A szőlőskert titka

Ann Mah A SZŐLŐSKERT TITKA

A könyv az alábbi kiadvány fordítása alapján készült: Ann Mah: The Lost Vintage Copyright © 2018 by Ann Mah Fordította: Babits Péter Szerkesztette: Tegyi Timea Megjelent 2020-ban a Central Kiadói Csoport gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9.

Felelős kiadó: Szemere Gabriella Felelős szerkesztő: Faludi Laura Korrektúra: Friedrich Zoltán Borítóterv: Tabák Miklós ISBN 978-963-324-751-8 (papír) ISBN 978-963-324-764-8 (epub) A kiadó könyveit megrendelheti az animuscentral.hu webáruházban E-book: Scriptor Kft.

Lutetiának

Et par le pouvoir d’un mot Je recommence ma vie Je suis né pour te connaître Pour te nommer Liberté

S ez egy szó erejével kezdek el újra élni, hogy felismerjelek s neven nevezzelek: Szabadság.

– Paul Éluard: Szabadság (1942) (fordította Somlyó György)

Első rész

1. fejezet MEURSAULT, BURGUNDIA 2015. szeptember Semmi pénzért be nem vallottam volna, de ez az igazság: megesküdtem rá, hogy sosem térek vissza erre a helyre. Ó, igen, ezerszer is álmodtam a hullámzó lankákon elterülő szőlőkről, az égbolton fehéren izzó napkorongról, a lüktető fényekről és puha árnyékokról, de álmaim itt mindig sötét fordulatot vettek: az ég belefulladt a nehéz viharfelhőkbe, és a feltámadó szélben komor titkokat sugdostak a falevelek. Mindig úgy riadtam fel, hogy a szívem fura ütemben kalapált, és mintha egy gombóc lett volna a torkomban, amit hiába próbáltam feloldani a víz hűs kortyaival.

Mégis itt voltam, Burgundiában töltött első reggelemen. Szobám ablakából a szőlő éppúgy festett, mint képzeltem: buján zöldellt késő nyári bőségében. Két-három hét múlva kezdődött a vendanges, az éves szüret, én pedig csatlakoztam a szüretelő munkásokhoz, hogy a nemes burgundiai hagyomány jegyében kézzel gyűjtsem be a fürtöket. Addig is néztük, ahogy a gyümölcsök mind édesebbé válnak, a chardonnay szőlő chartreuse-zé nemesedik, a pinot noir ködös feketévé sötétül – s csak vártunk. Összerezzentem a hirtelen kopogtatásra.

– Kate? – hallottam Heathert. – Ébren vagy?

– Jó reggelt! – köszöntöttem, ahogy a szobámba lépett. Pontosan emlékeztem mosolyára a főiskolai évekből: a ráncos szem és az apró szabályos fogak önfeledt felvillanására.

– Hoztam egy kis kávét. – Felém nyújtotta a bögrét, közben hátrasimította sötét hajfürtjeit. – Jól aludtál?

– Mint a hulla. – Miután közel húsz órát utaztam San Franciscóból, elragadott az álom, mihelyt a párnára hanyatlottam.

– Biztos jó itt fent? Félek, egy kissé spártai. – Körülnézett a szobában, ami a ropogós ágyneművel bevetett keskeny fekhelyet, a szekrényként szolgáló, hajlított fafogast és az ablakhoz húzott, viharvert íróasztalt leszámítva tényleg fájón sivárnak tűnt.

– Jól vagyok – nyugtattam meg, pedig igaza volt: a párkányra állított, lángszínű dáliák és a selymesen fénylő padlódeszkák sem oldották az üres padlásszobák elhagyatottságát, a megfakult papírtapéták és csupaszon ásítozó ablakok reménytelenségét. – Mintha semmit sem változott volna a kölyökkorom óta.

– Hát persze, a mamáddal jártál itt annak idején, igaz? Már el is felejtettem, hogy a házban szálltatok meg. Vagy húsz évig üresen állt, miután a nagyapád meghalt. Azért ne félj, a kölyköknek is mindig mondom, hogy kísértetek nem léteznek. – Rám kacsintott, és elnevette magát. – Persze a pincében biztosan vannak még bútorok. A minap egy éjjeliszekrényt is láttam odalent…

– Annyira kedvesek vagytok – ragadott el a hév. – Nem lehetek elég hálás, amiért meghívtatok ide. – Heatherrel évek óta nem láttuk egymást, de amikor három hete megkérdeztem tőle e-mailben, hogy részt veheteke önkéntesként a szüreten, tüstént válaszolt: „Gyere, amikor csak akarsz.

A vendanges valamikor szeptember közepén lesz, de addig is segíthetsz nekünk egy másik munkában.”

Most is egy kézlegyintéssel intézte el hálálkodásomat.

– Ne butáskodj, hiszen családtag vagy! Tudod, hogy mindig szívesen látunk. És ahogy mondtam, már régóta ki akarjuk takarítani azt a pincét.

– Egy pillanatra elhallgatott, ahogy tekintete hirtelen az ablak felé rebbent. – Az időzítés nem is lehetne jobb.

– Évek óta először nyaralok. – Aki sommelier San Franciscóban, az szinte sosem szabadul ki az étteremből. Vagy ha mégis, minden szabadidejében és minden utazása alatt a borokat tanulmányozza. És mindig az éjszakai járattal repül, hogy a reptérről a munkaebédekre siessen.

– Bárcsak még egyszer ehetnék a Courgette-ben – sóhajtott fel Heather ábrándos hangon. – Még most sem hiszem el, hogy bezárt.

– Nagy sokk volt mindenkinek. Különösen azután, hogy megkaptuk a harmadik Michelin-csillagot…

Mielőtt folytathattam volna, mennydörgő robaj hallatszott odakint, és ahogy kinéztem az ablakon, egy narancssárga traktort láttam bedübörögni az udvarra. Nico unokatestvérem ült a kormány mögött, maga mellett egy másik magas és karcsú alakkal, akinek arcát árnyék takarta.

Heather odalépett mellém.

– Megjött Nico és Jean-Luc. Reggel elvitték a traktort a műhelybe.

Letettem a bögrét az ablakpárkányra, hogy ne lötyögtessem ki a kávét.

– Gyakran találkoztok Jean-Luckel?

– Ó, igen. Még mindig közeli kapcsolatban vannak Nicóval, és persze még mindig versengenek egymással. – Elnevette magát. – Habár Nico legnagyobb bánatára Jean-Luc vezet a versenyben. Se asszony, se gyerek… minden idejét a munkájára áldozhatja. Összefontam a karom a mellkasomon, és kipréseltem magamból egy mosolyt. Noha nem hallottam a kinti beszélgetést, Jean-Luc hangjának rezgése az üvegen át is eljutott hozzám. Több mint tíz éve nem hallottam, mégis nyomban felismertem.

Mintha csak megérezte volna a jelenlétem, Jean-Luc elfordult, és felnézett. Megdermedtem, és azt reméltem, hogy a redőny elrejt a pillantása elől. Amikor Nico a ház felé indult, Jean-Luc is visszafordult, és lehajtott fejjel tanulmányozni kezdett egy kemény hátlapra csíptetett papírlapot. Lassan kifújtam a levegőt.

– Bruyère! – Nico hangja zengett a lépcsőházban. – Nem láttad a gumicsizmámat?

– Az emeleten vagyunk! – kiáltott le neki Heather.

– Még mindig Bruyère-nek hív?

– Igen. A drágalátos unokatestvéred még ennyi év után is azt állítja, hogy egy francia képtelen kiejteni a Heather nevet. – Az ég felé emelte tekintetét, de így is láttam, hogy nincs ellenére ez a becenév.

Emlékeztem erre a főiskoláról. „Etö? Ető?”, próbálkozott Nico egyre bosszúsabban, míg egy napon felhagyott ezzel, és a hangafű angol neve helyett a franciát, a bruyère-t kezdte használni.

– Olyan aranyos, hogy külön becenevet talált neked.

– Ugyan már, Kate. – Megtámaszkodott az ajtókeretben. – Az egész falu Bruyère-nek hív. – Gyászos kifejezés futott át az arcán, mielőtt elhagyta a szobát, hogy a válla felett még visszakiáltson: – Lent leszek, ha kell valami, oké?

Hallgattam a lépcsőfokokon surranó lépteket, melyeket Nico pattogó francia szavai, majd egymással vetélkedő, vékonyabb hangok és a keményfa padlón szétszóródó, milliónyi műanyag játék csörgése követett.

– Jaj, Thimbault! – korholta Heather a kisfiát, de bosszús hangja máris ellágyult a nevetéstől.

Megkockáztattam még egy pillantást az ablakon át. Jean-Luc a traktornak támaszkodott, és szemellenzőt formált egyik kezéből. Innét úgy tűnt, semmit sem változott: ugyanolyan magas és vékony maradt, barna haja is ugyanúgy csillogott a reggeli napfényben.

Reméltem, hogy nem látott meg.

A ház elcsendesült, mire kipakoltam, és erőt gyűjtöttem, hogy az épp csak langyos zuhany alá álljak a lazacszínű fürdőben. Levittem a bögrémet a konyhába, hátha találok még egy kis kávét. A pultnál Heather üzenetébe botlottam: Elviszem a kölyköket a napközis táborba. Igyál még egy kávét, és egyél egy pirítóst! Még nyilakat is rajzolt, melyek a dugattyús kávéfőző és a megkezdett cipó felé mutattak.

Behelyeztem egy szelet kenyeret a pirítóba, és a pultnak támaszkodva vártam, hogy átsülten megjelenjen. A ropogós vászonfüggönyökön átszűrődő napfény megvilágította a könyvespolcokat és az öles padlódeszkákat. Felfedte az elmúlt korok nyomait is, melyek előző éjjel még nem tűntek fel: a megfakult tapétát és a repedezett mennyezetet, régi beázások nyomán hámló festékrétegeket. Vetettem egy pillantást a konyhai tűzhely párkányára, ahova Heather kis ezüstkeretekben családi fényképeket rakott ki. Olyan fiatalnak tűntek Nicóval az esküvői fotókon,

ránctalan és babaszerűen kerek arcukkal. A pánt nélküli, feszes menyasszonyi ruha megőrizte titkát: a méhben meghitten cseperedő kislányát, Annát. Én segítettem Heathernek kiválasztani ezt a ruhát egy San Franciscó-i boltban, aztán egészen mostanáig nem láttam viszont.

Közben tényleg lepergett egy egész évtized? Még mindig furdalt a bűntudat, amiért kihagytam a menyegzőt.

Heatherrel a Berkeley-n találkoztunk – francia szakos hallgatók és barátnők voltunk, együtt döntöttük el, hogy jelentkezünk egy külföldi cserediákprogramra. Amikor megérkeztünk Párizsba, még croissant-t is alig tudott rendelni a boulangerie-ben[1], és annyira gyötörte a honvágy, hogy idő előtt haza akart térni. Azután bemutattam neki francia unokatestvéremet, Nicót, hogy hét hónappal később egy váratlan terhességgel megáldva a forgószélszerű románcból valami egészen más, valami állandó legyen. Még én is kétkedéssel fogadtam volna ezt, ha nem látom, hogyan néznek egymásra, amikor azt hiszik, senki sem figyeli őket. Most pedig két kölyköt neveltek, és a családi birtokon éltek, ahol Nico az apjának és az én nagybátyámnak, Philippe-nek dolgozott.

Miután a pirítósom éles pendüléssel kiemelkedett, kerítettem egy kést, és leültem az asztalhoz, ahol elkentem a vajat és a festett üvegként csillogó dzsemet. A confiture de cerises volt anyám kedvence, egyenesen a gyümölcsös meggyfáiról. Keserédes íze a gyerekkori látogatásokat juttatta eszembe, amikor belekevert egy kiskanállal a joghurtomba, és aggódó tekintettel várta, hogy az utolsó falatig megegyem, miután apja semmit sem viselt rosszabbul a pazarlásnál. Azt hiszem, kicsit mindketten megkönnyebbültünk, amikor Grandpère Benoît meghalt, és a látogatásaink elmaradtak. Nem sokkal ezután elváltak apámmal, és őt Szingapúrba helyezték át. „Nincs már türelmem Európához, olyan elmaradott – mondogatta anyám. – Ázsia a jövő.” Az idejére sem emlékeztem, mikor tette be utoljára a lábát Franciaországba. Ami engem illet, a cserediákprogramot leszámítva én sem tértem vissza.

Elmajszoltam a pirítóst, majd elvittem a morzsákkal teli tányért a mosogatóhoz. Az ablakból láttam, hogy Nico és Jean-Luc elindultak felfelé a szőlőben, majd lassan el is tűntek a domb gerince mögött.

Megkönnyebbült sóhajjal láttam munkához a konyhában: letöröltem a pultot, és elmosogattam. S miközben egy különösen makacs foltot dörzsölgettem, gondolatban visszakanyarodtam idejövetelem valódi céljához. A Teszthez.

Tizennyolc hónap telt el, amióta utoljára nekiültem A Tesztnek (nem tehettem róla, mindig így, nagybetűkkel gondoltam rá), de még most is élénken emlékeztem a négynapos vizsga minden részletére. Az egyszerű kancsók alakjára, melyekből kitöltötték a vakkóstolásnál használt borokat. A papíron suhanó toll sercegésére, ahogy rövid jellemzést adtam mindegyikről: honnan származik, hogyan állították elő. A pirított mandula, a bodzavirág és a kvarc fehér burgundit jellemző aromájára, ami végül kifogott rajtam. A megaláztatás zsigerekig hatoló érzésére, amiért tévesen azonosítottam a világ egyik legnagyszerűbb borát – azt, amit francia családom nemzedékek óta készít. A bort, ami hitük szerint az ereinkben kering.

Természetesen tudtam, hogy átmenni A Teszten még nem garancia a sikerre. Pontosan tudtam, milyen eredményeket értek el a bor nemzetközileg elismert szakértői, akik megvetéssel tekintettek A Bor Mestere címre, amit pöffeszkedő és költséges affektálásnak tartottak, ám lényem egy másik része – mely sápadozó irigységgel lapozgatta a Wine Spectatort, és hajnalig fennmaradt, hogy kidolgozza a tételeket – mégis úgy érezte, senki és semmi vagyok nélküle. A BM ugyanolyan, mint a doktori cím – vagy még rangosabb, hiszen háromszáznál is kevesebb bormester él az egész világon. Öt teljes éven át készültem A Tesztre: órák százait és dollárok ezreit öltem lögybölésbe, kortyolásba, köpködésbe.

Háromszor futottam neki. Először katasztrofális eredménnyel: a rám záporozó kérdések csak ráébresztettek, mennyi tanulnivalóm van még.

Egy évvel később letettem a vizsga elméleti részét – teljesítettem a szőlészettel és borászattal, a bor árusításával, tárolásával és fogyasztásával kapcsolatos vizsgafeladatokat –, ám ezután még át kellett mennem A Teszt másik, rémálommal felérő gyakorlati részén is, amikor néhány korty alapján, vakon kell azonosítani az üvegpoharak erdejébe kitöltött többtucatnyi különféle bort. A Bor Mestere program büszkén „a borvilág legnehezebb elméleti és gyakorlati próbájaként” hirdeti magát, s

ugyanilyen büszkén minden évben meg is buktatja a jelentkezők túlnyomó részét. Nekem pedig már csak egyetlen esélyem maradt túljutni rajta, mielőtt a Bormesterek Brit Intézete eltilt minden további próbálkozástól.

– Franciaország a gyenge pontod – mutatott rá Jennifer néhány hónapja, az egyik próbavizsga során. – Nem az összes francia bor, csak a fehérek. Ami azért is érdekes, mert A Teszt sokkal több mindent lefed, mint az én időmben. Nemcsak Dél-Afrikát, de Libanont, Ausztráliát, Oregont, Kaliforniát…

– A te idődben még nem is létezett az Újvilág – incselkedtem vele. – Meg a többi, Dél-Afrikán túli hely. – Jennifer Fokvárosban született, ezért egész életét a pinotage népszerűsítésének szentelte.

– Te viszont brillírozol az Újvilágban. Mindig jól ment, már a legelején is. Nem, neked határozottan az Óvilág fehérborai okoznak gondot. A tökéletes ellentétem vagy. – Jennifer egy pillantást vetett felém a poharak felett. – Gondoltál már arra, hogy Franciaországba utazz?

– Franciaországba?

– Miért olyan borzasztó ez? Igen, Franciaországba, tudod, abba az országba, ahol egészen jóféle borocskákat készítenek. Nézd, Kate. Mint a szakmai mentorodnak, kötelességem kéretlen tanácsokat osztogatni, ezért most azt mondom, ha át akarsz menni a vizsgán, jobban kell ismerned a francia borokat. Mert az a helyzet, hogy nem ismered. Sőt, szinte olyan, mintha tiltakoznál az ellen, hogy megismerd őket. – Metsző pillantásában anyai aggodalom keveredett a szakmai tekintéllyel.

Jenniferrel egy spanyol étteremben találkoztunk, ahol vezető sommelierként dolgozott, míg én a suli mellett pincérkedtem. A szárnyai alá vett, és arra bátorított, hogy képezzem magam a borok területén. A Bor Mestere programban is ő volt a mentorom. A támogatása nélkül sosem jutottam volna idáig.

Már a tekintetétől fülig pirultam.

– Azt hiszem, sokat fejlődtem a bordói borok területén.

– Ó, épp eleget tudsz – legyintett. – Én itt arról beszélek, hogy nem ismered igazán a francia bort. Nemcsak a bortermelő régiók közti különbségekre, hanem az egyes tájegységek apró eltéréseire gondolok. A

borvidékek jellegzetes karaktereire, amelyek akár öt kilométerenként változhatnak. Látogass el a pincészetekbe! Találkozz a termelőkkel! Igyad a borukat! Sokan ölnének egy ilyen feladatért. – Kihúzta magát a széken.

– Még beszélsz franciául, igaz?

A félig teli poharak sorára meredtem.

– Visszajönne, ha erőltetném…

– Gondold végig! Egy hosszú vakáció, legkevesebb három-négy hónap.

Sokat kell utaznod és jelen lenned a szüreten. A saját szemeddel kell látnod a folyamatot.

– Három-négy hónapig? – Csak tíz nap szabadságot kaptam egy évben. – Ennyi időre nem tudok elszabadulni.

– Miért nem? Ausztráliát is bejártad.

– Ja, még a főiskola után – tiltakoztam. – Ma már minden más.

Fizetnem kell az autót. A lakást. – Franciaország, sikítottam némán a fejemben. Nem mehetek vissza Franciaországba! Csak annyit mondtam: – Ez nem olyan egyszerű.

– Azért csak gondold át!

– Úgy lesz. – Készen álltam arra, hogy elfelejtsem az egész beszélgetést. Ám ezután történt egy s más.

Először felhívott egy fejvadász. Szerettem a munkám a Courgette-ben, ezért általában belefojtottam a szót az ügynökökbe, mielőtt még elkezdték a mondókájukat, de ez megelőzött, és kibökött egy szót, amitől elállt a szívverésem. Sotheby’s.

Borárverésre szakosodott irodát hoznak létre a Napavölgyben, árulta el, és most folyik a jelöltek válogatása. A Bor Mestere minősítés alapvető követelmény. A személyes elbeszélgetésekre A Teszt után kerül sor.

Jennifer Russell ajánlott a figyelmükbe. Érdekel a dolog?

Eleinte mellébeszéltem. A Courgette a kritikusok kedvence volt, három csillaggal és lelkes közönséggel, másfelől én is tudtam, hogy nem maradhatok örökké a placcon. Amikor lement a nap, lefeküdni akartam, nem felkelni. Olyan kapcsolatra vágytam, amelyben szombat esténként vacsorázni járok egy étterembe, nem dolgozni. Súlyos ládákat emelgettem és napi tizennégy órákat talpon voltam – attól tartva, így aligha érem meg a békés öregkort. Azon viccelődtem, hogy csak egy

lágyéksérv választ el a munkanélküliségtől – nem sokra rá előléptettek, mert a Courgette előző sommelier-je lágyéksérvet kapott. Vonzott a lehetőség, hogy pályát változtassak, ráadásul egy olyan patinás aukciósháznál, mint a Sotheby’s, patinás borgyűjteményekkel dolgozhattam és árveréseket szervezhettem, állandó és jól fizetett munkám lehetett mindenféle extra juttatással. Igen, feleltem rövid gondolkodás után, érdekel a dolog. Nem, biztosítottam a fejvadászt, A Teszt nem okoz problémát – azután imára kulcsoltam a kezem.

A második eseménytől mindenki ledöbbent. Egy borongós és esős júliusi délután, amilyen még nyár derekán sem ritkaság San Franciscóban, Bernard „Stokie” Greystokesot – a Courgette bon vivant és borbarát tulajdonosát – letartóztatták sikkasztás gyanújával. A szövetségiek bilincsbe verve vitték el két főétkezés között. Néhány nappal később megtudtuk a szomorú igazságot. Stokie fülig eladósodott, az étterem csődbe ment, mindnyájan munkanélküliek lettünk. Tizenöt év után a Courgette örökre bezárta kék-fehér csíkos ajtóit.

Háromsaroknyira onnét, egy bárban gyűltünk össze, ahol a margarita rövid úton átadta helyét a tequilának, majd a még több tequilának, egyenesen az üvegből. Egymásba kapaszkodva próbáltuk megemészteni a hírt, gyászoltuk a Courgette-et, és keseregtünk saját anyagi helyzetünk miatt. Később, amikor hajnaltájt lüktető fejjel felébredtem, próbáltam gyakorlatiasabban gondolkodni. A megtakarításaimból talán kihúzhatok pár hónapot, de A Teszttől így is közel egy év választott el. Keresnem kellett egy másik munkát.

– A felszabadult időt arra is használhatnád, hogy alaposan felkészülj a vizsgára – vetette fel Jennifer, amikor másnap reggel felhívtam a hírrel. – Amennyire én látom, itt a remek lehetőség, hogy beutazd a bortermő vidékeket.

– Csak pénz ne lenne a világon.

– Airbnb a barátod. A megtakarított pénzeden vegyél egy repülőjegyet Franciaországba! A családodnak szőlője van Meursault-ban, nem?

– D… de… – vallottam be.

– Kérdezd meg tőlük, hogy befogadnának-e néhány hónapra. Mondd azt, hogy kosztért és kvártélyért dolgozol a szőlőben. Hidd el, nincs az a

pincészet, amelyik nemet mond egy ilyen ajánlatra. Amellett – melegedett bele – ha időben elkezdesz tervezni, pont ott lehetsz a vendanges-on.

