhoz, hogy megértsük, miért is fontos ez az épület annak minden egyes részletével; és nem csupán a homlokzatával és a vasszerkezetével. Tulajdonképpen 4. kép. Ilyen volt belül. Nem mondhatni, hogy értéktelen lett volna. itt nyer értelmet a pörkölttel (forrás: urbanista blog) töltött csokoládétorta esete: hiszen hiába szeretjük külön-külön mindkettőt, ha a torta ízére számítva a pörköltbe kóstolunk bele. Ekképpen igencsak keserű szájízt hagy bennünk ennek az épületnek a Horizon Development fejlesztésében létrejövő „felújítása”. Hiába egészítik ki a homlokzatokat stílushűen, az eredeti tervek szerint, ha a kupola helyére tervezett üvegmonstrum az épület külső megjelenésének integritását, és ezáltal élvezhetőségét is megbontja. De mégis az épület belseje vált a korszerűsítés legnagyobb áldozatává, amit teljes egészében lebontottak, hogy mélygarázst és egyterű irodahelyiségeket alakítsanak ki. Ezek fényben a kérdés számomra az, hogy meg lehet-e elégedni egy ilyen félmegoldással, amire tökéletesen illik a faszádizmus szó, vagy ez már a megalkuvás olyan szintje, ami könyörtelenül kiszolgáltatja az értéket korunk funkcionalitásának. Holott ezeknek a fogalmaknak az építészetben karöltve kell járniuk, és olyan kompromisszumos megoldás megtalálására kell ösztönözzenek, amiből semelyik megsemmisülése sem következik. Varga Orsolya JEGYZETEK 1

Az épületet Eiffel Palace néven 2014. március 20-án nyitották meg – a szerk.

OPUS MIXTUM V.

ÜLTETETT ÖRÖKSÉG – HAZÁNK DENDROLÓGIAI ÉRTÉKEI ÉS MEGŐRZÉSÜK KÉRDÉSEI 2013. 03. 12. Ha örökségvédelemről esik szó, mindenki épületekre, esetleg műkincsekre asszociál. Pedig örökségünk jelentős része „ültetett”: parkok, kertek fái, facsoportjai, az útjaink mentén álló fasorok, a tájba simuló erdősítések. (1. kép) Minden fának attól függetlenül, hogy az egy Károlyi gróf által ültetett platánfa a füzérradványi kastélyparkban, vagy egy ártéri kőris, legjelentősebb haszna az ökológiai értékből származik. Egy idős platán alapvető életfunkciói (vagyis a fotoszintézis) során évente 260-280 kg szén-dioxid megkötésével állít elő oxigént, és „melléktermékként” további 1400 kg szennyező anyagot szűr ki a levegőből. Ez különösen a mai éghajlati változások korában hatalmas érték, hiszen a szén-dioxid a legalapvetőbb üvegházgáz. További ökológiai éréket jelent, hogy ezek a fák élő- és fészkelő helyet jelentenek az állatvilág számára, aminek különös jelentősége van a városokban. Nehezebben megfogalmazható, de szintén jelentős az „ültetett örökség” dendrológiai értéke. Ilyen érték adott esetben magának a fának a hatalmas mérete, vagy azok a botanikai jellegzetességek, amelyek különlegessé, egyedülállóvá teszik az adott növényfajt. Ezek közé tartoznak a mocsárciprus (Taxodium distichum) légzőgyökerei, vagy a páfrányfenyő (Ginkgo biloba) különleges, összenőtt tűlevelei, melyek egy olyan növénytörzsnek az utolsó hírmondói, mely 270 millió éve meghatározta a Föld flóráját. A dendrológiai értékhez

1. kép. A füzérradványi kastélypark hatalmas platánfája (Platanus X hibrida) (fotó: Szende András, 2012) 37

OPUS MIXTUM V. szorosan kapcsolódik a fák esztétikai, kertépítészeti értéke, hiszen a vérbükk (Fagus sylvatica ‘Atropunicea’) élénkvörös lombszíne, vagy a magnólia (Magnolia X soulangiana) virága nem csak botanikai-dendrológiai különlegesség, hanem adott esetben egy park, vagy egy kert legfőbb nevezetessége is lehet. (2. kép) Az „ültetett örökséget” az épített örökséggel egyenrangúvá tévő tényező a történeti érték. A nagy barokk parkok 18. századból származó hársai, a fertődi Lés-erdő 19. század végén ültetett fasorrendszere, vagy József nádor alcsúti platánfái önmagukért beszélnek. Ugyanakkor a történeti értéket kiegészíti az emlékezeti érték is: például számos kastélykertben a Bach-korszak idejében tizenhárom fa ültetésével emlékeztek meg az aradi vértanúkról, vagy Erzsébet királyné emlékét törvényileg elrendelt fásítások őrzik minden magyar településen. Szentes városa első világháborúban elesett fiai emlékére 1125 tölgyfából álló erdőt létesített. Utóbbi jó példa az emlékezet fenntartására is: mai napig városi rendelet írja elő a kidőlt fák pótlását, hogy a ligetben mindig az adott számú fa álljon. Végül, de nem utolsósorban említeném a fák úgynevezett kondícionáló értékét: a kondicionálás ebben az esetben ránk, emberekre, városlakókra vonatkozik. Látványukkal, szépségükkel a mi lelkünket vidítják, a mi esztétikai érzékünket edzik, az általunk létesített épületek hatását emelik ki. A tájképi kertek és parkok fontos alkotóelemei a szabadon álló hatalmas fák, vagyis a szoliterek és a kisebb-nagyobb facsoportok, angol szóval clumpok. Az angol kertépítészet valódi tájat emelt be a kertművészetbe: a hagyásfás legelőt. Mikor hazánkban is elterjedt a tájképi kert stílusa, a kerttervezők mindig alapul vették a meglévő tájat – így számos már meglévő fát integráltak a kert kompozíciójába, mintegy „ültetetté” téve a korábbi egyedeket. Emellett természetesen számos új szolitert és facsoportot telepítettek egy-egy meghatározott helyre, érvényesítve a növények dendrológiai és esztétikai értékeit: a virágzó fákat, a különleges habitust, a feltűnő lombszínt.

2. kép. Mocsárciprus (Taxodium distichum) légzőgyökerei a martonvásári kastélyparkban (fotó: Szende András, 2008) 38

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Az Andrássy út új kőrisfasora (Fraxinus excelsior ‘Westhof ’s Gloire’) (fotó: Szende András, 2009)

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Magyarvalkó (ma Văleni, Románia) látképe, a templom feletti dombon az eróziót megállító Erzsébet-emlékfásítás (fotó: Szende András, 2010) Kastélykertjeink felújításánál alapvető fontosságú a már elpusztult, vagy állapotuk miatt kivágandó szoliterek pótlása, lehetőség szerint az eredeti fajból. Itt merül fel az a kérdés, hogy azokat az egyedeket, melyek igen rossz egészségi állapotúak, és gondos faápolási munkák mellett is csupán egy-két évig tarthatók életben, érdemes-e most lecserélni. Itt megjelenik a történeti-emlékezeti érték és az esztétikai érték konfliktusa is, hiszen egy rossz állapotú fa gyakran kifejezetten rossz látványt nyújt. A fasor esztétikai funkciója az „út”, a „megérkezés” kiemelése: egy-egy kastélyhoz több kilométeres fasor vezetethet; a 19–20. század fordulóján létesített városi körutak, sugárutak elképzelhetetlenek voltak egységes fasor nélkül. Ezekben az esetekben a régi városatyák már figyelembe vették a fák városklíma-javító és kondicionáló hatásait is. Hazánkban nagy hagyományai vannak mind az országúti, mind a városi fasor-létesítéseknek. A nagycenki hársfasor, a keszthelyi feketefenyő-fasor vagy akár az Andrássy út belső szakaszának ostorfái szorosan hozzátartoznak az adott táj, illetve Budapest képéhez. A fasorok esztétikája éppen ellentétes a szoliterekével: utóbbinál az „egyéniség”, előbbinél a „tömeg” a meghatározó, vagyis, hogy a fasor lehetőség szerint azonos fajú és korú egyedekből álljon. Ez befolyásolja felújítási szempontjukat is. Ennek ellenére a fasori fák is önálló élőlények, így a sok beteg, haldokló példány mellett teljesen egészségesek is lehetnek egymás mellett. Ezeket a szempontokat figyelembe véve kell meggondolni a fasorok felújítását. Számos nyugat-európai példa mutatja, hogy a fasorok cseréjekor egy-két úgynevezett „tanúfát” hagynak, amik utalnak a fasor történeti múltjára, annak ellenére, hogy maga a teljes fasor új példányokból áll, ami esztétikus, egységes képet ad. Viszont számos esetben ilyen tanúfák sincsenek, így a fasorok teljes cseréje válik 40

OPUS MIXTUM V. szükségessé. Az utóbbi években két történeti fasor teljes cseréjére történt példa hazánkban: az Andrássy úton és a gödöllői kastélyparkban. Az Andrássy út külső szakaszának platánfái (Platanus X hibrida) a kedvezőtlen környezeti körülmények miatt legyengülve súlyos egészségkárosodást szenvedtek a platángnomónia (Apiognomonia veneta) és a platánpoloska (Corythucha ciliatamiatt) miatt. A fasort 1989-ben lakossági nyomásra új platánokra cserélték. Az új csemeték satnyák maradtak, gyengén nőttek, miközben a Kodály köröndön álló idősebb társaik többé-kevésbé jó egészségnek örvendenek mind a mai napig. Ez az állapot egészen 2005-ig tartott, mikor a fasort újra lecserélték a magas kőris egy speciálisan városi környezetre nemesített fajtájára, a Fraxinus excelsior ‘Westhof ’s Glorie’-ra. A külső Andrássy út kőrissora kétségtelenül a város egyik legszebb fasorává vált. (3. kép) A teljes fasorfelújítás másik példája a gödöllői kastély vadgesztenye (Aesculus hippocastanum) fasora. A 18. század óta népszerű fajnak a nyolcvanas években jelent meg egy veszélyes kártevője, a vadgesztenyelevél-aknázómoly (Cameraria ohridella). Ez a lepkeféle nevéből adódóan a levelekbe fúrja aknáit, így azok augusztusra elszáradnak, majd újra kihajtanak, ami rendkívül energiaigényes. Ez a vadgesztenyék rohamos legyengüléséhez vezet, ami gödöllői kastélypark fasoránál is bekövetkezett. Ezért teljesen lecserélték, többszörösen iskolázott, nagyméretű csemetékre. A fertőzésveszély miatt egy másik vadgesztenye fajt, a hússzínű vadgesztenyét (Aesculus X carnea) alkalmazták. A tervet nagy lakossági felháborodás fogadta, de mára itt is látható, hogy helyes döntést hoztak a kerttervezők: a fasor a jó minőségű, előnevelt csemetéknek köszönhetően két év után már „beállt” képet mutat. A tervszerű fásítások esetén a történeti érték a kevésbé jelentős, az emlékfásítások természete miatt inkább az emlékezeti érték a meghatározó, a jelentős ökológiai érték mellett. Itt az alapítás szándékának megőrzése fontos, mint azt a már említett szentesi példa is mutatja. (4. kép) Szende András

OPUS MIXTUM V.

ÖRÖKSÉG-E A GRAFFITI? 2013. 03. 27. Mai örökségünk nem egy hagyományos értelemben vett épület, hanem Budapest harmadik kerületében, a HÉV Filatorigát nevű megállójában, a Ladik és a Bogdáni utca között húzódó kerítés fala. A fal az egykori harisnyagyár mentén található, s az utcafront felől teljes terjedelmében graffitikat hordoz. Óbuda e környékének története már az 1700-as évektől szorosan összefüggött a hazai textilipar történetével. Erre utal a Filatorigát (korábban Filatoridűlő) helynév is, mely a latin filamentum, szál szóból eredeztethető. Budapest ezen elhagyatott ipari területe jó táptalajul szolgált a magyarországi graffitis szubkultúra számára. Egy kis helytörténet. II. József uralkodása idején kezdődött el a textilipar és ezen belül is a rendkívül elmaradott selyemipar fellendítése. Ezzel a céllal invitálta II. József hazánkba az itáliai selyemszakértőt, Mazzocato Ágostont, aki eleget téve a felkérésnek vállalta a selyemfonó és a selyemgombolyító irányítását. A selyemfonót, más néven filatóriumot 1780-82 között építették fel a Duna-part közelében, az újpesti vasúti híd budai hídfőjénél. Az előbb említett épület már nem áll, viszont a mai Harrer Pál utcában még látható a gyár egy épülete. A filatóriummal egy időben alapította meg Goldberger Ferenc indigófestő az üzemét a mai Lajos utcában, ahol a Textilmúzeum található. Goldberger „Goli” gyára gyáróriássá nőtte ki magát az alapítástól eltelt kétszáz évben. A II. világháború után a pamutnyomó vállalat egyik legjelentősebb üzeme lett. Az 1980-as évek közepéig – a magyar textilipar hanyatlásának kezdetéig – a „Goli”, selyemkészítő gyár, az óbudai Fehérítő, valamint a Harisnyagyár határozta meg egykor Budapest ezen városrészét.

1. kép. Részlet a Filatorigát HÉV megálló grafiti faláról. (fotó: Sidó Anna, 2012) 42

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Részlet a Filatorigát HÉV megálló grafiti faláról. (fotó: Sidó Anna, 2012) 43

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Részlet a Filatorigát HÉV megálló grafiti faláról. (fotó: Sidó Anna, 2012) Mi határozza meg ma a városrész arculatát? Meghatározzák egyfelől a még álló és még nem átalakított gyárépületek, melyek közül eredetiségében talán legkiemelkedőbb a harisnyagyár egykori épülete. A gyáron kívül a környék legmeghatározóbb jelensége az elhagyott harisnyagyár kerítését megszínesítő graffiti-fal. Ebben az esetben azonban többről van szó, mint egy elhagyott gyár megszínesítője, mivel ez a fal a magyar graffitis szubkultúra legfontosabbnak mondható helyszíne. Fontossága már csak abból a szempontból is megkérdőjelezhetetlen, hogy a magyarországi graffiti művészet kezdetének színtere volt. A mai értelemben vett graffiti hullám Magyarországot az 1990-es évek elején érte el. Három-négy év kellett, mire az irányzat megerősödött és megjelentek az egyszerű tageknél komolyabb festésre szakosodott csoportok, mint például a PNC (Pride not Crime). A műfaj elterjedését nagyban befolyásolta a hiphop zene népszerűsödése. A hip-hop zene és a graffiti párhuzamos és kölcsönhatásban álló jelenségként jól körvonalazható életstílust diktáltak, tehát a hip-hop zene kibontakozásával a graffiti is egyre inkább elterjedt. Ezen műfaj jellegzetessége, hogy idegen lény a város valamelyik elhagyott terén. A feliratokat csak a belső emberek értik. Ezen szubkultúrába tartozó emberek crew-ekbe (bandákba) csoportosulva a csoport egyezményes szignóját terjesztik a város különféle terein. Ezek a terek pedig együtt szólnak a graffiti alkotással, a kettőt mindig együtt kell látni. A graffiti művek jelentéstartalmának, minőségének ugyanúgy meghatározó eleme a közeg, ahol elhelyezkedik, mint maga az alkotás. Ha ezen művek egy-egy darabja bekerülne egy kortárs galériába, lényegének egyik felét elvesztené. Tehát együtt olvasandók. Magyarországon legnagyobb számban a szabadkézi, hagyományosnak tekinthető graffitik találhatók meg, de már az új hullámhoz tartozó sablonnal, vagy matricával készített street art műfaja is megjelent. Ez első ismert ilyen típusba tartozó magyar csoport, az 1000% 2001-ben jelent meg. 2002-ben tűnt fel a DTM (Dekor Team, Durva Trabantos Matrica). Sokak által ismertebb csoportnak mondható a szegedi székhelyű Kétfarkú Kutya Párt is. 44

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Részlet a Filatorigát HÉV megálló grafiti faláról. (fotó: Sidó Anna, 2012) Megfontolandó lenne védeni a Filatorigát megálló graffiti-falát, mely az egyetlen ilyen legális fal a városban. A védelem lehetőségének gondolatát a gyár kapcsán felmerülő hasznosítási tervek indították el. Mivel egy folyamatosan megújuló felületről van szó, a védelem a fal meg- és fenntartására és nem annak külső megváltoztathatatlanságára vonatkozik. A filatorigáti graffiti-fal esetleges műemlékké nyilvánítása tehát a magyarországi graffiti történetének, valamint a legkvalitásosabb magyar graffitik kulcsfontosságú helyszínének védelmét jelentené. A fal mögött lévő gyár hasznosítását még nem oldották meg, de tekintve, hogy Óbuda ezen részén viszonylag sok gyárépület maradt fenn, el lehetne gondolkodni egy olyan felhasználási lehetőségen is, mely a fiatalok körében létrejött szubkultúrának biztosítana egyfelől kultúrközpontot, másfelől további alkotóhelyeket. A hely ilyen típusú hasznosítását erősíti a közelben minden évben megrendezett nemzetközi szintű Sziget fesztivál, mely alatt több ezer fiatal vonul át a Filatorigát megállón. Sidó Anna

OPUS MIXTUM V.

RÁÉPÍTÉS BÁRMI ÁRON? 2013. 04. 02. A kerületi szabályozás módosításával nagyobb teret engedne Belváros-Lipótváros önkormányzata a tetőtér beépítéseknek, és ráépítéseknek. Közismert tény a Budapest belvárosában álló, nagyrészt a 19–20. század fordulójáról származó bérházállomány leromlott műszaki állapota. A Kádár-korszakban csak ímmel-ámmal, részlegesen felújított épületek közül jó néhány már eleve a sok millió forintra rúgó felújítások elmaradásával került a rendszerváltást követő privatizáció során magántulajdonba. Az épületek zöme megtartva addigi lakóközösségét társasházzá alakult. A lakók aztán a lakáspiac beindulásával úgymond mozgásba lendültek. Sok helyen ma is zajlik az időközben elöregedett lakóközösségű bérházak és velük együtt szinte komplett városrészek lakosságcseréje. Egy azonban mind a régi, mind az új lakókban közös: az idők során felhalmozódott műszaki problémák orvoslására nincs elég pénzük. Az önkormányzatok felújításokat támogató pályázati rendszere is komoly önerő felmutatására kötelezi a házakat, és a legtöbb esetben ennek összeszedése is nehézségekbe ütközik. Nagyon sok épület esetében pedig a műszaki problémák olyan felhalmozódásával állnak szemben, hogy lehetetlennek látszik belátható időn belül mindet orvosolni. A legtöbb lakóközösség nincs olyan helyzetben, hogy a homlokzatára kifeszített, vagy a tetőre felszerelt reklámokból pénzt nyerhessen. Nagyon sok épületben hiába vannak üzlethelyiségek, azokat vagy megtartotta magának az önkormányzat, vagy ha esetleg eladta a háznak, akkor sem kérhető értük olyan összegű bérleti díj, amiből minden probléma megoldható. A tulajdonosok sok helyen

1. kép. A kép közepén egy érintett épület, a Belgrád rakpart 27. Tőle jobbra látható egy tetőtér-beépítés „eredménye”. (forrás: panoramio.com / zabhegyező) 46

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Az egykori Tigris-szállóra (bal) innentől rá lehetne építeni, ahogy az egykori Landerer és Heckenast Nyomdára is (jobb). (forrás: műemlékem.hu / QnJ és panoramio.com / Lengyel P) gyakorlatilag tudtukon kívül olyan terheket vettek a nyakukba, amelyeket nem tudnak elviselni. Így a megoldást nagyon sok esetben az épület egyetlen forintosítható értékétől várják: a kerületi szabályozásban meghatározott maximális építménymagasság, és a legfelső szint lakásai közötti térre. Ez gyakran csak a padlásteret jelenti, de nem egy épületnél akár több szintet is, ha a ház jelentősen alacsonyabb a környezeténél. A kifejezetten ráépítésre és tetőtér-beépítésre specializálódott vállalkozók pedig a kialakítható négyzetméterekért cserébe felújítják az épület régi részeit. Valami ilyesminek kíván megágyazni most az V. kerületi önkormányzat azzal, hogy huszonhárom épület (a teljes listát lásd cikkünk alján) esetében 2012 decemberében elindította a kerületi szabályo-

3. kép. A Múzeum körút 19. (bal) és a Károlyi utca 17. (jobb). (forrás: panoramio.com / Lengyel P és szintén panoramio.com / Lengyel P) 47

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A „legelső” kritikus keskenységű udvar, a Molnár utcában egy hotel építése kapcsán került a figyelem középpontjába. A kerület szabályozása az ilyen és hasonló helyzetekre megpróbált okosan reagálni, ám úgy látszik kivételezésre itt is megvan a lehetőség. (forrás: belvaros.blogspot.com) zási terv módosításának folyamatát (PDF-fájl, 6. oldal közepétől), többek közt számos eddigi korlátozás feloldását kezdeményezve, bővebb lehetőséget teremtve ezzel a fejlesztőknek és a társasházaknak. „Azért szerepelnek a módosítási javaslatok (…) a programban, mert kerületünkben is igény van ingatlanfejlesztésre” – írják az indoklásban, hozzátéve az általunk fentebb leírtakat, mely szerint „azon ingatlanok esetében ugyanis, ahol a társasház állapota rossz, az emeletráépítés biztosíthat fedezetet az épület közös részeinek (…) felújítására. Mint ismert a kerületben több ingatlan esetében is elmondható, hogy a lakosság nehezen tudja a szükséges önerőt megteremteni egy homlokzat felújításához.” A történetet idáig idillinek is nevezhetnénk, ha nem ismernénk az érintett épületek listáját, és az engedmények mértékét. Az egyik dolog, amely a listát böngészve feltűnik, hogy ahhoz képest, hogy szegény társasházakra hivatkozik a rendelet, az érintett épületek között található az Oktatási Hivatal Báthory utcai épülete, a Pénzjegynyomda Honvéd téri épülete, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Kecskeméti utcai (B jelű) épülete, valamint a Mentőszolgálat Markó utcai központja. Másrészt a tervezetben nyolc kerületi egyedi védettséget élvező ház, kettő fővárosi területi védelmet élvező épület, és tíz országos műemlék is szerepel. A műemlékek között található az egykori Tigris Szálló a Nádor és Mérleg utca sarkán, a Múzeum körút 19. szám alatti, Ybl Miklós tervezte négyemeletes bérház, vagy a Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán álló, eredetileg Pollack Mihály által tervezett, 1848-ban a Landerer és Heckenast Nyomdának helyet adó, ma már háromemeletes bérház. Mindhárom épület esetében eddig új, tetőtéri ablakot csak az eredeti, meglevő tetősík figyelembevételével létesíthettek. Ha átmegy a kezdeményezés, akkor nemcsak, hogy eltörlik ezt a kitételt, de az emeletráépítést is engedélyezni fogják. Nagyon hasonló engedményeket tartalmaz a tervezet az összes épület esetében, néhol a legnagyobb engedélyezett építménymagasságot is méterekkel megemelnék. Legradikálisabban a Károlyi utca 17. 48

OPUS MIXTUM V. szám alatt, a Petőfi Irodalmi Múzeum épületével szemközt, ahol a jelenlegi 21 méterről 30 méterre emelkedik ez az érték. A kerület még 2012 tavaszán vezette be az úgynevezett „kritikus keskenységű udvar” fogalmát. Több mint kétszáz ilyen helyet találtak az épületállomány felmérésekor, a cél pedig az volt, hogy a hírhedt Molnár utcai hotelépítkezés kapcsán előállt problémákat, vagyis a kis udvarok környékének túlépítését elkerüljék. Ehhez képest a mostani tervezet az egy évvel ezelőtt problémásnak talált esetek közül nyolc érintett háznál megszüntetné ezt a jelölést.

N.n. 49

OPUS MIXTUM V.

HOVÁ-MERRE ERDÉLYI MŰEMLÉKVÉDELEM? – GONDOLATOK EGY FRISSEN MEGJELENT KÖNYV KAPCSÁN 2013. 04. 09. A Bicsok Zoltán – Orbán Zsolt: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem…” Történelmi családok kastélyai Erdélyben Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2012. 639 oldal A Bicsok Zoltán – Orbán Zsolt szerzőpáros jegyezte reprezentatív kiadvány akár gróf Bánffy Miklós trilógiájának „Megszámláltattál, híjjával találtattál, darabokra szaggattatol” címét is viselhetné, hiszen a 20. század történelme nem volt kegyes sem az erdélyi arisztokráciához, sem pedig annak épített javaihoz, amelyek ma egyben a mi örökségünket is képezik. Az erdélyi kastélyok sorsát a II. világháborús német, szovjet és helyi pusztítás, valamint az 1949. évi államosítás és kilakoltatási rendelet pecsételte meg. Ez utóbbi a még helyben tartózkodó arisztokrata családokat kitelepítésre (gyakran munkatáborba), a berendezést és a műtárgyakat pedig szétszóródásra, pusztulásra ítélte. Azok az épületek, melyekben termelőszövetkezetet, polgármesteri hivatalt, rendőrséget, kórházat, esetleg árvaházat, vagy fogyatékos gyerekeknek „kisegítő iskolát” rendeztek be, még szerencsés helyzetben voltak, mert fennmaradhattak. Persze a szokásos toldozás-foldozás, szervetlen hozzáépítés, belső átalakítás árán. Ahol azonban ez nem történt meg, ott ma már csupán a puszta falak között tenyésző gyom hívja fel a figyelmet az elmúlásra. Az 1980-as évtized, amelynek során a kommunista diktatúra szorítása a közép-európai térségben érezhetően enyhült, vagy már a „békés átmenet” felé tartott, Romániában a legkeményebbnek bizonyult. Még fájdalmasabb, hogy az erózió a rendszerváltoztatást követő két évtizedben is folytatódott. A vonatkozó román tör1. kép. A kötet borítója. vények ismertetésére itt 50

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Bethlenszentmiklós, Bethlen-kastély (Conacul din Sanmiclaus, Alba, forrás: wikipedia / Sicoie. robert [CC] https://hu.wikipedia.org) nincs lehetőség, tény azonban, hogy az egykori tulajdonosoknak jogában állt ingatlanaikat vis�szaigényelni. Ez a lehetőség ugyanakkor csupán a kezdetét jelentette egy hosszas procedúrának. Az épületekben működő intézmények, egyéb érdekeltségek, hivatalok ellenállása évekig késleltette (s akadályozza sokszor mindmáig) az átadást, a tulajdonost hosszú pereskedésre kényszerítve, akár nemzetközi fórumokon is. Mindennek persze a „gazdátlan” épületek látták a legnagyobb kárát, mert közben az állagmegóvásról senki sem gondoskodott, képviselőink pedig már ott ültek a helyi, a megyei, illetve az országos hivatalokban. A termelőszövetkezetek felbomlása után számos kastély elhagyottá vált, födémszerkezete beomlott és köveit a környék lakossága széthordta. Mára úgy tűnik, hogy a hazatért egykori tulajdonosok és nemzetközi alapítványok, ritkábban a román és a magyar állam mellett egy maroknyi, lelkes fiatal kutató (köztük a könyv szerzői) teszi a legtöbbet ezeknek a műemlékeknek a megmentéséért. A könyv talán legszebb vonása az, hogy, az erdélyi művelődéstörténeti iskola (melyhez olyan kutatók tartoztak, mint Biró József, Kelemen Lajos, B. Nagy Margit, jelenleg pedig Kovács András, Tüdős S. Kinga stb.) hagyományához híven az épületet nem csupán az architektúra szempontjából elemzi, hanem azt egy gazdasági-szellemi erőtér gócpontjának tekinti. Családfák, életsorsok elevenednek meg a kötet lapjain, pótolva a puszta falak, kifosztott kripták keltette szorongásunkat-hiányérzetünket. Alapvető információkat kapunk a tulajdonos családokról, azok különféle ágairól, legkiemelkedőbb tagjairól, irodalmi-közéleti tevékenységükről, nemzetközi kapcsolataikról. A kötetet igényes, színes fotódokumentáció egészíti ki, s éppen az aktuális állapot bemutatása a könyv másik fő erénye. Információt kaphatunk arról, hogy hol ki igényelte, kapta vissza az épületet, vagy 51

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Marosillye, Bornemisza-kastély (Castelul Bornemisza, forrás: wikipedia / Ţetcu Mircea Rareş [CC] https://hu.wikipedia.org) egyáltalán: van-e annak jelenleg gazdája, vagy csupán elhagyott rom. Ahol pedig sikerült az állagmegóvás, ott milyen erők, magánemberek, szervezetek fogtak össze. Természetesen csupán a felépítmény mentéséről lehet szó, a tetőzet kijavításáról, hogy ne ázzanak a falak, illetve egyéb statikai beavatkozásokról, majd fokozatosan nyílászárók, díszítőelemek pótlásáról, konzerválásáról. Az archív fotók, leírások dokumentálta bútorzat, könyvtár, festett díszítés ugyanis majdnem mindenütt megsemmisült. Az olvasó eligazodását segíti a belső borítón elhelyezett térkép a kastélyokat jelző számokkal és a történelmi Erdély határaival. A hátoldalon lévő térképmagyarázat (család, település), főképp azonban a helyiségnevek magyarázata (603–606. oldal), valamint a tartalomjegyzék (a családok névsora s ezek alatt a kastélyok neve) megkönnyítik a kötet használatát. Legyen ez a kézikönyv egy felkiáltójel, „lélekharang” (Reményik Sándor), tudósítás az aktuális állapotról, amelyet bizalommal használhat a tudományos kutató, de az érdeklődő közönség is. Érdemes volna a kiadványt teljes egészében, vagy egy rövidebb változatban angol nyelvre lefordítani és külföldön is bemutatni. A teljesség igénye nélkül, csupán néhány példa a még menthető, de siralmasan elhanyagolt épületekre: Bethlenszentmiklós (Sânmiclăuş), 17. századi Bethlen-kastély (bár igen ismert emlék, állapota kirívóan rossz). Bodola (Budila), 19. századi Mikes-kastély (sürgős állagmegóvásra volna szüksége). Bonyha (Bahnea), romantikus stílusú Bethlen-kastély. Drág (Dragu), 18–19. századi Wesselényi-kastély. Enyedszentkirály (Sâncrai), historizáló Bánffy-kastély. Komlód (Comlod), barokk Wesselényi-kúria. 52

OPUS MIXTUM V. Marosillye (Ilia), klasszicista Bornemisza-kastély. Marosújvár (Ocna Mureş), romantikus Mikes-kastély (a hangulatos épület szomorú állapotban látható). Paszmos (Posmuş), 18. századi Teleki-kastély (épületei szakszerű beavatkozást igényelnének). Radnót (Iernut), fejedelmi várkastély (tulajdonjoga vitatott, így egyre romlik az állapota). Szacsal (Săcel), eklektikus Nopcsa-kastély. Szentbenedek (Mănăstirea), klasszicista Kornis-kastély (elhagyatott, romos állapotban) A teljesen romossá vált kastélyok közül különösen fájdalmasak az alábbi esetek, amelyeknél legalább a romok konzerválása kívánatos lenne, amennyiben nem akarjuk, hogy végképp eltűnjenek a föld színéről: Aranyosgerend (Luncani), 18–19. századi Kemény-kastély. Bólya (Buia), 17. századi Bolyai-kastély (romjait fölveti a gaz és a fű). Csákyborgó (Gârbau), barokk Haller-kastély (kapuja, kútja és a kápolnatornya még megóvható lenne). Egeres (Aghireş), reneszánsz Bocskay-kastély (nemsokára már romjai sem látszanak). Kapjon (Coplean), Haller-kastély (szépséges romjai védelmet igényelnének). Kendilóna (Luna de Jos), Teleki-kastély késő-reneszánsz vadásztornya. Kerelőszentpál (Sânpaul), barokk Haller-kastély (tetőzet híján pusztulás a sorsa). Kisbún (Boiu), 17. századi Bethlen-kastély (1989 után a téesz kiköltözése tette rommá). Koronka (Corunca), 19. századi Tholdalagy-kastély. Magyarcsesztve (Cisteiu de Mureş), klasszicista Mikes-kastély (tetőzet híján falai mállanak). Pusztakamarás (Cămăraşu), klasszicista Kemény-kastély (tetőzete hiányzik, falai nem sokáig állanak már). Váralmás (Almaşu), klasszicista Csáky-kastély (1989 után pusztult le végleg). Végül néhány példa a megmentett kastélyokra: Almakerék (Mălâncrav), Apafi-kastély (Károly walesi herceg alapítványa hozatta rendbe). Altorja (Turia de Jos), 16–19. századi Apor-kastély (az Apor család újítja fel). Bodola (Budila), 18. századi Béldy-kastély (a hazatelepült Mikesek újítják fel). Bonchida (Bonţida), barokk Bánffy-kastély (nemzetközi összefogás mentette meg). Déva (Deva), Magna Curia – egykori Bethlen-kastély (a városi önkormányzat újíttatta fel). Felek (Avrig), Brukenthal-kastély (a Brukenthal Alapítvány gondozza). Gernyeszeg (Gorneşti), barokk Teleki-kastély (az örökösök jó állapotban visszakapták). Gyergyószárhegy (Lăzarea), Lázár-kastély (az itteni alkotótáborok révén menekült meg). Keresd (Criş), reneszánsz kori Bethlen-kastély (a marosvásárhelyi Bethlenek visszakapták). Magyarózd (Ozd), késő reneszánsz és barokk Pekry-kastély (a Bonus Pastor alapítvány födte be). Marosvécs (Brâncoveneşti), Kemény-várkastély (az Erdélyi Helikon egykori központja, jelenleg a Kemény Alapítvány gondozásában van). Miklósvár (Micloşoara), Kálnoky-kastély (a hazatelepült Kálnoky Tibor gondozza). Várfalva (Moldoveneşti), Jósika-kastély (Bánffy-Jósika Imre újíttatta fel). Vargyas (Vârghiş), késő reneszánsz-barokk Dániel-kastély (Esztergom város önkormányzata vásárolta meg). Veress Ferenc

OPUS MIXTUM V.

KÖZÖS TÉR – KÖZÖS ÖRÖKSÉG. KIÁLLÍTÁS ÉS KÖNYV A HATÁRON TÚLI ÉPÍTETT ÖRÖKSÉGRŐL 2013. 04. 16. S. Sebestyén József (szerk.): Közös tér – Közös örökség. Common Space – Common Heritage Crew Print, Budapest, 2013 2011 áprilisában, az akkor még Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Örökség Galériájában nyílt kiállítás a határon túli magyarlakta területek 1999 és 2010 között megújult épített örökségéről. A tárlat S. Sebestyén József építész és műemlékvédelmi szakmérnök kezdeményezésére és az ő összeállításában valósult meg, megörökítve e két évtizednyi munka eredményét. A kiállítás azóta több hazai és külföldi helyszínen is szerepelt, így Sepsiszentgyörgyön, Pécsen, Esztergomban, Komáromban, majd Brüsszelben és New Brunswickban (New York állam), idén pedig Oslóban és Torontóban mutatkozik be. A kiállítás anyaga a múlt hónapban egy rendkívül igényes könyv formájában is megjelent két nyelven – magyarul és angolul. (1. kép) Közös tér – Közös örökség – a cím többféle asszociációra ad lehetőséget. A kiállításon és a könyvben szereplő délvidéki, erdélyi, felvidéki és kárpátaljai műemlékek – templomok, kápolnák, kastélyok és várak – zömmel magyarlakta településeken állnak, közös örökségeként az anyaországi és helyi magyarságnak, illetve az ott élő horvát, szlovén, szerb, román, szlovák és ukrán lakosságnak. Ugyanakkor közös európai, illetve egyetemes örökség. Ennek felismerését bizonyítja például az amerikai Samuel Kress Foundation támogatása, amely az erdélyi Gelence római katolikus templomának felújítását segítette, miután a templom 1996 és 1999 között, a World Monuments Fund által nyilvántartott, a világ 100 legveszélyeztetettebb műemlékét tartalmazó 1. kép. A kötet borítója. listáján szerepelt. A hazai 54

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Gelence (ma Ghelinţa, Románia), római katolikus templom (fotók: S. Sebestyén József, 2004 és 2008) és külföldi magyar közösségek nyitottsága a kiállítás befogadására is jelzi az igényt közös örökségünk megóvására. (2. kép) A magyar állam ezt hivatalosan is mintegy deklarálta azzal, hogy az 1998-ban, a kulturális tárca által elindított Nemzeti Örökség Programot az országhatárokon túl élő magyar közösségek számára is elérhetővé tette. Ez mind szakmai, mind anyagi támogatást jelentett, és legfőbb célja az volt, hogy elősegítse a szakszerű állagmegóvást, helyreállítást és fenntartást, továbbá a majdani hasznosítást. A támogatás a következő tevékenységekre irányult elsősorban: az épített örökség felkutatására, felmérésére és értékleltárának elkészítésére, valamint a helyreállítást megelőző régészeti és épületkutatásokra; a felújítási és restaurátori munkák professzionális elvégzésére; továbbá az egyes emlékek szellemi, tudományos értékét tudatosító kutatómunkára. Jelen könyv ennek a több évet-évtizedet átfogó, határokon átívelő együttműködésnek az eredményeit mutatja be a négy nagyobb terület – Délvidék, Erdély, Felvidék és Kárpátalja – szerint csoportosítva

3. kép. Altorja (ma Turia, Románia), Apor-kastély (fotók: S. Sebestyén József, 2006 és 2004) 55

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Bádok (ma Bădeşti, Románia), a református templom festett faberendezése; Magyarvista (ma Viştea, Románia), a református templom festett faberendezése (fotók: S. Sebestyén József, 2009) az egyes emlékeket. A kutatásban és a felújításban részt vett szakemberek – építészek, statikusok, művészettörténészek, régészek és restaurátorok – tolmácsolásában olvashatunk az épületek történetéről, kutatásáról, a kutatás jelenlegi állásáról, valamint a felújítás, az állagmegóvás és a hasznosítás részleteiről. A szöveget túlnyomórészt a szerkesztő fotóanyaga kíséri, mely bőséges és igényes illusztrációját adja a leírásoknak. A látványos képanyag meggyőzően tálalja ennek az örökségnek a gazdagságát és értékeit. Az elvégzett munka fontosságát és folytatásának szükségességét az elénk tárt képek vizuális erején túl a leírt tényanyag is igazolja. A program keretében megvalósult kutatások során ugyanis gyakran új emlékek kerültek napvilágra. Az egyik legkiemelkedőbb példa erre az altorjai Apor-kastély Erdélyben, ahol rendkívül értékes, 17. századi késő reneszánsz falképeket és stukkókat tártak fel. (3. kép) Számos esetben kerültek elő a vakolatréteg alatt „rejtőző” falképek, falképtöredékek templomokban, így többek között Magyarremete (ma Remetea, Románia), Nyárádszentlászló (ma Sânvăsii, Románia) és Palágykomoróc (ma Palagy, Ukrajna) templomában. A munkák során gyakran derült fény új adatokra az építéstörténetre vonatkozóan is, mely elsősorban tudományos szempontból érdemel figyelmet. A támogatásból egy olyan „ikonikus” épületegyüttes is megújult, mint a gyulafehérvári (ma Alba Iulia, Románia) székesegyház és a hozzá csatlakozó Lázói-kápolna, az erdélyi reneszánsz kiemelkedő emléke. Az érseki székhely mellett – többek között – kisebb falvak templomai, valamint azok falképei, festett faberendezései is felújításra kerültek. (4. kép) A kiállítás és a könyv a jelenlegi állapotokat tükrözi, beszámolva az eddig elvégzett munkáról, melyet korántsem tekinthetünk lezártnak. A helyi hasznosítás kérdése, illetve a fenntartás és a helyreállítási 56

OPUS MIXTUM V. munkálatok folytatásának a költségei újabb kihívások elé állítják a szakembereket. Az anyagi támogatás ugyanis a magyar állam részéről az elmúlt 10 év folyamán gyakorlatilag a nullára csökkent. 2004ben szervezeti átalakítás során megszüntették a programot szakmailag előkészítő és koordináló Régészeti és Műemléki Főosztályt – mely a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában működött –, és az ügyek továbbvitele a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalra és az itt létrehozott Határon Túli Műhelyre hárult. 2007-ben pedig a kulturális tárca beszüntette a határon túli ingatlan örökség anyagi támogatását. „Az intézményi háttér felszámolása után anélkül szüntették meg a támogatási programot, hogy a több éves tapasztalatok további hasznosítása érdekében bárki elvégeztette volna annak szakmai értékelését, felmérte volna az addigi eredményeket, valamint a folyamatban lévő felújítások, felmérési, kutatási programok félbemaradása miatt az épületek, s környezetük állapotában várhatóan bekövetkező, anyagiakban is kifejezhető károkat.” – olvashatjuk a könyv bevezetőjében. Mint „örökségfigyelők” bízunk benne, hogy a könyv emlékeztetőül szolgál az elvégzett munka jelentőségére és érdemeire, és ösztönzőleg hat majd a folytatásra. Az erre irányuló szándékot jelzi, hogy a határon túli műemlékeket támogató program, az előző programot koordináló szakemberek, szakmai szervezetek kezdeményezésére tavaly szeptemberben újra indult állami támogatásból. A könyv szerzői: Agócs Attila, Balázs István, Barabás Kisanna, Csurka Attila, Demeter Gábor, Emődi Tamás, Furu Árpád, Fülöpp Róbert, Gudor Botond, Harkai Imre, Hlavathy Izabella, Jékely Zsombor, Káldi Gyula, Kiss Loránd, Kovács András, Kovács Zsolt, Krcho János, Lángi József, Macalik Arnold, Márton Judit, Mihály Ferenc, S. Sebestyén József, Sarkadi Márton, Szabó Tekla, Várallyay Réka, Veöreös András, Wittinger Zoltán. Angol fordítás: Bagdány Judit, Sebestyén Ágnes Anna, Brian Trossen. Borítóterv, tipográfia: Jeszenszky Gyula. Könyvbemutató: 2013. április 19. péntek 18.00, a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Könyvtáros Klubja, Millenáris. A könyvet bemutatta: Kerny Terézia, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének munkatársa. Sebestyén Ágnes Anna

OPUS MIXTUM V.

RAFKÓS STERILITÁS GÓTIKUS DÍSZLETEKKEL 2013. 04. 26. Pannonhalmára öröm megérkezni: rendezettség mindenhol; mintha valahol Nyugat-Európában lennénk. A középkori bazilika belső terének 2012-ben befejezett felújítása ehhez a színvonalhoz méltó igényességgel folyt, amit John Pawson angol építész tervei alapján, a 3H Építésziroda közreműködésével végeztek el. Éppen ezért nagy várakozással léptem be a templomba. Mindig is azon a véleményen voltam, hogy a Római Katolikus Egyház önképének változása és a II. Vatikáni Zsinat reformja szükségessé tette az átalakítást, ami – főként liturgikus okokból – teljes egészében indokolható. A bencések a program meghatározásakor a 13. századi templom adottságaiból indultak ki: céljuk az 1870-es években átalakított, azóta székesegyházként működő épület eredeti, szerzetesi szellemiségének visszaállítása volt. (1. kép) Úgy vélem, ezzel a szándékkal épeszű ember nemigen akar vitába szállni. De mégis ez az, ami feszültséget keltett. Hiszen akkor a templombelsőt „ki kell tisztítani”, a 19. századi historizáló berendezést és dekorációt ki kell dobni. Ez a berendezés és díszítés egy olyan egyházképről tanúskodott, amit már meghaladott az idő, és ami a középkori bazilikát mintegy történelmi díszletként használta fel a nemzeti legendaképzés világias célokat sem nélkülöző, ízig-vérig 19. századi ideológiájához. De milyen nemzeti történelmet mutatott be ez az ideológia? Egyfajta „kitalált középkort”, olyat, ami sosem létezett, amit a kiegyezés után Kruesz Krizosztom (1819–1885) főapát megrendelésére Stornó Ferenc (1821–1907) hozott létre, miközben a korszellem purista szemléletétől áthatva minden mást eltüntetett. A mai megrendelők ezért egy sokkal régebbi, egy spirituálisan mélyebb, régebbi hagyományhoz akartak visszatérni; joggal. Bevallom, a felújítást kísérő vita során éppen ezért két malomkő között őrlődtem. Kiemelkedően jó volt a terv, de művészettörténészként mégis azt gondoltam, hogy a kidobásra ítélt berendezési tárgyak és üvegablakok, valamint a megsemmisülésre ítélt korabeli falfestmények – bár személyes ízlésemtől messze állnak – mégis a templom történetének részét képezik. Ezért néhányukat – például a szószéket – talán eltávolíthatják, de nagy részüket a helyszínen kell megőrizni. A templombelső teljes „kitisztításának” ellenállt a műemlékvédelem, amiből végül kompromisszumos megoldás született: a falképek megmenekültek, a kiszedett üvegablakokat az Iparművészeti Múzeumba szállították, a bútorokat pedig plébániákon helyezték el. Ezek után azt hittem, hogy a történet jól végződött: a használaton kívüli terek funkciót kaptak, az épület széttöredezettsége megszűnt, és végre egy igényes kortárs alkotás jött létre. Azonban amikor beléptem az épületbe, mégis leforrázva éreztem magam. Természetes, hogy fotón az épület másként hatott, de a helyszínen egyfajta „hatodik érzék” azt súgta nekem, hogy valami nincs rendben. Pedig kedvelem Pawson minimalizmusát, amire Japán kultúrájának mély egyszerűsége is hatott, hiszen az építész ott is tanult. De akkor mégis mi zavart? (2. kép) A belsőben sajnos még így is látható, hogy a bencések pont azt a purista szemléletmódot képviselték, amit 19. századi elődeik, csak számukra az akkori „kitalált középkor” volt elfogadhatatlan. Ha úgy vesszük, a megrendelők valóban hűek maradtak bizonyos hagyományokhoz, hiszen Kruesz és Stornó is kidobta mindazt, ami számára nem volt „korszerű”, vagy eltért az elképzeléseitől. Érteni vélem az üzenetet: a múltnak vannak értékesebb és értéktelenebb részei. Úgy tűnik, hogy legalább ez a hozzáállás töretlen nálunk. Hiszen a 20. század is kényére-kedvére alakítgatta a múltat, sőt akadt közben olyan ideológia is, amelyik végleg el akarta törölni. Ilyenkor felrémlik bennem, hogy milyen avítt szemléletűek például Olaszországban vagy Pawson hazájában, Angliában, ahol a kastélyokban és a rendeltetésszerűen használt templomokban ragaszkodnak a múlt minden emlékéhez. Nem csupán a középkori, reneszánsz és barokk, hanem a 19. és 20. századi alkotásokhoz is. Náluk is történnek a pannonhalmihoz hasonló esetek? Minden bizonnyal. De talán olyan országokban, ahol egymást érik a gótikus és reneszánsz templomok, kastélyok, sokan pedig még ma is évszázados 58

OPUS MIXTUM V.

1. kép. Átépítés előtt – a szerk. A 20. század második feléből származó szembemiséző oltárért és az ambóért, valamint az összecsukható székekért nem volt kár. Tény, hogy a szószék is zavarta az összképet. (A Pannonhalmi Bencés Főapátság, forrás: wikipedia / Fgg [CC] https://hu.wikipedia.org) 59

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Semleges belső tér. (fotó: Tóth Áron, 2013) 60

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Az önmagában tökéletes ónix keresztelőmedence. A gótikus kőbordák között azonban olyan, mintha egy másik világból származna. És így is van. (fotó: Tóth Áron, 2013) bútorok között élnek és az ükszülők porcelánkészletéből étkeznek, egy-egy ilyen eset megengedhető. A fentiekből viszont úgy tűnik, hogy sokkal kevesebb régi épülettel és jóval kisebb műkincsállománnyal mi mégis többet engedhetünk meg magunknak. Pedig a mostani bútorokat és liturgikus tárgyakat magas esztétikai színvonalon tervezték meg, és a padlót borító kemény mészkőlapok, a diófa bútorok, vagy az anyagukban is szimbolikus ónix liturgikus tárgyak sem a nálunk szokásos olcsó megoldásokról tanúskodnak. Akkor mi az, ami mégis szinte „kiveri a szemünket”? Szerintem maga az új berendezés. Feltehetik a kérdést: megőrültem, hogy az értékes és esztétikus tárgyakkal van bajom? Erre csak azt a választ adhatom, hogy a tárgyak hibája pont túlzott tökéletességükben és túlzott szabályosságukban rejlik. Fordulatokkal teli építéstörténetükből is következik, hogy a középkori templomokban van némi szabálytalanság. Mindemellett nehéz lenne két teljesen egyforma gyámkövet, pillérfőt vagy lábazatot találni bennük, ráadásul mindet egyedi kézműves technikákkal alakították ki. Erre azt mondhatnánk, hogy centiméteres szabálytalanságokat, vésőnyomokat, apró felületi girbegurbaságokat távolról nem érzékelünk. De régóta közhely, hogy ez nem így van. Jól tudjuk, hogy például az athéni Parthenon homlokzatát már több mint kétezer-négyszáz éve néhány centiméteres optikai korrekciókkal építették fel. A pannonhalmi bazilikán tehát igenis szó szerint látható az emberi kéz esetlegessége. Pont úgy, ahogy még a 19. századi asztalosmunkában is érezhető volt. Csakhogy éppen az emberi kéz az, ami a modern gépek segítségével tökéletesre vágott, faragott, gyalult és csiszolt kortárs berendezésből hiányzik. Emiatt tűnnek a formailag amúgy visszafogott új bútorok a középkori környezetben túl szabályosnak, túl tökéletesnek. (3. kép) 61

OPUS MIXTUM V. Egy ahhoz hasonló kortárs építészeti térben, amit a Pawson a csehországi Nový Dvůr kolostorába tervezett viszont kiválóan működnének. Egy ízig-vérig középkori templomtérben azonban feloldhatatlan disszonanciát okoznak. A legnagyobb baj azonban a padlóval van, amiről minden építész és műemlékes tudja, hogy kialakítása alapvetően meghatározza egy épület belsejét. A megrendelők részéről Dr. Fehérváry Jákó OSB úgy nyilatkozott, hogy a nagy blokkokból kialakított mészkőburkolattal homogén alapot kívántak adni a rituális térnek. A céljukat elérték: olyan homogén felület jött létre, mintha a templom falai nem is rajta állnának. A padló bántóan elüt a gótikus tér jellegétől. Ezért viszont fel kellett szedni azt a 19. században lerakott kelheimi mészkövet, ami az atya saját bevallása szerint is esztétikus, padlóburkoláshoz a legpraktikusabb, tömör és könnyű tisztítani. Ráadásul értelmezhetetlen az a kijelentése, hogy a kelheimi kőnek van egy „csempeszerű” hatása, és középkori térben nem szerencsés. Mintha az atya sosem járt volna még templomban. A kelheimit évszázadokig padlóburkoló kőként használták a reprezentatív terekben. A csempeszerű hatásról pedig nem érdemes vitázni. Bárki bemehet egy régi templomba, ahol még megvan az eredeti padlóburkolat, és meggyőződhet róla, hogy mi a különbség a csempe és a kelheimi között. Vagy látogassuk meg Európa néhány középkori templomát, nézzünk meg néhány reneszánsz festményt, és el fogunk csodálkozni: a legkülönfélébb sakktáblaszerű burkolatokkal találkozunk; gótikus terekben. Mindemellett a régi kőlapok éleit kézzel pattintották, látszottak bennük a kis egyenetlenségek éppen úgy, mint ahogy a középkori templom falán és faragványain is látszanak. Az ipari technikával kivágott nagy mészkőblokkokon azonban a bútorokhoz hasonlóan nem fedezhetjük fel az emberi kéz nyomát. Ha a kelheimi a csempére emlékeztet, akkor a

4. kép. Mi ez? Egy pláza vagy egy bank padlóburkolata? Itt olyannak tűnik. Nový Dvůrban működne. (fotó: Tóth Áron, 2013) 62

OPUS MIXTUM V. mai burkolat egy pláza padlóját idézi. Ugyanaz a disszonancia lép fel, mint a bútorok esetében, csak sokkal bántóbban. (4. kép) Gunther Zsolt, felelős tervező, a felújítás hazai irányítója szerint az új belső „nem rekonstrukció, hanem új entitás”. Ebben igaza van. Minden újítás, átalakítás új entitás, és ez így is van rendjén. Csakhogy Pannonhalmán ez az új entitás pontosan úgy működik a 21. század második évtizedében, mint ahogy a Kruesz-féle új entitás működött a 19. század hetvenes éveiben. Stornó műve túlságosan túlburjánzó volt, Pawson műve pedig megfelelő módon visszafogott, de túlságosan szabályos, túlságosan steril, ami részben korunk technológiájának is köszönhető. Hiányzik belőle az emberi kéz. Ennek következtében sajnos háttérbe szorítja a környezetét. Szerencsétlen középkori bazilikának tehát most sem jutott jobb sors, mint jó másfél évszázaddal ezelőtt: csupán csak háttérként szolgál egy új, nagyon ötletes entitáshoz: a bazilikában ma nem fogad más minket, mint rafkós sterilitás gótikus díszletekkel. Tóth Áron A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/5247516 TRACKBACKEK, PINGBACKEK:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.05.02. 13:39:01 Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában. KOMMENTEK:

pescatore 2013.04.26. 16:37:50 John Pawson munkáit saját honlapján is „minimalistaként” aposztrofálják. [Ez nem újkeletű, a megjelölés a 60-as évek Amerikájában, New Yorkban született, jeles képviselője Donald Judd.] Tehát a minimum. Érdekes, ennek a szónak nevatívumot illenék sugallni, mégis pozitívum lett belőle. Ez a munka most elgondolkodtat (ismervén a német területen meggyökeresedett „kortárs ‘művészet’” alapmotívumait). Pawson munkái között találunk kolostorátalakítást, templomfelújítást, irodaépületet, tehát amihez építész hozzányúlhat, ahhoz ő hozzá is nyúlt. Nagy sikerrel, bár nem mindig nagy szerencsével. Amikor a szakrális művészet iskolában tanult tárgy lesz, kétlem, hogy megilletné a továbbiakban a szakrális jelző. Nem attól lesz ugyanis szakrális valami, hogy –mint a cikk is említi– bizonyos vallási közegbe beemeljük, hanem éppen attól, hogy kiemeljük azt a profánból. Szakrális tehát az, ami az imádkozást segíti, ami felemeli a lelket, segít csodálni a teremtést, azon belül az emberi kéz teremtő munkáját és annak végső határait és csodáit, a türelmet és alázatot, amivel például egyegy „bútordarab” költemény lehet(ett). De most mégis lehet az ember érzése, hogy a mindennapos használatra használt halpucoló asztal tökéletesen megegyező külsővel bír, mint akár egy székesegyház főoltára. A minimalizmus önmagában még nemes és tiszteletre méltó (is) lehet, de tegyünk külömbséget a hol és a mikor között. A méltó és méltatlan kérdését sokan próbálják az ízlés kérdéskörébe sorolni, így mintegy kizárni annak lehetőségét, hogy bárki is megkérdőjelezhesse annak létjogosultságát. „Di gustibus non est disputandum” – tehát erről ne essék szó. A régi időkben elterjedt egy stílus, mely a kor szellemét adta hírül, konszenzus született olyan kérdésben, mint szép, csodálatra méltó. Ez nincs másként most sem, csak akkor mejük feltenni a kérdést: miféle lelkiségről árulkodik az utókornak a „kortárs”. (Szándékosan mellőzöm a művészet szót.) Egy másik érdekes felvetése a cikkírónak, hogy mi van, ha a gépi munka bár a végletekig precíz, mégsem emeli fel a lelket.(?) A lelket nem csupán a maga a szép emeli fel, de a csodálat is. 63

OPUS MIXTUM V. Én személy szerint egy gépi faragású szobrot találhatok esztétikusnak, de sosem fogom nagy értékként kezelni. A szakrális tér a rácsodálkozás közege, az pedig hogy ez esztétikummal párosul, szükségszerű. Amíg azt sajnáljuk, hogy nincsenek már igazán értékes kézi munkák, nincs munkja a képzőművésznek, ilyen esetekben hatalmas összegeket költünk mérnöki precizitású „halpucoló asztalokra”, amit egyébként töredékéért megformált volna egy kőfaragó, így még értéke is lett volna. Itt tehát nem arról van szó, hogy pénzt spóroltunk meg, mert ezt is elárulja a cikk, hanem épp hogy –a német mentalitásnak megfelelően– nem szép, de legalább méreg drága volt. Megint pénzben mérünk, nem „értékben”. És visszatérve az utókorra hagyományozott javakról: feltehetően ezen darabokat x év múlva – mikor már senki nem tudja megmondani, ki is volt az a Pawson – különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül fogják kitenni a pannonhalmi apátsági templomból, felhasználván arra, amire valóban praktikus, sima felülete alkalmassá teszi éttermi, konyhai használatra :S Az a gyanúm, hogy nem kerül be az Iparművészeti Múzeumba... Mikrobi 2013.04.26. 16:59:01 Én a régi belsőt sajnálom. Lehet, hogy 140 éve oda nem illő, giccses, stb. volt, de mostmár 140 éves volt! Erre kicserélik a mostmár régi, megszokott és egyáltalán nem csúnya, tehát odaillőt és új, totálisan nem odaillő, élére hajtogatott förmedvénnyel. Ilyen hibákat a XX. század ’70-es éveiben követtek el, amikor egyetlen szempont volt: a II. Vatikáni Zsinat szellemében megújítani a liturgikus teret. BÁRMI ÁRON! Ki is dobálták az évszázados kincseket jó pár templomból! Pannonhalma ezt akkor, amikor ez kampányszerűen ment, megúszta, szomorú módon 50 évvel a Zsinat után következett be:-( pescatore 2013.04.29. 12:24:31 www.stuflesser.com/de/: Annyi pénzért már ők is megcsinálthatták volna... tolsztoj 2014.01.12. 22:55:08 Én még nem jártam a felújított templomban, úgyhogy csak a fényképek alapján tudok véleményt mondani – de azonnal az jutott eszembe: „ez sem lesz itt sokáig” – és v.sz. valóban így lesz – hiába volt drága és értékes az ANYAG - a végeredmény steril, hideg.....olyan most ez a különben csodálatos templom (talán a legjobban teszett belülről - még Jákot, Lébényt is beleértve), mintha kibelezték volna – a hideg, steril tér fölött olyan árván álldogál.....a „rózsaablak”-ról pedig azonnal egy fehérhályogos vak ember szeme jutott eszembe, nem tehetek róla...

OPUS MIXTUM V.

PURIZMUS: ÚJRATÖLTVE? A PANNONHALMI BAZILIKA FELÚJÍTÁSA 2013. 05. 07. Templomba lépni más. Akár hívő az ember, akár nem, az istentiszteletek helyszíneinek sajátos hatása alól csak nagy erőfeszítéssel és ellenállással tudja kivonni magát. Nem csoda, hiszen a szakrális építészet történetét végigkíséri a lenyűgözés igénye. A pannonhalmi bencés apátság templomába belépve sincs ember, aki ne döbbenne meg. „Sokkoló” – foglalta össze egy kolléga a látottakat, és valóban, ha nem akarunk különösebb értékítéletet mondani a nemrégiben lezárult rekonstrukció felett, akkor ezzel a kifejezéssel meglehetősen pontosan leírható az élmény. Itt azonban most ennyivel nem elégedhetünk meg. A felújítás kapcsán kialakult vita legfontosabb kérdése, hogy egy a mai formáját több lépésben elnyert

1. kép. A budavári Mátyás-templom a 19. századi átalakítást felújítást megelőzően (bal) és azt követően (jobb) (forrás: Csemegi József: A budavári főtemplom. Budapest, 1955)

2. kép. A budavári Úri utca 13. számú háza 1944-ben és húsz évvel később, már a középkori részletek bemutatásával (forrás: Budapest Régiségei, 22. [1971]) épületből kivehetjük-e az egyiket, és rakhatunk-e helyére mást, mint ahogy Pannonhalmán – nagyon lecsupaszítva a fejleményeket – ez történt. Az ilyesmit a műemlékvédelmi elvek hagyományosan tiltják, ugyanis a ház történetiségének tiszteletben tartása megkívánja, hogy a különféle építési korszakokat ne radírozzuk ki belőle. Az elv a 19. századi tapasztalatokra nyúlik vissza, amikor szemrebbenés nélkül hajigálták ki a templomokból például a jó minőségű barokk oltárok tömegét, hogy helyükre a gótikus templomok 65

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Az Úri utca 13. számú háza napjainkban (forrás: panoramio.com - Jean-Pierre Dimier) hangulatához jobban illeszkedőnek tartott neogótikus alkotások kerüljenek. Ez a szemlélet néha odáig is elment, hogy felújítás címén középkori épületek jóformán teljes elbontására és újonnan való felépítésére került sor. Mondani sem kell talán, hogy a 20. századi utókor mindezt igencsak éles kritikával szemlélte. (1. kép) Ennek is megvolt a maga hátránya, ugyanis hirtelen nemcsak hogy tiszteletben tartották a meglevő rétegeket, de elkezdték „hajuknál fogva előrángatni” a már elpusztultakat is. Az apró nyomokból kiszerkesztett, a falazatokból előbányászott rétegeket egymás mellé téve pedig olyan vizuális káoszt és kakofóniát hoztak létre, hogy jóformán azt a társadalmat zárta ki a műemlékes szakma a műélvezetből, amely építészeti emlékeinek őrzésére kirendelték. (2. kép) Azonban még ebben, a Velencei Chartát létrehozó, lelkesült korszakban – és azt követően is – megfigyelhetőek a történetiségen magukat felülhelyező felújítások. Az imént említett módszerekkel szoros összefüggésben, számos budai várbéli ház 18–19. századi homlokzatát nyilvánították értéktelennek és verték le, mondván, alatta ott a magyar középkor. Szinte számba venni is nehéz lenne, hány 19. századi freskót csiszoltak le napjainkig az egyházi intézményekben, mert alatta ott volt a barokk kori változat. (3. kép) Ennek tükrében nem teljesen értem azt a fajta iszonyattal vegyes rácsodálkozást, amellyel a műemlékes szakma a pannonhalmi felújításhoz viszonyul. Be kell látni, hogy a magyar műemlékvédelem történetét igenis végigkíséri egyfajta önkényes szelekció, amely ha nem is a keletkezési korszak függvényében, de az adott alkotások kvalitását minősítve választ. Eltüntet, visszaalakít és megmásít, annak függvényében, hogy mit talál jelentősebbnek. Ennek következtében pedig néha-néha előfordul, hogy a meglevő állapot tiszteletét más szempontok írják felül. Pannonhalmán pontosan ugyanez történt. John Pawson és „magyar hangja”, Gunther Zsolt, a megrendelő szerzetesrenddel szoros egyetértésben úgy döntött, hogy az 1870–1876 közötti felújításkor a gótikus templomtérbe került berendezést kirakják onnan. Nem azért, mert éppen ehhez volt kedvük, 66

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A pannonhalmi bencés apátság bazilikája a felújítás előtt, és azt követően (látványterv). (forrás: eu2011.hu) hanem azért, mert ezt a berendezést egykor jóformán a bencés rend megkérdezése nélkül helyezték el itt, és ami még fontosabb, hogy már eredetileg is alkalmatlan volt például a padsorok elrendezése a bencés liturgia szerinti szertartások lebonyolítására. Végül a Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal kötött kompromisszumok folyományaként csak részlegesen történt meg a 19. századi felújításkor keletkezett társművészeti alkotások eltávolítása. Azok a dolgok azonban, amelyekkel használhatósági gondok merültek fel, mind távozni kényszerültek, továbbá elérték a színes üvegablakok ónix-üvegre való lecserélését. (4. kép) Hagyományosan, szigorúan csakis műemlékes szempontból nézve, az elvekre hivatkozva persze el lehetne ítélni mindezt. Azonban ahogy a műemlékvédelem elsődleges tárgya, az építészet sem egy önmagában való tudomány, úgy az örökségvédelem is olyan társadalmi beágyazottságban mozog, ahol számos más szempontot is figyelembe kell venni. És bár nem vagyunk hozzászokva, hogy pont egy templom esetében kell a funkcionális igények miatt erős kompromisszumokat kötni, úgy tűnik napjainkban már ez is megesik. Ami tehát Pannonhalmán történt, az bármennyire is úgy tűnik a minimalista bútorzat láttán, cseppet sem lóg ki a magyar műemlékvédelem hagyományaiból. Mégis mitől válik általánosan igazzá akkor a „sokkoló” jelző? Attól, hogy nagyon régen nem mondta már ki ilyen nyíltan egy felújítás sem a talán sokaknak fájó igazságot: a műemléki elveken néha kicsit átlépve is létrehozható minőségi munka. Kelecsényi Kristóf

OPUS MIXTUM V.

TÖRÖK GYEREK MEGHAGYTA, MAGYAR GYEREK ELBONTJA 2013. 05. 17. A Várkert bazár épületének felújítása során törökkori falmaradványokra találtak, melyeket idő hiányában elbontanak. Az imént leírtak nem egy Örkény egyperces, hanem Magyarország 2013– 2014-as csúcsberuházása, a Várkert bazár műemlék épületének felújítása kapcsán megjelent hír. Az épületegyüttes felújítási munkálatai során a múlt hét csütörtökön (2013. május 9-én) a földmunkák közben nyolc, a török korból származó helyiség alapfala került elő. A beruházás gyors tempója miatt – elsőre átgondolatlannak tűnő reakcióként – azt olvashattuk a csütörtöki hírekben, hogy a falmaradványokat régész szakemberek megvizsgálták, alapos régészeti feltárásra viszont nincs idő, ezért megfelelően dokumentálva a falazatot elbontják. Egy nappal később, pénteken egyeztetések hatására az a kompromisszum jött létre, hogy a falmaradványokat beszállítják a Budapest Történeti Múzeum kőtárába. A Várkert bazár felújítása már jó ideje váratott magára, s a várakozás éveiben az épület állaga súlyosan leromlott, és az azt körülvevő városrész kulturális élete passzivitásba fordult. Az érintett szakmák képviselői elsőre félelemmel vegyes optimizmussal fordultak a 2013 februárjában elkezdett munkálatok felé, ismerve a nemzeti örökséghez legkevésbé sem az ápolás és a szakmaiság oldaláról közelítő politikai akaratot. A felújítási tervezetek viszont meggyőzőnek tűntek mind az örökségvédelmi szempontokat, mind pedig a hasznosítási és fenntarthatósági szempontokat is figyelembe véve.

1. kép. A Várkert bazár 2013 májusában. (fotó: Schmidt Péter, 2013)

OPUS MIXTUM V. A Várkert bazár felújításának projektje nem csupán magára az épületre terjed ki, hanem a közvetlen környezetére is, így csökkentett forgalmú utcák létrehozása, parkosítás is szerepel a tervek közt. A beruházással így nem csak a Várkert bazár kap majd új funkciókat, hanem az egész városrész, s a már meglévő múzeumaival új és izgalmas célpontnak ígérkezik a látogatók számára. Mindennek tudatában örökségvédelmi szempontból mindenképp felmerül az a kérdés, hogy valóban nincs időnk nemzeti örökségünk e fontos régészeti emlékének méltó és intelligens megőrzésére? Megéri a sietség azt az árat, hogy a városrész, a valamikori királyi székhely történetének ezt a rétegét elbontsuk, s a múlt bemutatásánál ne vegyük figyelembe? Az emlékek helyben történő megőrzése a műemlékvédelmi gyakorlatban bevett módszer, melynek fontosságára számos nemzetközi egyezmény is rámutat. Ezen szakmai elvek figyelmen kívül hagyása miatt felmerül az a kérdés, hogy a beruházó, maga az állam a többi épületegységen betartja-e a műemlékvédelmi szempontokat. Sőt valójában itt kezdődnek a kérdések, hiszen vajon mit várhatunk egy magánberuházótól, ha az állam ilyen módon negligálja a műemlékvédelmi alapelveket. A drasztikusnak minősíthető lebontás (még akkor is, ha szakszerűen történik) helyett törekedni kellene az eredeti helyén történő megőrzésre. A bemutatásra számos technikai lehetőség kínálkozik, mint például az üveg járólap (pl. Március 15. tér). Ezen régészeti örökségünkért, még ha töredékessége miatt kevésbé lényeges része is kulturális örökségünknek, felelősek vagyunk, s azért is, hogy a városrész és a nemzet történetének anyagi bizonyítéka, hivatkozási alapja maradjon, s hiteles minőségben örökítsük át a további generációknak.

2. kép. A felújítás során az épületegyüttes mögül kitermelik a földet. E munkák közben bukkantak a maradványokra. (fotó: Schmidt Péter, 2013) 69

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Az athéni Akropolisz Múzeum bejárata. (fotó: Sidó Anna, 2013)

4. kép. A lábakra állított athéni múzeum. (fotó: Sidó Anna, 2013) 70

Az athéni Akropolisz Múzeum bejáratának és alsó szintjének építészeti megoldásán jól érzékelhető a régészeti örökség megőrzésének és bemutatásának szem előtt tartása. A 2009-ben átadott múzeum épületét teljes egészében a valamikori városszövet részét képező antik régészeti emlékek fölé emelték. Tegyük hozzá rögtön, az önmagukban tucat számba menő emlékek az antik városi szövet és a mai város közötti kapcsolat élményszerűvé tétele miatt jelentősek elsősorban, mivel az Akropolisztól alig párszáz méterre, a hozzá képest csekélyebb jelentőségű ókori réteg alig számítana régészeti szenzációnak. A múzeum bejárati részének tartószerkezeteként oszlopokat állítottak a rommezőre, így a múzeum épületén kívül szabadon, azon belül pedig üvegpadló alkalmazásával érték el, hogy teljes egészében láthatóak maradjanak az emlékek. A múzeum épülete így nem csak az abban elhelyezett tárgyakat muzealizálja, hanem az alatta elterülő, a látogatók számára is hozzáférhető mini

OPUS MIXTUM V. régészeti park megóvásával élményszerűvé és megélhetővé teszi az évezredeken átívelő változásokat a városszövetben. A transzparens jelleg az épület jóval sokrétűbb értelmezési lehetőségét gazdagította, s a kortárs múzeumépítészet egyik legkiemelkedőbb darabjává emelte. Fontos párhuzamként említhető, hogy Athén e részének régészeti feltárására csak a múzeum építésének megkezdésekor kerülhetett sor, s a földben rejlő értékek csak az itt álló 19–20. századi épületek elbontásával kerültek elő. Különösen figyelemre méltó és követendő a görög örökségvédelemnek ez a hozzáállása, mivel megtehették volna, hogy a kevésbé jelentősnek gondolt emlékeket a múzeum építése miatt lebontják, viszont a régészeti feltárás bemutatásával maga a múzeumépület is sokkal izgalmasabb térré vált. A törökkori falmaradványok alapos feltárása és vizsgálata, valamint ilyen típusú bemutatása jelentős mértékben gazdagítaná a Várbazár felújítás utáni kulturális értékét, mindannyiunk kulturális örökségét. Sidó Anna

OPUS MIXTUM V.

ÖRÖKSÉGVÉDELEM SZTAHANOVISTA MÓDRA? NÉHÁNY GONDOLAT A VÁRKERT BAZÁR TERÜLETÉN TALÁLT TÖRÖK KORI FALAK ELBONTÁSA KAPCSÁN 2013. 05. 22. A címben szereplő téma fontosságát talán mi sem jelzi jobban, hogy a jelen blog két szerzője gyakorlatilag egymástól függetlenül is késztetést érzett arra, hogy azt a figyelem homlokterébe állítsa. Már csak a helyszín kiemelt volta is kiválóan alkalmassá teszi arra, hogy a jelenlegi magyarországi örökségvédelem egyfajta „lázmérője” gyanánt szolgáljon. (1., 2. kép) Az elmúlt napokban az elektronikus sajtó különböző forrásaiból olvashattuk, hogy a Budavári Palota keleti lejtőjén, a Várkert bazár mögött jó állapotban lévő közép- vagy török kori falmaradványokra bukkantak, melyek valószínűleg itt működött egykori kézműves műhelyek maradványai. Az örvendetes hír után viszont rögtön hidegzuhanyként hatott a folytatás, miszerint a megtalálásuk után rögtön el is akarják bontani őket – az ügyben nyilatkozó örökségvédelmi szakember szerint azért, mert sem idő, sem pénz nem áll rendelkezésre a felújításukra, megtartásukra. Hozzátenném: sem akarat. Felmerül a kérdés: Magyarországon netán túl sok 16–17. századi emlék maradt volna? Azt a keveset, melyet az elmúlt évszázadok háborús pusztításai meghagytak, sem vagyunk képesek megvédeni? Még akkor is, ha mindez éppen a Várkert bazár felújítása címén történik.

1. kép. A Várkert bazár központi része 2013 januárjában (fotó: Schmidt Péter, 2013) 72

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Várkert bazár jobb oldali épülete 2013 januárjában (fotó: Schmidt Péter, 2013) 73

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A Millenáris Park fogadóépülete, az egykori gépjavító és galvanizáló üzem (fotó: Schmidt Péter, 2013) Az elmúlt évtizedek tétlensége és tehetetlensége után egyre katasztrofálisabb állapotba került és a világ száz legveszélyeztetettebb műemléke közt számon tartott épületegyüttest nemrég kiemelt beruházásként, örvendetes lendülettel álltak neki felújítani, hogy az immár ne a város szégyenfoltja, hanem ismét büszkesége legyen. S mindez nem csak lokális megoldásként, hanem egy komplex, az egész Palotára és környékére kiterjedő felújítási koncepció keretében történik. Ennek kapcsán párhuzamként felidézhető a Budai vár közelében az ezredforduló körül felépült Millenáris Park. Itt az 1990-es évek végén merült fel, hogy a terület hasznosítását megváltoztassák, mert a helyén lévő egykori Ganz-gyár helyzete a városszövet fejlődése során idővel megváltozott: a perifériáról a központba került (a döntéshez természetesen erőteljesen hozzájárult az itteni ipari termelés fokozatos csökkenése is). A szükséges átalakítás szerencsére nem vonta maga után a régi komplexum teljes leradírozását a föld színéről: a magyarországi ipartörténetben kiemelkedő szerepet játszó, egykor nemzetközi jelentőségű gyár épületei nem tűntek el nyomtalanul. Jelentős részük fennmaradt, és immár a város új igényeit szolgálja, a műemlék gyárcsarnokokat kulturális célokra építették át. Az így létrejött új központ méltán nyerte el 2002-ben az Europa Nostra-díjat. (3. kép) A jelenlegi Várbazár-projekt kapcsán azonban fontos leszögezni: nem egy alig százéves gyártelep helyén valósítják meg, hanem az ország egykori hatalmi és kulturális központjaként szolgáló középkori királyi palota maradványainak tövében. Ezen az évszázadokon át használt, és számos régészeti réteget – meg még valószínűleg sok meglepetést – tartogató területen maximális körültekintéssel kell eljárni, s nem lehet „elefánt a porcelánboltban” módjára viselkedni. (4. kép) A török kori falakról szóló újabb híradások némileg finomítottak a képen: nem szimplán ledózerolják őket, hanem átfogó tudományos vizsgálatok után – melyek az épületelemek nagy felbontású 3D 74

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A Várkert bazár az előtérben még álló török kori romokkal 2013. május 10-én (fotó: Schmidt Péter, 2013) lézerszkenneres felmérését és fotódokumentációját is tartalmazzák – bontják le őket. Ezt követően az építőanyagot a Budapesti Történeti Múzeum kőtárában helyezik el. Mint a Várgondnokság közleményében hangsúlyozta: ez a módszer a leletmentés „elfogadott, gyakran alkalmazott módja”. Mondhatnánk, „Bakócz-kápolna 2.0”. A 19. század első negyedében – még az intézményes műemlékvédelem megszületése előtt – úgy oldották meg a pompás reneszánsz épület átmentését az új Esztergomi bazilikába, hogy alkotóelemeire szedték és később újra felépítették, immáron új összefüggésben. Most, az intézményes műemlékvédelem utáni időben szemlátomást ez a módszer újra módi. A Várkert bazár 1984-es bezárását követően egészen mostanáig az enyészet volt az úr a területen, csupán minimális karbantartást végeztek rajta. Úgy tűnik, ezt a hosszú mulasztást most egy csapásra akarják pótolni, hogy alig egy év alatt, a 2014-es esztendőre csillogó-villogó állapotba kerüljön az épületegyüttes. Miután évtizedekig nem történt semmi, most sztahanovista (élmunkás) tempóban kell a kivitelezőknek, munkásoknak és restaurátoroknak dolgozniuk. Jogos a félelem, hogy ez a minőség rovására fog menni. Óhatatlanul az ötvenes évekbeli vicc jut az ember eszébe arról a három megmaradt ujját feltartó munkásról, aki a sztahanovista fűrészbrigádnak öt korsó sört rendelt… Schmidt Péter

OPUS MIXTUM V.

SZEMÉT, VAGY ÖRÖKSÉG? A KOSSUTH TÉRI MTESZ-SZÉKHÁZ TERVEZETT FELÚJÍTÁSA KAPCSÁN 2013. 06. 13. Az 1945 és 1990 közötti épületek döntő többsége közutálatnak örvend, főleg ha a történeti városmagban valósult meg. Sok helyen az új, a modern megjelenése összekapcsolódott egyfajta pusztulás-élménnyel. Vagy azért, mert a II. világháború által okozott sebeket gyógyították be velük, vagy pedig azért, mert maga az építkezés járt a korábbi város egy szeletének eltüntetésével. Ehhez adódik hozzá a korszak panel-lakótelepeinek szürkés képe, amit mostanság kezdenek újraértékelni. A dolgot azonban ezúttal ne bonyolítsuk ennyire, koncentráljuk a történeti városmagban megvalósuló foghíjbeépítésekre, azok közül is egyre, a Kossuth téren álló MTESZ (Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége – a szerk.) -székházra. (1. kép) A téren a 19–20. század fordulójára felépült a Parlament, a Kúria és a Földművelésügyi Minisztérium épülete, amelyek a keleti és nyugati oldalon lezárták azt. Az északi és déli térfal beépülésére ugyanakkor az 1920-as évek végéig várni kellett. Hültl Dezső építész tervezett az ide építendő házak számára egységes, historizáló homlokzatokat, amelyek bár maguk mögött különböző házakat rejtettek, mégis egy nagyobbacska középület összképét mutatták – volna. A koncepció ugyanis csak részben valósult meg. A tér északi oldala még a harmincas évek végén beépült. Átellenben viszont nem haladtak ilyen gyorsan. A város belseje felé eső 10-es számú telek egy évvel később ugyan beépült, de szomszédjára csak a világgazdasági válság lecsengését követően, 1937ben épült fel az újabb ház, a nagyszabású kompozíció újabb eleme. Ez azonban csak a grandiózus

1. kép. A Kossuth Lajos tér épületeinek építészettörténeti adatait tartalmazó áttekintő térkép. 76

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Kossuth tér déli oldala napjainkban.1 (fotó: Kelecsényi Kristóf, 2013) homlokzat fele volt. A közelítő világháború, majd a harci cselekmények utáni helyreállítási munkák jócskán kitolták a Kossuth tér utolsó két szabad telkének beépítését. 1950-től ráadásul a kelet-nyugati metró építkezésének felvonulási területe lett belőlük, amely az elhúzódó munkálatok miatt újabb másfél évtizedre lehetetlenítette el a beépítést. Erre végül csak a metróállomás felszínre jövő mozgólépcsőinek kialakításával egy ütemben, 1969 és 1972 között kerülhetett sor. Így történt, hogy a Magyar Kereskedelmi Kamara székháza bő harminc évvel az utolsó épület átadását követően kezdett csak el kinőni a földből. Pintér Béla (1925–1992) építész irodaépülete része volt annak a folyamatnak, amelynek keretében az 1960-as évek végétől elkezdtek beépülni Budapest történelmi belvárosának foghíjtelkei. A korszak ismeretében még helyismeret sem szükséges hozzá, hogy az olvasó kitalálja: a Hültl-féle homlokzati vezérterv – amely konzervatív jellege miatt már a Horthy-korban is néminemű ellenkezést váltott ki – továbbvitele, befejezése elmaradt. E helyett egy ízig-vérig kortárs, késő modern ház került a metróállomás kijárata fölé. (2. kép) „Nehéz erre a kérdésre válaszolni, azt hiszem, mások jobban meg tudják ítélni. Aki a munkát elvégzi, jobb, ha ilyenkor csöndben van, és várja a kritikát.” – így reagált a tervező arra a kérdésre, hogy szerinte jól illik-e a Kossuth tér miliőjébe az épület. A kritika természetesen jött: „a Kossuth téri irodaháztól a városképben markánsabb, korunk építészetének frissességét hívebben tükröző megjelenést várhattunk volna (noha a közönség bizonyára ezt az alakot tartja a környezethez jobban illőnek, sőt talán lesznek olyanok is, akik túl modernnek fogják minősíteni).” Az iménti szavakat jegyző Kubinszky Mihálynak igaza lett, főleg abban, amit a zárójelek között állít. Napjaink hozzáállására pedig már leginkább a mondat vége jellemző: „túl modern”. (3. kép) 77

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Az épület dunai homlokzata közelről. A felhasznált anyagok: mészkő, eternitpala és üveg. (fotó: Kelecsényi Kristóf) Ennek fényében nem meglepő, hogy a háznak a Kossuth tér jelenleg zajló rekonstrukciójába belefoglalt felújítása a gyakorlatiban egy átalakítással lehet majd egyenlő. Pontosabbat egyelőre nem tudni, mint ami a projektvezető, Wachsler Tamás nyilatkozataiból kiderül: az épületből a vasbeton szerkezetéig visszabontva alakítanának ki egy új irodaházat. A metróállomás miatt még a szerkezetet is elbontani nem, vagy csak igen-igen körülményesen lehetne. Ez már eleve kizárja a Hültl-féle homlokzati megoldás befejezését. Ebben az esetben viszont felmerül a kérdés: ha úgysem jön létre egységes térfal a déli oldalon, miért van szükség a Pintér Béla-féle épület radikális átszabására. Másik oldalról pedig joggal szegezhetik nekünk, hogy miért is kéne megtartani hetvenes évek eleji irodaházat. Adódik tehát a kérdés: érték-e, vagy sem? A külcsínről bárki meggyőződhet, aki a Kossuth téren valaha megfordult. A székház nem archaizál, azonban a maga módján mégis több szálon kapcsolatot keres környezetével. Az épület formája, tömege a Hültl-féle logikát viszi tovább, a régi épülethez kapcsolódó szárnyon még annak tetőformáját is átveszi. Az árkádos földszint, és a visszaugratott első emeleti homlokzat szintén reakció a szomszéd ház árkádíves földszintjére. A dunai oldalon pedig a homlokzat tengelytagolása a tervezői szándék szerint egy az egyben visszhangozza az Országházét, és a burkolat anyagául is a Steindl-épületen alkalmazott kemény mészkövet választották. Amit kevesebben látnak, az a belső. A külföldi szervezetekkel tárgyaló, külhoni vendégeket fogadó Magyar Kereskedelmi Kamara reprezentatív székházat kívánt, sem a „baráti-”, sem a harmadik világbeli, és főként a nyugati országok képviselői előtt nem szabadott szégyenkezni, ezért a 600 alkalmazott kényelmes elhelyezésén felül alapvető követelmény volt, hogy a ház a magyar ipari, művészeti és 78

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A VI. emeleti kerek asztal tárgyaló (fent) Somos Miklós Munkácsy-díjas festőművész tervei alapján készült intarziás falburkolatával, valamint egy Kossuth térre és a Dunára néző elnökségi iroda berendezése (lent). (forrás: Hornicsek László életmű, 2011) 79

OPUS MIXTUM V. építészeti teljesítmény egyfajta kiállítótereként működhessen. A megvalósultak fényében ez a jelző túlzásnak tűnhet, ugyanakkor a korszak irodaházai közül mégis kiemelik az épületet az alaprajz szellemes megoldásai, a magas színvonalú anyagok belsőépítészeti használata, és a társművészeti alkotások nagyszámú jelenléte miatt. (4. kép) A későbbi „lakójáról” ma már MTESZ-székházként ismert épületről ezek alapján az azért kijelenthető, hogy nem a korszak építészeti tucat-termelésének mementója. Hogy is lehetne az a Kossuth téren? Kortársaival összemérve világosan kirajzolódik, hogy egy olyan sajátossága is van az épületnek, ami egyáltalán nem jellemző az időszakra: az illeszkedés. Ma már valószínűleg nehéz ezt értékelni, de – mint látható – Kubinszky kritikája éppen ezt tartja a ház gyengéjének. Nagyon valószínűnek tűnik tehát, hogy az egyik legalkalmazkodóbb hetvenes évekbeli irodaházunkat át fogjuk alakítani, mert nem alkalmazkodott eléggé. Hogy a címben szereplő kérdésre válaszoljak: kár volna érte!2 A cikk elkészültében nyújtott segítségéért köszönet illeti Bazsó Gábort. Kelecsényi Kristóf JEGYZETEK 1

2013 júniusában – a szerk. A MTESZ-székház épületének bontását 2016 szeptemberében kezdték el. Helyén a Hültl Dezső által közel száz évvel ezelőtt tervezett homlokzattal egy új irodaház épül. Mivel csak a Kossuth térre néző homlokzatról maradt fenn Hültl-féle terv, a dunai homlokzatra a már megépült, illetve a tervezett homlokzatról viszik át az architektúrát – a szerk. 2

A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/5358630 KOMMENTEK:

városjáró · http://varosjaro.blog.hu/ 2013.06.13. 14:54:30 Ezt az alkalmazkodási témát már a régi blogotokban is feszegetted párszor. Eszementség ugyan, de becsülendő, hogy nem adod alább. Más haszna nincs. likudo 2013.06.14. 06:47:07 1 kezemen megszámlálom azokat az irodaházakat amik Budapesten a rendszerváltás után épültek, és tetszenek. Az az érzésem, hogy ide is valami csúf üvegmonstrum kerül. nál 2013.06.14. 13:21:39 Nagyon jó kis bejegyzés, remek fotókkal. Sok gondolat megfogalmazódott bennem az olvasása közben, de igazából a záró mondat mindent összefoglalt: kár volna érte! Marengoo 2013.06.14. 13:37:16 Ez az épület volt a szocialista Magyarország World Trade Center-je.

OPUS MIXTUM V. Cs 2013.06.14. 16:55:50 Ez az épület mára már igencsak lepukkant. A belső ami, egykoron a szocialista építőipar csúcsa volt, mára egy leharcolt, furcsa, idejétmúlt és nagyon 70-es évekbeli ízlésvilágú anyagok és szerkezetek gyűjteménye, némi egyedi megoldással. Annyira 70-es évekbeli, hogy ezt csak 70-es évekbeli ízléssel lehet szépnek tartani, nem egy örök valami, nem kortalan szín-, anyag és formaválasztás. A külseje valóban illeszkedő, a kor többi épülete sokkal inkább kilóg a környezetéből. Ez meg nyilván hitéleti vita, hogy az éppen adott kor milyet építhet, mit hagyhat az utókor számára emlékül a saját koráról. Szerintem, amennyire illeszkedő, annyira jellegtelen is, úgyhogy nem kár érte. innovation 2013.06.14. 19:25:41 Szerintem sem kár érte. Az idejétmúlt hetvenes évek azért nem sok maradandót alkotott. Lepukkant és továbbra is a szürke szocializmust fogja hirdetni. Itt bátornak is lehetne lenni, s ha már visszaállítják a tér háború előtti arcát, be lehetne vállalni a Hültl-féle architektúra befejezését. A metró nem jelentene akadályt, lásd sok régi ház !!!elhibázott!!! árkádosítását. Ha ott lehet, itt is. PaGe14 2013.06.15. 13:51:44 Engem az is érdekelne, hogy mai kortárs módon hogyan nyúlnának az épület külső öltöztetéséhez - mivel a cikk alapján a vasbeton váz maradna -, lenne egy újabb Spenót-->Roosevelt irodaház átalakulás? Erre vonatkozóan tudunk valamit? Vázlatterv, koncepció az új homlokzatra? Én eddig csak ezt a nyilatkozatot találtam az index. hu A képviselők a metró fölé költöznének, 2012. június. 8-iki cikkében: „A Steindl Imre Programot irányító Wachsler Tamás azt mondta: az épületnek csak a szerkezetét hagynák meg, aztán izgalmas, a térhez illeszkedő homlokzatot kapna, amely sem a hetvenes éveket, sem a háború előtti időket nem akarná megidézni. „ aesculus · http://taj-kert.blog.hu/ 2013.06.18. 22:13:04 Nagyon jó poszt! Az épület a maga nemében (már ha nem szégyen így fogalmazni egy későmodern épületről)kiváló alkotás, tényleg jól alkalmazkodik a környezetéhez, és különösen a belsőépítészeti kialakítása igényes. Hiba lenne eltüntetni ezeket az értékeket, hiszen ez más kategória, mint az „elizélt palota” vagy a „spenótház”, amik helyén (illetve átalakításával) jobb épületek jöttek létre. Másrészt a szerző ismeri személyes véleményemet az egységes térfalakról (ahogy a szigorúan szabályozott városokról vagy az egységes párkánymagasságról). Ordas nagy hamisítás lenne (és hát itt fel sem merült), a Hültl-féle terv megvalósítása, de sokat javítana az így sem rossz téren (bár ismerem a szerző véleményét Hültl Dezsőről :) ). Egy gondolatkísérletet megér, ez után viszont fel kéne újítani a házat, akár egy barokk műemléket-még ha szentségtörés is ilyet mondani egy későmodern házról..

OPUS MIXTUM V.

MODERNISTA „ILLÚZIÓ” – A ROTTERDAMI SONNEVELD-HÁZ MINT MODERN MÚZEUM ÉS MŰEMLÉK 2013. 07. 09. Rotterdam építészeti szempontból (is) Hollandia egyik legizgalmasabb városa. Számos ikonikus modern, posztmodern és kortárs épülettel büszkélkedhet, és jelentősek ipari épületei is. Ezek közül több új funkciót kapott, mint például a Las Palmas, egy egykori raktárépület, mely ma a Nederlands Fotomuseumnak ad otthont. (1. kép) Rotterdamban működik a Het Nieuwe Instituut, amely 2013-ban jött létre több intézmény összevonásával, így a Holland Építészeti Intézet (Nederlands Architectuurinstituut) beolvasztásával is, melynek intézményileg része egy modern villa – a Sonneveld-ház. ( (2. kép) Hollandia kulcsszerepet játszott a két világháború közötti modern építészet történetében, melyet olyan nagy holland tervezők fémjeleznek, mint például J.J.P. Oud, Gerrit Rietveld, Mart Stam vagy Jan Duiker. A modern építészet, illetve az új építés – ahogy a magyar szakirodalom is használja a német Neues Bauen, illetve a holland Nieuwe Bouwen tükörfordításaként – a korábbi építészeti stílusokkal szemben nem a reprezentatív épülettípusokon, hanem a lakóépületeken alakult ki. A modern építészek keményen kritizálták a korabeli lakáshelyzetet és életkörülményeket, és a korábbiakhoz képest gyökeresen más elveket hirdettek. Céljuk a funkcionális és flexibilis alaprajz és a könnyen mozgatható berendezés kialakítása volt, továbbá igyekeztek a lehető legtöbb napfényt és friss levegőt beengedni a belső terekbe. A luxust pedig az egyszerűség, a letisztult elegancia és a nagyvonalú, levegős terek jelentették.

1. kép. A Nederlands Fotomuseum épülete „felhőkarcolókkal” övezve (fotó: Sebestyén Ágnes Anna, 2013) 82

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Het Nieuwe Instituut épülete és a Sonneveld-ház a kert felől (fotók: Sebestyén Ágnes Anna, 2011 és 2013)

3. kép. A Sonneveld-ház többfunkciós nappalija részben eredeti, részben replika bútorokkal (fotó: Sebestyén Ágnes Anna, 2013) 83

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Sonneveld két lánya, Magdalena és Gésine Sonneveld hálószobája (fotók: Sebestyén Ágnes Anna, 2013) A Sonneveld-ház Rotterdamban az egyik legkiválóbb példája a fenti alapelveket követő modern építészetnek, ugyanakkor egyike az eredeti állapotában megőrződött, illetve részben rekonstruált modern épületeknek, külső-belső kialakítását és berendezését tekintve egyaránt. Az építtető Albertus Sonneveld (1885–1962), a Van Nelle-gyár egyik igazgatója, egy igazi „self-made man” volt. Tizennégy évesen kezdett el dolgozni a gyárban, és húsz évvel később igazgatóvá nevezték ki, így küzdve fel magát a felső középosztály köreibe. 1929-ben adott megbízást Johannes Brinkman (1902–1949) és Leendert Van der Vlugt (1894–1936) építészirodájának új otthona megtervezésére Rotterdam egyik zöldövezetében. A négytagú család – Sonneveld, felesége és két lányuk – 1933-ban költözött be az elegáns luxusvillába. A háromszintes villa vasbetonvázas, mely lehetővé tette a belső tér szabad alakítását, hiszen nem volt szükség köztes tartófalakra. A földszinten egy dolgozószoba, a két szolgáló külön-külön háló- és fürdőszobája – ez már önmagában nagy luxus volt a korban –, és egyéb kiszolgáló helyiségek találhatók. Az első emeleten egy nagyvonalú, levegős és a faltól falig húzódó szalagablakok révén igen világos tér szolgált egyszerre nappaliként, zeneszobaként, könyvtárként és dolgozószobaként – az egyes funkciókat egy válaszfallal lehetett, illetve lehet elkülöníteni. (3. kép) A második emeletet a családtagok háló- és fürdőszobái foglalják el, valamint egy vendég- és egy gardróbszoba. Az egyes helyiségeket nagyméretű ablakokkal és teraszokkal nyitották meg a tervezők, s gondot fordítottak a lapostetőn tetőterasz kialakítására is. Az épület stílusával összhangban álló enteriőröket Leendert van der Vlugt tervezte és nagyrészt a Gispen-gyár bútoraival rendezte be. Külön figyelemreméltó, hogy a villába rendkívül modern technikai berendezéseket építettek be: a háznak például saját, belső telefonhálózata volt. 84

OPUS MIXTUM V. A ház 1955-ben új tulajdonoshoz került, majd 1997-ben a Stichting Volkskracht Historisch Monumenten műemléki szervezet birtokába jutott, mely megkezdte az épület felújítását. A cél a villa 1930-as évekbeli állapotának a visszaállítása volt, hogy az eredeti darabok megtartása mellett, azokat replikákkal kiegészítve a tervekről és korabeli fotókról azonosítható eredeti állapotot mutassák be. Albertus Sonneveld leszármazottaitól sikerült összegyűjteni az eredeti berendezési tárgyak nagyjából egyharmadát, a többit az archív felvételek alapján lehetett beazonosítani és korabeli bútorkatalógusok alapján újragyártatni. Az enteriőrökben felhasznált színeket a fennmaradt tárgyaknak és az eredeti terveknek megfelelően rekonstruálták. (4. kép) Az „illúzió” tökéletesre sikerült. A 2001 márciusában megnyitott, múzeumként működő épület látogatója egy valódi 1930-as évekbeli házban érezheti magát – nem vonják el a figyelmet és nem „zavarnak be” az összképbe érintőképernyős tabletek, ehelyett csupán néhány, az asztalokra és az ablakpárkányra kitett archív felvétel másolata láttán van az az érzésünk, hogy valóban múzeumban vagyunk. A renováláskor alkalmazott elvek megválasztását annyiban könnyítette meg az épület, hogy nem kellett azt új funkciókhoz alakítani, így nem beszélhetünk eredeti épület és megváltozott funkciók konfliktusáról. A cél egyszerűen egy „mintaház” létrehozása volt, mely eredeti állapotának a megtartásával, illetve visszaalakításával egy hamisítatlan modern lakóhely érzetét kelti. Példaértékű műemléki felújítással és egy ideális, irigylésre méltó helyzettel van dolgunk, tekintve, hogy a Het Nieuwe Instituut részeként működő villamúzeumról van szó, annak szomszédságában. A Het Nieuwe Instituut-ben őrzött terv- és fotóanyag pedig háttérként van jelen, és kutatható formában bármikor megtekinthető. Sebestyén Ágnes Anna

OPUS MIXTUM V.

ON/OFF – KAPCSOLÓDJ KI ÉS KAPCSOLÓDJ BE A VÁROS FŐ ÁRAMVONALAIBA! A VÁROS ÖRÖKSÉGÉNEK AKTÍV MEGISMERÉSE. RAJT: KELENFÖLDI ERŐMŰ. CÉL: HETEDHÉT HATÁRIG MEG SEM ÁLLUNK! 2013. 07. 31. E heti cikkünk eltér az eddig megszokott írásoktól. Épület-bemutatás következik, kedvcsinálónak az örökségfigyeléshez. Az örökség figyelése ugyanis nem egy szűk (szak)csoport kiváltsága, terhe, feladata, hanem létezik ennek egy mindenki számára könnyen elérhető, szórakoztató műfaja is: a séta. Röviden tehát: kedvet szeretnénk csinálni az örökségfigyeléshez! (1. kép) Nem reprezentatívan, nem hivatalosan, ámde mégis csak egy rövid kis közvélemény-kutatást végeztünk, mi jut eszébe az átlagpolgárnak, ha meghallja az örökség szót. Azt gondolhatnánk, hogy ez egy nagyon egyszerű kérdés, könnyen megválaszolható. Vagy mégsem? „Valami régi dolog”, „van ilyen hivatal is”, „közös hagyományaink”, „valami, ami ránk hagyományozódott”, „népművészet”. (Mellékesen jegyeznénk meg, hogy az örökség szó kapcsán szinte senki sem gondolt épületekre.) A válaszokból két tanulságot vonhatunk le: egyfelől az örökség fogalmát sokan egy csoport (pl. népzenészek, felekezetek) felől közelítették meg. Másfelől a legtöbb válaszadó számára az örökség

1 kép. Jonathan Borofsky: Walking to the Sky, New York City, Rockefeller Center, 2004; current location: Nasher Sculpture Center, Dallas, Texas. (forrás: wikipedia / doreen [CC] https://en.wikipedia.org) 86

OPUS MIXTUM V. egy meghatározhatatlan, megfoghatatlan fogalom, valami olyasmi, ami ugyan létezik, szép és jó, de távoli és régi, éppen ezért nemigen kell vele törődni. Nem a mi dolgunk. Törődjön az örökségével a néprajzkutató, a vallási csoport tagja, a régész, a művészettörténész… Elmondható tehát, hogy nem érezzük magunkénak az örökséget. Az mindig valaki másé. S itt jön a képbe a séta, ami talán a legegyszerűbb módja, hogy felfedezzük közös örökségünket, hogy örökségfigyelővé váljunk. Ma már számtalan szervezet, csoport szervez városi sétát. A legkülönfélébb tematikus túrák közül választhatunk, egy séta folyamán bejárhatunk egy-egy városnegyedet (Palotanegyed, Újlipótváros) is, de vannak olyan túrák, ahol csak egy épületre, épületegyüttesre (pl. OPNI, Észak-Pesti Kórház), vagy épp egy-egy stílusra (pl. art deco) koncentrálnak a szervezők. Bebarangolhatunk pincerendszereket, megismerkedhetünk „őslakosokkal”, szerveznek irodalmi, történelmi sétákat, emellett már biciklizve is felfedezhetjük a várost, sőt külföldi barátainkat is meglephetjük budapesti sétával. Arra szeretnénk bíztatni mindenkit tehát, hogy sétáljon. Ez a legegyszerűbb, és határozottan szórakoztató módja örökségünk felfedezésének, figyelésének. Budapest tele van századfordulós „lakótelepekkel” és villanegyedekkel, elfeledett szobrokkal, kisvárosias külterületekkel, eldugott belső udvarokkal, műemlék víztornyokkal és még sorolhatnánk a sok-sok csodát. Hogy a felkerekedésre, a mindenki számára elérhető örökség személyes felfedezésére biztassunk, mi is felkerekedtünk. E különleges fővárosi áramkörbe való bekapcsolódásra invitálva mindenkit, első sétaként szimbolikusan az első budapesti egységes áramszolgáltatót, az immár 100 éves Kelenföldi Erőművet választottuk. Reméljük, kis beszámolónk mindenkit elindít a közösségi sétákon való feltöltődés útján! Ha felhúztuk a gumitalpú

2. kép. A titkok kapuja. (fotó: Galamb Zsuzsanna és Tolnai-Pálóczy Enikő, 2013)

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A bűvös gombok és a nem mindennapi megvilágítás a vezérlő teremben. (fotó: Galamb Zsuzsanna és Tolnai-Pálóczy Enikő, 2013) cipőt, zsebünkbe tettük fényképezőnket és elővettük helybeli kalandor szellemiségünket, máris miénk a ház: jelen esetben a Kelenföldi Erőmű. A Miénk a Ház munkacsoport szervezésében ugyanis ide lehetett betérni egy meleg nyári napot követően egy kis felfrissülésre a héten mindazoknak, akiket vonz annak titka, honnan és hogyan vezérelték a főváros áramelosztását mintegy 100 évig… (2. kép) A kezdet kezdetéig az 1900-as évek elejére kell visszapillantanunk, amikor a már egyesített Budapest vezetése komoly döntési helyzet elé került: vegye meg az addig két nagy magáncég által biztosított áramszolgáltatást, vagy pedig építsen saját áramfejlesztőt az egységes áramszolgáltatás biztosításához. Mivel ekkor még az addig egyeduralkodó szolgáltatók, a korábban főként budai előfizetői körnek váltakozó áramot termelő Magyar Villamossági Rt. és a leginkább pesti megrendelőket ellátó, egyenáramot szolgáltató Budapesti Általános Villamossági Rt. egyike sem hagyta magát megvásárolni, saját telep kiépítése mellett döntött a városvezetés a BSzEM, vagyis a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei részére. Mi lett volna ez? Egy vízerőmű! Azonban az eredetileg kinézett soroksári Duna-ágon túl drága és lassú lett volna egy saját vízerőmű kiépítése, így erről letettek, és francia kölcsönből Kelenföldön kezdték meg az erőmű építését, közvetlenül a lágymányosi téli-kikötő mellett. Hogy miért éppen itt? Mert itt egyszerre volt adott minden: a szél a ritkásan lakott dél felé „szellőztette ki” a szen�nyezettebb levegőt, a Duna vize hűtővízként szolgált a gőzturbinák sűrítőinek, valamint a szállításhoz szükséges vasútvonalak is kéznél voltak. Nem volt más hátra, mint megépíteni a telepet, ahonnan az egész fővárosba egységesen korszerű, háromfázisú váltakozó áramot lehetett szolgáltatni. A terveket Reichl Kálmán műegyetemi tanár készítette el igen rövid idő alatt, így 1912 augusztusában már az építkezési munkálatok kezdődtek meg a telepen a Ganz Villamossági Gyár és a Nicholson Gépgyár kivitelezésében. Az áramszolgáltatás 1914. június 18-án indult el. „Ha áram van, minden van” - gondolhatnánk, ám az idill nem tartott soká, hiszen jött az első világháború a maga összes viszontagságával. Azonban a működés és a fejlődés nem állt meg, olyannyira, hogy a korábbi felvásárlási kísérletnek 88

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A vezénylőterem sokak fantáziáját indítja el ma is. (fotó: Galamb Zsuzsanna és Tolnai-Pálóczy Enikő, 2013) ellenálló cégek bekebelezése után a húszas években már nagyszabású fejlesztésekhez fogtak: megkezdték a II. Kazánház felépítését és újabb kazánokat állítottak fel, valamint elkezdték előkészíteni az átállást a 33 MW-ról 150 MW-ra. A bővítés a III. Kazánházzal és az átépített szénszállító-és vízkivételi művel 1926-tól 1934-ig húzódott, de megérte kivárni. (3. kép) Ki volt az a zseni, aki mindezt a tökéletes rendszert megálmodta? A Reichl Kálmánnal társult Bierbauer (később Borbíró) Virgil, a Tér és Forma folyóirat széles látókörű építész-főszerkesztője, aki Reichl halála után egyedül folytatván a munkálatokat az elkészült 30 kV-os kapcsolóház megalkotásával véglegesen beírta magát a magyar modernista építészet nagymesterei közé: nemcsak funkcionális, elegáns precizitásával, hanem csodálatra méltó, art deco architektúrájával is mindenkit lenyűgözött már akkor is, népszerűsége pedig ma is töretlen. (4. kép) Akit érdekel, hogyan dolgoztak a gyönyörű vezénylő teremben és az egész épületrendszerben egészen 2005-ig azon, hogy nekünk áramot biztosítsanak, nézze meg maga is! Több szem többet lát – sétáljunk együtt, fedezzük fel az örökség minden szeletét, amely körülvesz bennünket, hátha több ötlet merül majd így fel a szunnyadozó Csipkerózsikák felébresztésére. Mindazok, akik úgy döntenek, hogy bekapcsolódnak a főváros fő áramlatainak felfedezésébe, sok örökségfigyelő séta közül választhatnak akár nyáron is. Annál is érdemesebb felfedezni a környezetünkben lévő házakat, mert hamarosan meglepetéssel készülünk! Mindazok, akik úgy döntenek, hogy bekapcsolódnak a főváros fő áramlatainak felfedezésébe, sok örökségfigyelő séta közül választhatnak akár nyáron is. Annál is érdemesebb felfedezni a környezetünkben lévő házakat, mert hamarosan meglepetéssel készülünk! Galamb Zsuzsanna és Tolnai-Pálóczy Enikő

OPUS MIXTUM V.

