A túlélő by Diána O

Fordította Babits Péter

Alexandra Oliva

A túlélő Csak egy utolsó kalandnak indult...

ALEXANDRA A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Alexandra Oliva: The Last One Ballantine Books, New York, 2016 Copyright © Ballantine Books, Penguin Random House, 2016 Hungarian translation © Babits Péter, 2016 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2017 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. e-mail: kiado@alexandra.hu www.alexandrakiado.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Rehova Kata A kiadvány magyar változatát Bocz József tördelte ISBN 978 963 447 072 4

0. A stábból elsőként a vágó hal meg. Még nem érzi magát betegnek, és már nincs kint a terepen. Csak egyszer járt ott, még a forgatás előtt, hogy megnézze az erdőt, és kezet rázzon azokkal, akiknek a felvételeit észrevétlenül fazonra vágja majd. Már több mint egy hete visszatért, most egyedül ücsörög a vágószobában, és tökéletesen jól van. Pólóján ez áll: KÁVÉT A ZSENINEK. Lenyom egy gombot, mire képek sorjáznak át a zsúfolt munkaállomást uraló 82 centiméteres monitoron. A főcím. Megvillanó levelek, tölgyek és juharok, közvetlenül utánuk a nő, aki jelentkezési lapján - nem ok nélkül - a „mokka” szóval jellemezte bőrszínét. Sötét a szeme, ujjatlan narancssárga topja alig tudja kordában tartani hatalmas melleit. Haja feszesen rugózó spirálok tömkelege, valamennyi tökéletesre belőve. Jön a panoráma a hegyekről - az ország érintetlen északkeleti paradicsomáról, mely ilyenkor, nyár közepén még buján zöldell. Hirtelen egy nyúl lő ki a mezőn, nyomában fiatal fehér férfi szerteszét álló hajjal, mely csillámkőként ragyog a napfényben. Közeli ugyanerről a férfiról, aki szigorúnak és pimaszul fiatalnak tűnik metszően kék szemével. Aprócska, koreai származású nő következik, kék kockás blúzában fél térdre ereszkedik. Magas kopasz férfi tornyosul fölé ébenfekete bőrrel és egyhetes borostával. A kamera ráközelít, mialatt a nő megnyúzza a nyulat. Ezután újabb állókép: a sötét bőrű férfi, immár borosta nélkül. Mélybarna szeme higgadt magabiztossággal fordul a kamera felé, hogy a puszta tekintetével tudassa: ő lesz a győztes. Folyó. Zuzmófoltokkal benőtt szürke gránitszirt, majd újabb fehér férfi, ezúttal vörös hajjal. A sziklafalon

kapaszkodik - ezt a felvételt már átszerkesztették, hogy a biztonsági kötél egészen beleolvadjon a sziklafalba, akár egy lazacszínű telér. A következő állókép egy világos bőrű és hajú nőé, akinek zöld szeme átragyog szögletes, barna keretes szemüvegén. A vágó kimerevíti a képet. Van valami a nő mosolyában, ami tetszik neki, talán ahogy elnéz a kamera mellett. Nem pózol, mint a többiek. Vagy csak profibb a színlelésben, de akkor is: tetszik neki, hiszen itt még ő is színlel. A stáb tíz napja forgat, s számára nyilvánvaló, hogy ez a nő lesz a közönség kedvence. A szőke állatbarát, a buzgó kiscserkész... Nevetve gondolja végig a lehetőségeket. Mennyi mindent faraghat belőle - bár egyedül rajta múlna a döntés! A vágószoba ajtaja kinyílik, magas fehér férfi lép be rajta. A vágó megmerevedik székében, ahogy a producer áthajol a válla felett. - Hol van most Zoo? - kérdi a producer. - Nyomkövető után - feleli a vágó. - Cowboy előtt. A producer elgondolkodva bólogat, mielőtt hátrébb lép. Ropogós kék inget visel sárga pettyes nyakkendővel és farmerral. Éppoly világos bőrű, mint a vágó, de a napsütéstől kezd lebarnulni. A származása elég összetett. Sosem tudta biztosan, melyik etnikumhoz tartozik; a legutóbbi népszámláláson a fehéret ikszelte be. - És Légierő? Megvan már a zászló? - kérdi a producer. A vágó megpördül székével. A monitor hátulról világítja meg, bizonytalan körvonalú glóriát festve sötét haja köré. - Komolyan mondtad? - kérdezi. - Naná - feleli a producer. - És ki marad utolsónak? - Asztalos Csaj, de... - Vele nem végződhet. Pedig ezen dolgozom, mondja kis híján a vágó. Tegnap óta rendezgeti a főcímet, s még be kell fejeznie a heti finálét. Hosszú nap áll előtte. Meg hosszú éjszaka. Bosszúsan fordul vissza a monitorhoz. - Akkor Bankárra vagy Fekete Dokira gondoltam...

- Bankár - közli a producer. - Legyen ő. - Szünetet tart, majd megkérdezi: - Láttad már a tegnapit? Heti három epizód mellett csak pár nap előnyük van. Ennyi erővel akár élőben is adhatnák. Ezt az előnyt se tarthatják sokáig, teszi hozzá gondolatban a vágó. - Csak az első fél órát. A producer felnevet. A monitor fénye sárgán vetül hibátlan fogsorára. - Bankot robbantottunk - árulja el. - Pincérnő, Zoo és... és... - Csettint ujjával, ahogy próbál emlékezni. - Cowboy. Nem végeznek időben, és Pincérnő teljesen behisztizik, amikor meglátják a „hullát” - rajzol idézőjelet a levegőbe. - Addig bőg és kapdossa a levegőt, amíg Zoo kész nem lesz. A vágó idegesen fészkelődik a helyén. - Feladta? - A csalódottságtól ellágyulnak a vonásai. Alig várja, hogy megvághassa győzelmét, vagy ami valószínűbb, nemes bukását a végjátékban. Nyomkövetőt aligha győzi le. Légierőt legyengíti kifordult bokája, de Nyomkövető olyan állhatatos, olyan gyakorlott és erős, mint aki győzelemre van ítélve. A vágó dolga az, hogy a helyzet ne tűnjön ennyire egyértelműnek, s ebben elsősorban Zoora akar támaszkodni. Élvezi, ha velük dolgozhat, művészi szintre emeli kettejük kontrasztját. - Nem, nem adta fel. - A producer megveregeti a vágó vállát. - De nagyon durva. A vágó elnézi Zoo szép arcát, a zöld szempárból sugárzó gyengédséget. Nem tetszik neki az események alakulása. Nem illik a képbe. - Üvölteni kezd Pincérnővel - folytatja a producer -, amiért miatta bukják el a győzelmet. Ilyenek. Fantasztikus. Persze egy perc múlva bocsánatot kér, de akkor is. Majd meglátod. Még a legjobbak is megtörnek néha, gondolja a vágó. De hát épp ez a műsor célja: megtörni a játékosokat. Mind a tizenkettőnek előre megmondták, hogy ez a túlélésről szól.

Versengés, ami igaz is - már amennyire. Hiszen még a valódi címet se árulták el nekik. Szabadon megváltoztatható, áll az apró betűs részben. A főcím a szövegdobozban már nem A rengeteg, hanem Vaksötétben. - Délre meg kell lennie a javított főcímnek - közli a producer. - Tudom - bólint a vágó. - Oké. Csak szóltam. - A producer pisztolyt formál ujjaiból, és kacsintva lead egy lövést a vágóra, mielőtt elfordul. Azután megtorpan, hogy biccentsen a monitor felé. A kijelző energiatakarékos üzemmódra váltott, de így is kiveheti Zoo elhalványult arcát. - Nézd, hogy mosolyog - jegyzi meg. Szegényke, nem is sejti, mibe keveredett. - Felnevet, hangja egyszerre árulkodik szánalomról és kárörömről, ahogy távozik a folyosó irányába. A vágó visszafordul a számítógép felé. Megmozgatja az egeret, kivilágosítja Zoo mosolygó arcát, azzal visszatér a munkához. Mire végez a főcímmel, a letargia már beeszi magát a csontjaiba is. Először akkor köhint, amikor másnap kora reggel végez a heti ﬁnáléval. Következő estére már ő lesz a lokális zéró páciens, a készülő robbanás epicentruma. A szakemberek próbálják majd megérteni, de nem lesz rá idejük. Akármi is ez, sokáig lappang, mielőtt beüt. Csak ücsörög az anyósülésen, azután hirtelen átveszi a volánt és belehajt a szakadékba. Már a legtöbb szakember is fertőzött. A producer is meghal, nem egészen öt nap múlva. Amikor megtörténik, egyedül lesz négyszáz négyzetméteres otthonában, legyengülten és elhagyatottan. Élete utolsó perceiben öntudatlanul nyalogatja az orrából szivárgó vért, annyira kiszárad a nyelve. Akkorra már adásba kerül az első hét mindhárom epizódja - utolsó átmeneti könnyebbségként a nyomasztóan sötét vezető hírek között -, és a műsor megy tovább, szereplői megrekednek a legelső és legkeményebb csapást elszenvedő térségben. A produkciós cég próbál kimenekíteni mindenkit, de a játékosok már egyéni

próbájukat teljesítik, és szétszóródtak. Léteznek vészforgatókönyvek, de nem erre. Az egész olyan, mint a Moebius-szalag: tollvonás az elcsavart, és két végén összeragasztott papírcsíkon. Egy ideig megy a maga útján, azután történik valami és jön... az őrület. A tehetetlenség, a pánik. A jó szándék átadja helyét a létfenntartó ösztönnek. Senki sem tudja biztosan, mi történt, se kicsiben, se nagyban. Senki sem tudja pontosan, mi siklott félre. Ám mielőtt meghal, egy dologban a producer is biztos: Valami félresiklott.

1. A kis üzlet ajtaja betörve, csálén lóg a kereten. Óvatosan és abban a tudatban lépek be, hogy nem én vagyok az első, aki itt keres élelmet. Közvetlenül a bejárat mögött felfordult tojástartó. Tucatnyi Tojás Tóbiás kifordult bele terül szét a padlón, körötte a kénes bűzzel. Az üzlet többi része sem járt jobban: a polcok jórészt üresek, a pultok felborogatva. Felﬁgyelek a mennyezetre erősített biztonsági kamerára, de nem nézek a lencsébe. Amint előrébb lépek, még pokolibb bűz csapja meg az orrom. Rohad minden, leginkább a tejtermékek a nyitott, áram nélkül maradt hűtőpultokban. Megérzek egy másfajta bűzt is, amiről igyekszem tudomást se venni, ahogy nekilátok keresgélni. Két sor között egy zacskó kukoricapehely ömlött a padlóra. A széttaposott morzsák egy cipőtalp formáját rajzolják ki. Egy nagy lábnyomot, mélyen benyomódott sarokkal. Munkavédelmi bakancs lehet. Az egyik pasihoz tartozhat, de nem Cooperhez, aki állítása szerint évek óta nem visel ilyet. Talán Julióhoz. Lehajolok és felveszek egy morzsát. Ha még ropogós, tudom, hogy nemrég járt itt. Elmorzsolom az ujjaim között. Állott. Nem árulkodik semmiről. Felötlik bennem, hogy eszem a kukoricapehelyből. Nem ettem a kunyhó óta, mielőtt lebetegedtem, és az is napokkal korábban volt, talán már egy hete is, nem tudom. Olyan éhes vagyok, hogy már nem is érzem. Olyan éhes, hogy már a lábam sem engedelmeskedik. Folyton meglep, ahogy elbotlok a kövekben és gyökerekben. Látom őket, próbálom is átlépni, sőt azt hiszem, sikerül, azután mégis megakadnak a lábujjaim, és felbukom. A kamerára gondolok, és a férjemre, aki látja, amint összekanalazom a penészes kukoricapelyhet egy vidéki

vegyesbolt padlójáról. Nem éri meg. Csak hagytak valami mást is. Elengedem a morzsát, és küszködve felegyenesedek. Már ennyitől szédelgek. Megtorpanok, amíg visszanyerem az egyensúlyomat, azután elhaladok a zöldségespult előtt. Tucatnyi rothadt banán és leeresztett barna golyó - alma? néz rám vissza. Már ismerem az igazi éhséget, és dühít, hogy ennyi mindent hagytak veszendőbe menni a hitelesség kedvéért. Végül: egy csillanás az alsó polc alól. Négykézlábra ereszkedek; a nyakamban függő tájoló előrelendül, és a padlónak koccan. Betömködöm pólóm és sportmelltartóm közé, miközben megﬁgyelem, hogy az aljáról szinte teljesen lekopott a babakék festékpötty. Amilyen fáradt vagyok, külön emlékeztetnem kell rá magam, hogy ez csak egy lényegtelen részlet - nem jelent mást, mint hogy a feladattal megbízott asszisztens a legolcsóbb festéket választotta. Meg előrébb hajolok. A polc alatt egy üveg mogyoróvaj. Apró repedés cikázik ki a tető alól, elveszve a címke mögött, közvetlenül az ORGANIKUS O betűje felett. Ujjam végigsiklik a címkén, de nem érzem a repedést. Naná, hogy mogyoróvajat hagytak; utálom a mogyoróvajat. Hátizsákomba csúsztatom az üveget. Az üvegajtós hűtők mind üresek, leszámítva néhány doboz sört, amit nem veszek el. Vízben reménykedtem. Az egyik kulacsom üres; a másik talán a negyedéig van, úgy locsog az oldalamon. Talán a többiek már jártak itt; ők nem felejtették el, hogy fel kell forralni minden vizet, ha nem akarnak napokig magányosan okádni az erdőben. Akárki is hagyta a lábnyomot - Julio, Elliot vagy az ázsiai kocka, akinek a neve nem jut eszembe -, megszerezte a jobb cuccokat. Ez jár az utolsónak: egy repedt üveg mogyoróvaj. Már csak a pénztár mögötti területet nem tártam fel. Tudom, mi vár rám. A bűz, amit nem akarok megérezni: romlott hús és állati ürülék, a mélyén némi formaldehid. A bűz, amivel el akarják hitetni velem, hogy itt meghalt valaki.

Felhúzom pólómat az orromra, ahogy közeledek a kasszához. A kellék ott van, ahol vártam: hasra fektették a pult mögött. Ezt épp kockás ﬂanelingbe és melósnadrágba öltöztették. A póló anyagán át lélegzem, ahogy a pult mögé kerülök és átlépem a kelléket. A mozdulat megriasztja a legyeket, zümmögve rebbennek felém. Érzem bőrömön a lábukat, szárnyukat, apró csápjaikat. A pulzusom felgyorsul, míg a kifújt levegő felfelé száll és elködösíti szemüvegem alsó szélét. Csak egy újabb próba. Ez minden. A padlón meglátok egy zacskó diákcsemegét. Felkapom, és kapkodva visszavonulok, a legyeken át, a kellék felett. Ki a meghasadt és csálé ajtón, ami tapsikolva űz gúnyt a távozásomból. - Baszd meg - mormolom, ahogy lehunyt szemmel támaszkodom a térdemen. Ezt majd ki kell vágniuk, de ők is basszák meg. A szabályzat nem tiltja a káromkodást. Érzem a szelet, de a fák illatát nem. Orromat még mindig eltömíti a kellék bűze. Az első nem bűzlött ilyen szörnyen, de az még friss volt. Ezt, meg amit a kunyhóban találtam, régebbire csinálták meg. Belefújom orromat a szélbe, de tudom, hogy órák kellenek, mire magam mögött hagyom a bűzt. Addig nem bírok enni, bármennyire áhítozik is testem a kalóriákra. Tovább kell mennem, távol kerülnöm ettől a helytől. Vizet találnom. Ezt mondogatom magambán, a fejemben mégis más jár - a kunyhó és a második kellék. A kékbe bugyolált bábu. Az új szakasz első komoly próbájának emléke, mint egy makacs folt, kitörölhetetlenül a tudatomhoz tapad. Ne gondolj rá, hajtogatom. Hiába. Még percekig hallom a szélben a bábu sírását. Azután – elég - összeszedem magam, és elteszem a diákcsemegét fekete hátizsákomba. Vállamra veszem a zsákot, és megtisztogatom szemüvegemet a dzseki alatt viselt mikroszálas póló szegélyével. Azután azt teszem, amit Wallaby távozása óta szinte

minden áldott nap: megyek és keresem a Nyomokat. Azért lett éppen Wallaby, mert egyik operatőr se árulta el a nevét, és kora reggeli felbukkanásai eszembe juttatták, amikor évekkel korábban Ausztráliában túráztam. A második napon, amikor a Jervis-öböl közelében felébredtem a nemzeti parkban, velem szemközt a fűben egy szürkésbarna mocsári wallaby ült, és egyenesen rám meredt. Másfél méter se választott el minket. Éjszakára bent hagytam a kontaktlencsét; viszketett a szemem, de így is tisztán láttam a wallaby arcszőrzetét keresztező halvány csíkot. Gyönyörű állat volt. Méricskélőn és távolságtartóan viszonozta feltétlen csodálatomat, miközben teljességgel személytelen maradt - akár a kamera lencséje. A hasonlat persze sántít. Az emberi Wallaby közel se volt olyan jóképű, mint erszényes társa, s nem is menekült volna ugrándozva, ha a szomszéd sátorból felébred valaki és elkiáltja magát, hogy „Kenguru!” Ez a Wallaby mindig elsőként érkezett, és nyomban célba vett a kamerájával, még csak nem is köszönt. Míg együtt táboroztunk, mindig ő jelent meg, hogy egyenként kicsikarja belőlünk az aznapi összegzést. Olyan biztosan eljött, mint a napkelte, egészen az egyéni próba harmadik napjáig, amikor a nap nélküle kelt fel, szelte át az eget, majd nyugodott le, én pedig azt gondoltam: ennek is el kellett jönnie. A szerződésben az áll, hogy hosszabb időtartamra magunkra hagyhatnak és távolról követhetnek. Felkészültem erre, sőt vártam az alkalmat, hogy diszkréten ﬁgyeljenek és ítéljenek meg, ne olyan átlátszó módon. Most bezzeg örülnék, ha újra hallanám Wallaby trappolását az erdőben. Iszonyúan belefáradtam az egyedüllétbe. Lassan telik a késő nyári délután. A hangok rétegekre rakódnak körülöttem: csoszogásom, egy közeli harkály kopácsolása, a széltől felborzolt levelek zizegése. Szórványosan bekapcsolódik egy másik madár is, édes csipogással szólongatja a párját, csip, csip, csipcsirip. A harkály könnyen ment, de ezt a másik madarat nem

ismerem. Azzal vonom el ﬁgyelmemet a szomjúságról, hogy próbálom elképzelni a csicsergése alapján. Aprócska, nyilván. Élénk színű. Olyan madarat képzelek el, ami nincs is: kisebb az öklömnél, világító sárga a szárnya, kék a feje és a farktolla, hasán a minta gomolygó füstöt idéz. Persze ez csak a hím. A nőstény unalmas barna, ahogy a madaraknál lenni szokott. A füstmadár éneke még egyszer felhangzik a távolból, mielőtt az erdei zenekar szegényebb lesz a szólamával. Visszatér a szomjúságom, méghozzá újult erővel. Érzem, ahogy a kiszáradástól tompán kong a halántékom. Megmarkolom szinte üres kulacsomat, érzem könnyűségét és a nyakára csomózott kék kendő kérges szövetét. Tudom, a testem napokat is átvészel folyadék nélkül, de egyszerűen nem bírom, hogy ennyire száraz a szám. Óvatosan iszom egy kis kortyot, majd a nyelvem végigsiklik ajkam szélén, hogy felitasson minden nedvességet. Vér ízét érzem. Felemelem a kezem; hüvelykujjam tövénél látom az elkenődött piros foltot. Csak most érzem a repedést kicserepesedett felső ajkamon. Ki tudja, mióta lehet ott. A víz most a legfontosabb. Úgy tűnik, órák óta gyalogolok. Az árnyékom is hosszabb, mint amikor elhagytam a boltot. Eltelt néhány óra, de nincs se újabb üzlet, se más, amit kékkel jelöltek. Még mindig orromban érzem a kellék bűzét. Menet közben próbálok rátaposni az árnyékomra. Persze nem megy, de elvonja a ﬁgyelmem. Annyira, hogy nem veszem észre a postaládát, csak amikor kis híján elmegyek mellette. Pisztráng formájú, a házszámot színes pikkelyek alkotják. A postaláda mellett mellékút nyílik, ami hosszan kígyózik a fehér tölgyek és itt-ott a nyírfák között. Nem látom a házat, de ott kell állnia az út végén. Nem akarok odamenni. Azóta nem jártam házban, hogy egy csomó babakék léggömb elvezetett a kunyhóhoz, ami belül is kék volt... harsányan kék. A félhomály és a játék mackó. Képtelen vagyok rá.

Vízre van szükséged. Kétszer nem dobják be ugyanazt. Nekiindulok a mellékútnak. Nehézkesek a lépteim, és folyton megakad a lábam. Árnyékom jobbról kísér, könnyedén ugrándozik fáról fára, csak én vagyok ilyen erőtlen és suta. Nemsokára meglátom a Tudor faházat; komolyan elférne rajta egy új festékréteg. Szinte belesüpped az elvadult fűbe - éppen olyan, amilyennek gyerekként a kísértetházakat képzeltem. Vörös terepjáró parkol előtte, ezért nem látok rá a bejáratra. Időtlen idők óta kutyagolok, a terepjáró szinte túlvilági jelenésnek tűnik. Azt mondták, nincs kocsikázás, és nem is kék, de itt van, úgyhogy mégiscsak jelent valamit. Lassan elindulok a kocsi és ezzel együtt a ház felé. Talán elrejtettek egy kanna vizet a csomagtartójába. Akkor be se kell mennem. A terepjárót sárfoltok borítják, mintáik az anyag korábbi cseppfolyósságáról árulkodnak. Ha rá is száradt, nem kosz, hanem sár. Mint amikor a pszichológusnál tintapacákat kell nézegetni, csak én nem látom kirajzolódni a képet. Csip, csip, hallom. Csipcsirip. Füstmadaram visszatért. Felkapom a fejem, próbálom meghatározni a helyzetét, miközben ﬁgyelmes leszek egy másik hangra is: a víz bugyogására. Szétárad bennem a megkönnyebbülés; mégsem kell bemennem. A postaláda csak arra kellett, hogy elvezessen a forráshoz. Enélkül is hallanom kellett volna, de olyan kimerült vagyok, olyan szomjas. Ahhoz is a madár kell, hogy a látásról átkapcsoljak a hallásra. Elfordulok és követem az áradó víz hangját. A madár tovább csiripel, amiért némán hálát rebegek neki. Felhasadozott ajkam már ennyitől megsajdul. Ahogy a csobogó vizet keresem, eszembe jut az anyám. Ő is azt hinné, hogy nem véletlenül botlottam a postaládába, csak nem a producert sejtené e mögött. Elképzelem, ahogy a nappaliban ül, a ködként örvénylő cigarettafüst mélyén. Elképzelem, ahogy ﬁgyel; számára minden sikerem megerősítés és minden kudarcom lecke. Ahogy mindig,

most is úgy éli meg tapasztalataimat, mintha a sajátjai lennének - csak mert nélküle én se léteznék. Indoknak mindig elég ennyi. Apámra gondolok a szomszédos pékségben, ahogy elbűvöli a turistákat az ingyen kóstolóival és bölcs megjegyzéseivel, miközben próbál elfeledkezni dohányszagú feleségéről - immár harmincegy éve. Eltűnődöm, vajon ő néz-e. Azután meglátom a csermelyt, ezt a természeti csodát az úttól nem messze. Kiéleződik ﬁgyelmem és összerezzenek a megkönnyebbüléstől . Másra se vágyom, csak hogy kelyhet formáljak a tenyeremből, és ajkamhoz emeljem a hűs forrásvizet. Ehelyett kivégzem a kulacsban maradt meleg folyadékot, talán egy csészényit. Korábban meg kellett volna innom - haltak már meg emberek a kiszáradástól, mialatt a vésztartalékot őrizgették. Igaz, forróbb égtájakon, ahol a nap felperzseli az ember bőrét. Nem itt. Miután iszom, követem a patak vonalát, hátha látok veszélyes hulladékot, halott állatot, hasonlót. Nem akarok még egyszer lebetegedni. Jó tíz percen át csoszogok, egyre messzebb és messzebb kerülök a háztól. Hamarosan tisztást látok, hatalmas kidőlt fával a szélén, jó ötméternyire a víztől. Életbe lép a megszokás: körben megtisztítok egy földdarabot, majd fát gyűjtök. Amit összeszedek, négy rakásra válogatom szét. Bal szélre kerül minden, ami vékonyabb egy ceruzánál; a jobb szélre minden, ami vastagabb a csuklómnál. Amikor összegyűlik néhány órára való, száraz fenyőháncsot szedek, forgáccsá tördelem, és egy nagyobb kéregdarabra halmozom. Kikapcsolok egy karabinert a derékövemen, a csípőm bal oldalán. Tűzgyújtóm ezüstös fénnyel siklik elő, bele naptól és kosztól cserzett tenyerembe. Kicsit úgy néz ki, mint egy narancssárga zsinórral összekötött kulcs és pendrive legalábbis nekem ez jutott róla eszembe, amikor az ügyességemnek és a szerencsémnek köszönhetően az első próba után a birtokomba került. Ez még első nap történt,

amikor mindig láttam a kamerát, és izgalmasnak tűnt minden, még az unalmas részek is. Némi erőlködéssel szikrát csiholok, amíg a gyújtós füstölni kezd. Gyengéden a kezembe veszem, és lágyan fújom; eleinte csak még több füstöt élesztek, de végül megjelenik a parányi láng is. Kapkodva elteszem a tűzgyújtót, majd két kezemmel a tisztásom közepére helyezem a fakérget. Ahogy még több gyújtóst adok hozzá, a lángok magasabbra csapnak és a füst betölti az orrom. Sorban a kisebb, majd a vastagabb ágakkal táplálom a lángokat. Néhány percen belül a maga teljességében felcsap a tűz, bár a tévében ez nyilván nem olyan lenyűgöző látvány. A lángok alig harminccentisek, de több nem is kell - nem füstjelezni akarok, hanem forralni. Előveszem a zsákból rozsdamentes acél bögrémet. Horpadt és kissé kormos, de még egyben van. Miután megtöltöm vízzel, a tűz közelébe helyezem. Míg arra várok, hogy a víz forrni kezdjen, kényszerítem magam, hogy a mogyoróvajas üvegbe dugjam az ujjam. Miután oly régóta nem ettem, azt gondolnám, hogy még legkevésbé szeretett ételemnek is mannaíze lesz, de nem; undorító, sűrű és sós, feltapad a szájpadlásomra. Kiszáradt nyelvemmel a nyúlós masszát bökdösöm, miközben arra gondolok, milyen röhejesen festhetek. Jelentkezéskor be kellett volna írnom, hogy allergiás vagyok a mogyoróra; akkor mást kellene adniuk. Vagy talán be se válogatnak. Túl fáradt vagyok, hogy azon túráztassam az agyam, hol lennék most, ha nem válogatnak be. A víz végül forrni kezd. Adok a kórokozóknak néhány percet, hogy kipusztuljanak, azután rongyos kabátujjamba bugyolálom a kezem és elhúzom a bögrét a tűztől Amint a buborékok eltűnnek, áttöltöm a forralt vizet egyik kulacsomba, amitől jó harmadáig megtelik. A második adag gyorsabban felforr. A víz a kulacsba került, és a harmadik kör után a palack tele is lesz. Szorosan rácsavarom a kupakot, azután beásom a csermely latyakos

fenekébe, hogy a hideg víz csaknem a pereméig elborítsa. Az áramlás belekap a kék kendőbe. Mire megtöltöm a második palackot, az első kis híján lehűl. Megtöltöm a bögrét, és újra felteszem forrni, azután iszom egy keveset a lehűlt palackból, hogy kiöblítsem torkomból a mogyoróvaj üledékét. Várok néhány percet, majd iszom még egyet. Rövid szünetekkel kiürítem az egész kulacsot. A bögrében újra forrni kezd a víz, miközben érzem, ahogy agysejtjeim újra hidratálódnak. Fejfájásom enyhülni kezd. Valószínűleg felesleges az egész felhajtás; a patak tiszta és gyors folyású. A víz jó eséllyel biztonságos, de egyszer már kockáztattam - és vesztettem. Ahogy áttöltöm a kulacsba a legfrissebb adagot, eszembe jut, hogy még nem építettem menedéket, pedig az ég olyan felhős, mintha esni készülne. A gyorsan halványuló fény tudatja velem, hogy nincs sok időm. Feltornászom magam, és összerezzenek, ahogy merev csípőm tiltakozik a hirtelen mozdulat ellen. Gyűjtök az erdőben öt vastagabb ágat és nekitámasztom a kidőlt fatörzs szélvédett oldalának, hogy az így keletkező odúban éppen elférjek. Előveszem a fekete szemeteszsákot - Tyler váratlan, ám annál többre értékelt búcsúajándékát -, hogy ráterítsem a kezdetleges vázra. Ahogy összegyűjtöm és a műanyag zsákra hintem a lehullott faleveleket, a túlélés alapszabályára gondolok. A Hármas Szabály. A rossz magaviselet három másodperc alatt megölhet, míg a légszomjnak ugyanehhez három perc, a fagynak három óra, a kiszáradásnak három nap, az éhezésnek pedig három hét kell - vagy három hónap? Akárhogy is, az éhezés aggaszt a legkevésbé. Akármilyen gyengének érzem magam, még nem telt el olyan sok idő azóta, hogy utoljára ettem. Legfeljebb hat-hét nap, és akkor sokat mondtam. Ami a fagyot illeti: még ha esik is ma éjjel, olyan hideg nem lesz, hogy végezzen velem. Ha nem építek menedéket, legfeljebb ronggyá ázom, és még pocsékabbul érzem magam, de aligha leszek életveszélyben. Persze nem akarok ronggyá ázni és még pocsékabbul

érezni magam, miközben, lehet bármekkora a költségvetés, nem kamerázhatnak be egy olyan odút, ami előttem nem létezett. Tovább hordom hát a leveleket, majd hátrahőkölök, amint egy negyeddolláros méretű farkaspók ugrándozik a karomon. A hirtelen mozdulattól túlságosan könnyűnek érzem a fejem, mintha nem is itt lennék. A pók a bicepszemen talál fogást. Lepöckölöm a másik kezemmel, s nézem, ahogy talajt ér hevenyészett viskóm előtt. Ő is odabent keres menedéket, ami nem különösebben érdekel; csak kismértékben mérgező. Addig gyűjtöm a levelet, amíg jó félméternyi takarja a hajlékomat, és a derékaljam odabent még vastagabb. Terítek néhány lombos ágat az egészre, hogy egyben tartsa az építményt, azután elfordulok, és látom, hogy a tűz már alig parázslik. Ma este nem vagyok elememben. Talán a ház teszi. Még mindig a frász kerülget. Ahogy töröm és a parázsra szórom a gallyakat, a vállam felett visszasandítok hajlékomra. Alacsony, rendezetlen összevisszaság, melyből minden irányban ágak állnak ki. Emlékszem, azelőtt milyen gondosan, milyen lassan építettem magamnak menedéket. Azt akartam, hogy olyan takaros legyen, mint Cooperé és Amyé. Most már csak a hasznosságuk érdekel, s ha őszinte akarok lenni, az ilyen odúk mind egyformák - kivéve talán a nagyot, amit együtt építettünk, mielőtt Amy elment. Az igazi kis szépség lett: teljesen befedtük az összeszőtt ágakkal, mintha zsúpfedele lenne, és elfértünk benne mindnyájan, csak Randy vonult akkor is külön. Iszom még egy-két korty vizet, mielőtt letelepedek az újjáélesztett tűz mellé. A nap mar elköszönt, a hold még szégyenlősködik. A lángok megrebbennek, koszos szemüveglencsémen át csillagokat hánynak szikrák helyett. Egy újabb magányos éjszaka a vadonban.

2. Az első adás nyitóképén Nyomkövető áll majd a víz szélén. Feketébe öltözött, és a bőre is sötét, a felszántott föld színe. Éveket töltött azzal, hogy egy nagyragadozó benyomását keltse, míg ma már a legkisebb erőfeszítés nélkül egy vadászó fekete párduc ereje és kecsessége sugárzik belőle. Arca nyugodt, tekintete mégis áthatóan fürkészi a vizet, mintha a prédájára lesne. A teste ívben megfeszül, hogy a néző azt higgye, bármelyik pillanatban előrevetheti magát - de mire? -, azután hunyorogva néz az ég felé, s hirtelen éppoly valószínűnek tűnik, hogy keres egy napfényes rétet, ahol kipihenheti magát. Nyomkövető a lehetőségeket mérlegeli: megkíséreljen itt átkelni, vagy feljebb keressen egy alkalmas helyet? Nem kételkedik abban, hogy szikláról sziklára képes átugrálni az öt méter széles folyón - ami gyors folyású ugyan, de nem mély -, csak egyetlen szikla aggasztja. Egyszer mintha megmoccant volna az áramlat erejétől. Nyomkövető nem akar vizes lenni, bár csodálja a víz átformáló erejét, s ez a csodálat arra indítja, hogy elmosolyodjon. A nézők saját ízlésük szerint ítélik meg a gesztust. Akik faji hovatartozása vagy póza miatt nem kedvelik Nyomkövetőt - még nem láttak belőle mást, csak ahogy itt áll, ezért a nemtetszésük előítéletükből fakad -, elbizakodottnak látják a mosolyt. Egy különösen epés producer a felvétel láttán azt gondolja: maga a testet öltött gonosz. Nyomkövető nem gonosz, és az önbizalma is megalapozott. Veszélyesebb akadályokat is legyőzött már, mint egy gyors sodrású sekély folyó, és jóval természetesebb kihívásokat, mint ami a folyó túlsó partján

vár rá: az első mesterséges próba. A folyó túloldalán találkozik majd először a többi tizenegy versenyzővel. Tudja, hogy szükség lesz csapatmunkára, de akkor sem tud másként gondolni rájuk, mint versenyzőkre. Ezt - sok egyéb mellett a felvezető ﬁlmben is elárulta. Ő, mint a legerősebb versenyző, nem adhatja jelét semmilyen együttérzésnek. Magyarázkodása ide kevés, ezért bevágnak majd egy snittet, amelyen acélos tekintettel áll egy fehér fal előtt, s mindössze annyit mond: „Nem a kalandért vagyok itt. Győzni jöttem.” A stratégiája ugyanilyen egyszerű: légy jobb, mint a többiek. Míg Nyomkövető ingadozik, a kamera átsiklik a kavargó vízen és a lombos ágak között, meg sem áll Pincérnőig, aki a tájolójára mered. Feszes fekete jóganadrágot visel világító zöld sportmelltartóval, ami külön kiemeli vállára omló dús vörös haját. Nyakába kötve viseli lila kendőjét. Csaknem száznyolcvan centiméter magas, és ruganyosan karcsú. Alig van csípője - „Hová férnek el a belei? , gonoszkodik majd vele egy troli a fórumban. Arca hosszú és sápadt, bőrét vastagon felvitt alapozóval teszi egységessé. Melltartójához passzoló szemhéj festéke csillámlik. Pincérnőnek nem kell átkelnie a folyón, mindössze használnia az iránytűt, hogy az erdőn át délnyugatnak tartson. Számára ez is kihívás, amit a felvétel éreztet: Pincérnő megáll, vörös fürtjei keretbe foglalják arcát, ahogy körbefordul, és a számára ismeretlen készséget vizsgálgatja. Meg alsó ajkát is beharapja, részint zavarában, de inkább azért, mert ettől dögösebbnek hiszi magát. - A piros vagy a fehér vége észak? - teszi fel a kérdést. Azt az instrukciót kapta, hogy mondja ki, ami a fejében jár, és ő így is tesz. Gyakran. Pincérnő titka, amiről soha egy néző sem értesül, hogy nem ő jelentkezett a műsorba. Felkérték. A show gazdája akart egy vonzó, ám alapvetően haszontalan női játékost, lehetőleg vörösben, mert már beválogattak két barnát és

egy szőkét - ha nem is platinát, de elég szőkét, akinek haját az erős napfény tovább fakítja majd. Igen, gondolhatta a producer, egy szép vörössel teljes lesz a csapat. - Oké - bólint Pincérnő. - A piros vége hegyesebb. Az lesz észak. - Körbefordul, újra beharapja az ajkát. A tű megállapodik az É-nél. - Akkor irány... északkelet. - S bár a tájolón egyértelműen megjelölték az irányokat, csilingelő hangon hozzáteszi: - Előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél. Azzal elindul egyenesen délnek, majd ahogy maga elé motyogja az égtájakat, korrigál és kitér jobbra. Néhány lépés után megtorpan. - Várjunk csak! - Lenéz a tájolóra, hagyja megállapodni a tűt, mielőtt balra fordul. Végre a helyes irányba halad. Kaparászik egy sort. - Nem is olyan nehéz. Pincérnő tudja, hogy nincs esélye győzni, de nem is azért van itt. Maradandó benyomást akar kelteni - a producerekben, a nézőkben, bárkiben. Igen, teljes munkaidőben felszolgál egy bárban, de hatévesen szerepelt egy cukorkareklámban, ezért elsősorban színésznőnek és másodsorban modellnek tekinti magát, csak azután pincérnőnek. Ahogy a fák között halad, olyasmi jár a fejében, amit nem mondhat ki: ez lesz számára a nagy áttörés. Ezalatt a folyóparton Nyomkövető úgy dönt, hogy a szikla viszonylag csekély kockázat, az ismert akadály pedig mindig jobb az ismeretlennél. Előrelendül. A vágó lelassítja majd a felvételt, mintha természetﬁlmet forgatnának, így Nyomkövető elemében érezheti magát - titokban azt hiszi, előző életében vadmacska volt -, míg a nézők láthatják erejét és kecsességét. Láthatják sajátos lábbelijét is, ha eddig nem vettek volna észre, a közelkép ráirányítja a ﬁgyelmüket: az embléma sárgája csak úgy virít másként sötét kiterjedésén. Láthatják, ahogy az egyenként beburkolt lábujjak megragadják a követ; ámuldozhatnak Nyomkövető egyensúlyérzékén és sebességén, ahogy tökéletesen uralja

minden mozdulatát, s néhányan talán azt gondolhatják: nekem is kell egy ilyen csuka. A lábbeli jól kiemeli Nyomkövető természetes eleganciáját, mellyel gyönyörűen szökell szikláról sziklára, biztonságban az örvénylő víz felett. Teste mozgás közben mintha elnyúlna, ebben is vadmacskára emlékeztet. Jobb lábával most az ingatag kövön landol, mely ettől megbillen. Fontos pillanathoz érkezünk: ha Nyomkövető felbukik, adott karakter lesz belőle, ám ha gond nélkül továbblendül, egészen más. A válogatás talán lezárult, de az csak a hivatalos rész. Nyomkövető kitárt karral megőrzi egyensúlyát - eközben felfedi a jobb csuklójára kötözött vörös kendőt -, ám ahogy kibillen, egy ritka pillanatra így is sérül sebezhetetlenségének illúziója. Azután csak követi a szikla mozgását, s már tovább is lendül a következő kőre. Amikor másodpercekkel később eléri a túlsó partot, némiképp zihál az erőfeszítéstől, de tükörsimára borotvált fejétől ujjanként beburkolt lábáig csontszáraz - leszámítva csatakos hónalját, amit a néző úgyse lát. Még megigazítja karcsú, szinte üres hátizsákjának pántját, azután továbbmegy az erdőben az első próba felé. A megingást majd szépen kivágják. Nyomkövetőre előre kiosztották a megállíthatatlan és sebezhetetlen hős szerepét. Mindeközben Pincérnő elbotlik egy kiálló gyökérben és elejti a tájolót. Derékból hajol le érte, a gravitáció meg elvégzi a többit - épp, ahogy Pincérnő óhajtja. A spektrum két vége egymáshoz közelít. A két szélsőség között Cowboy - nevéhez híven cowboykalapot visel, ami legalább olyan viharvertnek tűnik, mint barázdált, borostás arca. Könnyed léptekkel rója az erdőt. A nyakában cowboy módra fekete-sárga kendőt visel; készen áll, hogy felhúzza szájára és orrára, ha kitörne a homokvihar. Ezer mérföldre hátrahagyta kedvenc deresét, bőrcsizmája sarkán mégis sarkantyú peng. A sarkantyú a

kamerának szól, az egyik producer nagy ötlete. Miután felvette, Cowboy megpörgette az egyiket. Tompa az éle, de mégiscsak él - még kapóra jöhet. Egy csíkos ponchót is felkínáltak neki, de azt visszautasította. - Mi kell még? - hördült fel. - Köpjek bagót és járjak terpeszben? Cowboy felmenőit egykor meszticként sorolták be, és jelentéktelennek találták a hatalmasok. Nagyapja éjjel kelt át a határon, hogy egy családi gazdaságban lapátolja a ganét és fejje a teheneket. Évekkel később elvette a főnök lányát, aki megörökölte a birtokot, fehér fiuk viszont egy sötét bőrű mexikói varrónőt vett el - ennek eredménye Cowboy némiképp füstös arca. Már betöltötte az ötvenhetet; vállig érő borzas haja éppoly élesen válik szét feketére és fehérre, mint a jóról és rosszról alkotott nézetei. Cowboy és a próba között nincs akadály. A képességei vagy a hiányosságai - nem számítanak meghatározó vonásnak. Büszke, peckes cowboyjárásán van a hangsúly. A karaktere adja magát. Ázsiai Csajt már nem ilyen könnyű belőni. Khaki munkásnadrágot visel kék kockás blúzzal. Haja hosszú és szögegyenes, egyszerű kontyát csak világító sárga kendője dobja fel, amit a tarkóján köt meg. Mindössze annyi sminket visel, amennyit ráerőltettek: egy kis szemceruza, hogy tovább nyújtsa mandulaszemeit, ajkán leheletnyi csillámló rúzs. Végigpásztázza környezetét, ahogy a fák közül kitör a nyílt terepre. A tisztás közepén egy férfi várakozik. A férfi mögött, a tisztás túlsó oldalán, Légierő lép ki a napfényre. Katonai vonalon a producerek klasszikus díszpéldányt akartak, s pontosan ezt kapták: a napsütésben megcsillanó sörtére nyírt hajat, metszően kék szemet, élesen előreugró szögletes állat. Légierő farmert és hosszú ujjú pólót visel, mégis úgy mozog, mintha egyenruha lenne rajta. Szálegyenes tartása magasabbnak láttatja százhetven

centijénél. Tengerkék kendőjét - ami egy árnyalattal sötétebb a légierő hivatalos kékjénél - az övére kötve, a bal oldalán viseli. Légierőt pilótaként adják el, de közben gondosan kerülik egy aprócska részlet említését. Egy szóval se beszélnek arról, minek is a pilótája. Egy vadászgépnek, feltételezi a legtöbb néző - pont úgy, ahogy várják tőle. Csakhogy Légierő nem vadászpilóta. Amikor repül, teherrakományokat szállít: tankokat és muníciót, lövegeket és lőszert - vagy épp magazinokat és csokiszeleteket azokba az üzletekbe, melyeket az Egyesült Államok volt szíves felépíteni a hadseregében szolgáló férfiak és nők számára. Légierő olyan, mint egy főállású Mikulás, aki egy gazdag nagybácsi nagylelkű ajándékait osztja. Egy olyan hadseregben, ahol a vadászpilóták félistenek, míg a bombázók egy mobil Nappal repkednek, az ő munkájában nincs sok köszönet. Légierő és Ázsiai Csaj a tisztás közepén találkoznak, és köszönésképpen biccentenek egymásnak, mielőtt megállnak a rájuk várakozó férfi előtt. A műsorvezető. Nem ismerjük meg, amíg nem beszél, és nem beszél, amíg nem érkezik meg mind a tizenkét játékos. Nyomkövető a műsorvezető mögött surran ki a fák közül. Cowboy keletről bukkan fel, egy harmincas vörös hajú férfi társaságában, aki mentazöld kendőt visel. Hamarosan játékosok érkeznek minden irányból. Egy fehér nő a húszas évei végén világos hajjal és szemüveggel, csuklóján azúrkék kendővel. Egy középkorú fekete férfi; egy kamaszkorából épp csak kinőtt fehér férfi; egy ázsiai, aki huszonhat éve dacára elmenne kiskorúnak. Egy fehér férfi a harmincas évei közepén; egy spanyol ajkú nő, akinek lényegtelen a kora, amíg elég fiatal, a mellei pedig elég tekintélyesek és valódiak. Mindenki egyedi azonosító színt visel. Utolsóként Pincérnő jelenik meg, akit meglep, hogy ilyen sokan érkeztek előtte. Ahogy beharapja alsó ajkát, Légierő hirtelen támadt vonzalmat érez iránta. - Köszöntöm önöket - szólal meg a műsorvezető, egy B

listás híresség, aki így remél új életet lehelni karrierjébe, de legalábbis kifizetni a kártyaadósságát. Jellegtelenül jóvágású, barna hajú és szemű. Orrát több mérvadó blog is „rómainak” nevezi, ő pedig úgy tesz, mintha tudna, mit jelent ez. Jó minőségű szabadidős öltözéket visel, s valahányszor látjuk, a képkivágásban megjelenik mellkasának felső része, rajta a szponzor büszkén hirdetett nevével. - Köszöntöm önöket - ismétli meg mélyebb, zengően férfias hangon, miközben eldönti, hogy amikor majd felveszik a hangsávot, ezt a hangját fogja használni. Üdv A Rengetegben! Halk zümmögés vonja magára a játékosok figyelmét. Elsőként Légierő fordul a hang forrása felé. - Basszus - szólja el magát, és ezzel elhangzik az első cenzúrázandó káromkodás. A többiek is megfordulnak. A csoport mögött szemvonalban másfél méter átmérőjű drón lebeg, közepén a kamera lencséjével. Ami elég a további fojtott hangú szitokszavakhoz, és egy elmormolt „aztához” a világos hajú nő részéről. A drón némán felszökik az égre. Csak pár pillanat kell, azután már elég távol van, és elég halk ahhoz, hogy szinte láthatatlanná váljon. - Hová tűnt? - suttogja Pincérnő. Mire eljut a kérdés végére, már csak Nyomkövető tudja megkülönböztetni a drónt a felhőktől. - Egyike a számtalan figyelő szempárnak, mely önökre tapad - tájékoztatja őket a műsorvezető. Sokat sejtető hangon beszél, pedig igazság szerint ez az egyetlen drón, és miután a játékosok az idő túlnyomó részében a lombok alatt maradnak, ezt is főként a vágóképekhez használják. Kezdjünk is bele - lép tovább. - Az elkövetkező hetekben szükségük lesz minden ügyességükre, miközben a végletekig próbára tesszük kitartásukat. Ezzel együtt bármikor feladhatják. Ha egy próba túlságosan megerőltető, ha nem bírnak ki még egy éjszakát a szúnyogok társaságában, csak annyit kell mondaniuk, „Ad tenebras

dedi”, és vége. Jól jegyezzék meg ezt a mondatot! Ez a kiút. - Beszéd közben egy-egy kártyát nyom minden játékos kezébe. - Az egyetlen kiút. Leírtuk önöknek, hogy az emlékezetükbe véssék. Ad tenebras dedi. Szeretném egyértelművé tenni: miután kimondták, már nem táncolhatnak vissza. - Mit jelent? - kérdez rá Cowboy. - Nemsokára megismerik a jelentését - felel titokzatosan a házigazda. Fekete Doki tömzsibb és kerekebb Nyomkövetőnél, ráadásul kecskeszakállat visel. Mustársárga kendőjével a fejét védi. Egyik fehérrel pettyezett szemöldöke felszökik, ahogy lenéz a kezében tartott kártyára. Azután egyedül látjuk a fák előterében, kecskeszakálla körül sóhajnyi borostával. - Latinul van - árulja el a jövőből érkező Fekete Doki. „Megadom magam az éjszakának.” Vagy „a sötétségnek" , nem vagyok benne biztos. A körülményeket tekintve kissé színpadias, de örülök, hogy vannak pánikszavak. Jó tudni, hogy van kiút. - Egy pillanatra elhallgat. - Remélem, mindenki megjegyzi. Ezután a műsorvezető, aki már egy tűz mellé húzott kempingszéken ül, egyenesen a nézőkhöz szól. - A játékosok nem tudnak mindenről - árulja el bizalmasan, lefelé billentett állal, mintha csak egy államtitkot osztana meg. Egész testbeszéde azt jelzi: „Mostantól egy oldalon állunk. - Tudják, hogy egyiküket sem szavazhatják ki, hiszen ez egy verseny, vagy inkább több kisebb futamból álló bajnokság, melynek során jutalom- és büntetőpontokat gyűjtenek. Azt viszont nem tudják, hogy ebben a versenyben nincs célszalag. - Előrébb hajol. - A játszma tovább folytatódik, amíg csak egyetlen játékos marad, és az egyetlen kiút a feladás. Senki sem tudja, meddig tart a műsor, se a készítők, se a szereplők. A szerződésben az áll: nem kevesebb, mint öt hét, és nem több, mint tizenkettő, de bizonyos körülmények

esetén az apró betűs záradék tizenhat hetet is lehetővé tesz. - „Ad tenebras dedi” - mondja ki a műsorvezető. - Nincs más kiút. E tekintetben a játékosok csakugyan vaksötétben tapogatóznak. A bemutatkozó kisfilmek következnek, valamennyi hiteles erdei háttérrel. Pincérnő, aki tudja, hogy egyedül közönségkedvencként van esélye: - Mihez kezdek az egymillió dollárommal? Elmegyek a tengerhez, Jamaicába, Floridába, nem bánom, de valami igazán szép helyre. Magammal viszem a barátnőimet, csak ülünk egész nap a parton, iszogatjuk a Cosmókat és mindent, ami „tinire” végződik. Cowboy kurtán megvonja a vállát: - A pénzért vagyok itt. Nem tudom, mit tartogatnak számunkra, de nem áll szándékomban kimondani azokat a szavakat. A fiaim odahaza ellátják a farmot, de azt akarom, hogy főiskolára menjenek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy fizessem a tandíjukat, és még őket is elveszítsem mint kisegítőket. Ezért vagyok itt, a kölykeim miatt. A világos hajú, barna szemüveges nő. Amikor jelentkezett, a bemutatkozó videóban egy tüskés sárga gyíkot fogott a kezében, ezért a vágó többet lát benne egy profilba illő hajszínnél. - Tudom, milyen nevetségesen hangzik - kezdi -, de nem a pénzért vagyok itt. Persze én se mondanék nemet egymillió dollárra, de akkor is jelentkeztem volna, ha ez nincs. Lassan harminc leszek, három éve férjnél vagyok, ideje megtenni a következő lépést. - Zoo idegesen fújja ki a levegőt. - Itt az ideje, hogy családot alapítsunk. Minden ismerősöm, akinek gyereke született, azt mondja, hogy többé már semmi sem ugyanolyan, hogy ez gyökeresen megváltoztatja az embert, nem marad ideje önmagára. Felkészültem rá. Hajlandó

vagyok lemondani az önmegvalósításról, s igen, ha kell, az ép eszemről is, de mielőtt ez megtörténik, mielőtt hivatalosan is mamira változtatom a nevem, szeretnék egy utolsó nagy kalandot. Ezért vagyok itt, s ezért nem fogom feladni, történjék bármi. - Feltartja a papírt, amire a latin mondatot nyomták, hogy a kamera előtt félbetépje. A gesztus talán jelképes, már megjegyezte a szöveget, de ettől még nem kevésbé drámai. - Szóval - néz a kamerába félénk visszafogottsággal, miközben nem győzi pókerarccal leplezni a somolygását -, felőlem indulhat a játék.

3. Éjjel az odúmban fekszem, de nem tudok aludni a feszítő érzéstől, ami ott van mindenhol - a lábamban, a vállamban, a hátamban, a homlokomban, a szememben. Talpam boltozata úgy sikoltozik, mintha napközben csak a ránehezedő súly tartotta volna vissza ettől. Kiszáradt testem lüktet, átalakul, és többre áhítozik. Végül arrébb tolom hátizsákomat a kunyhó bejáratától, és kimászom az éjszakába. Levelek ropognak a tenyerem és a térdem alatt, bakancsom megoldott fűzője kígyóként tekereg utánam. Hideg levegő csipdesi arcom. Ahogy megállok, hallom a tücsköket és a vartyogó békákat. A csermelyt, a szelet. Mintha a láthatatlan holdat is látnám, pedig csak állok, szemüvegem ráhajtogatva a hátizsák pántjára. Nélküle a világ elmosódott szürkeárnyalatos képpontokból áll. Fakó tenyerem kérges, szinte éles a repedésektől. Ahogy megdörgölöm gyűrűsujjam tövét, a szívverésem ugyanúgy felgyorsul, mint amikor lehúztam a fehérarany karikát. Emlékszem, becsúsztattam a bársonnyal bélelt dobozkába, amit aztán eltettem a felső ﬁókba. Férjem a fürdőszobában nyírta a szakállát, hogy borostás legyen, ahogy szeretem. A reptéri úton szerepet cseréltünk: jóval többet beszélt, mint én. - Fantasztikus leszel - biztatott. - Alig várom, hogy lássam. Később, a rövid pittsburghi repülőúton visszanyeltem feltörő zokogásomat, és a hideg ablakhoz préseltem homlokomat, hogy inkább az éggel osszam meg bánatomat, mint a mellettem hortyogó idegennel. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen nehéz legyen a távozás, de mióta találkoztam a férjemmel, ez is megváltozott. Azelőtt - amikor Stowe-ból a főiskolára mentem; amikor nyáron egyik nyugat-európai diákszállóról a másikra utaztam; amikor a diplomaosztó után

hat hónapot töltöttem Ausztráliában - a félelmeimet mindig feloldotta az izgatottság, s ez valahogy átbillentette a mérleget. Az indulás talán ijesztőnek tűnt, de sosem nehéznek. Ezúttal azonban nemcsak az ismerős közeget hagytam hátra, a boldogságot is. Ami nagy különbség akkor még nem is sejtettem, mennyire. Nem bánom New Yorkot, Európát vagy Ausztráliát. Nem feltétlenül bánom, hogy idejöttem, de azt határozottan igen, hogy otthon hagytam a jegygyűrűmet, bármi is álljon a szabályzatban. A gyűrű nélkül szerelmem túlságosan távoli, az általunk kovácsolt tervek pedig valószerűtlenek. A reptéren beígérte nekem a kivénhedt szürke agarat, amit azóta örökbe akartunk fogadni, hogy megvettük a házat. - Keresünk egyet, amint hazajöttél. Foltosat, valami röhejesen hosszú névvel. Tudod, amilyet a versenyeken használnak. - Ki kell jönnie a kölykökkel - feleltem, mert ezt kellett mondanom, mert egyedül ezért kellett eljönnöm. - Tudom - bólintott. - Majd körülnézek, míg elleszel. Belegondolok, hogy talán most is kutat. Estig dolgozik, de tényleg rákeres a Petﬁnderen vagy az agármentő egyesület honlapján, amelynek címét néhány héttel az indulásom előtt, a piacra menet szúrtuk ki. Vagy végre leül inni egyet az új sráccal, aki folyton azt mondogatja, mennyire magányos. Talán egyedül van otthon a sötétben, és rám gondol. Ahogy állok az éjszaka szürkületében, és hallom a szélben zizegő száraz leveleket, szükségem lenne rá. Szükségem lenne rá, hogy amikor összebújunk, nevetéstől ugráló mellkasa az arcomat verdesse. Szükségem lenne rá, hogy elpanaszolja az éhségét vagy a hátfájását, hogy félretehessem a saját bajomat és erős legyek mindkettőnkért, ne csak önmagamért. Idekint nem marad belőle más, csak egy emlék, amit minden éjjel távolibbnak érzek.

Az utolsó Nyomra gondolok. Otthon, édes otthon. Nem úti cél - nem várhatják, hogy háromszáz kilométert kutyagoljak -, csak egy irány. Ezzel is húzni akarnak. Korog a gyomrom - elnyomja a tücskök és békák zajongását is s hirtelen eszembe jut, mekkora különbség igazán éhesnek lenni, vagy csak tudni, hogy lassan be kéne kapni egy falatot. Örülök a ﬁgyelemelterelésnek. Előtúrom hátizsákomból a diákcsemegét és felbontom. Kiszórok a tenyerembe száz kalóriára való magvat és szárított gyümölcsöt. Szánalmasan kevés, egy csecsemő markában elférne. Szorosan összezárom a zacskót, mielőtt kabátzsebembe csúsztatom. Előbb a szottyadt mazsolaszemeket eszem meg, párban a mogyoróval, mandulával és tört dióval. A négy csokiba mártott mogyorószemet hagyom a végére. Egyszerre helyezem őket a nyelvemre, s ahogy a szájpadlásomhoz préselem, érzem a vékony kéreg ropogását. Mindig féltem tőle, hogy gyengeség így vágyakoznom a férjem után - hogy függetlenségem legkisebb feladásával is elárulom a valódi énemet, felélem az erőt, amit ezelőtt arra használtam, hogy elrugaszkodjak az ismerőstől az ismeretlen felé. Kisvárosból a nagyvárosba, nagyvárosból egy idegen országba. Mindig csak tovább - amíg nem találkoztam vele: a könnyed és sportos villamosmérnökkel, aki hat számjegyű összeget keresett havonta, míg én negyvenezret se kapartam össze azzal, hogy az emlősök és a hüllők közti különbségeket magyaráztam egy rakás visítozó-örökmozgó iskolásnak. Két évembe telt felismerni, hogy ez nem érdekli, hogy jövedelmi különbségeinket sosem fogja az elnyomásomra használni. Mire kimondtam a szót, „akarom”, már értettem a különbséget kompromisszum és áldozatvállalás között. Tudtam, hogy a másikra támaszkodni - ehhez is egyfajta erő kell. Vagy csak azért mondogattam, mert ezt akartam hallani. Egy cukorkarepesz szinte fájóan fúródik az ínyembe, mielőtt elolvad. Olcsó tejcsokoládé; inkább tömény édesség,

mint valódi íz. Előrehajolok, kinyújtóztatom magam. Gubancos hajam, amit valaha feszes kis lófarokban viseltem, a vállamra hullik, míg ujjhegyeim megállnak a levegőben harminc centire a lábamtól. Évek óta nem érem el a lábujjaimat anélkül, hogy ne hajtanám be a térdem, de ennél azért mehetne jobban is. Kudarcként élem meg, hogy a bokámat se vagyok képes megérinteni - kicsit olyan, mintha hűtlenné válnék önmagamhoz. Az elutazásom előtti hetekben a férjemmel minden éjjel „stratégiai értekezletet” tartottunk: bekucorodtunk az ágyba és ötleteltünk, mit tehetnék a siker érdekében. A nyújtás, a laza ízületek fontossága is szóba került. Miközben lábszáramat tapogatom, megfogadom magamban, hogy mostantól minden reggel és este nyújtani fogok. Az ő kedvéért. Valami nagy durranást akartam. Tavaly télen meg is mondtam, ezzel kezdődött minden. - Egy utolsó kalandot, mielőtt elkezdünk próbálkozni. Megértett, legalábbis a saját bevallása szerint. Sőt, egyetértett. Ő találta meg a linket és javasolta, hogy jelentkezzek, mert szeretem a vadont, és egyszer azt mondtam, hogy a levélkunyhók dögösek. Szokás szerint megoldást kínált - precíz mérnökagyával úgy képzelte, minden problémára van válasz. Még ha egyre nehezebb is számomra, hogy érezzem, tudom, hogy ﬁgyel. Tudom, hogy büszke rám - voltak gondjaim, de a legjobbat hozom ki magamból. Próbálkozom. S tudom: amint hazatérek, ez a távolság semmivé foszlik közöttünk. Tudom. Mégis vágyom arra a gyűrűre. Visszamászom odúmba. Órákkal később - ahogy a levélkunyhó nyílásán át meredek a fokozatosan felderülő égre -, tudom, hogy nem aludtam, mégis emlékszem egy álomfoszlányra. Víz szerepelt benne; egy dokkban vagy egy hajó fedélzetén álltam, és elejtettem izgő-mozgó, gurgulázó kisbabámat, aki nem igazán illett a karomba - egyáltalán, minek kellett nekem? Kicsúszott a karomból, de meg se moccantam, csak néztem, ahogy elsüllyedt a mélybe,

buborékok törtek fel belőle, ahogy színtelen hangon sírt, mintha statikus zaj lenne, én meg csak álltam tehetetlenül és bizonytalanul. Kimerülten mászom elő, és felélesztem a tüzet. Míg forr a víz, megeszem a diákcsemege maradékát, a lángokra meredek, és várom, hogy elhalványuljon az álom, ahogy máskor. Még a főiskolára jártam, amikor először álmodtam arról, hogy véletlenül megölöm véletlenül fogant gyermekemet. Újonc voltam a szexben, minden új tapasztalat mögött ott lappangott a szorongás, hogy kiszakad a gumi. Bármely egyéjszakás kaland torkollhatott hetekig tartó szórványos rémálmokba, melyekben elfeledkeztem újszülött gyermekemről, és otthagytam valahol, mondjuk egy autó áthevült belsejében, vagy épp legurult az asztalról a betonpadlóra, amikor nem néztem oda. Egyszer egy hegytetőn csusszant ki izzadt kezem közül, azután csak néztem, hogyan zuhan a völgyben kanyargó kukacméretű út felé. A helyzet rosszabbodott, ha járni kezdtem valakivel, ha az egyéjszakás kaland helyét átvette a szerelem, de legalábbis a vonzalom. Húszas éveim közepére a rémálmok gyérülni kezdtek, majd egy éven belül teljesen elmaradtak, miután találkoztam a férjemmel - az első emberrel, akivel egy napon készen álltam gyereket vállalni. Azután, a kunyhós próba utáni éjjelen, újrakezdődött. Amennyire emlékszem, nem minden éjjel, de sokszor. Néha már ébren is. Be sem kell hunynom a szemem, elég, ha egy pillanatra kihagy az agyam, s máris látom őt. Mindig őt. Mindig a ﬁút. Miután feltöltöttem a kulacsaimat, szétrugdalom menedékemet és eltaposom a tüzet. Visszatérek ugyanarra a viharvert vidéki országútra, amit napok óta követek, nagyjából kelet felé. A tájoló a nyakamban lóg, időről időre ellenőrzöm az irányt. Már vagy egy órája kutyagolok, amikor a vállamba szúró fájdalom emlékeztet rá, hogy nem nyújtottam. Néhány óra

majdnem-alvás elég ahhoz, hogy elfeledkezzem az ígéretemről. Bocs, formálom némán a szót, ahogy felnézek. Fel-le húzkodom a vállam, menet közben nyújtózkodom. Ma este, fogadom meg. Ma este lenyújtom minden sajgó izmomat. Kiérek egy kanyarból, és meglátok egy ezüstszínű autót. Ferdén, keresztben áll, egyedül bal hátsó kerekével kapaszkodik a padkán, a többi lefutott az útról. Szorongva követem féknyomát, a vizespalack ütemesen veri a csípőmet. Nyilvánvaló, hogy az autót szándékosan helyezték ide. Hasznos holmi lehet benne, vagy egy Nyom. Megfeszül a gyomrom. Próbálom felvenni a pléhpofát nem látom a kamerákat, de tudom, hogy eldugták őket az ágak közé, vagy magába a járműbe. Talán az egyik megﬁgyelő drón is itt lebeg felettem. Erős vagy, mondogatom magamban. Bátor vagy. Nem félsz, bármi is legyen abban a kocsiban. Bekémlelek a vezető felőli ablakon. A vezetőülés üres, a másikon csak gyorskajamaradványok: zsíros csomagolópapírok és egy vödör méretű papírpohár, barnára színeződött fedele alól antennaként kandikál ki a megrágcsált végű szívószál. Gyűrött takaró fekszik a hátsó ülésen, a vezetőülés mögé beékelve kis piros hűtőtáska. Teszek egy próbát a hátsó ajtóval, melynek nyitását hetek óta nem hallott hangok kísérik: a kilincs kattanása, a gumi tömítés sziszegése - oly jellegzetes, mégis oly hétköznapi. Ezerszer, tízezerszer hallott hang. A hang, amit az utazással azonosítok - ha csak tudat alatt is -, egészen eddig a pillanatig, amíg kinyitom az ajtót, és érzem, hogy szorongásom átadja helyét a megkönnyebbülésnek. Elmész. Kijutsz innét. Hazatérsz. Nem is tudatos gondolatok, csak néma biztatások - tőlem, nekem. Kész vagy, állapítja meg a testem. Ideje hazamenned. Azután beüt a szag, s szívdobbanásnyi idővel később: a felismerés.

Hátrahőkölök, tántorogva a bomló kellék bűzétől. Már látom, ki tudom venni emberi formáját a takaró alatt. Kicsi. Apró. Ezért nem vettem észre az ablakon át. Feje az ajtónak támaszkodott, de most lassan átbillen az ülés peremén, sötétbarna haja kicsusszan a takaró alól. A halványan lábra emlékeztető kidudorodások az ülés feléig se érnek. Nem ez az első alkalom, hogy gyerekkel próbálkoznak, de az első alkalom, hogy halott és elhagyott gyerekkel próbálkoznak. - Oké - suttogom. - Ez a szar kezd unalmas lenni. Pedig nem: minden kellék éppoly borzasztó és rémisztő, mint a legutóbbi. Ez már a negyedik - az ötödik, ha a bábut is számolom -, de még mindig nem tudom, miért, hogyan illenek a játékba, mit jelentenek. Becsapom az ajtót, és a hang, melyet dicső érkezésemmel azonosítottam, még jobban felbőszít. Bevertem egy gyerekméretű kellék fejét, barna haja kilóg az ajtó pereme alól. Valódi haj lehet? Valahol egy nő kopaszra nyírta a fejét abban a hitben, hogy keratinszálaival megerősíti egy rákkal küzdő gyermek önbizalmát, ehelyett akaratlanul is része lett ennek a perverz játéknak? Érzi vajon a becsapódó ajtó erejét a saját fején? Fejezd be! A túlsó oldalra kerülök, veszek egy nagy levegőt és magamban tartom, azzal kinyitom az ajtót. Kirángatom a hűtőtáskát és visszazárom a kocsit. A hang a koponyámban visszhangzik. Hűtőtáskával a kezemben lekuporodom az autó elé, és a lökhárítónak támaszkodom. A fogaim mintha egymáshoz nőttek volna, felső sor az alsóhoz, hogy együttes erővel remegjenek. Behunyt szemmel ülök, és várom, hogy ellazuljon az állkapcsom. Az első műhullát a csapatjáték végén láttam. A harmadik próba után, vagy a negyediknél? - nem könnyű felidézni. Julióval és Heatherrel követtük a nyomokat: vörös cseppeket a köveken, kéznyomokat a sárban, fennakadt cérnaszálakat

a tüskebokrokon. Addig keveregtünk, míg egy vízfolyásnál elvesztettük a csapást. Heather megbotlott és vizes lett, azután belelépett egy kiálló fába vagy mibe, és annyit nyafogott a bibis lábujja miatt, mintha legalábbis eltörte volna a lábát. Rengeteg időt vesztettünk, végül el is buktuk a próbát. Persze Cooper és Ethan-ért be elsőnek. Aznap este Cooper elmesélte nekem, hogy a célpont egy kamu fejsebbel ücsörgött, egészen a sziklafal szélén. Emlékszem, milyen indulatosan beszélt, és mennyire meglepődtem, amikor ezt hallottam. Mégis megértettem. Mi meg végignéztük, ahogy a célpontunk lebucskázott a sziklafalon. Láttam a hámot a kabátja alatt, láttam a kötelet, de akkor is. A fal lábánál találtuk a kifacsarodott és művérrel borított bábut. Nem tűnt túl valóságosnak, akkor még nem, de ettől még ledöbbentünk. A latex- és műanyag baba kellékre farmert adtak, abból kellett kihalásznom a tárcáját. Heather sírva fakadt; Julio szívéhez emelte kalapját és elmormolt egy imát; a többi rám maradt. A tárca megszerzése rendesen megtépázta az idegeimet, és Heather hisztije csak rontott a helyzeten. Nem emlékszem, miket ordítottam, de a „luvnya” szót biztosan használtam, mert utána azon gondolkodtam: milyen különös szóhasználat, még az én mértékemmel is. Emlékszem, mindenki meredten és őszinte döbbenettel nézett. Keményen megdolgoztam azért, hogy kedves legyek, olyasvalaki, akiért érdemes szurkolni - akire érdemes szavazni -, de ami sok, az sok. Annál a próbánál azt gondoltam, végre megértettem, mire képesek. Azt hittem, végre megértettem, meddig hajlandók elmenni. S tudtam, hogy ennél többet kell nyújtanom. Bocsánatot kértem Heathertől - amilyen őszintén csak tudtam, tekintve, hogy komolyan gondoltam minden egyes szót, csak azt bántam meg, hogy kimondtam őket -, és megszívtam magam, hogy készen álljak bármire. Érzem, ahogy minden nappal egyre keményebbé válok.

Még amikor megriadok és ellágyulok, még ha ki is esek a szerepemből, számomra úgy tűnik, minden alkalommal erősebben térek vissza - akár az izom, a használattól edződök. Gyűlölöm ezt. Gyűlölöm, hogy ilyen kemény vagyok, s hogy a gyűlölettől még keményebbé válok. Gyűlölöm, hogy máris kiverem a fejemből a gyerekhulla képét, hogy máris a hűtőtáskára gondolok. Megnyomom a gombot és meghúzom a fogantyút, hogy felnyíljon a fedél. Egy lezárt műanyag zacskóra való zöld-fehér penész. Alatta gyümölcsleves doboz. Gránátalmás áfonya. Kihalászom, mielőtt visszazárom a hűtőtáskát. Úgy érzem, vissza kéne tennem a táskát a kocsiba - ahogy levélkunyhómat is minden reggel szétverem, hogy elemei visszakerüljenek a maguk természetes helyére. Ez most mégis más. Semmi természetes nincs az autó elhelyezkedésében, sem ebben a hűtőtáskában. Felállok, a lökhárító felé rúgom. Egy pillanattal később, gyümölcslével a kézben, már tovább is állok. Belegondolok, hazajuthatnék-e anélkül, hogy elérnék bármilyen határt vagy találnék egy újabb Nyomot - már ha elengednének olyan messzire. Kikövezték előttem az utat egészen a partig? Már ez sem tűnik lehetetlennek. Vagy talán... nem is keletnek megyek. Talán a napkeltéből és napnyugtából is bazári majmot csináltak. Megbabrálták a tájolómat, a mágneses pólus valójában egy távolból küldött elektronikus jel, hogy a tudtomon kívül körbe-körbe járjak. Talán sosem jutok haza.

Vaksötétben - szerintetek? Még sosem hallottam hasonlóról! Csak tegnap kezdték felvenni, hétfőn lesz az első adás. Hétfőn! Ugyanaz a cég gyártja, amelyik a Sínai-hegyet, szóval az eﬀektek BRUTÁLISAK lesznek. Az oldaluk szerint: „Valóságshow sosem látott léptékben”. Oké, az a dolguk, hogy gerjesszék a várakozást, de nálam tutira betaláltak. Ti mit gondoltok?

LongLiveCaptainThightPants írta 38 nappal ezelőtt

114 komment népszerű kommentek sorrend: legtöbb találat [-] CharlieHorsell 38 nappal ezelőtt Fogadnék, hogy Sínaihegy 2 lesz, még több tűzokádó vulkánnal. Fussatok, bolondok!!! [-] HeftyTurtle 38 nappal ezelőtt Azt olvastam, megvan rá a pénzük. És itt 100 milla körüli pénzre gondoljatok. [-] CharlieHorsell 38 nappal ezelőtt A Sínaihegyre kétszer annyi ment el. Nem érem be feleannyi vulkánnal. Ide nekem az ÖSSZES vulkánt! [-] HeftyTurtle 38 nappal ezelőtt Kattints. Nem hivatalos, de jónak tűnik. [-] CharlieHorsell 38 nappal ezelőtt Hű B+! Egyre jobban várom! [-] T_Orlando 37 nappal ezelőtt Olvastátok a jogi cuccot, ami tegnap szivárgott ki? 98 oldal! A stábnak minden szart alá kell írnia. Nem rágtam át magam az egészen, de az eddigiekből ez a kedvencem: „A mentőszolgálatok által el nem érhető természetvédelmi területeken végzett minden megerőltető ﬁzikai tevékenység, illetve ebből fakadó kockázat, beleértve a nem kiszámítható környezeti feltételeket, időjárási viszonyokat, föld- és sziklaomlásokat.” Vagy: "A mérgező növény- és állatvilág jelenlétéből eredő kockázatok, beleértve a medvékkel, farkasokkal, mérges kígyókkal és egyéb őshonos

vadállatokkal történő nem kívánatos találkozásokat.” Teljes szöveg itt. [-] DispersingSpore 37 nappal ezelőtt Nekem ez tetszik: „Egyedüllétből, hosszabb ideig tartó éhségből és kimerültségből, valamint egyéb lelkileg megterhelő körülményekből fakadó súlyos mentális feszültség." [-] Hodorkl23 37 nappal ezelőtt A szokásos jogi maszlag, egy törvényileg túlszabályozott társadalom tipikus végterméke. Lefogadom, hogy sokkal veszélyesebbnek hangzik, mint amilyen valójában. [-] DispersingSpore 37 nappal ezelőtt Ha nem tetszik, el lehet húzni, komcsi. [-] Hodorkl23 38 nappal ezelőtt Egy újabb valóságshow a vadonban? Már csak ez hiányzott. [-] Coriander522 38 nappal ezelőtt Spoilerveszély: Igazából énekes tehetségkutató verseny. [-] CoriolisAﬀect 38 nappal ezelőtt A haverom az egyik operatőr. CaptainThightPants jól tudja, hétfőn már adásban lesz. És a haverom szerint k*va nagyot fog szólni. Osszátok. [-] NoDisneyPrincess 38 nappal ezelőtt Zombik is lesznek? [-] CoriolisAﬀect 38 nappal ezelőtt Tudod, mit mondanak. Ha elárulnám, meg kéne, hogy öljelek. [-] NoDisneyPrincess 38 nappal ezelőtt ZOMBIIIIIK! [-] LongLiveCaptainThightPants 38 nappal ezelőtt Egyszer összehozhatnál a haveroddal, ha vége a bulinak. Szívesen benéznék a színfalak mögé. [-] Coriander522 38 nappal ezelőtt

Én is! Én is! [-] CoriolisAﬀect 38 nappal ezelőtt Meglátom, mit tehetek.

