Búvópatak 2015/november by Búvópatak

Búvópatak Polgári, kulturális és társadalmi havilap

Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála. Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

Élet a halálban, halál az életben Lengyel János írása

Magyarságom kötelez…

Beszélgetés Csapó Endrével

És ha mégis van Puszta-Béndek?

Lukáts János tárcanovellája

Megsebzett galambok útjain Németh István Péter tanulmánya

Előadás a kőfejtőben

Csernák Árpád novellája

Két angol úr és egy harmadik Kelemen Lajos esszéje

Nemeskürty István órái

Kaiser László megemlékezése

Sár Ország László fotója

2015. november – XIV. évfolyam 11. szám

Ára: 480 Ft

Búvópatak 2015. november

2. oldal

Lengyel János

Élet a halálban, halál az életben

Minden embert egyaránt foglalkoztat az elmúlás, a halál gondolata. A halál ad értelmet vagy értelmetlenséget az életnek. Az életnek, amit annyiszor átkoztunk már el könnyelmű mozdulattal. Éppen a halál közelségének tudata, a szívet és elmét dermesztő lehelete emeli az élet értékét. Az ember egy pillanat alatt átértékeli anyagi létezésének motivációit. A rettegés a nemlét sötétségétől, az ösztönszerű félelem az ismeretlentől még a legelvetemültebb halálvágyóból is előhozza az életösztön küzdőszellemét. Sajnos olykor már túl későn, de nem hiába. Sok ember gondolta önmagáról, hogy halhatatlan. Hatalmas erőfeszítéseket tettek egyfajta életelíxir vagy fiatalító szer megtalálásáért. Vagyonokat költöttek el mindhiába, mert nem voltak hajlandóak elfogadni a természet alapvető törvényeit, miszerint minden kezdet a végzetbe vezet. De a végzet nem minden esetben jelenti a végső stádiumot. Egyes távolkeleti vallások sajátos módon küszöbölik ki a halált, mint a létezés megszűnését, mintegy átlépve fölötte. Mert nem az élet végeként értelmezik, hanem az életáramlat kisebb-nagyobb szüneteiként. Hiszen minden élőlénynek szüksége van nyugalmi állapotra, amikor újratöltődhet energiával. S az élet főnixként újra tündököl, bár már egy újabb formában. Más tanok a földi létet csupán egy emberfeletti létezésforma előjátékának tekintik, ahol a halál egyfajta kapocs. Egy jelszó, ami titkos átjárókat nyit meg, amik a fényes ismeretlenbe vezetnek. Mégsem lehetünk halhatatlanok, hiszen a földi öröklét kizárja a túlvilági életben való részvételt. Csak néhány kiválasztottnak adatott meg, hogy még életükben az egekbe emelkedjenek. Gondoljunk csak Illés prófétára és az ő tüzes szekerére. Bármit tegyen is az ember, a halál mindig ugrásra

készen áll, hogy könyörtelenül lecsapjon. Nincs kegyelem. Nincs megalkuvás. Nincs kivétel. A Földön egyedül ő az igazi demokrata. Nem kivételezik, szépet és csúnyát, jót és rosszat, gazdagot és szegényt egyaránt elragad. Szeszélyének engedve olykor haladékot ad az útrakészülőnek, míg másokat tragikus váratlansággal ragad el. Minden emberrel egy világ, egy mini galaxis szűnik meg. Minden amit érzett, tett, gondolt, tervezett. Minden öröme, bánata, titka, tulajdonsága, szerelme, hite az enyészeté lesz. Csak töredékek, mozzanatok, emlékek, mozdulatok élnek tovább a hozzátartozók, a barátok és az ismerősök gondolataiban, érzéseiben. A távozó lélek magával visz egy darabot minden emberből, akivel élete során összehozta a sors. Minél szorosabb szálak fűzték valakihez, annál nagyobb részt

Lengyel János

Bizonytalan

arcomra szállva verdes fekete szárnyú gondolat ha nem lehetek önmagam égessen szégyen bűntudat

egy vagyok már a sok között bujdosni ítélt hontalan megbénít máris nyomorom szép holnapom bizonytalan az én istenem arctalan festhet hajnal fölém eget nem jön tőle segedelem rám szakad a földmennyezet Kis szigetek I. – Ország László fotója

3. oldal ragad magával belőle a sírba. Ezért is van, hogy néha olyan szoros szálak fűznek össze házastársakat, szerelmeseket, szülőt és gyerekét, hogy az egyikük halálával a másikból oly nagyrészt visz magával, hogy ami megmarad már túl kevés az élethez. Ilyenkor rendszerint követi a halálba elveszett sze rettét, hogy az öröklét ígéretében újra együtt lehessenek. Amikor rájuk gondolunk, mindannyiszor visszahozzuk őket az életbe, a mi életünkbe. Mert a gondolat is az élet része. Minél többet beszélünk halottainkról, annál inkább tűnik úgy, mintha állandóan itt lennének közöttünk. Mintha el sem mentek volna. Minden esetben, amikor a halálra gondolunk, megidézzük az elmúlás szellemét. Mint amikor csillagos éjszakákon a tábortűz táncoló lángjait bámulva holtak emlékét elevenítjük fel, viselt dolgaikról beszélve. Egy hideg fuvallat meglebbenti a lángkakast, és a tűz fényében felsejlik a megidézett arca. Élő arc ez, mert az elme a legelőnyösebb mozzanatokat jegyzi meg. Az ember elveszett társairól az életképeket kívánja

Búvópatak 2015. november felidézni, az együtt eltöltött pillanatokat, a közösen átélt eseményeket. Az emberi elme nem képes belenyugodni a lét egysíkú sivárságába, ott is titkokat, csodát keres, ahol csak csupasz csontokat takar az anyaföld. De miért is nyugodna bele abba, ami látszólag megmásíthatatlan? Hiszen számtalan véges dologról derült már ki, hogy létezik kiskapu, létezik alternatíva. Mert kell ott fenn egy ország, egy hely ahol minden igazi, s a dolgok azok, aminek látszanak. Ahol nyugalmat lel a fáradt lélek. Szerettei fogadják a jövevényt, kinek homokóráján az utolsó homokszem is lepergett. S ez a tudat ad vigaszt, ha mégoly soványat is, az életben maradtaknak. Akik valaha együtt voltak és elválasztattak, egyszer újra együtt lesznek. Mert csak az hal meg igazán, akit elfelednek. De a szerető ember nem felejt soha. Mert a szeretet olyan erő, amit a Halál sem képes megtörni. „A g yász talán nem is az a fájdalom, amit azért érzünk, mert halottaink nem térhetnek többé vissza, hanem az, hog y ezt nem is kívánhatjuk.” (Thomas Mann)

Valek Tünde

Megújulás rendelt időben rendelt helyen Ideje kitelik az Aranybullának, Közeleg 800. éve kiadásának, Tudjunk róla és várjuk, Az elveszett Vezsakori* Utolsó üzenetét, Szívünkbe fogadni. Számítva mostantól, Figyeljetek jól! Midőn a Halászsas és a Vércse a kerek erdőt nyolcszor körbe repülte, Midőn az Őz és a Szarvas, s a Rén a kerek erdőt nyolcszor körbe szaladta, Midőn a Folyó Víz és Ikrás Hala a kerek erdőt nyolcszor körbe folyta s benne úszta, Midőn a Medve és a Kutya a kerek erdőt nyolcszor körbe csahosan iramodta, Midőn az Aranyfejedelem, a Csodálatos a kerek erdőt nyolcszor körbetudta: Így szóland: A koros ember sok korát fogyasztom, Az idős ember sok idejét ülésem közben elemésztem, S ím: Minden elhullott, aminek el kellett hullania, Minden megőrződött, aminek fenn kell maradnia. A porokat a szél fújja és gyűjti, Kárpátok karéjában, A táltosokat újrateremti.

Kacsafej-kerekségű tó partjára leülök, Ajkamról felhangzik a cobolyprém-puha imádság, Kemet**, a fekete föld felől hallatszik a sás susogása Rendelt helyen vagyok, s ez a rendelt idő Remeg a fürj szárnya, fodrot vet a tó. Elébem ereszkedik ernyője fehér, hattyú, Nézek én szépséges tengermélységű fekete szemébe Igéz ő, igéződök, igéződünk egymásnak, egyszerre: És élednek füleim hallásos fülekké hangok hallására,

És élednek szemeim látó szemekké látandók látására. Terítőmet szentelt földre leterítem, Vendégváró asztalomat szépen megterítem, Tudásra éhezők és tudásra szomjazók, Üljetek asztalom köré! Lábasházam ajtaja, ím kitárul, A gyűjtött gazdagság, fényre kerül. Búzából és hallisztből dagasztok kenyeret, Ízesítem bogyókkal, magvakkal, tápláló vérrel Kínálom vendégeim bőséggel, Előveszem a hattyúnyakút, Pendítem daru-fám, a kilenchúrosat, Pendítem zenélő-fám, a tizenhárom húrosat S kéregedényemből iszom az áldomást: Áldom, aki adja, s áldom, aki veszi az őstudást! Schmidt Éva hanti övét, a veretest visszacsatolom, A hanti tudás tarsolyát övemre akasztom, Viszem északot, az erdőt, a nyirkot, Az áradó vizeket, a medvét, a harcost, Viszem a három világot, Hogy nyíljanak sokáig a Földön virágok. Útra kelek, kicsi népemet hordozom szívemben Kapnak színes evezőt kezükbe, s alájok erős ladikot Evezzék körbe a Hadak útját, a hadikot Tudásukat a rendről, a világról Utam során a világ népeivel megosztom, Szétosztom, felosztom, elosztom. Majdan a tudás magjait, ha elültettétek, Ápoltátok locsoltátok őket Újult tudás szökken szárba, S a világ nem veszik kárba, Ebek harmincadjára.

* Vagy: Vezsakari; obi-ugor település, komi nyelven: szent város ** Az ókori Egyiptom

Búvópatak 2015. november

4. oldal

Magyarságom kötelez a nemzet szolgálatára Beszélgetés Csapó Endrével, az ausztráliai Magyar Élet főszerkesztőjével

Csapó Endre tizenhét hónappal a trianoni békediktátum után szüle tett, tizennyolc éves, amikor kitör a második világháború, és alig múlt huszonhat, amikor a történelmi hányattatásban kiűzetik a szülőföld jéről. Egyik cikkében azt írta, hogy állampolgári hűsége Ausztráliá hoz köti, szellemi hűsége azonban a magyar néphez. 1964-től alapítószerkesztője és tulajdonosa volt a Sydneyben Ausztráliai Magyarság néven megjelent havilapnak, 1978 óta főszerkesztője a Magyar Élet hetilapnak, amely nemzetmegtartó szerepet vállalt a diaszpórában. A rendszerváltozás óta több kitüntetéssel ismerték el munkáját, leg utóbb, 2008-ban Magyar Örökség Díjat vehetett át.

– Répcelakon született Vas megyében, iskolai tanulmányait azonban már a sárvári állami iskolában kezdi meg. Eg yik cikkében azt írja: „Trianon következményeinek torokszorító atmoszférájában a világ dol gaira nyíló értelmemet nyugtalanította a kérdés: miért történik ez velünk ilyen kegyetlenül?” Milyen családi és iskolai környezetben nőtt fel, hogy ilyen érzékenyen érintette a történelem? – A kérdésben van a felelet, apám három testvérét elvitte a Nagy Háború, amiből őneki kétévi frontszolgálat után orosz hadifogság jutott. Mint túlélőnek viselnie kellett a vesztesek sorsát, egyénileg is, csakúgy, mint az országnak, szívós helytállással kellett hazát építeni a romokból. A közös nagy ország omlásából – szemben az osztrákok letargiájával –, a magyarok a független, saját nemzeti állam megalkotásától várták a kiemelkedést. Egyik ilyen jelenség volt a szövetkezeti mozgalom, védekezésül az idegenek által uralt tisztességtelen kereskedelemmel szemben. Apám a szombathelyi Hangya Kirendeltség körzeti ellenőreként kezdte, majd 1931-ben a veszprémi kirendeltség főnöke lett. Trianonnal elemi iskolai tanítóm ismertetett meg. Varga Endre az elveszített Felvidék menekültjeként került a sárvári iskolához. – Apai hatásra testvéreivel együtt felsőkereskedelmi iskolát végzett. Hogyan alakult az élete az 1943-as katonai behívóig? – Első munkahelyemen a veszprémi Futura (gabona- és termékkereskedelem) főkönyvelője voltam, majd a család Budapestre költözésével, 1941-től a fővárosban dolgoztam ugyancsak kereskedelmi pályán. Elsőként a Hombár (állami termék beszolgáltatási hivatal) alkalmazásában, majd a Zimmer Hal kereskedelmi Rt. fővárosi üzletvezetőjeként. Utóbbihoz érdekes módon kerültem. Közgazdászi pályára indulóként és a hazulról hozott szövetkezeti berendezés iránti érdeklődésből, valamint saját tapasztalatra alapított vélemény alapján megírt dolgozatomban felvetettem egy jobb kereskedelmi oktatás tervét. Abban kritizáltam a felsőkereskedelmi iskolák végzettjeinek egyoldalú képesítését, hogy ugyan jó könyvelők lesznek, de az üzleti élet gyakorlati részével nem ismerkednek meg. Javasoltam az oktatásba az üzleti gyakorlat bevezetését (most jelenik meg hasonló elgondolás Magyarországon duális képzés néven), és a végzettek részére saját üzletalapítás lehetőségét megadva később visszafizetendő hitellel, folyamatos szakmai segítséggel. Az elgondolásnak az Önállósító Iskola-

szövetkezet nevet adtam. Most jön az érdekes! Néhány címre megküldtem, Imrédy Béla jelezte, meghallgatna. Tetszett neki az ötlet, de akkor már nem ő volt a miniszterelnök. Bemutatott pártja egyik országgyűlési képviselőjének, Zimmer Ferencnek, aki vállalatánál alkalmazást ajánlott. A fővárosi elosztó üzletvezetőjeként dolgoztam 1943 szeptemberi bevonulásomig. – Szerencsésnek mondhatja magát, mert a háborúban – ahogy egy interjúban elmondta – nem kellett embert ölnie… Budapest ostroma után esett orosz fogságba, ezt egyik írásában így eleveníti fel: „Úgy adódott, hogy mielőtt agyonlőttek volna, beszélni akartak velem. Úgy látszik, sok cowboy-filmet láttak. Elfogóim fegyverfölénye úgy aránylott az enyémhez, mint üres puska három davajgitárhoz. Vezetőjük magya rul – mert román volt – közölte velem, hogy háborús bűnös vagyok, és forduljak a fal felé. Aztán belenyúlt a zsebeimbe, és annak tartal mát társadalmi tulajdonba vette. (…) Elvitt egy zsebkendőt is, a má sikat meghagyta. Csak később tudtam meg, hogy Benes rendelkezett így: „Csak egy zsebkendőt hagyjatok a magyaroknak, hogy telesírhassák.” Ezek után hog yan sikerült elkerülnie Szibériát?