AMIKOR AZ ÉPÍTÉSZ NYILVÁNÍT VÉDETTÉ – MEGÚJULHAT A DEBRECENI NAGYÁLLOMÁS ’60-AS ÉVEKBELI ÉPÜLETE 2013. 10. 04.

1. kép.A debreceni nagyállomás jelenlegi épülete 1961-es átadását követően. (forrás: FORTEPAN / UVATERV)

2. kép. Az állomás belső tere nem sokkal az átadást követően, 1961-ben. Hátul az érkezési oldal, a debreceni vásár ábrázolásával. (forrás: FORTEPAN / UVATERV) 90

OPUS MIXTUM V. A debreceni vasúti pályaudvar felújításáról és a buszpályaudvarral való összevonásáról már régóta hallani. A tervek most úgy tűnik, megvalósulnak, ugyanis – mint azt számos portálon olvashattuk – megszületett a döntés a nyertes pályatervről, amely a felvételi épületet és környezetét ún. Intermodális Közösségi Közlekedési Központtá alakítja. Az épület körüli változtatás nem szokatlan, Debrecenben az első pályaudvar megépülése óta (1857) ez lesz a harmadik átalakítás. A nyertes terv az Archiko Kft. és a Lengyel Építész Műterem Kft. (Kovács Péter DLA és Lengyel István) közös pályázata. A legtöbb pályaterv – beleértve a nyertest is – megtartja a három épületszárnyból álló felvételi épület legértékesebb részét a központi utascsarnokot. Ez az építészeti gesztus kivételesnek mondható, mivel ritka jelenség, hogy egy nem műemléki védettség alatt álló épület „önjáróan örökségesül”. Ebből kiindulva eheti cikkünk azon értékek bemutatására fókuszál, amelyek miatt a tervezők jó része a megőrzés mellett döntött. (1., 4. kép) Az épület már említett leghangsúlyosabb része a három keresztboltos vasbeton héjkupolával lefedett várócsarnok. Csete György visszaemlékezéseiből tudható, hogy az állomás héjkupolája Sajó István tervei alapján készült, s az építkezésen Csete mint gyakornok vett részt. A csarnokot Domanovszky Endre, kétszeres Kossuth-, és Munkácsy-díjas festő egy-egy a nyugati és keleti oldalon elhelyezkedő monumentális sgraffitója díszíti. A nyugati, indulási oldalon lévő sgraffitón a hortobágyi ötös fogat ábrázolása, a keleti, érkezés felőli oldalon a debreceni vásár látható. (2. kép) A csarnok értékét tovább növelik a felhasznált burkolóanyagok: a falak siklósi-, a padló vörös márvány borítású. A párkányig felfutó páros háromnegyedoszlopok, a boltívek által kitáguló tér, valamint a parabola ablakok által megvilágított csarnok egy templom hajójának különleges térélményét idézik meg. A várócsarnok kialakítása mindemellett reflektál a századfordulós pályaudvarok (New York-i Penn Station, Grand Central Terminal) boltozattal fedett, lunettás bevilágítós csarnokaira. (3. kép) A gazdag anyaghasználatot, valamint a beszédes díszítést az építéskor az is indokolta, hogy az állomás fogadóépületét elsősorban reprezentatív célokra szánták, mivel Debrecen az 1950-es évektől kezdve a Moszkva-Budapest nemzetközi vonal legjelentősebb hazai állomása volt. A pályaudvar története a 19. század közepére nyúlik vissza. A város jelentőségét jelzi, hogy a 19. század közepén az ország második vasúti vonalát Debrecen irányába kezdték el építeni. Az első indóházat 1857ben építették, majd a jelentős forgalomnövekedés miatt azt 1900 és 1902 között átalakították. Ez utóbbi Pfaff Ferenc tervei alapján készült el, aki ekkor számos magyar (szegedi, pécsi, miskolci, pozsonyi, kolozsvári) nagyállomást tervezett. A századfordulós épületet a második világháborúban, 1944. június 2-án bombatalálat érte és jelentősen megrongálódott. A háború után az egyik első nagy városrendezési terv a vasútállomás és környékének, a mai Petőfi térnek a rendezése volt. Az Építésügyi Minisztérium által kiírt tervpályázatra huszonkét pályamű érkezett. Mind a tervezők, mind pedig a bírálók véleménye megegyezett egy új, hangsúlyos, a teret uraló állomásépület építésének koncepciójában. A Kelemen László tervezte mai felvételi épületet 12 évvel a bombatalálat után, 1956 januárjában kezdték el építeni és 1961. augusztus 20-án adták át. Kelemen életművében hangsúlyos szerepet játszottak a közlekedéssel kapcsolatos épületek, mivel az ÁMTI-KÖZÉPTERV és az UVATERV építészvezetőjeként számos ilyen rendeltetésű épületet tervezett, így a székesfehérvári pályaudvart. A debreceni pályaudvar megtervezése előtt hét évvel, 1951-ben készült el a székesfehérvári pályaudvar felvételi épülete. A két épület stíluskülönbségén jól mérhető a magyarországi építészeti tendenciák alakulása az 1950-es évek elejétől a 1960-as évek elejéig tartó, mintegy tíz éves periódusban. Az közismert tény, hogy a második világháború után, az 1945–1948-ig tartó időszakban az újjáépítés a 30-as évek modern építészeti szellemében kezdődött meg. Az 1950-es évek eleji művelődéspolitika viszont kirekesztette és szembefordult a modern építészettel. A Révai József által képviselt ideológia a modern építészetet formalistának és kozmopolitának tartotta. Szerinte „a modernista építészet talán az egyetlen ellenséges kulturális irányzat, amely Magyarországon ma még nyíltan tud jelentkezni”. (Magyar Építészet 1945–1970. Corvina, Budapest, 1972. 6.) A frissen létrejött Magyar Építőművé91

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Felül: Az egykori New York-i Pennsylvania Station, az épület tömegéből kitűnő lunettás bevilágítóval. (forrás: https://en.wikipedia.org) Alul: A szintén New York-i Grand Central Terminal utascsarnoka 2006-ban. (Grand Central Station Main Concourse Jan 2006, forrás: wikipedia / Diliff, Janke [CC] https://en.wikipedia.org) szek Szövetsége az első országos kongresszusán, természetesen a művelődéspolitika támogatásával 1951 őszén meghirdette a szocialista-realista építészetet. Az új építészeti irány aztán megfogalmazta célkitűzéseit is, amely abban nyilvánult meg, hogy a „haladó építészet tartalmában legyen szocialista, formájában viszont nemzeti”. (Magyar Építészet 1945–1970., 6.) Ennek a stílusbeli követelésnek tett eleget Kelemen László 1951-ben épült székesfehérvári pályaudvara. Az 1956 és 1958 közötti időszakban újabb paradigmaváltás következett be. Az 1956 utáni építészet megtörte a szocreál uralmát és a 30-as évek hagyományán nyugvó modern építészethez tért vissza és azt kívánta folytatni. (A hatalom hozzáállásának változását is jelzi, hogy Kelement ezért az épületért 1962-ben Ybl-díjjal tüntették ki – a szerk.) Ebben a kontextusban kell elhelyeznünk és értelmeznünk a debreceni pályaudvar felvételi épületét is. A most még eredeti formájában álló épület egyik alapvető 92

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Az épületbelső mai állapota, távolban az indulási oldal freskója. (fotó: Sidó Anna, 2013) értéke pont ebben a korszakváltó szerepében rejlik, mivel egyike azon épületeknek, melyek kibújva a szocialista-realista egyenruhából a késő-modern törekvésekhez kapcsolódnak. Egy olyan erős épület átalakításáról születtek tehát tervek, amely szerkezeti és belsőépítészeti értékeinek megőrzése a tervezők számára is lényeges szempont volt. Sidó Anna

OPUS MIXTUM V.

EGY ALTERNATÍV MÚZEUMI TÁRGY 2013. 12. 19. Vannak épületek, melyeket tervezőjük múzeumnak szánt, vannak épületek melyek az idők folyamán múzeumi funkciót kaptak, de vannak olyan épületek is, melyek önmaguk váltak egyféle „muzeális tárggyá”, hiszen a változó korízlés visszavonhatatlan nyomot hagyott rajtuk. Ezeket az épületeket szoktuk örökségnek hívni. A Pesti Magyar Színház esete kitűnő és kivételes példája a különböző korszakok szükség- és ízlésváltozásának, hiszen az épület alig több mint száz év alatt jelentős változáson esett át, a századforduló neobarokk stílusától a hatvanas évek modern formavilágáig jutott el; és mindegyik fázisában értéket képviselt. Ma mégis igen kevesen tudnak a színház múltjáról és a jelenlegi épület összművészeti értékéről. A Magyar Színház Budapest hetedik állandó színháza volt. Az eredeti épület Lang Adolf tervei szerint készült 1896 és 1897 között, ez az állapot ma tervekből, képeslapokból és a korabeli sajtó feljegyzéseiből ismerhető meg. Az épület neobarokk stílusú volt, finoman modellált szobrokkal, domborművekkel és dekoratív formákkal díszített főhomlokzattal. A külsőt egyszerű körvonalak, elegáns megoldások és divatos formák összessége jellemezte, hatása pedig kellemes és könnyed volt. (1. kép) Lang a nézőtér díszítésénél és festésénél mellőzte a szokványos aranyozást és leginkább fehéret, vöröset és kéket álmodott meg világos vörös alapra helyezve. A korabeli sajtó kiemeli, hogy a Magyar Színház az architektúra, a beosztás és a szépség szempontjából a legkiválóbb színházak közé tartozott, hogy az épület kitűnő akusztikával rendelkezett mind ének, zene és próza tekintetében. Hátrányaként csupán azt rótták fel, hogy elhelyezkedése miatt nem érvényesülhet igazából a külső szépsége, mivel három utca találkozásánál fekszik, és emiatt elsőre megtalálni is igen nehéz. A lelkesedés viszont nem tartott sokáig, mert igen hamar kiderült, hogy a nem megfelelő anyaghasználat miatt könnyen rongálódik és nem minden téren funkcionális, így már 1914-ben átalakították Vágó László építész tervei alapján. Ennek eredményeként új előcsarnok épült, és ez a beavatkozás jelentősen megváltoztatta a főhomlokzat képét. Az 1960-as évek közepén a metróépítkezésekre hi1. kép. A Magyar Színház Lang Adolf által tervezett eredeti épülete. vatkozva felrobbantották a (forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet) Nemzeti Színház Blaha Lujza 94

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A jelenlegi épület Ázbej Sándor tervei alapján készült. A főhomlokzat Illés Gyula munkája. (fotó: Varga Orsolya) 95

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Előcsarnok. (fotó: Varga Orsolya) téri épületét, így a társulat ideiglenesen a régi Magyar Színházba költözött, ami mai arculatát is ekkoriban nyerte el, 1964 és 1966 között, Ázbej Sándor tervei szerint, aki 1973-ban Ybl-díjat kapott. (2. kép) A régi épületet visszabontották egészen a vasfüggönyig, sok helyen csak a tartófalak maradtak meg, így az eredeti épület tulajdonképpen megsemmisült. Az új épület tömege tömbszerű, kissé nehézkes, a síkfelületeket csupán a téglalap alakú táblák teszik változatosabbá, melyek sajátos ritmikát adnak az oldalsó és a hátsó homlokzatoknak. A táblák ma látható színezése nem az eredeti terv része, hanem azt 2010-ben készítette a Szövetség ’39 Művészeti Bázis. Az új főhomlokzat zsolnai pirogránitból készült, a 757 elemből álló dombormű Illés Gyula szobrászművész munkája, ami színházi témák figurális ábrázolásait jeleníti meg, vízszintesen négy részre tagolva. A legalsó, a szalagablak alatt elhelyezkedő részen színházi maszkok sorakoznak, leskelődve a függöny mögül, különböző hangulatokat és érzéseket megelevenítve, amelyek viszont jelenleg nem láthatóak egy reklámbanner miatt. A felső három részen pedig ember alakok vívják a színházi hősök harcait. Az előcsarnok fekete márvány burkolatából tűnik elő Barcsay Jenő festő- és szobrászművész Pro Arte-díjas nagyméretű aranyhátteres mozaikképe, görög kórus képzetét keltő asszonyalakjaival, melyek utalhatnak a színdarabok szünetében kedélyesen társalgó közönségre is. (3. kép) A nézőtérben a páholyok helyett egy meredek erkélyt alakítottak ki, mely kitűnő rálátást eredményez a színpadra. A nézőtér oldalfalai diófaburkolatot kaptak, melynek mély barna színe igen ünnepélyes és elegáns kontrasztot teremt a székek cinóber vörös kárpitjával, ezt a hatást pedig csak fokozza az akusztikai mennyezet a rejtett világítással. A színésztársalgót Szinte Gábor festő, grafikus és díszlettervező munkáját dicsérő faintarzia díszíti, ami különös könnyedséggel, fantáziával, ámulatba ejtő szépséggel és jellemző részletekkel mutatja be a színház belső életének mindennapjait a színésznők öltözőjén, a műszaki berendezéseken és a színpadi kellékeken keresztül. (4. kép) 96

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Intarzia a művésztársalgóban. (fotó: Varga Orsolya) Ezeket alapul véve a Pesti Magyar Színház épülete kilép egyszerű funkciójából és valódi örökséggé válik, még akkor is, ha jelenlegi formájában „fiatal” épületnek számít. Varga Orsolya A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/5698888

OPUS MIXTUM V.

AZ URBÁNUS ÖRÖKSÉG MEGMENTÉSE: NÜRNBERG ÚJJÁÉPÍTÉSE A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN 2014. 01. 08. A „Németország kincsesládájaként” emlegetett frank fővárost 1945. január 2-án érte utol a totális háború: a Brit Királyi Légierő fél órás támadás során 521 repülőgépből több mint 2000 tonna össztömegű bombát zúdított főleg a középkori óvárosra. A város több szempontból is hadicélpont volt: máig az ország egyik legfontosabb gépipari központja, valamint 1933-tól a náci pártnapok helyszíneként szolgált. A támadás során majdnem kétezren vesztették életüket, az óváros 90%-a teljesen elpusztult, százezer ember maradt hajlék nélkül. Ráadásul a helyi pártelit a romok közé fészkelte magát, így az amerikai csapatok a várost csak négy napos ostrom után tudták elfoglalni (ekkor, a Sebald-templom karzatáért vívott harcok során semmisült meg Európa legrégibb, 1440-ből való orgonája).

1. kép. Az elpusztult óváros a Lorenzkiche tornyából. A kép tetején a súlyosan sérült császári vár és a Sebalduskirche, ahol az említett harcok zajlottak az utolsó napokban. A kép közepén láthatók a reneszánsz városháza romjai. Jól látható, hogy egyes épületek homlokzatai állva maradtak, míg más épületek teljes mértékben megsemmisültek. A téren látható nyolcszögű betongúla védi a gótikus Schöner Brunnent, a „szép kutat”. (forrás: Erich Mulzer „Der Wiederaufbau der Altstadt von Nürnberg 1945 bis 1970”) A bombázások és az ostrom során súlyos kárt szenvedett a császári vár, a város két gótikus protestáns főtemploma és a katolikus Frauenkirche, a négy kilométer hosszú városfalrendszer és annak 64 tornya illetve bástyája, a gótikus részleteket is tartalmazó reneszánsz városháza, a Pegnitz-folyó hídjára 98

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Az újjáépített óváros a Lorenzkirche tornyából. A kép jobb felső oldalán az egykori császári istállók teljesen újjáépített hatalmas tetőzete látható. A Sebalduskirche, a városháza, a vár és a kevésbé sérültlakóházak újjáépültek. Az épületek jelentős része háború utáni, mégis megmaradt a város jellegzetes „tetőtája”. A Schöner Brunnen mögötti épület az új városháza. Jól láthatóan az újjáépítés még nem fejeződött be, több üres telek és tűzfal is feltűnik. (forrás: Erich Mulzer „Der Wiederaufbau der Altstadt von Nürnberg 1945 bis 1970”) épült késő-gótikus, illetve kora-reneszánsz Heilgengeistspital (Szentlélek-ispotály), a Sieben Zeilen nevű, 1489-ben átadott „munkáslakótelep” (az augsburgi Fuggereinál is régebbi szociális lakásegyüttes). Továbbá súlyosan megsérültek a város által a XIV. század végén emelt, az élelmiszerellátás biztonságáért felelős, a világon egyedülálló raktárépületek: a Mauthalle (vámház és gabonatároló), a Weinstadel (bortároló), és az Unschlitthaus (gabonatároló). Ezek mellett elpusztult több száz, középkori formáját őrző, többnyire favázas szerkezetű lakóház. Így megsemmisült a késő-középkori formáját szinte változatlanul őrző nagyváros, ahol a középületektől a patríciusházakon át a középkori szociális intézményekig és munkásházakig minden épülettípus megtekinthető volt, legtöbbször eredeti funkciójában. Megmenekült viszont az óváros északnyugati részén található Dürer-ház és annak környéke, a városfallal párhuzamosan futó körút külső oldalán álló historizáló operaház és főpályaudvar, valamint a város nagy kiterjedésű századfordulós bérház-és villanegyedei. Ezen kívül a város már 1939-ben a vár alatt kialakított úgynevezett Kunstbunkerbe szállította az összes múzeumi műtárgyat, valamint a templomok teljes berendezését. A piactéren álló gótikus Schüner Brunnen, valamint a Lorenzkirche Adam Kraft által készített híres szentségtartója betonhengerek alatt vészelte át a pusztítást. A hatalmas pusztulás utáni tabula rasát kihasználva számos építész és városvezető, és városi főépítész elérkezettnek látta az időt a régóta tervezett városátépítésekhez. Több helyen a városközpont szerkezetét, az egész városképet átalakították – pontosabban átalakítva építették újjá. 99

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A város „kártérképe”: piros, sötétpiros: teljesen elpusztult, kék, világoskék: súlyosan sérült, fekete: sérült. A területnek csupán északnyugati része maradt sértetlen, legsúlyosabban érintett terület a Pegnitz-folyótól északra található legrégibb (és favázas épületeivel leggyúlékonyabb) terület. A romok eltakarítása után ez a terület a hatvanas évekig beépítetlen maradt, ezért a nürnbergi népnyelv „sztyeppének” nevezte el. (forrás: stadtatlas-muenchen) Az így újjáépült városokban, városközpontokban elkülönítették a gyalogos és gépkocsi közlekedést, a lakó- és munkahelyi funkciókat, számos kevésbé sérült épületet is lebontva. Így alakult át Rotterdam, Stuttgart, a Majna-parti Frankfurt, és egy sor lebombázott angol nagyváros központja Coventrytől Birminghamig. Más városok a konzervatívabb utat követték: a városszerkezetben csak kisebb beavatkozásokat végeztek (szinte minden esetben a gépjármű közlekedés folyamatosabbá tételére) és gyakran teljesen elpusztult, de értékes épületegyütteseket állítottak helyre, sok esetben több évtizedes munkával (többek között a müncheni királyi palotát, az augsburgi városházát, Köln román kori nagytemplomait). Így épült újjá München, Hamburg, Lübeck, Bréma, Würzburg, a breisgaui Freiburg, Ulm, Augsburg, vagy a westfáliai Münster városa (utóbbi teljesen elpusztult főtere talán az eredetinél is szebb és egységesebb formában). Az akkori szocialista államokban erősebben ideologizált város-újjáépítések történtek. Különösen Lengyelországban állítottak helyre Nyugat-Európában nem látott mértékben egész városrészeket, többek között Gdansk (Danzig), és Varsó óvárosait. Itt az ideológia hasonló volt, mint az első világháború után, a flamand városok esetében: a „németek” által elpusztított nemzeti kultúra és identitás megőrzése. 100

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Heinz Schmeißner és munkatársainak első díjas (és később kivitelezett) terve. (forrás: Akademie für Städtebau und Landesplanung (Hrsg.): Heinz Schmeißner – Architekt und Stadtbaurat – 80 Jahre.) Kelet-Németországban viszont a porosz és szász birodalmi múlt gyakran még megmenthető potsdami, berlini és drezdai emlékei estek a szocialista városrendezés áldozatául, hogy helyükre „szocialista városok” épüljenek, vagy sok esetben (a jóvátétel miatti állandó pénzhiány miatt) semmi ne kerüljön. A háború vége után megindultak a helyreállítási munkák, és megalakult az Újjáépítési Bizottság. Ez a testület írta ki a város újjáépítésének tervpályázatát. A pályázat szabályozási terv elkészítésére szólt, ki kellett térni a telekosztásra és az utcahálózatra, a közlekedésre, a városi funkciókra, a beépítés módjára és jellegére, valamint a városi funkciók (kereskedelem, ipar, lakás stb.) elhelyezésére. A kiírásban kikötötték, hogy a város eredeti formában való újjáépítését (a legjelentősebb műemlékek kivételével) nem kívánják, az új épületeknek a „mai kor jellemzőit” kell viselniük. A pályázók a kiírást szabadon értelmezték, radikálisan modern és visszafogott művek egyaránt készültek. A javaslat gyakorlatilag teljes egészében megtartja, értékként kezeli az eredeti utcahálózatot (jól leolvasható a város többek között a város első városfalgyűrűjének nyomvonala), és sűrűbb, városias beépítést javasol. Valódi, városi utcákat és tereket javasol kialakítani. Látszólagos konzervativizmusa 101

OPUS MIXTUM V.

5. kép. Az újjáépítés talán legszebb példája: a Lorenzkirchével szemben álló Nassauer-Haus és környezete. Az értékes, gótikus lakótornyot több éves munkával rekonstruálták. A környező épületek (korábban középkori eredetű, barokk homlokzatú lakó-és üzletházak álltak itt) az előző képen ábrázolt tervezet szerint épültek: jellegzetes homokkő anyaguk, a tető hajlásszöge, a nyílászárók a nürnbergi hagyományokat idézik, visszafogott homlokzatuk kiemelik a lakótornyot. (Das Nassauer Haus in Nürnberg, forrás: wikipedia / Tobias Bär [CC] https://de.wikipedia.org) 102

OPUS MIXTUM V. mellett a terv számos új elemet tartalmaz: jól megfigyelhető, hogy mindegyik tömb keretes beépítésű, néhány helyen útvonal-korrekciók történtek, a városfalak előtti körút kiszélesítésével az óváros mentesült az átmenő forgalomtól. Utóbbi javaslat szinte csak ma számít igazán korszerűnek, hiszen a háború utáni évtizedek az európai városok gépjárműközpontú átépítésének jegyében teltek. Az átmenő villamosközlekedést is megszüntetné, a területet metróhálózattal kívánja a város többi negyedéhez kapcsolni. Az eredeti telekkiosztás csak kismértékben változna. Az újjáépítés Heinz Schmeißner pályaműve alapján indult meg, aki 1947-től a város főépítésze lett. A jelentősebb épületeket hosszú évek munkájával rekonstruálták, így többek között a teljesen elpusztult városházát annak kora reneszánsz homlokzatával, és gótikus udvari zárterkélyével, a három főtemplomot, valamint a teljes városfalat. Az eredeti óvárost többé-kevésbé idéző lakóházak egész sora épült fel a terv szerinti elrendezésben, magasságban és a vidékre jellemző hajlásszögű tetővel. A városfalak előtt elkészült a város új, kibővített körútja, mely lehetővé tette a sétálóutca-hálózat kiépítését. A város külső részeit metróhálózat köti össze az Óvároson keresztül, gyakran izgalmasan kialakított megállókkal. Az újjáépítés legnagyobb vesztesége a megmenthető épületek, épületrészek tömeges méretű elpusztulása, lebontása. A városban (ahogy más városokban is) tömegével álltak a kiégett reneszánsz lépcsőházak, a semmibe vezető barokk kapuzatok, a ledőléssel fenyegetett homlokzatok. A korabeli jogszabályok tiltották, hogy e romokra közpénzt költsenek, viszont a tulajdonosoknak megengedték a lebontást, ugyanis egy kiégett épületrészre már nem vonatkozott a műemléki védelem. Ez már akkor különösen fájó volt a szakembereknek, ugyanakkor ilyen nagy költségű és hatalmas mennyiségű felújítás az adott körülmények között valóban lehetetlen lett volna, hiszen minden rom mögött hiányzó lakások, működésükben akadályozott üzletek tízezrei álltak; csak Nürnbergben. Ezekből az anyagi forrásokból (vagyis a semmiből) kellett volna a tulajdonosoknak előteremteni a reneszánsz loggia, a kapuzat, a lépcsőház felújításának, stabilizálásának és a restaurálásának költségei... További veszteség a szabályozási terv „felpuhulása” a hetvenes évektől. Ekkor nagy tömegű, a városképbe nem illeszkedő épületek is kerültek a területre (áruház, parkolóházak). A bombázás során egy olyan komplex városi együttes semmisült meg visszavonhatatlanul, ami minőségében és mennyiségében Firenzéhez, Bruggehez, Velencéhez, Prágához volt fogható. Az újjáépítés idejében a kordivat valós veszélyt jelentett, megtörténhetett volna, hogy a helyreállított középkori emlékek egy lélektelen, adott estben akár gettószerű lakótelep középére kerülnek. A megvalósult újjáépítés viszont értékként kezelte az utcák és terek hálózatát, amikről leolvasható a város története. A helyreállított műemlékek méltó környezetben állnak (talán még azt is lehet mondani, hogy szépségük még jobban érvényesül), a város távolról és a magaslatokról nyíló panorámája a háború előtti képet mutatja. A belvárost nem szelik át „modern” gyorsforgalmi utak (hatalmas eredmény Drezda Wilsdruffer Straßéja, Köln Nord-Süd Durchfahrtja után…). A negyed igazi városközpont, élő, többfunkciós, nem üres city, és nem is csöndes alvóváros. Az újjáépített utcasorok őrzik az európai urbánus örökséget, ugyanakkor jól láthatóan háború utániak. Mivel egy időben épültek, mutatják, hogy itt „valami” történt 1945-ben, ahogy Szeged utcasorai is őrzik az árvíz és az azutáni újjáépítés emlékét. Jól láthatóan mutatják az értő látogatónak, hogy pár perc alatt elpusztult, majd sok év munkájával újjáépült egy középkori formáját évszázadokig, és talán ma is őrző város. A város újjáépítését nagy részletességgel dolgozza fel Erich Mulzer „Der Wiederaufbau der Altstadt von Nürnberg 1945 bis 1970” (Dissertation, Naturwissenschaftliche Fakultät der Universität Erlangen, Nürnberg, 1971) című munkája, ahonnan az archív fotók is származnak, valamint a Heinz Schmeißner 80. születésnapjára a Bajor Várostervezők Szövetsége által kiadott füzet, melyben személyes visszaemlékezések is olvashatók. Szende András 103

OPUS MIXTUM V.

KILÁTÁSOK A THERMOPLAN ABLAKBÓL 2014. 01. 23. Historizáló és szecessziós lakóépületeink szigetelés-korszerűsítésének sok esetben egyik első lépése a nyílászárócsere, ami napjaink Magyarországán azonban a legtöbb esetben szinte teljes igénytelenséggel párosul. A csere magától értetődő megoldásnak tűnik, pedig nem az. A thermoplan ablak hiába látszik olcsó, végleges megoldásnak a régi épületek esetében, valójában éppen hogy rövid élettartamú, anyagilag nem megtérülő, esztétikailag erősen kifogásolható beruházás. Ennek következményeiről szól e heti bejegyzésünk. (1. kép) Annak ellenére, hogy január közepén néhány orgona már rügyezik, a várható hidegre való tekintettel sokan úgy vélik, hogy eljött az ideje belefogni a fűtés-korszerűsítésbe. Mint az sok helyen olvasható, a fűtés-korszerűsítést először inkább a szigetelés korszerűsítésével célszerű kezdeni, mivel az energia 70 százalékát a hőszigetelés és az ablakcsere által takaríthatjuk meg. Ezen munkálatok egyik első lépéseként az eredeti fa nyílászárókat műanyagokra, azaz thermoplan ablakokra cserélik. A thermoplan ablakok kapcsán felhalmozódott immár fél évszázados nyugat-európai tapasztalat alapján kijelenthető, hogy a közösség szempontjából azonnali, a tulajdonos szempontjából pedig közép- és hosszútávú negatív hatással lehet számolni. A közgondolkodásból teljesen hiányzik a javítás, felújítás, vagy az eredetivel azonos ablak beépítésének gondolata. Az a kérdés is megfogalmazódhat, hogy cserélni kell-e egyáltalán eredeti ablakainkat műanyag ablakokra, vagy megfelelő kezelés mellett megtarthatóak-e régi ablakaink? Ha meg már mindenképpen az ablakcsere mellett döntöttünk, gondolkodjuk el azon, hogy az ablak természetes anyaga, a fa mellett tegyük le a voksunkat! (2. kép) Az 1970-es évek olajválsága mutatott rá a hőszigetelés fontosságára, melynek célja a komfortfokozat költséghatékony növelése és az energiafelhasználás csökkentése volt. Az akkor megjelent új technológiák közé tartoztak a thermoplán ablakok is. A Nyugat-Európában gyorsan elterjedt megoldás, vagyis az 1945 előtti történeti épületállomány ablakainak és ajtóinak lecserélése új műanyag nyílászárókra az utóbbi évtizedben immár szemmel látható esztétikai és gazdasági károkat okozott ott, ahol ez akkor még jó megoldásnak tűnt. A műemlékvédelmi elvek felsorolása helyett beszédesebben tanúskodik erről az, hogy Norvégiában és Svédországban a faablakok visszaállításán gondolkoznak, s a még föllelhető eredeti faablakoknak égbeszökő ára van; vagy a nagy németországi műemlékvédelmi vásárokon, különösen a lipcsei Denkmalon évek óta folyamatosan növekszik a műemléki épületek ablakainak és ajtóinak felújítását vállaló cégek száma. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy kizárólag műemléki épületek kezelői és tulajdonosai állnak sorba árajánlatot kérve. Az átlagos „nyugati” lakástulajdonos érdeklődése nem is alaptalan, a műanyag ablakcsere nem csak esztétikai merénylet a lakóingatlanunkkal és a városképpel szemben, hanem kimutathatóan gazdaságtalan. Ha a hazai felmérések ezt egyelőre nem is támasztják alá, a magyarországinál jóval hidegebb Norvégiában kiszámolták, az új ablak által elérhető megtakarítás az élettartam alatt nem hogy nem hozza

1. kép. Budapest, II. Mecset utca – négyféle megoldás ugyanazon a homlokzaton, amelynek kialakítása eredetileg azonos volt. (fotó: Sidó Anna, 2014) 104

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Budapest, II. kerület, Szász Károly utca – itt látszik a legjobban, hogy mekkora arányeltolódásokat okoz az új ablak, ráadásul lecsökkenti az üvegfelületet. (fotó: Sidó Anna, 2014) vissza, de meg sem közelíti a befektetett összeget. Igen, jól olvasták, az élettartam ez esetben olyan új fogalom, amely a hagyományos megoldásoknál még ismeretlen volt. Azok ugyanis megfelelő karbantartás mellett generációk hosszú sorát szolgálták ki. A magyar vonatkozású történeti épületállományba valószínűleg elsőként az ezredforduló környékének Romániájában avatkoztak be drasztikus módon és mértékben. A magyarországinál hidegebb telek, a korszerűtlen fűtési rendszerek, a gondozatlan nyílászáró-állomány és az általános anyagi gondok mellett a faluképi, városképi örökség iránti érdektelenség is indukálta a thermoplan megoldások elterjedését. Egyszerű, gyors megoldásnak tűnt és tűnik ma is sok helyen. Az erdélyi műemlékvédelmi szakemberek történetei közül a legmegrázóbbak közé tartoznak a kolozsvári belváros faragott reneszánsz ablak- és ajtókereteibe bevésett fotocellás ajtók és thermoplán ablakok. Ennek azonban legkevésbé sem etnikai, sokkal inkább műveltségbeli, tájékozatlanságból fakadó okai voltak és vannak ma is, nem csak ott, hanem Magyarországon is. Régi épületeink utcafronti nyílászáróinak lecserélése thermoplán ablakra rövid távú gondolkodásról tanúskodik. A magántulajdonban lévő mai budapesti lakásállomány elenyésző része épült az 1870-es évek előtt, a mai belváros kiépülése az 1880–1920 közötti időszakra tehető, amelyet a két világháború között újabb építési hullám követett. Az 1970-es éveket követően épült házgyári lakások esetében a thermoplán beépítés sokkal kevésbé aggályos, mint az ezt megelőző 100 év során felépült házak esetén. A lakótelepek fűtés-korszerűsítéssel összekötött nyílászárócseréjét ciklusokon átívelő kormányzati programok támogatják, nagyon helyesen. Az értékes historizáló és szecessziós belvárosi lakásállomány esetében azonban ugyanez a megoldás visszafordíthatatlan károkat okoz. Az átlag budapesti régilakás-tulajdonos tehát jó eséllyel 100-140 éves nyílászárók között él, s az elődök gondos befektetése 3-4 generációt kiszolgált már eddig is. Ugyenezen ablakok jelentős része felújítva még nagyon sokáig alkalmas funkciójának betöltésére. A thermoplan ablak ezzel szemben 30-40 évre, tehát egy generációra szóló megoldás. A fából készült tárgyak restaurálásának bejáratott módszereivel szemben a műanyaggal kapcsolatban nem várható olyan áttörés, amely megoldaná az anyag öregedésének problémáját. Az 1970-es években Nyugat-Európa szerte alkalmazott megoldások élettartama ezekben az években jár le, a tapasztalatok elkeserítőek: műanyag ablakkeret megreped, eltörik, az ablaktáblák között lévő hőszigetelő gáz 25 év után végleg elszökik az ablakokból, a ragasztás a környezeti viszonyok függvényében elenged. Az ablak ezután javíthatatlan, nem szigetel többé, veszélyes hulladékként kezelése pedig felesleges terhet ró a társadalomra. 105

OPUS MIXTUM V. Az igénytelen ablakcserék másik fontos alapproblémájára, az esztétikailag silány megoldások. Ennek különböző példáival találkozhatunk a Ferencziek Bazára épületén, mely Budapest egyik legimpozánsabb terén, a Ferenciek terén található. (3. kép) Itt egy feltűnő és kiugróan csúnya megoldás látható, miszerint a finoman tagozott, alapvetően sötétbarna árnyalatú, dupla ablakot fehér, szimpla thermoplan ablakra cserélték. A másik példán csak an�nyi különbség van, hogy barna színezetet adtak a műanyag ablakoknak, de a keresztléc fehér maradt.. Ezeken a példákon jól megfigyelhető, hogy a kicserélt ablakok arányai helyrehozhatatlanul megváltoztatják, megbontják a homlokzat teljes egységét. Még tovább tetézi a problémát az, hogy az épület homlokzatán többféle gyártmányú, színű, kiosztású ablak látható. Az eredeti ablakkiosztás, az arányok, az ablakosztó lécek díszítésének eltűnése az egyes épületek homlokzatán is nagy értékveszteség, ha nagyobb látószögből vizsgáljuk a kérdést, az ilyesfajta összevissza, koncepciótlan ablakcserék az egységes utcaképet, sőt az egész városképet átszabhatják. (4. kép) Horogszegi Tamás művészettörténész, műemlékvédelmi szakember szerint a napi műemlékes gyakorlat szempontjából is felettébb fontos, hogy készültek olyan műszaki, hőtechnikai szempontból releváns kutatások, amelyek alátámasztják a történeti nyílászárók meglévő szerkezeti értékeit. Nagyon fontos, hogy ne csere, hanem restaurátori szemléletű szakipari felújítása történjen meg a II. világháború előtt készült nyílászáróknak. Korunk hőtechnikai igényeinek kielégítését a low-e bevonatok is szavatolni tudják. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a műemléki védelem alatt álló épületek esetében is legtöbbször teljes nyílászárócsere történik az eredeti alapján, jóllehet anyagilag ugyanazt jelenti, mint az ablakok restaurátori szemléletű felújítása, ahol csak a legszükségesebben indokolt részeket

3. kép. Budapest, V. kerület, Ferenciek tere – egykori Ferencziek Bazára épülete – városképi disszonancia Budapest egyik legfontosabb terén. (fotó: Sidó Anna, 2014) 106

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Budapest, III. kerület, Nagyszombat utca – amikor az újat „régire” cserélik. Bármilyen meglepő a felső felvétel a korábbi, a fehér thermoplan ablakot lecserélték egy, a régi kiosztást és arányrendszert követő, szintén műanyag ablakra. (fotó: Sidó Anna, 2014) távolítják el a nyílászárók faszerkezetéből és pótolják az eredetivel azonos faanyaggal és keresztmetszetekkel. Akár az eredetivel megegyező utángyártás, akár a felújítás mellett döntünk, vannak még olyan szakiparban járatos cégek, amelyeknek ajánlatai közül válogathatunk, bár az eredmény sem adja vissza teljes mértékben az eredeti arányokat, vastagságot. Így pedig elkerülhetjük az ingatlan szakszerűtlen felújítása miatti értékcsökkenést, amellyel esztétikailag kifogásolható nyílászárócsere után kell szembesülnie az ingatlanjukat eladni szándékozóknak. Az utolsó képeken pont ennek egy példáját láthatjuk, a korábban kicserélt fehér thermoplan ablakot az eredeti kiosztást és színezést követő ablakra alakították vissza. Sidó Anna

107

OPUS MIXTUM V.

SZÁLKA A TORKUNKBAN – A BUDAVÁRI KIRÁLYI PALOTA 2014. 01. 31. A múlt év novemberében nyílt meg a Budapesti Történeti Múzeumban a budavári királyi palota elmúlt háromszáz évének történetét feldolgozó új állandó kiállítás. Néhány megmaradt műtárgy, egy kisebb falburkolat-rekonstrukció, illetve számos régi tervrajz, ábrázolás, fénykép és néhány animáció kalauzol el minket Buda visszafoglalásától egészen a jelen korig. Megismerhetjük a 18. században, III. Károly uralkodása (1711–1740) alatt elkezdett és Mária Terézia korában (1740–1780) felépített barokk palota történetét, valamint a 19. századi átalakításokat. Megismerhetjük az Ybl Miklós (1814–1891) tervezte krisztinavárosi szárny 1891-ben elkezdett építését és a palota leggrandiózusabb kibővítését, mely által 1891 és 1905 között Hauszmann Alajos (1847–1926) tervei alapján az épületkomplexum elnyerte legnagyobb kiterjedését. Képet kaphatunk a II. világháborús rablásokról és pusztításról, valamint a romok háború után bekövetkezett további jelentős állagromlásáról. Betekintést nyerhetünk a rekonstrukcióhoz készített tervváltozatokba és megismerhetjük az 1960-as évekre meginduló újjáépítés történetét, melynek köszönhetően az 1980-as évek közepéig a palota elnyerte mai formáját. A komplexum azóta is országos közgyűjteményeknek, a Budapesti Történeti Múzeumnak, a Magyar Nemzeti Galériának és az Országos Széchényi Könyvtárnak ad otthont. (1., 2. kép) Az elmúlt évek eseményei felkeltették a királyi palota iránti érdeklődést: a Magyar Nemzeti Galériát ugyanis 2012-ben beolvasztották a Szépművészeti Múzeum szervezetébe, és amennyiben a tervek szerint 2018-ig valóban megvalósul a Városligetbe tervezett Múzeumi Negyed, akkor várható, hogy egyes gyűjteményrészeit is oda költöztetik; mindeközben az utóbbi években felmerültek olyan tervek, amelyek a királyi palota újrahasznosításával, illetve a Hauszmann-féle állapot rekonstrukciójával, vagy részleges rekonstrukciójával számolnak. A hajdani palotakertet keletről lezáró Várkert bazár felújí-

1. kép. A Hauszmann-féle palota az 1930-as években. Alatta a Várkert bazár. (A budai palota az 1930as években, forrás: wikipedia / Outesticide https://hu.wikipedia.org) 108

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A budavári palota napjainkban – a szerk. (Buda Castles - Budapest - Hungary - Europe, forrás: wikipedia / Civertan [CC] https://hu.wikipedia.org) tásával lényegében el is kezdődött a környék rendezése.1 Ezt a palotát északról határoló Szent György tér esetleges rehabilitációja követheti, melynek nyugati oldalán állt egykor a főhercegi palota, valamint a királyi palotához tartozó udvari istálló és lovarda épülete. Mind az építész, művészettörténész és muzeológus szakmát, mind pedig a laikus érdeklődőket foglalkoztatja a hauszmanni állapot teljes vagy részleges rekonstrukciójának kérdése, ami időről-időre felröppen és heves vitákat vált ki. Véleményem szerint mindennek két vetülete van. Az egyik szakmai, a másik pedig ezen túlmutató, és a magyar társadalom közelmúltjához való viszonyát, s ebből kifolyólag identitását érinti. De lássuk előbb a probléma szakmai vetületét! Elpusztult vagy nagy károkat szenvedett épületek rekonstrukciója az 1964-es Velencei Charta szellemében évtizedekig kerülendőnek számított a nemzetközi és a hazai műemlékvédelemben. Ezt a szemléletet talán a dokumentum két alábbi részlete illusztrálja a legjobban: „A restaurálás az a művelet, amelynek meg kell őriznie a műemlék kivételes jellegét azzal a céllal, hogy konzerválja és feltárja annak esztétikai és történeti értékét. A régi állapot és a hiteles dokumentumok tiszteletben tartására támaszkodik, de megáll ott, ahol a hipotézis kezdődik. Ami a feltevésen alapuló beavatkozásokat illeti: az esztétikai vagy műszaki okból elkerülhetetlennek minősített mindennemű kiegészítés építészeti alkotásnak minősül, s mint ilyen, korának jegyeit kell magán viselnie. A restaurálást mindig előzze meg és kísérje végig a műemlék régészeti és történeti vizsgálata. […] A hiányzó részek kiegészítésére szolgáló hozzátételeknek harmonikusan kell az együttesbe illeszkedniük, meg kell azonban különböztetni azokat az eredeti részektől, nehogy a restaurálás meghamisítsa a történeti és művészeti dokumentumot.” 109

OPUS MIXTUM V. A műemlék anyagi mivoltában megőrzött eredetisége és az eredeti részletek láttatása volt tehát a fő szempont. Az eredetitől jól láthatóan el nem különülő rekonstrukciót a dokumentum lényegében hamisításnak fogta fel. Léteznek azonban olyan emblematikus épületek, amelyek egy közösség identitását olyan nagymértékben meghatározzák, hogy a közösség a megszokott formában ragaszkodik hozzájuk. Ilyen a varsói királyi vár, amit a II. világháború után szó szerint romokból építettek újjá, ma pedig az óvárossal együtt fent van az UNESCO Világörökség Listáján. De a müncheni Residenz, a királyi palotakomplexum rekonstrukcióját is példának lehet hozni, melynek reneszánsz terme, az Antiquarium szintén minden ízében újjá lett építve. Jelentős, közösségek életében kiemelkedő, szinte teljesen elpusztult emlékek rekonstrukciója az utóbbi két évtizedben aztán Közép- és Kelet-Európában egyfajta új nemzetépítési stratégia része lett, gondoljunk csak a drezdai Frauenkirche, avilniusi királyi palota, vagy a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyház újjáépítésére. Úgy tűnik, hogy a műemlékvédelem követte azt, aminek nem tudott az útjába állni, hiszen a 2000-ben megalkotott Krakkói Charta már megengedőbb harminchat évvel korábbi elődjénél: „A műemlék egészének vagy jelentős részének «az épület eredeti stílusában» történő rekonstrukcióját el kell kerülni. A fontos építészeti jelentőséggel bíró egészen kis részek rekonstrukciója kivételesen elfogadható, de csak akkor, ha a rekonstrukció vitathatatlanul pontos dokumentációk alapján készül. Ha az épület megfelelő használhatósága megkívánja, nagyobb térbeli és funkcionális egységek helyreállítása a kortárs építészet eszközeivel elfogadható. Fegyveres vagy természeti katasztrófának áldozatul esett teljes épület rekonstrukciója akkor fogadható el, ha annak az egész közösség önazonosságára nézve van kivételes társadalmi vagy kulturális motivációja.” A módosulás jól tetten érhető, igaz, a Krakkói Charta is a műemlékvédelmi gyakorlatban kialakult szigorú etikai normákat követi, és szabatosan megfogalmazza, hogy a rekonstrukció csak olyan kirívó esetekben megengedhető, mint a fenti példák, valamint nagyon pontos felméréseken kell alapulnia. A fentiekből tehát az következik, hogy a budai királyi palota rekonstrukciója elvileg nem Ördögtől való, hiszen Magyarország egyik legjelentősebb középületéről van szó, amit jórészt a II. világháborús fegyveres pusztítás tett tönkre, és ami az ország történelemben mindig is emblematikus szerepet töltött be. Viszont mégis óvatosnak kell lennünk. A nyomtatott szaksajtó igen alaposan tárgyalta (Bognár Gábor: Adalékok a Budavári Királyi Palota 1944 utáni történetének műemléki kérdéseihez. Magyar Műemlékvédelem, XV. 2011. 253–292), hogy a jelenlegi palota építésekor egyes falakat áthelyeztek, a kupola sem a Hauszmann-féle kupola helyén található, valamint sok olyan szerkezeti, strukturális átalakítás történt, hogy amennyiben a II. világháború előtti állapotot szeretnénk rekonstruálni, akkor sok helyen az alapoktól kellene újjáépíteni az épületet. A 2012-ben megszüntetett műemlékvédelmi csúcsszerv, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal „Szempontok a Budai Várnegyed hosszú távú fejlesztése stratégiai terveinek elkészítéséhez” című dokumentumában legfeljebb a külső homlokzatok rekonstruálását tartotta lehetségesnek a fentiekben vázolt átépítések miatt. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a belső maradéktalan rekonstrukciójához nem rendelkezünk elegendő forrással a háború előtti állapotról. Azt is sokan felvetették, hogy a jelenlegi palota is immár történelmünk része, és olyan rangos közintézményeknek ad otthont, amelyek méltó megoldással szolgálnak az épület hasznosítására. Mindemellett a nemzetközi trend úgy tűnik, hogy egy ilyen jelentős épületnél ma már megengedőbb abban az esetben, ha elegendő történeti, főleg képi forrás maradt fenn. Éppen ezért játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis megkísérelnénk rekonstruálni a palota Hauszmann-féle enteriőrjeit? Mi lenne, ha megpróbálnánk visszaállítani a kétszáz méter hosszú reprezentatív teremsort, amit a korabeli magyar képző- és iparművészet legnagyobbjai alkottak meg? Mi lenne, ha egy ekkora feladat elé állítanánk a magyar építész, művészettörténész, restaurátor, képző- és iparművész szakmát? Ki hogyan venné ezt az akadályt? Hogyan felelne meg ennek a kihívásnak? (3. kép) Nyilvánvaló, hogy egy ekkora vállalkozás hatalmas összegeket emésztene fel, hiszen gondoljunk csak bele: 1905-ben az akkori palota összköltsége elérte a 31 millió koronát – mai áron kb. 87 milliárd 110

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A kupola a Savoyai-szoborral 1926-ban – a szerk. (The Royal Castle of Budapest, forrás: wikipedia / R. Balogh https://hu.wikipedia.org) forintot –, amikor a dualizmus-kori Magyarország gazdasági ereje biztosította a vállalkozás hátterét. És bár kiváló építészekkel, képző- és iparművészekkel, valamint restaurátorokkal rendelkezünk, mégis az építőipari kivitelezések tapasztalatai azt mondatják, hogy szinte egész szakmák tűntek el, így a régi enteriőrök visszaállításához szükséges szakipari munkákat ma már aligha tudnák elvégezni a száz évvel ezelőtti színvonalon. Ha mégis sikerülne elégséges forrást feltárni, akkor is olyan problémákkal találnánk szembe magunkat, mint például a Habsburg-terem Lotz Károly (1833–1904) festette mennyezetképeinek az újrafestése: azt sem tudjuk, hogy pontosan milyen színárnyalatokat kaptak eredetileg. Ha egyes termekről rendelkezésünkre is áll elégséges mennyiségű dokumentum, más helyiségekről talán nem, így a rekonstrukció csak részleges lenne, ami egy sosem volt állapot előállítását eredményezné. (4. kép) Az esetleges újjáépítési kísérletet tehát nagyon alapos kutatómunkának és forrásfeltárásnak kellene megelőznie. A rekonstrukció valószínűleg sosem lenne teljes, hiszen bizonyos, hogy egyes enteriőrökhöz hiányzik a kellő mennyiségű dokumentum. Egy ilyen vállalkozás viszont egy esetleges nemzetközi háttérrel a szakipari képzés motorja lehetne, melynek segítségével a hazai kivitelezők számára az itthon már elfeledett mesterségbeli fogásokat újra meg lehetne tanítani. Gondosan ügyelni kellene a száz évvel ezelőtti technológiák alkalmazására, amivel a palota rekonstrukciója mintegy „laboratórium” lehetne, és a következő évtizedek műemléki szakiparának törzsgárdáját nevelhetné ki. Egy ilyen projekt természetesen évtizedeket venne igénybe, mint ahogy az Ybl- és Hauszmann-féle palota felépítése is évtizedekbe került. Ennek a cikknek nem célja a rekonstrukció kérdésének eldöntése, amiről még hosszú, részletes és széleskörű vitákat fognak folytatni. Csupán 111

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A Szent István terem 1930 körül – a szerk. (Budapest, a királyi vár Szent István terme, forrás: A nyolcvan éves Pesti Napló ajándék-albuma. Szerk. Mikes Lajos – Mihályfi Ernő. Athenaeum, Budapest, 1930. https://hu.wikipedia.org) jelezni szeretné, hogy szakmai szempontból is egy nagyon komplex problémahalmazzal állunk szemben, amit tovább bonyolít a kérdés fent említett másik vetülete, ami a magyar társadalom közelmúlthoz való viszonyát érinti. A budavári királyi palota jövője nem csupán a szakemberek belügye. Az épület emblematikus mivolta miatt egy sokkal nagyobb közösséget érintő országos ügy. Ez mindig is így volt, hiszen a 18. században a rendi-nemesi nemzet sem véletlenül ragaszkodott az uralkodói rezidencia kiépítéséhez a középkori királyi székhelyen, amely akkor egy poros kisváros volt. Mindenki jól tudta, hogy az uralkodó Bécsben lakik, mégis fontosnak tartotta ezt a szimbólumot: a Magyar Királyság folytonosságát látta benne. Rövid kényszerhasznosítások után, a 18. század utolsó évtizedétől aztán a király helyettese, a Habsburg-házból származó mindenkori nádor lakott benne, tehát lényegét tekintve uralkodói rezidenciaként szolgált. Az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot követő két évtizedes szünet után pedig újra királyi palotaként működött, bár igaz, Ferenc József (1848/1867–1916) pest-budai tartózkodásakor az önkényuralmi időszakban is a palotában szállt meg. Ezután egészen 1944-ig államfői rezidencia, a Magyar Királyság központja volt. A Kádár-rendszer úgy döntött, hogy nem az eredeti állapotában állítja helyre, és közgyűjteményeket költöztet bele. Ez szintén szimbolikus aktus volt: az épület monarchikus múltjától, sőt lényegében múltjától való megfosztása. Éppen ezért a palotához való közelítés ma sem ideológia- és világnézetmentes – de miért ne lenne az? A széles körű érdeklődés jelzi, hogy az épület sorsa nem csupán a szakembereket foglalkoztatja. A blogbejegyzések kommentjeit végigolvasva pedig az az ember érzése, hogy az esetleges rekonstrukció megítélésében pont azok a világnézeti törésvonalak fedezhetők fel, amelyek át- meg áthatják a magyar társadalom egy jelentős részét. Egyesek meg vannak elégedve a II. világháború utáni épülettel, s Hauszmann-féle elődjében csupán egy letűnt kor „avíttas” rekvizitumát, vagy a „feudális”, az „úri” Magyarország megtestesítőjét látják. Mások a Hauszmann-féle palotában a dualizmus korának sikereit, a magyar 112

OPUS MIXTUM V. történelem méltó reprezentációját fedezik fel, II. világháború után épült utódját pedig egy silányabb, „szocreál” épületnek tekintik, s a hónaljszagú és kisstílű kádárizmus rekvizitumának tartják. Az összes hozzáállás a múlt században átélt történelmi traumákat tükrözi vissza, amelyek egyes családokban immár nemzedékeken át hagyományozódnak, tehát mélyen az identitás részét képezik, bizonyos korosztályokból már kitörölhetetlenek. A fentiekből kifolyólag a budavári palota sorsa túlmutat az építészeti, műemlékvédelmi vagy muzeológiai kérdéseken. A felsorolt külföldi példákhoz hasonlóan egy nagyobb közösség identitását testesíti meg, ami a jelen esetben egymással szöges ellentétben álló traumákat hordoz. E közösség tagjai sokszor ezeket a traumákat vetítik ki a palotára csakúgy, mint sok más kérdésre is ebben az országban. S éppen azért, mert ezek identitásunk kitörölhetetlen részei, megkerülhetetlenek. Megkerülhetetlenek a palota esetében is, ami még nehezebbé teszi az amúgy sem könnyű probléma kezelését. Száz évvel az I. világháború kitörése után tehát úgy állunk a budavári királyi palotával, mint az egész magunk mögött hagyott évszázaddal: úgy tűnik, agyonnyom bennünket. Megakadt a torkunkon, és jelenleg még se lenyelni, se kiköpni nem tudjuk. Tóth Áron A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/5790945 KOMMENTEK:

HM | photography 2014.02.01. 15:26:49 Nagyon jó cikk, kiválóan összefoglalja az esetleges rekonstrukció előnyeit és hátrányait. Viszont van benne egy hiba is. A 4. képen az Oroszlános-udvar bejárata melletti „kis” épület valójában az ún. Főőrségi laktanya épülete volt. 2.bp.blogspot.com/_UU0NG7KRVpY/S1xPD6l42gI/AAAAAAAAAtg/mVSywOX7YX0/ s1600/Scan0001.jpg steve523 2014.02.02. 00:26:33 Nem akarok hitvitát indítani... Magyarországon jelenleg is minden túlságosan átpolitizált. Nyilván a feudális Habsburg elnyomásnak is voltak árnyoldalai és a Kádár rendszernek is. Viszont az tagadhatatlan tény, hogy Magyarország utolsó gazdasági értelemben vett virágkora az 1867 és 1914 közé esik a Habsburgokkal való kiegyezés idejére. Az ipar és a gazdaság ereje az Osztrák Magyar Monarchiában olyan szintet ért el amit azóta sem tudtunk túlszárnyalni még az Európai Unió segítségével sem sajnos. ez a katonai és gazdasági erő az osztrák magyar monarchia idején olyan fokúvá vált, ami már szúrta a szemét az angoloknak, franciáknak is. Így az első világháborút követően szinte szükségszerű volt a monarchia szétszakítása Trianonnal ami a franciák erőteljes nyomására valósult meg. És nem utolsó sorban az itt létrejött kis országok szembefordítására is kiváló eszköz volt. Oszd meg és uralkodj ugyebár. Ahogy én látom, bár nem éltem benne, a Kádár rendszer egy nagyon hamis illúzió volt. Egy a valós piaci viszonyoktól teljesen elszakított torz és teljesen zárt világot hozott létre. Pozitív öröksége kulturális és gazdasági értelemben nincsen. Én személy szerint a világháború előtti állapot (Hauszmann-féle palota) híve vagyok a királyi palota esetében. Esztétikailag lényegesen szebb volt. a nagy tömegű épületet a gazdag díszítés és a sok kisebb kupola jobban ellensúlyozta. 113

OPUS MIXTUM V. Stílusában is ez igazodik leginkább a többi monumentálisabb dualizmus kori budapesti épülethez. Hogy csak néhányat említsek: Szabadság-híd (azaz egykori Ferencz József híd),Országház, Hősök tere, a Városliget több épülete. Azaz az egységes arculattal érvelés mentén le lehetne zárni minden ideológiai vitát. Az egységes városkép is ezt kívánná. Córeszmaci 2014.02.02. 10:04:32 Az egyébként tényleg kiváló cikk egy dolgot nem említ meg a jelenlegi állapottal kapcsolatban. Nevezetesen azt, hogy a jelenlegi állapot, amit a kádári „rekonstrukció” hozott létre, maga is egy sosem-volt állapot. Tehát, amit a kádári érában csináltak, annak semmi köze nem volt a Velencei-chartához. Emlékszem, hogy mekkora sokk volt számomra, amikor életemben első alkalommal láttam fényképet a háború előtti palotáról. A jelen épület és a lerombolt épület fényévekre vannak egymástól. Az persze óriási kérdés, hogy mit lehet értelmesen kezdeni a jelenlegi állapottal. Egy biztos, ami most van, az csak egy karikatúra, vagy jobb esetben egy erősen izzadtság szagú próbálkozás, amit a belehelyezett közgyűjteményi funkciók tartanak életben. A csupasz épületegyüttes mindössze szomorú memento. magyarparaszt 2014.02.02. 17:14:18 Lényegében mondvacsinált indokokkal utasítja vissza a mindenkori hatalom nemzeti jelképeink újjáépítését, hivatkozva mindenre, ami csak eszükbe jut. Ezt a cikk gyönyörűen illusztrálja. Ugyanebbe a sorba több más épületünk is beletartozik, egyik legfájóbb és legérthetetlenebb a fehérvári bazilika újjáépítésének mindenkori visszautasítása. Saját elitünk foszt meg attól a lehetőségtől, hogy átérezhessük valahol nemzetünk nagyságát. A jelenlegi budavári palota minden laikus számára megalázóan nyers, hogy azt ne mondjam, alpári megjelenésű, ennek ellenére a „szakma” egyöntetűen visszautasítja a rekonstrukciót, mintha ez a kádárista förmedvény bármennyire is megőrzésre, bemutatásra érdemes volna! Megalázó olyan országban élni, ahol műemlékeink, sőt, őstörténetünk hazugságokban, térdig érő alapfalakban, és szocreál stílusban vannak tartva! Felháborító, hogy miközben a „szakma” gátlástalanul belebetonoz az ezer éves romokba (megint csak Székesfehérvár!), történelmi hitelességekre való hivatkozással kerek perec megtagadja a nemzettől, hogy régi fényében láthassa azokat a műtárgyakat, amikre egyébként büszkék lehetnénk! Csókai Csóka 2014.02.03. 20:05:35 Tisztelt Tóth Úr! Valóban kiváló cikk, és végre nem egyoldalúan elutasító hangon szól a rekonstrukció lehetőségeinek latolgatásában. Kis hiba csúszott a negyedik kép képaláírásába (amelyik a mai Csikós- udvarból néz az Oroszlános- kapu felé): a kép jobb felét elfoglaló méretes épület az ún. Istálló- palota volt, valójában kaszárnya, az őrség és az érkező lovas kíséretek szállása. Az e mögött megbúvó, klasszicizáló, sarkain timpanonos oromzatokkal tagolt egyszintes épület pedig a Királyi Főőrség porta- épületeként ellenőrizte a legbelső udvarba való bejárást. A lovarda épülete egy szinttel lejjebb volt, ahol ma a mélygarázsnak szánt munkagödör tátong. Érdekes megfigyelni, hogy az avíttas építészeti ízléssel és retrográd felfogással kevéssé vállalható Zoboki- féle építésziroda, abban a tervezetében, melyet a Palotanegyed, azon belül a Szent György tér rendezésére beadtak, mind az őrségépület, mind a lovarda épületének visszaépítésével számol.

114

OPUS MIXTUM V. innovation 2014.05.23. 01:56:46 Nagyon jó cikk, köszönjük! Egyetértek az előttem szólókkal! Magam is a teljes visszaépítést támogatom. Ha a stadionokra elő tudtunk keríteni ennyi pénzt, kerítsünk a palotára is! A Főparancsnokság, Hadügyminisztérium, József főhercegi palota, a fent említett két palota és maga a Palota hauszmanni rekonstrukcióját. Úgy gondolom, hogy végre megérdemeljük, hogy visszakapjuk történelmünk e remek büszkeségét. JEGYZETEK 1

A Várkert bazárt 2014. szeptember 29-én adták át – másodjára. Az első megnyitó 2014. április 3-án volt, a még befejezetlen létesítményben – a szerk. 2 A Lovarda felépítésének munkálatai 2016-ban elkezdődtek. Ehhez kapcsolódik a nyugati várfalon a Stöckl-lépcső rekonstrukciója, valamint a Főőrség épületének a felépítése is. A belső terek közül elsőként a Szent István-termet kívánják rekonstruálni – a szerk. 3 A képet a helyhiány miatt ebből a kötetből kihagytuk, az Interneten, az eredeti bejegyzésben megtekinthető – a szerk.

115

OPUS MIXTUM V.

„MOST KŐHALOM” – GONDOLATFUTAMOK A ROMÉPÜLETEKHEZ VALÓ VISZONYUNKRÓL 2014. 02. 14. Várak épülnek idehaza. Ugyan nem arról van szó, hogy a Honvédelmi Minisztérium költségvetéséből megújuló végvárrendszer immár NATO-kompatibilissé válik, de Diósgyőr falai már kíméletlenül kezdik elérni a teljes kiépítési magasságot, és nincs messze a nap, hogy Füzér esetében ugyanerről számolhassunk be. Szinte minden kisiskolás fújja, mire gimnáziumba megy, hogy a magyar várakat a Habsburgok a Rákóczi-szabadságharc után felrobbantották. Azért romosak. A szerencsésebbeket szüleik még végig is cibálják jó pár középkori erősségen. Úgy növünk tehát fel, hogy a romosság természetes. A törés körülbelül akkor következik be, amikor a szerencsésebb történelmű országokban járva tucatjával jönnek szembe a gótikus (vagy annak tűnő) templomok, az ép (vagy annak tűnő) középkori erősségek. Azért a zárójelek, mert nagyon fontos az a szubjektív érzet, amely ekkor keletkezik, és amely szempontjából teljesen mindegy, hogy valójában az, amit látunk, egy 19. századi rekonstrukció-e, vagy sem. A veszteségérzetet csak tovább erősíti az a körülmény, hogy az egykor Magyarországhoz tartozó területeken is jóval nagyobb arányban maradtak fenn középkori emlékeink. „…legfájóbb és legérthetetlenebb a fehérvári bazilika újjáépítésének mindenkori visszautasítása. Saját elitünk foszt meg attól a lehetőségtől, hogy átérezhessük valahol nemzetünk nagyságát” – Jól mutatja e korábbi cikkünkhöz érkezett hozzászólás, melynek soraiból mélyen ülő sérelmek tűnnek ki. A nemzeti nagyság legendáját tulajdonképp a 19. század romantikus törekvései táplálták, és ezek élnek velünk napjainkig, például a Himnusz soraiban. Vélhetően mindenkinek ismerős az alábbi sor: „’S nyögte Mátyás bús hadát | Bécsnek büszke vára.” Kevéssé ismert viszont ebben a formájában az a nagyon is ismert történelmi tévedés, amelyet Petőfi 1845-ös, A hazáról című verse is megörökít: „Oh nagy volt hajdan a magyar, | Nagy volt hatalma, birtoka; | Magyar tenger vizében húnyt el | Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.” Három tenger persze sosem mosta a magyar határt, de ez akkor is, és tulajdonképpen most is – legalábbis a mi szempontunkból – lényegtelen. A nemzeti nagyság legendáriumát a 19. században az aktuális közállapotokkal, politikai helyzettel szemben mutatták fel, függetlenül annak valóságtartalmától, vagy az adott esemény valós történelmi jelentőségétől. Kétségtelen tény persze, hogy a Magyar Királyság a középkor bizonyos szakaszaiban komoly hatalmi erőt képviselt. Ennek azonban nem csak „világpolitikai” nyomai tűntek el maradéktalanul az évszázadok során, de természetszerűleg az adott kor műveltsége – építészete, művészete – is jórészt elveszett. Nem feltétlenül kellett volna ennek így történnie, hiszen évezredes, rég elpusztult kultúrák csúcsművei is fennmaradtak. De nem így történt a mi esetünkben. Ez az, amitől a kevés fennmaradt eredeti emlék és töredék igazán értékes. És ami igazán a sajátunkká is teszi őket az, hogy sorsuk olyan szoros összefüggésben alakult a nemzeti történelemmel, hogy attól elválaszthatatlanok. A 19. században kibontakozó műemlékvédelmet a kezdeti tudományosabb igényű vizsgálódások korszaka után eluralta az elveszett nagyság újrakreálásának igénye. Ez nem hazai jelenség, jóformán egész Európára jellemző volt. (1., 2. kép) A középkor emlékei nem elavult, düledező romok voltak többé, hanem az adott nemzet évszázadokkal korábbi nagyságának kissé megkopott, de még úgyahogy meglevő tárgyiasult bizonyítékai, amelyeket a 19. század második felét jellemző úgynevezett purista helyreállítások sokszor ürügyként használtak a politikai célú mementóteremtésre. A 20. század első évtizedeire a világ azonban annyira megváltozott, hogy a műemlékek válláról ezt a terhet az emlékművek le tudták venni, és a modernizmus lassú kibontakozásával az építészet is elengedte a történeti stílusok kezét. A hazai helyzet annyiban volt más, hogy a csúcsművek – a székesfehérvári koronázó bazilika, a budai királyi palota, a visegrádi királyi palota, az esztergomi királyi palota és a Szent Adalbert-székesegyház 116

OPUS MIXTUM V.

1. kép. Karlstejn vára (Csehország) a purista helyreállítást megelőzően, és napjainkban. (Felül František Fridrich: Hrad Karlštejn, 1870. Forrás: https://cs.wikipedia.org.; Alul Arkadiusz Zarzecki: Hrad Karlštejn, 2008. [CC] Forrás: https://cs.wikipedia.org.) 117

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A prágai Szent Vitus-székesegyház építése 1887-ben. (Jindřich Eckert: Praha katedrála sv Víta 1887, forrás: https://cs.wikipedia.org.)

118

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A diósgyőri vár 2005-ben (forrás: wikipedia / hu:User:Rodrigo [CC] https://hu.wikipedia.org) – menthetetlenül elpusztultak. A közhiedelemmel ellentétben ez nem minden esetben volt maradéktalanul a töröknek köszönhető, hiszen a visszafoglalás után sok esetben a környező település újraépítéséhez építőanyagnak hordták el az akkor még jelentékeny maradványokat. A fehérvári koronázó templom Mátyás-kori bővítését például az alapozásig kitermelték. Ezért van az, hogy a magyar középkor jó része a műemlékesek csúfolására is gyakran felhasznált „bokáig érő falak” képében jelenik meg. Ez a helyzet egyébként a műemlékvédelem dolgát sem könnyíti meg. Már az 1930-as években is fontos volt ugyanis, hogy az elköltött állami pénzekből olyan helyreállítások szülessenek, amely közérthető, és értelmezhető, amely alkalmas arra, hogy a látogatóban – rendelkezzen bármilyen műveltséggel – élményt keltsen, és segítsen megérteni az adott emlék fontosságát. Igen nehéz ugyanakkor úgy élményt kelteni, hogyha nincs más lehetőség, mint az eredetileg is a föld alatt levő alapozások felfalazása a föld felszíne fölé. Az alaprajz ugyan kirajzolódik ilyen módon, de ez távolról sem elég térélmény keltésére, vagy a részletek megismerésére. Az 1930-as évekből két hazai műemlék-helyreállítás emelhető ki: az óbudai katonai amfiteátrumé (amely bár nem magyar történeti emlék, a romokhoz való viszonyulást mégis jól példázza), és az esztergomi királyi vár palotakápolnájáé. Előbbit Gerő László építész (1909–1995) állította helyre oly módon, hogy nem a legépebben megmaradt részt egészítette ki, mint azt elsőre logikusnak vélnénk, hanem a leginkább elpusztult rész helyén építette meg a rekonstrukciót. Ebből a mozzanatból talán jól megérthető a műemlékes gondolkodásmód addigra már nagyjából kiforrt sajátossága, amely az eredeti töredékben nem csak a régiség értékét tiszteli, de a pusztulástörténetet is a műemlék részének tekinti, a másik oldalról ugyanakkor megpróbálja az emlék megerőszakolása nélkül felvillantani annak egykori fényét. Ez a felvillantás egészen másképp jelent meg Esztergomban. A palotakápolna maradványai 1934-ben kerültek napvilágra. A helyreállítást Lux Kálmán (1880–1961) és fia, Géza (1910–1945) tervezte, a választott módszer pedig az úgynevezett anasztilózis volt, vagyis a helyszínen talált töredékek, széthullott darabok alapján az épület eredeti tömeghatásának visszaállítása, főleg a belső teret illetően. Az 1950-es években ugyanez történt a középkori budai királyi palota egyébként szintén Gerő László által 119

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A diósgyőri vár 2016-ban, a kiépítés után – a szerk. (Diósgyőr castle after restoration, forrás: wikipedia / Alensha [CC] https://hu.wikipedia.org) megtalált kápolnája és gótikus lovagterme esetében is. Mégis miért fogadta el ezeket a beavatkozásokat a műemlékvédelem, és miért kezeli most sok szakember fenntartásokkal a várak kiépítését, vagy akár középkori templomok újraépítésének szándékát? Először is le kell szögezni, hogy ugyan hivatalként létezett és létezik úgymond álláspontja a műemlékvédelemnek, azonban még a már sokszor megírt és emlegetett felújítások is komoly szakmai vitákat váltottak ki akkor, és most is. A visszaállítás létjogosultsága pedig nagyban függ attól az egyszerű ténytől, hogy mennyit tudunk az adott épületről, és hogy milyen arányban maradt ránk. A diósgyőri vár ebből a szempontból figyelemreméltó emlék, hiszen a legtöbb hazai várromhoz képest még lepusztult állapotában is igen sok információt hordozott magában egykori fényéből. Nem csoda, hogy az egyik legutolsó purista szellemű terv is ezt az emléket vette célba egykor. Sztehlo Ottó (1851–1923) 1920-as évek eleji elképzeléseitől fogva a legutóbbi időkig fennálló helyreállítást1 tervező Ferenczy Károlyig (1925–2007) mindenkit foglalkoztatott a kiépítés gondolata. Diósgyőr azonban abban a formában lett a magyar várhelyreállítások iskolapéldája, ahogyan megépült. Vasbeton kiegészítésekkel, a romot romként meghagyó sziluettel. (3. kép) A jelenleg is zajló nagyléptékű kiegészítés már más szemléletet tükröz.2 A vizuális ingerekben tobzódó 21. században nagyon úgy tűnik, hogy a régiségérték, a történetiség és a közérthetőség között egyensúlyt teremteni szándékozó 20. század közepi helyreállítások helyébe ismét a közérthetőség 19. századihoz hasonló hangsúlyozása kerül. A folyamat nem most kezdődött, hiszen nagyon hasonló elvek mentén került sor a közelmúltban a visegrádi királyi palotának a helyreállítására. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ezek törvényszerűen károsak lennének a műemlékre nézve. Sőt, elképzelni 120

OPUS MIXTUM V. sem lehet annál nagyobb hasznot, minthogy több és több ember ismerheti meg hazánk történelmét, kultúráját és építészetét. Ugyanakkor nagyon vigyázni kell, ugyanis illúzió azt hinni, hogy minden újrateremthető. Ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk a dolgok régiségértékét, pontosan az a tényező veszik el, amely miatt eredeti és egyedi az adott emlék. Napjaink igényei pedig aligha kielégíthetőek a korábbi századok válaszaival. Ha valóban szükségünk van a székesfehérvári koronázó templom 1930as években kialakított emlékhelye helyett egy újra, akkor azt csakis a ma nyelvén érdemes megfogalmazni. Nem azért, mert bárki a megemlékezés lehetőségétől szeretné megfosztani másokat, hanem azért, mert elegendő támpont hiányában csak korunk csúcsminősége lehet méltó egy ilyen helyhez. Másrészt pedig túl sok pusztuló műemlékünk van ahhoz, hogy állami pénzből műemlékeket építsünk. És a meglevőkkel való jobb gazdálkodás esetén is oda kell figyelni arra, hogy az épület ugyanúgy műtárgy, mint a múzeumban a falon lógó festmény. Ahogyan azt megfelelő hőmérsékleti- és fényviszonyok között illik tartani, és nem kiszolgáltatni a szinte minden látogatóban ott rejlő „hadd nyúljak hozzá” vágyának, hogy évszázadok múlva, lehetőleg ugyanebben az állapotban megismerhető maradjon, úgy az épített örökségünk fennmaradása is megkövetel bizonyos korlátozásokat. Diósgyőrt a következő generáció már egészen másképp fogja megismerni. (4. kép) Talán teljesebb, de némely elemében hamisabb képet kapnak majd arról, hol lakott a király, amikor „Magyarország partjait három tenger mosta”. A romok rom léte ugyanakkor éppen úgy örökség. Az évszázadok során keletkezett hiányok úgy beszélnek a magyar történelemről, mint ahogy a megmaradt részek is. Kiegészíteni, élményt kelteni nem tilos, sőt: hasznos. De jó volna, ha évszázadok múlva is értelmezhető maradna a Himnusz egy másik sora: „Vár állott, most kőhalom”. Kelecsényi Kristóf JEGYZETEK 1 2

A 2014 előtti állapot – a szerk. Az újonnan kiépített diósgyőri várat 2014. augusztus 20-án adták át – a szerk.

121

OPUS MIXTUM V.

SÚLYOS KÉRDÉSEK – AVAGY MI TÖRTÉNIK EGY SZOBORPARKKAL, HA MAGÁRA MARAD? 2014. 02. 19. Általánosan kialakult nézet, hogy Dunaújváros egy újonnan tervezett szocialista gyárváros, a szocreál építészet paradicsoma. Kevesen tudják azonban, hogy számos jelentős képzőművészeti alkotás is született itt. Mintaváros lévén nem csak a tervezésre, építkezésre, hanem a kultúrára és a művelődésre is nagy hangsúlyt fektettek, persze majd’ egy évtizedes csúszással. A kiemelt figyelemnek köszönhetően sok tekintetben eltérő gyakorlat alakult ki, mint az ország más területein. Ehhez az újszerű gyakorlathoz tartozik a képzőművészek szabályos betelepítése is, hiszen a művészet a propaganda fontos kelléke volt. Ez azt jelentette, hogy a művészeket a város tartotta el, nekik cserébe a korízlésnek megfelelő alkotásokat kellett szállítaniuk. Ebből az együttműködési modellből a hatvanas évek végére kialakult egy sajátos műpártolási rendszer, ami egészen a rendszerváltásig működött. Az állami támogatás és a magánvásárlások hiányát az üzemek, közintézmények, vállalatok töltötték ki oly módon, hogy költségvetésük egy részét műpártolásra fordították. A különbség a korábbi gyakorlathoz képest az volt, hogy immár a megfelelő alkotói körülményeket is biztosították. Tizenegy művésszel kötött szocialista munkaszerződést a Dunai Vasmű 1967-ben, melynek fejében a korábbi gyakorlathoz hasonlóan teljes ellátást nyújtottak és cserébe műalkotásokat vártak. Emellett a gyárvezetők támogattak minden olyan tevékenységet, amely a művészeti alkotás szakmai nívóját és az általános műveltségi szintet is növelte. (1. kép) Dunaújváros szobrászata csupán öt évtizedes múltja ellenére rendkívül gazdag és változatos emlékanyaggal büszkélkedhet. Mindenre találunk példát a klasszikus értelemben vett szobrászati formáktól

1. kép. Somogyi József: Aratók, 1979 (fotó: Kálmán Viktor, 2014) 122

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Wagner Nándor: Korsós lány, 1955 (fotó: Kálmán Viktor, 2014) kezdve a modern kísérletekig. A város közterein álló szobrok egyfajta emlékállítási program részeként, vagy díszítő funkcióval születtek. Ennek megfelelően a magyar történelem és művészet nagy alakjai éppúgy megjelennek, mint a Korsós lány. (2. kép) A dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep története a hetvenes évek elejére nyúlik vissza. Megszületésének több oka volt. Az első és legfontosabb, hogy a második világháborút követően az acél és más fémek használata kezdett elterjedni. Ezek tulajdonságaik miatt szinte korlátlan lehetőségeket kínálnak, mind a megmunkálási technikákat – öntés, kovácsolás, hegesztés stb. – mind a méret- és formaalakítási lehetőségeket tekintve, hiszen új alternatívákat nyújtanak a hagyományosan használt szobrászati anyagok mellett. Ugyanezen okokból kifolyólag szükség voltmegfelelő támogatói háttérre is, amit a Vasmű biztosított. Közvetlen előzményének az 1967-es székesfehérvári Könnyűfémműben megrendezett szobrásztalálkozó tekinthető, amely országos szinten az első kísérlet volt arra, hogy az adott gyár profiljának megfelelő anyagokat művészileg is felhasználják. Nem volt tényleges megrendelő vagy cenzor, aki irányította volna az alkotási folyamatot, így a telep viszonylag független fórumnak számított. Az új anyagok a technikai határok kitágításával lehetővé tették a testek és síkok új formakapcsolatait, amelyek a hagyományos eljárásokkal nem voltak lehetségesek. Ennek köszönhető talán, hogy kevés figurális mű született, a szoborparkban inkább az absztrakció dominált. Habár vannak a kiállított művek között gyengébb darabok is, mégis elmondható, hogy az alkotások együttesen kiemelkedő értéket képviselnek. Noha általánosan véve nem a politizálás céljával jött létre a művésztelep, néhány művész munkáján mégis érezhető némi kritika a rendszerről. Ez azonban nem direkt célja, hanem egyszerűen az alkotási folyamat része volt. (3. kép) Összesen tizenkét évadot élt meg a tábor, amit 1974-től 2000-ig kétévente rendeztek meg, eleinte hazai, majd 1983-tól kezdve külföldi művészekkel is karöltve. Az első évben a helyi főiskola tanműhe123

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Ingo Glass: Alfa+Omega, 1987; Galántai György: Jövőbejárat, 1989 (fotók: Kálmán Viktor, 2014) lyében, majd a Dunai Vasmű üzemeiben készültek az alkotások, az ott dolgozó tervezőmérnökökkel és kivitelező munkásokkal együttműködve. Eleinte meghívásos alapon, majd pályázat útján lehetett bekerülni. A tábori részvételhez teljes ellátás, szállás, étkezés és némi ösztöndíj is járt. Kezdetben négy hetes volt a program, ez később hatra emelkedett. Első válságát 1975-ben és 1979-ben élte, mikor az ország vezetősége rendeletekkel és törvényekkel próbálta szabályozni az alkotótelepi mozgalmak működését. Miután kialakult egy jól működő, betartható rendszer, viszonylag könnyedén, szinte akadálymentesen tudott működni egészen a rendszerváltásig. Az 1991-es évben jött a második válság, mikor is a támogatói rendszert alapítványi forrásokra kellett cserélni. A szocializmus utáni korai kilencvenes években a piacosítás miatt egyre nehezebb volt megtalálni a megfelelő hátteret a tábor fenntartásához. 2000-ben volt az utolsó telep, ezt követően pár éves útkeresés után a szimpozion működését határozatlan időre beszüntették, s ez a szünet mindmáig tart. A magyar alkotók jórészt a huszadik század második felének kiemelkedő jelentőségű művészei és a neoavantgárd képviselői közé tartoztak. Voltak olyanok, akik többször is szerepeltek, például Galántai György, Szöllőssy Enikő, Trombitás Tamás, Friedrich Ferenc stb. A telep történetéhez a monumentális alkotások mellett a kisplasztikák is hozzá tartoznak, melyeknek nagy részét a művészek magukkal vitték. Születtek ugyan tervek egy gyűjteményes kiállításra, ám ezek sajnos nem valósultak meg. A szobortelepítések a város képzőművészeti programjának fontos részét képezték. Úgy gondolták még 1975-ben, hogy a táborok számának növekedésével majd cserélgetik az alkotásokat, de ezt hamar elvetették, már csak a méret- és tárolásbeli problémák miatt is. Az, hogy a Duna-partra kerültek, a véletlennek köszönhető. Történt ugyanis, hogy a városba érkező francia kommunista párttag tiszteletére jobb híján itt állították ki őket ideiglenes céllal, majd a helyükön maradtak. A partrendezés ügye az 1964-es 124

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Buczkó György: térplasztika, 1979; Roy Kitchin: Kicsi hengerész, 1985 (fotók: Kálmán Viktor, 2014) löszfal-omlás után került előtérbe. Először a lépcsőzetes elrendezést oldották meg, majd a szobrok felállításával párhuzamosan megindult a fásítás és a növénytelepítés is. Ennek köszönhető, hogy ma már egy egészen egyedülálló természeti környezet öleli körbe az alkotásokat. Ha összehasonlítjuk az átkos és a rendszerváltás utáni műpártolási, kultúrakezelési gyakorlatot, akkor azt a megdöbbentő következtetést vonhatjuk le, hogy a múlt rendszer sokkal jobban támogatta a kultúrát. Ez persze elsőre igen erős kijelentésnek tűnik, hiszen sokaknak meg kellett alkudniuk, néha nem csak a megélhetésükért, hanem biztonságukért is. Ugyanakkor, ha nem is az egész országban, de Dunaújvárosban mindenképpen nagyon élénk támogatói rendszer működött, ami a szocialista nyomás ellenére is virágzó művészeti életet eredményezett. Ennek fényében még szomorúbb, hogy a telep országos és nemzetközi szinten is egyedülálló történetének pillanatnyi események, személyes viták, hiúsági és kapzsisági kérdések vetettek véget. Ezen cikknek nem célja, hogy ezeket a folyamatokat részletesen feltárja, ugyanakkor azt kiemelném, hogy azok, akik ezekben a vitákban főszerepet játszottak, valószínűleg nem voltak tudatában annak, micsoda érték van a kezükben. Fontos és jogos kérdésként merül fel, hogy kinek a felelőssége lenne ápolni a 2000. évi felmérés alapján 700 millió forint eszmei értékű szoborvagyont? Milyen művészeti jelentőséget hordoz manapság, és miért lenne fontos megőrizni? Lenne-e létjogosultsága az alkotótábor folytatásának? Miben rejlik az egyedisége? (4. kép) A kérdések sorát még hosszasan lehetne folytatni. Véleményem szerint a mai napig lenne létjogosultsága a telepnek. Ehhez először is elengedhetetlen egyrészt a már meglévő állomány forrásainak kutatása és feldolgozása, másrészt a szobrok megfelelő karbantartása. Jelenleg civil értelmiségiek anyagi áldozatának köszönhető, hogy bizonyos időközönként lefestik az összefirkált szobrokat, és a kritikus állapotban lévőket éppen csak elégséges szintűre javítják. Feléleszthető lehetne a várossal és a Vasművel való megállapodás is, ám ehhez mindkét fél hajlandóságára szükség van. Ha a város megengedheti magának, hogy milliárdos beruházások árán újuljon meg, akkor a kultúra támogatására is ki tudna szorítani évi néhány tízmillió forintot, ha akarna. Úgy tűnik azonban, hogy ez nem a közeljövőben fog megtörténni. Ezt bizonyítja, hogy a nemzetközi hírű Kortárs Művészeti Intézettől megvonták az állami támogatást. Egy egész Európában egyedülálló, műemléki védelemre érdemes épületnek elbontották egy részét, ahelyett, hogy inkább felújították volna. Ilyen hozzáállás mellett nagyon nehéz az előremutató művészeti célok jelentőségére felhívni a figyelmet, pedig az alkotótelep kiugrási lehetőség lehetne a városnak, mi több, az egész országnak, ha sikerülne ismét nemzetközi szintre emelni. Mindez az összes felsorolt indok mellett azért is szomorú, mert az együttes műemléki védettség alatt áll, és kis túlzással ugyan, de mi sem beszél egy országról hangosabban, mint az a gyakorlat, ahogy múltjának emlékeit kezeli. Nagy Annamária

125

OPUS MIXTUM V.

BUDAPEST100 – ABLAK A MÚLTBÓL A JÖVŐBE. KÖZÖSSÉGÉPÍTÉS AZ ÉPÍTETT ÖRÖKSÉG SZÁZÉVES, NYITOTT SZÍNPADÁN 2014. 02. 26. Időutazás, megelevenedő évtizedek és múltbéli pillanatok a mai lakók tolmácsolásában, feltáruló pince-titkok és mesés kilátású háztetők, születésnapi koncert a gangon, növény-ültetés a jövő lakóinak az udvaron, izgalmas séta a szomszéddal egy régi gyárépületben vagy egy százéves szállodában? Ha azt hitted, hogy ilyen csak a mesében létezhet együtt, akkor tévedsz! Immáron 4. alkalommal tárja ki kapuit Budapest százéves házainak színe-java, hogy felfedezd e sokszínű város egykori és mai izgalmas történeteit, lakóit, helyszíneit. Április 26–27-ig még sok idő van, de már most, az esős, szürke napokon érdemes elkezdeni gondolkodni, tervezgetni, sőt még most sem késő csatlakozni 100 éves ház lakójaként vagy önkéntesként a Budapest100-hoz! Miért pont 100? 2011-ben, amikor az OSA épülete, az egykori Goldberger-ház 100 éves lett, különleges meglepetést eszeltek ki: miért ne nőhetne ez a születésnap egy egész városi ünneppé? Az ötlethez a megvalósításban a Kortárs Építészeti Központ társult, sok-sok lelkes önkéntessel, lakókkal, lokálpatriótákkal, az eredmény pedig magáért beszélt: a néhány hónapos szervezést követően mintegy 50 épületbe juthatott

1. kép. A Palatinus-házak padlástitkai. (fotó: Blaumann Edit, 2014) 126

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Magdolna-negyedi séta első állomása: Rákóczi tér 4., a Jelky András Iparművészeti Szakközépiskola épülete – Pártos Gyula, 1911. (fotó: Blaumann Edit, 2014) be az a 16000 ember, aki felkerekedett az év 100. napjához legközelebbi hétvégén. A különleges születésnapot sokan sokféle ajándékkal tették még emlékezetesebbé: lefestették a korlátot, kitakarították a pincét vagy padlást, koncertet rendeztek a belső udvaron, ház-felfedező sétákat tartottak, meséltek a ház emlékezetes pillanatairól, vagy épp játékos kalandra hívták a kíváncsi látogatókat. (1. kép) Miért fontos ez? Mert nap mint nap elmegyünk a városban az épített örökség mellett, anélkül, hogy különösebben tudomást vennénk róla. Pedig minden háznak megvan a maga története, sok mindent képesek még ma is elárulni, ha kíváncsian fordulunk feléjük, megérdemlik tehát a figyelmet. E szemlélet formálására, népszerűsítésére, az örökségfigyelésben való aktív részvételre hív többek közt ez a blog is. (2. kép) Milyen mankók állnak rendelkezésre egy-egy ház történetének, érdekességeinek felderítésére? Kutatni kell, az bizonyos: terveket, építtetőket, tervezőket, kivitelezőket, egykori és mai lakókat, utcaképeket és azok változásait, történeti eseményeket, legendákat a ház idősebb lakóitól, rejtett szépségeket és praktikus érdekességeket. Minderre levéltárak, könyvtárak, archívumok, fotógyűjtemények, tematikus honlapok, blogok és természetesen a személyes beszélgetések adják a legalkalmasabb terepet mindazoknak, akik becsatlakoznak Budapest 100 éves házainak kutatásába – amely az előkészületek között talán a legláthatatlanabb. Nem árulunk el nagy titkot, ha felfedjük, hogy egy ilyen rendezvény előkészítése bizony sokak aktív részvételét kívánja – ez azonban már a közösségépítés része is. Hiszen pont azért jó, hogy sokan sok helyről jönnek össze együtt tevékenykedni e rendezvény kapcsán, mert így adódik a legtöbb lehetőség egymástól tanulni, együtt felfedezni az összefüggő szálakat, hogy aztán abból valami új bontakozhasson ki.

127

OPUS MIXTUM V. Mit kínál idén a Budapest100? Izgalmas év épületeire és eseményeire nyitunk kaput idén, hiszen 1914-ben, a világháború kitörésének évében is sokszínűen épült a város. Már túl vagyunk a klasszikus értelemben vett szecesszió lenyűgözően burjánzó ornamentikáján, egyre inkább előtérbe kerülnek az Art déco és a modern formavilág előfutárai az épületek között. (3. kép)

3. kép. A Kőbányai Szent László Gimnáziumba is bepillanthatunk áprilisban. (Zellei Boglárka felvétele) Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlógimnáziuma is kitárja kapuit a nyílt hétvégén. (fotó: Malustyik Mariann, 2014) Alkalmunk lesz összehasonlítani a szecesszió magyar mesterének, az 1914-ben elhunyt Lechner Ödönnek egyik utolsó, inkább már Vágó József által megálmodott iskolaépületét a korát megelőzően modern Lajta Béla által elkezdett, de a háború miatt csak jóval később befejezett ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájával. A háborúra nem csak az elhúzódó építkezések fognak utalni a házak között, hanem két egészen különleges, hadviseléshez kapcsolódó helyszínen is barangolhatunk: a Soroksári úti Fegyvergyár százéves épületrészei, és a Budaörsi úti gyalogsági kaszárnya nem mindennapi helyszíneink közé tartoznak idén.

4. kép. Az Orosz Kulturális Központ lépcsőháza. (Szántói Lilla felvétele) A Sóház kupolája belülről. (fotó: Tomka Móric, 2014) 128

OPUS MIXTUM V. Az utazás szerelmeseinek alkalma nyílik különleges szállodákba bepillantva eldönteni: vajon az egykori Adria Biztosító Társulat palotájában ma működő Le Meridien Szálloda vagy az eredetileg is szállónak épült Astoria Hotel lenne számára kedvesebb, ha Budapestre érkező külföldi vendég lenne? Ahogy néhány esetben már eddig is felvillant, a múltból kilépve azt is felfedezhetjük, hogyan élnek tovább, akár egykori funkciójukat valami egész másra cserélve ezek az épületek: bepillanthatunk majd az Andrássy út egyik lenyűgöző villájába, az Orosz Kulturális Központ mindennapjaiba, sőt reményeink szerint megnézhetjük azt is, mi minden van ma az egykori Sóház és a Sertéshizlalda területén… (4. kép) A jó hír pedig az, hogy ez a rövid kis válogatás csak a százéves intézményekből szemezgetett, emellett sok-sok lakóház is kitárja majd kapuit a város különböző pontjain: így tehát megtudhatjuk, mi rejtőzik a Ferenciek terén található Aranyház puttói mögött, vagy milyen ma az élet a Bakator utcában… Várunk tehát mindenkit április 26–27-én, s még most sem késő csatlakozni a 100 éves házakban lakóknak, vagy épp a jövőbeli önkénteseknek, hogy minél teljesebb képet tudjunk együtt megmutatni 1914 és 2014 Budapestjéről! Tolnai-Pálóczy Enikő

129

OPUS MIXTUM V.

NYÚZOTT MODERNITÁS, NYOLCMÉTERES DECEBAL. SZOBORHELYZET MAROSVÁSÁRHELYEN 2014. 03. 12. A lokálpatriotizmus szereti Marosvásárhelyt (is) a szobrok városaként emlegetni. A köztéri emlékek száma aránylag valóban magas, ötven körüli – ez azonban ingadozó, hiszen Marosvásárhely nemcsak a mennyiség, hanem a szoborlopások tekintetében is élen jár az erdélyi városok között. Az új keletű érdeklődést nyilván a színesfém-kereskedelem fellendülése magyarázza. A sajtónyilvánosság ingerküszöbét ugyan csak a várépítő Borsos Tamás (2000, Kiss Levente) bronz mellszobrának eltűnése lépte át két évvel ezelőtt, de a szomorú jelenség nem újdonság, a hatvanas-hetvenes évek alkotásait már régóta érinti. Kolozsvári Puskás Sándor Tavasz című szobra domborított vörösrézzel bevont betonból készült 1967-ben és a város új lakótelepén, a Kárpátok sétányán kapott helyet. Az utóbbi bő fél évtizedben ismeretlenek fokozatosan tették tönkre a hajdan hatalmas összegért vásárolt alkotást: szabályosan lenyúzták róla a rezet, a hatóságok energiáiból pedig csak a romok eltakarítására tellett a folyamat végén. A szánalmas ügyről riportfilm készült. De hasonlóképpen tűnt el a hajdani Május 1. Strandon felállított Napozó (1964, Bálint Károly), a képzőművészeti értékek iránti teljes érzéktelenség jegyében pedig maga a polgármesteri hivatal „felejtette el” visszahelyezni Gavril Şedran hetvenes évekbeli bronz Kagylóját a város szívébe, a Színház térre – ma is a marosvásárhelyi vár udvarán hányódik és bizonyára csak súlyának köszönhetően úszta meg a színesfém-kereskedelem útvesztőit. (1. kép)

1. kép. Gavril Şedran Kagylója. Elfelejtették visszahelyezni. (fotó: ismeretlen fényképész, é. n. , 2013) 130

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A város egyik legsemmitmondóbb szobra Mihai Viteazult ábrázolja, a műemlék-felújításokról is sokat eláruló háttérrel. (fotó: Orbán János, 2013) A visszás jelenségek késztették 2013 nyarán arra a Marosvásárhely műemléki topográfiája projekt munkatársait, hogy számba vegyék a város még létező köztéri emlékeit, majd a vasarhely.ro kulturális és közéleti portálon szervezett kampánnyal irányítsák rá a nyilvánosság figyelmét a helyzetre. A leltárt Vécsei Hunor művészettörténész készítette el, ez szolgált az őszi népszerűsítő akció és nyilvános vita kiindulópontjául. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szoborállítások terén a legtermékenyebb időszak a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek legelejéig terjedő bő másfél évtized volt (mintegy 30 alkotás), szorosan követi ezt az elmúlt szűk két évtized termése, az ezredforduló után egyre növekvő szoborszámmal (mintegy 20 mű). Mindez megkerülhetetlenné teszi a hatvanas-hetvenes évek szobrászati örökségére, valamint a jelenben zajló folyamatokra való reflektálást. Az ősz folyamán lezajlott viták és kerekasztal-beszélgetések során a jelen szoborállításai kapcsán két kulcskérdés merült fel: az egyik az átpolitizáltság, a másik a művészi minőség problémája. Köztudott, hogy a marosvásárhelyi közélete az elmúlt évtizedekben erősen etnicizálódott, a magyarok és románok által majdnem fele-fele arányban lakott város politikai erőterei a rendszerváltás után nemzeti törésvonalak mentén alakultak ki. A hatalmi-politikai logika a kultúra számos területét áthatja, természetesen nem maradhatott ki ebből a szimbolikus térfoglalás és a propaganda kiváló eszköze, a köztéri szobrászat sem. A szobrok emelkedő számának hátterében tulajdonképpen ez áll, a változásnak pedig egyelőre semmi nyoma, hiszen olcsóbb és egyszerűbb kampányeszközt keresve sem találnának maguknak a hatalom errefele sem túl kreatív letéteményesei. A „magyar” vagy „román” szobrok állítása így vált a napi politika tárgyává, sokszor pedig a riogatás eszközévé. A helyzet ráadásul fokozódik, a low-cost mellszobrok után újabban nyolcméteres Decebalokkal dobálóznak a politikusok. 131

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A szobor Vályi Gyulának, a légcsavar matematikai elmélete megalapozójának állít emléket. Természetesen beindította a váráshelyiek asszociációs hajlamait. (fotó: Orbán János, 2013) A macedón kultúrtáj felé mutató javaslatról egyelőre nehezen eldönthető, hogy kommunikációs fogásként vagy reális lehetőségként kell-e kezelni. (2. kép) Ilyen körülmények között mondanunk sem kell, hogy az esztétikai szempontokra alig figyel oda valaki. Az utóbbi évek szobraiból nemcsak a kreativitás veszett ki, de zömük tisztességes iparos munkának is aligha menne el. Gomba módra szaporodnak a semmitmondó, unalmas, aránytalan mellszobrok (jelenleg is két ilyen vár felavatásra), megjelentek a félresikerült installációk, a formabontás szándéka pedig karikatúrává torzul. A szobrászat térbeli jellege lassan feledésbe merül, a kiszemelt helyszín adottságaira alig terjed ki a figyelem, így kerülhetnek kisméretű szobrok tízemeletes tömbházak vagy épp a várfal tövébe stb. A szoborállítási hév elpottyantott szüleményei aztán beláthatatlan időkig fertőzik a köztereket. Új ötletnek a másutt már közhelyszámba menő, Marosvásárhelyen még teljesen ismeretlen zsánerszobrok, a közvetlenebb megfogalmazás emlegetése számít, egyelőre ez is csak retorikai szinten (pl. Sütő András tervezett szobra kapcsán). (3. kép) Pedig volna mihez visszanyúlni. A 20. század derekán (a Román katona vagy Avram Iancu kötelező szobrán túl) figyelemre méltó dolgok is történtek a városban. A hatvanas években valóságos mozgalom indult a közterek szobrokkal való benépesítésére – a születő munkák emberi léptékűek, ideológiai túlterheltségtől mentesek, több esetben pedig kifejezetten színvonalasak voltak. Elsősorban az új lakótelepek környezetét voltak hivatottak szebbé tenni. Puskás Sándor már említett Tavasza mellett ekkor készült a Cornişa lakótelepre Kulcsár Béla Íjásznője (1967), a város egyik legjobb ma is álló köztéri szobra. A tehetséges Kulcsár a hetvenes évek első felében kiépülő Színház téren is kapott megbízást, az itt elhelyezett Térkompozíció (1974) igényessége persze korunk nemtörődömségével és értetlenségével párosul: a 132

OPUS MIXTUM V. tér felújítása alatt az alkotás egyik komponensét ellopták, s bár újragyártották, 2012-ben az elemek java része fordított állásban került vissza a talapzatra. A Henry Moore hatását tükröző alkotás Zagyva László, Gavril Şedran, Mac Constantinescu hasonló jellegű munkáival együtt kifejezetten progresszív szellemben formálta a teret a hetvenes években – a keményvonalas nemzeti kommunizmus irányába épp ekkoriban forduló Románia kellős közepén. (4. kép) A jelenlegi helyzetből kivezető utat a szakmai kontroll, valós pályázati rendszer, a döntéshozatal demokratizálása, a hatalom köztéri művészetből való legalább részleges kivonulása jelenthetné – ennek persze semmi jele, így az anakronisztikus keret egyre magától értetődőbbé, a közhelyesség pedig a mindennapok részévé válik. Talán a társadalmi nyomásnak is lehet majd szerepe a változás4. kép. Zagyva László: Zene. (fotó: Orbán János, 2013) ban: optimális forgatókönyv lenne, ha a színre lépő generációk önszántukból hordanák a művészettörténet szemétdombjára az apáik által a közterekre gyűjtött otrombaságokat és saját ízlésük szerint tennék élhetőbbé környezetüket – talán a nagyapák hagyatékától sem teljesen függetlenül. Orbán János

133

OPUS MIXTUM V.