Lehetett bármennyire erőszakos és bosszantó, Jennifer az évek során egyetlen rossz tanácsot sem adott. Lenyeltem a büszkeségem, írtam Heathernek és Nicónak, így néhány héten belül azon a helyen találtam magam, ahol soha többé nem akartam: egy Párizsba tartó közvetlen járaton.

[1] pékségben

2. fejezet – Itt is vagyunk. – Heather elfordította a gombot, mire az ajtó recsegveropogva kinyílt, hogy felfedje a sötét mélységbe leereszkedő lépcsősort. – Nagy levegő – tette hozzá.

Követtem a pincébe, melynek hűvös és nyirkos levegője penészt sejtetett. Csupasz villanykörte lógott a mennyezetről, áttetsző fényleplet borítva a helyiséget betöltő lomokra. Régi ruhák buggyantak elő az ásítozó ládákból, magazinok és napilapok tornyai omladoztak, szuvas bútorok meredtek ránk fenyegetőn. Láttam televíziókat a távirányítók előtti korból, egy rádiót a televíziók előtti korból, egy repedezett földgömböt a Szovjetunió előtti korból, és több ventilátort a modern villamos hálózat előtti korból. S mindezt csak a bejárat közvetlen közelében.

Heather biccentett felém.

– Te jó ég – suttogta. – Mintha a sötétben szaporodnának…

– Mint a Gyűjtögetőkben.

– Hm? – Levette tekintetét a szeméthalmokról, és kérdőn nézett rám.

– Tudod, abban a realityben, amelyben vegyvédelmi ruhát húznak, és kitakarítják a buggyantak házát, akik semmitől sem tudnak megválni.

– Egy egész tévéműsor szól erről? Istenen, néha tényleg olyan, mintha sosem jártam volna az Államokban.

– Azok az emberek belehalnak a gyűjtögetésbe. Rájuk omlik a sok szemét, és megfulladnak alatta.

– Mi most a takarítók vagyunk vegyvédelmi ruhában, vagy azok, akik elevenen eltemetik magukat?

– Talán mindkettő.

– Nevetnék – sóhajtott fel –, ha történetesen nem lenne igaz. – Kibontott egy hengerre való szemeteszsákot. – Oké, te kezdd ezen az

oldalon, én a másikon, aztán középen találkozunk, valamikor februárban.

Hogy hangzik?

– Nem is rossz – bólintottam, mire letépett egy zsákot, és felém nyújtotta.

Ebéd után Heather el akart vinni Beaune-ba, hogy őgyelegjünk kicsit az óváros girbegurba utcáin és igyunk egy limonádét a Carnot-ban.

– Ez az első napod. Bőven lesz még időnk kitakarítani a cave-ot[2], mielőtt kezdődik a vendanges. – Mégis, láthatóan megkönnyebbült, amikor azt javasoltam, hogy lássunk neki azonnal.

– Segítek, amiben tudok – jelentettem ki, részben az igazságnak megfelelően. Nem tettem hozzá, hogy még nem állok készen a múltidézésre, miután egy évtizede nem láttuk egymást. Így hát bajtársias csendben dolgoztunk: nem hallatszott más, csak a kartonok ropogása és a műanyag zsákok suhogása. Néha hangosan megjegyzést tettem egy-egy doboz tartalmára.

– Koszos rugdalózók és cumik. Penészes plüssállatok.

– Kuka!

– Koszos pelenkák, de vagy egymillió.

– Kuka!

– Egy középkori kínzóeszköz? – Feltartottam a műanyag objektumot a gumicsövekkel.

– Jesszusom, a mellpumpám. Kuka!

Különös érzés, gondoltam, mások emlékeit szortírozni anélkül, hogy tisztában lennénk az érzelmi vonatkozásaikkal. Itt van például ez a halom műszálas póló: csupa alapszín és statikus elektromosság. Hunyorogva néztem az egyik sárga-kék csíkozását, a hátára nyomtatott CHARPIN nevet és a hatalmas 13-as számot.

– Valami mez… talán Nicóé?

– Kuka! – Majd halkabban: – Meg ne mondd neki!

Félretettem az egyik focimezt, majd a szemeteszsákba csúsztattam a többit. Amikor kinyitottam a következő dobozt, ujjbegyemmel puha bőrt tapintottam, és kivettem egy aprócska csizmát fakó rózsaszín szalagokkal. Ahogy átfordítottam, megláttam a talpára írt nevet: Céline – ebből kiderült, hogy a mamám járt ebben a csizmácskában, aki valamikor

ebben a házban élt. Akárhogy próbáltam, nem tudtam őt elképzelni aranyosan felöltöztetett, pufók arcú kislányként. Lelki szemeim előtt mindig ropogósra keményített és fényesre csiszolt üzletasszonyként jelent meg a tökéletes szőke kontyával.

Habozni kezdtem. Megtartsam a cipőjét? Sosem fűzték gyengéd érzelmek a gyökereihez. Olyannyira, hogy mire megszülettem, már elhagyta anyanyelvét – még az akcentusát is levetkőzte –, és „adózási okokból” lemondott francia állampolgárságáról is, amit így rám sem örökített tovább. Viszont talán csak ez a kis bokacsizma maradt az egész gyerekkorából. Úgy döntöttem, egyelőre megtartom.

A doboz aljáról megsárgult, miniatűr matrózruha került elő szögletes gallérral és apró rézgombokkal.

– Ó, nézd! – kiáltottam fel. – Ez biztosan Philippe bácsié volt. – Üres kartondobozért nyúltam. – Nyitok egy új dobozt neki és Jeanne néninek.

Heather odalépett, és elvette tőlem a ruhácskát. Láthatóan habozott.

– Nico szülei Szicíliába utaztak.

– Jó, de szétválogathatják a holmijukat, ha visszajöttek.

Heather tovább habozott. Még a félhomályban is láttam az arcára felkúszó, sötét pírt.

– Talán igazad van – döntötte el végül, azzal visszatért a saját oldalára, mielőtt bármit kérdezhettem volna.

Késő délutánra buggyanásig telerakott zsákok tengerében gázoltunk, furcsamód a pince mégis érintetlennek tűnt, továbbra is lomok borították mindenütt.

– Esküszöm, újratermeli magát, amint elfordulok – nyögött fel Heather, ahogy kihordtuk a dobozokat és zsákokat Nico kisteherautójának platójára. Néhány csésze tea és némi keksz után azért kezdtünk felderülni. Visszatérve a pincébe átpakoltunk néhány dobozt, amivel sikerült feltárnunk a padlózat egy teljes négyzetméterét. Heather egy bőröndöt rángatott be ide, egy letűnt kor ormótlan relikviáját kemény falakkal, karcos bőrszegéllyel és sárgaréz csatokkal. Vaskos bőrfogantyú csüngött alá a tetejéről.

– El tudod képzelni, hogy ezt magaddal kell hurcolnod? Kerekek nélkül? – Heather letérdelt, hogy felnyissa a csatokat. – Hoppá.

– Mi az? – néztem fel egy könyvekkel teli dobozból.

– Beragadt.

– Várj. – Átpréseltem magam két fémpolc között. – Hadd nézzem. – Ahogy letérdeltem a bőrönd mellé, a vaskos fogantyú mellett kis névtáblát láttam, egy elnyűtt bőrcímkét H. M. C. kezdőbetűkkel.

Megmarkoltam a csatot. – Zárva van. Nincs meg a kulcsa? Nézz körül a padlón!

Felkapcsolta mobilján az elemlámpát, és a padlóra irányította a fénysugarat.

– Nem látok semmit. – Újabb próbát tett a csattal. – Talán felfeszíthetnénk. Nincs itt valami szerszám?

– Mi lenne, ha megpróbálnánk… – Végigtapogattam a farmerom zsebeit. – Esetleg ezt? – Feltartottam összecsukható dugóhúzómat.

Elnevette magát.

– Ezt tényleg mindenhová magaddal viszed?

– Vészhelyzet esetére. – Odaadtam neki. Óvatosan beillesztette a dugóhúzó hegyét a zárba, azután rácsapott a másik végére egy francia–angol szótárral.

– Nem hinném, hogy beválna. – Összerezzent, ahogy a nehéz könyvvel ráütött a hüvelykujjára.

– Majd én. – Megmarkoltam a szótárt, és miután gondosan céloztam, rácsaptam a dugóhúzóra egyszer, kétszer. Egy éles és hirtelen pattanás nyomán felnyílt a csat.

– Többet nem csúfollak a dugóhúzód miatt – fogadkozott Heather, ahogy felemelte a bőrönd fedelét. – Jaj, ne! Még több régi gönc. Nem hiszem el.

Letérdeltem, és kivettem a megfakult, nyomott virágmintás ruhát.

Talán a negyvenes évekből származott: illedelmes, szögletes nyakrész, rövid, buggyos ujjak. Sokat hordhatták: kétes eredetű foltok a hónalj alatt és szerte az anyagon; apró lyukak egész csillagképe egy nagyobb szakadás körül, mintha megpörkölődött volna. Egy másik pamutruha is hevert alatta, ugyanilyen stílusú, csak piros alapon fehér pöttyös, a szoknyarészén még több lyukkal. Egy praktikusabb szoknyanadrág vastag, barna tweed anyagból. Egy pár szandál, vékony, szürke bőrpántjai

fényesre koptak. Egy kilapult, cserbarna kalap molyrágta karimával.

Több pár női csipkekesztyű, egy fél pár fekete selyem pikéből.

– Kinek a holmija ez? – Magam elé tartottam a pettyes ruhát. A térdemig ért, tehát olyasvalakinek készült, aki ugyanolyan magas lehetett, mint én. – Nem lehetett nagyanyáé. Ő túl alacsony lett volna ehhez.

– Nézd! – Heather tovább turkált a bőröndben. – Van itt más is. Egy térkép. – Széthajtogatta. – Paris et ses banlieues. Párizs és elővárosai? – Leásott a mélybe. – És… egy boríték! – Kiemelt és felfedett egy köteg fekete-fehér fényképet, amit alig láttunk a félhomályban. – Ne menjünk fel? Különben is el kéne kezdenem a vacsorát.

A fényesen kivilágított konyhában előbb megmostuk szurtos kezünket, azután nekifogtunk a fotók tanulmányozásának.

– Szinte biztos vagyok abban, hogy ez a birtok. – Heather felmutatott egy képet, melyen a szőlősorok között kis, hegyes, cseréptetős kőház állt.

– Ismerem ezt a cabotte-ot. Ovális, ami ritkaság. Rendszerint kör alakúak.

– A következő képen két fiú állt egy sárga labrador retriever mellett. Az utolsó fotón egy család pózolt a ház előtt. Középütt sötét bajszú, testes férfi állt, az ajkán sóhajnyi mosollyal, a fején hegyes sapkával, mellette pedig egy kockás pamutruhát viselő, karcsú asszony, akinek porcelánbabát idéző vonásain merev mosoly ült. Elől a két fiú guggolt, őket külön is lefényképezték a kutyával. A kisebbik dacosan tűrte a fotózást, míg valamivel idősebb testvére borzas hajjal és sápadt arcán sötét tekintettel meredt a lencsébe. A kölykök fölé egy tizenéves lány tornyosult vállára omló, hullámos, barna hajjal, virágmintás ruhában, az orrán kerek, teknőckeretes szemüveggel.

– A lány ruhája – mutattam rá. – Ez volt a bőröndben.

– De ki lehet? – kérdezte Heather. – Te felismersz bárkit közülük?

Megráztam a fejem.

– Anyám sosem mesélt a családról, de ez a kölyök – mutattam a kisebbik fiúra – kiköpött Thibault. Szerinted nem?

Nevetni kezdett.

– Teljesen igazad van. – Hunyorogva kémlelte az arcokat, mielőtt átfordította a fotót. – Les vendanges. 1938. Vagyis nem Nico apja, mert ő

csak az ötvenes években született.

– Az egyik fiú nyilván Grandpère Benoît, de kié lehetett a bőrönd?

Amennyire tudom, nem volt nővére. – Megérintettem a kopott névtáblát, végigfuttattam ujjaimat a kezdőbetűkön. – Ki lehet ez a H. M. C.?

Heather megrázta a fejét.

– Sejtelmem sincs. Egy rég elveszett nagynéni? Egy megesett lány, aki szégyent hozott a családra?

Mielőtt válaszolhattam volna, felpattant a hátsó ajtó, és Thibault rontott be rajta.

– Mama! – vetette magát Heatherre. – Van egy meglepetésünk Katenek!

– Nekem? – kérdeztem.

Anna tűnt fel az ajtóban, majd Nico, a karján borospalackokkal.

– Kiválasztottam néhány bort egy dégustationhoz – mondta. – Segítek felkészülni a vizsgádra.

– Igen! – csapta össze Heather a két tenyerét. – Végre!

– Mire fel ez a nagy öröm? – kérdeztem, ahogy Nico felém nyújtott egy palackot, hogy bontsam ki.

– Hidegtál lesz vacsorára. – Heather összeborzolta lánya haját, és kerített néhány vágódeszkát az alacsony konyhaszekrényből.

– Mert az illik a borkóstolóhoz – bólintott Nico.

– És még csak főzni se kell! – tette hozzá Heather.

Húsz perccel később a konyhaasztalnál ültünk, illatos sajtot vágtunk, saucisson secet fektettünk a felszeletelt bagettre, és salátát halmoztunk a tányérunkra. Borospoharak egész erdeje meredezett előttünk.

– Ezt kóstold meg! – Nico újabb fehérbort töltött a poharamba, majd figyelte, ahogy körbelögyböltem, és mélyen belélegeztem az illatát.

– A színe tiszta és világos… szalmasárga némi arannyal… – kezdtem. – Csonthéjasok, fehér húsú barack és valami sósabb… mandula? – A nyelvem hegyére vettem néhány cseppet. – Igen… barack, de sárga.

Hosszan tartó, harmadlagos aroma fűszeres felhangokkal. – Egy újabb korty után halkan felsóhajtottam. Amikor felnyitottam a szemem, mindenki engem figyelt: Heather, Nico és a gyerekek. A bagettek megálltak a levegőben félúton.

– Alors? – vonta fel tömött szemöldökét Nico.

– Fenséges… – próbáltam húzni az időt.

– Vagyis? Melyik tájegység? – Maga felé fordította a címkét.

Elhatároztam magam.

– Montrachet?

Nico megbotránkozva mért végig.

– Mais non, Kate. A legutóbbi bor volt Montrachet. Ez Meursault. A mi borunk. Ízleld meg újra!

A második korty felfedte a virágos illatjegyeket a gyümölcsök mögött, és valami érzéki, szinte csábító aromát, amit nem tudtam hová tenni.

Pörgött az agyam, de hiába próbáltam beazonosítani. Hol ihattam ehhez hasonlót?

– Ez valahogy… olyan ismerős.

– Pas mal, Katreen! – Nico összepréselte az ajkait, és bólintott. – Ez a bor Jean-Luc földjéről való. Az apja készítette.

– Aha. Jean-Luc apja. – Nagyobbat nyeltem, mint akartam.

– Az egyik utolsó Les Gouttes d’Or, amit készített – tette hozzá Nico. – Csak azért hoztam fel a cave-ból, hogy összehasonlíthasd a többivel.

– Les Gouttes d’Or… Aranycseppek… – Ahogy ittam még egy kortyot, feléledt bennem egy emlék: Jean-Luc keze, amint egy szürkésfehér pókhálóval vastagon beszőtt palackot dédelget a dohos pincében. „Les Gouttes d’Or – csillogott a szeme a büszkeségtől. – A családom bora. 1978ból, az egyik legfantasztikusabb millésime-ből.[3] A legelső bor, amit az apám készített.” A nosztalgia hulláma olyan erővel tört rám, hogy a bor is megkeseredett a nyelvemen.

– Mama! – törte meg a csendet Thibault, ahogy lecsapta villáját az asztalra. – Nézni akarom a Barbapapát! Mindent megettem!

Félretettem a poharat, és reméltem, hogy senki sem veszi észre.

– Én is végeztem. – Anna lecsusszant a székéről.

– Várjunk csak, várjunk. Mit szokás ilyenkor mondani? – Heather várakozással teli pillantást vetett rájuk.

– Köszönjük a vacsorát, mama! – harsogták kórusban. – Most már mehetünk?

– Mehettek – bólintott az anyjuk. – Köszi, hogy megkérdeztétek.

Eltűntek a nappaliban, majd pillanatok múlva meghallottuk a tévé kiszűrődő hangjait.

– Ha már szóba került a cave… – Heather a poharáért nyúlt, és ivott egy kortyot. – Ma találtunk odalent valami érdekes dolgot.

– Ah bon? Quoi?[4] – Nico előrenyúlt a villájával, és felszúrta a sonkát, amit Thibault meghagyott. – Netán egy XV. Lajos-korabeli szekretert? – kérdezte reménykedve. – Vagy valami szörnyű mázolmányt, amiről kiderülhet, hogy az ifjú Picasso műve?

– Hát, nem. Csak egy öreg bőröndöt… tele ruhákkal. És néhány régi fényképpel. – Heather kinyújtotta a karját, felkapta a pultról a fényképeket, és átadta őket Nicónak, majd a válla felett nézte, ahogy átlapozza.

– Ez a mi birtokunk – akadt meg a férfi a szőlőről és kőházról készült felvételnél. – Apám néha elvitt táborozni ebbe a cabotte-ba. Emlékszel, Kate? Egyik nyáron mintha te is ott lettél volna. A papa szerint megmaradt olyannak, mint a régi szép időkben. Comme autrefois.[5] Egy sötét éjszaka emléke öltött alakot az emlékezetemben. Egy csillagokkal telihintett égbolt. Pattogó tábortűz, botokra tűzött kolbászok. Édesség gyanánt sötét csokoládékockák bagettbe töltve.

– A kunyhó közepén raktunk tüzet. – Nico a következő fotóra, a csoportképre ugrott. – Hű, a ház is pontosan ugyanolyan.

– 1938-ban készült. – Heather elcsent egy csemegeuborkát a tányérjáról. – Ismersz valakit közülük?

Nico megvizsgálta az alakokat.

– Őt. – A testes férfira mutatott, akinek hangsúlyos, gall vonásai és sötét tekintete az övét idézte. – Ő a dédapánk, Édouard Charpin. A háború idején, egy munkatáborban halt meg, egészen fiatalon… talán pár évvel azután, hogy ez a fénykép készült. Ő pedig – mutatott a karcsú asszonyra – a dédanyánk, Virginie. Ő itt Benoît nagyapa – mutatott a vékony arcú fiúra. – A kisfiú pedig a testvére, Albert. Ő trappista szerzetes lett.

– Komolyan? – kérdezett közbe Heather.

– Akkoriban ez nem volt olyan szokatlan, chérie.

– Ő ki? – Heather áthajolt Nico széke felett, úgy mutatott a virágmintás ruhát viselő, fiatal nőre. – Ő is valami rokon?

A férfi tüzetesen tanulmányozta a fotót.

– Egészen olyan, mint…

– Thibault? – szúrta közbe Heather. – Nekem is úgy tűnik.

Nico zavart tekintettel nézett fel.

– Azt akartam mondani, hogy olyan, mint Kate. Nézd az ajkait.

Heather élesen beszívta a levegőt.

– Uramisten, igazad van.

Meredten néztem a fényképen szereplő lányra. Neki is zöld szeme lehetett? Szeplős orra? Amikor felemeltem a tekintetem, Heather és Nico olyan behatóan tanulmányozott, hogy belepirultam.

– Ki lehet H. M. C.? – próbáltam témát váltani. – Ezek a kezdőbetűk szerepelnek a bőröndön.

– Nem tudom – vallotta be Nico. – Igazából apám ismeri a család történetét. Ő őrzi a livret de famille-t, a család könyvét. – Visszacsúsztatta a fényképeket a borítékba. – Persze ti is tudjátok, mennyire… érzékeny tud lenni az ilyesmire. Nem szívesen beszél a múltról.

Bólintottam, miközben magam elé idéztem Philippe bácsi éles vonásait és zord tekintetét. Gyermekként megrémített azzal, hogy képes volt egyetlen megsemmisítő pillantással belénk fojtani minden vidámságot.

Még főiskolásként is félelmetesnek találtam rideg zárkózottságát – nem beszélve arról, hogy folyton kijavított, ha franciául beszéltem, ezért végül inkább meg se szólaltam előtte. Nem, Nico jól mondta, a nagybátyám nem olyasvalaki, akit a múltról faggat az ember.

– Azért ez szomorú. – Végigsimítottam a borítékon. – Hogy így elfelejtettük ezt a lányt. Hogy beleveszett a múlt ködébe.

Az asztal túlsó felén Heather válla haloványan megereszkedett, mielőtt összeszedte magát, és nekiállt egymásba rakni a tányérokat.

– Őszintén, nem ez vár mindnyájunkra? – tette fel a kérdést.

Napjaink rövidesen rutinszerűvé váltak. Reggelente elkísértem Heathert és a gyerekeket a napközis táborba, majd miután kitettük a kölyköket, a Beaune-tól tizenöt mérföldnyire eső szeméttelep felé vettük az irányt.

Heather minden körnél egy doboz házi sütésű brownie-t hozott a telepvezetőnek, aki többnyire segített lepakolni a teherautóról –

megragadta a dobozokat és zsákokat, mielőtt kivergődtünk volna a fülkéből. Ezután a helyi adományboltot ejtettük útba, ami ilyenkor még nem nyitott ki, ezért a hátsó ajtónál hagytuk a lomokat, és eloldalogtunk, mintha besurranó tolvajok lennénk. Végül visszatértünk a házhoz, és leereszkedtünk a pincébe, ahol tovább válogattunk, lomokat zsákoltunk és dobozoltunk. Egy körül rövid ebédszünetet tartottunk, csak megmikróztunk valami maradékot, amit rendszerint a pultnál állva ettünk meg, miközben a mobilunkra meredtünk – „El ne mondd a kölyköknek!”, mormolta Heather –, azután folytattuk a munkát, amíg el nem jött az idő, amikor mennünk kellett értük.

Eleinte aggódtam, hogy ennyi időt töltünk kettesben Heatherrel.