Csapó Endre – fotó: Demian József

5. oldal – A foglyok egyik gyűjtőhelye a budapesti Divatcsarnok alagsora volt. Onnét hajtottak kétezer magyart az orosz katonák, közöttük egyedül én voltam katonaruhás. Gödöllőn a Premontrei Gimnázium területén akkor 23 ezer ember szorongott. Pár hét után ismét kétezres csoportban gyalogoltunk két napon át Ceglédre, ahol két fogolytábor volt: a huszárlaktanya és a közeli páncélos laktanya. 1945. januártól júliusig tartott a fogságom ezalatt öt szállítmányt állítottak össze a huszárlaktanyában, akiket a közeli mellékvágányon várakozó tehervagonokba tereltek. Négy alkalommal a magyar táborparancsnok Petrás János őrnagy szobájában rejtőztem el, az volt az egyetlen hely, amit nem vizsgáltak át. Kora nyáron átkerültem a páncélos laktanyába. Egy derék rendőralhadnagy volt a magyar táborparancsnok. Híre jött, hogy szövetségesi nyomásra el kell, hogy engedjék az oroszok a 18 éven aluliakat, és hogy az oroszok el ne felejtsék, a táborparancsnok a mintegy 600 fiatalkorúból leventecsapatot szervezett. Engem tett meg parancsnoknak. Minden délelőtt, amikor az orosz tisztek ellenőriztek, végigvonultunk a tábor főutcáján, katonanótákat énekelve, legszívesebben a Horthy Miklós katonája vagyok kezdetűt. Egy nap kihirdették: Leventék sorakozó az ötös kapunál! Mire odaértem, már le is zárták a kaput, jó orosz észjárással a legközelebbi ott ácsorgó tömegből kiszámolták a parancs szerinti létszámot. Én voltam tehát Magyarországon az utolsó leventeparancsnok. Az utolsó vagonírozásra júliusban került sor, áttereltek mindenkit a páncélosból a huszárlaktanyába. Ott drótkerítés terelőn közeledett velem a sor egy asztal felé, ahol egy német katonaorvos szemrevételezte az elébe lépőt: tauglich vagy untauglich. Egyszer csak hallom a nevemet a terelőn kívülről. Rimanóczy Ernő százados, akkor a huszárlaktanya magyar parancsnoka, éppen arra járt és rám pillantott, megismert. Mindjárt mondta, gyere vissza a sor végére, s elvitt a szobájába. Másnap megtett táborparancsnok-helyettessé. Pár hétre rá ővele együtt hagytuk el a tábort. Nem első és nem utolsó alkalommal gondoltam, hogy valaki vigyáz rám. – Miért döntött úgy 1948-ban, hogy elhagyja a hazáját? Elmon daná röviden, hogyan jutott el feleségével és kisfiával Ausztráliába? – A fogságból hazatérve érdeklődéssel tájékozódtam a belpolitika iránt, főleg a Demokrata Néppárt gyűléseit látogattam, az bizonyult a legreakciósabbnak. Bíztam benne, mint ahogy szinte mindenki, hogy az 1947-es békeszerződést követően az orosz megszálló erők elhagyják az országot. Így bizakodva (1947 májusában) megnősültem, feleségem nagyapjának vendéglős jogosítványára alapozva nyári vendéglőt hoztam létre Alsógödön, közel a Duna partjához. Várakozáson felül sikeres volt, a fiataloknak való zenekar odacsalta a közönséget. A szezon végére azonban sok jelét adta a város kommunista vezetősége, hogy a fiatalok ilyen gyülekezésében politikai ellenzékiség veszélyét látja, mint ahogy úgy is volt. Erősödött a kommunista nyomulás a politikában, és amikor már az elvtársi szociáldemokrata pártot is elkezdték lemorzsolni, láttam az ország jövőjét. Az országból való kiszökésemet mégis egy személyes provokáció (fegyverrejtegetés vádja) váltotta ki. 1948 februárjában nyugatra távoztam a zöld határon, napokkal megelőzve az éjszaka bekopogtató látogatókat. Októberben hazaszöktem, feleségemmel, héthónapos gyerekemmel, egy táska pelenkával Sopronnál az éj leple alatt szerencsésen túljutottunk a határon. Bécsen keresztül még két határon (Ausztria orosz zónájából amerikai zónájába, onnan Németországba) kellett eljutni a passaui Waldwerke Flüchtlingslagerba. Onnét lehetett kivándorolni. Hajón érkeztünk Ausztráliába 1949. november 30-án. – Amikor az élettörténetével ismerkedtem, olvastam, hogy egy ideig fizikai munkából tartotta el a családját, például konyhabútorokat fes

Búvópatak 2015. november tett egy bútorgyárban, vállalt épületfestést, később Townsville-től 30 mérföldre lévő Giru nádcukorgyárának korszerűsítésén volt műszaki rajzoló egy gépészeti főiskolai képesítés folytán, 1954-től–1978-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig – Sydneyben üzemtervező rajzoló volt egy országos vállalatnál. A kenyérkereset mellett azonban már 1954-től részt vett az ötvenezerre becsült magyar emigráció érdekeit képviselő egyesületek, így az Ausztráliai Magyar Szövetség munkájában, vala mint a magyar nyelvű újságok szerkesztésében. Vezércikkeiben politikai elemzőknek is dicséretére váló alapossággal, személyes történelmi ta pasztalatával hitelesítve foglalkozik a magyar nemzet számára fontos kérdésekkel, elemezve azok hátterét, rávilágítva a nemzetközi vonatko zásokra és összefüggésekre is. Minden héten ad témát a világ? – Egy mondás szerint a téma a földön hever, csak le kell hajolni érte. Megfogalmaztam magamnak is, olvasóimnak is, hogy magyarságunk megtartása a magunk részére fontos, nemzetünk részére kötelező. Az emigráció kitermelt magából olyan magatartást, amit a nemzetszolgálat szóval lehetne legjobban kifejezni. Ez különösen jellemző az ausztráliai emigrációra, ahol korábban nem volt számottevő magyar emigráció, így az emigrációs magatartást annak a politikai kultúrának a jellemzői határozták meg, amit a két háború közötti magyar társadalom termelt ki. Történelmileg megismételhetetlen életünknek ez adja a különlegességét. Alapja egyszerű: magyarságom kötelez a nemzet szolgálatára. Ezt igyekeztem hirdetni és szolgálni, és magyar szemmel nézve a világot, tájékoztatni az olvasókat. Nem az én érdemem, én csak kifejezője voltam egy történelmi magyar korosztály érzésvilágának. – Jeszenszky Géza Ismeretlen emigráció? Csapó Endre igaza és té vedései… című dolgozatában felrója Önnek „a szinte minden megnyi latkozásában megnyilvánuló” Nyugat-ellenességet, amelynek indoka ként egyebek mellett az 56-os forradalom vélt vagy valódi cserbenha gyása fölötti haragot nevezi meg. Hogy látja, igaza van? – Nem szívesen válaszolok erre a kérdésre, mert nem szeretek senkit megbántani másféle nézetei miatt. A nyugati propaganda abból gazdálkodik, hogy miránk a Kelet hozta a vészt. A tények azonban másról szólnak. Nem tudok rajongani két világháborúért, az azokat követő Trianonért és Párizsért, a 45 éves szovjet megszállásért, és az azóta folyamatos háborúkért. Ami Ötvenhat amerikai kezelését illeti, azt történetileg ma már nem lehet vélt vagy valódi cserbenhagyás alapon kezelni. Ömlött az üzenet: Lázadjatok fel magyarok! Akik nem tudhatták, hogy politikai házastársi veszekedésükre használták fel őket az amerikaiak. Meggyőződésem, a Nyugat iránti rajongás indokolatlan. A fogolytáborban még azon tanakodtam, hogy fel kellene világosítani a Nyugatot. Külföldre jutva már tudtam, hogy minket kell felvilágosítani. Ez adott nekem életre szóló feladatot. – Hogyan változott a magyar nyelvű újságok szerepe, de nyugodtan fogalmazhatok úgy, hogy küldetése a rendszerváltozás óta? – Szeretnék inkább csak az ausztráliai magyar sajtóról szólni, mert – bár sok azonos vonás köti a földrészek magyar emigrációs sajtóját egymáshoz – ezen a földrészen 1945 emigrációja hozott létre első ízben magyar sajtót, műfajilag valódi emigrációs karakterű sajtót, szinte a partra lépésekor. Számos kezdeti próbálkozásban a határozottan antikommunista és hazafias szellemiségű lapok maradtak fenn tartósabban, jó sokáig csak havi, esetleg kéthetenkénti megjelenéssel. Országos terjesztésű, egységes törekvést ápoló hetilapunk 1977-ben jött létre a sydney-i Ausztráliai Magyarság (Csapó Endre) és a melbourne-i Magyar Élet (Ady János lapja) egyesítésével. Ebben a hetilapban végre megmutatkozott az ausztráliai magyarság kulturális életének gazdagsága, egyéni és közösségi érvényesülése. A két nagyvárosban mintegy 50–50 eladóhelyen kapható volt a Magyar Élet, 24, egy időben 28 oldalon változatos tartalommal. Határozott nemzeti és keresztény szellemiséget

Búvópatak 2015. november képviselve adtunk politikai tájékoztatást a világ dolgairól, a magyarországi fejleményekről, az emigrációs irodalomról. Heti rendszerességgel számoltunk be az egyesületek rendezvényeiről az általuk beküldött szöveggel és képekkel. Sok önkéntes munkatársunk volt olvasótáborunkból, íróink, költőink alkotásai eljutottak lapunk által a közönséghez. A ’80-as évek fejleményeit hétről-hétre követtük, érezni lehetett, hogy közeledik a világ dolgainak valamilyen rendezettebb állapotba terelése, valamiféle konvergencia, a kétpólusú világ álságos szembenállásának feloldása, vagy valamilyen egybefonódása… Újságunkban követtük a folyamatokat; a vasfüggöny leomlása, a rendszerváltoztatás mai napig is tartó állomásainak követése teszi az időszakot rendkívül érdekessé. Ennek elemzése újságunk hasábjain, növekvő érdeklődést keltett, emelte a lap olvasottságát. Sárguló korabeli lapjairól olvasható az akkori történelem. A rendszerváltozás lépéseit nagy figyelemmel, ugyanakkor nagy aggodalommal követtük. Éreztük, hogy otthoni népünk az egypártdiktatúrából felszabadulva tárt karokkal fogadott el mindent, amivel a nyugati mohóság meglepte. A magyarországi rendszerváltás kétes és álságos, jelen napjainkig tartó folyamatának figyelemmel kísérése ma is fontos feladatunk. – Most, amikor beszélgetünk, már meghaladta a negyedmilliót az idén Magyarországra érkezett migránsok száma. Megkerülhetetlen a kérdés: Mi a véleménye az Európát sújtó népvándorlásról? – Erről a Magyar Élet hetilapunk 2015. február 26-i számában írtam Európa elárasztása – lehet szándékos cím alatt. A cím is már mond valamit. Azóta a „lehet” szót kihagyhatjuk. KözelKelet és Afrika népszaporulata időzített bomba Európa számára. Most nem annak kezelése folyik, hanem a gát megnyitása történt, politikai célzattal. Európa harmadik lerohanása kezdődött el. Nagy a tét, korlátlan pénzzel, fantasztikus szervezéssel végrehajtott invázió Európa megrontására. A jövő beláthatatlan, végtelenül veszélyes a módszer, aminek leküzdésére a már száz éve áldozati sorsra ítélt földrész felkészületlen. – Sütő András szerint: „Békésebb nyughelyet keresve elvándorolhat a madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magvainak útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja.” Önnek mi jelentette a gyógyírt az elmúlt évtizedekben? – Az „elhagyás” szó nem illik rám, nem alkalmas az emigránsokra. Tőlünk a szülőföldet elvették, ez adta a feladatot: azt vissza kell venni. Sokszor adódott magyarok részére, hogy a szülőföldet távolról kellett, lehetett védelmezni. Ebben a munkában a lélek nem csonkul, hanem töltekezik nemzeti érzéssel, kötelességtudattal. – Milyennek tartja ma a távoli szórványokban élő magyarok és az anyaország kapcsolatát? – Nagy panaszunk az érdeklődés általános hiánya az emigráció történelmi szerepe és munkássága, valamint a jelen körülményei iránt. A legfájóbb az emigráció irodalmi munkássága, termékei iránti több mint érdektelenség – elutasítás a hazai irodalmi intézmények, folyóiratok részéről. A legkárosabb pedig a nyugatra kerültek és utódaik egzisztenciális értékeinek, tudásának, kapcsolatainak nélkülözése az ország újjáépítésében. Sajnálatos, hogy a nemzetegyesítést felvállaló jelenlegi kormányzat még nem érzékeli a mulasztás súlyát. Egy javaslatban hívtuk fel hivatalba lépésekor, a New South Walesi Magyar Szövetség elnökével, Kardos Bélával együtt megfogalmazva, ma már öt éve, a kormány figyelmét, hogy a nyugati magyarságban olyan méretű szellemi és anyagi kapacitás rejlik, amivel nem számolni, amit veszni hagyni bűncselekmény. Életcéllá kell tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét a tenni képe-

6. oldal sekben. Profi megoldásokra, profi tervekre és profi végrehajtásra van szükség! Magyar Irodákat kell létrehozni a nagyobb városokban, ahol fizetett alkalmazott kezdi a névadatbázis összeállításával, és értékességi sorrendben személyes megközelítéssel, jól kidolgozott tervekkel személyesen érdekeltté kell tenni annyi magyar eredetű személyt, amennyit csak lehet. Szakmai és érdeklődési konferenciákkal, olcsó kirándulásokkal, üdülési ajánlattal becsalogatni az országba, magyarságára apellálva. Minden kedvezmény bőségesen visszatérül nemcsak a turizmus fellendülésével, de a szakmai, üzleti, tudományos eszmecserék által sokszorosan. Javasoltuk, hogy törődni kell azokkal a magyarokkal, utódokkal is, akik nem beszélnek magyarul, és törődni kell az országgal is, amelynek nagy szüksége van a sok tízezer külföldi magyarra, tudásukra és kapcsolataikra. Arra is kell gondolni, hogy nem évente, de naponta tűnnek el elhalt magyarok hagyatéki vagyonai, vagy kerülnek szeméttelepre magyar hagyatékból származó kultúrkincsek. Nincsenek rá szavak, hogy a mostoha névre rászolgált anyaország, mit herdált el a bolsevista időszakban, és mulasztott a feleszmélésre elfogyasztott húsz évben. Így képzeljük el a nemzeti együttműködési rendszerben a nyugati szórvány beépítését a nemzetegyesítés programjába. A Javaslat a mai napig válasz nélkül maradt. Ami mégis történik ebben a tárgyban, az kevés és megvalósításra alkalmatlan. – Régi írásai jól tükrözik, hog y mindig történelmi távlatokban gondolkodott, előre vetítve az egyes történéseket. Beszélgetésünk vége felé arra kérem, mondja el, milyennek látja nemzetünk jövőjét 50, 100 év múlva? – Jelenleg Európában a nemzetek állami szuverenitásban kialakult rendjét veszélyezteti az uralkodó politikai hatalmi légkör. A történelem logikája szerint létrejövendő európai egységesülés természetes fejlődésben várható folyamatát igyekszik megszakítani az Európai Unióban elhatalmasodott törekvés – létrehozni belőle Európai Egyesült Államok néven az egyetlen központi hatalom által irányítandó szuperállamot. A minta az Amerikai Egyesült Államok. Csakhogy, annak szerkezetét a folyamatos bevándorlás hozta létre mai napig is tartó állandó konjunktúrában, de ilyen minta követése Európában erőszakos beavatkozással járó rombolást okoz. A változtatás brutális fordulatára utal a jelenleg kiteljesedő „menekült” invázió. A védekező ellenállás nem maradhat el, aminek ma kevés esélye látszik a kiépült uniós politikai rendszerben és az amerikai katonai jelenlétben. Nemzetünk jövőjét illetően erőtlenségünkben ismét csak a sodródás a sorsunk. Bizakodjunk, hogy Európa nyugati országaiban kijózanodik a nép a liberalista kábulatból, s elzavarja internacionalista vezetőit. – Hogyan telnek a napjai? Mi jelenti Csapó Endrének a kikapcso lódást, a feltöltődést? – Nagyon jó, hogy az újsággal kapcsolatos minden munkát el lehet végezni itthon, íróasztalon. A rendszerváltoztatást követően, amikor 43 év után már hazautazhattam, 17 alkalommal ismételtem meg a hazalátogatást esetenként 4–5–6 hónapra. Az ismeretszerzés élményei nyújtottak kikapcsolódást is, azzal együtt, hogy minden héten elküldtem helyzetelemző írásomat a Magyar Élet melbourne-i irodájába, ott készül el az újság a nyomda részére digitálisan. Ma már nem vállalkozom harmincórás repülőútra. Hetilapot négyen nyomdakészre elkészíteni, nem sok alkalmat nyújt kikapcsolódásra. Az elvégzett munka heti ütemében a nyomdába leadás ideje, mint egy gongütés, vele eltűnik minden feszültség. A jól végzett munka után reggel új hét kezdődik. Farkas Judit

7. oldal

Búvópatak 2015. november

Lukáts János

És ha mégis van Puszta-Béndek…?