NEM MIND ARANY, AMI FÉNYLIK – MŰEMLÉKES SZEMMEL A PESTI VIGADÓ FELÚJÍTÁSÁRÓL 2014. 03. 19. Általános érdeklődés övezi a Vigadó újranyitását. Nem is csoda, hiszen egy évtizedes zárva tartás után történt mindez. Az épület új felhasználója, a Magyar Művészeti Akadémia körüli közéleti viták – és a frissen csillogó aranyozás – árnyékában megkísérelünk a felújítás műemlékes vonatkozásairól beszámolni, minthogy az építészettörténész számára nem lehet mellékes Feszl Frigyes, és a magyar romantika építészete főművének sorsa. Annál is inkább, mert ugyan kevesen tudják, de a budavári palota mellett ennek az épületnek az 1944–45-ös ostromot követő helyreállítása húzódott el a legjobban. A második világháború során teljesen kiégett épületet ugyan kívülről az ötvenes években rendbe hozták, de belülről csak az 1970–80

1. kép. A Vigadó lebontott részének jelölése vörössel. (forrás: képeslap, kiegészítve a szerző által) 134

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Vigadó 1945 előtti alaprajza a lebontott rész vöröses jelölésével (balra, forrás: Arcitectura Hungariae – kiegészítve), és az oldalhomlokzat mai képe (jobbra), melyet érdemes összevetni az archív képpel. (forrás: Google Streetview) közötti rekonstrukció teremtett olyan állapotokat, hogy a Vigadó újra vendégeket fogadhatott. A kései megmentéséért azonban a ház nagy árat volt kénytelen fizetni. A Vigadó ugyanis nem elég, hogy kiégett – vagyis hogy tetőszerkezete, zárófödémje megsemmisült, és ezzel éveken keresztül ki volt téve az időjárás viszontagságainak –, de egy jelentős részét le is bontották. Amit ma Vigadóként ismerünk, az a világháború előtti épületnek csak mintegy 65–70%-a. Az elveszett kb. egynegyed pedig pont azokat a kiszolgáló részeket foglalta magában, amely az épület dísztereinek működését segítette ki. Ez a bontás a régi épület fényében persze nem tűnik fel, mivel a Vörösmarty tér felé eső, hátsó részeket érintette. Azonban emiatt olyan kényszermegoldásokhoz kellett folyamodni, amelyek az épület megmaradt részeit is előnytelenül érintették. (1. kép) Hogy mit értünk ez alatt? Nagyszabású terekbe behúzott födémek és válaszfalak sokaságát, díszterek átalakítását, széttrancsírozását, világítóudvarok beépítését – vagyis az épület sűrítését. Mivel egy kisebb tömegű, és az eredeti kontúrjánál semelyik más pontján nem nagyobb épületnek kellett teljesítenie ugyanazokat az elvárásokat, nem volt más választás. Ezek az építészeti szempontból nem szerencsés adottságok vezettek oda, hogy az 1980-ra átadott épület belső képe igen alaposan megváltozott. (2. kép) A leglátványosabbak ezek közül a nagyterem változásai voltak. A belmagasságot öt méterrel csökkentették, a plafon pedig a híresen rossz akusztika miatt modern, piramisszerű hangvetőket kapott. Az északról és délről kapcsolódó egykori kistermet és az úgynevezett csemegetárat (büfé) elfalazták, belső részletképzését (már ami megmaradt a háború és az évtizedes elhanyagolást követően) megsemmisítették. A korábban nyitott galériákat úgyszintén leválasztották. Födémet húztak be a Dunára néző nagytermi ablakok felső harmadának vonalában is. A főlépcsőház természetes világítása a mellette található két kis udvar beépítésével megszűnt. A földszint Vigadó térhez közeli, nagyvonalú, boltozott tereit födémekkel osztották több szintesre. Az egyedülálló belső kocsi-áthajtót pedig a középső, az előcsarnokot a lépcsővel összekötő egyharmada kivételével szintén födémbehúzással semmisítették meg. A tervezők szándéka szerint a belsőket az eredetit egyáltalán nem követve élénk, rikító tónusokkal színezték, ezzel az „intenzívebb élménnyel” pótolva a részben elveszett eredeti térélményt. Ez az állapot állt fenn a 2004-es bezárásig. A korrekció lehetősége azonban felcsillant. A tömb Vörösmarty téri részén a háborús sérülései miatt lebontott Haas-palota és a Vigadó hátsó szárnyai helyén 135

OPUS MIXTUM V. 1966–71 között felépült Országos Rendező Iroda (ORI) székházát ugyanis 2005-ben új tulajdonosa bontani kezdte egy új, multifunkciós irodaház felépítésének szándékával. Bár jelen sorok írójának nincs arról pontos tudomása, hogy komoly szintig jutottak volna a tárgyalások, azonban biztos, hogy a sajtóban felröppentek olyan hírek is, hogy a Vigadó pénzbeli megváltás fejében területeket kaphat új szomszédjában. Ilyen fajta együttműködésre végül a két zavaros történetű beruházás között nem került sor, és ismét azon kezdhették törni a fejüket a tervezők, hogy miként lehet kielégíteni a műemléki szempontok figyelembevétele mellett a megrendelői igényeket. Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a Vigadó újranyitása bárkinek is sürgető volna. És valóban, határozott állami koncepció nem is létezett arra nézvést, hogy mire is használná az állam a felújított épületet. Bár eközben azért a homlokzat felújítása 2007-ig megtörtént, és bizonyos belső szerkezeti munkák is megindultak. 2010 után az új kormányzat viszont a Magyar Művészeti Akadémia székházaként képzelte el a házat. A törvényszerű tervezőváltás és tervváltoztatások közepette sajnos a korábban kibontott zárófödém miatt a lépcsőházban található Than Mór freskó – tulajdonképpen az egyetlen épen megmaradt társművészeti alkotás – beázott. 2011-től viszont ennek köszönhetően nagyobb ütemben indulhatott meg a rekonstrukció. Hogy pontosan milyen változtatások történtek az új felhasználó igényei szerint, azt nem tudjuk, ugyanakkor beszédes epizód lehet az egész felújítás történetére nézve, hogy az utcáról is látható belső kocsi-áthajtót megosztó födémet először kibontották a munkások, majd később visszaépült a födém, míg a beruházás utolsó fázisában ismét kibontották, és szerencsére így is maradt. Egy dologban tehát a kívülálló is biztos lehet: voltak vitás kérdések. Az átadott épületben sétálva számos pozitívumot fedezhetünk fel. A legelőször szembetűnő – és talán leglátványosabb – változás a rikító színű belső kifestés eltüntetése, valamint egy – vélhetően az eredetihez jobban közelítő – megnyugtatóbb színvilág felfestése. Az imént is említett kocsi-áthajtó eredeti méretében és fényében pompázva talán a felújítás legnagyobb nyeresége, amelyet remélhetőleg

3. kép. A megújult főlépcsőház. (Pesti Vigadó, forrás: wikipedia / Thaler Tamás [CC] https://hu.wikipedia.org) 136

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Nehezünkre esik értelmezni a látványt, és ez még csak nem is a legelőnytelenebb szög. A ferdén lefele lépcsőző Feszl-féle architektúra-utánérzet a maga nemében bravúrnak is lenne nevezhető. (forrás: a szerző fotója) az üzemeltető sem lesz rest bejáratként működtetni. A lépcsőházban a restaurátoroknak szerencsére sikerült megmenteni Than freskóját. (3. kép) Az emeletre érve azon derűlátásunkat árnyalnunk kell. Legfájóbb talán, hogy a nagyterem födémjét mégsem emelték meg az eredeti belmagasság szintjéig. Az indok ismét hasonló, mint a korábbi helyreállításkor: a felette található helyiségek hasznos kialakítása miatt szükség volt az így nyerhető plusz térre. Viszont a korábbi prizmás plafonfelület helyett elkészült az eredeti másolata. A baj ezzel csupán az, hogy aki csak egy kevés arányérzékkel rendelkezik, rögtön észreveszi ezt. Persze lehet minderre legyinteni, hogy mit számít egy ekkora terem esetében az a pár méter, ugyanakkor nem gondolom, hogy szükség lenne felhozni más érvet, minthogy egymás mellé rakjuk a terem eredeti és mostani képét. Persze ne legyünk igazságtalanok: az északi és déli oldalon ismét egybenyitották a teret a korábbi kisteremmel és csemegetárral, és ezzel igen fontos tér-, és fénykapcsolatok jöttek létre – újfent. Ugyanakkor az emeleti galériák sajnos továbbra is lefalazva maradtak. Mindezzel együtt a nagyterem előnyére változott, de egy épület teljes rekonstrukciója esetén joggal lehet hiányérzetünk. Sajnos ehhez képest is egyértelműen negatívak a mellékterekben vegyesen alkalmazott rekonstrukciók és kortárs belsőépítészeti megoldások. Sem a kisterem, sem a csemegetár kialakítása nem méltó az épület rangjához. Ha a nagyterem esetén azt mondtam, hogy kis arányérzékkel már feltűnnek a hiányosságok, a két melléktérnél ehhez a látás csodája is elegendő. Sajnos sem a korábbi rekonstrukció során, az egykori kisterem felett található színházterem miatt beépített ferde födém felöltözteté137

OPUS MIXTUM V.

5. kép. Bónuszkép a jobb összehasonlíthatóság kedvéért. (forrás: balra - képeslap részlete a szerző gyűjtéséből; jobbra - a szerző fotója) se, sem a Gothard Erzsébet belsőépítész nevével fémjelzett megoldások nem tudták megnyugtatóan megoldani az egyébként valóban nagyon nehéz szituációt. Ez utóbbiak olyan utánérzéses próbálkozások Feszl architektúrájának megidézésére, amelyek inkább nevetségesnek hatnak, semmint megnyugtatónak a megmaradt, rekonstruált eredeti részletek mellett. (4. kép) A Vigadóra elköltött milliárdoknak köszönhetően a ház a jó pár ponton valóban közelebb tudott kerülni az ideális állapothoz, és ez mindenképpen nagy fegyvertény. Ugyanakkor pont az elvégzett munkák nagyságrendjét látva van hiányérzetünk. Optimistán annyit mondhatunk: nem baj, hagytunk feladatot a következő generációnak is! (5. kép) Kelecsényi Kristóf

138

OPUS MIXTUM V.

11,6 TONNA A LEVEGŐBEN – A KOLOZSVÁRI MÁTYÁS-SZOBOR FELÚJÍTÁSÁRÓL 2014. 03. 26. A kolozsvári Mátyás király-szobor Fadrusz János szobrászművész főműve és a város méltán híres emblémája. Az emlékmű felállítása érdekében 1882-ben létrehoztak egy szoborbizottságot, melynek legfőbb feladata a szükséges összeg előteremtése, valamint a szobor terveivel kapcsolatos pályázat lebonyolítása volt. Miután a műalkotás fedezetét közadakozásból és állami támogatásból sikeresen összegyűjtötték, 1892-ben kiírták a pályázatot az emlékmű tervezésére, amelyet Fadrusz János nyert meg, aki így nyilatkozott a koncepciójáról: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között.” (1. kép) A kétszeres életnagyságú, háromszögbe zárt szoborcsoport központi figurája Mátyás király büszke és győzedelmes, lovon ülő alakja, akit a fekete sereg vezérei vesznek körül, balról Magyar Balázs és Kinizsi

1. kép. A kolozsvári Mátyás király-szoborcsoport a felújítást megelőzően. (Mátyás király szobra Kolozsvárott, forrás: wikipedia / Lily15 [CC] https://hu.wikipedia.org) 139

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Restaurálás alatt a Mátyás-szobor – a szerk. (forrás: http://tortenelemportal.hu) Pál, jobbról pedig Báthory István és Szapolyai István. Külön említést érdemel a Pákei Lajos – Kolozsvár akkori főépítésze – által tervezett, faragott kőből készült, bástyára emlékeztető talapzat és az ehhez két oldalról ívesen kapcsolódó rámpák, melyek szintén bástyaszerű lezárásokat kaptak. Még az 1902es felavatás előtt a szoborcsoport gipszmintája az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet nyert. Az immár 112 éves emlékmű korábban csak egyetlen komolyabb állagmegóváson esett át, 1942-ben, és bár igencsak masszív szerkezetnek bizonyult, az időjárás viszontagságai és a természeti környezet hatásai mégis jelentősen befolyásolták állékonyságát. A talapzatról leváltak darabok, megrepedeztek, bizonyos szobordíszek letöredeztek, megcsúszott a talplemez és az esővíz – jelentős károkat okozva – becsorgott a kompozíció belsejébe. Ezek eredményeként a szoborcsoport előredőlt hat centiméternyit, ami már halaszthatatlanná tette a felújítást. (2. kép) A román és a magyar kormány összefogása révén 800 ezer eurót sikerült elkülöníteni a munkálatokra, melynek kivitelezője a nyilvános pályázat nyertese, a nagyszebeni Concefa Kft. lett. A munkálatok magyar és román szakemberek bevonásával 2009-től folytak; az ünnepélyes átadó ünnepségre 2011. április 2-án került sor. A szoborcsoport és a talapzat helyreállítását megelőzően különböző vizsgálatokat végeztek és épületbiológiai, épületfizikai, talajmechanikai és épületmechanikai tanulmányokat készítettek, melyek felfedték a szoborcsoport állagromlásának pontos okait, ezáltal pedig azokat a lehetőségeket is, amelyekkel a későbbiekben meg lehet óvni az emlékművet a káros hatásoktól. A szándék nem az volt, hogy új talapzatot készítsenek, hanem hogy helyreállítsák az eredetit, viszont itt volt a legjelentősebb a kár. Az előzetes kutatás emiatt nagy szerepet játszott abban, hogy meg lehessen állapítani, melyek azok a részek, amelyeket már statikai okokból nem lehet megmenteni. A helyreállítás során egy méretes fa „dobozt” építettek a szobor köré, amiből megközelíthetővé vált a 11,6 tonnás levegőbe emelt szobor. A bronzlovat megnyitva a szobor belsejét is vizsgálhatóvá tették, így kiderült, hogy nincsenek a belsejében merevítő elemek, mert a megszokottnál nagyobb a bronz vastagsága. Csupán a ló lábában találtak merevítéseket, ami a rögzítéshez is kapcsolódott. 140

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A felújított emlékmű. (A felújított kolozsvári Mátyás király-szobor, 2010. 12. 03., forrás: wikipedia / Markolaci [CC] https://hu.wikipedia.org) A helyreállítás során kicserélték a korrodálódott vascsavarokat, melyekkel a kisebb egységeket kapcsolták össze, valamint beépítettek egy vízelvezetőt, hogy a belső páralecsapódás a továbbiakban ne károsítsa a szobrot. A mellékalakokat leemelték a talapzatról és a tisztítás miatt szétszedték őket, végezetül a sérült darabokat kijavították és az évek során leesett díszítő részeket – melyeket addig a Kolozsvári Történeti Múzeumban őriztek – visszahelyezték. (3. kép) A talapzatot elemeire bontották és sorszámmal látták el, hogy a visszahelyezésnél mindegyik a korábbi helyére kerüljön vissza. Ahol az eredeti kő visszaépítése lehetetlenné vált, ott ugyanabból a süttői kőből készült másolatot használtak, amiből az eredetiek is készültek. A példaértékű helyreállítás előképének a velencei Colleoni-lovasszobor helyreállítása tekinthető, ahol szintén a helyszínen felépített védőépületben végezték a munkálatok zömét. Varga Orsolya

141

OPUS MIXTUM V.

KIMÉRA A BAJCSY-ZSILINSZKY ÚTON 2014. 04. 02. Aki mostanában elvetődik a Bajcsy-Zsilinszky út Teréz körúti torkolatához, bizarr teremtménnyel találhatja magát szemben. Az Eiffel Palace névre keresztelt, nemrégiben átadott irodaházról nekem legalábbis az ókori görög mitológia rémítő szörnyszülöttje, az egyszerre oroszlán- és kecskefejű, kígyófarkú kiméra (ógörögül Χίμαιρα) jutott eszembe. A populáris kultúra kedvelői számára talán még érzékletesebb hasonlatnak tűnhet, ha John Carpenter amerikai filmrendező mára klasszikussá érett műve, A valami (más fordításban A dolog, eredetileg The Thing) címmel bemutatott horror félig ember, félig idegen lényét állítom párhuzamba a nevezett épülettel. Ez a budapesti „valami” ugyanis – filmbéli megfelelőjéhez hasonlóan – ruha módjára ölti magára áldozatának külsődleges vonásait, hogy abból mintegy kitörve alaposan ráijesszen a nagyérdemű közönségre. Miként az alábbiakból is kitűnik majd, e kreatúra emberi oldala meglátásom szerint a Légrády fivérek egykori nyomda- és lakóépületének torzójában keresendő. (1. kép) Az Örökségfigyelőn olvasható írások többségétől eltérően nem kívánom részletekbe menően bemutatni sem az épület, sem az átépítés történetét, mivel ez utóbbiról kimerítő tájékoztatást kaphat az érdeklődő az irodaház 2014. március közepén történt átadása óta megjelent, többségében lelkendező

1. kép. A budapesti kiméra – avagy összenőtt, ami nem tartozik össze. (fotó: Bátonyi Péter) 142

OPUS MIXTUM V. hangvételű híradásokból. A jelen cikk nem az ezekben foglalt adatközlésekkel, sokkal inkább a hozzájuk fűzött értékítélettel kíván vitatkozni, azzal az egyszólamú kórusműhöz hasonlítható sajtóvisszhanggal, amely nem bír betelni az értékmentés eme „soha nem látott, új magaslatával”. Elöljáróban három tényt kell leszögeznünk a Pesti Hírlap egykori, Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei szerint 1893-ban épült székházával kapcsolatban. Az első, hogy az épület nem élvez egyedi műemléki védelmet, a második, hogy most már nem is fog. Ami mégis megszólalásra sarkallta e sorok íróját, az nem egyéb, mint a harmadik tény, vagyis, hogy ez a ház egy Budapest műemléki jelentőségű területén elhelyezkedő, tehát területi védelem alatt álló, értékes és jobb sorsra érdemes alkotás volt. Az első, egyébként roppant sajnálatos tény magyarázza azt, hogy az örökségvédők az engedélyeztetés idején fennállt és pozitív irányban azóta sem igen változott jogszabályi keretrendszer közepette nem léphettek fel hathatósabban a ház megmentése érdekében. A harmadik tényként említett területi védelem ugyanis csak annyit tesz lehetővé a hatóság számára, hogy a műemléki jelentőségű területen álló ingatlan közterület felé eső homlokzatainak az építmény megjelenését érintő átalakításába, illetve felújításába beleszóljon. Hogy a falakon belül mi történik, arra érdemi ráhatása ez esetben nincs. E két körülmény pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy épületünkből jószerivel semmi sem maradt, ami műemlékké nyilvánításra méltóvá tenné. Mindebben természetesen a legfőbb szerep azt az elfogadhatatlan beruházói és építészi szemléletet illeti, amely vészesen terjed Budapesten, sőt immáron vidéken is. Lássuk, mi is történt a Bajcsy-Zsilinszky út és a Stollár Béla utca sarkán: a ház – divatos kifejezéssel élve – a faszádizmus áldozatává vált, magyarán kizárólag az utcai homlokzatokat tartották meg belőle eredeti helyükön. A jogszabályban foglaltak farizeusi értelmezésével valóban csak erre voltak kötelezhetőek az építtetők. A „rekonstrukció” tárgyában, 2012 januárjában és februárjában tartott két tervtanácsi fordulón legalább annyit sikerült kikönyörögni, hogy az épület legfőbb specifikumát jelentő öntöttvas szerkezetű, többszintes udvari folyosó, illetve a légies kialítású főlépcsőház nagyjából egykori megjelenését idézve épüljön vissza. Tehát ezeket az elemeket is eltakarították, majd a vadonatúj udvari architektúrára elé állították, lényegében megszüntetve eredeti építészeti kontextusukat. Megjegyzendő, hogy a tervtanács észrevétele, amelynek ételmében Korb és Giergl talán első jelentős műve szerepel a műemlékké nyilvánítandó fővárosi épületek listáján, továbbá intése, miszerint elfogadhatatlan, hogy a ház fővárosi védettsége pusztán az épület külsejére vonatkozzon, úgy látszik üres malaszt maradt. Ami létrejött, az korunk tartalmatlan kényszerépítészetének tipikus példája. A beruházók – gyakran hangoztatott állításukkal ellentétben – ugyanis nem annyit tartanak meg az épületből, amen�nyi menthető, hanem amennyit kénytelenek megőrizni. Megvető cinizmus érződik a faszádizmus attitűdje mögött, amikor az építtetők a műemlékesek aggályoskodásának engedve egy ház alkotóelemeinek túlélésre ítélt darabjait összefüggéstelenül aggatják rá az új szerkezetre; „Ha annyira ragaszkodtok ezekhez a vacakokhoz, nesztek!” Az ilyen hozzáállás szülte megoldások valamennyi, építészet iránt minimálisan is fogékony ember számára tűrhetetlenek. Egyrészt könnyen belátható, hogy az épület történetiségének efféle tüntető meg nem értése, vagy inkább semmibevétele mindent eltöröl, ami okán a házra, mint múltunk továbbörökítésre érdemes emlékére tekintettünk. Másrészt semmilyen autonóm kortárs építészeti produktum sem keletkezik, csupán egy életképtelen hibrid, amelynek dicstelen rendeltetése nem egyéb, mint bizonyos üzleti körök rövid távú érdekeinek a kiszolgálása. A faszádizmus tehát nem csupán műemlék-, hanem építészetellenes cselekedet is, amennyiben tagadja annak számos írott és íratlan alapelvét. Azt a tételt például, amely szerint egy építészeti alkotás exteriőrjének és enteriőrjének szerves és logikus egységet kell alkotnia szerkezeti, funkcionális és esztétikai értelemben egyaránt. Ezek fényében érthetetlen, hogy a nyomtatott és elektronikus sajtó képviselőinek többsége miért kívánja úgy beállítani a Bajcsy-Zsilinszky úton történteket, mintha az kulturális örökségünk megmentésének egy újabb, nagyszerű fegyverténye lenne. Akár tudatlanságról, akár érdekvezérelt 143

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Az udvar díszletként megtartott öntöttvas szerkezete. (fotó: Bátonyi Péter) manipulációs szándékról legyen is szó, az efféle ki nem érdemelt elismerésekre az Eiffel Palace-nak ítélt Reitter Ferenc-díj tette fel a koronát. Idézem: „A Reitter Ferenc Díjat az V. kerület Önkormányzatának Városfejlesztési, Műemlékvédelmi és Környezetvédelmi Bizottsága a kerület építészeti arculatának kialakításában, az épített környezet védelmében kiemelkedő tevékenységet folytató személyek és közösségek elismeréseként adja. (…) A díj azon személyeknek és közösségeknek adható, akik hosszabb ideje kiemelkedő eredménnyel tevékenykednek a kerület építészeti-környezetvédelmi életében, építészeti, műemléki értékeinek megőrzésében.” Nem világos számomra, hogy egy műemléki védelemre méltó, országos területi és fővárosi egyedi oltalom alatt álló épület 90%-ának konténerbe hordása és szeméttelepre transzportálása mennyiben tekinthető értékőrzésnek. A legnagyobb jóindulat mellett sem tudok másra gondolni, mint hogy a jövőben végrehajtandó, hasonló szellemű merényleteknek kívántak ezzel a lépéssel kedvező fogadtatást generálni a kerület, a főváros és az ország lakosságának körében. (2. kép) Amit a fentiekben leírtam, egy újabb lépés volt Budapest Patyomkin-várossá változtatásának rögös útján. A történtek visszafordíthatatlanok, de a folyamat még megállítható. Ellenkező esetben fővárosunk világörökségi címének elvesztését kockáztatjuk, bár aligha kell hangsúlyoznom, hogy ez a legkevesebb, amit veszteségként elkönyvelhetünk majd. Bátonyi Péter

144

OPUS MIXTUM V. A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/5890291 KOMMENTEK:

Csókai Csóka 2014.04.04. 04:10:21 Miért nem lehetett az eredeti, Korb- Griegl- féle tervben foglalt neobarokk sarokkupolával vis�szaépíteni? Vagy az hamisítás lett volna (ha már voltak szívesek lelőni / lebontani a XX. szdban), de ez így nem hamisítás? Egy soha nem létezett szerkezetet ráoktrojálni egy harmonikus egészet alkotó architektúrára? Tényleg, mondjátok már meg, ki az a „műemlékes”, „szakértő”, akinek a szaván eldől egy ilyen építés? Szívesen gratulálnék az áldozatos munkájához... NemNick 2014.04.04. 04:20:41 végre. Sosem értettem a lelkendezést ezzel kapcsolatosan - a díjat meg pláne... A cinizmus helyett szerintem a kontárság a jó szó, amúgy. Már a külső megjelenés -a tetőnek álcázott plusz két szint - egy jókora WTF hatást okozott nálam. speirs 2014.04.04. 07:02:35 szerintem teljesen rendben van, jól néz ki. egyszerre klasszikus és modern. persze nem vagyok szakmabeli, de le is szarom a sznob okoskodást. baranyaizoli 2014.04.04. 07:56:33 A műemlékvédelmi törekvések ortodox, konzervatív irányzata (lásd a cikk írója) szerencsére nem minden esetben ér célhoz. Örülhetnének, hogy ilyen műszaki és használati igényességgel újítanak fel illetve egészítenek ki egy épületet. Az eredeti épület nem ennek a kornak épült, de biztos vagyok benne, ha tehették volna, az akkori létrehozók is alkalmazzák a mai kor által adott lehetőségeket. Én sem vagyok híve a fejlesztőkhöz hasonló tőkéseknek, de nem erre alapozom a szakmai véleményem. Ha a cikk írója véleményét vennénk alapul, kiveszne a kreativitás és lelemény. Nincs olyan alkotás, különösen épület, amihez ne lehetne hozzá tenni, akár javítani rajta. Itt ez történt. Nem utolsó sorban komoly termelési és műszaki produktum jött létre, amit elismerni illene, fanyalgás helyett (arra ott vannak a műszaki és építészeti hulladékot képviselő kereskedelmi központok, ha már fanyalogni támad valakinek kedve). Aki ezt létrehozta tett is valamit, szerintem elismerésre méltó módon, nem csak a karosszékből okoskodott (ezt hívhatjuk tervtanácsnak is). Szóval inkább városfejlesztési cél az ilyen módon történő értékmentés (mert ha tetszik, ha nem, ez az volt), mint a gondolkodás és hozzáadott érték nélküli műemléki pacsmagolás. SZ. J. Imant · http://szjimant.blog.com 2014.04.04. 08:21:31 Nem minden érték, ami régi vagy öreg.... Az épület az eredeti állapotában egy omladozó, elbarikádozott, ocsmány folt volt a belvárosban, amit a 21dik század igényeinek megfelelően felújítottak / átépítettek. Szerintem kifejezetten érdekes lett.

145

OPUS MIXTUM V. igazi hős 2014.04.04. 08:46:09 Ha annyira sommásan fogalmaznék, mint a posztoló, akkor kimoderálandót írnék. Nekem úgy tűnik, a posztoló nem vette észre, hogy az elmúlt 100 évben némileg megváltoztak a belső tér iránti igények, pláne, hogy az épület funkciója is megváltozott. Gyakorlatilag biztos vagyok benne, hogy az eredeti építészek -sőt egyetlen kortársuk sem- gondolkodtak háromszintes mélygarázsban, sem pályaudvarra illő méretű üvegtetőben. Ja igen, én elfogult vagyok, ugyanis (valószínűleg a posztolótól eltérően) van visszajelzésem az épületről, ugyanis a feleségem ott dolgozik. Qwer 2014.04.04. 08:54:40 @SZ. J. Imant: De ha omladozó, akkor nem eltakarítani kell, hanem felújítani. Ha a gyerek kiönti a kocsiban a kakaót, akkor kitakarítod a kocsit, nem kidobod. Nézd meg a 2. képet, milyen szép volt az udvar még ilyen formában is. Ezt nem felújították, hanem lebontották. A kreativitás és lelemény nem a külső falak által határolt térbe történő tervezés, hanem az értékek megőrzése. helixpomatia 2014.04.04. 09:46:53 Rohadt beruházó. Nélküle megmaradt volna eredeti fényében. Igaz, összeomlott volna, de legalább eredetiségében omlott volna össze. Szvsz teljesen visszaadja a régi hangulatot. Ízlésről meg nem vitatkozunk... Ugye? Tamarys 2014.04.04. 10:02:08 A külsejéről nem tudok nyilatkozni, sose értettem a drámát a régi épületek megőrzése ilyenolyan címen felett. A lényeg az lenne, hogy a benne lakók, ott dolgozók hogyan érzik magukat. Nos, én itt dolgozom, és csak azt tudom kívánni, hogy a tervező is dolgozzon itt, hogy élvezze áldásos munkájának gyümölcsét. Nincs ugyanis se fény, se levegő, csak annak a szűk rétegnek, aki közvetlenül az ablak mellett van. Úgyhogy tőlem lehet akármilyen csilli-villi, hagyományőrző/újszerű, ez az épület egyszerűen alkalmatlan bármilyen emberi tevékenység huzamosabb folytatására. lobster thermidor 2014.04.04. 10:22:37 Szart mindenki tud építeni! A valódi tudás az, amikor van bátorsága a beruházónak, és a tervezőnek megtartani a múlt épített örökségét akkor is, ha az nem kiemelt műemlék. Bár azokon is elkövettek már néhány merényletet a pénzeszsákok gazdái, és a velük kollaboráló építészek. Az már csak a kérdés szintjén merül fel, hogy vajon az unokáknak, ükunokáknak mit fognak majd büszkén mutogatni ezek a hölgyek, urak, ha kontár módon szétbarmolnak minden a helyreállítás zászlaja alatt. devadel 2014.04.04. 10:29:01 az a kérdés, hogy ha nyilvánvaló, hogy az épület nem műemlék, tehát hogy egészen biztos, hogy eredeti teljességében való helyreállítása nem elvárható és kikényszeríthető, akkor miért az építtető a hülye. miért nem az felelős a faszádizmusért, aki minden értelmes cél és várható eredmény nélkül mégis kikényszeríti a patyomkin homlokzat erőltetett megtartását. az épület bizonyára szép volt eredeti formájában, de úgy tűnik semmi olyasmire nem alkalmas, amiért egy befektető odaadná azt a néhány milliárdot, amennyibe a felújítás kerülne. aki skanzent akar csinálni, az 146

OPUS MIXTUM V. legalább nyúljon a zsebébe, és finanszírozza. de szerintem inkább hagyjuk a várost élni, és szép kortárs épületeket szülni. genius_laci 2014.04.04. 10:35:38 A gazdasági szempontokat a tervező sem hanyagolhatja. Az épület elsődleges funkciója, hogy teret adjon az emberi tevékenységnek. Tehát, ha azt akarjuk, hogy az épület éljen és működjön, át kell alakítani a mai kor igényei szerint. Persze lehet egy-két épület amit, csak a puszta látványáért meg kell őrizni (akár funkció nélkül), de ez legyen a kivétel. A többihez ha kell, hozzá lehessen nyúlni. A homlokzat marad, annak van városképi értéke, ok, de belül már az diktáljon aki perkál. Ne csináljunk panoptikumot a városból! hablabla 2014.04.04. 14:15:53 Nagyon jól néz ki. epiteszforum.hu/galeria/kesz-az-eiffel-palace1/153272 HookNail 2014.04.16. 11:32:35 Zacskósleves (III/1) A zacskósleves majdnem olyan finom, mint az igazi. A különbség, hogy nincs benne – vagy elhanyagolhatóan kevés – olyan tápértékű anyag, amit a szervezet hasznosítani tud. Ha megeszed, még a jóllakottság érzését is képes megteremteni, de ez elég álságos, mivel valójában nem táplál – talán csak életben tart. Fogyasztása nem jelent minőségi táplálkozást. Viszont egyszerűen előállítható. Ellentétben a valódi levessel, ami több előkészítést és figyelmet igényel. A zacskós megoldás a benne lévő ízfokozók miatt szerethető, ízletes, ámde ettől még tartalmatlan. Valójában átvágás. Aki ilyet fogyaszt – akár szeretheti is – többnyire tudatában van annak, hogy a saját szervezetét téveszti meg vele. Azt, hogy a műemlék-, illetve értékvédelem (történeti, építészeti, műemléki, művészeti) szempontjainak megértése a társadalom (nem csak magyar, nyugatra ugyanez a helyzet) nagy része számára rendkívül problematikus és sok esetben érthetetlen, nem új keletű dolog. Sem olyan bonyolult fogalmakkal nem tud igazán mit kezdeni a nagyérdemű közönség, mint hitelesség, hamisság, érték stb., sem olyan ismeretei nincsenek, hogy meg tudja ítélni, egy épületnek (vagy épület-helyreállításának) műszakilag, funkcionálisan, esztétikailag – tovább megyek: városképileg, erkölcsileg – mi a helyiértéke. Ilyen szellemi kalandokat most nem áll módunkban még röviden sem vázolni, nyilván ezek megértésére (vagy csupán végiggondolására) nem mindenki képes, másfelől nem is érdekel mindenkit (akit nem érdekel, az valószínűleg nem az Örökségfigyelőt olvassa). A hibát az oktatástól az ország jelenlegi etikai állapotáig lehetne elemezni, ami itt most szintén nem cél. Meglepő azonban, hogy milyen nagy számban jelent problémát a szövegértés, a cikk alatti kommentek jelentős része ugyanis erről (is) tanúságot tesz. A műemlékvédelmet az „ortodox”, „konzervatív” bélyegekkel ellátni jó ideje divatos, de ha belegondolunk, meglehetősen tartalmatlan. Talán nem ártana, ha az e kifejezéseket használók elgondolkodnának e szavak jelentésén is, valamint a „műemlékvédelem” mellett használt kontextusán és a lehetőségeken. Különös, és szintén korunkat minősíti, hogy ha nem az Építészfórumnak a produktum építészeti színvonalától függetlenül lelkendező írásának stílusában számol be valaki egy átépítésről, akkor hányan repülnek egyből rá és igyekeznek szétszedni az írást. Bátonyi Péter cikke azonban nem hagyja magát, nehezen kikezdhető, nem is sikerült rajta fogást találni egyik kommentelőnek sem, az ellenérvek csupán csúsztatni képesek. Ezek között szemezgetve – kéretlenül – néhány gondolatra reflektálnék az alábbiakban. [...]

147

OPUS MIXTUM V. HookNail 2014.04.16. 11:35:16 Zacskósleves (III/2) „A műemlékvédelmi törekvések ortodox, konzervatív irányzata (lásd a cikk írója) szerencsére nem minden esetben ér célhoz…” Az ortodoxiáról ld. fentebb. Kinek szerencse, kinek nem. A műemlékvédelem közérdek. A műemlékvédelmet művelők nem kényükre, kedvükre játszanak. Egyrészt szakmai, másrészt jogszabályi előírások alapján járnak el. Nem a legkönnyebb feladat a magántulajdon és a közérdek összehangolása, de általában párbeszéddel – amikor valamennyi fél nyitott – szinte korlátlanok a lehetőségek a konszenzus megteremtésére. A műemlék érdeke – jóhiszeműséget feltételezve – általában egybeesik a tulajdonos érdekével és erről meg is lehet győzni. Többnyire. A kiméra esetében sajnos nem ez történt. Miért is szerencse, hogy nem sikerül a közérdeket érvényesíteni parciális befektetési szándékokkal szemben? Ezzel a kijelentéssel nem tudok mit kezdeni. Hazánk kétmilliós épületállományából mindösszesen 15.000 műemlék van. Ezek kiemelt épületek. Valamilyen szempontból a jogszabályalkotó azt határozza meg, hogy a velük való bánás többlet gondolkodást és gondoskodást igényel – ha tetszik: többlet képességeket. Azért nem szükséges fanfárokat zengeni, ha valami nem a raktáráruház építkezések színvonalán zajlik, hanem csöppet magasabb, látványosabb szinten, de ez még önmagában nem teremt erkölcsi felhatalmazást meglévő történeti értékek elpusztításához. [Történeti értéket írok és nem műemlékit, mert félő, hogy zavar támad, a szóban forgó épület ugyanis egyedi országos műemléki védelmet nem élvez(ett), „csupán” területi védelemben részesül, no meg fővárosiban, ami a történtek után felveti a kérdést, hogy egyáltalán mire jó.] A „kreativitás és lelemény” éppen a fenti mennyiségi mutatók (műemlék:nem műemlék – 2 millió:15 ezer) alapján sincs veszélyben. Olyan értékek esetében, mint ez a ház volt az emlegetett kreativitást és leleményt nem a kibelezésre kellett volna fordítani (mert ahhoz ezek nem is szükségesek), hanem a mind teljesebb megőrzésre. Mert az is lehet kreatív és leleményes. (Tetszettek kiskorukban legózni?) Akinek pedig ez nem elég, vagy nem tud (akar) ezeknek a követelményeknek műszaki, építészi oldalról eleget tenni – mert ez a feladat egyfajta nagyon komoly alapokon nyugvó mentális hozzáállást és alázatot is feltételez – a terep egyből nagyon-nagyon nyitottá válik, nem a 15.000 műemléken és a néhány száz műemléki jelentőségű területen lévő ingatlanon kell/ lehet gondolkodnia, hanem a lehetőségek szinte végtelenek, hatalmas méretű kukoricaföldek árválkodnak ugyanis beépítetlenül, várva a minél leleményesebb és kreatívabb építészeket és befektetőket. Pech, hogy az egyedileg vagy területileg védett épületek éppen a fejlesztések által is leginkább megcélzott településközpontokban vannak. Nagyon nehéz a meglévő adottságokhoz szakmailag és erkölcsileg úgy alkalmazkodni, hogy a káposzta is megmaradjon, a kecske is jóllakjon. Nehéz, de nem lehetetlen. A fejlesztőket ez persze kevéssé érdekli: a meglévő jogszabályokat elegendő módosíttatni (helyi védettség töröltetése, építési szabályzat módosíttatása stb.) és szabad a pálya. A kritikus manapság pedig elégedjen meg, ha nem az OBI-ban megvásárolható minőséggel találkozik? Így a mérce egészen alacsonyra kerülne. Attól, mert az eredeti épület nem a mai kornak épült még nem szükségszerű a teljes kibelezése. Valóban használhatatlan lett volna a meglévő alaprajzával? Valóban ilyen mértékű átalakításon kellett átesnie az értelmes hasznosításhoz? Valóban értéktelen volt az, amit belőle konténerekbe pakoltak? Ehhez méreten valóban olyan jelentős és előremutató az a kortárs építészeti addíció, ami utóbb az épülettel történt? A két dolog valóban mérlegre tehető? „Nincs olyan alkotás, különösen épület, amihez ne lehetne hozzá tenni, akár javítani rajta. Itt ez történt.” Tévedés. Van. Műemlék a neve (bocsánat, nem jogi értelemben: történeti épület, érték jelentéssel). A mind teljesebb megőrzés szabályai vonatkoznak rá. Akár a „hibáival” együtt. Attól hiteles ugyanis. Máskülönben hamisítvány, mint a zacskósleves. 148

OPUS MIXTUM V. Nem, sajnos, ami a Bajcsy-Zsilinszky úton történt az nem elismerésre méltó. És nem Reiter Ferenc-díjjal jutalmazandó, mert ez a díjat is degradálja innentől. Ez nem legitimizálhatja a hasonló törekvéseket. „Aki ezt létrehozta tett is valamit, szerintem elismerésre méltó módon, nem csak a karosszékből okoskodott (ezt hívhatjuk tervtanácsnak is).” Az elismerést megkapta, Reiter-díj formájában – olyan hamis módon, mint amilyen álságos megoldás született. Sikerült olyan sztenderdeket belevinnie egy meglévő, egyébként jól használható házba, ami nyugati határunktól távolodva mind sűrűbbé válik, de ettől még nem lesz feltétlenül követendő. És mi pusztult? Azt (is) kell megvizsgálnunk. Az elkészült ház – bizonyos részletei tekintetében – szuper le(hete)tt volna a MüPától délre, sajnos nem oda készült. [...] HookNail 2014.04.16. 11:36:08 Zacskósleves (III/3.) Mit is tett a kiméra alkotója?! Egy vállrándítással figyelmen kívül hagyta száz év történetét, történelmét? Műszaki és gazdaságossági kérdéssé silányította azt, ami a város egy szeletének (annak a néhány száz négyzetméternek, amit az épület alapterülete elfoglal megszorozva a szintek számával) a története. Megerőszakolta azt az elismerésre méltót, amit építésztársai, -elődei száz évvel korábban alkottak? És ez innentől kezd nagyon komoly erkölcsi kérdéssé válni, amit nem a Műegyetem előadásain, hanem a gyerekszobában tanítanak. Hogyan viszonyul egy új tulajdonos a régi korokból örökölt épülethez? Hogyan viszonyul korunk tervezője elődeihez? (Vajon munkájával szemben hasonló megítélést vár el néhány évtized múltán, mint ahogyan ő járt el most?) Hogyan viszonyul az őket támogatni hivatott felkért művészettörténész a tárgyhoz, amit vizsgál? Vajon mindenki elkövetett minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy az energiákat olyan mederbe terelje, hogy az egyaránt kedvezzen a múlt hamisítatlan értékeinek megőrzésében és esetleg pozitív addícióként lehessen majd értelmezni mellette az újat? Az utóbbi kérdésre a válasz rövid: nem. Biztos vagyok benne, hogy a betűk szintjén – ami a jogszabályokat és az engedélyt illeti – nem hagy kívánnivalót maga után az, ami történt (erről egész biztosan jogászok csapata is gondoskodik, a mai világban nem árt, ha mielőtt ilyen vállalkozásba fogunk, áll mellettünk egy ilyen csapat). De ez még nem mossa tisztára a történteket. A „karosszékből okoskodás” ezt illetően nem helytálló, sem a cikk írójára, sem a tervtanácsok testületeire nem jellemző. Az előbbi értékőrzésbe vetett hitének és ez irányú felkészültségének bizonyítéka a fenti cikk, az utóbbiakban számos jelentős és társadalmilag elismert szakember, kimagasló életművekkel a háta mögött véleményez – sok esetben karosszékben ülve (értsd kellő megalapozottság nélkül) készült – tervdokumentációkat. „Szóval inkább városfejlesztési cél az ilyen módon történő értékmentés…” Az értékmentés egyetlen szempontja sem tudott itt érvényesülni. Mi maradt? A bőre? Az sem. A városfejlesztési céllal történő előhozakodást pedig a már fentebb megfogalmazottak alapján nem értelmezhető. Mi ebből a városfejlesztési cél? Milyen áldozatok árán? Ez tényleg előrelépés egy 1,5-2 milliós város esetében? Mit nyert ezzel a város? Lettek újabb parkolók? Ezek szerint a közlekedés bővülésének igénye miatt jó volna még néhány háztömbnyi épületet elbontani a belváros környékén? „Az épület az eredeti állapotában egy omladozó, elbarikádozott, ocsmány folt volt a belvárosban…” Tévedés. Eredeti állapotában nem az volt, nem annak épült. Azzá hagyták silányodni, de a folyamat a teljes bontás elvégzéséig visszafordítható lett volna. A budapesti világörökség ahelyett, hogy gazdagodott volna, szegényebb lett. Sajnos a kommenteket olvasva meg kell állapítsuk, hogy nem csak egy épülettel. 149

OPUS MIXTUM V. „A gazdasági szempontokat a tervező sem hanyagolhatja. Az épület elsődleges funkciója, hogy teret adjon az emberi tevékenységnek.” Ez így van. Épp ezért fontos a meglévőségekkel ésszerűen gazdálkodni. A kiméra esetében nem ez történt. Sőt! Hatalmas látványberuházás készült. A terek adottak voltak, emberi tevékenységek végzésére teljesen alkalmasak, ezt teljesen lenullázták, hogy a legvakmerőbben álságos módon újat alkossanak helyette. Nem hiszem, hogy a beruházás rentábilis lenne. A mai kor igényeivel való példálózás mindennapossá válik a beruházók szájából műemlékek esetében. Csakhogy a 19. század végi, 20. század eleji épületek többnyire tudják ezt. A kiméra legalábbis tudta. A jelenlegi kibelezés szereplői által létrehozott eredmény száz év múlva ugyanarra a sorsra fog jutni, mint az eredeti Korb–Giergl épület, ugyanazon érvek mentén: nem fog megfelelni a 22. század elvárásainak. Pedig akkor már lehetne egy több mint 200 éves műemlékünk, amire büszkék lehetnénk – mert ez a kor hazánk építményeinek szempontjából már jelentősnek minősül. Az utóbbi félezer évben nem csak a török hadsereg és a két világháború pusztított, az értékek rombolása ma is jelentős léptekkel halad, amit ilyen-olyan ideológiákkal is támogatnak, amint ezt az Eiffel Palace esete és az itt olvasható érvek is példázzák. A meglepő, hogy a török és világháborús hadseregek okozta pusztítás sem hagyott túl sok eltékozolható értéket, mi mégsem bánunk ezekkel csínján. A végletekig meggyengített (talán ide is jó szó, hogy patyomkin vagy díszlet) műemlékvédelem jobb esetben is csak kullog az események után. Vigyázni kell ám a zacskóslevessel, mert az ember úgy szokik hozzá, hogy észre sem veszi. És amikor valódi húsleveshez jut, nem is tudja már értékelni, mert az ízlelőbimbói érzéketlenek iránta.

150

OPUS MIXTUM V.

MEGÚJULÓ VÁROSKÖZPONT? 2014. 04. 09. Ha valaki mostanában megfordult Dunaújvárosban, akkor bizonyára észrevette, hogy a köztereken építkezés, átalakítás és felújítás folyik. Ez alól nem kivétel a központ sem, bár már olyan régóta beszélnek az átépítésről és olyan régóta tervezik, hogy én személy szerint nem hittem a megvalósulásban. Sajnos csalódnom kellett, mert bár nem ellenzem a modern városrendezési törekvéseket, mégsem tudok egyetérteni velük, mikor a megújulás járulékos veszteségekkel jár. A problémás épületegyüttes története szorosan összefonódik Dunaújváros építéstörténetével. Az első ötéves terv szerint 1949-ben döntött úgy a Magyar Dolgozók Pártja, hogy Duna menti vaskohászati kombinátot és lakótelepet épít. Az eredeti tervek szerint Mohácsra települt volna a gyár, ám a hidegháború miatt egy geopolitikailag kedvezőbb helyet, a dunapentelei löszhátat jelölték ki. A város építése 1950 májusában, a gyáré ugyanazon év októberében kezdődött. Főépítésznek a Chiléből frissen hazatért Weiner Tibort nevezték ki. A kezdeti modern szellemű törekvéseket hamar felváltotta a szocreál stílus, így történt, hogy a felépült pártház a szocreál építészet klasszikus példája mind a mai napig. (1. kép) Egyes városi legendák szerint az ötvenes évek végére Weiner maga is elavultnak látta a pártház épületét, és ennek fényében U alakban „körbeépíttette” a városrendezési tervhez alkalmazkodva. A valóságban 1959-ben kapta a megbízást az Sztálinvárosi Tervezőiroda a pártház főút felőli „eltakarására”. A beépítési terv három egyedi, földszintjén üzletsorral összekapcsolt pontház, és egy átjáró híddal hozzákötött sorház építését írta elő.

1. kép. Intercisa Múzeum (régi Pártház), Weiner Tibor – Malecz Erika, 1951. (fotó: Kálmán Viktor, 2014) 151

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Vasmű út 10/A. – Korányi Sándor utca 1., Baranyai Ferenc, 1963. (fotó: Kálmán Viktor, 2014) Ebben az időben az egyedi tervezésű épületek kivitelezéséhez az Építésügyi Minisztérium Tervezési Főosztályától külön engedélyre volt szükség, melyre majdnem egy évet kellett várni. Az épületek tervezését Baranyai Ferenc végezte, az engedélyezési tervek 1961 márciusára készültek el. Az üzletek és szolgáltató helyiségek belsőépítészeti tervét szintén Baranyai végezte, az épület végül 1963ra épült meg. (2. kép) Az együttes Dunaújváros központjában található, a főút mentén, a volt pártházat oldalról és hátulról határolja. Egyedi tervezésű, három, földszintjén üzletsorral összekapcsolt pontház, és egy híddal hozzákapcsolt, függőfolyosós sorház alkotja. A híd alatt szintén közút fut, tehát a pontházak mintegy „szigeten” kaptak helyet. A város hosszú főútján ez volt az egyetlen hely, ahol a közutak között park helyett lakóház kapott helyet. (Ebben talán szerepe lehet az eltakaró funkciónak is, de ez csak az én feltételezésem.) A Vasmű út felől megfigyelhető, hogy a házakat két nagyobb geometriai elem, egy álló és egy szélesebb, fekvő hasáb alkotja. A négyemeletes, ötszintes épületek egymás hasonmásai. A pontházakban szintenként 2-3 lakás található. A legfelső szinteket műteremlakások foglalják el mosókonyhával és szárítóval, így ezen az oldalon hatalmas panoráma ablakok kaptak helyet. A négyszintes pontházak álló téglatestét a földszinten kötötték össze, a sorházhoz az első szinttől a negyedikig tartó híd kapcsolja a sarkon lévő épületet. A pontházak közötti térbe épült be a Kortárs Művészeti Intézet, sajátos hangulatot adva a modern épületnek. Az Intézet a pontházak közti összekötő helyiségeket és a pincét foglalja el. Balról jobbra haladva, az első és a második pontház között eredetileg is beépített műterem volt, a második és a harmadik között viszont egy átjáró, amit csak a kilencvenes évek elején alakítottak át. Mai állapotában az átkötő helyiségek panorámaablakos kiállító-helyiségként szolgálnak. A két kiállítóterem között egy kávézó is üzemel. Az intézet főbejárata a második és harmadik pontház közé esik. Szemből nézve egy átlós pengefalat láthatunk, amely középen szétválik, mintha „beleállt” volna valami a bejáratba. Az üvegajtós bejárat előtt félkörívesen, koncentrikus (fél)köröket leírva vezet egy lépcső a pinceszint felé. Ahhoz, hogy teljesen lejussunk, át kell lépnünk a pengefal nyílásán. Az átépítést Juhász Péter helyi építész tervezte 1995-ben. (3. kép) A sorház függőfolyosós, mely a lépcsőházi tömbből, vagy a sarkon lévő pontházból az összekötő hídon keresztül közelíthető meg. A lakószintek alaprajza azonos, szintenként 9-9 lakás kapott itt helyet. „Az összekötő híd járólemezeit konzolosan két, műkővel burkolt vasbeton láb támasztja alá, északi oldala üvegezett, déli oldala nyitott, a lépcsőházi ablakoknál is alkalmazott műkővel burkolt, előregyártott vasbeton bordák tagolják, csakúgy, mint a függőfolyosót.” (Barka Gábor – Fehérvári Zoltán – Prakfalvi Endre: Dunaújvárosi Építészeti Kalauz 1950–1960, 96.) (4. kép) Az épületre már régóta ráférne egy szakszerű renoválás. Több helyen omlik a vakolat, az alapok kívülről áznak a pince felé, és funkcionális problémák is felmerültek. Ezt megelőlegezve 2011-ben 152

OPUS MIXTUM V.

3. kép. KMI bejárat és pengefal. (fotó: Alex Martin, 2011)

4. kép. Függőfolyosó a Vasmű út felől. (fotó: Alex Martin, 2011) 153

OPUS MIXTUM V.

5. kép. A lebontott híd. (fotó: Alex Martin, 2012) lezárták először az autós, majd a gyalogos forgalmat az összekötő híd alatt. Eközben a régi Pártház – ma múzeum – előtti tér nagyszabású átépítését is tervezték már. Ehhez 2012 nyarán a látványterv is elkészült, amely sétálóutcáival és szökőkútjaival rendkívül látványos és lakóbarát. A város összesen 1,8 milliárd forintból gazdálkodhat, ebbe beletartozik a sétálóutca kialakítása, az önkormányzat egyik épületének átalakítása és a térrendezés is. Véleményem szerint ezzel a projekttel függhet össze az a döntés, amelyet 2013. április 25-én hozott a városi közgyűlés, mely szerint 15 millió forintot szavaztak meg az átjáró elbontására. Sajnálatos módon ezt nem húzták-halasztották olyan sokáig, mint a felújítási munkák előkészítését. (5. kép) Habár a fent említett épületegyüttes nem áll sem műemléki, de még csak helyi védettség alatt sem, a város építészeti emlékeit felvonultató Építészeti emlékek tanútjának 23. állomása, tehát szerves része a városképnek. Amellett, hogy a függőfolyosó eltávolítása megbontotta az épületegyüttes egészét, a lakók számára sem praktikus. Funkcionális szerepe volt az átjárónak a lakások megközelíthetőségében is. Emellett a függesztett megoldásra az áthaladó gépjármű- és a gyalogos forgalom miatt volt szükség. A lezárások jelentősen felborították a városközpont átjárhatóságát is. Fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy az országban szinte egyedülálló ez a fajta várostervezési és rendezési elv, ami itt érvényesült. Nem kevésbé jelentős, hogy a szocreál és a modern építészet ilyesfajta együttélését maga a város tervezője alakította és hagyta jóvá, aminek persze politikai okai is voltak, ám ez nem von le az értékéből, helyi jelentősége vitathatatlan. Roppant elkeserítőnek tartom, hogy nem sikerült úgy alakítani a megújulásokkal járó beruházásokat, hogy megmenthető legyen az átjáró. Főleg úgy, hogy az épület másik felében egy kulturális intézmény működik, igaz, sajnos mostanra csak döcögve. De ez már egy másik történet. Nagy Annamária

154

OPUS MIXTUM V.

UFÓ A BÓDVA-VÖLGYBEN: MEGNYÍLT AZ EDELÉNYI KASTÉLY 2014. 04. 16. Öt évig tartó restaurálási és felújítási munkálatok után Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Miskolctól 25 km-re északra, Edelény városában megnyílt a Bódva-folyó szigetén álló L’Huillier–Coburg-kastély. Ezt a jelentős műemléket 1716–1730 között építtette az Elzász-Lotaringiából származó Jean-François L’Huillier báró. 1770-ben unokája, gróf Esterházy Istvánné született Forgách Ludmilla hat szobát rokokó falképekkel díszíttetett. A festő a felvidéki Lieb Ferenc volt, aki jelenlegi tudásunk szerint ezzel Magyarország legnagyobb egybefüggő kiterjedésű világi rokokó falképciklusát hozta létre. 1831 és 1928 között az edelényi uradalom a Koháry-Coburg hercegi család tulajdonában állt, aki hivataloknak adta ki az épületet. A család 1910–1913 között Ray Rezső Vilmos építész tervei alapján felújíttatta a rossz állapotba került kastélyt, s Mátrai Zoltán kovácsmester ekkor készíttette el a ma is látható kovácsoltvas kaput. Miután azonban a hercegi család eladta az uradalmat az államnak, a kastély romlásnak indult. Már 1921-ben a bérlők szétbontották a kápolnát, majd lakásokat és további hivatalokat alakítottak ki az épületben. A II. világháború után ezek az állapotok csak romlottak, mígnem 1986-ban az épületet kiürítették, ami így több mint egy évtizedig gyakorlatilag gazdátlanul állt. A kastélyt 2001-ben vette kezelésbe a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága, és 2006-ban kezdte el egy turisztikai projekt kidolgozását, ami lehetővé tette az épület restaurálását és helyreállítását. A munká-

1. kép. Edelény, a kastély felújítás előtt (fotó: Tóth Áron, 2012) 155

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Edelény, a kastély felújítás után (fotó: Tóth Áron, 2014) latokat 2009 őszén kezdték el, míg végül 2,4 milliárd forintos európai uniós támogatásból újult meg a kastély, valamint a körülötte lévő 5,1 hektáros park, és létrejött egy új kulturális és turisztikai központ, az Edelényi Kastélysziget. A Műemlékek Nemzeti Gondnoksága utódszervezete, a Forster Központ 2014. április 5-én nyitotta meg az épület kapuit látogatók előtt. A kastélyfelújítással párhuzamosan 180 millió forintból újra élővé tették a Bódva-folyó holtágát, melynek eredményeként a szigetet ismét élő víz veszi körül. A projekt II. ütemében folytatódik a park déli részének és az épületbelső további egyharmadának a felújítása is 900 millió forintból. A felújításon nagyszámú történész és művészettörténész kutató, restaurátor, építész és egyéb iparos szakember dolgozott. A mellékelt képek jól érzékeltetik, hogy ez a csapat milyen munkát végzett az elmúlt években. Mégis azt kell mondani, hogy az Edelényi Kastélysziget most, sok befektetett munka után csupán csak a képzeletbeli nulla szinten áll. A célt tehát nemhogy nem érte el, hanem még csak most startolt, és az út még előtte áll. (1., 2., 3., 4. kép) Az Edelénybe látogató utazó ugyanis a kastély megpillantásakor úgy érezheti, hogy egy UFÓ-jelenséggel van dolga, hiszen a környezet nagymértékben elüt a kastélyszigettől. Edelény ugyanis az ország egyik leghátrányosabb régiójában fekszik: magas munkanélküliség, mélyszegénység, az ebből fakadó szociális és társadalmi problémák, tetézve az egyre inkább kiéleződő etnikai konfliktusokkal. Az utazó rögtön, önkéntelenül felteszi a kérdést, hogy hogyan fog ez a központ ilyen környezetben működni, milyen kilátásai vannak a jövőre nézve? A kérdés jogos, s a projektben dolgozók is feltették. Ők erre a következő választ adták: közösségépítés. A felújítás során hetente találkozót szerveztek a városi könyvtárban, ami minden érdeklődő számára nyitott volt. A lakosok első kézből szerezhettek információkat a munkálatokról, elmondhatták a véleményüket, és ami még fontosabb, megoszthatták a kastélyhoz fűződő emlékeiket. Elhozhatták családi fotóikat, történeteket mesélhettek, így egy idő után valódi 156

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Kézcsókjelenet az urasági hálóban – restaurálás előtt (fotó: Tóth Áron, 2012)

4. kép. Kézcsókjelenet az urasági hálóban – restaurálás után (fotó: Tóth Áron, 2014) 157

OPUS MIXTUM V. közösség alakult ki, egy kis „mag”, amelyik hiteles információkat szállított a településen a felújítás aktuális állapotáról, ráadásul a lakosok jóindulatát is megnyerte. Megalakult a „Kastélybarátok Köre”, ami a történeti kutatásokban, archív fotók felkutatásában és az „oral history”-ban is nagy segítséget jelentett. A projektben dolgozók és a település lakói között így egy alapvető jó viszony alakult ki, ami a felújítás menetére is rányomta a bélyegét, valamint a jövőre 5. kép. A négy évszak szobája, a hajdani grófi szoba (fotó: Bay Judit, 2014) nézve is bíztató. Emellett a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága 2012-ben kidolgozott egy Edelényre szóló múzeumpedagógiai programot is. A projekt résztvevői kapcsolatokat kerestek a helyi iskolákkal, főleg a helyi gimnáziummal, melynek célja az volt, hogy az összes diák járjon a kastélyban, magáénak érezze a kastélyt, és az ott kapottakat szüleinek, családjának is tovább adja. Az elmúlt másfél évben közel 150 múzeumpedagógiai foglalkozásra került sor a kastély külön erre a célra kialakított múzeumpedagógiai szobájában és természetesen a festett szobákban, az ún. „történeti terekben”. (5. kép) A további cél az, hogy a II. ütemben a kastély fennmaradó egyharmadának földszintjét teljes egészében a gyerekfoglalkozások számára alakítsák ki, valamint ne csak az edelényi, hanem a környező településekről származó gyerekek is bekapcsolódhassanak a programba. Mindennek az etnikai feszültségek kezelésében is szerepe lehet, hiszen ilyen módon a magas számarányú roma lakosságból származó gyerekek is automatikusan eljuthatnak a kastélyba. Az épület jövője szempontjából ez pedig sarkalatos kérdés. Amennyiben ugyanis sikerül a helyieket érdekeltté tenni a kastély megőrzésében, amennyiben a sajátjuknak érzik, akkor vigyázni is fognak rá. De ez csak akkor következhet be, ha már gyerekkorban megszerettetik velük azokat az értékeket, amelyektől csak egy karnyújtás választja el őket. Ha ez a program sikerül, akkor talán megérhetjük, hogy az Edelényi Kastélysziget nem UFÓ-jelenség lesz Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, hanem a jövő egyik zálogává válik. Tóth Áron (a projekt I. ütemének művészettörténésze) JEGYZETEK 1

A Forster Központ 2016. december 31-én megszűnt, beolvadt a Miniszterelnökségbe, valamint a Budavári Ingatlanfejlesztő és Üzemeltető Nonprofit Kft-be. – a szerk. 2 A II. ütem lezárására 2015 decemberében került sor. Az I. ütemben megnyitott kiállításon kívül három másik tárlatot is megnyitottak a kastélyban – a szerk.

158

OPUS MIXTUM V.

KIRÁLYI MOZGÓLÉPCSŐ A VÁRBAN 2014. 04. 25. A megújuló Várkert bazár talán legfeltűnőbb új eleme a hatalmas mozgólépcső. Rozsdavörös teteje némiképp megváltoztatja az összképet, Pestről is jól lehet látni. De vajon miért kell egyáltalán mozgólépcső a várba? És miért pont a Várbazárból indul? E kérdés az egész budai Vár jelenlegi elrendezésének rákfenéjéhez kapcsolódik. Ugyanis a közvélemény némi fogalomzavarban szenved a várhegy déli lejtőivel kapcsolatban. Sok esetben a Várhegy sziluettjét felségesen uraló kupolás épületet – hivatalos nevén Budavári Palotát – azonosítják a várral. Holott ennek az épületnek a történetileg relevánsabb neve: Királyi Palota (esetleg kiegészülve a „budai” vagy „budavári” jelzővel). A külföldiek útikönyvében ezen a néven (Royal Palace) szerepel, így groteszk módon épp a magyar közönség nincs tudatában a hely jelentőségének. Szerencsére itthon is egyre gyakrabban emlegetik ezen a néven, mely mindenki előtt világossá teszi mibenlétét: itt állt Magyarország legfényesebb királyi rezidenciája Zsigmond királytól a II. világháborúig. Ezt a palotát pedig szükségképpen díszes kertek, az ún. királyi kertek vették körül valamikor. A középkor soktornyú palotáját még erődrendszer védte, vaskos várfalakkal, bástyákkal. Egyes lépcsőzetes várfalak levezettek egészen a Dunáig. E várfalaktól védve épültek a palota köré a reneszánsz kertek Mátyás korában, melyek aztán a török idők martalékai lettek. Az új, 18. századi barokk palotát építtető Habsburgok a 19. században romantikus tájkertet létesítettek az egykori erődfalak romjait mélyen betemetve. Ezek a kertek egyre fejlődtek, gazdagodtak évszázadokon át. Ennek a gazdagodásnak legnagyobb lépése volt a Várkert bazár felépítése. A kiegyezés után még lerobbant házsor tűzfala határolta ezeket a szép kerteket a Duna felől. Ekkor döntöttek úgy, hogy lebontják, és a helyére valami uralkodókhoz méltót építenek. A Várbazár tehát egy díszes kerítés, amin kapuk

1. kép. A Várkert bazár látványterve északkeleti irányból, 2013 (forrás: KÖZTI Zrt.) 159

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Várkert bazár látványterve délkeleti irányból, 2013 (forrás: KÖZTI Zrt.) is vannak. Ezek a kert, illetve a palota lépcsőihez vezettek, mert az egészet arra találták ki, hogy az uralkodói pár innen felsétálhasson lakhelyére. Ez végül nem vált valóra, mivel az udvar ritkán tartózkodott Budán. Erzsébet királyné szerette itt egymaga elhagyni a palotát. Lesétált a kertbe vezető lépcsőkön, onnan a Várbazár egyik (azóta róla elnevezett) díszlépcsőházán keresztül a Duna-partra, ahol a kikötőben várta Ausztriába induló gőzhajója. A két világháború között Horthy Miklós is e lépcsőházon át ment le a Dunához, ahol motorcsónak várta és vitte a parlamentbe, ha informális látogatást tett. A II. világháborúban e kertek sok kárt szenvedtek. Helyreállításukra pedig nem került sor, mert mind a régész-építész szakma, mind a hatalom előnyben részesítette a középkor emlékeinek bemutatását. Így a majd 300 éve létező kertészeti együttest az ásatások érdekében teljesen legyalulták, helyenként 5-6 méterrel csökkentve a talajszintet. Emiatt megsemmisültek a teraszok balusztrádos mellvédjei, a lépcsők, szökőkutak szobrok és üvegházak, illetve elpusztult a teljes növényállomány (egyetlen kivétellel: a József nádor ültette japánakác nem).Számos átjárót befalaztak, szinte áthatolhatatlanná váltak a déli várlejtők a Duna felől. A palotába csak a Clark Ádám tér felől, vagy délnyugatról, a BTM déli bejáratán át lehetett feljutni. Az Ifjúsági Park 1961-es megnyitásától két évtizedig annak a déli felében működött szabadtéri szórakozóhely, de az északi épületrészek zárva maradtak. A mostani rekonstrukció legnagyobb erénye az Ybl-architektúra aprólékos restaurálása mellett a feljutási lehetőségek megteremtése új és újranyitott közlekedőkkel. Megközelíthetővé válik a palota előtti Savoyai terasz szintje a Várbazáron keresztül, akár kerekesszékkel is. Az Ybl térről a kert szintjére feljuthatunk a középső rámpákon, az Erzsébet lépcsőn, illetve az északi pavilon kupolás lépcsőterén át. A kertből kanyargós sétautakon vagy a fedett mozgólépcsőn, esetleg a kortinafal tetején lévő óriáslépcsőn sétálhatunk a felső sétányra. Innen további lépcsőkön vagy lifttel jutunk majd a középkori palota zárt udvaraiba, ahonnan a BTM-be is beléphetünk egy új, itt nyíló bejáraton át. A Keleti zárt udvarból acéllépcső visz fel a déli kortinafal járószintjére (ennek végén áll a Mária-szobor). Innen egy új függőfolyosón mehetünk végig észak felé a Savoyai-szoborhoz, ez a középkori gyilokjáró útvonalát 160

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A mozgólépcső helyének előkészítése, 2013 (forrás: varnegyedonline.hu) teszi újra bejárhatóvá. Tervbe vették a déli zárt udvarok körüli gyilokjárók helyreállítását, aminek köszönhetően újra teljesen körbejárhatóvá válna a palota. Kínálkozik azonban majd egy alternatív feljutási lehetőség is az Ybl tér felől. Ez a fedett vízhordó lépcső, amin a középkorban vitték fel a vizet a palotába. Alagútszerű terében meredek lépcsőn mehetünk fel a kazamata folyosóig (ami a Zsigmond kaputorony alatt levő farkasveremig vezet). Ha ezen a középkori rejtett lépcsőn érkezünk, akkor földalatti csigalépcsőkön mehetünk tovább a zárt udvarokba. A mostani építkezés végeztével először válnak a nagyközönség által bejárhatóvá ezek a felvezető útvonalak. Remélhetőleg megtelik élettel a várhegynek ez a része is. Mi, városlakók az idelátogató turistákkal együtt pedig várvédő őseink és egykori uralkodóink nyomain haladva fedezhetjük a fel a budai Vár rejtett zugait. Székely Márton

161

OPUS MIXTUM V.

A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/6082774 KOMMENTEK:

mikszer 2014.04.25. 14:54:07 Elég szolíd ez a poszt. Itt egy kritikusabb írás a királyi bazárról: batthy.blog.hu/2014/04/09/bazari sixx2 2014.04.26. 02:08:02 @mikszer: Ja, nem eléggé magyarellenes és magyargyűlölő, amikor ez normává vált. wrstjnethn 2014.04.26. 02:39:30 Tehát akkor a bevezetőben feltett kérdésre: „De vajon miért kell egyáltalán mozgólépcső a várba? És miért pont a Várbazárból indul?” Hol is van a válasz a cikkben??? MolnarErik · http://heraldika.blog.hu/ 2014.04.26. 07:44:05 Igen ám, de a mozgólépcső mellett van (és volt is) egy nem mozgó lépcső is, csak a várkert bazár lezárása miatt eddig nem lehetett használni. Persze a kényelmeseknek jól jön, viszont tönkre fogja tenni a siklót, hacsak nem lesz még annál is drágább. Gyurma73 · https://plus.google.com 2014.04.26. 08:32:12 Miért tenné tönkre a siklót? Az teljesen más koncepció, nem csak a feljutás a lényege. FILTOL · http://hulyekkimeljenek.blog.hu/ 2014.04.26. 08:34:02 akadálymentesítésről teccetek már hallani? ♔bаtyu♔ 2014.04.26. 08:59:19 Ezen értelmetlen vitázni, mert nyilván kell a mozgólépcső. A megoldáson és a liftház megoldásán viszont tényleg lehet vitázni. Engem ezek a ronda osztrák megoldásokra emlékeztetnek, amikor is a régi középkori magyar vagy osztrák várudvaron ott egy üvegfülke. Viszont az is igaz, hogy a kor szellemében nem lehet mozgólépcsőt vagy liftet építeni, mert nem volt. Én nem ezeket a megoldásokat választottam volna. mel gibson 2014.04.26. 09:33:11 hányok már ettől a mű polkorrektségtől Csumpitáz Béla 2014.04.26. 09:39:06 A 21. században 21. századi technológiákat használnak. Miért baj ez? most még egy kicsit furcsa, 100 év múlva pedig arról fognak cikkezni, hogy milyen jó ötletekkel tudtak eleink egy halott épületből újra használható nevezetességet előállítani. Nem akarok közhelyekkel dobálózni, de ha a franciáknak nem derogált az Eiffel torony (dehogynem!!!) vagy az üvegpiramis a Louvre közepén, akkor mi is megbarátkozhatunk a modern/kortárs építészettel is. 162

OPUS MIXTUM V.

Negatív példaként, amikor is a 21. századi anyagokkal megpróbálnak 19. századi stílusú épületet építeni, álljon ott mementóként az új Nemzeti Színház. Szerencsére mellette ott van az ellenpélda is, a MÜPA! Jó lenne már elfelejteni azt a belén ivódott közhelyt, hogy ami régi, az szép is! NekemNemEzKell 2014.04.26. 09:45:43 A kommunista pusztítás..félelmetes!” Így a majd 300 éve létező kertészeti együttest az ásatások érdekében teljesen legyalulták, helyenként 5-6 méterrel csökkentve a talajszintet. Emiatt megsemmisültek a teraszok balusztrádos mellvédjei, a lépcsők, szökőkutak szobrok és üvegházak, illetve elpusztult a teljes növényállomány (egyetlen kivétellel: a József Nádor ültette japánakác nem).Számos átjárót befalaztak, szinte áthatolhatatlanná váltak a déli várlejtők a Duna felől.”Iszonyatosan sok bűn terheli őket! mikszer 2014.04.26. 10:17:09 @Csumpitáz Béla: jó lenne már elfelejteni, h ami divatos az szép is! hidd el a mai technológia ennél sokkal többre képes. ez a várbazári rozsdáskodás kifejezetten nívótlan mai szemmel is, méltatlan egy királyi kerthez. pl. budi motívum a vár sarkában. mellesleg a müpa kínai ledjei ugyanolyan cikisek, mint a nemzet historizáló giccsei. a csúnya régen is csúnya volt és ma is az, mégha azt kortárs technológiákkal hozzák létre akkor is. ♔bаtyu♔ 2014.04.26. 10:48:54 @Csumpitáz Béla: „Jó lenne már elfelejteni azt a belén ivódott közhelyt, hogy ami régi, az szép is! ” Még szerencse, hogy nem felejtik el. Jó lenne ha tudnál mondani egyetlen olyan épületegyüttest Bp-en, amely modern és szebb mint pld. a Várkertbazár. Gery.Greyhound · http://greyhound.blog.hu 2014.04.26. 10:50:51 @MolnarErik: Én nem féltem a siklót. Eleve 2 irányba megy, míg a mozgólépcső csak fel, másrészt a sikló a város bármely pontjáról megközelíthető a 16/105 illetve 86-os buszokkal és a 19-es villamos a metróval is összeköti, a mozgólépcső meg kint van a semmi közepén. Egy turista nem fog kilométereket ballagni, hogy spóroljon két eurót. Göntér László 2014.04.26. 11:25:46 Ezekről a munkálatokról én ezt gondolom: ktkj.blog.hu/2014/01/25/keringes_180 HookNail 2014.04.29. 09:35:16 „... Ybl-architektúra aprólékos restaurálása...”? – Azt gondolom, hogy a restaurálás fogalmát jó volna a fejekben rendbe tenni. „... Ybl-architektúra aprólékos restaurálása...” – lehetett volna, de nem lett.

163

OPUS MIXTUM V.

MŰVÉSZI ÉRTÉKKEL BÍRÓ TÉR-SZOBROK A 4-ES METRÓ ÁLLOMÁSAI 2014. 04. 30. A nemrégiben átadott 4-es metró vonalának építkezését nagy sajtóvisszhang kísérte. Szó volt már hasznosságáról, szerkezeti újdonságairól, anyagi vonzatáról, de miután átadták, szólni érdemes a megállók művészi értékéről is, hiszen Budapest eddigi metróvonalaihoz képest egy teljesen új koncepcióval találkozhat az utazó közönség. A 4-es metró ötlete eredetileg az 1970-es évek elejéről származik, de maga a kivitelezés csak 2006ban kezdődött el. Az új metróvonal csaknem 8 km hosszú, ami körülbelül 15 és 30 méter közötti mélységben található. A 10 állomást magába foglaló vonal a Kelenföld vasútállomás és a Keleti pályaudvar között húzódik, és általánosságban elmondható, hogy a látszó beton használata az alapkoncepció egyik legfontosabb eleme. Ezt, az önmagában igencsak rideg, szürke és monoton hatású anyagot társították színekkel, fényekkel és különböző anyagokkal, ami ezáltal igazán érdekes. Így építőművészeti szempontból értékelhető kompozíciókat hoztak létre olyan terekben, amelyeket az emberek rendszeresen használnak és a hétköznapok szerves részét képezik. Előnyös, ha egy ilyen anyagnak a funkcionalitáson túl kellemes, barátságos hatása is van, és természetesen az sem utolsó szempont, hogy a földalatti világ az ember számára idegen környezet, mentes a természetes fénytől, ami adott esetben nyomasztó lehet. Észrevehető egyféle csoportosítás az állomások között, ennek megfelelően a két végállomás, a Keleti pályaudvar és a Kelenföld vasútállomás az egész metróvonalnak egyfajta keretet képez. Ezek a megállók egyszerűek és letisztultak, hatásuk leginkább a látszóbeton alkalmazásának és a térélménynek

1. kép. II. János Pál pápa tér – peronszint (fotó: Varga Orsolya, 2014) 164

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Rákóczi tér – peronszint (fotó: Varga Orsolya, 2014) köszönhető, amit az átlag budapesti metróállomásokhoz képest különösen nagy belmagasság és a beszűrődő természetes fény teljesít ki. (1. kép) A II. János Pál pápa tér szerkezetében leginkább a két végállomáshoz hasonlít, de itt már megjelennek a színes részletek: a peron közepén található padok magas üveg háttámlákban, amelyek a peron két haladási irányát is elválasztják. A sárga és a narancs meleg színeit használtak a tervezők fehérrel kiegészítve, melyek főleg központi elhelyezésük miatt hatékonyan oldják a beton ridegségét. A Rákóczi tér és a Kálvin tér megállói a legfuturisztikusabb megjelenésűek, ezekben a látszóbetonon kívül is a hideg, fémes színek és anyagok dominálnak, erre a hatásra segít rá a fényhasználat is. Az összhatást a Rákóczi tér esetében csupán a mozgólépcső tere feletti lefedés formái, a fekete alapon fehér körök teszik némileg barátságosabbá, a Kálvin tér esetében pedig a fehér alapú színes, kézírást imitáló mozaik. (2., 3. kép) A következő párost a Fővám téri és a Szent Gellért téri megállók képezik, amelyekben a nagy belmagasságú tér felső részébe a tervezők beton rácsszerkezetet építettek. Ez a megoldás bizonyos mértékig lezárja teret, mégis lehetőséget nyújt arra is, hogy a valódi magasságot kifürkészhessük. Emellett olyan organikus hatású a rácsszerkezet, hogy a peron minden pontjáról más és más látvány tárul fel , ami különösen izgalmassá teszi a térélményt. A Szent Gellért téri megállóból a peronok falainak mozaikjait kell kiemelni, melyek ötletesek, viszont a metrón érkezőknek optikai hatása miatt zavaró lehet. (4. kép) A Móricz Zsigmond körtér esetében a tervezők két szintre osztották a peron belső terét, az alsó, közlekedő szintet a sínek és a peron közötti fal színes téglalapokból álló burkolata határozza meg, amihez a tiszta színeken kívül zöldet, narancsot, lilát és fehéret használtak. A tér felső részét, a beton pántok feletti homogén betonfelületet kékes-lilás fénnyel világítják meg, ami szintén hideg hatású és kontrasztban áll az sokszínűsége miatt vidám hangulatú közlekedő résszel. (5. kép) 165

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Kálvin tér – az állomás légtere a mozgólépcsőkkel (fotó: Varga Orsolya, 2014)

4. kép. Fővám tér (balra és középen) és a Szent Gellért tér (jobbra) (fotók: Varga Orsolya, 2014) Az Újbuda-központ és a Bikás park az a két megálló, ahová az ember jelenlétét és a természetet a leginkább megpróbálták a tervezők becsempészni. Az Újbuda-központ megállónál az előbbi a meghatározó elem. Ebben a megállóban a mozgólépcsőket keretező fal repesztett üvegborítást kapott, aminek sejtelmes csillogása a megfelelő megvilágítás esetén magával ragadhatja az utazót. A következő említésre méltó részlet a peron feletti rideg, fémes anyag plasztikus, megtört felülete, ami egyféle burkot képez az 166

OPUS MIXTUM V.

5. kép. Móricz Zsigmond körtér – peronszint (fotó: Varga Orsolya, 2014) ember számára a hatalmas térben. A peron végén található a megálló legizgalmasabb része, a hatalmas rogyasztott üvegfal, amiben az emberi lét konkrét nyomai fedezhetőek fel, így egy befőttes üveg lenyomata, kéz- és lábnyomok, vagy például egy rajzolt nap. A Bikás parki megállóban egyszerre érzékeltették az ember és a természet jelenlétét, növények, virágok láthatók a peron és a sínek közötti üvegfalon, valamint a peront lezáró falakon is. A padok különböző színű üveg háttámláit pedig gyerekrajzokkal díszítették, anyuval és apuval, autóval és tündérekkel. Ennek a megállónak kiemelendő színvonalú felszíni kiképzése van, ami háromszögű üvegrácsozatával és formájával leginkább a Bálnára hasonlít, és lehetővé teszi a természetes fény beszivárgást a földalatti térbe. A 4-es metró megállóiról összességében elmondható, hogy olyan, építészeti szempontból friss gondolatokat jelenítenek meg a Magyarországon eddig ismert ilyen típusú építkezések között, amelyek minőségi kivitelezésű és művészi értékkel bíró alkotásokat, „tér szobrokat” hoztak létre, amelyek a jövőben örökséggé fognak válni. Varga Orsolya

167

OPUS MIXTUM V. A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/6099357 KOMMENTEK:

magyar ember teli szájjal 2014.05.02. 10:49:16 Kiszórtak egy csomó pénzt az ablakon, az egész semmire nem jó, viszont csúnya, és erre azt mondják hogy „művészi érték”: én semmi újdonságot itt nem látok. Hasonló remekmű a homokóra, az 56-os emlékmű, az Élmunkás tér, remélem ezeket is feldolgozod a hiánypótló blogban. magyar ember teli szájjal 2014.05.02. 10:51:19 Azt nem kéne ünnepelni, hogy színes lámpákkal megvilágítják a falakat, meg lefestik a betont színesre. Ilyet egy középsős ovis is tervez napi szinten. no.nick.today 2014.05.02. 10:53:14 Betonozott falú gödrök. ComLo 2014.05.02. 11:05:43 @magyar ember teli szájjal: Szerinted minden haszontalan dolgot ki kell dobni? Ne aljunk meg itt: pl aszfaltozzuk le a parkokat hogy legyen parkolohely! olvasszuk be a Hosok teren levo szobrokat, es vegyunk belole lelegezteto gepet!! A Homokora egy kifejezetten erdekes, turista csalogato latvanyossag volt, kar hogy a politika martaleka lett ... Elmunkas ter, 56-os emlekmu, szerintem ide sorolnad a Deloite szekhazat: 2014-et irunk! Lassan el kell fogadni, hogy nem csak az az epulet amin barokk oszlopok vannak, es nem csak az szobor, ahol egy zold pasas ul egy lovon. A muveszetnek sosem ragadt le a multban, bar a konzervativ ertelmiseg evezredek ota ezert kuzdott. Szemely szerint pl az 56-os emlekmuvet, az egyik legjobb, es legkifejezobb kozteri mualkotasnak tartom. Igenis el kell ismerni hogy ezen megalloknak VAN muveszi ertekuk. Mi tobb nemzetkozi viszonylatban is kiemelkedo! DE es szerintem ebben egyet ertunk: azon lehet vitatkozni (de nem ez volt a post felvetese), hogy mi ertelme volt ilyen tobletkoltsegert ilyen szinvonalu hozzaadott muveszeti erteket beletenni. Sokat vagyok Singapore-ban mostanaban. Amig 4-es metro elkeszult, ott kb 2* ilyen hosszu vonalat adtak att. Igaz, ott a megallok tized ilyen csicsasak. Itt lehet feltenni a kerdest, hogy megerte-e. Szerintem nem. Porcelán az elefántboltban 2014.05.02. 11:42:16 zsiráfetetők schawo2 2014.05.02. 11:52:41 Állati jól néz ki az egész. Egy nagyszerű turistalátványosság, csak önmagában ezért a látványért érdemes egy külföldinek eljönnie Magyarországra. az_okoskata 2014.05.02. 12:01:46 @ComLo: teljesen egyet értek. annyira le van a mai ember korlátozódva a barokk korra, hogy az vmi félelmetes. az ’56os emlékművet meg egyszerűen sokan nem értik, de sokszor jártam már úgy, hogy annak aki szidta, hogy milyen randa, elmagyaráztam h mit szimbolizál és máris másként nézte... szóval nehéz a mai átlag embernek, tudom, de túl kellene lépni a turul madár, kossuth szobor pároson, mert a 168

OPUS MIXTUM V. világ előre kell hogy haladjon, nem hátra... a metró meg tényleg kicsit pazarlás volt (jó nem kicsit, nagyon), de szép lett, jó érzés volt használni :) Bizi Clop 2014.05.02. 13:21:13 Komolyan nem értem, hogy hogyan lehet az 56-os emlékművet nem érteni. vuvuvu2 2014.05.02. 13:33:01 befejezetlen randa fércmunka az egész burkolat itt-ott csiricsáré (=ízléstelen, közhelyes) dizájn-elemekkel. valaki tudja hogy mikor lesz teljesen kész? vagy elfogyott a pénz, és már a gellért tér mozgólépcsőjének bal oldalára sem kerül a randabarna burkolatból? Egyallampolgar 2014.05.02. 15:57:18 Lám itt is rinyálnak páran, hogy felesleges pazarlás. Ez inkább azt bizonyítja, hogy a közlekedés szakmai szempontok hangzottak el legkevésbé az építkezés során. Ez a blog nem is erről szól. Én szerencsés vagyok, mert nekem nagyon tetszenek az állomások. Esetleg az írás említhette volna a megállók külső megjelenését is. Remélem még sokáig ilyen szépek maradnak. Döbbenetes a különbség a korábbi nyomasztó vakondjárat hangulatú megállókhoz képest. Remélem hamarosan befejezik. Mármint a vonalépítést a Bosnyák és Gazdagrét között. christo161 · http://itkezdoknek.blog.hu/ 2014.05.07. 18:02:44 Emlékszek, hogy még a megépülése előtt az index fórumon sokan múzeum metrónak titulálták, gondolva arra, hogy inkább építészeti jelentősége lesz mint közlekedési. Kérdés persze az, hogy mennyire lehet szépnek nevezni (vajon az utasok hányad részének jön be ez a stílus). Ha úgy nézne ki mint a moszkvai metró egyes állomásai, szvsz akkor nevezném inkább múzeum metrónak. A régi metróknál ez is szebb. Az már más kérdés, hogy 10-20 év múlva hogy fog kinézni, mert a régi metrók sem voltak olyan csúnyák az átadásuk idején és az akkori elvárásoknak teljesen megfelelt az a szocreál retró sztájl. Abba azért rossz belegondolni, hogy ezzel a 7 kilométerrel vacakoltak kb. 40 évet, és ha jól tippelek akkor a közeljövőben nem is nagyon van esély bővítésre. Állítólag a Bosnyák térig tartó szakaszon már nagyon kevés lenne az utas. Amíg Demszky volt a főpolgármester, az volt a terv, hogy ahogy végzett a fúrópajzs a keletinél, megy is tovább a bosnyákig. De amikor Tarlós nyert ez automatikusan törlődött. Sajnos vagy szerencsére, erről biztos sokat lehetne vitatkozni. Annyi biztos, hogy a 4-es metró csak egy projekt volt, ennek ellenére az EU-tól a tömegközlekedés fejlesztésére kapott pénzek nagy részét felemésztette. Sokak szerint inkább sok kis projektre kellett volna költeni, állítólag ez a pénz olyan nagyságrendű, hogy akár 10 villamosvonalat is meg lehetett volna belőle hosszabbítani, továbbá felújítani az összes villamosvonalat, új járműveket venni rájuk, és persze a buszhálózaton is teljes járműcserét lehetett volna eszközölni, emellett még 2-3 Duna híd is kifért volna. Volt viszont több aletnatíva a 4-es metróra. Ezek tudomásom szerint 2000 körül (+- 5 év) kerültek napvilágra, vagyis jóval az építkezés elindítása előtt. Voltak tervek gyorsvillamosra, amely a Móricz Zsigmond körtér környékén alagútban közlekedett volna, volt terv S-Bahn szerű vasúti alagútra, arra alapozva, hogy két pályaudvar között épül a vonal. kvtlinux.lib.uni-miskolc.hu/ali/veevk/Karolina kvtlinux.lib.uni-miskolc.hu/ali/veevk/AliGut/ De ezek mellett kivesézték azt is, hogy mi a baj a 4-es metróval, és hogyan lehetne jobbá tenni. Kb. ilyesmikre gondoltak, hogy túl rövidek az állomások, ugyanakkor kb. olyan a megállókiosztás mint egy villamosnak. veke.hu/2006/11/hamis-adatok-alapjan-szetfurt-varos-a-4-es-metro-valodi-erteke/ 169

OPUS MIXTUM V. Valószínűleg azon múlott az egész, hogy akkor az MSZP volt kormányon, és nem a Fidesz, továbbá Demszky volt a főpolgármester. Persze kellett hozzá az EU Funds is, mert amúgy azelőtt a projekt 70%-át hitelből akarták finanszírozni, ami miatt nem csoda, hogy a Fidesz 1998-ban elállt a projekttől. Nemsoká lesz új EU FUnds ciklus, de ha jól tévedek, itt már nem kap annyit az ország, de elvileg a jelenlegi kormány illetékesei is terveznek metrót építeni. Ezek közül választanak majd: 2-es metró és gödöllői hév összekötése, 5-ös metró első szakasza (Astoria és Lágymányosi híd között asszem), 3-as metró Káposztásmegyerig. szebeee 2014.05.30. 00:39:55 @christo161: Bocs, hogy ilyen későn reagálok, most találtam csak rá a blogra. Szóval, a 4-es metróval kapcsolatban a probléma nem is igazán az, hogy a Keletinél megálltak a pajzsok, hanem hogy csak Kelenföldről indultak. Akkor lett volna igazán értelme az egésznek, ha Gazdagrétre is kimenne (elvileg tervben van, a másik végén pedig Újpalotáig hosszabbodna). Mint ahogy a hármasnak se ott lett volna az Újpesti vége, ahol. Hallottam egy városi legendát is, kapaszkodjatok meg : A szovjetek állítólag kifúrták volna a 4-es alagútjait az eredetileg tervezett teljes! hosszon. Mi inkább 1500 Lada Nivát kértünk. :) csillaberk 2014.05.30. 02:45:18 A Kálvin téren a mozaikokban nem kézírást, hanem hangjegyeket lehet felfedezni. csillaberk 2014.05.30. 02:53:48 @christo161: A metró ügyében nekem a VEKE állásfoglalásai valahogy soha nem stimmeltek. Azt az egy kérdést nem tudták nekem még elmagyarázni, hogy Buda déli részeiből a város központjába vagy azon túl utazó embereket, milyen más módon lehet elszállítani. Ha a 7-es buszok tömve voltak egymást érve is, ha a villamosok szinte sorban álltak a Bartókon (akár a buszok), az elég rossz annak, aki ott él. Ez mindenképpen „metróérett” tömeg. Sokszor úgy érzem, hogy a VEKE-n belül valamilyen alapszabály kimondja, hogy Budapestre nem kell több metró. A világ jobb nagyvárosaiban építik, fejlesztik a metróhálózatot, csak Budapesten nem akar ez menni. Ezzel nem azt mondom, hogy a 4-es metrót csak így lehetett volna megépíteni, de valahogy kellett. Magát a metrót kipróbáltam. Sok a bécsi metróra emlékeztető elem, mégis jó pár dologban felülmúlja azt. Most olvastam azt, hogy Bécsben jó 70 évvel később kezdtek metrót építeni, mint Budapesten. Ehhez képest kétszer annyi állomásuk van és kétszer olyan hosszú vonalhálózatuk. 1920-ban ugyanabból a helyzetből kezdte a két város... Valahogy nem értem, hogy miért kell alapból gyűlölnie sokaknak a metrót. christo161 · http://itkezdoknek.blog.hu/ 2014.06.10. 10:03:20 @csillaberk: Ezt a városi legendát talán ezen a linken találod, de hogy őszinte legyek, eddig még nem olvastam el ezeket a cikkeket. Hamarosan pótolni fogom ezt a hiányosságot. www.es.hu/old/0007/riport.htm www.es.hu/old/0008/riport.htm „Guruló rubelek - fejezetek az orosz államadósság történetéből” a cikk címe, ha esetleg eltűnne, és valaki rá szeretne keresni. 170

OPUS MIXTUM V.

A SZOCREÁL TURIZMUS KÖVETKEZŐ ÁLLOMÁSA 2014. 05. 22. A pályaudvarokról szóló cikkek következő megállója a Győr belvárosát érintő felújítási hullámból egyelőre kimaradó vasútállomás épülete. Az állomásépület elhanyagolt állapota – a győri lakosság részéről folyamatosan érkező panaszok és az ide érkező turistákat fogadó látvány miatt is – egyre égetőbbé teszi a fogadóépület renoválását. (1. kép) A vasút új beruházási tervéből úgy tűnik hamarosan változtatni fog a helyzeten. A MÁV Zrt. állomás- és integrált ügyfélszolgálati fejlesztési programjának II. ütemében, 2014–2020 között újabb 60 állomás – köztük a győri is ‒ fő utasforgalmi épületét és létesítményeit újítanák meg, illetve építenék át. Szükségszerűen, hiszen ezek az épület jelenleg nem felelnek meg az EU-s akadálymentesítésre és energetikai korszerűsítésre vonatkozó szabályoknak. Sok, a II. világháború után épült állomás még ma sem, vagy csak az utóbbi években került korszerűsítésre, renoválásra, újragondolásra, mint a szintén az ’50-es évekből való, székesfehérvári- vagy a jelenleg még kivitelezés előtt álló debreceni állomásépület. A felújítási munkálatok ezenfelül kulturális és gazdasági célokat is szolgálhatnak, előmozdíthatják, hogy az emblematikus vasútállomás épülete az európai szocreál turisztika (ld. Átrium projekt) egyik emlékezetes megállóhelye legyen. A győri vasútállomás, a történelmi értéket képviselő szocreál stílusjegyei mellett modern felfogású, monumentális igényű építmény. Funkcionális, letisztult, a korban új szerkezeti megoldásokkal kísérletező, képzőművészeti alkotásokat is magába foglaló, részletformák tekintetében is kifinomult épület. Az 1953–58 között épített állomás-, és az új vágányhálózat terveit az UVATERV ( Út-, Vasúttervező Zrt.) szakemberei: Éhn József, Dianóczky János és Vas Dénes készítették el. A pályaudvart a II. világháborúban lebombázott, 1855-ben épített, majd 1894-ben Pfaff Ferenc által neoreneszánsz stílusban átépített állomásépület helyére emelték. Győr akkori legnagyobb beruházását képezte a Honvéd liget tér renoválása és beépítése. A neobarokk Városháza, a Honvédszobor és a századfordulós „iskola-paloták” alkotta téren modern szellemben elsőként, 1953-tól a vasútállomást és a hozzátartozó posta épületét kezdték el építeni. (Ehhez csatlakozott később a ’60-as években épített, Révai Miklós Gimnázium új épületszárnya és a Lőrincz József tervezte turistaszálló.)

1. kép. A győri pályaudvar felvételi épületének homlokzata a Honvéd liget tér felől. (fotó: Horváth Zsuzsi) 171

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A vasútállomás kifinomult, modern felfogású részletformái. (fotók: Horváth Zsuzsi) A hosszan elnyúló állomásépület homlokzatát és belső kialakítását tekintve is szimmetrikus elrendezésű. Középen tömegéből egy nagy léptékű, négyzetes épülettömb emelkedik ki, amihez két irányból csatlakoznak a sarokrizalitokkal lezárt mellékszárnyak. Az állomás csak a keleti oldaláról csatlakozik a vele egybeépített posta épületéhez, nyugati épülettömbje szabadon áll. A központi csarnok kiemelkedő, négy monumentális oszloppal és frízzel koronázott tömbje meghatározza a homlokzat tér felőli nézetét. A vízszintesen sávozott fehér mészkő lapokból épült homlokzat frízét a Kossuth-díjas szobrász Kerényi Jenő 1959-ben faragott alakos domborműve, a „Szocialista Magyarország újjáépítése” díszíti. Az oszlopos kő kapukeret mögött húzódik a három mészkőkeretes főbejárat és az üvegfalba épített óra. A központi csarnokot közrefogó két sarokrizalit homlokzatát három vízszintes sorban – a mellékszárnyakat két sorban – mészkőkeretes ablakok tagolják, a bejárat szegmensíves záródású, szintén mészkőkeretes. A posta épületét árkádsorral megbontott, hosszanti elrendezésű oldalszárnnyal csatolták a keleti épülettömbhöz. Az épület a vasútállomással egy időben – Vas Dénes tervei alapján – készült, ezért a részletformák a posta épületén az állomás formáit ismétlik. A bejárati épülettömböt itt is kiemeli egy szobrászati alkotás, a timpanonban egy galambot útjára engedő női aktot mintázó dombormű. A modern felfogáshoz igazodva, nem jellemző a díszítettség, de ahol az építészeti elemeket díszítették, ott kifinomult megoldásokkal találkozunk. Ilyen részlet például a vaskeretek illesztéseinél alkalmazott szegecsek megmutatása vagy a szellőző nyílások rácsának karikát tartó, csavart kovácsoltvas díszítése. Ugyanilyen elegáns építészeti megoldás a négyzetes formák ellenpontjaként a mellékszárnyak párkányát díszítő tárcsás elemek. A posta épületének hasonló párkánydíszítése, a székesfehérvári vasútállomás rokon szellemiségű belterének festett párkány sordíszével egyezik. A kör alakú motívumokkal összhangban vannak a bejáratok üveg kapuszárnyain kört formázó faburkolatú fogók, belőlük sugárirányban kovácsoltvas pálcák futnak ki. Ezekhez a formajegyekhez kapcsolódik a sarokrizalitokat lezáró magas, egyenes záródású oromzat, aminek középmezőjében a párkány fölött egy félköríves, sugárirányban osztott, ablakot helyeztek el. (2. kép) A kívülről letisztult, nagyléptékű, impozáns épület rideg és zárkózott külső megjelenése mögött elegáns, világos, jól átgondolt belső tereket találunk. Ez a modern felfogás ötvöződik az épület szocreál stílusjegyeivel, ami leginkább funkcionalista kialakításában, anyaghasználatában, épületdíszítésében 172

OPUS MIXTUM V. és berendezési tárgyain érhető tetten. A legtöbb bútor, világítótest mára eltűnt, csupán a kőburkolatok, nyílászárók, a fém és fa korlátok, valamint a képzőművészeti alkotások maradtak meg. A központi várócsarnok a vágányok felé is nagyméretű üvegfalakkal van megnyitva, a csarnok főbejáratának tengelyében juthatunk le az aluljáróba. A vasútállomás két szélső utasforgalmi épületrészének belső tereit szinte teljes egészében ezek a lejárók töltik ki. A Pfaff-féle átépítéskor épült aluljáróval egybekötött peron, Magyarországon az első ilyen megoldás volt. A fogadócsarnokban két oldalt helyezkednek el a pénztárak és fölöttük a galériák, a mennyezet magasságáig futó, tagolatlan oszlopokkal. A belső tér burkolata sárga mészkőből és az ’50-es években divatos vörös márványlapokból készült. A vágányok felőli oldalon helyezkedik el a közlekedő, míg a város felőli oldalon nagyméretű terek találhatóak. A keleti közlekedő végén a lépcsőfeljáró falán, nagy meglepetésre egy utópisztikus mozaik-csemege, Konecsni György – a ’60-as években több középületet is dekoráló festő – korai alkotása bújik meg. Az 1955-ben készített mű, egy galambot elengedő férfi aktot és árnyékát ábrázolja a nap fénylő sugarával. Az itt található jelenleg használaton kívüli lejáró egy átjáróba fut bele, ami külön az 1-es vágányhoz vezet. A vasútállomás homlokzata a sínek felől hasonló képet mutat, mint a térről nézve. Itt is a funkcionális tagolás érvényesül, azzal a különbséggel, hogy a bejáratok felett az eredeti terveknek megfelelően öntöttvas perontető húzódik végig az épület síkján. A fogadócsarnok déli homlokzata már csak egy-egy sávban van kirakva mészkőlapokkal, a párkány zónában izgalmas, hatszögű ablaknyílások sorával. A Győrbe érkező vonatokat a vágányok mellett a kőburkolatú építmények kapuként fogadják, amik a bennük rejlő liftekkel a posta teherforgalmát szolgálták ki a ’80-as évekig. Ezek a liftek a jelenlegi felújítási tervek alapján a későbbiekben az akadálymentesítést szolgálnák. Funkcióváltásra szorulnának az állomás emeleti és földszint helyiségei is. Az oldalszárnyak emeleti része korábban a MÁV dolgozóinak, egyéb kiszolgáló funkcióknak, illetve egy nagyobb különteremnek adott otthont. Az egykor a közönségforgalomnak is megnyitott terület ma azonban zárva van, néhány iroda működik még itt. (3. kép) A szárnyak földszinti helyiségeiben találhatóak a várótermek és a különböző szolgáltató funkciókat betöltő kisebb üzlethelyiségek (bolt, kávézó, virágárus, újságárus, a ’80-as években még egy tejbár is

3. kép. A „bódésodás” jelensége, és a közlekedők üresen álló, megoldást jelentő helyiségei. (fotók: Horváth Zsuzsi) 173

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A mai váróterem egykori étterme, és a kávézó pultja a győri várat ábrázoló muráliával. (forrás: FORTEPAN / UVATERV) üzemelt). Ezek a rendezetlenül beépített „bódék” azonban méltatlanok az épülethez és távol állnak az egykori eleganciától. Számukra és egyéb szolgáltatóipari üzletek számára megoldás lehetne az üresen álló, funkcióvesztett kisebb földszinti és emeleti helyiségekbe való beköltözés. Hasonlóan kihasználatlan a földszinti váróterem, a keleti szárny egyik nagyobb helyisége, amit ‒ az ott tartózkodó gyanús alakok és a szállást kereső hajléktalanok miatt ‒ az utasok nem használnak. Ha ezt a teret egy vendéglátóipari egységeknek adhatnák át, az idő kellemesebben telne és valószínűleg a pályaudvar is rendezettebb, tisztább lehetne. Így az utasok elkerülhetnék a nehezen fűthető fogadócsarnokban való várakozást. (4. kép) A Győr városának történelmi múltjához szervesen hozzátartozó állomás vasútépítészeti, művészettörténeti és műemléki szempontból is értékes épület (1997-től helyi védelem alatt áll). Az ’50-es évekből megmaradt kisvárosias léptékű győri építmények mellett, a monumentális igényű, szocreál stílusú, ugyanakkor modern szellemű épületegyüttes egyetlen Győrben fennmaradt képviselője a posta és a pályaudvar. Korszerűsítése, karbantartása nem csak az utazóközönség, de a közelmúlt építészeti örökségének ápolása és a benne rejlő kulturális, turisztikai, gazdasági célú hasznosítási lehetőségei miatt is lényeges feladat. (A cikk megírásához kiemelkedő forrást nyújtott a moderngyor.com pályaudvarról szóló bejegyzése.) Horváth Zsuzsi

174

OPUS MIXTUM V.