Féltem, hogy túlságosan kíváncsi lesz a San Franciscó-i életemre, és túl sok kínos kérdést tesz fel. Nem szívesen vallottam be, hogy a munkámon kívül jószerével nincs is életem. A Teszt emésztette fel minden szabadidőmet és elkölthető jövedelmemet. Nem csoda, ha nem találkoztam olyan férfival, aki hajlandó lett volna a másodhegedűs szerepére a munkám mellett.

Heather azonban kitartóan magába zárkózott – ami azt illeti, a rá egyébként nem jellemző hallgatagsága lassan bennem ébresztett vágyat, hogy firtatni kezdjem az okát. Vajon csak próbál tapintatos lenni? Vagy más köti le a figyelmét? Nyilván van elég dolga a házzal, a kölykökkel, a közelgő vendanges-zsal. Néha mégis azon kaptam, hogy csak mered maga elé, és annyira elmerül a gondolataiban, hogy még a civakodó gyermekei sem képesek felkelteni a figyelmét. Emiatt óhatatlanul is úgy éreztem, titkol valamit.

Egy hét alatt többtucatnyi könyves dobozt nyitottunk fel, bennük rég elavult útikalauzokkal, bőrbe kötött, francia klasszikusokkal és annyi francia–angol/angol–francia szótárral, ami a fordítók világtalálkozójára is elég lett volna. Mindketten egyforma döbbenettel meredtünk egy jókora olajfestményre, melyen egy sápadt, fiatal nőalak tálcán hordozta egy szakállas férfi levágott, halottfehér és fennakadt szemű fejét. Az elmetélt nyakból vér csepegett a földre.

– Borzalmas – állapította meg Heather. – A lefejezett Keresztelő Szent János. Amikor beköltöztünk, még az étkezőben lógott. A dédanyátok

nyilván igazi très croyante volt, bigott katolikus. Művészi értelemben giccses vacak, de azért nem olyasmi, amit csak úgy kidob az ember.

A legtöbb lom nem állított bennünket ilyen dilemma elé. Nagy tüzet raktunk az újságok, magazinok és három példányban létező, régi hivatalos iratok halmaiból. Elvonszoltuk a magába omlott, súlyos futonágyat, melyen Heather és Nico felváltva aludt Anna születése után.

– Elfog az álomkór, ha csak ránézek – jegyezte meg Heather.

A konyhaasztalt, amit epesárgával kevert zöldre festett.

– Martha Stewart tévedett. Elmehet a búsba.

A világos furnérú szekrényt, melynek törött fiókjai csorba fogsorként ásítottak.

– Ikea.

Előástunk néhány hasznosabb bútordarabot, ami nem képviselt értéket, de legalább megmenthetőnek tűnt: egy kis íróasztalt, amire ráfért egy lakkréteg; egy karosszéket, amit Heather szerint még újra lehetett húzatni. Ám bármennyire is figyeltünk, nem találtunk semmit, ami magyarázatot adhatott volna a titokzatos H. M. C.-re, a bőröndre és tartalmára.

– Hé! – szakította félbe Heather a gondolataimat. – Emlékszel erre?

Kis halomra való vékony iskolai füzetet hozott oda, a francia fajtából: kockás lapokkal és rikító színű borítóval. Kinyitottam egyet, hogy viszontlássam saját kézírásomat: Côte de Beaune-Villages, 2004. Piros bogyós gyümölcsök, föld, gomba. Lágy, könnyű. Alacsony sav- és tannintartalom. Összecsaptam a füzetet.

– Emlékszel a borkóstolóklubunkra? Vagy mondjam inkább úgy… – vetett rám Heather egy alamuszi pillantást –, hogy az okostojások klubjára?

Kipréseltem magamból egy fáradt mosolyt.

– Úgy látom, rád tényleg nagy hatást tett…

– Most viccelsz? Órákon át képesek voltatok azon vitázni, melyik piros bogyós gyümölcs a domináns. Az eper! Nem, a ribiszke! Nem, az eper! Nem, különben is szamóca. Legszívesebben összeöntöttem volna a borokat egyetlen nagy pohárba, hogy megigyam, és kész.

– Szerintem meg is tetted.

– Azt mondod? – Édesen elmosolyodott, ahogy visszatért a pince ráeső részére, és otthagyta nálam a füzeteket.

Jean-Luc találta ki a borkóstolóklubot, miután megtudta, hogy borkultúrát is tanultam a Berkeley-n. „Ha már Franciaországban vagy, muszáj megismerned a francia borokat!” Heather nem lelkesedett az ötletért, de addigra bármit megtett volna, csak több időt tölthessen Nicóval. Nem, dehogy, nem úgy tekint rá – otthon várja a pasija! Ő csak a franciát akarja gyakorolni. (Amikor néhány héttel később az unokatestvérem elvitte őt az Opéra Garnier állószekciójába, és a szünetben elővarázsolt a zsebéből egy apró pezsgőspalackot, önkéntelenül is megsajnáltam a fiúját, akit hátrahagyott a Berkeley-n.

Szegény srác, esélye se lehetett.)

A kis padlásszobámban tartottuk a borkóstolóklubot, miután egyedül én éltem külön. Házinénim igazi burzsoáként három zegzugos szintet lakott egyedül, csak az egykori chambre de bonne-t, a cselédlakot adta ki, hogy ezzel egészítse ki nyomorúságos özvegyi járadékát. Négyen zsúfolódtunk össze a szűkös helyen: Heatherrel az ágyon kucorogtunk, míg Jean-Luc és Nico a terrakottapadlón ücsörgött. Olcsó borospoharakból ittunk, és az ablakpárkányon hűtöttük a fehérbort, miután egy hűtőszekrény már végképp nem fért volna be a szobába. Kis asztalkámra rendeztem a bagettszeleteket és a Comté sajtot, köréjük meg négy műanyag poharat.

– Hogy beleköpjünk? – ütközött meg Heather. – Nem mondod komolyan.

– Az egyetemen is így csináltuk. A profik ilyet használnak.

– De ez akkor is… fúj! – Elfintorodott.

– Ha kell, ott van, ennyi. – Jean-Luc kihúzta a dugót egy sauvignon blanc-os palackból.

Senki sem köpte ki. Naná, hogy nem. Kis, mértéktartó kortyokkal és olyan általános jellemzésekkel kezdtünk, mint kovás, minerális vagy savas.

Ahogy telt az este, a bor egyre riasztóbb ütemben folyt, míg leírásaink – melyeket bizonytalan kézzel körmöltünk le kis füzeteinkbe – egyre inkább rímtelen és értelmetlenül zagyva verseknek tűntek.

– Egy almafa, ahogy a patakmederben ázó kövek fölé hajol mediterrán citrus aromájában fürösztött gyümölcsével, némi keserű, epés felütéssel –

szavalt Heather.

– Mélyenszántó – jegyezte meg Nico olyan mosollyal, ami nem is tűnt gunyorosnak.

– Hát nem? – kacagott fel Heather. Önkéntelenül is előtört belőlem egy elcsigázott sóhaj, s ahogy vetettem felé egy pillantást, Jean-Luc arcán is szórakozott közönyt véltem felfedezni.

Amikor Nico először említette barátját, Jean-Lucöt, óhatatlanul is arra gyanakodtam, hogy össze akar boronálni minket, de minél több időt töltöttünk együtt, annál nyilvánvalóbb lett, hogy egyszerűen csak szeret lógni Jeellel, ahogy ő hívta. Jean-Luc a szomszédos szőlészetben nőtt fel, emlékeztem is rá a gyerekkori látogatásaimról, miután ő volt a srácok közül az egyetlen, aki ahhoz is félénk volt, hogy megpróbáljon angolul szólni hozzám. Meglepetésemre az esetlen, csontos fiúból magabiztos fiatalember lett, aranyló barna hajjal és hasonló árnyalatú, tisztán csillogó szempárral. Csak úgy sugárzott a könnyed báj abból a szemből, mely mindenkor hajlott rá, hogy felragyogjon vagy empátiát mutasson, miközben a mélyéről kiolthatatlan melegség áradt. Jeanne nénikém szerint mindenki imádta Jean-Lucöt – a kisbabák, a kóbor macskák és a pékség pultjait támasztó vénkisasszonyok is.

A borkóstolóklub. Azt se nagyon tudtuk, mit csinálunk, mégis rengeteget tanultam belőle. Hogyan érezzem ki a kovát és a mészkövet Champagne ropogósan pezsgő aromájából. Hogyan itatja át a misztrál a Côtes du Rhône-t a zöldpaprika illatával. Hogyan mesélnek a borok – egy helyről, egy személyről, egy pillanatról; egy boldog vagy nyomorúságos nyárról; egy magabiztos, aggodalmaskodó vagy éppen szerelmes borkészítőről. „A bor a palackban szunnyad, de ettől még változik és fejlődik – tudtuk meg Jean-Luctől. – Amint kihúzzuk a dugót, újra lélegzik, és magához tér. Mint egy tündérmesében. Un conte de fées.”

Tekintetével fogva tartotta az enyémet.

Akkor kezdődött? Egy pillantással, egy cirógatással, egy futó érintéssel? Később, immár kettesben, dühös-vörös arcpírja árulkodott megingó önbizalmáról. „Valahányszor látlak, tiszta idiótának érzem magam, Kate. Egyszerűen… megrémítesz. A tökéletes ízleléseddel, meg

azzal, ahogy kifejezed magad, egyszerre mókásan és precízen… Sosem gondoltam volna, hogy észreveszel.” Váratlan sebezhetősége láttán bennem is feloldódott valami. Ajkai átsuhantak az enyémen, bőrét érdesnek éreztem, teste átmelegített, ruháink egy halomba hullottak a padlóra.

Akkor szerettünk egymásba? Hosszú sétákat tettünk a girbegurba utcákon, és suttogva beszélgettünk az éjszaka sötétjében. Megvitattuk kedvenc könyveinket és zenéinket, meg hogy mire véljük a szeszezetlen desszertborokat. Ezek a szívből jövő beszélgetések – a szüleim válásáról és új kapcsolatairól, a családja szőlőiről és a parcellákról, melyekkel reményei szerint gazdagíthatta őket – közelebb hoztak minket egymáshoz, mindig csak egyre közelebb, amíg már úgy éreztük, mintha örökké egyek lettünk volna.

Pedig nem volt, csak egy könnyű nyári románc. Ábrándos közjáték, mi pedig túl fiatalok ahhoz, hogy egy örökké tartó kapcsolatba bonyolódjunk. Mégis, amikor egyik reggel arra ébredtem, hogy ruganyos testével ott fekszik mellettem, úgy éreztem, még sosem voltam ennyire boldog. Másokkal is jártam Jean-Luc előtt, ám most először úgy tűnt, hogy valaki tényleg engem lát – nemcsak a csini pincérnőt, a középszerű francia szakos diákot vagy a magányos kamaszt, akit a szülei túl sokat hagytak egyedül, hanem valóban engem. Akkor először őszintén és fülig szerelmes lettem.

Aztán valahogy minden kisiklott.

A füzetek nyirkossá váltak az ujjaim között. A bal lábam kezdett megmacskásodni. A pince másik felén Heather szétbontott egy szemeteszsákot, és megrázta, hogy a vékony műanyag kibomlott vitorlaként csapkodjon és dagadozzon. Nehézkesen felegyenesedtem, kerestem egy üres dobozt, és elhelyeztem bennük a füzeteinket. Hosszú idő telt el. Tíz év. Mégis hallottam a hangját, ahogy a fülembe suttog az éj legsötétebb óráiban. Mégis magamon éreztem a karját, amellyel magához vont…

Felkaptam egy halom molyrágta pulóvert, és a füzetekre dobtam, majd behajtottam a kartonfüleket, hogy a doboz semmiben sem különbözzék

többi társától, melyek másnap a szeméttelepen végzik. Azután közelebb húztam a következő dobozt.

Amint kinyitottam, szívem újra a szokott ütemében vert. Törött karácsonyfadíszek. Szétmálló girlandok. Fényfüzérek, melyek dugója könnyen rövidzárlatot okozhat. Kuka. A következő dobozért nyúltam. Újabb könyvek. Felütöttem az elsőt, egy francia nyelvű tankönyvet.

Belelapoztam… a periódusos rendszer… á, egy kémiakönyv. Kuka. A többi is mind franciául volt, mind egyetlen iskolatáskából: történelem, matematika, biológia, plusz még egy példány a Monte Cristo grófjából.

Kuka. A doboz alja felé vaskos kötegben kemény fedeles, barna füzetek – cahiers d’exercices tele példamondatokkal, valamennyi kínos gonddal megformált talpas betűkkel. Belepörgettem az elsőbe, mielőtt a többivel együtt félretettem. Kuka.

A doboz aljában újabb méretes és lapos kötetet tapintottam. Vagyis egy barna bőrmappát, dombornyomott liliommintával, benne valamilyen elsárgult dokumentummal. Egyik oldalon babérkoszorúk szegélyezték hivatalos pecsétekkel, felül pedig a Lycée de jeunes filles à Beaune[6] felirat szerepelt. Ahogy elolvastam a szöveget, elkészítettem magamban a fordítást:

Francia Köztársaság Érettségi bizonyítvány 1940. július 3.

Kiadatott Mademoiselle Hélène Marie Charpin részére

Levegő után kaptam.

– Hélène!

Heather feje bukkant fel egy dobozhegy mögül.

– Jól vagy? – tudakolta.

– Nézd! Beaune-i középfokú lányiskola – olvastam ki az intézmény nevét. – H. M. C. – Meglobogtattam a mappát a levegőben. – Hélène Marie Charpin.

– Várj, mi? Oké, odamegyek. – Heather átküzdötte magát a kacatokon, és elvette tőlem az iratot. – Hélène Marie Charpin, született Meursault-

ban 1921. szeptember 12-én. – Mutatóujjával megérintette a szavakat.

– Biztosan ő az a lány a fényképen! Övé lehetett a bőrönd, de… – Összeráncoltam a homlokom. – Ki lehet? Ha Charpin a vezetékneve, akkor hogyan lehet a rokonunk?

Heather élesen beszívta a levegőt.

– Nézd – mutatott a dátumra. – A bizonyítványt 1940 júliusában állították ki. Közvetlenül azután, hogy a németek megszálltak minket.

– Lehet, hogy a második világháborúban halt meg? Ezért nem hallottunk róla?

– Talán… nem tudom. De miért tűnt el teljesen?

– Nem azt mondta Nico, hogy a dédapja, Édouard a háborúban halt meg? Talán összefügg a kettő.

Heather megvonta vállát.

– Ki tudja? – Hosszan babrált a bizonyítvánnyal, ahogy megpróbálta visszacsúsztatni a tartójába.

– Nico azt mondta, hogy az apja biztosan tudja, igaz? Bárcsak megkérdezhetnénk tőle. – Ahogy Philippe bácsit szóba hoztam, eszembe jutott egy esős nyári délután, réges-rég, még hat-hétéves korunkban, amikor Nico besurrant az apja irodájába, hogy kölcsönvegye az ollóját.

Gyerekként be se tehettük oda a lábunkat, és amikor az apja rajtakapta, Nicót gyorsan utolérte a büntetése: alaposan kiporolta a fenekét. Nico elintézte annyival, hogy nem is fájt igazán, de én sosem felejtettem el Philippe bácsi összeszorított és elfehéredő ajkait, ahogy az engedetlenséget fogadta. – Nem mintha bármikor is túl készséges lett volna.

Mielőtt Heather válaszolhatott volna, kivágódott a pinceajtó, és Nico jelent meg a lépcsőkön.

– Hé, Nico! Sosem találnád ki, mi volt az egyik… – Amint megláttam az arcát, elhaltak ajkamon a szavak. Kipirult bőrén szinte világított hatalmasra tágult szeme, ahogy zihálva kapdosta a levegőt, mint aki idáig rohant.

– Hazajöttek – közölte a feleségével, aki úgy ugrott fel, mint egy megbokrosodott ló.

– Azt hittem, van még egy hetünk! – kiáltott fel Heather.

Nico megvonta a vállát.

– Juan megírta nekik a laboreredményeket. A papa egy napot sem akar tovább várni. – Nagy levegőt vett, és feszesen összefonta maga előtt a karját. Heather rágcsálni kezdte a szája sarkát.

– Mi a baj? – kérdeztem egyre nagyobb riadalommal. – Történt valami? Összenéztek, mielőtt teljes szinkronban felém fordultak.

– Nem, nem, ne aggódj – felelte Nico. – Ez csak… tudod… les vendanges. – Kipréselt magából egy mosolyt. – A szőlő készen áll arra, hogy leszedjük.

Holnap kezdődik a szüret.

– De minden rendben? – erősködtem. – Úgy viselkedtek, mint aki…

– El kell mennem a boltba – szakított félbe Heather. – Hányan leszünk holnap az ebédnél? Tizennyolcan?

– Számoljunk inkább hússzal – vágta rá Nico.

Heather bólintott, és felfelé indult a lépcsőn, máris a slusszkulcsát keresgélte a zsebeiben.

– Elő kell készítenem mindent – mormolta Nico, ahogy haladéktalanul követte. – A vödröket, a metszőollókat…

Pillanatok alatt nyomuk veszett, én pedig magamra maradtam a félhomályos pincében, ahol felvert porként kavarogtak a kimondatlan kérdések, hogy végül válasz híján a lomokra telepedjenek.

[2] pincét [3] évjáratból [4] Igazán? Mit? [5] Mint azelőtt.

[6] Beaune-i Leánygimnázium

Meursault, Burgundia

1939. szeptember 12.

Cher journal!

Nem tudom, más nyelven is olyan butácskán hangzik-e, mint franciául. Kedves naplóm… Más lányok tényleg ilyeneket írnak?

Nos, miután nem tudom, hol is kezdjem, először is elsorolom a tényeket, ahogy egy rendes tudóshoz illik. A nevem Hélène Charpin.

Tizennyolc éves vagyok. Meursault-ban élek, Burgundia Côte d’Ornak nevezett régiójában, egy kis faluban. A papa szerint a családunk azóta foglalkozik borkészítéssel, amióta Duc de Bourgogne chardonnay-t telepített ezekre a lankákra, aminek megvan már legalább ötszáz éve. A papa persze szereti eltúlozni a történelmi tényeket, ha ezáltal egy-két hordóval többet adhat el. Alig néhány hete azt mesélte egy amerikai importőrnek, hogy maga Thomas Jefferson vitte el a borunkat Amerikába! „C’est vrais![7] – esküdözött. – A Les Gouttes d’Or volt Jefferson kedvenc burgundiai fehérbora.” Nem tudom, a jenki hitt-e neki, mindenesetre három hordóval megtoldotta a rendelést, mire a papa sokat sejtetően rám kacsintott. Miután elment – csak beült az automobiljába, és elhajtott a következő pincészet felé –, a papa magához ölelt.

– Te vagy az én szerencsehozó amulettem, Léna!

Ez a múlt hónapban, augusztusban történt. Most, hogy megkezdődött a szüret, a papa már nem mosolyog annyit. Igaz, ami igaz, szörnyű volt ez a nyár, de szerintem senki sem gondolta, mennyire nyirkos és hideg is, amíg néhány napja el nem kezdtük a szőlő betakarítását. A termés fele éretlen, kemény szemű és zöld, a másik felét elvitte a szürkerothadás. A papa a többiekkel együtt késő éjszakáig válogatja a szőlőt, kétségbeesetten próbál kihozni belőle valamit. Múlt éjjel Albert elaludt a cuverie-ben,[8] s amikor átvittem a házba, döbbenten láttam az udvarra hullt porhavat. Mégis, mióta havazik szeptember közepén?

Nem mondtam a papának – annyira morbidnak tűnik –, de attól félek, a rossz szüret baljós előjel. Hetek óta mindenki csak a hadüzenetről beszél. Mindenki nyugtalanul várja, mi történik. Gázálarcot kell vinnünk az iskolába, és félek kinyitni a rádiót. A papa eltréfálja a dolgot azzal, hogy a feszült légkör jót tesz a boreladásnak, de azért ő is elsápad, valahányszor kézbe veszi az újságot. Hogy is ne aggódna, amikor végigélte a Grande Guerre-t[9], amelyben mindkét fivére odaveszett, s csak egyedül ő maradt meg? Hála istennek, Benoît és Albert még túl fiatal ahhoz, hogy fegyvert fogjon.

A feszült légkör miatt attól féltem, hogy mindenki elfelejti majd a születésnapomat, de tévedtem. Vacsora előtt a papa a nyúlketreceknél talált, ahol a jószágokat etettem.

– Joyeux anniversaire, ma choupinette.[10] – Kis szaténerszényt nyomott a kezembe. Gyöngysor lapult benne, szemei aprók és fehérek, mint a tejfogak. – Anyádé volt – tette hozzá, ami megmagyarázza, miért is nem kaparintotta meg a Madame, ahogy az összes családi ékszerrel tette.

Megérintettem a gyöngyszemeket, simának, hűvösnek éreztem őket az ujjbegyeim alatt.

– Merci, papa. – Amikor csókot nyomtam borostás arcára, fátyolos lett a szeme, és egy pillanatra azt éreztem, hogy ugyanúgy hiányzik neki a maman, mint nekem.

– Annyira hasonlítasz rá, amikor mosolyogsz – jelentette ki, inkább a könnyes nosztalgia, semmint a tények alapján, hiszen a néhány fénykép, amit a mamanról láttam, karcsú fiatal hölgyet ábrázolt világos göndör fürtökkel (nem pedig olyan sötétbarna szénaboglyával, mint ami az én fejemen virít), a szemében huncut fénnyel. (A Madame szerint a szemüveg is dacos külsőt kölcsönöz nekem.) A maman már több mint tizenhárom éve elment – oly régen, hogy azt sem tudhatom, valóságosak-e az emlékeim, vagy csak másoktól hallottam őket. – Nagyon büszke lenne rád – sóhajtott a papa. – Csakúgy, mint a bellemère-ed[11] és jómagam – tette hozzá sietve.

Az arcpirító túlzásra csak bólintottam, ajkamon rendületlen mosollyal. Amióta csak tizenegy éves koromban hozzáment az apámhoz, a Madame a perceket számolja, mikor megyek már el itthonról. Nem

lepne meg, ha áthúzkodná a napokat a kalendáriumban, ahogy Monte Cristo grófja tette. Tudom én jól.

Talán papa is megérezte bennem a tartózkodást.