4. Az első próba szabályai egyszerűek - mondja a műsorvezető, aki az éles, kora délutáni fényben a tisztás közepén áll. - Mindnyájan kaptak egy kendőt és egy tájolót, amit megjelöltünk a saját színükkel vagy színeikkel. A verseny idején mindent, ami egy adott játékosra vonatkozik, ezzel a színnel jelölünk. Kezdve - fordul el, hogy a tisztáson szétszórt színes botok felé mutasson - ezekkel. - Botok? mormolja Ázsiai Csaj csak úgy maga elé. - Minek? A házigazda lepisszegi, mielőtt kihúzza magát, és folytatja: - A tájolóik segítségével el kell találniuk az ellenőrző pontokig és végül a dobozig, amelyben egy csomagot helyeztünk el. Ne bontsák fel a csomagot! - Elmosolyodik és végignéz a játékosokon, azután farmerja zsebébe dugja hüvelykujját, hogy egész testtartásával jelezze: tud valamit, amit a játékosok nem, ami persze igaz is. Jogában áll tudni egy csomó dolgot, amit nekik nem. - Keressék meg a színüket, és vegyék fel a helyüket. Pincérnő tovább markolássza a tájolóját, ahogy két másik játékos is: Nyomkövető és Zoo. Zoonak nem kellett iránytű ahhoz, hogy eltaláljon a találkozási pontig, mégis előhalászta hátizsákjából, amint elkezdték venni. Mosolygott, ahogy akkor is, amikor feleslegesen tartogatta a kezében, miközben néhány fok híján egyenesen északnak kellett haladnia és követnie a csapást, amiről tudta, hogy elvezeti az első próba színhelyéhez. Most is mosolyog, ahogy nézi tájolóján a festékpettyet, ami azonnal feltűnt neki: babakék. Ez a könnyed mosoly teszi őt népszerűvé a munkatársai és a diákjai körében munkahelyén, a vadvédelmi rezervátumban és a rehabilitációs központban, ami talán nem állatkert, de majdnem. Amennyire a producerek látják, ez a könnyed mosoly teszi

majd népszerűvé a nézők körében is. Zoo meglátja a botot. Gyorsít léptein, szinte ugrándozik. Néhány hónappal korábban elvégzett egy tájékozódási kurzust. Tudja, hogy a tájolót ugyanabban a helyzetben kell tartania, mint a testét, majd ez utóbbit elfordítania, amíg a tű be nem áll. Tudja, hogy az első lépésnél azt kell mondania, „és”, majd a másodiknál azt, hogy „egy”. Alig várja, hogy a gyakorlatban kamatoztassa tudását. Tudja, hogy sétagalopp lesz. Sietve begyűjti utasításait a babakék bot mellett talált műanyag zacskóból. Hullámos barna hajú, nyúlánk fiatal férfi keresztezi az útját. - Vigyáztam! - mordul rá Pomponsrác ingerült hangon, ami kelletlenségéről árulkodik. Ki nem állja a vadont, és ki nem állja kendőjét, amit díszzsebkendőként visel az ingzsebében, pedig rózsaszín. Csak azért jelentkezett, mert a csapatkapitánya nem hagyta élni, pedig igazság szerint inkább neki kéne itt lennie, az a lány a legbátrabb ember a földön. Pomponsrác nem számított rá, hogy beválogatják. Kizárólag azért fogadta el az ajánlatot, mert nem akadt jobb dolga a nyári szünetben, a fősuli első és második éve között, és mert nem mondhatott nemet, amikor esélye - még ha csak bolhányi esélye is - nyílt nyerni egymillió dollárt. Mire kiderült számára, hogy a forgatás csak augusztus közepén kezdődik, s emiatt halasztania kell a főiskolán, már elkötelezte magát. A műsor gazdái mind egyetértenek abban, hogy az ellenséges hangnem, amit Pomponsrác megenged magának a legnépszerűbb játékossal szemben, tökéletes bevezetés a rá kiosztott karakterhez: a hisztériára hajlamos langyihoz, aki oly messze került természetes életterétől, hogy már karikatúrának tűnik. Az egyik producer, amikor később megkérdezik erről, azt mondja majd, hogy csak követték a nyitójelenetben kibomló szálat. Álságos érvelés. Egyszerűen ezt a jelenetet, ezt a momentumot választottak: a fiatal férfi számtalan oldala közül ezt az egyetlen villanást. Sok minden

lehetett volna - beijedt, segítőkész, érdeklődő -, ehelyett mégis ellenszenves köcsög lett. Nem messze Pomponsráctól, narancssárga botjánál veszi fel a helyét Biosz, aki fülénél megkötött fejkendőként használja azonosító jelét. Biosz leszbikus - így tisztességes, mondják: nemcsak meleg férfinak lehet szurkolni. Csakhogy Biosz, aki egy kis általános iskola hetedikeseit tanítja, a legkevésbé sem fenyegető jelenség: formás és nőies, a magánügyeként kezeli szexuális irányultságát. Sötét, rugósan göndör haját hosszúra növeszti, világosbarna bőrét rendszeresen hidratálja. Legalább annyit jár szoknyában, mint nadrágban, és az ízléses smink nála alap. Ha egy hetero férfinak el kéne képzelnie őt egy másik nővel, szívesebben képzelné oda saját magát. Légierő odalép sötét jeléhez, Biosz és Pomponsrác közé. Végigméri Bioszt, azután Pomponsrácot figyeli, amint sóhajtozik és próbálja kirázni tagjaiból az ideget. A seregben régóta nem közösítik ki a melegeket, és Légierő sem hiszi, hogy Pomponsrác híján lenne az elkövetkező hetekben szükséges képességeknek. Olyannyira, hogy az első gondolata: Lefogadom, hogy csak megjátssza. A játékosok elolvassak az utasításokat. A műsorvezető integetve vonja magára a figyelmet, miközben az operatőr máris felveszi helyét az új beállításhoz. A percek másodpercekké olvadnak. A műsorvezető felkiált: - Indulás! Nyomkövető előrelendül, tekintete már a távoli célra tapad. Cowboy peckes léptekkel megindul. Zoo mosolyog, és magában számolni kezd, miközben a tájoló derékszöget zár be a mellkasával. Pomponsrác szétnéz, mielőtt bizonytalanul tanulmányozza a térképet és a tájolót. Pincérnő körbefordul, közben egy pillanatra összenéz Biosszal, aki megvonja a vállát. Mérnök a többieket figyeli. Cservörös-barna csíkos kendőjét a nyakában köti meg, mint Cowboy, az mégis egészen másként fest az esetlen, szemüveges kínai-

amerikain. Mérnök még életében nem sietett el semmit, leszámítva néhány görbe éjszakát a főiskolán, amikor a túlzott alkoholfogyasztás eltorzította a jellemét. Egyszer meztelenül végigrohant a koleszen. Hajnali négy óra volt, leszámítva a barátját, aki rávette erre, csak alig ketten látták, mégis büszkén őrizgeti az emléket, spontaneitásának e ritka megnyilvánulását. Azt kívánja, bár gyakrabban lenne! Ezért van itt, hogy hosszú döntési folyamat eredményeként olyan helyzetbe hozza magát, ami megköveteli a rögtönzést. Tanulni akar. Végigfutja a pontokba szedett utasításokat. - Százharmincnyolc fok - mondja ki hangosan -, negyvenkét lépés. - Forgatni kezdi a tájoló házát, míg a jelzés hajszál híján el nem éri a 140 fokot. Nem tudja, milyen hosszúnak számít egy lépés, de addig kísérletezik, míg egyértelmű nem lesz a válasz, amit gyorsan meg is kap. A tizenkét játékos szétoszlik, mint a gázmolekulák, hogy betöltsék a tisztás terét. Nyomkövető megtorpan a fák vonalánál, és felkémlel a lombok közé, mielőtt felpattan a levegőbe, hogy mindkét kezével megragadjon egy vaskos ágat. Felhúzza magát. Akik ebbe az irányba néznek - hét játékos -, mind őt ﬁgyelik, bár közülük csak Zoot és Légierőt mutatják meg a nézőknek. Zoo szeme elismerően elkerekedik. Légierő felhúzza a szemöldökét, és kevésbé elismerően megrázza a fejét. Nyomkövető leugrik a fáról, puhán landol a fűszőnyegen. Piros zászlót tart a kezében. Nem akar nyomot hagyni, még azon a csapáson se, ami egyedül az övé. Ahogy felegyenesedik, zsebre vágja a zászlót, szemügyre veszi az utasításokat, majd a tájolóra pillant, azután továbblendül a második ellenőrző pont felé. Fekete Dokinak az elsőt megtalálni is külön harc. Két hibát követ el egyszerre. Először: Miután beállítja tájolóját a megadott 62 fokra és arccal abba az irányba fordul, földre szegezett tekintettel indul el. Nem akarja elkerülni a zászlót, ha esetleg a hosszú

fűbe rejtették. Logikus érv egy logikus embertől, csakhogy bizonyított - bár megmagyarázhatatlan - tény, hogy vakon az ember nem képes egyenes vonalban haladni, márpedig Fekete Doki önmagát vakítja meg azzal, hogy a fűre mered. Minden lépéssel kissé jobbra tér, ami épp elég ahhoz, hogy elkerülje a célt. Másodszor: Minden lépését egynek számolja, ahelyett hogy követné az „és egy, és kettő” rutint. Amikor elér oda, ahol az ellenőrző pontot sejti, nem talál mást, csak még több füvet és cserjét. Vet egy pillantást a többiekre, hogy lássa: Légierő és Cowboy már megtalálta a zászlóját. Látja, ahogy Zoo is így tesz. Feltűnik neki, hogy erre mindhármuk esetében a tisztás szélén kerül sor, míg ő félúton se jár. Összekapja magát, kiszemel egy fát, és egyenes vonalban elindul felé. Mustárszínű zászlaját nem annál, hanem a szomszédos fánál találja, de mostantól kettővel megszorozza az utasításban megadott lépésszámokat. Biosz és Ázsiai Csaj hasonló módon tanul, mint Mérnök és a két fehér férﬁ, akit eddig csak villanásnyi időre mutattak a magas a jellegzetes vörös hajával, meg a másik minden jellegzetesség nélkül. Pincérnő és Pomponsrác viszont nem tanul semmiből. Ahogy a tisztáson forgolódnak, egyre bosszúsabbá válnak. Pincérnő négyszer tér vissza a lila színű jelzéshez, majd indul el nagyjából a helyes irányban, eleinte motyogva, azután már kiabálva: - Egy, kettő, három, négy... - Negyvenhétnél megáll, tehetetlenül forgatja a fejet, és széttárja a karját. Mostanra egész gabonakört taposott ki magának. Leül, mire Pomponsrác, aki szintúgy nem találja a kiutat, elhagyja ösvényét és közelebb lép hozzá. - Azt hiszem, rosszul csináljuk - jegyzi meg. Azt hiszed? - űzi el Pincérnő. Pomponsrác olyasvalaki, akivel a való életben jól kijönne, de itt csak púp a hátán. Tudja, hogy senki sem segít, amíg ő itt rontja a levegőt, neki

pedig segítség kell. A műsorvezetőt rég nem mutattak. Most kell a háttérbe húzódnia. A telefonját nézegeti, e-mailt vár az ügynökétől. Nyomkövető megszerezte a negyedik zászlaját, ő áll az élen. Légierő, Cowboy és Zoo egyaránt hármat talált. Biosz a második alatt áll, csak néz és néz, míg végül mosolyogva lát is. Sikerek jönnek-mennek - a bemutatkozó adásba sok mindennek bele kell férnie, a nézők pedig nem a sikerekre kíváncsiak. Mérnök elbotlik és megkapaszkodik az egyik fában, mire egy ág képen törli. Hátrahőköl, sajgó arcát dörzsölgeti. Eltelik huszonhárom perc - egy másik valóságban nyolc, a reklámszünettel együtt -, mire Nyomkövető megtalálja a vörös dobozt. Felnyitja, meglátja a vörös csomagot és egy papírlapot. Utóbbit csak megerősítésnek olvassa el. Az ellenőrző pontok érintésével sikeresen teljesítette a távot és a próbát. Két perccel később másodszor is kilép a tisztásra. Pincérnő és Pomponsrác meglátja. Nyomkövető egy pillanatra meglepődik. Nem tudja elhinni, hogy éppen ez a kettő győzte le. Azután Pomponsrác megszólal: - Ez nem lehet igaz - mire Nyomkövető rájön, hogy el se hagyták a tisztást. - Szép munka - halljuk a műsorvezetőt, aki visszatért a kamerán túli senki földjéről. Megrázza Nyomkövető kezét. A jutalomról majd akkor, ha mindenki visszatért. Addig is, válasszon. Vagy pihen egyet, vagy segít a bajban lévőkön. Pincérnő és Pomponsrác felé biccent. Pincérnő magában duzzog, míg Pomponsrác kis híján felrobban a méregtől. - Öö... - Ha nem számítjuk az előre felvett bemutatkozó ﬁlmet, Nyomkövető most először szólal meg a kamera előtt. Nem akar segíteni a vetélytársainak, de mindkettő szánalmasan fest. Nehezére esik elhinni, hogy bármilyen fenyegetést jelenthetnének rá nézve. - Kétlépésenként számoljatok egyet és tartsátok vízszintesen a tájolót - hívja fel a ﬁgyelmet a kezdők tipikus hibáira. - És egyenesen előre

nézzetek, ne a lábatok elé. Pincérnő szeme elkerekedik, mint aki előtt hirtelen kitárul az egész világ, míg Pomponsrác szó nélkül visszatér a rózsaszín bothoz. Légierő lép a tisztásra. Talán húszméternyire tőle, csak alig néhány másodperccel lemaradva, Zoo. Egy-egy színes dobozt tartanak a kezükben, a kék egymással vetekedő árnyalatában. - Az első hozzám! - kiált a műsorvezető. Zoo és Légierő futva indul felé. Légierő könnyen az élre kerül, azután jobb lábával üreget talál, és ugrándozni kezd, ahogy kifordult bokájából szétsugárzik a fájdalom. Lassít, inkább a lábát kíméli. Zoo nem látja mindezt, csak teljes erőbedobással sprintel. Jóval Légierő előtt a műsorvezetőhöz ér. - Megtaláltam! - kiált Pincérnő diadalmasan a tisztás túlsó végén. Egy perccel később Pomponsrác is birtokba veszi az első zászlóját. - Még csak most kezdik? - kérdezi Zoo zihálva, miközben feljebb tolja orrán a szemüvegét. Nyomkövető bólint, ahogy végigméri. A nő elég ﬁttnek tűnik, a vetélytársa is lehet. Neki Légierő hirtelen sántikálása is feltűnik. Ha le nem is írja a ﬁckót, magában hátrébb sorolja. Zoo mikroportja a futástól elmozdult, nyomja a hátát. Megigazítja, mielőtt Légierőhöz fordul. - Jól van? Légierő maga elé motyogja, hogy semmi gond. A műsorvezető nem tudja eldönteni, hogy szóljon-e a mentősöknek. Légierőnek nyilvánvalóan fájdalmai vannak, de ugyanilyen nyilvánvalóan próbál uralkodni rajtuk. S még talpon van. A műsorvezető azt az utasítást kapta, hogy tartogassa az orvosi beavatkozást a szükséghelyzetekre. Ez pedig, dönti el, még nem szükséghelyzet. Tudatja Zooval és Légierővel a számukra is nyilvánvaló tényt, hogy másodikként és harmadikként végeztek, majd tovább

várakozik a többiekre, míg az első három bemutatkozik egymásnak és társalog egy sort, amit a tévében sosem mutatnak be. Zoo viszi a prímet. Cowboy fut be következőnek, jobb sarkantyúján egy felnyársalt tölgyfalevéllel. Szorosan a nyomában Biosz. Öt perccel később Mérnök jelenik meg, majd Fekete Doki, aki meglepetten szembesül a tisztással. Eddig nem tudatosult benne, hogy az utasításokat követve egyetlen nagy kört ír le. Ázsiai Csaj és a vörös hajú fickó versengenek a nyolcadik helyért. A vörös hajú győz, majd meggörnyedve próbál levegőhöz jutni. Hétköznapi ruhát visel, mentazöld kendőjét olyan feszesen kötötte meg a könyöke felett, mintha érszorító lenne, ugyanakkor acélbetétes bakancsot hord, és tájolója mellett láncra függesztett nehéz aranykereszt lóg a nyakában. A kamera ráközelít a keresztre, azután, minthogy ez sem fejezi ki a férfi karakterének lényegét, jön a rövid bejátszás. A férfi fekete lebernyeget visel, ami a végzősök köntösére emlékeztet - mert az is -, hiába a hozzáöltött fehér gallér. Rézvörös haj tincsei a zselétől úgy meredeznek, mint a lángnyelvek. - Három jele van a démoni megszállottságnak magyarázza Ördögűző bántóan fontoskodó hangon. Mutatóujjával a mennyezet felé bök, ahogy folytatja: Természetfeletti erő, mint amikor egy kislány felfordít egy terepjárót, ahogy a saját szememmel láttam. - Középső ujjai is csatlakozik a mutatóhoz. - Olyan idegen nyelven való szólás, amit az illető nem ismer. Lehet latin, szuahéli, akármi. - Jön a harmadik ujj. - Rejtett dolgok ismerete... mint egy ismeretlen neve, egy ismeretlen széf tartalma. Visszavonja ujjait, köntöse nyakrészéhez nyúl és előhúzza az aranykeresztet. - A szentségtől való viszolygás magától értetődik. Láttam már, ahogy a hús megpörkölődött a kereszt érintésétől. - Hüvelykujjával gyengéden végigsimít a talizmánon. - Hivatalosan nem vagyok ördögűző, csak egy

laikus, aki tőle telhetően használja a rábízott eszközöket. Tudomásom szerint eddig három démont űztem el a halandó világból, továbbá kéttucatnyi olyan embert szabadítottam meg belső démonaitól, akik megszállottnak hitték magukat. - Ahogy elmosolyodik, van valami a tekintetében: sokan úgy vélik, ezt az egészet ő sem hiszi el, csak szerepet játszik; mások szerint téveszmék gyötrik. Csak a kiválasztott kevesek láthatják őt a maga teljes nagyságában. - Ez az én hívó szavam - teszi hozzá. A tisztáson Ördögűző fújtat és kabátujjába törli homlokának verítékét, mielőtt kiegyenesedik. Idekint átlagos ﬁckónak tűnik, pedig ráosztották a dzsóker szerepét, hogy szükség esetén kitöltse az adásidőt a bohóckodásával, s közben próbára tegye a többi játékos türelmét. Tudja ezt, magáévá teszi a szerepet, és számít a nézőkre, akik értékelik az ezoterikus baromságot, ami csak úgy dől belőle. Úgy egy órán belül a többi játékos előtt is felfedik egyediségét, amit a maguk módján mind lereagálnak - ha nem is azonos módon, de hasonló gondolatmenetet követve: meddig kell egy vadonban lennem ezzel a holdkórossal? Néhány perccel Ördögűző nagy belépője után Bankár érkezik, aki a játékosok közül utolsóként kap közelit. Unalmas barna szeme és haja van, míg az orra olyan, mint a műsorvezetőé, csak nagyobb. A homlokára köti fekete-fehér kendőjét, ami máris csálén áll. Bankárral szintén csak kitöltik a műsoridőt. A munkája önmagában garancia arra, hogy a legtöbb néző ellene szavazzon - nincs szüksége a pénzre, amije van, azt se érdemli meg; a puszta jelenlétével bizonyítja, hogy a végtelen mohóság hivatásának velejárója. Csaló gazember, hitvány élősködő, gátlástalanabb egy kongresszusi képviselőnél. Bankárt be lehet szuszakolni a sztereotípiába, de nem igazán illik rá. Egy középosztálybeli zsidó család legidősebb gyermeke. Míg a legtöbb gyerekkori barátja gandzsafüstben és teljes apátiában töltötte kamaszkorát, addig ő keményen

hajtott: tanult, felvételt nyert a Borostyánligába. A cég, amelynek az MBA megszerzése óta dolgozik, virágzik a recesszióban is, amiről egyébként nem tehet - olyannyira, hogy tekintélyes részben ﬁnanszírozza Bankár jótékonysági munkáját, sőt minden alkalmazott jótékonysági munkáját, s nem csupán adóelkerülési céllal. Bankár belefáradt már, hogy a karrierjét mentegesse. Fizetetlen tanulmányi szabadságát tölti itt, hogy új kihívások elé állítsa magát, hogy új képességekre tegyen szert, és hogy addig se kelljen hallgatnia az elitellenes kirohanásokat azoktól, akik saját állításuk szerint is szeretnék, ha gyermekeik a legjobb iskolákba járnának, és a legjobban ﬁzető állásokban helyezkednének el, mégis neheztelnek mindenkire, akinek sikerült elérnie pontosan ugyanezt a célt. Huszonnyolc valós idejű perccel Bankár érkezése után Pincérnő is visszatalál a tisztásra. A műsorvezető már egy napernyő alatt ejtőzik. A legtöbb játékos unottan társalog és izzad a napon. Némi fásultsággal nyugtázzák Pincérnő érkezését. - Azt hittem, ennél azért izgalmasabb lesz - jegyzi meg Ázsiai Csaj. - Az tuti - ért egyet Biosz. Nyomkövető behunyja a szemét, de azért fülel. Úgy öt perccel később Pomponsrác fut be duzzogva a rózsaszín dobozkájával. Senki sem köszönti. Még Pincérnő is úgy érzi, mintha egy örökkévalóság óta várná. A producer aktivizálja a házigazdát, aki elsimítja az ingét, ujjaival hátrafésüli a haját, majd szigorú tekintettel végignéz a játékosokon, akik visszajutásuk sorrendjében állnak fel előtte. - Közeleg az éjszaka - jelenti be. Nagy igazság ez, a nappal bármely szakában, Nyomkövető mégis felkapja a fejét. Remekül működik az időérzéke, innét tudja, hogy még csak három óra. A műsorvezető folytatja: - Ideje szót ejteni a túlélésről. A vadonban ehhez három

dolog kell feltétlenül: alvóhely, víz és élelem. A kezükben tartott csomagok mindegyikét megjelöltük ezek jelképével. A néző előtt gyors egymásutánban felvillan egy minimalista sátor - mint egy nagy A betű a vízszintes szár nélkül, egy vízcsepp és egy négyágú villa. - A játékszabályok egyszerűek: vagy megtartják a csomagjukat, vagy elcserélik valakiével anélkül, hogy tudnák, mi lapul benne. - Kivéve a győztest - emeli fel a hangját a műsorvezető, miközben biccent Nyomkövető felé, aki szabadon kibonthat három dobozt, mielőtt választ. - A vesztesnek pedig - fordul Pomponsráchoz - egyáltalán nincs választása. Többé-kevésbé olyan ez, mintha zeneszóra szaladgálnának eggyel kevesebb szék körül, csak itt a játékos élete múlhat azon, mit kap - legalábbis a producerek ezt igyekeznek elhitetni a nézőkkel. A helyzet iróniája, hogy bár ezt senki sem hiszi el, később legalább egy esetben igazzá válik. - A győztesünk még egy bonuszt kap - teszi hozzá a műsorvezető, azzal felemel egy takarosan összehajtott, ezüst és vörös színű neoprén takarót az asztalról (hogyan került oda? a stáblistán sem szereplő asszisztens némán távozik), hogy odanyújtsa Nyomkövetőnek. - Ez csakis a magáé, senki sem veheti el. Akkor kezdjük! Nyomkövető az alábbi tételeket szemlézi: Zoo jódtablettái; Fekete Doki kulacsai (kettő, tele); Mérnök zsebpecakészlete. A kulacsokat választja, saját sátras csomagját áttestálja Fekete Dokira, aki nem neheztel rá a csere miatt. Fekete Doki fél a kórokozóktól; neki a jódtabletták kellenek, ami jóval többet ér számára néhány korty víznél. Zoo következik. Ördögűző sátorral megjelölt csomagját választja. A könnyed hangnem, mellyel bejelenti ezt, ötletszerű döntésre utal, pedig nem az. Gyanítja - méghozzá helyesen -, hogy a többiek elsősorban az élelemre és a vízre hajtanak. Ő tudja, hogyan tisztítsa meg a vizet, s azt is gyanítja - megint csak helyesen -, hogy táplálékot később is

szerezhet magának. Senki nem is rabolja el tőle a még mindig becsomagolt tűzgyújtót, amit a kezében szorongat. Légierő nem kételkedik abban, hogy képes túlélni mindazzal, aminek már most minden játékos a birtokában van: egy tájolóval, egy késsel, egy literes alumíniumkulaccsal, egy elsősegélykészlettel, egy adott színű kendővel és egy általa választott dzsekivel. Megtartja villával jelölt tengerészkék csomagját, Cowboy ellenben elrabolja Pincérnőét, amit vízcsepp jelöl. Ázsiai Csaj elveszi Légierő élelmét, noha az ő csomagja is hasonló méretű és szintén villás - egyértelműen ﬂörtölni akar. Mérnök szép csendben megőrzi a zsebpecát, máris a hasznosításán töri a fejét. Fekete Doki mohó izgatottsággal csap le a jódtablettákra, ami senki mást nem izgat. Ördögűző elveszi Nyomkövető két kulacsát, így saját bontatlan csomagja visszakerül Nyomkövetőhöz, aki egy takaróval és egy izgalmas titokkal lesz gazdagabb. Biosz megtartja élelmiszerét, míg Bankár elcseréli vízcseppes csomagját a teli kulacsokra. Pincérnő következik, aki szomjas. Neki is a kulacsok kellenek, így kerül Bankárhoz zsebben elférő sátras csomagja, Pomponsrácnál pedig marad az, amivel visszatért a többiekhez. Lapos és téglalap alakú, nyomásra ráncolódik. Arra gondol, talán ez is takaró lehet, csak vékonyabb a másiknál. Mindezt bezsúfolják harminc másodpercbe. Nem igazság, gondolja a néző, ha még használja az eszét. A korábban érkező játékosok még hátrányba is kerülnek, míg az utolsó előtti szabadon választhat a teljes garnitúrából. Nem kell aggódni, most jön a csavar. A játékosok azt az utasítást kapják, hogy bontsák ki csomagjaikat. Zooból izgatott „Igen!” kiáltás tör fel, amint előkerül a tűzgyújtó. Ázsiai Csaj mosolyogva nézi tizenkét szelet csokiját. Cowboy csak ingatja a fejét a behajtható fülű fémedény láttán, ami elég nagy ahhoz, hogy kisebb lábasnak is elmenjen. Pomponsrác elereszt egy csalódott szitkot, ahogy szembesül a fekete szemeteszsákokkal.

Légierő egy csomag szárított káposztalevelet rázogat. Biosz a csokis keksz ízű proteinszeletekkel teli dobozt forgatja, homlokráncolva végigolvassa az összetevők listáját. Pincérnő áthajol a válla felett, úgy kérdezi: - Glutén van bennük? - Biosz szemöldöke felszökik, de mielőtt válaszolhatna, Ördögűző torkából száraz nevetés tör fel, mint a tűz pattogása. A kezében háromágú varázsvessző. Kitartja maga elé, a levegőben köröz vele, majd egyenesen a néző szemébe néz. - Mi más? - kérdezi, mire a tizenegy játékos jól láthatóan és egyszerre hátrahőköl. A varázsvessző eredetileg Bankáré volt. Csúzlinak hitte, de már érti, ugyanakkor a különbség számára elhanyagolható. Biccent a varázsvessző felé, mielőtt megrázza az imént kicsomagolt vízálló gyufát. - Ez még hasznos lehet - jelenti ki. A műsorvezető újra a középpontba kerül. - Bár végül mindnyájuknak saját táborhelyet kell építeniük és egyenként megküzdeniük a túlélésért, ma este közös táborban alszanak, holnap pedig egy csapatpróbán vesznek részt. A csapatokat az első három játékos állítja össze. Csapatkapitányok, az összes csapattagjuk magával viszi, amit az imént elnyert, és holnap ennek birtokában vág neki a versenynek, ma este azonban önök rendelkeznek ezek felett. - Kivárja, míg a szavak jelentése leülepedik, azután felvillant egy kaján mosolyt. - Játékosok, ha a csapatkapitányuk használja, megeszi vagy megissza a csomagjuk tartalmát, nem tiltakozhatnak. - Ne már! - szólal meg Pincérnő. A kamera ráközelít méltatlankodó arcára, majd a vízre, amin nem akar osztozkodni. Nyomkövető, Zoo és Légierő kilép, és egyenként magához szólítja csapatának tagjait. Nyomkövető kezében kibontott és nem kívánatos elemlámpa. Első választása meglepő: Cowboy és a fémlábasa. Egy fémlábas, amikor szerezhetne pluszvizet, gyufát vagy jódtablettát? Ez magyarázat után

kiált. Később társai emiatt ki is faggatják Nyomkövetőt. Egyetlen kérdésre várnak tőle választ, amit a néző már most, az alkalmas pillanatban megkap: - Nem szeretem a jód ízét. Inkább felforralom az ivóvizet. Zoo Mérnököt és a zsebpecát választja. Ezúttal nem szükséges magyarázat: a folyóban hemzsegnek a pisztrángok. Légierő választása Fekete Dokira esik, aki alkalmasnak tűnik. Pincérnő tiszta ivóvizének is örülne, de a sutaságát túl nagy árnak érzi. Folytatódik a válogatás, míg végül bemutatkoznak a frissen megalakult csapatok. A birtoktárgyakat felirat formájában jelzik. Egyes csapat: Nyomkövető (neoprén takaró, elemlámpa), Cowboy (fémlábas), Biosz (proteinszeletek) és Bankár (gyufa). Kettes csapat: Zoo (tűzgyújtó), Mérnök (zsebpeca), Pincérnő (teli kulacsok) és Ázsiai Csaj (egy doboz csokoládé). Hármas csapat: Légierő (szárított káposzta), Fekete Doki (jódtabletták), Pomponsrác (szemeteszsákok) és Ördögűző (varázsvessző). Túl sok az információ; kevés néző képes megjegyezni, ki kivel van. A műsorvezető nem is próbálja beléjük sulykolni. Láthatóan fáradt, már csak a reklámszünetet várja. - Nagyszerű. A ma esti szálláshelyük itt lesz, ezen a tisztáson. Itt, vagy a közeli erdőben is tábort verhetnek, a döntés az önöké. Holnap a hajnal első fényénél találkozunk, hogy megkezdődjön a csapatpróba. - Komoran bólint. Verjenek tábort! Amint a három csoport különválik, a drón zümmögve elhúz a tisztás felett. Nyomkövetőt leszámítva mindenki felnéz. Ördögűző kacsint és meglendíti varázsvesszejét a válla felett. Nyomkövető a tisztás északi széle felé vezeti csapatát. Zoo nyugatra indul, míg Légierő keletnek. Fekete Dokinak feltűnik, hogy sántikál a kapitánya, ezért felajánlja, hogy megnézi a bokáját. - Kiﬁcamodott - állapítja meg, mielőtt nekiáll alkalmas

mankót keresni. Magából a táborépítésből nem sokat mutatnak. Nyomkövető és Légierő tudja, mit csinál - miután leosztja a feladatokat, a kunyhó rövid úton el is készül. Zoo nem szokott hozzá a vezetéshez, ezért első utasítása egy kérdés: - Ti mit gondoltok, srácok...? Senki se ﬁgyel rá. Pincérnő a hidegre panaszkodik, mire Ázsiai Csaj kioktatja: - Húztál volna rendes blúzt. - Mérnök a zsebpecával ismerkedik, ami alapjában véve olyan műanyag kereszt, amivel a sárkányt eregetik, csak madzag helyett damillal. Nem nagyon illik a kezébe; inkább gyerekméretű. Három horog, két nehezék meg két apró klipsz, aminek nem látja értelmét. Zoo ﬁgyeli, ahogy letekeri a damilt, és próbára teszi teherbírását. Kérdése még most is levegőben függ, befejezetlenül és megválaszolatlanul. Nyomkövető csapata tévéidő szerint néhány másodpercen belül tüzet rak, ami valós időben húsz percet jelent. Légierő csapata percekkel később, a reklámszünet végére készül el táborhelyével, miután Pomponsrác döbbenten értesül róla, hogy szemeteszsákjai teszik vízhatlanná. Zoo új megközelítéssel próbálkozik. Leguggol Mérnök mellé. - Miért nem a folyónál próbálod ki? - teszi fel a kérdést. Lássuk, tényleg működik-e. - Mérnök felismeri csapatkapitányának esdeklő tekintetét, s benne saját visszatükröződő izgatottságát, de Zoo máris a többiekhez fordul. - Enyém a tűzgyújtó - jelenti be -, ezért tábortűzről én gondoskodom. Addig ti ketten dolgozhatnátok a levélkunyhón. Ázsiai Csaj elhessegeti Pincérnőt, mondván: „Majd én intézem.” Amint akcióba lendül, felfedi kiterjesztett karakterét: Ázsiai Ács és Épületasztalos Csaj. A famunka

számára gyerekjáték, magabiztosan ácsolja össze a tábort. Noha hiányoznak a szögek, és egyetlen alkotóelemet se mér le, az építmény egésze mégis szilárdságot sugároz. Sőt, ennél is többet: szépséget - egy olyan elme műve, mely a mértani szimmetriában leli legnagyobb örömét. Még a helyszínen tartózkodó producer, aki savanyúbb egy összeaszott citromnál, is elismeri, hogy a lendületes és szabályos vonalú hajlék bír némi vidékies bájjal. Át is cseréli építője egyik meghatározó jellemvonását a másikra, így Asztalos Csaj csatlakozik a csapathoz. Vacsora gyanánt Nyomkövető minden csapattagnak ad egyet Biosz proteinszeleteiből. Úgy tűnik, ezt Biosz se bánja, és a látszat ezúttal nem csal. A szeletek valóban gluténmentesek, ellenben mesterséges édesítőszert tartalmaznak, amit Biosz gyomra nem bír. Csak egyet eszik, mert a háborgó gyomor csak egy fokkal jobb az üres gyomornál. Nyomkövető Cowboyt bízza meg a kunyhóépítés felügyeletével, míg ő elkocog, és eggyé válik az erdővel, akár egy faun. Egy fürge faun, amellyel az operatőr se képes tartani a lépést. A szabályos közönként a fákra szerelt térﬁgyelő kamerák árulják csak el, hogy kis csapdákat ás és fed be gallyakkal. Reméli, hogy éjszaka befoghatja a reggelit. Neki se fűlik a foga a proteinszelethez - szerinte ipari melléktermék. A folyónál Mérnök a damilra erősíti a horgot, melyre felszúrja az egyik kő alatt talált kukacot. A kapkodva kivetett pondrónak hamar nyoma vész. Mérnök ekkor fogja a súlyt és az egyik klipszet, azután levágja a horgot és felkötözi helyette a kis kapcsot. A horog és a súly egyaránt erre kerül. Nem tűnik túl hasznosnak, a súly és a horog együtt, de ezért tesz egy kísérletet. Jóval azután is, hogy elkészül a táborhely és a nap kezd lenyugodni, Zoo a folyóparton találja, meg mindig próbálkozik, kísérletezik. A súlyt és a horgot immár méternyi damil választja el egymástól. - Hű - bólint Zoo elismerően. - A végén még fogsz nekünk

egy szép halat. Mérnök dagadozik a büszkeségtől. A túl kicsi fogantyú már felsértette a bőrét. - Azt hiszem, a következő változó a csali lesz. - Jót ötlet, de csak holnap, különben sosem találunk vissza a táborhoz. A csapat beéri minden kiskölyök álomvacsorájával: annyi csokival, amennyi csak beléjük fér, azután még eggyel. Keleten Légierő hidratál és elosztja a káposztáját, majd mankójára támaszkodva bebiceg az erdőbe, hogy csapdát állítson, amit utoljára az alapkiképzésen csinált. Fekete Doki elkíséri, hogy tanuljon. - Ha lenne damilunk, hurokcsapdát is állíthatnánk magyarázza neki Légierő. - Legközelebb - ígéri Fekete Doki. Légierő csapdái ugyan nem működnek, kiásásuk mégsem hiábavaló: formálódik az első tartós barátság. A táborhelyekre leszáll az éj. Valamilyen mértékben mindenki kimerült, Pincérnő a leginkább. Órák óta borzong, még a sportmelltartóra húzott műszálas dzsekiben is. A tűzhöz kuporodik - annyira még egyik csapattaghoz sem került közel, hogy testükkel melegítsék egymást. - Itt jobb? - szólítja meg Zoo, aki beburkolózik gyapjúdzsekijébe, de Pincérnő csak a fejét rázza. Az operatőr némán ﬁgyeli, rögzíti minden kényelmetlenségét, és azt kívánja, bárcsak ráadhatna egy melegebb kabátot. Amikor hátat fordít a tűznek, kis híján rákiált, hogy ﬁgyelmeztesse hosszú hajára, de Pincérnő e nélkül is átveti a vállán. Ezzel együtt nem találja a helyét. Azt kívánja, bár mondana valamit az operatőr, vagy tűnne végre el. Tudja, hogy beszélnie kéne - ha nem is hozzá, akkor a csapattársaihoz vagy legalább önmagához -, de túlságosan fázik és túlságosan fáradt. Az éj sötétje tovább mélyül. Az operatőr műszakja lejár. Visszavonul egy fél kilométerre fekvő másik tisztásra, a stáb sokkal komfortosabb táborhelyére, ahol sátrak és grillsütők vannak.

Hússal, tejjel és sörrel teli hűtők. Szúnyoghálók. A két másik csapat mellé beosztott operatőrök is visszatérnek. A játékosokat már csak telepített kamerák figyelik. Ezek a kamerák nem törődnek vele, hogy Pincérnő fázik, sem hogy Légierőnek lüktet a bokája. Felveszik, ahogy Cowboy négykézláb előmászik vizelni, és ahogy Pincérnő vég nélkül borzong, mégis többet mulasztanak, mint amennyit látnak. Nem látják, ahogy Bankár felkínálja Biosznak pufi dzsekijét párna gyanánt, sem ahogy arcán szétárad a megkönnyebbülés az udvarias visszautasítás hallatán. Nem látják, ahogyan Zoo, Mérnök és Asztalos Csaj suttogva beavatják egymást a háttértörténetükbe. Nem látják, amint Ördögűző ajka buzgó imádságot mormol, miközben a vörös hajú férfi bevackolja magát az odú sarkába. Azután már nem látnak mást, csak kihunyó lángokat.

5. Megremeg az ég. Az első gondolatom, hogy a kameradrón zuhant le, s ez olyasmi, amit látni akarok. Felnézek, felemelt karommal rekesztem ki a napfényt. Lezuhanó drón helyett repülőgépet látok, amint fehér kondenzcsíkot szánt a sztratoszférába. Beletelik egy pillanatba, amíg feldolgozom a látványt, a hangot, az érzést, hogy ennyire eltörpülök ebben a végtelen világban. Mióta a forgatás elkezdődött, most látok először repülőgépet. Nem tudom, azért van-e, mert nem figyeltem, vagy mert nem jártak errefelé, hogy felfigyelhessek rájuk. Akárhogy is, ez fontos jelenség - jelzi, hogy nem képesek teljesen uralmuk alatt tartani a környezetemet. Apró megnyugvás, mégis felér a megvilágosodással. Érzem, ahogy az elszigeteltség érzése lassan szétfoszlik. Hosszúhosszú ideje most először nem vagyok az ember, csak egy ember. Egy a számtalan közül. A felettem repülő férfiakra és nőkre gondolok. A gép óriási: sok száz utas ülhet a mennyezetről ráirányított kis szellőzők alatt szunyókálhatnak, olvashatnak, filmet nézhetnek a tabletjükön. Egy-ketten talán pityeregnek, megrémíti őket a nagy utazás, amire vállalkoztak. Mozdulatlanul állok és nyújtogatom a nyakam, amíg a gép eltűnik a szemem elől, majd a kondenzcsík is szertefoszlik. Remélem, van odafent olyan, aki hazafelé tart. Legalább egyvalaki, aki ismeri az önzetlen szeretetet, s most épp visszatér a forrásához. Az elkövetkező néhány óra könnyebben telik, mint az előzőek, csak az éhség ne kínozna. Néhány órával napnyugta előtt elérek egy patakot, ahol úgy döntök, korán tábort verek, hogy legyen időm felkutatni valami fehérjeforrást. A négyelemű vadcsapda, amit még a

csapattáborban faragtam ki, a hátizsákomban lapul; most, hogy fenyőtobozon kívül mást is használhatok csaliként, talán működni fog. Fogom a három botot, elhelyezem őket egy magas fa tövénél. Eltelik egy perc, amíg kitalálom, melyik bot hová kerül, illesztem a bevágásokat, kiegyensúlyozok és megszilárdítok. Miután felül összecsípve biztonságban meg tudom tartani a csapdát, kevés mogyoróvajat dörzsölök a csalibot végére, és nehéz rönköt fektetek a kezem helyére. Az egész készség ingatag, de annak is kell lennie, és a lényeg, hogy tart. Több lépcsőben vizet forralok és megépítem a levélkunyhót, ezalatt rendszeres időközönként elnézek a csapda felé. A csali érintetlenül hever a rönk árnyékában, a fák között sűrűsödik a félhomály. Ahogy a tűznél ülök, próbálom száműzni fejemből a gondolatokat, melyek oly készségesen bukkannak fel bennem. Utálom ezt. Le kell foglalnom magam, ezért úgy döntök, faragok egy második csapdát. A tűzifából kimentem a megfelelő méretű botokat úgy egy centi vastagok és harminc centi hosszúak -, azzal nekilátok a munkának. Igazából csak négy bevágásra és két hegyre van szükségem, de azokat tökéletesen egymáshoz kell igazítani. A faragás több időbe kerül, mint szeretném késem annyira eltompult, hogy már a hideg vajat se vinné el. Mire végzek, sajog a kezem és hólyagosak az ujjaim. Egy fa tövénél hagyom a botokat, majd a patak felé indulok, hogy keressek egy lapos követ nehezéknek. Levetem a bakancsom és a zoknim, mielőtt begázolok. Kerek kavicsok masszírozzak a talpam, kissé fájdalmasan. Míg kiemelem a követ, arra gondolok, hogy sose tennék ilyet, ha nem lenne a show része. A kaland, amire vágytam, nem olyan, mint amire számítottam. Nem ezt akartam. Azt hittem, önfeledt és felszabadult leszek, de csak kutyafáradt vagyok. Feltámasztom a követ. Emelni túl nehéz, ezért úgy húzom ki a vízből és vonszolom el a fáig. Eszembe jut a szélesebb

behajtó, amint a fák között kígyózott, hogy a kék lufikkal jelölt postaládától elvezessen a kék lufikkal jelölt kunyhóig. Talán magát a kunyhót is kékre festették, nem tudom biztosan. Talán csak az ajtókeretet. De az a rengeteg lufi... valahányszor eszembe jutnak, mindig többre emlékszem. S nemcsak lufik voltak: egy üveg a mosogatóban, maroknyi csomag az asztalon. Valamennyi kék. Még a lámpafényt is kéknek érzékeltem, amikor megtaláltam őt - azt. Akkor se adtam fel. Nem adtam fel, amikor utána rosszul lettem, amikor napokig reszkettem és raktam a tüzet, hogy szüntelenül vizet forraljak, olyan ütemben vesztettem a folyadékot. A kunyhóban nem forraltam fel a csapvizet, ez betegített meg. Hányás és hasmenés, hozzá a reszketés, az állandó hideglelés. Ledobom a követ a fa mellé. Semmi sem lehet rosszabb annál, mint aminek eddig kitettek. Soha többé nem vágnék bele, de már itt vagyok, az egyetlen nő a világomban, és megfogadtam, hogy nem adom fel. Visszahúzom a bakancsomat, azután letérdelek, hogy felállítsam a második csapdát. Ahogy próbára teszem az alátámasztás szilárdságát, tompa puffanás hallatszik mögöttem. Megfordulok; kioldott az első csapda. Mintha mozgást látnék, de mire odaérek, a mókus már halott, a rönk félig belepasszírozta a földbe. Szilánknyi feketeség villan lezárt szemhéjai közül. Sosem kedveltem a mókusokat, legfeljebb a csíkos észak-amerikai fajtát. Hatvagy hétévesen az egész nyarat a szüleim haza mögött álló juharok és nyírek között töltöttem, abban a reményben, hogy egy csíkos mókus fatörzsnek néz. Annyira tudni akartam, milyen érzés, ha kis tappancsával a bőrömön surran. Persze ez sosem történt meg, bár egyszer az egyik egészen közel merészkedett, míg - kis képzavarral farkasszemet nem néztünk egymással. Akkor az arcomba prüszkölt és varázsütésre eltűnt. A férjemnek már a legelső

randin elmeséltem ezt, s azóta is annyiszor, hogy többé már nem tudom, valóban megtörtént-e. A szürke mókust ugyanakkor a nagyvárosokkal, a túlnépesedéssel és a szeméttel azonosítom - ezzel együtt rossz érzésem támad, ahogy a farkánál fogva felemelem. Emlősöket ölni nem szép, meg egy mókust se, még táplálkozás céljából se. - Bocs, kis haver - suttogom. Cooper nem egészen egy perc alatt képes megnyúzni a mókust. Egyszer pontosan lemértük, hány Mississippibe telik. Én általában a tűzre vigyáztam. Sütöttem mókust, de még sosem nyúztam meg. Nem tűnt olyan nehéznek. Hasra fektetem egy fatörzsön. Cooper azzal kezdte, hogy felvágta a farka alatt, ezért én is ezt teszem, áterőszakolom bőrén tompa késemet. Keresztben fűrészelek a farka tövénél. Azután - mindig ez a rész döbbentett meg, valahányszor láttam, lehet bármily könnyű talpam alá szorítom a farkát, ránehezedem, és felfelé rántom a mókus hátsó lábait. Vörösség spriccel a levegőbe, ahogy a mókus félbeszakad, én meg hátratántorodok. Beleszédülök a váratlan mozdulatba; mintha tutajon állnék, egy nagy hajó farvizén imbolyogva. Görcsösen fogom a mókus elszabadult felét, a térdemre támaszkodom, és lassan veszek három nagy levegőt. Nem tudom, hol szúrtam el. Amikor Cooper húzta, a mókus irhája szépen levált, mint a banánhéj. Nem számít, hol szúrtam el; mentenem kell a menthetőt. Lenézek a jobb kezemben ﬁtyegő testrészre. Örömteli meglepetés: mégsem szakítottam félbe. A kezemben maradt minden, leszámítva a farkat. Kis türelemmel még helyrehozhatom a kárt. Visszatérek a fatörzshöz, ahol látom a levált farokrészt, a szürkés-fehér bojtot. Az emlékezés elém idéz egy képet: Randy, vörös haja tüskés, mint egy japán rajzﬁlmhősé,

homlokán epezöld kendő, annak két oldalán egy-egy mókusfarok. Látom, ahogy vadul táncol a tűz körül, mókusfarkak repkednek körülötte, miközben vonyít, ahogy szerinte a farkasok vonyítanak, de persze az egész a nézőknek szól. Leülök a rönkre és lepöckölöm a testetlen farkat, próbálok összpontosítani. Randy nem számít. Most csak a mókus megnyúzása számít. Talán túl mélyre vágtam, vagy túl erősen húztam, nem tudom, de azt igen, hogyan folytassam. Bevájom ujjaimat, apró lépésenként hántom le a bőrt az izmokról. Egy örökkévalóságig tart. Nyilván ezt is rosszul csinálom, de az irha végül felgyűrődik a mókus mellső lábainál. Az egyik mellső lábra fektetem késem pengéjét, azután nekifeszülök és lenyomom. A csont elpattan, a penge a fába hasít, úgy kell kitépnem. A maradék három lábnál és a nyaknál kisebb erőt fejtek ki. Kezem izzad és sajog, de mindjárt kész vagyok. Már csak a belezés van hátra. Átfordítom a tetemet, hogy felfelé álljon, azután a kést is, hogy a penge felém nézzen. Ne szúrd át a belső szerveket. Legalább ennyit tudok. Átbököm a mellkas csúcsát, azután apró rántásokkal magam felé húzom a kést, hogy átvágjam a húst. Mintha rövid öltéseket ejtenék. Ezúttal nem cseszem el. A mókus alsóteste felnyílik, bedughatom az ujjaimat. Megragadom a nyelőcsövet, a tüdőt és minden mást, amit csak körülérek az ujjaimmal, azzal megrántom. A belsőségek együtt szakadnak ki, az egész emésztőrendszer, amit a földre dobok. Az üreg mélyén rám kacsint a mókus gerince. A patakhoz lépek, hogy ledörgöljem a vért a kezemről és a csuklómról, szappanként a meder homokját használom. Ezután feldarabolom a mókust és felteszem főni a bögrémben. Bár lenne csipet sóm és borsom, némi répával és hagymával! Ha erősebb lennék, keresnék egy kis vadmurkot, de rég nem láttam már, és nem bízom magamban, hogy azonosítani tudnék egy ilyen növényt, amelynek annyi mérgező hasonmása van.

Míg a mókus rotyog, fogom emészthetetlen részeit és elviszem a tábortól. Nem messze, talán öt méterre. El kéne ásnom, de nem teszem. Fáradt vagyok, és ez csekély mennyiség, csak ott hagyom, mielőtt újra kezet mosok. Addig főzöm a mókust, amíg a hús leválik a csontról, azután lehúzom a bögrét a tűzről és kihalászok egy darabot. Túl forró, a fogam közt tartogatom, amíg be tudom kapni anélkül, hogy leégetné a nyelvem. Ízt nem sokat érzek, de mégse mogyoróvaj. Mennyi lehet? Nem tudom, talán húsz deka, vagy annyi se. Leszopogatok minden inat, s miután a lé kicsit lehűl, azt is megiszom. Mire besötétedik, a mókusból nem marad más, csak egy rakás pálcika, amit elhajítok az erdőbe. Teli gyomorral egy hónapig tudnék aludni, de előbb lenyújtom a karom és a lábam, kihúzom magam, és malomkörzést csinálok, hű vagyok ígéretemhez. Lelocsolom a tüzet, bevackolom magam, hátizsákom pántjára akasztom a szemüvegem. Elégedetten adom át magam az öntudatlanságnak. Szuszogó hangra ébredek. Egy kótyagos pillanatig azt hiszem, a férjem fekszik mellettem. Mozdulok, hogy oldalba bökjem, amikor valami megszúrja a kezem. Hirtelen nyerem vissza a teljes öntudatom, emlékszem rá, hol vagyok, és látom az ágat, ami megkarmolt. Valami mocorog odakint. A hangokra összpontosítok: erőteljes, mélyről jövő fujtatás, robajló léptek. Mégis el kellett volna ásnom a mókus belsőségeit. Egy fekete medve megtalálta, s most a mogyoróvajamra fáj a foga. A hangok alapján az állat túl nagy ahhoz, hogy medvén kívül bármi más lehessen. Megszaglássza hajlékom oldalát; levelek zizegnek, és egyetlen sugárnyi holdvilág bevetődik a résen át. Még soha nem utáltam ennyire a mogyoróvajat. Mégsem ijedek meg, legalábbis nem igazán. Amint egyértelművé teszem, hogy nem vagyok préda, a medve visszavonulót fúj. Nem lesz gond, hacsak hozzá nem szokott az emberhez, de valószínűleg akkor is meghátrál, ha

felszívom magam, és kicsit kurjongatok. A vadállatok nem bírják a zajongást. Lassan, csendesen hátizsákomért nyúlok, ujjaim szemüvegem felé lopódznak, miközben vállizmaim meghúzódnak és sajogva tiltakoznak. Mély morgás; nyirkos és forró lélegzet. Elmosódott szürkés-barna pofa és sűrű fehér tajték alig egyméternyire az arcomtól. A következő szívdobbanásom felér egy pörölycsapással. Még sötétben, szemüveg nélkül is félreismerhetetlen ez az erőszakosság, ez a beteges düh. Menedékem egyetlen kijáratánál nem medve ólálkodik, hanem egy veszett farkas. Eddig nem láttam más veszett állatot, csak néhány mosómedvét és denevért, azokat is ketrecben - vagy döglötten, a boncolásra várva. Egyik sem volt veszélyes, nem úgy, mint ez: egy medvényi termetű, ház méretű farkas. Egy farkas, ami csakis azért tért vissza a kihalás széléről, hogy átharapja a torkomat. A rémülettől meghűl bennem a vér, ahogy a bestia felmordul és előredugja óriási fejét. Összecsomósodott nyál csordul le lecsupaszított fogairól és hull a hátizsákomra. Megragadom a zsákot, ahogy a farkas rám veti magát. Nem vagyok sikoltozós fajta. Hullámvasút, szellemkastély, piros lámpánál egyenesen felém robogó terepjáró - egyik se csalt ki belőlem sikolyt, de most sikítok. Sikoly feszíti a torkomat, egy hátizsákomhoz préselődő veszett farkas a többi testrészem. Állkapcsok csattogását hallom, nedvességet érzek - saját verítékemet, az ő nyálát, csak vért ne, könyörgöm, csak azt ne -, látom hátizsákom feketéjén a megvillanó prémet és fogakat. Összepréselődöm a zsák mögött, bezsúfolódom menedékem végébe, vállammal nekifeszülök a tetejének. A farkas visszahúzódik, csak egy-két lépésnyire, meginog és bizonytalanul megáll, mielőtt újra felmordul. Bár lélegezni is alig tudok, belém villan a gondolat: semmit sem tehetek egy veszett farkas ellen, amíg be

vagyok szorítva ide. Úgy általában semmit sem tehetek egy veszett farkas ellen, de így végképp. Mégis tennem kell valamit; haza kell jutnom. A farkas felé lököm hátizsákomat, azzal nekifeszülök a levélkunyhó falának. Éles kiáltással átfurakodom. A szemeteszsák fóliája ellenáll, azután enged, szerteszét szórja a leveleket és gallyakat. Amint áttörök a vállammal, a föld leomlik - azután rántást, erőszakos húzást érzek a lábamon. A farkas elkapta a lábam. Érzem harapását; érzem, ahogy belemar a bakancsomba. Mint csali a horgon, úgy rángatózok. Nem látok semmit a könnyeimtől. Csillagfény reszket a sós folyadékban, ami nemcsak egy részletet nagyít fel, de elém tárja a világ éteri szépséget, amit még nem állok készen hátrahagyni. Rugdalózok. Rugdalózok, sikítok és kaparom a földet. Harcolok a beomló kunyhón át. Egyik lábam koponyát talál úgy érzem a becsapódást bakancsom sarkán át, mintha betonnak ütköznék -, mire a másik hirtelen kiszabadul. Kúszva-mászva menekülök a virradat első fénye, a tisztás és a gurgulázó csermely felé. Mögöttem a farkas a beomló levélkunyhó mélyén vergődik. Feltápászkodok, megragadok egy vastag ágat, s amint a farkas előbukkan a levelek közül, lecsapok kiemelkedő testére. Tompa puﬀanást érzek, csont vagy fa reccsenését hallom, ahogy újra lendítek. Újra és újra, míg már levegőt se kapok; míg már a levelek is elsötétednek és elnehezülnek. Lendítek, amíg az adrenalin engedi, egyetlen végtelennek tűnő pillanatig - azután minden erőm elhagy. Hátratántorodok, furkósbotom erőtlenül hull térdeim közé. Odúm maradványai között prémes és ragacsosan fénylő mozdulatlanság. Sajog mindenem. Nemcsak tompán, eleven fájdalommal. Pokolian. A lábam. Lerogyok a földre, hogy kapkodva megvizsgáljam

sérülésemet. Idegeim úgy harsognak, hogy nem tudom elkülöníteni a részleteket, a félelmet a ﬁzikai fájdalomtól. A lábamat tapogatva fokozódik a zsibbadás, de nem találok szakadást a bőrön. Nadrágom bal szára rongyos és nedves, de nem véres - legalábbis nem hinném, hogy az. Bakancsom leszakadt a lábamról. Végigtapogatom gyapjúzoknimat. Gallyakat és leveleket érzek. Nem lyukadt ki. Egyben vagyok. Ha még most is szokásom lenne levetni a bakancsomat lefekvés előtt... nem, ebbe bele se gondolok. Felemelem a kezem, hogy megtöröljem a szemem, s látom, ahogy ujjaimat és tenyeremet vastagon borítja a farkas nyála, mint valami nyálkás burok. Rohanni kezdek a patak felé. Az a sok horzsolás, a sok apró vágás, melyen át a veszettség vírusa bejuthat... eszelős igyekezettel dörzsölöm össze kezeimet a vízben. Azután megdermedek. Talán most dörzsölöm be a vírust a sebbe? Lehetséges? Nem tudom a választ. Pedig tudnom kellene: állatokkal dolgozom, és az ilyesmit tudni szoktam. Most valahogy mégsem. Borzongva ülök a vízben. Deréktól lefelé bőrig ázok és reszketek; nem vagyok önmagam. Nem tudom, ki vagyok, mit csinálok és gondolok. Csak azt tudom, hol vagyok: egyedül egy patakban. Idővel ráeszmélek még valamire: errefelé nem élnek farkasok. Legközelebb talán Kanadában vagy ÉszakKarolinában lehetnek. Annak az esélye, hogy egy farkas támad rám, elhanyagolhatóan csekély. Akármi is legyen, megöltem. Nem tápláléknak és nem csapdával. Én, az állatbarát, aki felnőttéletének jelentős részében arról győzködte a kölyköket, hogy tiszteljék, sőt, szeressék a természetet. Nagy tévedés, hogy az ő

érdekükben. Nem azt mondom, amit szeretnék, mert közben Eddie-re, a rőtfarkú ölyvre, meg Pennyre, a rókára gondolok. Tényleg nem kéne nevet adnom az állatoknak, mielőtt elengedem őket, de ezt teszem. Mindig is ezt tettem. Végül összeszedem magam és kibotorkálok a vízből. Minden tagom zsibbadt, ahogy visszatérek bedőlt levélkunyhóm romjaihoz. A szürkeség mostanra átadta helyét a hajnalfénynek. Hunyorogva araszolok egyre közelebb, épp csak ki tudom venni az állat alakját, melynek mellső része kikandikál a levelek közül. Mintha jókora sziklát dobtak volna rá. Ez lennék - egy hegyoldalon lebucskázó szikla, amit akarat helyett a puszta lendület visz előre? Felkapok egy ágat és félresöpröm a romokról a skarlátvörös leveleket, mielőtt felfeszítem a tetemet borító ágakat. Még most is reszketek, és kapar a torkom. Az állat kisebb, mint gondoltam - akkora lehet, mint egy juhászkutya -, vézna lábú, bozontos farkát ürülék szennyezi. Nem szürke-, csak prérifarkas. Minél tovább nézem, annál kisebbnek tűnik. Sajnálom. Sajnálom, hogy megbetegedtél. Sajnálom, hogy megöltelek. Kiásom bakancsomat és hátizsákomat a romok közül. Jókora mélyedéseket látok a bakancsom elején. Megpiszkálom egy bottal, ami könnyedén áthatol az anyagon, és a talp belső részének ütközik. Némelyik lyuk még a talpon is átfúródik; a bakancs így használhatatlan. Hátizsákom elülső része is elrongyolódott, és percekbe telik, míg rátalálok a szemüvegemre. A keret elcsavarodott, mindkét szár elpattant. Csak az egyik lencse ép, a másik szétrobbant, amikor egy fog acélgolyóként fúródott bele. Másféle félelmet érzek, mint a támadás alatt. Azonos erejű, de ellentétes irányú félelmet. Lassan szétáradó rettegést. A vakonddal összevetve nem látok rosszul, de jól se. Negyedikes korom óta egy napot se töltöttem látásjavító

lencsék nélkül. - Nem látok - mondom ki hangosan, ahogy körbefordulok. Felemelem állam, feltartom gallyra ment szemüvegem, és mióta a szóló küldetés megkezdődött, most először szólok közvetlenül a kamerához. - Nem látok. Mostanra itt kéne lennie a segítségnek. Egy mentősnek le kéne ültetni, mielőtt kezembe nyomja a ronda pótszemüveget, amit forgatás előtt a producerre bíztam. Elnézem a skarlátvörös kaparást a kézfejemen, benne az alvadó vérrögök pettyeivel. - Szükségem van a vakcinára - közlöm a fákkal. Zakatol a szívem. - Az érintkezést követően a harmadik napon. Mielőtt idejöttünk, be kellett oltatnunk magunkat veszettség ellen. Egy rakás követelménynek kellett megfelelnünk: teljes orvosi kivizsgálás, tetanusz, igazolás a különféle oltásokról, amiket az iskolában és a munkahelyen kaptam. Nálam egyedül a veszettség hiányzott a leltárból. - Nem vagyok immúnis! - kiáltok fel. Megreccsen a hangom. A veszettség elleni oltás különleges: nem ad védettséget, sőt, ha a kitettség előtt kapja meg valaki, csak növeli az érintkezést követően szükséges mennyiséget. Feltartom a kezem, körbefordulok. - Nézzék, megvágtam magam. Érintkeztem a nyállal. Kell az a szuri. Nem kapok választ. Hunyorogva meredek az elmosódott levelekre, próbálom kiszúrni a lombok közé rejtett kamerát, a felettem lebegő drónt. Valahol ott kell lennie, ott kell lennie. A sziklára gondolok, Heather kitömött medvéjére és az első kellékre a sziklafal lábánál. A bábura gondolok, mechanikus sikolyaira a kunyhó fojtogató levegőjében. Rettegésem kezd átalakulni és kiéleződni, mert bárhogy várom, tudom, hogy senki se jön. Mert eltervezték az egészet. Nem tudom, hogyan, de eltervezték az egészet, és most eltört a szemüvegem, és nem látok semmit. Érzem, ahogy a dühöm szétrepeszti a bőröm, mintha belülről akarna megnyúzni.

Kurvára nem látok semmit.

6. A műsorvezető úgy ejti ki a szavakat, mintha színpadon állna. - Első csapatpróbánkon az lesz a közös feladatuk, hogy ehető növényeket találjanak - jelenti be. Kialudta magát. Játékosai nem, leszámítva Nyomkövetőt, aki inkább kültéri alvó, mint beltéri. - Az a csapat győz, amelyik fél órán belül a legtöbb fajtát gyűjti be. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak le kell kaszálniuk a rétet. - A műsorvezető az ujját ingatja, míg Asztalos Csaj megnevetteti Zoot azzal, ahogy a szemét forgatja. A képsor a hanggal együtt megy a kukákba; ez most komoly pillanat. - Minden téves azonosításért egy teljes pontot levonunk a csapattól. - A csapatkapitányoknak kioszt egy színes, háromba hajtott tájékoztatót. - A küzdelem tétje nem kisebb dolog, mint az ebédjük. Nyomkövető még hajnal előtt felkelt, hogy ellenőrizze a csapdáit; fáradozása eredményeként a csapata nyulat reggelizett. Biosz is megosztotta a proteinszeleteit, noha már nem lett volna kötelessége, a többi nyolc játékos viszont ki van éhezve. A műsorvezető a nyúlról sem tud. A következő perceket belesűrítik egyetlen pillanatba. A csapatok készen állnak, a műsorvezető elkiáltja magát: Előre! - Lefogadom, hogy Cooper mindent tud erről - fordul Asztalos Csaj a csapattársaihoz. - Az egyikünk követhetné. - Majd én - ajánlkozik Pincérnő, aki azt kívánja, bár abban a csapatban lenne. Zoonak nem tetszik az ötlet. Ő az, akit mindig jobban érdekelt a törvény szelleme, mint a betűje. - Én is ismerek néhányat - néz le a brosúrára. - Tegnap

mintha vadmurkot is láttam volna. Menni fog egyedül. - Egyetértek. - Mérnök tegnap sokat agyalt azon, hogy három nővel került egy csapatba. Nem tudta, balszerencsének tulajdonítsa-e be, de most már azt gondolja, hogy mázlija van. Tetszik neki Zoo gondolkodása; szerinte is van esélyük. - Felőlem - von vállat Pincérnő, aki éhes, de ehhez már hozzászokott. Zsémbessége inkább fakad a kimerültségből és koﬀeinhiányból. Zoo a kezébe nyomja a lapot. - Némelyik egészen könnyű. A pitypangot, cikóriát és fenyőt bármelyikünk felismeri, de mi lenne, ha inkább a többire koncentrálnánk? - Te vagy a góré - felel Asztalos Csaj. Nyomkövető csapata erősen kezd: Biosz máris begyűjtött egy maroknyi mentát. Múlt éjjel találta a helyet, a reggeli nyúl után is elrágcsált néhány szálat. Nemcsak tanít, de tagja egy kertészklubnak is. Neki és Nyomkövetőnek köszönhetően a csapat látványos előnybe kerül. Légierő kiﬁcamodott bokája ma még jobban sajog, sőt annyira felduzzadt, hogy alig fér a bakancsba. - Pihenned kéne - tanácsolja Fekete Doki. - Majd mi megcsináljuk. Ahogy átfutják a szöveget, Pomponsrác kócosan, vörös szemmel és fáradtan topog mögöttük. - Mi az a koncentrikus levélállás? - próbálkozik. - Azt jelenti, hogy minden levél azonos pontról ágazik szét - magyarázza Fekete Doki -, vagyis nem szétszórtan... Egymáshoz szorított hüvelyk- és mutatóujja fel-le jár a levegőben, mintha egyenes vonalat húzna. - A száron - fejezi be helyette Ördögűző. - Mint a pitypangon? - kérdi Pomponsrác. - Pontosan - bólint Fekete Doki. - S mit kell találnunk, aminek ilyen levélállása van? - Pitypangot. Ördögűző nevetve csapkodja Pomponsrác hátát.

S jön a vágás: A csapat a fák között keresgél. Légierő a patak partján ücsörög, a fagyos vízbe lógatja lábát, szárnyaszegett madár. Bankár valamilyen növényt tanulmányoz egy mohás szikla tövében. - Szerintem ez porcsin. Zoo letép egy levelet, hogy megszaglássza. A többiek felé tartja. - Szagoljátok meg! Körbeadogatják. - Olyan, mint... - Mérnök nem tudja eldönteni. - A répa - kotyog közbe Asztalos Csaj. - Bizony - mosolyog Zoo. A képernyő sarkában a visszaszámláló harmincról közelít a nulla felé. Némelyek azt mondják, az idő külön dimenzió események folyamatos sorozata -, mások szerint az emberi elme kiszámíthatatlan, követhetetlen terméke - inkább koncepció, semmint valós dolog. A producerek vajmi keveset foglalkoznak fizikával vagy filozófiával, ezért számukra a fél óra hirtelen felgyorsuló és lelassuló szakaszokból áll. Ami fontosabb, a nézőkkel is elhitetik ezt. Pomponsrác félresöpör arcából egy tűleveles ágat. - Mintha minden növény egyforma lenne. Ördögűző megragadja az ágat. - Fenyő - közli. - Fenyő - közli Asztalos Csaj. - Fenyő - közli Biosz. Kijelentése negyedórával korábban hangzott el, mégis azután játsszák be, hogy már csak kilenc perc maradt. Nyomkövető némán halad az élen, megcsipdesi a leveleket, az ujját szaglássza. - Ezt tényleg meg lehet enni? - kérdi Pincérnő, kezében a gyökérrel, amit Zootól kapott. - Azt hiszem, előbb meg kell főzni - felel Zoo. Gong visszhangozza be az erdőt; mindenki megáll fülelni.

Öt perc marad a visszaszámlálón. - Vissza kéne mennünk? - ráncolja a homlokát Bankár. - Még nincs meg az összes - feleli Biosz. - Van elég - véli Cowboy. Nyomkövető bólint mellette. Légierőért elmennek az emberei. - Találtam mentát a patak mellett - tudatja velük. Fekete Doki felsegíti. - Remek. Az még úgysincs. De van. A csapat összegyűlik a tisztáson. A műsorvezető már várakozik, és nincs egyedül. Nagydarab szakállas ﬁckó áll mellette - már csak a szekerce hiányzik a kezéből, hogy eljátszhassa a baltás sorozatgyilkost. A Szakértő. Halvány mosoly sincs az arcán, ahogy kimérten bólint és végigméri a játékosokat. Flanelinge és rőt szakálla megrebben egy hirtelen széllökéstől. Zoo alig tudja magába fojtani nevetését - mintha egy óriás ereszkedett volna le a paszulyszáron, és most azon tanakodna, melyiküket süsse meg elsőként. A műsorvezető Szakértő szakértelmét ecsetelgeti, ami jóval meghaladja a játékosok értelmét, ahogy a nézőkét is egyszerre bámulatos és felfoghatatlan. Diplomás instruktor. Tanácsadó a rendvédelmet és mentőszolgálatot ellátó szerveknél. Alaszkában hónapokig életben maradt teljesen egyedül, ennél sokkal zordabb körülmények között. Párducok, medvék és kihalás szélén álló szürkefarkasok nyomában járt; embereket segített felkutatni - akár elvesztek, akár el akartak tűnni. Tömören szólva: ismeri a dörgést. A csapatkapitányok bemutatják neki, mit szedtek össze. Zoo az első. - Pitypang, naná. Menta, fenyő. A könnyebbek megvannak. - Szakértő hangja zord, de nem barátságtalan. Végtelen magabiztosságot áraszt, de sosem csap át

önelégültségbe. Neki már nincs mit bizonyítania. Nyomkövetőt egyszerre vonzza és taszítja a közös jellemvonás. - Cikória - folytatja a felsorolást Szakértő. - Nagyon jó. Bojtorján. Galagonya. Murok. És... maguk szerint ez micsoda? - Nagy, fényes levelet tart fel. Zoo belenéz a brosúrába. - Vadcitrom? Szakértő halkan felszisszen. - Ez itt vérpipacs. - Megmutatja a gyökértörzs metszetét. Látja a pirosat? - Mérgező? - kérdez rá Zoo. - Nagy mennyiségben igen. A kifejlett vadcitrom levele esernyőszerű és fénylő. Tavasszal az elsők közt szökken szárba, így az évnek ebben a szakában már hervadozik, és meghozza apró sárgászöld gyümölcseit. Zoo csapata veszít egy pontot, így összesen hatot szerez, de legalább tanult valamit. Nyomkövető csapata könnyedén szerez hét pontot, nem ismer félre egyetlen növényt sem - beleértve a kemény sárga gömböt, ami a vadcitrom termésének bizonyul. Szakértő le van nyűgözve. Nyomkövető a büszkeség és feszengés közt őrlődik. Légierő anélkül mutatja be csapata kollekcióját, hogy ismerné. Szakértő végigsorolja a növényeket. - Fenyő, menta, bojtorján, porcsin, pitypang, vadcseresznye. Van még egy. Ha számít, Légierő csapata először kerül holtversenybe az élen. Ha nem, egyből utolsó. Gondosan adagolt drámai feszültség: hosszú szünetek, egy közeli Fekete Doki mohó tekintetéről. Pomponsrác lebiggyedt ajakkal toporog. Ördögűző meredten mosolyog, mint egy kirakati baba. Légierő megveti a lábát, nem adja jelét gyengeségének. Szakértő benyúl a zacskóba, s ahogy fújtat egyet, a szakálla megrázkódik. Üreges, lila foltos szárat húz elő, a végében csokorra való apró, papírszerűen

zizegő barna kinövésekkel, melyek egykor virágok lehettek. S most - rövid reklám, hogy azok is szóhoz jussanak, akik az egészet lehetővé tették. A nézők egy része felnyög, ahogy próbálják rájuk tukmálni áruikat és szolgáltatásaikat, de idővel visszakapcsolnak; mások végigszenvedik a reklámok pergőtüzét, mielőtt a show folytatódik. Ha érdekében áll, a néző is képes manipulálni az időt. Szakértő feltartja az elmetszett szárat, és elﬁntorodik, hogy a néző is érezhesse a növény dohos szagát. Légierő arca beesik; már tudja, hogy baj van. - Murok? - kérdi Szakértő. Légierő nem tudja, de Fekete Doki bólint mögötte. - Nem - csóválja a fejét Szakértő. - Ha megeszik, akár halálos is lehet. Hallottak már Szókratészról? Így ismerkedünk meg a bürökkel. A műsorvezető előrelép, kezével cikornyás kis mozdulatot tesz a zene ütemére, amit sosem fog hallani. Kisebb gondja is nagyobb annál, mi a különbség murok és bürök között. Nyomkövető csapatához fordul. - Gratulálok! Ideje, hogy megkapják a jutalmukat.

7. Miután megtisztítom a kezem és használom az elsősegélycsomagot, amit még a műsor elején kaptunk, továbbindulok. Hiányzik a bakancsom, és nem látok a pipától. Minden ág, ami végigsöpör rajtam, sustorogva emlékeztet a prérifarkas vicsorgására. Ha egy méternél távolabbra próbálok fókuszálni, hunyorogni kezdek, ami nem segít, ráadásul a fejem is megfájdul. Inkább nem fókuszálok, csak sodródom, csoszogó léptekkel török át a lombokon. S bár cipőtelen bal lábam alatt érzem a köveket és ágakat, a szemem előtt egybemosódik minden részlet. Különálló tárgyak folynak egymásba. Az erdei talaj egyetlen nagy foltvarrott szőnyeg, helyenként zöld, másutt barna, ahogy Természet Anya összeszőtte. Menet közben szemüvegem épen maradt lencséjét a kabátzsebemben őrizgetem, ahol hüvelykujjam újra és újra végigsimít homorú felszínén. Ez a lencse az én nyugikövem sőt, a haragkövem, a gondolkodó kövem, a képes-vagyok-rá kövem. A prérifarkas nem volt valódi. Nem lehetett. Most, hogy a pillanat elmúlt, a támadás távolinak és álomszerűnek tűnik. A sötétben minden olyan gyorsan történt. Koncentrálok, próbálok emlékezni és megtalálni a hibákat. Mintha gépies szaggatottságot éreztem volna a mozdulataiban; a holdfényben talán a fém alkatrészek is megcsillantak. Tudom, hogy emlékszem a statikus zajra, ami elárulta a baba konzervhangjainak mesterséges voltát; talán ezt éreztem a prérifarkas vicsorgásán is. Halálra rémültem, nem láttam, és minden olyan gyorsan történt, hogy nehéz biztosnak lenni bármiben. Ad tenebras dedi. Három szó, és vége. Csak annyit kell

tennem, hogy beismerem a vereséget. Ha a támadás közben tudatosan gondolkodom, talán ki is mondom a szavakat, de a pillanat elmúlt, és a büszkeségem már nem engedi, hogy feladjam. Büszkeség, gondolom, ahogy körülnézek absztrakt, összemosódott környezetemben. Csak kevés emlékem maradt a hittanórákról, amelyeken anyám nyomására az általánosban részt kellett vennem, de így is élénken emlékszem a hívság bűnére. Emlékszem az öreg Mrs. Hogyishívjákra a festett vörös hajával és a virágmintás buggyos ruhájával, ahogy hatunkat a konyhaasztalához ültetett, majd a nyakamban viselt opálfüggőre mutatott. - Hívság, ha szebbnek hiszitek magatokat más lányoknál. Ékszert viselni és magunkat illegetni a tükör előtt. Sminket és miniszoknyát hordani. Ez egyike a hét halálos bűnnek. Emlékszem, ahogy ott ültem az asztalnál és füstölögtem, amiért elrettentő példának használ, amiért ennyire otrombán félreismer. A függő az apám anyjáról maradt rám, aki csak néhány hónapja ment el. A viselésétől nem éreztem magam szebbnek a többi lánynál, csak emlékeztem valakire, akit szerettem, hiányoltam és meggyászoltam. Ráadásul, kifejezetten ﬁús lányként, soha az életben nem kísérleteztem sminkeléssel. Aznap korpás kekszet kaptunk uzsonnára, és amint a második darabért nyúltam, nyomban ﬁgyelmeztettek a falánkság bűnére. Az emlék előcsal belőlem egy keserű nevetést, ahogy tovább csoszogok az utamon. Mi van még? Emlékszem, ahogy egy templomi padban térdepelek, s miközben a tanító újra és újra ugyanazt a kérdést ismételgeti, kezdek beleszédülni - miért nem válaszol senki? Óvatosan felvetek valamit, mire durván letorkolnak. Nem emlékszem a kérdésre, amit meg kellett volna válaszolnom, sem a válaszra, amivel magamra haragítottam a tanítót, ám annál inkább emlékszem a szégyenre. Aznap megtanultam: bármennyire követelőző a másik hangja, akárhányszor is

teszi fel a kérdést, még nem biztos, hogy hallani akarja a választ. Arra is emlékszem, amikor hetekkel vagy hónapokkal később megkörnyékeztem az anyámat, hogy ne kelljen többé odamennem. Nem azért, mert a hittan untatott vagy éppen megrémített; egyszerűen már ilyen ﬁatalon is tudtam, hogy valami nem stimmel. Az se számított, hogy nem ismertem a képmutatás kifejezést - ahogy a szónoki kérdés esetében, e nélkül is értettem a jelentést. S éreztem tanáromban a hívságot. Mindig is eleven volt a képzelőerőm - minden adandó alkalommal eldicsekedtem vele, hogy kísértetkastélyban lakom, és a sárban sokszor látom a jeti lábnyomait -, de még ilyenkor sem vesztem el teljesen a játékban. Tudtam, hogy nem valóság. Egy dolog megnézni a rajzﬁlmet Ádámról, Éváról meg a röhejesen sziszegő kígyóról, majd látni, ahogyan Isten kihajítja az első emberpárt az Édenből - és más elfogadni, hogy ez nem mese, hanem a történelmi események hiteles adaptációja. Már tízévesen is viszolyogtam ettől. Amikor néhány évvel később az iskolában megismerkedtem Charles Darwin és Gregor Mendel elméleteivel, megtapasztaltam, amit mások szellemi megvilágosodásnak neveznek. Ráismertem az igazságra. Azóta is ez az igazság formálja az életemet. Hiányzik belőlem a magasabb tudományok és felsőbb matematika megértésének képessége - ez már a fősulin kiderült -, de így is eleget tudok. Eleget ahhoz, hogy ne érjem be elcsépelt közhelyekkel. Hallom a hívőket, ahogy a tudomány ridegségéről és hitük melegségéről beszélnek, pedig az én életemben is ott a melegség, sőt van hitem. Hitem a szeretetben; hitem az önmagától formálódó világ természetes szépségében. Amikor a prérifarkas elkapta a lábam, az életem nem pörgött le a szemem előtt; csakis a világot láttam. A fenséges atomokat, s mindazt, amivé rendeződnek.

A tapasztalat talán csak egy produkciós cég szörnyű terméke, ahogy talán bánom néhány döntésemet is, ami ide juttatott, de a döntéseket akkor is nekem kell meghoznom. S még ha hibázom is, ez nem változtat a tényen, hogy maga a világ gyönyörű. A fenyőtobozok pikkelyeinek spirálja, a partot nyaldosó örvények csigavonala, a pillangó szárnyának megvillanó narancssárgája, ami a keserű ízre ﬁgyelmezteti a ragadozót. A rend a káoszban - a szépség, amit még csodálatosabbá tesz, hogy önmagától alakult ki. Kilépek a fák közül; az út füstként kígyózik előttem. A támadásra talán nem készültem fel, de valami hasonlóra számíthattam volna. Egy átverésre. Minél többet gondolkodom ezen, annál inkább kiviláglik a bizonyosság: a prérifarkas csakis gép lehetett. Túl nagy egy valódi példányhoz; a mozgása is túl merev. Nem pislogott, élettelen szemei egy pillanatra sem fókuszáltak. Amennyire emlékszem, még a szája sem nyílt ki és zárult össze, bár az ajkak talán megmozdultak. Nem harapta meg a lábam hurkot vetettek a bakancsomra, míg aludtam. Meglepődtem és megrémültem. Sötét volt és nem viseltem a szemüvegem. Ezért tűnt minden valóságosnak. A világ, amelyben most élek, a természet szépségeinek tudatos eltorzítása. Ezt nem feledhetem. El kell fogadnom. Ahogy először is elfogadtam. Homályos látásommal, hiányzó bakancsommal és sajgó, kimerült testemmel talán fél kilométert se teszek meg, máris pihennem kell. Még mindig kora reggel van, nem kell sietnem. A korlátnak támasztott háttal leülök és behunyom a szemem. Tovább hallom az erdőből a csoszogó lépteket, melyekről tudom, hogy nem léteznek. Azért se nyitom ki a szemem. Szomjúságom ébreszt, a homokdűnék szárazsága a számban. Kitapogatom hátizsákomat, megtalálom a félig teli kulacsot, és mohón kiiszom a maradékot. Azután feltűnik, hogy a nap az égbolt rossz oldalán helyezkedik el. Végigsöpör rajtam a pánik - kifordult a világ

azután racionális énem átveszi a parancsnokságot, és megértem, hogy a nap éppen lenyugszik. Átaludtam az egész napot. Ilyet még sose tettem, ám ezzel együtt: jobban érzem magam. Kitisztult a fejem, ellazultak az izmaim. Annyival jobban érzem magam, hogy ráeszmélek, mennyire pocsékul érezhettem magam korábban. Feszít a hólyagom és gyötör az éhség: korog és esdekel a gyomrom. Olyan éhes vagyok, hogy előásom a mogyoróvajat, és a számba tömök néhány kanállal, bárhogy utálom az ízét és az állagát. Átmászom a korláton, hogy lekuporodjak a fák közé. Borostyánszínű a vizeletem, túlságosan sötét. Előveszem másik kulacsomat és iszom néhány kortyot. Bármennyire kiszáradtam, takarékoskodnom kell; a szemüvegem nélkül éjszaka nem megyek sehová. Míg fát gyűjtök az odúmhoz, felzavarok egy kis vörös gőtét. A tenyerembe veszem és lekuporodok, hátha kiszabadítja magát. Csodálom harsány narancsszínű bőrét, a karcsú nyakát pettyező fekete karikákat. Mindig is szerettem a vörös gőtét. Gyerekkoromban tűzkígyónak hívtam; csak életem zavarba ejtően kései szakaszában - már hivatásos állatvédőként - döbbentem rá, hogy nem önálló faj, csupán a vörösfoltos keleti gőte egyik életszakasza. Hogy ezek a harsány ifjoncok idővel unalmas zöldesbarna felnőttekké válnak. A gőte hozzászokik a bőrömhöz, és araszolva felfedezőútra indul, átkel a tenyeremen. Belegondolok, hány kalóriát nyernék az elfogyasztásával. Lángoló narancssárga bőr = mérgező anyagok. Nem tudom biztosan, mennyire mérgező a gőte, de nem kockáztatok. Leengedem kezem egy mohás sziklára és hagyom, hogy a gőte továbbálljon, mielőtt befejezem az építkezést. Aznap éjjel földrengésekről és vicsorgó agyarú gépbabákról álmodom. Reggel tábort bontok, majd keletnek indulok a füstös úton. A szememmel talán nem tudok fókuszálni, de a gondolataim tiszták és élesek. Fel kell

töltenem a készleteket. Új hátizsák kell, bakancs és élelem bármi, ami nem mogyoróvaj. A vízkészletem újra aggasztani kezd, mintha visszautaznék az időben - hány napot is? Hármat? Négyet? Mintha hetek teltek volna el a kék kunyhó óta - rosszullétem és felépülésem óta, amikor újra nekivágtam az útnak, de még nem találtam meg a boltot. Nincs élelmem, vizem is alig, és keletnek tartva keresem a Nyomot, amit talán sosem találok meg. Minden éppen olyan, csak már nem látok, és hiányzik egy bakancsom. Lassan, túl lassan haladok, de valahányszor gyorsítani próbálok, elbotlom, megcsúszom vagy rálépek valami élesre. A bal talpam olyan, mint egy feszülő hólyaggal fedett óriási kelés. A délelőtt rideg és végtelen. Rosszabb, mint a prérifarkas, csaknem olyan szörnyű, mint a baba, ez az elmosódott monotónia. Ha meg akarnak törni, mást se kell tenniük, csak hagyni, hogy vég nélkül kutyagoljak, ne lássak, és ne beszélhessek senkivel. Már próbák sincsenek. A pánikszavak alattomosan kúsznak be tudatomba, incselkednek velem. Most először kívánom, bár ne lennék ennyire makacs. Bár olyan lennék, mint Amy, aki csak megvonja a vállát és beismeri, hogy elege van. Ez az egész túl elcseszett ahhoz, hogy megérje. S ha... ha vakságommal dacolva mégis gyorsabban haladnék? Talán tényleg elbotlanék. Talán kiﬁcamítanám a bokámat nemcsak annyira, mint Ethan, de igazából -, vagy akár ki is törném. S ha nem vigyáznék úgy a késsel? Talán megcsúszna és belehasítana a kezembe, elég mélyen ahhoz, hogy az elsősegélykészlettel se tudjam összezárni a sebet. Ilyen körülmények között nem engednék, hogy folytassam. Fel kéne adnom, mégis mindenki azt mondhatná: „Nem a te hibád.” A férjem megpuszilgatná a sebhelyeimet, és a szerencsét kárhoztatná, miközben nem győzne hálálkodni, hogy újra mellette vagyok. Határozottan vonzó ötlet. Nem tennék magamban

szándékosan kárt - azt soha -, csak alkalmat teremtenék egy botlásra. Ahogy haladok, az elképzelés minden lépéssel egyre kevésbé tűnik nevetségesnek, azután ködös építmény bontakozik ki előttem. Még néhány lépés, és kiveszem a benzinkút alakját, a töltőpisztolyokon a kézzel festett BENZIN NINCS felirattal, ami elég nagy ahhoz, hogy szemüveg nélkül is kiolvassam. Az elmém újra kiéleződik a játszmára, a nyugtalanság mellkasomba markol. Ahogy közelebb kerülök a kúthoz, a balra ágazó mellékút mentén elszórt épületeket látok. A kereszteződést színes foltok tarkítják. Ahogy hunyorogva közelítek, ráeszmélek, hogy a pázsitba leszúrt táblák. Egy kölyökligás meccs hírdetése, a szokásos eszetlen érvek a fegyvertartás mellett. Az egyik táblán mindössze ennyi áll: MEGBÁNOD! A sor végén egy másikat teljesen elborítanak a lökhárító-matricák, de vagy egy tucat. Közülük is kirí a kék nyíl, ami balra mutat. Az árnyalat nem stimmel, sötétebb, mint amit rám osztottak. Nem biztos, hogy a nyíl nekem szól, talán csak beleképzelem, de nagyon kell az utánpótlás, és Emery is megmondta, hogy a jelek nem mindig maguktól értetődőek. Mit kockáztatok, ha egy ideig követem az új irányt? Ha tévedek, úgysem engednek túl sokáig keveregni. Északnak fordulok. Menet közben feszülten ﬁgyelek, de semmi érdekes nem tűnik fel, leszámítva talán a csendet. Először egy takarékszövetkezetet érek el; láthatóan nincs nyitva. Talán vasárnap van; talán a személyzet odabent lapul és csak arra vár, hogy továbbálljak. Nem látok semmi kéket. Néhány perc múlva elérek egy második épületet, ami az úttól távolabb áll. Átkelek a kis néptelen parkolón, hogy megvizsgáljam. Kirakatokat látok, odabent alakokat. Emberek? Nem mozdulnak. Ahogy közelebb érek, már látom, hogy kirakati babák egy sátor körül. Hunyorogva nézem a táblát az ajtó felett: VADVILÁG TÚRAFELSZERELÉS. Gallyra ment hátizsákomra és hiányzó bakancsomra gondolok.

Az ajtó zárva. Most először. Töprengve állok a küszöbön. A szabályok értelmében tilos vezetnem, senkit sem üthetek meg a fején vagy a nemi szervén, és nem használhatok fegyvert. Amennyire emlékszem, betöréses lopásról egy árva szó sincs. Sőt, azt írják, hogy bármilyen talált hajlék vagy erőforrás szabadon kisajátítható. Az egyik nőnemű kirakati bábu kék mellényt és hozzá illő bolyhos sapkát visel. Babakéket, az én kékemet. Könyökkel beütöm a kirakati üveget az ajtó mellett. Az üveg végighasad; a fájdalom semmiség ahhoz képest, amiket az elmúlt napokban átéltem. Benyúlok a kitört üvegen, és belülről kinyitom az ajtót. Leveszem a hátizsákom, majd a dzsekim, közben lerázom ujjáról az esetleges üvegszilánkokat. Bal lábamra kötözöm a dzsekit. Ahogy az üzletbe lépek, próbálom nem átlyukasztani hevenyészett papucsomat. Üveg ropog jobb bakancsom talpa alatt, miközben meglátok egy papírost a földön. Felveszem, hátha a Nyom. Széthajtogatom és elolvasom: AMENNYIBEN TAPASZTALJA MAGÁN A TÜNETEKET FÁSULTSÁG, TOROKFÁJÁS, SZÉDELGÉS, HÁNYÁS, KÖHÖGÉS -, HALADÉKTALANUL JELENTKEZZEN A KÖZÖSSÉGI HÁZBAN, AHOL KÖTELEZŐ KARANTÉNBA HELYEZIK. Egy hosszú pillanatig tétován meredek rá. Azután, mintha egyenként elborulnának a dominókockák, megértem. Megértek mindent: az operatőr távollétét, a kunyhót, minden más szereplő eltávolítását az utamból. Változtattak a narratíván. Emlékszem, rágugliztam a területre, ahol elmondásuk szerint a vetélkedő játszódik, és észrevettem egy zöld területet a közelben: Világvége Állami Park. Emlékszem, mert imádtam a nevet - bár az idézőjelek hiányától megborzongtam -, de talán nem is név ez, hanem tulajdonság. Talán egyáltalán nem véletlen a park közelsége. Amennyire tudhatom, ez az igazi helyszín. A ravasz kis gazemberek. Ledobom a szórólapot a földre. Nyom, semmi kérdés, csak nem azt mondja, hová menjek, hanem hogy hol vagyok.