– Béndekre nem megyünk! Tavaly is eltévedtünk! Akárhová, csak oda nem! Azt se tudod, merre van! Te se! – Az egyik lány lobogtatta a térképet: – Nincs is rajta Béndek! – és mutogatta, hogy merrefelé kellene lennie ennek a furanevű helynek. Béndek nem volt a glóbuszon. A fiúk jobban tudták: – Úgy keresd, hogy Hács! – tudta az egyik. – Úgy keresd, hogy Gyugy! – tudta a másik. – Tard, gyerekek, Tard! – tudta az apjuk. A tanácstalanság közeledett az egyetértéshez, hát persze, hogy elindultak. Gyugynál jobbra fordultak, Hácsnál derékszögben balra kanyarodtak, amikor az aszfalt elfogyott a kerék alól, a járművet egy jávorfa gondjaira bízták. – Most merre? – Arra! – intett állával az egyik fiú. – Ott mit látsz? – vihogott a másik lány. – Itt a legsűrűbb az erdő, erre megyünk! – a bátor szóra ne kibátorodtak, kalandkeresés volt ez a javából. Megindultak az óvatos kérdések: – És mi az, hogy Béndek? – Talán Benedek… – Vagy inkább beléndek… – És mennyire puszta? – Nagyon. Tölgyesben mentek, lefelé, aztán kukoricás mellett, vízszintesen. Itt állt a víz az úton, vagyis a szekérnyomban. De volt

itt vaddisznónyom is, meg őzek elhullajtott bogyói. A hat nagyvárosi Béndek-vándor átváltozott nomáddá: cipőiket most a lábuk után a kezükben hordozták, zoknijukat a zsebükbe gyűrték. A tűnődő esővíz kellemesen langyos hangot adott a talpuk alatt. – Erre járnak a béndekiek is? – kockáztatott kérdést valamelyik. – Béndeken nem laknak emberek – tudósított valamelyik másik. – Nem-e? – Évtizedek óta nem. – És azelőtt? – Azelőtt igen, akkor Béndek közelebb volt. – Az hogy lehet? – Akkor nem mérték, hogy egy óra vagy kettő. Vagy egy félnap. – És ott hagyták Béndeket? – Kihaltak belőle? – Előbb kihaltak, aztán ott hagyták… – ezen vihogtak, de azért elképzelték, hogy az utolsó béndeki úgy döntött egy reggel, hogy ő este már Hácson hajtja álomra béndeki fejét. – És születtek ott gyerekek, haltak ott meg öregek? – Mint mindenhol – mondta a legbölcsebbik. – Aztán meg nem… – azért ezt egy fiatal nehezen fogja fel.

A szerző felvétele

Búvópatak 2015. november Egy öreg is. Ostoba, aki nem tud beletörődni, hogy… Mibe is? A kukorica után repce sárgult a réten. Óriási repceföld, repcés, hogy mondják ezt? – De azért csak van ott valami, ha oda megyünk! – kérdezte elégedetlen, és kezdte visszahúzni a cipőt. – Van. Van egy templom, vagyis kettő, de az egyik rom. Azt még a törökök rombolták le. Két romfal maradt, meg valami boltozat. Szép lehetett, gótikus. – Szóval te láttad! Akkor te voltál ott! – Képen, vagy a világhálón… – Persze, Béndek a világhálón! – Falu volt ott valamikor az erdő közepén. A béndekiek reménykedtek, hogy a török nem veszi észre, nem gyújtottak tüzet heteken át. De a török csak észrevette, akkor a béndekiek a templomba menekültek. A török aztán gyújtott tüzet, bennégtek mind a béndekiek. – Nézzétek, málna…! – Szeder… – de azért odagyűltek, a bokor megkínálta őket. Aztán kiderült, száz bokornyi szeder terem az út mentén, és szárad rá ősszel a bokrokra. A gyakorlatlanok ujja egy perc alatt lila lett, karja meg véres, a szeder összekaristolta. – Jé, milyen a szájad?! – nevetett egymásra két lila ajkú, lila fogú. – Na, tovább, szederből sose lesz Béndek! – Biztos, hogy erre kell menni? – Nincs más út, csak a Béndek útja! – kezdte dünnyögni valamelyik fiú. – Jól van, még tíz percig vagyok hajlandó csörtetni ebben a… – Közeledik egy domb… – közölte valamelyik sejtelmesen. – Inkább mi a dombhoz – tudálékoskodott a másik. – Nézzétek ezt a gesztenyefát, meg ezt a másikat. Készül kiszáradni. – Ez itt mind, csupa gesztenye, és mind kiszárad. – Hát, ősz van… – De ezekre rászárad a levél, nem pedig lehullik. Ezek már álló halott fák. – És nézd csak, sorban állnak. – Holtuk után a gesztenyefák sorban állnak, nem tudtad? – Gesztenyefasor. Egyenesen, fel a dombra, milyen szép! – Te, ezek nem maguktól nőnek így, sorban. Ezek itt ültetve vannak. Fasornak. Meg tudod, mit?! Ezeket egyszerre ültették, és ezért egyszerre is halnak meg! – ezen azért elgondolkoztak. A gesztenyék rozsdabarnák voltak, a törzsük fekete, rücskös és repedezett. Pókhálós. Ahol nem gesztenyesor egyenesedett, ott óriás bükkök álltak, halványzöld levéllel, szürke törzzsel. Mint az erdő két nemzedéke, szinte taszigálták ki maguk közül a vén gesztenyéket, ezt nagyon is jól érezte egyik-másik nomád, de erről nem szóltak. – Akkor… ez a fasor vezet valahová? – Csak nem Béndekre? – Csak éppen oda! – lassan lépkedtek felfelé a lankás domboldalban, a bükkös-gesztenyésben. Lábuk alatt tengernyi volt a száraz falevél, csörgött, recsegett, de ki tudja, milyen hangot is ad a haldokló gesztenyelevél. A lábuk alatt – igen, a lábuk alatt – valami nagy kő aludt a levéltengerben. Az egyik lány megbotlott benne, fölkapta a lábát, nyűgös lett. A készséges fiú cipője orrával elhengeríteni készült az útból a követ. Aztán – Sírkő! – szólt. Rajta írás lehetett, üzenet egy régesrégi béndekiről. Talán… Most rovátkák, vagy golyónyom, moha, az esővíztől a kövön százados foltok éktelenkedtek. És másik sírkő, harmadik, nem sok. Feküdtek, hevertek, távolabb mintha fölágaskodtak volna. Megnézni, ki keresi fel őket, talán valaki a régi béndekiek közül jött vissza? De furcsákat gondolnak ezek a sírkövek. – Kis falu, kis temető… – ilyen mondatot csak elgondolni illik, azért valamelyik a két öreg közül csak elmondta. Fehér

8. oldal és szürke négyszögek, fölül íves, szinte emberarcú kövek. Hajdan rendben állhattak, aztán előre-hátra kidőlöngéltek a rendből, ahogy tulajdonosaik az életből. Kerülgették a köveket, valahogy még átlépni sem akarták. Szép, nagy csöndesség volt az erdőmélyi domboldalon. Madárpittyegéses csönd, gesztenyepottyanásos csönd. Késő délután volt már, a kevés napfény szerényen óvatoskodott be az árnyékok közé. A kápolna, az szép volt, kápolna volt, nem templom. Magas a torony, vakolat híján a nyers tégla vöröslött elő a falból. Szépen felrakta az a hajdani béndeki mester. Talán itt figyeli művét valamelyik viharedzett kőtábla alól? Mintha egyetlen szeme és elkerekedő szája lett volna a kápolnának. A torony meg sapka a fején, mint az öregek hálósapkája. Miért van némelyik templomnak olyan emberarca? Zárva volt a kápolna, rajta fényes lakat, ide nincs bejárás, jöhet akárhány török! A toronyablak közepén vastag kötél foszladozott. – Te, ennek van harangja! – ámult az egyik. – Te látod? – A kötelet, de akkor harangnak is kell lenni. – Vagy volt inkább. Azt biztos ellopták. – Vagy ágyút öntöttek belőle. – A béndeki harangból, a béndeki hadtestnek?! – elhallgattak, kerülgették a kápolnát. Szép volt, rég volt, elpusztult, kár érte. Most meg újjáépítik. Minek? A béndekieknek, akik már rég nincsenek? Az erdőjáró városiaknak? Kinek? A térképen sincs rajta… a kápolna majd rajta lesz? A nagy gótikus kőtemplom egy sóhajtásnyival hátrább van, vastag kőfalak, a romok is emelet magasak. Sokat eltitkol, és sokat elárul a hajdan volt Béndekből. Hogyan lehetett ezt felgyújtani? Igazi ellenség mindenre képes. Azokat a béndekieket nem óvja, nem fedi kő, ők belenőttek a romtemplom falába, hamvaikat az eső belemosta a földbe. A bükkfák, a gesztenyesor kétszáz éves, háromszáz, talán még látta őket. Aligha. Megy le a nap, narancsos, sárga fényben úszik az ég, az erdő pihenni készül. De hiszen egész nap meg se mozdult! Volt gazdája Béndeknek, ő volt errefelé a kegyúr, aki… mindegy. Megvan a sírja, itt a sor elején, vagy, ha tetszik, a végén. Kőkertecske, rajta a kert gazdájának a neve, ezt gondozzák, talán évtizedenként meglátogatja valamelyik utód. Egyébként az eső mossa, a szél szárítja. Már egybemosódik a bükk a gesztenyével, lefelé csörögnek a lépések a domboldalon, utánuk néz a kápolna. Beszédes a csönd közöttük, hátranéznek, a harangkötél még őrzi az utolsó fénysugarat. – Te laktál volna Béndekben? – persze most már könnyű ilyet kérdezni. Megegyeznek, hogy senki sem. Magyarázzák egymásnak – valójában saját maguknak –, hogy miért nem. Ebből persze az lesz, hogy esetleg, ha olyan volna, ha kocsi, ha világháló, csak nyáron… És kiszemelnek egy-egy talpalatnyi domboldalt, ahol mégis. Ahonnan rálátni a kápolnára, a hácsi bércekre, a gyugyi lankákra. Az elomló, öreg gesztenyékre, az alig kétszáz éves bükkökre. – Se víz, se villany, se… – csak bólogat, aki mondja, nem részletez. Most az egész délutáni út fordítva jön eléjük, a kukoricáshoz már mezítláb közelednek, a jávorfa visszaszolgáltatja a kocsit. Hácsnál jobbra, Gyugynál balra, hogy minél előbb Tardon legyenek. Már repesve várja őket a ház népe. Tábortűz, szalonnasütés, fatörzseken ülnek körben, fejük fölött dióország bólogat. Ott középen kezes kis tűz, melegít és etet, nem éget el senkit, semmit. Mikor is gyulladt ki ugyanúgy a szomszéd erdőben, a közeli, a távoli, a rejtélyes Béndekben, ami a térképen sincs már rajta: kétszáz éve, háromszáz?

9. oldal

Búvópatak 2015. november

Juhász Gyula az utcára kerül

Pokoli fejfájással ébredt. Mostanában gyakoribbak ezek a kínzó ébredések. Fölkelni sincs kedve, bár végelemzésben mindegy, fekszik-e vagy üldögél. A főorvos úr megnyugtatta, jobban lesz, s egy ideig tényleg teljesen egészségesnek érezte magát, de most aggódva gondolt az elkövetkező napokra–hetekre. Két napja elsétált az orvosi rendelőbe, de sehogy sem értette, miről faggatják. „Nincs érvényes biztosítása” – mondta jeges hangon a nővér a gépnél. „TAJ-kártyája van?” – pattogott a kérdés, s ő riadtan kotorászott zsebében, de csak egy söralátét került a keze ügyébe. „Ne tréfáljon!” – mondta a nővér, mire rémülten visszasüllyesztette zsebébe a finoman kirajzolt alátétet. „Azért megnézem” – az orvos kegyesen kopogtatni kezdte a hátát. „Itt fáj?” „Nem, a fejem.” „Kivizsgálták már?” „Sokszor.” A doktor megkérdezte, hol, mire megnevezte az intézményt. „Vissza kellene mennie” – s ezzel a vizsgálat be is fejeződött. De miért menne vissza, ha a főorvos úr azt mondta, jobban lesz. Sem teste, sem lelke nem vágyott abba az intézménybe, bár kétségkívül egészen furcsa emberekkel találkozhatott. Egyikük egész nap áldást osztott, s némelyeket meg akart gyóntatni, mire rácsos ágyba zárták. Mióta ennyire fáj a feje, a versírás sem megy. Igaz, sosem volt a hosszú költemények kedvelője, a rövidebbekben otthonosabb volt, ebben a terjedelemben is elhullajtott egy-egy könnycseppet, rácsodálkozva a világ mulandóságára és a szépség hervadására. „Na és a szonettek!” – Erre az emlékre fölcsillant a szeme. Hát igen. Abban ő volt az igazi mester. Babitsék is igyekeztek föltámasztani, de az igazi élharcos ő volt. Milyen tetszést aratott, amikor Négyesy László egyetlen stílusgyakorlatán egyszerre kettőt is fölolvasott! Azok a régi szép idők! Megtöltötték a termet. Négyesy professzor rezzenéstelen nyugalommal trónolt a katedrán, s ők felolvasták új műveiket, verseket, fordításokat. Titkára volt ennek a nagyszerű közösségnek, akkurátusan írta föl, ki mire vállalkozik. Talán e kor legnagyobb ígérete volt. Úgy emlegették, mint Ady utódját. Elfáradt. Egy padig vonszolta magát és letelepedett. Nagyvárad képe jelent meg képzeletében. Csodálatos város volt, igazi nagy kultúrával. Napilapok, kávéházak, színház, és a színházban a csodálatos szőkeség: Sárvári Anna, akit újra meg újra csodálattal, átszellemülten szemlélt, s akit azóta is olyannak lát, mint akkor volt. Ő megöregedett, szakállt növesztett, haja fésületlen, vékony felöltőjén átfúj a szél: de Anna örök. A szakállát tényleg rendbe kellene hozatnia. Amikor még volt ereje vonatra szállni, s felutazott a fővárosba, mindig felkereste Mikes Lajost. Zsebében verseket is vitt, s a nagy irodalomértő szívesen fogadta. Persze csak akkor, ha elébe engedték a szobája előtti helyiségben íróasztalaik mellett fecsegő ifjak. Egyiküket mintha Fodornak hívták volna. Á, igen! Fodor József! Költő volt ő is, de elfelejtették. Nem lehetett valami nagyság, senki sem sír utána. Ezen elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy Fodor József kéregetőnek vélte, amikor benézett az ajtón. Kinevették. Elég szerencse, hogy Mikes doktor kijött a nagy lármára. Akkor bezzeg elhallgattak! Talán még szégyenkeztek is. Bár ebben nem volt biztos.

Elárvult panoptikum

Rónay L ászló rovata

Iszonyú álmosság tört rá. Kis habozás után lefeküdt a padra. Behunyta szemét. Arra riadt föl, hogy egy rendőr áll a pad mellett. „Vecseri Tomi!” – így hívták a nagyváradi rendőrt, aki elnézte, amint éjszakai mulatozásaik után ordítozva vonultak az utcákon. – Mit mond? – Hogy van, Tomikám? – Na, jöjjön, bácsikám, hazakísérem. Hol lakik? A költő megnevezte azt az intézményt, ahol gyógyítani szokták. Évek óta ott tartózkodott a legtöbbet. A rendőr nem mutatott meglepetést. Felsegítette a padról, s elindultak a hajnali derengésben. Amikor a nagy sárga épület elé érkeztek, vastag láncon függő lakattal találták szembe magukat.

Búvópatak 2015. november – Egész biztos, hogy itt él? A költő bólintott. Bár minden olyan zavaros és kusza, azt csak tudja, hol tartózkodik rendszeresen. Csak azt furcsállotta, hogy a hatalmas kert is teljesen üres volt. Máskor itt sétálhattak azok, akiket „könnyebbeknek” minősítettek. A rendőr rugdosni kezdte a vasajtót, hogy nyomatékot adjon kiáltásainak. Végre előkerült egy láthatóan álmos ember a portásfülkéből. Gorombáskodni akart, de a csendbiztos láttára megjuhászodott. – Visszahoztam egy ápoltjukat. Az álomittas portás a fejét rázta. – Itt már nincsenek betegek. – Hogyhogy nincsenek? Hát hol vannak? A portás széttárta karját. „Honnan tudhatnám?”, ez volt mozdulatának jelentése. A költő fölneszelt. – És a főorvos úr?