A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/6194796 KOMMENTEK:

szeme közé, laposan! 2014.05.23. 14:37:18 1995-2006 között heti szinten utaztam innen/ide és minden egyes alkalommal az jutott eszembe, hogy ezt a szart vajon mikor újítják fel végre? Az aluljárószint majd bedőlt, a peronok dettó, az épület meg maga gettó. A másik, sokkal nagyobb probléma a város és közlekedése szempontjából az, hogy a vasút(állomás) kettévágja Győrt, egy szintbeli és egy felüljárós kereszteződéssel lehetett átjutni a belvárosból a déli városrészekbe. Azóta van egy újabb lehetőség, a többi meg túl messze van, nagy kerülőt jelent. Az egészet be kéne ásni a föld alá, ott a helye. GodSeth 2014.05.30. 14:30:47 Sziasztok! „A keleti közlekedő végén a lépcsőfeljáró falán, nagy meglepetésre egy utópisztikus mozaik-csemege, Konecsni György – a ’60-as években több középületet is dekoráló festő – korai alkotása bújik meg. Az 1955-ben készített mű, egy galambot elengedő férfi aktot és árnyékát ábrázolja a nap fénylő sugarával. Az itt található jelenleg használaton kívüli lejáró egy átjáróba fut bele, ami külön az 1-es vágányhoz vezet.” A „tökös fiú” alatti lejáró nincs használaton kívül, a vasútállomás alatt két keresztirányú aluljáró is van. A főépületből nyíló a főépületet és a peronokat köti össze, míg a másik a belvárost a peronokkal, és a túloldalon a buszpályaudvarral. A „tökös fiú” alatti alagút a bolthoz, és a másik alagúthoz vezet, valamint az illemhelyhez. Valóban van egy lejáró, ami csak az egyes vágány peronját köti össze a főépület aluljárójával, ez tényleg le van zárva, mert sötét és elhanyagolt hely volt, sok hajlékony járt oda végezni a dolgát. „A Győrbe érkező vonatokat a vágányok mellett a kőburkolatú építmények kapuként fogadják, amik a bennük rejlő liftekkel a posta teherforgalmát szolgálták ki a ’80-as évekig. Ezek a liftek a jelenlegi felújítási tervek alapján a későbbiekben az akadálymentesítést szolgálnák.” A posta forgalmát, úgy tudom, az első vágány szolgálta ki, illetve a Budapest felé néző végén a peronoknak a peronokat összekötő átjáró. A liftek ha jól tudom,eredetileg is az akadálymentes közlekedést szolgálták volna, azonban elterjedt pletyka, hogy ezek a liftek vezetnek lejjebb is, ugyanis egyesek szerint a pályaudvar alatt van egy kompletten felszerelt óvóhely, kórházzal, ami összeköttetésben állhat a városházával is. Ezek csak pletykák, de nagyon érdekes, hogy ha vannak liftek, miért nem használják azt a mai napig is. Továbbá az a furcsa, hogyha a liftek feljönnek a peronra, akkor az állomásépületben is kell lennie valahol liftnek, illetve egy, ezeket összekötő keresztirányú átjárónak. Van még egy lejárat, az egyes vágány mellett, nagyjából a liftekkel egy vonalban, de le van zárva. Mi lehet odalent? Jó dolog a találgatás, de jó lenne biztosat tudni. :) Üdv.: Egy győri :) zsb6 2014.05.31. 10:50:55 @szeme közé, laposan!: A vasút elhelyezkedésének problémája tényleg régi ügy Győrben, nem csak az átkelést nehezíti, városépítészeti szempontból is problémás, pont Győr középtengelyét fedi le ahová így nem lehet építkezni. A II. világháborúban, amikor Győr nagy része romvárossá vált és az állomás is több bombatalálatot kapott, lehetőség nyílt rá, hogy a vasutat áthelyezzék. Az 1929-es városrendezési tervpályázatban javaslatra is került a vasút délre helyezése és egyben magasvasútként való kiala175

OPUS MIXTUM V. kítása. Ráadásul mint kiemelt bombatámadási célpont az Építésügyi és Honvédelmi Minisztérium is jobbnak látta volna, ha a vasút távolabb kerül a központi lakott területektől. Csak aztán az építészek és a lakosság is belátta, hogy az áthelyezés hatalmas összegekbe kerülne és igazából megszüntetné a vasúthoz való eljutás viszonylagos gyorsaságát. (Pl. Esztergomban a vonat végállomásától legalább háromnegyed órát kell sétálnod, hogy a városközpontba bejussál, mivel ott már a busz sem közlekedik és régen is csak nagyon ritkásan járt.) Végül 1953-ban jelentette be az akkori közlekedésügyi miniszter, hogy az új vasútállomás épüljön fel a régi lebombázott helyén és a vasút meg maradjon ott ahol eddig is volt. Ez a helyzet most is változatlan és állandó vitatéma marad, amíg nem találnak ki valami okos megoldást! Girhes Joe 2014.09.06. 17:58:13 @zsb6: Sose értettem, miért lenne baj az, ha a vasútvonal keresztülmegy a város közepén. Pont ez adja az előnyét az autópályával meg a repülőtérrel szemben, hisz azok meg rendszerint kint vannak a francban 10-20-30 kilométerre a belvárostól. Egyébként levegőminőség szempontjából se baj, ha nincs minden négyzetcentiméter házakkal teleépítve, keresztbe a vasút alatt-fölött meg kell jó sok átjáró, oszt probléma megoldva. Tessék megnézni Berlint, például. Girhes Joe 2014.09.06. 18:04:45 Ja igen, és a vasútállomási éttermek bezárása a rendszerváltás körül egy katasztrofális fejlemény volt, ami sok helyen közvetlenül felelős az állomásépület durva lepusztulásáért. Nekem senki ne mondja, hogy egy forgalmasabb vasútállomáson ne lenne kereslet a hotdogon meg a péksüteményen kívül étkezésre, mint ahogy volt is egy évszázadon át. Ezek megszűnése már-már tudatos rombolásnak minősül, a csomagmegőrzőkkel egyetemben. Arról már nem is beszélve, hogy jobb helyeken egy vasútállomáshoz normális vécé és zuhanyzó is tartozik. Salzburg lakossága kb. an�nyi, mint Győré. Tessék megnézni, ott milyen szolgáltatásokat nyújt a vasútállomás.

176

OPUS MIXTUM V.

M2 METROMORFÓZIS 2014. 05. 29. Metrósorozatunkat a legújabb (M4) és a legkorábbi (M1) után az 1950-es és 1960-as években épült 2-es metró történetével folytatjuk. Míg a két korábbi cikkünkben bemutatott vonalak értéke önmagában is nyilvánvalónak tűnik, addig a 2-es metró kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy miben rejlik megőrzésre való építészeti értéke? Erre kíván rámutatni e heti bejegyzésünk. A budapesti metróépítés a kisföldalatti elkészülését követően a II. világháború után, az 1950-es években folytatódott, jóllehet a négy viszonylatot magába foglaló terv – mely nagyjából lefedi a mai metróhálózatot – már 1942-ben elkészült. A vonalat kezdetben a Népstadion és a Déli pályaudvar között nyolc állomással, 7,8 km hosszúra tervezték. A Népstadion állomás az akkori tervek szerint a gödöllői hév és a 2-es metróvonal közös átszálló állomása lett volna, mivel a hév végállomása akkor még a Keleti pályaudvar Kerepesi úti oldalán volt. Az építési munkálatok a tervezéssel együtt több ezer ember részvételével, 1950 szeptemberében kezdődtek meg és 1953 végéig tartottak, mivel gazdasági okokból 1954 februárjában az építkezés leállt. Ekkor már kész volt a tervezett vonal 40%-a. (1. kép) A leállás után tíz évvel, 1963-ban kezdtek neki a befejező munkálatoknak. Az ’50-es évek elképzeléseihez képest a ’60-as években néhány dolgon módosítottak. Az új tervek a már meglévő nyomvonalat nem érintették, azonban a város tíz év alatt történt fejlődésével és növekedésével összefüggésben újabb területekkel bővítették, valamint módosították az állomások elhelyezését is. A vonal keleti végállomását a Népstadionról a Fehér útra (Örs vezér tere) helyezték át. A Népstadion állomásának felszíni

1. kép. A 2-es Metró építése 1952-ben.1 (forrás: FORTEPAN / UVATERV) 177

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Keleti pályaudvar. (forrás: www.metros.hu; fotó: Sidó Anna, 2014)

3. kép. A Blaha Lujza tér. (forrás: www.metros.hu; fotó: Sidó Anna, 2014) építményét még építkezés leállítása előtt, 1952-ben, Nyíri István tervei alapján elkezdték megépíteni, s nagy része el is készült. Az épületben a sport, valamint a testnevelés témakörét érintő kisplasztikák, freskók és mozaikképek kaptak volna helyet. A sport témakörén kívül a honvédelem jelenetei is szerepeltek, a nyugati kupolában például a Béke őrei című domborművet állították volna fel. A lejárók pihenői fölé mintegy száz négyzetméteres freskót terveztek, míg a sínpároknál lévő közlekedőket tizennyolc mozaikkép díszítette volna. A második szakaszban, mivel a végállomást máshova helyezték, az épületet visszabontották és helyére a ma is látható épület került. 1954-es leállás, és az 1963-as folytatás között eltelt tíz évben az építészeti stílusban is váltás következett be. Míg a meg nem épült Népstadion épületét, annak frízeit és freskóit szocreál stílusban tervezték meg, addig a később megépült állomásépületek valamint a megállók belsőépítészete a későmodern építészetet stílusát követik. A vonal ezen kívül még két állomással, az Astoriával és a Pillangó utcával bővült (melynek megépítését csak később, 1966-ban határozták el). Az Astoria esetében, ahol eredetileg nem terveztek megállót, a tervezők úgy oldották meg az utólagos megálló építést, hogy az állomást egy erre kitalált ötalagutas szerkezettel, a két vonali alagút közé építették be; ezt a módszert nevezték később Budapest-típusú mélyállomásnak. Az ötalagutas szerkezet azt jelentette, hogy a két szélső alagút közé bányászati módszerrel építették meg a vasbeton boltívekből és oszlopokból álló állomásszerkezetet. Ez a konstrukció a költség- és 178

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Az Astoria a felújítás után megmaradt eredeti burkolatokkal. (fotó: Sidó Anna, 2014)

179

OPUS MIXTUM V. időtakarékosságának köszönhetően olyannyira bevált, hogy a későbbiekben az észak-déli vonal állomásainak megépítésénél ezt követték. A vonal nyugati végállomása változatlanul a Déli pályaudvar maradt. Az állomások száma így a korábbi nyolcról tizenegyre, a hossz pedig 7,8 km-ről 10,5 km-re nőtt. Az 1950-es, 1960-as évek metróépítésénél fontos szempont volt, hogy a metró alagútjai és mélyállomásai a főváros lakossága részére egyben atombiztos tömegóvóhelyek is legyenek. A forgalom a vonal első Örs vezér tér és Deák tér közötti, 6,5 kilométeres szakaszán 1970. április 3-án, a vonal teljes hosszán pedig, az Örs vezér tér és Déli pályaudvar között 1972. december 23-án indult meg. A metróépítők munkája nemzetközi szinten is igen elismert volt, melyet jól mutat, hogy magyar közreműködéssel építettek metrót Prágában, Belgrádban, Bukarestben, Havannában, valamint Bécsben. Az M2 2003-as felújítása előtti állapotában volt építészetileg értékes. Az 1950-es években elkezdett, majd az 1970-es évekre elkészült metró állomásainak burkolata értékes kőzetekből készült, művészi szintű minőségét gazdagította a színek és az anyagok sokfélesége is. A mai Stadionok (volt Népstadion) megállónál az oszlopokat gerecsei és süttői édesvízi mészkő, a padlózatot a Kola-félszigetről származó anortozit takarta. A Keleti pályaudvar állomásának siklósi márvány oszlop- és falburkolata volt. (2. kép) Az Astoriánál szürke mauthauseni gránit, fekete anortozit, továbbá a Kola-félszigetről valamint a Dél-Uralból származó Koelga-márvány burkolatokat láthattunk. Batthyány tér falburkolata fehér márvány, padlóburkolata vörös gránit volt. Az állomásokat viszonylag egységes építészeti elv alapján alakították ki, de a burkolatok változatos színeivel mégis valamelyest egyedi arculatot kölcsönöztek számukra, mint a Blaha Lujza tér zöldes, vagy az Astoria okkersárgás mozaikcsempéje. (3. kép) A 2000-es évek állomás-rekonstrukciós programja sajnos számos értékes kőzetből álló burkolatot eltávolított, és helyette egységesebb, alapvetően piros és fehér tónusú arculatot hozott létre. Pedig a 2-es metró felújítási koncepcióját a következő módon fogalmazták meg: „Az állomások egységes »Budapest« arculatot és esztétikusabb külsőt kapnak, de minden állomás mégis egyéni jelleget nyer. Összességében a felújítás után egy, a 21. század elvárásaihoz méltó, európai színvonalú metróvonalat kínálhatunk a felszíni közlekedés alternatívájaként.” 2 Az idézett koncepció az egyedi falburkolatok drasztikus lecserélésével, s helyettük az egységes anyaghasználattal nem tekinthető megvalósultnak. Amennyiben a drága építőanyagokban (is) rejlett a kettes metró állomásainak építészeti értéke, megfontoltabb, örökségvédelmi szempontból előnyösebb döntésnek bizonyult volna, ha valamennyi helyen a felújítás után is megmaradtak volna a megállóknak korábban egyedi jelleget is biztosító burkolatok. Arra is van azonban példa, hogy a rekonstrukció után is megtartották az eredeti burkolóanyagokat, igaz, a padlóburkolatok több helyen maradtak meg, mint a falburkolatok. (A Blaha Lujza tér esetében sem a padló, sem pedig a falburkolat nem maradt meg.) (4. kép) Ezekben az esetekben megfelelő felületkezeléssel megóvták és a további használatát lehetővé tették azokat. Ehhez hasonló megoldással élhettek volna a lecserélt falburkolatok, oszlopok mozaikjai esetében is. A 2-es metró építészeti értéke így a felújítása után kevésbé látható, ellenben figyelmeztető jel, hogy a felújítás előtt álló hármas metróval ez a fajta örökség ne tűnjön el. Sidó Anna

180

OPUS MIXTUM V. A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/6225328 KOMMENTEK:

ROTFL Manó 2014.05.29. 21:43:14 Számtalan áradozó blogpost született a négyes metró állomásainak mozaik-díszítéséről. Én minden ilyen cikkbe belerondítottam, hogy ha ennyire szép a mozaik, akkor vajon miért vonták be fehérre meszelt lavórbádoggal a Blahán, meg az Astorián? Persze leugattak, hogy most nem arról van szó. Hát miről? Ez is, az is a mi metrónk. Én ugyanis kissé köpönyegforgatónak találtam ezt, hogy ha egyszer szép a mozaik, meg nívódíj, meg építészeti elismerés, meg a faszom, akkor miért töröltük ki a múltunkból a kettes metró ugyanilyen díszítésű állomásait? Az egyikről áradozik, a másikat meg elfelejti. Division 2014.05.29. 21:50:25 @ROTFL Manó: Teljesen igazad van! Ahányszor csak a Blahán járok, mindig mérges leszek, hogy miért kellett ezt??? MP 2014.05.29. 23:19:44 Engem az is érdekelne hogy a kibontott anyagok ma hol vannak s mennyiért kerültek oda? FF 2014.05.29. 23:46:32 Én szerettem, hogy bárhol kinéztem a metróablakon és tudtam, melyik állomáson vagyok. A Kontrollban is kiválóan azonosíthatók az állomások. Liping 2014.05.30. 01:39:16 Nem kívánom kisebbíteni a neves magyar szakemberek munkáját, de se Belgrádban, se Havannában nem épült metró. csillaberk 2014.05.30. 02:41:45 @Liping: Pont most akartam beírni, hogy Belgrádban nincs metró. Borzalmas tömegközlekedése van... Bécsben melyik metrónál dolgoztak magyar szakemberekkel? Abban nagyon megegyezik a véleményem, hogy kár volt az egyedi jelleget a piros-fehér sémára felcserélni. Grgabácsi 2014.05.30. 08:23:45 @Liping: Továbbá Bukarest hallani sem akart arról, hogy akár az oroszok, akár mi biztosítsunk részükre metróépítő szaktudást. Hozzá kell tenni, ehhez képest egész korrekt lett. A bécsiek sem vettek igénybe magyar segítséget, hiszen akkor az NSZK-ban már értettek hozzá, teljesen német filozófia alapján épült a bécsi metró is. milliliteratura · http://milliliteratura.blog.hu/ 2014.05.30. 08:49:30 azt azért hozzá kell tenni, hogy a régi állomások sötétek, komorak voltak, esztétikai érték ide vagy oda. az is tény, hogy a felújítás erősen teszkógazdaságos lett. lehettünk volna egy picit nagyvonalúbbak, mert 30-40 évig ezt fogjuk nézni. @ROTFL Manó: én hányok a mozaiktól, akkor már inkább a festett lavórbádog, ha mindenképp agyhalál kell :) de a móricz, vagy melyik az a borzasztó színes panelokból összerótt burko181

OPUS MIXTUM V. latú, na, hát az is milyen már kérem. nem mondom, hogy stockholm kéne nekünk, pedig de, az kéne. @Grgabácsi: „ehhez képest”? :) ZBR 2014.05.30. 09:56:02 @milliliteratura: Először az a bajod, hogy komor, aztán az, hogy színes. Ez klimax lesz :) Komolyra fordítva: a világítás javításával, a posztban említett felületkezeléssel+felcsiszolással, és a burkolat valamely részének módosításával (pl. fal megmarad, padló csere) ezen a sötét, komor hangulaton sokat lehetett volna segíteni. Ha lett volna rá szándék. Igaz, én úgy tudom, hogy több helyen az eredeti burkolat olyan rossz állapotban volt, hogy a megtartás, visszaépítés azért nem merült fel reális lehetőségként. mrbloodbunny · http://mrbloodbunny.blog.hu/ 2014.05.30. 10:38:40 Úgy tudom hogy a Hármas metró közlekedési és utasszállítási szempontból jóval indokoltabb volt mint a kettes, csak az elvtársak a háborúban rájöttel, hogy a budapesti duna hidak felrobbantásával pikk-pakk ketté lehet vágni az országot, így a duna alatt pályaudvartól pályaudvarig (keleti-déli) tartó vasúttal simán össze lehet kötni a két partot. Atomtámadás ellen is védeniük kellett, és ha jól tudom, a parlamentnél az elvtársaknak külön sokkal biztonságosabb bunker is épült a „sima” metróalagutaknál. Az építkezés során kb 2 centivel „megsüllyedt” az akkori nemzeti színház a blahán, így az elvtársaknak volt végre indokuk, hogy lebonthassák a dolgozók testi épségének megóvása érdekében, bár az, hogy mindenhol süllyedtek épületek, ennél jóval nagyobb mértékben is és azokat nem bontották le, az már lényegtelen volt. A kettes metró történetének politikai része undorító szerintem. Ettől függetlenül persze tetszik, és szívesen használom én is, és tetszik a felújítás utáni világosabb dizájn is. ComLo 2014.05.30. 12:09:09 A regi kettes metro design-janak koncepciojat koveti az en szememben a 4-es metro is, de ebben a szellemben epult szamos metro a volt SZU teruleten (pl Moszkva, Taskent). Azaz olyan epiteszetileg is egyedi, kulonleges, draga anyagokat hasznalo megoldasokkal van tele, amik szeppe es egyedive teszik. Nem is voltam tul boldog, mikor ezt lecsereltek az uj, egyseges feher techno design-ra. Szamomra a masik ismert ellenpont a Singapore-i metro. Szinte minden allomas egyforman nez ki, mindenhol ugyanaz a design. Es amellett sem mehetunk el azert, hogy mi a celja a metronak. Mert a fent emlitett varosallamban 1 megallo sem nyert nivodijjat, de van 6 vonal, es annyi ido alatt mint mi kiszenvedtuk a 4-es metrot, ott 4 teljes vonalat adnak att. Es egy metro elsodleges erdeme meg mindig az, hogy emberek tomeget szallitsa gyorsan. Es akarmennyire is szep meg csicsa a pesti metro 100szor inkabb a Singapore-i tomegkozlekedes ... Mortein5 2014.05.30. 13:23:05 Szerintem abszolút nem baj, hogy lecserélték a rémes felületeket! Szürke, komor, retró volt az egész metró, mintha valami sötét barlangba kellett volna felszállni. Sokkal jobb a mostani, egységes, modern, világos! Mortein5 2014.05.30. 13:25:53 Egyébként akinek nem tetszenek az új felületek nyugodtan 3 as metrózzon a mocsokban! :) 182

OPUS MIXTUM V. Girhes Joe 2014.09.06. 17:38:45 A 2-es metró régi dizájnjával nem is a sötétség volt az elsődleges baj, bár hatalmas hiba egy metróban sötét anyagokat használni (ezt a 4-esnél is elkövették több helyen). Elég ránézni a Blaha előtte-utána képére itt a cikkben, a régiben több a lámpatest, de végeredményben kb. harmadannyi a fény, bár ehhez a vizuális hatáshoz mondjuk a sötétzöld fal mellett a sötétkék metrókocsi is hozzájárul. Na de a sötétség erőteljes világítással legalább korrigálható. A nagyobbik baj az volt, hogy valamiért a 2-es vonal tervezői csak szögletesben tudtak gondolkodni, és ezért az alagutak kör keresztmetszetét gyakorlatilag mindenhol álburkolatokkal négyszögesítették. Ami miatt iszonyat szűk, klausztrofób terek jöttek létre, az embernek az az érzése volt, hogy meg tudja érinteni a plafon burkolatát. Emellett még a fizika törvényei alapján a szűkebb helyen a huzat is nagyobb. Vagyis az álburkolatok kibontása elkerülhetetlen volt. Na most hogy a bontás után az új felületekre egyenbádog borítás került, az már szerintem szimpla spórolás volt, mert lehet csicsát csinálni íves falra, világos színben is, lásd Moszkvát, ahol aztán irgalmatlanul sokat költöttek a metróra. JEGYZETEK 1 2

A FORTEPAN 1953-at ír – a szerk. http://metros.hu/vonal/felujitas_m2.html (2017.03.09-i állapot)

183

OPUS MIXTUM V.

RÁKLÉPÉSBEN 1906–2015 2014. 06. 03. A 2015-ös milánói világkiállítás magyar pavilonja kapcsán a múlt héten nyilvánosságra hozott egyszemélyi döntés mély gyomrosként érte nem csak az építész-szakmát, hanem a közvélemény építészetre fogékony részét is. E heti bejegyzésünkben nem a már megfogalmazott jogos kritikák számát szeretnénk bővíteni, hanem azokat kiegészítve felvillantunk pár mozzanatot Olaszország és Magyarország korábbi építészeti kapcsolatából. Azokból az évekből, amikor a magyar építészet eredetisége, minősége példaértékűnek számított Olaszországban. Az 1906-os milánói világkiállítás magyar pavilonja egyik tervezőjének, Maróti Gézának az emlékirataiban meglepő szófordulatra bukkanunk: a milánói pavilont „rémesen ízléstelen hodályként” írja le a magyar szecessziós belsőépítészet mestere. Maróti azonban nem samanisztikus képességeinek köszönhetően látta előre kései pavilontervező utódainak alkotását. Véleménye azokra az olasz tervezésű pavilonokra vonatkozott, amelyek az iparművészeti kiállításoknak adtak helyet, többek között a magyarnak is. Ezen pavilonok valójában keretként szolgáltak, belső kialakításuk az egyes kiállító országok tervezőire várt, Maróti Géza reprezentatív teremsora mellett Faragó Ödön munkája volt a magyar kiállítás háziipari és oktatási része. Az 1906-os milánói világkiállítás magyar pavilonjában felsorakozott a korszak hazai iparművészeinek krémje. A minden világkiállításra jellemző, hangsúlyos és mindent betöltő állami reprezentáció mellett ennek komoly anyagi vonzatai voltak. Számos művet ugyanis már a kiállítás alatt, „lábon” értékesítettek, a nemzetközi bemutatkozásnak a külföldi mellett a hazai piac szempontjából is kiemelkedő jelentősége volt. Egy korabeli archív felvételen jól látszik az 1906-os milánói magyar pavilon termei közötti egyik átjáróban Stróbl Alajosnak Kossuth Mauzóleumához készített párduca, nyakában a venduto, azaz eladva táblával. A világ száz éve sem működött másképp, politika már akkor is erősen rárepült a nemzetközi bemutatókra. A milánói magyar kiállítás az 1899 óta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium művészeti osztályát vezető Koronghi Lippich Elek néphagyományokon alapuló, keleti jelleget őrző magyar iparművészetről vallott elképzeléseinek példás összefoglalása volt. A milánói magyar kiállítási anyag nem nélkülözte a népieskedést, azonban végső soron kifinomultan, a korszak nemzetközi vizuális művészeti nyelvébe, a szecesszió kecsességébe, vonalkultuszába ágyazva mutatta be a magyar paraszti kultúra motívumait. A politikai jelszó, az önálló és magyar kultúra külföldi bemutatása szerencsés módon elkerülte a giccset, a szecesszió vizuális nyelvét értő külföldi nézősereg számára értelmezhetővé vált mindaz, amit a magyar pavilonban láttak. Ez pedig kellően magyaros volt: stilizált népi motívumok, felnagyított és épületdísszé alakított honfoglalás kori ékszerek keveredtek eozin mázas Zsolnay kerámiákkal és somogyi pásztorok faragásából inspirálódott bútorokkal. (1., 2. kép) A milánói sikerhez a míves iparművészeti alkotások önmagukban talán nem lettek volna elegendők. Ha konkretizálni akarjuk a korabeli magyar sajtó ezzel kapcsolatos ódáit, a korabeli magyar kultúrpolitika szándékát Maróti Géza tervezői és kurátori zsenialitása ültette át a századforduló nemzetközi művészeti mozgalmainak nyelvére, s tette érthetővé a látottakat a külföldi közönség számára is. A pavilon összhatása lenyűgöző volt, a kiállítást az olasz közvélemény a modern magyar művészet jeleként értelmezte. Ennek jelentőségét csak akkor értjük meg, ha tisztában vagyunk a századforduló egyik nagy olasz társadalmi vitájával, az olasz nemzeti stíluskeresés kérdésével. Az 1861-ben létrejött politikai egység ugyanis felvetette a nyelvileg, társadalmilag és kulturálisan rendkívül heterogén ország közös nemzeti művészetének problémáját. Az oszlopfők, timpanonok, voluták világa egy régi kor maradványának tűnt, a klasszikus építészet formakincse sokak szemében alkalmatlan volt egy fiatal nemzetállam identitásának kifejezésére. A magyar anyag elismertségét két dolog biztosította tehát, egyrészt a szecesszió nemzetközi utóvirágzása, másrészt az a tény, hogy egy követhető út lehetőségére 184

OPUS MIXTUM V.

1–2. kép. A sámándobos ősforrás és a levegőt tisztító olasz pavilon. Vajon ki érti ma jobban a szférák üzenetét? (forrás: expomilano2015.hu és padiglioneitalia2015.com)

185

OPUS MIXTUM V.

3–4. kép. Tér és Forma, 2015. A magyar és az olasz pavilonbelsők tervei. (forrás: expomilano2015.hu és padiglioneitalia2015.com)

186

OPUS MIXTUM V. mutatott példát az olasz nemzeti stílusról zajló vitában. És, tegyük hozzá rögtön, az olasz közvélemény követendőnek találta a magyaros szecesszió megoldásait hasonlóan ahhoz, ahogy a nem sokkal ezután színre lépő Kós Károly és a Fiatalok generációja egy még „kisebb” nemzet, a finnek művészete felé fordult inspirációért. (3., 4. kép) Maróti Géza a milánói pavilon sikerét követően kapott lehetőséget a velencei Magyar Ház, azaz a velencei biennále állandó magyar kiállítási csarnokának megtervezésére. Az 1895 óta szervezett kortárs művészeti seregszemléken az állandó magyar kiállítási csarnok a sorrendben a harmadik volt: Nagy-Britannia és Németország pavilonjaival közel egy időben készült el, megelőzve a francia és a svájci kiállítótereket. Maróti tehetsége, ami szintézis teremtett a nemzeti hagyományok és a nemzetközi építészet tendenciái között, azt eredményezte, hogy munkássága hatással volt az 1900-as évek elejének olaszországi kiállítási enteriőrjeire is. Az I. világháború előtti évek utolsó világkiállítása 1911-ben zajlott Olaszországban, a show a három történelmi olasz főváros, Torino, Firenze és Róma között oszlott meg. Györgyi Dénes, Tőry Emil és Pogány Móric torinói magyar pavilonja megtestesítette a progresszív olasz építészetkritika két fontos értékelési szempontját: a képzeletet és az eredetiséget. Megtestesült benne a mindennapi élet praktikussága, a részletformák változatosságát egésszé összefogó organikus építészeti formanyelv, a kiállított tárgyak és az azoknak otthont adó épület egysége, a karakteres nemzeti építészet és a modern építő- és díszítőelemek összhangja. Kiállítási térként, a tárgyak és a befogadók közötti harmónia révén érvényre juttatta azt a szemléletet, amely élénken foglalkoztatta a progresszív olasz kritikusokat és műbarátokat: „olyan térszemléletet juttatott érvényre, amelyben a kiállítási tér nem csupán különálló, ideiglenes keret, hanem szerves egységet alkot a kiállított tárgyakkal”. Az 1911-es torinói magyar pavilon a maga organikus egységével felmutatta mindazokat az erényeket, amelyeket a modern építészettől elvártak. A 2015-ös világkiállítás magyar pavilonjának terve, ha mégis a mai állapotában valósul meg, akkor nem napjaink nemzetközi építészetre reflektáló, innovatív magyar megoldásként kap majd helyet épített örökségünk csarnokában, hanem a kulturális zárványban élő, ködevő, hátrafelé haladó nemzeti jelleget felmutatni akaró, de azt teljesen félreértő, abból vásári komédiát csináló műveletlenség szomorú mementójaként. Székely Miklós

187

OPUS MIXTUM V.

AZ ISTVÁNTELKI FŐMŰHELY 2014. 06. 12. A számtalan kivételes pályaudvar mellett mindenképpen szót érdemel a vasúti építkezések háttérben meghúzódó, különleges épülettípusa: a járműjavító, vagy főműhely, melynek egyik jellemző képviselője az Istvántelki Főműhely, másik nevén Landler Járműjavító. A javítókat a 19. század végétől kezdődően a kiterjedt vasúthálózaton futó nagyszámú jármű karbantartására és javítására hozták létre. Ez a fajta szerveződés nagyban megkönnyítette a munkát: egy telepen a javítócsarnokokon kívül anyagszertárak, műhelyek is helyet kaptak. Több ilyen főműhely működik még ma is szerte az országban, az eredeti tervekhez képest erősen átépítve. Az istvántelki egyik különlegessége, hogy a múlt századfordulós épületcsoport nagyjából építéskori állapotában maradt fenn. A nagyjából 1300×320 m nagyságú telek kiválasztásakor a fő szempont az volt, hogy a terület nagy legyen, méghozzá a főváros közvetlen környezetében. Így esett a választás Istvántelekre. A tervek elkészítésére a MÁV külön tervező csoportot hozott létre, amelynek tagjai, élükön Roch János építésszel – okulva a korábbi főműhelyek hibáiból – a funkció teljes kihasználására törekedtek. Ez a telep kifejezetten javítóközpont céllal jött létre. (1. kép) A földmunkákat és az építkezéseket 1901-ben kezdték el, 1905-re a főbb, főként historizáló stílusú épületek elkészültek, és megindulhatott a munka. Az épületek architektúrája, a részletformák hasonlósága egy fontos építészettörténeti jelenség eredménye: a szabványosításé. Vagyis egy vasúttársaság összes épülete alaprajzilag, funkcionálisan és esztétikailag is zárt, szimmetrikus egységet képez. (2. kép)

1. kép. Esztergaműhely homlokzata (Gönczy Béla: A m. kir. államvasutak istvántelki főműhelyének építése. In: Magyar Mérnök és Építész Egylet Közleménye, XXXVII. kötet [1903] VII. füzet. 276.) 188

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Esztergaműhely homlokzata (fotó: Rajnai Csilla, 2014) Ennek megfelelve az üzem első épületei, vagyis a kocsiszerelő csarnok, a T-alaprajzú, kisebb műhelyeket magába foglaló középső épület, a kis- és a nagy kazánház, az anyagszertárak és egyéb raktárak, illetve a szociális épületek, továbbá az azóta jelentősen átépített mozdonyszerelde homlokzati kialakítása egységes képet mutat(ott). Visszatérő jelenségként beszélhetünk a világosra vakolt, illetve nyerstégla falakról, az oromzatos véghomlokzat-kialakításokról, a sarokarmírozásról, a kerek bevilágító ablakokról, a szegmensíves ablaknyílásokról, az architektúrát követő tégla lizénákról, a téglapárkányzatokról és a nagyobb csarnokok esetében a korszerű vasszerkezetekről. A helyszűke és a homlokzatok nagymértékű hasonlósága miatt eltekintek az összes épület bemutatásától, csupán néhány jellegzetes és/vagy különleges darabot emelek ki az alábbiakban. Az üzem legfontosabb, legismertebb épülete az impozáns, 24.800 m2 méretű kocsiszerelde, ami a korai vas- és vasbeton építészetünk egyik remek példája. Főhomlokzata déli irányba (Rákosrendező pályaudvar felé) néz, ugyanis ebből az irányból érkeztek a javítandó szerelvények. A csarnoktér kialakításakor kisebb háromszög rácsos tartókat alkalmaztak, amelyek a főfalakon és a rácsos vasoszlopokon nyugszanak. A nyolc hajó közül a nyugat felőli öt a közelmúltban nagyszabású felújításon esett át, ma a modern motorvonatokat vizsgálják és javítják itt. Az építkezés során némileg változtattak az alaprajzon. A keleti három hajó az építéskori állapotot tükrözi, állaga rendkívül rossz, életveszélyes, ezért nem használják aktív munkavégzésre. A védett mozdonyokat és vasúti kocsikat tárolják itt – talán egy fokkal jobb, mintha az udvaron lennének. (3. kép) A hajók véghomlokzatai oromzatos kiképzést kaptak, melyek közepén téglakeretelésű körablakok nyílnak. Eredetileg kalászi mészkőből készült lábazat futott körbe az épületen, felette mellvéd magasságig téglaburkolat, majd világosra vakolt téglafalazat következett a 79 cm magas felső téglapárkányzatig. A hajókat egyenként nyeregtető fedi, melyeknek a gerincén hernyó típusú felülvilágító engedi be a fényt. 189

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Kocsiszerelő műhely, belső tér (fotó: Rajnai Csilla, 2014) Belsejében a megszokottól eltérően több kisebb műhelyet alakítottak ki a munka megkönnyítése végett, illetve két tolópaddal mozgatták a kocsikat az épületben futó sínek között. Összes eredeti nyílása szegmensíves, téglaszemöldökkel keretelt. Az architektúrát a homlokzatokon tégla lizénákkal jelezték. A T-alaprajzú műhely-épület és az eredeti mozdonyszerelde szerkezetileg és formailag a rokonainak tekinthetők. Utóbbi födémszerkezete a második világháborúban megsérült és átalakítva javították ki: a tizenegy hajó íves lezárást kapott. Ma a csarnokban több mozdonyt és vasúti kocsit tárolnak. A műhelyekben minimális kapacitással folyik a munka, itt tartják karban a nosztalgiagőzösöket. A délkeleti oldalon távolabb fekvő kazánház a kocsiszerelőhöz hasonlóan felemás állapotban van: egy részét felújították (síkfödémes üvegtetőt kapott) és irodának használják, a középső része (gépház) jó állapotú, ma is működik, míg a kazánház feletti tető beszakadt már évekkel ezelőtt. A fedetlenségnek és a használat hiányának köszönhetően rohamosan pusztul. A belső tér különleges értékű elemei a szecessziós fejezettel alakított szegecselt vaspillérek és a vasszerkezetes födém. Déli végén áll már mes�sziről jól látható, 60 m magas, Custodis-rendszerű hűtőtornya. Mindenképpen említést kell még tenni a két 120 m3-es, Intze típusú víztoronyról, amelyek a közelmúltban teljes felújításon estek át. Az üzem délkeleti oldalán állnak, közöttük helyezkedik el a korábbi főbejárat, porta, iroda és étterem helyén az új iroda, a művelődési ház, az étterem és a sportcsarnok. A 34,67 m magasságú karcsú tornyok eklektikus stílusban épültek. Kialakításuk egységes, mindkettő hengeres törzse idomtéglákból épült, kő lábazattal, egy bejárattal. Az ajtónyílásra kő timpanonos oromzat hívja fel a figyelmet. A tornyok vas tartálya nagyjából 20 m magasan kezdődik, amelyet kívülről mívesen faragott, tízszögű, festett faburkolat véd. Ez utóbbi esztétikus megjelenésén túl a felmelegedés ellen is szolgált. A tető csúcsán négyzet alapú huszártoronyszerű lezárás ül. (4. kép) 190

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Északi víztorony (fotó: Rajnai Csilla, 2014)

191

OPUS MIXTUM V. Még egy utolsó érdekesség: az eredeti és igen dekoratív irodaépület, amely tömegében a MÁV I. osztályú fővonali felvételi állomásépület típusához hasonlított, sajnos már nem áll, az 1970-es években lebontották és a helyére egy stílusában teljesen eltérő épületet emeltek. E rövid és meglehetősen hiányos kis ismertetőből talán látszik, hogy milyen különleges, építészettörténeti és technikatörténeti értékekkel bíró komplexum állhatna a rendelkezésünkre, abban az esetben, ha a pénzhiány, a zavaros tulajdonlás stb. nem akadályozná a teljes körű felújítást. Ugyanis sajnálatos módon az üzem megőrzésre érdemes épületei közül nem egy borzalmas, életveszélyes állapotban van, és hiába a műemléki védelem… (a védési eljárást 2006-ban Iványi János építészmérnök kezdeményezte, a főbb századfordulós épületek 2011-től élveznek védelmet). Alá kell húzni, hogy ezeknek az épületeknek a történeti értéke alapvetően nem a korukból, régiségükből fakad: az építészet fejlődésének fontos mementói, amelyek elvesztésével egy egész kísérletező korszak maradna ismeretlen. Ezek az építmények a bizonyítékai a fejlődni akarás küzdelmének. Rajnai Csilla

192

OPUS MIXTUM V.

ÜZLETSZERŰ VÁROSKÉPROMBOLÁS, VAGY A KERESKEDELEM VELEJÁRÓJA? ÍGY RONTOTTUK EL A FÖLDSZINTEK LÁTVÁNYÁT 2014. 06. 19. Pár hete Terézváros önkormányzata Teréz körúti portálprogram címmel tett közzé egy tanulmánnyal és vizuális tervvel is kiegészített anyagot, amely voltaképpen nem szól másról, minthogy az önkormányzat lassan elkezdi komolyan venni saját szabályzatait, és ha már így tesz, kicsit frissített és szigorított is rajtuk. Kérdéses persze, hogy a Photoshoppal szépen letisztított ortogonális fotók mikor válhatnak valósággá. Igazságtalan lenne azonban pont Terézvároson elverni a port ezért, mivel egyrészt az üzletportálok rekonstrukciója terén, az Andrássy úton látványos eredményeket tudtak felmutatni, másrészt pedig ez egy egész fővárost érintő probléma. A dolog azonban nem ma kezdődött. A földszintek képe a 19–20. század fordulójára igencsak megváltozott. Az újkortól fogva, a kereskedelem élénkülésével, egyre nagyobb igény lett arra, hogy az árusítás ne a nyílt utcán és időszakos jelleggel folyjon, hanem rendezett körülmények közt, zárt helyen. Kézenfekvő volt tehát, hogy a kereskedők a házak utcával közvetlenül határos, oda megnyitható helyiségeit vették célba. Így alakult ki a bolt, amelynek etimológiája is a földszint gyakorta boltozott, fedett tereire vezethető vissza. A házak alsó szintjét tehát elfoglaltuk. A kereskedelem azonban könyörtelen verseny,

1. kép. Hal tér (halpiac), Budapest, Klösz György, 1890 körül 193

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Váci utca és a Kristóf tér sarkán állt épület, Klösz György, 1890 körül és amint egyes kereskedők behúzódtak a házakba, rájöttek, hogy ugyan védett helyet szereztek, de nincsenek már a potenciális vásárlók szeme előtt. Ezért cégtáblákat, cégéreket raktak ki a homlokzatokra, a helyiséghez tartozó ablakokba – nevezzük nevén: kirakatokba – pedig mintákat raktak ki árukészletükből. (1. kép) A 19. század óriási urbanisztikai fejlődése folyományaként ezen is túlléptek, és megfogalmazódott a kirakatnyílások megnagyobbításának igénye. Ennek egyetlen komoly akadálya volt: a megbontandó homlokzati fal. Ekkoriban ugyanis a homlokzatokat képező falaknak még sokkal komolyabb statikai szerepe volt, mint a modern, vasbeton, pillérvázas épületek esetében, és ezért nem lehetett őket minden korlát nélkül nyílásokkal felszabdalni, megbontani. Az építőanyagok fejlődésével – így az öntöttvas és szegecseltvas megjelenésével – azonban ez egyre inkább lehetővé vált, egyre nagyobb fesztávokat lehetett áthidalni. Az így megnyitott főfal elé pedig díszes kirakatszekrényeket, vagyis úgynevezett portálokat lehetett építeni, amely tovább növelte a kirakat felületét és területét. Ezeket a 19. században még döntően fával, később nemesebb kövekkel, kerámiával burkolták. (2. kép) Mindez szép és jó. De hol itt a probléma? Ott, hogy az egyszer felépült épületeken e változások, aktuális divatok akár több ízben is keresztülmentek. A földszintek bérlői, tulajdonosai is jóval gyakrabban változtak, mint a háztulajdonosok. Ráadásul, ahol több üzlethelyiség is van, akár teljesen eltérő sorsot is követhettek. Így már tulajdonképpen az 1900-as évek elejére sok helyen igen zavaros kép alakult ki, és ezen a 20. századi építészeti tendenciák – így a szecesszió és a modernizmus – sem igen segítettek, sőt… Ráadásul idehaza a portáltervezés sosem vált a magas építészet műfajává, alig néhány nevesebb építészünktől tudunk portáltervet említeni. (3. kép) 194

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Modernista üzletportálok a Tér és Forma című újságból, 1930-as évek (forrás: Tér és Forma 1932. (5. évf.), 2. sz. 54. )

4. kép. Minőségi (műemlék!) portál, igénytelen arculattal (forrás: hg.hu; fotó: Kelecsényi Kristóf, 2014) 195

OPUS MIXTUM V. El kell ismerni természetesen, hogy a változatos utcakép is lehet vonzó és a túlszabályozottság is lehet taszító. Ugyanakkor mindenféle szabály nélkülözése és a változatosság végletekig való fokozása nem vezet máshova, mint a vizuális káoszhoz és az épület és vele a városkép tulajdonképpeni rongálásához. Az alapvető problémát azonban sajnos messzebb kell keresnünk, egy olyan jelenségben, amire már az írás elején utaltunk. Ha végigsétálunk az Andrássy út belső szakaszán, azt láthatjuk, hogy a földszintek képe összeszedett, az üzletek döntő többsége igényes megjelenésű és rendezett. Tiszteletben tartják az építészeti kialakítást, figyelemfelkeltőek, de mégsem hivalkodóak. Azt azonban mindenki tudja, hogy ezek luxusmárkák üzletei. A körút kínálata pedig még középosztálynak címzettnek sem nevezhető. Azok az üzletek és üzletláncok ugyanis, amelyek piaci alapon, maguktól (vagy kis rávezetéssel) is igényes megjelenést kölcsönöznének a földszinti zónának, mind a bevásárlóközpontokban vannak. A szocializmus idején feldarabolt, lelakott üzlethelyiségeket 1990-et követően az önkormányzatok megtartották, azonban ahelyett, hogy jó gazda módjára megújították volna őket – ahogy az már magánkezdeményezésből történt a Deák Ferenc utcában –az egyre szegényebb bérlőkre lőcsölték a felújítást, vagy konzerválva a fennálló zavaros helyzetet értékesítették a helyiségeket. Ez a szűken vett belvárosban kevésbé okozott gondot, hiszen a turizmus és a terület hagyományosan meglévő presztízse sosem veszett el igazán. Annál nagyobb gondot jelentett például a Nagykörúton, amely mellé a városvezetés olyan bevásárlóközpontokat engedett lerakni, amelyek önmagukban nagyobb alapterületű kereskedelmi egységet adnak bérbe, mint amennyi az egész körúton rendelkezésre állna. Az elhanyagolt és alacsony építészeti színvonalat tehát konzerválják, az esetleges értő rekonstrukciót pedig megakadályozzák azok a szolgáltatások, amelyeknek alapvetően nem itt lenne a helyük. Nagyon úgy tűnik, hogy a 19–20. század fordulójának építészeti kereteit a mai Magyarország gazdasági és kereskedelmi körülményei egyszerűen nem tudják azon a színvonalon fenntartani, ahova egykor készültek. (4. kép) Látszólag két külön dologról van szó, azonban a kereskedők és tulajdonosok építészeti szemszögből igényes hozzáállását saját arculatukhoz nem lehet elválasztani a tisztán vett építészeti kérdéstől. A portálprogram remek és örvendetes kezdeményezés, de a felületi kezelés mögött nem ártana a mélységet, a tartalmat is átgondolni, mert onnan fakad igazából ez az összkép. És bár sok eszköz nincs már az önkormányzatok kezében, de ha rendelkeznének egy elképzeléssel, az máris több a semminél és a szabadjára eresztett fejlődésnél. Nyilván nem célszerű évek, évtizedek óta működő vállalkozások, mesterek elüldözése valamiféle koncepció jegyében – mint ahogyan történt az a Bartók Béla út esetében – ugyanakkor az sem megoldás, hogy csakis a diszkont élelmiszerláncokban és a kocsmákban bízunk. Kelecsényi Kristóf

196

OPUS MIXTUM V. A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/6384389 KOMMENTEK:

DirkDiggler 2014.06.20. 14:15:44 Köszi a bejegyzést, nekem is régóta szúrja a szemem a Nagykörút igénytelen, balkáni szintű vizuális környezetszennyezése. Valamilyen szabályozás illetve vizuális segítségnyújtás a Főváros részéről nem ártana. Talán a legnagyobb gond az udvarokban lévő boltokkal van. Sokszor a ház bejáratának építészeti oszlopaira rakják ki harsány tábláikat. Persze megértem, hogy valahogy tudatni akarják létezésüket, de mégis rendkívül igénytelen ez a megoldás. Emellett pedig rengeteg körúton álló helyiség üres, lehet mindenki jobban járna, ha beköltözhetnének ide ezek a boltok. innovation 2014.06.23. 14:46:15 Jó, hogy figyeljük az örökséget, de tenni is kellene már valamit. Évek óta terítéken van, de most, hogy kivégzik a fővárost, nem látom, hogyan lenne ez egységes. Kárt okozott a házaknak már a ’30-as évektől ez a kirakatos elrendezés, de igazán a ’60-70-es évektől jött ez divatba, amikor a homlokzatokat olyan mód erőszakolták meg, amelytől az egész ház is elveszítette karakterét. Mondván, hogy nem számít, hogyan is néz ki egy ház homlokzata, a funkció a lényeg. (lásd Írók Boltja az Andrássyn) Erre jött még ez az eszméletlen árkásotítás, aminek tényleg semmi létjogosultsága nincs már. Egy nagy levegő kell (és némi pénz), s a Rákóczi utat, Andrássy utat, a Kis- és Nagykörutat, valamint a Duna-partot rendbe tenni. Nincs kivétel, nincs türelmi idő. Helyre kell állítani az eredeti állapotot: nincs harsány és környezetidegen felirat, nincs járdára helyezett mobil hirdető, nincs neon, LED és egyéb kiírás, stb. Gyönyörű lenne ez a város, de sajnos mindenki szarik itt mindenre.

197

OPUS MIXTUM V.

SOK BÁBA KÖZÖTT ELVÉSZ A GYERMEK 2014. 07. 03. Az 1880–1890-es években Szatmárnémetit (ma Satu Mare, Románia) is elérte a századforduló nagy építkezési láza. A kissé szendergő város felvirágoztatása érdekében a város vezetősége nagyszabású tervpályázatot írt ki 1897 nyarán. A pályázatot egy egyazon épületben megvalósítandó szálloda és vigadó megtervezésére írták ki. A városi elöljárók azt is kikötötték a kiírásban, hogy az épületnek magyaros stílusban kell megépülnie. Az akkori polgármester, Hérmán Mihály szerint a korszerű, új épületek tekintélyt adnak a városnak, aminek mi más lett volna a legkiválóbb példája, mint a város történelmi központjában, a régi törvényszéki hivatal helyén felépülő impozáns, magyaros stílusú épület. A kiválasztott funkció sem elhanyagolható, hiszen a szálloda jelzi, hogy a városban pezsgő élet folyik, vannak átutazó vendégek, akik akár üzleti, akár pihenési célból érkeznek Szatmárnémetibe, a vigadó pedig a színvonalas kulturális élet elengedhetetlen velejárója. A pályázati kiírásra tizenegy pályamű érkezett be, amelyekből a város vezetősége Pecz Samu segítségével a frissen társult építészpáros Bálint Zoltán és Jámbor (Frommer) Lajos terveit választották ki. Az építészpáros munkái a lechneri magyaros szecesszió formavilágát és anyaghasználatát követik, aminek ékes bizonyítéka a szatmárnémeti Pannonia Szálló is, de több vidéki középületet (például a debreceni vármegyeházát), valamint világkiállítási pavilonokat is terveztek együtt. (1. kép)

1. kép. A Dacia Szálló a felújítás kezdete előtt (forrás: wikipedia / Roamata https://hu.wikipedia.org) 198

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Dacia Szálló ma (fotó: Varga Orsolya, 2014)

3. kép. Zsolnai kerámiadíszek a homlokzaton (fotó: Varga Orsolya, 2014) A Pannónia Szálló építkezése 1901-ben kezdődött, miután lebontották a város régi törvényszékét. 1902 tavaszára az épület már állt, ekkor fogtak neki a belső munkálatoknak. Az építészpáros az épület terveit három reprezentatív terem köré szervezte, így közvetlenül a főhomlokzat mögött, a földszinten volt a kávézó helyiség, amit a későbbi korszakokban üzletté és a később Dacia nevet viselő szálloda recepciójává alakítottak. A következő nagy terem a fedett belső udvarban található étterem, aminek 199

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A középrész (fotó: Varga Orsolya, 2014) 200

OPUS MIXTUM V. nyitható tetőszerkezete az 1903-as világkiállításon díjat nyert. Az utolsó és egyben legnagyobb egység a kiváló akusztikájú vigadó, ami külön ruhatárral és kiszolgálóhelyiségekkel rendelkezett. A ma is működő vigadó jelenleg a Dinu Lipatti Filharmóniának ad otthont. (2. kép) Az épület díszes homlokzata a szecesszió tipikus elemeit hordozza. A kétemeletes épület földszintje árkádsor szerűen kiképzett nyílások sora, amelyek között növényi díszítésű oszlopok találhatók. Az első és a második emelet magasságában díszes keretezésű ablakok nyílnak, közöttük Zsolnay mázas kerámiából készült élénk színű virágmotívumokkal. A második emelet fölötti pártaszerű, tört ívű oromfalban a színes virágmintákon kívül négyszer is megjelenik a város címere, ami fokozza az épület reprezentatív megjelenését. Ugyanakkor az akkori polgármester elgondolását is hivatott hangsúlyozni, miszerint az új épületek emelik a város tekintélyét. A főhomlokzat leghangsúlyosabb része mégis a karcsú háromnegyed oszloppárral közrefogott középrész. Ezt az első emeleten egy erkéllyel, az első és a második emelet között pedig színes Zsolnay kerámiából készült virágfüzéres dísszel emelték ki. Ehhez hasonló virágdíszítés található a középrész oromfalában is, a stilizált tulipán formájú ablak alatt, fölötte egy kecses toronnyal. Az épület Zsolnay kerámia díszítése az alapszínekben (kék, sárga, piros) valamint zöldben pompázik, ehhez idomul a tetőzet is, ami a kék különböző árnyalatait alkalmazva teremti meg a korszakban szokásos geometrikus felületet. (3., 4. kép) A mai Dacia Szálló a város talán legértékesebb épülete, amely mára Szatmárnémeti jelképévé vált. Megépítésekor a város büszkesége volt, társadalmi és kulturális események jelentős színhelye. Jelenleg mégis úgy tűnik, hogy pusztulásra van ítélve. 2008 decemberéig a rendeltetésének megfelelően szállodaként működött, ekkor azonban felújításra hivatkozva bezárták. A munkálatoknak 2009 októberében kellett volna megkezdődniük és harminchat hónapot, azaz három évet öleltek volna fel. A renoválás során a főhomlokzat állagmegóvására és a belső terek helyreállítására került volna sor. Ezeket az információkat a ma teljesen üresen és egyre inkább pusztuló állapotban lévő épület bedeszkázott kapujára erősített táblán lehet megtalálni. Az épület tulajdonjogi vita alatt áll, feltehetően magántulajdonban van, vagy pedig hosszú lejáratú bérleti szerződés köti egy magánszemélyhez. Mindenesetre a sajtóban voltak olyan felröppenő hírek, miszerint a városi önkormányzat szeretné megvásárolni vagy visszavenni az épületet, amíg még megmenthető, de az illetékesek nem jutottak megegyezésre. Varga Orsolya

201

OPUS MIXTUM V.

EGY SZÁZÉVES RESTAURÁLÁS TÖRTÉNETE – AZ ÁKOSI REFORMÁTUS TEMPLOM RESTAURÁLÁSÁNAK TÖRTÉNETE A SCHULEK-MÓDSZERTAN SZERINT 2014. 07. 18. Számos cikkünk (pl. Várkert bazár, edelényi kastély) szólt már egy-egy épület jelenleg vagy a közelmúltban elvégzett restaurálásának körülményeiről. Jelen írásunk egy több mint százéves restaurálás módszertanát, munkamenetét mutatja be az ákosi református templom példáján keresztül. Ákos (ma Acâş, Románia) község a mai Szatmár megyében található. Eredeti elnevezése – utalva településen emelkedő monostorra – Ákosmonostor volt. Az építés időpontjáról megoszlanak a kutatók véleményei, valamikor a 12. század végén illetve a 13. század elején épülhetett. A templom 1597-ben alakult át református templommá, a 18. század elején új tetőszerkezetet és barokkos körvonalú, zsindelyes sisakokat kapott. A községet 1834-ben és 1880-ban földrengés rázta meg. Mindezek után a presbitérium a műemlékvédelmi hatósághoz, az 1881-ben megalakult Műemlékek Országos Bizottságához fordult támogatásért a templom helyreállítása érdekében. (1. kép) Az ákosi templom restaurálására így 1896 és 1902 között került sor, melyet két részletben végeztek el: a munkálatok első fázisa még a megkezdés évében, 1896-ban befejeződött. A második fázis építkezései 1901-re tehetők, azonban az épületet csak következő évben adták át hivatalosan. A munkálatokat megelőző előkészületek céljából a Műemlékek Országos Bizottsága 1889-ben Möller Istvánt küldte

1. kép. Az ákosi református templom restaurálás előtt és után (forrás: muvtort.ppke.hu) 202

OPUS MIXTUM V. ki Ákosra, hogy mérje fel az épületet és készítsen terveket a felújításhoz. A templom felmérése hamar elkészült, azonban a restaurálási munkálatok csak 1896-ban kezdődtek meg nagyrészt pénzügyi hiányosságok miatt. 1896-ban Schulek Frigyes vette át a Möller által vezetett munkákat, így Ákost is. Schulek 1896. július 27. és 30. között látogatott először a faluba. Ezt követően – felhasználva kollégája felméréseit – elkészítette a restaurálás tervvázlatait és a munka során elvégzendő feladatok tizenhárom pontba szedett programját. (2. kép) Az egyes pontok két részből épültek fel: egyrészt leírta az épület állapotát, másrészt meghatározta, hogy ebből kifolyólag milyen munkákat kell elvégezni. Schulek a következő munkálatokat javasolta: a toronysüvegek felújítása vagy újraépítése, a tornyok 2. kép. Az ákosi református templom napjainkban megerősítése és a tetőszerke(fotó: Sidó Anna, 2011) zet javítása. Mindemellett növelni kívánta a nyugati ajtó gyakorlati szerepét, melyet „az épület rendeltetésével és styljével összhangban ki is kell fejleszteni”. A gondolat eredményeként később egy bélletes, fülkékkel tagolt csarnoképítményt tervezett a nyugati ajtó elé. A nyugati főoromzatot pedig ki kívánta egészíteni a (szerinte) egykor befalazott, nyomokban látszódó ikerablakokkal. Meghagyta, hogy a külső fal felületén lévő tégla színét meg kell óvni, hogy azáltal az épület ódon színezete megmaradjon. Ennek ellenére a nyugati homlokzaton jól megállapítható, hogy melyek a 19. században rakott részek és melyek tartoznak az eredeti 12. századi építéshez – a különbség jól látszik ezenkívül a téglák méretéből és elhelyezkedéséből is. A restaurálás során nagyobb méretű téglákat alkalmaztak (30×15×6,5), amelyeket szabályos sorokban falaztak fel. A régi, 12. századi téglák (29×14,5×4,5 cm) lombard módra, rendszertelenül rakott, lapos téglák, melyek között sűrű erőteljes fugázás található. (3. kép) Októbertől rendszeresen kőfaragók is dolgoztak a templomon, ahol a párkányköveket faragták ki és az előre megmunkált oszlopokat helyezték be. Ezen kívül lebontották a karzat alatti boltozatot és a kivehetetlen formájú ablakkal áttört nyugati oromfalat is. Október végén elkezdték a lebontott felső szintek visszaépítését, a portikusz falazását és az északi mellékhajó alsó falazatrészének újraköpenyezését. Novemberben lényegesen lassabban tudtak haladni az eső, s a korai hideg beállta miatt, de befejezték és cseréphéjazattal látták el a portikuszt, eleget téve Schulek ötös pontjában megfogalmazott óhajának. Végeztek továbbá az északi torony ötödik emeletének visszaépítésével, s a tetejére 203

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A nyugati ajtó előtt levő csarnoképítmény (fotó: Sidó Anna, 2011)

204

OPUS MIXTUM V. a kőpárkány felhelyezésével, a déli toronyalj falazatának és alapozásának kijavításával, a torony pilléreinek, hevedereinek és árkádjainak újrafalazásával, valamint a karzat középső árkádnyílásának kidúcolásával. A tél közeledtével mindkét tornyot ideiglenesen lapos tetővel fedték le. Sajnálatos módon azonban ezeknek az állapotoknak nem csak 1896 telét kellett átvészelniük, hanem még négyet, mire 1901 júliusában folytatták a félbemaradt munkálatokat. Ennek egyrészt a pénzhiány, másrészt Schulek túlterheltsége volt az oka. Ekkor a déli torony emeleteivel és az északi toronysisak kiépítésével az oromzatot és a karzat beboltozását fejezték be. Schulek Frigyest a helyszínen fia, Schulek János helyettesítette. Július és augusztus hónapban elkészült a nyugati oromfal, a benne nyíló ablak, a mögötte levő fedélszék, a sisakcsúcsok és a vízköpők. Az ákosi református templom legújabb művészettörténeti elemzésében (Szakács Béla Zsolt: Ákos, református templom. Művészettörténeti elemzés) az olvasható, hogy a „ma ismert épület lényegében megfelel az eredeti állapotoknak”. Az előbbi állításból arra következtethetünk, hogy az 1896 és 1902 között végzett restaurálás nem változtatta meg radikálisan a templom külsejének alapvető jellegét, a művészettörténészek számára kutatható állapotban maradt meg. Ha összehasonlítjuk az 1896-ban elkészült budavári Nagyboldogasszony-templom és az ákosi építkezésekkel párhuzamosan futó jáki templom igen jelentős átalakításival, akkor az említettekhez képest nem mondható, hogy Ákoson ilyen mérvű beavatkozások történtek (ld. Purizmus: újratöltve?). A szerkezeten, a nyugati oromzaton és a diadalív fölötti hármas ablakkal áttört oromfalon kívül lényegesebb változtatást nem végeztek. Schulek bontásokat és újrafalazásokat eredményező beavatkozásaira – s erre programpontjaiban is utalt – a rossz állapotú falazatok miatt került sor. A reprezentativitás ürügyével tette hozzá a homlokzathoz a három leghangsúlyosabb historizáló elemet, a két falazott sisakot és az előcsarnokot. Ha Ákos restaurálását a Budavári Nagyboldogasszony-templomhoz hasonlítjuk, akkor itt inkább az építész konzerváló igényét érezhetjük erősebbnek. Azonban ha a megvalósult épületet a restaurálás előtti állapotával hasonlítjuk össze, akkor a purista szemlélet jegyében alkotott előcsarnok és ikerablak, valamint a toronysisakok valóban megtörik a templom eredendő monumentalitását. Ennek a két nézőpontnak a figyelembevételével elmondható, hogy a templom restaurálásánál egyszerre volt jelen a 19. századi purista szemléletmód és a 20. században elterjedő konzerváló igény. Sidó Anna

205

OPUS MIXTUM V.

NAGYKÁROLY METAMORFÓZISA I. 2014. 07. 25. Nagykároly (ma Carei, Románia) Szatmár vármegye, illetve a Károlyi család nagykárolyi uradalmának egykori központja Szatmár megye délnyugati részén, a magyar-román határ szomszédságában terül el. Bő száz évvel ezelőtt Szatmár vármegye monográfiája nagy kertjei, széles, helyenként falusias jellegű utcái miatt a kellemes, barátságos kisvárosok közé sorolta, ahol néhány köz- és magánépület kivételével többnyire csak földszintes, építészetileg jelentéktelen épületeket lehet találni. Eltekintve az egykori Nagypiactér környékétől, amelyet az 1960-as és 1970-es években gyökeresen átalakítottak, a településre tulajdonképpen napjainkig ez a városkép jellemző. Néhány középület, az egyházi épültek és a Károlyi-kastély kivétellel Nagykárolyban valóban kevés a nagyobb méretű, kiemelkedő művészettörténeti értékű épület. Építészettörténeti jelentősége főleg abban áll, hogy az 1890-es évektől az 1910-es évekig egész utcák épültek újra egységes, modern városrendezési terv alapján, egy helyi építési, szépészeti bizottság felügyelete alatt, amely egy homogén, rendezett településkép kialakulását tette lehetővé. Ezt a nagyarányú építkezést egy tűzvész előzte meg, amely során a város jelentős része leégett. A tűz 1887. május 6-án gyulladt ki a zsinagóga körüli, az ún. Zsidóközben, és rövidesen átterjedt az egész városra. A korabeli leírásokból kiderül, hogy a lángok megfékezhetetlenek voltak, az erős szél miatt a nádfedeles házak, fa- és sövénykerítések pillanatok alatt lángra kaptak, és a szűk utcák, a víz hiánya miatt az oltás is lehetetlennek bizonyult. Ugyanazon év nyarán hasonló méretű tűzvész pusztított Eperjesen (ma Prešov, Szlovákia) és Torockón (ma Râmetea, Románia) is. Nagykárolyban összesen 325 lakó- és gazdasági épület, 111 telek égett le. A tűz a legfontosabb, központi elhelyezkedésű tereket és utcákat, így például a Károlyi-kastély előtt húzódó Nagypiacteret (később Károlyi György tér, ahol jelenleg a román katona emlékműve emelkedik), a kastélytól a piarista templom irányában hosszan elnyúló Nagyutcát (későbbi nevei Petőfi Sándor, Andrei Mureşan, jelenleg 1 Decembrie 1918 utca), innen a vármegyeház fele húzódó utcát (Kölcsey Ferenc utca, majd Regina Maria, Iuliu Maniu, jelenleg pedig Culturii utca) és a Hajdúvárost (a görög katolikus templomok környéke) érintette.

1. kép. A Deák tér egy 20. század eleji képeslapon (forrás: magángyűjtemény) 206

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Az egykori Deák tér felújítás alatt álló épületei (fotó: Bara Júlia, 2014) Az újjáépítés során a polgárházak mellett üzletházak, szállodák épültek, de ebből a korszakból származik többek között a városi színház, a fürdő, a Kereskedelmi és Iparbank, a zsinagóga, az Ecsedi Láp Lecsapoló Társaság székháza, a piarista gimnázium és tornacsarnok, a római katolikus elemi iskola, a polgári leányiskola, a Szatmári Irgalmas Nővérek által működtetett iskola és árvaház, a vármegyeháza új épülete, a katolikus legényegylet székháza és az állomás épülete is. Az újjáépítéssel egy időben megkezdődött az utcák rendezése, kiszélesítése, burkolása, a járdák kiépítése és a város villamosítása is. Az újjáépült utcák, épületek jelenleg is műemléki védelem alatt állnak: a Főutca, a piarista templomtól a vármegyeháza és színház irányában elnyúló utca csakúgy, mint a görög katolikus templomok utcája szerepelnek az országos műemlékvédelmi listán. Emellett 13 db. ebben az időszakban emelt épület külön is rendelkezik műemléki azonosítóval. Ha valaki a közelmúltban Nagykárolyban járt, illetve helyi sajtót vagy internetes portálokat böngészett, az a benyomása támadhatott, hogy akárcsak száz évvel ezelőtt, a város jelenleg is megújul. Nemrég fejezték be a Károlyi-kastély felújítási munkálatait, restaurálják a kastélyhoz tartozó lovardát, az egykori Aranyszarvas Fogadót, a Zárdaiskolát, a piarista és a magyar görög katolikus templomokat, a színházat, és elkezdődött a főutca felújítása, rendezése is. A jelentősebb, az önkormányzat megbízásából vagy különböző uniós projektek keretén belül zajló, többé-kevésbé szakszerű épület-felújítások mellett azonban számos olyan, az elmúlt néhány évben renovált épülettel is találkozhatunk, ahol a munkálatok tönkretették az épületek eredeti kialakítását, illetve a felújítások az utcaképet is megváltoztatták. Félő, hogy ha ez a tendencia tovább folytatódik, illetve az állami műemlékvédelmi hatóság nem avatkozik bele, pár éven múlva már csak néhány épület, illetve több száz korabeli képeslap fog emlékeztetni a város egykori arculatára és építészeti értékeire. A város egyik legfontosabb része a Károlyi-kastély kertjével átellenben, a kastély főhomlokzata felőli oldalon, a Nagyutca (jelenleg 1 decembrie 1918) elején található kisméretű parkosított tér, az egykori Deák Ferenc tér, melyet az egyik oldalon az innen induló Nagyutca, a másikon pedig az egykori „Boltsor” épületei szegélyeznek. A Deák tér elrendezése, épületei mindeddig nem szenvedtek visszafordíthatatlan károkat, az elmúlt egy-két évben zajló, az épületek eredeti kialakítását és az utcaképet jelentősen megváltoztató felújítási munkálatok azonban aggodalomra adnak okot. A Boltsor szélén található két szomszédos, emeletes épület földszintjén eredetileg üzleteket, az emeleten pedig lakásokat alakítottak ki. A jelenlegi tulajdonos a két épület egyesítésével az épületeket egy egységes homlokzatkialakítású és belső terű szállodává szeretne átalakítani. (1. kép) 207

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Az egykori Boltsor további épületei (fotó: Bara Júlia, 2014)

4. kép. A saroképület a legutóbbi felújítás után (fotó: Bara Júlia, 2014) Az eddigi beavatkozások során a díszítőelemek jelentős része tönkrement, elbontották az eredeti tetőszerkezetet, majd az épületeket egy-egy manzárdszinttel is megemelték, valamint bővítették a szomszédos, Vasile Lucaciu utca irányában, elbontva az itt található, szintén a 20. század elején épült házat. (2. kép) A restaurálás előtt, a 2010-ben és 2012-ben készült felvételeken még jól látható, hogy az épületek homlokzatait díszítő elemek, a párkányok, az ablakok oromzatai, a stukkódíszek, a pilaszterfejezetek, a padlás szellőzőnyílásai és a jobb oldali épület egykori főbejáratát hangsúlyozó torony viszonylag kön�nyen helyreállítható állapotban voltak, elbontásuk egyáltalán nem volt indokolt. 208

OPUS MIXTUM V. A Boltsor következő három épülete szintén a századfordulón épülhetett. Az előző házakhoz csatlakozó földszintes épület az 1910-es években Kovács György egykori divatáruházának adott helyet. A jelenlegi jellegtelen homlokzata helyén a múlt század elején még ízléses kirakat helyezkedett el. (3. kép) A mellette levő épület felújításához szintén nemrégiben kezdtek hozzá. A földszinti részén már korábban végeztek kisebb átalakításokat, de megőrizték a boltozott kapualjat, a bejárat fölötti, emberfejet mintázó stukkódíszt és a belső udvaron a függőfolyosók vas konzoljait. Az emeleti rész homlokfalát díszítő téglaburkolat, az ablakok háromszög alakú oromzatai, a főpárkányt díszítő figurális fríz és a tető alatt húzódó dekoratív konzolsor még eredeti állapotban látható. A soron következő saroképület 1904-ben épült egy korábbi „étterem, bor és sörcsarnok” helyén, és szintén üzleteknek adott helyet. (4. kép) Legutóbbi felújítása néhány évvel ezelőtt történhetett. A felújítások során megsemmisültek a padlás dekoratív szellőzőablakai, az ablakok párkányai fölötti faltükrök, valamint egységesítették az ablakok oromzati díszeit is, melyek a bejáratok szélein eredetileg lépcsősek voltak. A homlokzat több díszítőeleme napjainkig fennmaradt. Ilyen az épület két egymásra merőleges szárnyának találkozásánál kialakított, a főtengelyt kiemelő kupolaszerű, kovácsoltvas oromdísszel, szélrózsával hangsúlyozott tetődísz, a párkány fölé emelkedő bábos mellvédek, a homlokzatot tagoló lizénák fejezetei, a nyílásokat díszítő oromzatok, párkányok, konzolok, szemöldökdíszek, a kapunyílás fölötti fűzéres-leveles ornamensek és az építés idejét (1904) tartalmazó felirat. Folytatása következik. Bara Júlia

209

OPUS MIXTUM V.

NAGYKÁROLY METAMORFÓZISA II. 2014. 07. 31. Nagykároly (ma Carei, Románia) századfordulós épületeit ismertető sorozatunkat a Deák tér városháza felőli részének bemutatásával folytatjuk. Az itt található épületek mindegyike az 1887-es tűzvészt követően, a 19. század végén, a 20. század elején épült. (1. kép)

1. kép. A Deák tér az előtérben a Royal Szállodával egy 20. század eleji képeslapon (forrás: magángyűjtemény)

2. kép. A Deák tér napjainkban (fotó: Bara Júlia) Ezek az épületek azonban – két jelentősebb, emeletes épület kivételével – szinte semmit nem őriztek meg eredeti homlokzati kialakításukból, díszítéseiből. Az előttük húzódó parkosított rész jelenlegi állapota sem túlságosan bizalomgerjesztő. Egyik részén felújítási munkák kezdődtek el, de egyelőre nem látni a mögötte húzódó koncepciót. Közepén Petőfi Sándor és Kaffka Margit mellszobra és egy oda nem illő, ízléstelen szökőkút található, illetve egy 19. századi Szent Flórián-kőszobor bronzból készült másolatát is ide tervezik felállítani. (2. kép) 210

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Kisebb üzlethelyiségek a Deák Ferenc téren a 20. század elején és napjainkban (forrás: magángyűjtemény, fotó: Bara Júlia) Nemcsak a tér, hanem a mögötte húzódó épületek is gyökeresen átalakultak. Régi képes levelezőlapokon még jól látható az egykori Jókai (jelenleg Doina) utca két oldalán levő épületek korabeli kialakítása. A bal oldali épület homlokzatait teljesen átalakították. Eredetileg kosáríves záródású zsalugáteres ablakok és ajtók tagolták. Az utca másik oldalán található épület korábban a nyomdának adott helyet. Homlokzatait újravakolták, és kicserélték az eredeti nyílászáróit. Megsemmisültek az 211

OPUS MIXTUM V. ablakok stukkódíszei és a párkány alatti stukkófríz. Az eredeti díszítésből részben megmaradt a bejárat fölött emelkedő oromzat, amely korabeli képeslapokon is látható. A mellette levő, több üzletnek helyt adó földszintes üzletet szintén a felismerhetetlenségig átalakították. (3. kép) Ennek az épületnek a folytatásában az egykori Royal Szálloda található. Az épületet néhány éve helyreállí4. kép. Az egykori Royal Szálloda napjainkban (fotó: Bara Júlia, 2014) tották. Valószínűleg ekkor semmisültek meg a felső szint ablakainak szemöldökdíszei, az emeleti rész két szélén levő ikerablakok orommezejét kitöltő díszítések, a földszint falfelületének sávozása és a főtengely párkánya fölé emelkedő oromzat gömbdíszei. A munkálatok során a belsőben, az egykori éttermi részben található, öntöttvas oszlopok aranyozást imitáló sárga festést kaptak. (4. kép) A mellette levő, már az utcafrontra épült földszintes épület, melyben valamikor trafik és különböző boltok működtek korábban sem rendelkezett építészettörténeti jelentőséggel, azonban szervesen illeszkedett az utcaképbe. Jelenleg élénk kék és sárga színekben pompázó homlokzattal rendelkezik. A Deák Ferenc tér utolsó épülete szintén egy igényesebb kialakítású emeletes épület. Nemrégiben felújították. A földszinten egykor félköríves záródású ablakok voltak, ezek most egyenesen záródnak. A kaputól balra található kirakatokat is lebontották, illetve a felső ablakok keretezését is leegyszerűsítették. Értékes részletei közé tartoznak a nyílásokat díszítő oromzatok, a párkányok, konzolok, a felső szintet tagoló pilaszterek fejezetei, a főpárkány alatt húzódó fríz, a főbejárat fölötti oromzati részt díszítő kovácsoltvas elem, az erkély áttört mellvédje és a kapualj boltozott kialakítása. Összegezve elmondható, hogy mintegy száz év leforgása alatt, de főként az utóbbi években a Deák-tér az őt szegélyező épületekkel együtt jelentősen átalakult. A legveszélyeztetettebbek a magánkézben levő, gyakran tulajdonost vagy bérlőt váltó épületek, üzlethelyiségek, melyek felújítása, a felújítás szakszerűsége jelenleg kizárólag csak a megbízó elképzeléseinek és ízlésének megfelelően, és általában költségkímélő megoldások alkalmazásával történik. Ilyen esetekben gyakran elmarad a homlokzati díszítőelemek helyreállítása, illetve a nyílásokat, a belső tereket az épület éppen aktuális funkciójának megfelelően átalakítják. Néhány olyan példát is láttunk, amikor a beavatkozások az épületek jellegében visszafordíthatatlan károkat okoztak. Ilyen esetekben fontos lenne, hogy a későbbi felújítások során ha nem is rekonstrukciót, de olyan megoldásokat alkalmazzanak – például a vakolat helyreállítása, színezése vagy a nyílászárók, cégtáblák kiválasztása során –, amelyek lehetővé teszik, hogy a homlokzatok minél jobban illeszkedjenek környezetükhöz. A parkosított tér jelenlegi állapota, rendezetlensége szintén sokat ront a város egyik központi és egyben legrégibb terének jellegén. Bara Júlia

212

OPUS MIXTUM V.

BAROKK KIRÁLYI PALOTA VASBETONBÓL 2014. 09. 05. Hatalmas vasbeton doboz emelkedik Berlin központjában az Altes Múzeummal szemben, a német főváros egyik legfrekventáltabb pontján. Nem egy itt hagyott világháborús bunker. Régi-új épület ez. Ha felépül, három oldalról pontosan úgy fog kinézni, mint a 17–19. század folyamán felépült egykori „Stadtschloss”, a porosz királyi, később német császári palota. Negyedik – a Spree-folyóra néző – oldala és belseje modern lesz. A funkció: múzeum, egyetemi könyvtár. A tervezett átadási határidő 2019, tehát öt év múlva nyílhat meg az épület. Neve – a híres 19. századi természettudós-utazó báró után – Humboldt fórum lesz. (1. kép) De miért jut eszébe Európa talán legrosszabb emlékezetű, éppen ezért minden áron progresszivitásra törekvő fővárosának egy rég elpusztult épületmonstrum újraépítésével megidézni a múltat a város kellős közepén? Ennek okai az elmúlt 150 év német történelmében keresendők. A városi palotát több periódusban építtették a porosz uralkodók. A Spree partján egykor állt kis zegzugos reneszánsz várkastélyt bővítették a barokk korban hatalmas, szabályos épületszárnyakkal, erre a 19. század közepén hatalmas klasszicista kupola került. Ez volt a porosz királyi rezidencia a modern Németország 1871-es megalakulásáig. Ettől kezdve a német császárok lakhelye lett az épület egészen az 1918-as forradalomig, majd a két világháború között üresen állt. A II. világháború végjátékában – ahogy egész Berlin – súlyos károkat szenvedett. (2. kép) Súlyos, de koránt sem jóvátehetetlen károkat. Az NDK vezetése mégis úgy döntött, hogy a földdel teszik egyenlővé az épületet. Pénzügyi okokra hivatkoztak, már csak az épület aládúcolása is hatalmas anyagi terhet jelentett volna, amit Kelet-Németország nem tudott és nem is akart vállalni. 1950-ben

1. kép. A Stadtschloss 1900 körül. (Berlin Nationaldenkmal Kaiser Wilhelm mit Schloss 1900, forrás: Album von Berlin. Globus Verlag, Berlin, 1904. – https://de.wikipedia.org) 213

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Stadtschloss 1945 után. (Berlin, Berliner Schloss, Ruine, forrás: Deutsches Bundesarchiv – https://de.wikipedia.org) 214

OPUS MIXTUM V. fölrobbantották a még álló falakat, a sittet pedig pár hónap alatt elhordták. A központi elhelyezkedésű telek azonban nem maradhatott tartósan üres, végül az NDK kirakatépülete, a „Palast der Republik” épült föl a hajdani palota helyén 1976-ra. A modern stílusú épület hatalmas, barnásan csillogó üvegfalával nézett az előtte lévő térre. Itt ülésezett a kelet-német parlament, de tartottak itt pártkongresszusokat, sőt közösségi-kulturális funkciók (pl. diszkó!) is helyet kaptak benne. (3. kép) A rendszerváltozás és újraegyesítés után az NDK-palota gyorsan elvesztette jelentőségét, üresen állt 2006-ig, mikor megkezdték a bontást. Az ezredfordulótól kezdve a funkciótlanság mellett a ház mérgező azbeszttartalmára hivatkozva mind többen szorgalmazták a bontást. De a legfőbb ok nyilvánvalóan ideológiai. Míg a Stadtschloss az 1950-es évekbeli vezetés szemében a porosz militarizmus nemkívánatos szimbóluma volt, a Palast der Republikra NDK-jelképként tekintett az újraegyesült Németország közvéleménye. A barokk palota megítélése a 2000-es évekre megváltozott, ma már inkább a német történelem vészterhes korszakai előtti idők jelképét látják benne. Az épület végső formáját már a 19. század közepére elérte, ami jóval a hitleri hatalomátvétel, de még a II. Vilmos uralmával kezdődő militarizmus előtt történt. A 21. századi közönség számára sokkal inkább jelképezi a 18–19. századi porosz felvilágosult szellemiséget, amit a leendő intézmény – fentebb említett – névadója is képviselt. Vélhetőleg ez legitimálja a rekonstrukciót a német közéletben, ahol természetesen ellenkező hangok is megszólaltak, de ezeken a Merkel-kormány hathatós támogatása átlendítette a projektet. Az építészeti tervpályázaton a politika a külső teljes rekonstrukciójával számoló terveket támogatta. A nemzetközi építész szakma inkább a csak a tömeget megidéző pályatervek mellett érvelt. Végül a megbízást az olasz Franco Stella terve nyerte el, mely a homlokzatok részletes, hiteles másolatával számol.

3. kép. Az 1980 körüli állapotok, a Palast der Republik – a szerk. (Der Palast der Republik der DDR in den 80er Jahren in Ostberlin, forrás: wikipedia / Lutz Schramm [CC] https://de.wikipedia.org) 215

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A Stadtschloss építkezése 2014. augusztusában. (Wiederaufbau des Berliner Stadtschlosses. Baufortschritt vom 7. August 2014. Blick auf die Westfassade. Forrás: wikipedia / Olga Bandelowa [CC] https://de.wikipedia.org) Öt év múlva tehát a Lustgarten déli oldalán egy vadonatúj barokk palota fog állni, belül modern, kulturális funkciójú belsőkkel. Érdekes belegondolni, hogy egy teljesen lebontott épület helyén épült modern ház lebontásával készítenek helyet az egykor lebontott történeti épület rekonstrukciójának. A végeredmény a mi Budavári Királyi Palotánk további sorsa szempontjából igen érdekes, sőt tanulságos! A berlini palota hatalmas áron fog eljutni olyan közelségbe háború előtti állapotához, amilyenben a budai várpalota most van, sőt még közelebb is kerül! Hiszen a folyóparti szárny homlokzata ugyan modern lesz, a többi oldal és a kupola teljesen eredeti kialakítással bír majd. Továbbá most ugyan nem rekonstruálnak eredeti belsőket, hosszabb távon megadják a lehetőséget néhány fontos tér későbbi hiteles rekonstrukciójára – az archív anyagok mind megvannak ehhez. (4. kép) Székely Márton

216

OPUS MIXTUM V.

KIÉ A FŐSZEREP? A VÁRSZÍNHÁZ ÁTVÁLTOZÁSAI 2014. 09. 09. Az idén nyáron röppent fel a hír, miszerint 2016. március 15-ig a Miniszterelnöki Hivatal felkerül a budai Várba, a Várszínházhoz tartozó volt karmelita kolostor épületébe.1 Néhány nappal ezelőtt az is kiderült, hogy az épületet használó Nemzeti Táncszínházat egy évre a Várkert rendezvénytermébe költöztetik. Pontosan azonban még nem világos, hogy magának a színházépületnek hosszú távon szánnak-e valamilyen színházi funkciót, vagy a karmelita kolostor épülettömbjéhez hasonlóan a miniszterelnökség fogja-e használni. (1. kép) Úgy tűnik, hogy a költözködés beleillik abba a sorba, ami 2001-ben a Sándor-palota rekonstrukciójával kezdődött el, és a közelmúltban a Várkert bazár helyreállításával folytatódott (itt és itt). A jövőben ráadásul a kormányzat szándéka a Nemzeti Hauszmann Terv keretében a Budavári Palota 1945 előtti állapotának lehetőleg legteljesebb körű rekonstruálása, amihez a szakértői bizottság idén szeptemberben állna fel. Az elkészülő palota látogathatóságát továbbra is biztosítanák a nagyközönség számára, de némely részei kormányzati funkciókat kapnának. Blogunkon már beszámoltunk arról, hogy a palota rekonstrukciója sok kérdést vet fel, ami összefügg a miniszterelnökség tervezett áthelyezésével is. Nyilvánvaló a szándék a végrehajtó hatalom 1945 előtti helyére, a budai Várba való visszaköltöztetésére, valamint a vár reprezentációs lehetőségeinek a kihasználására.

1. kép. A Várszínház épülettömbje 2008-ban (fotó: Tóth Áron, 2008) 217

OPUS MIXTUM V. Véleményem szerint mindez nem teljesen légből kapott ötlet, hiszen a világ számos országában több évszázada ugyanazokban az épületekben működnek egyes kormányzati szervek, elég csak a bécsi Hofburgra vagy a prágai Hradzsinra utalni. Mindemellett a törökök kiűzését követően fontosnak tartották a budai királyi rezidencia újbóli kiépítését még akkor is, amikor az uralkodó Bécsben tartózkodott. II. József uralkodása alatt (1780–1790) pedig elkezdték visszatelepíteni a kormányszékeket Budára, így a 18. század végétől Pozsony mellett már a középkori királyi székhely is lassan-lassan újra székváros jelleget öltött. A budai Vár kormányzati központként való felfogása tehát a magyar történelemben sosem volt rendszerspecifikus és mindig is egy olyan évszázados hagyományt őrzött, 2. kép. A Várszínház 1912-ben – a szerk. amihez a világ civilizált (forrás: FORTEPAN / SCHMIDT ALBIN) országaiban – elég megint csak Ausztriára vagy Csehországra utalni – általában ragaszkodni szoktak. Ráadásul a végrehajtó hatalomnak egy civilizált országban semmi keresnivalója a törvényhozó hatalom székhelyén, a Parlamentben. Mégis mi teszi speciálissá a Várszínház épülettömbjének az esetét? Az, hogy a palotával vagy a Sándor-palotával ellentétben sosem töltött be kormányzati funkciót. A Várszínház helyén a 13. századtól egy ferences kolostor és a hozzá tartozó Szent János-templom állt. Ezt a komplexumot jelentős családok ingatlanjai vették körül, például itt emelkedett Werbőczy István (1458–1541) háza. A törökök a templomot dzsámivá alakították át, és kiépítették a budai pasa palotáját. Az 1686. évi ostrom során mindez teljesen rommá vált, s néhány évvel Buda felszabadulása után, 1693-ban a karmelita rend kapta meg a telket. A karmeliták 1734-re építették fel kolostorukat és templomukat. A kolostor észak felől három kétemeletes szárnnyal csatlakozott a templomhoz. A Dunára néző keleti és az északi szárny kéttraktusos volt a külső oldalon szobasorral, belül pedig folyosóval. A keleti szárny északi meghosszabbításában helyezték el a nagy díszebédlőt, az ún. refektóriumot. A mai Színház utcára néző nyugati szárny csak egytraktusos volt: egy egyszerű folyosó, ami a templomot az északi szárnnyal kötötte össze. 218

OPUS MIXTUM V. A karmeliták azonban csak 1784-ig használhatták az épületet, amikor II. József rendfeloszlatásai következtében elkobozták az ingatlant. Ekkor a templomban raktárt, a kolostorban pedig lakásokat rendeztek be. 1786-ban a kalapos király új utasítása értelmében a templomot színházzá, a kolostort pedig kaszinóvá alakították át. A koncepció kidolgozásával a sokoldalú tudóst, Kempelen Farkas (1734– 1804) udvari tanácsost bízták meg. A refektóriumot klasszicizáló késő barokk festéssel díszítették, a színház pedig megkapta mai homlokzatát. A II. világháborúig nagyobb átalakításra csak a 19. század közepén került sor, amikor a nyugati szárny folyosójához egy klasszicista traktust építettek hozzá, így kialakult a volt kolostor mai Színház utcai homlokzata is. Ezt már csak kisebb átalakítások követték. 1945-ben azonban az épület jelentős károkat szenvedett: leomlott a nyugati szárny udvari traktusa, valamint az északi és a keleti szárny egy része, a tető, a klasszicista főlépcsőház és a színház belső szerkezetének nagy része pedig elpusztult. A leomlott részeket 1949–1950-ben visszafalazták és befedték, de az épület sokáig üresen állt. (2. kép) A felújítási munkálatokat hosszas tervezgetés után, az 1970-es évek közepén kezdték el. A színház belső terét nem a II. világháború előtti állapot alapján építették fel, a barokk és klasszicista kialakítást a volt kolostor térszerkezete mellett lényegében a homlokzatok és a színház, tehát az egykori templom határolófalai őrzik. Az épületben 1978-tól a Népszínház működött, majd 1982-től a Nemzeti Színház kamaraszínháza volt, míg 2001-ben a Nemzeti Táncszínház költözött be. Igaz, hogy a Várszínház tömbjét a II. világháborúban nagy károk érték és az épületet jelentősen átalakították, de ettől függetlenül kormányzati célra való felhasználása kérdéseket vet fel. A volt karmelita templomban ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal 1787 óta Buda első színháza működik. 1790-ben Kelemen László (1762–1814) „Magyar Játszó Társasága” itt tartotta az első magyar nyelvű színielőadást Simai Kristóf (1742–1833) piarista szerzetes „Igazházi” című darabjával. 1800-ban maga Ludwig van Beethoven (1770–1827) koncertezett a falai között, és a későbbiek során a magyar színészet hőskorának nagy alakjai mind felléptek benne. Bármennyire is megviselte hát a történelem, a Várszínház mégis nemzeti kincs: átalakított mivoltában is az ország egyik legrégibb színjátszótere. Nyilvánvaló, hogy a 21. századra a kormányzati bürokrácia a világon mindenhol összetetté vált és helyigénye megnőtt, a Fehér Ház bürokráciája is elfoglalja már a környező épületeket, valamint a Downing Street 10-é sem csak a régi brit miniszterelnöki rezidenciára korlátozódik, hanem a szomszédos házakra is kiterjed. Az is nyilvánvaló, hogy a kormányzat szándéka a miniszterelnökséget minél közelebb költöztetni történelmi központjához, a Sándor-palotához, amit jelenleg a Köztársasági Elnök Hivatala foglal el. De ha feltételesen meg is engedjük, hogy a volt kolostorépület megfelelő lehet a Miniszterelnöki Hivatal céljaira, a volt karmelita templommal, magával a színházzal koránt sem ez a helyzet. Véleményem szerint az épületnek ezt a részét meg kell őrizni immár kétszáz éves funkciójában. A magyar kultúrának tartozunk ennyivel. Tóth Áron JEGYZETEK 1

A Várszínház épülettömbjének területén az építkezés még a jelen kötet megjelenésekor is folyik – a szerk.

219

OPUS MIXTUM V.

EGY PESTI BÉRHÁZ SÍRJÁRA… 2014. 09. 19. Úgy hírlik, hogy a 2000-es évek elején kicsúcsosodó belvárosi bontási hullám – amely főként a Kiskörút–Andrássy út–Nagykörút–Rákóczi út közé eső területet érintette – újfent felkerekedett, hogy elsöpörjön magával jó néhány épületet. Amikor 2008 körül leálltak a bontások az ingatlanpiaci válságnak köszönhetően, sokan abban reménykedtek, hogy mire újra belendül az építőipar, már egy más, okosabb, érettebb világban élünk. Voltak bíztató jelek, mint például a területen nyitott számos szórakozóhelynek otthont adó épület, az alternatívan felhasznált telkek, és egynémely okosabb, mértéktartóbb, értékőrzőbb fejlesztés. De úgy tűnik nem tanultunk – vagy legalábbis ők nem tanultak – semmit. Sem a Király utca 40. körüli óriási balhékból, sem az elmúlt évekből. A beruházó nyolc év szándékos rohasztást követően elégedetten nyugtázhatta, ahogy leomlik az egykor Pest legfontosabb és legforgalmasabb utcájaként ismert Király utca 40. számú házának fafödémje. Hogy-hogy nem ezt követően alig egy hónappal be is indulnak a munkálatok… Elgondolkodtató. A Király utca 40. számú ház önmagában nem is lenne olyan óriási érték. Ha csak a szűkebb környezetet nézzük, egy tucattermékről van szó. Háromemeletes, gangos bérház. Ilyenből azért akad pár. Ugyanakkor van két megszívlelendő adottsága. Az egyik magához a házhoz kötődik: 1844-ben épült. (1. kép) 100 évvel az előtt, hogy szétlőtték volna Budapestet a német és szovjet haderő katonái. 70 évvel azelőtt, hogy kitört volna az első világháború. 40 évvel azelőtt, hogy átadták a közelben a Magyar Királyi Operát. Négy évvel az előtt, hogy kitört volna az 1848-as forradalom. Egyszázhetven éve. Itáliában és a föld szerencsésebb történelmű országaiban persze az ilyesmi nem akkora kuriózum. De nincs sok ilyen ország. És nem is hozzájuk, hanem saját magunkhoz kell mérni saját épületállományunkat. A 19. század közepe előttről már koránt sincs olyan sok épületünk. Így hiába tucatterméknek épült, ma már ritkaság, unikum. Ahogyan egy 1844-es bor sem volt különösebben nagy érték a szabadságharc ideje alatt, úgy mára azt is árverésen kínálnák, és milliókért cserélne gazdát, legyen szó bármilyen középszerű egykor volt borászatról is. Ráadásul nem egy fészerről, nem egy földszintes kulipintyóról beszélünk, amelyen aztán átlépett volna a városfejlődés, és ma már érthetetlen zárványként képviselné korát, hanem egy olyan épületről, amely léptékében megelőzte azt. Nem lehetett nagyon hátul a sorban Pest első háromemeletes épületei között. Az pedig már csak hab a tortán, hogy egy elismert, jó építész munkájáról beszélünk. Másik szempontunk már egy szélesebb látásmódot igényel. Budapesten Ön szerint kedves olvasó, minden ház bontható, ami nem műem1. kép. A „szép” jövő. (forrás: k40.hu) lék? Ön szerint minden ház 220

OPUS MIXTUM V. eltüntethető, ami esetleg nem kiemelkedő érték? Ha engednénk lebontani mindent, ami nem védett, akkor Budapestből, ahogy ma ismerjük, alig maradna valami. Persze állna a Parlament és a Kossuth tér. Nem bántaná senki a budai Várat és templomainkat. De az a város, ami körülöttük áll, nem létezne. Persze joggal vetheti e sorok ellen bárki, 2. kép. A belső udvar tervezett képe. (forrás: k40.hu) hogy rekonstruálják a Hild-féle homlokzatot. Valóban. Vasbetonból, YTONG-téglából, polisztirol díszekből, hungarocellből. És ha átlépünk majd ezen a Patyomkin-falon, bent fog igazán lebukni a kinti füllentés. Megváltozott beosztás, modern bérház klasszicista köntösben. Persze kevesen fognak majd bemenni az épületbe, kevesen fogják ezt átélni. Mégis, a város nem pusztán falak összessége. Mögöttük mélyebb tartalomnak kell lennie, nem lehet megelégedni a látszattal. A háztól persze nyugodtabb szívvel is búcsút vehetnénk. Kimúlt mögüle az a gazdasági és társadalmi háttér, ami éltette. Miért is ne mehetne a ház is a levesbe? Így múlik el a világ dicsősége, ugyebár. Csak az zavaró, hogy az embernek eszébe jutnak azok a létező példák, amelyek ugyanezzel a házzal kegyesebb kézzel bántak volna. Amelyek azt üzenték volna, hogy kimúlt ugyan az a világ, amely ezt a házat létrehozta és éltette évtizedeken keresztül, de hisszük és tudjuk, hogy ezek a házak a 21. században is élhetnek. Mint ahogy él a szomszéd ház, és mint ahogy él száz meg száz, ezer meg ezer pesti bérház. (2. kép) Levegőtlen és napfénytelen lakások. Persze ismerjük a szólamokat. De mit kapunk helyette? Talán az új építésű lakások a modern építészet minden fényre és tájolásra vonatkozó elvét megvalósítják? Ne legyünk naivak! A jól hangzó szlogenek mögött a legtöbb esetben a középszerűség, a rossz kompromisszumok és a gyenge kivitelezési munkák húzódnak. Nem fogja senki sem megváltani a 21. század lakásépítését a Vasvári Pál utca és a Király utca sarkán, egy szűk telken. Ezt már most garantálni tudom. A legpestibb utca 40. számú házának tehát ezennel búcsút inthetünk, és köszönthetjük a látszatra törekvés legújabb üdvöskéjét. Ez lesz a jövő útja…? Kelecsényi Kristóf

221

OPUS MIXTUM V.

NEM BAKLÖVÉS 2014.09.26. Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeum Ha érdemes, hát Hatvanba vasúttal érdemes érkezni. A kiváló modernista építész, Nyiri István tervezte szocreál pályaudvar az 1950-es évek egyik hazai csúcsműve: a sztálinbarokk sztereotípiájára cáfolva minden ízében Albert Speer birodalmi architektúráját idézi. 15 perc séta innen a főtér és a város másik építészeti nevezetessége, a Grassalkovich Antal építtette, 18. század közepi kastély. Impozáns – külsejében a Grassalkovich-fészek Gödöllőre hajazó – megjelenésének ellenére elsősorban adminisztratív központnak készült. A belső spártai mivoltán aztán a 19. század második felétől birtokos, nemesi előnevét is innen kölcsönző hatvani Deutsch család tagjai enyhítettek. A szupergazdag, cukorgyárakat és konzervgyárat is megalapító família legismertebb tagja, hatvani báró Hatvany Lajos többek közt a világ első leszbikus regényét megíró német feleségével, valamint a dekadencia szótári illusztrációja, Thomas Mann vendégül látásával cukkolta Hatvan derék polgárait. Nem túl sokáig. A II. világháború után államosított kastélyába kórház, majd művelődési ház költözött, az épület állaga a többszöri tatarozás ellenére végzetesen leromlott, jövője a 21. század hajnalán kilátástalannak tűnt. Ma a parkban újra flangálnak a helyi gyár nevét adó fácánok, a Hatvanyak kastélyában pedig 2014. március 29. óta vadászati múzeum működik – egy vadászatot kedvelő magyar miniszterelnök-helyettes jóvoltából. De tekintsünk el ettől, figyelmünk fókuszában a 3,1 milliárdból megújult épülettel és intézményével.