Magyarázatot ad a szétszórt kellékekre. Az üzletből pedig elvihetek bármit, ami tetszik. Először a bolyhos kék sapkát a kirakatból - a kirakati baba sima műanyag fejéről átkerül kócos hajamra. Azután a kassza felé indulok, ahol üdítővel megpakolt hűtő áll, a Coca-Cola támogatásával. Legalább egy tucat üveg. Kikapom az egyiket, egy hajtásra kiiszom. Megtöltöm a kulacsomat, szusszanok egyet. Az energiaszeleteknél folytatom. KIND és Luna, Lärabars és Clif Bars, meg fél tucat egyéb márka. Teletömöm a zsebem az ismerős ízekkel, azután eszem egyet. Citromos. Tocsog a cukortól, de nem érdekel; egy harapással kivégzem, mielőtt bontok egy másikat. Kettő után leállok, hogy a gyomrom magához térhessen a sokkból. Négyszáz kalória, valóságos lakoma. Azután nekiindulok a soroknak, ujjaimmal kéjesen végigsimítok a ruhadarabokon, elemlámpákon, gázfőzőkön. Ez a jutalmam, döbbenek rá, amiért átvészeltem a Prérifarkas próbát. El is felejtettem, hogy mindig van jutalom. A lábbelikkel teli falon meglátom a röhejes cipőt, amit Cooper visel. Az utolsó próbán neki is prérifarkas jutott? Talán mindnyájan mást és mást kapunk, a képességeinkhez mérten. Cooper nyilván medvét. Nem tudom, hogy viselte, de biztosan nem esett ki a szerepéből; ha valaha megtörik, nem a pániktól lesz. Ha Heather még játékban van, talán denevért vagy pókot kap. Persze nem valószínű, hogy idáig bírta; nyilván már a második egyedül töltött estéjén kipontozódott. Az ázsiai kölyöknek - nem emlékszem a nevére - mosómedve vagy róka juthatott: valamivel kisebb, mint a prérifarkas, viszont sokkal eszesebb. Randynek persze marad a mókus, vagy inkább egy csapat mókus, egész falkányi mókus, amennyiben így nevezik a nagyobb csoportokat. Akármi a próbájuk, remélem, ők is segítségért kiáltoztak. Remélem, engem leszámítva mindenkinek eszébe jutottak a pánikszavak, hogy azt sikoltozzák.

Remélem, azért rendben vannak. Találok egy tetszetős túrabakancsot - könnyű és vízálló. Leszedem róla a címkét, hogy elvigyem a feltételezett raktárba, melynek ajtaja a bemutatófaltól balra nyílik. Sötét, ablaktalan helyiség. A napfény csak a hátam mögül vetül be ide. Nem érzek kellemetlen szagot. Visszatérek a polcokhoz, keresek egy lámpát és egy csomag ceruzaelemet. Merev ujjaimmal nem tudom feltépni a csomagolást, a késem se nagy segítség, ezért teszek egy kitérőt a svájci bicskák felé. Habozok egy sort - fegyver nem megengedett -, végül kiválasztok egyet, ami kényelmesen illik a kezembe. Miközben felpattintom a hosszú pengét, emlékeztetem rá magam, hogy ez csak egy multifunkciós eszköz, semmivel sem veszélyesebb, mint a tévésektől kapott kés. Felvágom az elemek csomagolását. Az egész kezd olyan lenni, mint a kincskereső játék. Vagy egy számítógépes játék. Keresd meg A tárgyat, hogy hozzáférj B tárgyhoz; találd meg C tárgyat, hogy kinyithasd A tárgyat. Az elvégzett küldetés felett érzett jogos elégtétellel csúsztatom be az elemeket a helyükre, miközben ugyanez az érzés elővigyázatra is int. Próbálják elaltatni a ﬁgyelmemet. Nemsokára valami rossz fog történni. Valami vár rám a raktárban. Ám ahogy bevilágítok, csak a készletet látom. A lábbelik egy polcon sorakoznak a fal mellett. Találok bakancsot a méretemben. Úgy passzol a lábamra, mintha előre betörték volna. Következik a nőiruha-részleg. Legalább két hete ugyanaz van rajtam, nem csoda, ha merev a kosztól. Ha összecsípem, nadrágom anyagán megmarad a ránc; ha kisimítom, porzik. Pamut alsóneműt választok, meg egy rakás felsőt és nadrágot. Egész jól szórakozom, ahogy mindent beviszek a próbafülkébe. Nem is tudom, miért bajlódom ezzel - ugyanúgy lehet ott is kamera, mint mindenütt, és rég nem vagyok már szégyenlős. Annyit pisiltem és kakiltam már kamera előtt, hogy egy egész

epizódot összevághatnának belőle. Becsukom a próbafülke ajtaját. Mennyezet nincs; fentről poros fény szüremlik alá. Leteszem az ölre való ruhát a padra, azután elfordulok - és zihálva, páni rémülettel hőkölök hátra. Egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy ez a csont és bőr csöves rám fog támadni. Egy tükör. Már a létezésüket is elfeledtem. Pedig léteznek - és milyen változásokat közvetítenek! Közelebb lépek, hogy megvizsgáljam magam. A babakék sapka alatt beesett az arcom. Tonnás barna táskák lógnak a szemem alatt. Életemben nem voltam ilyen sovány, sem ilyen mocskos. Amikor leveszem a pólót, a melltartó vonala alatt látom a kitüremkedő bordákat. A hasam homorú. Nem hinném, hogy ez egészséges lenne. Ha behúzom, szinte megszűnik létezni. Ezért fázom ennyire? Ahogy hátralépek, a visszavert kép nyomban elmosódik. Megint változik a fontossági sorrend. Hátrahagyom a próbafülkében a kiválogatott ruhákat, hogy bárhonnét, de szappant vagy tisztítókendőt szerezzek, ami megszabadít a bőrömre rakódott koszkéregtől. Néhányszor úgy-ahogy megmosdottam, és váltogatom két alsómat is, melyeket két használat között igyekszem kitisztítani, de az utolsó csere óta már napok teltek el, így mindkettő koszos és büdös. Kis fürdőt találok az ajtó mögött, melyen ez áll: SZEMÉLYZETI BEJÁRÓ. Egy hordozható lámpa fényénél elfordítom a csapot. Semmi. Nem lep meg. Felhajtom a vécétartály fedelét és megtöltök vízzel egy összecsukható edényt. Teljesen levetkőzöm, majd amennyire lehet, alaposan megmosdom, még ha ehhez el is kell használnom szinte egy teljes szappant és három törölközőt. A tartályban maradt vízzel leöblítem a habot. A lábamon és a lábfejemen még utána is érzem a szappan megmaradt síkos rétegét. Nem kellemetlen érzés. A hajam továbbra is undorító, de a testem többi része aránylag tiszta. Ahogy lenézek a padlón heverő mocskos bugyira és

melltartóra, a redők közt észreveszem a mikroportot. Apró és könnyű; már annyira megszoktam, hogy el is feledkeztem róla. Az elem lemerült - már jó ideje -, de biztosan tudom, hogy az üzletet és a prérifarkast is bemikrofonozták. A biztonság kedvéért lecsatolom a mikroportot - nem lehet olcsó mulatság, és lefogadom, hogy a szerződésben van egy záradék, melynek értelmében kötelesek vagyunk megőrizni -, azután egy szál semmiben, másik kezemben a kék sapkával, visszasétálok a próbafülkébe. Tiszta alsót és kék-zöld csíkos vékony sportmelltartót húzok. Az első póló, amit felpróbálok, túl nagy. A nadrág olyan, mintha az első lépésre lecsúszna. Már nem M-es ruhákra van szükségem. Visszatérek a sorra, és néhány perccel később felöltözöm csupa S-esbe. A ruhadarabok így is lazák, de legalább a helyükön maradnak. Tudtam, hogy a forgatás során leadok pár kilót. Titokban ezt járulékos haszonként könyveltem el, de ilyen mérvű fogyás már ijesztő. Ha valaki így fest, nem könnyű meggyőznie magát arról, mennyire erős. Utoljára egy héttel a műsor előtt véreztem; kétlem, hogy ilyen állapotban a testem képes lenne egy újabb menstruációra. Kiválasztom új dzsekimet, egy sötétzöldet gyapjúbéléses csuklyával. A hónalj alatt is van cipzárja, ezért nem kell majd olyan gyakran le- és felvennem. Átteszem megmaradt szemüveglencsémet a zsebébe. Ezután jön a hátizsák, amit megtöltök az extra alsóval, másik kulacsommal, néhány csomag víztisztító tablettával, lebomló tisztítókendővel és egy kis üveg folyékony szappannal, az elemlámpával és a tartalék elemekkel, egy kompakt esőkabáttal, életlen késemmel és a svájci bicskával, amit az elemek kibontásánál használtam, viharvert kis edényemmel, egy vadonatúj elsősegély-készlettel, két tucat különféle márkájú és ízesítésű proteinszelettel, néhány müzliszelettel és szárított kolbásszal, a pult mögül előbányászott szemeteszsákokkal. Azon kapom magam, hogy vonzódom a felesleges cuccokhoz, mint a műanyag kemping étkészlet, a

távcső, a dugványozó lapát és a dezodor. Végül csak egy összecsukható bögrével és egy doboz herbateával áldozok a fényűzés oltárán. Nincs értelme még jobban leterhelni magam. A mikroport a zsák felső zsebébe kerül. Készen állok továbblépni, de lassan lenyugszik a nap. Hülyeség lenne elindulni. Ez itt üzlet, nem lakóház. Talán nem baj, ha itt alszom. Talán ezt is várják. Elnézem a sátrat a kirakatban. Talán ez is része a jutalmamnak. Végigrángatom a sátrat a folyosón, végül a lábbelik és az állványra aggatott túrazoknik között állítom fel. Beviszek néhány matracot és két hálózsákot, majd behajítok egy ölre való felfújható párnát. Elemről üzemelő kempinglámpákkal világítom meg a táborhelyet, azután jön a legnagyobb luxus: begyújtom a gázfőzőt. A sarokban egész polc gyorsételt találok. Valamennyi ínycsiklandónak tűnik. Hármat kiválasztok, és a padlóra teszem: csirke kesuval és curryvel, marharagu, csirkés teriyaki rizzsel. Behunyom a szemem és átrendezem a dobozokat, azután vakon választok egyet. Csirke kesuval és curryvel. Vizet forralok, a zacskóba töltöm. Miután úgy érzem, letelt az előírt tizenhárom perc, felfalom a vízzel kevert ételt azzal a különleges evőeszközzel, amiről még most is próbálom elhitetni magammal, hogy nem tartom meg. Nem oldódik fel minden, a csirke néhol rágós, míg a zöld darabkák - zeller? - ropognak a fogam alatt, az étel mégis fenséges: fűszeres és enyhén édes. A hőtől felpuhult kesu mintha egészen más kasztba tartozna, távoli rokonságban sem áll a diákcsemegével. Ha behunyom a szemem, már-már elhiszem, hogy frissen főtt ételt eszem. Miután végzek, öt csomag ételt tömködök új hátizsákomba. Több nem fér el. Tíz perccel később bemászom a sátorba. Tűlevelek szurkálódásához, száraz levelek zizegéséhez, kövek és fenyőtobozok bökdöséséhez szoktam. A sátor alja mindenhol pihe-puha. Különös érzés, s nem biztos, hogy tetszik. Melegebb is van, mint amit megszoktam. Megoldom

a fűzőt, és a hálózsákokra helyezem új bakancsomat. Ahogy háton fekve a nejlonégre meredek, ellazulnak az izmaim. Nem is olyan rossz, gondolom. Meg tudnám szokni. Reggelre meggondolom magam. Alig várom, hogy továbbálljak. Halványan emlékszem, ahogy éjjel félig öntudatlan állapotban felriadtam. Nem tudom, hányszor, de egynél többször. Megfeszülő állam és a félelem felszín alatt lappangó érzése tudatja, hogy rosszat álmodtam. Bár a részletekre nem emlékszem, szerintem prérifarkasok szerepeltek benne - igen, prérifarkasok egymásba folyó falkája, akár az özönvízzé dagadó vízcseppek. Lerázom magamról a rossz érzést, hogy mindenütt körülvesznek. Túl soká maradtam itt, sajog a testem a sok párnától. Tovább kell indulnom. Reggelire készítek egy omlettet, azután megyek is, visszatérek az útra, és a benzinkút mellett elhaladva kelet felé gyalogolok. Cowboy oldalba böki Nyomkövetőt és biccent a piknikasztal felé, amely a tűzrakó helyük mellett áll. - Szép kis lakoma - jegyzi meg. Nyomkövető elhúzódik tőle. Bankár és Biosz vigyorog; a Biosz fogai közül kikandikáló mentalevél-darabkát majd később kivágják. Az asztalra több ételt halmoztak, mint amennyit négy személy egy ültő helyében képes felfalni: grillezett csirkemellet, hamburgereket és húsos tekercseket, Caesar-salátát, spárgát és sült kukoricát, burgonyasalátát és egy vesszőkosárkában sült édesburgonyát, kannaszám hűs vizet és limonádét. A lakoma mind a tizenkét játékosnak elég lenne. Bankár el is néz a többiek felé, akik visszabandukolnak a saját táborhelyükre. - Meghívhatnánk őket - jegyzi meg. Cowboy megrázza a fejét. - Nem, mi győztünk, tisztességes versenyben. - Nem olyan, mintha éheznének - teszi hozzá Biosz. - Ez csak egy játék. Ez a megjegyzés már beüt. A producer később félre is vonja és emlékezteti, hogy ne nevezze a műsort játéknak.

- Próbálunk megőrizni egy bizonyos hangulatot - teszi hozzá, miközben tekintete a nő mellkasa felé vándorol. - Persze, bocs - feleli Biosz, aki túl fáradt ahhoz, hogy szóvá tegye a férfi elkalandozó tekintetét. Miközben Nyomkövető csapata nekilát, Zoo és Mérnök a horgászfelszereléssel a folyó felé veszik az irányt. Asztalos Csaj és Pincérnő a tűz hamvába holt romjainál ülnek, botjukkal szurkálják a még forró fadarabokat. - Jól mulatsz? - kérdezi Asztalos Csaj. Melegen süt a nap, Pincérnővel mégsem feledteti az előző éjszaka hidegét. Az elkenődött smink kihangsúlyozza a szeméből sütő kimerültséget. - A legjobban - felel színtelen hangon. Asztalos Csaj rúzsa is megfakult, de a szemhéjfesték még kitart, némi titokzatosságot kölcsönözve neki. Eleinte megvetéssel tekintett Pincérnőre, de már kezdi szánni ezt a szomorú, gyönyörű lányt. Így gondol rá - éretlen lányként, noha csak két év választja el őket, és Pincérnő húsz centivel magasabb is nála. - Mit gondolsz, mi lesz a következő próba? - kérdi. - Nem tudom, de remélem, köze lesz a kávéhoz. Pincérnő beledöfi botját egy narancssárgán izzó rönkbe. Ölni tudnék egy diétás kapúcsinóért. Asztalos Csaj már egy hónapja lemondott a koffeinről; meglepi, hogy játékostársa nem tett ugyanígy. Belegondol, csinált-e Pincérnő bármit is, hogy felkészüljön erre. Zoo egy folyóparti sziklán ül, talán tíz méterre attól a helytől, ahol Nyomkövető előző nap átkelt. Mérnök kuporog mellette, aki szemüvege mögül csillogó szemmel nézi, vegyítve a csodálatot a vonzalommal. Zoo tudomást sem vesz a tekintetéről, nem úgy a vágó, aki túláradó zenével is kihangsúlyozza Mérnök elvakultságát. A nézőknek is feltűnik majd; Zoo férjének nemkülönben. Persze nem hibáztatja az éretlen taknyost - tisztában van felesége vonzerejével -, ám annál féltékenyebb lesz rá. Ugyanúgy irigykedik majd, ahogy bármelyik férfi tenné, aki hiányolja a feleségét.

Persze, mire az első epizód adásba kerül, csaknem egy hét telik el, mióta felesége tücsköt szúrt a horgára és kivetette a folyóba. Mire Zoo férje látja mindezt, a világ már a nagy változás küszöbén áll. Ám addig is - Zoo fog egy halat! Kirántja a vízből, felcsévéli a zsebpeca damilját. Húszcentis pisztráng vergődik a szárazon, kapkod levegő után, míg Zoo és Mérnök ujjongásban tör ki. Mérnök odáig megy, hogy megölelné társát, de ő beéri egy ötössel, azután nekicsapja a pisztráng fejét egy sziklának. Három csapás kell, hogy kivégezze. Bármennyire szereti az állatokat, bármennyit dolgozik állatokkal, nincs benne megbánás. Megnyugtatja a tudat, hogy az emberfaj mindenevő, és a szükséges fehérjeellátás biztosítása révén jutott el jelenkori fejlettségére. Nem az ölés öröméért gyilkol, csakis az élelemért - különben se lát sok különbséget egy élő és egy döglött hal tekintete között. - Tücsök - mosolyog Mérnökre. - Ez a titka. Ördögűző és Fekete Doki ránéz Légierő csapdáira. Ha tartózkodik is alkalmas préda a közelben, Ördögűző elijeszti a csacsogásával. - Utoljára úgy egy éve láttam igazi démont - meséli. - Egy édes kislányt szállt meg, nyolc- vagy kilencéves lehetett. Aznap, amikor odaértem, a házuk tornácán vártam. Iskolában volt, ahol a démon jórészt békén hagyta. Szóval ott vártam a ház előtt az anyjával, amikor leszállt a sulibuszról. Megtett néhány lépést, azután... BUMM! tenyerével nagyot csap egy fa törzsére, mire Fekete Doki ijedten megugrik. - Láttam, ahogy megszállta - folytatja Ördögűző -, ott a behajtón. A lány egész teste megrázkódott, azután... azután megnőtt. Aki nem ﬁgyel, észre se veszi, de én ﬁgyeltem. Tettem felé egy lépést beszéd közben kissé előregörnyed és előrearaszol -, mire a démon elbődült. Megragadta a kislányt és ráparancsolt, hogy közvetítse a haragját. Döngő léptekkel - megy tovább döngő léptekkel - odament az anyja kocsijához, egy

böszömnagy terepjáróhoz, talán egy Escape-hez, nem tudom, csak azt, hogy böszömnagy volt, aztán a kis kacsóival megragadta a kocsi alját, és bumm! Csak úgy átfordította. - Égnek löki mindkét karját. - A terepjáró szaltózott egyet a levegőben, azután a tetejére zuhant, pontosan arra a helyre, ahol előtte állt. - Mutató- és hüvelykujjával néhány centis távolságot mutat. - Nem messze a kislánytól, aki meg se moccant. A démon nem engedte, hogy megmoccanjon. Én mondom, pokoli egy meló volt. Négy napba telt kiűzni azt a démont, és annyi hányást még életemben nem láttam. - Ördögűző hatásszünetet tart. - Még egy skorpió is kimászott a szájából, esküszöm. Maga volt a démon, ahogy elmenekült. - Bakancsával nagyot dobbant, hogy a sarkával elmorzsoljon egy levelet. - Így tapostam agyon. - Szóval megöltél egy démont - állapítja meg Fekete Doki közömbös hangon. Nehezére esik eldönteni, hogy Ördögűző tényleg elhiszi-e ezt a sok baromságot. Már attól is kényelmetlenül érezné magát, ha egyetlen szót is elhinne belőle. - Azt azért nem - nevet fel Ördögűző. - Közel sincs akkora hatalmam. Csupán véget vetettem egy megtestesülésének. A démon szépen visszatért a pokolba, és nyilván azt tervezgeti, legközelebb hogyan térjen vissza. Fekete Doki nem tudja, mit mondjon. Ördögűző megszokta ezt a reakciót, megnyugvást lel a hallgatásában. Elérik Légierő első csapdáját. Kioldott, mégis üres. - Talán a széltől - véli Ördögűző. Fekete Doki haragos pillantást vet rá. - Vagy egy démontól. Amint Nyomkövető csapata végez az étkezéssel, a műsorvezető közelebb lép. - A nagy lakoma mellett - áll meg a piknikasztal végében még egy előnyt kapnak a következő próbán. - Négy térképet húz elő egy táskából. Amint meglátja a térképeket, Nyomkövető megtölti a kulacsát egy vizeskancsóból. A

műsorvezető folytatja: - Azt mondtuk, holnap kezdődik, és így is van. A próba kezdetét éjfél után egy percre tűztük ki. Az önök előnye, hogy napfénynél kezdhetnek, és itt van ez is... szükség esetére. - Egy-egy elemlámpát nyom a kezükbe. Nyomkövető megvizsgálja az övét. Nehézkesebb, mint amit az első próbán nyert, és azt se használta, tapasztalata szerint az ő hozzáértése mellett a mesterséges fény csak megzavarja az éjszakai érzékelést. Vissza is adja az elemlámpát. A műsorvezető egy pillanatig értetlenül nézi, mielőtt elsüt egy poént. - És még ránk mondják, hogy túlzottan magabiztosak vagyunk. - Visszatér a megadott szöveghez. - Ne feledjék, ez egyéni próba. Ami nem jelenti azt, hogy nem működhetnek együtt, de a jutalmakat az egyénileg elért helyezésük alapján kapják meg. - Szétosztja a térképeket. - Sok szerencsét! Cowboy széthajtja a térképet, mielőtt Nyomkövetőhöz fordul. - Mit gondolsz... Csakhogy Nyomkövető már elindult: egy szalvétába csomagol három megmaradt csirkemellet. - Legalább az elején együtt kellene maradnunk - jegyzi meg tétován Bankár. Nyomkövető a zsákjába tuszkolja a csirkét és a kulacsát, azzal hátára veszi a csomagot, a csuklójára csavarja a tájoló zsinórját. Szétnyitja a térképet, hogy röviden tanulmányozza. Vet egy pillantást csapatára, azután szó nélkül faképnél hagy mindenkit. - Várj! - kiált utána Bankár, de Nyomkereső már eltűnt. A legsportosabb operatőr futva indul utána. Mit csináljon a csapat fennmaradó része? Eddig egészen jól boldogultak. Bankár együttműködne, de Cowboy megtört: feltételezte, hogy együtt indulnak el, így miután vezetőjük távozott, minden reménye odalett. Biosz feltölti kulacsát, azzal kikiáltja a függetlenségét. - Sok szerencsét, ﬁúk! - Mire elveszik a fák között, Cowboy és Bankár már a hátizsákját töltögeti és megosztozik a

maradékon. A műanyag evőeszközökkel és papírtányérokkal is leterhelik magukat. Hamarosan nem sok minden marad az asztalon a burgonyasalátán kívül, az is kezd idegenül hatni ebben a környezetben. Az immár társult Cowboy és Bankár követi a térképet és csapattársait. Keletnek haladnak. A másik két csapatból senki sem tudja, hogy újra úton vannak. Lefoglalják magukat a halsütéssel, a murokevéssel, és azzal, hogy jódtablettákat dobáljanak a folyóvízzel teli palackokba. Sok néző kaján nevetéssel ﬁgyeli őket: a majmok, nem is sejtik, mi vár rájuk. Asztalos Csaj a táborba lép, meghúzza a fejére kötött sárga kendőt. Senkinek sem említi, merre járt, bejátszást se látunk; női dolog. Zoo óvatosan beleharap a sült gyökérbe. Eltűnődve megrágja. - Ráférne egy kis fűszer, de ezt leszámítva nem is rossz. Felkínál egy gyökeret Mérnöknek, hogy kóstolja meg. Ördögűző egyik nevetséges történetet a másik után meséli, dacol a teljes hitetlenkedés légkörével. A hatás kedvéért meglengeti zöld kendőjét, mielőtt sokadszor is belevág. - A szellemirtás nem a szakterületem, de azért találkoztam párral. Néhány éve épp Texasban jártam, amikor... - Elég! - robban ki Pomponsrác. - Istenemre, nem bírom tovább. Fogd már be végre! - Ő az én istenem is - feleli pókerarccal Ördögűző. - Sőt gyanítom, hogy inkább az enyém, mint a tiéd. Célzás a melegségére? Senki sem biztos benne - sem Pomponsrác, sem a producerek, sem a vágó. Pomponsrác mindenesetre biztosra megy. - Nem akarom, hogy bármi közöm legyen az istenedhez jelenti ki. - Tartsd magad távol tőlem. Ördögűző nem moccan, csak átható tekintettel mered Pomponsrác . Mosoly nélkül egy kissé ijesztő. Fekete Doki és Légierő egyaránt felállnak. Légierő bokája megbicsaklik,

ahogy Fekete Doki indul, hogy közbeavatkozzon, de erre semmi szükség. Pomponsrác felsóhajt. - Hagyjuk - azzal a tábor túlsó végébe húzódik. A vágó megvariálja kicsit az incidenst. Amennyire a nézők tudhatják, Ördögűző meg se mukkant, amióta a nap korábbi részében járt egyet Fekete Dokival. Vajon miért tört ki Pomponsrác ilyen váratlanul? Micsoda egy felfuvalkodott, irracionális, utálatos ateista! A csavar azt sugallja, hogy ez nem pedig nemi irányultsága - a legnagyobb jellemhibája. Ahogy egyetlen politikusból sem lesz amerikai elnök, amíg nem vallja magát istenfélő embernek, úgy egyetlen játékos sem ébreszthet rokonszenvet maga iránt, ha nyíltan bevallja hitetlenségét - legalábbis egy olyan műsorban, ami széles körű népszerűséget próbál elérni Isten földi királyságában. A marketing első számú szabálya. Nyomkövető vet egy pillantást tájolójára, majd a jókora sziklákra, melyeket térképe tömör háromszögekként jelöl. Jó irányban halad és remek időt fut. Egykori csapattársai messze lemaradnak mögötte. Biosz a délre eső meredek sziklafal lábánál áll, miközben az északinál hiszi magát. Bankár és Cowboy elsodródtak egymástól. Cowboy halad elöl - ha már itt tartunk, Bioszt is megelőzi, csak ezt egyikük sem tudja. Bezzeg a nézők! Nekik megmutatják a térképet a mókás kis jelzésekkel: nyelüket vesztett négyágú gereblyék jelölik a sziklafalakat; Cowboy darázsszínű pöttye elhalad az északi előtt, míg Bioszé tovább vesztegel délen. Bankár jócskán lemarad, épp készül átkelni a szaggatott vonallal jelzett patakon. Eközben a táborban Fekete Doki felteszi a kérdést: - Hogy van a bokád? - Javul. - Légierő úgy gondolja, már nem sokáig lesz szüksége a botra. Nemsokára újra játékban lesz. Pomponsrác a tűz túlsó felén duzzog. Zoo időközben rávette csapattársait, hogy szűrjék meg a vizet. Sokat olvasott erről, látta az oktatóvideókat, de még sosem próbálta. Asztalos Csaj segít felállítani a háromlábú

állványt, melyről három kendő lóg alá, mintha összecsukott nyugágy lenne: a barna csíkos cservörös, a világító sárga és a babakék. A közelben Mérnök porítja a faszenet. Ez Pincérnő feladata lett volna, de ő nem hajlandó összekoszolni a kezét, ezért Zoo megkérte, hogy akkor töltse fel üvegeiket a folyónál. Jelenleg is ezt végzi. Ahogy térdel, maga elé mormol egy káromkodást; a kemény sziklától megfájdul a lába. - Legközelebb majd Van Egy Remek Ötletem kisasszony fogja hordani a hülye vizét a hülye tisztítójához. - Lila kendőjével hátrakötötte a haját. Zoo maroknyi port szór a sárga kendőre, azután Asztalos Csajjal együtt csatlakozik Mérnökhöz - rengeteg faszénporra lesz szükségük. Amikor Pincérnő zihálva megjelenik a kulacsaikkal, a többiek fogják a ﬁnom fekete hamut, és Zoo kék sáljára halmozzak. - Szóval hogy működik? - teszi le Pincérnő a kulacsokat. Arca csillog a verítéktől, melltartója elsötétedett a keblei között. - A legfelső kendőre öntjük a vizet, ami átszűrődik az egyes rétegeken. Minden réteg egyre több szennyezést von ki belőle. Legalábbis ez a terv. - A legtöbb, boltban kapható vízszűrő is faszén alapú teszi hozzá segítőkészen Mérnök. Zoo egyharmad kulacsnyi vizet locsol Mérnök csíkos kendőjére. A víz nyomban lecsepeg a középső rétegre, ahol átitatja a port. - Ettől csak vizes lesz - jegyzi meg Pincérnő. - Várjuk ki a végét - feleli Mérnök, mire Zoo még több vizet tölt ki. A vízcseppek hamarosan a sárga kendő legmélyebb pontjára gyűlnek, ahonnan lecsurrannak a faszénre. Asztalos Csaj a második kulacs tartalmát is a felső kendőre önti. A vízcseppek vékony, kitartó patakban egyesülnek. - Mi történik, ha átér a faszénen? - kérdi Pincérnő. - Megisszuk - feleli Zoo.

- Miből? Zoo torkából hangos, meglepett nevetés tör fel - nincs tárolóedény a legalsó szövetréteg alatt. - Erről elfeledkeztem. - Üres üveget próbál ékelni az alsó réteg alá, majd amikor nem fér el, lyukat ás neki a földbe. Az első néhány tiszta vízcsepp a porba hull, de azt a vágó eltávolítja. Amennyire a nézők tudhatják, Zoonak sikerül elkapnia a legelső cseppet is. Három mérfölddel odébb Nyomkövető elér egy barna rönkkunyhót, ahol már várja a műsorvezető, aki négykerékmeghajtású terepjáróval egy régi erdészeti úton jutott el idáig. - Ez gyorsan ment. - Nem is kell színlelnie a csodálatot: Nyomkövető alig hatvannégy perc alatt kelt át a vadonon. A legközelebbi versenyző, Cowboy is több mint egy mérföldre jár. A műsorvezető széles karmozdulattal fordul a rönkkunyhó felé. - Győztesként öné a legnagyobb hálószoba - jelenti be. - Balra az utolsó ajtó. Nyomkövető kis alapterületű, de fényűzően berendezett hálószobában találja magát: foltvarrott takarókkal és párnákkal vastagon beborított kétszemélyes ágy, a szobából nyíló saját fürdő zuhanykabinnal, az éjjeliszekrényen gyümölcskosár. Két ablak, mindkettő nyitva. A tisztáson maradt nyolc játékos a napnyugtára készül: tevékeny a munka és a légkör. Cowboy kitör a fák közül, és meglátja a rönkkunyhót és a műsorvezetőt. Az ő szobája Nyomkövetőével szemközt, a folyosó túloldalán nyílik. Két emeletes ágy takarókkal és párnákkal, közös fürdő a folyosón. Bankár néhány perccel valójában huszonkét perccel - később érkezik. Cowboy egyik emeletes ágya az övé. Biosz még előttünk indult - árulja el Cowboy Nyomkövetőnek. - Nem tudom, hol lehet. Biosz már tudja, hogy nincs jó helyen, és eltökélten ki akarja deríteni, mennyire. Amikor meglát egy patakot, légvonalban elindul felé. Tanulmányozza a közeli

tájékozódási pontokat: a nagy köveket, egy ember által épített fal maradványait. Ujjával követi a térképen, helyenként összeveti a jelmagyarázattal, míg végül megtalálja a leomlott falakat jelző pontvonalakat. Csak kettő ilyet jelölnek, és az egyiknél azonosítani tudja a környezetében lévő elemeket. - Itt vagyok - mondja ki megkönnyebbülten, miközben a kamerára sandít. Vet egy pillantást a tájolóra is, míg a következő lépést latolgatja. Északkeletnek a mocsaras terület felé (vékony és sűrű harántvonalak), azután követheti a bozótost és a görgetegeket. Onnét már csak fél mérföldnyi, viszonylag sík erdő választja el a céltól. Még napnyugta előtt sikerülhet. Asztalos Csaj bekúszik a csapat bunkerjába. - Jó éjt! - köszön el. Ma este nagyobb a zsúfoltság: Pincérnő is csatlakozott hozzájuk. Légierő emberei egyenként átsorjáznak a menedékükbe. Az operatőrt rádión utasítják, hogy jobb éjszakai anyagra van szükség, ezért ő is beköltözik. Biosz körül összesűrűsödnek az árnyak. Elemlámpát szorongat a kezében. - Nem lehet olyan messze - mormolja. Legszívesebben futásnak eredne, de tudja, hogy ilyen sötétben és ilyen fáradtan könnyű megsérülni. Ördögűző horkol. Pomponsrác ébren fekszik a sötétben, arca megfeszül az utálattól. A másik táborban Mérnök az, aki még mindig éber. A melegség körülötte, a puhaság a hátában - igen, a szerencse mellé szegődött. Biosz fényt lát a fák között. Mint egy pillangó, repdes felé. A műsorvezető őt is köszönti, mintha órák óta rá várna, nem pedig nézői kommenteket olvasott volna a telefonján. - Hát megcsinálta. Gratulálok! Ön a negyedik helyezett, így jogában áll ágyat választani. - Kitárja az ajtót, felfedve a rönkkunyhó hálótermét, amit a vágó eddig gondosan elrejtett a nézők elől. A helyiséget telezsúfolták priccsekkel párnák sehol, csak egy-egy lepedő. Hat ágy összesen, ami

további öt játékosnak kínál elhelyezést. Adódik a kérdés: hol alszik az utolsó három? A férfiak előjönnek, hogy gratuláljanak Biosznak. Mostanra mindhárman lezuhanyoztak. Bankár felsőteste csupasz, inge a kézi mosást követően a kandallónál szárad. Láthatóan nem kevés időt tölt edzőteremben, bár Bioszt nem hatja meg annyira a fizikuma, mint az átlag hölgynézőt fogja. A tűzhöz legközelebb eső fekhelyet választja. Nyomkövető összeráncolja a homlokát. Muszáj okoskodnia, gondolhatják a bigottabb nézők, gyanítván, hogy megvetéssel tekint Biosz relatív gyengeségére. Újabb tévedés. Nyomkövető sajnálattal látja Biosz kimerültségét, látható küszködését. Emlékeztetnie kell magát, hogy a pénz miatt van itt, ezért mások segítése csak őt lassítja le. A Nyomkövető mögötti ablakban látható a naplemente. A táborhelyen sötét az ég és magasan áll a hold. Azután a cselekmény hirtelen meglódul. Kürtzengés tölti be a tábort - maga a hangot öltött rettenet, élesen átjár mindent. A játékosok zavarukban teljesen egymásba gabalyodnak. Pincérnő feljajdul. Légierő felpattan, még a sérüléséről is elfeledkezik. Ördögűző megdermed, és feszülten vár. - Jó estét! - hallatszik a műsorvezető felerősített hangja. Mindenkinek sorakozó a tisztás közepén. Hozzák a felszerelésüket is. Három percet kapnak. Zoo hunyorogva kapja fel szemüvegét, húzza a bakancsát, rángatja magára hátizsákját. Asztalos Csaj vele együtt készül el. Mérnök nem találja a szemüvegét, pedig a látása még Zooénál is rosszabb. Asztalos Csaj tökéletesen lát: kiszúrja a földön a keretet és a férfi felé nyújtja. Pincérnő kis híján elbőgi magát, olyan fáradt. Nem hiszi, hogy meg tudja csinálni, bármi is legyen. Zoo és Mérnök sietve lebontja a víztisztító rendszert. Kellenek a kendők. Zoo kis híján kiszórja a faszenet a sajátjából, azután meggondolja magát, és inkább kis batyuba köti. Pomponsrác egyedül kutyagol a tisztás közepe felé.

Légierő küszködve próbálja tartani a szintidőt; újra érzi a bokáját. Fekete Doki hátramarad, és felkínálja a karját, amit ő udvariasan visszautasít - elég a bot. Ördögűző mellettük őgyeleg, hátizsákja lazán a vállára vetve. - Miután az ember megismeri a pokol förtelmes teremtményeit jegyzi meg -, a korai ébresztő meg se kottyan neki. A műsorvezető már várja őket, közben egy bögre gőzölgő kávét kortyolgat. Pincérnő kis híján kitépi a kezéből. - Hol van a másik csapat? - kérdez rá Pomponsrác. - Jó reggelt - feleli a műsorvezető. - Már másnap van. Éjfél múlt egy perccel, hogy egészen pontos legyek. - Mind a nyolc játékos beérkezett a megszabott három percen belül. Kár... - a műsorvezető alig várja, hogy megbüntethessen valakit. - Eljött az egyéni próba ideje. Íme, a térképek - a balján álló rekesz felé biccent - és az elemlámpák - a rekesz a jobbján. - Az első öt befutó fedett helyen tölti az éjszaka maradékát. Aki a leggyorsabban teljesíti a távot, az alhat a legtöbbet. Indulhatnak. Mérnök a térképekre, Zoo, Asztalos Csaj és Pincérnő az elemlámpákra veti magát. Zoo elvesz egy elemlámpát Mérnöknek, cserébe Mérnök elvesz négy térképet. Pincérnő halálra válik. Tudja, hogy egyedül képtelen átkelni a sötét erdőn. Asztalos Csaj elkapja Zoo tekintetét, és egy néma biccentéssel felteszi a kérdést. - Én szívesen dolgozom tovább csapatban, ha ti is ezt akarjátok - emeli fel a hangját Zoo. Ha nappal lenne, vagy mást neveznek ki vezetőnek, kevésbé hajlana az együttműködésre, de most ez tűnik a legbölcsebbnek. A többiek egyetértenek; Pincérnő legszívesebben megölelné. Légierő és Fekete Doki kooperációja magától értetődik. A két férﬁ egyetlen nap alatt páratlan bizalmi kapcsolatot épített fel. A producerek máris azon agyalnak, hogyan fordítsák ezt ellenük. - Talán az lenne a legjobb, ha mind együtt maradnánk veti fel Fekete Doki Ördögűzőnek és Pomponsrácnak.

Pomponsrác még most is Nyomkövetőt és a legjobb csapatot keresi. Nem akar bent ragadni a mostaniban. Fekete Doki és Légierő még elmegy, de Ördögűző? Minden perc végtelennek tűnik, amit a társaságában tölt. Pomponsrác engedi, hogy személyes ellenérzése a józan értelme fölé kerekedjen. - Azt mondták, egyéni próba - feleli. - Én egyedül is megyek. - Tiszteleg egykori csapattársainak, azzal elindul, de csak néhány lépést tesz meg. Konzultálnia kell a térképével. - Tehát itt vagyunk, ahonnét el kell jutnunk... ide. - Zoo térképen sikló mutatóujja hosszú árnyékot vet az elemlámpa táncoló fényében. - Mik ezek a jelek? - kérdezi reszkető hangon Pincérnő. - Ott a jelmagyarázat - felel kurtán Asztalos Csaj. Mindegyik mást jelent. - Elhallgat. - Mi ez a bucka? - Ott élnek a buckalakók - feleli Pincérnő. Csapattársai hitetlenkedve néznek rá. - Talán a Csillagok háborújában - torkolja le Mérnök. Pincérnő zavarát jótékonyan leplezi a holdvilág. Maga alatt van: jobban kéne vigyáznia. Kinevetik a producerek, kinevetik a nézők. Más se hiányzik. Pomponsrác továbbindul, elsőként távozik. Északkelet, sulykolja magába. Csak követnie kell az északkeleti irányt, amíg meg nem találja a patakot, onnét egyenesen délre vezet az út, egészen a célig. Gyerekjáték. - Nézzétek - szólal meg Mérnök. - Itt van egy út, fél mérföldre délnek. Kerülő, de közvetlenül a cél mellett halad el. - Zseniális - véli Zoo. - Sötétben sokkal könnyebb lesz követni. Menjünk azon. - Asztalos Csaj egyetért, Pincérnő vevő mindenre. Légierő elnéz utánuk. - Lefogadom, hogy az erdészeti utat használják - jegyzi meg. - Tegyük mi is? - kérdi Fekete Doki.

- Csak azt ne - szól közbe Ördögűző. - Túl nagy kerülő. Légierő képtelen dönteni. Próbálja a lehető legtöbbet kihozni a döntésből - mi ér többet: a rövidebb táv vagy a könnyebb terep? Ha egészséges lenne a bokája, a válasz magától értetődne. A katonás kiállás és a gyakorlatiasság nagy harcot vívnak benne. Számomra az út jobb választás - kockáztatja meg Fekete Doki. Nem akarok gyökerek és sziklák között botladozni a sötétben. Ördögűző meglóbálja előtte az elemlámpát, Légierő azonban engedi, hogy újdonsült barátja a jobb választás felé terelje. - Igazad van, menjünk az úton. - Az plusz két mérföld - csattan fel Ördögűző. - Oké, én kiszálltam. Meglátjuk, ki ér oda hamarabb. - Tájolóján sebtében ellenőrzi az irányt, azzal elindul kelet felé. Negyed mérföldre onnét hármas szikla állja majd az útját. Miután ideér, úgy dönt, északnak, a sziklafalak felé fordul. Olyan könnyűnek tűnik. Ezért is csinálják éjszaka, érvel, hogy legyen benne egy kis kihívás. A térképet most sötétebb árnyalatban mutatják meg a nézőknek, hogy érzékeltessék az éjszakát. Pontok araszolnak előre: egy csapat, egy pár, és két magányos farkas. - Szerintetek mi történt Cooperrel és a többiekkel? - teszi fel a kérdést Zoo is. - Talán már elmentek? - veti fel Mérnök. - Vagy elvitték őket - zsémbel Pincérnő. - Nem mindegy? - csattan fel Asztalos Csaj. Zsebükbe tuszkolták a térképeket, ahogy utat törnek az összeszövődött ágak között. Zoo néhány percenként lenéz a tájolóra. - Követnek minket - tudatja Mérnök. Ahogy visszanéznek, a többiek két fénycsóvát pillantanak meg az operatőrök

mögött, akik időközben megsokszorozódtak. Minden játékosra jut egy, arra az esetre, ha mégis szétválnának. - Legközelebb be kell vennünk a csapatba a kínai srácot jegyzi meg Légierő. - Kell az a zsebpeca, hogy fehérjéhez jussunk. - Szívesen odaadnám érte Josht vagy Randyt - feleli Fekete Doki. - Vagy akár mindkettőt. Pomponsrác átcsörtet az erdőn. Rózsaszín pöttye messze eltér az ajánlott útvonaltól - azóta nem nézett a tájolóra, hogy hátrahagyta a tisztást. Megdörgöli fáradt szemét, de csak megy tovább, zseblámpáját kitartóan a földre szegezi. Operatőre egy pillanatra megtorpan. Pihenni, gondolja Pomponsrác. Neki kell cipelnie a nehezebb felszerelést; nem csoda, ha elfárad. Ő is megáll, közben lecsap egy éjjeli szúnyogot. Sose vallaná be, de az operatőr jelenlétéből merítette a bátorságot, hogy egyedül vágjon neki a rengetegnek. Elég csak úgy tennie, mintha egyedül lenne. Csakhogy az operatőr nem pihenni akar. Egy diszkrét kis közeli miatt állt meg, amit idővel megmutatnak a nézőknek is: Pomponsrác rózsaszín pöttyös tájolója a levelek között hever. A mozgástól rázódhatott ki. A nyakában vagy a csuklóján kellett volna viselnie, de már késő. Zoo csapata rátalál az útra: a keréknyomok alapján valaki nemrég járt a göröngyös, bakhátas erdei csapáson. - Szóval néhány mérföldön át követjük kelet felé, azután északnak fordulunk - magyarázza Zoo. - Félúton lesz egy híd, amit nem téveszthetünk el. Azután... - Lenéz a térképre, ahogy a lehetőségeket latolgatja. Mérnök előrelép. Még sosem használt térképet ilyen körülmények között, ellenben járatos a rendszerszervezésben. - Úgy látom, az elforduláshoz ideális pont nagyjából félúton van a liget és az árok vége között - mutat a térképre. - Tökéletes - bólint Zoo. - Akkor miután átkeltünk a hídon, megkeressük a... a harmadik árkot, majd onnét félúton... nevet feszengve - a fák felé... mármint északnak fordulunk.

- Ja, a fák felé - ismétli Pincérnő. - Majd kitaláljuk, ha már ott leszünk - nyugtatja meg Asztalos Csaj. Néhány mérfölddel odébb Pomponsrác belegyalogol egy pókhálóba, csapkodni kezd, s közben elejti az elemlámpát. Miután lesöpri magáról a háló maradékát, szitkokat mormol maga elé, melyek többségét ki kell majd vágni. Végül lehajol, hogy felvegye a lámpát. - Ez kész röhej. Már jöttem vagy tíz mérföldet, rég a pataknál kéne lennem. Egy mérföldet se jött. Közelében se jár a vízfolyásnak, viszont nagyon is közel jár a felismeréshez, hogy milyen egyedül tud lenni az ember, ha csak egy néma megﬁgyelő van mellette. Ördögűző ezzel szemben jó időt fut. Az alacsony sziklafal lábánál áll, ahol órákkal korábban Biosz, de vele ellentétben ő helyesen azonosítja a sziklacsoport délebbi tagját. Következő állomás az északi fal. Vet egy pillantást tájolójára, azzal továbbindul, fürgén surran az éjszakában. Légierő és Fekete Doki elérik az utat. Látják maguk előtt Zoo csapatát. Légierő bokája sajog, de kitart. Még használnia kell a botot. Összesűrűsödik az idő: bakancsok döngenek a nyomtávnyi széles fahídon, Ördögűző ismerős dallamot fütyülget, Pomponsrác megbotlik egy kiálló gyökérben. - Ez lehet az árok - véli Mérnök. - A ligetnek úgy száz méterre kell lennie. Zoo magával viszi Pincérnőt a felderítőútra. A facsoportot könnyű azonosítani: hét sudár lombhullató áll az út szélén, ahol kisebb füves rét választja el az erdőtől. - Megvan! - kiált Zoo. Csapattársai összegyűlnek félúton, ahonnét egyenes vonalban északnak veszik az irányt. Gyakran néznek a tájolóra, ha pedig akadály adódik - egy túlságosan sűrű bokor, helyenként egy kiálló szikla -, a kerülő úton is tartják a kijelölt irányt.

A műsorvezető a tornácon, egy hintaágyon ülve várja őket. Integet. Fekete Doki és Légierő más stratégiát választanak. - Ha ettől az ároktól északra megyünk, itt ez a fal, ahonnét szinte egyenesen északkeletre fekszik a cél. Messze előttük Ördögűző kilép a kunyhó előtti tisztásra. Rászolgált az utolsó priccsre. Miután diadalmasan betoppan a hálóterembe, Biosz sziszegve inti csendre, azzal visszafordul a fal felé. A műsorvezető legközelebb Légierőt és Fekete Dokit köszönti egy lesajnáló „helló”-val, miközben elállja a kunyhóba vezető utat. - Attól tartok, az összes ágyunk foglalt. - Egy rozoga viskóra mutat, ami tíz méterrel odébb áll. A padlót fűrészporral szórták fel, a tető egyik sarka beomlott. - Legalább nem esik - jegyzi meg Fekete Doki. - Ki lehet még odakint? - kérdezi Légierő. Vágás: Pomponsrác elkeseredett arca a hold és a kamera fényében. - Hol a tájolóm? - paskolja végig a zsebeit. Egy sziklán ücsörög. Elemlámpájának fényköre sáros bakancsára vetül. Biztos az a kretén lopta el - mormolja maga elé, noha tudja, hogy ez lehetetlen. Nem látta Ördögűzőt, mióta elhagyta a csapatot, és akkor még nála volt a tájolója. Tudja, hogy csak ő veszíthette el. - A csillagok - kapja fel a fejet. - Majd tájékozódom a csillagok alapján. - A lombok elrejtik előle az égboltot, de ha nem tennék, akkor se lenne képes azonosítani a Sarkcsillagot, nemhogy ahhoz igazítsa a haladási irányt. - Oké - nyög fel. - Oké, oké, oké. Képes vagy rá. - Esdeklő pillantást vet az operatőrre, aki szenvtelenül mered a kis kijelzőre. Amikor Pomponsrác elfordul, lekapcsolja a rádióját, majd használja az övére csíptetett eszközök egyikét. Pomponsrác elemlámpája halódni kezd. - Ne - csapdossa a tenyeréhez. - Ne, ne, ne... - A fény kialszik.

Az operatőr éjszakai módra kapcsol, ahogy Pomponsrác feláll és földhöz vágja a döglött elemlámpát. Szemcsés zöld arcán kétségbeeséssel vegyes félelem tükröződik. Vagy fél percen át mered a lámpára. Azután arra gondol: Hű most kilépek, nem kell passzolnom a félévet. - Ad... - kezdi. - Ad tekebáb... basszus. - Közvetlenül az operatőrt szólítja meg. - Végeztem. - Az operatőr állít a kivágáson. - Nem emlékszem a pontos kifejezésre, de elég volt. - Pomponsrác zsebre vágja a kezét... a kártya! Széthajtja, és egészen az orrához emeli. - Ad... Ad... A sötétben nem lát semmit. Visszaül, és kezébe temeti az arcát. - Basssssszus... - A néző is hallani fogja ezt a gyászos, hosszan elnyújtott hangot. Nem lehet olyan messze a reggel, gondolja Pomponsrác. Csak annyi fény kell, hogy lássa a pánikszavakat. Néhány óra, ez minden. Simán kivárja. Az operatőr újra megkocogtatja az övét. A fák ropogni kezdenek, a széllel szárnyaló hang fokozatosan kiáltásba fordul, majd vissza. Pomponsrác azt hiszi, olyasmit hall, ami nem létezik, pedig nem az elméje űz vele gonosz játékot. Negyven perc (tíz másodperc) után a hátborzongató hang hallatán már remegni kezd. Ekkor vérfagyasztó sikoly csap fel mögötte. Felugrik, megpördül, nem lát semmit. Körötte még hangosabban jajonganak a fák. Pomponsrác újra az operatőrhöz fordul. - Ugyan már - eseng. - Elég volt. Elegem van. Kilépek. Néma csend, éppoly átható, mint a sötétség. Az éjszaka természetellenes hangjai elhallgatnak, hogy mérlegeljék és elutasítsák a könyörgést. Pomponsrác számára a hangok hirtelen támadt hiánya felér egy gyomrossal. - Kérem. - Arcán legördülnek az első könnycseppek. Tapogatózva lép az operatőr felé. - Engedjenek ki innen, kérem. Testi kontaktust készül létesíteni.

Ami megengedhetetlen. A kamera alján felvillan a kis derítőfény. Pomponsrác megdermed. A fény halovány, de ahhoz elég, hogy megvilágítsa a papírra nyomott elegáns betűket. Pomponsrác kis híján térdre rogy. - Ad tenebras dedi - mondja ki elakadó lélegzettel. A képernyő elsötétül. A semmiből előtűnik a műsorvezető, aki zsebre dugott kézzel támaszkodik egy falnak. - Eggyel kevesebb - közli, és önelégült mosolyával véget ér a Vaksötétben első adása.

9. Mind gyakrabban haladok el mellékutak, néha egy-egy farm előtt. Embereket továbbra se látok; csak én vagyok a kamerákkal. Előre megmondták, a műsor nagy - példátlanul nagy - durranás lesz, de a léptékei még most is megdöbbentenek. Azt nem mondták, hogy lakott területen haladunk majd keresztül, még ha vidéken is. Sok minden mást se mondtak. Mozgás a látómezőm peremén. Azonnal tudom, hogy valamilyen állat. A fák lombjai által félig takart kis fehér ház felé fordulok. Barnás folt mosódik el az udvaron. Tovább kellene mennem. Nem kéne megnéznem, de a tegnapi felfedezés valahogy merésszé, sőt vakmerővé tesz. Végighaladok az úton és belépek a pázsitos előkertbe, majd befordulok a ház sarkánál, és hunyorogni kezdek. Három macska menekül sziszegve előlem. Egy tarka, egy fehér, egy nagyjából fekete. A fehér mintha nyakörvet viselne - valami rózsaszínen csillan. Közelebb lépek. A tarka beugrik a ház udvarra nyíló ablakán. A másik kettő elsprintel a hátsó udvar felé. Kíváncsiságom az ablakhoz terel, bekémlelek. Pisztáciazöldre festett hálószoba. Színes ruhák és néhány plüssállat szétszórtan a tejfehér szőnyegen. A falakra aggatott poszterek részleteit nem tudom kivenni, de kettő mintha egy rockbandát ábrázolna, a harmadik pedig egy tavaly bemutatott vámpírrománc főszereplőjét. A macska az ágy mögül ugrik fel, és végigsurran a gyűrött takarón. Figyeli, ahogy ﬁgyelem. Azután előrearaszol és lesunyja a fejet. Felemeli, majd újra lesunyja. Olyan, mintha

étkezne. Hunyorogva próbálok fókuszálni. A macska kétségkívül eszik. Ahogy ﬁgyelem, már ki tudom venni eledelét: a sápadt, felfúvódott kezet sötét körmökkel. A macska a hüvelykujj és az ujjak közötti lágy részt csipegeti. Ahogy kimar egy darabot, nem látni vért. Egy pillanatra gyökeret ereszt a lábam. Dehogyis kéz. Nem lehet kéz. Persze, hogy nem kéz. Tudom, hogy nem kéz, mégis rosszullét kerülget attól, hogy a számba kell rágnom a nyilvánvalót. Hogy nem érzem nyilvánvalónak. Behunyom a szemem, és lassan beszívom a levegőt. Nem szabad engednem, hogy az agyamba férkőzzenek. Felnyitom a szemem, elfordulok. Elindulok. Amikor néhány perccel később újabb mozgást érzékelek, nem járok utána. Nem kell látnom mást, csak a füstös utat, ahogy egy kanyar nyomán visszajutok a fák közé. Órákkal később eljön az idő, hogy letáborozzak. Megépítem átmeneti hajlékomat, és tűzifát gyűjtök. Lehántom egy fa kérgét, azután az övemhez nyúlok. Semmi. A vér megfagy az ereimben. Ökölbe szorulnak az ujjaim. A tűzgyújtó most is ott van régi nadrágomon, amit levedlettem a Vadvilág Túrafelszerelés fürdőjében. Beleszédülök a veszteségbe. Hátrabillenve leülök; a világ velem billen. Nem mehetek vissza. Nem mehetek át újra azon a városon. Nem veszíthetek el még két napot; ez egy verseny, amiben máris le vagyok maradva. A torkom úgy elszorul, hogy levegőt is alig kapok. Tenyerembe temetem a számat és az orromat, hüvelykujjaimmal keretbe foglalom az állam. A közelségtől ujjaim áttetszővé válnak. A kéreg szilánkjai egyszerre puhán és élesen préselődnek a bőrömhöz. A legrosszabb, hogy az egészet csak magamnak köszönhetem - nem egy elcseszett próbának, csakis a saját hülyeségemnek. Nem sejtettem, hogy ilyen lesz. Nem szóltak semmilyen kamu járványról, sem halott ember formájú kellékekről.

Távirányítású gépragadozókról. Kihalt városokról és elhagyott gyerekekről. Nem szóltak arról, hogy ilyen sokáig egyedül kell lennem. Nem adom meg nekik az elégtételt, hogy sírni lássanak. Három szó, és vége. Lehunyom a szemem, ujjaimmal megdörzsölöm szemüregem peremét. Bőröm elmozdul a nyomástól, felszalad a szemöldökcsontomon. Azt hittem, jó móka lesz. Ad tenebras dedi. Nem mondhatom ki. Nem mondom ki. Az út csak akkor túl kemény, ha túl puha vagyok. Nem akarok puha lenni. Kemény se akarok lenni. Nem tudom, mi akarok lenni. Végigcsináltam az éjszakai túrát. Végigcsináltam a szirtet. Végigcsináltam a kék kunyhót és a babát, a prérifarkast. Nem most fognak megtörni. Nem adom fel, nem adom fel. Tűz nélkül még kibírok egy éjszakát. Képes vagyok rá. És holnap? Van svájci bicskám, valamelyik toldalékával csak tudok tüzet csiholni. Nem kell az utolsó menedékhez folyamodnom és fapálcikákat dörzsölgetnem. Ez még nem a vég. Napról napra, lépésről lépésre, de végül hazajutok. Vacsora nélkül mászom be hajlékomba, és tenyeremben szorongatom egyetlen szemüveglencsémet. A gyomrom ugyanúgy csomókban, mint a hajam. Görcsösen vergődöm, és álmomban kisbabát látok, a mi babánkat, amint vég nélkül bömböl. Másnap betörök egy benzinkútra. Jól felszerelt és kellékmentes. Vizet, szárított kolbászt és diákcsemegét veszek magamhoz. Néhány dobozos levest. Egy csomag intimbetétet; úgy érzem, hamarosan szükségem lesz rá. Távozás előtt még felkapok egy doboz Tic-Tacot. Ahogy elhagyom a benzinkutat, úgy rázom a dobozt, mint a csörgőt. Az út kanyarog, én játszom a La Cucarachát. Próbálok jobb kedvre derülni, de nem megy. A rögtönzött zene csak arra emlékeztet, amit hátrahagytam. Amikor megszédülök, rászánok egy percet a pihenésre - ez hiányzik.

Meg az igazi étel, meg a receptek, amiket a saját ízlésem szerint variálok. Öt fokhagymagerezdet aprítok fel három helyett, rálocsolok még egy pohár bort, szárított zöldfűszer helyett frisset használok. Hiányzik a piruló hagyma és a sülő csirke illata. A fenségesen gőzölgő lencseleves. Hiányzik a ropogósra sütött bagett, a házi bruschetta. Az érett paradicsom a gazdapiacról, a maroknyi bazsalikom a saját kertemből. Hé! Hiányoznak a tejeskávék. Egyszer egy héten leautózni a városba egy jó kapúcsinóra, csakis a tökéletes tej habért. A kölykök az iPhone-nal a szomszéd asztalnál; anyu és apu, amint felhajtja eszpresszóját, s közben úgy tesz, mintha a muffin tápláló és egészséges lenne. A feltűnési viszketegségtől szenvedő szakállas hipszterek; a zsebkutyák a székek lábához kötve, ahogy piciny farkukat csóválják. Hé! Hiányoznak a jógaórák. A kick-box, a rúgások és forgások. A mozgás, ami megerősít, nem lezsibbaszt, mint ez a mostani. Hiányzik a nagydumás általános iskolai tanár, aki mindig mellém terítette a jógaszőnyegét, meg a középkorú ügyvéd, aki rövid ütésekkel szurkált, és a hátam mögé került. Azt mondta, kezdek teljesen elfogyni - látna csak most. Vajon még mindig odafigyel rám, hiányzom neki? - Hé! Hiányzik a férjem sötét szeme és könnyed nevetése. Fekete borostája, állán az őszülő szálakkal. Pingvinnek hívtuk, ami talán pontatlan, de vicces. Hiányoznak a vicceink. Hiányzik az életünk. Hiányzunk. - Hé, kisasszony! A szavak áttörnek öntudatlan gondolataimon. Tényleg elhangzanak, és nem az én számból. Megtorpanok, de csak zakatoló szívemet és a víz lágy csobogását hallom. Azután a lépteket mögöttem. Megfordulok. Piros pulóvert és farmert viselő fekete fiatal áll alig

néhány méternyire. Alacsonyabb, mint én, vékony, a haja szerteszét áll. Óriási a szeme fehérje. Mindezen túl nem sok látnivaló akad: a haj az haj, a bőr az bőr, a pulóver az pulóver, még ha a betűi hullámoznak is a zihálástól. Élőlényként mégis páratlanul szép, miként az is, amit jelképez: az egyedül vége. Három szívdobbanásnyi ideig azt hallom magamban: igen, igen, igen. Legszívesebben magamhoz ölelném az idegent, hogy elmondjam, mennyire hiányzott. Ajkam résnyire nyílik. Már-már suttogni kezdek, aztán mégsem. A szavak nem ennek a férﬁnak szólnak. Nehézkesen hunyorogni kezdek, ahogy emlékeztetem szívemet a játékra. Hátrébb lépek. Okkal van itt, mondom magamnak. Talán azért, hogy segítsen. - Mit akarsz? - hangom rozsdás az elhanyagoltságtól. - Csak... - babrál ujjaival. Lágy a hangja, nem túl mély. Sőt, egyáltalán nem mély. Nem lehet több tizennyolcnál, azon belül is későn érő típus. Fehér betűk sorjáznak a mellkasán: AUGERS? Hunyorgok. Nem, RUTGERS. Fősulis srác, mint Josh, aki szintén iszonyú taknyosnak tűnt. - Csak hosszú ideje nem láttam senkit. - Meredten néz, mintha igazolni akarná az állítást. Nem bízhatok benne. - Keress valaki mást! - Továbbindulok. - Hová mész? Mellettem lépdel. Amikor nem felelek, tovább próbálkozik. - Van egy kis innivalód? Összekaparok magamban minden nagylelkűséget. - A kanyar után van egy benzinkút. Szolgáld ki magad. - Megvársz? Leállok, és hunyorogva végigmérem. Nem lehetett egyszerű ilyen hiteles karaktert találni. - Persze - ígérem. - Megvárlak. Szeme elkerekedik a túljátszott érzelemtől - azt hiszem, örömöt próbál közvetíteni. - A kanyar után?

- A kanyar után. - Itt leszel? Bólintok. Kocogni kezd, de minden néhány lépésnél visszasandít rám. Végül vörös folttá mosódik és eltűnik a kanyar ívében. Elképzelem, ahogy a kút felé sprintel, komolyan veszi a szerepét. Kivárok néhány másodpercet, mielőtt beveszem magam az erdőbe. Igyekszem nem hagyni nyomot, de még egy átlagos nyomkövető is kiszúrná, merre haladok a magas fűben. A kölyök nem tűnt nyomkövetőnek, de attól még hozzáférése lehet a kamerák képéhez, a rádióhoz, a GPShez. Lassan mozgok, de ez sem segít. Túl sokat cipelek ahhoz, hogy némán lopakodjak, még a talpam alatt megroppanó gallyakat és száraz leveleket sem tudom kikerülni. Vakon is megtalálnának. Talán egyáltalán nem kéne mozognom, de akkor még közelebb kerülne, én meg itt ragadnék a... Fájdalmas, artikulátlan üvöltés zengi be az erdőt. Megtorpanok, a lendülettől kulacsom a csípőmnek csapódik. Újabb kiáltás hallatszik; hangsúlyuk alapján érzékelem az elhangzó szavakat, ha nem is tudom elkülöníteni őket. Hiába mondogatom magamnak, hogy ne menjek vissza, végül ezt teszem. Elhagyom az erdőt. Amint kilépek, meglátom. Az út itt egyenes, de nem jutottam messzire. Felém rohan, minden lépéssel egyre élesebbé válik. - Azt mondtad, megvársz! - Kivörösödött a szeme, mocskos arcán kirajzolódnak a méretarányosan lekicsinyített folyódelták. Jobb színész, mint gondoltam. - Itt vagyok - vonok vállat. - Hol a cuccod? - Eldobtam - feleli. - Amikor láttam, hogy nem vagy ott. Elindulunk, hogy begyűjtsük a holmiját. Szétszóródtak a műanyag zsákból, amit nyilván a pult mögött talált. Palackok, alumíniumdobozok és hosszúkás csomagok

hevernek az úton, némelyikük még most is hempereg. - Nincs hátizsákod? - Volt, de elvesztettem. Nem tetszik nekem; láthatóan nem túl eszes. Míg összeszedjük a dolgait - legalább annyi szénsavas üdítőt, mint vizet, azon kívül szinte csak édességet -, a nevemet kérdezi. Egy pillanatig nem emlékezem, azután hazudok. - Mae. - Május a születésem hónapja, csak álnevemet Y helyett E-vel írják. Mindig is tetszett, mennyire passzol egymáshoz az A és az E. Meredten néz. Talán tudja, hogy hazudok. Talán megmondták neki a nevem. Végül megszólal. - Brennan vagyok. Még életemben nem találkoztam Brennannel. Kétlem, hogy ez lenne az igazi neve. Nem mintha számítana. Tekintetem a pulóvere felé rebben. Elindulok. A fősulis srác szemeteszsákkal a kezében követ és kérdésekkel bombáz. Mindent tudni akar rólam: honnét jövök, hogyan jutottam el ide, hová megyek és hol voltam, „amikor történt”. A többi csupa miért. Szinte várom, mikor nyom a kezembe egy másik röplapot. Belemegyek a játékába, és minden igazság mellé mondok két hazugságot. Raleighből jövök, vadvízi evezés közben elszakadtam a barátaimtól, és azóta egyedül vagyok, hazafelé tartok. Nemsokára már csak hazudok: nagycsaládból jövök, vállalati jogász vagyok, kedvenc ételem a mogyoróvaj. Következetlenek a válaszaim, de ez sem tántorítja el. Szerintem csak azért kérdez, hogy hallja a hangomat - és a vágó mással is dolgozhasson, ne csak a gyaloglásom monoton képeivel. Belegondolok, hogyan tálalják majd hazugságaimat - kapok külön kisﬁlmet, amiben kimagyarázhatom magam? Ilyen azóta nem volt, hogy hajba kaptam Heatherrel. A kölyök nem tesz megjegyzést a tempómra, én meg nem említem törött szemüvegemet, sem a ködfoltot, amivé válik, ha három méternél messzebbre kerülünk egymástól.

Déltájban csak annyi időre hagy fel a kérdésekkel, hogy nyafogjon egy sort. - Elfáradtam, Mae. - Éhes is; pihenni akar. Rádöbbenek, hogy tegnap óta én se ettem, és már a felismeréstől szédelgek. Amikor leülök a partoldalra, mellém telepszik, túlságosan is közel. Néhány centit arrébb oldalazok, iszom egy kis vizet, és szárított kolbászt húzok ki a táskámból. Ő egy Snickerst és egy zacskó drazsét vesz elő. A cukorlöket után újra magába fog zuhanni, gondolom. Már-már megkínálom egy kis szárított kolbásszal, amikor eszembe jut: ha meg kell állnia, végre megszabadulok tőle. Kiszór egy maréknyi drazsét, és a szájába tömi. Eszembe jut a Tic-Tacom. Mi lett vele? Végigpaskolom a zsebeimet, a táskámat. Nem találom. Nem emlékszem rá, hogy eldobtam vagy megettem volna, csak a dobozát rázogattam. Amennyire emlékszem, még a kezemben kéne lennie. Talán akaratlanul is bedobtam a szemeteszsákba? Aggaszt, hogy nem emlékszem, de annyira azért nem, hogy rákérdezzek. Csak némán rágódom a kolbászon. Dacára alkalmatlan étrendjének, a kölyök egész délután tartja a tempót. Úgy tűnik, ﬁatalsága és rossz látásom kiegyenlítik az ét rendi különbségeket. Amikor a nap már a látóhatár felett lebeg, lefordulok az útról. - Hová mész, Mae? - kérdezi. - Nekem mára elég volt ennyi. - Mindenfelé üresek a házak - veti fel. - Keressünk egy puha ágyat. Tovább gyalogolok. Bár gyorsabban mehetnék, nem akarom megkockáztatni, hogy orra bukjak. - Ne már, Mae. Ez most komoly? - Te csak keress magadnak egy ágyat. Én idekint alszom. Nem engedi, hogy a köztünk lévő távolság néhány méternél többre nőjön. Megépítem a kunyhót egy alacsonyan lógó ág köré. A kölyök némán ﬁgyel, majd néhány perc múlva nekilát a magáénak. Az ő ága túl magasan van, csaknem a vállánál.

Az odú mindkét végét nyitva hagyja, és csak alig néhány levelet szór rá, így sokkal jobban emlékeztet szélcsatornára, mint hajlékra. Nem szólok; nem érdekel, ha fázni fog. Valahol mintha azt olvastam volna, hogy a kvarc is megfelel kovakő helyett, így tűzifagyűjtés közben összeszedek néhány csillogó követ. Miután kész a gyújtós, fogom a legnagyobb követ, és a pólómmal ledörzsölöm egyik éléről a földet. - Mit csinálsz, Mae? Tüzet gyújtasz? Kinyitom a bicska különféle toldalékait. Nem tudom, melyik a legalkalmasabb arra, hogy szikrát csiholjak, de a tűzgyújtónak egy éles és egy ívelt pereme volt, ezért a csavarhúzó szára mellett döntök. A bal kezemben szorongatom a bicskát, a jobban a követ, Így valószínűleg kárt teszek magamban. Nem tudom, egy meleg étel vagy egy meleg éjszaka megér-e ennyit. - Tényleg gyufa nélkül akarod csinálni? A gyomrom tótágast áll. A benzinkutakon mindig van öngyújtó a pulton vagy gyufa a pult mögött. Meg se néztem. Hogyan lehetek ennyire hülye - már megint? Egy lefelé irányuló mozdulattal bosszúsan összecsapom a kovát az acéllal. Szikra nem pattan, de az ujjaim is megmaradnak. Újra próbálkozok, majd újra és újra. A koszos kötés kezd lehámlani a jobb kezemről. A kő széthasad. Másikat választok, és a csavarhúzó helyett kihajtom a legrövidebb pengét. El kellett volna hoznom a hülye íjat és fapálcát, amit tűzgyújtó helyett adtak az egyéni próba előtt. Azzal se tudtam soha előcsiholni a füstöt, mégis nagyobb esélyem lenne, mint ezzel a kőkorszaki módszerrel. - Még sosem csináltad, igaz? A sűrűsödő sötétben alig látom az arcát. Sajog a kezem. - Megpróbálhatom? Felé nyújtom a bicskát és a követ. Bő fél percen át nem képes szikrát pattintani, azután élesen feljajdul. - Au! - Eldobja az eszközöket, mielőtt a szájához kapja bal kezét, és szopogatni kezdi a mutatóujját.

A következő csapásomnál magányos szikra éled a pengén, majd lebeg a gyújtós felé - még a lélegzetemet is visszafojtom, ahogy nézem. A szikra landol, azután kialszik. Túl későn hajolok oda és fújok rá. - Csináld megint! - Ezúttal muszáj vetnem rá egy haragos pillantást. - Bocs - szabadkozik. Négy csapással később újabb szikra pattan ki. Ezúttal készen állok. Rálehelek, mire apró láng csap fel. A kölyök éljenez, és azon kapom magam, hogy én is mosolygok. Perceken belül vidáman pattog a tűz. Úgy érzem, ez a legnagyobb teljesítményem az elmúlt hetekben, de talán egész életemben. Vetek egy pillantást a kölyökre, aki a lángok felett melegíti a kezét. Látom a megalvadt vért az ujjpercén. Ez nyomban megmérgezi a hangulatomat. Nem ő az, akivel meg akarom osztani a pillanatot. Vizet forralok, hogy elkészítsem a marharagut, majd előveszem a kanalat, amit mégiscsak elhoztam. A kölyök a vacsorámmal szemez, miközben elrágcsál egy omladozó nápolyit. - Nem hoztál mást, csak édességet? - kérdezek rá. - Chipset. - Elővesz egy zacskóval, miközben tekintete újra marharagum felé rebben. Nagy gonddal válogattam össze az ellátmányomat. Nem adhatok belőle. Néhány perccel később a mellkasához kap, és köhögni kezd. Iszik egy korty vizet, azután folytatja. Amikor látja, hogy ﬁgyelem, fuldokolva magyarázkodik: - A mogyoróvaj mindig megakad a torkomon. Dacára mindennek, megsajnálom. - Mit szólnál egy cseréhez? - kérdezem. - Adok egy brokkolis marhát a chipsért. - Kapkodva bólogat. Nem kell a chips, különben is rengeteg helyet foglal. Kinyitom a zacskót, kipréselem belőle a felesleges levegőt, majd feltekerve visszazárom. Betuszkolom a zsákomba. A kölyök forró vizet tölt a brokkolis marhára, mielőtt

összecsípi a zacskó száját. - Meddig? - kérdezi. Eszem egy újabb kanállal. Meredten nézi, ahogy az ételt rágom. Egy hosszú pillanat múltán válaszolok: - Tíz percig. Tovább szemez a ragummal, de már eleget kapott. Amikor néhány perccel később szájába tömi az ételt, hallom a víz locsogását a zacskó aljában, és a ropogást, ahogy fogai között őrli a falatokat. Megáll, pulóvere ujjába törli a száját. A tűz fénye megcsillan a csuklóján. Karkötő, gondolom, azután résnyire szűkült szemmel összpontosítok, amíg ki nem veszem az eltérő színű oválist. Nem karkötő - karóra. A szabályok szerint nem használhatunk elektronikus eszközöket. Nem hozhattunk mobilt vagy GPS-t, se karórát, zsebórát vagy bármilyen más időmérőt. A férjemmel jót nevettünk a listán. - Ki hord manapság zsebórát? - kérdezte. Bezzeg a kölyök, neki van karórája. Meredten nézem, a gyomrom görcsbe rándult, azután megértem - hát ezért van itt. Ő az operatőr. Az órájában van a kamerája, s ki tudja, hol még - mondjuk övcsatjában, a pulóver alá rejtve. És mikrofonok. Wallaby ellentéte - beszédes és tolakodó, vagyis nemcsak dokumentál, de ő maga a próba. Azt akarják, hogy ﬁatalnak és esetlennek lássam, pedig dehogyis az. Minden tette, minden szava része az általuk alkotott világnak. Nem egyszerű operatőr; neki még nevet is adtak. Vacsora után pisilnem kell. Amikor visszatérek, Brennan tornacipős lába kilóg haszontalan kunyhójából. Horkol, amiért előre utálom. Rálépek egy gallyra. Elpattan, de ő nem ébred fel. A zsákomban lapuló elemlámpára gondolok. Itt hagyhatnám. Nem is kéne olyan messzire mennem; egykét óra távolságban sosem találna rám. Mégsem teszem ezt még Randy se tenné; a többiek is segítenének neki. Nem

ellenfél, és úgy tűnik, azt akarják, hogy velem legyen. Ezzel együtt kísértést érzek, hogy megnehezítsem a munkáját; hogy legalább a töredékét éreztessem annak, amin át kellett mennem. Végül mégis úgy döntök, hogy a pihenés fontosabb, mint a kicsinyes bosszú. Bemászom a kunyhómba, és magammal vonszolom a hátizsákomat. Annyira elfáradtam, hogy Brennan horkolásával és szuszogásával dacolva mély álomba zuhanok. Éles sikoly riaszt fel. Egy kisbaba, egy fenevad... félelmeim köröttem rajzanak. Vergődve küzdők ellenük, míg a páni rémület másodpercei után ráeszmélek, hogy nem támadtak meg. A hang elhalt. Kalapáló szívvel mászom elő. Látom Brennant, ahogy borzong, egészen a mellkasáig felhúzza térdét. Ő kiáltozik, rikoltva és élesen. A sikoly az övé, miközben még most is alszik, vagy csak úgy tesz. Egyéni próba, ezer-harminchetedik akadály: megbirkózni egy idegen rémálmaival. Remek. A pezsgő adrenalin nem engedi, hogy visszaaludjak. A hamvadó tűznél ülök, bottal piszkálom, míg az éjszakát fürkészem. Amikor egy denevér rebben át az égen, a nászutunkra gondolok. Emlékszem a melegségére, a férjem rám fonódó karjára, ahogy három évvel korábban ott ültünk a tóparti vendégház teraszán, és a szürkületkor előmerészkedő denevéreket ﬁgyeltük. Emlékszem, ahogy ujjai lassan a hajamba siklottak. Emlékszem, ahogy belementem a játékba, rémülten ugrándoztam - szedd le! -, azután visszatértem az ölelésébe. Emlékszem arra is, ami utána következett. Másnap úsztunk egyet a tóban, majd amikor véletlenül ráléptem egy kislány homokvárára, a férjem nyomban lekuporodott mellé, hogy segítsen helyreállítani. Én ösztönösen nem tettem mást, csak álltam és arra gondoltam: Jaj, ne. A terasz. A denevérek. Férjem keze a hajamban. Ha most itt lenne, nem tudna beletúrni ebbe a kóctömegbe. Fejembe húzom a csuklyát, vaksin fürkészem az izzó parazsat. Bármit megadnék, hogy újra ott lehessek vele. Bármit megtennék.

Kivéve, hogy feladjam. Reggel Brennannek ragyog a szeme, szinte kicsattan a jókedvtől. Az előző napi kérdések helyét állítások veszik át. Menet közben mesél a családjáról, a haláról - a sziámi harcoshalról -, az iskolájáról, a kosárlabdacsapatáról. Nem kérdezem a pulóveréről, nem kérdezem semmijéről, mégis egész nap szövegel - csacsog, mint egy kiskölyök, aki most ébredt rá, hogy tud beszélni. A szöveget rendszeresen ilyen fordulatokkal fűszerezi: „Mielőtt mindenki beteg lett” vagy „A doki a tévében azt mondta...” Amikor rákezdi, hogy tömegpusztító fegyvert készítettek az ebolából, kis híján megtörök és leüvöltöm a haját, mint Heatherét. Ez a munkája, emlékeztetem magam még időben. Ezért van itt, hogy dokumentáljon és provokáljon. Nem hagyhatom, hogy az agyamba férkőzzön. Amennyire lehet, kiszűröm szavait a környezeti zajokból. Aznap éjjel, amikor újra felriaszt a sikolyaival, arra gondolok, hogy ennél egy falka robotfarkas is jobb lehet, de persze ezt is el kell fogadnom, ahogy minden mást. Most ő az operatőröm.

Vaksötétben - a csavar? Csak úgy lehet kiszabadulni, ha beszélsz latinul? Ez lenne a csavar? A reklámok alapján minimum kannibálokra számítottam. A térképek viszont menők, meg a fekete Bear Grylls is, úgyhogy adok még egy esélyt. Plusz jót röhögtem a buznyákon, ahogy ott hisztizett az erdőben.

Coriander522 33 nappal ezelőtt

242 komment népszerű kommentek sorrend: időrend [-] 3KatRiot 33 nappal ezelőtt Mint a legtöbb „valóság” show, a Vaksötétben is pontatlanul ábrázolja a túlélést. Az a térképes és tájolós „Próba” még cserkészpróbának is kevés lenne. Ha bármelyik játékos valós körülmények között küzdene a túlélésért, egy napot se húzna ki. Kivéve a fekete Bear Gryllst. Vele kapcsolatban igazad van. [-] Velcro_ls_the_Worst 33 nappal ezelőtt Ezt se muszáj nézni. [-] LongLiveCaptainThightPants 33 nappal ezelőtt Lemaradtál a lényegről: ez MOST történik! EBBEN A PILLANATBAN is ott vannak! Amúgy meg mit vársz egy adástól? Hadd találják meg a hangot. Pénteken lesz az első döntő (heti döntők? durva), legalább addig bírd ki. Én nézni fogom. [-] 3KatRiot 33 nappal ezelőtt Tutira nem hiteles ábrázolása a túlélésnek. Közben meg lezárták az összes túraösvényt és kempinget ezért a szarért. Ez a baj ezzel az országgal. [-] LongLiveCaptainThightPants 33 nappal ezelőtt Senki sem állította, hogy hiteles ábrázolása a túlélésnek. Nem arról szól, hogyan boldogulnak a vadonban, hanem hogy megtörjék őket - hogy kiderüljön, ki meddig hajlandó elmenni, mielőtt feladja. Meg is mondták, amikor arról beszéltek, hogyan vethetnek véget az egésznek. Ha meg arról

akarsz kommentelni, mi a baj Amerikával, szerintem inkább nézz el ide. [-] HamMonster420 33 nappal ezelőtt Nincs olyan, hogy „heti döntő”. Ami minden héten van, az nem döntő. [_] Velcro_ls_the_Worst 33 nappal ezelőtt Több jó csaj kéne bele. [-] EarCanalSurfer 33 nappal ezelőtt Egész nap elnézném, ahogy a dögös vörös hajladozik [_] Velcro_ls_the_Worst 33 nappal ezelőtt Ne már, csupa csont és bőr. Azt se tudom, hová férnek el a belei. [_] 501_Miles 33 nappal ezelőtt Nekem a szőke jön be. Van benne spiritusz. És szép a mosolya. [-] Velcro_ls_the_Worst 33 nappal ezelőtt Ez komoly? Nálam sima liba a didkós csaj. [-] CharlieHorselI 33 nappal ezelőtt Hol vannak a vulkánok? VULKÁNOKAT AKAROK!