10. oldal – Nyugdíjazták. – Hiszen nem is volt benne a korban! – Azt mondták, emberségből, hogy ne kelljen végigcsinálnia a zárás körüli teendőket. – És most hová vigyem ezt a szerencsétlent? Csönd. – Ki találta ki ezt a marhaságot? – dohogott a rend őre. – A miniszter asszony. Tudja az, aki rövidnadrágban futkározott a dzsungelben. Nem volt elég szegénynek a végkielégítése, még rátett egy-két milliócskát. Szerencsére hamar kiszavazták. A költő semmit sem értett az egészből. Fáradt volt, megint fájt a feje. A rendőr elkísérte egy fedett villamosmegállóba és leültette a padra. Kis tűnődés után telefonált a mentőknek. Ők talán tudják, mi ilyenkor a teendő. Mire megérkezett a szirénázó autó, a költő eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Németh István Péter

Megsebzett galambok útjain Rónay Györgyről, Pierre Emmanuel fordítójáról

Rónay György írásait és verseit kamasz koromban ismertem meg. A Révai Kiadónál megjelent Rimbaud-kötetet sokáig hordoztam magammal, hogy útközben – autóbuszon vagy vonaton – olvashassam. Még a telefonszámokat, címeket is azoknak a könyv belső táblájára írtam. De más művei, sőt az Új Emberből kivágott cikkei is velem voltak. Sohse találkoztam vele, s később, csak egyetemista koromban nyújtotta kézfogásra jobbját tanár-irodalomtörténész fia, Rónay László. (Érte imádkoztak s aggódtak Nelli asszonnyal rengeteget 1956 véres napjaiban, hogy ne érje baj fiatal fiukat a fővárosban.) Tizennyolc esztendősen (1978-ban) a pápai gimnáziumban az Új Tükör-béli Rippl-Rónai-festményelemzések nagy hatással voltak rám. (Akkoriban kaptam a költő gyászhírét.) Halála előtt egy beteljesített, teljes tudósi, művészi élet összegzéseképpen osztotta meg, mintegy mellékesen, elképesztő tudását a képek nézőivel és az olvasókkal. S olyan egyszerűen, közérthetően beszélt, mint az őszikés Arany János. Életében mint klasszikusaink egyikére néztem föl, akár több nemzedéktársára, akik a Nyugat harmadik hullámában, Babits közelében értek tudós művészekké. A hetvenes évek második felében ismertem már francia kortársának, Pierre Emmanuelnek is a nevét. Ha máshonnan nem, hát Pilinszky Utószó című versének ajánlásából. Megtudtam, hogy az Apokrif című költeményt Emmanuel fordította le franciára, s mutatta be hazájában. E fölolvasás emlékére tördelte Pilinszky az Apokrif sorait az Utószó első strófájába. Emmanuel 1984 szeptemberében bekövetkezett haláláról a következő év márciusában, a Vigiliából értesültem (Bajomi Lázár Endre: Pierre Emmanuel. Vigilia. 1985. 3. sz. 237. p.). Rónay György jól ismerte Pierre Emmanuelt. Nem tudom, mikor látták először egymást szemtől szemben, de a magyar költő 1947-ben már tanújelét adta, hogy szellemi-lelki közös-

séget vállal Emmanuellel. (Rónay, aki a Révai Testvérek Irodalmi Intézeténél dolgozott, a háború előtt lektorként tudott elhelyezkedni e rangos szellemi műhelyben. 1947-ben még az új szabadságban és az új demokráciában reménykedve Új francia költők címmel a modern, XX. századi francia költészet darabjaiból fordított s válogatott egy egész kötetre valót. Előszavában Pierre Emmanuel költészetét és hitvallásának egyetemességét, emberi példáját mutatta be olvasóinak, akitől hat verset is magyarított: „Pierre Emmanuel kora apokalipszisának költője” – mondja róla mestere, Jouve. Louis Parrot szerint pedig „amaz új költők között, akik arra hívattak, hogy kifejezzék azt a tragédiát, melyet mindnyájan átélünk, Pierre Emmanuel adja vissza legteljesebben e zaklatott kor minden szenvedését és gyötrelmes szánandóságát”. Mert nála jóval többről van szó, mint pusztán fájdalmak és kínok elmondásáról, panaszról vagy káromlásról; mint Patrice de La Tour du Pinnél, a líra nála is nagy egység, „summa”, önmagukban nem is állhatnak meg: mindennek mélyebb, egzisztenciális kapcsolatai vannak; ami velünk és a világunkkal történik, a szó teljes értelmében dráma, s az ember lényegét érinti; életünk ismét mítoszi síkon mozog, és sorsunk azon áll, hogy Krisztus mítoszának e vére, nyomasztó ószövetsége után ki tudjuk-e kényszeríteni Istentől a megváltást, Krisztus mítosza után Krisztus valóságát, a zsarnokság éjszakája után a Galamb fényes világosságát. Pierre Emmanuel lírája, ebben az egységben, jellegzetesen többsíkú, többértelmű, „poésie à plusieurs hauters”, a fogalom jouve-i értelmezésében; képe és vallomása a kornak, de ugyanakkor vonatkozik e kor drámájának forrásaira s a drámában szenvedő és megváltást sóvárgó ember üdvösségére is. „A kor szorongása tetőfokára hágott – írta Emmanuel 1943-ban –, s a katasztrófa ennek csak egyik tünete. S bármilyen gyökeres legyen is a megoldás, melyet a történelem nyújt, kétségkívül nem fogja tudni

11. oldal

Búvópatak 2015. november

helyreállítani ama homályos erők egyensúlyát, melyek – sokáig feledés be merülten – ma az embert léte lényegében fenyegetik”. Szellemünk struktúrája forog veszélyben; s ma inkább mint valaha, az ember számára a legdöntőbb kérdés az ismereté: a jelen káoszában megvan egy új humanizmus valamennyi eleme; meg kell hát találnunk e humanizmus szellemét, vagyis teremtő lírizmusát. A mítoszokon át el kell érkeznünk a valósághoz; meg kell éreznünk magunkban a belénk inkarnálódott Krisztust, akit szennyeinkben folytonosan beszennyezünk, bűneinkben folytonosan keresztre feszítünk; aki bennünk s letéphetetlenül ránk szegezve szenved és haldoklik, szomjúhozik és ecetet s epét iszik. Felelősek vagyunk érte. Érte, ki bűneink kínját viselve bukásunkban, végtelen irgalommal, máris „leszenvedi” bennünk ezt a bűnt. „Érte, aki az inkarnáció megdöbbentő s Emmanuel által – mint Albert Béguin mondja – megdöbbentően szószerint vett misztériumában egy lett velünk, megpecsételt és megvá sárolt, hogy mi is mintegy megvásároljuk őt, s kettősen szenvedve, egy szer a magunk emberi, egyszer a magunk krisztusi voltában a bűnt, meghalva vele és föltámadva vele, megtaláljuk az igazi megváltó nyugal mát. A nyugalmat, melyben arcunkról megbékélt arca néz a világra.” A kelet-európai kultúra ismét brutalizált kultúra lett alig egyetlen esztendő múltán. (A néhány szép, ígéretes esztendőt ismét kilátástalan évek követték. Rónay monográfusa, Tüskés Tibor szerint: „A »kizökkent idő« éveiben, az 1948 és 1955 közötti nyolc esztendőben Rónay Györgynek egyetlen önálló könyve nem lát napvilágot”.) Az úgynevezett fordulat évében, az államosításkor Rónay György elvesztette a Révai Kiadóval együtt még egzisztenciális biztonságát is, Emmanuel pedig egy olyan küldetést kezdett magáénak érezni, amelyik megpróbálja a lehetetlent, a természet- és emberellenes hatalmi parancsokra széjjelválasztott térségek népei között a közvetítést. Magyarországon Rónay György antológiák sorával bizonyította, hogy milyen figyelemmel és szeretettel dolgozott azon, hogy Emmanuel verseiről, rokon eszményeiről, híd-szerepéről mind többen tudomást szerezzenek a vasfüggönyön innen. Rónay nem csupán jelentős szépíró, esszéista, költő és igen széles látókörű irodalomtörténész volt, ám egyike a legkiválóbb műfordítóinknak is. Reisinger János szerint „Patrice de la Tour du Pin sejtelmesen kígyózó mondatait, Pierre Emmanuel súlyosan le begő dalait rajta kívül senki nem idézte ihletettebben nyelvünkön.” 1958-ban Dobossy László Mai francia költők című válogatása jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Ebben a gyűjteményben szerepelt Rába György tolmácsolásában Emma nuel Költészettana és a Jékely Zoltán fordította A hóhér vagy a

Pierre Emmanuel

szabadság című fontos verse. (Utóbbiban néven nevezte az or szágokat, amelyekért Párizsból aggódott, féltette „Orosz-, Cseh-, Lengyel- és Görögországot”, és másutt – az Evangéliumoskönyvben – Magyarországot is elsiratta 1956-ban.) Rónay György itt adta újra közre Emmanuel-átültetései közül a Bach János Sebestyént. E három részes költemény az Új francia költőkből ismerős. Abban a több mint egy évtizede készített gyűjteményében ott volt már a Galamb-szimbolika, amelyet Emmanuel és Rónay egyformán szeretett. Noé galambját, a Jordánban keresztelkedő Jézusra leszálló Lélek galambját vagy Picasso békegalambját látjuk magunk előtt, ha Emmanuel és Rónay György költészetét föllapozzuk, hiszen többször villan a röptük, vagy csak szedelődzik némelyikük, mielőtt a kert semmivé párolog. Rónay György kisdiák korában készítette első verses fordítását. Naplóját idézem „…az első vers, amit fordítottam Gautier két strófája az iskolai francia-könyvben a galambokról”. 1947-ben a következő vers még megjelenhetett Magyarországon: Ó ha én a Galamb szárnyán szállnék! Heves Röptömtől döngene az éj, addig kavarnám a zsarnok körül a levegőt míg ledől hogy bukása riadt robajára az ember fölébredjen… (Pierre Emmanuel: Ó ha én a Galamb szárnyán szállnék, részlet)

1958-ban a fenti sorok kimaradtak a legújabb antológiából, de a magyarok kiontott vérét (lásd: Camus) asszociálta Emma nuel másik, A galamb című verse is, amely minden változtatás nélkül került át az 1947-es régiből: Röptödben fogjon el kezük árnyéka téged, Galamb! s szegezzenek a poklok kapujára! Így kell lennie. Mert vér s hadak dühe habzik sárrá málik a hús és a viszály savát a lelket elnyeli a roncs ember nyomára hömpölygő néma víz. Az ég leroskad, éhes keselyűk ülnek a szirtekre és a vér visszfényétől a rőt csillagok elpirulnak: a szellem síkjait vér lepi, csupa vér lesz a világ, keserű zsigere vérben ázik… Rónay György Emmanuel-fordításait repertóriumok segítségével könnyen megtalálhatja ma akárki. S a fordítások mellett a maga Emmanuel-kommentárját is megírta. Ezzel is segített kulcsot adni a francia lírikus költészetének magyarországi befogadásához. A Miért szép? című műelemzéseket magába foglaló könyvbe Pierre Emmanuel Ars Poetica (Art Poé tique) költeményéről írt Rónay. A vers ismertetése, megközelítése előtt az 1947-es után még egy remek, újabb portrét és pályaképet rajzolt a francia költőbarátjáról. „Miről szól Pierre Emmanuelnek ez a verse? Költőjéről nem árt tudnunk a következőket (noha mindez nem nagyon segít minket az Ars Poetica »megértésében«): a Pireneusok tövében szü letett; dél-francia tehát, abból a fajtából, akinek a lelkében van vala mi izzás, ugyanakkor tépelődés is, egy leheletnyi donquijotizmus, nagy és mély hajlam a misztikára, s aki egyaránt tud patetikusan ékesszóló lenni, s a legrejtettebb, legbonyolultabb élményekről kurta szavakban, jelzésekben vagy a dal egyszerűségével beszélni. S ezzel már lírájának két szélső pólusát is megjelöltük. Amikor föllépett az Ellenállás idején és szellemében, annak egyik leghatásosabb költőjeként, voltak, akik egy új Victor Hugót láttak benne, és nem is egészen jogtalanul: ez a nemes és retorikus harag, ez a »büntető« pátosz, az a kozmikus szárnyalás valóban valahogyan »hugói« volt, a maga pillanatában izzóan korsze

Búvópatak 2015. november rű, és Hugo hosszú »homálya«, a szimbolizmus óta hagyományos – de indokolatlan – alábecsülése után bátran, újszerűen, meglepően hatott. A vers azonban, az alexandrinus valahogyan mégis más volt: gyötröt tebb, szakadozottabb, itt-ott görcsösebb; nemcsak arról árulkodott, hogy a nag y vízválasztó, a szürrealizmus után vag yunk, hanem arról is, hogy ez a tradicionális régi sorforma ebben az új kezelésben egy új, pátoszában is tragikus élményének a köntöse. S ennek a tragikus élmény nek a lényege alighanem a Katasztrófa látomása és érzése; egy kataszt rófáé, amely túl azon, amit láthatólag elpusztít, ágyúzással, repülőtá madással, Gestapóval, életekben és értékekben, mindennél még mélyeb ben és még félelmetesebben – ugyanakkor – már az emberi szellem struk túráját fenyegeti, az ember emberi, humánus létének lehetőségét teszi kérdésessé. A Pierre-Jean Jouve-éval rokon gondolatok ezek. Pierre Emmanuel őt, Jouve-ot vallja első és legfontosabb mesterének. S ez megint a »spanyo los« légkör felé mutat, ezúttal a mesteren, Jouve-on át, és ebben a »spa nyolosban« is elsősorban a felé a szenvedélyes, izzó, villámszaggatta szellemi táj felé, amelyet Keresztes Szent János – (és mutatis mutandis Greco) – neve jelölhet. A Katasztrófa egyszerre történelmi és egzisztenciális; a kettőt együtt és eg yszerre a mítoszban ig yekszik megragadni és kifejezni a költő. Vagyis olyan »történetben« (ha tetszik, »képsorban«), amely egyszer re érzékelteti azt, hogy konkrét történelmi tényekről van szó, meg azt, hogy egyetemesen »az emberi struktúra« forog veszélyben. Ezért fordul Emmanuel a mítoszhoz, és ezért teremt mítoszokat, Orpheusztól a Babel vízió-görgetegéig. A történelem zúgatta fanfárok mellett azonban költészetében kezdet től fogva ott a csönd is. A nagy lélegzet mellett a röpke sóhaj. Az hugói (néha fárasztó, néha egyhangú) mennydörgés mellett a félhangon dú dolt dal. A harc védőiddel, A harag napja olykor paroxizmusig csapó fortéja mellett a Cantos piánója. A gyötrelmesen vonagló, konvulzív ritmusukkal belső konvulziókat tükröző alexandrinusok mellett azok a halk, egyszerű, rövid sorok, amelyek néha úgy hatnak, mint mikor két viharroham közt résnyire kinyílik az ég, s egy szelíd sugár megvilá gítja a földúlt tájat. Szeszélyes hangcsere? Hangváltások öröme vagy szórakozása? Nem. Pierre Emmanuel küzd az egyszerűségért, a bonyolultság ellen, amire vele született hajlama van. Küzd a pillanatokra megtalált egyszerű áhítat és csönd folyamatosságáért. Így lesz az Évangéliaire-kötet önma guk köré tekeredő költői spirálisok helyett tudva és akarva valóságos biblia pauperum: kép-kommentárok sorozata, egyszerű fohászok egymás utánja. S így tevődik át a gondolkodás sajátos, labirintusos »oknyo mozása« egyre inkább a prózába, esszébe, s így szabadul föl egyre inkább