1. kép. A hatvani Grassalkovich-kastély főhomlokzata napjainkban (fotó: Kovács Dániel, 2014) 222

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A hatvani Grassalkovich-kastély díszterme napjainkban (fotó: Kovács Dániel, 2014) Szinte rácáfolva a kastély adottságaira és lehetőségeire a felújítás építészeti része igen szépen sikerült a Wittinger Zoltán és Albert Tamás vezetésével az MNM Nemzeti Örökségvédelmi Központban készült tervek alapján. A külső korhű és elegáns, a belső a kikutatott barokk térszerkezetet és a Hatvanyak korának helyreállítható neorokokó tereit tartja meg a modern funkció mellett. A Szabadics Anitát és csapatát dicsérő kertrekonstrukció gyakorlatilag a lehetetlent valósította meg: egyszerre helyreállítás és funkcionális bővítés, miközben ma is működik a semmivé darált parkban a hatvanas években bepakolt járási kórház, Mikolás Tibor építészetileg remek, de itt drabális és érzéketlen tömbje. Az egyszerre közterületként és múzeumi élménytérként használatos parkban a kevéssé ismert, de kiváló Kiss és Járomi Építésziroda tervezte át kulturális használatra a kórház hajdani kazánházát és mosodáját. A geometrikus, kissé merev formákat kellemesen oldja a felhasznált anyagok gazdagsága, a szürke fém, a meleg barna fa, a vörös tégla, az üveg és a fehér vakolat. A belső múzeumi célú helyreállítása sikertörténet abból a szempontból, hogy a munkába bevont Atelierarchitects tevékenységének tér jutott. A kiállítási helyiségek letisztultak, átgondoltak, az építészi gondolkodásra nagyobb helyet kínáló terek kifejezetten sikerültek. A kissé kivagyi (és egyáltalán nem gyerekbarát) mosdóknál is elkelt volna a hasonló visszafogottság. Az építészeti részek példás mivolta különösen annak fényében értékelendő, hogy a tervezés kezdeti fázisától az átadásig nevetséges idő, mindössze két év állt rendelkezésre. Az időhiány – fájdalom – elsősorban a dr. Bajzáth Judit vezetésével tervezett kiállításon látszik, ami inkább hamarjában összekapkodott időszaki tárlatnak, semmint országos hatókörű múzeumi gyűjteménynek tűnik. Saját tárgy nincs, hisz az intézmény sem önálló: a Magyar Természettudományi Múzeum szakmai vezetésével működik. Innen való a legtöbb kiállított tárgy, de a rendezők nem féltek kölcsönözni másoktól sem. Az emelet egy tárlójában az Iparművészeti Múzeum16. századi lőportartója, a Szépművészeti Múzeum két 16. századi mitológiai szobrocskája (Diána, valamint Vénusz és 223

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A kastély egykori kertjét korábban (és jórészt most is) elfoglaló kórház volt mosodáját és kazánházát a Kiss és Járomi építésziroda tervei nyomán újították fel a komplexum programjába illeszkedő funkciókkal (fotó: Kovács Dániel, 2014) Adonisz), és a debreceni Déri Múzeumtól szerzett 18. századi „szarvas gyilok”. Az előző teremben Kádár János világbajnok trófeája, egy 1972-ben elejtett, 220,31 nemzetközi pontos dámbika, a következőben Fülepp Kálmán budapesti főpolgármester kedvenc vadászebe, Tyras portréja vár a Nemzeti Galériából, az állatképekre specializálódott, apja és bátyja, a Györgyök mögött örök harmadik Vastagh Gézától. Látogató legyen a talpán, aki kapcsolatot talál köztük. A kastély három szintjének 3100 négyzetméternyi kiállítóterét egyetlen kétségbeesett muzeológusi sóhaj lengi be: hogy az ördögbe lehet vadászati kiállítóhelyet berendezni anélkül, hogy állatokat ölnénk? A közönség derékhadát ugyanis – ott jártunkkor – 14 év alattiak alkották, és a rendezők helyesen tudatosították, hogy a létfenntartás küzdelmes eszközéből kényelmes és drága hobbivá lett hajtás véres részleteiben kevéssé való a gyerekszemnek. Így jobb híján trófeák, a jobban felszerelt biológia tantermeket idéző diorámákban bánatos, kitömött egyedek, valamint a park ketreceiben valódi állatok képviselik a vadászat során rövidebbet húzókat. A muzeológusi dilemmát jól példázza a második emelet egyik oktatóvideója, amelyen két vadász ahelyett, hogy elejtene, véletlenül elijeszt egy állatot. Ha elejtett vad nincs is, büszke vadász akad szép számmal. Külön terem adózik tisztelettel a nagy vadászírók, Studinka László, Szűtsy Lóránt, Nádler Herbert vagy – végre egy ismerős név – Fekete István előtt. De jó is lenne kényelmesen hátradőlni itt néhány fotelben és beleolvasni a műveikbe! A névadó Széchenyi Zsigmond komplett írószobáját és életművét is bemutatni hivatott helyiség a tárlat csúcspontja lehetne kicsit több élménnyel a bútorok és könyvek száraz felsorakoztatása helyett. Szép, bár szegényesre sikerült gesztus a szobák sarkában elhelyezett tárlósor, az eredeti berendezést mutató fényképekkel és az arra emlékeztető bútormásolatokkal, valamint a Hatvanyak emlékét megidéző hármas teremsor. Izgalmas adalék a földszinti barokk konyha, a nyolcvanas évek vidéki múzeumainak 224

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A múzeum előtere a kastély földszinti boltozatos tereiben (fotó: Kovács Dániel, 2014) száraz és didaktikus hangnemét idézi viszont a pinceszint halászat-horgászati kiállítása. Kevés tanácstalanabb dolgot tudunk elképzelni, mint egy stégutánzaton kiállított, terepszínű, napellenzős horgászszéket egy barokk kastély boltíves pincéjében. Talán csak akkor lenne rosszabb a helyzet, ha ülne benne egy műhorgász is. A legtöbb látogató számára a központi élményt alighanem a kétszintes kárpát-medencei dioráma kínálja, ha el tudunk vonatkoztatni attól, hogy végeredményben kitömött állatokat nézegetünk. Ezzel együtt a hatvani kastély felújítása összességében példás, idő és anyagiak hiányának dacára a politikai kezdőlökés és a nem kifejezetten átgondolt funkció mögé sikerült valódi tartalmat rakni. Az újabban sokszor elsiratott hazai építész- és muzeológusi szakma Hatvanban egyértelműen bizonyítja, hogy létezik – jó lenne ezt többször látni. Kovács Dániel

225

OPUS MIXTUM V.

AZ ÉPÍTÉSZETI FOTÓ MINT KULTURÁLIS ÉS DIGITÁLIS ÖRÖKSÉG 2014. 10. 01. Épített környezetünkről a fotográfia megszületése óta készítünk felvételeket dokumentálás, megőrzés, bemutatás, illetve interpretálás céljából és művészi megfontolásból egyaránt. Mint dokumentum a fotográfia az örökségvédelemnek is fontos eszköze, hiszen az adott épület történetének egy-egy pillanatát rögzítve rekonstrukciók elkészítéséhez szolgáltathat hiteles adatokat. Az építészeti fénykép épületeket, építészeti részleteket, enteriőröket, utcákat, városrészeket rögzít, de mindezek mellett elsősorban kép, mely a fotós szemén keresztül mutatja be a leképezett valóságot. Akármilyen céllal is készültek ezek a képek, kulturális örökségünk részei, melyek az adott kor építészetéről, fotográfiai látásmódjáról, társadalmi és történelmi vonatkozásairól hordoznak értékes információkat. A digitalizált archívumok és napjaink építészeti felvételei pedig digitális örökségünket gyarapítják. Az építészet fontos szerepet töltött be már a fotográfia kezdeti időszakában, hiszen a hosszú expozíciós idő miatt a fotó „megbízható” tárgyának bizonyult. A médium legfontosabb erénye hamarosan a gyors sokszorosíthatóság lett, ami megteremtette a fényképek piacát. Az épületfotókra is egyre növekvő igény mutatkozott a nagyközönség részéről részben a turizmus miatt. Nagy volt a kereslet a képeslapok, a panorámaképek és a sztereófelvételek iránt, ami tükrözi a 19. század végi ember enciklopédikus érdeklődését. Ugyanakkor az állam, városok vezetése és a tudomány részéről is érkeztek megbízások épületek, illetve városrészek felmérésére. A 19. század második felében végbement

1. kép. Charles Marville: Rue de Constantine (Párizs), 1865 körül. (forrás: New York, The Metropolitan Museum of Art, 1986.1141) 226

OPUS MIXTUM V. nagy európai városrendezési programokat is dokumentálták. Párizs városa Charles Marville-t bízta meg a festői – sok esetben lebontásra ítélt – középkori utcák és a Georges-Eugène Haussmann báró által megálmodott párizsi sugárutak és nagyvonalú közterek fényképezésére. (1. kép) Budapesten Klösz György hasonló szellemben fotózott többek között a frissen felépült Andrássy utat, de a bontásra váró házakat is 2. kép. Klösz György: Andrássy (Sugár) út az Oktogonnál a Bajmegörökítve. Az ehhez hacsy-Zsilinszky út (Váci körút) felé nézve, 1880 körül. (forrás: Forsonló képek őrizték meg a tepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL. városok különböző arcait az XV.19.d.1.06.019) utókor számára – gyakran ezek az egyetlen dokumentumok, melyek alapján képet alkothatunk épített környezetünk alakulásáról. (2. kép) Az építészeti felvételek természetesen szorosan kapcsolódnak magukhoz az építészekhez is, hiszen mindig is fontos volt számukra, hogy az általuk tervezett épületet ki és milyen szempontok szerint mutatja be. Az építészek munkái terjesztésének máig egyik legfontosabb médiuma a fotográfia. Példaként a két világháború közötti modern építészeket említeném, így a hazai Molnár Farkast, Kozma Lajost, Fischer Józsefet és kortársaikat, akik olyan művészfotósokkal dolgoztak együtt, mint Pécsi József, Máté Olga és Haár Ferenc. Fényképeik a modern fotográfia eszköztárával mutatták be az épületeket építészeti magazinokban, elsősorban a haladó szellemű Tér és Formában. Ezek a képek egyszerre tükrözték a modern építész és a modern fotós látásmódját – ideális helyzetet hozva létre a modern életmód és építészet terjesztésében és népszerűsítésében. (3., 4. kép) Az épített környezet azonban az építészektől teljes mértékben függetlenül is gyakran a fotósok kedvelt témája. A századforduló idején virágzó piktorializmusról – vagyis festészeti, illetve grafikai eljárásokat idéző fényképezésről – általánosan elmondható, hogy abszolút a fotós egyéni kifejezésmódja érvényesül a képeken. A cél nem az adott épület terének vagy tömegének bemutatása vagy egy városrész dokumentáló rögzítése volt, hanem az atmoszféra és a hangulat érzékeltetése. Amerikában olyan jeles alkotók fotózták például New York sziluettjét ilyen szellemben, mint Alfred Stieglitz és Edward Steichen. A 20. század folyamán természetesen számtalan további példát találhatunk épületek, illetve építészeti részletek művészi szándékú leképezésére, olyan ikonikus példákkal, mint Moholy-Nagy László erős alulnézetből készített felvételei, ahol nem dokumentálni akart, hanem szokatlan nézőpontokkal kísérletezett. A New York-i Metropolitan Museum of Art a fent említett fotósok számos képét őrzi és teszi közzé. A múzeum élen jár a rá bízott kulturális örökség digitalizálása, és ezzel a digitális örökség lényegének tekinthető terjesztés és hozzáférhetőség terén. Már az elmúlt években is tekintélyes mennyiségű digitális kép volt hozzáférhető a honlapjukon, de 2014 májusában meghirdették több mint 400 000 kép nagy felbontásban történő ingyenes letölthetőségét magán, illetve tudományos célú felhasználásra.1 A nagy építészeti gyűjtemények közül például a Royal Institute of British Architects és a Canadian Centre for Architecture tette közzé fotográfiai gyűjteményének egy részét a weboldalukon. 227

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Máté Olga: Felsőgödi nyaraló, építész: Molnár Farkas, 1934. (forrás: Magyar Építészeti Múzeum, ltsz. 74.01.27) A digitális örökség folyamatosan és nagymértékben gyarapszik a kulturális örökség digitalizálása, illetve digitálisan létrehozott kulturális javak terén. Egyre több és több digitális tartalom jelenik meg az ArchDaily, az Architizer, a Dezeen stb. weboldalakon, melyek olyan információkat tárolnak, amik a majdani kutatók és laikusok érdeklődésére is számot tarthatnak. Kulturális örökségünket tehát nem csak anyagi, hanem virtuális valójában is igyekeznünk kell megőrizni.2 Sebestyén Ágnes Anna JEGYZETEK 1

„Metropolitan Museum Initiative Provides Free Access to 400,000 Digital Images”, ld. http://www. metmuseum.org/press/news/2014/oasc-access (Utolsó letöltés: 2016. 12. 15.) 2 Ld. az UNESCO által megfogalmazott Chartát a digitális örökség védelméről, http://www.unesco.hu/archivum-2009-vegeig/kommunikacio-informacio/charta-digitalis-orokseg (Utolsó letöltés: 2016. 12. 15.)

228

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Haár Ferenc: A Pasaréti út 7. szám alatti társasház békaperspektívából, építész: Molnár Farkas, 1936. (forrás: Magyar Építészeti Múzeum, ltsz. 74.01.123) 229

OPUS MIXTUM V.

A VIDÁMPARK ÖRÖKSÉGE 2014. 10. 16. Már egy éve, hogy bezárták a Vidámparkot, de akkori formájában, mégsem merülhet feledésbe, hiszen a főváros történelmének szerves részét képezte. A mai felnőttek nagy része nosztalgikus mosolygással emlékezhet vissza az ott eltöltött felhőtlen napokra és sokuk valószínűleg kivitte a saját gyermekét, vagy akár már unokáját is, annak a reményében, hogy ugyanolyan kellemes emlékkel ajándékozza meg, mint annakidején őt a szülei. A Vidámpark jelentős múltjáról tanúskodnak a jelenleg is álló és működőképes, műemléknek minősített játékok is, így például a Körhinta, a Hullámvasút, a Barlangvasút vagy a Mesecsónak. (1. kép) A Vidámpark legkorábbi elődjének a Vurstlit tekinthetjük, ami a 19. század elejétől egészen 1950-ig működött az Ördögdűlőn, ami ma a Városliget. A Vurstli elnevezés feltehetően a német Würstl szóból eredhet, ami a nagyon népszerű és mindenki számára elérhető szokásos ligeti ételt, egyfajta kolbászt jelent. A mai Liget területe népszerű kirándulóhelye volt a városiaknak, bár leginkább a tehetősebb polgárok jártak oda, mert akkoriban csaknem egy órára feküdt a várostól, ezért lovas kocsival volt a legegyszerűbb megközelíteni. A környezet kiválóan megfelelt a különböző mutatványosoknak, hiszen a kiránduló emberek szívesen szórakoztatták magukat ilyen látványosságokkal. Előbbieket 1808-ban Pest városából kitiltották, így a Ligetben még inkább megnőtt számuk. Ez vezetett ahhoz, hogy 1810-ben Grossinger Leopold megkapta az első két évre szóló bormérési engedélyt, ami már egyféle állandóság kezdetét jelentette. Az ő üzlete mellett épült fel az első lóhajtásos körhinta is. 1815-ben felépült az első faépület Aloys Schmidt tiroli mutatványos megrendelésére, amiben tűznyelővel, erőművésszel és képmutogatással szórakoztatták a nagyérdeműt. 1827-ben a körhinta mellett már egy nyári vendéglő is működött, 1828-ban pedig egy favázas csúszdát is létesítettek. 1832-ben megindult az omnibusz, ami megkönnyítette a kijutást a városból. A Vurstli hivatalos, szervezett formájú kezdete 1838-ra tehető, amikor Wexlehner Sebestyén állandó letelepedési

1. kép. A Vurstli bejárata 1905 körül (korabeli képeslap, magánygyűjtemény) 230

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A körhinta épülete napjainkban (forrás: wikimapia.org) engedélyt kapott. A fejlődés megállíthatatlanul zajlott és az 1860-as években már két körhinta, céllövölde, istálló, több kocsma és egy lóhajtásos óriáskerék is volt, a mutatványosok pedig egyre csak szaporodtak, a szórakozni vágyó közönség legnagyobb örömére. Jelentős riválisként és a Vidámpark másik elődjeként 1912-ben megnyitotta kapuit az Angol Park. Kurt Meinhardt Németországból érkezett, és 1908-ban nyitotta meg Sárkányvasútját a Vurstliban. Ez az attrakció olyan sikeres volt, hogy mindössze két évvel később lehetősége nyílt rá, hogy megvegye a Vurstli szomszédságában található Amerikai Parkot. Ezt átalakítva hozta létre az Angol Parkot, ami a középosztály szórakozóhelyévé vált. Ebben a parkban épült fel a ma már műemléki védettséget élvező Amerikai Magasvasút (a hullámvasút), a Csodacsónak (Mesecsónak), és a sokáig igen népszerű, de sajnos 1979-ben leégett Elvarázsolt Kastély is. Az első, majd a második világháború és a közöttük lévő időszak sem kedvezett túlságosan a két szórakoztató létesítménynek, de évről évre igyekeztek újat mutatni látogatóiknak, mígnem az államosítások révén 1950-ben összevonták a Vurstlit és az Angol Parkot létrehozva ezzel a Budapesti Vidámparkot. Az új intézmény az első években jelentős átalakulásokon ment keresztül, több régi játékot megszüntettek és újakat hoztak a helyükre, fénykorát pedig a ’70-es években érte el. A rendszerváltás utáni időszak nem kedvezett a park számára, hiszen megváltoztak a szórakozni vágyók igényei, amihez jelentős anyagi források híján a park nehezen tudott alkalmazkodni. Sikerességét mégis a 2005-ben megkapott nemzetközileg elismert díj, a Golden-Pony jelentette, ami a park célkitűzéseit emelte ki: a hagyományőrzés, a megújulás és a modernizálás ötvözését. 2013-ban mégis a Vidámpark bezárására került a sor, helyén az Állatkert részeként létrejött a Holnemvolt Vark. Az új családi szabadidő parkban nem csupán új játékok vannak, hanem itt állnak a 231

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A Hullámvasút indóháza napjainkban (fotó: Varga Orsolya, 2014) Vidámpark örökségeként megmaradt műemléki játékok. A legrégebbi megmaradt játék a Körhinta, amit 1906-ban építettek Sheffner-féle körhinta néven és eredetileg egy alagsori teremben lovak hajtották. A száz éves játékot 1997-ben újítottak fel, Ráday Mihály és a Körhinta Alapítvány jóvoltából. A helyreállítás során felújították a kupolát, a díszes mennyezeti festményeket, az egyes figurák esetében pedig kiderült, hogy tizenhét különböző festékréteg volt egymáson, ezeket eltávolították a restaurálás során. A munka magas színvonala miatt Europa Nostra-díjat kapott a kivitelezés. (2. kép) A Barlangvasút 1912-ben nyílt meg, Meinhardt féle Sárkányvasút néven, mivel egy sárkányt megformázó mozdony húzta a kocsikat a barlangot utánzó alagútban. Később, 1953-tól János Vitéz történetét feldolgozó díszítést kapott, aminek a történetét a kor jeles színészei, Básti Lajos és Major Tamás adták elő. A Hullámvasút – ami 1922-ben Amerikai Vasútként kezdte meg pályafutását – az akkori Angol Parkban egy favázas, egy kilométer hosszú pályával rendelkező attrakció, amit Dragon Ervin tervezett. Szerkezetét tekintve a világon mindössze tíz példánnyal rendelkező gravitációs kényszerpályás hullámvasutak közé tartozik, ez azt jelenti, hogy indulás után egy drótkötél segítségével éri el a legnagyobb magasságot, utána pedig lendületből gurul végig. (3. kép) A Mesecsónak 1940 körül épülhetett Csodacsónak néven, ami a 1960-as évektől a bezárásig klasszikus mesék szereplőit és jeleneteit elevenítette meg. A Lézer-dodzsem faszerkezű épülete – ami valamikor az 1930-as években épülhetett –, az egyik legnagyobbnak számított Európában. Az utolsó műemléki építmény a régi céllövölde hátfala, ami ma madárröptetőként üzemel. Varga Orsolya

232

OPUS MIXTUM V.

RETRÓ METRÓ - M3 2014. 10. 22. A fővárosban élők számára talán már nem is számít meglepőnek az a hír, hogy a hármas metró valamelyik megállójában felszáll a füst. Ezen érthető okokból már napirenden van a hármas metró felújítása. A Fővárosi Közgyűlés augusztus 25-i döntése értelmében remélhetőleg meg fog kezdődni a több ütemű, mindent átfogó felújítás. E hírek kapcsán talán a városvédőknek eszébe juthat a kettes metró rekonstrukciója után az „egyéni jelleg jegyében” elkészült jellegtelennek mondható, az egyedi megoldásokat mellőző állomások kialakítása. Az idén átadott négyes metró, művészi módon kialakított állomásai éppen egyedi, kortárs dizájnjuk miatt arathattak oly nagy sikert és nyerhettek el számos építészeti díjat. A hármas metró felújításánál fenn áll a választás lehetősége, hogy a hetvenes és nyolcvanas évek belsőépítészeti kialakítását megtartva, azt felújítva, de nem eltüntetve továbbra is megmaradjanak az egyedi megállók. A hármas, észak-déli vonal öt ütemben, 1971 és 1990 között épült meg. Az első szakasz a Deák Ferenc tér és a Nagyvárad tér között 1976 októberére készült el. Az ünnepélyes megnyitót 1976. december 31-én tartották a Nagyvárad téren. A metróállomások belsőépítészeti megoldásai tehát a ‚70-80-as évek látásmódját, formanyelvét őrzik, így négy évtized távlatából már leszűrhetőek értékei, amelyek közül a köztéri művészi alkotások és az egyedi megjelenésre való törekvés mindenképp kiemelendő és kellő érzékenységgel védendő. A Deák Ferenc térnél lévő csempék különlegességei a peron utasforgalmi terének. 1994-ben a BKV küldöttsége az Európai Kulturális Hónap keretében Budapest testvérvárosába, Lisszabonba látogatott az ottani tömegközlekedési vállalathoz. A találkozó végén a portugálok João Vieira portugál festőművész művét ajándékozták Budapestnek. Vieira alkotásaiban visszatérő motívum a kalligráfiák használata és a népek közötti kulturális kapcsolatok erősítése. E célnak a jegyében alkotta meg a 3-as metró Deák téri állomásán látható betűs mozaikcsempéket 1996-ban. A csempéken három magyar versrészlet olvasható össze portugál fordításban, és három portugál versrészlet vehető ki magyar fordításban.

1. kép. Deák Ferenc tér, João Vieira csempéi (fotó: Sidó Anna, 2014) 233

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Corvin negyed (fotó: Sidó Anna, 2014) A Ferenciek terén az átalakítás után már a Károlyi utca irányába futó közlekedőben látható az a négyzetes lapokból összeálló Budapest növekedését ábrázoló murália, amely Papp Oszkár Kossuth-díjas festőművész tűzzománc kompozíciója. A Kálvin téri aluljáró kiemelkedő értékét képviseli az aluljárón – ugyan befalazva, de – átfutó középkori városfal. A kettes metró építésekor az Astoria megállóhelynél 1963-ban bukkantak a Hatvani kapura és a mellette elterülő 6 m vastag falú rondella maradványaira. 1974-ben ehhez hasonlóan találtak rá a hármas metró Kálvin téri megállójának kialakítása során a Kecskeméti kapura. A városfal a Fővám tér, Múzeum körút, Károly körút, Deák Ferenc utca vonalán húzódott, három kapuja pedig három égtáj felé nézett: délen a Kecskeméti kapu (Kecskeméti utca és a Kálvin tér sarkán), keleten a Hatvani kapu (Kossuth Lajos utca és Múzeum körút sarkán) északon pedig a Váci kapu (Váci utca északi végén). 1976-ban a metró elkészültével azt, ami a 15. században épített védrendszerből megmaradt, befalazták. Az így nem látható városfalra és a Kecskeméti kapura emlékeztet Illés Gyula 1983-as domborműve. Az alkotás az aluljáró falán félkörívben húzódó, szétváló földkéreglemezekre emlékeztető vörös márvány falsáv. A Klinikákon előremutatóan már megjelenik a nyolcvanas évekre jellemző posztmodern építészeti színhasználat. A szinte védjegynek számító piros sárga színezés célja, hogy színkódokkal megkönnyítsék az utasok tájékozódását. Az építkezés második szakasza déli irányba kezdődött meg, és négy évig tartott, így a Nagyvárad tér és a Kőbánya Kispest között húzódó szakaszt 1980. március 29-én adták át. Az ekkor kialakított állomások követik a Klinikák állomás színhasználatának logikáját, így a Népliget zöld, a Pöttyös utca megállója narancssárga, a Határ út pedig mélykék színezést kapott. Az első szakasz mélyállomásai helyett itt már 234

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Klinikák (fotó: Sidó Anna, 2014)

4. kép. Népliget (fotó: Sidó Anna, 2014) 235

OPUS MIXTUM V. kéregvasút készült, mélyen vezetett fúrópajzs használata nélkül. A harmadik ütemben, 1981 decemberére készült el a Deák Ferenc tér és a Lehet tér közötti rész, majd ezt követte az 1984 novemberében átadott Árpád hídig tartó szakasz. Az Arany János utcai megállóban 2003-ban avatták fel azt a Kányádi Sándornak dedikált fapadot, amelyet a Hiúság című verse inspirált. A narancssárga padok a nyolcvanas évek formatervezésének esztétikailag igényes példái. A Nyugati pályaudvar megállóban található Klézl Marina 1984-es 5. kép. Dózsa György út, Szász Endre pannói (fotó: Sidó Anna, 2014) Hullámzás című, fém körökből összeállított műve. A Dózsa György úti megálló is művészi értékű kialakítást kapott. A mindkét oldalon látható fekete-fehér-piros színeket használó graffiti szerű, lapokból álló festmény Szász Endre alkotása. A mű a Dózsa témának egy kései megvalósulása, mely egyedi módon ötvözi a mainstream politikai megrendelésre született monumentális alkotásokat az ekkoriban ébredező graffitis szubkultúra szemléletével. Újpest-Városközpontig, a végállomásig a metróvonal csak a rendszerváltás után, 1990 decemberében egészült ki. Az építészettörténeti, a képzőművészeti értékeken túl jelentős figyelmet érdemelnek a hármas metró állomásainak burkolóanyagai, így például a Kálvin tér, a Ferenciek tere, a Deák tér, a Nyugati pályaudvar, az Ecseri út állomások édesvízi mészkő burkolatai. Az édesvízi mészkő sok esetben őrzi a növények nyomait, ezen kívül konzerválja a vízben és annak partján élt puhatestűek és a környéken élt, a tóba belehullott vagy bemosódott gerincesek maradványait. Az édesvízi mészkőben növényi lenyomatok, csigaházak, teknőspáncél, ormányos koponya és ősemberi maradványok is láthatóak lehetnek. Az édesvízi mészkő építési célokra kiválóan alkalmas, mivel jól faragható. Édesvízi mészkövet a római kortól kezdve használtak, és megtaláljuk a Parlament, a budai vár, a Gellért fürdő, a Művészetek palotája és a Nemzeti Múzeum épületén is. A megállók burkolatain jól kivehető a növények okozta szivacsos szerkezet, valamint a kisebb állatok, csigák, kagylók lenyomatai. A metrófelújítás elkezdése előtt szükséges a számvetés és a mérlegelés, hogy ne ismétlődhessen meg, ami a kettes vonal állomásainak felújításakor megtörtént: jelentős értékek végleg elvesztek. A kettes metró új tucatállomásai helyett érdemes újragondolni a felújítás logikáját és észrevenni az értékeket a nyolcvanas évek belsőépítészeti és dizájn megoldásaiban. Sidó Anna

236

OPUS MIXTUM V.

ÖRÖKSÉG A MODERN UTCANEVEKBEN 2014. 10. 30. A fővárosi közterületek elnevezése a 19. század közepéig organikusan alakult: az ott, vagy a környéken lakók valamilyen jellegzetes intézményre, épületre, vagy az utca lakóira utaló nevet adtak, ami aztán városszerte elterjedt. Ahogy egyre tudatosabbá, majd később intézményesítetté vált a városrendezés, úgy vették át a közterület-elnevezések jogát az erre jogosult szervezetek. A közterületek elnevezésének időszakonként más koncepciója ismert: hol az uralkodók (vezetők) nevei, hol az adott történelmi helyzet motívumai kerültek fókuszba. (1. kép) Ha megvizsgáljuk a szocializmus időszakában épült budapesti lakótelepek közterületneveit, sok esetben egészen meglepő tendenciát figyelhetünk meg. Míg az ’50-es években gyakran felbukkantak a munkáshatalomhoz, vagy az ideológiához kötődő utcanevek, a ‚70-es és ‚80-as években előnyt élveztek a helytörténeti vonatkozású, vagyis az adott telep megépítését megelőző korszakra utaló elnevezések. Megkockáztatom: az újonnan kialakított közterületek vonatkozásában több ilyen utcanév született a lakótelepek építésekor, mint akár a rendszerváltást követően. Hogy miért fontos egy újonnan nyitott közterület nevében a városrész múltját megörökíteni? A város fejlődése során gyakran tűnnek el földrajzi nevek (dűlők, dombok, vizek nevei), megszűnnek a város(rész) gazdaságára jelentős hatást gyakorló ipari, kereskedelmi intézmények, létesítmények anélkül,

1. kép. Egy 1938-as térkép 1950-ben történt utcanév-felülvizsgálatának lenyomata Pestújhelyen: egyes utcanevek kipipálhatók, míg mások átkeresztelendők voltak – külön bája van, ahogy Maxim Gorkij nevét leírták, majd javították. (forrás: Budapest Főváros Levéltára) 237

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Utcanév átnevezési irat részlete. A jelmondat a „helytörténeti jelentősége nincs” volt (MSZMP Budapesti pártbizottság agitációs és propaganda osztálya. (forrás: Budapest Főváros Levéltára) hogy valaha volt létezésüket a helytörténeti gyűjteményeken és kiadványokon kívül bármi megőrizné. Miközben vitathatatlanul fontos nemzetünk, városunk nagyjainak és eseményeinek emlékét utcanevekben megőrizni, legalább annyira fontos az is, hogy az adott lokális közösség múltját kulcsszavakban megőrizzük a közterületeken. Minden városlakó – történelmi érdeklődés híján is – legalább egyszer felteszi magának a kérdést, hogy mit jelent, vagy ki volt a lak- vagy munkahelyének, utcanévadója. A helytörténészek pedig ezeken az elnevezéseken keresztül dokumentálhatják és magyarázhatják a városrész múltját, annak eseményeit, fordulópontjait. Az utcanév él a hétköznapokban, használjuk, emlékezünk rájuk – ha úgy tetszik a múlt reklámeszközeinek egyike. Míg a pártállam a forradalom előtt épp a lokális érzelmek beágyazódásának, a polgári réteg ismételt megerősödésének kialakulása ellen tett, az 1956 utáni időszak Kádári konszolidációjába már talán szükségesnek is látszott az újonnan létrejött Nagy-Budapesthez csatolt 23 település lakói számára új identitás kialakítása. Ez a szemléletváltás az első lépés volt ahhoz, hogy a helytörténeti gyűjtemények, múzeumok fővárosi intézményhálózata kialakuljon, s hogy ezek az intézmények később szakértőként, tanácsadóként – nyilván kezdeményezőként is – az utcaelnevezésekbe belefolyjanak. (2. kép) Visszakanyarodva a régmúlt utcanévadási gyakorlatához, ellenpélda gyanánt az 1906 és 1926 között épült Wekerle-telep utcáinak nevét vizsgálom. A telep közterületnevei nem kötődnek az anyaközséghez, ami akkor még Kispest volt. A házakat összekötő utcák a millennium utáni időszakra jellemző módon a honfoglalás és az Árpád-kor személyneveit viselik (Vajk, Álmos, Aba, Botond, Margit, Géza, Gellért), valamint magyar történelmi kifejezések és személyek fordulnak elő (Hungária, Pannónia, Thököly, Szilágyi Erzsébet, Szondi, Garay, Mikes, Laczfy). Az elnevezések a kornak megfelelően, a kiegyezés után erőteljesebben érvényesülő nemzettudat szellemében fogantak, s nem tartalmaznak utalást a közvetlen környékre sem. Ez a jelenség megfigyelhető másutt is: a Rákospalotán épült MÁV-telep eredeti utcanevei szintén nem kapcsolódtak a befogadó település múltjához. A nagy lakótelep-építések az 1960-as évek végén, ’70-es évek elején, a házgyárak üzembe helyezését követően kezdődtek Budapesten. A vizsgált szempontból kétféle lakótelepet érdemes megkülönböztetni: 238

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Kontydeszka – a kontyfa századfordulóra kiszélesedő változata – egy rákospalotai asszony hajdíszeként. (forrás: Magyar néprajzi lexikon) 239

OPUS MIXTUM V. ahol beépített terület teljes vagy részleges szanálásával építették az új városnegyedet, és azt, ahol üres, zömében mezőgazdasági művelés alatt álló földeken kellett kialakítani a jövőbeli új lakók életterét. Az előbbi esetben egy már kész utcahálózatot örökölve, míg a másik esetben az új közterületi infrastruktúrát a tervezőasztalon megteremtve épült a lakótelep. Szanálással jött létre például a főváros legnagyobb lakótelepe, az újpesti (épült 1974–1986 között), ahol ha az utcahálózatot pontosan nem is, de a korábbi, zömében 19. századi közterületneveket meghagyták: a Tél, Tavasz, Nyár, Ősz, Erzsébet, Rózsa stb. utcákat. Ezeknek a közterületeknek a nevei tehát mind a korábbi utcahálózatból maradtak. Ezzel szemben a szomszédos XV. kerületben található Újpalotát Rákospalota határában mezőgazdasági területen építették 1969-től 1976-ig. A telep utcái a rákospalotai múltból idéznek. Az Árendás a falu régi bevételi forrásainak, az uraságtól bérbe (árendába) vett intézményeknek (kocsma, malom) emlékét őrzi. Az Erdőkerülő a lakótelep egy részének helyt adó Erdődűlőre, Erdő-földekre, Erdő-páskomra, Erdősorra, illetve az ezekhez kapcsolódó régi foglalkozásra utal, a Legénybíró a paraszti Rákospalota hagyományaiba visz vissza, a még nőtlen legények erkölcseire vigyázó, egy évre választott tisztség viselőjére emlékeztet. (3. kép) A Kontyfa a női hajviselet egyik „alkatrészére”, Hartyán egy közeli, honfoglalás kori település nevére, a Nádastó és a Száraznád egy náddal szegélyezett, a mai Zugló területére átnyúló, rég lecsapolt vizes területre, illetve az onnan nyert népi építőanyagra emlékeztet. A Páskomliget azért érdekes, mert ilyen nevű utca (illetve inkább dűlőút) már a lakótelep felépítése előtt is létezett, az itt lévő bolgárkertészetek egy része fűződött fel erre az utcácskára – véletlenül még a mai Páskomliget utca is arrafelé van, ahol a régi, szilárd burkolatot sosem látott dűlőút húzódott. A páskom egyébként latin szó, legelőt jelent, és a környék földrajzi neveiben gyakran előfordul: az előbb már említett Erdő-páskom, Bokros-páskom, Bodzás-páskom stb. Látható, hogy az újpesti lakóteleppel szemben Újpalotán a rákospalotai népszokásokra, és a földrajzi területekre emlékezve választották az újonnan létrehozott utcák neveit. Ezekben az utcákban sokszor olyan dűlőnevek maradtak fenn, amelyek Rákospalota fejlődése során beépültek, s már az Öregfaluban élők közül sem emlékszik mindenki a nevükre, arra pedig, hogy melyik hol feküdt pontosan, talán még kevésbé (ilyen a Kőrakás-dűlőt és a Sárfű-dűlőt őrző két elnevezés, a Kőrakás park és Sárfű utca). A békásmegyeri lakótelep (épült 1971–83 között) részben szintén szűz területen fekszik, s itt jól megfigyelhető, mennyire keveredik a névadási koncepció. Egyfelől számos személy kapott utcát, pl. Zipernovszky Károly, Bálint György, Füst Milán stb., ugyanakkor utcanév utal a kerület római kori múltjára (Hadrianus, Víziorgona) is. Emellett két olyan közterületnév is található, ami korábban, a kerületben zajló építkezések során megszüntetett régi utcanevet őrzött meg: a Gyűrű (1875-ös óbudai utcanév, mely 1975-ben szűnt meg), és a Jós (szintén óbudai közterület volt 1874-től 1976-ig, mikor területrendezés miatt megszűnt). Ez a módszer több lakótelepen is visszaköszön: az ugyanabban a kerületben megszűnt közterület egy újonnan épült lakótelepen kezd új életet – ha úgy tetszik, maga az utcanév költözik át. Például a Jós utca nevének eredetére Krúdy egy, a régi Óbudával foglalkozó munkájában találni utalást, miszerint ezen a környéken számos jósnő működött. Az Árpád híd budai hídfőjének rendezésekor felszámolt utcácska „feljebb költözött” Békásmegyerre. Ez ugyan topográfiai csalás, hiszen Krúdy jósnői nem Békásmegyeren, hanem Óbudán, a Lajos utca környékén fogadták pácienseiket, de ez megbocsátható, hiszen akit érdekel az utcanév eredete, utánanézhet, és az erről szóló művek bizonyosan elkalauzolják a már nem létező jósnegyedbe. A Kőbányán található Újhegyi lakótelep (1974–76) is őrzi a X. kerület múltjának számos emlékét. Szintén szűz területre épült lakótelepről van szó, melynek utcahálózata zömmel a beépítési terven született meg, s az utcanevek egy része ma is őrzi Kőbánya mezőgazdaságának és iparának kulcsszavait. A Kővágó és az Agyagfejtő a hajdanvolt kő- és agyagbányászatra, a Sütöde, Szövőszék, Oltó (értsd: oltóanyaggyár) környékbeli üzemekre, míg a Szőlővirág, Szőlőtelep utcák a szőlőművelésre utalnak. 240

OPUS MIXTUM V. Káposztásmegyer a főváros egyik legfiatalabb lakótelepe, építését 1990-ben fejezték be. Az I. ütemben (1983–86) átadott telep utcaneveinek zöme két vonal körül csoportosulnak. A közeli Alag lótenyésztésére és a káposztásmegyeri lósportra utalnak az Ügető és Galopp utcák, valamint a Lóverseny tér. A múltban Újpesten jellegzetes két iparágat, az asztalos- és bőripart idézik a Lakkozó, Pácoló, Intarzia, Falemez, Faragó, valamint Pácoló, Bőröndös, Szíjgyártó, Kordován, Ványoló utcák. Érdekes, hogy a II. ütemben, 1987–1990 között épült teleprész utcanevei – melyek 1990-ben születtek – már semmilyen kötődést nem mutatnak Újpesttel, zömük erdélyi földrajzi név; az egy Homoktövist kivéve, ami Káposztásmegyer jellegzetes és védett cserjéje. Ugyan terjedelmi korlátok miatt csupán öt fővárosi lakótelep közterületeinek bemutatására vállalkozhattam, a jelenség megfigyelhető több helyen is (pl. Gazdagréti és Gyakorló utcai lakótelep). Még ha nem is volt kizárólagos, összevetve a rendszerváltás után született új közterületek neveivel, feltűnő, hogy az 1970–80-as években a múlt megörökítése koncepciózusabb volt. Örömmel fogadnám, ha ez a tendencia újra erőre kapna. Nem feledve, hogy nemzetünk nagyjai is méltók arra, hogy elfoglalják helyüket az utcanévjegyzékekben, mégis annak térnyerése volna örvendetes, ha a városrészek lassan feledésbe merülő földrajzi neveinek, az átalakuló, vagy éppen eltűnő gazdaságának emlékei gyakrabban kapnának helyet az újonnan nyitott közterületek neveiben. Rátonyi Gábor Tamás

241

OPUS MIXTUM V.

MÁSOLAT VAGY EREDETI? A VILNIUSI NAGYHERCEGI KASTÉLY HELYREÁLLÍTÁSA 2014. 11. 07. 2013 óta látogatható, de most is javában zajlanak a munkák Európa egyik legellentmondásosabb helyreállításán, a litván nagyhercegek vilniusi várkastélyában. Ellenzői szerint építészeti Disneyland, pártfogói viszont a nemzeti emlékezet szent helyeként, mellesleg pedig kiváló turisztikai látványosságként definiálják – az mindenesetre nyilvánvaló, hogy megosztja a litván közvéleményt is. A munka precedensének a varsói királyi kastély háború utáni újjáépítése számít, amelyet főleg a pártoló oldal emleget előszeretettel. Akad azonban egy jelentős különbség. A litván nagyhercegek palotája nem az 1940-es években pusztult el, hanem háromszáz évvel korábban. A Szovjetunió bukását követően a balti államok mindegyike szimbolikus jelentőségű rekonstrukciókban (is) kereste saját, régi-új identitását. Az elmúlt években újjáépültek Riga lebombázott és a negyvenes évek végén ledózerolt egykori főterének épületei, a városháza és a híres Feketefejűek háza. A vilniusi katedrális képtárából újra isten háza lett, egyházi kezelésbe került vissza számtalan templom, magántulajdonba a vidéki kastélyok – akárcsak szerte Közép-Európában. Még az orosz felségterületen maradt Königsberg-Kalinyingrádban is elindult a gondolkodás a szinte teljesen elpusztult óváros és a korábban lebontott porosz királyi kastély rekonstrukciójáról. Ezek a disputák ritkán érik el a nemzetközi sajtó ingerküszöbét, pedig sok szempontból tanulságosak – elvégre mostanában nálunk is számtalan hasonlóra látunk példát, sőt, küszöbön áll a minden idők egyik legköltségesebb hazai beruházásának ígérkező palotarekonstrukció is a budai Várhegyen.

1. kép. A főhomlokzat (fotó: Kovács Dániel, 2014) 242

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Az épülő belső udvari szárny kívülről (fotó: Kovács Dániel, 2014) A vilniusi palota története A vilniusi óváros rekonstrukciójának az 1994-es világörökségi cím adott komoly lökést. A kopott szovjet gúnyáját lassan levető (egyébként Európa legnagyobb történelmi belvárosának címével büszkélkedő) városrész lakói közt felélénkült a vita arról is, mi történjen a központi téren, a Szent Szaniszló lengyel püspök és Szent László magyar királynak szentelt katedrális mögött található lefóliázott romterülettel. Az egykor itt álló palotát valamikor a 13–14. században kezdték el építeni a várhegy lábánál, jól védhető helyen. Ez az egyszerre uralkodói és egyházi komplexum képezte a középkori Vilnius magját. A kastély a következő évszázadokra a litván uralkodók székhelyévé vált, gazdagításában-szépítésében szerepet vállalt Jagelló Sándor litván nagyherceg és lengyel uralkodó, I. (Öreg) Zsigmond és második felesége, a Bari és Rossano hercegnőjéből lengyel királynévé lett Bona Sforza és egyetlen fiuk, II. Zsigmond Ágost. A palotát a 16. században itáliai reneszánsz mesterek építették újjá a Baltikumban egyedülállóan gazdag komplexumként, majd a svéd Vasa-ház uralma alatt kora barokk stílusban alakították át. 1655-ben, Vilnius orosz ostroma alatt azonban a palota megsérült, majd az ezt követő, hatéves megszállás alatt leégett. Nem állították helyre. Romosan állt a következő másfél évszázadban, míg végül a Litván Nagyhercegség függetlenségének elvesztését követően az oroszok befejezték, amit elkezdtek: 1801-ben elrendelték a palota romjainak bontását. Az építőanyagot kiárusították, a pincéket feltöltötték; az egyetlen, épen maradt szárnyban egy helyi zsidó kereskedő, Abraham Schlossberg alakította ki otthonát, de 1831-ben őt is kirakták, és laktanyát alakítottak ki a palota romjai fölött. Az újjáépítés folyamata A romok régészeti feltárása 1987-ben kezdődött és 1993-tól a kifejezetten erre a célra létrehozott intézet, a Lietuvos pilys irányításával zajlott. A következő másfél évtized alatt mintegy 200 ezer leletet azonosítottak az egykori palotából; főleg építészeti töredékeket, de előkerült egy pénzöntöde marad243

OPUS MIXTUM V. ványa, több kincslelet, számtalan használati tárgy is. Értelmezhető a régészeti munkák következményeként, mégis vihart kavart a litván tudományos életben, amikor a kormány 2000. október 17-én a kastély rekonstrukciójáról fogadott el törvényt. A felmenő falakról és egyáltalán, az épület kinézetéről ugyanis igen kevés információ állt rendelkezésre; a megmaradt, korántsem felmérés-precizitású ábrázolásokon az épület már romos, ráadásul azok mindegyike a főhomlokzat felől készült. Az udvarról csak a töredékek alapján lehet képet alkotni – a 350 éve elpusztult belsőkről nem is szólva. Sokan aggódtak amiatt, hogy a palota megváltoztatja a főtér elmúlt kétszáz esztendeje megszokott látványát, mások azt hangoztatták, hogy egy ilyen vízió helyett inkább meglévő, rossz állapotú műemlékek helyreállítására kéne költeni a pénzt. Az aggodalmakkal szemben a beruházás támogatói azt hozták fel, hogy a korabeli párhuzamok, például a krakkói Wawel (amelynek építői Vilniusban is dolgoztak) jó kiindulási alapot teremtenek, ráadásul Vilniusban több építészeti töredék került elő, mint a nem messze fekvő Trakai középkori váránál – amelyet a 20. században szintén romjaiból építettek újjá. Az újjáépítés koncepciótervét 2001-ben fogadta el a kormány. A végleges tervek elkészítésére pályázatot hirdettek, amelyet a Rimas Grigas vezette Projektavimo ir restauravimo institutas nyert meg. Szakmai partnerként a már említett Lietuvos pilys és a Litván Művészeti Múzeum szolgált. A projektet Audronis Katilius irányította, a kutatást pedig a vilniusi kastélyok ismert kutatója, Dr. Napaleonas Kitkauskas. A belsők tervezését Vida Povilauskaitė építészre bízták, a kiállításokért Rūta Klimavičienė és Jonas Gerulaitis feleltek (ebből egyébként jól látható, hogy a helyreállítást az azt finanszírozó kormány belügyként kezelte). A kezdetektől hangoztatott kettős célkitűzés különleges eredményt ígért: egyrészt teljességében be kívánták mutatni a kastély maradványait, másrészt minél többet újjáépíteni a történeti belső terekből, autentikus berendezéssel, a majdani múzeum céljaira. Nem a vita, hanem a rétestésztaként elhúzódó feltárások és az ugyancsak lassan csordogáló anyagiak miatt az eredetileg kitűzött határidőre, Litvánia első írásos említésének millenniumára, 2009-ra végül is csak részben készült el a főépület. A munkák még újabb négy évig húzódtak: a nagyközönség 2013. július 6. óta látogathatja a komplexumot. Jelenleg folyik a második fázis, készül a belső, udvari szárny. Az eredmény Az elkészült palota kívülről egy frissen helyreállított reneszánsz épület illúzióját kelti. A homlokzaton – talán a történeti formájú épületeknél gyanakvásra okot adó, túlzott szabályosságon túl – semmi sem érzékelteti, hogy újjáépítésről van szó. Az ablak- és ajtónyílások az eredeti mintájára gotlandi homokkőből készültek, az egyik támpilléren barokkos napóra díszeleg 2012-es dátummal. A legdíszesebb részletet, az egykori 17. századi főkaput analógiák alapján, kora barokk formában faragták újra – ugyanabból a szürke kőből, amiből eredetileg is készült. Nyílása felett az épület valódi koráról árulkodó, latin felirat (Millennio Lithuaniae MIX–MMIX), valamint a neves litván humanista, Augustinus Rotundus (1520–1582) egy értekezésének részlete olvasható. Az udvarba lépve már a tájékozatlan látogató is gyanút foghat. Erre egyrészt a még befejezetlen részletek, másrészt a szemközt még zajló építkezés adhat okot. Ha ez a kettő elkészül, akkor is marad még valami furcsaság az összképben. Az épület egy sarkában ugyanis megőrizték az eredeti maradványokra ráépített 19. századi ház homlokzati részleteit. Az egységes késő reneszánsz homlokzaton bemutatott töredékes historizáló díszítés és a szintén megjelenített, eredeti falsávok kifejezetten zavaró, még szakértő szemmel is nehezen értelmezhető részletet eredményeznek. Ugyancsak inkább a gyakorlott szemnek lehet zavaró a belső udvari homlokzat túlzó tökéletessége: a nagyszabású (jelenleg még nem látogatható) loggia például inkább a 19. század végének építészetét idézi, mint a valódi reneszánszot. Sajátos helyzetet teremt, hogy a kastélyba nem a földszinti kapun jutunk be – ehhez az udvar szélére helyezett, külvárosi metrómegállóra emlékeztető látogatói bejáratot kell használni. Tény, hogy a mai funkciót valóban jobban kielégíti a teljes belső udvar térszint alatti beépítésével létrehozott fogadócsarnok. Építészeti kialakítása azonban jócskán hagy maga után 244

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Az alagsor - a romterület és átlátás a földszinti kiállítóterekre (fotó: Kovács Dániel, 2014) kívánnivalót, bár biztosítja a hasonló helyzetben elvárt látogatói szolgáltatások szinte teljes spektrumát. Igaz, büfé helyett (egyelőre?) automatákkal. A jegyvásárlás után innen vezet az út a hajdani kastély pinceszintjére, amely ma példásan feltárt és eredeti formájában megőrzött romterület. A mai épülettömeg elegánsan megoldott vasbetonszerkezeten ereszkedik az okos történeti összefoglalókkal, a régészeti munkát és eredményeit bemutató tárlókkal és az egykori pusztulást szemléletesen bemutató részletekkel kialakított terület fölé, innen nézve tulajdonképp védőépületnek tűnik. Bár ezt – a pinceszintet leszámítva – sehol sem érzékeljük, az épület váza vasbetonból készült, a hivatalos indoklás szerint azért, hogy ha idővel a belső változtatását szükségessé tevő régészeti lelet kerülne elő, akkor a változtatás megoldható legyen. A méternyi vastag falak pedig valójában üresek, belül a gépészet kapott helyet. Némi nehézségek árán, de megoldották a teljes akadálymentesítést is, bár annak, aki megteheti, mindenképp a lépcsők használata ajánlott. A földszinti terekből még átlátás nyílik a pincére, a kiállítás itt már a 15–16. századot taglalja, a fellelt tárgyanyag javának kiállításával; a vitrinekben sorakozó reneszánsz kályhacsempe-töredékek valóban jó képet adnak arról, milyen fényes is lehetett a kastély egykor. Innen jutunk tovább az első rekonstruált termekbe. A kastély tényleges lakótereiből mindössze az északi szárny két, egymás felett elhelyezkedő termének lefedéséről álltak rendelkezésre régészeti információk, minden más helyiséget analógiák és következtetések alapján építettek újra. Az első, gótikus kialakítású szoba a földszinten még klasszikus múzeumi terem, nagyméretű paravánokkal, amelyek – kellemes meglepetés a magyar látogatónak – Báthory Istvánnak a litván történelemre gyakorolt hatását részletezik. A tényleges történeti szobabelsők az első és a második emeleten helyezkednek el. Bár gyanítható, hogy a kastély eredeti berendezésének egyes darabjai még fellelhetőek Oroszországban (1655-ben az oroszok elszállították a berendezés darabjait), ezek visszaszerzésére az esély minimális. A litván kormány ezért 245

OPUS MIXTUM V. 2005-tól több millió eurónyi Litast költött korabeli, azaz 550–350 éves bútorok, műalkotások, kiegészítők és falikárpitok beszerzésére az európai műkincspiacon; túlzás nélkül mondható, hogy kontinentálisan is jelentős iparművészeti kollekciót állítva össze (bár ehhez újfent számos kritikával kellett szembenézniük). Mint Vydas Dolinskas, a múzeum jelenlegi igazgatójának egy ismertetéséből kiderül, elsősorban sérült, rossz állapotú 4. kép. Első emelet - reneszánsz helyiség (fotó: Kovács Dániel, 2014) tárgyakat vásároltak, majd állítottak helyre – ezek ugyanis jóval olcsóbban beszerezhetőek, mint a jó állapotú, már restaurált darabok. A Wawel egyes műtárgyairól – amelyek dokumentálhatóan megjárták Vilniust – minőségi másolatok készültek a palotába. Bár az így létrejövő összkép még mindig szellős, de sikerrel érzékelteti az egyes helyiségek feltételezhető funkcióit, és – mivel Európa-szerte is elég kevés 16–17. századi kastélybelsőt láthatunk – hiánypótló élményt ad. Az üreges falakba rejtett gépészetnek köszönhetően ez szinte zavartalan. Egyes megoldások – például az egykor a szomszédos székesegyházba vezető átjáró nyílásába helyezett üveglap – kifejezetten elegánsak. Zavaró viszont a második emeleten a három feltételezhető helyiség egybenyitásával létrehozott konferenciaterem, egyrészt megakasztja a látogatói útvonalat, másrészt belső kialakítása sem méltó a palota többi részéhez. Követendő példa, vagy riasztó félreértés? Bár nagyrészt elkészült és látogatható, tudományos szempontból a vilniusi nagyhercegi palota egyelőre nyitott ügy. Európa-szerte, Közép- és Kelet-Európában pedig kifejezetten sok hasonló példával találkozhatunk, Németországtól Grúziáig. Koránt sincs közmegegyezés abból a szempontból, vajon milyen szinten elfogadható egy elpusztult épület teljes, külső-belső azonosságra törekvő rekonstrukciója. A vilniusi példa úgy szélsőséges, hogy közben – a pinceszinten meghagyott romokkal, amelyek az avatatlan szemlélőnek is egyértelművé teszik a felépítmény utólagos mivoltát – megfelelni próbál a 20. század második felében uralkodó örökségvédelmi elveknek. És mégis: a palota által keltett kép túlzottan tökéletes, a 17. századról alkotott illúzió mögött ugyanis felismerhetően ott áll az elmúlt négyszáz év tudása. Ez visszaköszön a kivitelezés magas színvonalában, a tervezőasztalon húzott vonalakban, de még az olyan apróságokban is, mint a nagy körültekintéssel kiválasztott Rotundus-idézet a kapu fölött. Az összkép ennél fogva nem valódi – de nem is úgy hamis, mint Disneyland, hanem inkább úgy, mint ahogyan egy klónozott kísérleti állat, amely azzal együtt, hogy minden porcikájában eredeti, mégsem az; sosem tudjuk majd megítélni, mennyiben az „igazi” mása és mennyiben egyedi teremtmény. A klónozásról pedig egyelőre szintén viták folynak. Kovács Dániel

246

OPUS MIXTUM V.

REJTŐZŐ ÖRÖKSÉG: INGÓSÁGFELMÉRÉSEK AZ ERDÉLYI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET EGYHÁZKÖZSÉGEIBEN 1

2014. 11. 21. Az 1990-es évek végétől megkezdődött a nem muzeális gyűjteményekben őrzött szakrális tárgyak szisztematikus felmérése az Erdélyi Református Egyházkerület gyülekezeteiben. A dr. Buzogány Dezső teológiai tanár köré csoportosult, történészekből és művészettörténészekből álló csapat célja az eklézsiák tulajdonában lévő klenódiumok, textíliák, levéltári források, harangok, orgonák számbavétele és részletes fotódokumentálása, majd a helyszíni felmérést követően az eredmények feldolgozása és publikálása. Tevékenységük fontossága megkérdőjelezhetetlen. Az elmúlt 15 évet leszámítva csak szórványosan jelentek meg tanulmányok ebben a témában. Az utolsó nagyobb volumenű felmérést 1928 és 1936 között Debreczeni László készítette a Református Egyházkerület megbízásából, de munkája sajnos nem teljes, a sajnálatos történelmi események miatt nem látogathatott végig minden eklézsiát. Vázlatkönyveit az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában őrzik, 2 nyomtatott formában nem jelentek meg. 2002 és 2009 között három történeti egyházmegye – a hunyad-zarándi, a nagysajói és a küküllői – gyülekezeteinek helyszíni felmérése valósult meg, az eredmények feldolgozása is napvilágot látott (A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere. I–III. Kolozsvár, 2002–2007.; A nagysajói káptalan egyházközségeinek történeti katasztere. Kolozsvár, 2007.; A történelmi Küküllői Református Egyházmegye egyházközségeinek történeti katasztere. I–IV. Kolozsvár, 2008–2012.). A kiadványok online is hozzáférhetőek.3 Szerkezetüket tekintve a kötetek egységesek: gyülekezetenként

1. kép. A csapat jobbról balra: dr. Kolumbán Vilmos, dr. Buzogány Dezső, dr. Tóth Levente, Fülöp Zsuzsánna, Sipos Dávid, Tamás Iringó és Ősz Sándor Előd (fotó: Kovács Mária Márta). 247

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Rendezett gyülekezeti láda a zsákozott klenódiumokkal (fotó: Tóth Levente és Kovács Mária Márta) csoportosítva a 17–18. századi esperesi vizitációs jegyzőkönyvek szövegét közlik, ezt követi a lelkészek és tanítók névsora, majd a kötetben szereplő egyházközségek ötvös- és ónművészeti tárgyainak és textíliáinak összefoglalója és katalógusa. Az említett egyházmegyéken kívül 2007 és 2011 között a Háromszék területén szerveződött négy református egyházmegye (Erdővidék, Kézdi, Orbai, Sepsi) gyülekezeteiben fennmaradt tárgyi hagyaték felmérése is lezajlott, ennek eredményeit egyelőre részlegesen közölték. Jelenleg az egykori Görgényi és Dési Egyházmegyékben folyik a felmérő munka, amelyek során nemcsak az eklézsia ingóságainak számbavétele történik meg, hanem állományvédelmi szempontokat szem előtt tartva a rendezetlen, rossz körülmények között tárolt levéltári iratok savmentes dobozokba kerülnek, a klenódiumokat pamutzsákocskákba helyezik, a textíliákat pedig hengerelik és vászonba csomagolják. 4 A felmérések általában három-négy napos kutatóutakat jelentenek. Naponta két-három gyülekezet ingóságait mérik fel, de előfordul, hogy csak egyetlen helyszínen sikerül eredményes munkát végezni az anyag mennyiségétől függően. A legutóbbi görgényi kutatóút alkalmával (2014. szeptember) például a három nap alatt nyolc eklézsiát sikerült meglátogatni. (1. kép) Az inventarizációs munka megoszlik a csoport tagjai között: Tóth Levente és Ősz Sándor Előd a parókiai levéltárak állományát rögzítik, számba vesznek minden olyan jegyzőkönyvszerű kötetet (anyakönyvek, gyűlés-jegyzőkönyvek, rendeletek jegyzőkönyve, stb.), ami az egyházközség levéltárában megtalálható. Feljegyzik azok kezdő- és végdátumát, az oldal- vagy lapszámot, az aktuális és korábbi leltári számokat, végül az 1850 előtti szálasiratokat és más, a gyülekezet történetével kapcsolatos fontosabb iratokat digitalizálják. Amennyiben szükséges és indokoltnak látszik, a levéltári anyagot rendezik, és savmentes dobozokba helyezik el. Több esetben is a parókiai levéltárakban maradtak meg különböző építési, felújítási tervek, pl. Dedrádszéplakon a templom felújítási terve, Radnótfáján építési 248

OPUS MIXTUM V. tervei, lelkészi, tanítói, kántori lakások hasonló tervrajzai (pl. Dedrádszéplak, Görgényszentimre). A klenódiumok (ötvösmunkák és ónedények, kelyhek, serlegek, talpas poharak, úrvacsoraosztó tányérok, kannák, stb.) felmérését Kovács Mária Márta végzi. Munkáját felvételi ív segíti, amelyre pontokba szedve jegyzi fel az edény típusát, anyagát, készítési technikáját, méreteit, a felirat szövegét, a mesterjegy helyét és kinézetét. A tárgyak részletesebb leírása is a helyszínen készül. A fotódokumentálásához, a jobb minőség elkészítéséhez állványt és hordozható fotósátort használnak. Habár a klenódiumok jelentős része muzeális értékű, igen sokat közülük még ma is a szertartások alkalmával használnak. Más a helyzet a textíliák (abroszok, keszkenők, kendők) esetében. Ezek az eklézsia tulajdonában lévő, művészettörténeti értékkel bíró tárgyak legsérülékenyebb csoportját jelentik, és szinte kivétel nélkül használaton kívül vannak. Számbavételüket Tamás Iringó végzi a klenódiumokéhoz hasonló felvételi ív alapján, melyre a textília állapotát, alapanyagát, szövetszerkezetét, méretét, díszítési technikáját, a díszítés anyagát, mintájának formáját, méretét, típusát, színvilágát, felirat esetén pedig annak szövegét, méretét, stb. jegyzi fel. (2. kép) Az orgonák inventarizálásával Sipos Dávid foglakozik, míg a harangok és az épület – bár utóbbi nem kifejezett cél – fotódokumentálását, a tárgyak zsákokba helyezését a kutatók felváltva végzik. Munkájuk másik részét a vizitációs jegyzőkönyvek kiadásra való előkészítése, az egyházi szolgák névtárának összeállítása, a klenódiumok, textíliák és orgonák katalógusának elkészítése képezi. A kettő szervesen kiegészíti egymást, így ismerhetjük meg részleteiben a tárgyak történetét, így válik „élővé” a forrás. Reméljük, hogy az egykori Görgényi és Dési Egyházmegyékben folyó felmérések gyümölcsét – a Küküllői-kötetek szerkezetéhez hasonló – nyomtatott formában minél előbb kézbe vehetjük. Fülöp Zsuzsánna JEGYZETEK 1

2015 őszétől az Erdélyi Református Egyházkerület kiemelt programjaként folytatódik, célja az egyházkerület területén lévő összes gyülekezet inventarizációja 2017 végére a Reformáció 500 éves évfordulójára. Ezzel egyidőben alakult meg az Erdélyi Református Múzeum. 2 Darkó–Debreczeni Gyűjtemény az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban, G 1-esfond. Debreczeni László hagyatéka. Vázlatkönyvek 1928–1936. 3 https://library.hungaricana.hu/hu/collection/egyhazi_leveltarak_kiadvanyai_erd_ref_egyhker/ (Utolsó letöltés: 2016. 12. 08.) 4 Ez a munka 2016-ban fejeződött be.

249

OPUS MIXTUM V.

„BUILDING WITH LIGHT” ÉPÍTÉSZETI FOTOGRÁFIA A ROYAL INSTITUTE OF BRITISH ARCHITECTS GYŰJTEMÉNYÉBEN 2014. 11. 27.

1. kép. A Royal Institute of British Architects épülete, London (fotó: Sebestyén Ágnes Anna, 2012) 250

OPUS MIXTUM V. „Building with Light” – ezzel a címmel írta meg Robert Elwall (1953–2012) angol történész és kurátor az építészeti fotográfia történetének máig legteljesebb összefoglalását, és az ő emlékére ugyanezzel a címmel rendeztek 2014 novemberében konferenciát egykori munkahelyén, a Royal Institute of British Architectsben (RIBA), Londonban. Elwall Eric de Maré angol fotós és író „Building with Light” kifejezésével élve utalt arra a szoros kapcsolatra, mely a fotográfia feltalálása óta az építészetet és a fényképezést összefűzi. Az Örökségfigyelőn korábban megjelent cikkem, „Az építészeti fotó mint kulturális és digitális örökség” témájánál maradva foglalom össze a következőkben a RIBA mint a világ egyik legjelentősebb 2. kép. Robert Elwall: Building with Light. The International Hisépítészeti központja példatory of Architectural Photography. London–New York, Merrell adó tevékenységét az építéPublishers, 2004. szeti fotó gyűjtése, megőrzése, rendszerezése, digitalizálása, közzététele és interpretálása terén. (1., 2. kép) A RIBA-t 1834-ben alapították „az építészet általános fejlődésének elősegítése” céljából, s az alapító okiratban megfogalmazott ilyen irányú alapelvek mellett azóta is kitartanak. Folyóiratuk, a RIBA Journal először 1894-ben jelent meg, melyet mind a mai napig kiadnak. Az intézmény fennállásának 100. évfordulóján, 1934-ben költözött a London központjában konkrétan erre a célra épült Portland Place 66 szám alatt álló Art Deco irodaépületbe, mely 1933 és 1934 között épült George Grey Wornum tervei alapján. Ma a RIBA a már több mint 40 000 tagból álló szakembergárdájából és szponzoraiból működik és tartja fenn magát; célja, hogy tagjai számára oktatást nyújtson, befolyásolja a kormány ilyen irányú politikáját, gyakorló építészeknek és elméleti szakembereknek kutatóhelyet biztosítson, és hogy a kiállításoktól a workshopokig terjedő különféle programokkal megszólítsa a szélesebb, laikus közönséget is. Az épület ad otthont az ingyenesen látogatható British Architectural Librarynak, és a RIBA gazdag – kb. 4 millió darabot számláló – archívumának és gyűjteményeinek, melyben kéziratok, építészeti folyóiratok, rajzok, makettek és fotográfiák találhatók. A gyűjtemény egy része (már több mint 80 000 kép) online is elérhető a RIBApix honlapján.1 A RIBA fotógyűjteménye ma kb. 1,5 millió fotográfiát számlál, melynek gyűjtése, rendszerezése és publikálása elsősorban Robert Elwall, a gyűjtemény alapítója és egykori vezetője munkásságához köthető. Elwall 1976-ban könyvtárosként lett a RIBA munkatársa, majd 1980-ra az addig rendszerezetlen fotográfiákból létrehozta a RIBA fotógyűjteményét, melyet ezt követően tovább gyarapított. 2012 márciusában bekövetkezett halála után a gyűjteményt az ő tiszteletére nevezték 251

OPUS MIXTUM V. el „Robert Elwall Photographs Collection”-nak. Elwall 30 éven át foglalkozott építészeti fotográfiával a terület egyik legjobbjaként, számos cikke jelent meg a témában különböző folyóiratokban, 1994-ben a brit építészeti fotográfia történetéről adott ki egy átfogó könyvet, majd 2004-ben jelentette meg a már említett „Building with Light. The International History of Architectural Photography” című kötetét. A könyv a fotográfia születésétől egészen napjainkig tárgyalja az építészeti fotó történetét a 19. századi dokumentáló fényképezéstől kezdve az építészetre specializálódott stúdiók és az amatőrök munkáján keresztül a modern fotográfiáig napjaink digitális technikájával bezárólag. A különböző fotográfiai tendenciák kronológiai tárgyalását tágabb kultúrtörténeti és társadalmi 3. kép. Robert Elwall – Valeria Carullo: Framing Modernism: Arösszefüggéseiben vizsgálja, az chitecture and Photography in Italy 1926–1965. London, Estorick építészek és a fotósok kapcsolaFoundation, 2009. tát, a fotónyomtatás fejlődését, a fotó, a könyvkiadás és a sajtó viszonyát, valamint a fotó propagandaeszközeit egyaránt elemzi. Elwall 2009-ben kollégájával, Valeria Carullóval együttműködve az olasz építészeti fényképezésről is írt „Framing Modernism: Architecture and Photography in Italy 1926–1965” címmel. (3. kép) Ezen kívül számos kiállításnak volt kurátora, és brit építészeti fotósok, így Eric de Maré, John Maltby, Edwin Smith és John Donat monográfiáinak a szerzője. A Culture24-nek írott rövid esszéi, melyek a fotógyűjtemény kisebb szeleteiről, illetve az előbb említett fotósokról szólnak, online is elérhetők. 2 A RIBA fotógyűjteményének magyar anyaga is van, így például a két világháború közötti modern magyar építészetről készült fotográfiák egy figyelemreméltó gyűjteménye. Fontos megjegyezni, hogy ezek közül egyes pozitívoknak a negatívjai, vagy további nagyításai, illetve párdarabjai a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményében, vagy a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ Fotótárában lelhetők fel. Az anyagban többek között modern budapesti társasházakról és Molnár Farkas villáiról készült felvételeket találunk, melyeket olyan jeles magyar fényképészek készítettek, mint Seidner Zoltán vagy Haár Ferenc. A RIBA, illetve a fotógyűjtemény kurátorai a közelmúltban is számos programot rendeztek az építészeti fotográfiával kapcsolatosan. 2014 szeptemberében nyitott és 2014. december 6-án zár az „Ordinary Beauty: The Photography of Edwin Smith” című retrospektív kiállítás, mely Edwin Smith, Anglia egyik legjelentősebb 20. századi fotográfusának munkáiból mutat be egy csaknem 100 fotóból álló válogatást. A hétköznapi életet megidéző városképek, a zord vagy épp idilli angol vidékről készített 252

OPUS MIXTUM V. tájképek, atmoszférikus épületbelsők és külföldi útjainak emlékei tanúsítják Smith hangulatiság iránti rendkívüli érzékenységét. A tárlatról online galéria 3 és rövid YouTube videó4 is készült. A kiállítás apropóján számos eseményt – tárlatvezetést, workshopot és előadást – is rendeztek, így például 2014 novemberében a Robert Elwall emlékének szentelt, fentebb már említett konferenciát „Building with Light: The Legacy of Robert Elwall” címmel; valamint októberben egy nyilvános ülést („The power of images – How photography changed architecture”), melyen gyakorló fényképészek és elméleti szakemberek folytattak eszmecserét arról, hogy a fotográfia hogyan alakította és alakítja ma is épített környezetünkről alkotott képünket. Ezeken kívül 2015. január közepéig látogatható a londoni Barbican Centre-ben a témába vágó és a RIBA honlapján is ismertetett „Constructing Worlds: Photography and Architecture in the Modern Age” 5 című kiállítás a fotográfia és a modern építészet viszonyáról. A rendezvényekről bőséges írott anyag, illusztrációk és videók érhetők el a RIBA honlapján, melyből világosan kirajzolódik az intézmény tudatos politikája az építészeti fotó mint kulturális örökség megőrzése és mindenki számára elérhetővé tétele terén. A RIBA ezzel mutat példát az összes jelenlegi és leendő építészeti gyűjtemény számára. Sebestyén Ágnes Anna JEGYZETEK 1

https://www.architecture.com/image-library/ (Utolsó letöltés: 2016. 12. 15.) http://www.culture24.org.uk/search%20results?q=Robert+Elwall&ar=y (Utolsó letöltés: 2016. 12. 15.) 3 https://www.architecture.com/Explore/ExhibitionsandEvents/EdwinSmith/Explore/ExploreEdwinSmith.aspx (Utolsó letöltés: 2016. 12. 15.) 4 https://www.youtube.com/watch?v=78gw1b2gsRk&list=PLQIkSVdn4-Cz6IEbuiEzPD57RwQ-7qNsW&index=1 (Utolsó letöltés: 2016. 12. 15.) 5 https://www.architecture.com/WhatsOn/September2014/ConstructingWorldsPhotographyandArchitectureintheModernAge.aspx (Utolsó letöltés: 2016. 12. 15.) 2

253

OPUS MIXTUM V.

BUDAPEST LEGROSSZABBUL ŐRZÖTT TITKA – A SALGÓTARJÁNI UTCAI ZSIDÓ TEMETŐ 2014. 12. 10. A Fiumei úton, a Nemzeti Sírkert és a hamarosan Sorsok Házaként megnyitó egykori Józsefvárosi pályaudvar között, az elkanyarodó villamospályát követve egy keskeny utca nyílik. Aki ismeri, többnyire az is hibásan, útként említi, holott valójában csak utca a Salgótarjáni, ráadásul pár száz méterrel később véget is ér. Aki folytatja útját a villamossínek melletti gazos ösvényen, nem sokkal később az MTK stadionjánál, majd a Hungária körútnál bukkanhat ki. Érdemes azonban megállni annál a toronyszerű építménynél, amely az aszfaltcsík végénél magához vonzza a tekintetünket. Mögötte Budapest, de talán egész Közép-Európa funerális művészetének legértékesebb együttese rejtőzik. A Salgótarjáni utcai zsidó temető korábban évtizedeken keresztül gazdátlanul pusztult, és sokan, még legavatottabb kutatói is lehetetlennek tartják, hogy valaha visszanyerje egykori fényét. Valóban így lenne? A Salgótarjáni utcai zsidó sírkertet 1874-ben nyitották meg a Kerepesi úti temető egy korábban nem használt részén. Kis mérete miatt a századfordulóra gyakorlatilag betelt (ezért is vált szükségessé 1893ban a jóval kijjebb fekvő Kozma utcai zsidó temető megnyitása), de így is reprezentatív emlékévé vált a kiegyezés utáni magyar zsidóság kultúrájának. Az utolsó, nagyobb fejlesztéseket az 1910-es években hajtották végre: ekkor épült Lajta Béla tervei alapján a bejárati kaputorony és az új szertartási épület, valamint sírhelyeket alakítottak ki a korábbi temetőudvaron is – ez ma a terület legelőkelőbb része. (1. kép) A két világháború között a temetések száma megritkult, 1945 után azonban a pesti gettó halottainak jó részét ide temették át. Ezt követően a temető fenntartásáról gyakorlatilag senki sem gondoskodott. A következő évtizedekben a sírboltok gazdátlanul pusztultak, a kerítésen beszökő vandálok

1. kép. A Lajta Béla tervezte szertartási épület mai állapota (fotó: Kovács Dániel, 2014) 254

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A sírkert legnagyobb építménye, a hatvani Deutsch-család mauzóleuma (fotó: Kovács Dániel, 2014) pedig felmérhetetlen pusztítást vittek végbe; a kripták többségét feltörték, a feliratos márványtáblákat, sírfedeleket összezúzták, a fém korlátokat, díszítőelemeket, vázákat elhurcolták. A Lajta legjobb munkái közé sorolt szertartási épület Zsolnay-kerámiával burkolt kupolája beomlott, belső díszítése megsemmisült. A temető a nyolcvanas évekre a teljes pusztulás szélére jutott, és a helyzet csak az utóbbi években kezdett javulni, amióta a bejárati torony szolgálati lakásában élő gondnok teljes munkaidőben a területen dolgozik. (2. kép) A gazdátlan évtizedek pusztulása azért különösen fájó, mert a temetőben a 19. század végi polgárság és zsidóság meghatározó alakjai, kereskedők, iparosok, tudósok, mecénások, rabbik sírjait találjuk. A hatalmas mauzóleumokon részben még ma is ismert nevek sorakoznak: a Kohner, Schosberger, hatvani Deutsch, Herzog és Wolfner családok, amelyek sorsa 1944–45-ben pecsételődött meg. A nevek ismeretében talán nem meglepő, hogy a temetőben sétálva a kor legjobb magyar építészeinek munkáit fedezhetjük fel. A legfontosabb természetesen Lajta Béla tucatnál is több síremlékének együttese, de meghatározó alkotásai állnak itt Fellner Sándornak, Quittner Zsigmondnak, Gerster Kálmánnak, Alpár Ignácnak, a Kármán-Ullmann és a Barát-Novák párosoknak, valamint a kor nagy kőfaragó műhelyeinek, elsősorban a több generáción keresztül működő Kohn-műhelynek. Lajta munkái mellett országos jelentőségű emléknek nevezhetjük Vázsonyi Vilmos, az első zsidó vallású magyar miniszter síremlékét, Maróti Géza alkotását, valamint a Vidor Emil tervezte Freund-síremléket. És csak néhány a szobrászok nevei közül: Telcs Ede, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Vedres Márk, Kövesházi Kalmár Elza… (3. kép) Mivel a temető jellemzően nem látogatható, sőt, a nagyközönséghez hasonlóan a kor építészetével és képzőművészetével foglalkozók közül is kevesen ismerik, már a fenti, rövid összegzés elkészítése is komoly problémákba ütközött volna, ha a Nemzeti Örökség Intézete nem jelenteti meg 2014-ben A Salgótarjáni utcai zsidó temető című könyvet Tóth Vilmos szövegével és szerkesztésében. A nagyméretű album imponálóan részletes listáját adja a temető értékeinek, az itt nyugvó közéleti személyiségek rövid 255

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Évtizedes pusztulás nyomai a bejárattól jobbra álló kriptasoron (fotó: Kovács Dániel, 2014) életrajzával, ahol lehetséges, azonosítva a tervezőket is; az adatokat a helyszínre több mint egy évtizede visszajáró Nagy Károly Zsolt dokumentum értékű fényképei kísérik. „A Salgótarjáni utcai temető haldoklik. Az utolsó órában vagyunk. Ez a könyv figyelemfelkeltés is kíván lenni: ma még talán megmenthető ez a páratlan sírkert.” – írja Tóth Vilmos a könyv epilógusában. Valójában örömteli ezt olvasni, korábban ugyanis szinte minden a témában megszólaló szakértő lehetetlennek tartotta a temető megmentését. Pedig jó példáért nem is kellene messzire menni – elég Lengyelországig. Az Okopowa utcai temető Varsó zsidó múltjának kevés épen maradt emlékei közé tartozik. Bár a náci megszállók felrobbantották az építményeit, és a területen átgázolt az 1944-es varsói felkelés hulláma, a síremlékek zöme épen maradt, sőt, a háború után is használták. Az 1990-es évekre azonban nagy része teljesen elgazosodott és életveszélyessé vált, amikor is az újjáalakult varsói hitközség, a lengyel-német Nissenbaum család alapítványa, valamint Varsó önkormányzatának összefogásában átfogó rekonstrukciós munkálatok kezdődtek. Ezek ma is tartanak, de a temető nagy része két évtized alatt látogathatóvá vált, a növényzetet visszairtották, a kidőlt-bedőlt síremlékeket megtámogatták. Az évi húsz-harminc temetés mellett a fenntartást elsősorban támogatásokból, valamint az évi több ezer látogató belépti díjából fedezik. A Salgótarjáni úti temető sajnos több szempontból is hátrányos helyzetből indul a varsóihoz képest. Egyrészt Budapesten nem ez a központi zsidó temető, sőt, használaton kívül áll, alig néhány tucat család látogatja csak itteni rokonai sírját. Másrészt csupán a mauzóleumok végleges enyészettől való megmentése milliárdos összeget és komoly szakértő gárdát igényelne – amit ráadásul megnehezít a hiányzó infrastruktúra, hiszen a temető falainak mentén nincs gépjárművel is járható út. A beszakadt kripták, ingó síremlékek komoly veszélyt jelentenek a látogatókra. És akkor még nem beszéltünk a teljesen elburjánzott növényzet megritkításáról, a kerítés újjáépítéséről. (4. kép) 256

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Vidor Emil síremléke Freund Vilmos számára (fotó: Kovács Dániel, 2014) Ezek a problémák azonban azt is elég jól megmutatják, hogyan lehetne eredményeket elérni. A terület egy részének balesetmentesítését követően a temető megnyitható lenne a látogatók számára, kihasználva a budapesti zsidóság, a helytörténet és a századfordulós építészet iránti érdeklődést. A sírkert megközelítésével nincs gond: épp a bejáratnál áll meg a Blaha Lujza térről induló 37-37A villamos. Érdemes lenne azonban komolyan megfontolni a temető kibővítését a rendelkezésre álló szomszédos területekkel, és az állandó használat újraindítását. Az elmúlt években egyértelműen pozitív változás indult el, hiszen az egykori temetőudvar síremlékeinek jó része megtisztult, így Lajta évtizedekig borostyán alatt rejtőző munkáit is újra láthatjuk. A kisebb állagmegóvó munkákhoz biztosan igénybe lehetne venni lokálpatrióta önkénteseket, a szakmai beavatkozásokhoz azonban már komolyabb összegekre lenne szükség. Ehhez eddig a teljes terület 2002-es védetté nyilvánítása, illetve 24 sírbolt 2006-os külön védelme sem bizonyult elégségesnek. Talán a Nemzeti Örökség Intézetének megalapítása, illetve a szomszédos Fiumei úti sírkert Nemzeti Emlékhellyé alakítása – amelyet nemrég jelentett be a Miniszterelnökség – ennél komolyabb változást hoz a sírkert életében; hogy a szomszédban bruttó 6,6 milliárdért elkészülő Sorsok Házáról ne is beszéljünk.1 Kovács Dániel JEGYZETEK 1

A Sorsok Háza nevet viselő holokauszt-emlékhely épületei 2017 elejére elkészültek, de a kiállítás berendezése nem történt meg, az emlékhely nem látogatható. – a szerk.

257

OPUS MIXTUM V.

TÉTRE, HELYRE, BEFUTÓRA – FOGADÓÉPÜLETEK MAGYARORSZÁGON 2014.12.16. Az elmúlt évek műemlékeket is érintő uniós beruházásainak jellegzetes kísérői a megélénkült turistaforgalmat kiszolgálni hivatott fogadóépületek. Ez a (mellékhelyiségtől a 3D-s vetítőteremig sok mindent magába foglalni képes) épülettípus nálunk viszonylag új keletűnek számít, tőlünk nyugatabbra azonban régebbi múltra tekint vissza (ld. az angol visitor center, illetve a német Besucherzentrum kifejezést). Az alábbiakban csak a műemléki vonatkozású látogatóközpontok problematikájával kívánok foglalkozni, azokkal sem kortárs építészeti megközelítésben, hanem szigorúan a történeti épületek megjelenésére, összképére, hasznosítási lehetőségeikre gyakorolt hatásuk vonatkozásában. A felsorakoztatott példák segítségével kívánok rávilágítani azon ritkán feszegetett kérdések létjogosultságára, amelyek az ilyen épületek szükségességét, illetve történeti környezetbe való illeszkedését firtatják. Előre kell bocsátanom, hogy a közvélekedéssel és sokak híresztelésével ellentétben az uniós támogatás révén megvalósuló fejlesztéseknél nem kötelező ilyen létesítményeket építeni. Ez annak ellenére így van, hogy nálunk – miként azt a fogadóépületek melletti érvként hangoztatni szokás – kifejezetten műemléki helyreállításra egyáltalán nem, csak turisztikai vonzerőfejlesztésre lehet pályázni. Miért költenek hát olykor több százmillió forintot ilyen építmények létrehozására műemlékek közvetlen közelében? A tihanyi bencés apátság „Porta Pacis” („a béke kapuja”) névre keresztelt, 2011-ben átadott fogadóközpontja például önálló beruházás révén épült meg, tehát nem egy leromlott állapotú együttes felújításának részeként készült. Rendeltetése nem egyéb, mint a Balaton fölé magasodó ősi monostort elözönlő turistaáradat 21. századi igényeket kielégítő fogadása. Mivel eddig szinte csak méltató írások jelentek meg róla, szeretném kissé eltérő, az örökségvédelem szempontjait jobban érvényre juttató szemszögből megközelíteni a vele kapcsolatos problémákat. Az apátsági templomtól északnyugatra elhelyezkedő

1. kép. A tihanyi fogadóépület bejárata. (fotó: Bátonyi Péter, 2014) 258

OPUS MIXTUM V. új építmény részben a föld alatt, részben a felszínen helyezkedik el. A munkálatokkal foglalkozó cikkek lelkendezve emelték ki, hogy a komplexum 70%-a a térszín alatt helyezkedik majd el, ami rejtőzködő megjelenést sejtetett. Ehhez képest egy meglehetősen masszív betontömb tűnt fel a monostor tőszomszédságában, a hazánkban egyre inkább elharapózó bunkerépítészet 2. kép. A berlini Führerbunker bejárata. (forrás: http://berliner-unterújabb példájaként. Elewelten.de) ve kétséges, hogy az új betonkonstrukció rideg kimértsége képes-e egyáltalán harmonizálni a templom vidékies ízű, rurális bájt sugárzó részletformáival, zsindelyfedésű, kerekded toronysüvegjeinek kedvességével. A falusi barokk istenházák tagozatait a korszak élvonalába tartozó, faragott berendezéssel ötvöző templomtól minden elemében idegen fogadóépület inkább kelt Hitler utolsó menedékhelyével kapcsolatos, kevésbé felemelő képzeteket, semmint a szerzetesi vendégszeretet szívmelengető érzését… (1., 2. kép) Az ilyen felvetésekkel szemben rendre azt a zsigeri ellenérvet hozzák fel, hogy a történeti együtteshez kapcsolódóan végzett kortárs építészeti tevékenység vállaltan az elkülönülésre, a szándékos kontraszthatás keltésére törekszik. Ez esetben viszont harmonikusabb, és egyben maradandóbb eredményt biztosító megoldás lehetett volna, ha az alkotók (a helyi, tradicionális építőanyagok irányába tett engedménnyel) például a mégoly triviálisnak tűnő terméskövet alkalmazzák. Még szerencsésebb és sokkal inkább környezetbarát opció lett volna, ha a semmihez sem fogható hangulatú, festői Csokonai liget közel kétharmadának külszíni fejtéssel történő kitermelése helyett alkalmasabb helyszínt választanak, amely vizuális értelemben biztonságos, de nem leküzdhetetlen távolságra van a műemléktől. A Kossuth Lajos utcától a templom előtti térig felvezető lépcső – mint fő megközelítési út – melletti teraszos domboldalt hasonló technikával, de kevésbé fájdalmasan lehetett volna hasznosítani a nevezett célra. A délkelet felől ugyanoda felkanyarodó rézsűs utca korábbi épületeinek átalakításával, illetve bővítésével pedig akár jelentős pénzösszeget is megtakaríthattak volna. Félő azonban, hogy a megvalósult építmény esztétikai értelemben nem annyira a béke kapuja, mint inkább jövőbeni konfliktusok forrása lesz. Más szempontból tanulságos a helyreállítás alatt álló fertődi Esterházy-kastély elé, pontosabban a tőle északra fekvő Pomogy (ma Pamhagen, Ausztria) felől bevezető út mentén építeni tervezett fogadóközpont esete. A sajtóban kisebb időkülönbséggel eddig három különböző tervvariáns is napvilágot látott ugyanattól a tervezőirodától.1 Az első, 2007-ben nyilvánosságra került változat üvegfákat vizionált a területre. Az alkotói közösséget – ahogy az manapság lenni szokott – itt sem hatotta át a történelmi jelentőségű hely szellemisége, inkább az egykori előkert dendrológiai szempontból csak kisebb részben értékes fái ihlették meg, miáltal ez az elképzelés sokkal inkább mutatkozott alkalmasnak egy nemzeti park, mint egy főúri rezidencia látogatói számára. Hivatalosan ennek a konstrukciónak kellett volna „felkészítenie” a turistákat az őket fogadó késő barokk világra, aminél nagyobb képzavart nehezen tudnék említeni. Ráadásul mindezt nem kevesebb, mint nyolcszázmillió (!) forintból tervezték megvalósítani, amely 259

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Az edelényi fogadóépület. (fotó: Bátonyi Péter, 2014) reálértékben talán meg is haladja az épületegyüttesre a feldúlását követő ötven évben fordított források összességét.2 Az elképzelés irreális voltával szembesülve – heves viták közepette – a kastélyt kezelő Műemlékek Nemzeti Gondnoksága új tervet készíttetett, immáron „csekély” félmilliárdos büdzsével. A második variáns kevésbé formabontó, de visszafogottnak továbbra sem nevezhető épülete azonban ugyancsak tervlapon maradt, míg végül elkészült a minimál-költségvetésű harmadik verzió. Ennek belső terében – mintegy gesztusgyakorlásként – megjelenik a kastély homlokzati architektúrájának afféle grafikai idézete. Bárhogy is, Eszterháza ismeretében kijelenthető, hogy a többnyire leromlott állapotú, vagy méltatlanul hasznosított melléképületek sokasága mellett új fogadóközpontot készíttetni több mint pazarlás. A kastély három lehetséges megközelítési útja mentén hosszan sorakoznak a kívánt funkcióra alkalmasabbnál alkalmasabb, sorsuk jobbra fordulását váró építmények: észak felől a két gránátos ház, valamint a kastély földszintes patkószárnyai, nyugatról a vendégfogadó, a muzsikaház, illetve a lovarda, keletről pedig a tiszttartói lak.3 Mindemellett Európa legnagyobb rezidenciái közül több egyáltalán nem rendelkezik különálló fogadóépülettel, hanem az együttes valamelyik történelmi része szolgál erre a célra. Így az angliai Blenheim Palace közel négyszázezres, vagy épp Schönbrunn két és félmilliós éves turistaforgalommal is megbirkózik önálló látogatócentrum nélkül. Amennyiben mégis elkerülhetetlennek bizonyul az új fogadóépület létesítése, érdemes azt a történetileg kialakult feltárulás, összkép, illetve építészeti koncepció bárminemű zavarása nélkül kivitelezni. Elfogadható példa erre az edelényi L’Huillier–Coburg-kastély látogatócentruma, amely az egykori kert határain túl, a Bódva-folyó töltésébe illesztve, a kastély felől rejtve jelenik meg. (3., 4. kép) A jó megoldás kulcsa abban keresendő, hogy nem erőltetnek az alapszükségletek (úgy, mint, vizes blokk, jegypénztár, információs pult) kielégítésén túlmenő fölösleges funkciókat az új építmény keretei közé. Az igazi látványosság ugyanis a kastély, vagy épp az apátság, amely maga kell, hogy a bemutatás tárgya és egyben eszköze legyen. A méregdrága, ám hihetetlen gyorsasággal elavuló műszaki berendezésekre alapozott didaktikus filmvetítések és egyéb látványelemek megfosztják a műemléket attól, hogy önmaga tárja fel titkait, felkínálva a spontán megismerés örömét az érdeklődőknek. Az érv, miszerint komoly igény mutatkozik az épületek múltjának audiovizuális technikával történő 260

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Az edelényi fogadóépület a kastély felől nézve nagyrészt valóban rejtve marad. (fotó: Bátonyi Péter, 2014) szemléltetésére, inkább a modern piacgazdaság egyik alaptételét látszik igazolni, amelynek értelmében a jól reklámozott kínálat szükségképp megteremti a maga keresletét. Ráadásul a funkcionális és esztétikai értelemben túlhangsúlyozott, szerep- és aránytévesztésről árulkodó látogatóközpontok nélkülözhetetlen forrásokat vonnak el hányattatatott sorsú kulturális örökségünk megmentésétől. Bármekkora tétben hajlandó vagyok fogadni, hogy az újdonság varázsával együtt fogadóépületeink népszerűsége is elillan. Bátonyi Péter JEGYZETEK 1

Fertődön elálltak a fogadóépület építésétől, mindhárom terv már 2014 előtt lekerült a napirendről. – a szerk. 2 2009-től a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága különféle uniós támogatásokból több ütemben több mint hárommilliárd-kilencszázhetvenhatmillió forintot költött rekonstrukciós, restaurálási és felújítási munkálatokra, amelyek a kastélyt, különböző melléképületeit és a rózsakertet érintették. Egyes projektelemeket 2014-ben már utódszervezete, a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ idejében fejeztek be. A parkhoz tartozó Lés-erdő alléinak helyreállítása 2013– 2014-ben kétszázötvenmillió forintból valósult meg. – a szerk. 3 A 2. jegyzetben említett támogatásokból a gránátos házak külseje is megújult, továbbá felújították a narancsházat és a marionett színházat. 2016-ra elkészült a tiszttartói ház, amiben jelenleg – történeti funkciójához hűen – a kastélyüzemeltetés irodái helyezkednek el. – a szerk.

261

OPUS MIXTUM V.

RAKTÁRBA ZÁRT MÚZEUM: HELYZETKÉP A MAGYAR ÉPÍTÉSZETI MÚZEUMRÓL 2014. 12. 30. A Magyar Építészeti Múzeum 1968 óta működő intézmény, hivatalos besorolása szerint is múzeum, ám a hazai és a külföldi nagyközönség számára szinte teljesen ismeretlen. Ennek legfőbb oka, hogy sosem volt és jelenleg sincsen saját kiállítóhelye, nem szervez közművelődési vagy szakmai programokat, valamint nincs jelen online platformokon sem. Ennek ellenére a figyelmesebb néző már találkozhatott a nevével, hiszen a múltban számos kiállítást rendezett külső helyszíneken, publikációkat jelentetett meg, illetve tekintélyes gyűjteményének egyes darabjai már sokszor szerepeltek más múzeumok tárlatain. Az utóbbi időben pedig a Liget Budapest projekt kapcsán merült fel az intézmény neve, ugyanis a tervek szerint a múzeum ott önálló épületet kapna. A Magyar Építészeti Múzeum az egykori Országos Műemléki Felügyelőség keretein belül jött létre 1968-ban, s azóta is a már sokadszorra átalakult „műemlékes” intézményhez, mai nevén a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központhoz (továbbiakban Forster Központ) tartozik. 1975-től státusa országos gyűjtőkörű szakmúzeum. 2011 elején az akkor a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal alatt álló múzeumnak még kilenc munkatársa (közülük egy építész, öt művészettörténész, egy fotós és egy restaurátor) volt, ebből először egy teljes- és két félállású státus maradt, ma azonban a Forster Központ Tudományos és Gyűjteményi Főosztályaként működik mindössze egy munkatárssal, a gyűjteményvezetővel. Ez az áldatlan állapot már akkor „kiverte a biztosítékot” szakmai körökben: az akkori helyzetet jól foglalja össze Kovács Dániel írása a hg.hu-n.1 A múzeum jó darabig Óbudán, a Mókus utca 20. alatti hajdani lakóházban volt, és egy albertfalvai ipari területen lévő raktárral egészült ki. A házat viszont 2013-ban át kellett adniuk a III. kerületi önkormányzatnak, így a gyűjtemény legjava a Forster Központ aulájában berendezett

1. kép. Lechner Ödön tervrajza: Zala György villája, Budapest, XIV. Ajtósi Dürer sor 25., 1898. (forrás: Magyar Építészeti Múzeum) 262

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Kozelka Tivadar: A Kelenföldi Erőmű Vezénylőterme (építész: Bierbauer Virgil, 1927–1931) (forrás: Magyar Építészet Múzeum) ún. „látványraktárba” költözött, míg egy nagy része továbbra is Albertfalván maradt. Ez azonban csak ideiglenes megoldásnak tekinthető, hiszen sem raktározási, sem működési szempontból nem megfelelő. A „látványraktár” jelenleg felszámolás alatt van, és az elhelyezéssel kapcsolatban azóta is folynak az egyeztetések. A gyűjtemény évtizedeken át elsősorban vásárlás útján gyarapodott, az utóbbi években viszont a pénzhiány miatt csak ajándékozások révén bővült. A múzeum gyűjtőkörébe építészeti és építészettörténeti emlékek tartoznak, vagyis főleg hazai, illetve magyar vonatkozású építészeti rajzok, tervek, modellek, festmények, fényképek, mozgóképek, hanganyagok, kéziratok, levelezések, szakkönyvek, építészeti folyóiratok, mintalapok, rajzeszközök és egyéb építészethez kapcsolódó tárgyak, tárgyi dokumentumok. Miután a múzeumot csak a 20. század második felében alapították, a gyűjtemény darabjainak többsége a 19. század második felénél nem régebbi, hiszen a 18. és 19. század számottevő építészhagyatékai és tervanyagai az Építészeti Múzeum alapításakor már más közgyűjteményekben voltak. Emiatt a múzeum anyaga főként az olyan építészek, belsőépítészek és építészeti fotósok hagyatéka miatt megkerülhetetlen, akiknek munkássága már a két világháború közötti években kibontakozott, de az 1945 utáni évekre is átnyúlik. Ugyanakkor nagyon kevés a közelmúltból származó mű. A gyűjtemény húzónevei olyan jeles alkotók, mint például Hauszmann Alajos, Ybl Miklós, Lechner Ödön, Róth Miksa, Kaesz Gyula, Molnár Farkas, Kozma Lajos, Fischer József, Bierbauer Virgil és Dávid Károly. (1. kép) A múzeum anyaga egy kevésbé feltárt terület, az építészeti fotográfia szempontjából is igen jelentős, hiszen a fotóanyagban többek között Erdélyi Mór, Pécsi József, Máté Olga, Haár Ferenc, Seidner Zoltán és Kozelka Tivadar munkáira bukkanhatunk. (2. kép) 263

OPUS MIXTUM V. Erre a gazdag műtárgyegyüttesre épült a 2003-ban a Műcsarnokban megrendezett „Fény és Forma: Modern építészet és fotó 1927–1950” című kiállítás és a hozzá kapcsolódó kétnyelvű (magyar-angol) kiadvány, mely az Építészeti Múzeum és a mai Forster Központ Fotótárának két világháború közötti, modern építészeti fotóanyagából válogatott. A tárlat és a rendkívül igényes katalógus úttörő munka, mely felhívta a figyelmet ennek az itthon csaknem ismeretlen területnek a fontosságára és egyben rádöbbentette a nézőket arra, hogy ezek az alkotók milyen vizuális kincset hagytak az utókorra. Sikerét bizonyítja, hogy nemcsak Budapesten, Győrben és Pécsett, hanem Helsinkiben, Rotterdamban, Bécsben, Dessauban és Wroclawban is kiállították. A tárlat előzményének 3. kép. Cs. Plank Ibolya – Hajdú Virág – Ritoók Pál: Fény és Fortekinthető a „Szép új világ: Moma: Modern építészet és fotó 1927–1950. Budapest, Kulturális dern építészet Skóciában és MaÖrökségvédelmi Hivatal, 2003. gyarországon 1930–1950” című, skót-magyar együttműködésben Glasgowban, majd Budapesten létrejött kiállítás 1999-ben, és egy 2001-ben Aix-en-Provence-ban nyílt bemutató, amely szintén fókuszba állította a korszak modern építészetét és építészeti felvételeit. (3. kép) A múzeum munkásságát a fentieken kívül olyan saját kiállítások és publikációk képezik, mint a pavilonépítészetről kiadott mű „Pavilon építészet a 19–20. században a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből” (2001), vagy a modern és szocreál építészetre koncentráló „Modern és szocreál: Építészet és tervezés Magyarországon 1945–1959” (2006). De egy-egy építészre fókuszáló tárlatokat is rendeztek, mint például Dávid Károly, a ferihegyi egyes terminál építészének emlékkiállítását a HAP Galériában 2012-ben. A Magyar Építészeti Múzeum állandó szakmai partnere lett a Winkler Barnabás vezetése alatt 2003-ban létrejött HAP Galériának. A galéria bezárásakor kiadott album egyben jelentős dokumentuma a két intézmény közötti gyümölcsöző együttműködésnek. Ezeken kívül egyéb fontos kiállítások és forráskiadványok is fűződnek az intézmény nevéhez, de természetesen a mai helyzetben, egyetlen munkatárssal a múzeum ezirányú tevékenységét nem tudja folytatni. A gyűjtemény darabjai azonban gyakran mégis kikerülnek a nagyközönség elé. Most az Iparművészeti Múzeumban, Lechner Ödön halálának századik évfordulója alkalmából megrendezett „Lechner, az alkotó géniusz” című kiállításon láthatók tervrajzok és korabeli fotók az Építészeti Múzeum anyagából. Sőt, a Forster Központ aulájában lévő „látványraktár” nyitva állt az érdeklődők előtt a Budapest 100 áprilisi és a Kulturális Örökség Napjai szeptemberi rendezvényén, amikor a látogatók a gyűjteményvezető és az intézmény gyakornokai, illetve önkéntesei által megtartott kötetlen vezetések és múzeumpedagógiai foglalkozások keretében nyerhettek betekintést a gyűjteménybe. 264

OPUS MIXTUM V. Mindezek ellenére a múzeum a nagyközönség számára gyakorlatilag ismeretlen és a jelenlegi állapot ezt nyilvánvalóan tovább rontja. Mégis, az elhelyezéssel kapcsolatos nehézségek a problémáknak csak egyik szeletét alkotják. Ahhoz hogy egy korszerű építészeti múzeumot vagy építészeti központot lehessen működtetni, a mai kor olyan alapvető követelményeinek kell megfelelni, mint az online hozzáférhetőség. A gyűjteménynek ugyan bizonyos részeit különböző kiadványokhoz és kiállításokhoz digitalizálták, ebből csak áttételesen kerültek fel egyes darabok az internetre. A múzeum online felületeken tulajdonképpen elérhetetlen: alig van nyoma, illetve az is tele van téves, elavult információkkal. Egy külföldi kutató látóteréből pedig – személyes kapcsolatok híján – teljesen kiesik. Ugyanakkor napjaink építészetének „gyűjtése” már a „digitális örökség” kategóriájába tartozik, melynek mostani állapotában az intézmény nem tud megfelelni. Holott a „fizikai elhelyezés és megőrzés” mellett ma már legalább annyira fontos a „virtuális hozzáférhetőség” is. A munka folytatásához az építészettörténeti kutatás, kiállításrendezés, publikálás, restaurálás stb. mellett már a digitalizálásra és online megjelenésre is áldozni kell. Ez nyilván nem egy egyemberes feladat, és mai helyzetéből minden szempontból újra kellene építeni a múzeumot. Az intézmény fenntartása és fejlesztése mellett számos érv szól. Az ott lévő anyag már önmagában is egy „kincsesbánya” mind a szakma, mind az építészet és a városfejlődés iránt érdeklődők számára; alapvető forrása a magyar építészettörténeti kutatásnak, hiszen megőrzi és megismerteti az alkotói folyamatokat, életutakat, az építészeti közéletet, épített környezetünk alakulását, a fotográfia révén az arról alkotott képünk változásait és gyakran nyújt lényeges információkat a magánéleti, a kultúrpolitikai és a társadalmi szféráról. Ezt a fontos anyagot tehát láthatóvá kell tenni a valós és a virtuális térben egyaránt. Sebestyén Ágnes Anna Megj.: A cikk a Magyar Építészeti Múzeum 2014. decemberi állapotát rögzítette. Az azóta eltelt időben a gyűjtemény új helyszínre, a 1113 Budapest, Daróczi út 3. alatti épületegyüttesbe költözött. A 2015. novemberi és 2016. májusi létszámbővítésnek köszönhetően a múzeumban jelenleg négy munkatárs – három művészettörténész és egy múzeumi koordinátor – dolgozik. A Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ 2016. december 31-én való megszűnését követően a múzeum fenntartói feladatait 2017. január 1-jétől a Magyar Művészeti Akadémia vette át. JEGYZETEK 1

http://hg.hu/cikkek/varos/13275-kilatastalan-helyzetben-az-epiteszeti-kozpontok (Utolsó letöltés: 2016. 12. 15.)