10. Reggel a megmaradt tizenegy játékos a kunyhó előtt gyülekezik, és a hiányzó tizenkettedikről sustorog. Egy asszisztens körbejár, elemet cserél a gyufásdoboznyi mikroportokban. Megjelenik a műsorvezető. Kezében ugyanolyan fekete hátizsák, amilyet minden játékos hordoz. A jobbján nagy műanyag vödör áll, a balján magas cölöp mutat az ég felé. - Megvan az első áldozat - jelenti be. A zsákba nyúl, előhúzza Pomponsrác kését és rózsaszín kendőjét. Egyetlen lendületes mozdulattal a faoszlop közepére tűzi a kendőt. Néhány pillanatnyi döbbent hallgatás után megindul a sugdolózás. „Feladta?” „Szerinted megsérült?” „Lefogadom, hogy beijedt a sötétben.” „Kit zsibbaszt?” A műsorvezető közelebb lép, hogy magára vonja a ﬁgyelmüket. - Most pedig ideje szétosztani a készletét. Szándékosan könnyed és önfeledt hangon beszél, ami zavarba ejtő kontrasztot alkot az iménti heves mozdulattal. Előhúzza Pomponsrác szemeteszsákjait, ad egyet Légierőnek és Fekete Dokinak. Ördögűző kilép a harmadikért, de a műsorvezető azokhoz fordul, akik korábban Zoo csapatához tartoztak. Az összetekert szemeteszsák így Pincérnőhöz vándorol. - Azt akarta, hogy a magáé legyen. Pincérnő az áhítat és bűntudat keverékével veszi át a zsákot. Bár szét akar hasadni a feje, az éjszakát matracon töltötte, és ma reggel le is zuhanyozhatott. Ettől sokkal jobban érzi magát, mint előző nap, de még mindig nem tudja, mit gondoljon az örökségéről. Ő semmit sem hagyott volna Pomponsrácra. A műsorvezető egy kulacsot húz elő. Tele van - noha erről

nem ejtenek szót, valahányszor egy játékos feladja, tiszta vizet öntenek a kulacsába, mielőtt a következő tulajdonosához kerülne. - Ennek az új gazdája pedig... - A műsorvezető elnyújtja a pillanatot, ahogy lassan végigsétál a játékosok sora előtt, majd visszafordul. Pincérnő az egyetlen, aki nem vágyik a vízre, így is három kulacsa van, amit elég cipelni. Pomponsrác búcsúﬁlmje jelenik meg, melybe beleszövik az éjszaka készült felvételt: egy feketébe öltözött névtelen munkatárs kivezeti őt az erdőből. - Gondoltam-e rá, hogy elsőként esek ki? Nem, de hát ki gondolja? - Már egy autó hátsó ülésén, elsötétített ablakok előtt látjuk. - Nem bántam meg, hogy jelentkeztem, de ami sok, az sok. Készen állok hazamenni. Nem igazán érdekel, ki kapja a cuccomat. A műsorvezető megáll Fekete Doki előtt. - Doki rendes tag - mondja Pomponsrác -, és neki tényleg fontos, hogy tiszta vízhez jusson. Felőlem adják neki. Bárkinek, csak Randynek ne. - Arcizmai gyorsan, szinte észrevétlenül megrándulnak az utálattól, mielőtt lehunyja a szemét, és kényelmesen hátradől. - Alig várom, hogy otthon legyek. Fekete Doki ünnepélyesen átveszi a kulacsot, mielőtt a műsorvezető továbblép. - Ma a második csapatversenyre kerül sor - emeli fel a hangját -, ám ezúttal egy egyéni próba határozza meg a csapatokat. - Int a vödör felé, mire a nézők abban a kiváltságban részesülnek, hogy láthatják tartalmát: az azonosítatlan szervesanyag-darabkákban gazdag barna folyadékot. A kamera az asztal fele lendül, amelyen két másik vödör várakozik. Az egyikben homok, a másikban faszén. A vödrök mellett tizenegy kétliteres pillepalack, címke nélkül. Zoo máris zsebre vágja a kezét, hogy markába szorítsa kék kendőjét és benne a faszénport. A műsorvezető pontosan

azt mondja, amit vár: a játékosoknak az asztalon látható tárgyak, valamint a már birtokukban lévő egyéb eszközök segítségével meg kell tisztítaniuk a vizet. Harminc percet kapnak. A próba végére legalább egy pohár tiszta vizet elő kell állítaniuk, máskülönben kizárják magukat a versenyből. A legtisztább víz tulajdonosa győz. A harmincperces vetélkedőt nem egészen három percbe sűrítik össze. E három perc java részében Zoo látható, aki azonnal akcióba lendül: késével félbefűrészel egy kétliteres palackot, majd kis lyukakat üt az aljába. Összetömöríti a meglévő faszénport, és homokot rétegez rá, amit kavicsok és fűszálak követnek. A félbevágott palack felső részével a hevenyészett szűrőre lapátolja a mocskos vizet, a mérőpohár fölé tartja a szűrőt, azután csak vár. Miközben Zoo vize lassan átszivárog, Nyomkövető végez a faszén őrlésével, és nekiáll megépíteni a szűrőt. A többiek kettejüket ﬁgyelik, hogy több-kevesebb sikerrel kövessék a példájukat. - Tegnap azt gondoltam, milyen rendes tőle, hogy a saját kendőjét használja a faszénhez - jegyzi meg Asztalos Csaj, mialatt a szenet porítja. - Tudtam, hogy azt a legnehezebb kimosni. Szívás, hogy előre megvolt neki, de megérdemli. Nekem sose jutott volna eszembe megtartani. - Ravasz - ért egyet Mérnök. - Mázli - véli Pincérnő, aki óvatosan döfködi késével a palack alját. Zoo átszűr egy pohárra való vizet, de az megőriz némi sárgásbarna árnyalatot. - Tíz perc - közli a műsorvezető. Zoo a felső réteggel együtt leemeli a mocsok legjavát, pótolja a füvet, azután újra a szűrőre bízza az egyszer már megtisztított vizet. Bankár szűrőjében latyak kavarog, mérőpohara csontszáraz. - Gondolod, hogy észreveszik, ha csak úgy feltöltöm ezzel? - Fekete Doki feltartja a Pomponsráctól örökölt kulacsot.

Cowboy, Légierő és Mérnök jól boldogul. Csaknem olyan jól, mint Nyomkövető. Ha Zoo nem élvezne előnyt, kemény küzdelem lenne. - Idő van! Pincérnő és Bankár alig néhány csepp vizet sajtolt ki. Ördögűzőnek közel félpohárnyi hiányzik. Mindhármukat kizárják. A maradék nyolc közül nyilvánvalóan Zoo a győztes: vize, ha nem is kristálytiszta, de közel sem olyan sárga, mint a többieké. Biosz pohara olyan, mintha áttöltötte volna a vödör tartalmat. - Gratulálok - fordul a műsorvezető Zoohoz. - Jutalmul ön választja ki a csapatokat a következő próbához. Párokat kell alkotnia, bár az egyik csapat így háromfős lesz... ami kissé sántít... A producernek nem jön be a szóvicc; később majd újra felveszik a szöveget. - Tudhatok bármit a próbáról, mielőtt választok? tudakolja Zoo. - Nem. Kit választ partnerének? Mérnök próbál nem vigyorogni: ő lesz az. Neki kell lennie együtt fogtak halat. Amikor Zoo habozás nélkül megnevezi Nyomkövetőt, Mérnök csendben magába roskad. Zoo Asztalos Csajjal állítja párba, akivel szerinte remekül kiegészítik egymást. A következő lépésben szétveri a bimbózó barátságot, amikor Légierőt Biosszal, Fekete Dokit pedig Bankárral hozza össze. A háromtagú csapatba ezek után Cowboy, Pincérnő és Ördögűző kerül. A műsorvezető mindenkinek int, hogy kövessek. Nyugatnak, az előző napi tisztás felé halad. A gyaloglás semmi perc alatt lezajlik - már ott is vannak! A déli szirtnél lyukadnak ki, ahol az előző napi próba során Biosz és Ördögűző is járt. Lazacszín kötél ereszkedik alá a szirt csúcsáról, ahol két fatörzshöz és egy kis besüppedt sziklához erősítették. Bankár elmosolyodik.

- Helyes. - Fekete Doki kérdő pillantására hozzáteszi: - Ez már zsebben van. - Ne már - nyög fel Pincérnő. A vágó úgy dönt, ez a mondat lesz a védjegye. - Most tényleg. Nekem tériszonyom van. Ördögűző lesajnáló pillantást vet rá. - Mennyi lehet? Tíz méter? Cowboy a sziklafalat, majd a kötelet méregeti. - Fel kell másznunk? - Nehéz eldönteni, ki az ijedtebb. Ő vagy Pincérnő. A műsorvezető előrelép, megáll a sziklafal tövében. Egyik kezével megrángatja a kötél lelógó végét. - Kötélmászás - erősíti meg. - Talán nem a legfontosabb készség, ha életben akarunk maradni a vadonban, de nem árt a változatosság. Amellett - villant fel egy vakító mosolyt -, remek móka. A próba első része, hogy a csapat egyik tagja a lehető leggyorsabban feljusson a csúcsra. A mászásra fordított idő fogja meghatározni, milyen sorrendben vágnak neki a következő szakasznak. - Zoohoz fordul. - Ki legyen az első? Zoo nem hallotta Bankár magabiztos megjegyzését, mégis belegondol, lehet-e közöttük tapasztalt sziklamászó. Néhányszor már próbára tette magát a beltéri mászófalakon, de szabadban még sosem. Pillanatnyi gondolkodás után Bioszt és Légierőt nevezi meg. - Mászott már korábban? - tudakolja a társától Légierő. Biosz megrázza a fejét. - Ki lesz a bátor? - kérdezi a műsorvezető. - Én - bólint Légierő. Ugrás az időben. Légierő és Biosz egyaránt sisakot és hámot viselnek. Kamerán kívül valamennyi játékost kioktatták arról, hogyan tartsák feszesen a biztosítókötelet, míg a másik mászik. Bankár megvető horkanással méregeti a felszerelést. - Mászógéppel bárkinek megy - de azért segít Fekete Dokinak, amikor összezavarodik. A munkatárs, akit a

kamera sosem mutat, megáll Biosz mögött, hogy szükség esetén segítsen. Légierőt bekötik, a biztosítóeszközt rácsatolják Biosz hámjára. A beülő felemeli mindkét farpofáját, így a derékhevedert közvetlenül a melle alatt húzzák meg. A kamera szégyentelenül megmutat mindent. - Mászófalon már próbáltam, de sziklafalon még soha jegyzi meg Légierő. Rövid haja olajosan fénylik, bőrén verítékcseppek csillannak. A nyakán koszfolt látszik azon a helyen, ahol elvakart egy szúnyogcsípést. Csak ő és Fekete Doki nem zuhanyozhatott le az éjszakai próba óta. Meglátjuk, hogy megy. - Elhallgat. - A bokám? Már jobb. Bírni fogja. - Akkor rajta! - kiált a műsorvezető. Légierőnek nincs elég tapasztalata, hogy felszáguldjon a függőleges falon, ezt ő is tudja. Meggondolja, hol kezdje el. Bármelyik tapasztalt hegymászó tudja, amit Bankár: az út 5,5-ös - legfeljebb könnyű 5,6-os -, szimpla gyalogtúra. Inkább lelki, mint testi próba. Légierő megérinti a sziklát a feje felett, mielőtt térdmagasságban fellép a peremre. Elrugaszkodik a földtől. Biosz megfeszíti a biztosítókötelet. Láthatóan ideges; komolyan azt hiszi, hogy a kezében van egy másik ember élete, pedig mögötte a láthatatlan segítő is kézben tartja a kötelet. Légierő emelkedni kezd: megmarkolja a sziklát, és egész testével rálapul. Erőből próbálja megoldani a feladatot; hamarosan lüktet a karja és sajognak az ujjai. Megáll, a hűvös sziklához préseli az arcát és lenéz. A kilátás nem hatja meg; talán kilépett a komfortzónájából, de tartja magát. Megrázza kezeit, egyiket a másik után, azzal újabb kapaszkodót keres. Öt perccel és négy másodperccel később izzadó tenyerével rácsap a sziklafal csúcsára ragasztott fehér X-re. Biosz még egyszer megfeszíti a kötelet, azután Légierő hátradől, és elengedi a falat. Biosz kiengedi a féket, míg társa visszagyalogol a falon. Levegőt se vesz, amíg földet nem ér.

- Ki a következő? - kérdi a műsorvezető Zoot. Zoo a trió tagjaira mutat. - Így megyek a mennybe én - bólint Ördögűző. Megropogtatja az ízületeit, azzal meg is támadja a falat, és bogárként surran fel rajta. Pincérnő ücsörögve kivár; Cowboy küszködve próbálja feszesen tartani a biztosítókötelet. Ismeretlen számára a mozdulatsor, nem győzi a tempót. Ördögűző hirtelen megcsúszik, kézzel-lábbal kapálózik, ahogy a föld felé lendül. Pincérnő felsikkant. Ördögűzőt félúton élesen felrántja a kötél. Cowboy lábujjhegyen ágaskodva előrebillen, mindkét kezével belekapaszkodik a kötélbe, de láthatatlan segítője biztosan tart. Ördögűző balra lendül, megpördül, és vállal a sziklának csapódik. Mire végül megállapodik, és ernyedten lóg hámjában, vért látni az arcán és a kezén. A nézők most felülről tekintenek le rá, amint a felette elsuhanó drón ráközelít sápadt, verítéktől csillogó arcára. Akár a harci festés, olyan homlokán és bal orcáján a vér, amit a tenyerével és az ujjai végével elmaszatolt. Az álla megfeszül, mandulabarna szeme hatalmasra tágul. - Tudja folytatni? - kiált neki a műsorvezető. Ördögűző mereven biccent. Istenadta önhittsége megingani látszik. Most először, mióta a forgatás megkezdődött, láthatóan beijed. Félelme valahogy valóságosabbá teszi; inkább tűnik emberinek, mint karikatúrának. A producerek aggódnak is; nem ezért vették be a csapatba. A vágóra bízzák a dolgot, de őket is izgatja, mi sül ki ebből. Egy teljes perc telik el - a néző számára csupán néhány pillanat -, mire Ördögűző összeszedi magát. Amikor folytatja a mászást, tőle szokatlan óvatossággal halad. - Hű - szól elismerően Asztalos Csaj. - Azért van benne dinamit. Mérnök biccent; egy ilyen zuhanás után ő biztos nem folytatná.

Mindent egybevetve, a játékosok körében Ördögűző respektje hirtelen megugrik - nulláról egyre, a még ismeretlen hosszúságú skálán. Ördögűző kilenc perc és harminckét másodperc alatt végez. Bankár és Fekete Doki következik. Már a legelső mozdulat nyilvánvalóvá teszi, hogy Bankár gyakorlott hegymászó. Kicsi, energiatakarékos húzódzkodásokkal, töretlen lendülettel halad felfelé. Mászását csak előre felvett vallomása fogja megszakítani: - Nyáron a legtöbb hétvégét a hegyek között töltöm, tavaly megmásztam az El Capet is. Ezt a próbát egyenesen rám szabták. Biztos vagyok benne, hogy jó helyezést érek el. - Alig egy perc és negyvennégy másodperc után csap rá a nagy fehér X-re. Még csak ki se fullad. Fekete Doki kurjongat, ahogy leereszti társát. Ördögűző résnyire szűkült szemmel nézi. - Hűha! - szól elismerően Zoo. - Szép munka. - Mérnökhöz és Asztalos Csajhoz fordul. - Ti jöttök. Sok szerencsét! Most először egy nő indul neki a sziklafalnak. - Nem is tudom - vallja be Asztalos Csaj a kisﬁlmben. - A magasság sosem zavart igazán. Még jobban is érzem magam tőle. A legjobban az ácsmunkát szeretem a tetőn. Az nagy buli. Asztalos Csaj alacsony, ezért nem tud olyan messzire kinyúlni, ám emellett könnyed és ruganyos is köszönhetően a gimnasztika iránti gyermekkori rajongásának. Bár nem halad olyan egyenletesen, mint Bankár, láthatóan ő sem erőlteti meg magát a mászásban. Négy perc és tizenhárom másodperc múltán éri el az X-et, így Mérnökkel a második helyre kerülnek. Zoon és Nyomkövetőn a sor. - Kicsit úgy érzem, hogy nekem kellett volna jelentkeznem - vallja be Zoo, mialatt Nyomkövető beköti magát. - Mindig bevállaltam mindent, tűnhetett bármily ijesztőnek vagy nehéznek, de most számításba kellett vennem a stratégiai

megfontolásokat, és ez esetben egyértelmű, hogy a társamnak több esélye van, mint nekem. Mindenki látta, hogyan mászott fára a minap. Mint egy majom. Vagy vadmacska. - Felnevet. - Egy macskába oltott vadmajom. Ez hogy hangzik? - Az interneten tüstént meg is vádolják rasszizmussal. - Zoo egészen elborzadna, ha tudná. Csupán annyit akart mondani, hogy a ﬁckó jól mászik. A sziklafalon Nyomkövető híján van Bankár tapasztaltságának, viszont ismeri a mozdulatokat és ismeri a testét. Gyorsan és könnyedén halad a csúcs felé. Ketyeg az óra. - Egy perc - jelzi a műsorvezető. Nyomkövető félúton járhat. Negyvenhárom másodperce maradt, ha le akarja hagyni Bankárt. Le is akarja hagyni, ezzel együtt ismeri a korlátait. Ujjai még csak tanulják a sziklát, agya és szeme hatékonyan együttműködik, hogy előre lássa a legjobb fogást. - Másfél perc! Közel kerül a csúcshoz, de vajon elég közel? Fekete Doki megmarkolja Bankár vállát. - Egy negyvennégy - jelenti be a műsorvezető. Fekete Doki és Bankár lepacsiznak egymással. Tizennégy másodperccel később Nyomkövető eléri az Xet. Zooval a második helyen végeznek. Minden késlekedést és átszerelést beszámítva a próba órákon át tart. A rönkkunyhóban felfalt gyümölcs hatása rég elmúlt. Cowboynak még maradt egy burgere a hátizsákjában, ahogy Bankárnak is egy marék fonnyadt spárgája. Nyomkövető reggel elfogyasztotta utolsó csirkemellét is - ha csak teheti, inkább előbb jut kalóriához, mint utóbb. - Farkaséhes vagyok - jelenti be Mérnök, de Biosznak már csak néhány proteinszelete marad, amin többé nem osztozik senkivel. A műsorvezető tojást és kolbászt reggelizett. Ebédre nem maradt idő, de azért evett egy Snickerst és ivott egy Coke

Zérót a mászások között, háttal a játékosoknak. Alig várja, hogy megkezdődjön a próba következő szakasza, ő pedig hozzájusson a szendvicséhez. Ám előbb: a feladat. A játékosok köré csoportosulnak, izgatottan várják, mi következik. Néhány perc múlva egy asszisztens robog be dél felől, miközben előre kiáltozik: - Bocs, bocs! - Kövér és sápadt, pedig csak a húszas évei elején jár. Nagy vászonzsákot cipel, amit egyenesen odavisz a műsorvezetőnek. - Épp ideje - mordul rá a műsorvezető, miközben a játékosok felsorakoznak előtte. A zsákból öt felcsavart térkép kerül elő - egy minden csapatnak. A műsorvezető cirkalmas mozdulattal kibont egyet. - A csapatverseny következő szakasza nemcsak nehezebb, mint bármi, amivel eddig szembekerültek, de hosszabb is. A térképükbe csavarva kapnak egy nyomtatott Nyomot, ami elvezet a köztes ponthoz, ahol újabb Nyomot helyeztünk el. A harmadik és utolsó Nyom vezeti önöket a próba célegyenesébe. - Hatásszünetet tart. - Ma még nem fejezik be ezt a próbát. - Több játékos hangot ad elégedetlenségének, morgásuk aláfesti a műsorvezető szavait. - Indulási sorrendjüket az határozza meg, hányadik helyen végeztek a mászásban. - Bankár felé nyújt egy összecsévélt térképet. - Önök indulnak elsőként, a többiek tízperces időközönként. Máris ketyeg a stopper. Bankár és Fekete Doki siet begyűjteni a felszerelését, azután előreszalad jó öt métert, és szétcsavarja a térképet. A többiek őgyelegnek; Pincérnő leül, egy fának támasztja hátát és behunyja a szemét. Az új térkép domborzati, és sokkal nagyobb területet ölel fel, mint a korábbiak. Kerek, sosem egészen koncentrikus alakzatok, a folyóvizek U-i és V-i regélnek a vidék topográﬁájáról. Az Ön itt áll pötty egészen a bal alsó sarokban látható. Az elmúlt éjszakai földút ilyen méretaránynál mintha a szomszédban lenne. A térképbe

hajtogatott kis cédulán ez áll: Nagy kerek szikla sütkérezik egy patak patkójában. Dél múltán a legmagasabb csúcs sötét árnyat vet, és legsötétebb sötétje mélyén ott lapul a következő Nyom. - Oké - bólint Fekete Doki. - Világos, nem? Találnunk kell egy nagy kerek sziklát egy patak völgyében, keletre a legmagasabb hegytől. Hol lehet? Bankár végigfuttatja ujját a térkép kontúrvonalain. - Itt - bök rá egy pontra. - Ez a legmagasabb. - És itt a kék vonal - ért egyet Fekete Doki. - Csak nem látom a kerek sziklát. Bankár magába fojtja nevetését; nem akar goromba lenni. Fekete Doki nem is látja mosolyát, de a nézők igen. - Nem hinném, hogy jelölnének minden kerek sziklát, legalábbis nem ebben a méretarányban. Meg kell keresnünk a patkót. - Á, rendben. Akkor... ez az? - Fekete Doki megböki a térképet mutatóujjával. A kommentek nyomban áradni kezdenek egy új témakörben, ami nem más, mint „Fekete Doki „virsliujjai”. Hogyan képes megfogni a sziklát? kérdezi majd egy felhasználó, s bár a piros hullámvonal egyértelműen jelöli a helyesírási hibát, semmivel sem törődve elküldi a posztot. Más valaki: Nem szeretném, ha bennem turkálnának ilyen dokkmunkás kezekkel! Csak egyetlen kommentelő képviseli az értelem hangját, miszerint egy orvos hozzáértése aligha mérhető fel az ujjai kerületéből, különben se tudja senki, miféle dokiról beszélünk. Igaz, ami igaz: Fekete Doki nem sebész. Radiológus, aki történetesen remekül boldogul az ujjaival. - Eléggé patkónak tűnik - kockáztatja meg Bankár. - Hogy jutunk el oda a legkönnyebben? Felváltva bökdösik a térképet, és ötleteket cserélnek, míg néhány perc múltán megállapodnak egy útvonalnál, ami többé-kevésbé a vízfolyást követi. Vetnek egy pillantást a tájolójukra, azzal beveszik magukat az erdőbe.

Amikor Zoo és Nyomkövető négy perccel később megkapja a maga térképét, szinte azonnal meghatározzák a célt, miközben Nyomkövető felﬁgyel valamire, amire Fekete Doki és Bankár nem: a szorostól keletre jókora fehér folt keresztezi a térkép buja zöldjét. - Javaslom, hogy kövessük ezt a tisztást északnak, azután az északi peremétől lőjük be az irányt a patkó felé. - Jól hangzik - felel Zoo nevetve -, csak áruld el, mit jelent az, hogy „lőjük be az irányt”! Nyomkövető nem érti, min nevet. Sem a kérdése, sem a tudatlansága nem mulatságos, de miután mostantól társak, válaszol: - Előbb a tájolóval meghatározzuk a követendő irányt, majd a tájékozódási pontok alapján jutunk előre egy olyan területen, ahol máskülönben könnyen irányt tévesztenénk. - Ó! Az éjjel mi is ezt csináltuk. Nyomkövető pislogva nézi, azután előveszi tájolóját, és a térképre helyezi. Állít kicsit a papiroson, hogy a térkép és a tájoló északi iránya pontosan egybeessen, azután elfordítja a tájoló házát, hogy felmérje az eltérést. - Harmincnyolc fok - mondja ki, inkább csak magában. Ezzel eljutunk a tisztásra, habár... - Pásztázni kezdi a térkép szélét. - Mi keresel? - kérdez rá Zoo. - Az elhajlást - feleli Nyomkövető. Talál egy apró betűs szöveget, de nem ez az. - Nem tüntetik fel, de errefelé legalább öt fok lehet. Szóval negyvenhárom fok. Ez az útirányunk. Zoo negyvenhárom fokra állítja a tájolóját, majd a mellkasára merőlegesen beágyazza a pólója mögé. Nyomkövető úgy hajtja össze a térképet, hogy az aktuális helyzetük látható maradjon. - Az a kiszáradt fa? - A korhadt és kidőlt nyírfa a legtávolabbi tájékozódási pont, ameddig Zoo ellát. - Miért ne? - von vállat Nyomkövető. Elindulnak.

- Hallottam már az elhajlásról - töri meg a csendet Zoo -, de hogy őszinte legyek, sejtelmem sincs, mi az. Nyomkövető nem válaszol. Már így is többet társalogtak, mint szeretett volna. Zoo ad neki néhány lépésnyi haladékot, mielőtt erősködni kezd. - Szóval mi az az elhajlás? - A földrajzi és a mágneses Északi-sark közti eltérés enyhül meg Nyomkövető. Zoo kíváncsi tekintete további magyarázatra ösztönzi. - A térképeket a földrajzi Északisarkhoz igazítják, a tájolókat viszont a Föld mágneses pólusához. Az elhajlás figyelembevételével ezt az eltérést küszöböljük ki. - Á! - Zoo próbál, de nem tud olyan nesztelen és puha léptekkel haladni, mint Nyomkövető. Amikor újabb gally pattan el a talpa alatt, elfintorodik, pedig az őket követő operatőr nála is hangosabb. Botladozik, kis híján fel is bukik. Már-már megkérdezi tőle, hogy van, azután magába fojtja a figyelmességet. Nincs is itt, emlékezteti magát. Azután újra elneveti magát, ahogy eszébe jut: Ha egy operatőr elesik az erdőben, de senki se fordul felé, akkor nem is adott ki hangot? Nyomkövető ajka alig észrevehetően lefelé ível. A következő körben Asztalos Csaj és Mérnök jut térképhez. Perceken belül útra kelnek, akárcsak Légierő és Biosz, miután megkapják a sajátjukat. Csak az utolsó csapat, a trió küszködik. Cowboy annyira megkavarodik a térképtől, hogy alig hallja a Nyomot, amit Pincérnő olvas fel. Ismeri a hazáját, csakhogy az egyetlen hosszan elnyújtott lágy magánhangzó - ez meg itt éles mássalhangzók egész sora. Kusza vonalak sorakoznak a szeme előtt. Pincérnőtől nem remélhet sok segítséget, a legnagyobb gondja mégis Ördögűző, akinek a keze, a válla és a büszkesége egyformán megszenvedte a zuhanást. Amennyire Ördögűző látja, a Nyom csak és kizárólag rá tartozik - ő mászott fel és zuhant le érte. Magában fortyog,

alig bírja megállni, hogy ne tépje ki a papírt Pincérnő kezéből. Teljesen eltelik gyűlölettel - szexista gondolatokkal, rasszista gondolatokkal. A megalázó kudarc utóhatásaként felszínre kerül szörnyeteg énje. Ördögűző jól ismeri szörnyeteg énjét, amit tudatosan sosem választana. Bár örökre száműzhetné! Amikor meggyőz egy bántalmazott anyát vagy egy derékszíjjal nevelt ﬁút arról, hogy a gyűlölete külső betolakodó, épp ezt próbálja tenni. Ahogy démonná formálja és elűzi mások gyűlöletét, kezelhetővé teszi a sajátját - csakhogy itt nincs senki, akiből kiűzhetné az ördögöt. Számításba vett mindenkit, de nem terem számára babér, ezért csakis múltbéli tapasztalataiba kapaszkodhat. A Nyom szavai még ott visszhangoznak a fejében. - Legsötétebb sötétje mélyén. Nem hinném, hogy létezne mélyebb sötétség annál, amit egy boulderi asszonynak kellett megjárnia, mielőtt hozzám fordult segítségért. - Tényleg nem most kéne - torkolja le Pincérnő. Ördögűző folytatja. Muszáj folytatnia. - Nem igazi démon költözött belé, az nagyon ritka, de azért tudtam neki segíteni. Azt mondtam: „Igen, téged megszálltak, gyermekem.” Az asszony annyit hallotta már a „nemet”, hogy egy egyszerű „igen” is megtette a magáét. Isten a tanúm rá, abban a pillanatban békesség költözött a tekintetébe. - Muszáj megfejtenünk - sóhajt fel Pincérnő. Ördögűző a térképpel babrál, a sarkát gyűrögeti. - Végül nem kellett más, csak hogy megszorítsák a kezét és elmondjanak érte egy imát. Pofonegyszerű. - Mit mond a Nyom? - kérdi Cowboy. Pincérnő már kétszer is felolvasta. - Nesze - adja át a kis papirost. - Persze nem mindig ilyen könnyű - folytatja Ördögűző. - A legtöbbször nagy erőfeszítéseket követel, de ez valahogy jóérzéssel töltött el. Mindig hálásak nekem, de ő tényleg hálás volt. Nem szexuális értelemben... néha úgy is, bár az

rendszerint a megszállottság része... - Koncentrálhatnánk végre? - csattan fel Pincérnő. - Tudja bárki is, hogyan kell olvasni egy ilyen térképet? - Egy patak patkója - mormolja Cowboy. - Hát... a kék a víz, nem? A patak vonalát kékkel jelölik, de hol fordul el patkó alakban? - A térkép fölé hajol. A kalapját szorongatja, haj tincsei kétoldalt az arcába hullanak, mintha egy függöny záródna össze. - Sok helyen - vágja rá Pincérnő. - Hogyan találjuk meg a legmagasabb csúcsot? - Szerintem ezek a domborzati vonalak - kockáztatja meg Cowboy. Ördögűző hallgat. Egyre csak a hálálkodó asszonyra gondol. A kevesek egyike volt - talán az egyetlen -, aki megértette. Mielőtt távozott, megfogta a kezét, erősen megszorította, és azt mondta: „Tudom, hogy ez nem volt igazi ördögűzés, de bármit is tett, hihetetlenül valóságos. Segített. Köszönöm.” Nem olyasféle asszony volt, aki ilyen választékosan fejezi ki magát, mégis így emlékszik rá, bár néha azt hiszi, hogy csak megszorongatta a kezét és egy szót se szólt. - Ez itt a legmagasabb, nem? - kérdi Pincérnő. - Úgy fest. - Cowboy feszeng Pincérnő jelenlétében, ahogy mellé kuporodik és kilátszik mindene. Szerinte egy nőben legyen több illendőség. Így nem könnyű megállni, hogy legalább hébe-hóba ne nézzen oda. Cowboy nős, de nem szereti a feleségét. Valaha teljesen bele volt pistulva, amit már elképzelni is nehezére esik. Szereti viszont a gyermekeit: két ﬁát és a lányát, akik tizenöt, tizenkét és tizenegy évesek. - Szóval egy patkó a csúcs közelében - mormolja. Nincs meleg, mégis izzad. Magán érzi a kamera vizsla tekintetét. - Mindkét oldalán vízfolyás van - jegyzi meg Pincérnő. Mindkettő elfordul. Honnét tudjuk, melyik a miénk? - A napnyugtához lehet köze? - ráncolja a homlokát Cowboy.

- Ez az! - Pincérnő tapsikol és mosolyog. - Észak... kelet... dél... nyugat! - Minden szónál megböki a térkép égtájait. Nyugat! A nap keleten kél és nyugaton nyugszik, vagyis ezen az oldalon. - Felpezsdül az önbizalma; mérhetetlenül büszke magára, amiért minderre magától jött rá. Cowboy nem szembesíti a tévedésével. A legtöbb néző se fogja. Órákon át tartó kutyagolás - kinek van ehhez türelme? Ez élvezhetetlen. Öt csapat, egyenként legalább négy mérföld. Némelyik akaratlan kitérőket tesz; egy másik csaknem három mérfölddel elvéti a célt, amerre tartani akar. Mindez a gyaloglás, mindez a küzdelem összezsúfolódik egyetlen feliratban: ÓRÁKKAL KÉSŐBB. Órákkal később Nyomkövető és Zoo megkerül egy vadvirágos rétet, mielőtt egyenes vonalban nyugatnak halad. Órákkal később Bankár és Fekete Doki köveken ugrándozik, hogy átkeljen egy vízfolyáson. Órákkal később Asztalos Csaj félrehajt egy útjába kerülő ágat, ami visszalendül, és mellkason vágja Mérnököt. Órákkal később Légierő fájdalmasan biceg, bokájára ráférne a pihenés, amit Biosz biztosítana is számára, ő azonban nem kér belőle. Órákkal később Ördögűző már összeszedi magát annyira, hogy megszólaljon. - Hadd nézzem azt a térképet! Pincérnő odaadja neki. - Merre tartunk? Pincérnő megmutatja. Ördögűző elolvassa a Nyomot, elnézi a térképet. Arca összeráncolódik a gondolkodástól. Visszafordul a Nyomhoz. - Ez nem jó - jelenti ki. - Hogy érted, hogy „nem jó”? - Pincérnő felveszi a valóságshow-k rajongói által oly jól ismert támadó pózt: támaszkodó kéz az oldalra vetett csípőn, fej hátrahúzva és néhány foknyit lehajtva, amivel arra biztatja a másikat, hogy merjen csak még egy szót szólni. Cowboy átkémlel Ördögűző válla felett. - Dél múltán a legmagasabb csúcs sötét árnyat vet - idézi

fel Ördögűző. Rábök a térképen ábrázolt hegyre. - Ha délután a hegy árnyékot vet, az keletre fog esni. - Nem - bizonygatja Pincérnő. - A nap nyugaton nyugszik. - A szemét forgatja. Legközelebb majd azzal jön, hogy a rövidnadrág kitérdesedett? - Nem ez a lényeg - sóhajt fel Cowboy, mire Pincérnő élesen felé pördül. - Próbáljuk máshogyan. Ha balról megvilágítunk egy tárgyat - emeli arca elé a jobb tenyerét, majd többször összezárja mellette bal keze ujjait az árnyék az ellenkező oldalra vetül. A tévedés immár mindenki számára nyilvánvaló. Pincérnő megszégyenülten elvörösödik. Hiányzik neki régi csapata: a nyeszlett kínaiak és a basáskodó szőke. Ördögűző elneveti magát. - Tanárnak kéne mennie - csapdossa Cowboy vállát, de nyomban elkomorodik, ahogy visszafordul a térképhez. Rossz irányba megyünk - jelenti ki. - Át kell vágnunk keletnek. Mérföldekkel odébb Zoo és Nyomkövető jó irányba halad. Mit jó irányba - a létező irányok legjobbikába. - Ott van! - mutat Zoo a kis vízfolyásban nyugvó, közel kétméteres kerek sziklatömbre. A víz kanyarulata hangsúlyos a térképen, mégis alig érzékelhető a helyszínen. A légi felvételek megerősítik a nézőt abban, hogy a páros pontosan követte a Nyomot. Zoo szaladni kezd, Nyomkövető felvonja szemöldökét a kitörő érzelemnyilvánítás láttán. Néhány óra múlva lemegy a nap, így a földdarab jó része árnyékba borul. - A legsötétebb sötétben - emlékszik vissza Zoo, amint eléri a sziklát. - A legsötétebb sötét. - A szikla talpánál keres valamilyen mélyedést. Nyolc másodpercébe telik kitapogatni. A nyolc másodpercet a maga teljességében megmutatják, ezért a nézők úgy érzik, nem fog neki sikerülni... mintha egy örökkévalóság óta tapogatózna... Hiába, megszokták már, hogy megkurtítják a jeleneteket. Zoo és Nyomkövető szemszögéből a fémdoboz szinte

azonnal előkerül. Zoo előhúzza a hasadékból, és kiakassza a pántját. Mostanra Nyomkövető is beérte. Ahogy Zoo felnyitja a dobozt, a nyakát nyújtogatva kukkant bele. Öt papírtekercs, akár a miniatűr papiruszok. - Mi értünk ide elsőnek - jegyzi meg Zoo. Nyomkövetőt nem lepi meg, hogy legyőzték Bankárt és Fekete Dokit. A nyílt terep mindig előny. Mindig. - Mit ír? - kérdezi. Zoo átadja neki az egyik tekercset, mielőtt visszazárja, és a mélyedésbe dugja a dobozt. Nyomkövető széthajtogatja, és hangosan felolvassa a Nyomot. - „Egy állat prédává válik, és ahogy üldözőbe veszik, nyomokat hagy. Egy mérföldön belül átkel. Kövesd a csapást.” - Átkel - mereng Zoo, ahogy a patak felé fordul. Nem lát semmilyen csapást, Nyomkövető azonban igen. Még az ember nyomait is felismeri, aki a hamis nyomokat hagyta, Szakértő nem vigyázott; azt akarta, hogy megtalálják a csapást. - Ott - mutat előre. Zoo követi a tekintetét. - Hol? - kérdezi. - Ott - ismétli meg Nyomkövető. Zoo bárhogy próbálja, nem látja. - Nem tudom, mit keressek - nyög fel. - Legalább rámutatnál? Ahogy Nyomkövető vet rá egy pillantást, Zoo kimondatlanul is hallja kritikáját. Kihúzza magát. - Oké. Tudom, hogy egymás ellen versenyzőnk, de most akkor is egy oldalon állunk. Nem kértem, hogy tarts mesterkurzust, csak mutasd meg, hová nézzek. - Az utolsó kivételével kivágnak minden mondatot, és elmarad a rövid szünet is.

Nyomkövető számára ezúttal is egyszerűbb segíteni, mint hallgatni a tirádát. Megtesz néhány lépést, és lekuporodik a vízparton. - Itt. - Végletekig próbára tett türelemmel mutatja meg Zoonak, hová nézzen, s bár Zoo most sem lát mindent, lát eleget. Látja az eltaposott virágszárat, a bolyhos szőrszálakat a vadmálnabokron, a patalenyomatot a sárban. - Akkor itt kelt át? - Mielőtt Nyomkövető válaszolhatna, hozzáteszi: - Nem, nem. Csak felfelé haladt a folyásirány mentén. Még nem kelt át. Nyomkövető bólint. Együtt követik a csapást. Lassan, keresve a további árulkodó jeleket. Bankár és Fekete Doki megközelíti a kerek sziklát. A nap alacsonyan áll; Nyomkövetőnek és Zoonak már hűlt helye. - Valaki megelőzött - riad meg Bankár, amint felnyitja a kis dobozt. - Cooper és a szőke, lefogadom - mordul fel Fekete Doki. - Mit csináltak, idáig rohantak? - Az tuti. - Fekete Doki hangosan felolvassa a Nyomot. Nincs lenyűgözve; komolyabb szellemi kihívásra számított, talán egy szójátékra vagy fejtörőre. Bankár annál inkább ledermed. - Ki kell találnunk, hol kelt át egy állat? - Vet egy pillantást a lebukó napra, amit ráadásul egy felhő is eltakar. - Nem sokáig lesz világos. - Akkor kezdjük is - bólint Fekete Doki. - Nézd felfelé, én nézem lefelé. Különválnak. Néhány mérföldre innét Ördögűzőt elhagyja a jó kedélye. Bal nagylábujjára vízhólyag nőtt, amitől minden lépés gyötrelem számára. - Sose kövess egy nőt - morgolódik. Pincérnőnek a térde sajog, részben mert napok óta koﬀein nélkül kényszerűl üzemelni. Felkészült a migrénekre - egyet már át is vészelt -, de erre az éles fájdalomra nem. Bármennyire úgy gondolja, hogy ennyi kutyagolás után ez

természetes jelenség, csalódott és ideges. Rá is harap a csalira. - Baszd meg! - vág vissza Ördögűzőnek. - Ott voltál, akkor jártattad volna a szádat, de csak dőlt belőled a baromság. Ez a te döntésed is. Ördögűző élesen felé pördül. A kamera tökéletes szögben áll, amint Pincérnő előrelép, s ahogy közelebb dugja az arcát, a proﬁlja kissé felfelé billen. A két vörös játékos, szemtől szemben. Megállni látszik az idő, s könnyen azt hihetnénk, hogy megcsókolják egymást, amint haragjuk vad szenvedélybe fordul, de nem - a kettejük közt feszülő indulat szigorúan ellenséges. Cowboy Ördögűző vállára ejti a kezét. - A civakodás nem old meg semmit. Menjünk! - Súlyosan tévedsz - nyújtja el a szavakat Ördögűző, ahogy még közelebb hajol Pincérnőhöz -, ha azt hiszed, hogy ezt elfelejtem. - Az esti szellő megrebbenti Pincérnő egyik göndör hajtincsét, ami végigsimít a férﬁ arcán. - Nem felejtek és nem bocsátok meg. Isten szolgája vagyok, és az én istenem a bosszú istene. - Kiköp a földre, közvetlenül Pincérnő tornacipős lába elé, azzal megpördül és továbbindul. - Vadbarom - suttogja Pincérnő, de láthatóan megrendül. A vízfolyásnál Bankár felkiált: - Szerintem találtam egy nyomot! Fekete Doki odasiet hozzá, hogy lássa. Ugyanaz a nyom, amit Nyomkövető mutatott Zoonak, közvetlenül mellette Zoo puhán kirajzolódó lábnyomával. Asztalos Csaj és Mérnök nemsokára elérik a második Nyomot, de Légierő és Biosz se sokkal marad le mögöttük amikor meglátják a nagy kerek sziklát, a másik csapat még ott áll mellette. Kínos incidens: a játékosok tudomást is vennének egymásról meg nem is. A vágó megragadja a pillanatot és kiemeli belőle a kölcsönösen terhes hallgatást. Légierő látja az első patanyomot, mégsem tud dönteni. Nem akarja elárulni a helyes irányt a másik csapatnak, de

minden másodperccel, míg azt latolgatja, hogyan jusson előnyhöz Asztalos Csajjal és Mérnökkel szemben, ő és Biosz egyre távolabb kerülnek az élen haladó két csapattól. Végül úgy dönt, ez utóbbi többet nyom a latban, és magához szólítja társát. Asztalos Csaj hegyezni kezdi a fülét, mint egy vadászkopó. Hamarosan mind a négy játékos északnak halad. Légierő és Biosz talán három méterrel előzi meg a másik kettőt. - Itt kelt át - jelenti ki Nyomkövető valamivel feljebb. Zoo már készül megkérdezni, honnét tudja, mégis úgy dönt, inkább megpróbálja maga kideríteni. Lekuporodik a füves partoldalra. Nem látja nyomát az általuk üldözött állatnak, az viszont feltűnik neki, hogy a vízfolyás itt sekélyebb. A hely természetes gázlónak tűnik. Azután meglátja: friss kaparásnyomok a szemközti parton, ahol a megbolygatott sár nedvesen fénylik. - A túlsó part - mondja ki. Nyomkövetőt olyan érzés tölti el, amire nem számított: büszkeség. Büszke beszédes és kicsattanóan vidám csapattársára, amiért nem kért tőle segítséget, amiért egyedül találta meg a nyomot - legyen bármennyire is nyilvánvaló. - Ott a szikla is - mutat a kis kerek kőre, amit felrúgtak a patakmederből, ezért egy nagyobb szikla tetején fekve megtöri az áramlást. - Á, igen. Mint egy sírbucka. A nagyobb kőre helyezett kisebb pontosan ezt a hatást akarja kelteni, még ha az építmény nem is nő olyan magasra, mint társai. A Szakértő azért építette, hogy ráterelje a ﬁgyelmet. Zoo és Nyomkövető átkelnek a vízfolyáson. Zoo több sáros lábnyomot is hagy a lépőköveken, amit észrevesz, de Nyomkövető rendületlenül halad tovább, ő pedig követi. Innét egyértelműen kirajzolódik az ösvény: letaposott fű és elroppant gallyak. Egy nyírfaliget felé tartanak. A legközelebbi fán fadoboz függ.

Nyomkövető felnyitja. A fedél belső oldalára feliratot festettek: ÉHES? - Úgy ám - csiripel Zoo. - De még milyen éhes. Belekukkantanak Nyomkövetővel. A dobozban, szegekre akasztva öt korongot helyeztek el. Minden korongba mást véstek: egy szarvast, egy nyulat, egy mókust, egy kacsát és egy pulykát. - Mit gondolsz? - kérdi Zoo. - Legyen szarvas? - Úgy intézték, mintha annak a nyomait követnénk. - Zoo ezt igennek veszi, és leemeli a korongot. Nyírfából készült, és épp elfér a tenyerén. Átfordítja. Hátán az új irány: tizenkilenc fok. Átállítja a tájolóját. Bankár és Fekete Doki kis híján elhagyják a gázlót, amikor Fekete Doki hirtelen megszólal. - Hé, azok ott lábnyomok? - Bankár lefékez, majd megállás nélkül a túlsó part felé indul. Minden átkeléssel egyre nyilvánvalóbbá válik, merre vezet a csapás. Az erdő összesűrűsödik Zoo és Nyomkövető körül, majd újra megritkul, mielőtt meglátják: egy dámvad, a hátsó lábainál fellógatva. Nyelve kibukik a szájából, jó fél méterrel a talaj felett. A halott szarvas mellett vízhatlan vászon, rajta vödör és öntöttvas serpenyő, valamint egy kis doboz egy szarvas képével és korong méretű réssel a tetején. Zoo sok halott állatot látott már, de még egyet se így fellógatva. - Mintha üveggolyók lennének a szeme helyén - jegyzi meg, ahogy bedobja a korongot. - Nekem ehetőnek tűnik. - Tudod, hogyan kell előkészíteni? Nyomkövető bólint. Zoot fűti a tudásvágy, hogy megtanuljon megnyúzni és kibelezni egy állatot, gyomra mégis háborog a gondolattól, hogy elvégezze a véres munkát. Meg akarja enni a szarvast, de nem akar ő lenni az, aki feldarabolja. Jókedve dacára ő is kimerült. Igazából másra se vágyik, csak hogy leüljön, egy fának támassza a hátát és behunyja a szemét.

- Gyűjtök fát és megrakom a tüzet - paskolja meg az övén lógó tűzgyújtót. - Ne itt. - Nyomkövető máris előhúzta kését. - Miért ne? - A vér és a belsőségek idevonzzák a ragadozókat. Menj vissza a patak felé, és keress egy helyet, ahol könnyen hozzáférünk a vízhez. Zoo nyerte az egyéni próbát, ő választott magának társat - ez nem azt jelenti, hogy ő a vezetőjük? Mégis elfordul és teszi, amit a fickó mond. Mielőtt a nézők látnák, ahogy megadóan távozik, bevágják az aznap este készült kisfilmet. - Cooper nyilvánvalóan nagyon tapasztalt - ismeri el a szemüvegét igazgatva. A veríték a homlokára tapasztja haj tincseit, miközben számtalan rakoncátlan szál keretezi az arcát. - Nélküle biztosan nem lennék az élen. Amellett nyugalmat sugároz. Nincs egy felesleges mozdulata, egy felesleges szava, értik? Nagyra tartom emiatt, ezt szívesen eltanulnám tőle. Már így is sok mindenre megtanított. Ha választanom kell, hogy tartsam a számat, tegyem, amit mond, és ezáltal még többet tanuljak, vagy - rajzol idézőjelet a levegőbe - kiálljak magamért, tutira a hallgatást választom. - Elneveti magát. - Ami rohadt nehéz. Nyomkövető szemmagasságban ejti meg az első vágást, néhány centire a dámvad végbélnyílásától. Körben fűrészel, majd a szabad kezével kiszabadítja a végbelet, amit szorosan összeköt a vödörben talált madzaggal. A képkivágáson túl megjelenik Szakértő. Udvariasan visszautasították, amikor tanácsokkal próbált szolgálni, de már látja, hogy Nyomkövető tényleg nem szorul rá a segítségére. Ennek ellenére marad és figyel, miután ezért fizetik, és a következő csapat még messze jár. Nyomkövető elköti az állat húgycsövét, majd hosszú, egyenes vonalban végigmetszi az irháját, egyik végétől a másikig. Mielőtt kivágná az első szervet, operatőre megpróbálja szóra bírni. - Ide jó lenne valami szöveg, cimbora.

Nyomkövető megtorpan, ahogy kése belülről nekifeszül a dámvad bőrének. - Vigyáznunk kell, hogy ne szennyezzük be a húst magyarázza, miközben folytatja a munkát. - Ezért kötöttem el a végbelet és a húgycsövét, ezért próbálom elkerülni, hogy felsértsem a gyomorfalat. Most pedig elvágom az állat légcsövét. - Nyomkövető az állat fejéhez kuporodik, és mélyen benyúl. Amikor kihúzza a kezét, bőrét vér borítja, s nemcsak a légcsövet szorongatja, de a szarvas szívét és tüdejét is. A vödörbe ejti a belső szerveket, majd leáll, és a kamera felé fordul. - Ezt nézzék! - Benyúl a vödörbe, kiveszi a rózsaszín tüdőt, ami ernyedten lóg a kezében. Ekkor az ajkához emeli az elmetszett légcsövet, és belefúj. A milliónyi néző egyszerre kap levegő után, amint a tüdő hatalmasra fúvódik, mint egy léggömb - olyan léggömb, aminek szabálytalan a formája és apró véredények tarkítják. Nyomkövető elcsípi a légcső végét és eltartja magától a felfúvódott tüdőt. Vér csillan az ajkán, míg felsőteste háttérbe szorul a két rózsaszín lebeny mellett, mely nem is olyan rég oly aprónak tűnt. A bemutató egyértelművé teszi, hogy a szarvas tüdeje sosem férne el az ember mellkasában. Nyomkereső hagyja leengedni a tüdőt, majd egy pillanatig dermedten áll, és arra gondol, mikor látta először ezt a mutatványt. Tizennyolc éves volt, érettségi után jelentkezett egy háromhetes túlélőtáborba. Nyolcfős csapatuk megölt és megnyúzott egy kost, majd tovább is követte volna az instruktor utasításait, ám az átvette tőlük a munkát, hogy menet közben részletesen elmagyarázzon mindent. Ez az apró, sportos, fekete hajú fehér nő hirtelen hanyag nemtörődömséggel szájához emelte az állat tüdejét és felfújta. E pillanatban Nyomkövető egész élete megváltozott, amikor megértette: mindnyájan prédák vagyunk. A kirándulás előtt élete egészen más irányba haladt - nem állt tőle távol, hogy könyvelőként, esetleg az IT szektorban helyezkedjen el -, ám a tény, hogy a megelőző

négy napban összesen nem fogyasztott el ezer kalóriát, viszont halálosan kimerült, és szembesült önnön halandóságával, eltökélt változást idézett elő benne. S bár évekbe telt elsajátítani a szükséges tudást, beteljesítette a legvégső emberi álmot: pontosan az lett, akivé lennie kellett. Sajnálatos módon ez még nem jelentette, hogy jól keresett, ráadásul gondoskodnia kellett rákos anyjáról is. A horribilis kórházi számlák kényszerítették erre - ezért jelentkezett a műsorba, még ha nem is vallja be. Most pedig visszafordul a fellógatott dámvadhoz, és gondosan kiemeli dagadozó gyomrát. Fekete Doki és Bankár elérik a dobozt. A kacsát választják. - Olyan, mint a csirke, csak táplálóbb - indokolja meg a döntést Bankár. - Tudom, ettem már kacsát - vágja rá Fekete Doki. Követik a korong hátoldalán feltüntetett irányt, és egy fára lógatott vadkacsára bukkannak. A tollfosztásban és belezésben Fekete Doki viszi a prímet - talán nincsenek sebészkezei, de az orvosi egyetemen még hullát is boncolt. A kissé megkopott tapasztalatnak és Szakértő láthatatlan jelenlétének köszönhetően jól boldogul. Nyomkövető besétál Zoo kis táborába a vödörrel és az öntöttvas serpenyővel. Kezét csuklóig borítja az alvadó vér, ami matt lakkréteget kölcsönöz sötét bőrének, de egyébként nehéz elkülöníteni tőle, amíg meg nem látjuk a tenyerét. Máskor halvány barackszínű bőre rőten árulkodik véres tettéről. Zoo a tüzet élesztgeti, és nem retten meg, de támad egy gondolata: ha Nyomkövető fehér lenne, az élesebb vér-bőr kontraszt jobban zavarná? Gyanítja, hogy igen. - Hogy ment? - kérdi. - Vesepecsenyét vacsorázunk - felel Nyomkövető. - Szuper. - Zoo fogja a nehéz serpenyőt és visszafordul a tűzhöz. - Elkezdem sütni, ha meg akarsz mosakodni. Én... - Kösz - szakítja félbe Nyomkövető.

Zoo megrándul, mintha villamos áram szaladna végig a testén. Serpenyővel a kezében mozdulatlanná dermed, és csak hallgatja, ahogy Nyomkövető távozik. Amikor visszatér a patakról, a férfi nemcsak tisztább, de beszédesebb is. - Van néhány dolog, amit tudnod kell a nyomolvasásról magyarázza. A hús sercegve sül a serpenyőben, vastagon beborítva a zsírréteggel, amit Zoo előre felolvasztott, mint a vajat. - Először is, az összképet kell látnod. Ne keress lábnyomokat, se csapást. Könnyű elveszni az apró részletekben, amikor igazából arra van szükség, hogy hátrébb lépj és meglásd az összképet. Egy ember vagy állat, amikor keresztülhalad az erdőn, nem mindig hagy látható csapást, de mindig hagy nyomokat. Felfordított leveleket, elpattant ágakat, ilyeneket. Minden, amit nemrég bolygattak meg, a színével vagy a mintájával kilóg a környezetéből. Meg kell tanulnod észrevenni ezeket a kis különbségeket. Nézd meg például, ahonnét most jöttem. Látod a nyomaimat? Zoo elfordul. Hunyorogva néz. Nyomkövető a kisfilmben bevallja: - Sok nagyszerű tanárom volt. Előttük tisztelgek azzal, hogy segítek Zoonak. Amellett, még ha jobba válik is, nem ér fel hozzám. A vetélkedő végéig biztosan nem. - Zoo férje látja majd a jelenetet, és azt gondolja: hát megint megcsinálta, kicsalogatott valami betokosodott faszit a teknőspáncéljából. Aki idővel meg fog lepődni, ahogyan korábban ő is, milyen könnyen képes Zoo felérni bárkihez. Nyomkövető tovább magyaráz: - Ne nézz, pásztázz! Ha nem veszel észre semmit, változtass a látószögön: kerülj magasabbra vagy ereszkedj le a földre. Figyeld a fényviszonyok változásait. Zoo szeme elkerekedik, ahogy tekintete végigpásztáz az erdőn. Feláll. Nagyjából tudja, honnét jött a férfi, de próbál nem erre támaszkodni. - Ott? - mutat előre. - Mintha más lenne a levélszőnyeg.

- Pontosan - bólint Nyomkövető. - Odavertem a lábam, hogy jobban látsszon, amellett követtem a nyomodat. A legtöbb állat nyomai nem ilyen egyértelműek, de kezdetnek ez is megteszi. - Hogy odavered a lábadat? - kérdi Zoo. Nyomkövető mindkettőjüket meglepi egy nevetéssel. - A cipő segít. - Felemeli lábát és megmozgatja a lábujjait. Azután, mert nem ezért vannak itt, újra szenvtelenné válik az arca. - Fogy a fény. Beteszem ezt a vízbe, mielőtt megromlik. - Fogja a vödröt, benne többkilónyi izmos hússal és zsírral. - Biztos, hogy semmilyen állat nem fogja kikezdeni? kérdezi Zoo. Nyomkövető megtorpan. - Majd teszek rá egy nagy, lapos követ. A legtöbb esetben elég ennyi. Miután távozik, Zoo a kamera felé fordul. - Nem tudom, mi ütött belé, de csak így tovább. A következő két csapat gyors egymásutánban éri el a fadobozt. Légierő látja meg elsőként, biztatására Biosz végül Mérnök és Asztalos Csaj előtt fut be. A nyulat választja, azzal visszakocog társához. - Pulyka? - kérdi Asztalos Csaj pillanatokkal később. - Az - válaszol Mérnök. - A nyúlnál biztos kiadósabb. A csapatok különválnak és felkutatják a prédát. Segédlet mellett elkészítik a vacsorát és a hajlékot. A nap lassan lenyugszik. A trió még mindig jó egy mérföldre jár a nagy kerek sziklától. Ördögűző magában füstölög. Cudar kedvében van, amiért ennyire nem értékelik. Pincérnő utálkozva mered a tarkójára, míg Cowboy kerülni igyekszik mindkettejüket. A harag óvatlanná teszi Ördögűzőt. Megbotlik egy kőben és elterül a földön. - A rohadt kurva anyját! - bődül el. A káromkodást még könnyű kivágni, az indulatot már kevéssé. Pincérnő és Cowboy hátrahőköl, ahogy majd sok néző is

tenni fogja. Ördögűző fél térdre tornássza magát, és leszegett fejjel kivár. Rázkódik a válla. Érzi, ahogy szörnyeteg énje szabadulni próbál börtönéből. Tudja, hogy nem engedheti ki, mert ha megteszi, elveszíti az önuralmát. Mindenféle rettenetes dolgot tett már, miután elvesztette az önuralmát. Korábban nős volt. Szerelemből, alig tizenkilenc évesen házasodott. A dolgok ezután nem úgy alakultak, ahogy tervezte, és sötét énje szörnyeteggé hízott a csalódottságán. Egyik éjjel a felesége panaszkodott a pénz miatt, mire elvesztette az önuralmát. Gondolkodás nélkül, teljes erőből és összezárt ököllel ütött, miáltal eltörte a negyedik kézközépcsontját és sikerült padlóra küldenie a feleségét. Máig nem feledi, ahogy látta hátrabicsaklani a fejét és szétterült szőke haját, akár a legyező; ahogy mozdulatlanul feküdt a szőnyegen, a felgyülemlett kenyérmorzsa és macskaszőr között. Emlékszik mozdulatlanságára - halottnak hitte. Azután a nő magához tért, és még aznap éjjel elhagyta. Bal szemében kipukkantak a véredények. Utolsó pillantása máig kísérti mintha maga a sátán tükröződött volna abban a véres szemben. A producerek sem tudnak az incidensről. Ördögűző volt felesége nem tett feljelentést, így jegyzőkönyv se készült. Az adást mégis nézi majd valaki, aki tud az esetről - maga a volt feleség. Látja majd a kirobbanni kész indulatot, és azt gondolja: jaj, ne, amikor Ördögűző felpattan, és Pincérnő felé pördül. - Hülye picsa - vicsorogja, mire a volt feleség átéli Pincérnő minden félelmét. Fuss, szívem, könyörög, ám amíg ő ösztönösen menekülne, addig Pincérnő a harcot választja. Ütésre emeli a kezét, de Cowboy mackós ölelésébe szorítja és félrevonja. - Eressz el! - sikítozik-rugdalózik Pincérnő. Magasabb Cowboynál, aki alig tudja megtartani. - Ki fognak zárni - ﬁgyelmezteti Cowboy.

- Nem érdekel. - Pincérnő szép arca eltorzul az indulattól. Ördögűző időközben meghunyászkodik. Történik valami, amit nem igazán tud megfogalmazni. Nem akarja látni visszatükröződő haragját; nem akarja, hogy ő legyen az oka egy félig idegen indulatának. Ehhez jön még Cowboy békítő gesztusa; az alacsony, egyszerű ﬁckó nemessége. Ördögűző lehiggad. Sajnálja kirohanását, s bár a tekintetével némán bocsánatot kér, túl gyáva ahhoz, hogy szavakkal is megtegye. Csak annyit mond: - Ez valóban méltatlan hozzám. Megtanultam a leckét. Azzal továbbindul. Hirtelen pálfordulása összezavarja Pincérnőt, aki nem hallja ki ebből a megbánást. Mozdulatlanná dermed, mire Cowboy elengedi, és még a gondolatba is belepirul, milyen szoros testi közelségbe kerültek. Szinte biztos, hogy még a mellbimbóját is megérintette. A nap lenyugszik, mire elérik a sziklát. A telihold ragyog; a trió könnyedén megtalálja a Nyomot. - Sötétben nem mehetünk tovább - jelenti ki Cowboy. - Akkor szerinted mit kéne tennünk? - kérdezi élesen Pincérnő. - Tábort verünk, azután hajnalban tovább megyünk. - De már mindenki előttünk van! Ördögűző ülő helyzetben támaszkodik a nagy kerek sziklának. Leveszi bakancsát és megbökdösi vízhólyagját. - Akkor is előttünk lesznek, ha egész éjjel a sötétben bolyongunk - véli. - Közben csak elfáradunk, és összetapossuk a nyomot, amit követnünk kellene. - Mesés. - Pincérnő oda se tud nézni, ahogy kipukkasztja a szőrös lábujjára nőtt rózsaszín hólyagot. - És miből lesz szállásunk? Ördögűző megpaskolja háta mögött a sziklát. - Ilyen szélfogóval se perc alatt építünk egyet. - Nyögve talpra áll, és mezítláb nekilát hosszú fadarabokat gyűjteni. Cowboy és Pincérnő összenéznek.

- Most meg mi van? - kérdi Pincérnő. - Semmi. Szerintem bekattant. - Mesés - ismétli meg Pincérnő. - Ez nagy buli lesz. A többi csapat már megvacsorázott; a legtöbb játékos alszik vagy a legjobb úton jár efelé. Bankár a kabátja alá rejti kezeit. Mérnök még nem vette le szemüvegét; elnehezülő szemhéja mögül ﬁgyeli, ahogy a holdfény kirajzolja egy arra surranó bogár tintaszerűen elmosódó vázát. Nyomkövető hortyog, ahogy a csövön kifér. Mellette Zoo összekuporodik a neoprén takaró alatt, bárányokat számol, s közben végigsimít jegygyűrűje helyén. Addig követi a horkolás ritmusát, míg Nyomkövető hangja eggyé nem válik az ágakat felborzoló széllel. Csak Biosz marad a szabadban. A kis tűz mellett ücsörög, átkarolja térdét. Hiányzik neki a társa, emiatt nagyon magányosnak érzi magát. Eszébe jutnak a pánikszavak, de csak úgy átfutnak a fején - nem akarja kimondani őket. Csupán eltűnődik, milyen lenne távozni, és mennyi idő telne el, mire hozzájutna kedvenc mangós turmixához. - A világ összes nyúlraguját elcserélném egy mangós turmixra - mondja ki. - Még egy csokisra is. - A teste úgy áhítja a cukrot, hogy a feje belesajdul. Iszik egy kortyot, közben azt kívánja, bár lenne a víznek bármilyen íze, vagy legalább kicsit pezsegne. Ördögűző, Cowboy és Pincérnő megépítik szerény hajlékukat, mielőtt összebújnak a sötétben.

11. A bácsikám szerint a vízben volt, ezért nem ittam mást, csak palackozott vizet - meséli Brennan. - Anyám szerint a terroristák csinálták, valami vegyi fegyverrel vagy ilyesmi. Várja, hogy feleljek, de engem csak az érdekel, van-e bármilyen Nyom a meséjében. Sokat beszél az anyjáról, túlságosan sokat. Kutyagolunk. Dél felé jár, mégis friss az idő, egyre inkább őszies. Pontatlan számításaim alapján mélyen benn járhatunk a szeptemberben. Türelmetlensége hallgatásommal arányosan nő. - Neked biztos szerencséd volt, idekint elkerülted a legrosszabb részt. Attól kezdve, hogy először hallottam róla, és az elnök beszélt a tévében, mintha egyszerre történt volna minden. Azt mondták, zárkózzunk be, azután hallottam, hogy néhány kölyök az utcánkban is beteg lett. Akkor költöztettek minket a templomba. Még mindig nem jött meg a vérzésem. Pedig már jócskán esedékes lenne. - Aiden nyári táborban volt. Anyám azt mondta, haza kell jönnie, és próbált is, de nem engedték, azután bedöglöttek a telefonok. Talán tudnom kellene, ki ez az Aiden, azután eszembe jut: korábban beszélt valami testvérről. Ő lehet Aiden, vagyis csak lényegtelen részlet - kitölteni a hézagokat. - Néhány napig ott voltunk - folytatja Brennan. Szemeteszsákokat cipel, tele üdítővel, édességgel és egyéb haszontalan kalóriákkal. Cheetost reggelizett egy üveg kólával. - Untam magam, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Azután kezdtek megbetegedni az emberek. Kezdetben csak páran, akiket elkülönítettek, talán az egyik szobába, amit a hittanórákhoz használtunk, de utána már

túl sokan lettek, mindenhol ott voltak, és kezdett iszonyú büdös lenni, mert a betegek csak rókáztak, meg ilyesmi. Ismerem a sztorit. Mindenki ismeri a sztorit. Hiába várom a Nyomot. - Nem éheztetek? - kérdezek közbe. - Valami sebhelyes arcú ﬁckó nem sajátította ki a vízkészletet? Megrázza a fejét, láthatóan komolyan vesz. - Nem, rengeteg élelem volt, mert a betegek nem tudtak enni. A vizet se zárták el. Sokan nem akarták meginni, ami a csapból jött, ezért nekem kellett töltögetnem az üvegeket. Mármint... a fürdőszobai csapból ugyanaz a víz folyik, mint a konyhaiból, igaz? - Igaz! - Meglendítem az öklömet, hogy ezzel is nyomatékot adjak helyeslésemnek. Emlékszem, évekkel korábban a Discovery Channelen láttam valami hasonlót: „kísérletnek” nevezték. Az alanyoknak, akik „túlélték” a szimulált járványt, kis közösséget kellett építeniük, mielőtt eljuthattak a biztonságba. Csupa dögös dolgot csináltak - újjáélesztették a napelemeket és feltörték a kocsikat -, de nekem csak annyi jut, hogy kutyagolok egy kölyökkel, akinek szófosása van. Persze ők tényleg tudták, mire vállalkoznak. Azt talán nem, milyen nehéz lesz, de ismerték a felállást. Ez viszont eleve a túlélésről szól. Vetek egy pillantást Brennanre, aki tovább locsog a templomról. A Discovery Channel szimulációja kis területet érintett: a játékosok X tömböt tettek meg az első évadban és néhány mocsári kilométert a másodikban. Eközben én már több százháztömbnyi utat gyalogoltam - ha nem több ezret -, ráadásul nem is egyetlen játékosként. Hogy csinálhatják? Hogy tisztítják meg előttünk az utat? A válasz kézenfekvő: pénzzel. A valóságshow-k legendásan olcsók, itt azonban komoly költségvetéssel dolgoznak. Már a jelentkezés során egyértelművé tették, hogy lehetőségünk lesz részt venni egy „mérföldkőnek

számító tévéműsorban”, a hangsúly mégis az ő lehetőségeiken van. Képesek kiüríteni az otthonok százait, berendezni az útba eső üzletek tucatjait, s ez még semmi. Elrugaszkodottnak tűnik, de megtehetik. Másként mi értelme az egésznek? - Amikor rajtam kívül nem maradt más - folytatja Brennan -, útnak indultam. Nem túl meggyőző előadás; hangjának tárgyilagossága nincs összhangban az általa mesélt történettel. Nem tudom, miért bosszant a szinkron hiánya, de tény, hogy bosszant. A járványos műsorhoz készült volna egy harmadik évad is, de leállították, mielőtt egyetlen epizód is műsorba került volna. Mivel azt a sok menő cuccot, amit a játékosok építettek, meg is kellett védeniük. Egyikük belehalt, amikor egy kamu támadás során kupán vágta egy kamu útonálló vagyis a támadás nem is lehetett annyira kamu. Legalábbis a kommentelők egy csoportja erre a döntésre jutott. Nem tartoztam közéjük. A mi szerződésünk amúgy is világosan kimondja, hogy senkit sem fognak kupán vágni. De akkor miért kerülnek ilyen gyorsan adásba az epizódjaink? Hátha valaki más okból halálozik el? Kétlem, hogy ez lenne a legnagyobb félelmük, de logikus, hogy felkészülnek olyan eshetőségekre, melyek a vártnál előbb véget vethetnek a műsornak. Eszembe jut a rosszullétem. Akkor közel kerültünk - ha nem is a műsor, de az én szerepem végéhez -, pedig már benépesítették a világomat a halott kellékekkel, a visítozó babával és az interaktív operatőrrel. Innét tényleg csak egy lépés, hogy leüssön egy útonálló. Igazából meglep, hogy eddig nem kellett mással megküzdenem, mint a lázrohammal és a gépfarkassal. A szófosásos ﬁú pedig, bármit is próbál elhitetni velem, az ő oldalukon áll. Az övéken, nem az enyémen. Nem árt észben tartanom. - El kellett jönnöm - lendíti meg műanyag zsákjait. Elmennem valahová, ahol még sose jártam. Így találtam

rád. Úgy mondja, mintha a sors keze lenne. Pedig nem a sorsé, csak a producereké. - Szóval akkor anyád is meghalt? - kérdezem. Élesen beszívja a levegőt, és kis híján elbotlik. - Halottnak kell lennie - érvelek ha sok száz beteggel együtt a templomban ragadtatok, ahol mindenki kiköhögte, kihányta és kifosta a belét. Anyuci kisﬁának tűnsz, te mégis itt vagy, ő meg nincs. Ez azt jelenti, hogy meghalt, nem? Nem válaszol. Azt hittem, sikerül némi érzelmes színt csempésznem az előadásába, de ez még jobb. Áldott csend. Gyaloglás közben előtérbe kerülnek a családdal kapcsolatos gondolataim. A választott családom, meg a másik, amelyikbe születtem. Közönyöm ez utóbbi iránt, és a félelmem, hogy ha valaha gyermekem születik, egy napon ő is ilyen közönyös lesz irántam. Fura, hogy álmaimban mindig kisﬁút látok, mégis az az eshetőség riaszt a legjobban, hogy kislányom lesz. Egy kislány, akit lehetetlen jól nevelni. - A te ismerőseid is mind halottak - jegyzi meg Brennan. Meglepetten fordulok felé. Az arca egészen közel kerül: vörös a szeme, sírástól eltorzult arcán könnyek peregnek végig. A takony az orrlyukától egészen az ajkáig lefolyik. Éreznie kell az ízét. - A családod - teszi hozzá. - A vadvízi evezős barátaid. Lefelé úsznak a folyón, a halak meg felzabálják őket. - Ez... ez azért durva. - Van valami a hangjában, amit nem tudok meghatározni. Nem rosszindulat. Nem hinném, hogy fájdalmat akarna okozni. Nem tudom, mit akar elérni. - A tények durva dolgok. - Könyökhajlatába szorítja zsákjait, mielőtt karba teszi a kezét. Az óra számlapja rám kacsint. Duzzog, eszmélek rá. A gondolat döbbenettel párosul, azután arra gondolok: miért is ne? Biztos honvágya van. Nyilván ő se tudta, mire szerződik. Kicsit megsajnálom, de leginkább azért hálálkodom, mert újra elhallgat.

S ha az anyám tényleg halott lenne? Korábban is merengtem már ezen. Még csak ötvenhat éves, de sokkal idősebbnek tűnik, főként a bőre miatt. Hetente kétszer negyven mérföld oda, negyven mérföld vissza, csak hogy megtartsa az évszakhoz nem illő barnaságát - rákkeltés mesterfokon. Legyen nyár vagy tél, ez a barnaság nagyon nem illik Vermonthoz, ha csak véget nem ér a feltűrt ingujjnál. Bejátszik még az étrend - hagyományosnak mondható a gofri tejszínhabbal és öntettel, utána extra adag juharszirupos fagyival ami garantálja számára a korai búcsúztatót. Lényegében már halott. Belegondolok, csak hogy tudjam, milyen érzés. Nincs kézzelfogható hatása. Rosszul kéne éreznem magam, akarom is, mégsem megy. Emlékszem, amikor elkezdtem az orvosit, ő meg mindenkinek elhencegett vele: az ő diadala volt, nem az enyém. Miközben valahányszor kudarcot vallok - mint amikor nyolcévesen elvesztettem azt a versenyt, vagy két éve nem vettek fel a Vadvédelmi Alaphoz -, azt érezteti velem, hogy ő előre tudta, mekkora könnyelműség egyáltalán próbálkoznom. Mégis próbálkozom, évek óta mást se teszek. Emlékszem az esküvőm napjára: mennyire boldog voltam, milyen szerencsésnek éreztem magam. Emlékszem, a fogadáson anyám odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon. „Olyan gyönyörű vagy - suttogta. - Épp, mint én a te korodban.” Az ő múltja, az én jelenem. Az ő jelene, az én jövőm. Mint valami átok. A legrosszabb, hogy láttam a képeket - tudom, hogy valaha ő is boldog volt. Jöjjön az apám. Ez már fogósabb. Nem állunk közel valamikor a pubertás környékén elveszítettük a képességet, hogy kommunikáljunk egymással. Szerintem azt is nehezére esett megérteni, miért akarok annyira elszabadulni a helyről, amit ő annyira szeret. Mégsem tudok úgy gondolni rá, hogy ne jusson eszembe a fahéj és a juhar édes aromája. Főként a juhar. - Lehet egyáltalán rossz emlékünk a gyerekkori

sütésekről? - tűnődöm hangosan. - Mi? - ráncolja a homlokát Brennan. - Semmi. - Azt gondolom: ez végképp nem tartozik rátok. Habár apám és anyám tizennyolc évet húzott le együtt, jóformán csak a közös sütésekre emlékszem. Kiskoromban suli előtt besegítettem apámnak a pékségben. Senki nem tudott úgy banánt passzírozni a juharos banánkenyérbe, azután porcukrot hinteni az őzgerincbe öntött tésztára. Másra is emlékezni akarok, bármire, ami nem süti, de csak a negyedikes szülinapom jut eszembe - bár igazából lehetne akármelyik. Delfines partit rendeztünk, mert akkoriban ez volt a kedvenc állatom, pedig csak évekkel később láttam igazit. Persze apám sütötte a tortát - delfin formájúra, juharos vajkrémmel borítva -, és hozott egy nagy papírmasé bábut is, szintén delfint, benne az elrejtett ajándékokkal. A legtöbb osztálytársam eljött. David Moreau-tól egy papírsárkányt kaptam; azon a hétvégén együtt reptettük. Vagy ez ötödikben történt? Nem tudom biztosan. Csak arra emlékszem, hogy apa delfines tortát sütött, anya meg a körmét rágcsálta, miközben üdítőt töltött magának egy átlátszó műanyag pohárba. Azután megvan: apám éljenez a lelátón. Középiskola, első év, első megbeszélés a futópályán, még jóval azelőtt, hogy csapatkapitány lettem. Tényleg ez volt az első? Bennem legalábbis így maradt meg, ilyen elevenen. Emlékszem görcsbe ránduló gyomromra, az enyhe fájdalomra megnyúló ínszalagjaimban. Emlékszem, ahogy apám a nevemet kiáltozza. Nem hazai pályán futottam; egy másik városban, félórányira a sulimtól. Apa korábban bezárt, csak hogy lásson. - Annyira sajnálom, Mae. Hunyorgok. A versenynek vége, és nem emlékszem, hogyan futottam. Azt se tudom, hányadik lettem. - Olyan nehéz rá gondolnom - sóhajt fel Brennan. Hiányzik... egyszerűen hiányzik. Egy pillanatig azt se tudom, kiről beszél.

- Ne aggódj - felelem. - Biztosan most is néz. - Tudom. - Keresztet vet; a műanyag zsákok tompán puﬀannak a mellkasán. Az arcom tüstént égni kezd. Nem így értettem. Még ha el is hinném, hogy az anyja meghalt, akkor se akartam volna ezt mondani. S ami még rosszabb: most, hogy kiforgatta a szavaimat, biztosan adásba kerülnek. A tudattól, hogy akaratlanul is hozzájárultam az amerikai médiát megfertőző spirituális közhelyarádathoz, a rosszullét kerülget. Néhány lépést követően Brennan tovább fecseg a hülye haláról, amit gömbakváriumban magával vitt a templomba, de a szomszéd macskája megette. A fürdőszobában töltögette az üvegeket, amikor az eset történt. - Csak egy hal - bukik ki belőlem. - Arra van, hogy megegyék. - De... - Kérlek, csak... kérlek, csak legalább öt percig hallgass. Kidülledt szemmel mered rám, de még egy percet se bír ki, mielőtt beszélni kezd a testvéréről, meg az első alkalomról, amikor egyedül utaztak a metrón. Fecseg a patkányokról, amiket láttak, meg hogy most már belőlük áll ki a teljes metróhálózat: patkányokból. - Utálom a patkányokat - teszi hozzá. Ezzel végre azonosulni tudok. A munkám része, hogy piedesztálra emeljem a patkányokat, hogy arról beszéljek, mennyire tévesek az előítéletek, igazából nagyon higiénikus állatok, s meg is teszem. Mosolyogva oszlatom el a diákjaim félelmét, de legbelül én is viszolygok, és ki nem állom, ahogy csupasz farkuk nyugtalanul verdes a karomon. Mégis mosolygok és papolok a nyitottságról, amit sosem éreztem, de egy napon talán majd igen. Aznap éjjel, miután Brennan bemászott ingatag szélcsatornájába, meg se próbálok elaludni. Őrködöm a tűz felett, csendesen ücsörgök duruzsoló társaságában. Gondolatban visszakanyarodok a forgatás első napjára, miután aláírtunk minden szerződést és hazatelefonáltunk

minden rokonunknak - csupa szeretlek és sok szerencsét; mind őszinte, de semmi új. Emlékszem, elsétáltam a tisztásra, az első próba helyszínére, és nem féltem, már nem. Boldog voltam, izgatott. Tudom, mit éreztem, az emlék mégis olyan, mint egy édes utóíz a torkomban - nem valóság, csupán az emlékeztetője. Újra érezni akarom azt a boldogságot. Tudni akarom, hogy képes vagyok újra érezni. Nagy uhu rikkant bele a sötétbe. Behunyt szemmel hallgatom. Számomra az uhu mindig is erőszakos ragadozónak tűnt, ahogy torokhangon hurrog, éles ellentétben a fajtájának tulajdonított diszkrét huhogással. Azt se gondolnám, hogy különösebben bölcsnek tűnik akkor már inkább kivénhedt szobatudósnak, az élesen felvont szemöldökével és szőrmepamacsos fülével. Cooper tűnt ilyennek eleinte. Zárkózottnak. Nem tudom, miért vonzódtam hozzá. Vagyis tudom: szinte riasztó hatékonysága miatt. Ahogy belénk látott és felmért anélkül, hogy potenciális szövetségest keresett volna - attól a pillanattól, hogy felugrott arra a fára, egyértelművé tette, mennyire nincs szüksége senkire. Lefogadom, így telt az egész felnőttkora: anélkül, hogy szüksége lett volna bárkire és bárkinek rá - önmagában, határok nélkül, csodákra képesen. Nem ismertem senkit, aki ennyire függetleníteni tudta magát, s ez lenyűgözött. Eleinte azt gondoltam, fura beválogatni valakit, aki alig szól, de hát a tettei hangosabban beszéltek minden szónál. S számunkra, akik nem rendelkeztünk a képességeivel, kitöltöttek minden csendet. Ha újra együttműködnék bárkivel, nem kérdés, hogy Cooper lenne az. Heathert választanám utoljára; nála még Randy is jobb. Vajon Cooper engem választana? Újabb bagoly. Újabb válasz, még távolabbról. Társalgás: ide-oda reppenő kiáltások. Nincs párosodási idény, így nem tudom, miről kommunikálhatnak - társak-e vagy vetélytársak. Behunyom a szemem. Míg az ismerős

hangokat hallgatom, eljátszhatom, hogy csak kempingezek és egyetlen éjszaka az egész - holnap reggel bevágok mindent a csomagtartóba, hogy hazatérjek, ahol a férjem vár. A védjegyévé vált szalonna ott serceg a serpenyőben, miközben az előtérben frissen főtt kávé aromája terjeng. Szinte érzem az orromban. Szinte.