Pierre Emmanuel

Börtön

12. oldal a líra az egyszerű, közvetlen költői érzékelés (és annak egyszerűségében a lehetőségig tömör kifejezése) számára. Újabb kötetei alapján (Arc Felhő, 1955; A kor lejtője, 1958, Evan géliumoskönyv, 1961; Az új születés, 1963) körülbelül itt tarthat ma Pierre Emmanuel.” Körülbelül itt tartott Rónay György, a katolikus periodikák publicisztája, Sík Sándor munkatársa, aki egyik szépirodalmi műfajának művelését sem hagyta abba. (Legszebb regényoldalait és verssorait még ezután fogja megírni!) Amikor enyhülni kezdett a politikai légkör a hatvanas évek első felében, újra utazhatott: „Odysseus, nem vagy már fiatal: / minden utazásod utolsó”. Nagymamája magával vitte a 15 esztendős Rónay Györgyöt osztrák útjára. 1969-ben állította össze A tenger pántlikái című verses könyvét. Ebben szerepel egy 1967 októberében született verse, amelyben ott úsznak ősszel az első út tavaszi emlékképei: Mikor először mentem idegenbe, Virágzottak a bruckneudorfi hársak. Most ősz van, a hársak levele rőt. Közben sok minden elmúlt: Évek, illúziók, remények. Ez megmaradt: ezek a hársak. A Lajta tükrén a csillogó őszt látta, s mintha csak élete szüretjéhez érkezett volna, szinte megháromszorozta – bibliográfiai regiszterek szerint is – életművét. Pierre Emmanuel verseinek magyarítását sem hagyta abba, s ahogy a francia költő egyre tökéletesebb remekeket írt, úgy lett egyre virtuózabb Rónay György mind saját verseiben, mind műfordításaiban. A Reisinger János gondozásában posztumusz kiadott kétkötetes Napló oldalain azok a megörökített jelenetek is szerepelnek, amelyek a két költő kézfogásáról tanúskodnak. 1965. szeptember 14-én indult haza aztán Rónay György, miután néhány esztendő alatt csak a Napló oldalain több mint egy tucat találkozás megörökítését számolhattuk meg. S végigkövethetjük azt az utat, amit ugyan nem kilométerekben mérünk, mégis állomástól állomásig tart egyre, s ami a barátság felé vezet. Végigkísérhetjük a két költő barátságának többségében derűs stációit. Hogyan lesz Rónay naplója számára Emmanuelből Pierre? 1963-mal kezdődően Rónay évente tehet utazást Európában. Tüskés Tibor summázta ezeket a kóborlásokat néhány mondatba: „Jár Ausztriában, Franciaország ban, Olaszországban, Svájcban, Belgiumban, Hollandiában, Lengyel országban. Párizsban Jean Follainnal, Frénaud-val, Pierre Emmanu ellel, Rousselot-val, Guillevickel, Gara Lászlóval találkozik, Rómában Szőnyi Erzsébet vendége, Belgiumban a namuri Baudelaire-kollokvi

Hallom – a zárka rejt még – a dalt az utakon kinyúlok s hallgatom a léptek közeledtét És láncaim ahogy kinyúlok egyre kopnak s egyszerre lepattognak mind mind (csak várjatok) mikor a dal s a léptek elérik a kaput: fölállok és hazug börtönömből kilépek

Pierre Emmanuel ajánlása Gyergyai Albertnek

13. oldal

Búvópatak 2015. november

umon vesz részt. Költőkkel cserél eszmét, műfordításkötetek megjelené sét készíti elő, francia nyelvű előadást tart Teilhard de Chardinről, a különböző világnézetek közötti dialógus kérdéséről, a keresztény szel lem és a mai magyar irodalom viszonyáról. És sorra látogatja a mú zeumokat, a kiállításokat. Ezek az évek azok, amikor korábban lappan gó elfojtott képzőművészeti érdeklődése felszínre tör, festőket ismer meg, a nagy művek szomszédságában megbúvó remekműveket fedez föl.” De lássuk az érett Emmanuel-költeményeket, amelyeket Rónay György Századunk útjain című versfordítás-kötetében láttak napvilágot! (Európa Könyvkiadó, 1973) (Nemes Nagy Ágnes üdvözölte Rónay 700 oldalas, kortárs-verseket tolmácsoló-tartalmazó vállalkozását: „…egyetlen költő nagy panorámája a huszadik század lírájáról”.) Tizenegy Emmanuel-költemény így, egymás mellett, még nem jelent meg egyszerre. S ezek a versdarabok valamen�nyien új átültetések. Rónay ugyanis nem vette fel e válogatásába azokat az Emmanuel-opuszokat, amelyek az Új francia költőkben már szerepeltek. A friss költemények között olyan remekművek találhatók, mint Az apa halála, a Láthatatlan vagy a Bűnvallomás. Ezeket a súlyos dalokat az Evangéliumoskönyv Jézus életének képeit idéző versek követik. Miképpen Pierre Emmanuelnek, visszhangoznia kellett az Újszövetség oldalainak örömhírét és a galileai mezők konkrét képeit, hogy azok zenévé oldva, de értelmünkre is számítva örök dolgokra irányíthassák modern korunkban egyenes labirintusokba tévedt figyelmünket. A francia kortárs költő – nem is egyszer – a hezitáló, kételkedő Tamást választja ki a tanítványok közül, hogy szócsöve legyen, ha már úgy hasonlít rá az ellentmondások sokaságában élő 20. századi embersokaság. Emmanuel amúgy oly igen hű az evangéliumi szövegekhez, mintha – Babits szavával – a Biblia lenne a verstana (Az Évangéliaire elősza va nyomán Vasadi Péter írt esszét. VP: A tanoncidő befejezhetetlen – Gondolatok a költészetről, a hitről Pierre Emmanuel nyomán. Új Forrás. 1999. 10. sz. 6–18. p.). Rónay György pedig mesterien adja vis�sza magyar variánsában a francia költeményt. Károli Gáspár fordítását olyan bravúrosan tördeli strófákba, hogy a gönci mester tulajdon szavaiból lehessenek a sorvégeken a rímek

Pierre Emmanuel versei

Megváltás

Vérem oly vakmerőn zúdult az örök égbe hogy szinte egybeforrt a testeddel a testem Krisztus! ó, súlyosabb test mint e föld fehérség el nem viselhető s olyan mélyre sugárzó hogy maga a vak éj kristállyá dermed és szörny vázként villog a csupasz emlékezet! És ím az Arc a mély öröklét távolát gyöngyözve – ó soha ki nem meríthető mélység s mint az idő végtelen – ím az Arc megnyílik, kút ahol a meztelen Halál ring: bűnös és istene egy képpé ötvözötten s átszegzett istenem bűnös keresztje isten testére magam is ráverve vetem árnyam szent bárd! A vén világ testéről leszakadt Krisztus, lázálomul a föld fölé toronylón, – bűnében szüntelen halált halok homályos vétke váltságaként holt istenem fölött jajongok s vágyom a bűnt újra hogy a vérző szent Szerelem örök keresztfája lehessek.

csöngettyűi is. Emmanuel gyakorta él az enjambement-nal, így Rónaynak – aki a versfordítás elméletének szintén nagy tudósa volt – több mint elég ekkorka szabadság, hogy az eredeti kötött forma minden jegyét magán viselő magyar változatot hozzon létre: Amikor Jézus jött Tamás a Didymus nem volt odabent A házban Társai hiába Mondták Örvendezz megjelent Ha nem látom a szög helyét S ujjamat nem teszem Keblén a sebbe hogy szivét Tapintsam nem hiszem Tamás tedd kezed ide hát Érzed bent hogy piheg Igy fognám egy életen át E lüktető szivet Tamás kétkedők pártfogója Lámpásod az Úr szíve Add Hogy nyisson sebébe hatolva Kételyem szívéig utat Ahol a sorkezdő nagybetűs szó után nem tulajdonnév következik, mégis nagy kezdőbetűvel szedte a tipográfus, ott bizonyosak lehetünk benne, hogy a fordító még az előző sort hajlította át, s az éppen addig tart. Rónay György fenti műfordítása a lehetetlent ostromolta: szép is és hű is. Lehet-e használni többet ennél költői mesterséggel? Szolgálni barátságot? S egyáltalán: sebzetten is őrizni az emberség épségét európai irodalmunkban?

Ars poetica

Százezer év finom homok Az új hajnal ennyi idős itt Nagy pergamen düna-sorok Alkotják agyvelőm redőit Aki fázva most a legősibb Reggel hidegében topog Látja a galamb szedelődzik S a kert semmivé párolog

Képek elveszett édenkertje Kezem újraír napra nap Majd laponkint szakítja szerte Tinta-gyalázta álmodat És a fal mögött tovatáncol Szavam ez a por vagy virágpor

Rónay György műfordításai

Búvópatak 2015. november

14. oldal

Csernák Á rpád

Előadás a kőfejtőben Összefutottam egyik régi színésztársammal. Több mint ötven éve ismerjük egymást. Egyidőben jártunk a főiskolára, évekig egy színházban játszottunk, tájelőadások idején sokszor egy szobában laktunk. Még az is lehet, hogy barátok voltunk. Nagycsontú, szélesarcú fiú volt. Nem jósoltak neki nagy jövőt a pályán. Aztán fölfigyelt rá néhány rendező, egyre jobb szerepeket kapott színpadon is, filmekben is. Ezzel együtt megjött a siker. Amióta én egy másik színházhoz szerződtem, körülbelül negyven éve, alig-alig találkoztunk. Akkor is véletlenül, abban a kisvárosban, ahol élt családjával együtt. Megint összefutottunk. Örültünk egymásnak. Ugyanaz a nagycsontú, szélesarcú ember, ugyanazokkal az örökké tágra nyitott, furcsán csillogó szemekkel, még testesebben, szakállasan, kopaszon, korunknak megfelelően: gyűrött arccal. Izgatott volt, sietett. – Jössz te is? – Hova? – Előadás lesz… – Hol? – Itt a kőfejtőben… – Én több mint tíz éve nem voltam színházban…, még nézőként sem… – Hogy-hogy? – nézett rám értetlenül, de közben szinte rohant. Én meg próbáltam követni. – Ez most nem érdekes… Látom, hallom: sokat dolgozol… Örülök a sikereidnek… – Én is örülök, hogy látlak, testvér… Azt tudod, hogy annak idején nagy hatással voltál rám…, a te ested után én is összeállítottam egy önálló estet… Akkor kezdtek odafigyelni rám… És veled mi van? – Úgy alakult, hogy már egyáltalán nem játszom…, mint színész…, dolgozom…, de nem színházban… – Színházban már én se nagyon… Félek… Inkább csak filmezek… De ez más…, ez kivétel…, ilyen – talán – csak egyszer van az életben… – észre sem vettem: elhagytuk a várost. Egyre sivárabb tájon száguldottunk keresztül. Lassan sötétedett. Az elfeketült mohafoltok és az alkonyi fényben izzó fa kósárgán fölfénylő gazcsomók közül, vakító fehéren bukkantak elő a kövek, durva csákány nyomokat őrző kőfalak… …aztán különböző irányból érkező, ugyanabban a lázas tempóban haladó, meredten előre néző alakok tűntek fel… Csupa ismerős… Volt, akit a testtartásáról, volt, akit a járásáról, volt, akit az üstökéről ismertem föl… Kerülgették a köveket…, fekete árnyak a vörös égbolt vagy a krétafehér kőfalak előtt… Egyre közelebb kerültünk egymáshoz… Kijelölt út nem volt, de mintha mindenki egy irányba tartott volna… Nem tudtam ellenállni. Sodródtam velük… Enyhén lejtett a nyílegyenes út. Talpaink alatt egyre apróbb kövek csikorogtak, két oldalt nőttek a falak, és a falak közötti tér egyre szűkebb, egyre keskenyebb lett, mintha befelé haladtunk volna a hegy gyomrába… Kintről már semmi nesz nem hallatszott, csak a talpak csikorogtak a kőzúzalékon… …aztán téglalap alakú kitéresedés következett. Túlvilágított árnyéktalan tér. Itt szabályosra faragott kövek voltak, geometrikus formák, kockák, gömbök, hasábok…, óriás gyöngyök, dísztelen kőládák: szarkofágok… középen és két oldalt el-

helyezve…, akár le is lehetett volna ülni, de nem ült le senki. Szemben velünk: hatalmas sötét kapu…, fémlemezekből, deszkákból, reteszekkel, lakatokkal lezárva… mindenki előre nézett, a kapu felé… Senki nem mondta, hogy hallgassunk, de mindenki hallgatott… Kínosan hosszú, feszült csend következett. Színésztársam, akivel érkeztem, kissé előre hajló testtel állt, mozdulatlanul, mint a hosszútávfutók rajt előtt, és a kapura meredt… Eddig nem vettem észre: fekete ruhában van, fején kötés… Hirtelen őrült zene indult, láthatatlan karmester által váratlanul jelzett felütésre… Már-már elviselhetetlenül hangos dobpergés…, sok dob összehangolt produkciója. Fekete ruhába öltözött színésztársam robusztus teste megfeszült, láttam a nyakán kidülledő ereket, homlokán a fénylő bőrt, arckifejezése megváltozott, szeme a megszokottnál is eszelősebben villogott, aztán vállal, teljes erőből nekilódult a bevehetet-

Kőbánya – Csernák Bálint fotója

15. oldal lennek látszó kapunak, két öklével a zene ritmusára verte az itt-ott rozsdás, másutt vakítóan villogó, horpadozó vörös, kék és ezüst fényeket szikráztató, tükröztető fémlemezeket, a szálkás, durva deszkákat, tépte, cibálta a lakatokat, reteszeket, miközben két bakancsos lábával virtuóz táncot járt… Aztán a többiek is… Egyre többen csatlakoztak eszeveszett táncához, kapudöngető ökölcsapásaihoz, zárakat leverő, kallantyúkat föltépő, reteszeket cibáló, vaspántokat lefeszítő gesztusaihoz… Volt, aki kelléket is hozott magával, kalapácsfejek csattantak, szikráztak a lakatokon, balták, fejszék acélpofája hasított a durva deszkákba… Csikorgott, csattogott a fém, repedt, szakadt, recsegve hasadt a fa, ritmusra dobogtak a bakancsos lábak felfokozva a dobok tomboló dübörgését, kopogó ritmusát…, aztán, amikor ez már-már kibírhatatlan volt, hirtelen kinyílt…, hörögve kettészakadt az utunkat lezáró otromba tákolmány, és végtelennek tetsző tér nyílt meg, enyhén emelkedő, koromsötét horizontba vesző deszkaépítménnyel, és az ostromló, feketeruhás sereg beözönlött…, szinte bezuhant erre a megnyíló ferde térre, és ott folytatta eksztatikus táncát: dam-da-dam, da-da-da, dam-da-dam, dadam, da-da-da-da…, volt aki még egészen elől toporzékolt, lábait ritmusra emelve és lecsapva, karjaival szélesen gesztikulálva, kiérlelt, pontos mozdulatokkal, vakító tenyerek, csontos kezek, fegyverek, késpengék, fejsze- és baltafejek villantak föl egy-egy pillanatra a koromszín háttér előtt, voltak akik homályba vesztek, és voltak, akik már eltűntek a bolyhos feketeségben… …aztán a láthatatlan karmester újra intett, és egy szempillantás alatt elhallgattak a dobok, a táncosok még tettek egy artisztikus, erotikusan hatásos mozdulatot a csípőjükkel, a bal lábukkal és bal karjukkal, és egyszerre mindannyian hátranéztek, és ahogy elhallgatott a zene, ők is mozdulatlanná váltak… Fehérre festett arcok fordultak felém, riadt, figyelő tekintetek meredtek rám, maszkok… Néhány másod-

Búvópatak 2015. november percig tartott a sokkoló csend és mozdulatlanság…, aztán ugyanolyan hirtelen és pontosan, mintegy vezényszóra vagy intésre, folytatódott a dobolás: pam-pa-ram, pa-pa-ra, pampa-ram… ugyanabban a pillanatban visszafordultak a fejek, megmozdultak a karok és a lábak, és a tomboló tánckar haladt fölfelé, közeledtek a fekete horizonthoz, előbb elhomályosultak, aztán sorra eltűntek mind, már csak bekötött fejű színésztársamat láttam, amint otromba testét meghazudtoló könnyed mozdulatokkal ropja őrült táncát, aztán ő is láthatatlanná vált… Ahogy eltűnt az utolsó csontos, fehér kéz, az utolsó dobbantó láb, az utolsó mozdulat, elhallgatott a zene. Kibírhatatlan csend lett és élettelen üresség. Nem jöttek vissza a „szereplők”, nem hajolt meg senki, nem volt tapsrend, és nem volt taps… Nem fedte fel magát a „karmester”, nem jelentek meg a dobosok, és a „nézőtéren” is csak én voltam egyedül… Meredten néztem előre. Nem tudom mennyi ideig. Aztán hirtelen megfordultam, és az ég felé emeltem a tekintetemet… Úgy hittem: az ég felé… De ott is, arrafelé is csak a feketeség, az üresség, a semmi… Felüvöltöttem: – Mi van!? Mi ez?! Hol vannak a nézők?! Világosító! Kapcsolja be a reflektorokat! Mikor kezdődik az előadás?… Vagy már vége?… Ébredeztem: én vagyok…, én vagyok az egyetlen valóság…, a világ nincs sehol… Az egyetlen bázis: a semmi. Az egyetlen szilárd pont: a nem létező. Fájdalom és gyönyör…, mázsás súlyok és megkönnyebbülés…, megszabadulás… A nemlét tisztasága. De ez az útnak csak a fele. Mégpedig a könnyebbik fele… Most el kell indulni visszafelé… A világba… Mert a világ tele van megváltatlan emberekkel.