– Tudom, hogy nem könnyű Virginie-vel, de kérlek, ne ítélj túl keményen. Benny betegsége mindnyájunkat szörnyen megviselt. – Lenézett a lába elé. Féltestvérem törékeny egészségi állapota úgy uralja családunk életét, ahogy az időjárás a szőlő sorsát. Egyedül Albert képes meglágyítani a Madame-ot. Persze ő még csak hároméves, kis barna medvebocs – un petit ours brun –, de a legkérgesebb szívet is felolvasztja, még az enyémet, a módszeres és tudományos alkatú, tizenöt évvel idősebb féltestvérét is.

A papa nagy levegőt vett.

– Hélène. – Oly ritkán használja a hivatalos keresztnevem, hogy élesen felkaptam a fejem. Elsötétedett a tekintete a kora este fakuló fényében. – Úgy döntöttem, hogy jövőre továbbtanulhatsz.

Zihálva kaptam levegő után.

– Jelentkezhetek? Sèvres-be?

– Ha ez a vágyad.

– A belle-mère-em tudja?

– Neked akartam először elmondani.

Egyikünk sem adott hangot annak, amit gondolt: a Madame azt mondja majd, hogy egy erkölcsös fiatal lány csak akkor hagyja el az otthonát, ha feleségül kérik. Noha az 1881-ben alapított École normale supérieure de jeunes filles Franciaország legpatinásabb női tudományegyeteme, mégiscsak Párizs egyik elővárosában, Sèvres-ben található – bár a Madame Párizzsal kapcsolatos nézeteit hallva azt hihetnénk, egyenesen Gomorában. Tekintetem a halványszürke pántos szandálra szegeztem, amit a papa nyár elején vett nekem, jóllehet botrányosan drágán és a Madame szerint teljesen feleslegesen.

– Majd én beszélek vele. – A papa hangjában csengő magabiztosság engem is megnyugtatott. A Madame talán okos befektetésnek tartja majd a taníttatásomat, kiegyensúlyozandó szeplős arcom és karikalábam. – Nagyon fogsz hiányozni. A ház máris üres nélküled. – Incselkedő mosoly játszott apám ajkain, de a szeme komoly maradt.

– Még azt se tudom, felvesznek-e. Biztos komoly versengés folyik a helyekért.

– Hogyne vennének fel! Habár komolyan azt latolgatom, hogy el kéne halasztanod a jelentkezést. Tekintve a kialakult helyzetet…

– Semmi sem fog történni – tiltakoztam. – Szerintem csak blöffölnek.

Lefogadom, hogy nem lesz itt semmilyen háború. – Persze, hisz mind ebben reménykedünk.

Egy pillanatig csak hallgattuk, ahogy a nyulak rágódtak a káposzta torzsáján. Azután a papa leporolta a kabátját, és közölte, hogy vissza kell mennie dolgozni. Ő és a pressoir-csapat éjfél után még szőlőt fog préselni.

Elképesztő ez a szeretet, amit apám táplál a szőlő iránt, s amit, azt hiszem, idővel a fivéreimre is átörökít majd. Míg én csak naptól cserzett és kirepedezett bőrt látok, kimoshatatlan borfoltokat és a szőlőben robotoló gyerekeket, akiknek iskolában lenne a helyük, ők felhőtlen örömüket lelik a testi munkában, végtelen megelégedettségüket a hagyományokban, és büszkeségüket a tudatban, hogy nemzedékek óta művelik ugyanazt a földdarabot.

Nem vagyok biztos abban, hogy nekem is van hely itt, a birtokon.

Abban sem, hogy egyáltalán igényt tartok erre. Eddig arról beszéltem, hogy kereshetnék magamnak egy tanítónői állást Dijonban, ha majd meglesz a diplomám, de újabban azon jár az eszem, hogy máshová, messzebbre megyek: Párizsba, Berlinbe, Genfbe – vagy akár Amerikába?

Az Egyesült Államokba… lenne hozzá merszem?

Egy dolog biztos. Ez a ház nem az otthonom, amióta a papa elvette a Madame-ot. Ha jövőre felvesznek az egyetemre, soha többé nem áll szándékomban visszatérni ide.

[7] Így igaz!

[8] pincészetben [9] I. világháború [10] Boldog születésnapot, édesem!

[11] mostohaanyád

3. fejezet Finom köd lebegett a tőkék felett, páracseppjei elmosták a távoli falu képét, és kiemelték a szőlőlevelek színét, amíg már villódzni látszottak az égbolt szürkeségében. A vendanges harmadik napjára virradt. A harmat eláztatta kabátom ujját, hidegnek és síkosnak éreztem a kezem, lüktetett a hátam, ha csak előrehajoltam. S mégis, minden fizikai kényelmetlenség dacára megigézett ez a szépség – a selymesen tiszta levegő, a csattogó metszőollók és a kavicsos földön csikorgó bakancsok ropogós hangja, a szelíd lankákon felvonuló tőkesorok kimért pontossága. Ezen az órán, mielőtt a nap magasra hágott és a fénye megerősödött, pasztellszínekben fürdött a táj: a pinot noir tömött fürtjei puha ibolyában, a chardonnay halovány zöldben, a tenyérnyi levelek felcsillanó smaragdban, a porhanyós föld a cserbarna telt árnyalataiban.

– Allez, tout le monde! Ça va?[12] – Nico a primitív kőház, a cabotte közelében állt. – Hoztam casse-croûte-ot – folytatta franciául, miközben a magasba emelte a piknikkosarat. – Végezzünk ezzel a területtel, azután ehetünk, mielőtt felrakodunk. D’accord?[13] Néhány helyeslő válasz nyomán mindenki folytatta a munkát: a tapasztaltabbak gyorsan mozogtak és tempósan haladtak végig a soron, én újra lemaradoztam, de végül kiértem, és kiürítettem vödrömet a várakozó talicskára. Míg a többi szüretelő elkezdte felrakodni a ládákat a teherautó platójára, Nico feljegyezte a mennyiségeket egy kemény hátlapra csíptetett lapra.

A piknikkosárban ráakadtam az utolsó szendvicsre – a hosszú, felvágott bagettben a vastag szelet pâté de campagne mellett vékony uborkaszeletek sorakoztak –, leültem egy felfordított ládára, és számba vettem az első falatot.

– Du vin?[14] – Kamasz fiú bukkant fel előttem, hogy egy palackot felém lendítve borral kínáljon.

– De l’eau?[15] – kérdeztem reménykedve. A reggeli robot után csak a víz olthatta a szomjamat, a bor aligha.

– J’sais pas[16] – vonta meg a vállát. Maradt a bor.

Kerítettem egy műanyag poharat, amibe kitöltött egy kortyot. Fiatal bor volt, még csípősen tanninos, ugyanakkor markánsan gyümölcsös és rubinvörös. Gyors harapásokkal leküzdöttem a szendvicsem, amit azután leöblítettem a borral. A távolban felhőoszlop csúfította az eget.

Nico teherautóra rakta az utolsó ládát, majd felém indult.

– Jön a vihar – biccentett az égbolt felé. Mintha csak helyeselne, mennydörgés törte meg az éterien békés csendet. Felhúztam a kapucnimat, és máris az esőt vártam, ám ahogy a hang erősödött, kiderült, hogy nem a vihart hallom, csak egy közeledő traktor zaját.

Hosszúnak tűnő idő után végre felbukkant a dombon felkapaszkodó gépezet, hogy csikorgó fékkel beálljon a teherautó mellé. Kinyílt a narancssárga ajtó, hosszú lábak lendültek kifelé, és megjelent Philippe bácsi ösztövér alakja. Felmérte haladásunkat, a platóra halmozott ládákat, az üres piknikkosarat, a dohányzó és csevegő vendangeuröket.

– Nicolas! – szólította magához fiát, aki sietve engedelmeskedett.

Halkan szót váltottak, miközben Philippe bácsi a nyomaték kedvéért a szőlő távoli parcellái felé bökdösött csontos mutatóujjával. Nico bólintott, feljegyzett valamit a papírjaiba. Feltámadt a szél, sziszegve rázta a szőlőleveleket, míg én lenéztem futócipőm hálós vászonbetétjeire, és azon tűnődtem, hogyan vészelem majd át bennük a vihart.

– Kate – intett felém Nico. Felálltam, hogy csatlakozzak a két férfihez.

– Bonjour – köszöntöttem a bácsikámat.

– Bonjour, Katreen – biccentett felém. A keret nélküli szemüveg elrejtette tekintetét, amiben amúgy is hiába próbáltam volna olvasni.

– Hallgass ide, Kate – folytatta Nico franciául. – A stagiaire-ünk[17] nem jelent meg ma reggel, és kéne egy kis segítség a cuverie-ben. Odamennél a papával? – A megszokott hangján beszélt, de mintha alig észrevehetően megrázta volna a fejét. Vagy csak képzelődtem?

– Öö… én… – Elhalt a hangom, ahogy lopott pillantást vetettem Philippe bácsira, aki összevont szemöldökkel tanulmányozta a számadást, és olyan rideg merevséget árasztott, amitől egészen esetlennek éreztem magam.

Ugyanakkor végre esélyem nyílt betekinteni magába a borkészítésbe, és hát nem éppen ezért jöttem ide? – Bien sûr – feleltem. – Természetesen.

– D’accord – bólintott Nico kelletlenül. – Akkor most menjetek vissza a papával, én meg továbbviszem a traktort a következő parcellára. – A csapat felé fordult, de mielőtt elindult volna, még vetett rám egy bátorító pillantást. Vagy inkább aggódó pillantást? Nem tudtam volna megmondani.

Philippe bácsival felszálltunk a teherautóra. Kétségbeesetten kerestem a lehetőséget, hogy beszédbe elegyedjünk – valahogy meg kellett törnöm a teherautóra nehezedő csendet. Nem is emlékeztem rá, mikor maradtam utoljára kettesben a bácsikámmal. Tényleg, előfordult már egyáltalán?

Vakító villám szelte ketté az égboltot, nyomában fülsüketítő mennydörgéssel. Ösztönösen felnyögtem, és a nagybátyám karja után kaptam. Csodálkozva nézett rám.

– Elnézést – károgtam, mielőtt megköszörültem a torkom, és elvettem a kezem. – Csak meglepődtem. Nálunk, Kaliforniában nincsenek ilyen viharok.

Szikáran elmosolyodott.

– De azért nem fél, ugye?

– Nem, nem, dehogy – hebegtem, ahogy összefontam magam előtt a karom. A szélvédőn át láttam, ahogy a vendangeurök szétszélednek és menedéket keresnek.

– Remélem is. – A kulcsért nyúlt, hogy elfordítsa az indítózárban, ám mielőtt megtehette volna, nagy, kövér cseppekben szakadni kezdett az eső, ami először csak gonoszul kopogott a szélvédőn, azután már egyre több jég is vegyült a cseppek közé.

Csak egy nyári vihar vonult át felettünk, mégis éreztem, hogy az egész testem beleborzong.

A Domaine Charpin három hatalmas szőlőprése – csupa özönvíz előtti behemót, amit fémkarikákkal összefogott, öles dongákból építettek – az

év túlnyomó részében dologtalanul pihent a porvédő huzatok alatt, körülötte a gazdaság többi szerszámával. A vendanges idején aztán mindhárom életre kelt: nagy vaslapjaik csonttörő erővel ereszkedtek le a hegyekben tornyosuló szőlőre, hogy a gyümölcs felszabaduló leve óriási, föld alatti kádakba csoroghasson. A bor születése, gondoltam, ahogy lekuporodtam a patak mellé, és megtöltöttem egy poharat. A friss szőlőmust eleven, nyers aromája az erjedés folyamata során ellágyul, de még így, tiszta és érintetlen formájában is kiérződött belőle a sav, a cukor és a tannin egyensúlya, ami remek évjáratot sejtetett.

Philippe bácsi a pressoirok és a cuverie közt ingázott, kritikus szemmel mindent nyomon követett. Késő délelőttre már kezdtem bánni, hogy felajánlottam a segítségemet. A bácsikám konok eltökéltséggel felügyelte a munkát, és céltudatosan haladt egyik helyről a másikra, amivel elejét vette minden kérdezősködésnek.

Anyám és a testvére itt, a birtokon nőtt fel, de míg anyám az egyetem kedvéért elhagyta Franciaországot, addig Philippe bácsi egész életét ezen a helyen élte le, s még most, az ötvenes évei derekán is hosszú idő választotta el attól, hogy chef vigneronként[18] visszavonuljon. Jeanne nénikémmel a falu szélén laktak, ugyanabban a házban, ahol a nagynéném felnőtt. Ők maguk termelték a zöldségüket, nevelték a csirkéket és a disznókat. Igénytelen egyszerűségük a szőlőre is kiterjedt, amit ékesen tanúsítottak a viharvert eszközök – és ami gyaníthatóan nem kis feszültséget szült a nemzedékek közt.

– Megkérhetem, hogy takarítsa ki a cuve-eket? – Philippe bácsi megkopogtatta a vállam, és a hengeres szüretelőkádak tornyosuló sorára mutatott. A francia kifinomult formáját használta, és engem is magázott, ahogy szinte mindenkit, beleértve a tulajdon menyét is. Mindig elvárták tőlem, hogy magázzam, már azokon a régi látogatásokon is, amikor kislányként komolyan meggyűlt a bajom a francia igeragozással – mígnem végül feladtam, és elkezdtem angolul szólni hozzá (ha egyáltalán).

– Természetesen. – Követtem a cuverie-be. Beékelte felsőtestét az egyik roppant acélhordóba, ahol magabiztosan forgatta a nagy nyomású fecskendőt, mielőtt párától csillogó, ősz hajával újra felbukkant. A

példáját követve bevettem magam a magas és keskeny cuve-be, majd felemeltem a tömlőt, hogy lemossam az oldalakat és a tetőt. A víznyomástól hátratántorodtam.

– Kis gyakorlással menni fog. – Azzal Philippe bácsi magamra is hagyott a fecskendővel és a tisztításra váró erjesztőtartályok sorával.

Mire délidőben leálltak a szőlőprések, teljesen kimerültem. Reméltem, hogy Heatherrel ebédelhetek – alig vártam, hogy megszabaduljak Philippe bácsi zord tekintetének súlyától –, ám mielőtt átvághattam volna az udvaron, bácsikám hangja harsant fel mögöttem.

– Jöjjön, és üljön mellém, kérem! – rendelkezett.

Magamban tehetetlenül felnyögtem, mégis sikerült kellemes kifejezésbe rendeznem az arcvonásaimat.

– D’accord – egyeztem bele.

A konyhában kezet mostam, és próbáltam ledörgölni a makacs foltokat a bőrkeményedéseimről.

– Hogy megy? Vágnál egy kis kenyeret az asztalra? – Heather kipirult arccal hajlongott a sütőnél, hogy kiszabadítson egy nehéz öntöttvas edényt.

– Philippe bácsi meghívott, hogy üljek mellette az ebédnél – feleltem csendesen. – Gondolom, nem illik nemet mondani.

Elfintorodott.

– Aligha. Sajnálom. Megpróbálok a közeledben lenni.

Mire segítettem szétosztani a borospalackokat és vizeskancsókat, kenyereskosarakat, mustáros edényeket, vajtartókat, csemegeuborkás üvegeket, húsostálakat és a házi készítésű pâté de campagne-nyal teli cseréptálakat, már csak egyetlen hely maradt szabadon. Be kellett ékelődnöm a nagybátyám mellé, szemközt Nicóval, körülöttem a birtok napszámosaival.

– Mondja csak – szólított meg Philippe bácsi, miközben bort töltött a poharamba –, hogy van a nővérem?

– Jól. – Babrálni kezdtem az asztalkendővel.

– Még mindig Szingapúrban? Sosem tudom…

Anyám már több mint tizenöt éve élt Szingapúrban.

– Igen – feleltem egyszerűen. – Nagyon elfoglalt – tettem hozzá.

Legalábbis számomra nagyon úgy tűnt. Nem mintha nem jöttünk volna ki egymással, inkább csak úgy éreztem, hogy nemigen érdeklődik irántam.

Befektetési bankári karrierje és második férjének jótékonysági alapja nem sok teret engedett bármi másnak.

Philippe bácsi beérte ennyivel.

– Du saucisson sec?[19] – Villájára szúrt egy vékony szeletet, és a tányéromra helyezte. – Remélem, nem vegetáriánus.

A többiek egy pillanatra megtorpantak két falat között, a villájukon egyensúlyozott húsok és mustárban fürdő késeik is mozdulatlanná dermedtek. Minden tekintet felém fordult.

– Non, non – biztosítottam. – Egyáltalán nem.

– Az amerikaiaknál sosem tudni. Tavaly volt itt egy… hogy is mondják?

Egy veguán?

Kis híján félrenyeltem a kolbászt.

– Egy mi?

– Tudja, aki csak zöldségeket eszik… még tojást vagy sajtot se!

– Ó, egy vegán! – Beleköhögtem a szalvétámba, hogy magamba fojtsam a nevetést.

– C’est ça. Un végan. Most szóljon hozzá!

– Csak zöldséget! – Nico lemetélt egy vaskos sajtszeletet. – Téboly! C’est dingue! – Hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Ami azt illeti – egyensúlyoztam ki a késem és villám a tányér szélén –, a növényalapú étrend a lehető legegészségesebb, ráadásul a környezetre is jó hatással van.

Mindenki úgy meredt rám, mintha egy igét szavaltam volna a Bibliából.

– Micsoda termékeny képzelőerő – törte meg végül a csendet Philippe bácsi. – Minden américainben megvan, amit nagyra értékelek. Felteszem, ezzel egyensúlyozzák a hazájuk bárdolatlanságát. Ami engem illet, inkább választom Európát. Nemcsak Franciaországot – no persze, Franciaország a szívem csücske –, de Itáliát, Spanyolországot vagy Ausztriát. Ideát még a legapróbb falu is csupa bűbáj.

– Viszont Amerikában sokkal nagyobb a tér. – Nico széles karmozdulatot tett. – Tágas horizont, végtelen utak. Lehetőségek.

– Túl sok lehetőség, ha engem kérdezel – horkant fel az apja. – Az amerikaiak mindig mindenen változtatni akarnak. Mindent meg akarnak javítani!

– Az olyan rossz? – kérdeztem közbe.

– Nem, önmagában nem, de mi itt Franciaországban nagyra tartjuk a hagyományt. Úgy készítem a bort, ahogyan az apám tette, aki ugyanúgy készítette a bort, mint annak előtte az ő apja. Igen, talán mi is bevezettünk néhány kisebb újítást, de alapvetően a birtok nemzedékek óta nem változott. Nekünk nincs szükségünk marketingre – vetette oda a szót vaskos akcentussal –, se designra, se site-webre. – Megborzongott.

– Miért is ne? – kérdeztem vissza gondolkodás nélkül. – Miért nem hoz létre egy site-ot, hogy még többen megismerhessék a borát? Miért nem tervezteti át a címkéket, hogy vonzóbbnak tűnjenek a polcon? Vagy dobja piacra a mézet, amit a szőlőben gyűjtenek? Vagy nyit egy kis panziót itt a birtokon? Rengeteg amerikait ismerek, akik szívesen megszállnának egy hamisítatlan burgundiai pincészetben. – Máris felvillantak előttem a képek a frissen festett és gyönyörűen helyreállított házról, az eredeti pompájukba helyreállított szobákról, a virágokkal telehintett kertről…

Nico döbbent arccal meredt rám az asztal túlsó feléről. Nagybátyám nagyot sóhajtott mellettem. Ebből is tudtam, hogy sikerült átlépnem a határt.

– Mais non, Katreen. Hát nem érti? Éppen erről beszélek. – Felszívta mellkasát jogos méltatlankodásában. – Mi nem a turisták kedvéért vagyunk itt. Az a dolgunk, hogy továbbörökítsük a birtokot a következő nemzedékekre. Maga talán azért nem érti ezt, mert az anyja úgy döntött, hogy hátat fordít ennek az életformának, de nekem kötelességem megosztani az unokáimmal mindezt – a földet, a kulturális örökséget, a patrimoine-t.

– Persze a saucisson seckel együtt – nyerte vissza a lélekjelenlétét Nico.

– A kolbász is a patrimoine része. – Mindenki nevetésben tört ki, az apját is beleértve.

Az asztal túlsó végén Heather elkezdte leszedni a terítéket az első fogás után, ezért én is felálltam, hogy segítsek behordani a konyhába a zsíros

tányérokat. Már a pot-au-feu-t készítette: összeráncolt homlokkal rendezgette egy tányérra a főtt marhahúst és a velős csontokat.

– Vén bakkecske, mi? – jegyezte meg könnyed társalgási hangnemben.

– A végtelenségig makacs. – Kinyitottam a mosogatógépet, és elkezdtem bepakolni a tányérokat.

– Tudod, amikor ideköltözünk, nekem is millió ötletem volt. Még azt is a fejembe vettem… – Egy húskocka lebucskázott a tányérról. Lehajolt, hogy felvegye.

– Mit? – biztattam. – Mit vettél a fejedbe?

– Hát… tudod. Mindenféle buta kis ötletet. Mint a pince kitakarítása.

Nem beszéltél róla senkinek, ugye?

– Öö… nem…

– Helyes. Talán így lesz a legjobb.

Zavart pillantást vetettem rá, de őt teljesen lekötötte a főtt krumpli elrendezése.

– Igen, a beau-père-em hamar lehűtötte a lelkesedésem – folytatta. – Nem akart még több embert felvenni, nem akarta túlterhelni Nicót.

Azután terhes lettem Thibault-val, és azóta nem álltam meg. – Felvillantott egy gyakorlatias mosolyt, amit apró, szinte észrevehetetlen sóhaj követett.

– Ez a hely… – Végigsimítottam a kemence karcos párkányán. – Olyan gyönyörű lehetne.

– Tudom. Annyi lehetőség van benne.

– Miért nem látják? Kész aranybánya.

– Néha azon tűnődöm… – Durva szemű sót csippentett fel, hogy a húsra hintse. – Talán történt valami. Egyszer, régen. Ezért lehet Papi ilyen tartózkodó, ezért várja el mindenkitől, hogy húzza meg magát, és ne hívja fel a figyelmet a család dolgaira. Másfelől – nézett fel nevetve – éppen ettől igazi francia.

Anyámra gondoltam, aki mindig kínos gonddal palástolta az érzelmeit.

– Mindig húzd össze a függönyt!

– Pontosan. – Felemelt egy húsos tálat. – Kihoznád a másikat? – Elindult anélkül, hogy megvárta volna a választ.

Még egyszer körülnéztem a konyhában. Csak úgy ösztönösen említettem a panzió ötletét, bele se gondoltam, mekkora átalakítást igényelne, de talán nem is jelentett volna akkora munkát – egy festés, padlócsere, néhány új fürdő… Oké, azért nem lett volna annyira egyszerű.