12. Zoo kinyitja a szemét, és látja, amint a sötét, elmosódott alak kitakarja előle a hajnalfényt. Egy pillanatra elfeledi, hol van és ki mellett aludt. A szemüvege után kap. Emlékezés és látás egyszerre éleződik ki. Csapattársa kuporog előtte, neki háttal, a serpenyő mellett. - Ágyba kapom a reggelit? - Zoo elsápad, mielőtt még a kérdés elhagyná az ajkát. Nyomkövető vet rá egy pillantást, mielőtt visszafordul a lábánál heverő kis dobozhoz és előhúzza a következő Nyomot. - Irány felfelé - olvassa. Zoo lassan kifújja a levegőt. Valahol másutt Asztalos Csaj és Mérnök ugyanezt a Nyomot kapják, s mialatt elfogyasztják a pulyka hideg maradékát, megtervezik a hegyre felvezető utat. Légierőnek és Biosznak nincs maradéka - ki is hagyják a reggelit, és elsőként indulnak útnak. Bankár és Fekete Doki alig marad le mögöttük. Nyomkövető és Zoo végeznek a reggelivel. Zoo elöblíti a serpenyőt. - Megtartjuk? Nyomkövető szétszereli szállásukat. - Nem éri meg - feleli. - Túl nehéz. - És a hús, amit nem tudunk megenni? Nyomkövető ölnyi botot és gallyat dob a földre. - A stáb elvitte. Megígérték, hogy semmi se megy kárba. Bármennyire ez a pár a vágó kedvence, a társalgás nem kerülhet adásba. Nem lehet szó stábról, operatőrről, se más kívülállóról. A reggeli képei után már csak azt látjuk, ahogy Zoo

vállára veti hátizsákját, és Nyomkövető után elhagyja a tisztást. Következik a trió, összezsúfolódva a levélkunyhóban: Cowboy legközelebb a sziklához, Ördögűző a meleg közbülső helyen, Pincérnő a szűkös külső sarokban. Pincérnő ébred elsőként. A derekán találja Ördögűző sápadt, vörös szőrszálakkal borított kezét. A hajlék bejáratát ﬁgyelő kamera megörökíti zavarát, az arcán átfutó viszolygást. Lesöpri magáról a kart, ami átfordul anélkül, hogy Ördögűző felébredne. Keze képen találja Cowboyt, aki felriad és beveri térdét a sziklába, mire magába fojt egy szitkot. Pincérnő nem törődik vele, csak kimászik a hajnalfénybe. Egy perc múltán Cowboy megragadja a kalapját és követi. Ördögűző tovább szuszog, elterülve az egész menedékben. Pincérnő és Cowboy nem találnak dobozt odakint. Egy Nyommal lemaradtak a többiek mögött, és farkaséhesek. Pincérnő kinyújtózik, mindkét irányba elforgatja a törzsét. Cowboy arrébb megy vizelni, közben láthatóan sántikál. Izmai csak most éledeznek, lüktet a térde. Miután visszatér, Pincérnő megkérdezi: - Nem hagyhatnánk itt? - Nem hinném. - Cowboy a lábával böki meg Ördögűző vállát. - Ébresztő, Csipkerózsika! Ördögűzőnek felpattan a szeme, majd nyögve előmászik. A kerek szikla oldalába kerül és a sliccéhez nyúl. Pincérnő sietve elfordul, utálkozva hallgatva a csobogást, amint a vizelet a sziklának verődik. Ördögűző felhúzza a cipzárt. - Győzni fogunk. Almomban láttam. - Ilyen ütemben már az is csoda lenne, ha egy napon érnénk be a többiekkel - zsémbel Pincérnő. - Ne hagyjon el a hited. - Ördögűző kinyúl felé, hogy megérintse a vállát. Pincérnő elhúzódik. - Te meg moss kezet. - A vizelet fertőtlenít. - Begörbíti ujjait és lassan Pincérnő arca felé emeli őket, azután hirtelen a patakhoz fordul. -

Menjünk, keressünk nyomokat. Gyorsan rátalálnak a gázlóra. A csapást mostanra kijárták, ráadásul a szemközti parton ott várakozik egy operatőr, aki unalmában elmajszol egy epres müzliszeletet. Ördögűző a társai előtt ugrándozik, míg Cowboy segít Pincérnőnek az átkelésben. A két operatőr kínosan ügyel, nehogy felvegye egymást. A trió folytatja útját, és végül megtalálja a nyírfára lógatott fadobozt. Ördögűző kiemeli az egyetlen megmaradt korongot és tanulmányozza faragását. - Aha. - Követik az irányt, hamarosan meg is lelik a fára akasztott szürke mókust. - Ne már! - hördül fel Pincérnő, aki azt hitte a saját étel elkészítése fordulatról, a szerződés számtalan többértelmű kitételének egyikéről, hogy csak a szokásos főzőcskére utal. - Nem eszek mókusokat. - Mókust - igazítja ki Ördögűző. - Csak ez az egy van. Ujjával megböki a fellógatott rágcsálót, mire az lengeni kezd a kötélen. Pincérnő ﬁntorogva hátat fordít. Cowboy előrelép, hogy levágja a mókust. Kamerán kívül elfogadja a kisállatok megnyúzására vonatkozó tanácsokat. A néző már csak azt látja, hogy kérges, aranybarna kezével lehántja az irhát, felfedve a rágcsáló inas izmait. - Tüzet kell raknunk, hogy megegyük - veti fel. - Ne már - vágja rá Pincérnő. Karjai megfeszülnek a mellkasán, ahogy mindenre néz, csak a mókusra nem. - Ne már! - Miért - kérdi Ördögűző -, te nem vagy éhes? Pincérnő megrázza a fejét; a szörnyülködés még az éhségét is elfeledteti. Ördögűző elneveti magát. Kinyitja csomagját és odalöki neki a varázspálcát. - Akkor lássuk, mire mégy ezzel. - Tovább nevetgél, ahogy indul tűzifát gyűjteni. Pincérnő elrúgja felé a varázsvesszőt, mielőtt magára hagyja társait és visszatér a patakhoz. A víz fölé kuporodik,

hogy kiöblítse a száját. A percekkel később rögzített bejátszásban: - Egy mókus? Nem eszem mókust. Ki eszik már mókust? Ez undorító! Vágás a botra tűzött mókusra, alatta a felirat: HÚSZ PERCCEL KÉSŐBB. Ördögűző és Cowboy a tűznél ücsörög, a sülő húst ﬁgyeli. Pincérnő a háttérben őgyeleg, de egyre közelebb araszol, érzi az illatokat. Végül letelepedik Cowboy mellé. - A fejével mi lett? - kérdi. - Levágtam. - Most, hogy már kaja formája van, mégis éhes vagy? vigyorog Ördögűző. - Nem biztos, hogy jut elég mindenkinek. Nem jut elég mindenkinek - mégiscsak mókusról van szó -, viszont mindhármuknak csorog a nyála. Megküzdenek, megosztoznak, mi lesz? A reklámszünet elodázza az égető kérdést. Miután a játékosok visszatérnek, a nézők azonnali és unalmas választ kapnak: megosztoznak. Cowboy osztja szét a mókust: kiporciózza a szánalmas adagokat a papírtányérokra, utolsó megmaradt ellátmányára. Pincérnő a szájához emel egy hátsó combot és kecsesen beleharap. Az elszenesedett hús leválik a csontról. Megrágja, lenyeli. - Nem is rossz. Cowboy egyetért. - Kár, hogy nincs több - teszi hozzá. - Foghatnánk még. - Ördögűző felveszi a varázsvesszőt és meglóbálja. - Ha kihegyeznénk, haláli bumeráng lehetne. Szó szerint. Viselkedéséből nem egyértelmű, komolyan gondolja-e, hogy képes lenne vadászni a kihegyezett és bumerángként elhajított varázsvesszővel - csak a fogát piszkálgatja a mókus szárkapocscsontjával. Egy pillanattal később ezt is félrehajítja, felpattan és meglepetést színlel. - Hé, az mi? - kérdezi. Kis dobozka bukkan fel a trió közelében - egy asszisztens

helyezte oda, aki szájához emelt mutatóujjával jelezte, hogy ne árulkodjanak a jelenlétéről. Most, hogy visszavonult, már tudomást vehetnek a dobozkáról. Ördögűző felnyitja és felolvassa az utasítást. - Irány felfelé. Amint a trió megkezdi útját a csúcs felé, a nézők egy térképen láthatják a csapatok viszonylagos elhelyezkedését. Fekete Doki és Bankár átvették a vezetést, immár egyenesen a hegytető felé tartanak, de olyan lassan gyűrik le a másfél mérföldes távot, mintha közben bozótot irtanának. Légierő és Biosz nagyjából félúton járhatnak, mivel egy cirkál más csapást követnek. Zoo és Nyomkövető is ezen az ösvényen haladnak, negyed mérfölddel Légierő és Biosz mögött. Asztalos Csaj és Mérnök csapata a többiektől nyugatra helyezkedik el. Ők is a csapáson indultak el, egy órával később mégis úgy döntöttek, nyílegyenesen a csúcs felé törnek, keresztezve az enyhén, ugyanakkor kitartóan emelkedő hegyoldal kontúrvonalait. - Hé, nézd - töri meg a csendet Zoo. A csapás egy hosszabb egyenes szakasza előtt fordulnak ki a kanyarból, és meglátják Légierőt és Bioszt. - Hogy kerültek elénk? - Elkényelmesedtünk - feleli Nyomkövető. Zoonak tetszik a szóhasználat. - Talán elkényelmesedtünk, de attól még van négy jó bokánk. Gyerünk! - Kocog néhány lépést, de Nyomkövető éles füttyére megtorpan. - Inkább tartsuk ezt az ütemet - hűti le Nyomkövető. - Így is lehagyjuk őket. Zoo lemarad mellé. - Nem tudtam, hogy díjazod a teknőc tempót... A férﬁ megvonja a vállát. - Az a táv hosszúságától függ. Valamivel előrébb Biosz felkapja a fejét. - Hallottad ezt a füttyöt? Légierő megfordul és lenéz a csapásra. - Egy másik csapat van közvetlenül mögöttünk.

- A fenébe - mormolja Biosz olyan hangnemben, ami sejteti, hogy vaskosabb szitkok is kikívánkoznak belőle. Mennyi még a csúcs? - Messze nem vagyunk a célegyenesben, de nekidurálom magam. - Légierő elﬁntorodik, mielőtt nagyobb sebességbe kapcsol. Hősies erőfeszítésével csak halogatja az elkerülhetetlent. Percekkel - másodpercekkel - később Zoo elkurjantja magát: - Balról! - Integet, ahogy erőltetett menetben elhagyja őket. Nyomkövető természetesebben mozog. Biccent, ahogy elhalad, de ez a gesztus a vágószoba padlóján végzi. Zoo a karját lengetve lendületesen halad, míg Nyomkövetővel jó ötvenméteres előnyre tesz szert. Csak ezután lassít a szokványos tempóra. - Nem tudom, miért vagyok meglepve - jegyzi meg Nyomkövető. Zoo el neveti magát. - Annyira közel voltunk... A csapás nemsokára egy sor éles és meredek kanyart vesz. A nézői térkép alapján Nyomkövető és Zoo szinte fejfej mellett haladnak Fekete Dokival és Bankárral, akiknek pontjai - egy mustársárga és egy fekete-fehér - szinte alig mozognak. - Kíváncsi vagyok, mi lesz a csúcson - jegyzi meg Zoo. Hat és fél perccel később valami megreccsen odafent. A vágó kihagyja ezeket a perceket, hogy ezzel ok-okozati összefüggést teremtsen. Zoo és Nyomkövető megtorpannak. - Mi volt ez? - kapja fel Zoo a fejét. Nyomkövető habozik, mielőtt válaszol. - Olyan, mintha... Újra hallatszik a hang, belefojtva a szót. Azután kaparászás, halk robaj, levélzizegés, közben éles kopogás. Nyomkövető kinyújtja a karját a társa felé, ahogy elfordul és végigpásztázza a hegyoldalt. Zoo megﬁgyeli, hogy

operatőrük hátramaradt; jó ötven méterről követi minden mozdulatukat. A kép, amit rögzít: Zoo nyugtalan pillantása a lencsére, Nyomkövető, ahogy őt védi - a nő világos bőre és haja a férﬁ sötét hátterében. A vágó imádja ezt a kontrasztot, a mögöttes utalásokat. A jelenet csodásan fog mutatni a reklámokban. - Indulj - mordul fel Nyomkövető. Megböki Zoot, hogy haladásra bírja. Zoo zavartan elfordul, vet egy pillantást a hegyoldalra, azután kilő az ösvényen. Nyomkövető utána. Néhány lépést tehetnek meg, amikor apró kavicsok omlanak a csapásra. A legtöbb mögöttük, de nem mind. Zoo átugrik egy előtte lebucskázó ököl nagyságú követ - a felülnézeti kamera felveszi a gyors reﬂexmozdulatot, ahogy Nyomkövető kecsesebb lépteit is, amint könnyedén kerülgeti a leomló törmeléket. Azután hirtelen éles robaj hallatszik mögöttük. Zoo lassít és visszafordul. - Fuss! - rivall rá Nyomkövető, azután már ő is látja: akkora szikla görög a fák között, mint ő maga. Furán fest: túlságosan könnyűnek tűnik, ahogy gellert kap a fák törzsén. Néhány pillanattal később átbukdácsol mögöttük, azzal az erdőre újra néma csend borul. Zoo megáll, hogy teleszívja a tüdejét. - Nem igazi szikla volt - mondja ki. - Nem - bólint Nyomkövető. - Azért megijedtem. A nézők nem férnek hozzá Zoo első kommentjéhez, ezt viszont hallani fogják, majd gyors vágással Biosz és Légierő kerül képbe, amint a távolból érkező hangot hallgatja. - Mi volt ez? - kérdez rá Biosz. - Nem tudom - von vállat Légierő. - Talán kidőlt egy fa? A hegy lábánál Pincérnő és Cowboy leszavazza Ördögűzőt, aki egyenesen felfelé menne. Ördögűző kisajátítja a döntést azáltal, hogy az élre áll. Pincérnő máris fáradt, lüktet a feje és gyenge, csak vonakodva követi. Cowboyra marad az utóvéd szerepe. Amint rátalálnak a csapásra, engedi, hogy a távolság közte és a csapattársai

között tovább nőjön. Menet közben a földre szegezi a tekintetét; úgy tesz, mintha egyedül lenne, és a gyerekeire gondol. Néhány perc múlva a trió operatőre gyorsabb haladásra bírja. - Gyerünk már, ember. Mind a hármuknak be kell férnie a képbe. Messze odafent, a cserjék között Fekete Doki lába alól kicsúszik a talaj. Egy ingatag facsonkban kapaszkodik meg. Ahogy fogpiszkáló méretű faszilánk siklik bal kisujjának bőre alá, felszisszen a fájdalomtól. Bankár átcsörtet a bokrokon, hogy felsegítse. - Nem mély - állapítja meg Fekete Doki, miután tanulmányozza a kezét. Körmei közé csippenti a szálkát, hogy kihúzza. Könnyen kiszabadul, a seb alig vérzik. Látjátok? - írja az elfogadó kommentelő alig néhány perccel később. - Sokkal ügyesebb, mint amilyennek kinéz. Egy órán belül a ﬁckót elmondják minden rasszistának, seggfejnek, agyatlan baromnak, sőt köcsögnek - ez utóbbit egy tizenkét éves lány használja, aki csak nemrég hallotta a kifejezést, de tetszik neki, hogy hatalmában áll minden büntetés nélkül használni. Fekete Doki félrehajítja a faszilánkot és előveszi elsősegélykészletét. Előbb antibiotikus krémet használ, majd bepólyálja az ujját. - Egyelőre ez is elég. Bankár haja a homlokához tapad a verítéktől; arcán és állán esetlenül mutat a szórványos borosta. Nem a legjobb formáját nyújtja, de holnaputánra a borosta teljesen kifejlődik, s akkor napokig ellenállhatatlan lesz. Szívek dobbannak meg a láttára - talán nem annyi, mint Légierőért, de elég ahhoz, hogy hetekre elfeledkezzenek szégyenteljes foglalkozásáról. Bankár még nem annyira dögös arcára kiül az aggodalom. - Azon a listán nincs erre valami? Ha találnánk természetes fertőtlenítőt... - Jól vagyok - szakítja félbe Fekete Doki. - Alig szúrta át a

hámréteget. - Arcvonásai kedélyesen ellágyulnak. Különben meg a legjobb növény sem ér annyit, mint ez a krém. Azért kösz. Folytatják a mászást. Zoo még most is a kellékszikla után bámul. - Meg is sérülhettünk volna - jegyzi meg. - Mármint igazán. - Számított kihívásokra és veszélyekre, de nem erre. Nem hitte volna, hogy a műsor készítői képesek másfél méteres műköveket gurítani rájuk. A döbbenet felülírja eddigi várakozásait, s ezzel megteszi az első lépést a hosszú-hosszú úton. - Nincs semmi bajunk - nyugtatja meg Nyomkövető -, és mindjárt itt a hegytető. Zoo elfordul, hogy kövesse. Már nem mosolyog. Negyed mérföldnyire nyugatnak Asztalos Csaj és Mérnök átfurakodik a fák között. Több apró ág is beleragad Asztalos Csaj hajába, miközben Mérnök ingujját tövisek tépik fel. Megállnak, hogy konzultáljanak a térképpel és a tájolóval. - Pedig közel vagyunk - jegyzi meg Asztalos Csaj -, mégis csak fákat látok. - Bármelyik percben kiérhetünk a szabadba - nyugtatja meg Mérnök. - Legfeljebb harminc méter lehet a csúcsig. Elteszi a térképet és újra az élre áll, ám hirtelen megtorpan. - Hoppá! - Mi az? - Asztalos Csaj lebukik egy ág alatt, és megáll a férﬁ mellett. Operatőrük az oldalukba kerül, hogy felvegye feszült arcukat, mielőtt jobbra, a tízméteres sziklafal felé pásztáz. A nap tanulsága: a kontúrvonalak becsapósak lehetnek, ha a szintkülönbség egy meredek, fás fennsíkban végződő sziklafal formájában valósul meg. - Hogy jutunk fel ezen? - teszi fel a kérdést Asztalos Csaj. - Valamilyen csörlővel? - kérdez vissza Mérnök. Asztalos Csaj egy hosszú pillanatig hallgat, mielőtt hozzáteszi: - Vagy forgódaruval?

Hirtelen mindketten gurulnak a nevetéstől. Asztalos Csaj csuklani kezd. - Legközelebb inkább menjünk az ösvényen. Az ösvényen Légierő elfintorodik. Bokájában tort ül a fájdalom. A puszta akaratereje és a belevert csapatszellem űzi előre - nem hagyhatja cserben a bajtársát. - Idefent más az ösvény - hallja Biosztól. - Igaz - ért egyet. Megállnak egymás mellett, három méterrel a változás tárgya előtt. Biosz és Légierő apró különbségekre lesznek figyelmesek: a nedvességtől fénylő felforgatott kövekre és földre. A legtöbben elsétálnának egy ilyen jelenség mellett. - Azt nézd! - Biosz néhány lépés után rámutat a polisztirol sziklatömbre, ami a frászt hozta Zoora és Nyomkövetőre. Közvetlenül a csapás alatt ékelődik két fenyőtörzs közé. - Szerinted ez zuhant le? - ráncolja a homlokát Légierő. Ekkora kőnek sokkal nagyobb zajt kellett volna vernie. És sokkal több kárt okoznia. Biosz felfelé sandít, mielőtt közelebb lép a sziklához. - Az tuti. - Szorong, de a tapasztalat megtanította arra, hogy a helyes légzéssel oldja félelmeit, és motivációvá formálja őket. Minden szempontból kivételes teremtés, aki ezt a pillanatot és a testi adottságaira fókuszáló lealacsonyító snitteket leszámítva sajnos nem jut sok adásidőhöz. Túl csendes, érvel a vágó. Talán közvetlenebb az interjúkban, amikor épp nem a félelmeit oldja és formálja motivációvá, de még ő is tudja, hogy nem a személyiségéért vették fel. Biosz lába megtöri a síkot egy facsonk és egy törzs között, melynek felső ágáról mesterséges darázsfészek lóg alá. Operatőrük megadja a jelet, mire Biosz tanulmányozni kezdi a sziklát. A festett polisztirol helyenként kicsorbult és lehámlott, láthatóvá válnak a fehér, rögös foltok. - Szerintem nem valódi - jelenti ki, épp mielőtt meghallja a figyelmeztető robajt. Nem esik nehezére elképzelni, mi következik. - Siessünk! - ragadja meg Légierő karját. A férfi

legjobb képessége szerint tartja vele a lépést. A producerek senkit sem kívánnak agyonütni a műsziklákkal, álljon bármi is az apró betűs részben. Bőven hagynak időt, még a lassan mozgó Légierő és Biosz számára is, hogy eltűnjenek a veszélyzónából. Csaknem húsz métert tesznek meg, mire a görgeteg átbucskázik az ösvényen; már nem is látják, csak hallják. Operatőrük ugyanakkor megörökíti a szikla áthaladását. A habtömb messzebb jut előző társánál, túl az alant fekvő kanyaron, mielőtt elakad egy rég kifordult fa felfelé meredező gyökereiben. Jóval túl a hallótávolságon Asztalos Csaj és Mérnök, miután kiröhögték magukat, a tízméteres sziklafal problémájával küzdenek. A válasz kézenfekvő, ám nem kevésbé küzdelmes: oldalt kerülnek a levelekkel, lehullott ágakkal és kidőlt fákkal borított meredek hegyoldalon. Mérnök elbotlik és visszacsúszik néhány métert, rugdalózás közben sötét nyomot hagy a levélszőnyegen. Asztalos Csaj felsegíti, azután lassan továbbaraszolnak felfelé. Mindjárt a csúcsnál járnak. Mégsem ők fejezik be elsőként a próba utolsó szakaszát. Nyomkövető és Zoo leküzdenek egy kaptatót és meglátják a műsorvezetőt, aki egy kinyúló sziklatömbön ül, mögötte a zöldellő hegyekkel. A háttérben a civilizáció jelei: utak a rajtuk suhanó matchbox méretű kisautókkal, mellettük sorakozó épületek. A játékosok láthatják mindezt, a nézők azonban nem - minden árulkodó részletet kivágnak vagy elhomályosítanak. A műsorvezető zengő hangon köszönti Nyomkövetőt és Zoot. - Elsőként érkeztek - jelenti be. - Gratulálok! - És most? - Zoo elnéz a műsorvezető mellett, és megcsodálja a panorámát. A műsorvezető társalgási hangnemre vált. - Megvárjuk a többieket. Addig pihenjenek. Zoo leül a műsorvezető mellé. Nyomkövető int neki, azzal eltűnik a fák között.

- Nem fáradt el? - kérdezi a műsorvezető. - Szerintem sosem fárad el - feleli Zoo. Tizenkét perccel később Fekete Doki és Bankár lép ki a fák közül. A hajukban levelek és gallyak. Fogadják a lendületes köszöntést, azután Zoo mellé telepednek, aki behunyt szemmel fekszik és élvezi a napsütést. Kamerán kívül Nyomkövetőt elhessegetik a stáb táborhelyétől. Légierő és Biosz percekkel később jelentkeznek a harmadik helyért. Újabb negyvenöt perc telik el, mire Mérnök és Asztalos Csaj kelet felől bevánszorognak a tisztásra - a hegyoldalon legalább fél órát kavarogtak céltalanul, mielőtt belebotlottak Nyomkövetőbe, aki megmutatta nekik a helyes irányt. Alattuk, távol mindentől, a trió baktat a csapáson. - Mennyi van még? - nyafog Pincérnő. Rosszul érzi magát. Bármennyire kiszáradt a torka, több mint egy órája egyetlen korty vizet se ivott. Tápláléktól megfosztott teste nem érez magában elég erőt, hogy megemelje a kulacsot, miközben a lábát is alig húzza. Nem is lábnyomokat, karmolásokat hagy a levélszőnyegen. Cowboy közvetlenül mögötte halad, véletlenszerűnek tűnő pillantásokat vet a hátsó felére. - Már nem lehet messze. Képes vagy rá. - Pihennem kell. - Pincérnő előregörnyedve a térdére támaszkodik. Dzsekije felcsúszik a derekán. Cowboy azon kapja magát, hogy megbámulja, ezért sietve a fák felé kapja tekintetét. Ördögűző zajosan csörtet az élen, de látótávolságon belül marad. Visszafordul, amikor észreveszi társai lemaradását. - Megsérült valaki? - kiáltja. - Muszáj pihennem - zihálja Pincérnő. - Igyál egy kis vizet - javasolja Cowboy, mielőtt megfogadja a saját tanácsát. Pincérnő bólint és előveszi csomagjából a kulacsot. Egy ideig a szájában tartogatja a vizet, mielőtt lenyeli; kiélvezi, ahogy a hűvös folyadék a nyelvét és a szájpadlását kényezteti. Ezt a hétköznapi pillanatot manipulálják érzéki

orgiává, amikor a fókusz lüktető, izzadtságtól fénylő mellkasáról nedves ajkára, majd gyönyörtől elfelhősödő tekintetére vándorol. Ezután nyeli csak le a vizet. A cselekmény hirtelen meglódul - máris egy mérfölddel feljebb járnak, míg a nap túljut a delelőn. Elhaladnak a második habszikla mellett, amelyik messzebbre jutott. A trió egyik tagja sem figyel fel rá, ahogy az elsőre sem. Operatőrük lemarad. Ördögűző egy önismétlő, habzó szájú monológ kellős közepén tart, melyből csak részleteket ragadnak ki. „Kék volt a vére - kék! -, és olyan az íze, mint a vörösréznek.” „Anyám figyelmeztetett, hogy ne vegyem el, de nekem tetszett az illata.” „Akkor ettem először gyíkot!” Az operatőr kioldja a távirányítót. A szövegtől sem Ördögűző, sem csapattársai nem hallják a figyelmeztető robajt, így lassan bandukolnak tovább. Kavics gurul Pincérnő lábára. Oldalt sandít, de túl kimerült ahhoz, hogy értelmezze a látottakat. Cowboy ismeri fel elsőként az esemény jelentőségét, de ő is jóval később, mint az előttük járó csapatok. Arra is alig marad ideje, hogy elkurjantsa magát: - Vigyázz! - A habszikla átrobajlik a csapáson közte és Pincérnő között. Míg ő hátraveti magát, félre a kő útjából, addig Pincérnő értetlenül fordul vissza. Ördögűző is megpördül a sor elején, biztos távolságban; ő szolgál háttérként, amint az operatőr felveszi, ahogy a szikla nekicsapódik egy vaskos fatörzsnek, majd visszapattan az ösvényre, fel egészen a partoldalra, ahonnan visszaverődve ismét lefelé gurul. Cowboy sarkon fordul, hogy elszaladjon, de végül logikus énje győz: ahelyett, hogy fejvesztve rohanna előtte, félreugrik és beveszi magát egy fa mögé. A görgeteg így is elkaszálja az egyik lábát. Agya felkészül a szilánkosra tört csontoktól érkező fájdalomhullámra, mielőtt még tudatosulna benne: alig érez valamit. Értetlenül lapul a fához. Az operatőr tovább filmezi az egyenesen felé robogó sziklát. Annyira hozzászokott már a láthatatlansághoz, hogy

másodpercekig csak nézi, amint a szürkésbarna golyóbis egyre nagyobbra nő a keresőben. Azután Cowboy elkiáltja magát: - Félre! Az operatőr végre felismeri a veszélyt. Pánikba esve eldobja a kamerát. A „harcolj vagy menekülj” helyett egy harmadik opciót választ: halottnak tetteti magát. Földbe gyökerezett lábbal mered a közelgő sziklatömbre, csak a becsapódás előtti utolsó pillanatban veti félre magát, de már késő. A szikla telibe találja és ledönti a lábáról, mielőtt az ösvényről lebukdácsolva végre megállapodik. Cowboy a kő mellett elrohanva a ﬁckó segítségére siet. Pincérnő mögötte, tátott szájjal. Ördögűző mozdulatlan a háttérben. Az operatőr káromkodik és beharapja alsó ajkát. - Szerintem eltört a farkcsontom. - Szorosan becsukja a szemét, ahogy Cowboy talpra segíti. Amikor a rádióért nyúl, a csuklójában is fájdalmat érez. - Majd én - veszi el Pincérnő az adóvevőt. Lenyomja a gombot, és beszélni kezd. - Hé, hallanak? Megsérült az operatőrünk. Telibe találta egy szikla. Segíteniük kell... - Egy pillanatra elhallgat, mielőtt hozzáteszi: - Vége. - Leveszi ujját a gombról. Egy pillanattal később megjön a válasz. - Milyen súlyos a sérülése? - Nem tudom. - Pincérnő háta mögött Ördögűző is közelebb araszol. - Tud állni és beszélni, nem nagyon vérzik, de... - A farkcsontom - kiált fel az operatőr. - Mondja meg, hogy eltört a farkcsontom, és talán a csuklóm is. - Azt mondja, eltört a farkcsontja és talán a csuklója is. - Küldünk segítséget. Ott várjanak. - Itt várjunk? - tiltakozik Ördögűző. Pincérnő megpördül felé. - Megsebesült! - Kutya baja - legyint Ördögűző az operatőr felé. - Bocs, haver, de nem úgy fest, mint aki a halálán van.

- Így is utolsók vagyunk - érvel Cowboy. - Mit számít, ha várunk? - Ki mondja, hogy utolsók vagyunk? Más is félreérthette a Nyomokat... Cowboy engedi, hogy az operatőr rátámaszkodjon. Most odafordul hozzá. - Mi vagyunk az utolsók? Az operatőr a levegőt és a fejét kapkodja. Tudja, hogy vannak telepített kamerák; tudja, hogy semmit sem mondhat a játékosoknak. Mégis úgy érzi, hogy ez most kivételes helyzet. - Jóval a legutolsók - feleli. - Na ugye! - kiált fel diadalmasan Pincérnő. - Nem érdekel! - csattan fel Ördögűző. - Én továbbmegyek. Jöttök vagy sem, nekem édes mindegy! Továbbmegy. - De hát egy csapat vagyunk! - kiált utána Cowboy. - Odafent találkozunk! - kiált vissza Ördögűző. Odafent a játékosok látják, amint egy mentős és egy operatőr kiront az erdőből, sietve átvág a tisztáson, azzal lefelé indul az ösvényen. Az operatőr ugyanaz, akit Zoo és Nyomkövető mellé osztottak be. Jóval a legsportosabb a csapatból - maratoni futó. - Vajon mi történhetett? - ráncolja a homlokát Biosz. - Valaki biztos megsérült - kockáztatja meg Mérnök. Nyomkövetőt leszámítva, aki még mindig a maga útját járja, mind egyszerre fordulnak a műsorvezető felé, de ő csak vonogatja a vállát. Nemsokára megjelenik az egyik producer, és félrevonja. A játékosok ﬁgyelik társalgásukat, bólogatásukat és kézjeleiket, de semmit sem értenek az egészből. - Nem nagyon pánikolnak - jegyzi meg Zoo. - Bármi történt, nem lehet olyan szörnyű. - Lefogadom, hogy a szikla - csóválja a fejét Biosz. - Milyen szikla? - értetlenkedik Mérnök, mire beszámolnak neki a szivacstömbről. - Hű - vet egy gyors pillantást Zoora.

Örül, hogy nem ő sérült meg. Később szívesen megnézi, hogyan reagált a veszélyre... szobatársa megígérte, hogy felveszi neki az egész műsort. A spekuláció átadja helyét az unott hallgatásnak. Nyomkövető visszatér, szótlanul helyet foglal Zoo mellett. Nem sokkal később Ördögűző hág fel a hegytetőre, ahol a csapat felé veszi az irányt. A többiek várják Cowboy és Pincérnő felbukkanását. Amikor hiába - nem elég a mentős, a várakozás, most még ez is -, újra megindulnak a találgatások. Légierő felpattan, kész a beavatkozásra. Mindenki próbálja túlharsogni a többieket, súlyos kérdések hangzanak el. Nyomkövető csak fülel, és az erdőt kémleli. Ördögűző sütkérezik a ﬁgyelemben. - Kész őrület - meséli. - Az a hatalmas szikla a semmiből került elő. Félreugrottam az útjából, de olyan gyorsan gurult... - Elhallgat, megcsóválja a fejét. Biosz megnyugtató gesztussal a vállára teszi kezét. - Telibe találta az operatőrünket. Döbbent csend. Azután: - Mennyire súlyos? - Légierő teszi fel a kérdést, de mind tudni akarják a választ. - Súlyos. Nagyon súlyos. A műsorvezető érdeklődve lép közelebb. A nyugtalanság végigszalad a játékosok sorain. - Le kéne menni segíteni - húzza ki magát Fekete Doki. - Ha visszamegy, lemond a második helyéről - közli a műsorvezető. - A ﬁckó kis híján meghalt, te meg csak úgy otthagytad? kérdezi Asztalos Csaj feddő hangon Ördögűzőtől. Visszafordul a műsorvezetőhöz. - Maga szerint ez oké? A műsorvezető megvonja a vállát. - A sorrendet az határozza meg, mikor végez a csapat utolsó tagja, de miután amúgy is ők az utolsók, nem értem, miért fontos ez. Asztalos Csaj meredten nézi.

Zoo elgondolkodik. Ez igenis fontos. Ha Ördögűző hátrahagyta a társait, Nyomkövető is megtehette volna ugyanezt. Nem néz rá, nem akarja látni, ahogy azon tépelődik, legközelebb kit kell magával cipelnie ballasztként. Pedig Nyomkövető a sebesült férfira gondol, és hogy mi sebezhette meg. Odalent a mentős megtalálja és megvizsgálja az operatőrt. A farkcsontja nem tört el, csak zúzódott. A csuklója kificamodott, akad néhány kisebb kék folt és karcolás, de mindent egybevetve, enyhék a sérülései. Nem is az addigra lelassult műszikla, hanem a földdel való találkozás okozta őket. A mentős úgy dönt, letámogatja az ösvényen; sérülései nem indokolják a helikopteres mentést. A két férfi nekiindul az útnak, miközben a frissen érkezett operatőr megkéri Pincérnőt és Cowboyt, hogy tömörüljenek köré. - Még nem tudják, hogyan mutatják be ezt az egészet árulja el -, már ha egyáltalán adásba kerül. Addig is, ne említsék, rendben? Majd ha kiderül, mi lesz vele, felvesszük a reakciójukat. Aznap éjjel odafent megszületik a döntés: az operatőrnek le kell mondania minden kártérítési igényéről, és engedélyt kell adnia, hogy felhasználják a róla készült felvételeket. Bennfentesként pontosan tudja, hogy megy ez - csakhogy nem ír alá semmit. Nem akarja, hogy úgy emlékezzenek rá, mint akinek földbe gyökerezett a lába. A producerek mérgelődnek egy sort, de semmit sem tehetnek, így viszont olyan, mintha az egész incidens meg se történt volna. Cowboy menekül egy kicsit a szikla elől, azután bevágják az előző követ, amint megállapodik a hegyoldalon, jön a reklámszünet, majd Cowboy és Pincérnő csatlakoznak a többiekhez. Az érkezéseket összesűrítik: Ördögűző talán a többiek előtt teljesíti a próbát, de csak néhány másodperccel. A műsorvezető az utolsó helyezettet is köszönti. Ördögűző közelebb lép, kedélyesen átkarolja csapattársait.

- Nem bírtad nélkülem, igaz? - borzolja fel Pincérnő haját. Pincérnő lerázza magáról. - Könyörgök, nem lehetnék másik csapatban? - eseng a műsorvezetőnek. - De igen. Pincérnő döbbenten néz. - Tényleg? A műsorvezető int a többiek felé, akik a földön ülnek. - Ám előbb foglaljon helyet! Pincérnő, Cowboy és Ördögűző bepréselődnek a többiek közé, mind a tizenegyen a kiemelkedő sziklán kuporognak. Több asszisztens és a producer jelenik meg: előbbiek fel-alá szaladgálnak; utóbbi felváltva tanácskozik és parancsokat vakkant. Egy asszisztens tükröt tart a műsorvezető elé. Cowboy közben őszintén megválaszolja a kérdéseket. - Farkcsont? - hüledezik Légierő. - Azt hittük, a ﬁckó haldoklik. Pincérnő új csapatáról álmodozik, amikor felﬁgyel egy új operatőrre, aki minden szögből megörökíti őket. - Újabb próba? - nyög fel. - Nem pihenhetnénk egy kicsit? - Nem, ha utolsónak érkezik. - A műsorvezető megvillantja tökéletes fogsorát. Pincérnő már tiltakozna, hogy a késlekedés nem az ő hibája, ezért nem őt kéne büntetni, de inkább elfojtja az ösztönét, amint ráeszmél: ha az operatőr sérüléséért nem is felel, csapata helyezéséért annál inkább. Még akkor is, ha Cowboy és Ördögűző ugyanúgy elkövethették volna a hibáit. Nem függhetek tőlük, dönti el, azután végignéz a többieken. A tekintete összeakad Zooéval, aki egy fenyő tüskével piszkálgatja a körmeit, és arra gondol: igen. Zoo látja tekintetét, látja szándékát. Tovább mered a körmeire, miközben magában arra buzdítja Pincérnőt, hogy keresgéljen csak tovább. Más se hiányzik, mint hogy egy haszontalan csapattárs rajta élősködjön.

13. Ezúttal egy kővel töröm be az ablakot. Három méterről, teljes erőmből elhajítom, de kis híján elhibázom. - Te mész be - közlöm. - Te nem jössz? - kérdezi Brennan. Megrázom a fejem, mire úgy néz rám, mintha máris magára hagynám. - Ez egy butik. Innét is ellátok a végéig. Ami persze nem igaz, de a homály a boltban nem tűnik olyan vészesnek. Amolyan turistacsalogató városban vagyunk: csupa meghitt kávézó és giccses ajándékbolt. Ebben az üzletben - a neve egymásba fonódó dőlt betűkből áll, melyeket nincs kedvem kibogarászni - különféle kézi- és válltáskák lógnak a kirakatban. Vajon mennyit ﬁzettek a boltosnak, hogy pontosan azt árulja, amire szükségünk van? Brennan bemászik a törött kirakaton. - Au - jajdul fel. A szememet forgatom, ahogy utánanézek. - Mae, azt hiszem, megvágtam magam... - Vérzik? - kérdezem. - Igen. - Akkor miért mondod, hogy azt hiszed? Mozgolódást hallok; bent van. Elképzelem, ahogy visszanéz, engem ﬁgyel. Meggyőződik róla, hogy nem szaladok el. Mintha lenne energiám egy ilyen alattomos húzásra. - Siess! - kiáltok felé. A szürke égbolt felmordul felettem. Repülőt képzelek rá, de ez csak a vihar. - Keress esőkabátot is - szólok utána. - Vagy poncsót. - Olyan helynek tűnik, ahol tartanak poncsót. Persze nem olyan praktikusan összehajtogatható fajtát, mint ami nekem van, inkább

nehéz, szivárványszínű példányokat a poén kedvéért. Egy perccel később újra megjelenik. Kabátot vagy poncsót nem hoz, de hátizsákot igen. Fényes és zebracsíkos. - Nem volt másik? - hördülök fel. Letérdel, és nekilát bepakolni a holmiját, az eredeti csomagolással együtt. - Nekem tetszik. - Pont egy zebracsíkos? - Talán nem kellene lekicsinyelnem egy szponzor termékét, de ez a hátizsák ronda. Brennan behúzza a cipzárakat, mielőtt vállára veti a zsákot. Elindulok. - Nézd, Mae, mit találtam még! - Felém nyújtja a kezét, mire megtorpanok. Gyufa. Hat vagy hét levél, sötétkék, ugyanazzal a kibetűzhetetlen névvel, amit a kirakat felett láttam. - Helyes - bólintok. - Legalább nem kell még egyszer megállnunk. - Elveszem a gyufákat, és gondosan elteszem a zsebembe, a szemüveglencse mellé. Néhány lépés után megkérdezi: - Nincs ragtapaszod? - Olyan szörnyű? - Feltartja a karját. A kabátujját már visszahajtotta. Nem látok vért a karján, ahhoz túl apró a vágás. Lerázom magamról a hátizsákot, és előveszem elsősegély-készletemet. - Nesze. - Kezébe nyomom a fertőtlenítő krémet és a ragtapaszt. Meglepettnek tűnik. Talán arra számított, hogy én fogom ellátni? - Ketyeg az óra - emlékeztetem. Ettől akcióba lendül, és bekötözi a sebét. Az égbolt újra ránk mordul, ezúttal hangosabban. Brennan hamarosan bánni fogja, hogy nem hozott el valami vízhatlant a Fonott Betűkből. Jól gondolom. Órákkal később bőrig ázva reszket az esőben. - Kérlek, Mae, legalább ma éjjel nem alhatnánk valami

fedett helyen? - könyörög. Nadrágszáram a bakancsomba tűrve, esőkabátom csuklyája a fejemen. A combom és a lábszáram kap némi vizet, de amúgy jól vagyok. - Nem - vágom rá. - A tulajok elmentek. Nem zavarja őket. Beharapom felső ajkam, mielőtt ráripakodok. - Megfagyok, Mae. - Majd segítek kunyhót építeni - ígérem. - Megmutatom, hogyan tartsd távol a szelet. Nem válaszol. Tornacipője minden lépésnél szörcsög. Villám választja ketté a horizontot, pillanatokkal később elér hozzánk az égzengés. Még a föld is megremeg alattunk. Közben a turistacsalogatóból kiérünk a zöldövezetbe. Ezért törték el a szemüvegemet, gondolom - így gond nélkül átkergethetnek a lakóövezeteken, és mást se kell tenniük, csak néhány órára kiüríteni a házakat. Belegondolok, mibe kerülhet ez, több száz családra kivetítve. Csak hogy kicsesszenek velem. Meg persze lekössék a nézőket. Be kell vallanom: ha nem lennék itt, ha nem lennék játékos, én is ezt a műsort nézném. Elmerülnék ebben a képzeletbeli valóságban, élvezném minden egyes percét. Újabb mennydörgés. Minden ház magasabb nálunk, nem kell aggódnunk amiatt, hogy belénk csap a villám. Ugyanakkor nincsenek törmelékek a kunyhóépítéshez, s nem biztos, hogy napnyugtára elérjük az erdőt. Kompromisszumot kell kötnöm. Talán egy garázs vagy fészer, gondolom. Így nem mennék be az egyik preparált házukba, mégis fedél lenne a fejem felett. - Miért nem várjuk ki, amíg eláll? - nyafog Brennan. - Ez akkora hülyeség. Te vagy hülye, gondolom. Te nem akasztottál le egy esőkabátot, amikor esélyed lett volna rá. Talán a szerződése tiltja, hogy elfedje a pulóverét, s vele a rejtett kamerát. Ez esetben azért hülye, mert aláírta. De mit mond ez rólam, aki szintén aláírtam az enyémet?

- Már így is lelassítasz - zsörtölődöm. - Nem vesztegetek el egy egész délutánt. - Lelassítalak? Miért, hová mész? - Megtorpan. - A nagyvárosba? Nincs ott semmi, Mae, csak szemét és patkányok. Mindenki elment. Egy farmot kell találnunk, ahol ellehetünk. - Oda indultál, mielőtt rám akaszkodtál? Egy farmra, hogy tehenet fejj és kilopd a tyúkok alól a tojást? Összerezzen. - Talán. - Hát menj csak - fakadok ki. - Keress magadnak valami elárvult és magányos tanyasi lányt. Apuci miatt ne aggódj, vagy meggyőzöd, vagy meghal. Fegyvert mindenképpen vigyél magaddal a fosztogatók ellen. Ha visszamennél a középkorba is, használj íjat és nyilat. Biztos pont olyan könnyű, amilyennek látszik. Óvakodj mindenkitől, aki Főnöknek vagy Kormányzónak hívatja magát. És oltalmazd meg a szíved hölgyét, mert a gonosz mindig próbára teszi a jókat. Ahogy dermedten néz, az esővíz lecsorog az arcán. - Te meg miről beszélsz? Egyszerre az összes poszt-apokaliptikus moziról, ha jól sejtem. Elfordulok. Mielőbb ki akarok jutni ebből a városból. Hallom a tornacipő szörcsögését, ahogy Brennan követ. - Ez nem valami idióta tévéműsor, Mae - jegyzi meg. Elnevetem magam. Hátulról meglök, teljes erőből. Meglepetten bukok előre, és elterülök egy pocsolyában. A kezem felsír, ahogy feltornászom magam. Felsértettem az aszfalttal, csöpög belőle a vér. Lüktet a térdem is. - Baszd meg - fordulok felé. - Baszd. Meg. Legszívesebben bepancsolnék ködös arcába. Még sosem ütöttem meg senkit, de hirtelen tudnom kell, milyen érzés. Látnom kell, hogyan vérzik. Senkit sem üthetek meg az arcán vagy a nemi szervén. Próbáljanak megállítani.

Ez csak egy kölyök. Épp elég idős. Halálra van rémülve. Akárcsak én. Követned kell a szabályokat. Hátrébb lép. - Sajnálom, Mae. - Megint sírva fakad. - Nem akartam... sajnálom. Ökölbe feszülő ujjaim megsajdulnak. - Kérlek - fogja könyörgőre. - Elmegyek veled bárhová, csak ne hagyj itt. Lassan ellazítom a kezem. - Ha még egy szót szólsz – ﬁgyelmeztetem - magadra maradsz. - Amikor kinyitja a száját, felemelem a mutatóujjam. - Még egy szó, Brennan, és nem látsz többet. S ha még egyszer hozzám érsz, az sem fog érdekelni, mit mondanak, csak szétverem a rohadt képed, megértetted? Megrettenve bólogat. Helyes. A nap hátralévő részében hallgat. Ha nem szörcsögne és szipákolna, el is felejthetném, hogy velem van. Ami bizonyos szempontból áldás, mégis... a locsogása nélkül újra egyedül érzem magam. Most már én is fázom, nedves nadrágszáram sérti a bőrömet. Brennan még nyomorultabbul érezheti magát. Nemsokára besötétedik, és a vihar csak most kezd begorombulni. Brennan tüsszent egyet. Egyforma épületekkel teleszórt lakótelep mellett haladunk el. Nagy reklámtáblák hirdetik az új lakásokat, hitelügyintézéssel, kompletten. Mindenütt házak, nem otthonok. Ha lebetegszik, még jobban le fog lassítani. Minden fenyegetőzésem dacára tudom, hogy úgysem hagyhatnám hátra az operatőrömet. Nekivágok a lakótelepnek. Az utcák fákról kapták a

nevüket: Tölgy, Nyár, Bükk. A Nyírfa közt választom, mert kiskoromban, amikor a téli viharok helyenként centis jégkéregbe csomagolták az ágakat, a szőrös nyírfák hajoltak a legmélyebbre, mintha kis dombok kontúrjai lettek volna. Amikor aztán elolvadt a jég, a nyírfák felpattantak és újra az ég felé nyújtóztak. Kevés egyenesedett ki teljesen - a legtöbb még évek múltán is ívben meghajolt, de egy sem tört meg, amit nagyra értékeltem. Balról a második ház magára vonja ﬁgyelmemet. Éppen olyan, mint a többi, csak itt kék betűs tábla hirdeti: BEMUTATÓHÁZ - ebből tudom, hogy a megfelelő helyen vagyok. Próbát teszek a bejárati ajtóval. Zárva van. - Itt várj - mordulok Brennanre. Megkerülöm a házat. Hiába próbálom felfeszíteni a konyha ablakát, be kell törnöm. A hátsó udvaron nem találok alkalmas eszközt, ezért visszatérek előre. Az oszlop, amire az ELADÓ táblát lógatták, olyan laza és ferde, mintha csak nekem szánták volna. Érzem, hogy Brennan ﬁgyel, miközben kitépem a földből. Miután újra a ház mögé kerülök, betöröm az oszloppal az ablakot. Az eső olyan hangos, hogy alig hallani a csörömpölést. Félredobom a táblát és eltakarítom a cserepeket, mielőtt bemászom a patikának beillő konyhába. Vízcseppek jelzik utamat az üvegtetős előtéren át a bejárati ajtóig. Miután beengedem Brennant, bereteszelem mögötte az ajtót. Az előtérből nyíló két szobában fényűző ülőbútorok: hosszú plüsskanapék és mély fotelek. Az egyik sarokban az ülőhelyeket egy legalább százhatvan centis lapos tévé körül rendezték el; a másikban egy kandalló a fókuszpont. Az egyik falnál préselt faroströnkök. Nyilván az egyik szponzor terméke. Ellenőrzöm a mennyezetet, de csak füstérzékelőt látok. Most, hogy Brennan mellettem van, nincs szükségük mennyezeti kamerákra. A farönkök barna papírcsomagolásán nyomtatott használati utasítás. Ezt még Brennan se tudja elcseszni; kezébe nyomok egy levél gyufát, mielőtt indulok, hogy

felfedezzem az emeletet. Visszatartom a lélegzetem, valahányszor kinyitok egy ajtót, de a ház még csak nem is emlékeztet a kék kunyhóra. Hatalmas, jellegtelen, üres. Jól felszerelt, mégsem lakott. Kinyitom a fürdőszobai kis szekrényt; tenyerembe dörzsölöm a felső polcon talált alkoholt. A horzsolások nem olyan mélyek, hogy be kéne kötöznöm a kezem. A nagy hálóban addig nyitogatom a szekrényajtókat és ﬁókokat, míg találok egy puha pizsamát. Levedlem átázott nadrágomat, és ezt húzom magamra. Brennannek is keresek egy férﬁpizsamát. Miután visszatérek a földszintre és odahajítom neki, a tűz mellé teszem száradni a bakancsomat és a zoknimat. - Öltözz át - mordulok rá és szárítsd meg a ruháidat. - Akkor most... - Hirtelen elborzad. - Semmi baj. Most már beszélhetsz, csak ne túl sokat, oké? Buzgón bólogat. - Akkor most itt alszunk? - kérdezi. - Igen. Úgy tűnik, jót tett neki a hallgatás. Néhány pillanatig gyakorolja is, mielőtt bólint. - Köszönöm, Mae. - Öltözz át! A kamra tele organikus és vegetáriánus levesekkel, tésztaételekkel, zöldséggel. Felteszek egy toszkán bablevest magamnak, meg egy sajtos tésztát Brennannek. A receptben előírt tej helyett sűrített tejet használok, de Brennan így is tisztára nyalja a tányért, mielőtt elégedett sóhajjal a kanapéra omlik. Néhány pillanat múlva hortyog is. A hang már nem olyan bosszantó, mint korábban. Ami azt illeti, ettől még a nagy ház is élhetőbbnek tűnik. Ráterítek egy foltvarrott takarót, azután én is beburkolózom egybe. A kanapé túlságosan pihe-puha; inkább a szőnyegre ülök, szemben a tűzzel, kezemben egy csésze herbateával. Nem tudom, képes leszek-e aludni, bár ellenőriztem az összes szobát, szóval nem lehet baj. Legalábbis remélem.

Ha mégis történne valami, az merőben új lesz. Talán sáskákat küldenek be a kéményen, vagy behajítanak néhány csörgőkígyót a törött ablakon. Jönnek a távirányítású vérszívó denevérek. Lassan az első útonállók is esedékesek. Tudom, mennyire felesleges igyekezet megbecsülni perverzitásuk mélységét, de akkor se tudok ellenállni a kísértésnek. Ettől valahogy könnyebbnek tűnik a várakozás a böhömnagy kísértetházban. Azt biztosan tudom, hogy bármit is terveznek, csak később vetik be. Kivárják, amíg elalszom - vagy kis híján elalszom mielőtt lecsapnak. Mindig így csinálják: elmossák a határt valóság és lidércnyomás között. Rémálmokat keltenek, azután valóra váltják őket. A kunyhó volt a legszörnyűbb. A harsányan kék kunyhó, amit nem tudok elfelejteni, bárhogy akarom. Két nappal azután találtam rá, hogy Wallaby elhagyott. Az utoljára kapott Nyomot követtem. „Keresd a jelet a következő patakmedren túl” - ez állt benne. A tábortól néhány órára rá is bukkantam a kiszáradt patakmederre, de sehol sem láttam jelzést, ezért továbbmentem és kutakodtam. Már kezdtem félni, hogy letértem a kijelölt útról, amikor megláttam. A kis patak vidáman bugyogta: megvagyok, megvagyok! Tőle nem messze egy áteresz, út, behajtó, majd a legkevésbé sem váratlan jelzés: a postaládához kötött babakék lufik, amint a lágy szellőben táncoltak. Követtem a behajtót a kékre festett, zömök kéményes rönkkunyhóig. A bejárati ajtónál még két lufi és szürke lábtörlő. Emlékszem, mosolygó rajzfilmhalak úsztak körben, keretbe foglalva az OTTHON, ÉDES OTTHON szavakat, mégsem tűnt úgy, mintha ez lenne a következő Nyom. A bejárati ajtót nyitva találtam. A kék rönkkunyhót nem zárták be - ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetett volna. Beléptem a babakék szobába. Kék lufik hevertek a padlón, kék papírba bugyolált csomagok az étkezőasztalon, mellettük kék kanapé és kék szék. Három párna. Kékben pompázott minden. Minden. Egyetlen kivétellel - emlékszem

a szőnyegre, ami éles kontrasztot alkotott a sárgára nyomott grafitszürke mintával, miközben kinyitottam a kéményajtót és tüzet raktam. Ezt leszámítva minden kéklett, erre határozottan emlékszem. Eleinte a nappaliban, konyhában és fürdőszobában maradtam, nem bántottam a másik két ajtót, amiről feltételeztem, hogy a lezárt hálószobákra nyílnak. Áramot nem kaptam, de volt folyó víz - meg egy babakék üveg a mosogatóban. Azt hittem, hogy a csapvíz biztonságos, ezért forralás nélkül beletöltöttem a palackba - mint kiderült, súlyos hiba volt. Müzliszeleteket ettem, és kinyitottam a konyhaszekrényben talált chipseszacskót. Degeszre zabáltam magam, ami szintén súlyos hiba volt, mégis úgy gondolom, a víz betegített meg. Találtam néhány Twinings Lady Grey filtert is. Miközben főztem magamnak egy teát, arra gondoltam, milyen kedves kis gesztus. Amint végeztem a teával - vagy tán még teázás közben -, elkezdtem bontogatni a csomagokat. Élelemre számítottam, új elemekre a mikroporthoz, netán az új Nyomra, hogy merre induljak tovább. Először mégis egy köteg képeskönyvet csomagoltam ki. Az egyik címlapjára zsiráfot rajzoltak, a másikra vidracsaládot. Állatok szerepeltek az összes könyv borítóján, habár az egyiken csak egy játék mackó, amit gazdája a mellkasához szorított. Amikor kibontottam a második - kisebb, puhább - csomagot, egy köteg kék-fehér zokni került elő, hat pár, BÉBI felirattal. Emlékszem, az asztalra dobtam a zoknikat, s miközben a kanapéhoz léptem, ellenálltam a késztetésnek, hogy eltapossak egyet a mindenütt jelen lévő lufik közül. Még most is érzem, mennyire elevenembe talált az üzenet. Oké, elárultam nekik, miért jelentkezem. Elmondtam már a legelső meghallgatáson, majd a válogatás minden körében, újra és újra. Az első kisfilmben, minden adandó alkalommal elismételtem - az lett volna meglepő, ha nem hallanák meg. Sokáig feküdtem a kanapén, de elkerült az álom. Már-már elszundítottam, amikor meghallottam a fojtott sírást. Mialatt

a hang kiragadott az öntudatlanságból, tudatos énem máris a forrását kutatta. A folyosó felől, az egyik hálószobából jött. Csak a hold és a csillagok világítottak, fényük beszűrődött az ablakokon. Emlékszem, végigaraszoltam a folyosón, úgy tapogattam ki az utat, miközben puhán lépdeltem zoknimban - utoljára ekkor vettem le a bakancsomat elalvás előtt. Gyenge, erőtlen hangot hallottam, mint egy kiscica nyávogása. Egy kiscica, gondoltam, amit nekem szántak. Tudták, hogy gondját fogom viselni. Inkább kutyás vagyok, de sosem hagynék sorsára egy elárvult macskát. Sosem hagynék sorsára egyetlen elárvult emlőst se - leszámítva talán a patkányt. Amint kinyitottam az ajtót, a hang abbamaradt. Én is megtorpantam. Boltíves ablakokkal tagolt fal keretezte a kétszemélyes ágyat. A folyosó után a szoba valósággal fürdött az álomszerűen szürkéskék fényben, ami visszatükröződött az ágytakarón is. Játék mackó ült az éjjeli szekrényen, benne a gyerekfigyelővel. Emlékszem, a kamera jelenlététől valamivel bátrabbnak éreztem magam. Így is megriadtam, amikor a sírás néhány másodperc múlva folytatódott. Hangosabb lett, és a takaró kidudorodásában immár a forrását is azonosítottam. Elelcsuklott sírás közben. Zavartan léptem közelebb. A hosszúkás alak a takaró mélyén nyugtalanná tett, de már késő lett volna visszakozni, miközben figyeltek. Megragadtam és félrehajtottam a takarót. Adott esetben egy szempillantásnyi idő akár az örökkévalóságig húzódhat - pontosan ezt az érzést tapasztaltam meg, amikor felemeltem, majd nyomban vissza is engedtem a takarót. A világos hajú kellékanya üveges szemmel feküdt, latexarca feketés-barnán olvadt és gyűlt tócsába az ágyneműn. Püffedt, foltos karjában halványkékbe bugyolált babát szorongatott. A baba ajka csücsörítésre merevedett, úgy várta a mosogatóban talált kék cumisüveget. Alig láttam, mégis eleget. Azután a takaró puhán visszahullt, elfedve a kelléket, a babát.

Szégyenemre legyen mondva, a trükk bevált: abban az örökkévalóságig tartó pillanatban őszintén elhittem, hogy a kellékek valódiak. Azután a hangsáv a végére ért, és kezdődött elölről: újra felhangzott a sírás, én pedig már hallottam a mesterkélt, gépies jelleget; a statikus zajt. Ugyanekkor spriccelték be a bűzt, vagy csak ekkor eszméltem rá, vagy csak emlékeimben hátrébb sorolódott a látvány és a hang mögé - akárhogy is, először tapasztaltam ilyen szűkös térben a rothadást, ami megfertőzte egész lényemet. Csak álltam földbe gyökerezett lábbal, végtelennek tűnő ideig, ami aligha lehetett több pár másodpercnél, mégis minden alkalommal egyre hosszabbra nyúlik, ahogy felidézem, míg lassan már óráknak érződik. Bármennyire tudtam, hogy kamu az egész, bármily röhejesen sírt és nézett ki a baba, az a jelenés az elevenemre tapintott. Nem tudom, miért: a kimerültségtől vagy a mélyebb, mögöttes tartalomtól. Mintha megértették volna a szavaim mögött lappangó titkos igazságot - mintha így akarták volna az értésemre adni, hogy tudják: nem az anyaság előtti utolsó nagy kaland miatt vagyok itt, hanem mert nem hiszem, hogy valaha is készen állok az anyaságra. Készen akarok állni, a férjem kedvéért meg akarom tenni, amit csak tudok, de képtelen vagyok rá. Azért jöttem, hogy elodázzam az elkerülhetetlent - nem az anyaságot, hanem hogy elmondjam a férjemnek az igazat. Ahogy ott álltam a harsányan kék kunyhóban, óhatatlanul is önmagamat képzeltem a takaró alatt fekvő kellék helyére. A baba arca beleégett az emlékeimbe, csak bűntudatom torzította el, meglátva benne férjem miniatürizált és kivasalt állát. A pisze orrot, ami oly drámaian kitágul a dühös kamaszként készült képeken. A baba hangsávja elért a csukláshoz. Emlékszem, egész testem görcsbe rándult a zsigeri reakciótól. Pánikba estem. Elfordultam és kirontottam a szobából. Felkaptam a hátizsákomat, úgy ugrottam bele a bakancsomba. Botladozva támolyogtam ki a bejárati ajtón,

az OTTHON, ÉDES OTTHON szőnyegen csúszva, ahogy a lufik összeakadtak a lábammal. Kitörtem a szabadba, ahol a legkisebb ellenállás irányába haladtam: a behajtón, ami beletorkollt az aszfaltozott útba, ahol reszkető lábaim végül megadták magukat. Az út mentén, a tavalyi falevelek között feküdtem, zihálva a kimerültségtől, a gyűlölettől és a szétáradó adrenalintól. Nem vitás: próbálták elérni, hogy feladjam. Meg is akartam tenni, azt akartam, hogy vége legyen, mégsem adhattam meg nekik az elégtételt. Csak feküdtem és főttem a saját levemben hosszú-hosszú időn át. Végül felálltam és levettem a szemüvegem. Emlékszem, háborgott a gyomrom: a gyomornedvek szilaj hullámokat vetettek a torkom és a beleim között. Ujjaim, közé csippentettem a szemüveget, és vaksin meredtem arra, ahol őket sejtettem, miközben újra meg újra emlékeztettem magam, hogy a kellék és a baba nem valóság. Próbáltam megérteni, mit kell most tennem, merre kell továbbindulnom. Homályos látómezőmben ekkor felsejlett egy világos buborék - egy irizálóan színes, táncoló fényfolt, és idővel tudatosult bennem, hogy a postaládához kötözött lufik azok, amint a szélben ugrándozva visszatükrözik a holdfényt. Akkor értettem meg: a Nyom nem valamelyik képeskönyv vagy lufi, hanem a lábtörlő. Otthon, édes otthon. Ez az új útirány. Keletnek, hazafelé. Azt is tudtam, mennyire élvezik a műsor készítői páni rémületemet - ekkor határoztam el, hogy olyan unalmas és egykedvű leszek, amennyire csak lehetséges. Így állok rajtuk bosszút. Mellékutakon jártam, és messze elkerültem a házakat. Eleinte lassan haladtam. Lebetegedtem - a víztől, vagy talán az ételtől, de inkább a víztől -, így veszítettem egy-két napot, talán hármat is, míg ott vacogtam a tűz mellett, amit alig maradt erőm megrakni. Pedig akkor még megvolt a tűzgyújtóm. Mélyen átérzem a veszteséget. Talán csak egy tárgy, mégis hasznos tárgy. Nem tudom, a tűzgyújtó nélkül mi lett

volna velem azokban a napokban; a saját biztonságom érdekében talán ki kellett volna zárniuk. Akkor tényleg közel kerültem hozzá, hogy kimondjam a pánikszavakat; talán egyedül az adott elég erőt, hogy nem jöttek értem, mert bíztak a gyógyulásomban - másként elhittem volna, hogy nincs tovább. Fel is gyógyultam. Jobban lettem, és már tudtam, hová kell mennem. Elindultam, megtaláltam a mogyoróvajat és a diákcsemegét, a következő kelléket, melyek mind arra utaltak, hogy jó úton járok. Mellettem Brennan elereszt egy kivételesen hangos horkantást, ahogy fészkelődni kezd a kanapén. Karjával verdes, ujjai görcsösen ökölbe rándulnak, mielőtt ellazulnak. Láthatóan jól elvan, otthonosan érzi magát a puha párnák között. Ma éjjel még nem sikoltozott. Lelógó kezére meredek. A tűzfény lepattan karórája lapjáról. Az álmatlanság és kíváncsiság rávesz, hogy megnézzem, mennyi az idő. Nyolc negyvenhét. Oly régóta élek a nap, nem a mutatók mozgása szerint, hogy úgy érzem, mintha valami rosszat követtem volna el. Kipirul az arcom, közben ráeszmélek, miért ﬁgyelem, ahogy a digitális másodpercek közelednek a hatvan felé - nem számítottam rá, hogy az óra működik is. Ami ostobaság, egy kémkamera miért ne mutathatná az időt? Leteszem kihűlt teámat, és közelebb hajolok Brennan kezéhez, mereven bámulok az óra lapjára. Tudom, hogy ott vagytok, üzenem a producereknek tekintetemmel. Ellophatnám és összetörhetném az órát, de nem teszem. Engedem, hogy mindent rögzítsetek; engedem, hogy kövessetek és dokumentáljatok. Elvégre erre szerződtem. Egyedül azt nem engedem, hogy megtörjetek. Hogy ti győzzetek. Akármi történik, továbbmegyek. Átszakítom a célszalagot, bárhol is legyen, és magammal viszem ezt az élő kelléket, hogy mindenki láthassa diadalomat.

14. A műsorvezető hátrasimítja haját, ügyet sem vet a tükörképét keretező panorámára. Amikor egy asszisztens málhazsákot helyez a lába elé, visszaadja a tükröt, majd a helyszíni producer jelzésére megáll a játékosok előtt. - Ez az éjszaka volt az utolsó, amikor elláttuk önöket élelemmel - közli -, ugyanakkor a következő próba győztesét megjutalmazzuk néhány konyhai eszközzel, ezért azt ajánlom, hozzák ki magukból a legjobbat. Mindenki készen áll? A játékosok meredten nézik. Zoo minden lelkesedés nélkül felemeli a hüvelykujját. Mérnök bizonytalanul bólint. Asztalos Csaj a homlokát ráncolja, míg Pincérnő válla megereszkedik. - Ezt nevezem harci szellemnek - mosolyog a műsorvezető. - Itt járt egy medve, pontosan ezen a helyen, egy órával ezelőtt. Az a dolguk, hogy megtalálják. Habár a próba egyéni, bizonyos előnyökben részesülnek az alapján, ahogy az utolsó csapatversenyben teljesítettek. - Felemeli a málhazsákot. - Az első és második helyezett csapat tagjai megkapják a célpont teljes profilját. - Vízhatlan műanyag zacskót nyújt Nyomkövető, Zoo, Fekete Doki és Bankár felé. Mindben megtalálható egy szőrcsomó és egy laminált kártya a fekete medve profiljával, beleértve a mancslenyomat és az ürülék méretarányos fotóját is. - A harmadik helyezettek jutalma egy kevésbé teljes profil. - Légierő és Biosz néhány kártyát kap, rajta a fekete medve viselkedésének jellemzőivel. - A negyedik és ötödik csapatnak pedig ez jut. Narancssárga sípot nyom a megmaradt játékosok kezébe. Ezzel talán elijeszthetik. Pincérnő addig babrál a sípjával, míg elejti. A sziklán

pattogva végül a műsorvezető lábánál állapodik meg, aki türelmesen kivárja, míg gazdája felveszi. - Valójában két medve van - árulja el. - A csapat egyik fele az egyiket, a másik a másikat üldözi. Valamennyi csapat idősebb tagjai álljanak tőlem északra, míg a ﬁatalabbak tőlem délre. Némelyik csapat értelemszerűen felbomlik, Nyomkövető legalább öt évvel idősebb Zoonál, Fekete Doki egy tízest ver Bankárra, míg Cowboy mindnyájuk közül a legidősebb, a többiek azonban vitára bocsátják a dolgot. Légierőt mindössze néhány hét választja el Biosztól, miközben mindenkit meglep a tény, hogy Mérnök két évvel idősebb Asztalos Csajnál. Amikor Pincérnő nem hajlandó elárulni a korát, a közel negyvenéves Ördögűző úgy tesz, mintha nem tudná eldönteni, melyikük idősebb. Pincérnő végül megelégeli a dolgot. - Oké! Huszonkettő vagyok. - Akárcsak én! - kiált Ördögűző. - A nagy francokat - csattan fel Cowboy. Elege van Ördögűzőből, ahogy mindenkinek. - Menj csak - biccent Pincérnőnek. Ördögűző a műsorvezetőhöz fordul. - Úgy látszik, megint létszámon felüli vagyok. - Válasszon egy csapatot - mordul rá a műsorvezető. Ördögűző mérlegeli a lehetőségeket. A műsorvezető balján sorakozik fel az északi csoport, benne Nyomkövető, Fekete Doki, Cowboy, Légierő és Mérnök. A másik oldalon a déli csoport: Zoo, Bankár, Pincérnő, Biosz és Asztalos Csaj. - Dél - dönt Ördögűző. Önelégült mosolya egyenesen Pincérnőnek szól. - Pompás - bólint a műsorvezető. - Akkor északra megy. Pincérnő aznap először mosolyodik el, miközben Ördögűzőn eluralkodik a döbbenet. Végül megadóan bólint „Tudhattam volna” -, és indul, hogy csatlakozzon az északi csoporthoz. Társalgás délen:

- Félretehettem volna egy kis csokit - bánkódik Asztalos Csaj. - Pedig magadhoz édesgethetted volna a medvét vigyorog Bankár. - Szerintetek igazi medve? - tudakolja Zoo. Asztalos Csaj felé fordítja a fejét. - Miért ne lenne? - Azt mondták, nem adnak több élelmet. A tegnapi csapást is ember hagyta. - A szarvas annál valódibb volt, nem? - irigykedik Bankár. - Igen, de... - Zoo hangja elhal. Egyszerűen nem képes elhinni, hogy be kell cserkészniük egy valódi fekete medvét. Ez az állatfaj rendszerint kerüli az embert, de ha ingerlik, veszélyes is tud lenni. Amellett egy órája nem járt itt semmilyen vadállat. - Mindenki készen áll? - emeli fel hangját a műsorvezető. Zoo csalódottan húzza elő azonosító kártyáját a vízhatlan zacskóból. Arra számított, hogy egy kétnapos próba után nagyobb jutalom jár. Egy edényben, vagy legalább valamilyen szárazételben reménykedett. Megvizsgálja a medvenyomot - amit e nélkül is tud azonosítani -, majd négy társához fordul, akiket szintén délre osztottak be. - Ha találtok egy nyomot, ne tapossátok el. - Nem tudja, hogy is lesz ez; öten vadásznak ugyanarra az állatra, mégsem működnek együtt? A műsorvezető elkurjantja magát: - Indulás! - mire a játékosok szétszélednek. Zoo habozik, ﬁgyeli társai buzgó igyekezetét. - Ennek rossz vége lesz - sóhajt fel, mielőtt ő is nekiindul. Amikor Nyomkövető nemrég elkóborolt, a producerek eltiltották egy adott területtől, ezért most pontosan errefelé indul. Ördögűző követi, míg a többiek a maguk útját járják. Nyomkövető szinte azonnal rátalál a nyomra: széttaposott levelek barnásfekete szőrszálakkal; két tökéletes mancslenyomat a földön. Tudja, hogy egy medve se hagyna ilyen nyilvánvaló nyomokat, ebből pedig azt is, hogy nem

valódi medvét üldöznek. Ördögűző mindvégig a nyomában marad. - Nem vagyok hülye - érvel. - Ha van könnyebb út, arra megyek. A nyom elvezet egy kis barlanghoz, ahol Nyomkövető és Ördögűző megtalálja... a nagy semmit. Nincs itt más, csak pók és zuzmó. A csapás ﬁgyelemelterelés, célzottan Nyomkövető késleltetésére. Légierő bukkan rá a helyes, bár kevésbé egyértelmű nyomra, ami a próba kiindulópontjától nem messze kezdődik, és csak azután keletkezett, hogy Nyomkövetőt visszaterelték a többiekhez. A játékosok túl fáradtak a civakodáshoz. - Még egy csapatverseny kellett volna - suttogja a műsorvezető a helyszíni producernek. - Semmi gond - felel amaz. - Ez csak azért van, hogy még jobban kifárasszuk őket. A lassú, unalmasan zajló próbát töredékére sűrítik össze. A nézők látják majd a különféle játékosokat, amint utat törnek maguknak a bozótosban; itt-ott egy-egy közeli a véreres szemekről és megfeszülő állakról. A déli csoportban a csapást rövid úton megsemmisíti Bankár, aki ily módon lecseréli a medve nyomait a sajátjaira. Egy operatőr felismeri ezt. A snittet további botorkálás követi: egy kivétellel a csoport minden tagját láthatjuk, amint elesik, elcsúszik vagy beveri a fejét egy ágba. A vágó még most is Zoonak kedvez - látjuk, ahogy felsegíti Asztalos Csajt a földről, de azt már nem, ahogy közvetlenül ezután belegyalogol egy fejmagasságban lelógó fenyőágba. Pincérnő közelít egy áfonyáshoz. Óvatosan lecsippent egy bogyót, meghengergeti nyitott tenyerén. - Szívesen megenném - mondja ki -, csak nem tudom, mérgező-e. Mármint... áfonyának néz ki, de talán... nem, inkább nem. Inkább tovább keresem a medvét. - Eldobja a bogyót, mielőtt átgázol a derékig érő bokrokon. Néhány perc, másodperc, után morgást hall, mire megdermed. Csak ő van és az operatőr; a legközelebbi játékos, Biosz is

legalább ötven méterre eltávolodik. - Mi volt ez? - suttogja Pincérnő, azután meglátja: nem egész háromméternyire, egy kidőlt fal túlsó oldalán másfél méter magas és két méter hosszú fekete szőrtömeg. Pincérnő reszketni kezd, miközben halkan hebegi maga elé: - Ne már, ne már, ne már... Nem tűnik fel neki, hogy a medve nem mozog, nem néz rá, nem eszik a centikre lévő bogyókból, de még levegőt se vesz. Tíz hosszú másodperc telik el, mire Biosz csörtetése kirángatja Pincérnőt a révületből. Akkor végre átvág a bokrokon, megáll a szőrhegy előtt - ami valódi medve, csak éppen rég halott és gondosan kitömött -, és közelről tanulmányozza pofáját, orrát, rezzenéstelen üvegszemét, ordításra tátott szájából kikandikáló borotvaéles fogait. Azután észrevesz valamit a nyakában: hosszú madzagra felfűzött medvekarmot. A madzaghoz kis cetlit is tűztek. Ez áll rajta: BIZONYÍTÉK. Északon Légierő rábukkan a másik medvére és kisajátítja a nyakékét, Pincérnő mégis elsőként érkezik vissza a műsorvezetőhöz, akinek arca megnyúlik, mihelyt meglátja kezében a medvekarmot. Sietve összeszedi magát, legalább annyira, hogy kinyögje: - Nos... gratulálok. - Az áfonyának köszönhetem - vallja be Pincérnő a kisﬁlmben. - Nem követtem semmilyen nyomot. Csak úgy őgyelegtem, amikor megláttam a bogyókat, és arra gondoltam: A medvék nem bogyókon élnek? Erre, bumm!, ott is volt. Amint Légierő visszatér, a többi játékost is visszahívják. - Ő találta meg? - hördül fel Ördögűző. - Ne már... Pincérnő kecsesen bemutat neki, amit adásba tesznek, de elhomályosítanak. Ördögűzőt vigasztalja a tény, hogy bár ő nyerte a próbát, attól még képes kibillenteni az egyensúlyából. - A nyerteseink ezt kapják. - A műsorvezető felmutat két egyforma málhazsákot. Az egyiket Pincérnőnek, a másikat Légierőnek adja. A nap alacsonyan ül a horizonton. A

játékosok mind fáradtnak tűnnek, mert azok is. Hosszú nap áll mögöttük. A műsorvezető komoly tekintettel végigméri őket, mielőtt elköszön: - Jó éjszakát! - Azzal faképnél hagyja őket. A játékosok hitetlenkedve sugdolóznak. - Most mit csináljunk? - teszi fel a kérdést Biosz. Bankár kifejezéstelen arccal mered maga elé. - Szerintem nekünk kell éjszakai szállást építenünk - véli Zoo. Nyomkövetőhöz fordul és megkönnyebbül, amikor az nem fordítja el a tekintetét. Légierő kinyitja málhazsákját; Pincérnő észreveszi és követi a példáját. Egy operatőr közelebb lép, hogy felvegye a zsák tartalmát. Köhög, ahogy lekuporodik mellé a sziklán. A hang érdes, mintha dörzspapír lenne a torkában. - Várjon - krákogja Pincérnőnek. Félrefordul és kiköp, azután ülő helyzetbe ereszkedik. Zihálva veszi a levegőt. Csak megfáztam. Bocs, most már mehet. - A keze annyira reszket, hogy a felvétel használhatatlan lesz; a vágónak be kell érnie azzal, amit a másik operatőr készít Légierő válla felett. A tárgyakat a nézők kedvéért listába szedik: két kis főzőedény becsukható fogantyúval, Cowboy is ilyet nyert az első körben, egy csomag zöldséglevespor, két kiló barna rizs, egy műanyag só- és borsszóró, egy tekercs horgászzsinór. - Hideg lesz idefent - jegyzi meg Nyomkövető. Halkan beszél, csak Zoo, Asztalos Csaj és Fekete Doki hallja. Lejjebb kell mennünk. - Építsünk közös kunyhót? - kérdez rá Asztalos Csaj. Nyomkövető bólint, azzal elfordul, és ereszkedni kezd az erdős hegyoldalon. Zoo és Asztalos Csaj követi. Fekete Doki a többiekhez fordul és elkurjantja magát: - Közös kunyhót építünk, erre! - Kivárja, míg Légierő becsukja a zsákját és feláll, azután együtt indulnak el a fák között. Noha a játékosok nem könnyen rázódnak össze, a néző legközelebb már azt látja, hogy az éjszakai menedék félig

elkészült. Asztalos Csaj vezeti az építkezést, miáltal a hajlék kivételesen szépnek ígérkezik. A csúcstól huszonöt méterre, sík területen épül fel, ahol a sziklákon alig van moha. - A kevés moha kevés vizet jelent - magyarázza Nyomkövető. - Ha esni talál, nem fog elmosni minket. - A nézők látják, ahogy Nyomkövető megkörnyékezi Légierőt. Nem tudom, meddig leszünk itt, de csapdákkal nem tudok annyi állatot fogni, hogy mindenkit jóllakassak. - Mindenkit jól akarsz lakatni? - kérdezi Légierő. - Nincs más választásom. - Segítek. Napnyugtára a közös táborhely négy méter hosszú, alacsonyan ívelő fedelét levágott fenyőágak alkotják. Váza a földbe leszúrt három Y alakú ágból áll, melyeket a keresztben rájuk fektetett súlyos farönk olyan mélyen a talajba présel, hogy V alakúnak tűnnek. A lehullott falevelek és tűlevelek harminc centi vastagon borítják a hajlék padlóját, és ugyanilyen levélszőnyeg kerül a tető egymásba fonódó fenyőágaira is. A két óra alatt, mindössze a szabadban található anyagok felhasználásával elkészült építmény ﬁgyelemre méltóan proﬁ és hívogató. Jó ötméternyire mégis készül egy másik hajlék - alig több néhány faágnál és marék levélnél. Ördögűző emlékszik az előző éjszaka melegére, de zsúfoltságára is. Ma éjjel látni akarja a csillagokat. A levélszőnyegen fekszik, és ügyet sem vet a többiekre, csak várja, mikor nyugszik le a nap. Pincérnő a két menedék között ül, immár sokkal könnyebb zsákjával. Két lábos rizse fő, és ugyanekkora mennyiség Légierő készletéből is, amit az öt kisebb edényben porcióznak szét. Pincérnő eleinte habozik osztozkodni, de Légierő nagylelkűsége megtöri az ellenállását, így a játékosok estére sűrű rizskásából csapnak lakomát, amit sóval, borssal és levesporral, valamint a Biosz, Fekete Doki és Mérnök által gyűjtött pitypang zöldjével ízesítenek. Míg Zoo meggyújtotta a tüzet, a többiek fát gyűjtöttek. Mindenki kiveszi részét a munkából, így a táplálékból is.

Mindenki, kivéve Ördögűzőt, aki órák óta egymagában lazít. Amikor a többiek már a tűz körül ülnek és körbeadogatják a kempingpoharakat, ő is felkel levélágyáról, és kinyújtózik, mielőtt közelebb jön, és letelepedik Pincérnő és Mérnök közé. - Mégis, mi a francot csinálsz? - kérdezi Pincérnő, kezében egyik poharával és Cowboy műanyag villájával. - Mindjárt éhen halok - paskolja meg a gyomrát a férﬁ. Passzoljatok ide egy olyat. - Ne már - vágja rá Pincérnő. S amit a nézők nem hallanak: - Cserbenhagytál minket, azután meg elvonultál aludni. - Ne légy nevetséges! - horkan fel Ördögűző. - Ez egyáltalán nem nevetséges - mordul fel Cowboy a tűz túlsó felén. - Ha a csapattal akarsz enni, akkor a csapattal is kell tartanod. Pincérnő ellenséges magatartása nem lepi meg Ördögűzőt, Cowboy helyeslése annál inkább, a többiek bólogatásáról már nem is beszélve. Egy pillanatra egyenesen a kamerába néz, mintha a lencsét vádolná azzal, hogy ellene fordította a többieket. Így is van: szerinte a többiek csak szerepet játszanak, ahogyan ő, az igazság azonban az, hogy a többiek egy pillanatra el is feledkeznek az őket körülvevő kamerákról. Működésbe lép egy ősi ösztön - nem annyira az erősebb túlélése, mint inkább az elhatárolódás egy életerős, mégis naplopó egyedtől. Senki sem tagadta volna meg az ételt Ördögűzőtől, de most, hogy Pincérnő megtette, valamennyien felsorakoznak mellé. Talán éreznek némi pangó bűntudatot, ám ettől még biztosak abban, hogy helyesen cselekszenek. - Éhes vagyok - panaszolja Ördögűző. - Az emberi test egy hónapig is kibírja szilárd táplálék nélkül - adja értésére Nyomkövető, az egyetlen játékos, akinek ﬁkarcnyi bűntudata sincs. - Keress magadnak valami gumót. - Pincérnő bekap egy falatot és behunyja a szemét, a torkából kéjes kis nyögés

szökik elő. Ördögűző előreveti magát és kitépi kezéből a fémedényt. Pincérnő szeme felpattan, egyenesen Ördögűzőnek ugrik, miközben a rizses edény pörögve száll a levegőben. Ami erőt ki tud préselni vézna testéből, mind beleadja a pofonokba. Ördögűző védi az arcát, és labdává gömbölyödik, úgy állja a záporozó ütéseket. Mérnök közelebb lép, de ettől még semmi sem változik. Egy másodperccel később Bankár elrángatja Pincérnőt, miközben az fejhangon sipítozik: - Eressz el! Addigra Biosz is odaér, a karját simogatja, csitítgatja. A sok mindenből, amit mond neki, csak egy mondatot mutatnak meg a nézőknek: - Nem ér ennyit. - Asztalos Csaj is Pincérnő mellé áll, miközben haragos pillantásokkal bombázza Ördögűzőt. Zoo látja mindezt, és arra gondol: tőlem is ezt várják, mégsem engedi, hogy a neme határozza meg a viselkedését. Ahelyett, hogy sietne megnyugtatni Pincérnőt, megpiszkálja a tüzet, melynek mélyén az izzó formátlan tömeg jól elkülönülő, narancsban és vörösben izzó parazsakra válik szét. A földön fekvő Ördögűző is füstölög, és arca vörösben játszik. - Megütött! - kiáltozza. - A szerződés tiltja, hogy ilyet tegyen! Az egyik operatőr rádión beszól. A producer a másik adóvevőnél felnyög: - Jesszusom, micsoda nap! Hadd menjen, ha ezzel vége. Még csak annyit mondj meg: felvetted? - Később még hozzáteszi a másik producernek. - Legalább ezt felhasználhatjuk. Kibaszott ügyvédek. Eközben a tűz mellett Fekete Doki rámutat: - A szerződés csak azt tiltja, hogy valakit a fején, az arcán vagy a nemi szervén üssünk meg. Ördögűző feltápászkodik, és az arcára mutat.