Pierre Emmanuel

A galamb

Röptödben fogjon el kezük árnyéka téged Galamb! s szegezzenek a poklok kapujára! Igy kell lennie. Mert vér s hadak dühe habzik sárrá mállik a hús és a viszály savát a lelket elnyeli a roncs ember nyomára hömpölygő néma víz. Az ég leroskad, éhes keselyűk ülnek a szirtekre és a vér visszfényétől a rőt csillagok elpirulnak: a szellem síkjait vér lepi, csupa vér lesz a világ, keserű zsigere vérben ázik ó mocskos révület lágy bűzöd szétsugárzik kloáka mámorod fortyog! S nincs többet isten. Eljött ideje ím az egyetlen Galambnak támaszt neked csupán az ő gyors szárny adhat ó véres Éj! De ő Atyja ölében alszik édes közönyben: ah! Szentségtörő kezek haldoklók árnyakat rebbentő kezei vessék ki rá vadul vak hálóként a semmit s ejtsék a ragyogót rabul, horzsolva s már-már szétzúzva szárnyait zsákmányuk örömében… S kötözzék vakmerőn a vérre, teste ívét feszítse megfeszült ereje pattanásig amint láncaival viaskodik, s ragadja

a dúlt vért tébolyult tusájában magasba. Halja hát a világ halálát! vagy hatalmas sikollyal tépje szét pányváit és suhanjon a vad kaosz fölé melyben a gondolat rohasztja makacsul szebb értelmét a létnek s szemünket s az Igét megzabálják a férgek. a szolga lárma és a tőle született Hang s az egyszerre bakó s vértanu hús s a habzó gyűlölet füstölő mészárszéke fölött párzó testek fölött amelyeken a zsarnok dőzsöl s a zsarnokok fölött kik új meg új képekre fröcskölik rút vérük szennyvizét: repülj Galamb repülj ünneplő körben úszva ámultan és merev szárnnyal a meztelen szabadság remegő lehelletén lebegve – villan friss röptöd a vak mélységek fölött már irgalmas csonka ív merészen égbe tör bár árnyéka leng s a vért szétosztja amaz új egyezségre midőn az új hajnal kigyúl s a legvadabb vizek tükre is elsimúl.

Rónay György fordítása

Búvópatak 2015. november

16. oldal

Kétszer meghaltam forgatás közben Beszélgetés Szalai Györgyi filmrendezővel

– A dédelgetett kedvenceink (1981) mennyiben tekinthető a Nevelésügyi sorozat (1973), a Jutalomutazás (1974), illetve az Egyedi eset (1975) folytatásának, illetve mennyiben kezdete egy új formai kísérletezés nagy játékfilmes korszakának? – Már a Nevelésügyi sorozatban is „feltaláltuk” a szembesítéses módszert, az Egyedi eset természetrajzában egy egész filmet szembesítettünk azokkal, akikkel a Jutalomutazás története a valóságban megesett. Jó volt látni, amikor a díszbemutatón a Puskin mozi színpadára nem gálába öltözött színészek, hanem ünneplőbe öltözött parasztemberek vonultak fel. Mind a Juta lomutazásban, mind az Egyedi esetben, munkamódszerünkből következően alapos és meglehetősen mély benyomásokat szereztünk arról, hogy a társadalom milyen keretek közé szorítja, és milyen szűk pályán engedi érvényesülni az átlagos falusi fiatalokat. A Dédelgetett kedvenceink szinte egyenes folytatása és kibontása volt ezeknek az ismereteknek. A formai kísérletezés a Filmregénnyel kezdődött, mert a Juta lomutazás ugyan egyértelmű siker volt, de hagyományos formája a „sztorira” irányította a néző figyelmét, így a szociológiai szerkezet, amely a történet mögött feszült, a többség számára láthatatlan maradt. Az első hosszú magyar játékfilm, a Film regény négy és fél órája, a maga tempójával bevonta a nézőt a három nővér életébe-történetébe, így képes volt átadni gondolatainkat. A Filmregényt a Harcmodor követte, és akkor fogalmazódott meg bennünk a formai újítás kísérlete, amely a Dédelgetett kedvenceinkben kapott hangsúlyt. – Miért ez az érzelmes cím az addigi, és az utána következő tárgyi lagos címekkel szemben? Eredetileg is ez volt, vagy egy cenzurális nyo másgyakorlás kényszerű terméke? Az önök alkotópárosát ért állandó megfigyelések, zaklatások, betiltások közepette ez nem is olyan lehetetlen. Vagy esetleg a 70-es évekkel szembeni rejtett irónia tükröződik benne? – A Dédelgetett kedvenceink cím, nem is rejtetten ironikus. Ez az irónia a film megnézése után válik nyilvánvalóvá, amikor kiderül, hogy a társadalom hogyan „dédelgeti” a hátrányos helyzetű fiatalokat. A cenzurális nyomásgyakorlás más formákban jelentkezett. Például a Filmregénynek eredetileg a címe, és nem az alcíme lett volna Három nővér. A Csehov jogok lejártak már, de a „cenzúra” oktalan félelme miatt – nehogy megsértsük a szovjet elvtársakat (1966-ot írtunk) –, nem engedélyezte. Mi is a „dédelgetett” kategóriába tartoztunk. – A politikai döntéshozók és a korszak kritikusai kényelmesen beso rolták a filmjüket egy értelmiség-ellenes olvasatba. Eddig legtöbb film jüket – a mai napig – indulati, sokszor váratlan támadások érték az elkészítés valamelyik fázisában. Ennél a „fátumokkal eljegyzett” film nél mi történt? Vagy más, mélyebb gyökerű küzdelmekről volt itt szó? – Az Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitikában a politika komoly hangsúlyt kapott. Mi a filmjeinkben direkten nem „politizáltunk” (kivéve talán az Átváltozást, amelynek középpontjában fiatal költők lapalapítási törekvése zajlik hos�szú beszélgetésekben és vitákban), azonban mindig lényeglátásra törekedtünk, és mert az akkori valóság mérhetetlen

távolságra volt a hangoztatott ideológiától, ez már önmagában szembenállást eredményezett. Ráadásul a filmeket az ún. társadalmi forgalmazás keretében a mozin kívül is eljuttattuk a nézőkhöz, és párbeszédet folytattunk velük, szociológusok, politológusok bevonásával.Veszélyesek voltunk. A szakma részben értetlen, később kifejezetten ellenséges magatartása (ami a Társulás Stúdió megszüntetésében játszott szerepében kendőzetlenül megmutatkozott) alapvetően két dologra vezethet vissza: nem álltunk be semmilyen szekértáborba, ez tudatos döntés volt, mint ahogy az is, hogy nem leszünk mártírok, akiknek a gonosz cenzúra mindenfélét kivágatott a filmjéből. Mi végigjátszottuk az elfogadás egyéves „meccseit”, de nem vágtunk ki semmit. Indulatos formában kaptuk a képünkbe, hogy hogyan merészelünk mi más jatékszabályok szerint játszani, mint mindenki más a szakmában. Szinte egyenes következménye mindennek, hogy a Dédelgetett kedvenceinket nem a cenzúra, hanem a gyártó stúdió művészeti tanácsa nyilvánította értelmiség-ellenesnek. Ennek következménye a film mostoha sorsa. Jellemző az is, hogy például a Filmregény esetében azt vetették a szemünkre – meglehetős indulattal –, hogy mi mindent elveszünk a „terített asztalról”: pszichológiát, szociológiát, esztétikát, kultúrát, ahelyett, hogy másnak is hagynánk valamit… Ez a megközelítés az értetlenséget mutatja, azt, hogy a lényeg mellett – finoman szólva – elsiklottak: a film a Magyar családról, és három lány, – a három nővér – sorsáról szól, felfűzve arra a láthatatlan szerkezeti hálóra, amely a családhoz, munkához, kultúrához, szerelemhez, a láthatatlan hatalomhoz való viszonyukat jelenti. A cenzúra a mi esetünkben úgy jelentkezett, hogy szinte minden filmünk elfogadása egy hónapokig tartó tortúra volt. Akkoriban még a pártközpont illetékesei is részt vettek az elfogadásban. A Jutalomutazás esetében például az úttörőszövetség úgy gondolta, hogy megakadályozhatja a bemutatást. Sokat köszönhetünk Pozsgai Imrének, hogy ez az akadály elhárult. A Filmregényt másfél órára szerették volna rövidíteni úgy, hogy egy nővér legyen a főszereplő, de mindenki másik lányt szeretett volna… Mi egyébként egyetlen egyszer engedtünk a cenzúrának. Az Átváltozás című filmünkben szerepelt Brezsnyev temetése, és azt hajlandóak voltunk kivágni, amikor a Kreml előtti díszes ravatalon a feleség szájon csókolja a hullát… Azután a cenzúra nélkülünk is megtette a magáét: a Nyugat-Berlini Film Fórumon (ahová Ulrich Gregor a nagy egyetemes filmtörténet egyik szerzője és felesége válogatta a filmeket) a vetítésen egyszer csak egy kattanás: a tudtunk nélkül kivágták az egész Brezsnyev-temetést. Különös, mert Brezsnyev temetését a televízió teljes terjedelmében közvetítette. Lehet, hogy akkor még az illetékes elvtársak fejében ott lappanghatott Lenin állítólagos mondata, miszerint „Számunkra legfontosabb művészet a film”. A televízióról még nem tudhatott…

17. oldal – A film mintha sose akarna elkezdődni, dekonstruált jeleneteket látunk történetdarabokkal keveredni. Ezen belül is feltűnő, hogy men� nyire erős a média szerepének gyors vágásokkal tagolt, reflexív-önref lexív kezelése mint egy modern, elidegenítő, manipulatív kultúra része, (a godard-i fegyver- és kameraplakát a mozi előterében, A félszemű és Butch Cassidy és a Sundence kölyök western idézetei) szemben a film fő vonulatát képező vidéki élettér nyugodt felfestésével. – A 70-es – 80-as években viták folytak arról, hogy csak vizuálisan lehet-e ábrázolni a társadalmi hierarchiát vagy horizontálisan is lehetséges. A mi filmjeink, úgy gondolom, hor i zontálisan ábrázolják a világot, az emberi viszonyok szintjén. A Dédelgetett kedvenceinkben talán a leglátványosabb ez a megközelítés, hiszen a végletekig, a freskószerűségig rakja fel egymás mellé a sorsokat, életlehetőségeket, látszólag politikamentesen, mégis egy társadalom, a Kádár-korszak képévé állnak össze a részletek. Talán ezért nem öregszenek ezek a filmek, mert a mindenkori társadalmi összefüggések mentén térképezik fel az emberi létezést az adott korban. A nyolc osztályt végzett fiúból bányász, kohász lesz, a traktoros fiából soha nem lesz képzőművész, egy lány véletlenül lesz esztergályos; és a Vár tövéből induló hajnali busz a halálba, a közeli erőműbe viszi a kamasz fiút. A városi kislányból lehet, hogy festő lesz, lehet hogy nem, de bármi lehet egy tv-riporter anya és egy külkeres apa mellett. A tévés riporter köthet kompromisszumot a főnökével, de „lent” nincs kivel-mivel kompromisszumot kötni. Minden adott, és 1979-ben megváltozhatatlannak tűnt. Az idill inkább úgy fordítható, hogy az idő áll, mint egy pillanatnyi állandó. – Meglepő a film szerkezetének kettős jellege: egyrészt laza epizodi kusság, amely következetes társadalmi freskóvá tágul, másrészt a film közepe felé megjelenő, onnan körkörösen, mindkét irányban kitáguló szakrális horizontú, a Sodrásban c. filmet is idéző lírai-balladai kép sorozata. Két erő feszül egymásnak itt is: a szerelmesek lelki szárnya lását elképzeltető, szalma közül felszálló panorámakép, és a visontai erőműből felénk száguldó mentő a temetői képpel és mágikus bála gyújtással. Ez az elveszett szabadság? – A film fő helyszínét nem véletlenül választottuk. Boldog kőváralja fölé egy múltidéző „festői” várrom magasodik, és a közelben ott a fenyegető monstrum a visontai erőmű, amely beszippantja a fiatal életeket. És még a pesti kislány is a vár képét festi, és az idilli tájban emelkednek érzelmi magasságokba, amikor az erőmű füstjéből egy mentőautó száguld szirénázva a halott fiúval. A lázadás lehetősége a szimbolikus szalmabálagyújtás, a gyász és indulat kifejeződése. A táj, ahol a gyermeki szerelmesek csendben fekszenek, a táj, ahol a falusi gyerekek gyújtják az emlékezés máglyáját, nem egy sorvadó falu, hanem egy gazdag, tág horizontú vidéket mutatnak, amely mintegy rálátást nyújt egy más, életigenlő lehetőségre a vidék számára. Ahol a feldobott kő visszaesik. – A zenei beszédmód is mintha ezt a kettősséget (szociális sík: lent, lelki sík: fent; szakrális-profán) erősítené. Tiszta énekek-instrumentá lis zene; szabadság zenék-profán zenék… – A zene a teremtett világ spirituális voltának konkrét, ugyanakkor nehezen megragadható megjelenése. A való élet minden mozzanata hordoz zenei réteget is. Itt szinte természetszerűen jelenik meg a fent és a lent, az egyes síkok saját zenei kultúrája. A rendezőnek csak kevéssé kell beavatkoznia a létező zenei világba, csak nyitottnak kell lenni rá, és beépíteni a film szövetébe. A Dédelgetett kedvenceinkben az elhangzó idilli zene hangsúlyozásával erősíti a kontrasztot, amely az idillt idézőjelbe teszi: a gyár monstrum képe, hangja és a vijjogó mentőautó-sziréna között. De néha évekig őrzünk egy-egy zenét: hat évig őriztük Kathleen Ferrier gyermek-gyászdalok felvételét, amely az Emigráns című filmünkben akkor hangzik fel, amikor Márai felesége, Lola hamvait szórja az óceánba,