Elképzeltem a búzakékre festett redőnyöket, a fénylő fehér ablakkereteket. A konyha végében egy reggelizősarkot nyolcszemélyes asztallal. Petits déjeuners,[20] egyszerűen, de nagyszerűen: friss kávé, oeufs en cocotte, croissant, méz a szőlőből.

Egyik este szünetet tartottam a tanulásban. A nappaliban találtam Heathert, akit teljesen lefoglalt a kötésmintája és az összegabalyodott fonala. Nico mellette ült, és egy szúdokuval kötötte le magát. Ilyen az, tűnődtem el, amikor az embernek van valami hobbija? Még egy hónap sem telt el azóta, hogy véget ért az utolsó műszakom a Courgette-ben, de máris jobban hiányzott a munka, mint bármelyik eddigi pasim.

Hiányoztak a kollégák és a megszokott rutin. Hiányoztak az étteremben kiépített kapcsolatok és a véget nem érő dialógusok a vendégekkel, termelőkkel, beszállítókkal. Hiányzott az a gyűszűnyi száraz sherry a hosszú munkanap és a tanulással töltött éjszaka végén, amikor végül összecsuktam a könyveimet, betettem valami zenét, és belekortyoltam a borba, hogy példás mértéktartással kiélvezzem.

A Burgundiában töltött utóbbi hetekben azon kaptam magam, hogy Franciaországról, Amerikáról és a kettő különbözőségéről elmélkedem, már ami a munkához és élethez való viszonyulását illeti. Itt, Franciaországban a nyugodt, kapkodástól mentes tempó felváltva bűvölt el és bosszantott halálra. A legtöbb üzlet két teljes órára bezárt ebédidőben, a vasárnapot errefelé a családdal töltötték, nem bevásárlással, míg nyáron hosszú heteken át nyaraltak. Az általam ismert franciák zöme több kedvtelésnek is hódolt: csirkét nevelt és veteményest gondozott, fotószakkörbe vagy táncórákra járt, amatőr helyi csapatokban focizott – még Philippe bácsi is engedett történészi ambícióinak, és minden évben elzarándokolt különféle ókori romokhoz. Ám bármennyire is bátorították az efféle passziókat, elítélték, ha valaki becsvágyó. Titkolták, hogy keményen dolgoznak, a sikert pedig mindig úgy állították be, mintha minden erőfeszítés nélkül, szinte véletlenül

érték volna el. Anyám azt mondta, hogy ezt utálta a legjobban Franciaországban – ezért is hagyta el.

Az elmúlt hetekben megtanultam értékelni, ahogy Nico és Heather egymásnak, a gyerekeiknek és a szabadidős elfoglaltságaiknak szentelték minden figyelmüket. Azt gondoltam, mindketten beérik a status quo fenntartásával, a családi hagyományok megőrzésével és a birtokkal, amit továbbörökíthettek a következő nemzedékre is – ám most, miután beszéltem Heatherrel, felötlött bennem, hogy odaadásukkal talán csak elfojtott ambícióikat és a miattuk érzett keserűséget próbálják leplezni.

Lehet, hogy ők is többre vágynának?

[12] Hajrá, mindenki! Megvagyunk?

[13] Rendben?

[14] Bort?

[15] Víz van?

[16] Nem ’tom.

[17] gyakornokunk [18] főborászként [19] Szárazkolbászt?

[20] Reggeli

1939. DECEMBER 15.

Cher journal!

Ma volt az utolsó tanítási nap a karácsonyi szünet előtt, ezért tanáraink az órák végén ismertették a tanulmányi eredményeinket.

Történelemből a vártnál jobban teljesítettem, angolból rosszabbul, igazából mégis a kémiát vártam remegő izgalommal és visszafojtott lélegzettel, amikor Madame Grenoble – kezdve a leggyengébb tanulóéval – olvasni kezdte a neveket.

Madame G. láthatóan élvezte a helyzetet, és valahányszor kimondott egy nevet, mélyen belenézett a gazdája szemébe. Odette Lefebvre-nek csalódott kis fejcsóválás jutott, amivel a szívem mélyén egyetértettem – a buta libának több időt kéne szánnia a periódusos rendszerre, és kevesebbet arra, hogy Paul Moreau-ról ábrándozzon.

– Numéro trois…[21] – Madame G. pillanatnyi szünetet tartott, hogy sütkérezzen a figyelmünkben. Összekulcsoltam a kezemet, hogy ne rágjam tövig a körmömet. – Leroy.

Madeleine Leroy válla megereszkedett a csalódottságtól. Szegény Madeleine. Annyira iparkodik, de a lényeg valahogy mindig elkerüli a figyelmét.

– Numéro deux![22] – Madame G. tekintete rajtam állapodott meg, míg én úgy szorongattam a kezem, hogy beleroppantak az ujjperceim. Azután mégis Reinach nevét mondta, én pedig már egy szavát se hallottam a fülembe toluló vértől. Ha Rose a második, az csakis egy dolgot jelenthet: én lettem az első. Én! Beleszédültem az örömbe és a megkönnyebbülésbe.

– Félicitations, Hélène – gratulált Rose, amikor óra után odalépett a padomhoz. Még akkor is reszketett a kezem, amikor eltettem a könyveimet.

– Csak szerencsém volt – feleltem illően szerény mosollyal.

Rose sötét szeme egy pillanatra résnyire szűkült, de aztán csak megvonta a vállát.

– Sebaj – legyintett. – Majd legközelebb.

– Meglátjuk – feleltem édesen, összeszorított fogakkal.

Miért kellett tönkretennie a pillanatot? Miért kellett emlékeztetnie rá, hogy mindig ott lesz, ott lohol majd a nyomomban, mint valami agyafúrt róka? Általános iskolás korunk óta vetélkedünk a különféle elismerésekért, melyek szinte egyenlő arányban oszlottak meg köztünk, most azonban mindketten a legnagyobb dicsőségért küzdünk: a felvételért Sèvres-be. Lycée-nkről még soha senki nem került be az egyetemre, nemhogy két lány ugyanarról az évfolyamról. Madame Grenoble szerint mindkettőnknek van esélye, de én a szívem mélyén tudom, hogy csak egyikünk nyerhet felvételt. Égbekiáltó igazságtalanságnak tűnik, hogy éppen Rose legyen az a csinos ruháiban és szerető szüleivel – ő tökéletesen boldog lehetne Beaune-ban is, ha élete végéig a családjával marad! Miközben nekem – a szemüveges és esetlen lánynak, akit a mostohája olcsó kartonvászonba öltöztet – mi más lehetőségem lenne a szabadulásra?

Nem engedhetem, hogy Rose elvegye tőlem ezt az esélyt. Csakis én juthatok tovább. Nekem kell lennem. Cher journal, eltökéltem magam, hogy én leszek az a szerencsés.

[21] A harmadik…

[22] A második!

4. fejezet Nem sokkal pirkadat után ébresztettek a szőlőprések: kitartóan monoton pumpálásuk betöltötte a cuverie-t és az udvart, a ház legtávolabbi sarkába is eljutott a hangjuk. Mire felöltöztem, ettem egy vajas kenyeret és ittam rá egy bögre teát, már le is préselték az első rakományra való gyümölcsöt.

A cueillette, a szőlőszedés tizenharmadik napjában jártunk – vagy a tizennegyedikben? Kezdtek egyformává válni a napok: ködös reggelek, nyirkos délutánok, megfáradt esték. Mostanra megtanultam rétegesen öltözni, hogy levethessem az esőköpenyt és a meleg gyapjúkabátot, ha a nap átégetné a felhőket. Megtanultam, hogy vigyek magammal vizet a földekre, miután mindenki más borral oltja a szomját. Megtanultam, hogy a ragacsos fekete foltok a körmömön a tannintól vannak, és bárhogy sikálhatom, nem jönnek le. És megtanultam, hogy a hosszú munka során, bármennyire is kifárad a testem, az elmém szabadon bolyonghat a régi emlékek közt, melyeket legszívesebben elfelednék.

Minden azokra az időkre emlékeztetett, amikor legutóbb jártam itt. A mosószerek illata. Az időjárás-jelentés szignálja a rádióban. A vécépapír rózsaszínje. Még a műanyag poharak formája is – a Champ de Marson töltött piknikeket idézte, a kiterített pokrócokat az Eiffel-torony alatt, ahol a sok kis egzisztencialista süttette magát unottan.

Az egyik nap különösen mély nyomot hagyott bennem. Egy tökéletes nap, egy tavaszi nap – április Párizsban, amikor a nagyváros szinte kivirágzott a napsütés átható melegében. Tejszínes sajtkrémmel megkent bagettek, egres és folyami kavics aromájú fehérbor a piknikkosárban.

Lábunk kinyújtóztatva a pázsiton, a fejem Jean-Luc mellkasán. Amikor végül megszólalt, csak egy pillanatra csuklott el a hangja, amit észre se vettem volna, ha nem tudatosul bennem a mondandója.

– Arra gondoltam – vágott bele –, hogy jövőre elmehetnék Kaliforniába.

Egy gyakornoki programra a Napa-völgybe. Az nincs túl messze Berkeleytől, n’est-ce pas?

– Igazán? – Felkönyököltem. – Vállalkoznál rá? – Eddig nem nagyon beszéltünk a jövőről. Még azt is próbáltam elfelejteni, hogy a nyár végén vissza kell térnem Kaliforniába. Addig még négy teljes hónapunk maradt – elég hosszú idő, hogy ne gondoljak rá.

– Oui, érted megtenném, Kat, mert… – Egészen elhalkult a hangja, mégis elektromos áramként járt át. – Je t’aime.[23] Hirtelen könnyek szöktek a szemembe, de amikor végül megszólaltam, szavaim erőfeszítés nélkül buktak felszínre, éppoly természetesen, mint a lélegzet.

– Je t’aime, aussi.

– Különben is – vigyorodott el –, van még mit tanulnunk a kaliforniai borokról.

– Tényleg szívből szerethetsz, ha ilyeneket mondasz. – Odahajoltam, és megcsókoltam borostás arcát.

Sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem töltöttem vele azt az éjszakát. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy amint besötétedett, egy csókkal elbúcsúztam tőle, és hazaindultam, hogy a másnapi művészettörténet-vizsgámra készüljek, mert így nem voltam mellette, amikor az éjszaka közepén jött az a hívás. Másnap a szokott helyünkön találtam a Jardin du Luxembourg-ban: bevackolta magát a köztéri székbe, és összehúzta vézna testét. Szürkeségével szinte kirítt a színpompás virágágyások közül.

– Mi történt? – Szendvicsekkel teli szatyor lengett a karomon.

– Mon père[24] – suttogta.

Szívroham, váratlan, gyors és végzetes. Jean-Luc nem sírt, csak amikor megöleltem, akkor is némán és előzékenyen, mintha nem akarná a gyászával terhelni a park többi látogatóját. Aznap délután elutazik, tudtam meg, hazamegy az anyjához és a nővéréhez.

– Később eljössz? Tudod… – nyelt egyet – a temetésre.

– Úristen, Jean-Luc, hát persze.

– Majd hívlak, ha már többet tudok, de ha nem érlek el, kérdezd Nicót. Ő tudni fogja. Mindenben segít. Átkaroltam.

– Ott leszek. Megígérem.

Hétvégén Nico elvitt bennünket (Heathert és engem) Meursault-ba egy rozoga Citroënnel, ami az autoroute-on egész testében remegett a sebességtől. Amikor később visszaemlékeztem erre a napra, csak néhány részlet maradt meg tisztán. A liliomok átható illata a falusi templom hűvös csendjében. A fából ácsolt templomi padok mennydörgésszerű robaja, ahogy az egybegyűltek letérdeltek imádkozni. Jean-Luc anyjának színlelt bátorsága, makulátlan haja és öltözéke, gyöngysora, parfümje és rúzsa – csak a felhős és foltos szemüveglencse árulkodott fájdalmáról.

Jean-Luc nővére, Stéphanie, ahogy felém nyújtja kezét, és reszkető ujjaival épp csak végigsimít az enyémen. Jean-Luc vértelen ajkai, ahogy az apjától búcsúzott, fénylő szemében visszafojtott könnyekkel. A nap érzéketlen szépsége – a tisztán kéklő ég és a telt fény, ahogy visszatükröződött a földbe ereszkedő koporsó sötétre lakkozott fáján.

A szertartás után követtük a tömeget a család házához. Jean-Luc ott állt a kertben, viharvert kezű és arcú férfiak karéjában. Ahogy a távoli szőlőkre függesztették aggodalmas tekintetüket, biztosan tudtam, hogy ők is szőlősgazdák, a környező birtokok bortermelői, Jean-Luc apjának munkatársai. Jean-Luc karba tette kezét, lehajtott fejjel hallgatta tanácsaikat, de az arckifejezésén nyomát se láttam a merevségnek, amit Párizsban olykor tetten értem. Itt, a szőlősorok közt elemében érezte magát.

Később – miután a szomszédok, barátok és rokonok távoztak, miután Jean-Luc nagynénje és nagybátyja néhány napra elvitte magához Charolles-ba az anyját és a nővérét, miután Heather és Nico segített elrakni a megmaradt ételt és a székeket, majd megöleltek minket, hogy még aznap visszainduljanak Párizsba – Jean-Luc leszaladt a pince lépcsőin, és néhány perc múlva egy palackkal tért vissza.

– Apám első bora. – Tisztára törölte az üveget, és kihúzta a dugót. – Ma este, az ő tiszteletére, ezt isszuk. – Kipréselt magából egy mosolyt.

– Apádra. – Megcsodáltam a bor aranyló színpompáját, benne a régi napok ezer fényével.

– Papa minden tavasszal felnyitott egy millésime-et, amikor a szőlő ébredezni kezdett. Mintha áldozatot mutatna be. – Összekoccantak a poharaink. – Az új esztendőre. Az elsőre, amit bortermelőként töltök.

Torkomon akadt a lélegzet.

– Te… átveszed a birtokot? – Még ki se mondtam, máris minden a helyére került: persze hogy átveszi a birtokot. Ő az egyetlen fiú, és a nővére alig várja, hogy elmeneküljön innen. Jean-Luc egész életében arra készült, hogy chef vigneron legyen belőle.

A konyha félhomályában csak nehezen tudtam leolvasni, mi tükröződik komoly arcán.

– Beszéltünk arról, hogy keresünk egy viticulteurt, aki gondozza a szőlőt. Vagy eladjuk a termést egy négociant-nak,[25] de végül… a papa sem ezt akarná. Úgy gondoltam, ez a leghelyesebb, és maman végül egyetértett velem.

Próbáltam nem kimutatni a döbbenetem. Még csak huszonkettő! Alig egy évvel idősebb nálam! Mit tudhat egy szőlészet vezetéséről – a munkások irányításáról vagy a kereskedőkkel való alkudozásról?

Jean-Luc újra összepréselte az ajkait. Álla megfeszült, komor arca megjövendölte, hol fognak húzódni a majdani ráncok, tekintetébe azonban meggyőző magabiztosság költözött.

– Most az a legfontosabb, hogy megőrizzük ezt a földet, ezt a terroirt a családnak. Kat… – Letette a poharat, és a kezemért nyúlt. – Tudom, hogy beszéltünk róla… de nem mehetek Kaliforniába. Még jövőre sem… s talán még hosszú ideig nem. Sőt, ha már itt tartunk… – Némán összezárultak az ajkai.

Karba fontam a kezem, próbáltam magamba fojtani a könnyeimet.

Tudtam, mi következik, s lehetett bármily logikus, attól még úgy éreztem, mintha kitépnék a szívem a mellkasomból, és odavetnék a nappali köveire.

– Ez… – Újra kézbe vette poharát, de úgy reszketett a keze, hogy kis híján kiöntötte a bort. – Ez nem úgy alakult, ahogy szerettem volna.

– Semmi gond, Jean-Luc. Mármint nyilvánvalóan van épp elég gondod, csak… – Nagyot nyeltem, hátha attól visszanyerem a szokott hangom. – Csak…

– Kat – szakított félbe, és közben megszorította a kezem. – Mon amour, veux-tu m’épouser?

Levegő után kaptam.

– Hogy hozzád megyek-e feleségül? – Szívem most azzal fenyegetett, hogy szétveti a mellkasom. – Ez… – Ez most komoly?, készültem mondani.

Még túl fiatalok vagyunk ehhez! Az arckifejezése láttán visszaszívtam a szavakat.

– Tudom, tudom… arra gondolsz, hogy túl fiatalok vagyunk, de napok óta ez jár a fejemben. Veled akarom tölteni az életem hátralévő részét.

Családot akarok alapítani veled. Azt akarom, hogy együtt öregedjünk meg, és egymásnak adagoljuk a médicament-okat.[26] Amikor arra gondolok, hogy nekem kell továbbvinnem a gazdaságot, nem tudom elképzelni nélküled.

Behunytam a szemem, közben próbáltam kitalálni, mit feleljek. Valami ilyesmit: Ez őrület. Még sokkos állapotban vagy. Lassítsunk egy kicsit. Majd kitalálunk valamit. Azután kinyitottam a szemem, és ott volt Jean-Luc, a fényes fekete cipőben végződő, hosszú lábával és a még most is vértelen ajkaival, melyek valahol a zokogás és a mosoly határán reszkettek.

Gyengéd érzelmek áradtak szét bennem. Gondoskodni akarok róla, gondoltam. Azt akarom, hogy gondoskodjon rólam. Még sosem éreztem azt, hogy boldoggá akarok tenni valakit, és teljes bizonyossággal tudom, hogy ő is boldoggá akar tenni engem.

– Oui – suttogtam.

Néhány nappal később elmondtuk az anyjának és a nővérének: „Kat mérhetetlenül boldoggá tett” – mesélte Jean-Luc, miközben átkarolta a vállam. Ha anyja fenntartásokkal viseltetett is, megtartotta őket magának, csak megcsókolt, és megmutatta a saját esküvői fotóját, mely a mairie[27] lépcsőin készült. Láttam, ahogy nyugtalanul csavargatta ujján a vékony aranykarikát. „A jegygyűrűjét is így forgatta, amíg nem kellett eladniuk” – mesélte Jean-Luc, amikor kettesben maradtunk.

Mi nem váltottunk gyűrűt, csak kiléptünk a házból a nyirkos tavaszi éjszakába, hogy átmásszunk az alacsony kerítésen, és felkapaszkodjunk a domboldalt barázdáló szőlősorok között. A száraz talajban sekély árkok húzódtak, a drótok üresen feszültek, és várták, mikor tarthatják meg a telt gyümölcsök súlyát, ha újra beköszönt a nyár. Tömötten és sötéten feszült felettünk az ég, elmosódott füstcsík szállt a távolban.

Jean-Luc a mobilja fényénél mutatta meg a göcsörtös tőkéből sarjadó, friss hajtásokat, a hosszú téli álmából ébredező élet első jeleit.

– Nemsokára előbújnak az első virágok. És száz napra rá a szüret, ha hinni lehet a vénasszonyoknak. Én már nem láttam azt a szüretet, sem a következőt, sem az azután következőt. Nem, azon a nyáron elhagytam Franciaországot, ajkaimon az ígérettel, amelyet megszegtem, amikor visszatértem Kaliforniába. Most pedig, tíz évvel később, a Jean-Luc birtokával határos szőlőben szüreteltem, és próbáltam nem gondolni arra, mi történt volna, ha…

Hiába menekültem előle. Egyik percben megemeltem a vödröm a sor végén, hogy kiürítsem a talicskára, a következőben meghallottam a traktor kürtjét, és megláttam a villogó fényeket. Kevin és Thomas, a két tizenéves iker – akik annak ellenére, hogy az államig sem értek, kétszer gyorsabban szüreteltek nálam – Nico felé szaladt, akinek fehér pólóján lila foltok virítottak.

– Madame! Madame! – hívtak engem is. Ragaszkodtak hozzá, hogy „Madame”-nak szólítsanak, amitől ezerévesnek éreztem magam. – Jöjjön, segítsen! – Szüreti hagyomány a traktor kidekorálása, magyarázták, az utolsó rakomány szőlő tiszteletére.

Csatlakoztam hozzájuk, együtt gyűjtöttük a lombos ágakat és a kis kék vadvirágokat.

– Több virág kell. Nagyobb virágok. – Kevin körbemutatott a minket körülölelő, végtelen mezőn.

– Arrafelé láttam egy kertet. – Thomas visszafordult az út felé.

– Fiúk. – Édesanyjuk, Marianne, a tapasztalt vendangeuse, aki tizenhatodszor szüretelt már a birtokon, rosszalló pillantást vetett a gyerekekre.

– Tele volt rózsákkal! Kérlek, Maman! Kinek fog hiányozni az a néhány szál?

– Apátokat kérdezzétek – sóhajtott fel megadóan Marianne, és a válla felett egy pillantást vetett férjére, aki egyszerre dohányzott, kötötte be a cipőjét és beszélt a mobilján.

Nico felnézett a papirosból, melyen a teli ládákat tartotta. Megrázta a fejét.

– Az ott Jean-Luc háza. Az ő mamája ültette azokat a rózsákat. Szó sem lehet róla, hogy megdézsmáljátok. – Ajkai megrándultak, szemében pajkos fény csillant. – Csak ha én is jöhetek.

– Ilyen az, amikor megpróbálsz közel lopózni egy sárga traktorral – mormolta Marianne tíz perccel később, amikor Nico leparkolt a Jean-Luc birtokát szegélyező, alacsony kőfalnál. – Igaz, hogy ez a Côte d’Or, a vendanges idején… Könnyen lehet, hogy semmi más nem jár az utakon, csak néhány sárga traktor.

Torkomon akadt a nevetés. Jean-Luc otthona láttán úgy kalapált a szívem, hogy alig bírtam nyugton maradni. A ház nagyobbnak tűnt, mint amekkorára emlékeztem, a tetejét borító, sárga és piros cserepeket a régióra jellemző mértani mintába rendezték. Kerek torony díszítette az épület homlokzatát, csúcsán ágaskodó kőmadár őrködött rezzenéstelenül a rózsák, levendulák és rozmaringok ágyásai felett.

– Szép, n’est-ce pas? – követte a tekintetem Marianne. – Jean-Luc néhány éve vendégházzá alakította az istállót, de úgy beolvad a környezetbe, hogy nem is gondolnád, hogy az. Igazából az anyjának építette, ám ő Spanyolországba költözött, hogy közelebb legyen a lányához és az unokáihoz.