265

OPUS MIXTUM V.

VISSZAÁLLÍTOTT BAROKK ÖRÖKSÉG 2015.01.13. A müncheni Sankt Anna im Lehel München belvárosától nem messze, egy csendes századfordulós lakónegyed központjában egy szerény homlokzatú barokk kolostortemplom található. Csendes környék ez, turisták alig járnak erre. A kolostortemplom nem szerepel a bédekkerekben, hírnévben messze megelőzik a müncheni barokk és rokokó nagy alkotásai, a Theatinerkirche, az Asamkirche, vagy a belvárosi barokk paloták. Pedig a templom érdemes a figyelemre: homlokzata egy egész átalakulás-sorozat eredménye, belsejét pedig az első bajor rokokó enteriőrként tartja számon a szakirodalom. (1. kép) A kolostort 1725-ben alapították a Jeromos-rendi szerzetesek, majd 1727-ben kezdődött az építkezés, főként Mária Amália választófejedelemné (1742–1745 között német-római császárné) hathatós támogatásával. Az együttest 1733-ban szentelték fel, az építész Johann Michael Fischer, a bajor építészet kevéssé ismert, mégis tevékeny alakja volt. Művei között kolostoregyüttesek (Zweifalten, Ottobeuren) mellett számos jellegzetes bajor falusi barokk plébániatemplom szerepel. Az egyszerű külsejű templom belső terének kialakítását viszont az Asam testvérek, Cosmas-Damian és Egid Quirin végezték, egy időben a Nepomuki Szent János-templommal, vagyis az Asamkirchével. (2. kép) A kolostort 1807-ben szekularizálták, majd kaszárnyaként használták, végül 1827-ben a ferencesek vették át, akik ma is használják. A 19. század közepére az egykori szegényes előváros egyre inkább középsőt, nagypolgári negyeddé vált. A Maximilanstraße kiépítése elősegítette ezt a folyamatot, így a város a

1. kép. Az 1968-ra visszaállított barokk homlokzat. (forrás: wikipedia.de) 266

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Az együttes állapota az 1852-es átépítés előtt. Látható, hogy a templom homlokzata alig lépett ki a kolostor homlokzata elé. (forrás: stadt-muenchen.net) környék teljes átépítéséről határozott, részben a kolostorkert rovására. A növekvő reprezentációs igények miatt a templom homlokzatát 1852–53 között neoromán stílusban átépítették August Voigt tervei szerint. A kéttornyú új homlokzat egyértelműen a Gärtner-féle közeli Ludwigskirche hatását mutatta. A templombelső változatlan maradt. A hívek rohamosan növekvő létszáma új plébániatemplom építését tette szükségessé, a városképben is meghatározó Sankt Anna Pfarrkiche im Lehel (megkülönböztetve a „Klosterkirchétől“) így 1887 és 1892 között épült fel a késő historizmus egyik legfoglalkoztatottabb Müncheni építésze, Gabriel von Seidl tervei szerint. (3. kép) Az így átalakított barokk-neoromán együttes a második világháborús bombázások során teljesen kiégett, az értékes rokokó belső elpusztult. Sajátságos módon a neoromán homlokzat szinte sérülésmentesen megmaradt, „csupán“ a toronysisakok károsodtak. A rekonstrukciót Erwin Schleich, a „müncheni műemlékek megmentője“ irányította. 1948-ban elbontották a neoromán homlokzatot, és korabeli ábrázolások, valamint néhány maradvány alapján elkészítették a Fischer-fele barokk homlokzat felújítási tervét. Csakhogy a neoromán átépítésnél a homlokzatot szinte teljesen lebontották, mivel a templomot az utca fele pár méterrel kibővítették. Seidl a problémát úgy oldotta meg, hogy a rekonstruált homlokzatot a bővítmény elé építette vissza, a neoromán tornyok maradványait pedig a kolostorépülettel megegyező barokk kialakítással „takarta le“. Így a templomhomlokzat tulajdonképpen egy rizalitot képez, ami optikailag helyes, tartalmilag viszont némiképp vitatható, ugyanis a bajor barokk kolostorok egyik jellegzetessége a teljesen egy síkban tartott homlokzat. A homlokzat felújítása 1968-ig tartott, míg a jelentős sérüléseket szenvedett templombelsőt csak 1979-ben szentelhették fel. (4. kép) 267

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A neoromán homlokzat 1945 után. A toronysisakok kivételével a homlokzat ép maradt, a kolostor és a templomhajó viszont kiégett. (forrás: erzbistum-muenchen.de) 268

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A templombelső napjainkban. (forrás: flickr.com) A részben vitatható megoldás ellenére a homlokzat visszaállítása, valamint az értékes rokokó belső teljes rekonstrukciója nagy nyereség mind Münchennek, mind az egész művészettörténetnek. 1979-re az Asam testvérek egyik fontos alkotását és a bajor barokk építészet egyik szép, jellegzetes példáját nyertük vissza. Szende András

269

OPUS MIXTUM V.

A MAGYAR ÉPÍTÉSZETI MÚZEUM MINT ARCHÍVUM 2015.01.17. Az építészeti múzeum mint intézmény alapvető paradoxon, éppen nevéből következő gyűjtőkörének múzeumi megőrzésére és bemutatására képtelen – annak méretei miatt. Már egy egyszerű google keresés is egyértelművé teszi azt a széles körben elterjedt gyakorlatot, miszerint az építészet múzeumi bemutatása a világ nagy részén a dizájn muzealizációjával jár együtt. Ha a „mókusodúból” kibúvó Magyar Építészeti Múzeum (MÉM) jövőbeli helyét keressük az építészeti anyag jellege, valamint annak térbeli és időbeli koordinátái mentén érdemes gondolkodni. Eheti posztunkban a hamarosan új ideiglenes otthonra lelő Magyar Építészeti Múzeum jövőjéről gondolkodunk. (1. kép) Az első szempont az anyag építészeti múzeumban bemutatható részére vonatkozik. Hasonlóan ahhoz, ahogy az épületeket kizártuk az építészeti múzeumok gyűjtőköréből, ki kell zárnunk egy hazai építészeti múzeumból a fennmaradt egyéb épületplasztikai és épületdíszítési töredékeket is, amelyeket hagyományosan történeti, művészeti vagy régészeti múzeumok gyűjtenek. A Magyar Építészeti Múzeumban őrzött tárgyak nagy része valójában – erős vizuális potenciállal bíró – archív anyag: tervrajzok, szerződések, levelezések, vázlatok, amelyeket részben makettek, büsztök, apróbb részletek és töredékek egészítenek ki. A kortárs muzeológiában a memóriaintézményeket összefogó mozaikszó, a galleries, libraries, archives, museums szavak összevonásával létrehozott GLAM olyan – döntően – közpénzből működő közintézményeket takar, amelyek küldetésük részének tekintik a gyűjteményeikben felhalmozott értékek minél szélesebb körű digitális elérhetővé tételét, ilyen módon újrapozícionálva eredendő oktató szerepüket a tudásalapú társadalomban. A memóriaintézmények közötti evidensnek tűnő választóvonalat a MÉM éppen a gyűjteményének sajátos, dokumentum jellegével lépi át. Szűkebb régiónkban, Közép Európában maradva Építészeti és Dizájn Múzeum működik Ljubljanában, míg kizárólag építészeti profilú intézményt Wrocłavban és Rigában találunk. Témánk szempontjából az előbbi azért érdemel figyelmet, mert városon belüli elhelyezkedése révén egy organikusan kialakult múzeumi koncentráció részévé vált. Két évvel ezelőtt kérdésként tettem fel, hogy vajon „a kortárs lengyel múzeumi boom egyik legígéretesebb helyszínén, a német-lengyel kiegyezés városában, Wrocławban negyeddé fejlődik-e az egyelőre csak egyes elemeiben létező múzeumegyüttes”. A válasz egyelőre nemleges, a kortárs művészeti múzeum tömbje egyelőre nem hasít ki újabb szeletet a múzeumokban bővelkedő városi parkból. A város múzeumai az emlékezet változásait tükrözik: az évszázados német világ örökségként a városban maradt Nemzeti Múzeum a lengyel nemzeti múzeumi hálózatba tagozódva Poznań, Gdańsk, Varsó és Krakkó mellett Szilézia örökségét mutatja be. A neoreneszánsz

1. kép. Étienne-Louis Boullée: A királyi könyvtár második terve, 1875. (forrás: wikipedia.org) Könyvtár a Kínai Animáció és Képregény Múzeumban, Hangzou, Kína. (forrás: MVRDV Iroda, Hollandia) 270

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A párizsi Cité de l’Architecture et du Patrimoine kiállítási terei [bal], A Francia Műemlékek Múzeuma, a modern és kortárs építészet galériája [jobb], (forrás: wikipedia.org) múzeumban a német kultúrkörhöz kapcsolódó középkori anyagtól induló művészettörténet a város 1945 utáni arculatát meghatározó (kisebb részben német, nagyobb részben lengyel gyökerű) alkotók műveivel fémjelzett kortárs művészetig terjed. Az 1965-ben alapított építészeti múzeum gyűjtőköre elsősorban a lokálisra fókuszál, a püspöki székhelyként középkori katedrálissal rendelkező, a 19. századi mérnöképítészet bravúrjaiban, a Jugendstil épületeiben és a második világháború utáni újjáépítés sajátos lengyel megoldásaiban bővelkedő város kimeríthetetlen terepe a muzeológiai gyakorlatnak. A tisztán építészeti múzeumok közül a legjelentősebb a párizsi Cité de l’Architecture et du Patrimoine valós gyűjteményezést folytató múzeum. A magyar esethez az teszi hasonlatossá, hogy 2007-ben költözött be az 1937-es párizsi világkiállítás épületeibe, az Eiffel toronnyal szemben lévő Chaillot palotába. A nem kisebb személyiség, mint Viollet-le-Duc, az 1860–1870-es évek francia kastélyrekonstrukciós programja atyjának kezdeményezésére és magángyűjteményére alapozva létrejött múzeum 1885-ben nyílt meg a régi Trocadero palotában. A kezdetben Összehasonlító Szobrászati Múzeumnak (Musée de Sculpture comparée) nevezett intézmény 1937-től a Francia Műemlékek Múzeuma nevet vette fel, a világkiállítások galéria rendszerét továbbörökítő kiállítási megoldásai a monumentális szobrászat és üvegablak-művészet anyagával egészítették ki a 12–18. század közötti francia építészet épületszobrászati emlékekeinek gipszmásolataiból álló alapgyűjteményét. A múzeum kezdeteinél már megjelent az építészet oktatásának az igénye, az alapító tanítványa, Anatole de Baudot 1885–1914 között építészettörténeti kurzust tartott az intézményben. Míg a két világháború közötti évtizedekben a múzeum érdeklődése a napjainkban már avíttnak tartott monumentális historizálás felé fordult: az 1937-es világkiállítás bezárását követően a 12–18. század közötti francia falfestészet és üvegablak-festészet másolataival töltötték meg a kiállítótereket. A múzeum az 1997–2007 közötti kényszerű zárva tartás alatt alapjaiban megújult, modern és kortárs építészeti gyűjteménnyel folytatva az elődök gyűjtését. (2. kép) A fenti két példa olyan építészeti múzeumokat igyekezett bemutatni, amelyek az aktuális magyar helyzethez kapcsolódnak, annak sajátos analógiái. A Magyar Építészeti Múzeum jövőjéről nem folyik nyilvános szakmai vita, a nyilvánossághoz csak egy semmitmondó, szakmainak nem nevezhető tervezet jutott el, amely fényévekre van úgy a kortárs muzeológiától, mint a mai építészettől. A szakmai anyagok léte és rejtettsége, a szakmai kérdésfelvetés hiánya, a megjelent anyag színvonala 271

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Massimo Listri: Az Indiák Általános Archívuma, Sevilla [bal], Massimo Litri: Maurizion Cattelan Novocento című alkotása a Torino melletti Castello di Rivoliban működő Kortárs Művészeti Múzeumban, 1997 (c) Massimo Listri egészen biztosan nem róható fel az intézmény megmaradt egyfős „stábjának”, sem pedig volt munkatársainak. Fegyverek között hallgatnak a múzsák, múzeumi fronton pedig tíz éve totális háború folyik, teljesen értelmetlenül. Ez már csak azért is elkeserítő, mert az építészet múzeumi elhelyezése izgalmas, menő, trendi és kortárs. Ugyanúgy, mint a néprajz, vagy a vizuális kultúra és a múzeum kapcsolata. A hazai néprajztudomány és a kortárs művészet kurátorai érzékenyen reagálnak erre a kérdésre. Az építészeti múzeum továbbgondolását egyelőre leginkább a felmerülő alapvető kérdések eldöntetlensége akadályozza: mit kellene magyar építészeti múzeumnak gyűjteni, milyen múzeumi státuszt kapna, fenntartható-e jelenlegi kapcsolata az örökségvédelem anyahajójával, a Forster Központtal? Az alapelvek után jöhetnek csak a részletek. A múzeumalapítás politikai állásfoglalás, de vajon milyen feladatok várhatnak Magyar Építészeti Múzeumra új épületében?1 A teljesség és a részletesség igénye nélkül következzen pár gondolat. (3. kép) Egy magyar vonatkozású építészeti múzeum, összefüggésben az ilyen típusú intézmények alapvető archívum jellegével, a jövő múzeumává is alakulhat. A gyűjtemény nagy részét alkotó archív jellegű tervanyag megjelenítése a hazai múzeumi gyakorlatnál sokkal intenzívebb multimédiás megoldásokat igényel. Távoli párhuzamként az építészeti tervanyaghoz hasonló, kétdimenziós, vizuálisan erős múzeumi anyagra a képregény és az abból kinövő animáció kínálkozik, amely múzeumi bemutatására Kínából találunk kezdeményezést. A hangzou-i, egyelőre csak tervezőasztalon létező Képregény és Animáció Múzeum nem csak egy alapvetően látványos műfajban rejlő lehetőségeket aknázza ki teljesen, hanem rávilágít a múzeum gyűjteménye és építészete közötti alapvető összefüggésre. Az építészet múzeumba zárt öröksége fontos tanulságul szolgálhat. A magyar építészet jó színvonala, a budapesti építészeti állomány magas minősége mellett csüggesztő az építészet „állampolgári” megbecsülése, amelynek nyilvánvaló jele sok budapesti bérház vállalhatatlan állapota, városképromboló és veszélyes ablakcsere-magánakciók, az épített környezetre érzéketlen beavatkozások. A feladatok alapja az aktív muzeológusi munka, a gyűjteménybe került alkotói életművek dokumentumain alapuló feltáró és feldolgozó tudományos munka, a hazai és a külföldi közönség számára egyaránt. A magyar építészet messze minőségén és eredményein alul értékelt, a könyvespolcok terhelhetőségébe belefér nem csak a tavaly évfordulós Ybl és Lechner, hanem a Lajta, Baumhorn, Raichle, Medgyaszay, Nyiri és számtalan társuk életművéről magyarul és idegen nyelveken kiadott kötetek, forrásfeldolgozások, képes albumok sora. A határon túli magyar építészetre általában – s nem ok nélkül teszem hozzá – megmentendő 272

OPUS MIXTUM V. örökségként tekintünk, miközben alig-alig ismert a két világháború közötti Kolozsvár modernista építészete, a kommunizmus évtizedeinek mérnöképítészete, vagy napjaink határon túli magyar építészete. Magyar Építészeti Múzeum megkerülhetetlen feladata tehát nem csak a személyes döntésük alapján külföldön alkotó építészeink életművének ápolása, hanem a Trianon utáni magyar építészet 1920 után aktív építészeinek archívumává válva annak gyűjtése és értelmezése is. A modern múzeum egyik alapfeladata kezdetektől az oktatás. A múzeum életének új fejezete mindenképpen az építészetről felhalmozott és folyamatosan bővülő tudás átadásáról is szólnia kell. Ez egyrészt egyetemi kurzusok, építészek, művészettörténészek, tájépítészek számára szervezett közös kurzusokat jelent, hiszen az építészet legkevésbé sem csak az építészekről szól. De ugyanúgy jelent aktív múzeumi és műemlékpedagógiai gyakorlatot, amely a Budapest 100 és társai mellett az építészet társadalmi beágyazottságát, megismerését és megbecsülését támogathatja. Székely Miklós JEGYZETEK 1

A még a Forster Központhoz tartozó MÉM gyűjteményét először egy kiállítási célokra alkalmatlan raktárépületbe szállították a Daróczi utcába, majd az örökségvédelmi rendszer szétverésének folyamatába illeszkedően a muzeális intézmény felügyeletét 2017. január 1-jétől a Magyar Művészeti Akadémia kapta meg. Jelenleg (2017 február) az Akadémiának az Múzeummal kapcsolatos tervei nem ismertek.

273

OPUS MIXTUM V.

A NEM RONCSOLÓ RÉGÉSZET ARCA RÓMAI VILLA FELDERÍTÉSE PÉCS MELLETT 2015.01.27. A Pécsi Tudományegyetem – Pécsi Légirégészeti Téka szakmai referensének, Szabó Máténak, illetve a pécsi Történeti Múzeumnak a kezdeményezéséből kis területű feltárásra került sor októberben Szabadszentkirályon, Pécs mellett. A Baranya megyei lelőhely az egykori késő római Valeria tartományközpont és a Sopianae (Pécs) vonzáskörzetében épült római kori villák sorába tartozik. A műemléket érintő kutatások a jövő szemszögéből közelítették meg a helyszín felderítését: „Annak érdekében, hogy a lelőhelyet a lehető legkevésbé tegyük tönkre, egy összetett módszertan szerint folyt a villa kutatása” – foglalta össze Szabó Máté. A kutató által alkalmazott munkamódszer eltér a hagyományos régészeti módszertantól és jelentősége örökségvédelmi vonatkozásaiban rejlik, hiszen példa arra, hogy a régészeti kutatás nem minden esetben destruktív jellegű. Az utóbbi évtized régészetében elterjedő roncsolásmentes régészeti vizsgálatok eredményei bebizonyították, hogy egyre szélesebb körben érdemes őket használni. (1. kép) „Jóllehet közel harminc római lelőhelyet tart számon Baranyában villagazdaságként a kutatás, de ezek közül néhányban kisebb-nagyobb ásatás is folyt és legtöbbjükről csupán terepbejárási anyag alapján mondhatunk véleményt” – idézhetjük Szabó Mátét. Nem romboló régészeti módszerrel csupán néhányukról sikerült eddig információt szerezni. Egyre több lelőhelyről készül alaprajzi képet mutató légi felvétel, melyet geofizikai vizsgálatokkal (a talaj alatti fizikai különbségek mérése, az ókori struktúrák elektromos ellenállásának és mágnesezhetőségének mérése) és helyszíni adatgyűjtéssel egészít ki a modern kutatás. Szabó Máté munkája során az új vizsgálatoknak köszönhetően kiderült, hogy Bakonya, Cserdi, Nagyharsány és Szederkény villagazdaságai

1. kép. A feltárási szelvény az őszi ásatásból (fotó: Burkhardt Britta, 2014) 274

OPUS MIXTUM V.

2. kép. FPV (First Person View) robotrepülővel készült légi felvétel egy római villáról (forrás: Balogh András – Szabó Máté: RPAS – Robotrepülők a régészet szolgálatában, Magyar Régészet 2013. tél) ugyancsak a nagybirtokközpontok sorát gyarapítják, de közéjük tartozhat a még csak hézagosan ismert és felderített szabadszentkirályi lelőhely is. A Pécstől délnyugatra fekvő római lelőhelyet több mint egy évtizede ismeri a kutatás, így olyan terepbejárási adatokra építhetünk, mely a lelőhely funkciójáról árulkodik. Szerkezetéről mégis keveset tudunk, csupán Szabó Máté és csapata foglalkozott intenzívebben a lelőhellyel: egy kisméretű próbaásatást folytattak 2014 februárjában. (2. kép) Szabadszentkirályon a télen és ősszel elvégzett próbafeltárások az előzetes roncsolásmentes régészeti vizsgálatok eredményeinek az igazolását szolgálták. Egy többrészes előzetes kutatási folyamatról beszélhetünk. Kiindulópontként a légi felderítés során azonosítható, a gabonában kirajzolódó épületegyütteseket és jelenségeket rögzítették légi felvételek segítségével. A szabadszentkirályi lelőhely ilyen típusú felderítése sikertelennek bizonyult, ami részint arra vezethető vissza, hogy a térség kőben szegény, így Szabadszentkirály falujának patak partjára emelt, de mára elbontott malmának építése során a római épületek építőanyagát újrahasznosították. A kutató csapatnak a levegőből eddig csupán 2009ben és 2014-ben sikerült római maradványokat megfigyelni, összesen három épület halovány foltjait. Rendszerint a megfigyelt jelenségek pontos bemérésére is sor kerül, hiszen a levegőből látottakat fel kell térképezni (a növényzeti jeleket geodéziai pontossággal bemérni) annak érdekében, hogy a további terepi ellenőrzést végre lehessen hajtani. Tudniillik, a múlt évtizedek kutatásában a feltételezésekre alapozva kijelölt lelőhelyeknél utólagosan a felszíni leletanyag nem tükrözte megfelelően a mélyebben található jelenségeket. A lelőhely veszélyeztetettsége szempontjából fontos a meglévő eredmények ellenőrzése és értelmezése. Ez a folyamat egy ún. domborzat- vagy terepmodell előállításában konkretizálódik. Az így nyert adatokra lehet építeni a szisztematikus leletgyűjtés feltételeit, a további terepi ellenőrzést. Szabadszentkirályon a terepi vizsgálatok a légi felderítés során azonosított romok hitelesítésére és a lelőhely kiterjedésének meghatározására voltak hivatva. Egy egyszerű GPS segítségével a leletanyag, valamint az építési törmelék mennyiségi és minőségi szóródását dokumentálva a kutatók pontosíthatták addigi eredményeiket. Az építési anyag szóródását nem igazolták vissza a légi megfigyelés adatai, a terepbejárás pedig 275

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A légifelvételeken látható épületek és a terepi adatokban mutatkozó eltérés Szabadszentkirályon (forrás: Szabó Máté: Villagazdaságok nyomában – kutatások Baranyában, Ókor XIII/2, 2014)

276

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A geofizikusok terepen (fotó: Burkhardt Britta, 2014) azt mutatta ki, hogy a levegőből látható épületek felett sokkal kevesebb törmelék jelentkezik, mint pár méterrel odébb. (3. kép) Ezek alapján került sor ősszel további kiegészítő talajfelszíni vizsgálatokra, mint például a lelőhely környékén régészeti fémkeresős és geofizikai vizsgálatokra. Ezek során jelentős ismeretanyaghoz juthattunk hozzá, melyeket az említett próbafeltárás részint helyesbített (ezek részletezése az ásatási eredmények hivatalos közzététele után várható). A feltárás során előkerült leletanyag egy részét további, már laborban végzett anyagvizsgálatoknak is alávetik, melyek többek között a lelőhely kormeghatározását megkönnyítik. (4. kép) A fentiek alapján elmondható, hogy a mai régészet mottója “kevesebbet, de részletesebben”. Számos olyan régészeti módszerrel rendelkezünk, melyek a talajfelszín megbontása, a lelőhely megbolygatása nélkül bővíthetik a lelőhelyekre vonatkozó ismereteinket. Burkhardt Britta

277

OPUS MIXTUM V.

EGY BUDAPESTI KÖZÉPÜLET HELYE - A VOLT KIRÁLYI PALOTA 2015.02.20. Kezdenek kirajzolódni a „frontvonalak” a volt budai királyi palota rekonstrukciós törekvései körül. Miközben a kormányzat a századfordulón a palotaegyüttes bővítését irányító Hauszmann Alajos építészről programot és egy szakértői bizottságot is elnevezett – kirakva ezzel az irányjelzőt – éledezik az elképzelések ellenzéke. Egy héttel ezelőtt a budapesti OSA Archívum programsorozatának nyitányaként tartott kiállításmegnyitó szintén beszédes elnevezésével (Álljon meg a menet!) tette egyértelművé a szervezők álláspontját. Azon kár meglepődni, hogy a volt királyi palotához hozzányúlni politikai cselekvés. Mindig is az volt és az is maradt, még a Kádár-rendszer alatt végbement legutóbbi helyreállítás is ilyen volt, amelynek politikussága éppen az épület hatalmi-államigazgatási szerepének megszüntetésében volt. Ahogy azt bő egy éve Tóth Áron már megírta ugyanitt (Szálka a torkunkban, Örökségfigyelő, 2014. január 31.), mindez azzal is bonyolódik, hogy a 20. század számos nemzeti traumája tapad az épülethez. Sőt! Olyan véleményekkel is találkozni, amelyek ennél is korábbra mennek vissza és a palotában a „csődöt mondó” Osztrák-Magyar Monarchia és a Habsburg elnyomás szimbólumát látják. Közéjük tartozik Rév István történész, az OSA Archívum igazgatója is, aki a kiállítást felvezető beszédében élesen kritizálta a jelenleg körvonalazódó elképzeléseket, különösképpen a Potzner Ferenc (KÖZTI) nevével fémjelzett – valószínűleg már sok elemében nem is aktuális – koncepciót. Hauszmann, a rossz építész Rév beszédének és a megnyitón papíron osztogatott tanulmányának részét képezik az olyan, jellemzően 20. század első harmadából származó idézetek, amelyek a palotaegyüttes építészetének, valamint Hauszmann Alajosnak a kritikáját tartalmazzák. Az idézetek alapján egy kisszerű, tehetségtelenségében valahogy felkapaszkodott alkotó képe rajzolódik ki előttünk. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy ezek az írások éppen abban a korban keletkeztek, amikor a modern építészet szárnyait bontogatta annak ellenében, amit Hauszmann Alajos életének nagy részében képviselt: a historizmus ellen. (1. kép) A modernizmus harcos híveinek minden hevülete és túlkapása is érthető koruk, hatalmas ellenszelük fényében, azonban bírákként ma aligha a ‚20-as, ‚30-as évek szerzőit kell előhívnunk. Az építészettörténet-írás ma Hauszmannt a korszak legmeghatározóbb építészei között tartja számon, akit mind mérnöki, mind formaalkotói képességei okán az alkotók első vonalába sorol. A Holnap Kiadó építész-monográfia sorozatát (Az építészet mesterei) nem véletlenül kezdték vele a szerkesztők. Életművének értékelése nem mellékesen már a még erőteljesen historizmus ellenes 1950-es években elkészült, sajnálatos módon azonban az Ybl Miklós monográfiáját is megíró Ybl Ervin kézirata kiadatlan maradt akkor. A királyi palota, mint rossz épület A kritikák részeként felmerül az is, hogy a budai királyi palota bővítése eleve egy elrontott, rossz épületet eredményezett. Az 1900-as évek elején befejezett együttesen az építészeti progressziót számon kérni igencsak anakronisztikus volna. A királyi paloták ekkoriban érthető módon nem az építészeti újítás hordozói voltak, ahogyan építtetőik sem a társadalmi megújulás szószólói. Hauszmannt ráadásul kötötte, hogy alkalmazkodnia kellett a Mária Terézia korában épített, ekkor kibővített palota barokk stílusához. Sokan sajnálják azt is, hogy nem az Ybl-féle tervek valósultak meg: csupán a ma az OSZK-nak helyet adó krisztinavárosi szárnyat építette volna fel a megépülthöz hasonló nagyságban, 278

OPUS MIXTUM V.

1. kép. A királyi palota az Ybl Miklós és Hauszmann Alajos irányította építkezéseket megelőzően (forrás: fortepan.hu) a dunai fronton egy a Hősök terei Millenniumi emlékmű oszlopsorához hasonló építménnyel csak egy kisebb testőrpalota egészítette volna ki a látványt. Ybl kétségtelenül megnyerő terveit azonban nem „művészi megfontolásból” vetette el Hauszmann. 1896-ban, az eseményekre kibővített egykori trónterem szűkösnek bizonyult, ezért világossá vált az is, hogy a korszerű rezidenciának épülő krisztinavárosi szárny mellett az épületet egy nagyméretű rendezvénytermet befogadó résszel is meg kell toldani. A palota építésének irányítását átvevő építész pedig az egyetlen reális lehetőséggel élt, az északi irányú bővítéssel. Álkupolával ékeskedő A palota talán legtöbbet kritizált és az átépítés során is sok fejfájást okozó eleme a kupola volt. Többek túl picinek, rossz elhelyezésűnek és elrontott díszítésűnek tartották, ráadásul azt is fájlalták – és ez volt a fő kritika később is –, hogy úgymond nem igazi kupola. A kupola alapvetően nagyméretű terek lefedésére jött létre, építészeti megközelítésben boltozati típusnak tartják. A római Pantheon és az isztambuli Hagia Sophia lenyűgöző belső terét döbbenetes méretű szerkezetek fedik le, amelyeket koránt sem az épület külső képének városképi hangsúlya miatt alkottak meg. A késő középkorban épült fel az első, a külső és belső látvány szempontjaira egyformán figyelő kupola, a firenzei dómé. Már ekkor elkezdett kettéválni a belső tér és a külső kép szempontjából is fontos épületrész: úgynevezett kettős kupola készült, vagyis a belső térből látható mennyezeti forma és a kívülről látható kupola között tér képződött. Üres tér. (2. kép) Bár az észak-itáliai dómnál a két héj közti eltérés csak pár méter, a barokk korban már jóval nagyobbakra is akad példa, a 19. század második feléről nem is beszélve. Ennek ellenére a 20. századi építészettörténet-írás felvette fogalmai közé az álkupolát, amely kifejezéssel azokat a szerintük nem kupolákat illették, amelyekben lényegében nem volt már belső tér. Steindl Imre Parlamentjét, ha elvágnánk a kupola csúcsán keresztül, azt látnánk, hogy az a belső kupolatér, amelyben a magyar koronázási ékszereket őrzik alig éri 279

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Parlament makettjének (itt még nem teljesen kész) részlete, amely szemléleti a kettős kupolát (fotó: flickr.com / eclipse chaser) 280

OPUS MIXTUM V. el a városképileg oly meghatározó, hatalmas tetőépítményt. A Parlament kupolájára mégsem sütötte rá senki ezt a bélyeget. Hauszmann épületében pedig szintén megtalálható volt egy boltozott tér a sokat szidott tetőidom alatt: ez volt a Habsburg-terem. Ahol sosem aludt király A budai királyi palota mindezzel együtt tagadhatatlanul súlyosan telítődött a magyar történelem számos terhével. Ezek azonban e blog keretein túlmutató jelenségek. Természetesen elengedhetetlen az összegző szemléletű megközelítés, ugyanakkor mindez nem működhet az épületegyüttes művészettörténeti megközelítésből való értékelése nélkül. Bármennyire is furcsa, a közelmúlt sok kiváló tanulmánya ellenére, nem készült az épület 19–20. századi építéstörténetéről olyan összefoglaló igényű mű, amely ezt megkönnyítené, amelynek tartalmában és értékítéletében bízni lehetne, amit felütve az érdeklődők a téma szakértőinek gondolataira támaszkodva alakíthatnák ki saját véleményüket. Ez azért is volna fontos, mivel a rendelkezésre álló szakirodalom soraiban számos, az 1949 és 1985 közötti rekonstrukciót igazoló, de szakmailag erősen vitatható állítás került be. A Budapesti Történeti Múzeumban újrarendezett remek palota-történeti kiállítás minden erénye ellenére e kötet(ek) hiányát sajnos nem pótolhatja – nem is feladata. Így pedig nagyon úgy fest, hogy ez a fajta értékelés megmarad a hozzáértők belügyének és esélyt sem kap majd arra a társadalmi nyilvánosság előtt, hogy kivegye részét a teljesen jogos vitából. Abból a vitából, ami az egyébként kiváló szakemberekből összeállított Hauszmann Bizottság zárt ajtóin belül maradt eddig. Az OSA Archívumban látható erőteljesen célzatos kiállításnak és az azt követő rendezvényeknek egyetlen erénye valószínűleg éppen az lehet. Megtöri a hallgatást és végre színvallásra késztethet sokakat, mit is gondolnak a volt budai királyi palota jövőjéről. Ebben a párbeszédben pedig az építészettörténeti szempontoknak legalább akkora létjogosultsága lenne, mint a többinek. Kelecsényi Kristóf A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/7191121 KOMMENTEK:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben. innovation 2015.02.20. 12:44:10 Nem is értem, miért van kérdés a palota felújítása és a hauszmanni tervek visszaépítése körül. Teljesen egyértelmű, hogy az egész várnegyedet a háború előtti formájában építsék vissza: - Palota - Lovarda - Helyőrségi Palota - Honvédelmi Minisztérium - József főhercegi palota - Honvédelmi Főparancsnokság épülete - Külügyminisztérium épülete (Dísz tér) - Pénzügyminisztérium régi fényének helyreállítása (Szentháromság tér) Világszintű, világszínvonalú várnegyedünk lehetne végre! 281

OPUS MIXTUM V. goodjohnwin 2015.02.20. 16:38:57 @innovation: ironikus, hogy nickeddel ellentétben visszaépítenél valamit, amit a történelem elsodort, a társadalom pedig túllépett rajta. Sokmindent vissza lehetett volna építeni, de szerencsére azért maradt elég a múltból, hogy nézegessük, ideje továbblépni a jövő felé. Eleve az sem tiszta egyelőre, hogy bárminek, ami a Budavári palotával történni fog a következő években, mi lesz a célja, az értelme, a funkciója. A fenti történeti visszatekintés tanulsága, hogy nem árt első körben a funkciót tisztázni és csak utána elkezdeni maltert keverni. ébrenjáró 2015.02.20. 17:07:38 Elképesztő, hogy mi mindenen mennyit problémázunk..... ébrenjáró 2015.02.20. 17:22:56 A világon máshol nem problémáznak ilyeneken. Németországban például az volt az elv, hogy visszaépítették a szétlőtt történelmi épületeket, de belül részben a mai korhoz igazították, hogy használható legyen. Szerintem ez a helyes gondolkodás. Mindenképpen jó lenne visszaépíteni a várnegyed épületeit és azt sem kéne szégyellni, ha valami jobb lenne kicsit másképp. (pl. a régi kupola díszítését valóban jobban is el lehetett volna találni.) A belső tereket azonban tényleg nem biztos, hogy pont ugyanúgy kéne visszaállítani. ma egy szocreál szar, régen viszont sok terem barokk aranycirádás csiricsáré giccsorgia volt. Azt nem sajnálom. Kéne valami esztétikus egoldást találni, amiben visszaépítik a régi tereket, lépcsőket, stb, de ne pont abbana barokkos giccsben ami volt. Attól, hogy valami régi, még lehetett gagyi és ízléstelen. goldcity 2015.02.20. 17:42:21 @ébrenjáró: agree! lehet más a handa-banda 2015.02.20. 23:06:36 Nem olyan mint volt, de ez még nem baj, sőt az épületegyüttes külső tömbformáját tekintve még előnyösebb is A Hauszmann-féle eklektikus erőlködéseket pedig végképp nem sajnálom. Ha megmaradtak volna akkor szívtelenség lenne kidobni A belső dolgokat viszont teljesen át kéne strukturálni, mert szinte semmi sem emlékeztet egy királyi palotára. De ez már attól függ milyen funkciót sikerül találni hozzá Lehetne például királyt választani, és akkor visszanyerné a funkcióját az épület. Én például szívesen elvállalnám akár mellékállásban is Fizető Utas 2015.02.20. 23:25:51 Szerintem kevés ember él ma Magyarországon, aki ne látná szívesen a budavári palotát a háború előtti állapotában, de ha egy kicsit megpróbálunk a történelem időszalagjának nagyobb szakaszára fókuszálva eltávolodni az aktuálpolitikai csaták hadszínteréről, ahol a királyi vár emblematikus szerepe miatt komoly fegyverként van jelen, és kiszakadni az elvágyódás romantikus állapotából is, akkor megláthatjuk, hogy a palota – és általában az épített környezetünk – mindig újra és újra átadta a terepet az adott korszellem formáló - na meg persze a háborúk pusztító - erejének. Ez történt a palota korábbi életszakaszaiban is: a középkori állapotot kiegészítették a reneszánsz építkezések eredményei, majd a barokk és neobarokk átalakítások már durván figyelmen kívül hagyták az előző korok emlékeit. Hol van ma már Mátyás király fényes reneszánsz palotája? Miért nem kérjük számon Mária Terézián és építészein, esetleg a későbbieken, Ybl Miklóson, Hauszmann Alajoson? Miért a Hauszmann-féle állapotot tekintjük etalonnak, holott az a vár életének csak egy igen rövid szakasza, amely eredeti funkciójában ma már nem lenne életképes. 282

OPUS MIXTUM V. Talán éppen a viszonylagos időbeli közelsége és a fényképes, filmes dokumentáltsága táplálja bennünk az iránta érzett vágyat, de mit kezdenénk 300 méter hosszú barokk-neobarokk térsorral, szalonokkal, trón- és báltermekkel, egy olyan épületkomplexummal, amely már megépítésekor is üresen kongott? Elvárható lett volna-e akár egy demokratikus berendezkedésű államtól is a II. világháború utáni letarolt Magyarországon, hogy egy funkciójában használhatatlan projektre horribilis összegeket fordítson? Valóban rossz válasz volt-e a romokon egy az adott korszellemnek megfelelő kultúrpalota megépítése, amely a feltárt, feltárható középkori emlékek bizonyos mértékű bemutatására is kísérletet tett? Ez látható ma; a barokk-neobarokk enteriőrtől megfosztott, homlokzatait és a tetőidomokat nézve egyszerűsített, új kupolával megfogalmazott többé-kevésbé használható pragmatikus épület, amely megérett arra, hogy alkalmassá tegyék a XXI. század kiszolgálására talán a jelenlegi kulturális rendeltetésében. Ha nem vállalható tovább a Kádár-korban kiosztott szerep a palota számára, akkor elvárható-e ma az országtól, hogy egy az érzelmek és álmok talajában gyökerező kétes funkciójú replika építésébe fektessen be? Ez a hajó már valószínűleg – a teljes restaurálást nézve mindenképpen - elment, ahogy elúszott a régi Erzsébet híd, a margitszigeti Ybl tervezte fürdő, a Duna korzó szállodasora, a Kálvin tér épületei….stb. De nem úszott még el rengeteg megmentésre érdemes ipari, lakó- és középület, meg a Kodály körönd tető nélküli háza sem… ezegyfa 2015.02.21. 13:19:39 @goodjohnwin: és mi lenne a haladó, demokrata, europé? Egy finta pláza? Üveg, vas, beton tucat művészi kocka? innovation 2015.02.23. 10:33:55 @goodjohnwin: NEm gondolom visszalépésnek. Nagyon is jól tud működni egy ilyen. A modernnek is megvan a maga helye, de az nem a Várban van. goodjohnwin 2015.02.24. 22:15:44 @ezegyfa: @innovation: egyik szót sem írtam le, amit említetek. Csak azt, hogy a hely funkciójával kell kezdeni a tervezgetést, nem a múltidézéssel, és utána a görcsöléssel, hogy értelme is legyen. A Várkert bazár sajnos ennek az áldozata: anno megépítették (szép volt), majd kiderült, hogy semmi értelme, lepukkant. Kis szünet, háború, találtak egy funkciót, népszerű lett, de megint lepukkant. Most felújították (szép lett), de a Millenárishoz hasonlóan a következő években a kormány oda fog vinni minden, amit csak bír, hogy értelemmel töltse meg - vajon mi lesz 12-15 év múlva? a Várban a múzeum, mint funkció tökéletes volt, ezen kívül semmi más nem teszi jobban látogatottabbá, népszerűbbé, helyzetéhez méltóbbá. jófej csávó 2016.04.27. 15:21:30 @Fizető Utas: Ertelmes es tanult ember vagy, ez konnyen kiolvashato a kommentedbol. De ne haragudj, annyi fantaziaja mar csak van egy embernek, hogy kitalaja, hogy milyen celokra lehet hasznalni egy egeszen egyedulallo, muveszi ertekeben paratlanul gazdag epuletet, ami mellesleg kiralyi palota. Meg akkor is, ha a tortenelem viszontagsagos utvesztojeben kiraly nem juthatott el a haloszobaig se. Nezd meg Versailles-t! Ott hany evszazadig eltek kiralyok? Azt mire hasznaljak most? Szerintem ha eredeti allapotaban visszaallitanak a Budai Varat, es legalabb egy resze napi rendszeresseggel latogathato lenne a tobbi palotaval egyutt, illetve sokukban keptarat, galeriat, esetleg konyvtarat vagy mas kulturalis esemenyeknek, reprezentacios celu esemenynek, 283

OPUS MIXTUM V. akar hangversenynek, balnak adnanak helyt, akkor uresen kongana mondjuk a tukorterem vagy a balterem? Hegyekben allnank mind elotte, hogy buszken nezhessunk vegig mindazon, amit ez az orszag fel tudott mutatni a tortenelemben. Nehogy mar azon majrezzon itt par okostojas, hogy mire lehet majd hasznalni egy palotat? Mintha ezt egy gimnazista nem lenne kepes kitalalni 5 perc alatt. Es miert a Hauszmann-fele palotat kellene visszaepiteni? Na ez mar jobb kerdes. Szerintem azert mert az tukrozte a palota legutolso olyan allapotat, amely szep volt es folytatta (volna) azt a hagyomanyt, hogy az orszag kiralya lakjon benne. Ezt a folyamatot bontotta meg a muzeumma alakitott, es funkciojaban, forma- es izlesvilagaban diszharmonikussa tett kepzodmeny. Egyaltalan nem vagyok ellen a funkcionak, de egy kiralyi palota esetebn mar az funkcio, hogy turistacsalogato latvanyossagga teszed! Versailles eseteben is ez maga a funkcio! Urmanczy 2016.05.04. 22:12:27 @goodjohnwin: A cél újjáépíteni azt amit a szovjet és az angolszász terrorbombázók, politikusok és építészek leromboltak. A funkció ebből a szempontból lényegtelen. Nekem az is jó, ha idegenforgalmi látványosság, de az is, ha királyi székhely lenne ismét.

284

OPUS MIXTUM V.

TÖBBSZÖR MEGMENTETT ÖRÖKSÉG: A NÜRNBERGI „IKERTEMPLOMOK“ ES MŰKINCSEIK 2015.03.13. Nürnberg városának legfőbb látnivalói köze tartoznak a gótikus ikertemplomok: a várost kettéosztó Pegnitz-folyó mindkét partján a különböző városnegyedek felépítették a maguk plébániatemplomát, melyek építészeti kialakításban, de főleg az ott felhalmozott műalkotások révén méltó vetélytársai a legnagyobb székesegyházaknak is. Az itt felhalmozott örökség túlélte a reformáció képrombolóit és a második világháború súlyos pusztításait is. Ma a templomok evangélikus gyülekezetek otthonai, így ezek a páratlan alkotások szigorúan már nem kegytárgyak, hanem műtárgyak. Nürnberg a császári vár alatti kis településből fejlődött a késő középkor egyik legjelentősebb kereskedővárosává. A vár alatt épült fel az eredetileg román stílusú bazilika, ahol egy 8. századi szent, Sebaldus

1. kép. A Sebalduskirche és a Lorenzkirche nyugati homlokzatai. Noha sok a hasonlóság, jól láthatók a Sebalduskirche korábbi, román részletei. (forrás: wikipedia.org) 285

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Nürnberg főtere és a Sebaldkirche 1945 nyarán. A templom felújítása már megkezdődött, de a beomlott szentély jól mutatja, hogy a templom műkincsei a bunkerban a teljes pusztulástól menekültek meg. A kiégett homlokzat előtt látható a gótikus Schöner Brunnen, ami vasbetonköpeny alatt vészelte át a bombázást. (forrás: flickr, Ferencdiak) sírhelye jelentős zarándokhellyé vált. Ez a zarándokforgalom tette szükségessé a templom többszöri bővítését, aminek legjellemzőbb eleme a magas tetőzetű, késő gótikus szentély, melyet 1372-ben szenteltek fel. Az időközben déli irányban, a Pegnitz-folyó túlpartján is kialakult egy (hasonlóan jómódú) városnegyed, melynek lakói szintén templomépítésbe fogtak: az építkezés 1250-ben kezdődött egy szerényebb méretű épület kialakításával, majd a Sebalduskirchéhez hasonló tornyok és szentély építésével fejeződött be 1477-ben (a városban a császárok megbízásából egy harmadik gótikus templom is épült, a ma is katolikus Frauenkirche). (1. kép) Felszentelésüktől kezdve a két templom sorsa nagyon hasonlóan alakult: a vezető patríciuscsaládok jóvoltából a tulajdonképpen város gazdagságát reprezentáló kincsesházakká váltak, késő gótikus szárnyasoltárokkal, epitáfiumokkal, fogadalmi képekkel, szobrokkal. Ez a polgársághoz való szoros kötődés biztosította az alkotások fennmaradását: 1525-ben a város áttért a protestáns hitre, és természetesen felvetődött a katolikus szertartásokhoz kötődő műalkotások eltávolítása. A lelkes reformátorok viszont komoly dilemma előtt álltak: azokat a kegytárgyakat kellett volna száműzniük, amiket szüleik, nagyszüleik, vagy éppen ők maguk rendeltek hatalmas összegekért. Így kompromisszum született: a kegytárgyak maradtak – de szigorúan vallási jelleg nélkül, csupán műtárgyként. A műtárgyak második megmenekülése a második világháború idejére esik. 1940-ben, a Németországot ért első bombázások után a vár alatt 24 méterrel egy bunkert, az úgynevezett Kunstbunkert alakítottak ki. Ide menekítették a két templom összes műtárgyát és üvegablakát, valamint Dürer összes, a városban őrzött művét, az összes kódexet, valamint a Frauenkirche középkori óráját. De nem csak 286

OPUS MIXTUM V. nürnbergi műkincsek kerültek ide, itt helyezték el a krakkói Mária-templom főoltárát is. A nem mozdítható műtárgyakat, mint a főtéren álló gótikus Schöner Brunnent, vagy a Lorenzkirche szentségházát vasbeton köpenybe burkolták. A kincsek biztonságba helyezése előrelátó tett volt, ugyanis 1945. január 2-án a szövetségesek az óváros 90%-át lebombázták. Mind a Sebaldus, mint a Lorenzkirche súlyos károkat szenvedett, amit tetézett, hogy az amerikaiak a várost csak ostrommal tudták bevenni, ráadásul a háború utolsó napjaiban német csapatok barikádozták el magukat a Sebalduskirchében. A karzatért vívott harcok során semmisült meg a templom 1440-ből való orgonája.(2. kép) Sebaldus dán királyfi a 8. században a frankok között térített és Nürnberg mellett halt meg. A korábban a templom és a város védőszentjeként tisztelt „Frank apostolt“ 1425-ben avatta szentté V. Márton pápa. A koporsója már korábban, 1397-ben elkészült, a helyi ezüstműves, Fritz Habeltzheimer munkájaként. Az aranykeretes ezüstmezőkben a császári sas motívumai láthatók. A koporsó köré készült bronz síremlék már a szentté avatás után készült, Peter Vischer szobrász alkotása 1508-19-ből. A reformáció után ez az együttes is a helyén maradt, csupán a zarándoklatokat szüntették be. A szentélyben található az egyik legjelentősebb német üvegablak-együttes. A középső, császári ablakot, a Kaiserfenstert I. Miksa császár adományozta 1514-ben. Ettől balra a „bambergi ablak“, a bambergi püspök, a város egyházi urának adománya, jobbra a Hohenzollern őrgrófok, az egykori nürnbergi várnagyok ablaka 1515-böl. Az ablakok készítésekor Nürnberg már szabad birodalmi város volt, a Hohenzollernek csak a történelmi kapcsolat miatt adományoztak, a bambergi püspök csupán pár további évig, 1525-ig volt a város egyházi vezetője. Az ablakok készítője Hans Süß von Kulmbach, Dürer tanítványa. Az epitáfium 1513-ban készült a helyi patrícius, Dr. Lorenz Tucher emlékére, szintén Hans Süß von Kulmbach műveként. A szárnyakon Szent Péter és Lőrinc, Tucher védőszentje, illetve Keresztelő Szent János és Szent Jeromos, középen a Szűzanya mellett Szent Borbála és Alexandriai Szent Katalin látható, egy itáliai reneszánszot idéző táj előtt. A protestáns Lorenzkirche leghíresebb műremeke Veit Stoß angyali üdvözlete, az Englischer Gruß 1518-bol (az „Englischer“ szó természetesen itt „angyalit“ jelent). Az adományozó a Tucher család másik tagja, II. Anton volt, aki az akkor már 70 éves művészt bízta meg a mű elkészítésével, a város teljes megdöbbenésére. Az angyali üdvözletet először 1518 nyarán húzták fel a diadalívre, ahol ma is látható. Az üdvözlési jelenetet 50 aranyozott rózsa fogja körbe, amely egyúttal stabil keretet ad a szobornak. A szentély mellett található az egykori szentségház, Adam Kraft alkotása 1493–96-ból. A 18 méter magas „homokkő-látomás“ Krisztus életét mutatja be, a talapzaton a születéssel, a szentségfülke felett az utolsó vacsorával, majd a keresztrefeszítés, végül, a koronán a feltámadással. Ez a rész követve a boltozatot különös hatást keltve erősen meghajlik. Adam Kraft megjelenítette magát, ő a talapzatot tartó egyik alak. A háborúban a szentségházat vasbeton köpenybe burkolták, a csúcs kivételével. Ez a bombázás során megsemmisült, így a mostani pótlás. A nürnbergi protestáns főtemplomok építészeti kialakításuknál fogva önmagukban is jelentős értéket képviselnek, különösen, hogy az újabb, a Lorenzkirche a korábbi Sebalduskirche mintájára épült. Ugyanakkor a templomokhoz ennyire szorosan kapcsolódó, máig in situ hiánytalanul meglevő műtárgy együttes nem csak magyar szemmel tűnik hatalmas értéknek es különlegességnek, Németországban is egyedülálló ritkaság ez az összetett, gondosan megőrzött örökség. Szende András

287

OPUS MIXTUM V.

GIPSZEK A MAGASBAN – AZ EGYKORI ZALATNAI KŐFARAGÓ ÉS KŐCSISZOLÓ IPARISKOLA FENNMARADT KINCSEI 2015.03.25. A 19. század utolsó évtizedeiben Magyarország ipari és közgazdasági modernizációja vált a múzeumfejlesztések motorjává, amelyhez csak a századfordulón kapcsolódott hozzá a képzőművészeti gyűjtemények elhelyezésének igénye. A kiegyezést követő három évtized során a kereskedelmi- és iparfejlesztés, a közgazdasági rendszer modernizációja, a regionalizmus és a nemzeti jelleg erősítését szolgáló törekvések formálták a múzeumalapítások ügyét. 1867–1897 között három iparmúzeum és négy iparmúzeumi épület (Budapest, 1887–1889, Marosvásárhely, 1890–1893 és Kolozsvár, 1896–1898, 1903–1904), egy mű- és iparmúzeum (Iparművészeti Múzeum, Budapest, 1893–1896/1897), egy természettudományi (Nagyszeben, 1894–1895), egy helytörténeti múzeum (Bihar Megyei és Nagyváradi Múzeum, 1895) és egy régészeti múzeum (Aquincumi Múzeum, 1894) épült fel. A korszak ipari jellegű múzeumai a teljes múzeumépítkezések több mint felét teszik ki. Jellemzően kettős, azaz oktatási és múzeumi funkciókat egyesítő intézmények jöttek létre, területi eloszlásukat tekintve pedig a főváros és Erdély különböző városai dominálnak. Elsőként az Országos Képtárból Szépművészeti Múzeummá alakuló intézmény létrejötte és palotájának elkészülte (1896–1906) törte meg a régészeti múzeumok, az iparmúzeumok, iparművészeti múzeumok és regionális vagy helytörténeti múzeumok alapításának sorozatát. Az iparmúzeumok alapítása összefüggött az iparoktatással, a modernizálódó iparosság új intézményei általában helyi alapanyagokra alapozva jöttek létre. (1., 2. kép)

1. kép. Oktatási segédanyagként szolgáló gipszöntvények és épületplasztikák az egykori zalatnai Kőfaragó és Kőcsiszoló Ipariskola padlásán a 19–20. század fordulójáról. Megtaláláskori állapot: eredeti elrendezés a padlás gerendáin (fotó: Székely Miklós, 2014) 288

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Megtaláláskori állapot a padláson. Jobbra Lukács Béla, az intézményt alapító miniszter büsztje (fotó: Székely Miklós, 2014) A faipar területén bútor- és épületasztalosság mellett esztergályosságot és fafaragást tanítottak a homonnai (1877) iskolában. A fa- és fémmegmunkálást tanító intézmények száma lényegesen nagyobb volt. Ide tartozott az aradi (1892), a kolozsvári (1884), a marosvásárhelyi (1892) és a szegedi (1893) intézmény, amelyekben a homonnaihoz hasonló rendszerű faipari oktatás mellett gép-, mű- és épületlakatosokat képeztek. A kolozsvári fa- és fémműves szakiskola saját tanítási modellt dolgozott ki, délelőttönként ipari üzemekben és gyárakban folyt a gyakorlati, délutánonként az iskolában pedig az elméleti oktatás. Az intézményekhez esetenként speciális szakképzéseket is biztosítottak (építőipari, műlakatosság, agyagipari, gőzgépkezelő stb.), valamint bizonyos esetekben technológiai múzeum is kapcsolódott, ilyen volt kolozsvári Ferenc József Technológiai Iparmúzeum (1887). Ebbe a rendszerbe tartozott a magániskolaként indult, finommechanikai képzést nyújtó budapesti Mechanikai Tanműhely (1884) is. Kőfaragó és agyagipari iskola működött Székelyudvarhelyen (1892), ahol a kőfaragó és díszítő szobrászati képzés mellett fazekasságot és kályhakészítést is oktattak. Kifejezetten kőfaragó és kőcsiszoló iskola működött Zalatnán (1894), míg Ungváron (1863) az iparművészeti iskola profilját fazekas és kályhakészítő képzés egészítette ki, de a mágocsi (1887) iskola képzésének középpontjában szintén az agyag állt. Ehhez az oktatási szinthez tartozott a budapesti óraipari (1892) és a nagyszebeni bőr- és cipésziskola (1895) is. Az iskolák fele az erdélyi országrészben volt. A napjainkra jórészt a határainkon kívüli településeken működött iskolák egykori, a maga korában elsőrangú oktatási anyaga jórészt elkallódott. Éppen ezért különleges a Gyulafehérvártól harminc kilométerre nyugatra elhelyezkedő Zalatna, ahol az egykori Kőfaragó és Kőcsiszoló Iskolának a padláson fennmaradt egyedülálló gyűjteményét 2014 nyarán mentette meg egy kis csapat a feledéstől és a pusztulástól. Az egyre fogyatkozó lakosságú, ma már mindössze pár tucatnyi magyarnak 289

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Elsődleges tisztítás és leltározás után, az iskola egyik használaton kívüli termében (fotó: Székely Miklós, 2014) otthont adó városka leginkább etnikai alapú lázadások és vérengzések miatt ismert, az 1784-es erdélyi parasztfelkelésben betöltött központi szerepe mellett az 1848-as év szomorú eseményei közé tartozott a zalatnai polgárok lemészárlása is. Az ennek emléket állító, 1898-ban Ompolygyepű határában felállított oszlop a zalatnai kőfaragó iskolában készült. Az intézmény alapítója és az oszlop megrendelője az az örmény családba született Lukács Béla, kereskedelmi és közlekedési miniszter volt, aki a hegyekben népes családokban élő, döntően román lakosság gazdasági helyzetét infrastrukturális fejlesztések mellett a kőfaragás és a kőcsiszolás meghonosításával kívánta javítani. A fent említett felkelések kiváltó oka nem kis részben a kimerült bányák és a mezőgazdasági művelésre korlátozottan alkalmas területeken megélni nem tudó, nélkülöző, s egyben alacsony iskolázottságú lakosság elégedetlensége volt. A kőben gazdag vidéken működő iskola létrehozásakor Lukács Bélát szociális szempontok mellett családi események is inspirálták: az alig egy éves csecsemőt román dajkája rejtette el a szabadságharc alatti mészárlás elől, amelyben teljes családja odaveszett. A napjainkban elektrotechnikai szakközépiskolaként működő intézmény padlására gondos kezek a második világháború éveiben, vagy az azt követő átalakulás során vihették fel a századforduló korának konjunktúrájában működő kőcsiszoló és kőfaragó iskola mintadarabjait. A gipszmintákat, növendék munkákat, öntőformákat, kő modelleket egymás mellett rendszerezve, gerendákra helyezve, egymás mellé állítva, illetve egyes darabokat felakasztva helyeztek el. A padlásra való áthelyezés időpontja egyelőre nem ismert, de feltételezhető, hogy a második világháborút követő években az iskola profilváltása tette szükségessé az eredeti oktatási funkcióját elvesztő gyűjtemény helyének felszabadítását. A kőfaragványokat, gipszmintákat és -öntvényeket magába foglaló mintagyűjtemény kivételes egységben illusztrálja az iskola századfordulós módszertanát, illetve annak továbbélését a két világháború közötti időszakban – fontos tanújaként a kontinuitásnak az immár 1918 óta folyamatosan román 290

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A csapat 2014 augusztusában. (Nemesné Kis Tímea, Földi Imelga, Csécs Kinga Emőke, André Csongor, Kiss Zoltán, Kovács Zsolt, Székely Miklós) (Fotó: Canon EOS 550d) fennhatóság alatt lévő területen. A kezdeti gondos elhelyezés ellenére az évtizedek alatt két tárgy kivételével mindegyiken valamilyen fokú sérülés jelent meg (apró részek leválásától az apró darabokra törésig), az ablakokra helyezett védőháló sérülésein keresztül betelepült galambkolónia tagjai pedig vastag guanóval borították be ezt a jelentős tárgyegyüttest. A valamikori zalatnai Kőfaragó és Kőcsiszoló Iskola padlásán fennmaradt öntvények, mintadarabok és szobortöredékek egyedülállóak, a korszak hasonló iskoláiból nem maradt fenn egyetlen ilyen, az iskola oktatásmódszertanát összefüggéseiben dokumentáló együttes sem. Az Osztrák-Magyar Monarchia kőfaragó iskolái közül a zalatnai volt az egyik legjelentősebb, amit nem csak az innen kikerült mesterek keresettsége bizonyít, hanem az a tény is, hogy 1920-as évek elején ide helyezték át a bezárt székelyudvarhelyi iskolát is. A Zalatnáról kikerült mesterek nem csak a városban és környékén helyezkedtek el, hanem többen Budapesten és Bécsben is dolgoztak jelentős köz- és magánépítkezéseken, illetve itt végzett a 20. századi román szobrászat jelentős figurája, az iskola névadója, Corneliu Medrea. A több éves előkészítést követően zalatnai iskola padlásán megmaradt tárgyak megmentésének első gyakorlati lépéseire 2014. augusztus 24–30. között került sor, ekkor gyűjtöttük össze az anyagot az iskola padlásán, majd leszállítását és felületi tisztítását követően átszállítottuk az iskola újabb épületében e célra rendelkezésre bocsátott száraz, védett terembe. (3. kép) Az értékmentő munka példamutató együttműködésben valósult meg, amelyben fontos szerepet játszott a város polgármestere, az iskola anyagából önálló múzeumot álmodó Silviu Ponoran. A munkában Kovács Zsolt művészettörténész, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem docense, Csécs Kinga és Földi Imelga kolozsvári egyetemi hallgatók, Nemesné Kis Tímea egri művészettörténész, Kiss Zoltán és André Csongor kőrestaurátorok, valamint Székely Miklós, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének 291

OPUS MIXTUM V. tudományos munkatársa vett részt. A töredékek egy részének összeillesztése után megtörtént elsődleges nyilvántartásba vételük, legfontosabb adataik rögzítése és elsődleges beleltározásuk. A végig dokumentált folyamat eredményeként 270 egyedi tárgy (gipszmodell, épületplasztika modell és vizsgamunka, szobormodell, síremlék és sírkő plasztika), illetve tárgytöredék, valamint 22 doboznyi egyelőre azonosítatlan töredék került elő. A továbbiakban egy olyan 20-30 tételből álló gyűjtemény összeállítása szükséges, amely önálló kiállításra alkalmas módon, megfelelően reprezentálja a tárgyegyüttes egészének jellegét, azokat a főbb tárgycsoportokat, amelyek hűen tükrözik a valamikori kőfaragó iskola oktatásmódszertanát. (4. kép) Székely Miklós Update: A cikk megjelenése óta megkezdődött a 320 ismert tételből és több doboznyi azonosítatlan törmelékből álló gipszek restaurálása és egy angol-román-magyar háromnyelvű online adatbázisban történő rögzítésének előkészítése, valamint elkészült egy magyar és egy román nyelvű tanulmány az egykori Kőfaragó és Kőcsiszoló Iskola Gyűjteményéről.

292

OPUS MIXTUM V.

ÚJJÁÉPÍTETT MODERN ÖRÖKSÉG A BARCELONAI NÉMET VILÁGKIÁLLÍTÁSI PAVILON 2015.05.01. Barcelona világkiállítási negyedében, a „Spanyol falu“ és a Katalán Nemzeti Múzeum között áll az 1929es világkiállítás német pavilonja, a „Deutscher Pavillon“, illetve katalánul a „Pavelló alemany“, Ludwig Mies van der Rohe egyik főműve. A pavilon nem csak a klasszikus modern építészet egyik kiemelkedő, ikonikus alkotása, hanem jelenlegi formájában egy teljes rekonstrukció a nyolcvanas évekből, így egyik legkorábbi, különleges példája egy posztmodern jelenségnek, a műemlék rekonstrukciónak. (1. kép) Barcelona 1929-ben már másodízben rendezett világkiállítást, az 1888-as expótól eltérően ezúttal a városközpont mellett emelkedő Montjuïc északi lejtőjén. Húsz nemzeti (köztük természetesen a magyar), 19 tematikus, valamint hét vállalati pavilon várta a látogatókat, de a kiállítási területhez csatlakoztak olyan máig meglévő látványosságok, mint a görög színház, vagy éppen a Pueblo Español. A kiállítás a Weimari Köztársaság időszakára esett, így történhetett, hogy az akkori vezetéshez közel álló Ludwig Mies van der Rohe kapta a megbízást, aki Lily Reich belsőépítésszel közösen alkotta meg az együttest. Az épület egyike az első „szabad alaprajzú“ épületeknek, amivel az egész modern mozgalom, és maga Mies is szívesen kísérletezett a korábbi években, a szabad alaprajzi formálást statikailag lehetővé tevő új épületszerkezetek megjelenése után. A pavilon, mint könnyed és ideiglenes jellegű épülettípus

1. kép. Megtaláláskori állapot a padláson. Jobbra Lukács Béla, az intézményt alapító miniszter büsztje (fotó: Székely Miklós, 2014) 293

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A pavilon a belváros felől, háttérben historizáló kiállítási pavilon (fotó: Szende András, 2015) természetesen kedvező terepe volt ezeknek a törekvéseknek. A horizontális, átlátható, mégis rafinált építmény óriási feltűnést keltett a többnyire historizáló, esetleg art deco pavilonok között. A pavilonnal egy időben épült Mies másik világhíres alkotása, a brünni (ma Brno, Csehország) Tugendhat-villa, amely számos gondolati egyezést mutat barcelonai társával, ilyen többek között a szabad formálású alaprajz, illetve az ott is látható „ónixfal“. A pavilon axonometrikus rajza. Az együttes két fő eleme maga a pavilon, illetve egy kiegészítő helyiségcsoport (balra fent). A bejárati lépcsőkön felérkezve egy medencés udvarba jutunk, onnan lehet belépni a kiállítótérbe. A teret ónix-, illetve ofikalcit falak (pirossal es zölddel jelölve) tagolják. A nagy medenceteret egy kisebb intimebb vízfelület ellenpontozza. A szellemes ábra az újjáépítés emlékére 1987-ben kiadott német bélyegen látható. Forrás: www.briefmarken-bilder.de A pavilont az eredeti elképzelések szerint a kiállítás végén elbontották, és a használható építőanyagokat eladták. Az ideiglenesnek szánt pavilon hatása óriási volt, az építészettörténet-írás nem csak Mies, hanem a modern építészet egyik legfontosabb alkotásának, illetve előfutárának tekinti. Ezt felismerve döntött úgy Barcelona városa, hogy a pavilont a lehető legeredetibb formájában újjáépítteti. Erre 1983 es 1986 között került sor, három spanyol-katalán építész, Cristian Cirici, Fernando Ramos és Ignasi de Solà-Morales tervei szerint. Most tegyünk egy virtuális sétát az épületben! (2. kép) A pavilon nézete a bejárat felől. Jól látható, hogy az épület kis mérete ellenére is miért keltett hatalmas feltűnést. A háttérben látszanak a világkiállítás pavilonjai, ezek között a fehér, lapos tető, az áttetsző szerkezet, és a gondosan megválasztott nemes kőburkolatok valóban újdonságként hatottak.

294

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A fogadótér a medencés udvarral (fotó: Szende András, 2015) A pavilonba belépve feltárul a híres ónixfal. Az épületet rendkívül gondosan válogatott kőburkolatok jellemzik. A kő ilyen mennyiségű és minőségű felhasználása a tervező családi kapcsolataival magyarázható: Mies apja, Michael Mies kőfaragó, majd márványkereskedő volt Aachenben. (3. kép) Tovább haladva kibontakozik a zárt medenceudvar, sarkában az együttes egyetlen figurális elemével, Georg Kolbe „Reggel“ (Morgen) című szobrával. A falat itt is különleges kőanyag, a görögországi Tinosz-szigetről származó, Verde Antico nevű, zöld színű ofikalcit burkolja. A pavilonban elhelyezett három zsámoly és két fotel szintén legendás: ezek a „Barcelona-chair“ prototípusai, amiket elsőként a megnyitóra érkező spanyol királyi pár használt. Először a villaépítő Tugendhat házaspár vásárolt ilyen bútorokat, azóta minden bizonnyal jelentős mennyiség kelt el belőlük, ugyanis azóta is a világ számos pontján kaphatók. A kiállítási tér másik irányból. A pavilon nem csupán méretében tért el a megszokott kiállítási épületektől, hanem abban is, hogy tulajdonképpen önmaga volt a kiállítási tárgy: a tervezés és a kivitelezés gondossága, a kövek megmunkálása, a bútorok korszerűsége mind a német tervezési kultúra, a kézműipar és a formatervezés magas színvonalát reprezentálta. Az épületet körüljárva, megismerve számos egyéb, elsőre észrevétlen részlet, összefüggés is feltárul. A sarokban megbúvó nőalak a másik irányból közelítve uralja a teret, annak tengelyében áll. (4. kép) Visszatérve az udvarra ismét lenyűgöző látvány tárul fel. A travertin, mely az egész pavilon padlózatát borítja itt „felkúszik” a falakra is. A háttérben látható az egykori kiegészítő üzemi egység, ahol az újjáépítés után a shopot helyezték el.

295

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Az előudvar, jobb oldalon a melléképület-shop bejárata (fotó: Szende András, 2015) A barcelonai német pavilon nem csupán a modern építészet egyik legjelentősebb alkotása, nem csupán egy építészeti ikon, nem csupán mérföldkő Mies van der Rohe életművében, hanem – kissé paradox módon – a posztmodern épületrekonstrukciók egyik első példája. Így a pavilon nem csupán a Tugendhat-villával, a Villa Savoye-jal, vagy a Weissenhof-teleppel említhető egy sorban, hanem a drezdai Frauenkirchével, vagy éppen a leuveni könyvtárral. Ez a kettősség teszi a barcelonai német pavilont igazán különleges örökséggé. Szende András

296

OPUS MIXTUM V.

FŐPRÓBA DIÓSGYŐRBEN – JÖN A VÁRPROGRAM 2015.05.08. Tavaly augusztus 20-án adták át a felújított diósgyőri várat. Az építész és művészettörténész körökben viszonylag nagy port kavaró kiépítés nem okozott különösebb társadalmi vagy politikai vitát, pedig az átadáson a műemlékvédelem ügyéért felelős államtitkár, L. Simon László azt is leszögezte, hogy a jövőben ezt tekintik mintának. A már elstartolt kastélyprogram mellett pedig idén tavasszal-nyáron elindul a várprogram is. Vagyis Diósgyőr csupán a főpróbája lehetett annak, ami az elkövetkezendő években 20-25 hazai erősséggel történhet. (1. kép) A diósgyőri kiépítés optimista olvasat szerint a tanulságok levonására alkalmas. Kiépítés alatt a várak esetében azt értjük, amikor az állagvédelem, a biztonságos látogathatóság és esetleg a szemléltető bemutatás miatt indokolt falmagasításokon és kiegészítéseken túl jelentős mértékben újraépítünk több száz éve elpusztult falszakaszokat és építészeti szerkezeteket. A borsodi erősség esetére is lehetne úgy tekinteni, mint amit a szemléltető bemutatás indokolt, hiszen évtizedek óta röhej tárgya a laikusok számára, hogy a magyar középkor gyakorta „bokáig érő falak” képében jelenik meg, amit kétségtelenül nem könnyű értelmezni. Azonban olyan léptékű kiépítés, mint ami itt történt, gyakorlatilag a 19. század vége óta nem volt idehaza, jóllehet Diósgyőrben nem kerültek Zsolnay-csempés meredek tetők, valamint szépen faragott gótikus és reneszánsz csúcsdíszek az épületre. Hogy alapvetően miért vitatható egy ilyen kiépítés, arról már korábban írtunk, és akkor sem mindenki értett egyet velünk. Azt azonban leszögezhetjük, hogy ezek a beavatkozások műemlékek megszokott látványát gyökeresen megváltoztatják. Ezeknek az építményeknek a képéhez éppen úgy hozzátartoznak ma a hiányzó falszakaszok, mint a meglevők. A római Colosseumot vagy a Stonehenge-t is

1. kép. A diósgyőri vár udvara a kiépített szárnyak képével (fotó: Varga Orsolya, 2014) 297

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Vadonatúj konzolsorra támaszkodó emeleti folyosó (fotó: Varga Orsolya, 2014) hiányos állapotukban fogadjuk el természetesnek. Egy-egy hegytetőn ülő erősség romos sziluettjének radikális módosulása pedig egész tájképeket alakít át. A várromok és a romos városi épületek között pedig nem tehető egyenlőségjel. Egy romos, tető nélkül álló erősség nem hasonlítható egy funkciójára váró, elhagyott épülethez. (2. kép) Ami Diósgyőrben történt mégsem tartható ördögtől valónak. Ahogy azt már korábban írtuk, a vár ilyen jellegű kiépítése még a mostani felújítással felülbírált 1960-as évekbeli rekonstrukciót tervező Ferenczy Károlyt is foglalkoztatta. Persze az már intő jel lehetne, hogy ez akkor mégsem valósult meg. Hogy milyen veszélyek rejlenek ebben? Egy átlagos látogató számára semmilyenek. Legrosszabb esetben nem tudja megkülönböztetni egymástól az eredeti részeket és a kiegészítéseket, illetve esetleg olyan összbenyomást szerez az épület középkori képéről, amely valójában sosem állt fenn. Ettől még jól fog aludni az illető, azonban érdemes azon elgondolkodni, hogy a kvázi múzeumi tárgyként bemutatott épületekről alkotott hamis benyomás esetén mennyiben tudja teljesíteni az adott műemlék azt a szerepét, hogy hírmondóként segítsen képet alkotni a régmúltról. Ebben adott esetben segíthet egy jól felépített kiállítás is, bevetve korszerű és közérthető eszközöket, valahogy úgy, ahogy Edelényben történt például. (3. kép) Diósgyőr egyikben sem jeleskedik. Akik jól ismerték a vár korábbi képét, azok nagyjából tisztában vannak vele, hogy meddig értek korábban a falak. A külső homlokzatokon ez még jól nyomon is követhető, a várudvarba lépve azonban – lévén valamennyi fal rekonstrukció – elveszítik a fonalat még a szakavatottabb szemlélők is. A kialakított belső termekre pedig ez hatványozottan igaz. Ez azért baj, mert a vár meglátogatásakor gyakorlatilag csak az újraépített falakkal fog kapcsolatba kerülni a látogató, és nem középkori, hanem egy 2013–2014-es építményben közlekedhet, hiszen a földszinti termek jelentős része, az emeletiek közül pedig valamennyi teljes rekonstrukció. Ezt még akár ellensúlyozhatná is a zárt terek megépítésével létrejött lehetőség, hogy egy vártörténeti kiállítás keretében pontosabb képet kaphasson a látogató, mint azelőtt bármikor. Ez azonban nem valósult meg. 2014 októberében 298

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A belső udvar nyitva hagyott része. A torony kivételével a képen látható falak döntő többsége új (fotó: Varga Orsolya, 2014) kézműves bemutatókból, korhűnek szánt zenészekből és különféle reprintként a falakra helyezett, a középkori életet bemutatni kívánó rajzokból rengeteget lehetett látni, de vártörténeti kiállítást nemigen. Pedig a várból számos jelentős lelet került elő, így például a fantasztikus szépségű úgynevezett diósgyőri Madonna. Ezek mégsem kerültek be a várba, pedig eredetiségükkel még a rekonstrukciót is ellensúlyozhatták volna. (4. kép) Ekkor pedig joggal vethető fel, hogyha milliárdokat költöttek el egy építkezésre, akkor miért nem juthatott belőle a létrehozott terek érdemi berendezésére pénz? Arról most nem is beszélve, hogy a külső vár, valamint a várárok teljes körű feltárása és rekonstrukciója-rehabilitálása szintén elmaradt. Egy szerényebb építési program esetén ezekre úgyszintén juthatott volna megfelelő mennyiségű pénz. Mert azokért a termekért, amelyek így létrejöttek, egyszerűen nem éri meg ezt végigcsinálni. A látogatóknak persze lehetséges, hogy hazai viszonyok között – ahol a várakban tapasztalható szolgáltatások átlagos színvonala igen alacsonyan tartja a mércét – ez elég, azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne és ne kéne többre törekedni a panoptikumok és műanyag ételek világánál. (5. kép) Azt pedig nem szabad elfelejteni, hogy egy-egy műemlék épp azért tud több lenni egy témaparkban felépített ügyefogyott utánzatnál, mert falaiban valóban ott van száz, ötszáz vagy ezer év történelme. Az pedig, hogy ez átélhető legyen, az örökségvédelem szakmai feladata. És pont ez az, amit a döntéshozók megakadályoznak, ha minden lehetséges – ráadásul 30-40 évente csak egyszer hozzáférhető – forrást kiépítésre költenek. Pont ez az, amit megakadályoznak, ha a várromot olyan módon és olyan mértékben egészítik ki, hogy a további kutatás ellehetetlenül. Pont ez az, amit megakadályoznak, ha a korrekt szakmai program már nem fontos. A művészettörténészek, a műemlékes építészek és a régészek tehát nem azért keseregnek, mert nem örülnek annak, hogyha a politika milliárdokat kíván befektetni a már rég esedékes műemlék-felújításokba. 299

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Az egyetlen helyén („in situ”) fennmaradt építészeti részletforma. Itt indokolható a zárt tér létrehozása (fotó: Varga Orsolya, 2014) 300

OPUS MIXTUM V.

5. kép. 2014 októberében még nem volt minden teljesen kész. A kép a szintén rekonstruált nagyteremben készült (fotó: Varga Orsolya, 2014) Azért keseregnek, mert tudják, hogy a szakmai szempontok nem valamiféle összeesküvés következtében alakultak ki és nem azért, hogy a látogatók ne ismerhessék meg a múltat. Épp ellenkezőleg: várakat továbbépíteni, kiépíteni nem ördögtől való, de mindenek előtt olyan reális programokat, az eredeti részleteket látni engedő beavatkozásokat szabad csak elvégezni, ahol megmarad, sőt, megnő a látogató esélye arra, hogy igazán megismerje magát a műemléket. Kelecsényi Kristóf

301

OPUS MIXTUM V. A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/7441500 Cséfalvay 2015.05.08. 13:34:01 -Minden műemlék helyreállítás más. -A politikai akaratot abszolutizálva sem lehet azt kijelenteni, hogy a Diósgyőri vár helyreállítása okozza majd a várprogramban szereplő várak balvégzetét. Ilyen értelemben Diósgyőr nem „főpróba”. -Vitatom, hogy a kiépítés csökkentette volna a vár megismerhetőségének esélyeit Diósgyőrben. -A várudvarba lépve pontosan látszik, hogy a falak közül mi az eredeti és mi a rekonstrukció. Tudható, hogy nem mind rekonstrukció. (Az új faltömegek eltérő színű, bogácsi kőből falazva, 60 cm-es vízszintes kiegyenlítő sorokkal.) -A királynéi kápolna boltozata nem az egyetlen in situ elem,hiszen ilyenek például a lovagterem falívei is a szomszédos tornyok oldalán... -A programot nem a döntéshozók írták, hanem a vár régész kutatója. -Ferenczy Károly valóban gondolkodott kiépítésben, én nem látom intő jelnek, hogy az akkori körülmények és anyagi lehetőségek között ez nem valósulhatott meg. kosalucakornelia 2015.05.08. 23:17:25 Akit bővebben foglalkoztat a kérdés, az több hosszú cikket is olvashat az Országépítő aktuális számában a témában. Tanulságos! Jottó 2015.05.09. 11:07:11 Örülök hogy valaki, még ha minimális mértékben is, nem rajong 100%osan a „rendehozott” Diósgyőri Várért.. Régebben Miskolcon is éltem a családdal, sokat jártunk oda, és mivel nagy a baráti körünk, sokszor vittük oda vendégeinket (külföldieket is). A mostani beépítésre egy szó van: borzalom. Csak azért mert valamit felépítenek, még nem lesz jó. Iszonyat, hogy a várnak kb. 5 színe van.. Ami belépéskor fogadja az embert, az ocsmány betonhíd, ugyanott maradt. Pont arra nem volt pénz? A bástyák tetején éktelenkedő fekete rácsozat, a fal tetején végigfutó, bádog förmedvény mennyire korhű(bocsánat, laikus lévén nem ismerem az építészeti kifejezéseket). Ennek a várnak volt egy karaktere. Stílusa. Attól még hogy rom volt, hangulatos volt, és rengeteg program volt benne, anno a Kaláka folkfesztiváloktól kezdve a várszínházi estéken át, sorolni lehetne végtelenségig.. Ezeken több ezer ember érezte jól magát. Ennek most vége, mivel egyszerűen nincs rá hely. Persze épül a lovagi tornák tere, ami arra jó hogy még egy nagy rész zöldterületet elvegyen a várostól. De az már nem ugyanaz a hangulat, mintha a várban, a csillagos ég alatt hallgatja az ember egy nyári estén a kedvenc zenekarát. Ha 10 év múlva mérleget vonnak majd, biztos vagyok benne, hogy nem jön ki akkora látogatószám, mint amit eddig produkált a vár, a rendezvényeire érkezőkkel. Sok helybéli embert ismerek, akik hasonló véleményen vannak.. vollibre 2015.05.11. 19:50:40 Kedves Kristóf! Szívemből szóltál.

302

OPUS MIXTUM V.

AZ AUGSBURGI GOLDENER SAAL ÚJJÁSZÜLETÉSE 2015.06.19. Augsburg legfőbb látványossága, egyben az egykori szabad birodalmi város jelképe a főtéren álló városháza, a Perlachturm és a Neuer Bau együttese. Előbbi második emeletén található ún. „aranyterem”, a Goldener Saal nem csupán a német késő reneszánsz, kora barokk talán legnagyszerűbb belsőépítészeti alkotása, hanem mai, teljesen rekonstruált állapotában a legújabb kori műemlék-rekonstrukciók érdekes és tanulságos példája. A római kori Augusta Vindelicum falaitól délre lévő Perlachberg a középkorban rohamosan gyarapodó Augsburg központjává vált. Itt épült fel az első, gótikus stílusú városháza, amely a többszöri bővítések ellenére igen szűkös volt, ráadásul a 17. század elejére már meglehetősen rossz állapotba került. A város 1609-ben bízta meg Elias Holl építőmestert a székház teljes átépítésével. Az Itáliát is megjárt Holl ekkor már több jelentős épületet tervezett, így a városatyák a mészárszéken, a gimnáziumon, vagy a városkapukon nyomon követhették a mester saját stílusának, „Holl’sche Renessaince”-nak a kialakulását. A tervezési program jelentősen módosult, ugyanis hét évvel később a városvezetők a székház lebontásáról és egy teljesen új városháza építéséről döntöttek. Az épületnek nem csupán a város igényeit kellett kielégítenie, hanem helyet kellett biztosítania a birodalmi gyűlés (Reichstag) számára is, amit hagyományosan a mindenkori augsburgi városháza dísztermében rendeztek. Az új megbízást szintén Holl kapta, de a tervezési folyamat nem volt egyszerű: a különböző variációkról az építőmester

1. kép. A Goldener Saal mennyezete. A háborúban teljesen megsemmisült terem rekonstrukciója 1996-ra fejeződött be (forrás: Szende András, 2013) 303

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A városháza és a Perlachturm romjai, valamint a goldener Saal maradványai az állagmegóvás után (forrás: www.stadtzeitung.de; bilder.augsburger-allgemeine.de) több (a városi múzeumban máig megtekinthető) modellt készített. A legnagyobb vita a tornyokat illetően bontakozott ki: a városatyák nem kívántak tornyot az épületre, mivel a szomszédos Sakt Peter im Perlach tornya (a Perlachturm) szolgált várostoronyként. Holl ragaszkodott elképzeléséhez, így kompromisszum köttetett: a városháza két alacsony, hagymakupolás toronnyal épült fel, és az egységes megjelenés érdekében a Perlachturmot szintén az ő tervei szerint átépítették. Az épület alapkövét 1615. augusztus 25-én tették le, 1620-ra készültek el a külső, majd négy évvel később a belső munkálatok. A Perlachturmot 1612 és 1618 között építették át. Ezt a csodálatos együttest egy harmadik épület, a városi üzletház, a Neuer Bau egészíti ki (épült 1614-ben). Így alakult ki a késő reneszánsz egyik legjelentősebb Alpokon túli városi épületegyüttese. (1. kép) 304

OPUS MIXTUM V. A városháza építésének befejezése a Harmincéves háború időszakára esik, aminek Augsburg volt az egyik legfőbb elszenvedője. A várost többször megostromolták, lakossága a felére csökkent, ráadásul a birodalmi gyűléseket ezután Regensburgban tartották. Egyetlen jelentősebb eseményt rendeztek csak a Goldener Saalban, I. József koronázási bankettjét 1690-ben. A megpróbáltatások ellenére a hármas épületegyüttes változatlan formában 3. kép. A Goldener Saal a lépcsőházba és az egyik Fürstenzimmerbe vezető maradt fenn, hirdetve a ajtókkal (forrás: Szende András, 2013) polgári öntudatot egészen 1944. február 25-26. éjjeléig, mikor a brit légierő az időközben jelentős gépipari központtá (MAN-művek) vált várost bombázta. Ekkor a városháza teljesen kiégett, a Goldener Saal alsó és felső födémei is leszakadtak, valamint a Perlachturm és a Neuer Bau is súlyosan károsodott. A bombatámadás után közvetlenül, tehát még a háború alatt komoly állagmegóvási munkálatokat végeztek a városháza romjain, így az épület a teljes újjáépítést tető, közbenső födémek és nyílászárók nélkül, de legalább álló falakkal érte meg. (2. kép) A háború után a városházát egyszerűbb formában állították helyre 1955-re, ugyanakkor a díszteremnek csupán a falait állították vissza – a későbbi teljes helyreállítás reményében. 1980-ban elhatározták, hogy a város alapításának 1985-ben esedékes kétezredik évfordulóját már a rekonstruált székházban kívánják megünnepelni. Ekkora el is készült a homlokzatok teljes, és a Goldener Saal részleges helyreállítása, így 1985. január 9-én újra megnyílt az Arany terem. A teljes helyreállításra még 11 évet kellett várni, 1996-ban készültek el az utolsó elemek. A munkák azóta sem álltak le, a kapcsolódó négy fejedelmi szoba közül csak egyet sikerült teljes mértékben, egy továbbit részlegesen helyreállítani – a további munkákra kihelyezett gyűjtőládákban lehet adakozni. Az épület a város főterén, a Rathausplatzon áll. A tér a mainál jelentősen, mintegy kétharmaddal kisebb volt, a városházával szemben a középkorban lakóházak sorakoztak, majd a 19. században felépült neoreneszánsz tőzsde állt. Az épületre rálátás csupán az 1588 és 1594 között készült Augustus-kút, a város három reneszánsz kútjának egyike felől nyílt, mely máig eredeti helyén áll. A városháza főbejárata felett a következő latin felirat olvasható: „PVBLICO CONSILIO/ PUBLICÆ SALUTI”. Az oromzat sárga címermezejében a császári kétfejű sas látható, felette a város jelképe, a korinthoszi oszlopfőre helyezett zöld toboz. A város címerében sokáig szőlőfürt volt látható, ami a város római nevére, az Augusta Vindelicorumra utalt, de 1467-ben több római síron is toboz-faragványt találtak, így ez került a város ma is használt címerébe. A városháza belseje (minden bizonnyal a háborús pusztítások miatt is) egyszerű, puritán kialakítású, noha az előcsarnok már méreténél fogva is impozáns. Az emeletekre két oldalt zárt orsóterű, szintén igen egyszerű lépcsőházak vezetnek fel. A másodikra érkezve éles kontrasztként tárul elénk a Goldener Saal bejárata. (3. kép) A Goldener Saal alapterülete 552 m2 belmagassága 14 m (három szint), megvilágítását pedig a középső ablakokon a főtér, illetve az Elias Holl Platz felől kapja. A terem két hosszanti oldalát 305

OPUS MIXTUM V. három-három ajtó tagolja, ezek közül a középsők a kétoldali lépcsőházakba, a szélsők a négy egykori „fejedelmi szobába” (Fürstenzimmer) vezetnek. A négy szoba mindegyike kiégett a háborúban, közülük eddig egyet teljes mértékben, egyet részlegesen rekonstruáltak, másik kettő fehérre meszelt falakkal időszakos kiállítások színhelyéül szolgál. A terem ikonográfiai programja kettős: egyrészt – a városháza funkcióból adódóan – polgári erények, a jó kormányzás jelenik meg, másrészt mivel római császári alapítású városról van szó, ami a tervezéskor a német-római birodalmi gyűlések színhelye volt, hangsúlyos helyet kapnak a római, illetve a német-római császárok is. A polgári erények a, jó kormányzás témakörrel a mennyezeten kaptak helyet. Ennek középső mezejében Prudentia, vagyis a bölcsesség diadalmenete látható, körülötte a felirat: „PER ME REGES REGANT”, Énáltalam uralkodnak a királyok (Példabeszédek: 8, 15). A hátsó homlokzat felé eső harmad közepén az építész, Elias Holl látható, amint megmutatja a városháza alaprajzát az építészetet jelképező nőalaknak. Felette a felirat: „CIVITATES CONDUNTUR”, a városok megalapíttatnak. A négy ovális mezőben a nőalakok (az óramutató járása szerint): a tudás, a termékenység, a szorgalom, valamint a jámborság allegóriái. A főtér felé eső harmad középső mezejében Pallas Athéné látható, körülötte a felirat: „HOSTES ARCENTUR”, az ellenség legyőzetik. Körülötte az ovális mezőben az eddigiekhez hasonlóan polgári erények jelennek meg, mint a takarékosság, hit, szeretet, és a „jó szerencse”. A terem oldalfalain kaptak helyet a császárok. Az északi oldalon a nyolc római, a déli oldalon a nyolc német-római uralkodó: A képek feletti mezőkben az adott császár jelmondata olvasható. Ezeket úgy helyezték el, hogy egyfajta ellentétpárokat alkossanak: a meglehetősen rosszarcúként ábrázolt pogány császárokkal szemben állnak a méltóságteljes német-római uralkodók, az öntudatos jelszavakra Istenre hivatkozó, szerénynek szánt mottók felelnek. Az ókori uralkodók kronologikusan követik egymást, a velük szemben álló német császárt viszont bizonyos „ellentétes tulajdonságok”, például a jelmondatok alapján helyezték el. A sort Nagy Sándor indítja, vele szemben Nagy Károly látható. Ezután következik Julius Caesar és V. Károly. A felettük lévő jelmondatok képezik a kontrasztot. Julius Caesar jól ismert „Veni Vidi Vici” mottójával szemben V. Károly jelmondata: „Veni Vidi Deus Vicit”, vagyis „jöttem, láttam, Isten győzött”. Őket követi Octavianus (Augustus) – Nagy Konstantin, majd Traianus – Theodorik. A főbejáratok után következik Vespasianus - Ottó (a Magyarok Lech-mezei legyőzője), majd Antonius Pius – II. Henrik, Septimus Severus – I. Miksa, Aurelianus – Barbarossa Frigyes. Az emeleti ablakok alatt, a császári alakok között Camaїeu-képekben 12 bibliai asszony története látható, mint Eszter, Zsuzsanna, vagy Judit. Noha a részletekre és a hitelességre németes gondossággal ügyeltek, jól látható, hogy az ajtószárnyak, a mennyezet kazettái mindössze néhány évesek. Nyilvánvalóan a faanyag évszázadok alatt keletkezett sérüléseit, változásait képtelenség hűen reprodukálni. Ez a „frissesség” jól észlelhető a kapcsolódó Fürstenzimmerek egyikén, az egyetlenen, aminek teljes helyreállítása befejeződött. Az augsburgi városháza – Perlachturm – Neuer Bau együttese a Goldener Saallal nem csupán az Alpoktól túli reneszánsz egyik legjelentősebb építészeti együttese, hanem az egyik legértékesebb és legösszetettebb rekonstruált európai műemlék. Különösen a teljes mértékben rekonstruált Goldener Saal példája szolgálhat tanulságul és példaként a jövő belsőépítészeti helyreállításához, igényességével, hitelességével és az alkalmazott kézműipari tudással. Szende András

306

OPUS MIXTUM V.

VÁROSKÉPTELENSÉG - AVAGY MIÉNK ITT A TÉR? A RÓZSÁK TERE 2015.07.11. Budapest azon európai világvárosok közé sorolható, amelyek a modernitás hajnalán nyerték el mai urbanisztikai szerkezetüket, így nem egyetlen, középkori eredetű főtérre szerveződő utcahálózatból fejlődtek metropolisszá. Fővárosunknak ezért – Londonhoz vagy Párizshoz hasonlóan, illetve Brüs�szeltől, Varsótól, vagy épp Prágától eltérően – lényegében nincs „főtere”. Ebből következően számos kisebb és nagyobb teresedés sorakozik a fontosabb utakra felfűzve; némelyik a gazdasági élet centrumaként jött létre (Szabadság tér), míg mások hatalmi (Kossuth tér), vagy épp szakrális központként funkcionálnak. Az utóbbiak közé sorolható az erzsébetvárosi Rózsák tere. A hazai közterületek névadási gyakorlatával ellentétben meglehetősen lírai módon elkeresztelt tér eredetileg sokkal profánabb rendeltetéssel létesült, amit igazol a korábbi Baromvásár, illetve Szegényház tér megnevezés is. Azonban a középütt magasodó, Steindl Imre egyik fő műveként számon tartott, 1893-ban építeni kezdett Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplom befejezése óta Budapest egyik legemelkedettebb hangulatú pontjává avatja a VII. kerület e turistaforgalomtól kissé távol eső részét. Szójátékkal élve azonban a tér helyzete napinkban nem éppen rózsás. A templom példaértékű felújítása óta ugyanis a térfal számos elemén végeztek olyan átalakításokat, amelyek a kevéssé figyelmes járókelő számára talán apróságnak tűnhetnek, valójában viszont a történelmi városokat

1. kép. A volt sörraktár Rózsák tere felé néző homlokzata. (fotó: Bátonyi Péter, 2015) 307

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Az egyik újonnan beépített ablak eredetitől eltérő ívvel és átvágott övpárkánnyal. (fotó: Bátonyi Péter, 2015) 308

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Világvallások találkozása pesti módra: a keresztény Szent Flórián esete a buddhistákkal és a hindu fojtogató szektával. (fotó: Bátonyi Péter, 2015) 309

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A lábazat és a felette lebegő falszakasz. (fotó: Bátonyi Péter, 2015) napjainkban fenyegető veszélyek tipikus megnyilvánulásaiként értékelhetőek. Talán a Haggenmacher-sörgyár raktárainak és a legendás Hági sörözőnek valamikor helyt adó délkeleti épületegyüttes helyzete a legaggasztóbb. A magyar söripar megteremtésében elévülhetetlen érdemeket szerzett, svájci származású Haggenmacher család 1910-ben vásárolta meg az ingatlanokat. A korábban gép-, majd zongoragyárként funkcionáló, addig különböző megjelenésű épületek 1935-ben kaptak egységes homlokzatot, amelynek tervezője Friedman Ernő volt. A nagy belső udvar köré csoportosuló szárnyakból álló tömb a felvidéki „pártázatos reneszánsz” stílusjegyeit idéző oromzatokat és sgraffito díszítést kapott. A Huszár utcai homlokzat vakablakaiba régi, híres vendéglősök, kocsmárosok portréit festették. A környezetétől funkciójában és összképében is kissé elütő épület – amely 2003 óta műemléki védelmet is élvezett – megőrzésre méltó, értékes mementója volt a hazai ipartörténetnek. Az épületegyüttes 2001-ben jutott buddhista tulajdonba, és azóta a Gyémánt Út Buddhista Közösség használja, illetve alakítja át saját céljainak megfelelően. A munkálatok eredményeként az épületbelső lényegében eltűnt; az udvari homlokzatok kortárs megfogalmazású, körfolyosós kialakítást kaptak. Az együttes belső és külső megjelenése között immár semmilyen esztétikai összhang nem figyelhető meg. Mint korábbi írásomban már kifejtettem, a faszádizmust nem tekintem a történeti építészeti emlékek legitim átalakítási formájának, és ezt továbbra is fenntartom. Ám ahogy az történni szokott, az enteriőrökkel szemben tanúsított érzéketlenség ezúttal sem társult a külső hiteles megtartására irányuló igényességgel. Az a tény, hogy a „kényelmesebb utat” választották, most is rányomta bélyegét az egész átépítés színvonalára. Az arra járóknak feltűnhet, hogy a Rózsák tere felé tekintő ún. „B”, 310

OPUS MIXTUM V.

5. kép. Meg figyelhető a földszint jelentős előreugrása az emelthez képest a hőszigetelő rusztika miatt (piros vonal), illetve a sarokarmírozás becsúszása is (sárga vonal). (fotó: Bátonyi Péter, 2015) valamint a Huszár utcára néző „A” épületszárny homlokzatáról ma is hatalmas foltokban hiányzik a vakolat, az ablaknyílásokat pedig nagyméretű OSB lapok takarják. (1. kép) Az utóbbi korántsem ok nélkül való, hiszen itt válik igazán szembetűnővé a kivitelezés gyatra színvonala az utca embere számára. Az eredeti nyílásokba ugyanis – az engedélyezett tervektől eltérően – mérhetetlen érzéketlenséggel és avatatlansággal teljesen más ívű és szélesebb új ablakokat illesztettek – vagy inkább erőszakoltak – bele, az ívzáradékok közötti hézagot pedig hungarocellel töltötték ki. (2. kép) Azonban, hogy ne végezzenek félmunkát, az ablakok új könyöklőjét durván belemetszették a front egysége és arányai szempontjából meghatározó övpárkányba. A beépített ablakok minősége és esztétikai színvonala önmagáért beszél, csupán az a kérdés, hogy mi értelme van az ilyen mértékben műanyaghatású szerkezetek fából való elkészítésével fáradozni… A takargatni való eredmény számos visszafordíthatatlan sérülést okozott a házban és, annak közterület felé nyíló feltárulásában. Csak remélhető, hogy a közösség tagjainak lelki épülését nagyobb gondossággal szolgálják majd a tulajdonosok, mint amilyet az otthonukul szolgáló épület esetében tanúsítottak. (3. kép) A tér túloldalán nemrég készült el az Evangélikus Középiskolai Kollégium épületének homlokzatfelújítása. Az eredetileg árvaház céljára, neoreneszánsz stílusban épült, egyemeletes ház sajnos nem áll műemléki védelem alatt, ellenkező esetben talán elkerülhetőek lettek volna egyes hibák, bár amint láthattuk a védelem a fenti esetben sem jelentett garanciát. A homlokzat valóban megérett a felújításra, különösen az eredeti tagozataitól megfosztott, lecsupaszított földszint mutatott lehangoló látványt. A megbízó az egykor itt található plasztikus felületképzés visszaállítását azonban „praktikus” megközelítéssel egyesíteni kívánta a hőszigetelés hiányosságainak orvoslásával, mintegy összekötve a kellemest a hasznossal. Ennek következtében a földszint egykori rusztikázását alumínium-szilikát lapokból (!) készítették el, 311

OPUS MIXTUM V. ám mivel mégiscsak az energetikai korszerűsítés volt a pályázati forrásból lebonyolított beruházás fő indoka, az egykorinál jóval nagyobb vastagságú, s így jobb szigetelőképességű tagozatokat helyeztek fel. Ezáltal egy – napjainkban egyre inkább elharapózó – ún. „lebegő homlokzat” jött létre, ahol a lábazati kőburkolat mélyebben található, mint a fölötte induló homlokzatszakasz, szemben a klasszikus alaktan szabályaival, nevesen az „alul lévő hordozza a felsőt” elvével. (4. kép) A rusztikázás kiugratása teljesen felborította az eleve kissé nyomott épület arányait, a méltatlan anyaghasználat pedig egyúttal a tartósság vonatkozásában is aggályokat vet fel, tekintettel az időjárás és a járókelők által a jövőben előidézhető fizikai sérülésekre. (5. kép) Mindezt az emeleten sikerült fokozni azáltal, hogy a rizalitok sarokarmírozásának rekonstrukciójánál az eredetieknél jóval nagyobb, vélhetően ugyancsak alumínium-szilikát elemeket helyeztek fel, valósággal összeszorítva a közrefogott falfelület kitöltésére hivatott táblamotívumot. Az eredeti nyílászárók már egy korábbi felújítás idején áldozatául estek a gázszámlák ellen vívott, történeti épületek esetén eleve reménytelen küzdelemnek. A végeredmény egy az épület történetiségének meg nem értéséből fakadóan elrontott arányú és részletképzésű kreatúra lett, korunk igényszintjének hű lenyomata. A kollégium szomszédjai, vagyis a térre saroképületként tekintő házak napjaink szintnövelési mániájától nyújtanak érzékletes közelképet. Az északi sarkon látható, tetősíkban maradó bukóablakokra épülő megoldás kétségkívül mutat némi tapintatot, az Izabella és a Dohány utca találkozásánál álló épület emeletráépítése azonban az új szintet még egy tetőtér-beépítéssel is megfejeli, egyszerre rontva el az adott ház és a Rózsák terének összképét. A történeti épületeken való, fentiekkel illusztrált erőszaktétel csak ilyen és ehhez hasonló megoldásokat szülhet, akár fűtőanyag megtakarításáért, akár négyzetméterekért folyik az ádáz harc. A térfalat alkotó épületek homlokzatai korunk tulajdonosai számára szemlátomást annyira fontosak csupán, mint azok megépítésekor a hátsó tűzfalak voltak: vajmi kevéssé. Így a megrendelők partikuláris érdekei mentén zajló kényszeredett beruházások egy valaha harmonikus köztér esztétikus összhatásának elvesztéséhez, a felénk fájóan kevésre becsült KÖZÖS TÉR hanyatlásához vezetnek. Ez pedig napjaink társadalma egocentrikus tendenciáinak fényében már jócskán túlmutat a műemlék- és városképvédelem problematikáján Bátonyi Péter

312

OPUS MIXTUM V.