- Szerinted ezt, hogy nevezik? - Nekem úgy tűnt, csak a karodat és a lábadat találta el. - Igaz - ért egyet Légierő. - Ez a magzati póz hatásos a védekezésben. Zoo felnevet, mire Ördögűző bosszúsan fordul felé. - Tökmindegy - jelenti ki Zoo. - Az egészet magadnak köszönheted. Elutasító hangneme meglepi Mérnököt, aki arra számított, hogy próbál majd békét teremteni. Egyik operatőr sem csípi el kissé csalódott arckifejezését, amint leszegi a fejét. Ördögűző égnek löki mindkét karját, mielőtt visszavonul szánalmas hajlékába. A többiek csendben esznek tovább. Az epizód rövid bejátszásokkal zárul. Asztalos Csaj, a végletekig megvágva: - Megérdemelte. Bankár: - Csak henyélt, míg mi a tábort építettük. Van egy kis rossz érzésem ezzel kapcsolatban, de mindent mi csináljunk helyette? Különben se nekem kellett döntenem. Nem én nyertem a rizst. Hálás vagyok, amiért egyáltalán kaptam belőle. Pincérnő: - Két napig az idegeimre ment, azután még a kajámat is ellopja? Ne már. K****a elegem van belőle. Dögöljön éhen az ilyen. Ördögűző: - Minden közösségnek szüksége van páriákra, ezen a közösség puszta mérete mit sem változtat. - Ahogy beletúr zsíros vörös hajába, mintha lángokat szítana fel. A Vaksötétben második része az ő fenyegetésével fejeződik be: - Azt akarják, hogy rosszﬁú legyek? Oké. Mostantól rosszﬁú leszek.

15. A Nyírfa köz átmeneti nyugalmat nyújtott - mármint a kívülről támadó rémálmoktól, nem azoktól, melyeket saját tudatalattim szövöget. A próbám addig is függőben maradt. Ahogy Brennannel elhagyjuk a házat, majd a fákról elnevezett utcákat is, azon tűnődöm, hogy talán valamilyen jelet várnak tőle. Talán van valamilyen tájékozódási pont, amit el kell érnünk. Délelőtt el is jutunk egy környékre, amit sosem látott módon manipuláltak. Nem csupán elhagyták - felszámolták. Ablakok betörve, oszlopok kidöntve. Ami eleinte nem oda illő sziklának tűnik, téglafalhoz préselődő autóroncsnak bizonyul. Érzem, ahogy a hideg futkos a hátamon, szemem elkerekedik. Az alapján, amit a kocsi maradványaiból látok, a középiskolám jut eszembe. Egyszer a drogellenes klub rávette a helyi tűzoltókat, hogy egy roncs furgonnal rendezzünk olyan balesetet, amilyet a bepiált tizenévesek szoktak elszenvedni. Önkénteseink művérrel kenték össze magukat, és teli torokból üvöltöttek, ahogy az életmentők hidraulikus lemezvágója szétszabdalta a furgont. Emlékszem, a barátom, David kimászott az első ajtón, támolyogva felállt, és vakon integetett a tűzoltóknak, miután Laura Rankle „meghalt” mellette az anyósülésen. Laura kedvesebb volt, mint az átlag pomponcsajok, s ahogy kihúzták a kocsiból, David egész élethűen siratta. Mondogattam magamban, hogy ez nem valóság, de nem segített. Legjobb tudásom szerint leplezni próbáltam könnyeimet az osztálytársaim előtt; csak később vettem észre, hogy ők is ugyanezt teszik. Apám tudott a bemutatóról, emlékszem, este a vacsoránál kérdezett is róla. Mielőtt válaszolhattam volna, anyám közbeszúrta: hiszi

- nem is, tudja -, hogy egy napon majd ez menti meg valaki életét, ezért nem kár a roncs furgonért. Épp készültem elmondani, milyen érzékenyen érintett az élmény, de a megjegyzése után csak vállat vontam és érzelgősnek tituláltam. Néhány sarokkal az összetört kocsi után újabb hulladékhegy. Tömör magja jellegzetes színű; nem is kell látnom a formáját, hogy tudjam: ez egy sulibusz. Egy sulibusz, körötte kisebb járművekkel. Ahogy közelebb érünk, meglátom az egyik üszkös szedán ajtaján kilógó elszenesedett kelléket. Egy pillanatra odaképzelem Laura Rankle-t - persze nem a megkeseredett és legyőzött Laurát, akit elhagyott a pasija, mihelyt teherbe esett, hanem a sugárzóan szép középiskolás pomponlányt. - Mae - szólogat Brennan. - Mi a baj? Abszurd kérdés, melynek egyetlen célja, hogy beszéltessen. Kis híján ráförmedek, hogy fogja be, amikor eszembe jut: ha hallanak tőlem egy jó sztorit, talán leszállnak rólam. Talán ha megered a nyelvem, véget ér a próba. Így hát elmesélem. Elmondok nekik mindent Laura Rankle-ről és David Moreau-ról, a kamu vérről és a szétforgácsolt fémről, a színlelt tragédia és a valódi emlékek felkavaró elegyéről. - Miután kiengedték a mentőből Laurát, ő pedig ott állt, épen és azzal a szégyenlős kis mosollyal... képtelenségnek tűnt az egész. - Rövid kitérőt teszünk egy felfordított bevásárlókocsi körül, mielőtt hozzáteszem: - Mégis elég valóságosnak látszott ahhoz, hogy mindig bennem legyen: mi lenne, ha. Brennanhez fordulok. - Fura - jegyzi meg. Most először vagyok hozzá őszinte, erre csak annyit mond: „Fura.” Gondolom, ezt kapom, amiért kellék helyett valóságos személyként kezelem. Az én hibám. Talán a rossz szemem miatt, de ahogy közeledünk a busz felé, még távolibbnak tűnik. Ahogy közeledünk a busz felé,

azon kapom magam, hogy nem érdekel. Nem érdekel, mi van a buszban. Ez nem az én világom. Nem a valóság. Míg felnőttem, tanáraim és tanácsadóim mind úgy beszéltek az „Életről” és a „Való Világról”, mintha valami külön bolygó lenne, messze túl az iskola falain. Ugyanez ment a főiskolán is, pedig egy nyolcmilliós városban éltem. Sosem értettem. Mi a valóság, ha nem az a világ, amiben létezem? Hogyan lehet egy gyerek kevésbé valóságos, mint egy felnőtt? Emlékszem, egyik este vacsorát készítettünk a közös táborban: Amy bedöfte kését a nyúl lenyúzott vállába, hogy leválassza a végtagot. Nagy műgonddal csinálta, és nem sajnálta az időt, hogy a húst egyenlő adagokra ossza szét. - Azt gondoltam, itt más lesz - sóhajtott fel. - Azt hittem... - Megtorpant. Azt hittem, azért, mert a kés csontot ért. Aztán kiderül, hogy ez pont olyan elcseszett, mint a való világ. Akkoriban nem tűnt olyan különös kijelentésnek. Azoknak a próbáknak még megvolt a maguk kerete: a könnyen azonosítható kezdet és vég. Valaki csak elkurjantotta magát, hogy „Rajta!” és „Ennyi!” Ez hiányzik. Most olyan, mintha minden egyszerre lenne hamis és valódi. A világ, amelyben élek, mesterséges, manipulált és csalóka, mégis ott van benne a repülőgép, a fák és a mókusok. Az eső. Késlekedő menzeszem. A dolgok, melyek túl nagyok és túl aprók ahhoz, hogy befolyásoljam őket, mind hozzájárulnak a nagy egészhez - ugyanakkor ellent is mondanak neki. Mintha egy kiüresedő világban élnék, ahol ellentmondások töltik ki a lyukakat. Elérjük a buszt. Borsódzik a bőröm. Sárga homlokfala egybeolvad az épület szürkéjével, de talán van hely, hogy áthaladjunk mögötte. Kell lennie. - Kerüljük meg, Mae - hallom Brennant. - Azt csinálom. - A tömböt, Mae. Tudom, hogy ezt akarja. A busz vége felé indulok.

- Könyörgöm, Mae... te nem látod őket? A kellékekről beszél, melyek a busz vészkijáratán dőlnek kifelé. Ötöt vagy hatot látok, odabent nyilván még több van. Érzem a szagukat is, akár a többiekét, csak faszénnel keveredve. Brennanhez fordulok. Egész testében reszket, megint túljátssza a szerepét. Középiskolás barátaim meggyőzőbbek voltak nála. - Csak essünk túl rajta. - Zsebre vágom a kezem, megdörgölöm a szemüveglencsémet, és elindulok. Brennan némán követ. Ezek a kellékek felfúvódtak és felfakadtak, feketék a rothadástól. Egy halom újságpapír és szemét forr egybe a busz hátsó gumijával, mintha a szél fújná egybe a havat. Ahogy rálépek egy papírzacskóra, elmorzsolok valamit a bakancsommal. Érzem, ahogy kipukkan, azután valami vékony, hosszú és kemény feszül a talpam boltozatának. Semmi. Ne nézz oda! - Nekem nem megy, Mae... Elhaladok a busz mellett. Nem akarok megfordulni. - Nem megy, Mae. - Hangja egészen elvékonyodik. Kényszerítem magam, hogy visszaforduljak. Egyenesen Brennanre nézek, minden mást kizárok a látómezőmből. Barnán és vörösen mosódik el, épp csak felismerhető emberi formája. - Könyörgök, Mae! Ő is csak egy akadály, egy újabb próba. Egy mozgó kamera, ami drámát gerjeszt. - Fejezd be! - mordulok rá. - De én... - Félbeszakítja magát a zokogásával. Nem látom az arcát, de már épp elégszer sírt előttem. Tudom, hogyan ráng az ajka, hogyan csöpög az orra. Nem kell újra látnom, hogy tudjam, milyen. Hagyd itt. Nem lehet. Csak nem akarod. Úgyse hagynák. Azt akarják, hogy velem legyen. Kell

nekik, hogy velem legyen. - Képes vagy rá, Brennan. - Gyengédséget csepegtetek a hangomba, és a nevet használom, mert a nevek láthatóan megnyugtatják. Lépten-nyomon Mae-nek hív; lassan már kezdem elhinni, hogy ez a valódi nevem. A valódi. Megint helyben vagyunk. Amikor a valótlan felülmúlja a valót, melyik az igazi? Nem akarom tudni. - Nem bánthatnak. Csak siess, essünk túl rajta! Bólint. Elképzelem, ahogy az ajkát harapdálja, mint mindig. Látom, hogy arcához emeli a karját, azután egyre nagyobb és tisztább lesz, ahogy közeledik. A fekete-fehér pántok átkarolják a vállát. Egy pillanattal később mellettem áll, így láthatom, hogy igen: sír. Közben a hüvelyk- és mutatóujjával összecsípi orrlyukát. - Menjünk - bólintok. Néhány perc múlva kiérünk a sűrűjéből. Visszatérünk a szimpla sivársághoz. Ennyi munka és pénz, csak hogy megkerüljünk egy buszt. Nem mintha olyan könnyű lett volna, de akkor is bosszant az egész hiábavalósága. - Mae - hallom Brennant. - Miért nem megyünk a főúton? A kérdés lappangó szorongásaim tetejére rakódik. Brennan mintha próbálna rávenni, hogy szegjem meg a szabályokat. - Nem vezetek - felelem. - Ó! - Éteri csend, azután: - Akkor csak gyalogoljunk. Arra mindenhogyan gyorsabb. - Ez lenne a Nyom? Lezárták a főutat is? Az nagy falat, túl nagy. Nem hiszek neki. - Itt kell jobbra menni - teszi hozzá. - Nincs messze. - Nem. - Miért nem? Nem válaszolhatok. Nem tudom a választ. - Miért nem, Mae? Csak gyalogolok tovább. - Mae! A név beleég az agyamba.

- Mae! Érzem, ahogy ujjai begörbülnek a levegőben, közelítenek a karomhoz. - Mit mondtam az érintésről? - Hangom megremeg mindattól, amit magamba fojtok. Visszahúzódik, elmotyog egy bocsánatkérést. Egy pillanatig úgy tűnik, annyiban hagyja a dolgot. Azután: - A főút? - Nem, Brennan. - A bosszúságom kezd haragba fordulni. Nem megyünk a főúton. - Miért nem, Mae? - Ne szólíts így! - Miért? - Ne hajtogasd, hogy „miért”! Az indulat megszaporázza lépteimet. Miért akar magára haragítani? Miért nem tartja tiszteletben a játékszabályokat? Miért? Tudod, miért. Ahogy szorosan megragadom szemüveglencsémet, a bőrkeményedés elakad a peremében. Felidézem magamban mindazt, amit Brennan mondott a karanténról és a járványról. Felidézem a röplapot, a rönkházat tele kékkel olyan kékkel, mint a nyári égbolt, s éppoly tiszta is. Felidézem a játék mackót, ahogy engem ﬁgyelt. Ha átengedem magam a kételynek, végem. Nem kételkedhetek. Nem tehetem. Az egésznek megvan a maga értelme. Fém és prém, drón a magasban. Brennan csak fogaskerék a gépezetben. Ahogy én is, csak ő más fordulaton pörög. Közönyösen lépdelek, jóval gyorsabban, mint kéne. A lábam megakad, botladozom. Brennan a karomért nyúl, de elhúzódom. - Mae... - kezdi elölről. - Jól vagyok. - A földre szegezem vaksi szemem, tovább gyalogolok. - Mi ez, Mae?

Egyenesen maga elé néz. Próbálom látni, amit ő, de a horizont egyetlen homályos massza. Úgy dörzsölöm a szemüveglencsét, hogy ujjamban érzem a súrlódási hőt. - Mi mi? - kérdezem. Brennan felém fordul. Hatalmas a szeme. Rémültnek tűnik. Érzem, ahogy összeszorul a mellkasom. Bármi is van ott elöl, nem valóságos. De még ha nem is valóságos, az ellentmondások veszélyesek. Emlékezz csak az apró betűs részre. Emlékezz a prérifarkasra. Fogak és fogaskerekek. Vér és veríték. Az anyja után síró baba csücsörítő ajka. Előhúzom zsebemből a szemüveglencsét, és beletörlöm a pólómba. Behunyom a bal szemem, ahogy a jobbhoz emelem. A fák hirtelen leveleket növesztenek - éles, különálló leveleket. A szalagkorlát a balomon csorba és rozsdafoltos. Fehér felfestés keretezi az utat, ami helyenként elhalványul, és az aszfalton, nem egészen egy méterre tőlem, kilapított béka. Hány részlet kerülte el a ﬁgyelmemet, mióta eltört a szemüvegem? Hány hétköznapi halál? Brennanre sandítok. Szeplős a bőre és sóhaj nyit borostás az álla. Félrefordítom a fejem, előrenézek. Kidőlt fatörzs keresztezi az utat. Fehér lepedőt kötöztek ágaira, mint egy békezászlót. Valami írás van rajta, de ilyen távolságból a lencsével se tudom kiolvasni. Végre egy új Nyom. Előreindulok. - Várj, Mae... - szól utánam Brennan. - Látod, mi áll rajta? - kérdezem. - Nem, de... - Akkor gyerünk! - Felnyitom a bal szemem; élesség és kétértelműség keveredik látómezőmben, közben megingok, alkalmazkodni próbálok. Néhány másodperc múlva már kezdem kivenni a betűk, szavak formáját. Két sort látok. Az első két szó, talán három; a második hosszabb; a szöveg

alacsony dombot formáz. A megfolyt festék tovább nehezíti az értelmezést, de néhány lépés után így is ki tudom betűzni az első szót: TILOS. Úgy érzem, mintha szereznék egy pontot. Ha kiolvasom az egész szöveget, megnyerem a próbát. - Mae... Értelmezni akarom, mielőtt túl közel kerülnék - semmi másért, csak hogy ezt elmondhassam. A második szó AZ, a harmadik Á-val kezdődik. Lefogadom, hogy „átjárás”. Eddig gyerekjáték. A második sor már húzósabb. A. Egy B betűs szó. „Birtokháborító?” Brennan elkapja a karomat. - Mae, elég! - állít meg fanatikus igyekezettel. Azután minden a helyére kerül, ahogy elolvasom a teljes üzenetet: TILOS AZ ÁTJÁRÁS A BIRTOKHÁBORÍTÓKAT KIBELEZZÜK - Kibelezik? - eresztem le a lencsét. - Ez azért durva. Mégis érzem, ahogy testem összehúzódik, próbái elrejtőzni. Nem is emlékszem, milyen érzés, amikor valaki szeretettel megölel, ugyanakkor könnyedén elképzelem, ahogy egy éles penge felmetszi a hasfalamat. Elképzelem az emésztő tüzet, a megkövült időt, a kiömlő zsigereket. Ahogy a melegség gőzölögve távozik hasüregemből. Azután elképzelem magam, ahogy én végzem el a kibelezést. - Menjünk - biccent Brennan abba az irányba, ahonnét jöttünk. Egy próba elől csak úgy lehet meghátrálni, ha kimondjuk a szavakat. Ha feladjuk. - Kerüljünk körbe, Mae! Kibelezzük, gondolom. A ﬁgyelmeztetés olyan erőszakos, hogy már-már nevetséges. Mint a röplap, amit a nézőknek szántak, nem nekem. E gondolattal szétárad bennem végtelen jelentéktelenségem tudata. Ez a műsor nem rólam szól, nem is a többi játékosról. A világról szól, amelyben élünk. Mi is

kellékek vagyunk, kizárólagos célunk a szórakoztatás, nem az azonosulás. Mindvégig rossz végéről fogtam meg az egészet. Nem azért vagyok itt, mert kicsit is érdekes lennék, vagy mert rettegek a gyerekvállalástól - egyszerűen csak belepottyantam az általuk teremtett világba. Senkit se érdekel, végigcsinálom-e. Csak az számít, hogy a néző nézzen. Visszateszem a lencsét a zsebembe, és lendületesen elindulok. - Mae! Belemegyek a játékba. - Ne! - Keze újra a karomon, de nem próbál visszahúzni. Kérlek. De, gondolom. Ez a helyes lépés. Lefogadom, hogy Cooper ott vár a figyelmeztetés túloldalán. Talán mások is. Még valaki biztosan. Három az igazság: szerelmi háromszög, édes hármas, szentháromság. Már elég közel vagyok, hogy szemüveg nélkül is elolvassam az írást, és sokat segít a tudat, hogy ismerem valódi jelentését. Brennan velem marad, tehát jó irányba megyek, bármit is mondjon. Coopert is árnyként követi valaki? Egy duzzogó fehér lány? Talán az ázsiai kölyök lesz a harmadik - hogy is hívták? Neki kedves, tévébe illő a személyisége. Vagy Randy lesz, a drámakirály? Kétlem, hogy lenne még egy nő. Heather tutira nem jutott el idáig, bár Sofia... nos, igen. Sofia is egy lehetőség. Elérem a kidöntött fát. A figyelmeztetés előtt állok. Ez most a rajtvonal vagy a célszalag? Nem tudom, egy valamit azonban igen. Kinyújtom a kezem, mert a fa érintése adja meg a jelet. Hogy mire, az még nem tiszta - talán megszólalnak a fanfárok, talán villódzni kezdenek a fények. Kezem belesiklik a homályba, megérintem a szilárd ágat. Nem szólalnak meg a fanfárok. Nem lövellnek jelzőrakéták az égre. Nem rázkódik meg a föld. A világ változatlan. Szétárad bennem a csalódottság. Annyira biztosan

tudtam, hogy számít ez a pillanat. Nem az első tévedésem. Átmászom a fán, azután előveszem a lencsém és végigpásztázom az utat. Tiszta. Brennan lehuppan mellém az aszfaltra. - Hát - szólalok meg -, még megvannak a beleink. - Csitt - pisszeg le. Előregörnyed, mint egy settenkedő tolvaj. - Hallottam az ilyenekről. Nem hallgattam túl ﬁgyelmesen a történeteit, de szinte biztos vagyok abban, hogy ez ellentmondás. - Azt hittem, senkivel sem találkoztál, mióta eljöttél a templomból. - Normál hangerővel beszélek, mire újra lepisszeg. - Szépen vagyunk - teszem hozzá. - Eleinte találkoztam másokkal - vallja be -, de mind betegek voltak. Ügyes hárítás, gondolom. S el kell ismernem, a nyugtalansága rám is átragad. Lassan találkozunk azokkal az útonállókkal? Előreosonok, és tenyeremben szorongatom a lencsét, használatra készen. Ahogy haladunk, Brennan tekintete ide-oda jár. Belegondolok, hogyan ábrázolhatnak mostanság. Tudom, mi volt a szerepem, amikor elkezdtük: a mindig vidám és tettre kész állatvédő - de most? Én vagyok a játékos, aki totál begőzölt? Nem valószínű - ez a szerep Randyé, aki aranykeresztet visel a nyakában, és megszállott csecsemőkről kamuzik de bárki is legyek, többé nem az vagyok, aki voltam. Belegondolok, tudnék-e még olyan lenni - az a játékos, akinek folyton fülig ér a szája. Megerőltető szerep, a maga módján ugyanolyan megerőltető, mint ez a vég nélküli kutyagolás. Azért kipróbálhatnám. Miért is ne? Brennanhez fordulok és elmosolyodok. Előveszem legbájosabb hangomat. - Nem semmi idő, mi? - Görcsöl a gyomrom; fáj vidámnak

lennem. Csak néz rám felvont szemöldökkel. Levedlem a kínos mosolyt és elfordítom a fejem. S ha soha többé nem lehetek ugyanaz? Nem a show kedvéért eltúlzott és felnagyított önmagam, hanem a személy, aki igazából voltam. Akivé oly nagy erőfeszítés árán váltam, miután elhagytam a megkeseredett szülői házat. Nem szívesen gondolok bele, hogy életem végéig ilyen nyomorult leszek. Majd csak visszatalálok a régi kerékvágásba, ha egyszer vége lesz. Nincs más választásom. A férjem majd segít. Amint viszontlátom, véget ér minden nyomorúságom. Ez az egész azzá szelídül, aminek szántam: egy utolsó kalanddá. Egy történetté, amit életem végéig mesélhetek. Örökbe fogadjuk azt a kivénhedt versenyagarat, kidobjuk megmaradt óvszerkészletünket, családot alapítunk. Megteszem, még ha nem is állok készen, mert az ember nem állhat készen mindenre, néha egyszerűen túlkomplikáljuk az előttünk álló próbát, különben se vagyok az anyám. Ezek a nehézségek nemsokára elég távol kerülnek, hogy úgy tehessek, mintha élveztem volna a kihívást. Vagy a terhesség mellett amúgy is sétagaloppnak fog tűnni az egész? Indulás előtt olvastam egy könyvet, ami szőlőfürt méretű aranyerekkel és kérges fogíny-kinövésekkel rémisztgetett, szóval ez sem lehetetlen. Ezért nem jött még meg a vérzésem? Nem. Nem vagyok terhes. Tudom, hogy nem vagyok. A testem így reagál a ﬁzikai megpróbáltatásokra - a sok gyaloglásra és éhezésre, a betegségre. Akkor is. Ha mégis? Utoljára egy héttel azelőtt véreztem, hogy elkezdődött a műsor. Azután is szexeltünk, de csak óvszerrel. Sosem szedtem tablettát - az óvszer nélküli szex már-már felfoghatatlan számomra, de talán valami rosszul sült el. Ennyi év után valami végül rosszul sült el. Emlékszem, mennyire féltem attól, hogy itt jön meg a vérzésem, az operatőr meg felveszi árulkodó jeleit. Mintha szégyellnem kéne, hogy menstruálok. Mintha lenne

választásom. Most mégis erre vágyom, hogy tudjam, hogy biztos lehessek. A kunyhóbéli babára gondolok. Beesett, foltos arcára. Mechanikusan nyávogó hangjára. Nem vagyok terhes. Másra akarok gondolni. Másra kell gondolnom. - Szóval mi ez a zebraminta? - kérdezem Brennant. - Sss! Elfelejtettem, hogy suttogni kell. Némán bocsánatot kérek, csak hogy beszéltessem. Beválik. Egy pillanattal később suttogva felel: - Aidenre emlékeztet. A testvérére. Nem emlékszem, él-e még, vagy meghalt. Várjunk csak: mintha Brennan említette volna, hogy felhívta, de nem működtek a telefonok. Vagyis ő se tudja. - Ha te túlélted, nyilván ő is - próbálkozom. - Az immunitás vélhetően a génjeitekben van. - Anyám nem élte túl. - Hát apád? Megvonja a vállát. - A seregben harcolt. Még kölyökkoromban meghalt. Próbálom eldönteni, mit mondjak, amikor balról éles csattanás vonja el ﬁgyelmem. A hang felé pördülök, míg Brennan beveti magát mögém. Sietve előkaparom a lencsémet és a szemem elé helyezem. Behunyom a fél szemem, úgy pásztázom az erdőt. Ez az, gondolom. Most változik meg minden. Fehér villanás, pálcikaszerű lábakon ingó test, nagy, ostoba szemek. A fehérfarkú szarvas ledermed a jelenlétünktől. Amint teszek felé egy lépést, megtörik a varázs: átugrik egy rönkön, és hosszú szökellésekkel távozik, közben fehér farka az égnek mered. - Mi volt ez? - kérdi reszkető hangon Brennan. - Egy szarvas. - Hallom a bosszúságot hangomban, pedig nem érzek mást, csak kimerültséget. Hamarosan egy mellékút ágazik le jobbról. Újra

előveszem szemlencsémet. A mellékút félkörívben megkerül egy benzinkutat, egy kis üzletet és egy motelt, mielőtt visszatér hozzánk. Fekete kisteherautó parkol a kútnál; az üzlet kirakatai bedeszkázva. Az egyik motelszoba ajtaja tárva-nyitva. A másik mellett italautomata. - Biztos ez a táboruk - suttogja Brennan. Az útonállóknak természetesen van táboruk. Próbát gyanítok, csakhogy a hely elhagyatottnak tűnik és félreeső. Semmi kéket nem látok. - Szerinted nézzük meg a helyet? - bátorodik fel Brennan. - Nem akartál átmászni egy rönkön - emlékeztetem -, de oda bemennél? Megvonja a vállát. Valami abban a nyitott ajtóban jóval fenyegetőbbnek tűnik, mint a kidöntött fára aggatott ﬁgyelmeztetés. - Nincs szükségünk semmire - döntöm el. - Nincs értelme odamenni. - Az automata nyitva van. Megyek, megnézem. - Elindult a motel felé. Kis híján utána kiáltok. Szemem előtt tartva a lencsét ﬁgyelem, ahogy Brennan odakocog az automatához. Ahogy mondta: résnyire nyitva áll. Szélesre tárja - a fémes csikorgástól futkos rajtam a hideg - és benyúl. Elővesz egy palack valamit. Nem látom, mi az. Azután araszolni kezd a nyitott ajtó felé. A lélegzetemet is visszatartom, ahogy belép. Sikoltozásra számítok, lövésekre számítok, néma csendre számítok. Mindenre számítok, de semmi jóra. Hát itt válnak szét az útjaink, mert akármi is történjen, be nem megyek utána. Brennan újra megjelenik. Felém kocog, nyitva hagyja maga mögött az ajtót. - Hoztam vizet - jelenti. - És Fantát. - Nagyszerű. - Rezzenéstelen arccal csúsztatom zsebembe a lencsét. - Induljunk! - Nem akarod tudni, mi van a szobában? - kérdezi.

- Nem. - Oké, csak annyit hadd... - Nem! - csattanok fel. Nem érdekel, mit látott a szobában. Anélkül is tudom. További kellékeket, további játékszereket. Valami jutalmat, ha elég hosszú ideig vissza tudom tartani a lélegzetem, hogy átkeljek a szobán és elérjem a széfet, a táskát, az akármit. Csak éppen nem kék. Ha próba is, nem kötelező, ezért úgy döntök, hogy nem kívánok részt venni benne. Az elkövetkező néhány órában elhagyunk egy maroknyi házat és látunk ugyanennyi szarvast. Amikor megállunk tábort verni, feltűnik, milyen furán viselkedik Brennan. Folyton engem ﬁgyel, azután csak félrekapja a tekintetét. Nyilván mondani akar valamit. Már félúton tartunk az építkezésben, amikor nem bírom tovább. - Mi az? - kérdezek rá. - A lencse a zsebedben. - Szemüveges vagyok - árulom el. - Nem sokkal a találkozásunk előtt tört el, csak ezt a lencsét tudtam megmenteni. - Ó! Nem tudtam. Talán mert még nem mondtam. Végzünk a kunyhóinkkal, azután benn ücsörgünk és megosztozunk a diákcsemegén. Ahogy a nap lenyugszik, erőt vesz rajtam a szorongás. Nem rakok tüzet, és Brennan se erőlteti a kérdést. Elszopogatja meleg üdítőjét, míg én a vizemet kortyolgatom. Nem tudom kiverni fejemből a motelt, a nyitott ajtót, és ami mögötte lehetett. Ha az, aminek gondolom, miért nem zaklatta fel Brennant? Miért van, hogy már nem érdekli a TILOS AZ ÁTJÁRÁS tábla? Nem akarok rákérdezni. A hold lassan elfogy, az ég felhős. Alig van fény. Látómezőm sakktábláján szürke négyzetek jelölik a fákat, a ﬁút. Be kell hunynom a szemem. Visszamászom hajlékomba, bevackolom magam a száraz levelek közé, sapkámra húzom a csuklyát.

- Jó éjt, Mae - hallom Brennant. Levelek zizegnek, ahogy ő is elhelyezkedik. Aznap éjjel arról álmodom, hogy lebillentek egy síró kisbabát a hegytetőről, aztán rohanok, hogy elkapjam, de már késő, és a férjem ott van, lát mindent, hiába próbálok bocsánatot kérni, ide kevés minden szó. Még sötét van, amikor felébredek. Megborzongok. Túlságosan elevenen emlékszem álmomra, a téma újabb variációjára. A csuklyám nincs a fejemen, és félig kihemperedtem a levélkunyhóból. Eleinte azt hiszem, a hideg ébresztett fel - az eső óta olyan, mintha Természet Anya átbillentette volna a kapcsolót, hogy a nyárból ősz legyen -, de miután újra elhelyezkedem odabent, lassan tudatosul bennem a hang. Fentről érkezik. Egy újabb repülőgép. Felnézek, de a lombokon és felhőkön át nem látom a fényeit. A hang távoli, de ott van. Egyedül ez számít. Amikor legközelebb kinyitom a szemem, már világos van. A nap helyzetéből ítélve tovább aludtam, mint szoktam. Még most is fázom - nem borzongok, csak átfagytam. Merevek az ujjaim. Ideje keresni valami melegebb öltözéket, ám előtte el kell érnünk a folyót - ha nem ma, akkor holnap. Onnét már csak két-három napnyi út áll előttem. Több nem lehet. Akkor végre a saját ágyamban alhatok, állig felhúzott takaró alatt, hogy férjem kis kemenceként melengesse a hátamat. Remélem, Brennant nem viseli meg túlzottan a hideg - már ha egyáltalán érzi majd. Talán nem, tizennyolc évesen én se éreztem. Emlékszem, elsőévesként gyakran még kabátot se húztam, amikor tél derekán átvonultam a Columbia egyik előadóterméből a másikba. Barátaim vacogva és értetlenül néztek, de én csak a vállamat vonogattam azzal, hogy „Vermont”. Vetek egy pillantást Brennan hajléka felé, ahogy kimászom az enyémből. Zebracsíkos hátizsákja egy fának támaszkodik. Nekiállok lebontani levélkunyhómat, hogy a zajongással felébresszem, de valahányszor elnézek felé,

semmi se moccan. Az utolsó faágat is félrehajítom. Nagy reccsenéssel csapódik egy kőnek, Brennan valahogy mégis átalussza a hangzavart. - Hé! - indulok a kunyhója felé. - Ideje felkelni. Lekuporodom a bejárat mellé. Odabent nincs senki. - Brennan! - Felállok. - Brennan! - Azután mélyen beszívom a levegőt, és nem szólítom többet a nevén. Teszek egy kört a hirtelen ellenségesnek tűnő erdőben. Tudom, hogy ő is része a játéknak, s hogy amióta felbukkant, próbálom levakarni magamról, most mégis képtelen vagyok rá. Nem akarok újra egyedül lenni. Annyi se maradt belőlem, ami túlélné, ha újra egyedül hagynák. Három szó csorog le jeges vízként a gerincemen: A BETOLAKODÓKAT KIBELEZZÜK. Északnak fordulok, amerre az út vár. Ott van, túl a látómezőmön, ezt rettenetes bizonyossággal tudom. Ott lóg egy fán, kötéllel a nyakában, hasából kibuggyanó belei a földre omlanak. Valami pszichopata az éjszaka közepén elrángatta a társamat. Kést bökött a hasába, azután csak szabdalta és fűrészelte, miközben a szájára tapasztott tenyerével belefojtotta sikolyait. Az ébresztett fel, nem a hideg, nem is egy repülő. Látom Brennant, ahogy hasztalanul rugdos és könyököl. Vérének vöröse szétárad pulóvere vörösén. Halott, ahogy mindenki; rám vár, aki még itt vagyok... hol is? Miért is? Képtelen vagyok erre, képtelen vagyok továbbmenni abban a tudatban, mi vár, abban a tudatban, hogy elment, ez már túl sok... - Mae! A hang felé pördülök, és meglátom, ahogy rám mered. Egy pillanatig nem tudom értelmezni felbukkanását, sem a nevet - ki az a Mae? Ahogy előrelép és meglátom az arcára vésett aggodalmat, minden eszembe jut. - Hol voltál? - Beszélni is alig tudok. Felhevült arcomon érzem a hideg szelet. Brennan szégyenlősen elfordítja a tekintetét.

- Ki kellett mennem a mellékhelyiségbe - feleli. - Beletelt egy időbe... Beharapom alsó ajkam, amíg összeszedem magam. Fagyosnak és dermedtnek érzem a testem. Végül eleresztem az ajkam. - Szóval csak félrevonultál tojni. Zavartan bólint. - Bocs, ha megijesztettelek. - Anélkül halad el mellettem, hogy a szemembe nézne, és nyomban nekiáll lebontani a hajlékát. Röhejesen érzem magam. Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy vége. Nem számít, mit hittem. Rendben van, itt van. Játékban van. Akárcsak én.

Vaksötétben - Miért vállalja ezt valaki? Két rész után meg kell kérdeznem - miért akarna bárki ilyen műsorban szerepelni?

HeftyTurtle írta 31 nappal ezelőtt

283 komment népszerű kommentek sorrend: időrend [-] NotFunnyWinger 31 nappal ezelőtt Egymillió a győztesnek, 250 000 a másodiknak, 100 000 a harmadiknak - kell ennél jobb ösztönzés? [-] MachOneMama 31 nappal ezelőtt Ne felejtsd el a közönségkedvencet! Az még negyedmillió. Én az asztalosra szavazok. Ő az egyetlen csaj, aki nem egybites és/vagy idegesítő. [-] MuffinHoarder99 31 nappal ezelőtt Prédikátor! Prédikátor! (Már csak a haja miatt is.) [-] MachOneMama 31 nappal ezelőtt Ez most komoly? Valaki tökön rúghatná már azt a barmot. [-] HeftyTurtle 31 nappal ezelőtt Egyetértek. Pincércsaj túl magasra célzott. [-] BeanCounterQ 31 nappal ezelőtt Figyeljétek Albertet. Ismerem a suliból, okoz még meglepetést. Eszes fickó, és rendes is. [-] FStokes1207 31 nappal ezelőtt Mit szóltok a pilótához? Szerintem igazi amerikai hős. Ez a show annyira hazafiatlan. [-] LongLiveCaptainTightPants 31 nappal ezelőtt El vagy tévedve. A Republikánus Párt oldala itt. [-] LostPackage04 31 nappal ezelőtt Magamutogatók, mind az összes. Semmi másért nem mennek ilyen

műsorba. [-] 501 Miles 31 nappal ezelőtt Talán csak a kalandot keresik, vagy a kihívást. Szerintem ez bátor dolog, de tényleg. [-] LostPackage04 31 nappal ezelőtt Kaland a nagy lószart. Ha kalandra vágysz, kalandtúrára mész, nem majomkodsz a lóvéért, [-] Snark4Hire 31 nappal ezelőtt Én mennék! Már a nagy guruló szikla miatt is! (Indiana Jones megvan?) [-] NoDisneyPrincess 31 nappal ezelőtt Nagy kár, hogy nem csapott el senkit. Attól mindenki megkövült volna. Megkövült, vágod? [-] CharlieHorse11 31 nappal ezelőtt Coop szerintem csak azért van ott, hogy lássuk, milyen szarok a többiek. Basszus, láttátok, ahogy felfújta azt a tüdőt? [-] Velcro_ls_the_Worst 31 nappal ezelőtt Ja, mert egy tüdő felfújása a leghasznosabb készség a túléléshez. [-] CharlieHorseII 31 nappal ezelőtt [komment törölve]

16. A medveüldözős próba után az operatőrök nem jelennek meg, így a következő négy napban a játékosok jószerével csak egymást látják. Eltűnik a műsorvezető, eltűnnek a producerek és buzgó asszisztensek. A négy nap során a játékosok egyre képzettebbé válnak. Nem élnek, mint hal a vízben, de nem is csak túlélnek - köszönhetően elsősorban Nyomkövetőnek, aki az egész csapat mentora lesz. A második napon, a tábor körül felszerelt számtalan kamera és mikrofon előtt, Fekete Doki viccesen úgy hivatkozik rá, mint „a falu vénjére”. A harmadik reggelen operatőr érkezik, némán újra az életükbe tolakodik, s miután átvág a csapaton, karon ragadja Nyomkövetőt. Ideje leforgatni a bejátszást. Napfényben fürdő rönkre ülteti Nyomkövetőt, ahol a többiek láthatják, de nem hallhatják. - Igen, megtehetném, hogy csak félrevonulok, és magam vagyok - vág bele Nyomkövető. Markáns borosta az állán és az arcán, de még a homlokán is, ahol a haj vonala egy centit se vonult vissza. - Talán ellennének. Boldogulnának. Tanulnának, ahogy most is. Én csak abban segítek, hogy kicsit gyorsabban tanuljanak. - Elhallgat, míg az operatőr mellett elnéz a távolban serénykedő többiekre. - Miért? Mert ez a helyes. És így érdekesebb. Még most sem hiszem, hogy hosszabb távon bármelyikük le tudna győzni, de így legalább van benne kihívás. Így én sem válok önteltté. A bejátszás után montázs jön, alatta ütemesen pattogó zenével. Amilyen közhelyes, olyan hatásos. Légierő tartása egyre biztosabb, Fekete Doki ﬁgyelő tekintete mellett Pincérnő küszködve kifarag egy négylábú csapdát. Nem szépek a vágásai, és gyakran a rossz végén kezdi meg a fát,

de láss csodát: elkészül. Kezét elborítják a vágások és hólyagok, de a csapda áll, megtartja az ingatag rönk súlyát. Örömében Pincérnőnek a könnye is kicsordul. Bankár kúszócsapdát épít, amivel meg is fog egy mókust. Asztalos Csaj és Mérnök összefognak, hogy rácsos tetőszerkezetet ácsoljanak a közös kunyhóhoz. Mérnök rászokik, hogy rosszﬁúsan kösse meg cservörös-barna kendőjét. Szinte mindenki megtanulja kibelezni és megnyúzni a kisebb vadakat. Ördögűző született tehetség; kiszárítja és a csomagjában megőrzi minden általa preparált mókus farkát. A játékosok máris inasabbnak, szívósabbnak tűnnek. Az arcokon és kezeken állandósul a koszréteg. Biosz melle összemegy, cserébe arccsontja izgatóan kidudorodik. A csoport tagjainak bőrszíne egy árnyalattal sötétebb lesz - a tábor talán árnyékban fekszik, de szinte minden idejüket a szabadban töltik. Zoo az első számú tűzfelelős, dzsekijébe apró lyukakat égetnek a szálldosó szikrák. Egy felvételen Nyomkövető mellette áll, már-már elmosolyodik perforált kabátujj a láttán. Mögöttük tűz pattog, lángok csapnak fel mindkét oldalon - de nem közöttük. Szinte mindenki elszakította már farmerjét vagy a mandzsettáját. Mérnök zöld bokszeralsója elővillan a nadrág hátsó zsebének szakadásán. Az egyetlen negatív felhang: Ördögűző. Meghívást kapott a csapattól, amit látszólagos alázattal el is fogadott, ám azóta kitartóan próbálja aláásni mások erőfeszítéseit. Felrúgja Pincérnő négylábú csapdáját, azután a kamerára kacsint. Tűzifagyűjtés közben soká elmarad, de csak annyi fát hoz, hogy mindenki sejtse, megint lógott, bizonyítani mégse tudja, csak ha feladja és visszanézi az epizódot, amikor majd adásba kerül. Eddigi legmerészebb, ugyanakkor legtitkosabb húzása: valamelyik éjjel belevizel Pincérnő egyik üvegébe. Kiborítja és feltölti tiszta vízzel, Pincérnő reggel mégis megérzi a csípős ízt, amit nem tud hová tenni. A montázsból lassan kibontakozik a jelenet: a táborban

töltött harmadik teljes napjuk végén a játékosok körülülik a tüzet. Míg mindenki társalog és szorosabbra fűzi kötelékeit, Ördögűző kihegyezi varázsvesszejét. Zoo rizzsel és pitypang zöldjével készíti el az aznapi fogást: egy nyulat. Asztalos Csaj a közelében ül; azon tréfálkoznak, hogy belépnek egy kommunába vagy kibucba. - Talán kivételt tesznek velünk, és elnézik, hogy nem vagyunk zsidók - jegyzi meg Zoo. A tűz másik oldalán Fekete Doki a csomózást gyakorolja saját sárga és Légierő kék kendőjén. Nyomkövető behunyt szemmel ejtőzik; kiélvezi a nyugalmat, amire mindenki szerint rászolgált. Ördögűző hirtelen felpattan, a kihegyezett varázsvesszővel Pincérnő feje felett a sötét erdőre mutat, azzal egy harci kiáltás kíséretében előrelódul. - Most megvagy! Pincérnő megriad, de miután Ördögűző elsprintel mellette, csak a szemét forgatja. - Muszáj felkelteni a ﬁgyelmet - jegyzi meg. Nyomkövető résnyire nyitja szemét és végignéz a csapaton. Amikor Zoo felemelt hüvelykujjával jelez, újra átadja magát a pihenésnek. Aznap este, a játékosok tudtán kívül, adásba kerül a Vaksötétben első epizódja. A nézők látják Pomponsrác elszigetelődését és csúfos bukását. Másnap este Ördögűző fog két mókusfarkat, és kendőjével a füle mögé kötözi. - Mi van már megint? - nyög fel Cowboy, amikor Ördögűző előregörnyed, és törzsi táncra perdül. - Érzem őket - jelenti ki Ördögűző. Magasba emelt karral fordul körbe. - Hallom őket! - Az egyik mókusfarok elszabadul és Bankár ölében köt ki. Bankár két ujja közé csippenti, és komolyan mérlegeli, hogy a tűzre hajítja. - Pontosan kiket is hallasz? - kérdez rá.

Ördögűző tovább pörög, közben kikapja a mókusfarkat Bankár kezéből. Most már dalra is fakad. - Nem, ó, nem akarják, hogy itt legyünk! Küldenek, hogy menjünk e-e-el! - Olyannyira bosszantó beszédhangja ének közben meglepően ellágyul. - Inkább máskor is énekelne - jegyzi meg Légierő. Fekete Doki helyeslően bólogat. További tánc és farokreptetés után Ördögűző új pózt vesz fel: hátraveti karját, térdét behajlítja, vonyításával megriasztja a közeli fán gubbasztó baglyot. Miután a hosszan elnyúló hang kifárad, és Ördögűző felveszi a tökéletes pózt, jön a nagy bejelentés: - Minden rendben. Az erdő szellemei azt mondják, hogy maradhatunk. Senki még csak fel se néz. Másnap Asztalos Csaj és Zoo egymás mellett ücsörögnek egy kidőlt fatörzsön. Asztalos Csaj hevenyészett spatulát farag, míg Zoo egy négylábú csapdával bíbelődik. - Ki kellett volna rúgniuk, de minimum elvenni a keresztjét - véli Asztalos Csaj. - Tudom - felel Zoo unottan, mintha századszorra folytatnák le ezt a beszélgetést. Azután zavartan felnéz. Valaki közeledik, súlyos lépteivel felveri az erdő csendjét. Tudja, hogy nem valamelyik játékostársa. Még a csoport legzajosabb tagjai is alkalmazkodtak, hogy ha nem is nesztelenül, de legalább óvatosan mozogjanak. Ezek a léptek mégis büszkék és kártékonyak. Egy idegenhez tartoznak. Asztalos Csaj is felnéz, ahogy néhány pillanat múltán felbukkan a műsorvezető - arrogánsan, mint mindig, nyomában az operatőrökkel. - Jó reggelt! - köszön mennydörgő hangon. Zoo és Asztalos Csaj összenéznek. Reggelt? Napnyugta óta fent vannak; a délelőtt tíz óra számukra sokkal későbbi időpont, mint a műsorvezetőnek, aki csak két órája ébredt. Sorakozó, eljött az újabb próba ideje. A kidőlt fa körül gyülekezik mindenki, leszámítva

Nyomkövetőt és Légierőt, akik a csapdákat ellenőrzik. A producer beszól a rádióba: - Gyűjtsétek be őket! Tizennégy perccel később Légierő szőke szemöldöke magasba szökik a műsorvezető láttán. Nyomkövető arcán nem látszik a meglepődés, amit nem is érez. Amikor az operatőr felbukkant és tárgyilagosan közölte, hogy vissza kell térniük a táborba, tudta, hogy a forgatókönyvhöz is vissza kell térniük. - Igazán nagyszerű, amit az elmúlt napokban tettek - vág bele a műsorvezető -, ám ideje hátrahagyni mindezt egy újabb csapatpróba kedvéért. - Megkéri Pincérnőt és Légierőt, hogy lépjenek ki. - Önök az utolsó próba győztesei - szólítja meg őket, mire Pincérnő arcán meglepettség tükröződik; már el is feledkezett diadaláról. - Válasszanak maguk mellé három csapattagot. A fennmaradó játékosok alkotják majd a harmadik csapatot. - Ad tenebras dedi - mondja ki Asztalos Csaj. Még a műsorvezető is döbbenten mered rá. Zoo torkából meglepett nyögés tör fel. Egyik éjjel, amikor együtt főztek, Asztalos Csaj beszélt arról, hogy a kilépésen gondolkodik, de ezt is ugyanabban a hangnemben mondta, mint hogy belép egy kibucba. Akkor még nem értette, mennyire zavarja, hogy Ördögűző semmilyen büntetést nem kapott, amiért cserbenhagyta a csapatát és egy sebesült társát, de most már érti. - Mit művelsz? - Mérnök szívesen csiszolgatta a kunyhót Asztalos Csajjal, jókat ugratták egymást a csörlőkkel és emelőkkel, egy csomó bennfentes tréfát elsütöttek, melyeket az utolsó szálig kivágtak, miután a konkurens csatornákon futó sorozatokra vonatkoztak. Biosz megérinti Asztalos Csaj karját. - Nem adhatod fel. - Tanárként egy sokra hivatott diákot lát maga előtt, aki nem hajlandó tanulni. Mások is hasonló hangnemben tiltakoznak. - Bocs - emeli fel a kezét Asztalos Csaj -, de végeztem.

Ennél többet nem is mondhat, mert sietve elvezetik. Távozására meglepően egyszerű indokkal szolgál: Tudtam, hogy nem győzhetek, és hogy nem én vagyok a közönség kedvence, ezért azt gondoltam: miért maradjak? Ez nem egészen igaz: szerinte igenis volt esélye, ha nem is a győzelemre, de a második vagy harmadik helyre. Amikor hozzáteszi: „Nem éri meg”, nem a díjra vagy az idejére utal. Bármely megmaradt játékosról meg lehetne mintázni az értetlenség szobrát - leszámítva Nyomkövetőt, aki szenvtelen arccal áll a sor végén. A műsorvezető vált néhány szót a producerrel, mielőtt bejelenti a szabályváltozást: Pincérnő és Légierő három helyett két csapattársat választ, a megmaradtak egy négyes csapatba tömörülnek. Megáll Pincérnő előtt, és elé tartja ökölbe zárt kezeit. - Válasszon. - Pincérnő megpaskolja a jobb kezét, mely szétnyílva üres tenyérnek bizonyul. A balból tarka kavics kerül elő. - Ön választ elsőként - biccent a műsorvezető Légierőnek. Semmi kétség, Légierő a legjobb barátját fogja választani. Olyannyira nyilvánvaló, hogy még Nyomkövető is meglepődik, amikor elhangzik a neve. Légierő kockáztat, és láthatóan feszült, amíg Pincérnő le nem teszi a voksát Zoo mellett. Akkor nyomban bemondja Fekete Dokit, aki mosolyog, és megérti, sőt helyesli a stratégiáját. Pincérnő Cowboyjal teszi teljessé a csapatát, akinek csendes eltökéltségéből megnyugvást merít. - Mi az, senkinek se kellek? - jegyzi meg Ördögűző. - Most se? - Megáll Mérnök, Biosz és Bankár mellett. Miután oly sokáig dolgoztak a közös ügyön, sok játékos nem szívesen válik el társaitól. Ez a néhány nap a bajtársiasság hamis illúziójába ringatta őket, pontosan úgy, ahogy a műsor készítői eltervezték. A műsorvezető elsorolja a tévé nyilvánosságának is szánt instrukciókat: - Tegnap három barát kirándult ebben az erdőben.

Egyikük sem szokott a túrázáshoz, és mindannyian túlzott magabiztossággal vágtak neki az útnak. Nem hoztak magukkal se vizet, se élelmet, se térképet. Tegnap délre elérték a csúcsot, azután különváltak és eltévedtek. Önöknek kell felkutatniuk őket, de fontos, hogy még napnyugta előtt végezzenek. Az utasításokat kamerán kívül pontosítják: - Amikor megtalálják a kirándulójukat, ellenőrizniük kell a személyazonosságát. Több órát kapnak, hogy összeszedjék szerény holmijukat és visszaállítsák táborhelyüket egy természetesebb állapotba, de nem teljesen természetes állapotába. A levélkunyhót meg kell hagyniuk. A producerek vetélkedőt akarnak rendezni a közösségi médiában, hogy valamelyik rajongó megnyerhessen egy hétvégét az erdei menedékben. Végül, már kora délután, a játékosokat visszaterelik a tisztásra, ahol öt nappal ezelőtt a medvehajsza kezdődött. Innét a csapatokat elvezetik a kijelölt célpont „utolsó ismert tartózkodási helyére”, miközben egy lezárt borítékban kapnak róla némi tájékoztatást. A csapatoknak megadják a rajtjelet. Amint a többiek eltűnnek a látóhatáron, Pincérnő, Légierő és Mérnök is felbontja a maga borítékját. - Timothy Hamm - olvassa Pincérnő -, huszonhat éves fehér férfi. 178 magas, 82 kiló. Barna haj, barna szem. Amikor utoljára látták, farmert és vörös gyapjúkabátot viselt. - Miközben olvas, a nézők látják a színészt, akire ráillik a személyleírás. Ugyanez történik, amikor Légierő és Mérnök felolvassák saját célpontjának jellemzőit: - Abbas Farran, huszonhét éves fehér férfi. 175 cm magas, 75 kiló, fekete haj, barna szem. Utoljára sárga pulóverben és farmerban látták. - Eli Schuster, huszonhat éves fehér férfi, 170 magas, 73 kiló, barna haj, mogyoróbarna szem. Utoljára kék pólót,

fehér mellényt és munkásnadrágot viselt. Abbas képére sok néző különféle felhangokkal az „arab”, „iszlámista” és „terrorista” jelzőkkel reagál. „Olyan nincs, hogy ezek haverok”, értenek egyet a legtöbben, ám a műsor ez esetben a szokásosnál is otrombábban torzítja a valóságot. A zsidó és a muszlim színész a való életben igenis barátok, ezért választották őket. Még ha korábban nem is találkoztak a Timothy Hammet játszó fickóval. Ezt a próbát szánják a bemutatkozó hét csúcspontjának, ennek ellenére nehezen indul be. Légierő Nyomkövetőre és társára bízza Abbas követését, akinek útvonalát elpattant gallyak, megbolygatott levelek és - ami igazán árulkodó - a töviseken fennakadt sárga cérnaszálak jelzik. Pincérnő unszolására Zoo veszi át a másik csapat vezetését. - Jó mulatság lesz - lelkendezik Zoo. Társai mindketten kétkedve néznek rá, pedig hamar ráakad a Timothy után maradt lábnyomokra és vörös szálakra. A harmadik csoport kezdettől küszködik. Ördögűző és Bankár hosszan vitáznak azon, melyikük legyen a vezető, ezalatt Mérnök és Biosz elkezdik felkutatni Elit. A saját nyomaik eleinte megzavarják őket, így csaknem húsz percnek kell eltelnie, mire Biosz felfedezi egy korhadt rönk lehántott kérgét és a mögüle előbukkanó sápadt fát. A rönk mögött összeborzolt falevelek és egy jól látható kéznyom. A nézők látják a bevágott jelenetet: a fiatal zsidó férfi csalódottságában belerúg a rönkbe, majd átugrana rajta, de elcsúszik és négykézláb a földre esik. - Gyertek! - kiált Mérnök Ördögűzőnek és Bankárnak, akik keserű pillantásokkal méregetik egymást, miközben keresést színlelnek. Szokatlan viselkedés ez Bankártól, de talán őt érintette legmélyebben Asztalos Csaj távozása. Ő inkább a tapasztalatért van itt, mint a pénzért, ezért érthető módon felzaklatja, ha valaki a feladásba menekül egy új kihívás elől - különösen, ha úgy tesz, mintha ez semmiség volna. Az összes játékos közül talán ő esik bele

legmélyebben a hibába, hogy bajtársaiként tekint a többi versenyzőre, márpedig Asztalos Csajt különösen hasznos segítőnek találta. Mérnök és a többiek követik Bioszt, ahogy a fák között lopakodik. Néhány perc múlva ő is megtorpan. - Elvesztettem a nyomot - vallja be. A kamera ráközelít a két cérnaszálra - egy kékre és egy fehérre -, melyek egy méterrel az orra előtt lebegnek. Tizenkilenc percnek kell leperegnie, mire Ördögűző megtalálja őket. Mindeközben Nyomkövető lendületesen vezeti csapatát, és könnyedén azonosítja a jeleket, melyeket nekik hagytak, ahogy azokat is, amelyeket nem. Azután felszalad a szemöldöke - számára ez a meglepetések napja. Letérdel egy vörös foltos szikla mellé. - Mi az? - Fekete Dokira óriási hatást tesz a könnyedség, mellyel Nyomkövető a számára láthatatlan csapást követi. - Úgy látom, itt elesett. - Nyomkövető a mély barázdára mutat a kő közelében. - Ez a térdétől van. - Egy másik a közelben. - Ez pedig a könyökétől. - Végül a kő felszínén elkenődött vörös folt. - Beverhette a fejét. - A fejét? - Fekete Doki aggódó pillantást vált Légierővel. Nyomkövető felegyenesedik. - A nyomok innentől egyértelműek. Olyan, mintha támolygott volna. - Agyrázkódás? - találgat Légierő. - Könnyen lehet - bólint Fekete Doki. Az operatőrhöz fordul. - Ez itt valódi? - Orvosi esküje szemlátomást felülír minden játékszabályt. Az operatőr persze ügyet sem vet rá. Fekete Doki félretolja a kamerát, hogy belenézzen a férﬁ igazi arcába. - EZ ITT VALÓDI? - Az operatőr zavartan hátrál előle. Fekete Doki fenyegetően a szemébe néz. - Ha nem tudja, kérdezze meg valakitől rádión - követeli -, de azonnal! Az operatőr lecsatolja övéről a rádiót. Fekete Doki felé

mutatja. - Lemerült az elem - közli. - A nagy francot. - Légierő kikapja kezéből a rádiót. Fel-le pöckölgeti a kapcsolót, de a kis fény nem villan fel. Kiveszi és visszateszi az elemeket, újabb próbát tesz. Semmi. A producerek számítottak rá, hogy valami hasonló történik, ezért minden operatőr utasítást kapott, hogy a próba idejére lemerült elemeket tegyen az adóvevőjébe. - Azt hiszem, mostantól feltételeznünk kell, hogy ez valódi vészhelyzet - jelenti ki Fekete Doki. Amikor Nyomkövető kétkedve felvonja a szemöldökét, hozzáteszi: - A biztonság kedvéért. Nem egészen egy mérföldre Zoo négykézlábra ereszkedik. - Mit csinálsz? - kérdezi Pincérnő. - Keresem az eltérő színt és textúrát - feleli Zoo. - Fényes foltot a matt felületen és fordítva. Meg a hasonlók. - Látsz valamit? - érdeklődik Cowboy. Lekuporodik mellé, de egyik kezével a kalapját tartja. - Nem tudom - vallja be Zoo. - Valami láthatóan elhaladt erre. - Elmutat néhány méterre. - De azután... - Mi után? - Hát ez az. Cowboy feláll. - Hallod? - ráncolja a homlokát. Zoo és Pincérnő hegyezni kezdi a fülét. - Vízcsobogás? - kérdez rá Pincérnő. - Azt hiszem - bólint Cowboy. - Ha eltévedek és vizet hallok, én mindig arrafelé megyek. - Jó ötlet - egyezik bele Zoo. Néhány perc múlva megtalálják a lábnyomot. Zoo megveregeti Cowboy vállát. Elérik a patakot. Pincérnő egy vörös kéznyomra mutat a sziklán, félúton a szemközti part felé. - Az ott vér?

Igen, gondolja Zoo, azután: nem. Szinte kimondja, „művér”, mégis meggondolja magát. Nem tudja, kizárhatnak-e valakit ilyenért, de nem a saját kárán akarja kideríteni. Csak annyit mond: - Biztos beesett. - Azután arra ment, nézzétek! - Cowboy egy lejjebb kiálló sziklára mutat, amit sár és még több vér szennyez. Messze mögöttük Ördögűző végre rábukkan a cérnaszálakra, melyek egyenesen elvezetnének a vérnyomhoz, csakhogy a négyest tovább lassítja az áskálódás. Biosz megpróbálja képviselni az értelem hangját: a többiekhez fordul, és türelmetlenül összecsapdossa a tenyerét - csatt, csatt, csatt -, ami a diákjainál be szokott válni. - Tartsunk össze! - Minden csapattársa felé fordítja a tekintetét, bár egyikük érezhetően az arc vonalánál lejjebb néz. Odacsörtet Ördögűzőhöz, aki meglepetten emeli fel a tekintetét. - Így már jobb. - Igaza van. - Bankár Biosz és Ördögűző közé lép, mielőtt utóbbi válaszolhatna. - Koncentráljunk arra, hogy megtaláljuk Elit. - Határozottan rátapos a következő lábnyomra, amit ezzel el is töröl a föld színéről. Bőven akadnak kevésbé nyilvánvaló jelek, ám ezeket a csapatból senki sem ismeri fel. Nyomkövető felismerné még Zoo vagy Légierő is érezné, merre halad a csapás ám ez a szedett-vedett csapat kezdettől kudarcra van ítélve. Mérnök zavart észlel az erdő rendjében: a természetes erózió, a szarvasnyomok és a képzelet keverékét. Ő és csapattársai látni akarják a jeleket, látniuk kell a jeleket, hát ezt is teszik. Hamarosan egy olyan csapást követnek, ami szigorúan véve nem is létezik, viszont az ellenkező irányba vezet. Nyomkövető csapata jó irányba halad, és gyorsan közelít célpontja felé, aki a vártnál messzebbre jutott - csaknem négy mérföldre. Nyomkövető fejében megfogalmazódik a páros gondolat: egyik csapat se találja meg a célpontját

napnyugta előtt, de talán ez is a cél. Csakhogy ő fürgébben mozog, mint ahogy a stáb eltervezte, így amikor csapata már csak negyed mérföldre jár a végponttól, improvizálni kell. Az Abbas Farrant játszó színészt felállítják a kávéja és a Facebookja mellől, bezavarják a sminkbe, azután kiteszik ott, ahol a csapás véget ér. Légierő, Nyomkövető és Fekete Doki itt találnak rá. A színész, akit Abbasként ismernek, egy kövön ücsörög, nem messze egy erodált sziklafal felső peremétől. Nyögdécsel, kezébe temeti arcát. A játékosok nem látják a sziklaperemet, nem sejtik, milyen magasan húzódik - még a létezéséről se tudnak, bár a színész mögötti domborzat legalábbis meredek kaptatót sejtet. - Abbas! - kiált Fekete Doki. - Jól van, Abbas? A színész még hangosabban nyögdécsel, miközben bizonytalanul talpra áll. - Ki van ott? - fordul a csapat felé. Vörös folyadék csorog le a homlokán, elkenődik az arcán és a kezén. Az operatőr érdektelenségéből Nyomkövető megérti, hogy a vörös folyadék művér, nincs itt semmilyen veszély. Utálkozik - megélt már igazi vészhelyzetet, mentett már ki igazán eltévedt és megsebesült turistákat -, nincs szüksége erre a komédiára, a pénzre viszont annál inkább. Észreveszi, hogy Fekete Doki őszintén aggódik. Ez az ő nagy pillanata, gondolja, ezért hátrébb húzódik. Az Abbast játszó színész a perem felé támolyog. - Hé! - kiált fel Légierő. - Vigyázzon, ember! Fekete Doki előrelép, céltudatosan, de szintén óvatosan. Légierő követi. Fekete Dokival együtt érik el a színészt. Légierő elkapja a fiatal férfi karját, hogy megtartsa. - Üljön le, fiam - mosolyog Fekete Doki atyáskodóan. A színész engedi, hogy visszaültessék a kőre, azután Fekete Doki letérdel elé és belenéz a szemébe. - El tudja mondani, mi történt?

A színész szédülést imitál. - Nem... nem tudom - hebegi. - Kösz... köszönöm. A producer csörtet elő a fák közül. - Szép munka! - kiáltozza már messziről. - A többiek is ide tartanak! A sérült Abbast játszó színész hirtelen, határozottan és tiszta tekintettel áll fel. Pulóverének ujjába törli az arcát, mielőtt a producer felé indul. - Kaphatnék egy nedves törlőkendőt? Légierő megmerevedik, Fekete Doki feláll, és felé fordul. - Nos - jegyzi meg Légierő -, szerintem ez választ ad a kérdésünkre.

17. Brennannel kora délelőtt bukkanunk ki a fák közül, és megkerülünk egy újabb várost, melynek lakóit azért fizetik, hogy kiürítsék a házaikat. Amennyire látom, a környék lepusztult, méghozzá régóta - omladozó csűrt hagyunk el, majd egy évekkel korábban sorsára hagyott benzinkutat, ahonnét a töltőpisztolyokat is leszerelték. Egy efféle helynek kapóra jönnek a tévések, és a tévéseknek is kapóra jön egy efféle hely, amit könnyű berendezni a műsor igényei szerint. Menet közben Brennan evakuálásokról és biológiai fegyverekről, gyors lefolyású fertőzésekről és egyéb hülyeségekről locsog, amíg le nem állítom. Még mindig napok választanak el az otthonomtól, még számos helyen átkelhetünk a folyón, de már közeledünk a hídhoz, amit a férjemmel a leggyakrabban használunk; amit erdők és kisvárosok öveznek. A hadsereg innét északra elsőrangú gyakorlóteret tart fenn a Brennan-korú kölyköknek. Egy pillanatra belegondolok, mi történne, ha továbbhaladnék ahelyett, hogy átkelek a hídon. Brennan vélhetően megtalálná a módját, hogy megállítson. Talán egy másik busz zárná el az utat, amit már nem tudnánk megkerülni, vagy a végén csak előbújnának - egy producer kilépne valamelyik fa mögül, hogy biccentsen kelet felé. Én is próbára tehetném őket, de inkább egyenesen hazamegyek. Kezdem azt hinni, hogy ez az igazi célom, nem csak egy útirány. Tényleg megtették: megtisztították előttem az utat, egészen hazáig. - Kezdjünk el keresni egy helyet, ahol alhatunk - fordulok Brennanhez. - Reggel átkelünk a folyón. Bejelentésem annyira felvillanyozza, hogy előrekocog.

Egyedül gondolom végig küszöbönálló hazaérkezésemet. Elképzelem, ahogy ott állok a kétszintes, háromszobás ház előtt, amit múlt nyáron vettünk. A félholdas birtok kissé lejt felfelé, így a ház felettem jelenik majd meg. Követem a pázsitba ékelt lépőköveket, melyeket mostanra benőtt a fű, miután mindig én nyírom - nem panaszból mondom, a férjemnek elég az ingázás, mindkét irányban egy-egy óra. Meghozta értem ezt az áldozatot, csak hogy közel legyek rosszabbul fizető állásomhoz - aminél jobbat nem is találok ebben a szakmában -, s hogy olyan környezetbe kerüljünk, ami elősegíti a családalapítást. Az ingázása sem tart örökké. Az első kölyök lesz a választóvonal, mondtuk ki. A lehető legtöbb pénzt keresi, amíg teherbe nem esem, azután keres egy közelebbi állást. Beleegyeztem. Azt mondtam, később, mert a soha túl nehéz lett volna. Miután átkelek az elvadult pázsiton, ott állok majd anyósom ajándéka, a lábtörlő előtt. Otthon, édes otthon - ez a Nyom indított el az úton, csakhogy a mi lábtörlőnkbe a férjem nevét öltötték. Nem az enyémet. Anyósom nem tudja elfogadni, hogy nem vettem fel a fia nevét. Elvicceltük a dolgot: filccel odaírtuk az én nevemet is, még nagyobb betűkkel, mint az övé. Anyósom azóta csak egyszer jött el, és kelletlen nevetéssel fogadta a változást. „El is felejtettem - jegyezte meg -, mennyire modern vagy.” A bejárati ajtót persze zárva találom. Nem is lenne ugyanaz, ha nem én nyithatnám ki. Hunyorgok, elképzelem tenyeremben a hűvös ajtógomb simogatását. Háztulajdonosként legelőször ebbe az ajtógombba ruháztunk be, de legalábbis az elsők között vettük meg. Aznap egész kocsira való csetreszt és takarítószert toltunk ki a Home Depotból, köztük a redőnyjavító készletet. Ez lett az első hivatalos átalakítás a házon: elfedtünk egy folytonossági hiányt a helyiségben, amit az ingatlanos télikertnek nevezett, mi meg egyszerűen tornácnak. A hátsó kertre néz, ahová minden reggel kiülök a kávémmal, és elnézem a szarvasokat és a rágcsálókat, amint kiszolgálják

magukat elfuserált konyhakertemben. Jövőre körbekerítem az egészet. A bejárati ajtó kis benyílóra néz, ami beillik előtérnek, jobbján a nappalival, balján a lépcsővel. A falon kollázs az esküvőnkről, alatta nagy halom levél az asztalkán. Belépek, elhaladok mellette, s már ott is lesz, a nappaliban. Vár. Mosolyog. Talán a többi rokonom is eljön, bár jobb lenne nélkülük. Talán odarángatják a munkatársaimat és a volt osztálytársaimat is, akiket felsoroltam a jelentkezésben. Hosszú papírcsík köszönt újra otthon, a férjem majd ott áll alatta. Bozontos hajára ráférne egy birkanyírás, mindig hagyja lenőni, bár az én tiszteletemre talán most levágatja. A szakállán mindenképpen végigszalad a vágóval, hogy markánsan borostás legyen, csak az álla alatt felejti el, mint mindig. Vajon erősödött a pingvin jelleg, sűrűbbek lettek az ősz szálak? Talán. Mintha foltokban tünedeznének fel. Az biztos, hogy fáradtnak tűnik majd. Nem sokat aludt előző éjjel, tudván, hogy hazajövök. Mellette ott állnak a szüleim. Anyám kissé paprikásan, amiért bent a házban nem dohányozhat, és kik vagyunk mi, hogy megrendszabályozzuk? Amikor betoppanok, mégis sugárzik az arca, mert betéve tudja a szerepét: ő anya, aki világra hozott, felnevelt és terelgetett, akinek köszönhetően az vagyok, aki. Apám távolabb áll tőle, mint egy boldog hitvestől várná az ember. Azért ő is mosolyog - ha nem is boldog hitves, de legalább boldog apa. Már az ajtóból érzem juharillatát, ha csak a fejemben is. Egy pillanatig csak állok majd; magamba iszom az ismerős arcok látványát, a szeretett férﬁ látványát. Ő mutatta meg nekem, milyen az őszinte nagylelkűség, amikor valaki nem vár viszonzást. Akinek gyakorlatiassága segített megérteni, hogy az a legrövidebb út a boldogtalanságba, ha minden döntésünkkel a tökéletességre törekszünk - hogy amikor kiválasztunk egy házat, egy autót, egy tévét vagy egy szeletelt kenyeret, az elég jó, tényleg elég jó. Akinek kukoricapehely-ropogtatási szokása

megtanította, hogy attól még szerethetünk valakit, ha közben halálra bosszant - ez a különbségtétel ma már alap számomra, de nem volt mindig így. Aki megtanított rá, hogy együtt jobb, mint egyedül, még ha néha nehezebb is - még ha néha el is felejtem. Nem tudom, öltönyt húz-e, vagy a szokott gönceit viseli majd, talán farmert és a cipzáras pulóvert, amit tavaly karácsonyra vettem neki. Mindegy is. Csak az számít, hogy ott lesz. Hogy odalép hozzám, odalépek hozzá. A szoba közepén találkozunk, azután már nem látom, mert arcom bepréselődik abba a kis mélyedésbe a kulcscsontja és az álla között. Közben mindenki éljenez és tapsol körülöttünk. Mint az első hitvesi csóknál: mindenki biztosít a támogatásáról. Ez a kapcsolódás ünnepe, tényleges és jelképes értelemben egyaránt. Majd poénra veszem, és bocsánatot kérek, amiért így bűzlöm, de nem fogja érteni, mert - kit akarok hülyíteni? - úgy sírok, mint akinek menten megszakad a szíve. Azután lesz valamilyen hivatalos bejelentés: első lettem! Vagy második, vagy harmadik, vagy hátulról a harmadik már ez se érdekel, csak otthon akarok lenni. Csak azt akarom, hogy elmondhassam: nem adtam fel. Mind együtt fogunk ünnepelni, aki csak ott lesz. Azután aláírom az utolsó papírokat, és az operatőrök elvonulnak, velük megy Brennan is - már ha egyáltalán ott lesz. Mire lehull az este, csak ketten maradunk, egyedül, együtt. Le kell majd zuhanyoznom. Ránéznem az e-mailjeimre. Néhány nap múlva már tévét nézek, autót vezetek, bevásárolok. Számlákat ﬁzetek, pénzt használok, elveszek a tömegben. Olyan vécében könnynek magamon, aminek tartálya öblítés után újratöltődik - legalább ezt az egyet könnyen elképzelem. A gondolat, hogy többé nem kell falevelet használnom vécépapír helyett, boldogsággal tölt el. Visszamegyek-e dolgozni? Az íróasztal mögé, e-mailekre válaszolgatni, iskolai kirándulásokat szervezgetni? Tudom, hogy úgyis ez lesz, de valahogy nem akarom elképzelni.

Valamiért különösen idegen számomra a gondolat, hogy visszatérek dolgozni. Mielőtt eljöttem, a munkatársaimmal azon viccelődtünk, hogy megírhatnám élményeimet a negyedéves hírlevelünkben, hátha szerzek támogatókat. Ez immár lehetetlennek tűnik, talán ha távlatból és más szögből látom a dolgokat, felhasználhatom tapasztalataimat a központ jobbítására. Mondjuk a veszettség jeleinek felismerésében. Milyen jól mutatna a brosúrán rémülettől eltorzult arcom, amint szembesülök azzal a vicsorgó-habzó pofával. Nem tudom, adásba került-e már az a próba. Tudom, hogy feszes a tempó, de azt nem, hogy mennyire. Akárhogy is, a jelenet nyilván röhejesen fog festeni. Valami ormótlan, prémmel borított, távirányítású vadállat ráront a kunyhómra, bedugja az orrát és hegyezi motorikus fülét, azután gombnyomásra kiadja magából a felvett morgást. Ha tehetetlen vinnyogásomra gondolok, mellyel ezt a nyilvánvaló csalást lereagáltam, a rosszullét kerülget. Legalább nem adtam fel. Halálra rémültem, de ez minden. Látom, ahogy Brennan újra felém kocog. Leküzdöm magamban a haragot, amit még mindig érzek a prérifarkas miatt. - Mae - kiáltozza -, van itt egy szupermarket. - Néhány méterre tőlem végre lefékez. - Lezárták, de találtam egy ablakot. A szupermarket nem egészen fél mérföldre esik: kissé viharvert épület egy üres parkoló túlsó végében. Az ajtók és ablakok szürkék, gondolom, a leeresztett fémredőnytől. Az egyiken színfolt, graﬃti, innét kivehetetlen. Klubkártyámra gondolok a kulcscsomón, amit otthon hagytam a fogason. A posta felett, az esküvői kollázs mellett. - Vajon mit adnak akciósan? - tűnődöm el. Brennan nevet, majd ahogy átkelünk a parkolón, előresiet. Olyan ﬁatalos, mint egy igazi kölyök. Mint aki boldog. Viselkedett már így, mégsem tűnt ennyire éretlennek. Én csak felnőttként találtam meg ezt a

boldogságot, hogy végre ellazuljak - olyannyira, hogy egy év házasság után napi szinten elővettem a fingós poént. Egyszer mosómedvét is játszottam, felemelt farral és sziszegve. Azért van még olyan, amit most se csinálnék kamera előtt. Brennan megtorpan a szupermarket sarkánál, ahonnét integet, hogy kövessem. Visszaintek, mire eltűnik az épület sarka mögött. Hamarosan az épület homlokzata előtt haladok, és a graffitiben egy gombafelhő elfolyó ábrázolására ismerek. Megkerülöm a sarkot. Brennan öt méterre lehet, egy felfordított bevasárlókocsin egyensúlyozik, ahogy bekémlel a magasan nyíló kis ablakon. - Egy iroda - jelenti. - Átférsz? - kérdezem. - Asszem. Adnál valamit, hogy betörjem? A közelben nyitott, bűzölgő konténer. Az oldalán még több szemét; kikandikál egy cső rozsdás vége. Amikor feladom a csövet Brennannek, a tenyerem narancssárgára színeződik. A nadrágomba törlöm, miközben bezúzza az ablakot. - Söpörd félre az üvegcserepeket - tanácsolom. - Tudom. - Kihúzkodja az éles fogakat a keretből, mielőtt bemászik. - Gyere, Mae! Felmászom a bevásárlókocsira, így a vállam egy magasságba kerül a betört ablakkal. Brennan odabent áll a zsúfolt kis irodában. Felém nyújtja kezét, de az ablak és a szoba is szűkös. Csak útban van, ha segíteni próbál. Meg is mondom neki. - Menj arrébb. - Azzal leereszkedek. Az iroda ajtaja folyosóra nyílik, ami vele párhuzamosan halad, míg bele nem torkollik a széles lengőajtókba. Egyszer kiskölyökként, miközben a mosdót kerestem, betévedtem egy ilyen folyosóra. Elborzadva meredtem a csupasz betonfalakra, míg oldalt ki nem nyílt egy ajtó, és a beáradó fagyos levegő kíséretében fiatal nő toppant elém. Egy láda jégkrémet cipelt, de azért kedvesen visszakísért az

eladótérbe. Lehetett bármily kedves, emlékszem, mennyire felzaklatott, hogy nem adott a jégkrémjéből. Úgy éreztem, rászolgáltam azzal, hogy megtaláltam a titkos helyét. Brennan berúgja az egyik kétszárnyú ajtót, majd kapkodva megállítja, mielőtt visszacsap. Fecsérli az energiáját. Követem az ajtón át, be a húsosztályra. Balra a nyitott polcok, melyeket hűteni kéne, de nem teszik. A táblákat nem tudom leolvasni, de aki járt már ilyen helyen, ismeri őket: marhahús, sertés, szárnyas, kóser. Rothadó kis csomagok, bűzös gázoktól felfúvódott fóliák. Bár sokkal rosszabbat is szagoltam már, az orromra húzom pulóverem. A rothadó húsosztályra merőlegesen a tartós élelmiszerek sorai, ha nem is teljesen, de bőségesen feltöltve. - Mit gondolsz, leveskonzerv? - kérdezem. - Mi? - kérdez vissza Brennan. Megismétlem, gondosan artikulálva pulóveremen át. - Nem, nem - rázza a fejét. - Lucky Charms gabonapelyhet akarok. Pulóverem szövete mögött megengedek magamnak egy mosolyt, ahogy követem a reggelik között. A szupermarket félhomályba borul, de nem olyan sötét, mint vártam. Fény szűrődik be a szellőzőkön és felülvilágítókon. A padló poros, matt felületén fényes kis nyomok kígyóznak, meghintve apró sötét golyócskákkal. A legközelebbi sor végén egy rakás kukoricapehely, tíz dollárért tíz. Némelyik dobozt kirágták, tartalmuk a padlóra ömlött, ahol keveredik a rágcsálók ürülékével. Hallom, ahogy Brennan megáll, majd susogó hang, amint kiemel egy dobozt, tele az áhított Lucky Charmsszal. Karton szakad, szalag hasad. Ott hagyom az akciós sorvéget, hogy megkeressem. Egy marokra való zabpelyhen és pillecukron csámcsog, arcán üdvözült mosollyal. - Biztos van tejpor, ha akarsz egy rendes reggelit. - Szeme elkerekedik, ahogy felméri a szédítő lehetőséget, és máris buzgón bólogat. - Csak előtte lássuk, én mit akarok - teszem

hozzá. Noha több polc is üres, számtalan márka sorakozik előttem. Meglep, hogy a szponzorok engedik az árukeveredést, bár nyilván nem esik nehezükre, hogy elhomályosítsák, amit nem akarnak megmutatni. A Lucky Charms gyártója a General Mills - csak azért is Kellogg’s terméket keresek. Azután meggondolom magam: legyen Kashi? Egy pillanattal később rátalálok a keresett polcra, a márkára, majd magára a termékre. Két doboz maradt. Elveszem az egyiket, mielőtt indulok tejport keresni. Már készülök tejet önteni kis edényembe, amikor arra gondolok: Csesszék meg. Akkor már használjuk fel, ami itt van. Elvezetem Brennant a háztartási osztályra és felkapok egy csomag műanyag tányért, a hozzávaló kanalakkal együtt. Mindent elviszünk a kiállított műanyag kerti bútorokhoz; köröttük üres hűtőtáskák, hálóba csomagolt strandjátékok, meg egy harcias hirdetőtábla: AKCIÓ! AKCIÓ! AKCIÓ! Gyújtok néhány gyertyát, mielőtt megvacsorázunk a teljesen felesleges napernyő alatt. Az általam választott pehely édesebb, mint ahogy emlékeztem rá. Miután Brennan kivégzi a harmadik tál Lucky Charmst is, megtörli a száját. - Ennél jobb helyet nem is kívánhatnánk éjszakára, igaz? Láthatóan az engedélyemet várja. - Igaz. - Azután, ki tudja, miért, csak úgy kibukik belőlem: - Elég büdös, és aggódom kicsit az egérürülék miatt, de ezt leszámítva nem rossz. Utálatos dög, gondolom, ahogy látom megnyúlni Brennan arcát. Bocsánatot kérnék, de minek? Csak egy operatőr, nem a barátom, és közel sem olyan ﬁatal, mint látszik. Nem kérhetek tőle bocsánatot. Közvetlenül nem. Inkább azt mondom: - Fedezzük fel rendesen. Szedjük össze, amit magunkkal viszünk az utolsó szakaszra. - Az utolsó szakaszra? - ráncolja a homlokát. - Igen, már nem vagyunk messze. Két-három napra.