– Thomas, te menj jobbról, Kevin, te balról – intézkedett Nico. – Én itt maradok, és a traktor lesz a menekülőautó.

A fülemben vér lüktetett.

– De… ilyenkor senki nincs itthon. – Vetettem egy pillantást az órámra.

– Még hat óra sincs. Ilyenkor még mindenki a cuverie-ben van.

– Normalement, oui[28] – értett egyet Nico –, de sosem lehetsz elég óvatos.

Rendben, fiúk, kész vagytok? Allez-y! – Az utolsó szót már suttogva mondta ki, mire a fiúk rohamra indultak.

Marianne elnevette magát.

– Egyikből se lesz titkos ügynök. – Amikor nem válaszoltam, felém sandított. – Ça va, Kate?

– Jól vagyok, semmi gond. – Sikerült színtelen hangon válaszolnom.

– Ne félj – kuncogott. – Akkor se lesz baj, ha Jean-Luc elkapja őket.

Szereti a tréfát. Lefogadom, hogy gyerekkorában ő is csinált ilyeneket.

Kierőszakoltam magamból egy suta mosolyt.

A fiúk visszavonulót fújtak, és a lábunk elé dobtak egy ölnyi rózsát.

– Kezdjetek dekorálni! – parancsolt ránk Kevin. – Mi hozunk még! – A fiúk ügyet sem vetettek anyjuk tiltakozására, csak újra eliramodtak a ház felé. A traktor túlsó felére kerültem, és elkezdtem helyükre tűzni a rózsákat. Kelyhük bódítóan illatozott, szirmaik már kezdtek felpödörödni. Próbáltam felidézni a kertben tett legutóbbi látogatásomat, de azon a régi áprilisi napon a bimbók még magukba zárkóztak a téli hideg elől.

– ÁÁÁÁÁ! – A fiúk felénk rohantak. – Il est là! IL EST LÀ![29] Kikémleltem a motorháztető fölött, és megláttam Jean-Lucöt, ahogy a páros mögött szalad.

– Qu’est-ce que vous faîtes là! – mennydörögte. Mit műveltek itt? Közben alig győzte visszafogni a nevetését. – Lopjátok a rózsáimat, kis gonosztevők! – folytatta franciául, azután meglátta Nicót, és megtorpant.

– Á, szóval a te ötleted volt?

– Micsoda? – kérdezte Nico.

– Mintha nem látnám a rózsákat, amiket elloptatok a kertemből!

– Sejtelmem sincs, miről beszélsz – felelte Nico ártatlan hangon. – Mi csak megálltunk egy percre, számba venni a caisse-eket. Ezek az utolsó ládák. – Megveregette Jean-Luc vállát. – Ha már itt tartunk, Jees, hogy megy a vendanges? Lassan elkészülsz? Vagy inkább feladod a mi kis fogadásunkat?

– Pas du tout![30] Nem hirdetünk győztest, amíg le nem préseltük az utolsó fürtöt. S mint hallom, neked is bőven van még szőlőd.

– Ettől függetlenül lassan megrendelhetnéd a hentestől azt a malacot.

– Ah, bon? Én is pont ezt mondtam Bruyère-nek…

Újra kilestem, és láttam, ahogy vigyorogva méregetik egymást, mint azt az ilyen régi vetélytársak és cinkosok szokták.

– A malac La Paulée-ra lesz? – kotyogott közbe Thomas.

– Ouais, Nicóval mindig nagy bulit csapunk a szüret végén. Bruyère megsüt egy egész szopós malacot. Ti is eljöttök a Paulée-ra, ugye? – tudakolta Jean-Luc a fiúktól.

– J’sais pas. – Thomas megkerülte a traktort, hogy felkutassa a szüleit. – Maman? Megyünk a Paulée-ra? Maman? Papa?

– Ó. – Jean-Luc is bedugta fejét a traktor mögé, hogy szemrevételezze a kis csapatunkat. – Nem is láttam, hogy itt vagytok! – Öles léptekkel indult az üdvözlésünkre: előbb arcon csókolta Marianne-t, majd határozottan megrázta a férje, a még most is telefonáló Raymond kezét. Azután rám tévedt a tekintete.

– Bonjour, Katherine. – Találkozott a kezünk, mire a vér hirtelen az arcomba szökött, de mielőtt rátalálhattam volna a hangomra, már vissza is tért a traktor túlsó oldalára. Néhány pillanattal később beült a kisteherautójába, és integetve elhajtott.

Olyan gyengének éreztem a térdem, hogy alig álltam a lábamon.

Próbáltam arra koncentrálni, hogy egymásba fűzzem a rózsaszálakat és szőlőleveleket, s reméltem, hogy a fakuló délutáni fényben senki sem figyel fel kipirult arcomra.

– Minden évben elmondom, hogy nem sütök meg több szopós malacot, azután minden évben rábeszélnek. – Heather vörösen izzó arccal lépett hátrébb a fatüzelésű kemencétől. – Vajon elég forró? Nem túl forró?

Befér egyáltalán az a malac? A fene tudja. – Leguggolt, és a lángokat fürkészte, melyek olyan hőt sugároztak, ami mindent megpörkölt másfél méteres körben.

– Ça sent bon! Fenséges az illata! – Nico újabb ölre való tűzifát dobott a tornác kőlépcsőjére.

– Kár, hogy az illatokkal nem lehet jóllakni. Emlékszel, mi volt tavaly?

– Mi volt tavaly? – visszhangoztam.

– Túl későn kezdtem, a malacnak meg hét teljes óra kellett. Vagy nyolc? A végén hajnali kettőkor ettünk… és addigra mindenki kiütötte

magát. – Megmarkolta Nico karját. – Ne menjek el a henteshez még egy kis kolbászért?

– Chérie, van vagy tíz kiló saucisses. – A férje megpaskolta Heather vállát. – Van épp elég ételünk. Ne t’inquiète pas.[31] – Csinálhatnék még egy kis lencsesalátát. Van időnk, nem? – Heather magában morogva visszavonult a házba.

– Mindig ilyen La Paulée előtt. – Nico gyengéd mosollyal nézett felesége után. – Alors, Kate – komolyodott el –, már régóta szeretnék beszélni veled. Most, hogy a vendanges-nak vége, reméljük, azért még maradsz néhány hetet. Befejezni a titkos kis projektünket. – Az utolsó szavaknál lehalkította a hangját. Összeráncoltam a homlokom.

– Milyen projektünket? A lomtalanításra gondolsz?

– Hé! – Vetett egy pillantást a háta mögé. – Igen. A cave-ra. – Szó szerint sugdolózott. – Szépen haladtok Bruyère-rel. Kár lenne… tudod, félbehagyni.

Nem szívesen mondtam nemet, mégis rázni kezdtem a fejem.

– Épp eleget voltam már a terhetekre…

– Ne butáskodj. Bruyère egészen kivirult, amióta itt vagy. Szerintem nem is sejtjük, mennyire magányosnak érzi magát, amiért nincs itt más amerikai.

A konyhaablakon át láttam a mosogatónál álló Heathert. Időnként felkapott egy marék petrezselymet a vágódeszkáról, azután már vissza is pördült. Igen, mostanában felszabadultabbnak tűnt, mintha végre őt is elragadná a lendület. Mégis tovább ráztam a fejem.

– Vissza kell mennem San Franciscóba. A Teszt… – Hagytam kicsengeni a mondatot. Igazság szerint csak hónapok múlva kellett vizsgáznom, de annyira kényelmetlenül éreztem magam itt Meursault-ban, hogy még magamnak se mertem bevallani.

Nico egy ideig várta a folytatást, azután mintha egész teste leeresztett volna.

– D’accord. Persze, megértem. – Tapintani lehetett csalódottságát, amit a helyzet aligha indokolt, ezért újra belém villant, hogy Heatherrel talán

titkolnak valamit. Valahányszor szóba kerül az a pince, elsápadnak a páni rémülettől. Igazából miért akarják kitakarítani?

Jobb meggyőződésem ellenére már meg is hallottam magam: – Viszont a bérlőim nemrég rám írtak, hogy szeretnének hosszabbítani.

Talán megpróbálhatom áttetetni a jegyem.

– Igazán? – ragyogott fel Nico arca.

– Meddig kéne még maradnom?

– Nem sokáig. Legfeljebb két hétig.

Még két hét Meursault-ban. Még két hét, amikor bármikor összefuthatok Jean-Luckel. Ugyanakkor még két hét, amikor meglátogathatom a burgundiai szőlészeteket, ahogy Jennifer tanácsolta, és találkozhatom a gazdákkal, akikkel a nevemben kapcsolatba lépett.

Még két hét, amikor annyi burgundiai bort kóstolhatok, amennyit csak találok. Mit csinálna Jennifer a helyemben? Fel sem kellett tennem ezt a kérdést.

Mire a vendégek szállingózni kezdtek, felragyogott a délutáni napfény, és ropogósra sült a malac, hogy olyan fenséges illatokkal töltse be a levegőt, amitől mindenki elégedetten csettintett a nyelvével, amint kiszállt az autójából. A kertben hamarosan lépni is alig lehetett a szüretelőktől és családtagjaiktól (felismertem munkatársaimat Nico vendanges-áról, a többiek alighanem Jean-Lucnél dolgoztak), a különféle barátoktól és rokonoktól, a szomszédoktól és a két birtok alkalmazottaitól. Marianne és Raymond használt lakóautókról vitázott egy spanyol párral, míg Heather különféle tálcákkal sürgött-forgott. A kölykök marokszámra falták a csipszet, majd elszaladtak, hogy komplikáltnak tűnő fogócskákba kezdjenek.

Ahogy utat fúrtam magamnak a tömegben, mindvégig tudatában voltam a vendégekkel társalgó Jean-Luc jelenlétének. Olyan érzésem támadt, hogy ő is követ a tekintetével, méghozzá ugyanazon okból: hogy elkerülhessük egymást. Lopott pillantásaimmal felmértem, hogy az évek kegyesen bántak vele: kiszélesítették a vállát és barázdákat vontak az arcára, amitől csak még férfiasabbnak tűnt. Visszaemlékeztem a repülőtéri búcsúra, amikor elköszöntünk egymástól: erős szorítására, ajkainak érintésére. Ha tudtam volna, hogy örökre szól, jobban

odafigyelek? Ez még azelőtt történt, hogy az álmatlanság virradat előtt kiűzött az ágyamból – mielőtt olyan idegen kifejezések kergetőztek a fejemben, mint a deuxième emprunt de logement (második jelzálog), a droits de succession (örökösödési adó) vagy a publication des bans (házasság nyilvános bejelentése), mielőtt lassan eluralkodott rajtam a kétely: És ha tényleg túl fiatalok vagyunk a házassághoz? És ha nem akarok életem végéig Franciaországban élni? És ha számára is könnyebb lenne egyedül? Szinte bármit feláldoztam volna Jean-Lucért – de mi van, ha éppen ő maga lenne az áldozat? Végül telefonon szakítottam vele, egy Kaliforniából lefolytatott távolsági beszélgetés formájában, mert nem volt merszem odaállni elé.

A délután tündöklő estébe fordult, a sötétkék égboltot milliónyi csillag pettyezte. Heather és Nico kiszabadította a ropogós aranybarnára sült, omlós húsú malacot a sütőből, s amikor Philippe bácsi kimetszette belőle az első szeletet, mindenki tapsban tört ki. A büféasztal roskadozott a nagy halmokba rendezett sült kolbászoktól, salátától, cukkinitól és egyéb konyhakerti zöldségektől, tálakon felhalmozott helyi sajtféleségektől, a legkülönfélébb házi süteményektől és lepényektől, Heather szomszédainak adományaitól. Ettünk és ittunk, végül a bor átadta helyét a ratafiának, a házi főzésű digestifnek, ami enyhén fermentált szőlőléből és valami gyilkos gabonapárlatból készült. Nico és Jean-Luc tüzet rakott a kert sarkában, azután valamelyik szomszéd elővarázsolt egy tangóharmonikát, hogy trillázó dallamaival táncra csábítson. Párok alakultak, tapsoltak, és járták a hagyományos tánclépéseket: kiszúrtam Heathert és Nicót, Nico nővérét, Chloét és a férjét, Philippe bácsit és Jeanne nénit. Egy karcsú, fiatal nő a hosszú, mézszínű hajával bevonta a körbe Jean-Lucöt, hogy egymásba karolva csatlakozzanak a többi táncoshoz. Ahogy felemelte az arcát, láttam apró kis rókaszerű vonásait, a tűz fényénél sziporkázó tekintetét. A lány mosolyából annyi melegség áradt, hogy látatlanban tudtam, csakis ő lehet Jean-Luc barátnője. Talán egy szomszéd? Volt osztálytárs, akivel pelenkás koruk óta ismerik egymást? A lány olyan magabiztossággal fűzte át magát a tömegen, mint aki kora gyerekkora óta ezeket a tánclépéseket gyakorolja.

Nem először gondoltam rá, hogy az enyém is lehetne ez az élet.

Lehetnék egy szőlősgazda felesége, sütkérezhetnék a férjem mosolyánál, és nevetgélhetnék, amikor elbotlom a saját lábamban. Kiélvezhetném a szüret utáni, átmeneti nyugalmat a jól végzett munkával kiérdemelt elégedettségben és a kivételes évjárat reményében. Ehelyett itt állok a partvonalon szemlélőként, vendégként. Idegenként.

A harmonikás egy cikornyás hangsorral lezárta a táncot, a párok szétrebbentek, majd mindenki tapsolt. Jean-Luc és a barátnője összenevetett valami tréfán, a tűz rőt fénye ott lángolt kipirult arcukon.

Jean-Luc robusztusnak tűnt, ahogy ott állt kifulladva, a tánctól kissé izzadtan, ha nem is olyan tökéletesen, mint emlékeimben, de hús-vér emberként, aki nevet, flörtöl, kiabál és szitkozódik, egyszerre eszes és mulatságos, konok és becsvágyó, s talán kicsit túlságosan maximalista. Éveken át szellemként, ködös ábrándként kísértett, de most, ahogy itt állt előttem, végre megértettem: a sok évvel ezelőtt meghozott döntés nyomán életünk két külön szálon futott tovább, mígnem túlságosan eltávolodott ahhoz, hogy újra összeérhessen.

Felléptem a tornácra, hogy töltsek magamnak még egy italt. Nem találtam bontott palackot, ezért fogtam egy újat, lehámoztam róla a fóliát, és belecsavartam a dugóhúzót a parafába. Számtalan palackot kibontottam már, teljesen elvesztem az ismerős rutin megnyugtató hatékonyságában.

– Biztosan te vagy Kate. – Férfihangot hallottam, méghozzá amerikait.

Meglepetten fordultam felé. Bozontos, sötétbarna haj, fekete keretes szemüveg felett átívelő, keszekusza szemöldök, bátortalan mosoly. – Heather mondta, hogy van itt egy másik somm is. Szia, Walker vagyok.

– Szia. – Megráztam száraz és erőteljes kezét. – Heather és Nico barátja vagy? – kérdeztem.

– Nem, csak ma este ismerkedtünk meg. Igazából Jean-Lucnél lógok. A vendégházában lakom, ami igazán kedves hely.

Szótlanul bólintottam, és megfogtam a palackot.

– Ó, kérlek, engedd meg! – Kivette kezemből az üveget, és töltött a poharamba. – Tudod, hogy Franciaországban egy hölgynek sosem szabad

saját magának töltenie. – Úgy hangsúlyozta ezt a szót, mintha valami rég elavult kifejezés lenne. – Szóval te Charpinéknél vendégeskedsz?

– Fogjuk rá. Nico az unokatestvérem. Közben A Bor Mestere-vizsgámra készülök. A gyakorlati részre.

– Hűha. – Walker szemei kikerekedtek. – Gyilkos az a teszt. Le a kalappal.

– És te? Téged mi hozott a Côte d’Orra?

A férfi belekortyolt a poharába, mielőtt válaszolt.

– Ami azt illeti, a borpincéri mestervizsgámra tanulok.

– Á! – színleltem döbbenetet. – Szóval te is olyan vagy…

– Mármint olyan, aki nemcsak szakértője a bornak, de azt is tudja, hogyan kell felszolgálni? – kérdezte incselkedő hangon.

– Mármint olyan – mentem bele a játékba –, akiben nincs meg a kellő fegyelem A Bor Mestere-vizsgához.

– Töltöttél már ki bort anélkül, hogy félrement volna?

– Hat borfélét – tűnődtem el. – Mindössze ennyit kell azonosítanod, jól mondom?

– Ha szerinted a te vizsgád nehezebb, akkor még sosem bontottál fel szablyával egy palack pezsgőt.

– Oké. – Körülnéztem. – Van itt valahol egy szablya?

Nevetve emelte fel a kezét.

– Kössünk békét, oké?

– Szóval csak blöfföltél. – Azon kaptam magam, hogy a hajamat igazgatom.

– Nem, csak nem szeretném, ha lefejeznéd valamelyik rohangászó kiskölyköt.

– Na persze. – Felkaptam a palackot, és töltöttem a poharába. Ahogy visszatettem az üveget az asztalra, egyetlen csepp vörösbor rácseppent az egyébként makulátlan abroszra. – Amúgy – váltottam témát, amikor nevetni kezdett –, azért jöttél, hogy a vendanges-on dolgozz?

– New Yorkban gályáztam, de az a munkaidő, ember… teljesen kikészített. Volt egy kis spórolt pénzem, ezért arra gondoltam, miért ne költözhetnék egy időre Franciaországba. Ha már ír útlevelem van és beszélek franciául. Pont olyan hasznos időtöltésnek tűnt, mint bármi

más. Így legalább a saját szememmel láthatom a leghíresebb bortermelő vidékeket, amelyekről mindenki beszél. Szóval, lényegében csak átadom magam a yolo életérzésnek. – Újra felvillantotta azt a szikár félmosolyt.

Akaratlanul is elnevettem magam – épp, amikor a harmonikából hirtelen előtört a vurstlizene.

– Hé! – Walker a pázsit felé biccentett, ahol a párok újra összegyűltek, hogy két szemben álló sorba rendeződjenek. – Nincs kedved? – Kikapta kezemből a poharat, az asztalra állította, és hívott, hogy tartsak vele.

– Nem is tudom, hogyan kell! – tiltakoztam, méghozzá egyre hevesebben, mert a sor túlsó végét Jean-Luc zárta le.

– Nem számít! – nézett vissza rám Walker a válla felett. – Majd csak úgy csinálunk! – Magával rántott a táncosok kavalkádjába, és addig forgatott, amíg már minden arc egyetlen tarka folttá mosódott össze.

[23] Szeretlek.

[24] Az apám.

[25] kereskedőnek [26] gyógyszereket [27] polgármesteri hivatal [28] Általában igen.

[29] Itt van!

[30] Egyáltalán nem!

[31] Ne aggódj!

1940. FEBRUÁR 26.

Cher journal!

A napok szörnyű egyhangúságban telnek, asztalunkon gumós növények váltják egymást. Répa. Pasztinák. Póréhagyma. Krumpli.

Néhány napja az ebédnél kifejeztem vágyam a rebarbara, a sóska, a zöldborsó, s úgy általában a tavasz bármi jele iránt, mire a Madame felhúzta az orrát.

– Becsüld meg magad! – csattant fel. – Háború van.

– La drôle de guerre. – A lapok is így nevezték: furcsa háború.

Szeptember óta nem történt semmi.

– Hálás lehetnél, hogy egyáltalán van mit ennünk. – A Madame lecsapta az asztalra a tarlórépából készült pürét.

– A franciák majd legyőzik a fritzeket! – kiáltott fel Benny.

– Arrrr! – morgott hozzá Albert.

– Elég! – harsant fel a Madame. – Csak felzaklatod a testvéreidet, Hélène. Nem tűröm ezt a beszédet az asztalnál.

– De hát… – Nagy levegőt vettem, hogy megvédjem magam, de a papa egyetlen pillantásával belém fojtotta a szót.

– Iskola után gyere be hozzám, ma choupinette – szólt csendesen. – Beszédem van veled.

Egész délután amiatt aggódtam, hogy a papa le fog teremteni. Iskola után sietve elvégeztem a baccalauréat[32] vizsga gyakorlófeladatait, hogy Madame Grenoble néhány perccel a többiek előtt engedjen el, azután egész úton úgy tekertem a biciklit, ahogy csak a lábam bírta. Egyedül találtam a papát az irodában.

– Coucou, choupette – köszönt szórakozottan, ahogy felnézett a könyvéből.

– Én senkit sem akartam felzaklatni az ebédnél, papa! Nem az én hibám, ha a fiúk ilyen izgágák…

– Azok lettek volna? Fel se tűnt. Habár Benoît társaságában különösen ügyelnünk kell, mit mondunk – tette hozzá sietve, mintha a Madame

hallgatózna. – Nem, egészen másról szerettem volna beszélni veled.

Erről. – Ahogy felém tolta a könyvet, megrebbentek a papírlapok.

Kezembe fogtam, és vetettem egy pillantást a borítójára.

– Le Comte de Monte-Cristo? – A Monte Cristo grófja papa kedvence, bár én kislány korom óta nem olvastam.

– Mit látsz?

Elolvastam néhány mondatot, és elmosolyodtam.

– Dantèst épp most dobják a tengerbe a börtönőrök…

– Nem. Nézd meg közelebbről.

Tekintetemmel átugrottam néhány bekezdést.

– Rátalál a szigetre, ahol partra vetődik?

Intett a könyv felé.

– Itt. – Rámutatott egy szóra. – És itt, meg itt. – Mutatóujja végigsiklott az oldalon.

Akkor észrevettem: halvány ceruzavonások lebegtek a sorok között.

– Ezek… a pontok…

– Oui. – Elmosolyodott. – Ez egy kód.

Papa megmutatta, hogyan kell pontokat tenni bizonyos betűk és számok fölé, hogy összeálljon belőlük egy üzenet.

– Apám tanított meg erre a titkosírásra még a Grande Guerre idején, mielőtt elment a frontra. A testvéreim… ők már mind odalettek. Nekem kellett a Maman gondját viselni. Papa azt akarta, hogy szükség esetén küldhessek neki titkos üzenetet.

– De most nincs szükség ilyesmire – tiltakoztam.

– Tudom, la drôle de guerre – bólintott papa. – Mégis, jobb az elővigyázat. Dieu merci,[33] a helyzet nem tragikus, de ha istenigazából elkezdődik a háború, és nekem sürgősen mennem kell… nos, nem árt, ha megvan a magunk kis módszere, n’est-ce pas? – Könnyed hangon beszélt, de nem vette le rólam a szemét, amíg nem bólintottam.