ÉLŐ SZOCIÁLIS ÖRÖKSÉG - AZ AUGSBURGI FUGGEREI 2015.08.06. 1521. augusztus 23-án Jakob Fugger, augsburgi bankár megalapította az akkor 52 házból álló, a város „érdemes szegényei” számára létrehozott lakótelepet. Az együttes ma is fennáll, sőt az alapítólevélben foglaltak szerint működik mind a mai napig, így ez a világ legrégibb, ma is fennálló szociális lakásegyüttese. A 67 ház 140 lakásában mintegy 150 „érdemes augsburgi katolikus polgár” él. (1. kép) Jakob Fugger, a koraújkori Közép-Európa történetének talán máig meghatározó személyisége (gondoljunk csak a magyar „fukar” szóra) banktevékenységből, majd bányakoncessziókból szerezte vagyonát. Szülővárosának, Augsburgnak a firenzei Mediciekhez hasonlítható művészeti pártfogója lett, bár tőlük eltérően politikai hatalmat sosem birtokolt. Nem csupán jelentős reprezentatív építkezéseket indított (Fugger-palota, temetkezőhely a Szent Anna-templomban), hanem 1521 és 1523 között lakásokat épített a város elszegényedett, viszont még nem teljesen „lecsúszott” polgárai számára. A bérleti díjak és feltételek mind a mai napig változatlanok: a bérlők augsburgi katolikus lakosok, az éves bérleti díj egy rajnai forint (gulden) átszámított értéke, vagyis 88 euro cent. További előírás, hogy a bérlőnek napi egy Miatyánkot, Üdvözlégyet és Hiszekegyet kell elmondani az alapító, valamint a Fugger család lelki üdvéért (ennek betartása mind akkor, mind ma a bérlők lelkiismeretére van bízva). A Fugger család az idők során három ágra szakadt (a hercegi rangú Fugger-Bebenhausen, Fugger-Kirchberg, valamint a grófi Fugger-Glött). A hatalmas ingatlanvagyont, az óriási erdőbirtokokat, valamint a Fuggereit és a családi temetkezőhelynek számító

1. kép. A Fuggerei „főutcája”, a Herrengasse (fotó: Szende András, 2014) 313

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Augsburg belvárosa. Jól látható, hogy a Fuggerei (színes épületegyüttes jobbra) alig pár sarokra található a városházától (színes épület balra). A Jakoberviertelt a kép közepén húzódó Lech-ág választja el a belvárostól. (grafika: Szende András, 2014) augsburgi Szent Anna-templomot a három ág mindenkori feje közösen felügyeli. Ez csupán a harmadik birodalom éveiben volt másképp, mikor mindhárom ág feje börtönben ült. (2. kép) A Fuggerei a város központjában, a Jakobviertelben helyezkedik el, alig pár sarokra a városházától. Ez a negyed a középkori város későbbi bővítése során keletkezett, és máig a kispolgárság, munkásosztály lakónegyede. Fugger itt vásárolt telket, majd építette fel a lakásokat. Ez a világ legrégebb óta folyamatosan működő, ugyanakkor nem a legrégibb ilyen együttese: a szomszédos birodalmi város, Nürnberg már korábban alapított hasonló szociális létesítményt, a Sieben Zeile nevű lakóházegyüttest a város idős takácsai számára, de hasonlók működtek Velencében, és más itáliai városokban is. Az építészeti kialakításra a németalföldi Begina-udvarok is jól láthatóan hatást gyakoroltak. Az együttes főbejárata a Jakoberstraßeról nyílik. Itt helyezkedik el az adminisztráció épülete, ahol a Fugger-alapítvány irodái találhatók. A csodálatos későgótikus zárterkély eredetileg nem itt állt: a belvárosi Höchstätter-házat díszítette, amit a második világháborúban lebombáztak. Az erkély darabjait 1961-ig a Domonkos-templomban kialakított kőtárban őrizték, majd ekkor helyezték át a Fuggerei utcai homlokzatára. (3. kép) A kapun belépve jutunk a negyed főterére, a Szent Márk térre, ahol a névadó szent kis temploma található. A XVI. század végére a város többsége protestánssá lett. Az új hit központja éppen a Jakab-negyed volt, ahol a Fuggerei is állt, így az együttes elvesztette a plébániáját, ezért vált szükségessé egy saját templom építése. A lakók többnyire itt mondják el a bérleti díj részét képező napi imákat is (az imádságok elmondását természetesen sosem kérte számon a Fugger család). A házak, illetve a lakások kialakítása (melyek még az eredeti alaprajzi koncepciót őrzik) meglepően korszerű: minden ház két lakásból áll, egy a földszinten, egy az első emeleten. Mindegyiknek külön bejárata van, ezért tűnhet furcsának az egymás mellé párosított ajtók sora. A bal oldali vezet a földszinti lakásba, a jobb oldali külön lépcsőn az emeleti lakásba. (4. kép) 314

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A Fuggerei bejárata az Adminisztráció épületével, és a másodlagosan ide helyezett Höchstetter-erkéllyel (fotó: Szende András, 2014) A Fuggereiban két lakást alakítottak át múzeummá (ezen kívül a háború során kialakított óvóhelyen is megtekinthető egy kiállítás a negyed pusztulásáról, majd újjáépítéséről). Egyikben a korabeli, 16–17. századi enteriőrök láthatók. Még ennél is érdekesebb a második múzeum, itt ugyanis megtekinthető, hogy hogyan néz ki egy mai Fuggerei-lakás. Hiszen a létesítmény talán legnagyobb értéke, hogy változatlanul használják, lakják, ráadásul az alapítólevélben szerepel, hogy a lakásokat mindig a legkorszerűbben kell felszerelni. A telep minden lakása hasonló elrendezésű az alapítás óta: egy előszobából nyílik egyik oldalról a hálószoba, illetve a nappali, majd a lakókonyha és a kamra (ezeket később fürdőszobává alakították át). A földszinti lakások előszobái a másik oldalon a saját kertre nyílnak. A lakásokat közös pince, padlás, kerti szerszámtároló, valamint istállók (ma természetesen garázsok) egészítik ki. Az átlagos alapterület hatvan négyzetméter. A korabeli tervezők minden részletet kidolgoztak: a konyhából ablakon át felügyelhették az anyák a hálószobában lévő gyerekeket, a telepnek külön gazdasági bejárata van, a pincékben munkahelyeket alakítottak ki a takácsok számára (Augsburg máig textilipari központ), arról nem is beszélve, hogy az előszoba és a lakásokhoz tartozó kert még a 20. századi szociális lakásépítésében sem volt magától értetődő! A negyed városépítészeti kialakítása is mintaszerű. Szinte annak a XX. századi építészeti elvnek az előfutára, miszerint a rendszerint kevés pénzből épített szociális bérházak minőségét azok ötletes, izgalmas elrendezése is növelheti. Így a rendkívül puritán házacskák nem keltik „szociális telep” benyomását, hanem nyolc utcába rendezve izgalmas várost alkotnak a városban. (5. kép) A szerény együttest csupán néhány apró, kedves elem élénkíti. A lépcsős oromzatok, a lakások egyedi csengői, a falakat befutó, fává nőtt vadszőlő, valamint a sokhelyütt megtalálható védőszentszobrok: 315

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Egy lakóház két lakásból áll, ezért a jellegzetes „páros ajtós” kialakítás (fotó: Szende András, 2014)

5. kép. A Fuggerei nyolc utcába rendezett házaival valóságos kis várost alkot a városban (fotó: Szende András, 2014) 316

OPUS MIXTUM V. többnyire Szűz Mária, Szent Mihály, Szent Flórián, vagy a város védőszentjeinek, Szent Áfrának és Ulriknak alakjai. Az augsburgi Fuggerei egy egészen különleges városépítészeti-szociális, és természetesen építészettörténeti és történelmi nevezetesség. 1521. augusztus 23. óta változatlan feltételekkel (és változatlan bérleti díjakkal) működik. Megdöbbentő belegondolni, hogy ezalatt birodalmak jöttek létre és szűntek meg, világháborúk söpörtek végig, mindeközben pedig az „érdemes elszegényedett augsburgi katolikus” bérlők fizették az egy rajnai forintnak megfelelő éves bérleti díjat, és imádkozták a napi imákat. A Fuggerei nem csupán nevezetesség, hanem ma is működő, eleven és példaszerű szociális lakás együttes. Szende András

317

OPUS MIXTUM V.

EGY AMERIKAI MŰEMLÉK: A FEHÉR HÁZ MŰEMLÉKKULTUSZ AZ USA-BAN AZ ELNÖKI REZIDENCIA ÁTÉPÍTÉSEINEK TÜKRÉBEN 2015.09.03. Michelle Obama néhány hete mutatta be a sajtónak a legújabb elnöki porcelán étkészletet a Fehér Ház frissen felújított díszebédlőjében. Az esemény európai szemmel nem éppen építészettörténeti jelentőségű. Ám ha kicsit közelebbről is szemügyre vesszük ennek az újvilág számára oly fontos épületnek a történetét, el kell ismernünk, hogy számunkra is tartogat érdekességeket ez az ismeretlenül is ismerős épület. (1. kép) De hát az Egyesült Államoknak nincs is történelme, se kultúrája, akkor hogy lehetnének műemlékei egyáltalán? – mondatnák velünk előítéleteink. Azonban tény, hogy az ország már több mint 200 éve létezik, sőt építkezik. Például, bár New York képét felhőkarcolók uralják, nem is gondolnánk, hogy a város igen gazdag 19. század végi, 20. század eleji – többnyire historizáló – műemlékekben. Országos szinten azonban elsősorban a jól megőrzött természeti tájak – a Nemzeti Parkok – számítanak a nemzeti örökség legfontosabb részének. E parkok védelmére már 100 éve áll fenn intézmény – a National Park Service –, míg az épített örökség hivatala csak az 1960-as évek végén kezdett el működni. Az ország egyik legfontosabb műemléke az elnök hivatalos rezidenciája Washingtonban, a Fehér Ház, melynek elsősorban kultúrtörténeti jelentősége van. A fogalommá vált név és az ikonná vált épületkontúr mögött azonban egy egyszerű, 18. század végi klasszicista kúria áll, ami annyi átépítésen,

1. kép. A Fehér Ház északi homlokzata (forrás: Székely Márton, 2014) 318

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Vörös szalon Tiffany-csillagokkal a mennyezeten [fent]; a kék szalon 1886 körül - rekonstrukciós rajz [lent] (forrás: http://www.whitehousehistory.org/) 319

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A Kék szalon 1890 körül [balra]; ugyanez a helyiség 1904-ben [jobbra] (forrás: http://www.whitehousehistory.org/) toldozgatáson és bővítésen ment keresztül két évszázados története alatt, hogy azt egy hányattatott sorsú közép-európai kastély is megirigyelhetné. 1790-ben pályázatot hirdettek a tervezésére, melyre kilenc – köztük egy névtelen – pályamű érkezett be. Ezt Thomas Jefferson készítette, aki később – az Egyesült Államok harmadik elnökeként – a ház lakója is lett. A pályatervek közül maga George Washington választotta ki kedvenc építésze, James Hoban munkáját, ám jelentős módosításokat javasolt. Az ír származású építész átdolgozta a terveket. E módosított tervek néhány elemének olyan európai előképei voltak, amiket Hoban nem, Jefferson azonban ismerhetett. Feltételezhető tehát, hogy a palladiánus klasszicista épület végső formája részben magának Jeffersonnak köszönhető. A ház alapkövét 1792-ben tették le, ám pénzhiány miatt lassan haladt az építkezés, míg végül 1800 novemberében a szövetségi kormányzat Philadelphiából átköltözött Washingtonba: az elnök a félkész Fehér Házba, a kongresszus két háza és a legfelsőbb bíróság pedig a Capitolium egyetlen elkészült – de még szintén félkész – szárnyába. A szövetségi fővárost akkoriban úgy nézett ki, hogy egy mocsár közepén ez a két épület emelkedett ki, körülöttük pedig pár ócska földszintes faház állt. 1814-ben az angolok felgyújtották az egész várost és a rezidencia teljesen kiégett. Egyetlen tárgy élte túl a tűzvészt: egy Washington-portré, amit az akkori first lady– Dolly Madison – állítólag saját kezével mentett ki az égő házból. A tűz végeztével csak az üszkös külső falak maradtak állva, melyek aztán a három évig tartó újjáépítés végeztével újra fehéren ragyogtak – szintén Hoban tervei nyomán. Később, az 1820-as években, a déli és az északi homlokzat közepén is jón oszlopos portikuszokat emeltek. Az így kialakult, hófehérre meszelt klasszicizáló architektúra (angolszász terminológiával: federal style) tökéletesen megfelelt az amerikai puritán szellemiségnek, később szinte semmit sem változtattak rajta, így az épület külseje ma is híven tükrözi 19. század eleji állapotát. Egészen más a helyzet a belső terekkel, ezeken ugyanis szinte mindegyik elnök és first lady változtatott valamit, ami később gyakorlatilag hagyománnyá vált. Bár az első ötven évből csak töredékes információink vannak a belsőkről, képi ábrázolások pedig egyáltalán nem maradtak fenn, biztosra vehető, hogy a reprezentatív termek az eredeti építészeti koncepciónak megfelelően puritán klasszicista stílusúak voltak. És pontosan ilyennek látjuk ma az épület belsejét a filmes megjelenésekben és sajtófotókon. Csakhogy amit látunk, az korántsem eredeti, alig régebbi 60 évesnél. Az eredeti belsők korabeli beszámolók szerint hamar „áldozatul estek” a mindenkori first lady-k egyéni ízlésének. A legkorábbi – 1860 körüli – belső fotók ezt határozottan alátámasztják. Meghökkenve szemléljük azt az ízléstelenséget, ami szöges ellentéte a hófehér puritán külsőnek. Mindenütt cifra mintás szőnyegeket, függönyöket, tapétákat látunk; aranyozott rokokó bútorok és cikornyás rézcsillárok 320

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Az új, térszint alatti helyiségek építése az északi oldalon, 1950 [fent] és a munkálatok a déli oldalon, 1950 [lent] (forrás: http://www.whitehousehistory.org/) 321

OPUS MIXTUM V.

5. kép. A belső teljesen kibelezve az állványok által tartott tetőtér alatt, 1950 (forrás: http://www.whitehousehistory.org/) uralták a képet. Jogosnak érezzük a korabeli kritikákat, amik „steamboat gothic”-nak [gőzhajó-gótika – szerk.] csúfolták e stílust. A század utolsó harmadában a folyamat egyre fokozódott, tetőpontját az 1880-as évekbeli átalakítások jelentették. Ekkor az elnök felkérésére a New York-i Louis C. Tiffany üvegfestő művész és dizájner tervei szerint dekorálták rezidenciát. Már-már templomokat idéző színes üvegablakok és ormótlan kristálycsillárok kerültek a házba. Az ún. Vörös Szalon mennyezetét aranyozott bronzcsillagokkal rakták tele. A jelenség nem volt független attól, hogy e korszak kifejezetten a gyengekezű elnököké volt. Abraham Lincoln meggyilkolása után harmadszázadon át nem lakott említésre méltó személy a Fehér Házban, helyette viszont a rossz ízlés költözött be. (2. kép) A történelemből ismert, hogy ennek a gyengekezűségnek Theodore Roosevelt vetett véget. A washingtoni szürke eminenciások rémálma vált valóra, mikor McKinley elnök lelövése után addigi alelnöke előlépett. Személyével karizmatikus, autoriter vezető került az elnöki székbe. Határozott víziói, átfogó elképzelései voltak országáról, és annak képéről. Ennek megfelelően jól ráérzett az elnöki rezidencia problémájára is, a „viktoriánus bordélyház-jelleg” fenntarthatatlanságára. Beköltözése után pár hónappal megbízta Charles McKim építészirodáját az enteriőr teljes átalakításával. A koncepció az volt, hogy vissza kell térni a puritán klasszicizáló gyökerekhez, aminek érdekében könyörtelenül kibelezték a házat – a főfalak kivételével mindent kibontottak. (3. kép) 1902-re kifogástalan György-korabeli enteriőr fogadta a belépőt. Az átalakítással sikerült olyan visszafogottan elegáns miliőt megalkotni, ami megfelelt az épület külseje által mindvégig sugallt szellemiségnek. Eredeti források híján az eredmény rekonstrukció helyett inkább tekinthető historizáló szellemű, neoklasszicista stílusban tervezett új egységnek, melyeket korabeli autentikus enteriőrök ihlettek. Összességében a helyreállítás alapvetése nem áll távol attól, amit az európai műemlékvédelemben purizmusnak nevezünk. Egyébként ekkor építtette Roosevelt a híres nyugati szárnyat (The West Wing) az elnöki hivatal számára, mely addig a rezidenciába volt bezsúfolva, közvetlen a lakosztályok mellé, valamint ő tette az épület hivatalos nevévé az addig csak becenévként használt Fehér Ház kifejezést. Látvány tekintetében ez a századfordulós felújítás hozta a legnagyobb változást, és a fontosabb terek azóta is nagyrészt ugyanúgy néznek ki. Amit ma láthatunk, azonban mégsem régebbi 60 évesnél. Ennek 322

OPUS MIXTUM V. oka az 1948–52 közötti átépítés. A második világháború után nem sokkal Truman elnök lányának zongorája alatt beszakadt a padló, a hangszer egyik lábát egyszerűen elnyelte a parketta. (4. kép) Részletes statikai vizsgálat következett, aminek eredményeképp arra jutottak, hogy nem csak a fafödémek cseréje, hanem teljes szerkezeti újjáépítés szükséges. Ez pontosan azt jelentette, amit ma faszádizmusnak nevezünk: a belső falakat és födémeket teljesen kibontották, és csak a homlokzatokat hagyták állva. Új alapozás és mélypince készült, erős vasbeton födémeket építettek be, majd az új tartószerkezetre felaggatták a bontást megelőző enteriőrök tökéletes másolatait. (5. kép) Mikor 1961-ben az új first lady belépett a házba, a másolat másolata fogadta. Jacqueline Kennedy Párizsban tanult művészettörténetet, így számára az eredetiség hiánya azonnal feltűnt. Kisebb fajta mozgalmat indított a fellelhető eredeti műtárgyak felkutatására és összegyűjtésére. Bár Jackie a dallasi merénylet miatt alig három évet töltött a házban, hatása nagy volt, és azóta is érezhető. Koncepciójának alapja az értékes eredeti műtárgyak és az ízléses kortárs dizájn kényes egyensúlya volt, szemben az addigi törekvéssel, mely másolatokkal akart stílusegységet teremteni. Alapvetően azóta is ez számít követendő példának, mindössze az elnöki párok egyéni ízlése tolta el valamelyik irányba az összképet. Az utóbbi ötven évben egyértelműen követhető, hogy végig az egyes elnökök világnézetét kifejező lakberendezési stílus uralkodott. A konzervatív republikánus ciklusokban klasszikus festmények, archaizáló mintás tapéták, fodros függönyök, és antik bútorok domináltak. A demokrata elnökök ellenben bátran tettek absztrakt festményeket és modern bútorokat a történelmi termekbe. Ebben az Obama család élen jár, meglehetősen divatosnak ható légkört teremtve. Az „újvilág” régi háza tehát kiemelkedő kultúrtörténeti jelentőségénél fogva lett az Egyesült Államok műemlékvédelmének állatorvosi lova. A tipikus amerikai, a történetiséget kevésbé értékelő, folyton célszerűen korszerűsítő és a mindenkori divatot követése itt nem volt fenntartható, ahogy arra T. Roosevelt is rájött. De a történelmi emlékhelyeket naftalinba mártó hozzáállás sem jöhetett szóba – főleg az intenzív használat változó követelményei miatt. Ezért nyúltak olyan megoldásokhoz, ami az európai műemléki felújítások logikáját követi: az épület történetiségét figyelembe véve próbál meg új adekvát formát adni neki, különféle eszközökkel (purizmus, faszadizmus, műtárgygyűjtés). Egy dolog azonban sosem változik: a ház hivatalos fehér színe. Ugyanis az eredetileg piszkosszürke mészkőhomlokzatot majdnem minden tavasszal újrafestik, 1992 óta már pontosan ugyanazzal a festékkel, ugyanis akkor több mint 40 különböző festékréteget kapartak le. Székely Márton

323

OPUS MIXTUM V.

HOGYAN LESZ ITT HAUSZMANN? VÁGYAK ÉS REALITÁSOK A BUDAI VÁR TERVEZETT REKONSTRUKCIÓJA KAPCSÁN 2015.10.07. Ma nyílik kiállítás Hauszmann Alajos eredeti terveiből és a volt Királyi Palota utóbbi hónapokban előkerült és visszaszerzett berendezési tárgyaiból. A tárlat, ha nem is ad majd egyértelmű választ arra, hogy mit lehet rekonstruálni az egykori uralkodói rezidenciából, olyan rajzokat fog bemutatni, amiket még a szakértők döntő többsége sem látott. A Nemzeti Hauszmann Terv célja a második világháborúban súlyosan sérült, többször kifosztott, majd radikális átépítéssel helyreállított egykori királyi palota századfordulós korszakának helyreállítása. Az ebből a szempontból kulcsfontosságúvá lett, a Forster Központban található tervanyag részleges nyilvánosság elé tárása pedig azt eredményezheti, hogy az eddig elméleti síkon mozgó viták („szabad-e rekonstruálni?”), a konkrétumok mentén („mit lehetséges rekonstruálni?”) folyhatnak majd tovább. Kétségtelenül kedvező fejlemény a rekonstrukciópártiaknak. Meg kell azonban jegyezni, hogy nem lehetnek perdöntőek e kérdésben a szerencsésen fennmaradt tervlapok. Egy-egy elpusztult részletet a semmiből előteremteni ennél sokkalta összetettebb feladat. (1. kép) A fennmaradt és most részben kiállított tervanyag nagy valószínűséggel nem teljes – szinte kizárt, hogy így legyen. A lapokat 1944–45-ben az ostromtól szenvedő Palotában, az ott székelő Várkapitányságon őrizték. Ez már önmagában is nagy veszélynek tette ki az anyagot, de abból az azt követő 70

1. kép. Ritka színes felvétel a királyi palotáról az 1940-es évek elejéről (forrás: fortepan.hu) 324

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Szent István-terem az 1920-as években (forrás: korabeli képeslap, magánygyűjtemény) évben is tűnhettek el tervlapok. Előfordulhat ezért, hogy miközben alig van információ egy jelentős tér rekonstrukciójához, egy földszinti szolgálati lakás ajtókeretezésről több tervlap is fennmaradt. Ez utóbbit viszont senki sem akarná mutogatni, így rekonstruálni sem. Egy másik fontos tényező a részletesség. Az egyes díszítőelemekről vajmi kevés segítséget tud nyújtani egy-egy frontális falábrázolás – a tervek ilyenek. A geometrikus alapú, az építészeti formaalkotásban évezredes hagyományra visszatekintő díszek esetében persze jól lehet közelíteni, de a Palota barokkos és századfordulós belsőépítészeti kialakításában nagyon sok a természeti eredetű, organikus forma is. Ezeknél a mai szobrász tehetségén, felkészültségén és idején múlik, hogy meg tudja-e idézni bő évszázaddal előtte dolgozó kollégájának alkotását. Arról nem is szólva, hogy a kutatás sok esetben kénytelen azzal szembesülni, hogy az elméletileg kivitelezett tervektől a megvalósult állapot némileg eltér. Ezt azonban ma már csak fotókon láthatjuk. Bármilyen hihetetlen, de a Palota dísztereit magába foglaló I. emelet néhány helyiségéről egyetlen fotót sem ismerünk. És ezek nem félreeső, alárendelt szerepet betöltő szobácskák voltak, hanem a híres dunai teremsor egyes termei. De akkor sincs feltétlenül nyert ügyünk, ha van néhány fotónk. Egy teremnek ugyanis legalább négy oldalfala van, és kizárt, hogy egy-egy fényképen mindegyik szerepeljen. A fotósok pedig rendre ugyanazokat a szögeket találták meg, értelemszerűen az adott teret leglátványosabban mutató beállítást. A viszonylag kevés használható fotóval azonban akad egy további probléma, aminek kapcsán a fennmaradt tervek sem adnak iránymutatást. Képzeljük magunk elé az úgynevezett Szent István-termet az alábbi fotóra támaszkodva. Mi az, amit nem látunk magunk előtt? (2. kép) Színek! Pont a Szent István-teremmel szerencsénk van, hiszen részletei fennmaradtak, a berendezés gyártásában közreműködő Zsolnay gyárban őrzött mintadarabok is rendelkezésre állnak, és még a tapétából is fennmaradt ilyen. De máshol nincs ekkora szerencsénk. A Palotáról készült, ismert fotók döntő többsége ugyanis fekete-fehér. És hiába következtetjük ki éles logikával, hogy a korabeli 325

OPUS MIXTUM V. megnevezése szerint Lila Szalonnak hívott teremben a tapéta lila volt, az árnyalatról már fogalmunk sem lesz. Ilyenkor esetleg segíthet az építészettörténeti kutatás, amely feltárhatja az eredeti tapéta beszállítóját, akár egy pontosabb színmegnevezést, még szerencsésebb esetben egy akkoriban készült mintadarabra is rábukkanhat, vagy az is kiderülhet, hogy az osztrák, vagy olasz gyár még mindig működik. Ilyenre láthatunk példát a Palota történetét bemutató kiállításon a Budapesti Történeti Múzeumban is. Azonban, hogy minden egyes helyiségnél ez így legyen, arra szintén igen kicsi az esély. Nagy segítség lenne, ha a Palota háború előtti belsejéről minél több további fotó kerülne elő, és hogy ezek között lehetőleg színesek is legyenek. A színes fotózást szélesebb körben lehetővé tevő technológiát 1935-ben dobta piacra az amerikai Kodak és egy évvel később a német Agfa, de bizakodásra adhat okot, hogy 1944-ben, az ostrom előtt, kifejezetten dokumentatív céllal a Parlamentet színes filmet használva végigfotózták az esetleges háborús károk majdani helyreállításának segítésére. Miért ne történhetett volna meg ugyanez a Várban is? Ne feledjük azt sem, hogy az ’30-as évektől a Palota látogatható volt. Bár a könnyen hordozható fényképezőgép még ritkaság volt, elképzelhető hogy nyugat-európai, ausztráliai és amerikai otthonok elfeledett nagyszülői hagyatékában a budai királyi palota belsejéről készült fotók hevernek. A terveknél és fotóknál is többet segíthetnének az egykori belsőépítészeti kialakítás töredékei. A Királyi Palota helyreállítását kísérő bontások során rengeteg eredeti építőanyag került ki az épületből. A fából készült díszek fennmaradására persze kevés az esély, de a tartósabb, nem szerves építőanyagok, egy-egy szép részlet kézen-közön eltűnhetett a Palotából és otthonokat, kerteket, de akár közintézményeket is díszíthet szinte bárhol az országban, anélkül, hogy az örökösök – a jelenlegi tulajdonosok – tisztában lennének azzal, hogy honnan származik az adott darab. Ezek előkerülésére van tehát a legkisebb esély, nem csak azért, mert számuk a lappangó fotókhoz és tervekhez képest elenyésző lehet, de azért is, mert ha mégis tudják, honnan származik, az örökösök talán félnének visszaszolgáltatni azt, amit voltaképpen egy állami építkezésről hozott el felmenőjük. És ebből a szempontból mindegy, hogy ennek köszönhette megmenekülését az adott darab attól, hogy a sittel együtt végleg megsemmisüljön. Az évtizedes elhanyagolás után a tervanyag restaurálása, feldolgozása és részleges bemutatása önmagában is nagy érdem. Ugyanígy minden egyes hosszú kutatással, utánajárással és néha talán szerencsével visszaszerzett eredeti részlet is az. Itt lenne azonban az ideje, hogy a Palota rekonstrukciójának hírét minél szélesebb körben terjesszék. Egy megfelelően informatív, legalább magyar és angol nyelvű weboldal és egy hozzá kapcsolódó facebook-csoport, ahol egy érdeklődő számára is átlátható, könnyen fogyasztható formában, logikusan rendszerezve szerepelnének a ma elérhető információk. A belső terek, az elveszett bútorok és műtárgyak képei, valamint egy látványosan megcsinált – akár bejárható – 3D-s makett. A Palota története idehaza ugyanis nem közömbös szinte senkinek sem. Jól látszik ez az időről időre fellángoló társadalmi vitából is. Ez a történet, egybefonódva a magyar állam történetével, valójában remekül – csúnya szóval élve – eladható. A 19. század és a századforduló építészete iránt egyre növekvő és széleskörű rajongás pedig biztosan eljuttatná ennek hírét a világ olyan szegleteibe is, amiről nem is feltételeznénk. A meglevő tudásunk megosztása pedig segíthetne helyrerakni azoknak az értelmetlen és félresikló vitáknak a nagy részét is, hogy mit lehet, és mit nem lehet rekonstruálni. Kelecsényi Kristóf

326

OPUS MIXTUM V.

TEMPLOMBÓL A „PÉNZ MÚZEUMA”: A LISSZABONI MUSEU DO DINHEIRO MINT ÚJRAÉRTELMEZETT SZAKRÁLIS TÉR 2015. 10. 17.

1. kép. A Museu do Dinheiro épülete (fotó: Sebestyén Ágnes Anna, 2015)

327

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Ribeira Palota ábrázolása a lisszaboni Igreja de Santa Luzia külső falán (fotó: Sebestyén Ágnes Anna, 2015) Az egyházi épületek funkcióvesztése az örökségvédelem egyik érzékeny pontja. Hazánkban egyelőre még csak a kihasználatlanság jellemző, sokhelyütt ingázó plébánosok, lelkipásztorok próbálják megtartani az életet a templomtérben. Nyugat-Európában számos olyan templomot találunk, ahol már az egyház és a hívek is lemondtak az eredeti használatról és világi célokra adták át az épületeket. Így lett Belgium, Hollandia vagy Franciaország egyes templomaiból könyvesbolt, konferencia- és hangversenyterem, vagy akár sörfőzde. Az alábbi cikk egy szintén Nyugat-Európából vett esettanulmányt állít középpontba – egy olyan portugáliai templomot, melyről már a két világháború között lemondott az egyház. Az eset sajátosságát az adja, hogy egy olyan országról van szó, melyet nem érintett a reformáció és sokáig a szekularizáció sem. Sőt, épp az António de Oliveira Salazar vezette Estado Novo, vagyis a (Mussolini-i értelemben véve fasiszta) korporatív állam és az egyház közötti megegyezés kereteiben történt meg egy templom profán célokra való átadása. Az egyházi funkcióját elvesztett, korábbi Igreja de S. Julião jelenleg a Museu do Dinheiro-nak, vagyis a „pénz múzeumának” ad otthont. A 18. század végén emelt templom, illetve a mai múzeum egy komplex örökségi helyszín, mely egyszerre újraértelmezett szakrális tér, műemléképület, Lisszabon történetének lenyomata és egy mai múzeumi koncepció példája. (1. kép) A templom Lisszabon város szívében, a Baixa negyedben áll, mely a Tejo folyóra néző völgyben helyezkedik el. Ebben a városrészben állt a királyi palota (Ribeira Palota), mely a negyed jelentős részével együtt elpusztult az 1755-ös nagy lisszaboni földrengés következtében. A földrengés november 1-jén, mindenszentek napján érkezett több hullámban, romba döntve a várost. A rengést futótűz, majd cunami követte, mely elsöpörte a város mélyebben fekvő területeit. Lisszabonban a becslések szerint csaknem 15 000 ember vesztette életét. A királyi család azonban túlélte a katasztrófát, hiszen a városközponttól nyugatra, Belémben tartózkodott, melyet kevésbé érintett a pusztítás. (2. kép) 328

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A földrengést követően kialakított Praça do Comércio Lisszabonban, mely a Pombal márki-féle építkezések egyik legjelentősebb példája (fotó: Sebestyén Ágnes Anna, 2015) A földrengés után I. József portugál király főminisztere, Sebastião José de Carvalho e Melo, a későbbi Pombal márki irányította az újjáépítést. A márki párhuzamos és merőleges utcák hálózatával és klas�szicista épületekkel adott a városközpontnak meghatározó karaktert, mely máig domináns eleme Lis�szabon építészetének. Az újjáépítés egyik építésze a pozsonyi születésű Carlos Mardel, vagyis Martell Károly volt. (3. kép) Az Igreja de S. Julião is a Pombal márki vezette építkezések során épült újjá a 18. század végén. Az építkezés 1810-ben fejeződött be, azonban hat évvel később tűzeset rongálta meg a templomot, így újabb munkálatokra volt szükség, melyek 1854-ig húzódtak el. 1910-ben a gyarapodó és terjeszkedni akaró Portugál Bank (Banco de Portugal) meg szerette volna vásárolni az épületet. A még használatban lévő templom eladása körüli egyeztetések egészen 1933-ig tartottak, amikor az egyház végül úgy döntött, eladja az épületet. Az egyházat ezért a veszteségért vélhetően többszörösen kárpótolták a fatimai zarándok-komplexum építkezései, vagy a fatimai szűzanyának szentelt modernista templomépületek. A vallási funkció megszűnésével a templomot „leszentelték” és profán célokra adták át. A 20. század további évtizedeiben a bank használta az épületet – egy ideig raktárnak –, majd 2007-ben kezdték meg a renoválását és restaurálását a mai követelmények szem előtt tartásával. Így a szerkezeti megerősítés mellett a földrengés- és tűzvédelmi szempontoknak megfelelően, biztonsági berendezések beépítésével és a kialakítandó múzeum igényeinek figyelembe vételével zajlott le a felújítás. Az online 360 fokban körbejárható templomtér 18. század végi architektúrája viszonylag épen megmaradt.1 A felújítás során az eredeti részletek megtartására törekedtek, de nem az „eredeti” állapot visszaállításának szándékával. Az új funkcióknak megfelelően pedig kortárs építészeti elemeket is kialakítottak, így a hermetikusan lezárható főbejáratot és a kiállításokba vezető bejáratokat. Az impozáns egykori templomtér ma konferenciáknak ad otthont, illetve a látogatók áthaladását biztosítja. Az immár világi tér átalakításának 329

OPUS MIXTUM V. legkritikusabb pontja talán a szentély. Ebben az esetben a jelenkori építészek kellő tapintattal közelítettek az épülethez. Az egykori oltárt egy igen misztikusnak ható, óarany színű, padlótól a mennyezetig húzódó függöny helyettesíti, amely emlékezteti a szemlélőt a tér szakrális befogadásának lehetőségére. A függöny mögött a bank épületeibe vezető többszintes folyosórendszer található fém, üveg és épületgépészeti elemekkel. Az aranyszínű függöny gyakorlatilag elfeledteti, hogy nem szakrális térben vagyunk – de a függönyt elhúzva a látogatót a tér átvezeti az intézmény jelenébe. A tér- és időrétegek egymásra épülése azonban itt még nem ér véget. A renoválás ideje alatt, 2010-ben a munkálatokon dolgozó régészek megtalálták és felszínre hozták Lisszabon városfalának egy darabját. A falat I. Dénes portugál király építtette a 13. században, ugyanis a város a tenger felől gyakori támadásoknak volt kitéve. E városfal az évszázadok során feloldódott a város szövetében: a városlakók hozzáépítették házaikat, a későbbi királyi építkezések során a maradványait pedig elbontották. A legendák homályába és az ártéri homokba merült építmény nyomait a feltárás során sikerült azonosítani. A szenzációs régészeti felfedezést követően úgy döntöttek, hogy a falat bemutathatóvá teszik. A konzervált védművet egy régészeti kiállítás kontextualizálja, melyet az ásatások során talált leletekből rendeztek. A „pénz múzeuma” így e váratlan felfedezés révén nemcsak a pénz történetével kapcsolatos kiállításnak, hanem egy régészeti tárlatnak is helyet ad. Az Igreja de S. Julião ugyan igen korán profanizálódott, de – ahogy bevezetésként is említettük – ma számos példát találunk templomok „újraértelmezésére”. Hasonló funkciót kapott például az antwerpeni Sint-Augustinuskerk, mely jelenleg az AMUZ zenei központnak ad otthont. A műemléki szempontok mellett a templomok mint egyházi épületek vonatkozásában természetesen nem feledkezhetünk meg a vallási aspektusokról, és ilyen értelemben a funkcióváltás talán még körültekintőbb mérlegelést kíván.

4. kép. Pieter Jansz. Saenredam: A Nieuwe Kerk templomtere Haarlemben, Hollandia, 1652, Frans Hals Múzeum, Haarlem 330

OPUS MIXTUM V. Ugyanakkor az eredeti, „vallási funkció” tartalmát is árnyalni kell, hiszen az egyházi épületek emelésének – a misézés helyszínének kialakításán túl – számos más szerepe és célja volt. Reprezentációs és propaganda célok legalább annyira motiválták az építtetőket. A középkorban és az újkorban az egyházi terek rendkívül fontos szerepet töltöttek be az egyes közösségek, városrészek kohéziójában. Ma már biztosan megbotránkoznánk azon, ha a templomokat kutyabarát közösségi térként jellemeznénk, pedig a holland Pieter Jansz. Saenredam által festett templombelsők erről tanúskodnak. Azonban az állam és az egyház visszafordíthatatlan szétválasztásával a szakrális és profán funkciók jóval kevesebb kapcsolódási pontot kínálnak, így a funkcióváltás is jóval látványosabb, de talán megosztóbb is. (4. kép) Derzsenyi Dávid – Sebestyén Ágnes Anna JEGYZETEK 1

http://www.museudodinheiro.pt/360 (Utolsó letöltés: 2016. 12. 15.)

331

OPUS MIXTUM V.

HOGYAN LESZ ITT HAUSZMANN – II. RÉSZ VÁGYAK ÉS REALITÁSOK A BUDAI VÁR TERVEZETT REKONSTRUKCIÓJA KAPCSÁN 2015.11.01. Végre zajlik a budai királyi palota fennmaradt és jóformán érintetlen, így a szakértők előtt is jórészt ismeretlen tervanyagának feldolgozása. A folyamat végeztével jóval pontosabb képünk lesz arról, hogy a második világháborúban súlyosan megrongálódott, majd a szocializmus időszakában radikálisan eltérő formában helyreállított épület mely részét lehetséges a közelgő rekonstrukció során eredeti állapotába visszaállítani. A kérdés azonban ezzel még nem tekinthető eldöntöttnek. Az ilyesfajta rekonstrukciókról szóló elvi vitákon felülemelkedve nézzük meg, hogy mit jelentene a századfordulón Hauszmann Alajos tervezésével megújult épület visszaállítása a valóságban. A budai királyi palotáról a háború előtt készült számos fotón és képeslapon jól látható, hogy a Várhegy déli végét egy a maihoz tömegében igen hasonló, azonban mégis radikálisan más épület uralta. Az Ybl Miklós, majd 1891-es halálát követően Hauszmann Alajos vezetésével a századfordulón kibővített és felújított palota a magyar építészet és iparművészet korabeli csúcsteljesítménye volt, amely a bécsi Hofburggal kívánt versenyre kelni. A dualizmus korának második legdrágább középítkezése 1905ben fejeződött be, az épület azonban alig élt meg négy évtizedet. Az 1949 és 1985 (!) között lezajlott teljes rekonstrukció során a palota jelentősebb belső tereiből egyetlenegyet sem építettek újjá korábbi formájában. A Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchenyi Könyvtár új, a korszak belsőépítészetének és megváltozott funkciónak megfelelő tereket kapott. Egyetlen kivétel a Mária Terézia-korabeli trónterem, amelynek részletképzését ugyan nem, de belső terét legalább helyreállították. Ez nagy szó, ugyanis a palota többi emeleti dísztere közül jóformán egyetlenegy sincs, amelynek legalább a falai ugyanott lennének, mint ahol 1944–45 előtt voltak. A múzeumi és könyvtári funkciók mást kívántak meg. (1. kép) Bár a palota külsőleg nagyon is emlékeztet korábbi állapotára, ha alaposabban végignézzük, elég sok különbséget találunk. Attól most tekintsünk el, hogy a homlokzati díszek egy része eltűnt. Ezek egy rekonstrukció során könnyen pótolhatók. Az épület alapvető kontúrjai egyetlen helyen, a Szent György tér felé eső mai A-épületnél, a palota egykori főbejáratánál változtak meg. Itt három ablaktengellyel kiszélesítették nyugati 1. kép. A Hunyadi-udvarba néző homlokzat átépítés közben. irányba a házat, ugyan(forrás: Kollányi Béla: Az újjáépült Budavári Palota, Budapest, 1990) akkor befalazták az 332

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A kupola vasbeton szerkezete a belsőépítészeti munkák megkezdése előtt, 1960-as évek. (forrás: Kollányi Béla: Az újjáépült Budavári Palota, Budapest, 1990) 333

OPUS MIXTUM V. eredeti főbejáratot. Máshol az eredeti épületkontúr módosítására nincs példa, azonban radikálisan átalakították az északi szárnyban (B-épület) található nagy bálterem előtti homlokzatot, megváltoztatva a nyílások méretét, rendjét. Az építkezés közben készült fotón látszik, hogy ezt nem átépítéssel, hanem a teljes homlokzati szakasz elbontásával, majd vasbetonból történt újjáépítésével érték el. Ugyanígy átépült az épület mai központi magjának számító C-épület nyugati homlokzata is. A szerencsére megmaradt Mátyás-kút és mellette található homlokzati szakasz mögött eredetileg ugyanis a három szint belmagasságú palotakápolna húzódott. Ezt azonban födémekkel osztották meg, hogy minden szinten hasznos alapterületet nyerjenek, így a többszintes ablakok helyére is új homlokzati rendszer készült. Hasonló nyílásrendet megváltoztató átalakításra került sor még a Budapesti Történeti Múzeum főbejáratát képező úgynevezett nyaktag déli homlokzatán is, ahol érthetetlen módon a barokk kori ablakrendszert és részletképzést húzták rá a 19. század végén épült épületrészre. Bár a palota külsőleg nagyon is emlékeztet korábbi állapotára, ha alaposabban végignézzük, elég sok különbséget találunk. Attól most tekintsünk el, hogy a homlokzati díszek egy része eltűnt. Ezek egy rekonstrukció során könnyen pótolhatók. Az épület alapvető kontúrjai egyetlen helyen, a Szent György tér felé eső mai A-épületnél, a palota egykori főbejáratánál változtak meg. Itt három ablaktengellyel kiszélesítették nyugati irányba a házat, ugyanakkor befalazták az eredeti főbejáratot. Máshol az eredeti épületkontúr módosítására nincs példa, azonban radikálisan átalakították az északi szárnyban (B-épület) található nagy bálterem előtti homlokzatot, megváltoztatva a nyílások méretét, rendjét. Az építkezés közben készült fotón látszik, hogy ezt nem átépítéssel, hanem a teljes homlokzati szakasz elbontásával, majd vasbetonból történt újjáépítésével érték el. Ugyanígy átépült az épület mai központi magjának számító C-épület nyugati homlokzata is. A szerencsére megmaradt Mátyás-kút és mellette található homlokzati szakasz mögött eredetileg ugyanis a három szint belmagasságú palotakápolna húzódott. Ezt azonban födémekkel osztották meg, hogy minden szinten hasznos alapterületet nyerjenek, így a többszintes ablakok helyére is új homlokzati rendszer készült. Hasonló nyílásrendet megváltoztató átalakításra került sor még a Budapesti Történeti Múzeum főbejáratát képező úgynevezett nyaktag déli homlokzatán is, ahol érthetetlen módon a barokk kori ablakrendszert és részletképzést húzták rá a 19. század végén épült épületrészre. (2. kép) A város fölött trónoló kupola elbontása önmagában is igen nagy kihívás, arról nem is beszélve, hogy a Vár területéről hány ezer tonna építőanyagot kell majd elszállítani. Ezek nem megoldhatatlan feladatok, de az érzékeny történeti környezetben való anyagmozgatás szintén nem olcsó mulatság. Ezek a munkák igencsak megdrágítják az egyébként sem olcsó rekonstrukciót, amely nem pusztán falak visszadíszítésére és szobrok visszarakására szorítkozna, hanem komoly szerkezetépítésre is. Mindez tehát pénz és akarat kérdése. Azonban ahogy az előbbiből minél többre lenne szükség, úgy szokott fogyatkozni az utóbbi. A döntéshozókban pedig tudatosítani kell, hogyha ebbe a napjainkban is legalább évtizedes kalandba belevágnak, akkor folyamatosan garantálni kell a projekt pénzügyi hátterét, különben szörnyűséges kompromisszumok születhetnek, amelyek nem válnak az épületegyüttes javára. Egy – megfelelő ütemezés mellett – reális célokat kitűző építési programmal számos probléma idejekorán kezelhető. Erről bővebben a cikksorozat következő, záró részében lesz szó. Kelecsényi Kristóf

334

OPUS MIXTUM V.

CAVE CANEM! ÍZLÉSTELEN KASTÉLY-ÁTALAKÍTÁSOK MAGYARORSZÁGON 2015.11.27. Cave canem, vagyis óvakodj a kutyától – ez az időközben szállóigévé vált figyelmeztetés olvasható a klasszikus római prózairodalom mesterének, Petroniusnak Satyricon című művében, pontosabban a Trimalchio lakomáját leíró részben. Trimalchio, a rabszolgából lett újgazdag fényűző háza előcsarnokának falára ugyanis hatalmas, megláncolt kutyát festetett a fenti felirattal, mintegy lakásdekorációként alkalmazva a harapós kutyára utaló, napjainkban is sokhelyütt látható intést. Mindezt öntömjénező falképekkel vétette körül, amelyek saját felemelkedésének históriáját voltak hivatottak megjeleníteni a szájtáti vendégsereg nagyobb gyönyörűségére. Bizony, a rossz ízlésnek is megvan a maga „kultúrtörténete,” hiszen hűséges pajzshordozója, a giccs társaságában árnyékként kísérte végig a különböző művészeti ágakat több évezredre visszanyúló útjuk során, és nem tágít mellőlük ma sem. Legyen szó irodalomról, zenéről, vagy képzőművészetről, afféle antikulturális jelenségként mindenütt felüti a fejét. A giccs az ízléstelenség manifesztációjaként az igazi művészet felszínes imitációja csupán, amely annak meg nem értéséből eredeztethető. Ha Rochefoucauld kijelentését – miszerint a képmutatás nem egyéb, mint a bűn tisztelgése az erény előtt – az esztétika viszonyaira akarjuk alkalmazni, azt is mondhatjuk, hogy a giccs sem más, mint az ízléstelenség főhajtása a jó ízlés előtt.

1. kép. A nagyvázsonyi Zichy-kastély barokk formákat imitáló mai kapuja. (fotó: Bátonyi Péter, 2015) 335

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A sorokpolányi kastély napjainkban, értékelhetetlen díszítéssel. (fotó: Ivicsics Péter, 2015) Miként a fenti példán is látható, e tünetegyüttes különös gyakorisággal jelentkezik a hirtelen meggazdagodottak, más néven parvenük környezetében, ahol a korlátlan vagyoni lehetőségek műveletlenséggel párosulva veszélyes gyúelegyet alkotnak. Bizonyára mindenki látott már olyan frissen felhúzott villát, ahol se szeri, se száma a gipszből öntött Dávid-szobroknak, vagy a bugyborékoló szökőkutaknak. Ami azonban újonnan épített házak esetében mulatságosnak hat, az elkeserítő, mi több, felháborító, ha műemlékekkel kapcsolatban tapasztaljuk. Ilyenkor ugyanis e színleg ártalmatlan jelenség árnyoldalára is fény derül, hiszen mindannyiunk közös kulturális öröksége sérül, illetve veszíti el történelmi hitelét az oktalan tulajdonos ízlésficama következtében. Az alábbi három, magántulajdonba került kastély esete sajnos csak a jéghegy csúcsa, ám egyebek mellett a rendszerváltozás utáni privatizáció átgondolatlanságára is ráirányíthatja az olvasó figyelmét. A főként váráról ismert Nagyvázsonyban álló Zichy-kastély egyrészt hazai klasszicista építészetünk nemesen egyszerű, mindazonáltal igényes példájaként érdemli meg figyelmünket, másrészt azon okból, hogy az egykori birtokos Zichy család neve előtt szereplő „vásonkeői” predikátum erre a településre utal. Az egyik legjelesebb és – számos kastélya alapján kijelenthetjük – legjobb ízlésű főúri családunk valamikori otthonát azonban sikerült az újsütetű magántulajdonosnak úgy elcsúfítania, hogy az mára közös szégyenünké silányult. Rögtön a bejáratnál sokk éri az avatott szemű látogatót, mivel az ezredforduló táján végzett felújítás óta vázákkal ékes műkőpillérek közé fogott, túlburjánzóan díszes vaskapu, illetve hozzáillő kerítés zavarja meg az udvar mélyén álló főépület látványát. (1. kép) A klasszicizmustól köztudomásúlag eleve idegen ez a szeszélyes komponálási mód, főként, ha az ügyetlenül mímelt barokkos formák ilyen gyatra kivitelezéssel párosulnak. Az újgazdagok körében roppant népszerű „kovácsoltvas” többnyire egyébként sem az, aminek látszik, hiszen az elmúlt évtizedekben készített, e néven forgalmazott vasipari produktumok köszönőviszonyban sincsenek a műkovács- és műlakatos-mesterség valódi alkotásaival. Az általában gépi előállítású és gyakorta hegesztett alkotóelemekből (főként zártszelvényből) összeillesztett rácsok nélkülözik a kézimunka finomságát, valamint 336

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Az egyik helyiség „Raffaello ihlette” mennyezetfestménye a Sixtusi Madonna angyalait idézi. (fotó: Ivicsics Péter, 2015) a történeti formák és technikák ismeretének hiányáról árulkodnak. A nagyvázsonyi példa sem jobb az átlagnál, és habár feltűnik rajta a műkovácsolás néhány alapfogása, de alkotója szemlátomást az elemi arány- és stílusérzéknek is híján volt. A kapu túlontúl alacsony a szélességéhez képest, a kitöltő motívumok pedig túl ritkásak, illetve sematikusak, ahogy az ornamentális részletek is esetlenek. A kastélyról készült archív fotókon megfigyelhető, hogy hajdan egy felettébb kisigényű, bár semmiképp sem ízléstelen kerítés választotta el a kastélyt az előtte haladó úttól, ahogy az is szembetűnik, hogy nyoma sem volt semmilyen tálcás szökőkútnak az épület udvarán. Ez a hazai viszonyok közt nemigen jellemző, és egyébként is inkább városi környezetbe illő kútfajta szintén végtelenül távol áll a klasszicizmus csendjétől és visszafogottságától. Ugyanez mondható el a homlokzatok mai árnyalatáról is, hiszen a kikerics, vagy még inkább a büdöske sárga színét idéző rikító festés aligha tekinthetőek autentikusnak bármely kastélynál, különösen egy 19. század elejéről származónál (ld. Tóth Áron vonatkozó írását). Mindemellett a korunkra jellemző bukóablakok még e történetiségében megsértett főúri lakon is anakronisztikusnak hatnak. A mértéktelen kivagyiság mélypontját azonban a kerti oldal előtti térség jelenti, ahol egy korábban soha ott nem volt erkély, valamint az előterében kialakított vázás, ülőpados, és a kapupillérekhez hasonlóan ugyancsak méltatlan anyagból készült terasz borzolja a kedélyeket. Ezek a költött, minden építészeti előzményt nélkülöző elemek a kastély szellemiségének totális félreértéséből fakadóan kerülhettek ide, mintha kerti törpék állnának egy történeti parkban. Az erkély lemeze 337

OPUS MIXTUM V. – a felső szint alárendeltséget sugalló, s ezért kisebb méretű ablakaihoz való kényszerű igazodásból kifolyólag – túl magasan van, így az azt hordozó nyakigláb oszlopok is aránytalanok. Amit Nagyvázsonyban látunk, az nem más, mint klasszicizmusba oltott álbarokk fantazmagória, olyasvalakitől, aki minden bizonnyal megbukott a „rajz és műalkotások elemezése” nevű tantárgyból. A barokk – valószínűleg sokak által rosszul értelmezett pompaszereteténél fogva – feltűnően népszerű újgazdag körökben. A gazdagság barokkos formajegyek halmozásával történő fitogtatásának legelképesztőbb hazai példája talán a sorokpolányi volt Szapáry-kastély. Azért is érdemes kiemelten foglakoznunk vele, mert tulajdonosa és mai formájának kialakíttatója időről-időre szélesre tárja büszkeségének „kovácsoltvas” kapuit, hogy a rajta keresztül beáramló tömeg megcsodálhassa az odabent látható „mesevilágot”. Legalábbis a lelkes sajtó így interpretálja a pöffeszkedés és rossz ízlés eme kirakodóvásárát. A vendégek előtti kitárulkozás gesztusa ismerős lehet a Satyriconból, egyebekről nem is beszélve. A barokk eredetű kastély több építési perióduson esett át, amelyek közül három érdemel figyelmet: elsőként a 19. század végi historizáló, majd a neobarokk homlokzatot lecsendesítő 20. századi, végül a legutolsó, 21. század eleji átalakítás. (2. kép) Az utóbbi, 2005–2012 között zajló munkálatok során kísérletet tettek arra, hogy az új tulajdonos reprezentációs igényeihez nyilván nem eléggé díszes, 20. századi állapotot az előző kor eklektikus formái szerint alakítsák vissza. Mivel azonban a nagyratörő szándékhoz elegendő igényesség nem társult, a munkát csekély számú, és vélhetően gyenge felbontású fényképek alapján, mindenfajta előzetes kutatás és szakmai megfontolás nélkül végezték el. Az eredmény magáért beszél: történetietlen, torz formák és elnagyolt részletek mindenütt. A nyers homlokzatkialakítás, a középső oromzat, vagy a manzárdtető ablakainak sutasága senkiben sem keltheti hitelesen helyreállított történeti épület érzetét, aki legalább egyszer látott igazi műemléket. A legszürreálisabb azonban kétségkívül a bal oldali

4. kép. A nimfáitól megfosztott Apollo Sorokpolányban. (fotó: Ivicsics Péter, 2015) 338

OPUS MIXTUM V. saroktorony és annak sztúpákat idéző, lebegő sisakja, amely ebben a leegyszerűsített formában alig emlékeztet a visszaidézni kívánt eredetire. A belső terekben mindez halmozottan jelentkezik, főként újonnan kreált falképek és stílbútornak sem nevezhető, túlaranyozott (vagy gyanítom, hogy inkább az aranyat helyettesítő metálozással felcicomázott) berendezési tárgyak formájában. A Szapáryak korából megmaradt, nemesen faragott falépcső látványa keveredik a Raffaello által festett Sixtusi Madonna (Madonna Sistina) angyalalakjainak mennyezetre alkalmazott változatával. Érdekes, hogy ez a két merengő angyal nagyobb karriert futott be a giccsek piacán, mint a műalkotás érdemi szereplői, hiszen csokoládépapírtól kezdve kastélyenteriőrig mindenütt megjelennek. (3. kép) A kert mai formája azonban még az eddigieket is alulmúlja, ha ez egyáltalán lehetséges. A teraszos kialakítású park eredeti, hiányosan fennmaradt faragványai javarészt távolabbi fák tövébe rendezve várják a nem is olyan soká rájuk köszöntő pusztulást, míg helyükre olyan új alkotások kerültek, amelyek még csak véletlenül sem az egykor itt lévők rekonstrukciói. Az építtető a rangjához méltó előkép fellelése érdekében meg sem állt Versailles-ig, csak épp pontatlanul figyelte meg a részleteket. A kertkompozíció gyújtópontjában magasodó kolonnád szobrait szemlélve ugyanis a valamikori versailles-i Thétisz-grotta (Grotte de Thétys) központi csoportjára ismerhetünk, amely Apollót ábrázolja, a szolgálatára sereglő nimfáktól övezve. (4. kép) A meg nem értett jelenet alakjai azonban összefüggésükből kiragadva, egymástól elszakítva állnak Sorokpolány kertjében, a múlt művészeti emlékeiben csupán cifra formaságokat látó megrendelő afféle szimbólumaként. Úgy hat ez, mintha Michelangelo Pietà-jának másolatán Krisztus és a Madonna alakját egymástól másfél méteres távolságra helyeznék el... Végezetül a zalacsányi Batthyány-kastélyról ejtenék szót. A korábbi épület átformálásával, Wassermann Samu tervei szerint 1913-ban megvalósított főúri lak külső megjelenésében még nem vesztette el annyira történeti hitelességét, mint a fentebb bemutatottak. Igaz ugyan, hogy kertjébe egy egész üdülőfalut erőltettek bele, temérdek melléképítménnyel, illetve a kastély új szárnyakkal való kibővítését is beharangozták már (ez utóbbi megvalósíthatósága érdekében a műemléki védelmet is meg kellett szüntetni), de most enteriőrjeinek egy különös jellegzetességével kívánok foglalkozni. A korábban bemutatott, túlburjánzó részletképzésű belső terek iránti vonzalom mellett itt megfigyelhető egy ezzel ellentétes tendencia is: mégpedig a faldekoráció gipszkeretek sorává egyszerűsítése. Tény és való, hogy az oldalfalak kertelt mezőkre történő felosztása a 18. század enteriőrművészetének egyik alapmotívuma, legyen szó faburkolatról, stukkóról, vagy falképről. Az érett XV. Lajos-stílusú terekben ráadásul ez a keret már nem csak eszköz valamilyen tartalom körbefoglalására, hangsúlyozására, hanem maga a cél, amely hordozni hivatott azt a dekorativitást, amelyre a rokokó hatásmechanizmusa épül. De Zalacsányban az előregyártott és ragasztott gipszelemekből álló sematikus ornamentika e funkció, és az imitálni próbált rokokó stílus félreértéséről árulkodik. Ennek a sokfelé előforduló megoldásnak a közvetlen előzménye még előttem sem ismeretes, de annyi bizonyos, hogy Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című, 1968-ban készült filmjének zárójelenetében már feltűnik, mégpedig az űrhajós számára a magasabb rendű idegen intelligencia által megidézett fiktív helyiségben. Az utóbbinak elnézhető az európai enteriőrművészet felszínes ismerete, egy magyar kastélytulajdonosnak azonban nem. Az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy az ízlésről vitatkozni vajon nem meddő időtöltés-e. Illusztrációként álljon itt két eset. Mikor a fiatal Winston Churchill Németországban járt, és megmutatták neki a würzburgi kastélyt (a 18. századi német építészet egyik kimagasló, és páratlanul gazdag művét), ő lesajnálóan mindössze annyit mondott, „ez az épület bizonyára a habostorta építészeti stílusba tartozik”.1 Ha figyelembe vesszük, hogy Churchill az angol barokk remekeként számon tartott, és a szigetországra jellemző tömör és súlyosan monumentális formavilágot képviselő Blenheim-kastélyban született, álláspontja máris érthetővé válik. Csakhogy Blenheimről viszont a francia Voltaire jegyezte meg vagy kétszáz évvel korábban, hogy az nem egyéb, mint „irdatlan kőhalom, híjával minden bájnak és ízlésnek”.2 Ebből is látszik, hogy az ízlésesség megítélése egyebek mellett kor és hely függvénye, de ha az adott alkotásban megvan a kellő szellemi tartalom, és ez mesteri kivitellel párosul, akkor az eltérő tradíciókból fakadó 339

OPUS MIXTUM V. különbözőségek ellenére is művészetről beszélünk. Ha viszont mindez hiányzik, és ráadásul egy épület lezárult stíluskorszakok múltbéli jegyeivel ékeskedik, az ízléstelenség borítékolható. Ezért hát ne csak a kutyáktól óvakodjunk, hanem műemlékeinket is óvjuk azok rossz ízlésű gazdáitól! Bátonyi Péter A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/8118680 Hugo17 2015.11.29. 07:49:07 A nagyvázsonyi ízléstelenséget az Ibusz már meghalt tulajdonosa, Kovács Gáspár követte el. Egyébként építész végzettséggel... Tapmancs 2015.11.29. 08:02:32 Sok igazság van a cikkben, azonban nem a stílusokról tennék megjegyzést hanem erről, mivel ez valamennyire számszerűsíthető: „A kapu túlontúl alacsony a szélességéhez képest” Nekem úgy tűnik hogy az eredeti (?) még alacsonyabb. Meg amúgy sem tűnik alacsonynak nekem. A többi megállapítással egyetértek. Balt 2015.11.29. 08:41:13 Na igen, a műemlékvédelem - már ha az ő hivatali felelősségük és nem mondjuk a helyi építési hatóságé - olykor nem áll a helyzet magaslatán. De talán még mindig jobb, mint a hányatott sorsú kastélyaink zömének állapota, mely magtárként, (hadi)kórházként, gyermekotthonként, iskolaként stb. funkcionált, ma meg többnyire csak pusztul. Bár talán megmozdult valami: Gödöllő, Edelény, Lovasberény, Sümeg stb. - noha persze rengeteg még megmentendő érték lenne és sajnos szintén sok menthetetlen. Ződ2000 · http://autossagok.blog.hu/ 2015.11.29. 08:42:33 Az egesz posztot muhisztinek erzem. A bevezeto az egyetlen fenypontja. A kulso egyaltalan nem tulzo. A belso helyenkent tenyleg gaz. Sajnos nehez tobbezvszazad hibait sajat penzbol helyrehozni... nemorino 2015.11.29. 09:07:53 Problémás dolog ez. Egyrészt ezek a kastélyok korábban nem önmagukban álltak, hanem egy uradalom központjaként működtek. Most, a földektől elszakítva új funkciót kell keresni nekik és már az is örvendetes, ha nem hagyják pénz hiányában pusztulni őket. Másrészről ahogy a bejegyzésből is olvasható, nem ördögtől való dolog egy épület átépítése, ez az elmúlt évszázadokban bevett szokás volt. Engem a városok fejlődése jobban érdekel és hozzászoktam már a gondolathoz, hogy egy épületnek nincs végleges formája, a változó funkciónak és aktuális stílusnak megfelelően folyamatosan változnak. Amiben viszont igaza van a bejegyzést írónak, az a végtelen ízléstelenség, ami a képek egy részéről sugárzik. A Szapáry-kastély képei rettenetesek, a saroktorony, a puttók, a műmárvány-lapos asztal+tükör, a szétkapott szoborcsoport tényleg elmondhatatlanul igénytelen. Értem a Zichy-kastéllyal kapcsolatos problémákat is, de a képek alapján szerintem ott nem mentek át azon a határon, ami nevetségessé tette volna az egészet, viszont lett tulajdonosa és funkciója az épületnek, nem pusztul. Ezt az árat én nem sajnálom. 340

OPUS MIXTUM V. Végül a monogramos díszítések lehet, hogy újgazdag szokásnak tűnnek, de ez is elég régi szokás, a Loire völgyében Chenonceau és Chambord is viseli az építtetők monogramját, I. Ferenc és Medici Katalin pedig aligha tekinthető sznobnak. És ez az a pont, ami számít a szememben: ki építtette. Egy felújítást finanszírozó személy esetében sznobizmus a monogram, egy építtető esetében bocsánatos hiúság. Amennyiben rendelkeznék az anyagi eszközökkel egy történelmi kastély megvásárlásához és felújíttatásához, én nem tenném a monogramomat rá. árnyékgyuri 2015.11.29. 09:17:03 Azért ezek a magyar kastélyok, annak idején sem voltak a jóízlés megtestesítői. Itt Magyaroszágon, nem sok igazán gazdag ember, család volt, akik elejétől végig egy stílusban, egy ízlésvilág szerint tudtak volna kastélyt építeni mondjuk századokon keresztül. Elkezdték, amikor egy kicsit jobban ment, aztán ahogy esett úgy puffant, van ami sikerült, van ami nem. Pl. a nagyvázsonyi kastély kiegészítései nem tették csúnyábbá az épületet. A felső keskeny ablaksor, eredetileg sem volt összhangban az alsó szinttel. Ráadásul a későbbi korok is bátran átépítették a maguk stílusa, illetve használati módja szerint a kastélyokat (lásd a sorokpolányi kaszárnya,középület stíl). Ezek nem jó példák. O.K. a kerti szobrok: fullgáz. Szerintem itt nálunk a kúriák sokkal ízlésesebbek mint a kastélyok, mert azokat nem ilyen nagyravágyó izék építették, hanem pont azok az emberek,akik tisztában voltak a lehetőségeikkel és abból a legjobbat hozták ki, mert ezt kúriában még megtehették. Hottentottenstottertrottelmutterattentäterlattengi 2015.11.29. 09:22:15 @Tapmancs: Szerintem az baj a magassággal (és ebben egyetértek a szerzővel), hogy nem a kapu közepe a csúcspont. Még a régi képen szereplő, kissé túlságosan is egyszerű léckerítésnél is úgy van megoldva, hogy a kapu közepe az egész építmény legmagasabb pontja -- még, ha csak egy kicsivel is. Ha az új kapuoszlopok tetejéről ledobná a gazda a vázákat, máris sokkal jobb lenne. Hottentottenstottertrottelmutterattentäterlattengi 2015.11.29. 09:33:07 @nemorino: talán nem is annyira az ízléstelenség (az lehet történelmileg hiteles is :)) ld. árnyékgyuri megjegyzését), hanem a kivagyisággal párosuló fillérbaszás a zavaró. Pl. díszes kovácsoltvas kaput akarok, de sajnálom a pénzt a kézikovácsra. Márványt akarok, de beérem a formára öntött műmárvánnyal. Sajnálom a pénzt a vakolatdíszek elkészítésére, ezért kasírozott műanyaghabot használok (az előregyártott gipszléc még istenes -- szerintem). Ilyesmik. Teszem hozzá, én magam nem vagyok ellensége a jól elkészített és alkalmazott mesterséges köveknek. csepke 2015.11.29. 09:48:00 Sokmindenben igaza van, sőt szinte mindenben. Azon azért érdemes elgondolkodni hogy egy lakóépületnek végülis nem az az alapvető funkciója hogy a lakója otthonérezze magát benne? Ha így, hát így. Az Sajnos, hogy ízléstelen embernek van ennyi pénze. Másfelől pedig, ha a tulaj műveletlen sajnálatos dolog, de nyilván nem a két kezével csinálta, szakemberek hada kellett ehhez. És nem csak a burkoló melósok, hanem építészek, lakberendezők...stb. Hát nem volt köztük egy sem, akinek mindez sértette volna a szakmai hiúságát legalább? csepke 2015.11.29. 10:33:48 Egyébként nekem a nagyvázsonyi eredetin is valahogy nagyon furcsán hat a négyzet alakú fenti ablaksor. Mintha már akkor is tényleg elfogyott volna a pénz idő előtt.

341

OPUS MIXTUM V. Borzasztó Károly 2015.11.29. 10:43:48 az a baj, hogy a prolik más szemmel néznek bizonyos dolgokat Tapmancs 2015.11.29. 10:47:54 @Hottentottenstottertrottelmutterattentäterlattengi: Ez igaz, bár a szerző nem ezt írta. A vázák nélkül sokkal jobb lenne valóban. inyesmester 2015.11.29. 10:53:45 Elképesztően nagy feladat ma úgy funkciót adni egy kastélynak,hogy az fenntartható legyen.A közművek vezetését úgy megoldani, hogy ne rontson semmit, a fűtést kitalálni, úgy hogy ki tudjon egy nagyobb belmagasságot is fűteni, de azért ne kelljen radiátorokat nézegetni.A hőszigetelést úgy megoldani, hogy kívülről ne rontsuk az arányokat. Ha üzleti célból újítja fel valaki, akkor kényszerűen be kell építeni a tetőteret, el kell venni az eredeti funkciókból.Ezek csak az épületek működéséhez tartozó nehézségek. A stílus: melyiket kell választani, mert egy kastélyt élete során lehet, hogy tízszer is átépítettek több, kevesebb sikerrel.Itt megjegyezném, hogy régi képeket nézegetve, ennél lényegesen gusztustalanabb átalakítások is voltak. Nem mentegetni kívánom ezeknek az épületeknek a felújítóit, de én megköszönöm nekik, hogy nem pusztultak el ezek az épületek. granturismo 2015.11.29. 10:54:14 Én is úgy gondolom, hogy még mindig sokkal jobb a helyzet - hogy egyáltalán beszélhetünk ezekről az épületekről a felújítás után - mint számos, reménytelen állapotban, gazdátlanul pusztuló kastély, kúria szerte az országban. Azt se felejtsük el, hogy a kastélyfelújítás egyáltalán nem jó biznisz, példa erre számos félbemaradt projekt vagy éppen a befejezést követően nem sikerül igazából funkciót találni az épületnek. Márpedig a fennmaradás legfőbb záloga az, ha élet költözik a falak közé. E három épület esetében ha semmi más jót nem is mondhatunk el akkor is már ez is örömteli eredmény. HgGina 2015.11.29. 12:18:40 A nagyvázsonyinál a hátoldali erkély kifejezetten jót tett az épületnek. Az oszlopok formája nekem ugyan nem tetszik, viszont az eredeti kinézet kifejezetten kopasz. Talán az új ablakokat spalettás változattal kellett volna mindenhol megcsinálni. A Szapáry-kastélyon nem is értem, mi az értékelhetetlen díszítés? Ezerszer jobban hasonlít az eredetihez, mint a két háború közti változat. A kupola nyilván háborús sérülés miatt változott meg, a jelenlegi pedig messze nem olyan hivalkodó, mint az eredeti. A belső már más tészta. Azzal nem is foglalkozom. @Ződ2000: egyetértek, műhiszti. Ízlésről vitatkozni felesleges. Sok művelt, nemprolinak ezerszer jobb a szépérzéke mint valami túliskolázott építésznek. Elég megnézni a Szépművészeti elé tervezett betonkockát, az Alagút mellé tervezett aranyfogat, a Liget-projekt múzeumi negyedének tervezett förtelmeket. Kockák, emmentáli sajttető tele lukakkal, a Hilton Duna felőli oldala, stb. Amúgy a Lánchíd oroszlánjait miért nem ízléstelenezi le már valaki? Pont annyira giccs, mint itt a kapuoszlopokon lévő vázák.

342

OPUS MIXTUM V. kvadrillio 2015.11.29. 16:03:13 A FIATALOK FELE A SZÜLEINÉL ÉL !!! A FIATALOKNAK KELL OLCSÓ LAKÁSOKAT ÉPÍTENI ! EZEKBE A KASTÉLYOKBA..., ARISZTOKRATA LESZÁRMAZOTTAK DEGENERÁLTJAI KÖLTÖZNEK VISSZA, MINT A HORTHY KORSZAKBAN 70 ÉVVEL EZELŐTT !!! ORBÁN EGY BETEG ÁLLAT! kvadrillio 2015.11.29. 16:07:32 CSAK BÉKÉSBEN ENNYI KASTÉLY VAN...ÉS ORBÁN EZEKRE KÖLTI A MILLIÁRDOKAT, MERT EZEK ÚJ-TULAJDONOSAIVAL VACDÁSZGAT..... Békés megye Ajtós Wenckheim-kastély Békés Wenckheim-kastély Békéscsaba Wenckheim-kastély Wenckheim-Széchényi kastély (Póstelek) Békésszentandrás Léderer-kastély Bélmegyer Kárász-vadászkastély Bélmegyer Wenckheim-vadászkastély Csabaszabadi Beliczay-kastély Csorvás Wenckheim Rudolf kastélya Doboz Wenckheim-kastély Füzesgyarmat (Wenckheim-kastély)-kastélyparkfürdő Geszt Tisza-kastély Gyula Almásy-kastély Gyula Gyulai várkastély Gyulavári Almásy-kastély Kaszaper-Putaszőlős Wenckheim-kúria Kétegyháza Andrássy-Almásy kastély Kondoros Batthyány-Geist-vadászkastély Körösladány Wenckheim-Merán-kastély Lőkösháza Vásárhelyi-Bréda-kastély Mezőberény Wenckheim-Fejérváry-kastély Orosháza Geist Gáspár-kastély Sarkad Almásy-kastély Szabadkígyós Wenckheim-kastély Szarvas Bolza-kastély Szarvas Csáky-kastély Szarvas Mitrovszky-kastély Szeghalom Kárász-kastély Szeghalom Wenckheim-D`Orsay-kastély Tarhos Wenckheim-kastély Zsadány Fried-kastély DE KASTÉLYOK MEGYÉNKÉNT GOOGLE ISZONYÚAN SOKAT HOZ LE ! A MAGYAR FIATALOK MEG SORRA ÖNGYILKOSOK LESZNEK, MERT NEM TUDNAK LAKÁST VENNI MAGUKNAK, HISZEN ORBÁN ILYENEKRE SZÓRJA, OSZTOGATJA EL A MILLIÁRDOKAT ! 343

OPUS MIXTUM V. Vajk a Vitéz Várjobbágy 2015.12.05. 12:40:28 @Hottentottenstottertrottelmutterattentäterlattengi: így van, ennyike. Kirk56 2015.12.05. 13:55:05 Érdekes cikk, és sok mindenben bizonyára igaza van a szerzőnek, de azért túlzónak érzem a megállapításait. A műemlékvédelemmel foglalkozó hatóságok időről időre közzétesznek egy szomorú listát azokról az épületekről aminek meg kell szüntetni a védettségét végleges és helyrehozhatatlan pusztulás, leromlás miatt. Akkor inkább a gipszsellők. Fertődön az Eszterházy-kastélyban mint valami végleges és örökbecsű értékként mutogatják a kínai szobát, holott azt a tulajdonosai is megunták annak idején, és átfestették, amikor éppen elmúlt a kínai divat. A pannonhalmi bencés apátság sem éppen úgy néz ki, mint ezer éve, és aligha lenne helyes görcsösen törekedni az eredeti állapot visszaállítására. A kastélyok meg eleve azzal a céllal is épültek, hogy elkápráztassák környezetüket, mindenki számára jelezzék, hogy tulajdonosuk mennyire tehetős. Ez a funkciójuk végül is megmarad, és lehet, hogy majd kétszáz év múlva az akkori műemlékvédők fognak siránkozni a gyönyörű barokk hatású kapu tervezett átépítése miatt. orient 2015.12.05. 14:01:43 Penzen nem lehet joizlest venni sajnos ahogy ez a poszt is bizonyitja werno 2015.12.05. 15:21:05 ....csak azt tudnám mi közötök ahhoz, hogy valaki mit tesz a tulajdonával. Talán nincs joguk giccsben élni ha épp azt szereti ??? werno 2015.12.05. 15:22:17 ....csak azt tudnám mi közötök ahhoz, hogy valaki mit tesz a tulajdonával. Talán nincs joguk giccsben élni ha épp azt szereti ??? werno 2015.12.05. 15:24:19 ... egyébként itt is van néhány tűrhető felújítás. Lehet boldoggá tesz egyeseket ha inkább az enyészeté lesz a kastély. koka_ 2015.12.05. 16:43:55 @kvadrillio: Hold your tits! Egyébként az általad felsorolt ingatlanok többsége meglehetősen ramaty állapotban van. HgGina 2015.12.05. 17:35:02 @kvadrillio: 70 éve Horthy-korszak? Olvasgass még egy kicsit! Átaludtál egy emberöltőt. @orient: és építész diplomát se? orient 2015.12.05. 18:12:23 @werno: Amennyiben kulturalis orokseg nem annyira. Ha a 5-6-7-8-9. keruleti berhazban laksz ami mellesleg muemlek jellegu akkor sem cserelhetsz ablakot amilyet akarsz, nem tehetsz ki legkondi kulso egyseget a homlokzatra...sorolhatnam. Ha a kozembert sujtjak ezek a szabajok akkor a gazdagokra is ervenyes. Ha nem tetszik koltozzon lakoparkba, vagy epitsen maganak egy modern villat ott ahol akar. Akkor az valoban a csak magantulajdona es szet-giccsezheti ahogy akarja. De ameddig egy 19.sz villat vesz arra bizony vannak kulturalis es muemlek szabalyok.

344

OPUS MIXTUM V. az_okoskata 2015.12.05. 18:58:31 @HgGina: Ha azt gondolod, hogy ez műhiszti, sajnos nem értetted meg a post lényegét... Az egy dolog, hogy anno a barokkban átépítették az előző építészeti korszak termékeit, de jelenleg nem a barokk az uralkodó korstílus... Tehát nem éppen etikus húzás ilyen stílust ráhúzni egy klas�szicista épületre. A Szapáry-kastély hát nagyon nem olyan, mint az eredeti.. de ehhez meg látni kell...:( Az meg megint egy más téma, hogy jelenleg a 21.! század épületei hol és milyen formában jelennek meg... Jelenleg nem a stílusban tervezés korát éljük, ezért nem is fogunk kisputtós épületeket felhúzni, mert egyszerűen az egy másféle életstílus egyik építészeti eszköze volt... Ma iphonet, meg plazmatévét nézünk és nem rizsporos parókát, meg krinolint hordunk.. Szóval az, hogy nem díszes épület épül a városligetbe, az talán nem ördögtől való.. Az már annál inkább, hogy egyáltalán épül oda valami... :( És elnézést, nem kekeckedni akarok. Tényleg. werno 2015.12.05. 19:35:04 @orient: amely szabályokkal jogomban áll nem egyetérteni. ez itt pedig műhiszti:) werno 2015.12.05. 19:40:58 @orient: nem mellesleg vélt szabály mert szerencsére ma már ez kevésbé van így és a hivatal repült. orient 2015.12.05. 19:42:18 @werno: varmint melyik szabaly? Cserelhetek barmilyen ablakot a muemlek jellegu belvarosi hazban? DirkDiggler 2015.12.05. 20:19:19 @werno: „Ilyenkor ugyanis e látszólag ártalmatlan jelenség árnyoldalára is fény derül, hiszen mindannyiunk közös kulturális öröksége sérül, illetve veszíti el történelmi hitelét.” werno 2015.12.05. 20:27:43 @DirkDiggler: aztaaa,mindannyiunké ??? akkor járulj hozzá a felújítás költségeihez durcas.hu · http://www.durcas.hu 2015.12.06. 06:50:37 Nyilván van, hogy az anyagi lehetőségek behatárolnak egy felújítást, de nem minden esetben pénz kérdése a dolog. Az például szerintem nem került volna több pénzbe, ha nem rakják a vázákat a kapu tetejére, ha nem festenek angyalt a falra vagy ha nem ezt a falszínt választják, hanem egy odaillőt. Néha tényleg csak egy kis odafigyelés hiányozna. frecskaj 2016.01.02. 19:32:35 Ezt a nyomorult írást.. D2 2016.01.02. 20:47:36 De gustibus non est disputandum. városjáró · http://varosjaro.blog.hu/ 2016.01.02. 20:48:30 mitől van ez megint az ajánlóban? már elsőre is untam...

345

OPUS MIXTUM V. jollytall 2016.01.02. 21:04:08 Nicsak, egy 1 hónapos post újra címlapon... Nyilván van igazság a leírtakban, nekem sem tetszik pl. a sorokpolányi szoboregyüttes, de úgy érzem nem ekkora a baj, illetve nem ezeknél a már megmenekült épületeknél van az igazi gond. Ami lényeges szerintem: - Először is öröm, minden épület ami megmenekült a teljes pusztulástól, köszönet azoknak akik saját pénzt fektettek bele. Túl sok kastélyunk báltermében nő ecetfa! - Nincs tökéletes megoldás: Az eredeti állapotokat ma már nem lehet visszaállítani, praktikussági, gazdasági, stb. okokból. - Nincs is olyan, hogy „eredeti állapot”, mert mi az? Az ahogy eredetileg felépült, vagy amilyen állapotban államosították (általában ott szakadt meg a kastélyok normális fejlődése)? - Ha nem államosítják, teszik tönkre, stb., akkor se olyan lenne ma már, mint volt. A régi tulajdonosok is folyamatosan fejlesztettek, változtattak. Külföldön, ahol az eredeti családok lakják a kastélyokat, azok is sokban mások. Jártan angliában kastélyban, ahol az egyik szárny múzeum, a másikban laknak. Az utóbbiban hupikék falak, stb. Máshol láttam műanyag nyilászárókat, stb. Egy ilyen épület folyamatosan változik, fejlődik. - Még ha szeretné is a tulaj visszaállítani az „eredeti” állapotokat, sokszor nincs elérhető adat, tervrajz, kép hozzá. - Ha lenne is, akkor is szinte lehetetlen megtalálni azokat a mestereket akik meg tudják csinálni a korabeli megoldásokat, vagy az áruk a sokszorosa, a mai megoldásoknak. Neha a tulajnak is kell kompromisszumokat kötnie. - És ha még mindez együtt is van, akkor se biztos, hogy az építész, tervező olyan mélységben ért a történelmi stílusokhoz, hogy nem követ el hibát. - Végül fontos, az aki fizet az mondja meg, hogy milyen zenét húzzanak. Ha nekik így tetszik, lelkük rajta. Lehet venni ma Mo-on még kastélyt és mindenki megmutathatja hogyan lehet jobban csinálni mint a cikkben említettek tették. - Ettől még a szerzőnek biztos igaza is van, ahol tényszerű elemzést ad, több ilyen munkában kellene segítenie, hogy máshol ne kövessenek el ennyi hibát. flugi_ · http://fundi.blog.hu/ 2016.01.02. 21:19:05 én a teljes műemlékvédelmi módszert nem értem. Azt gondolom, a műemlékvédelem akkor működne jól, ha eldöntené, hogy mit akar és tud megvédeni, és a többi dologról képes lenne lemondani. Az, hogy mindent meg akar védeni, de csak keveset tud, és ezért másokat kötelez erre, egy nagyon rossz megoldás. Azt gondolom, hogy ha valaki megvásárol egy ingatlant, akkor tartsa be a biztonságról szóló szabályokat, és a külsővel meg foglalkozzon úgy ahogy akar. A műemlékvédelmi rendelkezések funkciójukban rövidítenek feleslegesen meg olyan épületeket, amiket megvásároltak és használni szeretnének, csak mert nehogy másképpen nézzenek ki. A városi építési hivatalok engedélyezési eljárása van ahol a szimpla zsarolásig aljasodott, megsúgják hogy melyik tervezőnek vagy kivitelezőnek kell adni a megbízást. A rendszer indokolatlan is, és korrupt is. Azt gondolom tehát, hogy ha valaki fintorog azon, hogy valaki a saját pénzéből mit csinál valamiből, az vagy vásárolja meg és alakítsa át, vagy ne fintorogjon. Lehet röhögni az ízléstelenségen, az nem kérdés. Ez a kérdés nagyon hasonló a sporttehetségek pályafutásába kívülről beleokoskodókéra, akik a megszerezhető érmek mennyiségét tartják szem előtt, az illető meg a saját céljait, idejét és egészségét. Az, hogy egy kimagasló sporttehetség nem foglalkozik a sporttal, a drukker szemében elvesztegetett tehetség, örökre visszafordíthatatlan nemzeti kár. De el kell fogadni, hogy akinek a saját ideje, pénze, stb, az mondja meg mi lesz, és kész. Az a különbség, hogy amíg a sporttehet346

OPUS MIXTUM V. ségtől nem lehet megvásárolni a tehetségét, a kastélytulajdonosoktól lehet, úgyhogy nem veszett el semmi, akinek ez az egész tényleg ennyire fáj, az tehet az ügyért! átlátó 2016.01.02. 22:27:57 Nekem mindegy, mint a szélső háznak, de az már biztos, hogy ahol a Gáspár Győző művész úr a király, az meglátszik az ízléstelenségeken is. Dikkmá more. scsaba1 2016.01.02. 22:46:04 Pedig jó a poszt, de novemberben is, és most is kevés kivételtől eltekintve csak retardált prolik szóltak hozzá... Hihetetlen...komolyan mondom... Primátor 2016.01.03. 01:47:46 @scsaba1: Felismerted a fajtádat, mi, csabika szardarab. Tibi ! 2016.01.03. 10:15:51 Mi a gond? A ződhöz jó megy a kék... gaston 2016.01.03. 10:30:58 @Ződ2000: Egyetértek. Ez a poszt „műhiszti”! Kár volt elolvasni. Hottentottenstottertrottelmutterattentäterlattengi 2016.01.03. 14:08:55 @jollytall: Az „eredeti állapot” témára van valamicske rálátásom, mert van egy felújításra váró házam, ami önmaga ugyan nem műemlék, de műemléki területen van és jobb a békesség alapon megkerestem az illetékes műemlékvédelmi hivatalt. Az építéshatósággal és a műemlékesekkel nagyjából arra jutottunk, hogy a legutolsó, ismert állapotot kell a lehetőségeken belül visszaállítani, tehát nem feltétlenül az első építéskori állapotról van szó. Ezt persze árnyalják olyan dolgok, hogy ha híres emberhez vagy történelmi eseményhez köthető lenne az épület, akkor inkább azt a kort kellene követni. Ha ilyen nincs, akkor szóba jöhet a város adott részének komolyabb, városképileg meghatározó fejlődésének az időszaka (ezt a városrészt pl. viszonylag tehetős zsidó kereskedők, iparosok építették fel, illetve át, nagyjából egységes, közép- és nagypolgári stílusban a XIX. sz. második felében). Ha ilyen sincs, akkor a környéket meghatározó épületek stílusát kellene követni. Na és persze a korabeli építési technológiát is. Összefoglalva: nem túl hosszadalmas, de többfordulós egyezkedés és némi kutatómunka előzi meg a felújítással megbízott építész első vázlatát is. columbia 2016.06.10. 17:20:10 @kvadrillio: Helyben vagyunk... fércnél maradandóbb 2016.07.20. 10:00:13 Nem lehet kompromisszummentesen megoldani egy ilyen épület felújítását, berendezését. És ezekhez a kompromisszumokhoz alkalmasint több szaktudásra és ízlésre van szükség, mint annak idején az eredeti építéséhez. Csak rá kellett bökni az Erlustierende Augenweide valamelyik képére hogy ilyent akarok a pénzemért, és lőn JEGYZETEK 1 2

Robbins, Keith: Churchill. Akadémia Kiadó, Budapest, 1997. 60. Clark, Kenneth: Nézeteim a civilizációról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1985. 269. 347

OPUS MIXTUM V.

GONDOLATOK A TÖRTÉNETI LAKÓÉPÜLETEK VÁROSKÉPI SZEREPÉRŐL A MÚZEUM UTCA 19. ÜRÜGYÉN 2015.12.23. Az elmúlt napokban cikkek sokasága jelent meg a VIII. kerület egy kevéssé ismert sarokháza, a Múzeum utca 19. és Szentkirályi utca 37-39. alatti épület kilátásba helyezett bontása tárgyában. A hírt beharangozó írás – amely az Építészfórumon jelent meg – példaértékűnek nevezte a négy tervezőiroda részvételével megtartott pályázatot, amelynek eredményes és kulturált lebonyolítása ritkaságszámba megy hazánkban. Ez a megközelítés olyan, mint ha annak örvendenénk, hogy a műtét sikerült ugyan, csak épp a beteg meghalt. (1. kép) A Sacré Coeur (Szent Szív) rendi apácák tulajdonában álló ház lerombolásával és helyére új építmény emelésével számoló építészi elképzelések több, korunkra igencsak jellemző problémára hívják fel a figyelmet. A szóban forgó klasszicista eredetű, majd az 1870-es években gróf Zichy Antal megbízásából a historizmus szellemében átépített lakóház sem nem híres, sem nem ritka, de még csak különösebben jó állapotúnak sem nevezhető. Az első kérdés, amelyet a műemlék- és városképvédelem iránt kevésbé fogékony járókelő feltesz, hogy mi értelme az efféle épületek megtartásával fáradozni, ha semmi különlegességgel nem rendelkeznek. A kérdés megválaszolásához érdemes bevezetni egy szemléletes fogalmat: a városképi kötőszövet kifejezést. Európa jelesebb városait a szélesebb nyilvánosság előtt egy-két, de legfeljebb tucatnyi kiemelkedő építészeti alkotás teszi ismertté. Szerencsés esetben ezek az adott település valamelyik jól látható pontján tárulnak fel, szép panorámával párosulva (pl. a prágai vár a Szent Vitus-székesegyházzal, a Dózse-palota Velencében), vagy puszta méretüknél fogva tűnnek ki az összképből (pl. a bécsi Stephanskirche, a párizsi Eiffel-torony). Az ilyen ikonikusnak számító alkotások (nálunk is terjedő kifejezéssel élve landmarkok) olyanok a városkép szempontjából, mint a létfontosságú szervek az emberi testben. Nélkülük az adott település érdektelen épülethalmaz lenne csupán, mindenféle jól azonosítható ismertetőjegy nélkül. Egyszersmind azonban képzeljük el azt is, milyen kavalkádot eredményezne, ha csak effélék állnának az adott városokban. Annyira lenne élvezhető az összhatás, mint a primadonnákból álló kórus koncertje, ahol mindenki a másik túléneklésére törekszik (többek között ezért visszás és kevésbé harmonikus Amerika, vagy Kelet-Ázsia metropoliszainak többsége). Ahhoz azonban, hogy egy város fenti látványosságai kellően érvényesülni tudjanak, okvetlenül szükség van átlagos méretű és igényességű épületekre is, amelyek színvonalas, de semmiképp sem hivalkodó megjelenésükkel összekapcsolják a méltán híres remekműveket, mintegy a szervek közti kötőszövet funkcióját töltve be. Fontos azonban kiemelni, hogy átlagosságuk semmi esetre sem jelent jellegtelenséget, miként azt sokan gondolják. Az igazán értékes történelmi városokban ugyanis az utcahosszában álló, rendszerint lakófunkciót betöltő átlagépületek is félreismerhetetlenül jellemzőek az adott településre, illetve művészetföldrajzi régióra. Beépítési módjuk (pl. a fűrészfogas elrendezésű házak Kőszegen), anyaghasználatuk (a tégla-architektúra Amszterdamban és más északi várososokban), vagy akár színezésük (a vörös okker alkalmazása Dél-Itáliában) teremti meg az adott település és tágabb környezetének semmivel sem összetéveszthető hangulatát. Az ilyen házak testesítik meg a jó értelemben vett átlagot, de vonatkoztatási pontot is jelentenek, amelyekhez képest a főművek különlegessége nyilvánvalóvá válik. Budapest esetében ezt az épülettípust a vakolt homlokzatú, belső udvaros, körfolyosós bérház képviseli, amely sokak szemében talán unalmasnak és hétköznapinak tűnhet, de az ideérkező külföldi látogatók többsége számára helyi jellegzetesség és kuriózum egyszerre. Ezek az épületek nem csak esztétikailag tekinthetőek budapesti specifikumnak, de egy tipikus életforma lenyomatának hordozói is egyben. Az általuk kínált komfort- és intimitáshiány miatt megfogalmazott kritikák pedig éppúgy felvethetőek lennének a nápolyi sikátorokat övező lakótömbökkel kapcsolatban is, ahol a frissen mosott ruha a járókelő feje fölött kifeszített 348

OPUS MIXTUM V.

1. kép. A szóban forgó „Sophianum” nevű épületegyüttes a Szentkirályi utca felől (fotó: Bátonyi Péter, 2015) köteleken szárad. Budapest még nem ismerte fel a maga romantikáját, pedig ehhez minden adottsága, hétköznapi bája, szeretnivaló esendősége megvan. A másik, ezúttal nem csak szakmán kívüliek, hanem az építészek által is gyakran felvetett ellenérv a pesti bérházak relatíve fiatal korával kapcsolatos, ami nem biztosít kellő „történeti aurát” számukra a közönség szemében. Ez megint csak olyan adottság, amelynek inkább az előnyeit, semmint a hátrányait lenne ildomos hangsúlyozni. A pesti lakóházak átlagos 120-150 éves kora ugyanis nem eredményez olyan kényelmi nehézségeket, mint amilyeneket Velence, vagy épp Rothenburg ob der Tauber félezer éves épületei okoznak nap mint nap. A reformkor, vagy a dualizmus korának építési technológiái nem térnek el olyan számottevő mértékben a mi korunk megoldásaitól, hogy az elviselhetetlen életkörülményeket eredményezne a lakók számára. Elvégre egy európai város nem épülhet újjá a legmodernebb igényeknek megfelelően két-három évtizedenként, mint a nevadai Las Vegas. Másrészt fontos kiemelni, hogy fővárosunk történeti épületállományának java szűk háromnegyed évszázad alatt jött létre, ami az egyes stílusirányzatok (így a klasszicizmus, a neoreneszánsz vagy a neobarokk) közti eltérések dacára is olyan egységes összképet eredményez, ami lényegében páratlan Európában. Amit egyes urbanisták megvetően az „eklektika skanzenjének” neveznek, ahhoz hasonló – az elmúlt évszázad kataklizmái miatt –csak az egykori monarchia iker-fővárosában, Bécsben tapasztalható. Hogy miért volt szükség erre a hosszú okfejtésre egy konkrét épület bontása kapcsán, arra nem egyéb szolgál magyarázatul, mint hogy a Múzeum utca 19. átlagos 19. századi lakóházként a fenti kritikai megközelítések metszéspontjában helyezkedik el. Mivel pedig tartani kell attól, hogy a jövőben hasonló rombolási tervek látnak napvilágot, szükségét éreztem a probléma általános felvázolásának. Ha Budapest apránként ugyan, de a jelen épületet is veszélyeztető szemléletmód 349

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Múzeum utca 19. szám, előtérben a Károlyi–Csekonics-palotával (fotó: Bátonyi Péter, 2015) folyományaként elveszíti a fent nevesített „kötőszövetét,” akkor jeles emlékei összefüggésükből kiragadva, zárványként fognak árválkodni, ahelyett, hogy a saját történeti miliőjükben magasodnának. A Múzeum utca esetében is ez lenne a helyzet, hiszen előbb-utóbb a Meinig Artúr tervezte, kiemelkedő színvonalat képviselő Károlyi–Csekonics-palota (2. kép) is nélkülözni lenne kénytelen építészeti kontextusát, vagyis a nívóját hangsúlyozó, viszonyítási alapként szolgáló szomszédjait, elsőként a 19. számot. Mondanom sem kell, hogy a homlokzatok megtartásával és az épületmag bontásával történő „átalakítás” éppúgy elfogadhatatlan, mint a teljes pusztítás. Csak remélni lehet, hogy a városvezetés és maga az építtető is úgy dönt, nem folytatja azt a káros gyakorlatot, ami a Múzeum utca elejének faszádizálásával, vagyis voltaképpeni elpusztításával vette kezdetét a Kálvin Center építése idején, hanem – kellő önmérsékletet tanúsítva – a fennálló épület megtartásával kísérli meg elhelyezni a kívánt funkciót. Egy női szerzetesi közösség szellemiségéhez mindenképp ez állna a legközelebb. Bátonyi Péter

350

OPUS MIXTUM V.

MOMOVE – A MODERN ÉPÍTÉSZET TÉRKÉPEN I. 2016. 01. 02. 2015 novemberében vált elérhetővé az interneten az a virtuális kiállítás, amely a modern építészet legjavát mutatja be szerte a világból.1 A projekt megálmodója a Docomomo International nemzetközi szervezet, amely a modern építészet dokumentálását és megőrzését tűzte zászlajára – ahogyan azt az International Committee for Documentation and Conservation of buildings, sites and neighbourhoods of the Modern Movement elnevezésből összeálló mozaikszó is kifejezi. Az 1988-ban megalakult nonprofit szervezet célja, hogy számba vegye és gondozza a modernizmus épített örökségét, illetve hogy felhívja a nagyközönség figyelmét a modern építészet értékeire. A MoMove fantázianevű online tárlat szervezői is azt szeretnék, hogy a kiállítás révén a világ modern építészete néhány kattintással elérhetővé és ismertté váljon. A Docomomo International alapítói az 1980-as évek végén felismerték, hogy a modern építészet emlékei talán még nagyobb veszélyben vannak, mint korábban bármikor. Hiszen addigra már számos modern épületet lebontottak vagy a felismerhetetlenségig átalakítottak. Ennek oka az volt, hogy a megelőző évtizedekben ezek az épületek nem számítottak az épített örökség részének, illetve hogy funkciójuk megváltozott és szerkezetileg sem mindig időtállóak. Ennek egyik legjellemzőbb példája a hollandiai ún. Zonnestraal szanatórium (építész: Jan Duiker, 1926–1931), amelyet az építész és építészettörténész szakma ma az egyik legjelentősebb épületnek tart a modern építészet történetében. Ennek ellenére az épület az 1980-as évekre nagyon rossz állapotba került, de az 1982-ben elkezdődött

1. kép. Horváth Edina (szerk.): Modern építészet Magyarországon 1930–49. Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996. 351

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Schröder-ház Utrechtben, tervezte: Gerrit Rietveld, 1924–1925 (fotó: Sebestyén Ágnes Anna, 2011) több évtizedes felújításnak köszönhetően elkerülte a pusztulást. A renoválást vezető építészek, Hubert-Jan Henket és Wessel de Jonge a Docomomo létrehozásának kezdeményezői voltak. A Hollandiában megalakult szervezet missziójának tekinti a modern épületek dokumentálását, védelmét, megújítását, valamint az oktatásban való beágyazottságuk erősítését – az ismeretterjesztést. 1988 óta a Docomomo egy az egész világra kiterjedő nemzetközi intézménnyé nőtte ki magát, amely ma 70 ország és régió munkacsoportjait és több mint 3000 tagot fog össze Európában, Amerikában, Ázsiában, Óceániában és Afrikában. Székhelye jelenleg a Lisszaboni Egyetemen van, vezetője Ana Tostoes építész, építészettörténész. A munkacsoportokban résztvevők szakmai szervezetek képviselői: egyetemek, múzeumok és más építészettel, örökségvédelemmel foglalkozó intézmények munkatársai, akik önkéntes alapon vesznek részt a Docomomo munkájában. Kiállításokat, konferenciákat, továbbképzéseket és egyéb szakmai eseményeket rendeznek, illetve kiadványokat jelentetnek meg. A Docomomonak több évtizede működik magyar munkacsoportja, amelyben elsősorban a Magyar Építészeti Múzeum, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal, később Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, illetve Forster Központ, a Kiscelli Múzeum, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és Budapest Főváros Levéltárának egykori és jelenlegi munkatársai vettek és vesznek részt. Ennek a munkának volt egy állomása az 1996-ban megjelentetett kétnyelvű – magyar-angol – kiadvány Modern építészet Magyarországon 1930–49 címmel, amely hazánk modern épületeiből nyújt válogatást. (1. kép) A Magyar Építészeti Múzeum 2015 nyarán kapta a felkérést, hogy vegyen részt a MoMove elnevezésű online kiállítás létrehozásában. A tárlat néhány hónapos munka után 2015 novemberében lett elérhető az interneten. A kiállítás egy interaktív térképen alapszik, amelyre közel 2000 épület adatait és fotóit töltötték fel az önkéntes kurátorok szerte a világban. A MoMove elnevezés utal arra, hogy az oldal látogatói egy virtuális utazást tehetnek és a térkép mozgatásával, illetve a térképen való mozgással 352

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A Centre Le Corbusier – Museum Heidi Weber Zürichben, amely Le Corbusier utolsó épülete, és jelenleg az életművének szentelt múzeum, 1960–1967 (fotó: Sebestyén Ágnes Anna, 2015)

megtekinthetik a világ számos országának modern épületeit. A Docomomo International a kiállítás megálmodója és házigazdája, illetve annak gondozója, azonban a tartalmi részért az egyes országok munkacsoportjai felelnek. A folyamatosan bővülő tárlathoz a résztvevő országok munkacsoportjai a rendezők felhívása szerint 10 és 100 közé eső számú épülettel járultak hozzá. Az épületeket alapvető adataik ismertetik: az építész neve, a megbízás és a tervezés éve, a műemléki védettség szintje, állapota, hogy látogatható-e stb. Azonosításukat GPS koordináták és fényképek segítik. Ebből fakadóan a kiállítás nemcsak interaktív térkép, hanem kereshető adatbázis, ahol az építész neve, a város, az épület típusa és az építés évtizede alapján szűrhetjük a találatokat. Az egyes épületek közösségi oldalakon is megoszthatók és kommentálhatók, maga a tárlat pedig mobil alkalmazásként is funkcionál tájékoztatásul a valódi utazóknak. A kiállítás illeszkedik napjaink tendenciájához, amely műalkotásokat és általában a kulturális örökségünket szabadon hozzáférhetővé kívánja tenni az interneten. Ilyen például a Google Art Project, amely online platformján olyan partnerintézményekben őrzött alkotásokat tesz közzé nagyfelbontásban, mint a londoni Tate Gallery, a firenzei Uffizi, vagy a budapesti Iparművészeti Múzeum. Egyes nyugati múzeumok is ezt az utat járják, mint például a New York-i Metropolitan Museum of Art, amely saját honlapján már komoly online képadatbázist működtet. Az építészet tekintetében is találunk hasonlót – itthon is, hiszen az Iparművészeti Múzeum a 2012-ben indult, szecessziós műveket digitalizáló Partage Plus program keretein belül a hazai szecessziós építészet mintegy 60 kiemelkedő alkotását dokumentálta és a budapestieket közzétette egy interaktív térképen.2 353

OPUS MIXTUM V. Ugyanakkor az ilyen gyűjtésnek már a két világháború közötti időszaktól kezdve vannak hagyományai. Alberto Sartoris svájci olasz építész például vaskos kötetekben jelentette meg a világ modern építészetének legjavát, a Docomomo virtuális kiállításához hasonlóan csupán alapvető adatokkal és fényképekkel illusztrálva. Ilyen a Gli elementi dell’architettura funzionale című kötet, amely 1932ben, 1935-ben és 1941-ben jelent meg Milánóban. A szerző Argentínától kezdve Brazílián, Hollandián és a világ több országán keresztül Magyarországig számos modern épületet publikált és kanonizált a modern építészet kiemelkedő alkotásaiként. A Docomomo virtuális kiállítása Sartoris munkájához hasonlóan a modern építészet vizuális panorámáját nyújtja, az egész világból válogatott alkotásokkal. Míg azonban Sartoris könyve az építész saját koncepcióját tükrözi, a Docomomo kiállítása a modernizmus országonkénti értelmezésein keresztül mutatja be a modern mozgalom építészetét köszönhetően a helyi munkacsoportok közreműködésének. A Docomomo tehát teret engedett a lokális szempontoknak és nem határozott meg egy egységes koncepciót. Emiatt például egyes országokban a két világháború közötti építészetre, míg másokban az 1960–70-es évek építészetére helyezték a hangsúlyt.3 A mára már ikonikussá vált modern épületeket azonban jó eséllyel megtaláljuk a kiállításban. Szerepel a már említett Zonnestraal szanatórium, de olyan emblematikus hollandiai épületek is, mint a Gerrit Rietveld tervezte Schröder-ház (1924–1925) Utrechtben vagy a Van Nellefabriek modern gyárépület (1927–1931) Rotterdamban. (2. kép) A modern építészet nagy neveit is megtaláljuk: Walter Gropiust, a Fagus gyár (1911–1924) és a dessaui Bauhaus (1925–1926) építészét; Mies van der Rohet a brnói Tugendhat-házzal (1928–1930); a finn Alvar Aaltót, aki többek között a Villa Mairea (1938–1939) tervezője; vagy Le Corbusier-t, a Marseille-i Unité d’Habitation (1945–1952) és a zürichi Centre Le Corbusier – Museum Heidi Weber (1960–1967) alkotóját. (3. kép) A kiállításban rögtön szembetűnik az európai épületek számának túlsúlya, de természetesen más kontinensről is bekerültek a legjelentősebb épületek a válogatásba. Így helyet kaptak a közelmúltban elhunyt híres építész, Oscar Niemeyer kongresszusi épületei Brazíliavárosban (1956–1960), a közismert tervezőpáros, Charles és Ray Eames háza Kaliforniában (1945–1949), vagy az Eero Saarinen tervezte TWA Terminal (1956–1962) a John F. Kennedy International Airport-on New Yorkban. Sebestyén Ágnes Anna JEGYZETEK 1

http://exhibition.docomomo.com/ (Utolsó letöltés: 2016. 12 15.) http://gyujtemeny.imm.hu/web/szec_terkep/budapestimmmap.php (Utolsó letöltés: 2016. 12. 15.) 3 Az elemzés a 2015. decemberi állapot alapján készült, a jövőben a kiállítás összetétele változhat. 2

354

OPUS MIXTUM V.