Búvópatak 2015. november és megküzdöttünk Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cse lesztára című remekművének jogáért, amely a film vége-zenéje. A zene elválaszthatatlan a képtől-gondolattól-szereplőtől, közölni valótól. Rejtelmes és nélkülözhetetlen kifejezőeszköz. – Mennyiben volt, mennyiben lehetett önálló Szalai Györgyi ebben az első nagyjátékfilmjében? Milyen más felelősséget kellett magára vál lalni, ami egyébként egy alkotó párosnál természetes módon technika ilag, stilárisan és szemléletileg is megoszlik? – A közös filmkészítésnél nem megoszlik, hanem összegződik a szemléleti, a stiláris sík és a felelősség is. A Dédelgetett kedvenceinknél az együtt gondolkodás a lényegre szorítkozott, de a film filmkészítés közben születik, állandó kihívások és döntések sorozatában. A döntés felelőssége ebben az esetben nem közös – a felelősség az enyém volt. Úgy tűnik, ezt nekem ki kellett próbálnom. Kétszer is megtörtént a forgatás alatt, hogy meghaltam… Nem tudom leírni ezt, hogyan éltem át, csak azt tudom, hogy túléltem. Egyébként úgy kezdődött a forgatás, hogy a „szereplő” gyerekek lakósátrait elvitte a tiszai árvíz. Úgy kezdődött – ám ez csak jóval később derült ki –, hogy hibás volt a kamera; tízezer métert újra kellett forgatni, és naponta megküzdeni egy pótkameráért. Mi Dárday Istvánnal mindig úgy dolgoztunk, hogy nem két rendező, hanem egy egész voltunk. Neki nem kellett kipróbálnia azt, hogy félként legyen egész. Végső soron az, hogy a pályánk túlnyomó részét egyként csináltuk végig, eredményezhette azt, hogy nem figyeltünk arra, milyen vékony jégen táncolunk. Talán ezért tudtuk úgy végigküzdeni az egészet, hogy mindig a lényegre figyeljünk, és legföljebb kompromisszumokat kössünk néha a film érdekében…, de megalkuvás, soha. Ez talán kicsit fennhéjázóan hangzik, de ez az igazság. Ami igazolhat bennünket, az legkevésbé a siker, sokkal inkább az, hogy a 35 éve készült film – most éppen a Dédelgetett kedvenceink – él, beszél, megszólít. Szűk Balázs

Szalai Györgyi és Dárday István

Búvópatak 2015. november

18. oldal

Két angol úr, és egy harmadik

Térben és időben távol eső birtokukon, de mindketten mégis az életrendszer mennyi részletében ugyanarra vallanak: Robinson Crusoe és Sherlock Holmes. Amire rászegzik a tekintetüket a világból, külsőleg többnyire más. Hanem bensőleg! Például a szomorú óriással, a nihilizmussal szemben az, amit ők nyújtanak, tudniillik, hogy a kétkezi munkának, az egyéni akaratnak és az elemző intellektusnak egyaránt megvan az ígéretföldje, kit ne igézne meg? S ki ne érezné, külső rokontalanságuk ellenére valahogy, valamelyest mégis összeér a lelkük? Robinson és Holmes, két angol úr. Két pragmatista! Hozta Isten: egyiküket azért, hogy saját civilizációját kiterjessze. Éppen mostanság muszáj észrevenni, mennyi feszültséggel jár ez; le is kell győznünk magunkat, és fel is kell emelnünk; nem mellesleg az ilyesféle hódítást véljük a méltóság árának. S hozta Isten a másikat is, hogy az idealisztikushoz képest eléggé elütően alakult civilizáció egy későbbi szakában feszítse szembe erejét a devianciákkal. Hozta Isten őket, és hozták érdekes korok, amelyekben hit és ész mintha okkludálni akarták volna egymást. Mindegyik, a hit is, az ész is szabad kívánt lenni a másik hatalma alatt. Míg az egoista Robinson (akiről elégszer hallottuk, hogy ha csak megmoccant is, jóformán valamennyi porcikájával az emberi önerő himnuszát zengte), szóval: míg ez az egocentrikus szent kissé naivul méricskélte, s vette saját használatába a hit és az ész értékeit, addig Holmes (a felvilágosodás kanti alaptételén: „Merj a magad értelmére támaszkodni!”), és jó két évszázad történelmi tapasztalatán okosodva, fölényesen és cinikusan kombinatív. Jóval hűvösebb. A hamissággal, bűnnel szembeni vakmerősége önérzetessé tette. Időnként túlhajlik a polgári önérzeten; tetszeleg is. Az intelligencia lovagja. Cégére az erkölcsé, belső célja, a bűn és az ártatlanság társasjátékában: az én kielégítése. Különben Holmes életének érdemleges része szintén szigeten zajlik. Affektált fellengzősséggel zárkózik be esze körébe; disszonanciák és gaztettek áldozatai robbantják ki e körből; a galádság azonban véges, a bűn napvilágra kerül. És Holmes engedelmeskedik a törvény asszociáció közül a visszahatásnak; elcsípi az élet ellen vétkezőt, azután hazatér. Vissza az esze által determinált bázisra. Ahogy itt látjuk, nemcsak gyakorlatias és logikus lény, hanem rigolyás, szeszélyes, lelke még csak véletlenül sem egyprincípiumos; árnyalatok és minőségi különbségek színezik. Hol hosszan szól, hol hosszan hallgat. Vagy például hegedűjét gyötri. Időkkel előbb, odakinn, a messzi szigetre Robinson bekvártélyozza a mezőgazdaságot és az ipart. Majd pedig a talányt, hogy két kultúra összefér-e. Modern ember ő is; előbb cselekszik, aztán gyón. De nemcsak tükre, hanem gazdagítója is annak, amit Angliából hozott. Magánya már-már testi, szellemi mitológiává nő. Nemsokára megismerkedik a lét sokszorozó formái közül egy számára új formával; egy új szokásrenddel, egy új kultúrával, a létértékek egy új kombinációelemével: Péntek az alárendeltje lesz, majd egy értékesebb

Olvasólámpa Könyvekről,

írókról

érzés fölrebbenti benne: amennyire Péntek az ő alávetettje, maga épp annyira rá van utalva Péntekre. Péntek hódoló, tanuló és tanú. A szcenériát kivéve, úgy aránylanak egymáshoz Robinsonnal, mint Holmes és dr. Watson. (Emezek tanultságát leszámítva.) Magukban: Robinson – a felvilágosult uralkodó, aki híven szolgálja önmagát. Holmes – a felvilágosult, fantáziadús tudóstermészet, túl már a romantikán, az ész-korszakból. Az összefüggések virtuóza, aki élvezi, ha megpróbálnak kifogni rajta. Élvezi, mert nincsenek csodák: végül úgyis ő győzedelmeskedik. Robinson is nagy buzgalommal fürkészi a természet viszonyait; nagy buzgalommal és gyakorlatias célokból. Robinson és Holmes. Két pragmatista! Mélytüzű nyugalmukban ugrásra készen: feladatról feladatra élve. Nemhogy eleve elvontan konstruált lélektípusok lennének, ellenkezőleg. Különös hírre szert tett emberi komplexumok. Nevük rögtön: értékelő elhelyezés. És mindegyikük valóságosan beleélt az elevenek világába. Leszálltak a könyvlapokról, reprezentatív jelképpé váltak. Robinsonból (ki egy hivatalnok módján dokumentál: „Íg y távoztam el a szigetről 1686-ban, a hajónapló szerint december 19-én… Hosszú utazás után, 1687. június 11-én, harmincöt évi távollét után érkeztem meg Angli ába…”), szóval Robinsonból robinzonád vált. Utánzók serege kapkod érte máig. Napjaink új- vagy luxus-nomádjainak ősatyja. Ha ő és Péntek letekinthetnek valami fönt lebegő szellemvidékről, nyugodtan tessék nagyban fogadni rá, hogy ijedelmes is, lesajnáló is a tekintetük. Amennyiben Robinson erősen megtépázott ideája egyben a jövője, az a jövő, ami nekünk egyébként a közelmúlt, ebben a tizenkilencedikből a huszadik századba átúszó közelmúltban Holmes beretvaélű esze a bűn gyepűjén át talán most is újabb ösvényt készül vágni az igazság felé. Mert lénye valóban föltalálható az élők közt. Valamelyest életrajza, famíliája is ismerős (említ például egy művész francia nagybácsit, Horace Vernet néven), s tudjuk, hogy egyetemet végzett, a londoni Diogenes Club tagja, lakhelye a Baker Street 221/b alatt található. Elég ennyi a létezés hiteles bizonyítékául? Mostanság, ezekben a ködös és opálos időkben is megvan az esélye, hogy rejtett szigetekre bukkanjunk. S akad majd, akit kétségbeeséséből éppen a civilizáció gyógyít ki, megtetézve egy túlzó, tragikusan szilaj, de mégsem mindent elsöprő hajótöréssel; s ha mindezt egy vállalkozó szellemű matróz vagy kalandor túléli, miért is ne fogna hozzá, hogy a rejtett szigeten, meglehet, minimalista stílusban, de mégiscsak lemásolja tulajdon társadalmát. Csakhogy más dolog is volna itt. Az, ami színes és fordulatokban gazdag, de mégiscsak múlt. Fölszítható-e újra? Nem eleve megbocsáthatatlan vétek-e ismételten összetrombitálni utcakölykökből a Baker Street irreguláris csapatát? Amikor az intellektus kiáltásai meg-megremegnek, mert a bűn lekötözött szolgájának véli magát, nem más, súlyosabb, vészterhesebb kimenetelű-e a játszma, semhogy egy kölyökcsapat, vagy a kesztyűs elemzőzseni szembehelyezkedhetne az egy-két logikai lépést követően átlátszóvá váló bűnnel, amely egy-két logikai lépéstől sosem lesz átlátszó?

19. oldal Pedig amióta csak megkaptuk e két angolt, micsoda borzongással és micsoda fölpáncélozott reménnyel játszottunk velük igazi emberesdit! Egy birodalmi kultúra küldte őket. Tehát szó sem lehet róla, hogy eltörpüljenek. És mennyire hasonlítanak. Robinson és Holmes. Hasonlítanak, de nem egyformák. Egyébként is: Robinson a kétértel műbb. Hiszi, hogy az ég nem üres. És mégis, az ő szemében is az eredeti mítosz (még a Teremtő és a teremtés laikus felfogása is) valamelyest problematikus. Igaz: számára Isten nem rejtély, hanem háttér. Egy finom, s egyértelműen soha be nem vallott kereszteződés Robinson. Kereszténységét mélyen (mélyen, de nem felébreszthetetlenül) eltéve lelkébe, azon van, hogy sorsa mindmegannyi életrezdülésére sajátosan reagáljon; valóban egyéni nyomatékkal! Egyszerre a logika és az intuíció hatására. Hasznot akar, akár veszély árán is. És a veszélyért cserébe békés elmélyedést a hitben. Szentségtörés a balsors csapásaival játszadozni. Az árván maradt és kételyeivel küszködő hajótöröttnek elég volt felmérnie élete új, szűkebb határait, és a kilátástalanságtól pillanatok alatt eljutott a telhetetlenségig; a magára maradt Robinson vállalta a próbát, hogy szembeszáll a balsorssal. S hogy jövendő nehézségeit sorra-másra legyűrve megalkotja típusának originális változatát. Nem csoda, hogy újjászületésének színhelyéről, a Kétségbeesés szigetéről egykettőre lepergett a félelmetes név. Hasonlóképp sebesen vedlett át az először ijedt tengerész: Robinson hamarosan a lakatlan sziget kétkezi királya lett. S számára a nap mintha megszakíthatatlan nappal lenne: folyamatos, állandó munkaidő, amelynek fényforrása soha ki nem aludt: a mindent felfaló realitás fénye. Kár, hogy ez a realitás elfeledte kőtábláira vésni, hogy men�nyi illúziót hordoz magában. A szellemi érzékcsalódások végkimeneteléről pedig mondhatnánk egyet és mást. Robinson, akármennyire csodáljuk is őt, s bújjon bár királyi szerepbe, legkiválóbb pillanataiban sem több egy hangyaszorgalmú, tevékeny iparosnál. Mielőtt még utolérné a modern szorongás, védfalat emel, mindent a maga (ártatlannak gondolt) racionális törvényeivel magyaráz; ha pedig úgy érzi, a valóság ellen-

Búvópatak 2015. november áll a racionalizálásnak, egyszerűen elkülönül az ok formáitól, hogy a mágikus elv tágasságát válassza – a számára legvégső evidenciát: a hitet. Jelképesen értve: a kezében szerszám és kereszt. A korszellem kapacitál. Hatása közvetlen, egyszersmind bonyolult: az emberi életnek ezt a bonyolultságot kell megértenie, s ha úgy adódik, meghaladnia. S milyen drágán szerzett, mennyi kiábrándulással analóg, hogy életünket ezerszerte inkább a sokféleség jellemzi, semmint a mélység. Kalandvágyunk százfelől korlátozott, a bennünk lakó detektív kérlelhetetlenül felfedi hiányosságainkat. Ha vívódunk is, azért még játszhatunk. A játék világos kijelentéseket kíván – például: lelkünk óhaja az alkotás. Az alkotó egy elemeire hullott, vagy elemeire bontott sokféleséggel szembesül. S ő mindenbe a tulajdon lelkét képzeli bele. Rosszabb esetben képzeleg. Ez elég a gondolkodáshoz. Az igényes, igazán nagy ívű alkotói gondolkodáshoz azonban egy elvont univerzum kevés; az igazi alkotó ugyanis képekben fejezi ki magát, s ez érzéki látásmódot feltételez, konkrétumokat és áldott véletleneket. Mondhatni, egy élet fölötti életet, amelyben szabad elengedettnek lenni. Ha száz évek múltán felkölthetnénk egy írózsenit, alighanem alaposan megdöbbenne: meddig, az időnek miféle korlátjaiig terjedt a lelke; hogyan színeződött át korról korra; s ami valamikori titkait illeti, ezeknek éppen miféle képeket tulajdonít az utókor. Élet a tükörben! Robinson és Holmes: szintén tükörben élő figurák. És még ez is kevés nekik. Publikumot akarnak, tetszést. A tökéletesség pimaszsága, hogy a tökéletlenek nagylelkűségére pályázik. Ne cifrázzuk! Az, amit Péntek vagy dr. Watson szimbolizál, azt jelenti, hogy minket, közönséges lényeket valami kegy kivételes teremtményekhez köt. Amit a magunk erejéből képtelenek vagyunk elérni, majd megadják ők – legalábbis ezt sugározzák felénk. Mert az uralkodás, bármilyen finoman adják is elő, mindkét angol úrnak lételeme. Valamiféle eltökéltség hajtja előre őket. Az egyik elhajózik a világtól – egy világért! A másik, mert magasan művelt, tökéletesen tisztában van vele, hogy a látszatok végzetes játékában

Búvópatak 2015. november

20. oldal

(némi, olykor öncélú szellemi kalandozás árán) távolságok híján is felfedheti, hogy ki játszik szabálytalanul, itt van, közel van, önnön elvesztését kockáztatja, önmaga sokadszori megnyerése végett. Robinson egy irracionális helyzetben még így-úgy összeeszkábálhatott magának (s majdani csodálójának és szolgájának) egy érvényes magánvilágot. Noha eszében sincs, hogy ilyesmire merészkedjen, Robinson akaratlanul is kigúnyol bennünket. Szökni akarunk a fátum elől? A fátumot élvezni kell és megoldani. A fátum, akár csillagzat, akár balsors, vagy ha csupán a sors maga, határokkal rendelkezik, és megvan a maga mértéke. Lázadni ellene olykor gyönyörű. De ha valaki elszökik a sorsa elől, ha kimondja a határozott nemet, azután bármi megtörténhet vele. S mert nem elég erős lélek, előbb-utóbb féktelenségbe sodródik. Vakká teszi az indokolatlan reménykedés, ahonnan már csak egy lépcső a bűn; vagyis onnantól, mint egy világfelfogás, üldözni fogja majd Sherlock Holmes. Ilyenformán mind közül az egyedüli időtlen filozófiai álláspont nyer újabb formát; az, hogy élni annyi, mint körömszakadtáig ragaszkodni egymáshoz. Holott nincs megoldás az életre, és egymást sem tudjuk megfejteni. Robinson Crusoe és Sherlock Holmes. Éltető ellentétpár ők? Vagy egyik a másiknak folytatása? „Azért nem árt végiggondolni a dolgokat” – mondja Holmes. Mielőtt próbálnánk megbizonyosodni arról, ami nem nyilvánvaló, jusson eszünkbe: néha a rejtély ad külön értéket az életnek, a bizonyosság pedig egyes esetekben nem egyéb, mint

pattanásig feszített állapot. Más szóval: maga az abszurd. Robinson és Holmes – két angol, két hidegvérű, távlatos fickó; mellettük azonban ott egy harmadik, Gulliver. És igen: ő a testet öltött abszurd. Kétségbeesett kalandozásai során ugyancsak kutat, kivizsgál, felfedez, de egyetlen cinikus és csúfondáros ítélethez közelít. Ő, a harmadik angol látja legélesebben a világot? De eszében sincs, hogy akárcsak gondolati-szellemi síkon bármit is kezdjen érdemi élményével, a kegyetlen viszonylagossággal? Kaján és nyomorult kaland az övé. Színesen játssza el távollétét, sőt azt is, hogy egyáltalán nem nehéz szerencsétlennek lenni. Vannak jókor jött, gondviselésszerű hajótörések. Ezek mindegyike kitűnő ok arra, hogy túlélőik legendát teremtsenek maguk köré. Gullivernek se alkalma, se ideje ilyesmire. Ágál, magyaráz, fontoskodik. A méretükbe és furcsaságukba merevedett világokkal való találkái, életének rizikós fordulatai, a temperamentumán átszűrt megannyi élmény kiüresítette. Rettenetes tükör. Az ember törékeny dicsének romjain gázol haza. S mint nyomorúságos fölösleget, az ember összes maradék inventív képességét, hozzáfűznivalóját a világhoz egyetlen zsenánt hangsorba tömöríti: Yahoo. Íme, az ember, és lényegének elérhető magasa: Yahoo. A szánalom és a káröröm modern színekben. Hol van innen Robinson és Holmes akarat- és büszkeség-kontrasztja? Egyszerűen, megható akcentusok nélkül szakad fel Gulliver lelkéből: Yahoo! Egy lónyerítésbe sűrített vélemény a bizakodó racionalitásról és vakul rajongó híveiről.