Megköszörültem a torkom.

– Virginie-nek megmutattad?

Habozott.

– Még nem. Annyi minden aggasztja, nem akarom szaporítani a számukat. Belle-mère-ed törékenyebb, mint gondolnád. Oui, c’est vrai[34] –

felelt kimondatlan kétkedésemre. – Ha nem leszek itt, neked kell majd erősnek lenned helyette és a fiúk helyett.

– De papa…

– Figyelj rám, Hélène! – Még sosem hallottam ilyen élesnek a hangját.

– Ha történik valami, és elmegyek, tiéd lesz az irányítás. Itt kell maradnod a birtokon. Az elhagyatott házak vannak leginkább kiszolgáltatva a fosztogatóknak. Bármi történjék is, neked itt kell maradnod. Megígéred?

Bólintottam.

– A szádból kell hallanom. Ígérd meg.

– Megígérem, papa. – Amikor elcsuklott a hangom, megköszörültem a torkom. – Itt maradok, és megőrzöm a birtokot.

– Helyes. – Láthatóan megnyugodott. – Most pedig elmondom, mit kell tennünk a cave-ban…

Falat emelünk a pincénkben, árulta el, és mögé rejtjük a legértékesebb palackokat. Négociant-ként a családunk kivételes borgyűjteményt halmozott fel, csupa ritkaságot, ami nem csupán a mi szőlőnkből származott, és tekintélyes summát ért.

– Még ha csak néhány láda Les Gouttes d’Ort rejtünk is el, annyi elég az újrakezdéshez.

– És ha megtalálják?

Vállat vont.

– A pince sötét, és kilométerekre elnyúlik. Természetesen minden előfordulhat, de abban a labirintusban néha még én is eltévedek! – Elnevettük magunkat, mert igazat beszélt. Néhány hónapja lement megkeresni egy ritka grand crut, de elfeledkezett a lámpáról, azután elvétett egy fordulót, majd még egyet, amíg végül már páni rémületben kereste a kijáratot. A pincéink csakugyan útvesztőt formáztak – még a tizenharmadik századi szerzetesek építették őket, alacsony boltozatú járataik a legfurább kanyarokat vették, és zsákutcákba torkolltak.

– Senki más nem tudhat erről, megértetted? Personne.[35] – Mi lesz a belle-mère-emmel? A fiúkkal?

– Virginie… – Hunyorogni kezdett. – Igen, neki elmondom. Majd egyszer. A fiúk viszont… ők még túl kicsik ehhez. Kockázatos lenne. –

Amikor bólintottam, hozzátette: – Majd délutánonként, iskola után dolgozunk, amikor még beszűrődik egy kis fény az ablakokon.

Beharaptam az ajkam.

– Iskola után a laboratóriumban szoktam maradni. Madame Grenoblelal. A bac miatt.

– Annyira sajnálom, ma choupinette. – Némán és teljes mozdulatlanságban meredt az íróasztal lapjára, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. – A helyzetet figyelembe véve úgy döntöttem, hogy várnod kell a felvételivel. Úgy éreztem, mintha minden levegőt kipréseltek volna a mellkasomból.

– De hát még nem is történt semmi! – tiltakoztam. – A múlt héten láttam a híradót a filmszínházban, Párizsban mindenki úgy jár-kel az utcákon, mint akinek semmi gondja! – Könnyek tolultak a szemembe. – Kérlek, Papa – könyörögtem. – Hadd felvételizzek! – Amikor láttam, hogyan ingatja a fejét, kapkodva hozzátettem: – Vagy… vagy legalább várjunk a döntéssel. Az érettségiig.

Visszafojtottam a lélegzetem, amíg papa végiggondolta a dolgot.

– D’accord – bólintott végül. – Tovább készülhetsz a bacra, ha Madame Grenoble engedi, hogy korábban, még a tanítás előtt elvégezd a munkádat.

A rá következő délután le is mentünk a pincébe. Papa megmutatta azt a részt, amit le akart falazni – nem is tűnt aprónak, megvolt akkora, mint a konyhánk –, azután nekiálltunk átválogatni a boros ládákat, hogy külön tegyük a grand cruket és a ritka évjáratokat. Azt hiszem, úgy húszezer palacknyit válogathattunk ki. Hosszú időbe telt, míg a papa rátalált a megfelelő, kellően öregnek tűnő téglákra, meg a többi szükséges kellékre, de úgy tűnik, holnap délután elkezdhetjük a falazást.

Nem szívesen hagyom ki a laboratóriumi gyakorlatot a tanítás után, főként amióta Rose-tól azt hallottam, hogy különféle vegyületekkel és a faszeszes égővel kísérleteznek. Madame Grenoble legalább nem firtatja távollétemet, és megengedi, hogy használhassam a labort a tanítás előtt, továbbra is bízik a képességeimben, és véleményezi a kísérleteimet.

Imádkozom, hogy ennyi elég legyen Sèvres-hez.

Te megérted, cher journal, mennyire muszáj bejutnom az egyetemre.

Másként el sem tudom képzelni a jövőm. Tudom, hogy hadat üzentünk Németországnak, és minden fiatal férfit behívnak, meg hogy elsötétítések vannak, és mindenhová magunkkal kell vinnünk a gázálarcot, de én akkor sem érzem, hogy bármi változott volna. Itt Beaune-ban az emberek tovább kávéznak a terrasse-okon, az osztálytársaim folyamatosan cserélgetik a mintákat az új tavaszi ruháikon, és múlt héten Madame Laroche azt is elmondta nekem, hogy tizenhét új rózsabokrot ültetett a kertjében. Hát így viselkednek azok, akikre egy szörnyű háború vár?

Nem, nekem is tovább kell hinnem abban, hogy semmi sem fog történni, mert ha kitör a valódi háború, akkor meg kell tartanom az ígéretem, és itt kell maradnom a birtokon a Madame-mal és a testvéreimmel. S nem hiszem, hogy elég erős lennék ehhez. Egyáltalán nem.

[32] érettségi [33] Hála istennek [34] Igen, igaz [35] Senki.

5. fejezet – Elég már. – Heather lebotorkált az utolsó három lépcsőfokon, és rideg pillantással mérte végig a félhomályos pincét.

– Nem is szóltam – tiltakoztam.

– Nem, nem te. – Óvatosan halántékára tapasztotta a tenyerét. – Ahogy ezek a lépcsők nyikorognak… az… kész gyötrelem. Lehet valaki harmadnap is másnapos?

– Egy ilyen buli után? Nemcsak lehetséges, de nagyon is valószínű.

A Paulée csak akkor ért véget, amikor a virradat sápadt aranyfénye kezdett szétáradni a láthatáron. Napkeltekor támolyogtam be az ágyamba, és hasogató fejfájással ébredtem, amikor Heather kiáltozni kezdett Thibault után, akit nem talált a szobájában. Végül a párnaerődben lelt rá, ahová az előszobában barikádozta el magát. Később megettük a maradék malachúst reggelire – a csupasz kezünkkel tépdestük szét –, majd belevetettük magunkat a hőseposzba illő munkába, hogy rendet tegyünk a házban és a kertben. Két nap után még mindig előbukkantak félig üres poharak és morzsákkal teli papírtányérok a félreeső sarkokból. Thibault egy egész almás lepényre bukkant az előszobaszekrény mélyén.

– Nem muszáj elkezdenünk – jegyeztem meg. – Mondhatjuk, hogy ma van a mentális egészség napja, ehetünk bevert tojást pirítóssal, és ihatunk rá egy-két Bloody Maryt.

– Mintha tegnap is ezt csináltuk volna…

– Tegnap, 2.0-s változat? Óvatosan ingatta a fejét, mintha nem akarná felrázni a tartalmát.

– Nagy a kísértés… de nem. Végre kezd látszani a munkánk eredménye, nem gondolod? – Reménykedve húzta fel a szemöldökét.

Körülnéztem a cave-ban. Lomhalmok tornyosultak az árnyak közt, most is éppoly robusztusan és fenyegetően, mint eddig.

– Előbb-utóbb – kockáztattam meg. Ám ahogy a saját oldalam felé tartottam, valahogy én is szellősebbnek éreztem a pincét, mint amikor elkezdtük. Csapásokkal törtük meg a kacathegyeket, és tisztást alakítottunk ki az egyik ablaknál, ami lehetővé tette, hogy a természetes fény becsoroghasson a helyiségbe. Már-már alagutat fúrtam a falig, sőt egy tömör és viharvert ruhásszekrény oldalai is előbukkantak, csak az ajtókat torlaszolták el a további kartondobozok.

– Oké, oké – mormolta maga elé Heather. – Ugorjunk neki. – Láthatóan máshol járt aznap reggel, inkább csak rendezgette a dobozokat ahelyett, hogy átszortírozta volna őket.

Feltéptem egy dobozt, és egy halom középiskolai évkönyvet találtam Nico lycée-jéből.

– Á. – Heather leemelt egy könyvet a halomról, és belelapozott. – Nézd.

Les garçons.[36] – Fényképet mutatott két nyurga kamaszról, Nicóról és Jean-Lucről, akik egyforma cilindert és csokornyakkendőt viseltek, még egyformán is vigyorogtak. – Csak nem szalontáncra jártak? – Nevetve emelte fel a könyvet, hogy közelebbről is megvizsgálja az oldal többi képét. – Ó! – kapott levegő után. – Ez Louise. – Felismertem a Paulée-n látott lány apró rókaszerű vonásait. A féltékeny kíváncsiság óhatatlanul a szívembe szúrt, akár egy kihegyezett karó.

– Együtt járnak Jean-Luckel? – Próbáltam elővenni a legközönyösebb hangom.

Heather leeresztette a könyvet.

– Igen. Szerintem elég komoly a dolog. Louise-nak antikváriuma van Beaune-ban. – Felvonta a szemöldökét. – Nem igazán értem, hogyan tartja fenn, talán a szülei segítik. Hallottál már a Maison Dupin Père et Filsről? A családé az egyik legjobb szőlészet a Côte d’Oron. Szerintem Louise már évekkel korábban szemet vetett Jean-Lucre, de csak hat hónapja találkozgatnak.

Szóval Louise egyszerre gyönyörű és gazdag.

– Kedveled?

– Ja, elmegy. Olyan finom és elegáns a hegyes kis állával. Egy mogyorószemre emlékeztet. – Beharapta az ajkát. – Csak… vannak ezek a kis megjegyzései. Mint a minap ebédnél, amikor Thibault nem akart osztozni az utolsó szelet tortán, mire azt mondta neki, Ne mange-pas comme un juif – ez kábé annyit jelent, hogy ne legyél ilyen zsidó. Annyira ledöbbentem, kis híján félrenyeltem. Nico nem szólt – tudod, milyen, mindig a békére törekszik –, de én végül megmondtam neki, hogy tudod, én is zsidó vagyok. Csak megvonta a vállát azzal, hogy túl érzékeny vagyok. „Ez csak egy régi kifejezés.”

Meredten néztem. Tudtam, hogy Franciaországban ugyanúgy kísért az antiszemitizmus, mint szerte a világban, mégis megdöbbentett, ha ennek ilyen nyíltan a jelét adták.

– Tudod, elsőre tényleg ijesztő ilyeneket hallani. Időnként előkerülnek ezek a rosszmájú kis mondások, de azt hiszem, lassan kezdem megszokni.

– Éles csattanással összezárta és visszatette az évkönyvet. – Különben pedig, semmi közöm Jean-Luc magánéletéhez. Legfeljebb azt remélem, hogy nem követ el jóvátehetetlen hibát. Áthelyeztem a súlypontom a sarkamra.

– Biztosan tudja, mit csinál. – Elsimítottam a doboz füleit, amíg tökéletesen össze nem passzoltak. Amikor újra felnéztem, Heather gyanakodva méregetett.

– Nézd – kezdte. – Nem akarok a magánéletedben vájkálni, de elmondanád végre, mi történt köztetek? Amikor különváltatok, olyan hirtelen történt… Jean-Luc azt mondogatta, hogy vissza fogsz jönni, de végül nem így lett. Azután jött Nico, jött Anna – meg a kólika –, és mire újra levegőhöz jutottam, már fura lett volna, ha elkezdek kérdezősködni.

– Ő… – Megköszörültem a torkom. – Jean-Luc nem mondta el, mi történt?

Megrázta a fejét.

– Mindig írni akartam, de akkoriban még nem volt saját internetünk, azután meg… nem unod még a kifogásaimat?

Esetlen csend telepedett közénk.

– Igazából nem történt semmi – feleltem végül. – Egyszerűen csak túl fiatalok voltunk. – Bevillant elém egy emlékkép az utolsó éjszakáról, amit

Párizsban töltöttünk. Chambre de bonne-om szépen kitakarítva, bőröndjeim az ajtónál. Ültünk a padlón, pezsgőt ittunk, a terveinkről beszélgettünk. Jean-Luc hirtelen bejelentést tett.

– Nem akarom, hogy a feleségem másnál dolgozzon. Legyen csak otthon, mint a Maman.

– A mamád lekvárt főz, meg házi savanyúságot. Nem is különbözhetnénk jobban.

– És ha gyerekeink lesznek?

– Majd szülési szabadságra megyek. Vagy te. Vagy ketten felváltva.

Majd kitaláljuk.

– Moi? Főzzek, és gondozzak egy csecsemőt? Mais non, ez női munka.

– Van bölcsőde is.

– Hogy állandóan betegek legyenek?

– Csak pár év az egész.

– Vagy talán sokkal több!

– Hé – nevettem el magam. – Voltaképpen hány gyerekkel számolsz?

– Néggyel?

– Néggyel? Legfeljebb eggyel.

– Csak eggyel? Nem lesz magányos?

– Dehogy. Ott lesz neki az egész bölcsőde. – Játékosan oldalba böktem.

– Hát, lesz még min alkudoznunk – kacsintott rám, ahogy egy újabb darab kenyérért nyúlt. – Tudod, mindig is nagy családról álmodtam.

– Vagy inkább ingyenmunkaerőről – mondtam színpadias sóhajjal.

– Ó, Kat, túl jól ismersz. – Széles mosoly áradt szét az arcán, mielőtt mindkét karjával átölelt és incselkedő kis csókot nyomott az ajkaimra, azután az a csók egyre mélyült, ahogy ujjai lesiklottak a nyakamon, és utat találtak a blúzom alá, így aztán rövid úton elfelejtettem, hol vagyok, és miről is beszéltünk.

Most csak hunyorogtam, amíg az emlék képe szertefoszlott a szemem előtt.

– Túl fiatalok voltunk – ismételtem, leginkább önmagam meggyőzésére.

Ahogy Heather a vállamra fektette kezét, tekintetéből sütött az együttérzés, de akkor se kívántam többet mondani erről. Túl régen

történt, és már így is túl sok időt pazaroltam arra, hogy azon tépelődjek, mit kellett volna másképp csinálnom.

– Semmi gond. – Sikerült kierőszakolnom magamból egy mosolyt. – Már nem számít. Végül minden a legjobban alakult. – Megvontam a vállam, hogy az együttérző kéz lehulljon a karomra. Azután a következő dobozért nyúltam, hogy ne kelljen látni a megbántottságot Heather arcán.

Néma csendben dolgoztunk. Minden figyelmemmel az elém kerülő tárgyakra koncentráltam. Egy halom szétporladó porvédő huzatra. Egy karton ősrégi mosószódára. Egy készlet patinától zöldellő, réz sütőformára. Egy régi könyvre, Marie Curie életrajzára. Felütöttem a címoldalon, és a szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam a beírás lendületesen vezetett, ódivatú betűit:

A szavakra meredtem, próbáltam értelmezni őket. A könyvet Hélène hagyta hátra, nem is kérdés, de Le Club d’Alchimistes? Alkimisták klubja?

Ez meg mi lehet?

Felemeltem a fejem, és átkiáltottam a pince másik felébe.

– Heather?

– Igen? – Képzelődtem, vagy tényleg hűvös lett a hangja?

– Ezt nézd. – Felálltam, átvergődtem az ő oldalára, és megmutattam neki a könyvet. – Szerinted mit jelent?

Hosszan meredt a kézírásra, majd megrázta a fejét: – Őszintén szólva sejtelmem sincs. Biztosan az övé volt. Bárki is legyen ez az Hélène. – Ujjbegyével megérintette a nevet.

– Milyen alkímia? Amikor egy közönséges fémet arannyá változtatnak?

Heather megvonta a vállát.

– Ilyen varázslat nem létezik. Ne légy ostoba. Ez csak középkori babona.

– Tyű! – kiáltott fel Heather. – Nézzenek oda!

Három szempár fordult felém egyszerre, amint a konyhába léptem.

– Ugyan már, srácok – tiltakoztam. – Csak megmostam a hajam.

– És magas sarkút húztál. És kirúzsoztad magad! – Heather tovább aprította a hagymát. – Walker odáig lesz.

– Ti mit gondoltok? – fordultam Annához és Thibault-hoz. – Jó leszek így?

Anna oldalt billentette a fejét.

– A jeans oké. A blúz is elmegy, de a sálat másképp kell megkötni. – Felemelte a vállamról, félbehajtotta és a nyakam köré terítette. – Voilà.

Most már kiemeli a szemed színét.

Heather felnézett a vágódeszkáról.

– Ami azt illeti, igaza van.

– Holnap majd azt is megmutatom, hogyan csinálj macskaszemet – ígérte Anna, mielőtt kisurrant a konyhából.

– Segítesz újra megépíteni a legó cave à vins-t, Kat? – nézett fel Thibault.

– Ó, a legó borospincét… az jó móka volt, igaz? Lehetne holnap?

– Csinálunk földrengést is?

– Naná, kölyök – vágtam rá, mire visszafordult a minyonos színezőjéhez.

– Walker mikor jön érted? – Heather szétpasszírozott egy gerezd fokhagymát a kés oldalával.

– Hét körül. – Mindketten felnéztünk a faliórára, ami szerint tíz perccel múlt hét.

– Akkor készen állsz?

– Öö… igen? Miért, mi fog történni?

– Tudod. – Felhúzta a szemöldökét.

– Ha arra gondolsz, amire gondolok, akkor… nem! Alig ismerem.

– Láttalak titeket a Paulée-n. Csak úgy pattogtak a szikrák.

– Ja, két amerikai között, akik egymásra találtak egy idegen országban.

– Oké, mikor randiztál utoljára?

– Nem is olyan régen. Valamikor júniusban. – Néhány hónap ide vagy oda. – Azzal a programozóval San Franciscóban. Bár nem tudom, hogy tényleg érdekeltem-e, vagy csak kíváncsi volt az új borválasztó appjával kapcsolatos véleményemre…

– Én csak azt mondom, hogy légy nyitott.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy autó állt meg a ház előtt.

– Megjött. – Felkaptam a táskám, amivel szétszórtam az aprót a konyhakövön.

Heather lehajolt, és segített összeszedni.

– Mulass jól. Ha ide akarod hozni, használd a hátsó lépcsőt. Tudod, a kölykök. – Némán ejtette a szavakat, azután elvigyorodott.

Walker odakint sétálgatott a felhajtón, fekete vászoncipője alatt csikorogtak a kavicsok. Fehér inget viselt gyűrötten és kitűrve, hozzá lazán megkötött, fekete nyakkendőt és egykor fekete, de mára szürkévé fakult farmert.

– Hé – észrevett, és felém indult. Már készültem amerikai módjára megölelni, amikor közelebb hajolt, hogy francia módjára arcon csókoljon.

Ahogy összeütközött a fejünk, megbillentettem a szemüvegét. – Jaj, bocs.

Ezek a fránya kulturális különbségek. – És újra megvillantotta azt a szégyenlős kis mosolyt.

– Szóval, kikkel találkozunk? – kérdeztem, miután beültünk a kocsiba, és elindultunk Beaune felé.

– Á, igen. Nos, ezek csak hozzánk hasonló száműzöttek. Ahogy mondtam, mindenki guru, szóval nem lesznek kannás borok meg ilyenek.

– Vetett felém egy pillantást. Bólintottam. – Össze szoktunk járni ezekre a kötetlen kóstolásokra. Mindenki hoz egy üveg bort, ezek a helyek meg vannak olyan rendesek, és a dugópénzről is lemondanak, ha ott kajálunk.

A múlt héten Richard egy 2001-es Sauternes-nel állított be. Na, az valami volt.

– Hogy akadtál össze velük?

Egy hosszú pillanatig hallgatott, mintha meg sem hallott volna.

– Őszintén? – kérdezte végül. – A Twitteren. Tudom, tudom… nagyon béna, de csak akkor érkeztem, nem ismertem senkit, és… – Láthatóan kipirult az arca.

– Nem, egyáltalán nem. Én is pont ezt tenném. Tudod, azok a fránya kulturális különbségek. – Ahogy elmosolyodtam, ő is zavartan elnevette magát.

Beaune-ban leparkoltunk az óváros szívében, és elsétáltunk a bisztróig. Újfent megcsodáltam a pedáns rendben tartott macskaköves utcácskákat, a favázas házakat és a szürke kőből épült hôtel particulier-ket[37]. A város évszázadokon át a burgundiai borkereskedelem központja és a legtehetősebb kalmárok otthona volt.

Walker megtorpant.

– Itt vagyunk. Café de Marie.

Felnéztem a koszos és rongyokban lógó, borvörös ponyvára.

– Café de la Mairie. Biztosan jó helyen járunk? – Az üvegen át egyetlen fickót láttam a bárpult végében, a poharában egy arasznyi sörrel. A hely hamisítatlan kricsminek tűnt, ahol a zsír vékony filmrétege elborítja az asztalokat, a székeket és a laminált étlapokat, míg a mosdó Mitterrand idejében látott utoljára fertőtlenítőt.

Walker előhalászott a zsebéből egy fecnit.

– Igen, Richard ezt mondta a telefonban. Menjünk be! – Átfurakodott az ajtón. Ahogy követtem, máris orromban éreztem a kiömlött sör és a veríték nehéz szagát. A pincért és a magányos vendéget leszámítva üresen kongott a hely.

A pincér felnézett az újságjából.

– Bonsoir, installez-vous.[38] – Az üres asztalok felé mutatott. Bemásztunk az egyik bokszba. – Qu’est-ce que vous voulez boire?[39] – kiáltotta, ahogy az asztalunk felé indult.