Mérföldek, gondolom. Oly kevés választ már el minket. - Mi történik, ha odaérünk? Szerintem jobban tudja nálam. Megkeseredik a hangulatom. Úgy képzelem, hogy vár még egy utolsó próba - valami izgalmasabb, mint ennyit gyalogolni. Valami, amit a kamera és a közönség ellenállhatatlannak talál majd. A gondolatra előveszem lencsémet, és végigpásztázom a mennyezetet. Az objektíveket könnyű kiszúrni, de nem tudom, hogy szokványos biztonsági kamerák-e, vagy a show kifinomultabb kellékei. A kettőből egy ránk szegeződik, a másik a kasszasorra. Valami ott fog történni, vagy csak a hitelesség kedvéért? Inkább felkészülök az előbbire. A hely tökéletes egy próbához - épp azért, mert teljes biztonságba ringatja az embert. Brennannel átfésüljük a polcokat. Eleinte eszembe se jut, hogy a zöldség-gyümölcs felé kerüljek, hiszen mindent felzabált a penész, egy krumplival teli láda mégis felkelti a figyelmemet. A gumós zöldségek sokáig elállnak. Közelebb lépek, némiképp szégyenkezve a bennem éledő reménytől. Egészen közelről is nehéz megmondani. Már készülök elővenni a lencsémet, amikor inkább kinyújtom a kezem, a rothadás tapintására számítok. Nem létezik, hogy ezt engedjék. Ujjaim kemény héjba ütköznek. Az érzékelés oly váratlan, hogy nem is bízom benne. Nyomkodok, előbb óvatosan, majd határozottan, de a burgonya ellenáll. Nem rohad. Valamit nagyon jól, hihetetlenül jól csinálhattam, ha kiérdemeltem ezt. A figyelmeztetés, gondolom. Ez a jutalom, amiért átmásztam a kidőlt fán, és békén hagytam a motelt. Amiért ilyen bátor és bölcs voltam. Elkocogok az üzlet végébe egy kosárért. Hallom Brennan kiáltását, de nem válaszolok. Perceken belül átválogatom a krumplit. Egy kizárólag általam ismert szabvány szerint begyűjtöm a „legszebbeket” - valójában csak meg akarom érinteni az összeset -, mielőtt továbblépek a következő

ládához. Hagyma. Fokhagyma. Gyömbér. A bomlás bűzével dacolva orromba szökik a fűszerillat. A rákövetkező fél óra a mániákus kutatásé, ahogy végigrohanok a polcokon és begyűjtöm a hozzávalókat: lencsét és quinoát, répa-, zöldborsó- és zöldbabkonzervet. Olívaolajat. Kockázott paradicsomot. Ostrom alá veszem a fűszerosztályt: őrölt fekete bors, kakukkfű, rozmaring, kömény, kurkuma, szárított petrezselyem, pirospaprika. Az ízek nem passzolnak egymáshoz, de mindet akarom. Az üzlet elejében találok fóliába csomagolt tűzifát, pakkonként öt rönköt. Megtisztítom a padlót azon a helyen, ahol felfaltuk a pelyheket, mielőtt tüzet rakok egy ingatag kerti grillsütőben. - Nem indítja be a füstriasztót? - kérdezi Brennan. - Nincs áram. - Sejtelmem sincs, hogy a szórófejek működéséhez kell-e áram, de minden más is megszűnt működni ebben az elátkozott világban. Azért nem élesztem fel nagyon a tüzet. A lángok fölé helyezem a grillrácsot, és felteszem forrni a lencsét. Ezután a vágódeszkára helyezek egy burgonyát. Megtorpanok, mielőtt felemelem a kést. Veszek egy nagy levegőt, csak azután vágok bele pettyes héjába. A két fél szétválik, felfedi harmatosait csillogó belsejét. Ülök a kerti széken, meredten nézem a félbevágott burgonyát, amint ott fekszik a műanyag vágódeszkán, a műanyag napernyő alatt, és érzem a bennem mocorgó boldogságot. Röhej, ez csak egy krumpli, mégis: ennyi műanyag és tartósítószer között pusztán szerves valósaga földöntúlian gyönyörűvé teszi. Jó így érezni - ha csak egy krumpli miatt is -, de elfog a nyugtalanság. Olyan vagyok, mint a teknőc, aki kidugja fejét a fényre, miközben a ragadozó még a páncélját kopogtatja. Ostobaság így veszélybe sodorni magam de szükségem van erre az érzésre. Tudnom kell, hogy még képes vagyok az örömre. Végigsimítok ujjaimmal a félbevágott krumplin, ahogy átadom magam neki. Először vigyorgok, azután fütyörészek. Nem valamilyen

dallamot, csak szimpla trillákat, fel-alá kúszó hangokat. Nincs érzékelhető minta, csak az önfeledtség. Nem vagyok zenész, ennyi telik tőlem. Felkockázom a krumplit, majd egy másikat, és már készülök bedobni a forró vízbe, a lencse mellé, amikor mást gondolok: inkább legyen házias sült krumpli. Visszarohanok a háztartási osztályra, hogy kerítsek egy serpenyőt. Felkockázom a hagymát, lepréselek négy nagy fokhagymagerezdet, metélem a zöldhagymát. Sütőkesztyűs kézzel a tűz fölé tartom a serpenyőt, olívaolajat hevítek. Amint eléri a hőfokot, azonnal a serpenyőbe kotrom a burgonyát, a hagymát, a fokhagymát és a többit. Az a sercegés, az az illat... felkacagok. Bőkezűen, csuklóból szórom a fekete borsot és pirospaprikát, mielőtt lefedem a serpenyőt és hagyom rotyogni a házias sült krumplit. Meg több hagymát és fokhagymát aprítok, meghámozok egy gyömbért - csak hogy érezzem csípős illatát azután megy minden a lencse mellé, nyomában a lecsepegtetett répa, zöldbab és zöldborsó. A paradicsom, levével együtt. Legalább egy evőkanál szárított kakukkfű, még több bors, fekete és fehér egyforma arányban, azután egy csipet rozmaring, majd még egy. És - miért is ne? - egy babérlevél. Leemelem a fedőt a serpenyőről, és egy műanyag kanállal megkeverem a sülő krumplit. Hirtelen Brennan bukkan fel, én pedig örülök, hogy látom. - Isteni az illata - jegyzi meg. - Miért nem nézed meg? Hátha van húskonzerv, amit beletehetnénk. - Rajta vagyok! - Elrobog. Mostanra besötétedik a szupermarketben. Konyhám környékét bevilágítja a tűz, de felülről csak sóhajnyi csillagés holdfény szüremlik be. Nem tudom, mennyi idő telt el, mióta behatoltunk ide. Egyszerre tűnik néhány percnek és hosszú óráknak. Brennan visszatért, és fél tucat főttsonka-konzervet tesz elem. Kettőről lehámozom a fedelet, és belapátolom

tartalmát a lencsefőzelékbe, ami mostanra besűrűsödött, bugyborékol, fehér tajtékot vet. Adok a lencsének még néhány percet, mielőtt beleszórok fél zacskó quinoát. - Max. tizenöt-húsz perc múlva - kecsegtetem Brennant. - És az? - biccent a házias sült krumpli felé. Megkavarom és megbökdösöm egy műanyag villával. - Mindjárt jó. - Nem teszem vissza a fedelet, hogy megbarnuljon. - Gondolkodtam. Ha összeszednénk minden konyhai törlőrongyot és hasonlót, hogy kibéleljük vele az ágyakat, mielőtt lefekszünk? Egy-két órája még feleslegesnek ítéltem volna az erőfeszítést, most azonban bizsergetően izgalmas ötletnek tűnik. Helyeselek, mire Brennan hordani kezdi a sorból a kis rongyokat, Feltépi a csomagolásukat, és ötletszerűen szétszórja őket két napozóágyon. - Biztosan vannak fürdőlepedők is - jegyzem meg. - Majd vacsora után megnézzük. Bólint, azzal leül velem szemben. Jókora adag sült krumplit lapátolok egy papírtányérra, és felé nyújtom. Figyelemre méltó módon kivárja, míg magamnak is szedek, csak azután lát neki, de akkor átmegy ipari porszívóba, és felszippant mindent. Én kivárok, kiélvezem az illatokat. - Milyen? - kérdezem. A válasz alig kivehető. Egy pillanatra se hajlandó abbahagyni a lapátolást, de mintha azt felelné: Fantasztikus. Műanyag villámmal átszúrok egy krumpligerezdet és hagymakarikát, azután a számhoz emelem, lassan beleharapok, és hagyom, hogy az étel egy pillanatra beékelődjön a nyelvem és a szájpadlásom közé. A burgonya szétomló húsa, a megpirult héj ellenállása, a ropogósra sült fokhagyma csípőssége, a megbarnult hagyma édessége... Gyerekkorom óta számtalanszor ettem ezt az egyszerű ételt, de még sosem értékeltem ennyire. Mennyei manna. Nem is kell más, csak... Leteszem a villát. - Egy pillanat. - Elsietek a sötét üzletbe. Nem látom a

sorok feliratát, de kiszúrom egy palacsintapor kupakját, és befordulok. Egy pillanattal később kezemben szorongatok egy üveg „valódi vermonti juharszirupot”. Kölyökkorom óta nem tettem a sült krumplira juharszirupot. Akkoriban apám mindig így tálalta, felnőttként mégis úgy döntöttem, nincs szükségem a pluszédességre. Mire visszaérek az asztalhoz, Brennan már végez az adagjával, és azzal szemez, ami a serpenyőben maradt. - Szolgáld csak ki magad - biztatom, miközben lecsavarom a juharszirup kupakját. Csak egy cseppet, mindössze ennyit akarok. Egészen keveset a tetejére - nincs egy mokkáskanálnyi se. Leteszem az üveget az asztalra, és megkeverem a krumplit a villával. A következő falat maga az otthon kényelme, minden pozitív gyermekkori emlékem összesűrítve. Szüleim a szeretet kifogyhatatlan forrásai; életem csupa játék, napfény és juharszirup. Sokkal inkább az elfeledett érzések, mint maga az emlék. Tudom, hogy gyermekkorom sosem volt könnyű, egy pillanatra mégis elhitetem magammal. Brennan újra megrakja a tányérját. Az üvegért nyúlok, és juharszirupot csepegtetek az ő adagjára is. Meglepetten néz fel - nem tudom, miért, a közvetlenség vagy maga a szirup miatt. - Bízz bennem! - mosolygok, majd arra gondolok: forró csoki. Ezután forró csokit akarok. Felállok, ránézek a lencsefőzelékre és megkeverem. A quinoának kell még egy kis idő. Visszatérek a sorok közé, azután megjelenek egy doboz csokiporral, egy teáskannával és egy újabb óriási palack vízzel. Kicsomagolom, megtöltöm, és a rácsra helyezem a kannát. A csészék, jut eszembe. Visszaindulok a sorok felé. Az éles fémes csattanás az üzlet homlokzata felől sugárzik szét. Riadtan pördülök arrafelé. A borongós sötétben, ahol a kasszák sorakoznak, nem látni semmit. Bang, újra, akár egy mennydörgés. Megdermedek. Brennan bukkan fel mellettem. Csak amikor harmadszor hallom a

hangot, akkor tudatosul bennem, honnét ered. Valami valaki - odakintről döngeti a fémredőnyöket.

18. Zoo csapata fél mérföldnyi utat tesz meg a patak mentén; azt a helyet keresi, ahol a célpont elhagyta a vizet. - Elkerülte a ﬁgyelmünket? - kérdezi Cowboy. - Lehet - felel Zoo. - Mármint, mit keresne ilyen sokáig a vízben? Ha mégis ezt tette volna, mostanra találunk újabb nyomot, nem? - Mennyi időnk maradt? - tudakolja Pincérnő. Zoo elnéz a nap felé. Nyomkövető megtanította, hogy a nap horizont feletti állásából felmérheti az időt, de ezt magától is tudta. Megkockáztat egy becslést. - Egy óránk? - A helyes válasz: hetvenhat perc. Hetvenhat percük maradt megtalálni Timothyt, miközben még közel két mérföld áll előttük. Úgy döntenek, visszafordulnak. Amint újból próbálkoznak, Cowboy meglátja az elpattant ágat a vörös folttal, ahol Timothy felhúzta magát a szemközti partra, és újra bevette magát az erdőbe. Zoo és Pincérnő eddig a szemközti parton kutattak, most a köveken egyensúlyozva átkelnek a vízen. Cowboy az utolsó néhány lépésnél segít Zoonak, majd kinyújtja a kezét Pincérnő felé. Mielőtt még elkaphatná, Pincérnő bal lába belecsúszik a bokáig érő vízbe. - A francba - mormolja maga elé Pincérnő. Egy pillanattal később kiér a szárazra, és megrázza vizes lábát. Leül egy kőre, hogy megoldja cipőfűzőjét. - Mit csinálsz? - kérdezi Zoo. - Így nem mehetek tovább. - Pincérnő kibújik a cipőjéből és lehántja átázott pamutzokniját is, ami sárga színű, rajta barna karikákkal. Ahogy megmozgatja lábujjait, zöld körömlakkja megcsillan a napfényben. Kicsavarja a zokniját. - Van idő megszárítani? - Zoo és Cowboy összenéznek. - Úgy látom, nincs. - Pincérnő grimaszol, ahogy visszahúzza a vizes zoknit és tornacipőt. Feláll, közben a barázdák tovább mélyülnek a homlokán. - Nincs rosszabb , mint a nedves láb.

- Szerintem már nincs messze - véli Zoo. - Nem sokáig kell elviselned. - Megnyugtató a hangneme, pedig nyugtalanul várja, mikor indulhatnak tovább. A szokottnál is nehezebb kipréselnie magából azt a mosolyt. - Lefogadom, Cooper csapata már egy órája megtalálta az emberét - jegyzi meg Pincérnő, ahogy követi csapattársait az erdőbe. - Emery nem említette, hogy számít a sorrend - szól vissza Cowboy a válla felett. - Csak az számít, hogy napnyugtára odaérjünk. Zoo visszakiált mindkettőjüknek: - Igen, épp ezért... - A büdös francba! - csattan fel Pincérnő. Amikor visszafordul, Cowboy és Zoo azt látja, hogy fél lábon ugrándozik, és további szitkokat mormol maga elé. Az operatőr tetten éri a viszolygást Zoo arcán, de a vágó nem használja fel a felvételt. - Most meg mi történt? - tudakolja Zoo. - Szerintem eltört a lábujjam. - Pincérnő könnyes szemmel a földre ül és beharapja felső ajkát. Ezúttal száraz lábát dajkálgatja a kezei közt. - Miben botlottál el? - Zoo csak apró gallyakat és kavicsokat lát, semmi olyan nagyot vagy keményet, ami indokolná Pincérnő látványos szenvedését. - Nem tudom, de rohadtul fáj. - A kamera kiszúrja: a levelek fedezékében egy gyökér türemkedik ki a földből. Tropára ment a lábam - jajgat Pincérnő. Cowboy letérdel mellé. - Vedd le a cipőd, hadd nézzem! Pincérnő nagylábujjának körme három milliméter hosszan berepedt, és felfelé áll. A seb vérzik, de Pincérnő gond nélkül tudja mozgatni a lábujját. - Nem olyan vészes - állapítja meg Cowboy. - Elég rá egy ragtapasz. Pincérnő csendesen, de leplezetlenül tovább sír. A

táskájában matat, előveszi az elsősegélykészletet. Cowboy a gézkötéssel elszorítja a sebet és elállítja a vérzést, azután még fertőtlenítő krémet is ken a körömre, mielőtt bebugyolálja a ragtapaszba. Láthatóan feloldódik, ahogy ellátja Pincérnőt - úgy babusgatja, mintha a kislánya lenne. Zoo elnézi gyengéd gondoskodását és Pincérnő patakzó könnyeit . - A beszakadt köröm nagy szívás - mondja, csak hogy mondjon valamit, de miután a lábujj bekötözésre kerül, Pincérnő viszont továbbra sem tesz kísérletet arra, hogy visszahúzza a cipőjét, maradék együttérzése is semmivé foszlik. Pincérnő nem csupán a lábujjában tomboló fájdalmat érzi. Ugyanilyen erővel kínozza fáradt izmainak tiltakozása, szervezetének kétségbeesett koffein- és cukorigénye, bal lábának nedvessége. Minden lelkesedése elpárolog, s most, hogy már sírva fakadt, egyszerűen képtelen abbahagyni. - Bocs - szipogja. - Csak egy percet kérek. A legtöbb néző nem érti, miért Cowboy, nem pedig Zoo vigasztalja. Az még bocsánatos bűn, hogy a tábortűznél távol maradt - két másik társa már a gondjaiba vette Pincérnőt -, de most? Nem ő az, akinek egész lényéből sugárzik a vágy, hogy megnyugvást és békét teremtsen? Nem ő az, akinek a génjeibe be van kódolva az elesettek oltalmazása? Miért nem ő szorongatja Pincérnő reszkető kezét? A következtetés, amit a legtöbb néző levon, éppoly közhelyes, mint az oltalmazó ösztön feltételezése: a női féltékenység. Elvégre Pincérnő fiatalabb, soványabb, szebb. Pedig Zoot nem érdekli, ha Pincérnő szép, sovány vagy fiatal - csak az érdekli, hogy hátráltatja a csapatát. Pont ilyen bosszús lenne, ha egy férfi tenné ugyanezt. Telnek a percek, mialatt Pincérnő próbálja elapasztani a könnyeit. Próbálja, tényleg próbálja, teste azonban ellenszegül az akaratának, Cowboy atyai simogatása pedig tovább ront a helyzeten. Szeretné, ha a férfi végre békén

hagyná, hogy összeszedhesse magát. A baleset után tizenhárom perc telik el, mire továbbindulhatnak. A vágó nem egészen egy percbe sűríti a késedelmet, ugyanakkor be-bevágja a lenyugvó nap képét, amitől úgy tűnik, mintha Pincérnő órákon át zokogna. A nyom hátralévő része egyértelmű; a trió nemsokára ki is bukkan a fák közül, alig ötméternyire attól a helytől, ahol korábban Nyomkövető csapata. Az ég már vörösben játszik. Ugyanilyen vörös pulóvert viselő, barna hajú fehér férfi áll a szirt peremén, és szorítja homlokára egyik kezét. - Ő az - suttog Zoo. - Megcsináltuk. - Timothy! - kiált fel Cowboy. A férfi feléjük fordul. Vörös folyadék csorog le az arcán. Egész testében reszket, azután hátrazuhan és átbukik a szikla peremén. Pincérnő felsikolt, Cowboy előreront, Zoo dermedten néz. Látja a kötelet, ami követi a férfi zuhanását; látja azt is, hogyan feszül meg. Tudja, hogy az egészet megrendezték, hogy a férfi nem zuhant le. Azt is tudja, hogy a csapata épp most veszített. Álla megfeszül a csalódottságtól. Egy hosszú pillanatig nem hallatszik más, csak Pincérnő szipogása; egyedül az ő csuklója mozdul, amint beletörli az orrát. Azután Cowboy megtöri a csendet. - Ellenőriznünk kell, hogy... hogy ő az? - Zoo és Pincérnő meredten néznek, azután Zoo bólint. - Igen. Cowboy vezeti le őket a rövid csapáson. A Timothy Hammet játszó színész rég eltűnt, helyette egy kicsavarodott bábu hever a szirt lábánál, mint a halál ócska paródiája. Ugyanúgy öltöztették fel, mint a színészt; körötte mindenütt bíborszínű művér. Hason fekszik, és parókát visel, ami oldalt felhasadt, és rózsaszín zselét ereszt. Latexbőrét szörnyű sebek borítják; térdéből előfurakodik egy gipszcsont. Pincérnő pityergése vad hisztériává terebélyesedik. Zoo felnéz, és arra gondol: ha a fickó valóban leesik, akkor se

szenved ilyen szörnyű sérüléseket. Cowboy elfordul mindkettőjüktől, a véres bábutól is, előregörnyedve megtámaszkodik a térdén. Zoo nézi, ahogy leemeli a kalapját és belekezd: - Urunk, hallgasd meg imánkat... Zoo arca feszült, ajka alig láthatóan reszket. Csapatának egyik tagja se teszi, amit tenniük kéne, ezért ő lép közelebb. Legjobb képessége szerint felkészül a látványra, miközben azt hajtogatja magában, hogy ez nem valóság. Nem is úgy néz ki. - Csak egy kellék - mormolja, ahogy előrébb araszol. Most, hogy egyre közelebb kerül a műhullához, már egész testében remeg. Először a gyapjúpulóver zsebeit kutatja át semmi. Azután meglátja a szögletes dudort a bábu farzsebében. Próbál a terjengő művéren kívül maradni, de nem ér el odáig. Közelebb lép, bele a vértengerbe. Ujjai a zsebbe siklanak és megragadják a tárcát, azzal sietve el is hátrál. Pincérnő tovább zokog. Zoo felnyitja a tárcát és látja a jogosítványt: Timothy Hammé. - Hogy vagy képes rá? - kérdezi Pincérnő. Zoonak kell egy másodperc, míg rájön, hogy hozzá beszél. - Micsoda? - fordul felé. - Hogy tudsz odamenni hozzá? - Pincérnő hangjában ott lappang a rettegés és a csodálat, de valami más is, amit talán csak Zoo hall. Csalódottság? Vádaskodás? - Az egész miattad van. - Hangja feszült és dühös, de nem túl hangos. - Miattad és a lábujjad miatt, a nyavalygásod miatt, mintha a kínok kínját élnéd át. Pincérnő megütközik, ahogy Cowboy és az operatőr is. Megütköznek a producerek, és a vágó, akinek keményen kell majd dolgoznia, hogy mentse Zoo tettét, de egyvalakit ő sem tud átverni: Zoo férjét. Ő ismeri feleségének ezt a titkos oldalát: a versengésre való hajlamát, az önsajnálattal és késlekedéssel szembeni viszolygását. Azt is tudja, hogy a félelem előhozza sötétebbik énjét. Pincérnő csak annyit tud, hogy támadás érte.

- Elment az eszed - csattan fel. - Legfeljebb egy percre álltam meg. Nem az én hibám. - Legfeljebb egy percre? - Zoo már dühödten sziszeg. Ahogy én érzékeltem, ott vesztegeltünk az erdőben, mennyit is... egy órát? Ha az egy perc volt, itt helyben feladom. Pedig neked kéne feladnod, úgysem győzhetsz, csak visszafogod azokat is, akik koloncként cipelnek magukkal, te sötét kis luvnya! Meredten nézi Pincérnőt, várja a visszavágást. Amikor nem jön, elfordul és becsörtet az erdőbe. Pincérnő és Cowboy elkerekedett szemmel néznek utána, míg az operatőrnek fülig ér a szája. Örömében még a szorító érzésről is elfeledkezik, ami egész nap lappangott a hasában. Amikor Zoo néhány perc múlva visszatér, folytatásban reménykedik. - Sajnálom - kezdi Zoo. - Tényleg nem akartam... Pincérnő kerüli a tekintetét. Ám aznap este, amikor adásba kerül a Vaksötétben második epizódja, és a nézők vérmérsékletüknek megfelelően hüledeznek vagy kacagnak azon, ahogy Pincérnő hajba kap Ördögűzővel egy tálka rizsen, előbbi leül a kamera elé, hogy kisﬁlmben válaszoljon Zoonak: - Irtó elcseszett lehet, ha állandóan ilyen kedves, csupa mosoly és báj, azután meg képes így kitörni. Pont nem érdekel, miket mondott, neveztek már sokkal rosszabbnak is, de benne már soha többé nem fogok bízni. Randy legalább szemtől szemben viselkedik seggfejként. Nála mindig tudni lehet, mire számítson az ember. Inkább ő, mint valaki, aki ennyire kamu. Zoo szeme véreres a szemüveglencsék mögött, az ég koromsötét felette. - Mit mondhatnék? - néz a kamerába. - Maguk kifogtak rajtam, és rajta vezettem le. Igen, most is azt mondom, hogy miatta veszítettünk, de akkor se... akkor se kellett volna. - Sóhajtva felnéz a csillagokra. - Mióta is tart, valamivel több, mint egy hete? Ha ez azt jelzi, milyen

irányba haladnak a dolgok, hát... van miért aggódnom. Visszafordul a kamerához. - Tudják, mit? Ez nem a valóság. Tudom, hogy nem szabadna ezt mondanom, és úgyis kivágják, de hogy a ﬁckó leugrott a szakadékba, azután az a kellék az alján? Mindez csak része a játéknak. Amíg ezt észben tartom, nem lesz gond, bármi történjék is. Ha pedig az egészből azt a következtetést vonják le, hogy néha én is tudok seggfej lenni... hát, ezzel még együtt tudok élni. Feláll. A műsor harmadik része azzal végződik, hogy elsétál a tűz felé, amelynek megrakását a nézők nem látták. Ez a legutolsó kisﬁlmje.

19. Brennan suttogva kérdi: - Ki az? - Honnét tudhatnám? - Félelmem haraggá sűrűsödik. Több eszem is lehetett volna, mint hogy elengedjem magam, és volt is, de most jön az újabb akadály, az újabb pillanat, amivel örökre együtt kell majd élnem. S ami még rosszabb: nem tudom, mit tegyek. Mit akarnak, mit tegyek? Válaszoljak a kopogtatásra? Hiszen az volt, durva kopogtatás. - Menjünk? - kérdi Brennan. - Szerintem ne. Sötét van, különben se találták meg az ablakot, másként nem dörömbölnének. - Tovább átkozom magam, miközben ezt gondolom: jobb végszót nem is kaphattak volna. Amint ezt lejátsszák, egy gyors vágással mutatják is, ahogy valaki megáll az ablak alatt és felnéz. - Honnét tudják, hogy itt vagyunk, Mae? - Nem tudom, de nem voltunk túl csendesek. Talán meglátták a füstöt. Francokat, utasították őket. Egy furgonban kártyázgattak, amíg le nem ment a nap, várták a pillanatot. - Mit csináljunk? Folyton ez a kérdés. - Csomagoljunk. - Játszanom kell a szerepemet, nem igaz? - Halkan. Várjuk ki a végét, de álljunk készen a menekülésre. Bólint, mire mindketten a tűzhöz és a zsákunkhoz fordulunk. Krumplit és hagymát dobálok az enyémbe, amikor a dübörgés újra felzendül. Ezúttal mintha egy emberi hang is csatlakozna. Újra elnézek a kasszasor felé. Újra nem látok semmit. Azután már csak arra leszek ﬁgyelmes, hogy a kasszák felé indulok.

Fojtott suttogás a hátam mögött: - Mae! - Sss - pisszegek. - Hallani akarom, mit mondanak. Fura, folyton róluk beszélek, rájuk gondolok. Nem vitás, hogy egynél több személy van odakint. Talán a hangos, tolakodó zaj miatt. Előrelopódzom, át a sötét kasszasoron. Amint elérem a kijárat felé vezető folyosót, újabb dörej hallatszik. Érzem, ahogy a fémredőny hullámzik az ütéstől. Egy hang, férﬁas és tompa. Csak egyetlen szót tudok kivenni: „kinyitni”. Akárkik is, be akarnak jutni. Talán tévedek. Talán nem ők, csak ő. Valaki, akit ismerek. Cooper, a ritka alkalmak egyikében, amikor besokall. Julio, amint a hosszú magány után társaságra vágyik. Az ázsiai srác, akit keményre edzett a kaland. Bang. - Kinyitni! - A hang ezúttal olyan tisztán ér el hozzám, hogy nyomban felismerem. Egy született showman zengő tenorja. Randy. Elképeszt. Lételeme mások felbőszítése, hogy húzta ki idáig egyedül? - Tudom, hogy bent vagy! - Bang. - Engedj be minket! Bang. Bang. - Bocs, Randy - suttogom. Bár lenne kémlelőnyílás, hogy lássam, milyenné tette az elmúlt néhány hét. Elképzelem fáklyával, ahogy a táncoló lángok megvilágítják vad haját és giccses nyakláncát. Talán már tetőtől talpig mókusfarkakba öltözik. Várjunk csak. Azt mondta, minket. Igazam lett: ők azok. Randy nincs egyedül. Egy másik hangot is hallok odakint, csendesebben és mélyebben. - Ez nem fog összejönni. Ezt is ismerem. Emery azt mondta, tudni fogjuk, ha vége az egyéni próbának, és tudom is: most van. Képes vagy rá, ezek voltak hozzám Cooper utolsó, kimondatlan szavai, én

meg azt gondoltam, képes is vagyok. Csak a fejemben hallottam őt, de most már elmondhatom, hogy köszönöm, és hogy férjnél vagyok. Nem tudom, ő mit érzett akkor - ha érzett bármit is -, de azt igen, mi futott át énrajtam. Meg kellett volna mondanom; abban a pillanatban meg kellett volna mondanom, amikor történt, csak... nem akartam ezt gondolni, s ettől összezavarodtam. Azt hittem, hirtelen felismertem, ki lehettem volna egy másik életben, de nem, ez más - mi ketten mások vagyunk -, mert én sosem választottam volna az egyedüllétet, amíg ide nem jöttem, és ez volt életem legnagyobb tévedése. Nem akarok Cooper lenni, önmagam akarok lenni - a mi, akiket hátrahagytam; a mi, akiket választottam. A mi, akik újra lehetünk, mert a próbának ezennel vége. Rávetem magam a mozgásérzékelő ajtóra. Tolom és rángatom, azután ököllel esek az üvegnek. Brennan mellettem terem. - Mit csinálsz, Mae? - Be kell engednünk őket. - Csakhogy az ajtó nem enged. Nem tudok rájönni a nyitjára. - Segíts - kérem jobb híján. - Ne, Mae, ez... Ekkor odakintről: - Hé! Ki van ott? Brennan az ajtó felé kapja a fejét, ahogy felkiáltok: - Én vagyok az, Cooper! Nem tudom kinyitni az ajtót. Néma csend, azután: - A túlsó végén van egy vészkijárat. - Oké! - Végigrohanok a kirakatok előtt, keresem. Próbálom előkotorni a lencsémet, de reszket a kezem és szaladok, nem tudom megfogni. Brennan elkapja a karom. - Mae! Állj meg! - A barátaim - szabadítom ki magam. - Te meg miről beszélsz? A hitetlenkedéstől megtorpanok. - Vagyis Cooper a barátom, Randy meg... oké, ha idáig

eljutott, és Cooper vele van, akkor neki is... - Várj - suttogja Brennan. A vészkijárathoz vezet, amiről nyilván mindvégig tudta, hol van. Annyira fel vagyok pörögve, úgy érzem, repülni tudnék. - Helló! - kiált ki. - Itt vagyunk! - felel Randy. - Kik vagytok? - kérdezi Brennan. - Barátok - felel Randy. Az ajtó felé lépek. - Mi a neved? A hang, akit Randyvel azonosítottam, így felel: - Cooper. Elképzelhetetlen magasságból bukom alá. Egyre csak zuhanok, zsugorodok. A rettegés eláraszt, tetőtől talpig betölt, magával ránt a mélybe. Nem a két idegen jelenléte riaszt meg, hanem hogy felismerni véltem őket. Hogy érzékelésem ennyire elszakadt a valóságtól. Brennan diadalmas arccal fordul felém. Most először érzi, hogy felettem áll - és joggal. A rettegés elszivárog és kicsordul belőlem, csak az üres, kimosott és rideg héj marad. Képtelen vagyok tovább csinálni. Törődni. Magyarázni. Színlelni. Visszatérek a tűzhöz és lerogyok mellé. - Mae! - Brennan szeme kidülled az aggodalomtól. Odakint tovább kiáltoznak az emberek, vagy talán csak egyetlenegy. - Mi az? - Megkeverem a lencsét. - Ha bejönnek, hát bejönnek. Ha nem, nem. Nem rajtunk múlik. Brennan babrálni kezd. - Összecsomagolok. Néhány perccel később a kintiek elhallgatnak. A főzelék rotyogása a legerősebb hang, meg a hátizsák zipzárja, amint Brennan végez a pakolással. Eszünk. A házias sült krumpli, a főzelék, mind ízetlen. Brennan lapos pillantást vet rám. Újra a távozásról kérdez. Nem válaszolok. Akárcsak a kintiek, hamarosan ő is feladja.

Több a főzelék, mint amennyit meg tudunk enni. - Reggel majd jól jön. - Visszateszem a fedőt és lehúzom az edényt a pislákoló tűzről. Cooper első nevetésére gondolok, mint egy drága ajándékra. Milyen kivételezettnek éreztem magam, amikor vödörrel a kezében elsétált. - Szerinted biztonságos itt aludni? - kérdi Brennan. Megvonom a vállam. Elnyújtózok a kibélelt napozószéken. Alattam kényelmetlenül összegyűrődnek a rongyok. Felkelek és lesöpröm őket a padlóra. Visszafekszem. A tűzünk lassan belefullad a hamvaiba. - Mae! Szorosan becsukom a szemem. Iszonyú fáradt vagyok. - Reggel keressünk egy autót. Úgy gyorsabban letudjuk az utat. - Nem - vágom rá. - Miért nem? - Pontosan tudod. - Ó! - sóhajt Brennan. - Aludj már! - parancsolok rá. Felnyitom a szemem. A parazsak halvány narancsban izzanak. Ad tenebras dedi. Kimondhatnám. Azt kéne tennem. Addig fészkelődök, míg a mennyezetre nézek, bele egyenesen a kamerába, ami valahonnét odafentről ﬁgyel. Ha kimondanám a szavakat, mindjárt visszajönne az áram? Emery bemasírozna és megpaskolná a vállam? Azt mondaná, megtettem minden tőlem telhetőt, de most már ideje visszaadni a kék kendőt, amit a kulacsomra kötöttem? Ideje hazamenni? Vajon a kocsi odakint várna rám? Vagy nem történne semmi? A gondolat belém mar. Nem adhatom fel. Nem vallhatok kudarcot. Lehetek bármennyire kimerült és megtört, tovább kell mennem. Nem adok magamnak más választási lehetőséget. Visszafordulok a hamvadó tűzhöz. Addig meredek rá, míg

elnehezül a szemhéjam. Egerek surrannak az egyik soron. Halk neszezésük segít elaludni. Egy vállamra hulló kéz ébreszt; nem tudom, mikor. Később. Még sötétben. Tűznek nincs nyoma. - Mae. - Suttogás a fülemben. - Szerintem bejutottak. - Kik? - kérdezem. - Hallottam valamit hátul. Figyelj! Eleinte nincs más, csak Brennan zihálása a fülemben. Azután egy ajtó csikorgása. Menetrend szerint. Lemondóan sóhajtok. - Hozd a cuccunkat. A kasszasor felé indulunk, majd megkerüljük, amíg elérjük a zöldség-gyümölcs osztályt. Egyik standtól a másikig lopódzunk, egyre hátrébb kerülünk. Brennan túl hangosan zihál mögöttem. A sarok mögül hallom: - Hol vannak? - Nem-Randy hangja. Majd a másik, hangosabban: - Hahó! A hangok közelségéből ítélve a két férﬁ a lengőajtók előtt áll. Alig öt méterre vagyunk tőlük, hátunkat a salátaönteteknek vetjük. Ez a célegyenes, mondogatom magamban. A célegyenes egy olyan versenyben, ami máris túl sokáig húzódott. Léptek hallatszanak, majd kaparászás. A léptek felénk tartanak. Kiteszem a karom, hogy megállítsam Brennant. Ahogy karom a mellkasának feszül, érzem nyugtalan zihálását. A két férﬁ elhalad, lassan mozog az üzlet elülső része felé. Néhány pillanatig csak a levegő választ el minket, azután a mogyoróval megrakott polcok. Nemsokára eljutnak oda, ahol a krumplit találtam. Puha lépteikből hallom, hogy merre haladnak, talán át akarják fésülni a sorokat. Intek Brennannek, hogy kövessen, miközben a sarkot megkerülve a lengőajtók felé araszolok. Reccs. Valamit szétmorzsolok a talpammal. Bármi is az, hangos. Mindketten megdermedünk. A léptek is

megtorpannak, azután döngve közelednek felénk. Félelem és menekülés, az értelemnél erősebb ösztönök. - Menj! - rivallok Brennanre, ahogy áttaszítom az ajtón. Berontunk az irodába, amelyen át érkeztünk. Bevágom magunk mögött az ajtót. Reszketek, tapogatózok, nem találom a zárat. Brennan az ablakhoz tolja az íróasztalt. Az ajtónak rohanó tömeg hirtelen hátravet. Adrenalin árad szét bennem, ahogy visszalököm, becsapom az ajtót a keretbe. Azután már Brennan is segít. - A zár! - kiáltok fel. Megtalálja és ráfordítja. - Megtartja? - Mindketten nekivetjük vállunkat a rázkódó ajtónak. - Nem tudom. - Elnézek az ablak felé. Nem hinném, hogy mindketten kimászhatnánk, mielőtt ránk törik az ajtót. A dörömbölés abbamarad. Egyikünk se moccan. - Mi csak beszélni akarunk - hallom Nem-Randyt. - Ja, persze! - kiált ki neki Brennan. - Elég! - mordulok rá. Az ablakon kinézve látom, ahogy kezd világosodni. Közel a hajnal. Nem tudom, mit keresnek itt, csak azt, hogy le kell győznöm őket. Nem hinném, hogy bántanának, de ellophatják a cuccunkat, vagy megkötözhetnek és bezárhatnak a hűtőkamrába. Ezer és egyféle módon hátráltathatnak - még én sem állok készen mindre. - Nézzék! - kiáltok fel. - Nincs nálunk semmi, aminek hasznát vennék. A hely tele van élelemmel. Csak hagyjanak minket békén. - Minden tele van élelemmel - feleli Nem-Randy. - Akkor meg mit akarnak? - kérdezi Brennan. - Ahogy mondtam, beszélni. A testvéremmel azóta úton vagyunk, hogy beütött a szar. Azóta vándorlunk. - Mit csináljunk? - suttogja Brennan. Nem tudok mást kitalálni, mint hogy beszéltessük a ﬁckót az ajtó túloldalán, amíg meglógunk. Körülnézek a szürke,

homályos szobában. A szék. A filmekben mindig széket ékelnek a kilincs alá, ami távol tartja a rosszfiúkat, amíg a hős kereket old. Feltartott ujjal Brennanbe fojtom a szót. - Honnét jönnek? - kérdezi Nem-Randy. - Helybéliek? Amilyen csendesen csak tudok, ellépek az ajtótól. A szék az oldalán hever, alig egyméternyire. Lélegzet-visszafojtva emelem fel. A padlót kaparja, de Nem-Randy tovább beszél, hangjával elfedi a neszeket. - Hányan vannak? - tudakolja. - Egy családhoz tartoznak, mint mi? - Az ajtóhoz viszem a széket és beékelem a gomb alá. Sejtelmem sincs, megtartja-e. - Voltak betegek? A testvérem igen, de már jobban van. Én nem kaptam el, bármi is volt. A többiekkel együtt minket is próbáltak evakuálni, de nem hagytuk magunkat. Ez az otthonunk, tudják? Nyilván tudják, hiszen maguk is itt vannak. Nem sokan maradtunk. - Biccentek az ablak felé, mire Brennan elhúzódik az ajtótól. Amikor intek, hogy menjen tovább, felkapaszkodik a fémasztalra. Nem-Randy csak beszél. Azelőtt volt egy banda az úton, három zakkant. Az egyiküket ismertem, folyton azzal traktált, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Mit mondjak, nem győztek meg. Tényleg meghibbantak, folyton a birtokháborítókról beszéltek. Ők, meg mi ketten a testvéremmel, szerintem ennyien maradtunk az egész megyében. - Brennan már feláll, kezével az ablakkeretbe kapaszkodik. Feltornássza magát, hogy lábbal előre kimásszon. Nézem, ahogy eltűnik. Mostanra eltűntek, meghaltak vagy továbbálltak - folytatja Nem-Randy. - Azóta, hogy... Csapkodás, vergődés, dulakodás hangjai az ablakon túl. Brennan fojtott hangja: - Mae! Azután egy mélyebb kiáltás: - Cliff! Rohadék, gondolom. Hát ezért nem állt be a szája, hogy a társa addig a hátunkba kerüljön.

Az ajtó döngve kivágódik mögöttem, a haszontalan szék csikorogva csúszik a fal felé. Nem-Randy beront. Nagydarab, bozontos fickó. Beszorulok közé és az íróasztal közé, míg a férfi odakint hangosan küzd Brennannel. - Itt csak egy van! - kiált fel Nem-Randy, Cliff. Felém lép. Közelről jó harminc centivel magasabb nálam. Látom arcát: pufók és jellegtelen. A szakálla vörösesszőke. Odakint csend lesz. - Harry! - kiált ki Cliff. - Minden oké - feleli a társa. - Csak egy kölyök. Brennan az, aki alul marad. Cliff felém nyúl és megérinti a karom. - Ne aggódj, mi majd gondodat viseljük. Az arroganciája, a forgatókönyv írójának lustasága felbőszít, de mit tehetnék? A fickó kétszer nagyobb nálam, és elállja az ajtóhoz vezető utat, míg úgynevezett testvére az ablak alatt vár. Mondom, amit a forgatókönyv megkövetel: - Tudok én vigyázni magamra. - Oké, oké. - Cliff keze már a vállamon. Ha megütök egy ekkora tagot, azzal csak felbőszítem, és ismerem a szabályokat. Oda nem üthetek, ahol számítana. - Van egy biztos helyünk. - A lehelete bűzlik, mint egy kellék. Dugják fel maguknak a szabályaikat. Beküldök egy jobb horgot a fickó állába. Minden erőmet, minden kick-boxszal töltött évemet beleadom az ütésbe. Kicsavarom a csípőmet, felemelem sarkam a padlóról, bütykeim keményen csattannak az arcán. A fickó hátratántorodik. Nem adok esélyt, hogy visszaüssön. Elrohanok mellette, ki az ajtón, végig a folyosón, át a lengőajtón, be a legközelebbi sorba. Megbotlok, elterülök és felkászálódok, közben hallom Cliff szitkozódását, ahogy üldöz. Most csapódik be mögötte a lengőajtó. A vészkijárat felé sprintelek. Hallom mögöttem, de még

sikerülhet. Vállammal csapódok a keresztrúdnak és átfurakodom. Szabad vagyok. Kint vagyok, kint a... A másik fickó áll előttem, mosolyog a hajnal első fényénél. Fehér, kisebb Cliffnél, de így is nagyobb nálam. És bozótvágót tart a kezében. Leengedett bozótvágóval veti rám magát. Elhátrálok, újra felbukom és a hátizsákomon landolok, azután már ott is van Cliff, hogy talpra rángasson. Fejem úgy csattan a nyakamon, mint az ostor vége. A düh szétárad bennem. Küzdök. Rúgok. Karmolok. Harapok. Meg akarom ölni. Éles sikolyt hallok, és valahol mélyen tudatosul bennem, hogy ez a saját hangom, azután Cliff újra hátratántorodik. Vért érzek a számban, az enyémet, az övét, nem tudom, de felismerem csípősen rezes ízét. Jobb kezem lüktet, és nem tudom kiegyenesíteni az ujjaimat. Cliff vérző orral görnyed előre. Nem kell látnom, hogy tudjam, milyen gyűlölet lángol a szemében. Nem-Cooper csak nézi, bozótvágója tétlenül lóg az oldalán. - Baszd meg, Harry - mordul rá Cliff. - Mi a szarra vársz? - Ez teljesen lökött - felel Harry. - Én a közelébe nem megyek. Nem látok vörösséget a pengén, de ez nem jelenti, hogy nincs is ott. Össze kell szednem Brennant. Tudnom kell, hogy jól van. Valahol a sarkon túl fekhet. Cliffen és Harryn túl. - Mit csináltál vele? - kérdem zihálva. - A kölyöknek kutya baja. - Harry tovább lóbálja maga mellett a bozótvágót. Cliff felegyenesedik, vérző orrához emeli a kezét. Látom, hogy a keze is vérzik. A számban érzett íz kibővített jelentésétől görcsbe rándul a gyomrom. Most már kizárnak, semmi kétség. Nemcsak megütöttem a fickót, de meg is haraptam. Annyira, hogy kiserkent a vére. Felém lép. - Nézze, vettem az adást. Sok mindenen keresztülment. Ahogy mindnyájan.

Miért nem állítják le? Miért nem állítanak le? Ugrásra készen várakozom, miközben Cliff megtesz még egy lépést. Már tudom, hogy a számban érzett vér java része felrepedt ajkamból ered, ami kezd komolyan felduzzadni és lüktetni. Megszegtem a szabályt, mégsem változott semmi. Talán kivételt tesznek, ahogy különleges körülmények között - mint amikor Heather minden következmény nélkül megüthette Randyt. Provokálták, ezért elnézték neki. Nekem is megbocsátanak. A konfliktus mindig jót tesz a nézettségnek, őket pedig csak ez érdekli. A konfliktus - és a váratlan fordulat. - Oké - sóhajtok fel. - Magukkal megyek. Cliff megtorpan és Harryre sandít. Láthatóan nem veszik be hirtelen engedékenységemet. Okosan teszik, pedig nagyon jól jönne. - Azt hiszem, eltört a kezem - teszem hozzá, ahogy átadom magam a fájdalomnak. Átadom magam a csalódottságnak. Átadom magam a reszketésnek, miközben a férjemre gondolok. Nagyon szeretnék már otthon lenni, miután ilyen messzire jutottam, ennyi mindent láttam és tettem. A kék kunyhóra gondolok, az otthagyott üzenetre. A rendelkezésemre álló legegyszerűbb eszközt választom: a könnyeket. Érzem, ahogy legördülnek az arcomon, érzem sósságukat. Cliff nyomban ellazul. Békítően emeli fel a kezét. - Látni akarom a barátomat - közlöm. - Erre - bólint Harry. Az épület sarka és a betört ablak felé indul. A bozótvágó lustán leng az oldalán. Cliff megfogja a karomat. Látom a vágást az arcán, szájának máris felduzzadt sarkát, a tenyerén és a csuklóján végigcsorgó vért. Maga mellett tart, de nem szorongat, mintha már nem jelentenék fenyegetést. Megszoktam, hogy ártalmatlannak higgyenek, de csak azért, mert nem is ártottam senkinek. Talán azt hiszi, kirohanásom csak egy utolsó feminista dühkitörés, amit mostanra teljesen kiadtam

magamból? Jó nekem, ha ezt hiszi? Igen, erre építhetek. Kabátujjamba törlöm az arcom, ahogy a sarok mögé terel. Brennan hanyatt fekszik a kövezeten. Válla mögül kikandikál a zebracsíkos hátizsák. Nem látok vért, de vörös pulóvere és sötét bőre miatt könnyedén észrevétlen maradhat a sebesülés. Lerázom magamról Cliffet. Letérdelek, Brennan mellkasára fektetem a tenyerem, érzem ütemes és nyugodt légzését. Miért ne érezném? Hiszen csak színlel. Tudom, hogyan építették fel a jelenetet: majd a drámai pillanatban nyitja ki a szemét. Nincs más dolgom, mint megteremteni az alkalmat. Narancs és ezüst villan az ablak alatt. Harry megböki Brennant a lábával. - Nem állt le - magyarázkodik. - Nem tudtam mást tenni. - Nélküle nem megyek sehová - jelentem ki. Cliff biccent Harrynek, aki az övén viselt hurokba dugja a bozótvágót, mielőtt a vállára emeli Brennant. - Ahhoz képest, milyen gebe, megvan a súlya - jegyzi meg. Félreugrok és felkapom az ablak alatt heverő rozsdás csövet. Mielőtt bármelyik fickó reagálhatna, szétzúzom Harry bal térdét. Félig arra számítok, hogy a cső meghajlik, mintha habból lenne, de a csapás betalál, a karomban és a vállamban érzem. Harry felüvölt és elengedi Brennant, aki várakozásom ellenére semmit sem tesz, hogy tompítsa az esést. Holtsúly. - Basszus - nyögök fel. Harry előrántja a bozótvágót, de félreütöm a csővel. A penge a kövezeten csörren. Mintha hallanám Brennan nyögését, de nem biztos, azután Cliff már rám is veti magát. Félreugrok - túl későn. Karjai a derekamra kulcsolódnak, azzal le is dönt a lábamról. Elveszítem a csövet, ahogy arcom nekicsapódik a kövezetnek; fogaim összekoccannak, látásom tovább homályosul. Szédelegve érzem, ahogy átfordítanak és a hátizsákom újra alám kerül. Forog velem a

világ, de így is látom Cliffet, amint fenyegetően fölém tornyosul. Mozdítani se tudom a kezem és a lábam. Karja a mellkasomra, a torkomra nehezedik, ahogy maga alá teper. El kellett volna menekülnöm. Brennan nélkül. Azt kellett volna tennem. Miért nem tettem? Cliff vicsorogva és hasztalan fenyegetőzik. Ezt csinálja velem, azt csinálja velem. Fájdalom rakódik a megalázottságra. Ajka lenyűgöző lassúsággal mozog szakállának vörhenyes bozontjában. Eddig minden gyorsan történt, ez a pillanat azonban hosszan elnyúlik. Ráeszmélek, hogy meg fog ölni. Mindenkinél van tűréshatár, és nekem sikerült átlépnem az övét, legalábbis ezt olvasom ki túlságosan közeli szeméből. Mogyoró. Egy szín, egy növény, amit időtlen-időkkel ezelőtt bekarikáztam egy mesekönyvben - az első kétértelmű szó, ami tudatosult bennem. Küzdeni akarok, de az izmaim már nem reagálnak. Mintha csak félig lennék ébren: érzékelem a környezetemet, működik a látásom és felfogóképességem, csak mozogni nem tudok. Talán az esés bénított meg. Talán úgy is lesz a legjobb, ha itt és most véget ér. Félrefordítom a tekintetem. Nem akarom, hogy ez a dühös idegen legyen az utolsó, amit látok. Elnézek a bozontos fákra a konténeren túl, ahol először akadtam rá a csőre. Vakságom megkönnyíti, hogy szépnek hazudjam a látványt. Hunyorgok, szemhéjam olyan lassan és nehézkesen mozdul, hogy már nem is érzek mást. Azután kívánok egyet. Azt kívánom, hogy a fák közül rontson elő a producer. Vagy Cooper, vagy Emery, vagy Wallaby, vagy akár valamelyik buzgómócsing asszisztens. Bárki, csak valódi legyen és állítsa le Cliffet. Ezt kívánom, ám ahogy a többi kívánság, ez sem teljesülhet. Mert ez nem a műsor része. Semmi sem a műsor része. Jó ideje semmi sem a műsor része. Valami felszabadul bennem, és kellemesen szétárad. Többé nem kell magyarázkodnom. Megharcoltam a

magamét. Küzdöttem, törekedtem, szenvedtem - és elbuktam. Megtalálom ebben a békét. A tudatban, hogy minden tőlem telhetőt megtettem - hogy nem miattam buktam el. Akkor sem adtam fel. Nedves hang, egy morgás. Tekintetem akaratlanul is Cliff felé rebben. Két mogyoróbarna mélység nyílik meg előttem. Érzem őt magamon, mégis más a súlya - mintha a gravitáció szórakozna velem. Az ajka tovább mozog, némán tátog. Azután rám omlik, álla nekiütközik homlokomnak, véres szakálla befedi a szemem. Talán sikoltoznom kellene, de minden olyan zavaros. Nem értem, miért ő halt meg helyettem. Csak trükk, gondolom. Műsor, ez is része a... A távolság és fájdalom Cliff mogyoróbarna szemében olyasvalami, amit nem lehet színlelni. Viszont eltört a szemüvegem, ezért... Nem. Láttad. Behunyom a szemem. Durva szőrszálakat érzek a szemhéjamon; testét, ahogy agyonnyom. Látom Brennant ernyedten a földre rogyni. Érzem a csövet, amint eltalálja Harry térdét, érzem a reccsenést. Mintha satuba szorulna a szívem, a torkom, ahogy a következtetések tudatosulnak bennem. Még szorosabban csukom be a szemem, mert mindössze ennyit tehetek, de ez nem elég, semmi sem elég, már tudom. Életben vagyok, és a világ pontosan az, aminek látszik. Nem tudok lélegezni. Nem akarok lélegezni. Mégis lélegeznem kell. Mióta? Mikor változott meg minden? Brennan felnyög, ahogy próbálja lerángatni rólam Cliffet. Azt ismételgeti, amit a nevemnek hisz. A halott férfi álla lecsusszan az arcomról és nekikoccan a kövezetnek. Egy kellék, gondolom kétségbeesetten, de már rám nehezedik valami, ami sokkal súlyosabb, mint egy halott tömege.

- Mae! - hallom. - Minden rendben, Mae? A nagy szikla polisztirol volt. A vér csak művér. A kunyhó meg kék. Nem? Az volt, az volt. Minden kék, a lufik, a takarók, az ajándékok. A fény is, ahogy minden más. A szemhéjam belső felén szikrák pattognak. Látom peremük körül a vörös fényt. A függönyök vörösek voltak. Narancssárga váza az asztalon; abba tettem a gyújtóst. Nem tudom elég szorosra zárni a szemhéjamat. Látom a barna festéket, vörös kerettel. Megöltem. A köhécselő-síró kisbaba csapdába esett halott anyja karjában. A ház sem volt kék, ahogy emlékezni akarok rá. Megláttam őt és pánikba estem. Elrohantam. Hagytam meghalni. - Mae... - ér el hozzám a távoli hang. Nem tudtam. Honnét tudhattam volna? - Jól vagy, Mae? Egy örökkévalóság. A foltos rózsaszín orcák, a csipás szemek, a lágyan pulzáló koponya. Nem statikus zaj hallatszott a sírásában, hanem a szükség. Hagytam visszahullni a takarót, és elhitettem magammal, hogy az egész hazugság, pedig csak a saját hazugságomat takargattam. Már akkor is tudtam. Mae! Kinyitom a szemem. Brennan arca centikre az enyémtől; érzem ujjait, ahogy megérinti a vállam. Elnézek mellette, és látom a bozótvágót Cliff hátában. Az én hátam fázik. A halott férfi gyorsan hűlő vérében fekszem. - Megöltem - suttogom. Hangom zokogásba fúl, de nem érzek könnyeket. Érzem a dermedt vért a hátamban, torkom szárazságát, homlokom lüktetését. Brennan kezének

melegét és nyomását. Felnézek az arcára. Beesett, de nem megnyúlt, ki akar kerekedni. Borostának távoli ígérete se látszik. Még csak nem is egy tinédzser arca, hanem egy gyermeké... aki ő maga. Egy gyermek mentette meg az életemet azzal, hogy bozótvágó kést döfött egy felnőtt férfi hátába. - Tudsz mozogni? - kérdezi. Eddig miért nem láttam, mennyire fiatal? - Mae! Tudsz mozogni? Rosszullét kerülget és szomorúság fojtogat; izmaim is mereven ellenállnak, de kiderül, hogy van hatalmam felettük. Bólintok. Brennan felsegít. Ruháim ragacsosak, átáztak a vértől. Érzem a friss halál bűzét. Halk sírást hallok, szánalmasan erőtlen nyögést, s akkor látom csak, ahogy Cliff ujjai rángatóznak. A fickó, akinek egy bozótvágó áll ki a gerincéből, nem halt meg. Ürülék szaga csapja meg az orrom. Nem a halált érzem, hanem a haldoklást. Brennan keze a karomon. Reszket. Mindketten, azt hiszem. Kaparászás hallatszik mögöttünk. Bizonytalanul elfordulok, és magammal húzom Brennant is. Harry kúszik felénk, maga után vonszolja szétzúzott lábát. Érzem, ahogy beomlik egy prérifarkas koponyája, és kis híján összecsuklom, de a fiú ott van, így talpon maradok. Brennan csendesen szólal meg: - Ki kell jutnunk innét, Mae. Harry hangja csupa fenyegetés és fájdalom, míg a lábunknál Cliff nyögése egyre hangosabb, már a feje is mozog, előre-hátra. Vicsorgó kutya, akit megnyomorított egy vadnak szánt csapda. Prérifarkas, s én még mindig szédelgek. Harry üvölt. Hallom testvéréért kiontott könnyeit. Lüktető, egyenetlen foltként araszol felénk. - Mae. - Brennan karja a derekamra fonódik. Engedem, mert végtelenül ingatagnak érzem magam.

- Állj! - rikolt Harry. Megtorpanunk a szóra, ami azelőtt jelentett valamit, mindent. Bárcsak Harry is felállna, hogy megragadja és felemelje Cliﬀet, azután meghajoljon előttünk és a képünkbe nevessen: Bevettétek! Mindennél jobban ezt kívánom. Csakhogy egyik testvér sem tud felállni, és Harry sem tudja, mit mondjon - talán nem hitte, hogy tényleg megállunk. Csak mered ránk, míg a műsorral kapcsolatos gondolatok tovább döngetik a tudatom falát, pedig már tudom, hogy csak képzelgések. A haldokló kisbaba sírása gyászosan visszhangzik a koponyámban. Harry tovább mered ránk - vagy tán a testvérére, nem látom a szemét -, és hallom Cliﬀ szaggatott hörgését is, amint a teste megküzd minden pillanatnyi létért, dacol a kínnal, dacol az elkerülhetetlen véggel. Két kézzel kapaszkodik hasztalanná vált életébe, ahogyan az emberi test már szokott. Ahogy hörgését hallgatom, a tudat úgy hasít belém, mintha penge járná át a szívem. A férjem. Ha így. Akkor úgy. A logikus következtetés megkerülhetetlen. Harry mostanra feltornászta magát a jó térdére. Egy bevásárlókocsiba kapaszkodik, úgy húzódzkodik. Felemelkedése színészkedésnek tűnik, miként a mögötte felerősödő fények is. Annyira harsány az ég; már a drónt keresem. Azután a megértett valóság újra felerősödik, döngve körém zárul, s miközben Brennan sürgetően rángatja a karom, lépek egyet. Csak arra tudok gondolni, hogy megint tévedek, mert tévedni akarok, s ezzel teljesen összezavarom magam - már azt se tudom, melyik emlékemben bízhatok. Addig keresek valami konkrétumot, amíg gondolataim megnyugszanak a lencsefőzeléknél. Én főztem, tudom, hogy én főztem odabent. Egy pillanatig a félig teli edény létezése az egyetlen jelen kori emlékem,

amiről tudom, hogy igaz. Abszurd módon azon kapom magam, hogy szívesen megkínálnám belőle Harryt és Cliﬀet. Mintha az egyetlen igaz dolog megosztásával szétoszlathatnám ezt a hamis világot, és hazarepíteném magam; ott lehetnék a férjemmel, életben, ugyanúgy, mint korábban, míg az utolsó hónap álommá, kósza gondolattá nem szelídül - valamivé, aminek sosem szabadott volna megtörténnie. Csakhogy Cliﬀ üvölteni kezd, és üvöltése mélyén folyadék gurgulázik: vér vagy epe. Harry felénk botorkál, azután visszazuhan a kövezetre, a testvére mellé. A torkom lebénul, már nincs mit mondanom, ahogy Brennan elvezet. Hátat fordítunk a megnyomorított testvérpárnak, együtt botladozunk az út felé - az egyetlen irányba, amit ismerek.

Vaksötétben - Egy hét lement. Vélemények? Miért kellett kivennie a tárcát? Ez olyan morbid. Oké, tényleg lassan indult, de ez már hivatalos: rá... vagyok... pörögve! LongLiveCaptainTightPants írta 29 nappal ezelőtt

301 komment népszerű kommentek sorrend: időrend [-] HeftyTurtle 29 nappal ezelőtt Sikerült érdekessé tenni, el kell ismernem. Szeretném, ha jövő héten egy kicsit több ﬁgyelmet kapna a biosztanár. Szerintem ő a meglepetésember. [-] HangsomeDannyBoy 29 nappal ezelőtt Egyetértek. Benne lesz az első háromban. Prédikátor meg keresztben lenyeli az összest. [-] MachOneMama 29 nappal ezelőtt Hogy úsznak meg ennyi vérengzést? Meglep, hogy az állatvédők még nem szálltak ki a helyszínre. [-] BaldingCamel 29 nappal ezelőtt Tutira megvan az összes engedélyük. [-] CoriolisAﬀect 29 nappal ezelőtt Talán tényleg. Nem mintha mindent megmutatnának, írtam a haveromnak, aki a helyszínen van, de folyton a „titoktartási záradékra” hivatkozik. Annyira béna. [-] Coriander522 29 nappal ezelőtt Arra jó volt, hogy legyen mit nézni, amikor levert a láz. Ha jobban leszek, biztos nem töröm össze magam, hogy lássam.

20. Ördögűző, Biosz, Mérnök és Bankár jóval sötétedés után kullognak be a táborba. Zsibbadtak a kimerültségtől. Annyira elszúrták az utolsó próbát, hogy furgonnal kellett utánuk menni és idefuvarozni őket. Az autóutat kivágják majd, de a kudarcot nem. Ha a Vaksötétben negyedik epizódja valaha adásba kerül, azzal fog kezdődni, hogy a képzeletbeli Eli Schuster bicegve botorkál át az erdőn, a homloka körül véres ronggyal. Egy emlékeztető, ami a rejtély homályába vész. Az összes megmaradt versenyző a tűz köré gyűlik. - Kíváncsi lennék, mi történt vele - veti fel Biosz. Zoo egy botot hajít a tűzre. - A miénk leesett a szakadékba - jegyzi meg. Biosz meredten nézi. - Igazából? Zoo tekintete egyértelmű: nem, nem igazából, ne feledd, hol vagyunk. Ezt a nézést soha sehol nem fogják mutatni, a vágó mégis szereti érte Zoot. Szereti, dacára a rajta eluralkodó kimerültségnek. Ördögűző a csuklója köré teker egy mókusfarkat. - Majd megtaláljuk - jelenti ki. Fogai közé veszi a farok végét, hogy meghúzza a csomót. A szőrszálakon át teszi hozza: - Ha nem ebben a világban, akkor a következőben. - Fogd már be - mordul rá Pincérnő, de nem adja bele a szívét. Ördögűző is fáradt. Úgy tesz, mint aki nem hallja. Nyomkövető egymagában ücsörög, árnyként a tűztől távol. Amint Pincérnő panaszkodni kezd sajgó lábára, Zoo feláll és odasétál a férﬁhoz. Olyan közel ül le, hogy a térdük összeér. - Minden oké? - kérdezi. Nyomkövető eltakarja mikrofonját, mielőtt válaszol: - Nem. Aznap éjjel a játékosok együtt alszanak a hevenyészett,

utolsó pillanatban felhúzott levélkunyhóban. Reggel gyanakodva gyűlnek a műsorvezető köré. A műsorvezető a kiesettek oszlopánál áll, ahol előhúz zsebéből egy világító sárga kendőt, hogy odaszegezze Pomponsrác rózsaszínje mellé. Ezúttal az a legmeglepőbb, hogy mindössze egy éjszaka telt el Asztalos Csaj kilépése óta. Bankár vágyakozva gondol erős és gyönyörű közös hajlékukra, majd savanyú pillantást vet az egymásra hordott ágakra, melyek alatt a legutolsó éjszakát töltötték. - A tegnapi - szól a műsorvezető - nehéz nap volt mindnyájunk számára. Mindnyájunk számára, ismétli utána némán Zoo. - Mit tudsz te erről? - suttogja Pincérnő. A műsorvezető folytatja: - Amint már tudják, az egyik társuk számára túlságosan nehéz, ezért feladta a legutolsó próba előtt. - Sétálgatni kezd előttük, kezében Asztalos Csaj hátizsákjával. - Ma csupán egyetlen tárgyat kell kiosztanom. - Előhúz a zsákból egy teli üveget. Ha valaha látná a felvételt, a vágó ide illesztené be Asztalos Csajt, amint a lesötétített autó hátuljában utazik. - Szerintem itt csak egy nőnek van esélye nyerni - jelenti ki. - Ezért küldöm neki a vizet. Hajrá, csajok, satöbbi. A műsorvezető átnyújtja a vizet Zoonak. - Kösz - fogadja Zoo, nem igazán meglepetten. Úgy számolta, ötven-ötven százalék esélye van megörökölni a palackot. A másik nagy esélyes Mérnök, aki hasonlóan gondolkodik, bár Zoonak nagyobb esélyt adott, nála az arány hatvan-negyven. A műsorvezető visszasétál a középpontba. - A mai nap nagyobb kihívásnak ígérkezik a tegnapinál is. Az egyik operatőr hangos, éles köhögése szakítja félbe. Mindenki a hang irányába fordul. A ﬁckó a csapattól balra áll; tegnap is ő zavargott. Zoo némán és titokban minden operatőrnek nevet ad - erre úgy gondol, mint Balfékre. - Elnézést - szabadkozik Balfék. - Bocsánat. - Erőtlen a

hangja. Ahogy újra köhögni kezd, egészen belegörnyed. Nem tudja abbahagyni. A producer odalép hozzá, és két köhögés között váltanak néhány szót. A műsorvezető tartja a távolságot, láthatóan undorodik. Egy perccel később az operatőr távozik a producerrel, aki int a műsorvezetőnek, hogy folytassa. - Szerencsére van utánpótlás - jegyzi meg Mérnök Zoonak, ahogy int a körülöttük őgyelgő féltucatnyi operatőr felé. Zoo belső viszonyrendszerében ők Maratoni Futó, Keszeg, Wallaby, Vízszerelő, Kecskebak és Kávégőz - utóbbi lehelete csak egyszer árasztott kávészagot, de ez is eggyel több a kelleténél. A műsorvezető megköszörüli a torkát. - A mai nap nagyobb kihívásnak ígérkezik még a tegnapinál is - ismétli meg. - Kövessenek! Menet közben Légierő odafordul Fekete Dokihoz. - Nem kaptunk jutalmat, amiért tegnap megtaláltuk a fickót. - Igaz - tűnődik el Fekete Doki. - Ez különös. Amikor Zoo hallja ezt, arra gondol: az volt a jutalmatok, hogy nem kellett egy véres nadrágzsebben turkálnotok. Nem kellett látnotok, ahogy a fickó leugrott. Nyomkövető mellette halad, és láthatóan arra gondol, mennyire nem helyénvaló jutalmat osztani ezért a bohóckodásért. A csoport eléri a tegnapi szirt tetejét, ahol tíz színkódolt állomás között Szakértő áll ugyanabban a flanelingben, amit első felbukkanásakor viselt. Kimért biccentéssel köszönti a játékosokat. A műsorvezető odalép hozzá. - Egészen mostanáig rendelkezésükre álltak a modern eszközök, ha tüzet akartak gyújtani, de mostantól, ha tüzet akarnak, meg kell tanulniuk, hogyan csiholták a gyufa kora előtt, vagy - vet egy szúrós pillantást Zoora - a tűzgyújtók kora előtt. Kezdetleges íjat és fabotot kell használniuk. - Azért vagyok itt, hogy ezt megmutassam - veszi át a szót Szakértő. - Álljanak körém, és jól figyeljenek. - Letérdel, hogy kézbe vegye az eszközöket: az ívesen meghajlított fát,

amit szarvasín tart feszesen, a vékony fadeszkát, az ujjnyi vastag forgóelemet, a tenyérbe simuló követ, valamint a száraz fűből és háncsrostból összemorzsolt taplót. Pillanatokon belül rögzíti a forgót az ínnal, majd a fadeszkához szorítja, amit a lábával tart biztosan. Amint a talajjal párhuzamosan mozgatni kezdi az íjat, a függőleges bot pörögni kezd. Szakértő egyre gyorsabban forgatja. Kis füstfoszlány szakad fel. A beavatatlanok számára: kész varázslat. Pincérnő levegőért kap. Még Nyomkövető is elismerően bólint, ő se csinálná különbül. Szakértő felemeli a forgót, hogy megmutassa a puha fekete porral bélelt üszkös mélyedést. Késével éket vág az elszenesedett lyukba. - A cél a szén előállítása - magyarázza. Háncsforgácsot helyez a deszka alá, újra felállítja az eszközt, majd tovább fűrészel. Felszáll a füst, de ő csak mozgatja az íjat. A füst megsűrűsödik. Szakértő végül elveszi a forgót, felfedve a parányi izzó szenet, amit a taplóra billent. Óvatosan kelyhet formál kezéből, felveszi a gyújtóst és belefúj. A felszálló meleg levegő megrebben, ki terjeszkedik. Egy újabb fújtatás nyomán felszökkennek az első lángnyelvek. Szakértő eltartja arcától a kis tüzet. - A többit tudják. - Földre dobja és eltapossa a gyújtóst. Sok szerencsét! A műsorvezető közelebb lép. - Az győz, aki elsőként gyújt tüzet - jelenti be. - Rajta! A játékosok elindulnak a maguk helye felé. Kivéve Ördögűzőt, aki lemond halványzöldjéről Nyomkövető pirosa kedvéért - pontosabban szólva odasprintel, felkapja a pirossal jelölt eszközt, és lehajítja a szakadékba. - Most már mehet... Légierő megragadja és hátracsavarja Ördögűző karját. - Ez meg mi a szar volt? - mordul rá. - Csak kiegyenlítem az esélyeket, haver. - Ördögűző kicsavarja testét, szabadulni próbál. Nyomkövető a szakadék pereméhez lép és lenéz. Bánja,

hogy nem szaladt egyből a helyére. Nem gondolta, hogy ennyire sietnie kell, ha meg akarja nyerni a próbát. Fekete Doki megérinti Légierő karját. - Hé, elég már... Légierő megfeszül, azután lassan ellazul. - Bocs - mormolja. Elereszti Ördögűző karját. Ördögűző beleöklöz a gyomrába. Légierő megtántorodik, inkább meglepetésében, mint fájdalmában. - Nem az arcod volt! - kiáltja Ördögűző. - Nem is a nemi szerved. - A zsebébe nyúl, előhúz egy mókusfarkat és hozzávágja. A farok ernyedten hull Légierő lábához. Lássuk, te hogy veszed fel a magzati pózt. - Újabb mókusfarok; ezúttal a térdén találja Légierőt, aki teljes értetlenséggel mered rá. Fekete Doki lép közéjük. - Hé, hé, hé - csitítgat. Egy mókusfarok lepattan a mellkasáról. Nyomkövető időközben kiválik a csapatból; a maga módján kívánja rendezni a dolgot. Ördögűző lerázza magáról a hátizsákot. Lekuporodik mellé, hogy újabb maroknyi mókusfarkat húzzon elő. Fekete Doki segélykérően néz ki a képből. - Biztosan el tudják intézni maguk között - mosolyog a műsorvezető. Egy farok elsüvít Fekete Doki füle mellett. - Miért nem veszed el az ő cuccát? - kiált Biosz Nyomkövetőnek saját narancssárga helyéről. Nyomkövető már begyűjtött egy kiszáradt kérget. Előveszi kését. - Inkább farag egy másikat! - kiált fel Ördögűző. Nyomkövető felé hajít egy mókusfarkat, de vagy öt méterrel célt téveszt. - Füstöt érzek? - ráncolja a homlokát Légierő. A konﬂiktus résztvevői egyként fordulnak Mérnök felé, akinek mostanra sikerül füstöt csiholni cservörös-barna csíkos fájából. Mérnök

őstehetség, még azokat is jóval leelőzi, akik inkább foglalkoznak a tűzgyújtással, mint Ördögűző drámázásával. Zoo még meg sem pörgette babakék fáját, ami valamiért folyton kiugrik az íjból. Pincérnő kézzel próbálja megforgatni, anélkül hogy befűzné az íj húrjába. Biosznak se akar összejönni a pörgetés. Bankár előregörnyed, de az eszköz füst helyett csak fájdalmas kiáltást csal elő. Ördögűző halványzöld készlete, míg Légierő saját tengerészkék példánya felé veti magát. Fekete Doki is tesz egy lépést a mustársárga jelzés irányába, de bakancsának talpa rossz szögben fekszik fel egy kőre. Elbillen, nehézkesen landol a jobb kezén. Hallja a pukkanást, amint egy ínszalag megadja magát. Térdre tornássza magát, testéhez szorítja sebesült csuklóját, ami máris felduzzadt. Vére mérges vörösen feszíti a bőrét. Légierő mellette terem. - Doki! Jól vagy? - Hívjunk mentőt? - kérdezi a műsorvezető. - Jól vagyok - biztosítja Fekete Doki a barátját, azután tekintete találkozik a műsorvezetőével, és lassan bólint. Mentőt, kérem. Egy asszisztens magával viszi. Légierő nézi, ahogy eltűnnek a fák mögött, azután lemondóan a saját helye felé indul. Tudja, ennyi késedelem után esélye sincs megnyerni a próbát. Mérnök kivési az éket, már vissza is helyezi a forgót. Nyomkövető új eszköze is készül, de már késő; mire fűrészelni kezd, Mérnöknek sikerül legyártani a szenet. Feszült pillanat, amint Mérnök a taplóra billenti, és fújni kezdi, de a háncs nyomban tüzet fog. A műsorvezető felkiált: - Megvan a nyertesünk! Mérnök gyengéden a földre helyezi a gyújtóst. Szégyenlősen, mégis büszkén mosolyog. - Tapossam is el? - tudakolja. Nyomkövető ledobja eszközét, és nyújtott léptekkel Ördögűző felé indul.

Ördögűző keresztbe tett lábakkal ül, egyik kezében a forgó, a másikban az íj. - Hé, mi a... - kezdi. Nyomkövető megragadja a kabátját, és talpra rángatja. Ördögűző íja csörögve a földre hull. - Azt hiszed, ijesztő vagy? - Nyomkövető arca centikre kerül Ördögűzőétől; szeme éppúgy résnyire szűkül, amennyire Ördögűzőé elkerekedik. - Hát tévedsz. Még egy ilyen húzás, és irigyelni fogod a mókusokat, amiknek az irháját megszentségteleníted. Megértetted? - Azt a rohadt... - suttogja maga elé Pincérnő, arcán sebesen váltakozó döbbenettel és kárörömmel, míg Ördögűző vég nélkül és buzgón bólogat. Mindenki őket ﬁgyeli. A műsorvezető bizonytalanul közelebb lép; Nyomkövető olyan kiszámíthatóan viselkedett, hogy nem készült fel erre a nyílt konﬂiktusra. Ördögűző sem - még akkor is hitetlenkedve nézte, amikor felé indult. Egyedül Zoo érti, hogy az egész nem Ördögűzőről szól. Legszívesebben karon fogná Nyomkövetőt, távolabb vezetné, és elmondaná neki, hogy minden rendben, ez csak egy játék. Emlékeztetné, miért is vannak itt. Csak fél, hogyan festene, ha előrelépne; mit olvasnának ki ebből inkább nem is teszi. Nyomkövető elereszti Ördögűzőt, de megveti a lábát, és acélos tekintetével tovább mered rá, míg Ördögűző végül megtörik és botladozva hátrébb lép. Mielőtt belekezdhetne a suta bocsánatkérésbe, Nyomkövető sarkon fordul, és visszatér a helyére. Ámulattal vegyes döbbenet ereszkedik a tisztásra. Mérnök lába előtt magától kialszik a tapló. A műsorvezető azzal próbálja visszanyerni a tekintélyét, hogy kedélyesen megcsapdossa a hátát. - Ideje megkapnia a jutalmát! A játékosok odamasíroznak elé. Utolsónak Ördögűző érkezik, aki Nyomkövetőtől a lehető legtávolabb áll fel. Mindeközben, valahol távolabb, Fekete Doki ezt mondja a

mentősnek: - Éreztem, ahogy elpattant. - Bennfentes pillantást váltanak. Fekete Doki következő pillantása már a kamerának szól, amint alig érezhető keserűséggel bejelenti: - Ad tenebras dedi. Odébb a műsorvezető Mérnökhöz lordul. - Először is, válasszon egy személyt, akivel együtt részesül az előnyben. Mérnök habozás nélkül és határozottan Zoot választja, aki előlép, hogy csatlakozzon hozzá. A műsorvezető két száraz tésztával teli zacskót húz elő. Zoo már eldöntötte, hogy úgy tesz, mintha nem történt volna semmi szokatlan, csak játssza tovább a szerepét. Megragadja a félkilós pennés zacskót, és olyan szélesen vigyorog, hogy már fáj. - Tészta! - Mindent latba vet, hogy feledtesse előző esti botlását. - Fincsi! Mérnök legalább annyira örül a reakciójának, mint a saját tésztájának. - Most pedig - folytatja a műsorvezető - mindketten rabolhatnak valamit egy játékostársuktól. - Pincérnő levegő után kap, Biosz grimaszol, Légierőt az egész nem érdekli, még mindig Fekete Dokira gondol. - Ám mielőtt megtennék, tudniuk kell, hogy a verseny következő szakasza egy hosszú egyéni próba. Ma éjjel kezdődik, amikortól mindnyájan teljesen magukra lesznek utalva. Ideje, gondolja Zoo. Nyomkövető a földet nézi, ugyanerre gondol. A többiek inkább morgolódnak. Mérnök választ először, elrabolja Nyomkövető neoprén takaróját. - Sajnálom, ember. - Mérnök fázós; még most, a meleg nyári levegőn is borzong. - A takarón kívül bármi az öné lehet - fordul a műsorvezető Zoohoz. Zoo a tésztára gondol, amit meg is kéne főznie. Műanyag pohara elolvadna a tűzön, de még a forró kövön is.

- Elveszem az egyik fémedényedet - közli Pincérnővel. Nincs rossz érzése, elnézést se kér. Pincérnőnek ott marad a másik. Asszisztens ront ki a fák közül: hátizsákot cipel, meg az oszlopot a rózsaszín és sárga kendővel. Ez utóbbit felállítja a műsorvezető mellett, mielőtt belesugdos a fülébe. - Mi történt? - forgatja a fejét izgatottan Légierő. - Hol van Doki? - A jó doktor sajnos nem folytathatja - közli a műsorvezető. Mindössze ennyit tud, de ezt olyan sejtelmesen közli, mintha titkolna valamit. Légierő legszívesebben képen törölné, amikor előhúzza Fekete Doki mustársárga kendőjét, hogy az oszlopra tűzze. - Mi történt? - követeli a választ. A műsorvezető elengedi füle mellett a kérdést, inkább indul, hogy tárgyaljon a helyszíni producerrel. Amikor visszatér, úgy folytatja, mintha el se ment volna. - Tekintettel a következő próba körülményeire, a holmiját most azonnal szétosztjuk. - Előhúzza a hátizsákból a két palack vizet és a víztisztító tablettákat. - Kétlem, hogy bárkit meglepne ezek sorsa. - Légierőnek adja a tablettákat és az egyik üveget. - Ez a magáé. - A másik palack Bankáré, aki annyira aggódott, amikor Fekete Doki keze megsérült. - Van viszont egy meglepetés. - Cirkalmas mozdulattal előhúzza a fekete szemeteszsákot, amit Fekete Doki Pomponsráctól örökölt. - Ennek újdonsült tulajdonosa... - Lassan végigméri a játékosokat, mielőtt hirtelen Zoo felé kapja a tekintetét. Ön. - Ó - sóhajt fel Zoo. Néhány alkalommal talán beszélt Fekete Dokival, de nem történt köztük semmi emlékezetes. Ez az ajándék, lehet bármilyen jelentéktelen, rejtély számára. Pincérnő megvetően felhorkan. Ha az epizódot valaha megvágnák és műsorba kerülne, közvetlenül az ő savanyú arca után jelenne meg Fekete Dokié. - Remélem, Ethan győz. - Fekete Doki egy rönkön ül, a

karja felkötve. - Legyen övé a víztisztító és az egyik víz. Elliot kapja a másikat. - Egy pillanatra lehunyja a szemét, láthatóan fájdalmai vannak. - A zsák? Legyen a nőé, a zöld szemű szőkéé, aki annyira hajt. Okkal van itt. - A mentős ezután felsegíti és elindul vele az ösvényen. Egy pillanattal később az operatőr elfordul, mire a mentős kiszabadítja Fekete Doki karját. A műsorvezető mindenkinek ad egy sematikus térképet. - Ennek segítségével eljutnak az éjszakai táborhelyükig, ahol reggel mindenki megkapja az új utasítását. A próba során mindnyájan kiegészíthetik a készleteiket, ugyanakkor az utánpótlást gondosan elrejtettük. Maradjanak éberek, és ne feledjék a színüket, ha nem akarnak éhezni. - Meddig tart ez a próba? - kérdez rá Cowboy. - Tudni fogják, ha majd véget ér. - Mégis, mit együnk addig? - ﬁrtatja Pincérnő. Majdnem teljesen kifogyott a rizsből. Vádló tekintete Légierő felé rebben. - Mint mondtam, maradjanak éberek, ha nem akarnak éhezni. - A műsorvezetőnek tetszik a baljós szöveg. Amikor este nyugovóra tér a hoteljében, különféle hangnemben és hanghordozással többször is elismétli. - Sok szerencsét! teszi hozzá, mielőtt kilép a képből. Nyomkövető betájolja magát, és beállítja az iránytűt, mielőtt a csoporthoz fordul. Zoo tekintetét keresi, némán azt üzeni, Képes vagy rá, azután már indul is az első tájékozódási pont felé, ami egy kis tó egy mérföldnyire északnak. A takaró elvesztése nem érinti érzékenyen, egyszer se használta. Miközben Mérnök és Zoo elpakolja új szerzeményét, Cowboy, Légierő, Biosz és Bankár külön utakon indul el. Pincérnő konzultál a térképével, majd beharapja az ajkát ezúttal akaratlanul. Kezd megrémülni. Ördögűző is látja ezt. Kicsit ő is megingott, ezért most először gyengéd ﬁgyelemmel közelít Pincérnőhöz. - Nem lesz semmi gond...

- Tudom! - csattan fel a nő. Ördögűző tüstént megbánja az egészet. - Vagy mégis lesz. Talán éhen halsz, vagy beleesel egy szakadékba. Akárhogy is, nem nagy veszteség. - Gúnyosan elvigyorodik, mielőtt visszaindul arrafelé, ahol a csapat az éjszakát töltötte. Mérnök megáll Pincérnő oldalán, mielőtt követné Ördögűzőt. - Sok szerencsét! Pincérnő viszonozza őszinte mosolyát. Azután vesz egy nagy levegőt. - Képes vagy rá - mondja ki hangosan. Zoo ﬁgyeli távozását, majd a saját térképét követve keletnek indul az erdőben. A játékosok később megérkeznek táborhelyükre - a kis tisztásokat és mezőket nem jelöli más, csak egy-egy bot és íj a versenyző színében -, ahol különböző kényelmi fokozatot érnek el. Zoo félrehajítja az íjat, a tűzgyújtóját használja, és üres tésztát vacsorázik. - Jó egy kicsit egyedül - mondja ki. Mérnök ismét sikeresen működteti a kezdetleges íjat, így ő is meleget eszik, bár edény híján be kell érnie egy levéllel bélelt lyukkal. - Mindig van valami - ad hangot derűlátásának. Evés közben magára teríti a neoprén takarót, de nemsokára így is reszket. Pincérnő hevenyészett hajlékot emel, közben azzal vonja el ﬁgyelmét rettegéséről, hogy fokozódó rosszullétére összpontosít. - Éhen halok - panaszkodik, noha tudja, hogy ez nem igaz. Ördögűző kiás néhány gumót egy korhadó fából, és színpadias mozdulattal lenyeli. Biosz otthon maradt élettársára gondol, miközben a táborhelye közelében talált mentát rágcsálja. Cowboy leveszi csizmáját és megpörgeti sarkantyúját, miközben a lábujjait tornáztatja. Bankár

beletúr zsíros hajába, mielőtt nekilát tüzet rakni. - Már csak kilenc gyufa maradt - tudjuk meg. Két tábor kilóg a képből. Légierő sötétkék sátrat talál a kijelölt helyen, míg Nyomkövető vöröset. Egyikük se érti, de ez a jutalmuk, amiért előző nap megtalálták az eltévedt turistát. Feltételezik, hogy mindenki más is kapott ilyet. Nyomkövető szó nélkül beveszi magát a sajátjába, elterül a földön és behunyja a szemét. Légierő egy ideig még némán ácsorog és füstölög odakint. Vissza akar menni Fekete Dokiért, de ez nem háborús övezet, még csak nem is gyakorlótér, és mások hátrahagyása alapvető része minden versenynek. - Mit gondol a... - kezdené operatőre, de Légierő egy legyintéssel belefojtja a szót. - Ne most! Néhány száz méterrel odébb az egyik asszisztens lebont egy mustársárga sátrat.