MOMOVE – A MODERN ÉPÍTÉSZET TÉRKÉPEN II. 2016. 01. 06. Európán és Amerikán kívül nagyobb hangsúlyeltolódások figyelhetők meg az egyes országok között. Afrikában a Dél-Afrikai Köztársaság, Ázsiában Japán és Hong Kong, Óceániában pedig Új-Zéland szerepel a legtöbb épülettel – utóbbi esetében feltűnő az 1950–1970-es évekből való épületek nagy száma szemben az 1920–1930-as évekbeli példákkal. Ezek a hangsúlyeltolódások elsősorban abból fakadnak, hogy a helyi közreműködők önkéntesen vettek részt a munkában. A tárlatnak ez egyrészt előnyére, másrészt a hátrányára is írható, ugyanis az önkéntes részvétel miatt a kiállítás nem tekinthető a modern építészet reprezentatív bemutatásának, hiszen önkéntes alapon minden munkacsoport annyi épület adatait és fényképeit töltötte fel a rendszerbe, amennyit megfelelőnek tartott, vagy amennyit ideje és kapacitása engedett. Így fordulhatott elő, hogy vannak túl- és alulreprezentált országok, ami nem azt jelenti, hogy ezeken a helyeken jóval több vagy kevesebb modern épület született. A lisszaboni székhelyű Docomomo esetében például érthető, hogy a portugál és spanyol nyelvű országok szereplése hangsúlyosabb. (1. kép) Ugyanakkor meglepő, hogy a Wells Coatesnak és a magyar származású Ernő Goldfingernek is munkát adó Angliát egyetlen épület sem reprezentálja. Csupán a különálló skót munkacsoport adott a kiállításhoz tíz épületet. A franciaországi épületek száma is csekély, és ezek is zömmel Le Corbusier alkotásai. Közép- és Kelet-Európát tekintve pedig feltűnő a szlovákiai épületek nagy száma – 100 db – szemben Csehországgal, Lengyelországgal, Bulgáriával, Szlovéniával vagy Szerbiával, ahol – bár működik Docomomo munkacsoport – egyet sem, vagy csak alig néhány épületet találunk.

1. kép. A Calouste Gulbenkian Foundation épülete Lisszabonban, amely a Calouste Gulbenkian gazdag gyűjteményéből álló múzeumnak, könyvtárnak és konferenciaközpontnak ad otthont, 1959– 1969 (fotó: Sebestyén Ágnes Anna, 2015) 355

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Molnár Farkas tervezte Dálnoki Kováts-villa Budapesten, 1932 (fotó: Sebestyén Ágnes Anna, 2012)

356

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A Breuer Marcell tervezte Whitney Museum of American Art New Yorkban, 1963–1966 (fotó: S. Sebestyén József, 2012)

357

OPUS MIXTUM V.

4. kép. Válogatott képek a budaörsi repülőtérről a Docomomo virtuális kiállításában (forrás: Magyar Építészeti Múzeum) Az időbeli korlátok is tükrözik az egyes munkacsoportok egyéni megközelítésmódját, hiszen a tárlatban olyan épületek is szerepelnek, amelyeket nem nevezhetünk modernistának, bár bizonyos szempontokból a modern mozgalom előfutárainak tekinthetők. Ilyen az osztrák Josef Hoffmann, a Wiener Werkstätte egyik legjelentősebb építésze tervezte Stoclet Palota Brüsszelben (1905–1911), vagy a Frank Lloyd Wright építette Robie House (1906–1910, Oak Park, USA). Ugyanakkor érdekesség, hogy az osztrák munkacsoport még az 1970-es években elkészült Hans Hollein tervezte ékszerüzletet (1972–1974) is belevette az osztrák alkotások közé, amellyel a bécsi Grabenen sétálva a magyar látogatók is találkozhatnak. Kétségkívül védendő és különleges munka, de nem tekinthető szoros értelemben vett modernista műnek. Magyarországot jelenleg 18 épület képviseli, amelyből 17 Budapesten áll. Ez a válogatás a két világháború közötti modern építészetre fókuszál követve a Docomomo magyar munkacsoportja által korábban összeállított listát – ld. a cikk első részében említett hazai kiadványban –, illetve az Építészeti Múzeum és az akkor még Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nagysikerű „Fény és forma” című kiállításának anyagát a modern építészet és a korabeli fotográfia kapcsolatáról. A jövőben ezen a 18 épületen túl további épületek is bekerülnek a tárlatba ebből a korszakból, de a második világháború utáni modern építészet is helyet kap majd. Az épületeket elsősorban archív felvételek illusztrálják, amelyeket a kurátorok a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből és a Forster Központ Fotótárából válogattak. Ahogyan hazánkban a modernizmus főként a lakóházépítészetben jelentkezett, úgy a kiállításban is túlsúlyban vannak a villák és bérházak, de ugyanakkor templomok és középületek is jelen vannak. A modern magyar építészet vezető alakja, Molnár Farkas öt épülettel szerepel kezdve első, Budapesten megvalósult épületével, a gellérthegyi Delej-villával (1928–1929), amelyet Ligeti Pál társaként tervezett. Molnár főleg villáival jelenik meg a tárlatban, köztük a Dálnoki Kováts-villával (1932), amely 1933-ban aranyérmet kapott a milánói Triennale építészeti kiállításán, így már korában elismerésnek és ismertségnek örvendett, hiszen szerte a világban publikálták építészeti lapok Angliától Japánig. (2. kép) A szecesszió, az art deco és a neobarokk stílusában is jelentős műveket alkotó és az 1930-as évektől modern épületeket tervező Kozma Lajos is villáival, illetve egy hétvégi házzal, Fischer József pedig elegáns Szépvölgyi úti családi házával, a Hoffmann-villával (1933–1934) szerepel. A kiállítás egyetlen vidéki képviselője a Forbát Alfréd tervezte hétvégi ház (1936–1937), az ún. „fecskefészek”, 358

OPUS MIXTUM V. amely a pécsi lejtők oldalán áll ma is. A külföldön Fred Forbátként ismert magyar származású építész előbb Németországban, majd a Szovjetunióban és 1938-tól kezdve Svédországban dolgozott. Alakjáról a német Docomomo munkacsoport is megemlékezik a Siemensstadt lakótelep tervezése kapcsán (1929–1931). Ugyancsak érdemes rákeresni Marcel Breuer, vagyis Breuer Marcell nevére, akinek munkássága emigrációjában bontakozott ki Németországban, Svájcban, Angliában és később az Amerikai Egyesült Államokban. Amerikai korszakát olyan kiemelkedő épületek fémjelzik, mint a kiállításban is szereplő New York-i Whitney Museum of American Art (1963–1966), amely azóta, 2014-ben másik épületbe költözött. (3. kép) Az archív fotók révén lehetőség van az épületek eredeti állapotának bemutatására, hiszen ezeket az épületeket már elkészültük pillanatában fotózták építészeti magazinok és egyéb publikációk számára. Ifj. Dávid Károly gellérthegyi villáját (1932–1933) pedig egyedül csak a házról készült felvételekből ismerhetjük, hiszen a villa a második világháború alatt, Budapest ostroma során megsemmisült. A képek még meglévő, de átalakított épületekről is sokat elárulnak, így például a Kék Golyó utcában álló, Lauber László és Nyiri István tervezte társasházról (1933–1934), amelynek – ahogy a felvételeken is látszik – kellemes tetőkertje volt látványos budai panorámával. Az egykori Simplon mozi és bérház (1934) képei a maihoz hasonló állapotot mutatnak: a mozi előcsarnokáról készült felvételről még ma is felismerhető a jelenleg itt működő étterem enteriőrje. A Bierbauer Virgil és Králik László tervei alapján épült budaörsi repülőtér (1936–1937) fotói elegáns modern épületet mutatnak – ezzel is felhívva a figyelmet arra, hogy milyen lehetne az épület ma. Ezzel szemben a reptér mára teljesen lepusztult és állapota folyamatosan romlik. (4. kép) A kiállításban szereplő magyar anyag kettős célt szolgál: egyrészt fel szeretné hívni a külföldi szakemberek és nagyközönség figyelmét arra, hogy a modernizmus építészete nemcsak az ikonikus német, holland vagy amerikai alkotásokról szól, másrészt pedig meg szeretné mutatni a hazai publikumnak, hogy milyen épületek vesznek körül minket a hétköznapokban. Ezek az épületek az átalakítások során sok esetben elvesztették a modern épületekre olyannyira jellemző letisztult eleganciát, azonban szerkezetük, tömegalakításuk és részletformáik ma is a modernizmus szellemiségét tükrözik. Sebestyén Ágnes Anna JEGYZETEK 1

359

OPUS MIXTUM V.

MITŐL CSÚNYÁK A PESTI HÁZAK? A KŐPOROS VAKOLAT NYOMÁBAN 2016.02.06. Ha az ember Bécsbe, Prágába, vagy a második világháborút és az azt követő helyreállításokat többé-kevésbé épségben átvészelt német városokba látogat, hamar feltűnik, hogy e települések 19. század második feléből származó épületei mennyivel jobb állapotban vannak, mint hazai társaik. A különbség ma már talán kevésbé látványos, mint egy-másfél évtizeddel ezelőtt, de ettől függetlenül tőlünk nyugatabbra valahogy szebbnek tűnnek ezek az épületek. Nem a 19. század magyar építészeivel, vagy kivitelezőivel van azonban a gond, hanem a 20. század második felének hazai felújításaival és az azokat konzerváló, napjainkban tapasztalható gyakorlattal. (1. kép) A pesti és budai belvárosban álló több ezer 1800 és 1914 között épült ház nagyjából 75–85%-a teljes egészében vakolt homlokzatokkal készült. Tartósabb anyagból, így kőből, kerámiából, (burkoló) téglából csupán az épületállomány fennmaradó részét emelték, míg számos épületen vegyesen jelentkeznek ezen anyagok. Az eredendően mészből készülő vakolatot a falak szerkezeti elemeinek fedésére használták, mellyel azokat az időjárás szélsőségeitől óvták, és ez egyúttal hőszigetelést is jelentett a belső tereknek a külső hő hatását csökkentve. A 19. századi építészetben terjedt el az úgynevezett vakolatarchitektúra. Ennek lényege, hogy a korábban döntően szerkezeti elemekből kifejlődött, de továbbra is tartós anyagokból kivitelezett épületdíszeket falazott tégla magra felvitt, formára simított vakolatból kivitelezték. Ezzel párhuzamosan pedig a bonyolultabb formájú díszek gipszöntvényként készültek el, melyeket egyetlen öntőforma segítségével könnyedén lehetett sorozatban gyártani. Ezeket a homlokzaton rögzítették és a vakolattal megegyező színezést kaptak. Ez az a módszer, amely a század utolsó évtizedeinek hatalmas építési boomja közepette nagyipari méreteket öltött, és szakosodott cégek árulták az egyes építészeti elemeket, majdhogynem

1. kép. Kőporos vakolattal felújított épület homlokzatának részlete a ház felújítását követően kb. 10 évvel (fotó: Kelecsényi Kristóf, 2016) 360

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Hasonló épületdísz kőporos vakolással (fent) és a nélkül (lent) megújítva (fotó: Kelecsényi Kristóf, 2016) úgy, ahogy ma is beszerezhetők ezek némely barkácsáruházban – az ő katalógusaikat hívjuk mintakönyvnek. Az, hogy ennek ellenére az úgynevezett „mintakönyvi építészet” nem vált teljesen egyhangúvá és nem ismétlődnek egyes elemek százával, csakis a magyar tervezők és kivitelezők korabeli teljesítményének köszönhető. (2. kép) Ugyanakkor mindez elég volt a modernizmus tervezőinek és teoretikusainak, hogy a hazugság építészeti megtestesülésének állítsák be ezen évtizedek tervezői teljesítményét. A vakolatarchitektúra és a gipszdísz szitokszó, az olcsóság és igénytelenség szinonimája lett évtizedekre. Felhasználásuk radikálisan visszaszorult, a velük kapcsolatos szakipari tudás pedig szép lassan eltűnt. Ugyanakkor Budapest belterületének döntően 1873 és 1900 között keletkezett épületállománya a két világháború között már átlagosan 30-40 éves volt, tehát első nagyobb szabású felújításuk ekkor kezdett esedékessé válni. A korszakból fennmaradt néhány színes képen és filmfelvételen is feltűnő, hogy az immáron jóval szerényebb gazdasági keretek közt működő ország fővárosának épületei milyen szürke képet mutatnak. Felújításra azonban a házak jó részénél nem került sor, majd a II. világháború pusztításait követően döntően a lakhatást minimális szinten lehetővé tevő szükségbeavatkozásokra került csak sor. Az épületállomány az 1950-es évektől ugyan egy kézben, az állam kezében volt, átfogó rekonstrukciós programokra azonban csak később, a hatvanas évektől akadtak példák. A felújítások műszaki vonatkozása mostani cikkünknek nem, annál inkább a homlokzatok megújulása képezi tárgyát. (3. kép) 361

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Frissen elkészült kőporos felújítás. A koszolódás még nem kezdődött el, de surlófényben így is nagyon feltűnő a vakolat rücskössége (fotó: Kelecsényi Kristóf, 2015) 362

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A durván kőporozott homlokzat tipikus problémái. Plasztikusság szépségüket, részleteiket elvesztő épületdíszek, amelyek a koszt, a szálló port is jobban megfogják, ezáltal nem csak csúnyábbak, de néhány év alatt újra koszossá válnak. (fotó: Kelecsényi Kristóf, 2015) Ekkoriban ugyan már nem volt általános szokás a homlokzati díszek leverése, sőt sok helyen éppen ebben a korszakban díszítették újra azokat a részeket, amelyek esetleg a háborúban teljesen elpusztultak, és csak a falszerkezetet építették újjá korábban, azonban továbbra sem volt jellemző igazán az eredeti építészeti koncepció tisztelete, hű követése. Előfordult, hogy egy-egy feleslegesnek, túlzónak tartott díszt elhagytak. Azonban a legrosszabbat mégsem ezekkel, hanem egy elsőre talán kevésbé feltűnő technológiával tették. (4. kép) A vakolatok elkészítéséhez tartozik, hogy abba homokot, vagy durvább, nagyobb szemcséjű anyagot kevernek – kavicsot, tört köveket, kőport. A hatvanas években sajnos élen jártak abban, hogy a homlokzat felújításakor, annak teljes felületére kőporos vakolatot vittek fel. A vakolat anyagába kerülő durva szemcsék valójában szabad szemmel is teljesen jól láthatóak a felvitt falfelületen, így közelről nézve is igen feltűnők, azonban távolról is elvesznek a homlokzat szépségéből. Hogy miért? Az egyenetlen textúrát biztosító megoldás a sík falfelületeken akár dekoratív is lehet – alkalmazták is a 19. század végétől e célból –, azonban a díszekre, szobrokra, növényi ornamentikára szórva valójában azok plasztikusságát veszi el. Mintha egy ragacsos, egyenetlen masszát öntenénk egy szoborra, és hagynánk rászilárdulni. (5. kép) 363

OPUS MIXTUM V.

5. kép. Durva kőporos (fent) és kőpor-mentes (lent) felújítások részletei. A különbség az évek múlásával csak egyre látványosabb lesz, pedig eredetileg a felső képen látható homlokzat is olyan volt mint az alsó (fotó: Kelecsényi Kristóf, 2015) Akkor mégis miért alkalmazták ezt a technológiát – tehetjük fel joggal a kérdést. Több oka is volt. A durva kőporos vakolatot egyrészt tartósabbnak és időtállónak gondolták. Másrészt az épületek építése óta eltelt 60–80 év során végzett szakszerűtlen javítások szakszerű pótlására igény és lehetőség sem igen volt, főleg ott nem, ahol az épület semmiféle műemléki védelmet nem élvezett – az 1960-as és 1970-es években a 19. századi épületállományunk döntő többsége ide tartozott. A kőporos, mozgalmas felszínű vakolat pedig jótékonyan el tudta fedni ezeket, ahogy a felújításokon dolgozók századfordulós kollégáikhoz képest szerény vakolótudását is. A szabálytalanul meghúzott építészeti tagozatok, a nem kellő precizitással megformált párkányok, a minimális szobrászati tudással készült kiegészítések eltakarására éppen a durva kőporos vakolat felelt meg a legjobban. A kőpornak azonban a fent részletezetten túl van egy további óriási hátránya. Éppen az említett sortatarozások évtizedeiben nőtt meg óriási mértékben az egyéni gépjárművek száma és velük együtt a levegőben szálló szennyező anyagok, a por, a kosz koncentrációja. A kőporos vakolat pedig – a simábbakkal ellentétben – göcsörtös felületével félelmetes gyorsasággal fogja meg ezeket. A frissen felújított épületek pedig néhány év leforgása alatt ha nem is dobják le vakolatukat a tégláig, de bekoszolódnak. A kőporos vakolással tehát egyszerre esztétikai és funkcionális problémák is együtt járnak. Eltávolítása kézenfekvő lenne, azonban ez koránt sem ilyen egyszerű. Cikkünk készítése során megkérdeztünk egy homlokzat felújításokban jártas kivitelezőt. Laborczfy Gábor (LG ART Kft.) az alábbiakban 364

OPUS MIXTUM V. foglalta össze a probléma lényegét: „a szórt kőporos vakolatot olyan felületekre hordták fel a belvárosi épületek esetében, melyek korábban, eredetileg ásványi felületképzést – vagyis például mészfestést – kaptak. A kőpor cementtel erős felületet hoz létre, ám a cement gyakorlatilag „összeégett”, eggyé vált ezekkel a felületekkel. A gipsz alig tisztítható meg a ráhordott anyagtól, amely annak felső részét magával rántja, levelesen leszakítja.” A vállalkozás azonban nem lehetetlen. „Megvan rá a megfelelő technológia. Mechanika, vegyszeres úton eltávolítható. A diszperziós festék oldószerekkel leszedhető, a kőpor pedig nagy gondossággal eltávolítható.” Ezt a véleményt erősítette meg az általunk megkérdezett, szintén homlokzat felújításokkal foglalkozó építész, Incze Márta (Stúdió-R Tervező Kft.) is: „el lehet távolítani a kőporozást a gipszdíszekről is, csak finoman kell csinálni, majdhogynem restaurátori igénnyel”. A dolognak azonban kétségtelenül ára van, hiszen a kivitelező számára plusz munkát, szaktudást, eszközhasználatot és ezzel együtt több időt jelent. A kérdés az, hogy megéri-e egy társasház számára eltávolítani a kőport. Műemlékeknél – ahol a 19. századi épületek esetében – az eredeti külső visszaállítása a cél, ott nem szokott kérdéses lenni, az eltávolítás többnyire előírás is. Egy társasház számára már azonban már nem egyértelmű a dolog. Azok a házak, amelyek homlokzatát nem állították helyre a múlt század ’60–80-as éveiben, többnyire megúszták a durva kőport. Ezeknél ma már egyértelműen kerülendő a homlokzat kőporozása. Ahol viszont fent van a homlokzaton, ott ma már adott a lehetőség és a szaktudás is az eltávolítására, ez azonban kétségkívül drágítja a kivitelezést. Viszont amíg a durva kőporos homlokzatú épületek összképe sosem lesz annyira szép és hamar is koszolódnak, addig a kőportól mentesített homlokzatok nem csak feltűnően szépek tudnak lenni – még ha nézőikben nem is tudatosodik a hatás oka – de sokkal tovább meg is őrzik tisztaságukat, színeiket. Végső soron tehát nem teljesen egyértelmű, hogy a jelen felújításánál megtakarított 5–15% költséget, vagy a 10–20 évvel hosszabb ideig jó esztétikai hatást biztosító, de valamivel drágább beavatkozást érdemes e választani. Ismervén a társasházak anyagi lehetőségeit nincsenek kétségeink, hogy az így is nagy nehezen kigazdálkodott, óriásinak tetsző összegen – el nem ítélhető módon –, ahol lehet, spórolni igyekeznek a lakóközösségek. Azonban a jobb minőségbe befektetett pénz hosszabb távon vis�szahozza az árát. A kivitelezés többletköltségei pedig igencsak változók lehetnek, így mindenkinek azt tudjuk ajánlani, hogy legalább kérjen árajánlatot egy kőporos vakolások eltávolításában jó referenciákkal rendelkező cégtől is. Kelecsényi Kristóf

365

OPUS MIXTUM V.

LEVERT VAKOLAT ÉS HALLGATÁS – KOLOZSVÁRI HELYZETJELENTÉS 2016.03.25. Kolozsvár egyik ikonikus épülete a város központjában álló, sokak által szeretett New York szálló. Az egykoron fényes szálloda évek óta kihasználatlanul áll. Igaz, időnként megnyitják, ilyenkor pedig különböző kulturális rendezvényeknek és buliknak ad otthont. Egyeseknek romkocsmája van: Kolozsvárnak romszállója. Az évek folyamán a New York tulajdonjogát bonyodalmak övezték, így nem is gondozta az épületet senki. Ennek következtében a tavalyi év decemberében egy vakolatdarab egy járókelőre zuhant. Az esetnek szerencsére nem voltak súlyos következményei, de a város vezetősége intő jelként értelmezte, s a sokévnyi passzivitás után cselekedni kezdett: csákánnyal bontották a vakolatot és levertek néhány életveszélyesnek ítélt urnát az épületről. Történt mindez egy olyan városban, amely 2015-ben büszkén viselte az Európa Ifjúsági Fővárosa címet, s nagy reményekkel nézett a jövőbe, az Európa Kulturális Fővárosa cím felé. Ahelyett, hogy a város vezetősége a városkép szépítésén, az épített örökség minél sokoldalúbb hasznosításán gondolkodna, az idei év első napjaiban az épületek rombolásába kezdett: ereszeket bontatott ki, felhólyagzott vakolatokat veretett le, stukkódíszeket tűntetett el a járókelők testi épségének garantálására hivatkozva. (1. kép)

1. kép. Tűzoltók rombolják le a Deák Ferenc (Eroilor) utca egyik épületén a balusztrádot (forrás: szabadsag.ro) 366

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A megrongált Minerva-palota (fotó: Újvári Dorottya, 2016) Nem sokkal ezután a Deák Ferenc (Eroilor) utca egyik épülete következett. A város egyik leghangulatosabb utcája ez, amelyet részben sétálóutcává alakítottak. Báját a nagyrészt historizáló épületek adják. Itt egy egyemeletes épület attikáján elhelyezett dekoratív balusztrádot brutalitással romboltak le a tűzoltók. A helyszínen nem volt jelen építész vagy műemlékvédelmi szakember, s az eltávolított (szó szerint az utcára ledöntött) épületelemek darabokra törtek, zuhanásukkor pedig károsították a homlokzatot is. Bár a polgármesteri hivatal a későbbiekben arról biztosította a sajtót, hogy szakemberek felvilágosították a tűzoltókat, hogyan távolítsák el szakszerűen a különböző elemeket, amelyeket megőriznek, a balusztrád kőtörmeléke napokig állt az épület kapualjában. A hivatalos álláspont szerint az elemek eltűntetését fotódokumentáció előzte meg, amely lehetővé teszi a későbbi helyreállításokat. A polgármesteri hivatal újabb akcióit előrelendítette, hogy a kolozsvári vasútállomást a Széchenyi térrel, s a városközponttal összekötő Ferenc József (Horea) út végében, a Szamos-híd mellett található Elian-palota homlokzatáról is lehullott a vakolat a járdára. A hivatal január 5-én közleményben jelentette be, hogy riasztotta a Katasztrófavédelmi Hivatalt, hogy ellenőrizzék és amennyiben szükségesnek ítélik, távolítsák el a veszélyes épületelemeket. Annak ellenére, hogy a Guttmann Szabolcs elnöklete alatt működő Területi Műemlékvédő Bizottság nem értett egyet az intézkedésekkel, a tűzoltók zavartalanul végezték munkájukat. Ez annak tudható be, hogy a Bizottságnak semmilyen eszköz nem áll rendelkezésére a különböző intézkedések leállításához, mindössze tanácsadói szerepe van. (2. kép) Következő nap a tűzoltók az Uránia-palota homlokzatát kezdték bontani. Mind a magyar, mind a román sajtó felháborodott cikkekkel volt tele, kifogásolták a polgármesteri hivatal szakszerűtlen megoldását, a több városban alkalmazott ideiglenes, gyors megoldások (biztonsági hálók, állványok) alkalmazásának teljes hiányát. De mozgolódtak a civilek is: online-petíciót indítottak, amelyet csupán pár óra elteltével több ezren írtak alá. Ezek a típusú petíciók ugyan jogi erővel nem bírnak, de mindenképp reprezentatívak. A Korzo Egyesület Facebook-oldalán folyamatosan tudósította és aktivizálta az érdeklődőket, a #stopkillingmonuments (románul #stopucidereamonumentelor) a román sajtóba is bekerült. 367

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A megrongált Benigni-palota (fotó: Újvári Dorottya, 2016) Fontos tudatosítani, hogy ezek az épületek valóban rossz állapotban vannak, s helyreállításuk teljességgel indokolt. Viszont a polgármesteri hivatal intézkedéseit semmiképp sem lehet helyesnek, főleg nem szakszerűnek nevezni. A sajtóban felröppent a hír, hogy létezik egy közel 150 olyan épületet felsoroló lista, amelyek felújításra, javításra szorulnak. Kiderült, hogy több esetben a városháza társtulajdonos, ezért végezhették el ennyire gyorsan a beavatkozásokat. Az épületek gondozása és folyamatos karbantartása amúgy teljességgel a tulajdonosokat terheli, viszont ők gyakran nem rendelkeznek a szükséges anyagi háttérrel. Sokszor a tulajdonjog kérdése sem tisztázott, ami tovább nehezíti a helyzetet. Azok, akik az államosítás során eltulajdonított lakásukat visszakapták, teljesen lelakott, tönkrement épületekbe költözhettek vissza, amelyeket évekig nem gondozott senki. A lakosokat nem segíti a bürokrácia sem, hiszen a különböző engedélyek és papírok beszerzése nem csak költséges, de bonyolult is. (3. kép) A rombolás ellen Vlad Alexandrescu kulturális miniszter egy Facebook-bejegyzésben szólalt fel, hiszen a fent említett listán több országos jelentőségű műemlék is szerepelt, továbbá felszólította a városvezetőséget, hogy állítsák le a munkálatokat. A Korzó Egyesület nyílt levelet fogalmazott meg a polgármesteri hivatalnak, amelyhez több mint 700 civil és közel 20 intézmény és egyesület csatlakozott. Az egyesület honlapján elérhető levélben az intézkedések jogosságára és szakmaiatlanságára vonatkozó kérdéseket tettek fel, de egyelőre választ nem kaptak. Elhallgatott a polgármesteri hivatal, elhalkult a sajtó is, de abbamaradtak az ártó munkálatok is. Sőt, elvileg el fognak indítani egy programot, amelynek célja a tulajdonosok támogatása a felújítási munkálatok elvégzésében. A még függőben levő terv megvalósulásáig az épületeket védőhálókkal és állványokkal fogják biztonságossá tenni. Reméljük, hogy születni fog egy olyan program, amely hosszú távon is biztosítani tudja az épületek felújítását és karbantartását. Pozitív példa lehet a Szamos-híd lábánál álló Babos-palota, amelyet nemrég gyönyörűen restauráltak. Barazsuly Viktória Adrienn 368

OPUS MIXTUM V.

VÁRROMANTIKA TEGNAP ÉS MA GONDOLATOK A NEMZETI VÁRPROGRAM MARGÓJÁRA 2016.04.22. Kevés olyan műemlékeket érintő téma akad, amelyről annyi írás születne, mint a hazai várak újjáépítéséről. Ez a problémakör – minden aktuálpolitikai felhangtól függetlenül – egyebek mellett azért érdekes, mert a műemlékvédelmi gondolat mélyrétegeibe vezet minket. Lehetőséget ad arra, hogy a történeti épületek megóvására irányuló erőfeszítések értelmét vizsgálhassuk, úgy a bennfentes szakemberek, mint a laikus érdeklődők szemszögéből. A következőkben – némi lélektani okfejtéstől sem visszariadva – erre teszek kísérletet, feltéve a kérdést: miért akarunk várakat építeni? Ennek megválaszolásához az általános emberi motivációk felől haladnék napjaink aktuális, hazai jelenségei irányába. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a pszichológia egyénre szabott fogalmainak nagyobb közösségekre, vagy akár nemzetekre történő alkalmazása erősen vitatható, de ezzel a terminológiával talán értelmezhetővé tehetőek a szándékok mögött rejlő mozgatórugók. Induljunk ki abból, hogy mi vezérelte és vezérli ma is az embert olyan romok újjáépítésében, amelyek eredeti funkciójukat, s ezzel gyakorlati hasznukat régen elvesztették, tekintettel arra, hogy az őket életre hívó társadalmi igények köre (úgymint az ellenséggel szembeni védekezés, biztonságos lakóhely létesítése) velük együtt enyészett el. Először is az ember ösztönösen ódzkodik mindentől, ami megcsonkult, hiányos, töredékes, így a szükségszerűen bekövetkező pusztulás előhírnökeként tekint a múlandóság olyan emlékeire is, mint amilyenek a várromok. Ennél fogva a timor mortis, vagyis a haláltól való rettegés hatja át mindazokat a próbálkozásokat, amelyeknek célja visszalopni az elveszett időt, elodázni az elodázhatatlant, öltsön testet ez akár az arcon jelentkező ráncok eltüntetésére irányuló kétségbeesett kísérletekben, vagy épp a romok újjáépítésében. A hanyatlásnak indult épületekhez való efféle „ellenséges” viszonyulás korokat átívelő módon jellemez minket, legfeljebb talán a romantika volt az, amely poézist tudott meríteni a romlásból, esztétizálni volt képes az elmúlást (gondoljunk a tájképi kertek műromjaira, vagy Caspar David Friedrich romtematikájú festményeire). Sajátságos, hogy ennek ellenére épp a 19. század hívta életre a műemlékvédelmet, s vele a kezdeti romújjáépítéseket. Ebben egy másik, immáron társadalomtörténeti tényezőnek is fontos szerepe volt. E korszak ugyanis a polgári nemzettudat kiteljesedésének az ideje. A rendiség korábbi viszonyai közepette még nem az azonos territóriumon élő, közös kulturális gyökerekkel rendelkezők összességét tekintették egyazon náció részének, hanem inkább a kiváltságok vonatkozásában egy csoportba sorolhatóakat. A polgárság által életre hívott új nemzetfogalmat azonban már nem a rendi összetartozás partikuláris szempontjai határozták meg, hanem az osztályokon átívelő olyan értékek előtérbe helyezése, mint a közös nyelv, vagy az együtt megtapasztalt történelmi múlt. A rendi nemzetfogalom lehatároló, s egyúttal kirekesztő jellegét a polgári nemzettudat kiterjesztő attitűdje váltotta fel. A mind nagyobb befolyást szerző polgárság szintetizáló hajlama viszont abban is megnyilvánult, hogy nem elégedett meg a maga soványka történelmi hagyatékával, hanem más társadalmi rétegek (így a papság, a főnemesség, sőt az uralkodó) múltbéli örökségét is szilárd bázisként kívánta érdekkörébe vonni az új nemzeti identitás megalapozása érdekében. A rendelkezésre álló emlékek javarészt azonban vagy romként, vagy különböző korok átalakításainak nyomait viselő torzóként maradtak fenn csupán, ebben az állapotukban tehát kevésbé voltak alkalmasak a nemzeti nagyság hirdetésének magasztos szerepére. Éppen ezért újjá kellett építeni őket, méghozzá olyan formában, amely sokkal jobban tükrözte a 19. század régebbi korokról alkotott vízióit, semmint azokat a jegyeket, amelyek az adott stílusirányzatokat (a romanikát, a gótikát, vagy a reneszánszot) valóban jellemezték. Ennek a szemléletnek köszönhetjük azt a rengeteg, eredetiségéből teljesen 369

OPUS MIXTUM V. kiforgatott épületet, amelyek Európa hegyormait és városi köztereit máig uralják, a németországi Stolzenfels várától a pécsi székesegyházig. A műemlékvédelem tehát eredendően polgári konstrukció. A romok pedig – kezdetben legalábbis – munícióként szolgáltak az új nemzetállamok önazonosság-tudatának megerősítéséhez. Idővel azonban a műemlékvédelem önjáró, tudományos megalapozottságú társadalmi alrendszerré fejlődött, amely már kevésbé a múltban gyökerező, és a jövőt előrevetítő dicsőség fényesítésére használta épített emlékeinket, mint inkább a bennük rejlő, semmivel sem helyettesíthető szellemi teljesítmény és építészettörténeti érték konzerválására kezdett törekedni. Ezzel eljutottunk a romok újjáépítésének következő szintjéhez, a magyarországi rekonstrukciók okainak fejtegetéséhez. Miért akartak és akarnak várakat újjáépíteni a magyarok? E ponton találkoznak a fentebb kifejtett pszichés és történeti motívumok. Mindamellett, hogy a magyarság alapvetően nyugatról, és jellemzően megkésve vette át a legfontosabb szellemi áramlatokat, így a nemzetállami gondolatot is, ezen eszmék többségét hazai megjelenésüktől kezdve a függetlenség elvesztésének keserű tapasztalata terhelte. Míg a 19. századi angolok és franciák nemzeti hevületüket a birodalomépítéssel, az olaszok és a németek pedig az egyesülés eufóriájával társíthatták, addig a magyarok hazafiúi büszkeségébe az önrendelkezés hiányának fájdalmas érzése vegyült. Ráadásul mindezt az is tetézte, hogy a polgári nemzettudat hazai letéteményesei semmivel nem érezték kevesebbre érdemesnek magukat és népüket, mint a fent említett „kultúrnemzetek”. Az európai történelem színpadán a magyarság olyan szerepálmot dédelgetett, amelyet rajta kívül álló okokból – mindenekelőtt Mohács miatt – már

1. kép. A visegrádi fellegvár kaputornya, jobbról némi vasbeton kiegészítéssel. Markó Károly ezt bizonyosan nem érezné megörökítésre méltónak (fotó: Bátonyi Péter, 2016) 370

OPUS MIXTUM V.

2. kép. Közel száz éve töretlenül megőrzött romesztétika Nagyvázsonyban; nem csak magyar sajátosság (fotó: Bátonyi Péter, 2016) nem tudott eljátszani. A kudarcok sorozata történeti frusztráltsággal terhelte a magyar énképet, a 19. század nemzeti fellángolása viszont szabad folyást engedett az abból fakadó bizonyítási kényszernek, különös tekintettel arra, hogy a rendiség viszonyai között csupán a privilegizált uralkodó réteget sújtó önértékelési válságot a fent említett folyamatok össztársadalmi problémává duzzasztották. A várromok látványa csak erősítette a megfosztottság tudatát, hiszen mi lehet érzékletesebb szimbóluma a vereségnek és a belőle következő hanyatlásnak, mint egy összedőlt, elhagyatott erősség. Kölcsey Huszt című költeménye, vagy idősebb Markó Károly Visegrád című festménye mind ezt az életérzést sugallja. (1.kép) A szuverenitás legalább részleges visszanyerését jelentő kiegyezéstől kezdve azonban nálunk is megnyílt az út a csorba kiköszörülése felé. A nagy ívű elképzelésekből, amelyek a magyar államiság fénykorának tekintett (s ezért máig fetisizált) középkor majd mindegyik jelesebb várának és királyi székhelyének (Visegrád, Diósgyőr stb.) újjáépítését tervbe vették, csak egy valósult meg, az is rendkívül hányattatott körülmények között. Az erdélyi Vajdahunyad „helyreállításának” viszontagságai e jó szándékú nemzeti hevület árnyoldalaira is ráirányíthatják figyelmünket. Ugyanis minél nagyobb a cselekvést mozgató frusztráltság, annál súlyosabb és maradandóbb az okozott kár. Ebben az esetben a korábban tűzvész rongálta, ám hazai viszonylatban még így is a legépebbek közé tartozó várat királyi vadászkastélyként akarták rekonstruálni. Mint később a budai királyi palotánál, itt is Ferenc József magyarországi lakhatási problémáinak orvoslása szolgáltatta az ürügyet a nemzeti büszkeség e kopott fényű ékkövének kicsinosításához. A kezdetben Schulcz Ferenc, később pedig az Országházat is tervező Steindl Imre által irányított munkálatok során viszont szinte mindent kitermeltek az épületből, ami csodák csodájára még megmaradt. A valóban világszenzációnak számító, csipkefinomságú faragványokkal ékes gótikus zárterkély sort elbontották, majd meglehetősen közepes színvonalú utánzattal helyettesítették. A vörös márvány pillérekkel két hajóra osztott földszinti lovagterem nagyszerű 371

OPUS MIXTUM V. keresztboltozatát ugyancsak újjáépítették, a felhasználhatónak ítélt címerpajzsos zárókövek minden logikát nélkülöző átcsoportosításával. A neves bécsi építész, Friedrich von Schmidt két tanítványa, Schulcz és Steindl hasonló szellemben dolgozott, mint mesterük Pécsett, ahol a török által megkímélt Árpád-kori székesegyház a fékezhetetlen habzású nemzeti lelkesedést már nem élte túl. Az eredmény Vajdahunyadon is az lett, ami a nagy nekibuzdulással és mégoly csekély érzékenységgel véghezvitt „állami beruházásoknál” lenni szokott. A mindenki számára érthető kép kialakítására irányuló, gyors eredményt produkálni hivatott helyreállítás azt tette tönkre, aminek a megmentésére vállalkozott. Talán bizonygatni sem kell, hogy a fenti törekvések gyakran tévképzeteken alapultak. Ezek közül csak azt emelném ki, amelynek értelmében a közhelyszerű megfogalmazással „nálunk szerencsésebb történelmi sorsúnak” titulált nyugati országokban szinte minden megmaradt, míg mi hiába véreztünk a hálátlan Európáért, elvesztve kincseink javát. Felsorolni is nehéz lenne, hogy mennyi érték pusztult el nyugaton, csupán az elmúlt pár száz évben. A korábban említett Stolzenfels várát például éppúgy a pfalzi örökösödési háború (1688–1697) dúlta fel, mint a ma is romos heidelbergit és még jó pár egyéb erődítményt. Belgium, és azon belül Flandria sokáig szerencsés középkori városait néhol rommezővé változtatta az első világháború, Ypern (franciául Ypres) esetében olyan károkat okozva, amilyet mi a második világháborúval a hátunk mögött sem tudunk elképzelni. Angliában annyi vár és kastély égett ki „békés, polgári” tűzvészekben, amennyi felgyújtásával egyetlen janicsárhadosztály sem bajlódott volna mifelénk. Warwick Castle, Windsor és Castle Howard is a listán szerepel, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A bezzeg-országként ismert Dániában szinte az összes jelentős királyi rezidencia a lángok martalékává vált, a Shakespeare által is megénekelt Helsingørtől kezdve a reneszánsz legszebb északi virágának tartott Frederiksborgon át a dán uralkodók egykori koppenhágai székhelyéig, a kétszer is porrá hamvadt Christiansborg palotáig, amelyet végül inkább parlamentként építettek újjá. Természetesen nem azt állítom, hogy ennek fényében legyintenünk kellene a minket ért komoly sérelmekre, de az önmarcangolásban sem árt mértéket tartani. (2. kép) Nagyrészt ugyancsak az említett motivációk és félreértések határozzák meg a várak újjáépítését támogató mai közgondolkodást, de hozzájárulnak ehhez a műemlékvédelem egy későbbi periódusának tagadhatatlan hibái is. A szocializmus korának helyreállításai során ugyanis nem egy középkori várunk vált a műemlékvédelembe oltott modernista építészet gyakorlóterepévé. Álljon itt példaként a visegrádi Salamon-torony vasbetonnal történt „házasítása”, de épp ilyen abszurd a fellegvár kaputornyának ma látható megjelenése is. Ez utóbbival kapcsolatban két tény jelenthető ki biztosan. Először is, hogy az új tetőzet egyértelműen jóval a torony egykori fedésének magassága alatt épült meg, másodszor pedig bizonyosan annak eredeti geometriájától eltérő módon. Az itt alkalmazott ún. didaktikus rekonstrukció – amely véletlenül sem akarja az eredetiség illúzióját kelteni – nem lehet vállaltan primitív és esetlen, hiszen az a valamikori építők hitelét rombolja le az utókor szemében, ráadásul egyik érintett kor esztétikai paradigmájába sem illeszthető. A középkorban ugyanis nem építettek a nyilvános illemhelyek mérettartományába sorolható kaputornyokat, a modernizmus eszköztárának pedig nem jellegzetes kelléke a cseréppel fedett sátortető. Ezek után joggal merül fel a kérdés: merre tovább? A Várprogrammal kapcsolatban született legtöbb megnyilvánulás azt az érzetet kelti, hogy romos váraink számára csak a fenti két megoldás lehetséges, tehát vagy a Füzéren már meg is valósult festői újjáépítés, vagy a didaktikus, kortárs formanyelvű kiegészítés. A romként való konzerválás, mint harmadik út ritkán kerül szóba, holott álláspontom szerint ez az egyetlen helyes irány. A középkori hangulat visszaállításának hívei azzal érvelnek, hogy erre nyugaton számos előképet lehet találni, ám ahogy a korábban felsorolt európai helyszínek többségének példája mutatja, ott a rekonstrukcióra közvetlenül a pusztulás után sor került, ráadásul azt fényképfelvételek és egyéb hiteles ábrázolások is lehetővé tették. Minket viszont évszázadok választanak el váraink lerombolásától, így azokból gyakran csak falcsonkok maradtak. A másik, gyakorta felhozott indok az időjárás viszontagságainak kitett maradványok fenntarthatóságával kapcsolatos. Sokakkal ellentétben viszont úgy gondolom, hogy az olykor több méteres falvastagságú erősségeknek tán nem 372

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Az angliai Hampshire-ben található Portchester Castle keep-je (vagyis lakótornya) a csatlakozó romépületekkel; az angolok számára nem röstelkedés tárgya (forrás: wikipedia.org)

4. kép. Az erdélyi Keresden (Criș, Románia) található reneszánsz Bethlen-várkastély. Ezek az emlékek még menthetőek. Még… (forrás: mapio.net) 373

OPUS MIXTUM V. az eső és a fagy jelenti a legkomolyabb történelmi próbatételt. A rendszeres karbantartás – aminek hazánkban sajnos nem alakult ki kultúrája – így is, úgy is megoldandó feladat, egy újjáépített vár esetében azonban megsokszorozódnak a költségek, hiszen számottevően összetettebb felépítményt kell majd szinten tartani, olyan műrészletek sokaságával, mint a nyílászárók, különböző faragványok, a tetőhéjazat stb. E nagy szakértelmet igénylő és drága beavatkozások azonban nemigen jelentkeznek romemlékeinknél. (3.kép) Végül a konzervátori szemléletű fenntartás melletti legfőbb érvem, hogy a várak visszaépítése nem egyéb, mint több évszázada elvesztett ütközetek újravívására tett elvetélt kísérlet, amely nélkülözhetetlen forrásokat von el kulturális örökségünk még menthető emlékeitől. Minden kornak megvannak a maga feladatai! A romladozó erődítmények pusztulásának visszafordításáért Thököly és Rákóczi magyarjai még tehettek volna valamit, a most élő nemzedékeknek azonban más hivatásuk van: egy hanyatló főváros visszarántása a szakadék széléről, a szocializmus éveiben szétdúlt kastélyállomány helyreállítása, vagy akár a budai hegyvidék elfeledett villáinak megmentése. Ha valaki igazi felelősséget érez a magyarság épített emlékeinek sorsáért, legyen akár döntéshozó, vagy tevékeny honpolgár, nem hagyhatja veszni hátáron túlra került, szórványvidéken álló templomainkat, a magyar nemesség üresen kallódó otthonait, a középkor kultúrájának ott még valóban álló reliktumait. Az egyébként üdvözlendő, helyszínenként 1,5 milliárd forinttal számoló Nemzeti Kastélyprogram kellő forrásátcsoportosítással lényegesen nagyobb körre is kiterjedhetne, a külhoni hagyatékunk fennmaradása érdekében meghirdetett Rómer Terv pedig az előirányzott évi mindösszesen kétszázmillió (!) forintnál mindenképp többet érdemelne. (4.kép) Magyarország uniós támogatásokkal a háta mögött sem engedheti meg magának a légvárépítést, ám kellően kiegyensúlyozott nemzeti énképpel – még ha anyagi helyzetünk lehetővé tenné is – valószínűleg már igényünk sem lenne rá. Bátonyi Péter

374

OPUS MIXTUM V.

RADETZKY, MARS! 2016.06.07. Épphogy elült az Erkel utca 18. szám alatti lakóház lerombolása miatt kitört botrány, ismét egy műemléki vonatkozású ügy, a Bem téri volt Radetzky-laktanya bontása borzolja a kedélyeket. Ezúttal azonban nem egy kis eldugott utcában álló, csupán helyi szinten (egykor) védett épületről van szó, hanem Magyarország fővárosának kellős közepén található, I. kategóriás műemlékként nyilvántartott, komoly történelmi szerepet betöltő építményről. A Bem térre, a Bem József utcára, valamint a Feketesas utcára néző hatalmas ingatlan nem csupán saját jogán értékes, hanem városképi szempontból is, hiszen főhomlokzata egyenesen a Dunára tekint, a pesti folyópartról feltáruló, világörökségként védett panoráma meghatározó részeként. (1. kép) (Cikkünk megjelenését megelőzően a Fővárosi Kormányhivatal építésügyi és örökségvédelmi hatósága visszavonta a 2010 májusában kiadott építési-bontási engedélyt, a világörökségi területen végzett munkálatok azonnali leállítását elrendelve. Részletek – a szerk.) A hibák sorát – amelyek ezen állatorvosi lóként kezelendő ügy végkifejletét előidézték – talán itt érdemes kezdeni. Hogy történhetett, hogy a világörökségi magterület határát épp e fontos épület Bem tér felőli homlokzatánál húzták meg, lehetővé téve ezáltal, hogy a későbbiekben tetszőleges módon cseréljék le a háztömböt, komolyan befolyásolva ezzel a védett térség összképét? Nem az lett volna az ésszerű,

1. kép. A Radetzky-laktanya Bem téri homlokzata a bontások kezdetén (fotó: Bátonyi Péter, 2016) 375

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A volt magtár elbontott tetővel 2016. június 3-án (fotó: Bátonyi Péter, 2016) hogy a nevezett épületet is bevonva a mögötte húzódó, vicinális jelentőségű Tölgyfa utcáig terjesztik ki a magterület határát? Ám ha mégsem, mivel magyarázható, hogy a pesti oldallal ellentétben Buda nagy részén nem sikerült védőzónát kialakítani az előbbi körül? Ez az ügy is rávilágít arra, hogy a panorámát védeni hivatott világörökségi szabályozás átgondolásra szorul, hiszen finoman szólva nem teremt megnyugtató viszonyokat Budapest történelmi belvárosának megmaradására nézve. Ráadásul ez még csak nem is az első ilyen eset, hiszen a IX. kerületi Közraktár utcában állott, Dunára tekintő, Schmahl Henrik tervezte volt Hangya szövetkezeti raktárépületet is azért sikerült lebontani, mert a védőövezet határa épp a homlokzata előtt húzódott, kellő oltalmat biztosítva ezzel az útjelző táblák, a csatornafedelek, és a kutyapiszok számára… A második hibakör a szűkebb értelemben vett műemlékvédelem tárgyköréhez köthető. Onnan érdemes elindulni, hogy ingatlan védetté nyilvánítására már 2007-ben eljárás indult. Ezzel összefüggésben még akkor megtörtént az épület ideiglenes műemléki védelem alá helyezése a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál (KÖH), mint arról a korabeli sajtó megnyugodva számolt be (ld. az egykor.hu portál leírását a laktanyáról). Az ideiglenes védettség pedig mindaddig fennmaradt, amíg végül a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma egyik 2011-es rendelete az ingatlant I., vagyis legmagasabb bírságolási kategóriájú műemlékké nyilvánította. Ennek ellenére a KÖH az akkori tulajdonos kérelmére még 2010-ben, tehát az ideiglenes védelem fennállása idején engedélyt adott az épület java részének bontással történő átépítésére, amelynek részeként csupán a Bem téri homlokzatcsonk, valamint a Feketesas utca felőli magtárépület utcai frontja maradna meg. (2. kép) A munkálatok eredményeként a védési rendeletben foglaltak (vagyis az 1840 körül épült, klasszicista stílusú katonai élelemtár és az 1897-ben keletkezett historizáló, volt Radetzky-laktanya építészeti értékeinek 376

OPUS MIXTUM V. megőrzése) sem fognak tehát teljesülni. Annyit érdemes tudni az akkor hatályos jogszabályokról, hogy az ideiglenes védelem alatt álló ingatlanokra lényegében a műemlékekre vonatkozó rendelkezéseket kellett alkalmazni, ennél fogva az ilyen módon védett épület részleges bontása is csak kivételes esetekben, és csak a műemléki értékek védelmében lett volna lehetséges (tehát valamilyen épületrész megmentése céljából, illetve korábbi és jelentős építési korszak maradványának bemutatása, vagy épp utólag létesített, műemléki értékkel nem bíró építmény eltávolítása érdekében). Aligha kell bizonygatni, hogy a ház javának beruházói érdekeket kielégíteni hivatott eltakarítása egyik fenti esetkörbe sem sorolható. Összességében véve tehát az engedély, amelynek alapján a mostani, nagy vihart kavart munkálatok folynak, teljességgel jogszabálysértő. A harmadik hibakör természetesen a beruházói-építészi oldalon fedezhető föl, amely tudva az ideiglenes védelemről, a mindenki által megismerhető jogszabályok szerint is elfogadhatatlan tervet nyújtott be engedélyeztetés céljából. Ezúttal a faszádizmus egy minősítetten gyalázatos esetével állunk szemben, hiszen itt nem valamilyen zártsoros beépítésű lakóház belsejét rombolják le, mint a Kálvin Center szomszédságában történt egykor, még csak nem is egy sarokházét, mint az Eiffel Palace esetében, hanem egy olyan középületét, amely három homlokzattal tekint jobb sorsra érdemes fővárosunkra. A lépték egyre nő, a beruházók pedig egyre szemtelenednek. Ahogy a gazdasági válság oszladozik, lassan előtűnnek az ingatlanpiac leggátlástalanabb szereplői is, akik nem közös értékekben, de még csak nem is Budapestben gondolkodnak, hanem hasznos alapterületekben és négyzetméterárakban, illetve az ezek után befolyó haszonban. Aki mindezt támogathatónak és az ország érdekét szolgálónak érzi, gondolkodjon el azon, milyen képet fog nyújtani Budapest fél évszázad múlva, ha néhány templomon és kegyesen megkímélt középületen kívül csak ilyen Patyomkin-homlokzatú förmedvények állnak majd a területén. Végül nem hagyhatjuk figyelmen kívül az építészszakma egy számottevő csoportjának egyetemleges felelősségét sem, különös tekintettel arra a hozsannázásra, amely a tervtanács részéről fogadta a mára megvalósulni látszó elképzeléseket. Mind a tervező, mind a munkájának elbírálására hivatott testület az építészi hivatásra való teljes alkalmatlanságáról tett tanúbizonyságot ebben az ügyben, figyelmen kívül hagyva a jogi, városképi és építészeti alapelveket egyaránt. Ami az utóbbit illeti, a fejét faszádizmusra adó építész olyan hentesmunkát vállal, amellyel a tönkretett épület alkotójának emlékét éppúgy megtiporja, ahogy a saját magáét is diszkreditálja. A homlokzat ugyanis nem maszk, amelyet tetszőlegesen felölthet bármely épülettömeg, hanem szerves egységet képez az adott konstrukció egészével. Ha épp a historizmust érte kritika amiatt, hogy szegényes bérházaknak palotához illő homlokzatot épít, milyen megítélésben fog részesíteni az utókor minket, ha a főfront és a belső megjelenés között jószerivel sem stiláris, sem esztétikai, sem egyéb kapcsolatot nem tud majd felfedezni? A modernizmus kora óta jelszó, hogy az épület bátran vállalja korát. Ha egy építészben semmilyen fogékonyság sincs a történelem és a műemlékek iránt, akkor legalább azt az építészeti paradigmát tisztelje elemi szinten, amelynek szellemében állítólag alkot. Szégyen, szégyen és harmadszor is szégyen, hogy ez a torzszülött ilyen akadálytalanul világra jöhet és csúfíthatja majd a Duna partját akár évtizedeken át. Ebben az ügyben minden hivatalosan érintett személy és testület kompromittálódott, jól szimbolizálva azon veszteség közös voltát, amely a budapestieket és az ország lakóit érheti. Ha pedig az utóbbiak érdektelenséggel reagálnak minderre, akkor meg is érdemlik azt. Terenyei Pál

377

OPUS MIXTUM V. A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/8785884 DirkDiggler 2016.06.07. 16:44:27 Tökéletesen leírja a cikk a helyzetet, tényleg elképesztő ez a történet. Csak egy ötlet: nem költözhetne ide valamelyik minisztérium, ha már úgyis költözködések vannak? Mondjuk a téren lévő Külügyminisztérium? Úgyis elég randa a mostani épülete. Normális 2016.06.08. 10:56:03 „Az építkezések teljes tiltása nem szolgálná a város fejlődését” (Dankó Virág II. ker. alpolgármester) lásd: www.budaipolgar.hu/sites/2kerfiles/files/BP_2016_09/#/7/zoomed Szóval, történt már buzgó szerecsenmosdatás is az ügyben... Egyebek: Holnap, 9-én, csütörtökön du. 6-kor tüntetés lesz a Bem téren a rombolás és az üvegketrecépítés ellen: www.magyarpatriotak.hu/tuntetest-szervezunk-a-bem-terre/ kadibela 2016.06.08. 11:28:23 Ez azért különösen komikus, mert korábban épp a II. ker. Önkormányzat engedélyezte a nagyobb mértékű beépíthetőséget, ami alapján megszülethetett az a drabális épületterv, amelyet most szándékoznak, - immáron második nekifutásra - megvalósítani: „Budapest Főváros II. Kerületi Önkormányzat vállalja, hogy a fentiek teljesítése esetén a + 0,50 m2/m2 szintterületi emelést biztosítja, valamint együttműködik Ingatlanfejlesztővel a hatósági, földhivatali, stb. eljárásokban a projekt sikeres végrehajthatósága érdekében.” Teljességében itt olvasható: www.masodikkerulet.hu/akadalymentes//data/cms30428/16_081120.doc kadibela 2016.06.08. 11:35:03 Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy a helyi önkormányzat valójában kinek az érdekeit képviseli? A lakókét, akiket valójában képviselni kellene és akik szavazataikkal a hatalomhoz juttatták őket? Vagy az ingatlanfejlesztőkét, akik minden követ megmozgatnak a profit érdekében... Furcsa, hogy épp a közelben lakókat nem kérdezték meg soha a projektről, de a tervtanács és a főépítész szerepe / felelőssége is felvethető a kérdésben. Nem kell ahhoz építésznek vagy örökségvédelmi szakembernek lenni, hogy valaki meglássa a tervben rejlő visszásságokat. Ehhez képest elképesztő hogy átment mindenféle engedélyeztetési procedúrán, a műemléki védettség ellenére is. Normális 2016.06.08. 13:25:31 @kadibela: Egy biztos: a II. kerületi önkormányzat nagyon sokszor szabályszerűen rátámadt bel-budai polgárainak, választóinak érdekeire. A vezérelv a legtöbb esetben tettenérhető: valamiféle erőszakos, doktrinér „belvárosiasítása” a Kalef - Margit-híd - Batthyányi tér háromszögnek. Mintha a pesti zsúfolt „gettókerületekkel” kellene konkurálnunk. (Mammutok (egy is elég lett volna), tömérdek új, túlméretezett, mára jelentős számban üresen álló irodaház; kocsmanegyed a Lövőház u-ban, számos helyen a lakossági parkolók felének elvétele, és karósorral felváltása, stb.) Csoda, hogy a Millenáris megmenekült...

378

OPUS MIXTUM V.

ZÖLD MEZŐ ÉS BERUHÁZÁS A PALOTANEGYEDBEN? AVAGY LEHETSÉGES NAGY LÉPTÉKŰ FEJLESZTÉS VASBETON NÉLKÜL IS. 2016.07.19. Budapest úgy él a városlakók és az idelátogató külföldiek gondolataiban, mint Európa közparkokban egyik legszegényebb metropolisza. A fővárosunkkal nevének hangzása miatt sokszor összetévesztett Bukarest kevés eredendő adottságával múlja felül a Duna királynőjét, az egy főre jutó „zöld” négyzetméterek számá-

1. kép. Fotómontázs a Festetics-kert kapujának mai és egykori képével. (fotó: Bátonyi Péter, 2016) 379

OPUS MIXTUM V. ban azonban messze megelőz minket. Az a megállapítás, miszerint ezen az áldatlan állapoton a zöldfelületek mennyiségének növelésével változtatni kell, egyike napjaink sokat hangoztatott, ám a változás esélyével kevéssé kecsegtető közhelyeinek. Az e téren az elmúlt évtizedekben tapasztalható mozdulatlanság számos oka közül most csak egyet emelnék ki. Budapest belső kerületeinek viszonylag sűrű beépítettsége városfejlődési sajátosság, a 19. század öröksége. A magas telekárakkal párosuló, rohamosan növekedő lakásigény arra késztette dualizmus kori elődeinket, hogy lehetőség szerint minél kisebb alapterületen minél több család számára alakítsanak ki lakóhelyet. Hatalmas, új parkok létesítésére Pest történelmi kerületeiben városszerkezeti okoknál fogva tehát nincs lehetőség. A VIII. kerület ma leginkább Palotanegyed néven emlegetett belső része hajdanán bővelkedett szép, bár kisebb kiterjedésű magánparkokban, hiszen a 19. század második felében Pest talán legelőkelőbb, a polgári életstílus nívóját messze felülmúló városrésze, valóságos mágnásfertálya alakult itt ki, hazafias arisztokraták erőfeszítéseinek eredményeképpen. Mára mindebből jóformán semmi sem látható. A sűrű városszövetben csak elvétve fedezhető fel egykét zöld folt, az is leginkább a külvilág felé zárt háztömbök rejtekében. Pedig a hajdanvolt nagyúri miliő legalább egy ponton hitelesen és viszonylag kevés erőfeszítéssel rekonstruálható lenne, méghozzá a mai kor nyitottság iránti igényének szem előtt tartásával, közpark formájában. A Pollack Mihály tér három palotája, a Festetics-, az Esterházy- és a Károlyi-rezidencia mögött egykor elterülő kertek mai méltatlan állapotának felszámolásával az egész főváros egyik legnépszerűbb és legautentikusabb pihenőhelyét lehetne kialakítani, miáltal élettel telne meg a Szentkirályi utca, valamint a Múzeum és Bródy Sándor utca által határolt, jelenleg szinte gyártelepi kihaltságot árasztó térség. Semmi egyebet nem kell tenni tehát, mint helyreállítani azt, amit fél évszázad kulturálatlansága és igénytelensége veszni hagyott, és amelynek ésszerű, a lakosság érdekeit jobban szolgáló alternatívája egyébként sincs. De lássuk, milyen is volt ez a környék a fénykorban! A Nemzeti Múzeum mögött elterülő, jelenlegi alakjában leginkább egy mélygarázs felszíni kiinduló- és végpontjának benyomását keltő Pollack Mihály tér a reformkorban nem volt más, mint a ma is létező Ötpacsirta utca folytatása, korabeli nevén Fünf Lerchen Gasse. A Palotanegyed kiépülése előtt a város e részén kis igényű házakból álló, laza beépítettségű tömbök sorakoztak. Az elkészült Múzeum azonban presztízst kölcsönzött a régi városfalakon kívüli térségnek, amely az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követő önkényuralom enyhülését, illetve főként az Országgyűlés ideköltözését követően alkalmas helynek bizonyult a hazafias érzelmű arisztokraták számára lakhely létesítése céljából. A három palota legidősebbikét, és egyben a mágnáslakok archetípusát gróf Festetics György építtette 1862–1865 között az arisztokrácia egyik kedvelt építészével, Ybl Miklóssal. Az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetemnek helyt adó rezidencia Ybl valóságos remeke, amely egyemeletes, visszafogott tömegével és hallatlanul finom, itáliai mintákat követő korai neoreneszánsz részleteivel a műfaj egyik fő művének tekinthető. Nem sokkal később, 1867-ben a gróf megvásárolta a frissen felépült palotától délre eső 942. számú telek nagy részét, amely korábban a szintén Ybl tervezte Tornacsarnok és Nemzeti Lovarda együtteséhez tartozott. Itt létesült a helyreállításra érdemes Festetics-kert. A palota oldalhomlokzata melletti park egyedüli mementója a kisebb-nagyobb átalakítások ellenére ma is látható öntöttvas kerítés, középütt díszes keretezésű, Festetics-címeres kapuval. Az építkezés és a telekvásárlás közti időbeli hiátusnak tudható be az egykor gazdagon aranyozott rácsozatnak a palotáétól eltérő, francia barokkot idéző stílusa, amely csöppet sem jellemző Ybl ízlésvilágára. Az újabb kutatások szerint ennek tervezője egy Friedrich Flohr nevű bécsi építész volt, és vélhetően neki köszönhetőek a rezidencia ugyancsak franciás, III. Napóleon udvarának legfrissebb divatját követő, historizáló enteriőrjei is. A Festetics-palotát megörökítő legrégebbi hiteles ábrázolásokon a mai rácsozat még nem is szerepel, helyén egy visszafogott kerítés látszik csupán kapu nélkül. A parkról hiteles fotók hiányában csak egy 1872-es, Halácsy Sándor mérnök által készített térkép alapján alkothatunk képet, figyelembe véve persze a rajz meglehetősen sematikus jellegét. 380

OPUS MIXTUM V.

2. kép. A Festetics-kert kapuja egykor, mögötte a parkkal… Klösz György felvétele. (forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény) Mindazonáltal a tény, hogy a tér túlsó végén álló Károlyi-palota számos fényképről ismert kertjét viszonylagos pontossággal örökítette meg a rajzoló, valamelyest hitelesíti a Festeticsek parkjának ábrázolását is. Mindkét esetben egy szökőkúttal díszített központi teresedés köré szervezett, átlós utakkal négy gyepmezőre osztott téglalap alakú parter rajzolódik ki. A viszonylag kis alapterület dacára ez meglehetősen nagyvonalú kialakítást sejtet, nem beszélve arról, hogy a források tanúsága szerint hajdanán kis kerti lakok is fokozták a romantikus tájélményt. Még javában épült Festetics György pesti otthona, mikor Ybl 1863-ban megbízást kapott egy palota tervezésére Károlyi Lajos gróftól. Az ő halála után Ybl a gróf Alajos nevű fia számára fejezte be az épületet, ezért indokolt mindkét megrendelő nevének használata. Talán egyetlen főúri családnak sincs annyi máig meglévő háza Budapesten, mint a rengeteg ágra tagolódó Károlyiaknak; gondoljunk csak a legismertebb „Károlyi-palotára” és kertjére az V. kerületben, továbbá a Múzeum utca és az Ötpacsirta utca sarkán álló Károlyi Sándor-palotára, vagy épp a két házzal odébb magasodó Károlyi−Csekonics-rezidenciára. A szóban forgó alkotás francia neoreneszánsz stílusjegyeket mutat, rendkívül mozgalmas tömegű, sarokmanzárdos, szobrokkal gazdagon tagolt homlokzatához pedig csak enteriőrjeinek egykorvolt neorokokó pompája mérhető. A legtöbb információ ennek a palotának a kertjéről áll rendelkezésünkre, amelyik a Múzeum utca vonalában csatlakozott az épület hátsó homlokzatához. A korábban említett Halácsy-féle térkép lényegében azt az elrendezést mutatja, amelyet az archív fotókról is leolvashatunk. Egy közel szabályos téglány alakú parter közepén négykaréjos keretezésű szökőkút állt, benne sziklatömbből spriccelő vízsugárral. A vélhetően zúzott kővel felszórt sétányok által határolt gyepes mezőket a 381

OPUS MIXTUM V.

3. kép. A Károlyi-palota kerti homlokzata az egykor a park részletével, Klösz György felvétele. (forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény) historizmus kertkultúrájára jellemző virággruppok és cserjék élénkítették. A park a kastélyszerű palota hátsó homlokzata felől egy kőből faragott, kecses mellvédű, kétkarú lépcsőn keresztül volt megközelíthető, az ezzel megegyező tengelyben, a kert túloldalán emelkedő Károlyi-bérház tövében pedig egy árkádos gloriett létesült. Ez a kétszintes filagória afféle idilli díszletként zárta le a kertet, kétoldalt szoborfülkékkel övezett hármas íve alatt hűsölési lehetőséget biztosítva a lakóknak, balusztrádos felső szintjéről pedig remek kilátás nyílt az egész együttesre. A hozzá csatlakozó bérház lényegében sivár és eredendően nem túlságosan romantikus tűzfalát pedig úgy finomította Ybl, hogy szintekre osztva és pilaszterekkel vertikális tengelyekre tagolva egy valóságos „vak” palotahomlokzatot formált belőle. A kertet délről tömör kőfal választotta el az utcától, amelyet csak középütt tört át egy gazdagon faragott pillérek közé fogott, kétoldalt félköríves, középütt egyenes záródású kovácsoltvas hármas kapuzat (ld. a záró kép bal oldalát). A ma is álló paloták legfiatalabbika 1871-től épült Baumgarten Alajos tervei alapján az Esterházy család számára, méghozzá az Ybl tervezte egykori Nemzeti Tornacsarnok helyére. Az Esterházy-palota – amely egy időben az utca névadója is volt – téglahomlokzatú, kőtagozatos, itáliai cinquecento reminiszcenciákat idéző épület, amelynek egykori kertjéről mára nemigen áll rendelkezésünkre értékelhető információ. A Halácsy-féle 1872-es térképen furcsa módon nem szerepel, hiszen a mérnök még mindig a néhai Tornacsarnokot ábrázolta rajta. A hosszan hátranyúló épületnek azonban vélhetően nem volt olyan nagyvonalú parkja, mint szomszédjainak, már csak hely hiányában sem. 382

OPUS MIXTUM V.

4. kép. A Károlyi-palota „kerti” homlokzata napjainkban a park helyén létesült betonozott parkolóval. Szinte hihetetlen, hogy a fenti képen szereplővel azonos épületet látunk. (fotó: Bátonyi Péter, 2016) A Pollack Mihály tér és palotái a 20. század során osztoztak a főváros egészének sorsában. A II. világháború idején a Nemzeti Lovarda és a Károlyi Lajos- (Alajos-) palota is találatot kapott, és teljesen kiégett. A lovardát – annak ellenére, hogy menthető lett volna – a műemlékvédelem egyöntetű tiltakozása dacára 1948-ban lebontották. Állítólag a rövid időre köztársasági elnöki rezidencia céljára felhasznált Esterházy-palotának kívántak nagyobb kertet biztosítani ily módon. Az utóbbi épület egyébként viszonylag épségben vészelte át a viszontagságokat, időközben csak főhomlokzati balusztrádjától fosztották meg. A Festetics-palota élte túl legépebb állapotban a harcokat. Mivel már 1933-ban, Festetics Tasziló halála után állami tulajdonba került, elfogadható hasznosításáról napjainkig gondoskodtak. Egyebek mellett az OSZK különböző osztályinak, illetve az ELTE Szociológiai Tanszékének adott helyet, mígnem az ezredfordulón az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem számára példaértékűen és aprólékos módon felújították. Az együttes többi részének sorsában döntő és máig ható fordulatot hozott, amikor a terület a Magyar Rádió tulajdonába került. Az Esterházyak rezidenciája ezután is reprezentatív funkciót töltött be, az intézmény márványtermét is magába foglalva. A Károlyi-palota helyreállítására is csak ezután került sor. Külsejét viszonylag hitelesen rekonstruálták, főhomlokzati kőelemeinek javarészét újrafaragták, belső tereit azonban minden díszétől megfosztva, jellegtelenül építették vissza. A kerti homlokzatot teljesen lecsupaszították, szabadlépcsője is eltűnt. Az egykori kertek sorsát is a Rádió terjeszkedési igényei pecsételték meg, ugyanis az1960-as évektől új épületeket húztak fel. Először a Nemzeti Lovarda helyén készült el a Pollack Mihály téri vasbeton Központi Irodaépület, majd − a Festetics-kert teljes elpusztítása és a palotától való elszakítása árán − 383

OPUS MIXTUM V.

5. kép. A Károlyi Alajos-palota kerti kapuja Klösz György századfordulós felvételén (balra) és ami napjainkban maradt belőle (jobbra). (fotó: Bátonyi Péter, 2016) a ma is látható üveghomlokzatú üzemépület (ld. a nyitókép bal oldalát). Az ekkor kialakult stiláris és vizuális káosz máig sebhelyként éktelenkedik Pest történelmi belvárosának arcán. Az okozott kár azért is felmérhetetlen, mert még az egykori kertek be nem épített maradványit is lebetonozták, illetve igénytelen garázsokkal és raktárakkal zsúfolták tele, parkolóvá degradálva a Palotanegyed hajdani zöld szigetét. A minden koncepciót nélkülöző átalakításoknak esett áldozatául a Károlyi-kert filagóriája éppúgy, mint a Múzeum utca felé nyíló csodálatos kovácsoltvas főkapu, amelynek helyén kétszer olyan széles bejáratot alakítottak ki. Az ehhez csatlakozó falazat és az egyik kapupillér csonkja azonban szomorú mementóként ma is emlékeztet a szebb napokra (ld. a záró kép jobb oldalát). Az épületegyüttes teljesen alkalmatlan a Magyar Rádió számára, amelyet szemmel láthatóan nem sikerült méltó módon hasznosítania. Az intézmény esetleges költözését már évekkel ezelőtt rebesgették, ám a végső elhatározás eddig nem született meg. Most azonban talán sikerül meggyőzni a döntéshozókat arról, hogy alkalmasabb ingatlant is lehet találni az intézmény további működtetése céljából, főként az MTVA Kunigunda útján található új központjában. Ezáltal az utólagosan létesített modern épületek is végleg bonthatóvá válnának, felcsillantva a fél évszázados városképi szégyenfolt letörlésének lehetőségét. Az első hallásra drasztikusnak tűnő lépés korántsem lenne példa nélkül álló, hiszen a közelmúltban látványos fejlődést produkáló Balatonfüreden is hasonló megoldást választottak a Vaszary-villa kertjébe beleerőltetett otromba szovjet tiszti üdülő területének visszanyerése céljából. A nemkívánatos beépítések eltüntetése csak Magyarországon számít szokatlannak, az egykori keleti blokk országaiban ez az elfogadott gyakorlat, pláne, ha a Rádió újabb épületeihez hasonló, elavult és vizuális értelemben „környezetszennyező” konstrukciókról van szó. A bontással visszaszerzett területek a jelenleg parkolóként és 384

OPUS MIXTUM V. raktárként használt telekrészekkel együtt egy új városi közpark helyszínéül szolgálhatnak majd. A kérdés csupán a dolgok mikéntje. Műemléki és közhasználati szempontok figyelembevételével három eltérően kezelendő telekrészt érdemes elkülöníteni. Először is: a két topográfiailag dokumentált történeti kert közül a Károlyi-palota parkját mindenképp érdemes hitelesen és a legmagasabb igények szerint rekonstruálni, hiszen ehhez számos forrás (főként az együttes fénykorából származó fénykép) áll rendelkezésre. Ez vonatkozik a kerítésre és annak kapujára éppúgy, mint a gloriett újraépítésére, különös tekintettel a lepusztult állapota ellenére még mindig látható és felújítható, Ybl-féle neoreneszánsz kulisszahomlokzatra. A fentiek megvalósulása mindenképp unikális városi létesítményt eredményezne, hiszen Budapest egész területén egyetlen egy nagy múltú kert vagy közpark sem tükrözi egykori történeti kialakítását, beleértve az V. kerületi Károlyi-kertet, a számtalanszor megkárosított Városligetet, az Orczy-kertet, vagy akár a Városmajort is. A példaként említhető párizsi Monceau-park történetileg éppúgy hiteles − és ezzel együtt roppant népszerű pihenőhely −, mint a Luxembourg-kert, a bécsi Burggarten és még felsorolhatatlanul sok egyéb park Európa-szerte. Budapest elrontott történelmi értékeinek helyreállítása útján ez mindenképp mérföldkőnek számítana. Másodszor: a Festetics-park eredeti kialakításának rekonstrukciója opcionális lehetőségként kezelhető, hiszen itt jóval több a bizonytalansági tényező, ami azonban nem zárja ki a díszkerítés immáron szakmailag valóban korrekt és a rendelkezésre álló terveken, valamint archív fotókon alapuló restaurálását, illetve a rács mögött egy történetiségét tekintve szabadabban kezelt közkert megvalósítását. Az így létrejövő, kisebb fákkal is betelepíthető zöldterület elsősorban a szomszédos egyetem hallgatói számára jelentene felüdülést, miáltal végre összenőne, ami összetartozik. Harmadszor: a két történeti parkrész közötti terület, vagyis az Esterházy-palota mögötti szakasz, valamint az egykori nemzeti lovarda területe a mai igényeket mindenben kielégítő zöldövezet lehetne, terasszal rendelkező kávézókkal és egyéb, a helyhez méltó vendéglátóhelyekkel, amely összefüggő tömbként családok és fiatalok találkozó-, illetve pihenőhelyeként szolgálhatna. A három egység közti harmonikus átmenet és szerves kapcsolat megteremtése pedig különös kertészeti kihívást jelenthet a vállalkozó kedvű tájépítészek számára. A rekonstrukció további pozitív hozadéka lenne, hogy a kerteket a jelenleg csupán átmenő forgalomnak helyt adó Pollack Mihály tér irányában megnyitva élet költözne a lehangoló közterületbe, az ugyancsak méltatlanul elhanyagolt és a közeljövőben szintén felújításra kerülő Múzeumkerttel létesülő vizuális összeköttetésről nem is beszélve. Biztos vagyok abban, hogy az imént felvázolt elképzelés megvalósítása a kerület, valamint Budapest teljes lakosságnál egyöntetű tetszésre találna, és hosszútávon is osztatlan népszerűségnek örvendene. Ezúttal ugyanis a vasbeton tűnne el a zöldterület térnyerése következtében, és nem fordítva… Bátonyi Péter

385

OPUS MIXTUM V.

CHICAGÓI ANZIX MŰEMLÉKEK? AMERIKÁBAN? 2016.07.26. Jól ismert sztereotípia: az Egyesült Államokban régiségeket csak elvétve találunk, az amerikaiak szemében a jelen, a pörgés, az üzlet és a gyors megtérülés számít. Az igaz, hogy ha van olyan ország, amelyik kezdetektől fogva a kapitalizmusra és a pörgő businessre épül, az nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok. Emellett azonban – mint ahogy már egy korábbi bejegyzésünkből is kiderült – létezik Amerikának egy másik arca is, amelyik szöges ellentétben áll a fenti sztereotípiákkal. Egy olyan Amerika, amelyik már megtanulta, hogy óvja a történelmi emlékeit. Ahol természetesen nem találunk annyi régi épületet, mint nálunk, Európában, de ahol a régiségek védelmét és megőrzését igenis már sokan fontosnak tartják, legyen szó 19. századi klasszicista villáról, historizáló magasházról, vagy akár 20. századi art deco felhőkarcolóról. Egy olyan nagyvárosról, mint Chicago – talán némi joggal – a csupa üveg felhőkarcolók jutnak eszünkbe, amelyek alatt szünet nélkül hömpölyög a forgalom, ahol állandóan villódznak a fényreklámok, és ahol sosincs megállás. De az már talán csak kevesek számára nyilvánvaló, hogy Chicagónak immár történeti épületei is vannak, hiszen az 1871-es nagy tűzvész utáni évtizedekben a településszerkezetet mind a mai napig meghatározó városrendezésre és számos mára már ikonikussá vált új

1. kép. Renzo Piano: The Modern Wing, a többször is bővített Art Institute of Chicago legújabb szárnya, 2006–2009 (fotó: Tóth Áron, 2016) 386

OPUS MIXTUM V. épület emelésére nyílt lehetőség. Chicago tehát lényegében a ma ismert Budapesttel egy időben épült fel, mégpedig ugyanannak az építészeti stílusnak, a historizmusnak a jegyében. A 19. század végére megjelentek a fémvázas szerkezetű, magas irodaépületek is, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy az építészek az új technológiáknak megfelelő architektonikus nyelvezettel kísérletezzenek. A múlt századfordulón és a 20. század elején működő chicagói iskola alapvető szerepet játszott a korai modernizmus kialakulásában. Az 1920-as évektől a konjunktúra kedvezett a felhőkarcoló-építésnek, s ezt a korszakot több art deco épület képviseli. A II. világháború után folytatódott a magas irodaházak építése, melyek közül a legjelentősebbeket az 1930-as években Amerikába emigrált német építész, a Bauhaus egyik vezető egyénisége, Ludwig Mies van der Rohe (1886–1969) tervezte a letisztult, puritán modern stílus jegyében. Chicagóban azóta is a világ legjelentősebb építészeit foglalkoztatják, elég csak a híres sztárépítészre, Frank O. Gehryre utalni, akinek Jay Pritzker Pavilion nevű alkotása 2004-ben épült fel a Millennium Parkban. Természetesen a fent említett korszakokból származó épületeket típusuktól függően nem ugyanolyan mértékben őrzik meg, egy irodaház belsejét nyilvánvalóan többször alakítják át, mint egy középületét vagy egy-egy igényesebb magánházét. Az acélszerkezetes irodaházak belsejét eredetileg is könnyen átalakíthatóra tervezték, de ettől függetlenül közülük sok épület külseje mind a mai napig a városkép meghatározó eleme. Amerikában a civil kezdeményezésnek és a magánmecenatúrának komoly hagyománya van. Ennek az egyik kiemelkedő példája az 1974-ben még Frank Lloyd Wright Lakás- és Műterem-alapítványként (Frank Lloyd Wright Home and Studio Foundation) megalakult Frank Lloyd Wright Alapít-

2. kép. William Peirce Anderson: The Field Museum, a néprajzi és természettudományi múzeum görögös historizáló homlokzata, 1915–1921 (fotó: Tóth Áron, 2016) 387

OPUS MIXTUM V.

3. kép. Középkori velencei palotát utánzó historizáló homlokzat a South Michigan Avenue-n. Kisebb kiadásban akár a budapesti Nagykörúton is állhatna (fotó: Tóth Áron, 2016)

388

OPUS MIXTUM V. vány (Frank Lloyd Wright Trust), amelynek küldetése „a közönség elkötelezése, oktatása és ösztönzése Frank Lloyd Wright tervhagyatékának tolmácsolása és eredeti épületeinek megőrzése által a jövő nemzedékei számára”. Az alapítvány célja tehát a 20. század első felének egyik legjelentősebb modern építésze, az organikus irányzatot megalapozó Frank Lloyd Wright (1867–1959) örökségének a megőrzése. Wrightot sajátos tervezési módszere – a terek egy központi magból, bentről kifelé való felfűzése – és egyedi házai tették híressé. Legismertebb épülete talán az 1943–1959 között készülő New York-i Guggenheim Múzeum (Guggenheim Museum), de emellett világhírűek az 1900-as években készült úgynevezett prériházai (Prairie House) is. Ezek az alacsony, kislejtésű tetővel, egyszerű kubikus formákkal és belülről kifelé haladó térszervezéssel megoldott, horizontális hatású lakóépületek organikusan illeszkednek bele a nagy észak-amerikai préri határvidékébe. Ezek közé a prériházak közé tartozik a chicagói Robie House is, ami 1908–1910 között épült egy sikeres üzletember, Frederick C. Robie és családja számára. Az épület ma már egy sűrűn beépített környéken áll, de a 20. század elején valóban a város szélén, a prérin emelkedett. Több tulajdonos is váltotta egymást, a század második felében pedig a Chicagói Egyetem (The University of Chicago) irodaként használta az épületet, amit kétszer is le szerették volna bontani. Maga Wright kampányolt a ház megmentéséért – szerencsére sikerrel. Végül az Amerikai Építészek Intézete (American Institute of Architects) 1991-ben kinyilvánította, hogy a Robie House egy igen jelentős 20. századi épület. Azóta az amerikai kulturális örökség egyik legfontosabb emlékeként tartják számon.

4. kép. Frank Lloyd Wright: Robie House, 1908–1910 (fotó: Tóth Áron, 2016)

389

OPUS MIXTUM V. A ház rekonstrukcióját az egyetem kiköltözése után, 1997-ben kezdte el az Alapítvány. A rekonstrukció részét képezi a múlt században szétszóródott eredeti berendezés pótlása. Az Alapítványnak eddig egy eredeti bútordarabot is sikerült visszavásárolnia, a nem visszaszerezhető – közgyűjteményekben lévő – tárgyakról pedig kópiákat kíván készíttetni. A cél tehát az 1910 utáni állapot lehető leghitelesebb visszaállítása, ami az Alapítványnak abba a törekvésébe illeszkedik bele, hogy Wright épületbelsőinek fejlődését autentikusan mutassa be. (Meg kell jegyeznem, hogy véleményem szerint 20. századi bútorokról kópiákat gyárttatni teljesen más, mint több évszázados történelmi bútorok másolatait elkészíttetni, mert az utóbbi esetben a másolatok sokkal jobban visszaadják az eredeti vizuális hatást, mint mondjuk egy sokkal kifinomultabb mesterségbeli tudást igénylő rokokó berendezés lemásolásakor.) Mivel az Alapítvány több Wright-épületet kezel, különböző házaiban egyre nagyobb bútorgyűjteményt őriz, ami adományozások révén is gyarapodik. Ez nem meglepő, hiszen az Egyesült Államokban – abban az országban, ami tradicionálisan amúgy is a magánkezdeményezésekre épül – a kulturális mecenatúrának nagy presztízsértéke van. A chicagói Robie House példa arra, hogy az Egyesült Államokban a civil szféra számára igenis fontos az örökségvédelem, hogy ott is találunk szakszerű rekonstrukciókat, és hogy sokak számára Amerikában is fontos, hogy épített és tárgyi örökségüket autentikus vizuális környezetben szemléltessék. Tóth Áron

390

OPUS MIXTUM V.

“VÉDTELEN ÖRÖKSÉG” – GONDOLATOK A KÖZELMÚLT ÉPÍTÉSZETI EMLÉKEINEK PUSZTULÁSÁRÓL 2016.08.10.

1. kép. Virág Csaba Országos Villamos Teherelosztója (1979, Bp. I. Nándor u.) és környezete napjainkban (forrás: Google Streetview, 2016) A volt Országos Villamos Teherelosztó és általában az elmúlt 30–50 év építészeti emlékeinek bontása és átalakítása ellen két fő érvet szokás hangoztatni: -ne romboljunk, mert még nem tudjuk kellő távolságból értékelni az épületeket -ne romboljunk, mert ki fogjuk törölni a korszakot a településképből Sajnos mindkettő több ponton is vitatható. Az első ki nem mondva arra alapoz, hogy a korral a dolgok régiségértéke növekszik, így az épület felértékelődik, ezért sorsáról értelemszerűen akkor kellene dönteni és nem most. Csakhogy egyrészt nem önmagában a kora miatt értékelődik fel egy megőrzött tárgy, hanem azért, mert egyre ritkább lesz. Ha ma megveszek és elteszek egy napilapot, az egy hét múlva semmit sem ér, azonban 10 év múlva érdekes lesz, 30 év múlva talán már el is tudnám adni egykori áráért, és 100 év múlva lehet, hogy árverésre is bevennék, 500 év múlva pedig egész biztos, kivételes ritkaság lesz, feltéve hogy fennmarad. Viszont a nem nagy tömegben gyártott dolgok, hanem egyedi alkotások – így az épületek – esetében ez a folyamat óriási veszteségekkel jár, azonban ez a szükségszerű része annak, hogy felértékelődjenek, így áttételesen egy-egy jelentős épület pusztulása hozzájárul ahhoz, hogy más, kortárs épületek megmeneküljenek. E logikával persze semminek az elpusztítása sem igazolható. (1. kép) Az érv szintén ki nem mondva azt is állítja, hogy manapság még túl sok olyan kulturális, történelmi, gazdasági és politikai képzettársításunk fűződik az adott épülethez, hogy ezek elhomályosítanak valamit. De mit? Egy ideális, tisztán építészeti, építészettörténeti értékítéletet, amelyben a tűéles szakmaiságon kívül semmi sem jelenik meg – ugye érezzük, hogy ez mennyire illuzórikus? Az emberek 20–30 év 391

OPUS MIXTUM V. múlva is emberek lesznek, saját hittel, meggyőződéssel. Ráadásul amennyire előnynek fogja fel e nézet egy épület egykori szellemi és anyagi kontextusának megszűnését, annyi probléma is fakadhat belőle, hiszen ezt utólag össze kell majd rakni a ház megértése érdekében. Vagyis ilyenkor a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. A múlt újrafelfedezése pedig egyáltalán nem biztos, hogy jól sikerül. Az tehát koránt sem egyértelmű, hogy egy épület jobb megértésében segítene az idő múlása. A nézőpontunkról kétségtelenül sok zavaró tényező lekopik, ugyanakkor egyszerre vakfoltokat is szerzünk. Vegyük például a sokak által utált, leginkább irodaházakról ismert üveg-függönyfalat, amit először az 1940–50es években alkalmaztak. Ezen úttörő épületek jelentőségének megértésében egyáltalán nem segített az idő, hiszen mára legértékesebb elemük építészeti közhellyé fokozódott le. Összességében tehát az idő múlásával egyáltalán nem garantált, hogy okosabbak leszünk. (2. kép) A második érv a tudat alatt mindenkire ható településkép megváltoztatásától tart, egészen pontosan attól, hogy egy bizonyos korszak emlékeinek hiánya, vagy erőteljes visszaszorulása valamiféle olyasfajta megmásítás, amitől óvakodnunk kéne. De mégis miért? – tehetjük fel a kérdést. Miért probléma, ha változtatunk a kialakult arányokon, hiszen a város folyamatos változás színhelye. Sokszor azzal szoktak érvelni, hogy egy korszak módszeres elpusztításával „elhazudjuk a megtörténtet, a múltat”. Azonban hogyha az épített örökségre úgy tekintünk, mint egyfajta tükörképre és ös�szegzésre az ország korábbi szellemi, gazdasági és politikai viszonyairól, akkor be kell látnunk azt is, hogyha radikálisan elkezdünk eltüntetni egy kort, akkor egyszerűen nem tudunk hazudni, hiszen éppen jelen, saját korunk cselekvőiként járunk el – lehet, hogy bizonyos nézőpontból ostobán, de semmiképp sem hamisan. Így a következő nemzedékekre hagyjuk a legőszintébben – az épített örökség részeként, hiányként – abbéli véleményünket, hogy az adott épület, építmény, nem érdemelte meg, hogy fennmaradjon. (Persze össztársadalmi véleményt ez nem tükröz, de a múltból ránk marad és ránk nem maradt házak sem – ezt ne feledjük.) Sajnálhatjuk persze később ezeket a bontásokat, ám ez sokszor megtörtént már az építés történetében, nincs ebben semmi új. Ha egy építészeti stílus, áramlat kimegy a divatból, az önmagukat részben vagy teljes egészében ennek ellenében megfogalmazók saját munkáikon keresztül, akarva-akaratlan is leértékelik az elődök újdonságukat vesztő, éppen elöregedő építményeit. Budapesten nem tudta megóvni senki a hazai romantikus építészet egyik legszebb darabját, a budai Karácsonyi-palotát, a

2. kép. Gulyás Zoltán: Chemolimpex-székház (1960–63; Bp., V. Bécsi utca) (forrás: wikipedia - Gulyás Zoltán) 392

OPUS MIXTUM V. neobarokk egyik gyöngyszemét, az egykor a mai Jókai téren álló Wodianer-palotát, vagy a magyar szecessziós villaépítészet egyik remekét, a Babocsay-villát. Hosszan lehetne folytatni a sort olyan épületekkel, amiket békeidőben bontottak le, alakították át leginkább anyagi és/vagy esztétikai megfontolásból. Azt sem lehet állítani, hogy a 20. század utolsó harmadának emlékeit mostanság kezdtük volna el módszeresebben megsemmisíteni, zajlik ez már legalább másfél-két évtizede, körülbelül azzal párhuzamosan, hogy a házak tervezett első életciklusuk végére értek. (3. kép)

3. kép. A Hungarotex Kossuth Lajos utca irodaháza nem sokkal elkészülte (1969) után. Az épület jól szemlélteti a korszak inkább tipikus hozzáállását a történeti városszövethez - nemigen izgatta. (forrás: fortepan.hu) 393

OPUS MIXTUM V. 1999-ben építették át a volt Hungarotex-székházat (Bp. V. Kossuth Lajos utca 5., épült: 1969), 2001ben a Metalimpex-Konsumex közös székházát (Bp., XIV. Hermina út 17., épült: 1974–1977), 2003ban lebontották az egykori ORI-székházat (Bp., V. Vörösmarty tér 1.; épült: 1971), 2005-ben a volt Industrialexport-székházat alakították át (Bp., I. Fő utca 14-18., Épült: 1984), 2006-ban pedig az egykori Spenót-házat (V. Széchenyi tér 7-8, épült 1970–1 ), ismeretlen időpontban pedig a MEDICOR-székházat (Bp., XIII. Visegrádi utca 49., épült: 1972–1973). És a sornak ezzel nincs vége. Pár éve a volt Chemolimpex-székházat (Bp., V. Deák Ferenc utca 7-9, épült: 1960–1963) fenyegette bontás. Pusztulóban van és üresen áll az egykori Hotel Olimpia (Bp., XII., Eötvös út 40.; épült: 1968–1970). Viszont bontani tervezik a Szervita tér mindkét, korszakból származó irodaházát, a volt OMFB-székházat (Bp., V. Szervita tér 8., épült: 1973) és a templom melletti, volt Belvárosi Távbeszélő Központot (Bp., V. Petőfi Sándor utca 17., épült: 1976) is. Csak hogy értsük: ezen épületek zöme a korszak legjelentősebb építészeinek legfontosabb munkái közé sorolhatók, ami még akkor is így van, hogyha némelyikért még az építészek és művészettörténészek közül is csak nagyon kevesen hullajtottak könnyeket. A kormányzati döntések, amelyek a MTESZ-székház (Bp., V. Kossuth Lajos tér 6-8, épült: 1973) és a volt Országos Villamos Teherelosztó (Bp., I. Nándor utca 5., épült: 1979) bontásáról szólnak, csupán ebbe a sorba illeszkednek. (4. kép) Az emlékek meghatározott csoportjának pusztulása tehát természetes folyamat, de hogy mégis vannak, akik fennakadnak rajta, annak oka nem a „hamisítástól” való félelmük, vagy pusztán az 1960-as, 1970-es évek építészetének szeretete, hanem a 19–20. század másik fontos fejleménye, az épített örökség védelmének gondolata. Az, hogy mindenféle gazdasági, esztétikai és szellemi megfontoláson felülemelkedve kezdtük el kezelni az építészet múltból származó emlékeit. Azóta rengeteg erőfeszítést tettünk azért, hogy az épületek és építmények egy arra méltónak talált csoportjának természetes életciklusát nemhogy meghosszabbítsuk, hanem kitoljuk a végtelenbe. Ez a gondolkodásmód egyre több mindent érint funkciótól, stílustól is függetlenül. Egykor elindult az ókori és középkori romokkal, hogy aztán

4. kép. A Metalimpex-Konsumex közös székháza építésekor (bal oldalt; 1977 körül) és Hermina Towersként napjainkban (jobb oldalt, 2016) (forrás: Fortepan - Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény; Google Streetview, 2016) 394

OPUS MIXTUM V. később érdeklődése tárgyává tegye a reneszánsz, a barokk, a 20. század derekán a klasszicizmus, majd utolsó harmadában a historizmus építészetét is. E folyamat azonban nem állt meg, teljesen természetes folytatásaként ma már a 20. század utolsó harmadának építészete is bevonódott a körbe. Ennek fényében teljesen természetellenes, hogyha az ókori, középkori, reneszánsz, barokk, klasszicista, historizmus korabeli és korai modernista emlékeinkről megpróbáljuk leválasztani a 20. század második felének szocialista realizmusát, későmodernjét és mindazt, ami azóta történt. Innentől fogva pedig a fő kérdés a konkrét esetben az, hogy méltó-e az építészeti védelemre a volt Országos Villamos Teherelosztó épülete. Megfelel-e a műemléki védelem szakmai ismeréveinek? Ezt a kérdést pedig nem egy kormányhatározatnak, nem is egy központi kormányzati szerv beosztottjaként dolgozó szakembereknek és nem is a nemrég elhunyt építész pályatársai, tanítványai, barátai lobbi-erejének, hanem a hazai örökségvédelem, ma már nem létező, független, autonóm intézményrendszerének kellene eldöntenie. Annak a szervezetnek, ami – önhibáján kívül is – már nagyon régóta képtelen volt betölteni a neki szánt szerepet. Hogy megmutassa, hogy tanultunk a múlt hibáiból és hogy azt a szelekciót, amely a közelmúlt építészeti emlékeit mindig is érintette, ma már úgy felügyeljük, hogy pontosan tudjuk, mit tartunk meg és mit engedünk el, és ezáltal képesek vagyunk minimalizálni a természetes veszteséget, hozzájárulva ezeknek az épületeknek az értő, értékőrző felújításához, gondoskodva arról, hogy újra élettel, tartalommal töltsük fel őket, ha szükséges. Az 1960-as és 1970-es évek építészeti emlékei, velük a Villamos Teherelosztó nem most esett el. Az már évekkel ezelőtt megtörtént. Kelecsényi Kristóf JEGYZETEK 1

A bejegyzés címét Perczel Anna zsidónegyedben történt bontásokról írt remek könyvétől kölcsönöztem: Perczel Anna: Védtelen örökség - Lakóházak a zsidó negyedben. Budapest, 2007. A BEJEGYZÉS TRACKBACK CÍME:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/10033974 HgGina 2016.08.11. 00:21:33 Ocsmány ez mind egy szálig. Kukába valók. kheiron 2016.08.11. 01:48:41 Egyrészről érthető, hogy neves építészek épületeinek megóvása erős megfontolás tárgyát kell, hogy képezze. De ugyanakkor a neves építészek által tervezett irodaházak (hisz a posztban jórészt azok szerepelnek képpel is) bármennyire is neves építészek által tervezettek, végeredményben sajnos diszfunkcionális, szűkös, a felhasznált anyagok és a kivitelezés rossz minősége miatt már új korukban is állandó javítgatásra, sufnituningra szoruló, épületgépészetileg mára teljesen elavult építmények sorát gazdagítják. Szerintem nem kár értük, ha lebontásra vagy teljes átalakításra kerülnek. Hasonlatként egy dédpapától ránk maradt, szálkás nyelű, lepattant végű, semmiféle érzelmi töltetet nem hordozó, ugyanakkor használhatatlan csavarhúzó jut az eszembe, ami a pincemély egy kissé penészes ládájából kerül elő - majd a szemetesben végzi. karandash 2016.08.11. 05:37:03 Van a felsoroltak közt talán kettő, amik megtartásra érdemesek. A többi bontása nem okozna szívfájdalmat. 395

OPUS MIXTUM V.

Spacecake 2016.08.11. 07:19:40 Phej de randák...de a Nándor u.ba (a Várba)odacseszni azt az ocsmány villamoselosztót az meg egyenesen bűntett. Killary Fucking Clingon 2016.08.11. 10:22:32 Ezeket az építményeket csak valami építész-pornó rajongó tudja szeretni..valami olyan kocka és geek aki a bulákból is a 60 évek hónaljkutya és kozák kucsma viseletű pinára gerjed. Nyugodtam lehet zörögni a bontógépekkel.. rezgaras 2016.08.11. 17:49:00 Aztán vajon amit a helyükre építenek, az jobb lesz? AlbaZen 2016.08.11. 17:50:15 Nem attól kellemes egy város képe, hogy milyen stílusban rakosgatták le az épületeket, hanem ha az adott ország és város elég gazdag és igényes ahhoz, hogy minden épületét tip-top állapotban tartsa és a bontandókat elbontsa, az infrastruktúra pedig iszonyatosan fejlett. Tehát a csóróság és igénytelnség ronda városokat, a gazdagság és szorgalom kellemes városokat eredményez. Az már csak hab a tortán, ha építészetileg harmónikusan vannak összehangolva az épületek. Jó ízlés elleni bűnöket a leggazdagabb országokban is követtek már el. gigabursch 2016.08.11. 17:51:24 DÓZER! Nem való ezeknek a torzszülötteknek semmi, ami a megőrzésüket indokolná. Sztavrosz7 2016.08.12. 15:51:27 Mondjuk a Teve utcai székház egy hajszállal sem szebb ezeknél. Sztavrosz7 2016.08.12. 18:43:27 Csak egy tipp: A Konsumex székház így felújított állapotában, éjszaka kivilágítva azért eléggé impozáns. Szép vagy sem, illeik-e a környezetébe vagy sem, egyrészt ízlés kérdése, haladunk is a korral egy modern épület is lehet szép. A Délit imádom, korát megelőző formaterv és használhatóság. De megkérdezném azért a minden szocreált eltűntetni kívánóktól: Jó az ha egy kor minden emlékét megsemmisítjük? Biztos hogy nem erősebb az emlék és az eziránti elutasítás a reális nézőponttól? Peróbáljunk már néha elvonatkoztatni a politikától és úgy szemlélni dolgokat. Én személy szerint giccses túlzásnak tarom a Barokkot és ezért sem szeretem. Mégis ma mindent ami barokk vagy neobarokk megőrizendőnek tartunk. Pedig egyáltalán nem biztos hogy mind megérdemli. Például a 3 méteres belmagasságú belvárosi sötét körfolyosós épületek. Én azokat tüntetném el. Ződ2000 · http://autossagok.blog.hu/ 2016.08.12. 19:44:35 Vannak szép épületek ebből a korból, de azok sem öregedtek túl júl. És ezek fényévre vannak azoktól a megóvásra méltó daraboktól. Ráadásul a tartósságuk sem az igazi, és ha végre kikopnak, jobb lenne igazodni az 50-100 évvel idősebb környezetük által biztosított városképhez...

396