Madár János versei

Bérczy József

K elemen L ajos

Fénylő ősöm

Száll a Hollóudvar

Öklében görbe göröngy, fekszik árnyékával lenn. Beleszépült a hajlott hát, gerinc az időbe sziklaszelíden.

Borostyánár látomása

Megvakult kő lett nagyapa, némán bizsereg és fáj. Csönddé merevült szemében mozdulatlan a táj.

Örömeid fölsegítenek

Bölcsőmmel, elsősírású reményeimmel ég és föld fölött rángok. Szülőföldünk szétszórt kavicsai olyanok, mint az öklökbe szorított lángok. A tűz megváltó szavaiban gyermekeink mind-mind Istenek. Ismerj magadra a fény szájszögletében, – és örömeid fölsegítenek!

A hosszú út előtt. Költözőben. Akkor pergett le a Te hollóudvar-látomásod a pinceház teraszán. A hegyen. Az őszben. Pokróccal betakartalak, ahogy kérted, kerekes-székedben hátradőlten vártad – a búcsú óráját a tájtól. S talán újabb rohamát az eltitkolt láznak. A nap délutánra járt. Egyszerre a kiáltásod: „Száll a Holló udvar! Látod?! A fák, a sziklák, a fészek!” Majd felém: „egy fekete tollpihe van a szemöldöködön!” Mit nem mondasz, Drága? „A hollófészek száll!… A fiak csupasz testén még csak tollkezdemé nyek! Tapintsd az ujjbegyeddel. Érzed?…” Te Élet! A fiak próbára tették már hollószárnyaik, hagynák is oda a fészket! S tudd, ahogyan én: Láztól van képzelődésed. „De az a hollópár… árnyékot sem vet az Égen! Hol is rejtőzköd nek?!” Hát ott, hol az udvaruk – a bazaltorgonák alatt! Majd látjuk magányos repülésük, halljuk mély král-král-kiáltásukat jövőre is, ne félj. „…a légből csak úgy visszatérnek? A fák? A fészek? A fiak?!…” Gyógyítlak Drága… Csihad a lázad… S hidd el: minden úgy lesz mint régen… és könnyből is jut az indulásra.

Szent György-hegy, 2014. október

21. oldal

Búvópatak 2015. november

Bérczy József

Az emberi lét megkísértése

1973. április vége a Lapp-fennsíkon. Észak-Norvégia. Egy maroknyi család van úton, gépkocsival, a norvég Lapp-föld „fővárosába”, Kau tokeinoba. Az orvosi szolgálat és a szállás helye: az észak-svédországi Jokkmokk. Onnan indultak; az éjt a finn Enontekiöben töltve. Bár közel voltak a célhoz: rövid pihenőt tartottak, a gyermekek miatt is. Ahol megállunk rénszarvas csorda kering a havas tájon szimatolva a zúzmó ázott erdőalj szagát. Hókristályokat csillogtat a Nap. Folyó zubogása – hallod? – a megpattant jég alatt. Gyéren kis csoportokban a fák. Egy hótyúk fut tova patyolat fehérben. Rejtik a csupasszá lett kövek. Leteríted a bőröket. Lányaink most rénszarvasgidák. Őket eteted. Szólsz: Kávét tölthetek? – A bögréd! Kedves… És –: egy garas a gondalataidért. Nekem való táj. Öröklét. Maradnék, és lennék a fenyő. Az ott. Honnan is veszed a gondolatot… Téged sokak gondja vár – és minket: engem és a két pulyát a szállás, ahol lefekhetünk, és ahol ébredünk – reggelente… Oly barátságos hely… Már a neve is: Jokkmokk – Patakkanyar. Én fenyő leszek. A tar síkon: egy fenyő… És a gyermekek? Neveld fel Te őket. Formát, létet váltani – mint a halál: megíratott…

Várj! Akkor én nyír leszek. Fekete hajammal: szőke nyír. Tövemnél a csemeték. Az a nyír, szemben… Nézd: amott… Majd nézlek. Mikor a Nap csak áll a horizonton s Te a dombon amott, törékeny zöldben… És ha majd, én nézek feléd? – Csukott szemhéjam mögött lesz egy másik Ég. Más varázzsal. Havas magány helyett: ágy – násznak illatával… …és kelek, hogy gyöngéden megérintselek. Akarod?… S marad minden, a régiben? Neked: a sohasem elég közel, nekem: az utól nem ért messzeség? Szerelmes Ég! – Mikor fogod fel: a hatodik hónapban vagyok… még három és megszülöm a gyermeked… A harmadikat. Most gyere! Lányaid benn a kocsiban. A rénszarvasbőröket berakhatod. – Azt se feledd, amelyiken ülsz ott a havon! Ki vezet? Te mondd! Melyikünk nem hunyhatja be a szemét?

Kautokeino, Norvégia 1973 áprilisa – Szent György-hegy, Magyarország, 2015

Búvópatak 2015. november

22. oldal

Kaiser László

Nemeskürty István órái

Hogy Nemeskürty István milyen igaz ember, a legnemesebb értelemben vett hazafi, européer magyar, mekkora író, tudós, művész, történész, irodalomtörténész, filmtörténész és kultúr történész, hogy szó szerint reneszánsz személyiség és polihisztor: erről most nem kívánok szólni. Mindezt úgyis tudja az, akinek van füle a hallásra és van szeme a látásra… S így van ez akkor is, ha neve ma nem cseng annyira ismerősnek fiatalok között, de hát ez nem az ő hibája… Arról sem beszélek most, hogy életműve a legnagyobb magyar életművek egyike, s életművének része – Németh Lászlóhoz hasonlatosan – teljességre törő élete is: az alkotástól a ma gánszférán át a hivatalos munkákig, az írástól a tanításon át a filmstúdió-vezetésig. Másról írok, a tanítvány jogán. Most, amikor vannak, akik megtagadják őt, de lettek olyanok is, akiknek számításból lett ő „a” tanár úr. Emlékezem tehát! A tanítvány okán és jogán, mert én hivatalosan voltam a diákja: négy évig tanított filmes tárgyakat az egykori Színházés Filmművészeti Főiskolán (ma egyetem); sajnos elég régen immár, 1979-től 1983-ig. Dramaturgnak készültem, készültünk egyébként: mennyi irányba mozdultunk el volt hallgatók azóta, szellemileg, kulturálisan, politikailag, sőt országhatá rok szerint is! Hosszasan lehetne beszélni Nemeskürty óráiról, a tanár úr óriási tudásáról, az órák jellegzetes hangulatáról, a tőle kapott információkról, mondatairól és félmondatairól, egyebekről. Fejtegethetném a tisztesség, tudás, tehetség és szorgalom ritka egységét benne és előadásaiban. Hosszasan, négy év azért nagy idő! Ehelyett néhány apró, de oly sajátos mozaik.

Mint említettem, filmes tárgyakat tanított nekünk, egész pontosan filmtörténetet és filmesztétikát. Ám mi sem volt jellemzőbb rá, mint az, hogy a kezdeti időszakban, heteken keresztül jószerivel semmit sem szólt a filmről: órákon át magyar történelemről és irodalomról mesélt. Megágyazott nekünk, úgy is mondhatnám: a következő filmes ismereteknek. Igazi Nemeskürty-esszék hallgatói lettünk. Egy másik emlék. Később filmeket vetíttetett nekünk, minden héten kettőt, s a következő hétre az egyikről kritikát kellett írni. Csak most tudom igazán, milyen jót tett ezzel: megtanított az írás fegyelmére, rendszeres munkára szoktatott minket. És mennyi akkor betiltott film vetítését intézte el számunkra a főiskolán. Például a Tűz van, babámét. Ehhez külön emlékem fűződik: olyan kópiája érkezett a filmnek, amely szerbre volt szinkronizálva. Tán még az is lehet, az illetékesek intézték így, hogy ne értsük a dialógusokat… Nemes kürty tanár úr rövid zsörtölődés után elkezdte fordítani a filmet, hallás után – szerbből! Szemünk előtt bizonyosodott be, közhely, nem közhely (amúgy Kosztolányi hangsúlyozta mindig, szereti a frázisokat, mert sokszor többet fejeznek ki, mint az ötletek és az igazságok): a tudás hatalom; más megfogalmazásban: tudással lehet a manipuláció hatalma vagy a tévedések, a butaság hatalma ellen tenni. Egy ilyen vetítésen történt, hogy egy másik csoportbeli hallgató jött be a terembe – a vetítést különben, bármennyire tanórának minősült is, bárki látogathatta –, majd folyamatosan járkált ki s be. A tanár úr egy ideig tűrte, aztán finoman rászólt. A hallgató pökhendi módon válaszolt, s erre a békés, mindenkivel rendkívül udvarias tanár úr saját kezűleg pen-

Nemeskürty István

23. oldal derítette ki a vetítőből a szemtelen diákot. Akkor meglepődtünk, mára értem ezt is. Nemeskürty István „penderítése” mélyebb értelmű: akik a kulturált viselkedés mögött gyengeséget vélnek, tehát képesek kulturálatlanságra, vagyis az erőszak egyik formájára, azokkal szemben bizonyos esetekben kötelesség a kemény fellépés. És végül egy adalék. A Nemeskürty-órák mindig reggel nyolc órakor kezdődtek. Ez azt jelentette – filmes képet fölvázolva –, hogy volt hajnalban a csoport, az osztály: nyúzottan, fáradtan, kialvatlanul, rosszkedvűen, esetleg másnaposan,

Provincia? Kis haza…

„A mamut-birodalmaknak csak alattvalóik vannak; igazán szeretni csak kis hazát lehet” – összegzi Dantéról, s a világcsoda olasz írónak szülővárosával, Firenzével összefüggő érzelmeivel kapcsolatos tapasztalatait Szerb Antal. Dante Firenzéjéről, Firenze Dantéjáról… Nem mintha olyan messze kellene szaladnunk hasonlókért a magyar világban! Tamási Székelyföldje, Móricz Felső-Tisza vidéke, József Attila Budapestje, Móra szögedi földje, Mikszáth Palócországa, Illyés Mezőföldje, Gion Délvidéke… – Nem vagy te egy kicsit provinciális? Hogyne volna! Mennyi hazugság, mennyi megtévesztés! A szülőföld, mint „provincia”. Marquezé a maga Latin-Amerikája… Tolsztojé a saját orosz kisvilágából kinövő világmindensége… – Provinciálisak tetszenek lenni! Ahelyett, hogy világgá mennének! Neki a vakvilágnak. Toronyiránt! „Lokálisan esők”, mondja az Állami Időjós Egylet szóvivője a hangládában. Ahelyett, hogy, mint (tegnapi) őse, helyi esőről szólna. „Helyi”… Akár a „provincia”. Borzalom anyja ne hagyj el. Legalább ilyen jó történet a „politizálni tetszik”-hez kapcsolódik. Mit nem vágnak néha az ember fejéhez, ha bele meri vinni dolgaiba – költeménybe, elbeszélésbe, regénybe, színjátékba… – a közélettel kapcsolatos vélekedését. Érzéseit, gyanúját, reményeit. – Nem politizálunk! Mihály, ne politizálj. Mert Mihály – meg András, Vince, Örzsike – már megint mire nem vetemedett. Szóba merte hozni, hogy… Pl. hogy jó lenne a hazát szolgálni! A magánzseb helyett. Pl. (Csak a példa kedvéért!) Szerb Antal Dante-tanulmánya ide is szól: a világirodalom legnagyobbjai, Shakespeare és Goethe is vastagon „politizáltak”, ám Dante még jobban. A legtöbbet! „Politikai” ellenfeleit a pokol legmélyebb bugyrába küldte, s biza fölismerhetően! Hogy ne maradjon adós a bántásokért… Hol van – hol volt – ott a l’art pour l’art, a művészet a művészetért, a semlegesség, a közéletiségtől mentes költészet?! Sehol. Mert olyan nincsen? Van, ha azt hazudjuk. Arra fanyalodunk. Arra vagyunk képesek. Játékból – játéknak – miért ne? Szó, mi szó. Szórul szóra.

Búvópatak 2015. november alig éledezve a rehabilitációs kávé és cigaretta után, és volt a jó ötvenes tanár úr: frissen, pihenten, fiatalosan, derűsen… Emlékszem, egyszer azt mondta: „Gyerekek, nekem este nyolc után semmi nem jut az eszembe. Érdemes korán feküdni, korán kelni, reg gel dolgozni.” Az utóbbi jó néhány évben magam is korán kelek, s korán kezdek dolgozni. Öregszem talán, vagy végképp igazat kell adnom ebben (is) Nemeskürty Istvánnak? Nemeskürty Istvánra emlékezünk a volt tanítvány múltat idéző írásával. (a szerkesztő)

Szóról szóra Kurta Miska

rovata

Látható, mire megy magával – velünk – az állítólag (amúgy) „politikailag korrekt”, ám ha a hazaszerető közemberekről (köztük a hazaszerető hangot megütő művészekről) van szó, nyomban keresztbe-kasul hazudozó „független értelmiség”. (Mely sem nem független, sem nem magyar értelmiség.) (Nagyon is elkötelezett – jobb esetben a semmitmondás, rosszabb esetben a tudatos népbutítás nagymestereinek szerepében tetszelgő – álértelmiség.) – P rovincia : tartomány, táj, vidék… – Provinciális: táji, vidéki, bugris… Hogyne, tahó. Egyenesen Tahónia! …Honnan való lennél. Provincia; politika; korrekt; l’art pour l’art; intelligencia. Mennyi (fölös) idegenség! Szépen, magyarul, emberül. …is lehetne. Egy szó, mint száz! Szóra szó. „Igazán szeretni csak kis hazát lehet.” Mi mást! Nekünk a miénket; (ott nálatok) Somogytól Somogyig, meg vissza. Bihartól Biharig; Zempléntől Zemplénig; Mosontól Moso nig; Csanádtól Csanádig; Küküllőtől Küküllőig. Körbe-karikába; idehaza. A magunkét ne feledjük: Zarándban. Idehaza, otthon. Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu Alapító, fõszerkesztõ: Csernák Á rpád Támogatónk a Tervezőszerkesztő: Csernák Bálint Fõmunkatárs: Fark as Judit Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth Katalin Munkatársak: Gera Katalin, Németh István Péter, †Papp Árpád, Sarusi Mihály Nyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1. Felelős vezető: Pethő László Sokszorosítás ideje: 2015. november – Sokszorosítás sorszáma: 10/2015. E-mail: posta@buvopatak.hu Postafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353. ISSN 1588-9335 Kiadja: Búvópatak A lapítvány Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12. A kiadásért felelõs: Csernák Árpád búvópatak alapítvány A Búvópatak Alapítvány számlaszáma: 10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Kis szigetek II. – Ország László fotója

Megrendelhető a Búvópatak Akik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukat szíveskedjenek jelezni az impresszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

Tá mogatónk