21. Élnie kell. Él, ahogy én is, ahogy Brennan is. Úgy, ahogy a testvérek is, akiknek a kiáltozása egyre halkul mögöttünk. Másoknak is kell lenniük. A férjem köztük lehet. Lehet. - Mae - suttogja Brennan. Végigbotladozunk az utcán. Gyorsan haladunk, túl gyorsan, mégsem elég gyorsan. Nem tehettem mást, igaz? Látom arcán az ismerős patakokat. A meredező bozótvágó késre gondolok. - Nem tehettél mást - suttogom. Én tehettem volna. Nem kellett jelentkeznem, nem kellett eljönnöm. Egyik sem volt szükségszerű. - Milyen idős vagy? - kérdezem. Lüktet az állam, fáj beszélni, gondolkodni, lélegezni, lenni. - Tizenhárom - feleli. A világ meglódul, azután már a karomban ringatom, és csak annyit tudok mondani, hogy „sajnálom” - egyszerre neki, a férjemnek és a kisbabának, akit hagytam meghalni a kékkel jelölt kunyhóban. Volt ott kék, ez biztos. Talán nem minden, de volt valami. Kellett lennie. Rózsaszín orcák. Foltos karok. - Minden igaz, amit a járványról mondtál? Brennan bólint és szipog a karomban. Hajával dörzsöli az államon lüktető nyílt sebet. Behunyom a szemem, és a férjemre gondolok, ahogy egyedül vészeli át az egészet. Aggódik, tépelődik, azután érzi a kaparást a torkában vagy a görcsöt a gyomrában. A letargia ólomsúlyként nehezedik rá. Sajnálom, mondom ki újra, némán, mégis teljes szívemből. Sajnálom, ha azt sugalltam, hogy a közös életünk nem elég. Sajnálom, hogy nem álltam készen. Sajnálom, hogy eljöttem. Még ha... még

ha ez is lenne a vég, legalább együtt éltük volna meg. Ha Brennan történetei igazak, akkor elenyészően csekély az esélye, hogy túlélte ezt - bármi legyen. Annak statisztikai valószínűsége, hogy a férjemmel mindketten immúnisak legyünk, a nullával egyenlő. Tudom, mi vár odahaza, mégis tovább alkudozok: kérlek és talán. Az esély talán elhanyagolható, de tudom: ha nem megyek oda, ezen fogok rágódni, amíg csak tovább létezem ezen a szörnyű, tisztára söpört világon. Tolakodó gondolat: egy tisztítószer reklámjában látni a baktériumok világát előtte és utána. Kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc század százalékos biztonság - azt a néhány kóbor baktériumot csak jogi megfontolásból hagyják meg. Ezek lennénk mi, Brennan és én: maradékok a tizedesvessző után. Abból, amit elmondott, a templomban menedéket keresők napokon belül mind odavesztek, kivéve őt. Legalább százan, ahogy ő emlékszik. Ha ezt kivetítjük a társadalomra, milliókról beszélünk. Mikor kezdődhetett? Közvetlenül azután, hogy nekivágtunk az egyéni próbának? Valamikor ilyentájt, mert négy-öt nappal később már rátaláltam a kunyhóra. Elég rövid intervallum. Emlékszem az operatőrre, aki az „eltévedt turista” után távozott, túl betegen ahhoz, hogy tovább dolgozzon, és hirtelen megértem, miért nem jelent meg Wallaby az egyéni próba első reggelén. S én mennyire megkönnyebbültem. Mennyire hálás voltam. Balféknek hívtam. Én neveztem el így. Az önutálat hullámokban tör rám. Túlélte bármelyikük is? Cooper? Heather vagy Julio? Randy vagy Ethan, Soﬁa vagy Elliot? A ﬁatal mérnök, akinek a neve nem jut eszembe? Pedig emlékeznem kéne a nevére, de nem megy. Brennan megborzong a karomban, mire a gyász újabb hullámokat vet bennem. Öt is operatőrnek hittem. Azt gondoltam... - Sajnálom az édesanyádat - sóhajtok fel.

Érzem, ahogy felsebzett bőröm sajog és ég, amint a fiú elhúzódik. - Miért csináltál úgy, mintha az egész meg se történne? kérdez rá. Tizenhárom éves. El akarom mondani neki az igazat. El akarok mesélni mindent, a műsorról, a kunyhóról, a szerelemről, amiről lemondtam a kaland kedvéért, de túlságosan fáj. Hazudni se akarok többet, ezért csak annyit kérdezek: - Sosem tudnál rám haragudni, igaz? Szipogva nevet, mire azt gondolom: csodálatos gyermek. Hamarosan újra gyalogolunk, csak fájdalmunk és sebesülésünk lassít. Jobb kezem felduzzadt, haszontalan. Nem tudom mozgatni sem a csuklómat, sem az ujjaimat. Aggódom, hogy Brennannek talán agyrázkódása van, bár elég biztosan áll a lábán, és a pupillái is rendben vannak, szóval nincs nagy baj. Vagy csak nem ismerem fel a jeleket, mert nem tudom, mit keressek. Végül rákérdez: - Te már öltél embert, Mae? Nem tudom, hogyan válaszoljak, mert a válasz igen, de nem szándékosan tettem, és bármennyire nem akarok hazudni többé, nem mondhatok el neki mindent. Nem mondhatok el mindent, csakhogy válaszra van szüksége, mert tizenhárom éves, és leszúrt egy férfit - egy férfit, aki másként megölt volna engem és alighanem őt is. A veszett prérifarkas jut eszembe. Még emlékszem, ahogy láttam a fogaskerekeket, de emlékszem a húsra is, mintha mindkét ragadozó létezett volna, egyformán igaz lenne. Egy pillanatra belém villan: miért is ne - talán tévedek, ez még mindig a műsor része, talán csak később lépett be a valóság -, de a gondolat keserű és erőltetett. Brennan várja a választ. Hűséges kutyaszemekkel vizslat. - Azt nem mondanám - válaszolok -, de volt valaki, akit megmenthettem volna, mégse tettem. - A torkom összeszorul, a szavak alig tudnak kiszökni.

- Miért nem? - tudakolja. Emlékeimben az anyakelléknek zöld a szeme. A tükörből jól ismerem ezt az árnyalatot, de nem tudom, valóban azt láttam-e, nyitva tartotta-e a szemét vagy csukva... Nem volt kellék. - Nem tudom - nyögök fel, de ez nem igaz. - Egy kisbaba volt - teszem hozzá -, és azt gondoltam... - De hát nem gondolkodtam, csak pánikba estem és rohantam. Hogyan magyarázhatnék el valamit, amire nem emlékszem biztosan? - Összezavarodtam - próbálkozom. - Hibát követtem el. - Nem mintha mentség lenne, mentség bármire. - Én nem bánom - jelenti ki Brennan. - Talán kellene, de nem bánom. Meg akart ölni. Az érdesség a torkomban, ahol Cliff karja nekifeszült. A sebek, amelyeket érzek, de nem látok. Miért támadt rám? Ha tényleg vége a világnak, miért rontunk ösztönösen egymásnak? Miért... Cliff keze a vállamon. Emlékszem a kezére, a leheletére. Mindenekelőtt a leheletére, a bűzre. Az az első ütés... az én voltam? - Mae! Csak ellenem védekezett? Igen. Talán megérintett, de nem ütött meg. Nem emlékszem a szavaira. Próbálom ökölbe szorítani a kezem: a fájdalom lüktet, de az ujjaim nem moccannak. Brennan bűntudata, az is az én hibám, de nem tudja és nem is tudhatja meg, hogy az egészet én hoztam a fejünkre. Nem kellett volna megtörténnie. - Nincs mit megbánnod - nyugtatom meg. Én annál jobban bánok mindent. Az egészet. Értelmetlenül kiontott vérüket, értelmetlen kiáltozásukat a hátunk mögött. Ezt a sok értelmetlen halált, és az értelmetlen megfigyelést, hogy nincs miért és nincs mert. Csak az van, ami van. Rendszerek ütköznek, tűnnek el a semmiben, míg csak én maradok, a tudatlan kívülálló. Vége

a világnak, és még csak meg se látom. - Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. - Nem vagyok igazán hálás, de ő igen; nem kellene, mégis. Ő is életben maradt, és legalább már nem kell egyedül lennie, legalább segítek neki cipelni ezt a terhet... amit én raktam a vállára. Sajnálom. Átkelünk a hídon, átbújunk a sorompó alatt, és betörünk egy régi vámszedő bódéba, hogy ott töltsük az éjszakát. Tudom, milyen álmok várnak rám, ezért nem alszom, sőt kötelességemnek érzem, hogy rendszeres időközönként megrázogassam és félig felébresszem Brennant is. Emiatt inkább bosszús, mint hálás, amit kedvező jelnek ítélek. Brennan negyedik ébresztése után kisurranok és leülök, hátam nekitámasztom a bódé falának. Ruhám nehéz a beleszáradt vértől, súlya a földhöz szegez. - Hiányzol - suttogom. A gyermekeink kék szemmel születtek volna, bár idővel a kék bezöldül vagy bebarnul - vagy mindkettőnket meglep azzal, hogy kék marad. Fekete lett volna a hajuk, vagy barna vagy szőke, netán az a gyönyörű barnásvöröses árnyalat, amit anyám ﬁatalkori képein láttam. Nem tudni. Gyereket csinálni olyan, mint kivetni a kockát. Reménykedni, hogy a gének passzolnak. Ki tudja, mi lehetett volna. A kérdések kijelentésekké válnak ebben a gyáván új világban. Gyermekeink már sosem lesznek, de ez a veszteség semmi ahhoz képest, hogy elveszítettelek téged. Csikorogva nyílik az ajtó. Ahogy felnézek, könnyek csípik a szemem, és nyomást érzek a mellkasomon. Érzem, ahogy csuklom. A tudat testi kivetülése. Brennan leül, és szótlanul nekem dől. Érzem az ő reszketését is. Elmúlik az éjszaka. A következő két nap eseménytelen, fájdalmasan lassú vánszorgás. Tüzetesen ﬁgyelem Brennant, miközben próbálom azonosítani a madarak csicsergését bármi, csak ne kelljen a férjemre gondolni, mert ha ezt

teszem, úgy érzem, bármikor összeomolhatok -, mégis azt hallom az égből, ahogyan ő utánozta a kanadai vadludakat, s amikor a bokrok titkos mocorgását előre elárulja a cinkék önfeledt csiripelése, akkor is őt látom magam előtt, ahogy magvakat szór az udvari etetőbe. Álmomban mindig gyalogolok, és egyedül vagyok. Éberen Brennan mellettem van, így a minket körülvevő pusztulás nem tűnik olyan drámainak, még az ismerős utcákon sem. Szemüveglencsém a zsebemben marad. Nem akarom látni, mi lett az otthonomból. Három mérföldre járunk a házamtól, amikor lenyugszik a nap. Merev vagyok, fáj mindenem. A kezem se javult. Brennan betöri egy kis ház ablakát és segít bejutnom. Elmormolok egy bocsánatkérést, ahogy átlépem a küszöböt. A háztulajdonos talán idegen és már nem él, de valaha a szomszédom volt. A testi fájdalom és az otthon közelsége között őrlődve nem tudok aludni. Kinyújtózom a szőnyegen, úgy meredek a pettyes , szürke kékségre, amivé látásom a mennyezetet összemossa. Brennan egész éjjel horkol. Azt hittem, rémálmai újjáélednek a szupermarket után, de jól van. Legalábbis jobban, mint vártam - jobban, mint én. Talán azért tűnik így, mert csak a saját gondolataimat hallom, a saját álmaimat látom. Megint karomban tartom kék szemű gyermekünket, oltalmazom a kavargó tömegtől, amikor hátulról átjár egy penge, amelynek gazdáját sosem fogom azonosítani, és felnyársal mindkettőnket. Reggel alig állok a lábamon, ahhoz is egy óra séta kell, hogy az izmaim ellazuljanak. Már közel járunk. Elhagyjuk néhai kedvenc kávézómat és a régiségboltot, ami teljesen kiszámíthatatlan módon nyitott és zárt. Egy idősebb szomszédomat azzal lepte meg, hogy egyszer karácsony napján is fogadta. Akkor találta a porcelán teáskészletet, amilyet emlékei szerint édesanyja is használt, de később odaveszett egy tűzben. „Öt dollárért - tette hozzá. - Igazi karácsonyi csoda. Az édesanyja sosem engedte, hogy

elővegye azt a készletet, mesélte, ezért mérhetetlenül boldog, hogy neki is lett egy. Amikor rákérdeztem, hogy naponta használja-e, bepótolandó az elveszett időt, úgy nézett rám, mintha szarvam és patám lenne. „Dehogy használom", méltatlankodott. Ahogy elhaladunk, hunyorogva nézek be a kirakaton. A poros polcokon régi szakácskönyvek és konyhai eszközök: mozsár, festett virágmintás evőeszköztartó, benne egy fakanál, mellette kék öntöttvas edény. Fél órával később elérjük az utcámat. Szélfútta szemét sodródik az aszfalton. Megtorpanok. Brennan megtesz még néhány lépést, mire feltűnik neki. - Mae! - fordul vissza. Balról a negyedik felhajtónál: a postaládám. Ott van, tényleg ott, bár még nem látom a házat. Egy Tudor-förmedvény takarja előlem. Mélyén a teáskészlet, amit sosem használtak. Ahogy továbbmegyünk, idegszálaim megfeszülnek, tiltakoznak minden lépés ellen. Elhaladunk a Tudor mellett, megjelenik a házam és a lankás pázsit. Halványsárga oldalfal, díszcserjékkel keretezett bejárati ajtó. A csatorna, amire távozásomkor is ráfért volna a megerősítés, most szégyentelenül lóg a tetőről. A pázsit elvadult, fehér virágok pettyezik. - Hol vagyunk? - kérdezi Brennan. Reszketek, ahogy nekiindulok a lépőköveknek. A nappali felé sandítok, de sötét van odabent, nem látok az ablakon túlra. Műanyag fóliába csomagolt újságok fekszenek az utamban. A fű ugyanúgy körbenőtte őket, mintha lépőkövek lennének. Átgázolok rajtuk. Menet közben fülelek, de odabentről egyetlen neszt se hallok. Nem hallok mást, csak a zihálásomat, a lépteimet, a halántékomon doboló vért. Brennan mögöttem. Az őszi szellő a hosszú fűszálakat borzolja. Valahol mintha szélcsengő csilingelne. A napfény megtörik az ajtógombon. Ledermedek egy pillanatra, mielőtt összeszedek magamban annyi erőt, hogy

ráfonjam az ujjaimat. A gomb hideg, ahogy vártam, ám emellett nem is fordul el. Bosszankodok: miután ennyi mindenen keresztülmentem, most még azt is elvárják, hogy betörjek a saját házamba. Csakhogy nincs senki, aki bármit elvárna. Hátrébb lépek. Valami nem stimmel, valami hiányzik. Körülnézek, azután már látom - a lábtörlő az. A férjem neve és az enyém, játékosan egymásba szőve, eltűnt. Ez nem az én házam. Nem tudok lélegezni, mégsem tudom megállni, hogy ne kapdossak levegő után. - Mi a baj, Mae? Behunyom a szemem, előregörnyedek, térdemre fektetem a kezem. Ez az én házam. Ez az én házam. Újra felnézek. Ismerem az ablakkeret repedezett festését. Ismerem a nappali ablaka mögül felsejlő csíkos függönyt. Ez az én házam. A lábtörlő nincs itt, de ez elhanyagolható különbség. Apró betűs rész. Nem akarják, hogy látsszon az igazi nevem. Bárcsak még ott lennének a háttérben! Türelmetlenül félresöpröm Brennan aggódását, és kivárom, amíg helyreáll a légzésem. Nem vagyok hajlandó berúgni a saját ajtómat, ezért hátulra kerülök. Kudarcba és gazba fulladt konyhakertem a benőtt virágágyás mellett kornyadozik, s ott, a pad alatt összecsavarva - a lábtörlő. Gumicső kígyózik a ház falából kikandikáló kerti csap felé. A hátsó tornácra nyíló szúnyoghálós ajtó nincs elreteszelve. Ellépek a meditáló béka gipszszobra mellett egy dollár, a régiségboltból. Hallom, ahogy Brennan követ. Illatgyertya uralja kis asztalunk üveglapját. Ellenőrzöm a hátsó ajtót. Zárva találom, de itt van ablak: kilenc szabályos téglalap. Ellépek Brennan mellett, és felkapom a meditáló békát. Tömör és nehéz. Ezzel zúzom be az ajtógombhoz legközelebb eső üveget. Szilánkok csípik az

ujjamat, ahogy benyúlok és kinyitom az ajtót. Az ajtó a konyhába vezet. Amikor belépek, először a szag tűnik fel. Áporodott, penészes. Lassan, hunyorogva kelek át a konyhán. Edények a mosogatóban, néhány tányér és egy pohár. A pohárban mintha szívószál is lenne. Elhaladok a hűtő mellett, az előtér felé. A lábam beleakad valamibe, fémes csörömpölés hallatszik, mire ijedten ugrok hátra. Egy kutyatál. Néhány pillanatig nem tudom hová tenni, ezután ráeszmélek: nyilván tett előkészületeket a fogadásomra. Kiskutya a gyereknek. Abszurd kompromisszum, nem csoda, ha nem állapodtunk meg benne. Lábammal a hűtő elé tolom a tálat, mielőtt belépek az előtérbe. Átellenben kis fürdőszoba nyílik, a bal oldali boltív alatt a nappali. Ahogy a nappali felé tartok, szemem megakad bekeretezett esküvői képeinken, melyek a lépcső lábánál lógnak. Itt is vagyunk, nyolc kimerevített pillanatban, míg a halál el nem választ. A kedvencem az, amelyiken halványszürke öltönyt és mohazöld nyakkendőt visel. Az oltárnál vár - a szabadtéri oltárnál, amelyhez barátaimon át, fák és virágok között, füves réten vezet az út. Komoly. Komolyan veszi a szerepét. Csak a szája sarkában lapul egy kis mosoly. A boltív felé fordulok. Még mindig ott lehet a köszöntő szöveg. Még mindig várhat rám. Az első igazi randinkon pellegrinós palackhoz hasonlította a szemem. Egy teli palackhoz, tette hozzá, a sziporkázó buborékok miatt. Nevettem, kigúnyoltam nyálasságáért, s még aközben is lekicsinyeltem a hasonlatot, hogy örökre elraktároztam magamban. A nappali beúszik a képbe. Nincs itt. Nincs üdvözlő szöveg. Csak én vagyok az üres és némiképp rendetlen szobában. Ott vannak viszont a nyomai: a számítógépes játékok dobozai a földön, a konzol körül; összecsukott laptopja a dohányzóasztalon. Nagy halom mosott ruha a karfán, hajtogatásra várva. Leülök a kanapéra, és ráismerek

a piros bokszeralsóra, amit különféle tengerészcsomókkal díszítettek. Egy kék pólóra a félmaratoni futásról, amin közösen vettünk részt. A laptop mellett távirányítók, a PlayStation kontrollere, és a babanevek könyve, amit a távozásom előtt még együtt vettünk. Ujjperceim véresek, ujjaim színes nyomot hagynak a borító porán, ahogy végigpörgetem a szamárfüles lapokat. Megkeseredik a szám. Némelyik szamárfül új számomra. Az egyik ilyen lapon aláhúzták az Abigalt. Máshol az Emmittet. Amikor először feküdtünk le, másnap reggel odahemperegtem hozzá, és rajtakaptam, ahogy engem ﬁgyelt nagy, sötét csokibarna szemével. „Kicsit korán van a csokihoz - mormoltam -, de nem bánom, harapok egyet.” Ahogy arcommal odafurakodtam az övéhez és a szempilláit rágcsáltam, megfeszült a teste, én pedig máris bántam az egészet - túl messzire mentem, tönkretettem mindent ám ekkor felnevetett, mennydörgő hangon, mintha ez lenne az ősrobbanás, mindennek a kezdete, a kettőnk kezdete. Az előtérben Brennan lép a látómezőmbe. Az esküvői kollázzsal szemez. Nem tudom, rám ismer-e a fotókról: bodorított a hajam, sminkelt az arcom, Swarovskikristályokkal hintett pánt nélküli ruhát viselek. Fellapozom a könyvben a Brennan ﬁúnevet. Ír eredetű, ahogy gondoltam, jelentése azonban váratlan. Bánat, olvasom a könyvben. Szomorúság. Könny. Fájdalmas nevetés szakad ki a mellkasomból. Brennan felém kapja a tekintetét. Becsukom a könyvet és végigpásztázom a nappalit, vágyom egy Nyomra, de csak félbehagyott életünket látom. Elviszem a könyvet a falba ágyazott polchoz, beékelem az Ebéd két személyre és az 1984 közötti résbe. Amikor beköltöztünk, először a könyveinket csomagoltuk és tettük ki, ahogy éppen megérkeztek. Megfogadtuk, hogy amint belaktuk a házat, rendszerezzük őket, de mire az utolsó dobozt is kiürítettük, már hozzászoktunk az ötletszerűen szétszórt olvasnivalókhoz. Mintha a kincsvadászat lenne az

új hobbink. - Felmegyek az emeletre - jelzem, mire Brennan ellép az utamból. Fentről a harmadik fok nyikorog, gondolom. Fentről a harmadik fok nyikorog. Az emeleti folyosó hosszú és keskeny, mindkét oldalán két-két ajtóval. Jobbra a fürdőszobát a hálószobánk követi. Balra található a vendégszoba és az otthoni edzőtermünk, amit kiszemeltünk a gyerekszoba céljára. Úgy terveztük, lehordjuk a gépeket a pincébe, ha majd eljön az ideje. A taposógép és a jógaszőnyegek, az összevissza kézi súlyzók addig maradnak a helyükön. A pince nyirkos denevérbarlang, de majd leszigeteljük. Ezt mondtuk. A fürdőszoba ajtaja nyitva, bekukkantok. Antarktiszi tájat ábrázoló zuhanyfüggönyünk összegyűrve a kád egyik végében, de így is tudom, melyik pingvin melyik: Fran áll a középső redőben, Horatio és Elvis a hajtásokban kuksol a jéghegyén. A fürdőszobával szemközt csukva a vendégszoba ajtaja. Akárcsak otthoni edzőtermünké - leendő gyerekszobánké. A hálószobánk ajtaja viszont nyitva. Már akkor láttam, amikor elértem a lépcső tetejét, s most, hogy két méterre se állok az ajtókerettől, elém tűnik a szoba egy szelete: széles öltözőasztalunk, a gardrób ajtaja. Nem látom az ágyunkat, sem a fürdőszoba ajtaját. Jobbra vannak az ajtótól, a fal takarásában. Mintha méhkas zúgna a fejemben. Nem szabadna itt lennem. De hová mehetnék? Magam mögött érzem Brennant, egészen közel. Bal kezemmel megkapaszkodom a falban, véres ujjnyomokat hagyok a ronda sárga virágmintás tapétán - még valami, amin változtatni akartunk, de nem lett belőle semmi. Add, hogy tévedjek, kívánom. Add, hogy itt legyen, és rám várjon, kezében egy tarka virágcsokorral. Mindig keveri a virágokat - tudja, hogy a liliom a kedvencem, de elfelejti,

melyik az, és szégyelli megkérdezni. Mindig van liliom a csokrában, legalább egy szép szál, szóval a módszer működik. Hacsak nem kérdezte meg a virágost, hogy ezúttal csak liliom legyen. A liliom a porzószálairól felszálló narancssárga pollenjeivel mesésen fest, csak szörnyű a szaga és megfesti az ujjhegyeimet. Talán ezt érzem, amióta csak felértem a lépcsőn. A liliomot. A virágport. Talán az egész szoba tele van liliomokkal, a pollenjük bűze eltelíti a levegőt, és a folyosóra kiszűrődve beszippantom őket. - Liliomok - mondom ki hangosan. - Ezek liliomok. Pedig nem a liliomok porzói árasztják ezt a szagot. - Mae! - hallom Brennant. - Ne... - Mégsem mehetek vissza. Nem mehetek előre. Nem állhatok itt örökké. - Bemegyek. Feldagadt kezemmel állítom meg, pedig még meg se moccant. Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy megemeljem a lábam. Felismerem cservörös-arany ágytakarónkat. Gyűrött, az ágy túlsó felén tömörül. Az én oldalamon. Elmosódó sötétség a párnám közelében. A szemem mögött érzem a feszültséget. Ez a büntetésem. A szakadékért, a kunyhóért... amiért elmentem. Nem tudok odanézni. Nem láthatlak így. A kisbaba. A mi kisbabánk. A kisﬁú kék szemekkel, akit otthagytam, bárhogy sírt. Tudnom kellett volna. Pufók kis ujjaival próbált megmarkolni, de én otthagytam, s most te is elmentél, még azt sem tudom, mikor, annyira lefoglalt ez a másik játék. Játék közben találkoztunk. Tippelj és fogadj - az utolsó körben mindent feltettél a válaszomra: 1866. Egy évet tévedtem, és te mindent elveszítettél, akárcsak én. Három évvel később esküvői tanúd ezt a legendás veszteséget kötötte össze legendás közös nyereségünkkel, amit

mindketten nevetve könnyeztünk meg. Utána eltűnődtem: hány más esküvőn hangzanak el hasonló utalások? Szemem az ablak felé rebben. Elvakít a napfény, pedig esnie kéne. A padlónak csapódom anélkül, hogy érezném a zuhanást, hogy érezném térdem elgyengülését. Elmentél. Itt vagy, mégis elmentél. Brennan ellép mellettem az ágy felé. Képtelen vagyok nézni; képtelen vagyok nem nézni. Ha egyet is pislognék, szétrepedne a bőröm. Az ágykeret közeli lábára meredek. Mahagóni, egy ismeretlentől vettük a neten, ötven dollárt még le is alkudtunk az árából egy karcolás miatt, ami később simán eltűnt bútorviasszal bekenve. Brennan a takaróért nyúl, hogy megtegye, amire én képtelen vagyok, mert úgy érzem, már megtettem, láttam, mi van alatta. Feltérdelek, azt kívánom, bár megállna a szívem. Igen, ezért könyörgök - kérlek. Egy pár barna papucs, 44-es, az ágy lábánál. Szülinapi ajándék tőlem, neked. Praktikus dolog, nem valami hülyeség, ahogy megígértük egymásnak. A két fél nem áll egymás mellett. Látlak, ahogy lerúgod őket, mielőtt bekúszol a takaró alá. Az én oldalamon. Vörös és arany dagadozik látómezőm szélén. Gyűlölöm ezért a ﬁút. Nem szabadna így látnia, senkinek se szabadna így látnia. Nem szabadna így létezned. Kezeim ernyedtek az ölemben: az egyik visszataszítóan duzzadt és sebes, a másikon alig maradt bőr. Egyiket se érzem. Csak a végtelen, mindent kioltó, tompán kongó szívverést érzem, ahogy groteszk módon tovább ragaszkodik a fennmaradásához. A takaró nem visszahullik - leengedik. Újra befed. Cseng a fülem. A kölyök rám néz. Homlokom nekiütközik a padlónak, a hámló furnér alatt megbúvó keményfának. Én nem ezt akartam. Nem így akartam. Nyomás, Brennan keze a vállamon. A padló visszahúzódik, nem maradt bennem szikrányi ellenállás sem. Beszél robajló hullámok, fülem még most is cseng -, mire azt

gondolom: már csak te maradtál nekem. Fellobbanó gyűlölet, félelem rajta az olaj. Nem így kéne véget érnie, nem így kéne véget érnünk. Egy mondat ismétlődik: „Minden rendben.” Újra meg újra: minden rendben. Gépies reakció, nem is tudja, mit beszél. Semmi sincs rendben, minden rossz. Én is rossz vagyok, mert elmentem, mert féltem, mert hazudtam, mert elhittem, hogy sosem lennék képes felnevelni egy gyereket. Annyira sajnálom. Rosszul gondoltam, soha többé nem tehetem jóvá - de visszatértem. Semmire sem megyek vele, de megtettem. Visszatértem.

22. Az egyéni próba első napjának felvételeit elküldik a stúdióba, de a vágó már nem látja. Sosem pörgeti végig, sosem módosít a lombok színhőmérsékletén vagy Zoo szemének színtelítettségén. A játékosok valós időben folytatják tovább a keresést, a hegymászást, a szúnyogcsípések vakarását. Aznap este adásba kerül a Vaksötétben harmadik epizódja - az első és utolsó heti ﬁnálé. Rengetegen nézik, de csak kevesen emlékeznek majd rá. A próba második napján készült felvételeket már sosem küldik el. A drón földet ér, és többé nem emelkedik fel. A harmadik napon Ördögűző arra ébred, hogy operatőre összeesett hevenyészett hajléka előtt, orrából vörös váladék szivárog. A férﬁ rádióján kér segítséget. A hang a másik oldalon halálosan rémült, de segítséget ígér. Ördögűző órákon át tartja ölében az operatőr verítékező-vérző fejét, történeteket mesél neki, és vizet csepegtet a szájába. A segítség nem jön, az operatőr szíve utoljára dobban. Ördögűző próbálja kivinni a tetemet az erdőből, de egy végigküszködött mérföld után kimerülten a földre rogy. Elmormol egy utolsó áldást, és keresztezi a megmerevedő karokat a mellkason, mielőtt egy nyírfa alatt hagyja a halottat. Nemsokára összetéveszti a végtelen szomjúság és a kórokozó által keltett rosszullétet az éhséggel, ezért úgy dönt, vadászatra indul. Ahogy az erdőben botorkál, a delírium ködként ereszkedik le rá. Egy ág meginog a rátelepedő mókus súlyától, mire kiveti rá kihegyezett varázsvesszejét. A vessző sebesen repül, és eltalálja egy másik fa törzsét, onnét a levélszőnyegre pattan. Ördögűző napnyugtáig keresi. A sötétben verítékezni kezd, azután már háborog a gyomra. Képtelen abbahagyni a köhögést.

Fojtogató meleget érez. Amikor megtörli nedvedző orrát, vörösnek látja kabátujját. Sírva fakad, maga előtt látja volt feleségének véres szemét. Szörnyeteg énje semmi ehhez a megszállottsághoz képest - annyira gyors, annyira fájdalmas, annyira teljes. Öntudatvesztésének szüneteiben felötlik benne, miért nem próbálta meg kiűzni az operatőr betegségét. Azután a démon számtalan karmával megragadja szerveit, és szétszaggatja a bensőjét. Négy játékostársára ugyanakkor rátalál a segítség. Légierő, Biosz, Mérnök és Bankár még egészséges operatőreinek köszönhetően visszajutnak a stáb táborába. Amikor Nyomkövető operatőre nem jelenik meg az egyéni próba harmadik reggelén, Nyomkövető követi előző éjszaka hagyott nyomait, és összekucorogva, lázasan találja a hálózsákjában. Segít neki visszajutni az alaptáborba. Mind az öt versenyzőt evakuálják, és a produkciós csapat többi részével karanténba szállítják, ahol egyenként üvegkalitkákba dugják őket. Itt, a zokogó, haldokló idegenek hangjai között forog tovább a ﬁlm. A gyorsan mutálódó és még mindig azonosítatlan kórokozó először Nyomkövetőt támadja meg, méghozzá minden előjel nélkül. Izzad, sír, és rémálmok gyötrik, de nem vérzik, és nem is hal meg. A szerencsés genetika és az éveken át csúcsra járatott immunrendszer védettséget ad neki. Megéri az öregkort, bár csak keveseknek meséli el a történetét, és sosem nyilvánosan, miközben még mindig azon tépelődik, hogy nem tett meg mindent a nő felkutatásáért. Bankár mindössze meghűl. Karanténban töltött napjaiban a félelem és az unalom között ingadozik. Amikor később átköltöztetik egy kaliforniai menekülttáborba, mindenkinek elmeséli a történetét, aki csak hajlandó meghallgatni. A karantén második napján Légierő szeméből és orrából vér szivárog, beszennyezve tökéletes katonaarcát. Mindig azt gondolta, ha ﬁatalon kell meghalnia, egy dicsőséges balesetnek esik majd áldozatul, ezért utolsó lélegzetvétele

egy prédáját elvétő sólyom rikoltása. Biosz viszonylagos csendben múlik el: a fájdalomtól elveszíti öntudatát, élete társáról álmodik. Mérnök egészen a végéig magánál van. Örök optimista, még a halála előtti pillanatban is azt gondolja: Ennél már csak jobb jöhet. Cowboy egyike azoknak, akik az evakuálás káoszában hátramaradnak. Megtalálja a stáb táborhelyét, de csak napok múltán, amikor már nincs itt senki, csak Szakértő, aki nem volt hajlandó távozni, amíg meg nem kereste a többieket. Mire Cowboy rátalál, jobbára csak ﬂanelingéről ismeri fel. Legyek lakmároznak kiömlött és megalvadt vérén. Cowboy tovább keresi a többieket. Egy hét után sem a futótűzként terjedő járványnak esik áldozatul - melyre genetikusan immúnis -, hanem egy rosszul megválasztott állóvíz mikrobáinak. Amikor meghal, delirál, dehidratált, és elborítja a saját mocska. Fiai és lánya sosem ismerik meg halálának részleteit. Felnövekedvén azt kívánják, bár többet tudnának róla; bár sose ment volna el keletre. Bár maradt volna a fenekén, mondogatják. Pincérnő génállománya nem kedvez a túlélésnek. A harmadik reggelen lázasan, a torkában néma sikollyal ébred. Nem tud felülni. Operatőre felette áll, fejében a páni rémületben elhadart parancs visszhangzik: „Hozzátok be őket! Hozzátok be mindet!” Amikor látja a nő bal orrlyukából szivárgó vért, mégis elhajítja kameráját és menekül. Pincérnő látja távozását. Láza azt súgja neki, hogy az egész tévedés. Megragadja a sípot, amit még a medvekeresős próba előtt kapott, de hiába emeli az ajkához, annyi levegője se marad, hogy megszólaltassa. Az operatőr hazudik, azt mondja, nem találta meg. Később túl gyorsan és túl nagy fájdalmak közepette hal meg, hogy bűntudatot érezzen. Zoo azon a harmadik reggelen kissé mereven ébred. Várja az operatőrt, aki nem jön. Nem tudja, de tőle pár száz méternyire, a késő nyári falevelek szőnyegén fekszik, ahol érthetetlenül és értelmetlenül sír bele a rádiójába. Perceken

belül kiszenved. Órákon belül rátalálnak a pulykakeselyűk. Napokon belül széthordják a prérifarkasok. Ha most indulna az operatőr keresésére, még megtalálhatná, de nem keres, csak vár. Pihen, és hasztalanul próbálja tisztára mosni ruháját a patakban, melyen tegnap kelt át, mielőtt tábort vert és megtalálta a legfrissebb Nyomot. Ahogy kidörgöli az izzadtságot zoknijából, teste már készül a harcra, melynek közeledtéről agya még nem is tud. Második magányos reggelén arra a következtetésre jut, hogy tovább kell mennie, követve a Nyomot: Jó nyomon vagy, ezt keresed. Kutasd a jelet a medren túl. Míg a közelben keselyűk köröznek és szállnak le, Zoo lebontja átmeneti hajlékát, oldalára csatolja kulacsát, és vállára veti zsákját. - Hát akkor - szól bele az apró kamerába, amit lebontott levélkunyhója fölé szereltek -, jobb lesz megkeresni azt a medret. - Leporolja a nadrágját és elindul, azért keletnek, mert utoljára ebbe az irányba küldték, és azt mondják, jó nyomon jár. Keletnek gyalogol, túl a kiszáradt patakmedren, ahová az evakuált asszisztens végül nem helyezte ki a dobozát. Keletnek, az áteresz alatt siető patakon át, mely felett aszfaltozott országút fut, a mellékutak úgy ágaznak ki belőle, mint egy gyökér szálai. Az egyik ilyen mellékút végében újdonsült anya áll, kimerülten és kissé szédelegve, mégis boldogan - feszítő rosszullétét betudja valami homályos gyermekágyi bajnak. Újszülött gyermeke gügyög a mellkasához erősített hordozóban, ahogy a postaládára csomóz három kék luﬁt. Készülődik a bulira, amit végül sosem tart meg abban a kis piros vázas barna rönkkunyhóban, melynek egyszínűségét remekül oldják a kék felhangok. Ennyi talán még nem túlzás, gondolja. Éppen elég.

23. Minden megváltozott és semmi sem változott. Brennannel gyalogolunk. Hogy hová, nem tudom. Enni képtelen vagyok, de Brennan napjában párszor kezembe nyomja az üveget és megitat. Ezt leszámítva végiggyalogolom a nappalt és átvirrasztom az éjszakát, miközben rád gondolok. Most épp azt látom, ahogy alszol: őszülő halántékkal, ráncoktól mentes homlokkal. Halovány és erezett héjak borulnak szemedre - csokibarna szemedre. Hidegen és üresen, egyedül fekszel az ágyban, ahol oly sok éjszakán át próbáltál aludni, s ott voltam én, orrom egy centire a tiédtől, csak néztelek, és vártam, hogy elmosolyodj vagy kinyisd a szemed. Olykor a nézéshez némi noszogatás járult, mert sosem tudtam napirendre térni afelett, mennyire szeretsz, s ez tűnt a legkönnyebb módszernek, hogy bizonyítsd. Néha gyakran - panaszkodtál, de még akkor is mosolyogtál. Szerencsésnek érezted magad. Legalább eltemethettelek volna. Elhamvaszthattalak volna, hogy magammal hordozzalak. Vagy szétszórjalak a kertben. Felgyújthattam volna a házat. Azt kellett volna tennem. Még egy képet se hoztam el. Még a gyűrűmet se. Alig emlékszem a távozásomra. Az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem belőlünk, én vagyok. Megnézni se tudtalak. Nem tudtalak úgy megnézni, hogy már nem vagy emberi lény. Nem tudtam megnézni, mi lett belőled. Sajnálom. - Mae! Egy idegen. Csak ennyi maradt. - Házasok voltatok? - kérdezi Brennan.

Napjában egyszer-kétszer ezt csinálja: próbál beszélgetni az otthonomról, mintha már attól közös tapasztalat lenne, hogy velem volt. Mintha tudna bármit is. Megrázom a fejem, ami mérhetetlen erőfeszítés. Nem tudok beszélni rólad. Nem fogok. A tűz mellett ülünk, amit egy egész estébe telik megraknia. Levest vagy babot melegít, bármit, csak konzerv legyen. Két nap telt el, mióta kivezetett a szobámból, le a lépcsőn, ki a hátsó ajtón. Még most se értem, hogy tudtam mozogni. Brennan vet egy pillantást felém, mielőtt újra lesüti a szemét. - A testvérem nagyon szerette a zebrákat. - Sokat mesél a testvéréről. Engedem, csak háttérzaj. - Kisbaba voltam, szóval nem emlékszem, de anya mindig erről beszélt a szülinapokon és ilyeneken. Mindenki más cowboyokkal, űrlényekkel meg robotokkal játszott, Aiden meg csíkokat rajzolt a játék lóra, amit a parkban talált. Elhallgat, míg megkeveri, amit éppen kotyvaszt. A szaga borzalmas. Minden szag borzalmas. Gyanta és fenyő, füst és halál: kölcsönösen behelyettesíthető. - Ez volt anya kedvenc története - folytatja -, de én ki nem álltam. Úgy mesélte, mintha szegények lennénk, mintha nem engedhetnénk meg magunknak, hogy vegyünk egy játékot. Pedig nem voltunk szegények. Gazdagok se, de szegények se. Anya vállalati jogász volt. Aiden is jogi egyetemre akart menni, de anya azt mondta, hogy az ügyvédek folyton fáradtak, ezért jobban tenné, ha inkább orvos lenne. Ezt elég viccesnek találtam. Elkezdi lehántani a kérget keverőbotjáról. - Én nem lettem beteg, szóval talán ő se. Anya viszont igen, szóval... azután, tudod... volt az a két ﬁckó. Annyi minden rossz történhetett anélkül is, hogy beteg lett volna, tudod? S ha most is odakint van valahol? Emlék éled bennem: amikor megbetegedtem. A kunyhó után rosszul lettem. Azt hittem, a víztől, de nem. Ettől,

bármi is legyen. Nem adtam fel, mert nem jöttek, delíriumomban is tudtam, hogy az állapotom nem lehet olyan vészes, mint amilyennek érzem, különben nem hagynának szenvedni. Ha valódi veszélyben lennék, segítene valaki, mondogattam magamban. Azóta kiderült, hogy azért nem jött senki, mert mindenki halott volt, vagy haldoklott, mint én - csakhogy én életben maradtam, ők meg nem. Te sem. Tenyerembe fogom arcomat, kizárom a világot, ami folyton emlékeztet a létezésére. Amennyire emlékszem, apám a nagymamám halála után beszélt először a mennyországról. Így birkózott meg a gyásszal. Láttam, ahogy hirtelen támadt hite segített neki szétfoszlatni a fájdalmat. Rám egy függő maradt tőle: egy hosszúkás opál, ami felragyogott a tenyeremben és emlékeztetett a bölcsességére. Nem emlékszem, miért gondoltam bölcsnek a nagymamámat; egyáltalán szólt-e valaha is hozzám. Már egyáltalán nem emlékszem rá, bár emlékszem az iránta érzett szeretetre. - Utálom ezt - csóválja a fejét Brennan. - Utálom, hogy nem tudom, Aiden életben van-e. A nagymamám nincs a mennyben, s nem vagy ott te sem. Az agyadban kerengő energia, amitől önmagad voltál, ugyanúgy szétfoszlott, mint apám fájdalma. A sejtek, az energiacellák, mind halottak, s ahogy lebomlanak, felszabadítják az atomokat, melyek egykor a testedhez tartoztak, a véredet pumpálták, a véredet alkották. Egyszer azt olvastam, hogy az atomok folyton vándorolnak, ezért a ma élő összes emberben van legalább egy atom, ami valaha Shakespeare testéhez tartozott. Ily módon közösek az őseink, és az atomjaid egy napon ott lesznek mindenkiben. A végén a bőrömet, a csontjaimat, a gerincvelőmet, a hajamat, a beleimet és a véremet alkotó atomok mind elvegyülnek a tiéddel. Akkor olyan leszek, mint te, aki sehol és mindenhol létezel.

Nincs szükségünk mennyre, hogy ez megvalósuljon. Nincs szükségünk Istenre, hogy újra együtt legyünk. Mégis azt kívánom, bár tudnék imádkozni, vigaszra lelni. Bár hihetném, hogy még mindig önmagad vagy - több az atomok összességénél, aki fentről ﬁgyel -, de már leszámoltam a színleléssel, a hazugságokkal és az ábrándokkal. Nem marad más, csak az igazság: elmentél. Láthatlak az ágyamban, elmentél. Behunyom a szemem és látlak, elmentél. Átgázolok az engem körülvevő ködön és látlak mozdulatlanul, élettelenül - elmentél. Látom arcodat, ahogy emlékszem rá, de mindez már csak a fejemben létezik. Eleget tapasztaltam, hogy tudjam. Gázok, rothadás, a felfúvódás bűze. Ezzé váltál, de még a bevillanó képek között sem tudok így gondolni rád. Egy utolsó hazugságot még megengedek magamnak: faragott szoborként látlak a takaró alatt. Ebben a hazugságban addig nézlek, míg elmosolyodsz, akkor nyomok a homlokodra egy jóéjtpuszit, és elfordulok, hogy hagyjalak aludni.

Vaksötétben - Egy hét lement. Vélemények? LongLiveCaptainTightPants írta 29 nappal ezelőtt 301 komment népszerű kommentek sorrend: időrend [-] CoriolisAﬀect 28 nappal ezelőtt Az operatőr haverom meghalt Bármi is ez, elkapta. A játékosok a műsorban baszhatják. Mindnyájan baszhatjuk.

24. Amikor magam előtt látom a kunyhót, az alternatív valóságok egyformán hitelesek. A ház kék, a ház barna. A lufik mindenhol ott vannak, csak egy maroknyi szétszórtan. Kék csomagok hegyekben, három apró doboz. Megfelezném a különbségeket, hogy ne kelljen ezen agyalnom, de egy emlék sosem lehet kompromisszum. A kisbaba mindenhogyan meghalt volna. Most ezt mondogatom magamban, de nem segít, ráadásul nem is igaz. Nem szükségszerűen. Talán megmenthettem volna. Azután mi lett volna: nekiindulok az országútnak egy mellkasomra szíjazott babával? Egy újszülöttel, aki nem is az enyém? Ez nem túlélés, ez önfeláldozás, és az egyetlen személy, akinek a legjobbat akartam nyújtani magamból, te vagy. Miért volt hátul a lábtörlő? Sosem mostuk le. Miért akartad volna? Miért gondolom, hogy ez számít? Nem gondolom, csak próbálom elvonni a figyelmem. Nem akarom elvonni a figyelmem rólad, de muszáj: száraz a nyelvem és üres a hasam. Te azt mondanád, menjek tovább, s ezt is teszem. Ezt teszem. Gyalogolok, megyek, mozgok, de csak vonszolom magam, emelni se tudom a lábam, ahogy rád gondolok. Látom Brennan igyekezetét, és azt gondolom... azt gondolom, nem hagyhatom cserben. Visszatértem, Miles. Megjöttem, de te elmentél, és tovább kell gyalogolnom, ha nem is akarok, mert ez minden, amit a testemmel tehetek. Sajnálom. Sajnálom, hiányzol, de elmentél. Pislogva űzöm el az aszfalt képét, felnézek a sárgásbarna

levelekre, a kitartó zöld foltokra. Azelőtt gyönyörűnek találtam az őszt. Szerettelek. Elmentél. Sajnálom. - Ad tenebras dedi. Amikor elhomályosult látásom vízszintesbe áll, Brennan rám mered, hüvelykujjával hátizsákjának zebracsíkos pántjai alatt. - Mae! Érzem, ahogy a testem sírni akar, érzem megfeszülő szemhéjamat. A testvérére gondolok, az anyjára, mindarra, amit elveszített. Ő megmentette volna a kisbabát. Engem is megmentett, miután olyan szívtelenül bántam vele. - Hová megyünk? - kérdezem. Meredten néz. Csak sokára válaszol. - Nem tudom. Óvatos a hangom, mert a hangomnak még mindig vannak különféle árnyalatai, amelyek közül választanom kell, és ő csak egy gyermek. Nem rosszallóan, csak úgy megkérdezem: - Nincs semmilyen terved? - Csak ki akarok jutni innét. - Brennan megigazítja hátizsákját. - Szerinted hová kéne mennünk? Kéne. Ezt a döntést nem én vagyok hivatott meghozni. Viszont ismerek egy helyet, ami Brennannek is tetszene. - Messze van - felelem -, de nem igazi farm, csak egy darabka föld, meg egy kút kézi szivattyúval. Egy kis melegház, néhány tucat juharfa. Talán még a csirkék is megvannak. Már semmiben sem reménykedem, de a logika azt súgja, hogy lehet egy esélyünk, igazi esélyünk, mert ha az ellenálló képességhez valóban fontosak a gének, nekem is be kellett szereznem őket valahol - vagy az egyiktől, vagy a másiktól. Még akkor is, ha recesszív, láthatatlan, feltáratlan gének, amelyek nem mentették meg egyiküket sem, csak engem. - Hol van ez? - kérdi Brennan.

- Vermontban. - Menjünk! Ennyi: menjünk. Mert bízik bennem. Dacára mindannak, amit tettem és nem tettem, bízik bennem. Még mindig próbál megmenteni. Olyan keményen próbálkozik. Nem hagyhatom elbukni. Öt nap. Újra eszem, naponta kétszer, bumfordi kezemben úgy tartom a műanyag kanalat, mint kiskölyök a zsírkrétát. Az állam még sajog, és mindennek rothadás íze van. Menet közben érzem a lüktetést felduzzadt kezemben és csuklómban, ami talán sosem gyógyul be. Egy bevásárlóközponton haladunk át. Beton és pusztaság, gyorséttermek és irodaszer-üzletek. Elmaradhatatlan logók, melyeket látatlanban ismerek, de már semmit sem fognak jelenteni a következő nemzedéknek - ha lesz következő nemzedék. Micsoda pazarlás ez az egész! Egyik üzlet a másik után: soha nem használt telefonok, soha nem játszott játékok, soha nem húzgált ﬁókok, soha nem viselt szemüvegek... - Várj, Brennan! - Mi az? - pördül felém. - Az ott nem egy szemüvegbolt? Arra néz, amerre mutatok; keres és talál. - De. - Az első megerősítésre átkelek az úton. Nem kell körülnéznem. - Gondolod, hogy van olyan szemüvegük, amilyen neked kell? - kocog utánam Brennan. - Nem, de van kontaktlencséjük. Betöri az üvegajtót, és bent is vagyunk. Egyenesen hátraindulok, ahol egy falra való termékminta vár. Átfésülöm a választékot, és begyűjtök mindent, ami legfeljebb fél dioptriával tér el. Napi viseletet, munkahelyit, mindent. Betuszkolom a zsákomba. Ennyivel legalább egy évig

kihúzom, gondolom. Miközben a táskát pakolom, az egyik zsebben dudort érzek. Előhúzom a műsorban használt döglött mikroportot - gyufásdoboz méretű és haszontalan. A padlóra dobom, a helyére még több lencsét zsúfolok. Ezután szappannal és ivóvízzel megmosom a kezem - már nem kerül erőfeszítésbe palackozott vizet szerezni, akár meg is mosdhatok vele, de azért megtartom a víztisztító tablettákat. Ki tudja, mi vár még ránk. Lassan már jobb kezem ujjait is be tudom hajlítani. Elég szorosan fogom az üveget, hogy vizet töltsek, bár ehhez meg kell billentenem az egész karomat. Arra gondolok, hogy Tyler adta nekem a szemeteszsákot. Sosem tudom meg, miért. Talán azt sem tudom meg, életben van-e - akármelyikük. Ha valakinek túl kellene élnie, az a doki, de lefogadom, hogy mégis Heather az egyetlen, akinek sikerült. Heather és én - a két leghaszontalanabb. Cooper nyilván elsőnek halt meg. Ledobom az üres üveget, mielőtt vetek egy pillantást a kis mosdókagyló feletti tükörbe. Üres, megsemmisült arc néz vissza rám. Alvadt vérkéreg az államon, sárgára fakult régi véraláfutás a nyakamon. Talán haszontalan vagyok, de még itt vagyok. Kibontok egy parányi csomagot. Még sosem tettem be bal kézzel a kontaktlencsét. A lencsét kivenni, és az ujjbegyemre helyezni se könnyű, azután meg folyton felragad a szempillámra. Végül túljutok a kerítésen, kontaktusba kerülök a szememmel - és lepottyantom a lencsét az arcomra. Újabb kudarcba fulladt kísérlet, azután még egy, mielőtt a lencse becsusszan a helyére. A másodikat valamivel kevesebb időbe telik behelyezni, de meghajlik a szememben. Kis híján kibököm a szaruhártyám, ahogy kihalászom. Mintha újra hatodikban lennék, és az első pár kontaktlencsémmel küszködnék, miközben megkínzott és könnyes szemmel nézek a busz után... A busz. Azok igazi gyerekek voltak. Azok igazi gyerekek voltak, én meg csak vakon elsétáltam

mellettük. Mire léptem rá? Kire. Helyet foglalok a nyikorgó szemészszékben, kezembe temetem az arcomat. Olyan érzés, mintha egész hátralévő életem egyetlen nagy bocsánatkérés lenne - mintha minden újabb lépéssel bocsánatot kérnék az előzőért. Pihenek, mielőtt újra próbálkozom, amikor már olyan hétköznapi és konkrét dologra is képes vagyok koncentrálni, mint a kontaktlencse behelyezése. Visszatérek a tükörhöz. Műanyag és szaruhártya végre egyesül. Pislogva igazítom be a lencsét, és hirtelen minden riasztóan kitisztul. Brennant elöl találom, napszemüveget próbál. Látom a lyukakat piros pulóverén és kabátjának rongyos ujját, látom kazalnyi haját és töretlen testtartását. Olyasvalaki, akinek nem kell megbánással töltenie egész hátralévő életét. Feltesz egy jókora szemüveget sárga kerettel; szerintem női, de ki mondaná meg, mit számít már. Ahogy látom a rózsaszínt a körmei alatt, Cooper véres kezére gondolok. A forróság a mellemben olyan, mint a harag, de tudom, hogy megérezném. Ha Brennan kezéhez tapadt volna a vér, megérezném. Arcára csúsztatja a szemüveget. - Jól áll - próbálkozom. Feltolja a szemüveget a feje búbjára. - Kösz. Elhagyjuk a boltot és követjük az utat észak felé. Körülvesz az üresség és a sivárság, a rothadó szemét és a mozdulatlanság. Félreismerhetetlenül mindenütt jelen van. Megdöbbent állandósága. Nem is tudom - talán hálásnak kéne lennem, amiért eltört a szemüvegem, bár attól, hogy látok, még ragaszkodhatok a hazugságaimhoz. Az agy rémisztő és csodálatos szerkezet, melynek egyetlen vágya a túlélés. Kétlem, hogy valaha is tárgyilagos képet alkotok azokról a zavaró és zavarodott napokról. Akkor már inkább elfelejtem őket. Gyalogolunk Brennannel noha mindenfelé elhagyatott

járművek. Gyalogolunk, mert a világ túl csendes az autókhoz, mert kimondatlanul is ebben állapodtunk meg, mert amennyire tudom, én vagyok a világon az utolsó ember, aki tudna vezetni. Szürkületre ég és viszket a szemem, nem szoktam hozzá, hogy látok. A lencséket naponta cserélni kell. A tűzbe hajítom őket, ahol semmivé válnak. - Változtattak bármin? - tudakolja Brennan, aki újra elmosódik. Bólintok, behunyom a szemem, megdörgölöm a halántékomat. A tűz vidáman pattog. - Brennan... - sóhajtok fel. - Sajnálom. Nem tudtam, hogy ilyen szörnyű. Nem akartam beszélni róla... eddig nem... de nagyon sajnálom. - Azért volt, mert nem láttál tisztán? Újra bólintok. Nem hazugság. - Ennyire rossz a szemed? - Hallom a neszeket, ahogy rátesz a tűzre. Várok. Tudom, mi következik: egy történet. Talán az anyjáról, de még inkább a testvéréről. Aiden napok óta velünk van. - Nem tűnt ennyire rossznak - teszi hozzá. Azt hittem, csak olyan, mint... Tudod, Aidennek is volt szemüvege, de csak a vezetéshez. Máskor nem kellett viselnie. - Elhallgat. Talán Aiden egyszer elfelejtette a szemüvegét és beletolatott egy rendőrautóba? Vagy rossz felől hajtott be az egyirányú utcába? - Mae - emeli fel Brennan a hangját -, ott a házban... - Ne. - Ösztön. Nem tudok. Nem fogok. Készületlenül ér, máris felborzolom a szőröm. - De... - Nem! Nem akarok beszélni róla. - Talán már ez is túl sok. Szorosan becsukom a szemem, de így se tudom kizárni az emléket. A sötét hajpihék, a lehulló takaró. Torkomban ott bugyog a fenyegetés, hogy magára hagyom. Magamon érzem fürkésző tekintetét. - Brennan. Kérlek! Hosszúra nyúlt pillanat, azután:

- Oké.

Vaksötétben - Keresem a feleségem Helló! Ha valaki olvassa ezt, a feleségem is szerepelt a műsorban, és augusztus óta próbálom megtalálni. A gyártó cég minden létező kapcsolatát próbáltam, de senkit sem lehet elérni. Tudom, hogy valaki ismerte az egyik operatőrt. Ha tud segíteni, ha bárki tud segíteni, kérem, tegye meg. Kérem. [-] 501 Miles írta most

0 komment

25. Ahogy másnap délután gyalogolunk az úton, balról a fák közé akadt ejtőernyőt látok. Brennan előreszalad, hogy elsőként érjen oda - ez ma már a harmadik nap, amikor „felderítőként” utal magára. Látom, ahogy megáll a fasornál. - Mi az? - Egy láda! - kiált vissza. - Egy nagy! Amikor odaérek, egy hatalmas műanyag konténer körül járkál, ami olyan magas, mint ő maga. - Szerinted mi ez? - kérdezi. - Egy böhömnagy láda - felelem. Nevet, de oda se ﬁgyel rám. Talán soha nem is fog. - Vajon honnét? - Tovább köröz, mint egy kiskutya, amikor először fog szagot. A láda nem kapcsolódik az ernyőhöz, ami óriási - sokkal nagyobb, mint az útról látszott, zöld égboltként borul fölénk. A zsinórok elpattantak, vagy elvágták őket. Ne csak nézz, lásd az összképet. Nos, ennél nyilvánvalóbb Nyomot még sosem láttam. - Repülőről dobták le. - Eszembe jut a kondenzcsík, az éjszakai hang. - Üres - jelenti Brennan. Alig bír magával, gondolom. - Ez azt jelenti, hogy valaki kiürítette, nem? Gondolod, hogy mások is vannak errefelé? Előrelépek, és megérintem a műanyag ládát. Hűvös, sima, szervetlen. Elképzelek egy jókora sugárhajtású gépet, amint utasok helyett ilyeneket szállít, majd üresen érkezik haza. - Akkor olyan szervezettek, hogy máris előálltak egy Marshall-tervvel.

- Egy mivel? - Brennan bemászik a konténerbe és megvizsgálja a tetejét. Nehéz, olyan nehéz. Beszélgetni. Cooper is ezt érezte, mielőtt szóba állt velem? - Az iskolában nem tanultatok a második világháborúról? - Azok a nácik - közli büszkén és enyhén visszhangosan. A második világháború, azok a nácik. - Telibe. - Kicsusszan, legszívesebben visszaszívnám. Többször mondtuk, hogy telibe, mint hogy szeretlek. S utána mindig csókolóztunk. - Nem számít - folytatom. - Különben sem illik ide. A Marshall-terv mégsem ugyanaz, mint a berlini légi híd, nem igaz? Ami légi híd, nem légi segély - bár mindig úgy képzeltem, hogy ernyőkkel juttatták célba az utánpótlást, a gépek nyilván le is szálltak. Maradtunk annyian, hogy számítsanak az ilyen apró különbségek? A láda erre utal. Nem tudom, hogyan érezzem magam ettől - hogy maradtunk elegen, csak a szeretteim nincsenek közöttük. Ehhez is alkalmazkodnom kéne, de nem tudom, meddig tudok még hajlani anélkül, hogy eltörnék. Brennan dugja ki fejét a ládából. - Ha megkeresnénk őket? - veti fel. Mozgást érzékelek, azután már látom is őket: három idegen áll a fák között, minket figyelnek. Egy idős fekete férfi világító fehér hajjal, egy fiatalos fehér nő, meg egy másik férfi, szintén fiatalos, és spanyol ajkúnak tűnik, de talán csak a sötét haj és bőrszín miatt. - Mae! - ráncolja a homlokát Brennan. - Szerintem erre nincs szükség. - Miért nincs? - Kipattan a konténerből. - Azt... - Észreveszi a tekintetemet, követi. - Ó! - sóhajt fel. - Neve? - kérdi az idős férfi, egy másik idős férfi. Fehér és szakállas, a farm nemzedékek óta a családja birtokában van. Legalábbis így tartja a fáma. Csak valamivel több mint egy hónap telt el a ragály óta... Így nevezik, A ragály, de ehhez a

Massachusetts nyugati csücskében eldugott birtokhoz máris legendák fűződnek. Talán ez az első kérdés, amit feltesz nekünk, de bőrbe kötött könyvébe máris feljegyzett ezt-azt. A bőrszínünk és a nemünk, feltehetően. Általános benyomások. Brennan kirobbanó lendülete, saját szótlanságom. - Brennan, Michaels. - A férﬁ egyenesen, túlságosan is egyenesen ül székén. Jobb lába láthatatlan varrógépet hajt. - Immúnis vagy gyógyult? - Mi? - Immúnis voltál a ragályra, vagy elkaptad, de kigyógyultál belőle? - Ő! Immúnis. Az öregember lejegyzi. - Van valamilyen szakértelmed? Valami, amire különösen alkalmas vagy? - Én... ööö... - Még csak tizenhárom éves - szólok közbe. A szakállas férﬁ felvont szemöldökkel fordul felém. Már nem tetszik. - Magával mi a helyzet, mihez ért? - Nem halok meg - vonom meg a vállam -, amikor körülöttem mindenki más igen. Leereszti a szemöldökét. - Háromszáz-tizennégyen vannak itt, akik elmondhatják magukról ugyanezt. Van bármilyen szaktudása? Egy fokkal még kevésbé kedvelem. - Tud tüzet rakni! - kotyogja el Brennan. - Meg kunyhót építeni ágakból és levelekből. Nagyon jó még a... Vetek felé egy szúrós pillantást. Miközben bekísértek, nem sokat láttunk a farmból, csak hogy hatalmas, és több építmény tagolja. Traktorok járnak a földeken. Ez messze túlmutat a levélkunyhókon. - Nem vagyok orvos, se mérnök - felelem. - Nem tudok vadászni, és nem tudok tetőt ácsolni, de megcsinálom, amit kell. Tanítson meg, vagy hagyja, hogy magamtól jöjjek rá.

Akárhogy is, meglesz. A férﬁ lekörmöl néhány szót. - Nos, nem tűnik lustának. Amíg hajlandó kivenni részét a munkából, helyük van nálunk. Egyébként micsoda, immúnis vagy gyógyult? - Gyógyult, azt hiszem. - A neve? - Mae. - Talán haboznom kellene, vagy megmondanom az igazat, de Mae az az énem, aki idáig juttatott. - Mae mi? Ezúttal habozok, mielőtt megadom az egyetlen választ, amit igaznak érzek. - Woods. Mint az erdő.

Vaksötétben - Keresem a feleségem [-] 501 Miles írta 1 nappal ezelőtt

18 komment népszerű kommentek sorrend: legtöbb találat [-] LongLiveCaptainTightPants 1 nappal ezelőtt Egy barátom barátja találkozott a bankár taggal egy Fresnóhoz közeli táborban. Őt néhány társával együtt kihozták. Eleinte azt hitte, ez is része a műsornak, csak később döbbent rá, mennyire súlyos a helyzet. Próbálom megkeresni, hátha tud valamit. [-] 501 Miles 1 nappal ezelőtt Köszönöm. Ez az első nyom, amióta... Tényleg köszönöm. [-] LongLiveCaptainTightPants 4 órával ezelőtt Nincs mit. A többi priviben. [-] Trina_ABC 1 órával ezelőtt 501 Miles - Egy ABC leányvállalatnál dolgozom San Fran közelében. Hallottuk, hogy a feleségét keresi, és szeretnénk beszélni önnel. Ha hajlandó megosztani velem a történetét, írjon privátban. Talán segíthetek.

26. Elég rendes hely, nem, Mae? - Brennan a szemközti priccsen ül, a cipőfűzőjét köti. Egy hálóteremmé alakított pajtában vagyunk, ami két tucat lakónak ad otthont. Ez a sarok csak a miénk. Kedves tőlük, hogy külön sarkot adtak. - Lehetne rosszabb. - Bal kezemmel egyre ügyesebben helyezem be a kontaktlencsét, de még mindig komplikált, főleg tükör nélkül. - Ami Vermontot illeti... - kezd bele Brennan. - Jobb nekünk itt. Reménykedve néz fel. - Szerinted maradjunk? Elveszem ujjbegyem a szememtől, és gyorsan pislogok. Eleinte csíp, azután a lencse a helyére kerül. - Igen, szerintem maradjunk. A jövője fontosabb, mint a múltam. Negyedik napja vagyunk itt. Nem könnyű ennyi ember között, miután oly sokáig egyedül voltam - legalábbis majdnem -, de jóval kevesebb a dráma, mint vártam. Mindenkinek megvan a dolga, amit minimális panasz mellett el is végez. - A legtöbben megszenvedtük, amíg eljutottunk idáig mesélte a doki, miközben ellátta a kezemet. - Tudjuk, milyen szörnyű lehet, ha hagyjuk. Ezért nem hagyjuk. Egy újabb csipet a helyi folklórból: még az elején kis híján történt egy nemi erőszak. Az áldozat megválaszthatta a büntetést, de ő a megbocsátás mellett döntött. Valami olyasmit mondott, hogy e nélkül is van elég bánat a világon. Nem tiszta, pontosan melyik nőről is van szó - senki sem árulja el a nevét, amikor továbbadja a sztorit de ha ez tényleg egy új világ, egyszer még szobrot állítanak neki.

Vagy templomot. Az emléke, sőt mítosza bocsánatot követel majd minden bűnre. Kár, hogy senki sem maradt, aki megbocsáthatna nekem. Kérdeztem a dokit a vérzésemről, azt felelte, szinte minden nőnek elmaradozott. A ﬁzikai stressztől, ahogy gondoltam. Ráállított egy olyan ingatag mérlegre, amivel egyszerre a magasságot is mérik. Negyvenhét kiló vagyok, tizenhárommal kevesebb, mint az átlagsúlyom, de azt mondta: most, hogy már biztonságban vagyok, nemsokára visszanyerem a normális súlyomat. E szavakat használta: „biztonságban” és „normális”. Azt hiszem, csak ezért meséltem neki a prérifarkasról. Meredten nézett. Kiderült, hogy többet tudok a veszettségről, mint ő. Ha egy hónap múlva még lábon leszek, minden rendben. Brennannek nem beszéltem erről. Talán jobb nem említeni neki a veszettséget, hacsak nem akarok irracionális félelmet kelteni benne. Összebarátkozott néhány hasonszőrű sráccal, mégis bumerángként tér vissza hozzám minden étkezésre, minden reggel, minden „falugyűlésre” és minden este. Hálás vagyok érte. - Mae - szólal meg Brennan most, ahogy a jobb szemembe nyúlok. - Amikor a házadban voltunk... Egy másik világ, egy másik élet, egy másik énem. - Mondtam már, Brennan, nem akarok erről beszélni. - De már minden más. - Nem - jelentem ki határozottan. Helyére pislogom a második lencsét. - De, Mae... Láthatóan rágja valami, talán be is ijedt. Lehet, hogy elcsent valamit. Fosztogatott kicsit, összhangban új valóságunkkal. - Bármit is követtél el, meg van bocsátva. - Továbbra is feszeng. Adnom kell neki valamit. - Mesélj inkább a motelszobáról. - Ezzel valahogy még nem sikerült megbékélnem, pedig kéne, hogy el tudjam felejteni. - Ó! - Bekötötte a tornacipőjét. Jobb lábával most oválist

rajzol a szalmával felszórt földre. - Igazából hülyeség. Tele volt elektromos cuccokkal. Tévékkel, laptopokkal, Xboxokkal... ilyenekkel. - Holttestek? - Nem voltak. - Egy második ovális: az első elforgatott ikre, a karcsú X másik szára. - Poros volt minden, mintha régen nem járt volna ott senki. - Vagyis aki odatette, addigra meghalt - bólintok. - Biztos. - A harmadik ovális. Mintha körző lenne a lába helyén. Körülnézek a pajtában. Maroknyian vannak körülöttünk, készülnek az új napra. Érkezésem óta vagy tucatnyi magyarázatot hallottam a ragályra - a többség véleménye szerint a palagáz kitermeléséhez lehet köze. A palarepesztés felszabadított valami kórokozót a történelem előtti időkből, vagy csak elterjesztett egy ember által kreált mérget. Az ősi kórokozó-elmélet egyik élharcosa az öreg indián asszony, aki most a pajta kapujában áll. Integet nekünk, azzal kézen fog egy fehér kislányt - négy-öt éves lehet -, akit még sosem láttam tőle két méternél távolabb. A palarepesztés, mint kiváltó ok, nem tűnik túl logikusnak, szerintem ezt az asszony is tudja. Egyszerűen csak szüksége van valamire, amiben hihet - ahogy mindnyájunknak. - Talán az is itt van, aki a motelben hagyta a cuccát vetem fel Brennannek. - Mae! Fáj látni a tekintetét. - Előfordulhat, Brennan. Olyan emberek is jöhetnek, mint az a kettő a szupermarketnél. - Talán Cliﬀ és Harry valóban itt lenne, ha én nem vagyok. Talán nekik is meglenne a saját dolguk. - Ez egy jó hely - teszem hozzá -, de attól még senki sem lesz jó ember, hogy elvergődik idáig. Nem dőlhetsz csak úgy hátra. - Feszengeni kezd. - Ígérd meg, Brennan. Azt már nem bírnám ki, nem veszíthetem el őt is. - Megígérem, Mae.

- Köszönöm - bólintok. - Most mennem kell. Be vagyok osztva a reggelihez. - Mázlista - sóhajt Brennan. - Én egész délelőtt fát vágok. Olyan szomorú a hangja, hogy önkéntelenül is elmosolyodok. Tényleg azért kesereg, mert fát kell hasogatnia a szabadban? - Még mindig jobb, mint tojást keverni háromszáz idegennek. Amint rendbe jön a kezem, én is vágok veled fát. - Szerinted mennyi ideig leszünk itt, Mae? - Nem tudom - vonom meg a vállam. - Talán egy napig, talán örökké.

Vaksötétben - Keresem a feleségem [-] 501 Miles írta 5 nappal ezelőtt

109 komment népszerű kommentek sorrend: relevancia [-] LongLiveCaptainTightPants 3 nappal ezelőtt Eliot tudott segíteni? [-] 501 Miles 34 perccel ezelőtt Azt mondta, vele nem volt. Néhányan hátramaradtak. Őt se mentették ki. Ennél többet nem tud. [-] Velcro_ls_the_Worst 29 perccel ezelőtt Tudod te, hány hulla rohad most is a Mississippitől keletre? Milliók. A feleséged is köztük van. Halott, mint a dodó. Fogadd el és lépj tovább. [-] LongLiveCaptainTightPants 28 perccel ezelőtt Ne hallgass rá, Miles! Sokan életben maradtak. Van rádiókapcsolat a túlélők csoportjaival. Szóba került, hogy mentőcsapatokat küldenek, amint biztonságos. Amint lehetséges. [-] 501_Miles most Tudom. Köszönöm. Ha valaki túlélte, az az én Samem.

27. Arcok tömege a kamera előtt. Nyugodtabbak a vártnál, tisztábbak a vártnál, bár vékonyabbak, mint azelőtt. A legtöbb mosolyog, de sokan zokognak, ahogy leheletük elmosódik a levegőben. Egyenként átveszik a szórólapot és vizespalackot a narancssárga mellényt viselő férfiaktól és nőktől. Mind újabb arcok bukkannak fel, fagyos föld ropog a bakancsok, cipők, néhol papucsok alatt. Akármilyen erős is a közösség, szinte mindenki azt akarja, hogy megmentsék. Háromezer mérfölddel odébb egy férfi a régi lapos tévére mered. Szerencsés, csak két másik fickóval osztozik a szobán - ők is a Keleti Partról jöttek, bár azelőtt nem ismerték egymást. Négy hónapos szakállt visel, ami azelőtt inkább volt fekete, mint szürke. Tenyerére támasztja állát, és a körmét rágja, ahogy a távoli arcok tömegét fürkészi. Mellette heverő iPhone-ján értesítés villog, amire már nem fog reagálni. A helyi szolgáltatást két hónapja állították vissza, de azóta se jött üzenet, legalábbis tőle. Anyja még augusztusban, egy vonalasról hagyta az utolsót - nagyon nem volt jól, s amikor próbálta visszahívni, senki sem vette fel. Ez már a harmadik tábor, ahová a mentőcsapatok a szeme láttára jutnak el. Egyik se volt egyszerű eset, de ez eddig a legkeményebb. A legnagyobb ismert csoport: több mint háromszáz ember. A legjobb esélye. Riporternő jelenik meg, a kezében mikrofon. Karcsú és elegáns, szimmetrikus arcán a nagy felbontással kompatibilis smink. Nem segíti a férfi kutatását, nem is tud róla. Ragyogó mosolya láttán senki se gondolná, hogy a titokzatos kór, melynek eredetét a hatóságok csak most kezdik feltárni, nemrégiben kiirtotta az ország lakosságának egyharmadát és a világ népességének csaknem felét. A képernyő alján felirat: KELET-AMERIKAI MENEKÜLTEK

MEGMENTÉSE. A felirat hazugság. A férfi, aki felesége arcát keresi a tömegben - ő a menekült. Abban a pillanatban az lett, amikor bevonult a karanténba ahelyett, hogy az utolsó hazainduló vonatot választotta volna. Szobatársai a menekültek, meg a sokezernyi hozzájuk hasonló ember, akik mind azt várják, hogy végre hazatérhessenek. Akik a táborokban vannak, nem menekültek - ők túlélők. Mindnek megvan a maga története, hogyan érte el a Massachusetts dombjai között megbúvó közösséget. Az alacsony arab fickó, aki most vette át a vizespalackot, taxisofőr Washingtonban. Megbetegedett, akárcsak a felesége és a gyerekei. Egyedül ő gyógyult fel, teljesen kiszáradva ébredt a lakásukban, körötte elhunyt családtagjaival. Akarata erősebbnek bizonyult a gyászánál, de csak éppenhogy. Az idős indián asszony a képernyő jobb sarkában napokkal azelőtt veszítette el a lányát és az unokáját, hogy megmentette a fehér kislány életét, aki most a vállán lovagol - egy Mini Cooper ablakán át, a hátsó ülésről halászta ki, miután deliráló apja egyenesen belehajtott egy folyóba. A fekete kölyök piros pulóverben az anyját ringatta egy templomi padban, amíg ki nem szenvedett. Egyedül indult délnek, de csak miután keletnek fordult, akkor találkozott a konok idegennel, akit végtelen magányában nem akart elengedni maga mellől. A konok idegen története mind közül a legfurább - mások csapdáiba éppúgy beleesett, mint a sajátjaiba. Még annak a fickónak is megvan a maga meséje, aki törvényesen birtokolja a tanyát, amit az itt lakók kezdenek a saját otthonuknak tekinteti, jóllehet neki utaznia sem kellett, hogy ideérkezzen. A nyitott ajtók története az övé - a döntésé, hogy akkor is ad, ha mindent elvettek tőle. A maga idejében minden történetet világgá kürtölnek, de most még folyik a veszteségek számbavétele. Most meg az itt menedékre lelők életben maradása is hír. A riporternő nem is kíváncsi másra: - Mit éreznek most?

- El se tudom mondani! - Fáradtságot! - Nagy az Úr! Semmi mélyebb tartalom, semmi váratlan fordulat - csak könnyek és közhelyek. A férfi, aki a tévét nézi, meg se hallja, csak akkor szorul össze a szíve, amikor egy barna labrador poroszkál át a képernyőn. Nem tudja, mi történt a szürke agárral, amit egy héttel azelőtt fogadott örökbe, hogy a világ kifordult sarkaiból. A feleségének szánta, meglepetésnek. Foltos volt és édes, amilyet mindig szeretett volna. Mennyire imádta volna még a nevét is: Frissen Őrölt Fekete Bors. Engedte, hogy az ágyában aludjon, még akkor éjjel is, hogy beleevett a szemetesbe, és esti sétájuk első lépésénél visszaokádott mindent. A riporternő kiszúrja a fekete fiút a piros pulóverben. A konok idegen - egy fiatal nő foltos, zöld gyapjúpulóverben és kék sapkában - vele tart, karját a vállán nyugtatja. A fiúban túlcsordul az öröm, de az idegen arcát mintha kőbe vésték volna. A riporternőnek tetszik a kontraszt, a bensőséges emberi kapcsolat. Köszönetet mond egy könnyező özvegynek, mielőtt elindul a páros felé. A férfi nem hisz a szemének. Úgy tűnik, a remény és a képzelet ellene dolgozik. Ennyi idő után, ennyi sötétben tapogatózás után... nem biztos magában. A nő két lábon járó csontváz, haja világos és rövid, már ahol kilátszik a sapka alól, mégis... - Mit érzel most? - kérdezi a riporternő. Ahogy hirtelen a felhajtás fókuszában találja magát, a fiú nem találja a szavakat. A riporternő kedvesen mosolyog, szégyenlősnek hiszi, ezért a kőarcú nőhöz fordul és megismétli a kérdést. Bizonyosság villan a férfiban, ahogy éles kiáltással felpattan, már elhiszi - már tudja. Körülnéz, kinek mondhatná el, de egyedül van. Hónapokon át tartó kutatás és rettegés után most végre nevet, öklével püföli a levegőt. A kamera megrándul, ahogy a kőarcú idegen távozni próbál.

- Hölgyem! - ösztökéli a riporternő. A nő vet egy pillantást rá, majd az objektívra. Nem láthatja a szempárt, mely örvendezve figyeli. Nem tudhatja, hogy a szempár még létezik, mert nem engedi elmondani a fiúnak, amiről a fiú nem tudja, hogy csak ő látta: a tetem az ágyban nem egy emberi lényé. A nő a tömeget pásztázza: a tülekedést, a megmentőket, a palackozott vizet, a narancssárga mellényeket. Nem érzi, hogy nagy az Úr. Csak azt érzi, hogy ez az új kezdet. Született túlélő. Az operatőr közelebb araszol, a riporternő közelebb tolja mikrofonját, a nőnek azonban nincs mit mondania, s ezek az akadályok ezek az eszközök, amelyek elszívják a levegőjét, elrabolják a képét és a lelkét - többé nem valóságosak számára. Keményen villanó zöld szeme elsiklik az objektív mellett, a mögötte álló operatőr felé. - Vigye a képemből a kameráját! Nem mondom még egyszer.

Köszönetnyilvánítás Sok mindenkinek kell köszönetet mondanom, de első körben az általam ismert legokosabb embert szólítom meg, aki mégis volt olyan butus, hogy összekösse velem az életét. Hálásan köszönöm, Andrew, hogy első randink után adtál egy második esélyt, köszönöm a regény írása során mutatott szeretetedet, kreatív támogatásodat, és minden mást e kettő között, meg ami még hátravan - legfőképp a sok nevetést. Gyorstüzelő üzemmódban köszönet családtagjaimnak: apámnak, amiért megértette kreatív késztetésemet és támogatta döntésemet, amikor erre a rögös útra léptem; anyámnak a rendhagyó nevelésért, ami nagy szerepet játszott abban, hogy az legyek, aki vagyok; Jonnak, amiért válaszolt Légierővel kapcsolatos kérdéseimre, s úgy általában: mindig az én nagy és okos bátyám. Köszönet Yvette-nek éveken át tanúsított kedvességéért és gyengéd megértéséért; Helennek, aki elviselte kamaszkori kilengéseimet és a barátom maradt. Egy kurjantás kilencedik emeleti lakótársaimnak: Purvának, Katie-nek, Xiningnek, Shellynek, Lynnek, Emilynek és Aditinek. Támogatásotok és bajtársias kiállásotok e sok és olykor hosszú év során a világot jelentette számomra. Önzetlen örömötök, mely akkor áradt ki rám, amikor a dolgok végre kezdtek klappolni, számomra a barátság legpontosabb deﬁníciója. Külön köszönet dr. Őnek, amiért gyorsan, mégis átgondoltan válaszolt orvosi tárgyú kérdéseimre; Lynnek a fotózásért; Galipeausnak a vacsorákért, italokért és jó társaságért, miközben nagyot fordult velem a világ. Alex és Libby: kösz a támogatásért és barátságért, meg hogy nem engedtétek kis írócsoportunkba férkőzni az időés térbeli távolságot. Nemcsak biztattatok, hogy jobb legyek, de példát is

mutattatok. Remélem, legalább feleennyi inspirációt nyújtottam számotokra. A BOSS hihetetlen csapatának: köszönöm a kalandot, amilyen csak egyszer van az életben. Komolyan, egy bőven elég is. Külön köszönet Catnek, Jessnek és Heathnek; nem tudok elképzelni nálatok jobb kalauzt, akik végigterelhettek volna ezen az embert próbáló és hihetetlen két héten. Köszönet a Prospekt Park Zoo csapatának (és segítőiknek), amiért menedéket és ihletet adtak a nagy kavarodásban, mielőtt elmenekültem északnyugatra. Köszönet Shelley Jacksonnak azért a kis ösztönzésért, hogy adjak a különcségnek. Köszönet Lee Martinnak az indíttatásomért, és Julia Glassnak, amiért azokban a felkavaró időkben a reptéren olyan kedves volt hozzám. Köszönet a Catto Shaw Alapnak a csendes zugért, ahol elvégezhettem az utolsó simításokat. Köszönet az összes jó embernek az Aspen Wordsnél a közösségért, s külön Lucynek. Lucy Carson. Semmit sem mondok azzal, hogy ő az álomügynök, mert soha nem álmodtam volna, hogy együtt dolgozhatok egy ennyire elhivatott emberrel. Lucy, te reményt és önbizalmat adtál nekem. Mindennél többet jelentett, hogy ott álltái mögöttem. Köszönöm. Köszönet Nichole LeFebvre-nek, amiért oly gyakorlottan és kedvesen kezelte a részleteket. Köszönet Jessica Leeke-nek életem talán legizgalmasabb és legszürreálisabb reggeléért, és azóta is tartó lelkesedéséért. Köszönet Gina Centrellónak, továbbá mindenkinek a Ballantine-nál, akinek csak része volt e könyv létrejöttében, külön is kiemelve az alábbiakat: Libby McGuire, Kim Hovey, Jennifer Hershey, Susan Corcoran, Quinne Rogers, Kelly Chian, Betsy Wilson és - egyértelműen - Mark Tavani. Mark, ez a könyv sosem lett volna az, ami, ha nincsenek lényegre tapintó kérdéseid, odaillő felvetéseid és jó kedélyű támogató kritikáid. Szó szerint nem lehetek értük elég hálás.

Végezetül még egyszer köszönet Andrew-nak, aki megkért, hogy őt említsem elsőként és utolsóként. Talán nem mondta komolyan, de akkor is megérdemli.