Vártam, hogy Walker rendeljen. A pincér is felvonta a szemöldökét.

– Mit szeretnél inni? – kérdeztem tőle végül. Walker vetett egy pillantást a táskájából kikandikáló borosüvegre, mielőtt felnézett a pincérre.

– Öö… un verre d’Aligoté? – kért egy pohár helyi fehérbort.

– Nekem is. Deux. – Felvillantottam egy udvarias mosolyt.

Esetlen csend ereszkedett ránk. Hol lehetnek Walker barátai? Léteznek egyáltalán? Vagy az egész csak egy komplikált trükk, hogy randira csaljon? Walker idegesen fészkelődött mellettem, láthatóan ugyanolyan

kényelmetlenül érezte magát, mint én. Már az is végtelen megkönnyebbüléssel töltött el, amikor a pincér kihozta a borunkat.

– Akkor, ö… santé. – Walker felemelte a poharát, koccintottunk. – És, mi szépet csinálsz a vendanges óta?

– Hát, nem sokat. Csak segítek Heathernek kipucolni a cave-ot.

Szikra gyúlt a tekintetében.

– A családod borospincéjét? Képzelem, micsoda kincsek lapulhatnak a Domaine Charpinben.

– Ó, nem, ez nem a borospince, csak a ház pincéje. A kincsek pedig jórészt javíthatatlan háztartási gépek és molyrágta zoknik. Napi szinten járunk az adományboltba, hogy megszabaduljanak attól a sok kacattól, bár nemrég előkerült egy titokzatos érettségi bizonyítvány is… – Néhány mondatban tájékoztattam Hélène-ről: a ruhákról és a bőröndről, a könyvről és a fényképekről. – Senki nem tudja, ki lehet. Annyi biztos, hogy 1940-ben végzett a lycée-ben. Vajon Burgundiában élte meg a második világháborút? Szégyen, nem szégyen, de azt se tudom, mi történt itt.

– A Côte d’Oron? A második világháború alatt? – Walker lassan megrázta a fejét. – Súlyos volt a helyzet, akárcsak Franciaország többi részében. Megszállás, kitelepítés, kivégzés, éhezés… amit akarsz. A legmélyebb nyomor.

– És az ellenállás?

– A demarkációs vonal Chalon-sur-Saône közelében húzódott. Ha jól számolom, olyan húsz mérföldre. Lefogadom, hogy sokan jártak át illegálisan a megszállt övezet és a Vichy-Franciaország határán. Nyilván a szervezett ellenállásból is.

– Akkor talán ő is így tűnt el. Hélène.

– Talán. – Walker babrálni kezdett a szalvétájával. – Manapság persze mindenki az ellenállás alapítójának vallja magát. Nem találsz itt egyetlen kollaboránst se.

Ahogy kinyílt az ajtó, egyszerre kaptuk fel a fejünket, reménykedve Walker barátainak érkezésében, de csak egy mogorva vénember ugrott be egy pakli cigarettáért.

Amikor Walker újra felém fordult, az arcán inkább tükröződett kétségbeesés, mint csalódottság.

– A fenébe. – Kiürítette a poharát. – Hol a pokolban vannak?

– Semmi gond – nyugtattam meg. – Biztos beragadtak egy dugóba, vagy ilyesmi.

Két pohár bor és a közösen elfogyasztott sajttál után még mindig nem jött senki. Végül kilenc körül a pincér kihozta a számlát azzal, hogy öt perc múlva zár.

– Ne, ne, majd én. – Walker elővett a tárcájából néhány bankjegyet. – Kérlek, ez a legkevesebb. Így is tiszta égés az egész sztori. Biztos azt hiszed, hogy csak kitaláltam. Esküszöm, nem vagyok zakkant szociopata.

– Az előbb a mosdóban már rágugliztam „a szociopátia jelei”-re – élcelődtem vele. Ami azt illeti, jobban tetszett ez a Walker. Az őszintébb változat, aki mellett végre én is ellazulhattam.

Lassan indultunk vissza a kocsihoz. Oly soká időztünk Beaune középkori várfalának árnyai közt, hogy azt hittem, meg akar csókolni, de azután elvétettem egy lépcsőt, és elszállt a pillanat. Mégis azon kaptam magam, hogy száraz és meleg kezét szorongatom. A kora este dacára az üzletek máris kezdtek bezárni. A kávézóból, ahová a piacozás után néha betértünk Heatherrel, meghitt fény áradt ki az utca kövére. Vetettem egy pillantást a terasz árnyékolójára: Café aux Deux Maries. A mellettem sétáló Walker élesen félrekapta tekintetét, miután benézett az ablakon.

– Jól vagy? – kérdeztem.

Zsebre vágta a kezét, és előhalászta a slusszkulcsát.

– Ja. – Lenyomta a gombot, hogy kinyissa az ajtókat. – Mintha láttam volna valakit, de tévedtem.

A rövid úton hazafelé a kedvenc internetes oldalainkról társalogtunk.

Amikor befordultunk Nico és Heather felhajtójára, már terveket szőttünk néhány borospince közös meglátogatására, de végül csak illedelmesen arcon csókoltuk egymást. Nem vittem fel magamhoz sem a hátsó lépcsőn, sem a másikon.

Később, már fogmosás közben, felötlött bennem valami. Café de la Mairie. Café aux Deux Maries. Összekeverhette a kettőt? Nagyon

hasonlítanak egymásra, különösen olyasvalaki számára, aki nem beszél franciául. Csakhogy Walker beszél franciául, nem?

Visszagondoltam a Paulée-n folytatott beszélgetésünkre. Akkor legalábbis azt mondta, de talán csak eltúlozta a jártasságát. Talán szégyellte az akcentusát vagy a rendhagyó igék hiányos ismeretét – talán a hipszter szemüvege és brooklyni pedigréje ellenére korántsem olyan kifinomult, mint amilyennek szeretne látszani. Együttéreztem vele, elvégre még én is birkóztam a nyelvi finomságokkal. Kuncogtam egy sort, ahogy eszembe jutottak az alkalmak, amikor összekevertem a salé (sós) szót a sale (mocskos) jelzővel.

Még akkor is Walkeren járt az eszem, amikor lekapcsoltam a fürdő lámpáját, és a hosszú folyosón a szobám felé indultam. Ahogy bemásztam az ágyba, újra eszembe jutott a Paulée, s ahogy lehunytam a szemem, megint éreztem Walker szorítását, ahogyan magával ragad a táncba és vezet az ismeretlen lépések során át.

[36] A fiúk.

[37] bérházakat [38] Jó estét, foglaljanak helyet!

[39] Mit kérnek inni?

1940. JÚLIUS 3.

Cher journal!

Alors, eljött és elmúlt a nap, amiről oly sok éven át álmodoztam: kijártam a Lycée de jeunes filles à Beaune-t. Végül nem olyan diadalmenet lett, amilyennek elképzeltem, sokkal inkább egy emlék, amit legszívesebben kitörölnék. S ha már lehetne, legszívesebben elfeledném ezeket a rémálomba illő heteket is.

Természetesen mi is hallgattuk a híreket a rádióban – a papa, a Madame és én –, és minden este egyre mélyebb hallgatásba burkolóztunk, miután a papa lekapcsolta a készüléket. Tudtam, hogy Belgium elesett – ó, micsoda szörnyű előjel! –, és azt is, hogy a németek tovább támadnak. Mégis, oly lehangolóak voltak ezek a híradások, oly ellentmondásosak és véletlenszerűek, hogy nehéz lett volna felmérni a valóságos helyzetet. Hittem hát a bemondóknak, amikor azt bizonygatták, hogy csapataink hősiesen harcolnak. Hittem, hogy a katonáink hősiesek – bátrak és merészek, felkészültebbek a káposztazabálóknál. Hittem, hogy diadalt aratunk, és Franciaország – la belle France, gyönyörű hazánk – legyőzhetetlen marad, mert mi – le peuple français, a francia nép – különleges szerepet játszunk a világ színpadán. Kételkedés nélkül hittem ebben, hiszen mindig erre tanítottak. Most döbbenek csak rá, mennyire ostoba voltam. Én, aki tudományos pályáról ábrándozom, hogyan fogadhattam el a kijelentéseiket ilyen vakon és anélkül, hogy alávetettem volna bármilyen elemzésnek? Így visszatekintve, a hitem talán akkor kezdett meginogni, amikor megjelentek a fákon az első cseresznyék. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert Albert folyton nyaggatott, hogy másszak fel és szedjek neki, bármennyire kemények és zöldek. Végül elszántam magam a famászásra – ha csak azért is, hogy bebizonyítsam neki: a gyümölcsök közelről éppoly ehetetlenek, mint amilyennek lentről tűnnek –, s akkor megláttam őket. Gyalogosan jöttek. A fa tetejéről ráláttam a főútra, ahogy a távolba veszett, és rajta az emberek vékony fonalára. Lassan, kis

csoportokban haladtak, megrakodva bőröndökkel és nehéz zsákokkal, sőt, mint később kiderült, kisebb bútorokkal, matracokkal és több madárkalitkával, mint ahányat életemben láttam. Anyák vitték kisgyermekeiket, rángatták őket kézen fogva a kíméletlen délutáni napon. Eleinte kitartó rendben érkeztek, ám egy-két nap után már mindent elleptek, egész hadoszlopra való, végtelen mérföldeken át nyújtózó menekültáradat masírozott előre konokul, dacolva a német repülőkkel, melyek halálos golyózáport zúdítottak az emberek nyakába – csak menetelt, menetelt és menetelt ez a tömeg. Tébolyult és páni rémületben, de senki se gyorsabban, mint a menekülő francia katonák, akik félredobták fegyvereiket, és a szőlőn át rohantak tovább, ha az úton már nem fértek el.

A birtok kellően távol esik az úttól, ez oltalmazott minket, de a fiúk így is rettegtek. Mi magunk is, az igazat megvallva. Csak a papa őrizte meg a nyugalmát. Azoknak, akik a házunk felé letértek az útról, vizet és bort kínált, egy tál levest, tiszta gyolcsot a vérző lábukra, menedéket a pajtában. A Madame és a fiúk kedvéért próbált gátat vetni a megalázó vereséggel kapcsolatos szóbeszédnek: „A Maginot-vonalat átütötték”, „A francia sereg visszavonul”, „Párizs elesett”, „Jönnek”. Jönnek.

– Nem tudnak hová menekülni? Itt akarnak maradni? – Egy fiatal anya kérdezgette ezt tőlem, míg egy kancsó vizet engedtem neki. Amikor csak bólintottam, kiszáradt ajkai közül halk fohász tört elő. – Dieu vous bénisse.

– Isten óvja magukat is – feleltem gépiesen. Olyan pillantást vetett rám, mintha nem lennék egészen épelméjű. Azután három gyermekével visszafordult az út felé, hogy továbbinduljon délre.

Leírni is alig bírom, ami ezután történt. A németek úgy csaptak le ránk, mint a halál angyalai: tankokkal és motorokkal szelték át a Côte d’Ort, a napfény szikrázva tört meg szemüvegükön. Egy kis egység ebédidőben érte el Meursault-t, ahol még aznap ellenőrzési pontot állítottak fel, azután összetereltek minket az école-nál, hogy ellenőrizzék a papírjainkat, és bejelentsék, hogy mostantól minden „verboten”. Tilos elmennünk otthonról este kilenc után. Tilos fegyvert tartanunk, külföldi rádióadásokat hallgatnunk, egyetlen kósza fénysugárral is megtörnünk az elsötétítést, segíteni vagy bújtatni Németország bármely ellenségét,

különös tekintettel az angol katonákra. Természetesen tilos megtagadnunk a németek bármely követelését. Mindenben együtt kell működnünk a német hatóságokkal.

A parancsnok egy zord tekintetű hadnagy, aki rettenetesen töri a franciát. Ahogy elharsogta a parancsait, éreztem, hogy a Madame megdermed, pedig a papa megnyugtatóan a karjára tette kezét. A legrosszabbtól tartott, de úgy tűnik, nem kell elszenvednünk azt a méltánytalanságot, hogy bekvártélyoznak hozzánk egy német katonát – legalábbis egyelőre. Megacéloztam magam, felkészülve a további szigorításokra – házunk az egyik legnagyobb és legszebb a faluban –, de amikor a hadnagy bejelentette, hogy ő és az emberei egyelőre Beauneban maradnak, az én tagjaim is elernyedtek.

A Madame olykor megadóan beletörődik sorsába, máskor lázas sietséggel készül a jövőre. Az asztalnál összevissza locsog megkönnyebbülésében. „Legalább azokat a borzalmakat nem kell újra átélnünk… úgy emlékszem a Grande Guerre-re, mintha tegnap lett volna… tudja, elvesztettem egy unokafivérem…” (E szavaknál a papa arca egészen megkövült.) Napközben a Madame páni rémülettel járja a házat, elrejt minden értéket. Ezüstöt és ágyneműt, könyveket és ékszereket, a porcelánokat a kemence padkájáról, füstölt sonkát és lekvárokat, még a sütőformákat is – mindent lakat és zár alá vesz.

Ily szörnyűségek közepette, a „fegyverletétel” híre után kezdődött márciusban a baccalauréat. Amikor megérkeztek a vizsgaeredmények, halogattam a boríték felbontását. Nem mintha tartottam volna tőle, hogy megbuktam – remélem, nem hangzik önteltségnek, de hónapokon át szorgosan tanultam –, csupán akkora fordulatot vett a világ. Ami egykor oly fontos volt a számomra – a bac, a menekülés a Madame kritikus szeme elől, a tanulásról és a költözésről szőtt ábrándok –, mind nevetségesnek tűnik, már-már léhaságnak. A gondolattól is viszolygok, hogy Párizs közelében éljek, amikor a városban úgy nyüzsögnek a németek, akár a csótányok. Halálosan rettegnék ott, távol a papától. Ölemben tartottam a lezárt borítékot, s mielőtt felnyitottam volna, még egyszer emlékeztetnem kellett magam arra, hogy a rá következő évben nem lesz lehetőségem Sèvres-be menni. Sem az azt követő évben,

vagy azután. Csak ekkor vágtam fel a borítékot és olvastam el az eredményt. Ami jobban megríkatott, mint ha megbuktam volna.

Ezzel pedig végül elérkeztünk a tanévzáró és bizonyítványosztás napjához: ez a cérémonie de remise de diplômes – a „Commencement Exercises”, ahogy az angolok mondják (írhatok-e egyáltalán az állam ellenségének nyelvén?). Ma reggel a papa befogta Pépitát a szekér elé, és bementünk Beaune-ba. Végül csak mi ketten, mert a Madame összeroppant, ágynak esett, és a fiúkat sem eresztette maga mellől.

Ahogy a lycée-hez értünk, csak egy maroknyi osztálytársamat találtam ott – a többiek otthon maradtak vagy délre menekültek a családjukkal, ki tudja? Rose mindenesetre ott volt, sötét fürtjein megkapó rózsaszín kalappal, a kezében egy csokor lila bazsarózsával. Örültem, hogy az új zöld selyemruhámat vettem fel. Miután Madame Grenoble átadta nekem a Tudomány Kupáját, Rose megszorította a karom, és kezembe nyomta a virágokat azzal, hogy betegre irigykedné magát, ha nem ilyen szánalmasan kisstílű jutalmakat osztogatnának (néhány penészszagú klasszikust és a kedvelt Vichy-szerzők fércműveit).

– Mit is válasszak ebből a kincsestárból? – merengtem a kínálat láttán, mire mindketten kuncogni kezdtünk. Bevallom, időnként késhegyig menő küzdelmet folytattunk, de már ez sem számít. Rose szeptemberben felvételizik, én meg itt maradok Meursault-ban.

Igazgatónk, Monsieur Leconte akadozó beszédet mondott – látszott, hogy a gondosan megírt szövegből utólag kitörölt minden utalást a fényes „jövőnkre” nézve –, aztán kézbe vette a bizonyítványokat, és kiosztotta a jelen lévő keveseknek. Ezután fogadás helyett csak elidőztünk kicsit egymás társaságában, amíg már ez is feszengéssel töltött el minket.

A papa talán jobb kedvre akart deríteni, ezért vetette fel, hogy ebédeljünk Beaune-ban, de nekem megfájdult a fejem, így inkább hazatértünk. A nyári forróság dacára vészjóslónak tűnt az egész nap, különösen annak fényében, hogy Monsieur Leconte beszédét csupa semmitmondó irodalmi utalás tarkította, majd az iskolai kórus a Marseillaise helyett a kevésbé lelkesítő Maréchal, nous voilà!-ba fogott bele (természetesen szeretett vezérünk, Pétain marsall tiszteletére). Kezdtem

azt kívánni, bárcsak elpostázták volna a bizonyítványunkat. Minden jobb lett volna, mint egy ilyen félig-meddig ünnepség, ami csak elkedvetlenített mindenkit.

S mégis…

Ahogy ma este e sorokat írom, eszembe jutnak az ajtónkhoz vetődő menekültek. A szerencsétlenekre gondolok, a vérző lábukra és rémült arcukra, akiknek maguk mögött kellett hagyniuk az otthonukat, az egész életüket – és nevetségesnek találom az önsajnálatomat.

Honfitársaim hontalanná váltak, annyi tulajdonuk maradt csak, amennyit elbírnak a hátukon, sokaknak még a szeretteiktől is el kellett szakadniuk. Ha belegondolok, hogy elválasztanak a papától és a testvéreimtől… sírva írom e szavakat is.

S mégis, az a rút igazság, amit senkinek sem vallottam be, hogy amióta csak felmásztam arra a cseresznyefára, rettegek.

6. fejezet A vasárnapi ebéd Philippe bácsi házában régi hagyománynak számított, ezen a vasárnap reggelen Heather mégis olyan lázas izgalommal készült, mintha először ülne az apósa asztalához. A konyhában csörömpölt: olívabogyó-pástétomos üvegeket és borospalackokat dobált egy öblös vesszőkosárba, becsomagolta az útra a mandulakrémmel töltött lepényt, gondosan kifestette a szempilláját, és addig igazgatta magán a ruhát, amíg megfelelőnek nem találta az esését – miközben parancsokat osztogatott.

– Anna, remélem, azt a ruhát veszed fel, amit kikészítettem! Nem, nem jó a leggings! Mémé így is slamposnak tart minket, ne akard megerősíteni a hitében. – Az utóbbi mondatot csak úgy maga elé mormolta. – Thibault!

Mi történt az ingeddel? Mit műveltél megint azzal a ketchuppal? Nem, az étel. Nem használhatod művérnek… igen, át kell öltöznöd. Csak fogadj szót, és menj. Te már kész vagy, Nico? Nico? Nico! El fogunk késni. – Észrevett, ahogy kabátban ácsorogtam a konyhaajtóban. – Hát, legalább valaki hallgat rám. Kösz, Kate, de nyugodtan főzhetsz magadnak egy kávét, vagy valami. – Felsóhajtott, ahogy egy pillantást vetett az órájára. – Ha így haladunk, jövő keddig se érünk oda.

– Ami azt illeti, kicsit korábban lejöttem, mert… – Lehalkítottam a hangom. – Valamit meg szeretnék beszélni veled.

– Hm? – Babrálni kezdte a fülbevalóját. – És mi lenne az?

– Arra gondoltam, hogy az ebéd alkalmas időpont lenne… tudod, kifaggatni Philippe bácsit Hélène-ről. Emlékszel, Nico szerint ő a családi emlékek őre.

– Nem! – kerekedett el Heather szeme. – Nem mondhatjuk el az apjának, hogy mit találtunk. Akkor tudni akarná, miért takarítjuk ki a cave-ot, és… – Elharapta a mondat végét.

Néztem, ahogy arca a vörös különféle árnyalataiban játszik.

– Te nem vagy rá kíváncsi, hogy ki volt? – kérdeztem.

Heather az ujjai közt görgette az egyik kabátgombját.

– Oké, nem mondom, hogy nem vagyok kíváncsi, de akkor sem kérdezhetjük meg a bácsikádat.

– Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy a kölyköknek kell az iskolába?

Megrázta a fejét.

– Thibault-nál már tavaly megvolt a családfa. Nagy körítéssel, mindenki elvitte a nagyszüleit. Sajnos a mi családfánk csak egy generációra nyúlik vissza. – Néhány pillanatig szótlanul meredt az ablakra. – Ha vethetnénk egy pillantást a livret de famille-ra, a család könyvére, talán kideríthetnénk, milyen rokoni kapcsolatban álltunk Hélène-nel, és hogyan halt meg.

– Már ha meghalt…

– 1940-ben érettségizett. Ha még él, a kilencvenes éveit tapossa. Ami nem lehetetlen, csak kevéssé valószínű.

– Oké. – Beharaptam az ajkam. – Tudod, hol tartják azt a könyvet?

Megereszkedett a válla.

– Nem. S persze azt se kérhetjük, hogy belenézhessünk. Papi rögtön gyanakodna.

Mielőtt válaszolhattam volna, Nico bukkant fel a kölykökkel – mindnyájan jól fésülten és ártatlan arccal, mint akik kettőig se tudnak elszámolni.

– Miről pusmogtok? – akarta tudni Nico.

– Ó, csak felidézzük a régi emlékeket – felelte Heather az igazsághoz híven –, de ti nagyszerűen néztek ki! Indulás!

Amint beszíjaztuk magunkat az autóba, Heather visszaváltott parancsnoki üzemmódba.

– Ne feledjétek, hogy nem beszélhettek hangosan az asztalnál. – Hátrafordult az ülésben, hogy zord pillantást vessen a gyerekeire. – Kettőnél többször ne vegyetek a sajttálból, különben Mémé azt fogja hinni, hogy nem ízlik a főztje. Legyetek türelmesek, és ne feledjétek, hogy Mémé és Papi házában az ebéd mindig hosszú-hosszú ideig tart.

Francia módra használjátok a kést és villát, ne vágjatok le egy falatot és

tegyétek át a villát egyik kezetekből a másikba, ahogy a nagyi tanította.

Mémé ki nem állja az amerikai étkezési szokásokat.

Ahogy Anna és Thibault közé ékelődtem, én is csitrinek éreztem magam, akit jó modorra kell nevelni.

– Kérlek, egyetek meg mindent, amit Mémé elétek rak! – folytatta Heather. – Még ha utáljátok is, ne tegyétek szóvá, csak kis falatokban vegyétek a szátokba, gyorsan rágjátok meg és nyeljétek le!

– Akkor is, ha blanquette de veau? – kérdezett közbe Thibault. – Tudod, a gomba… – Megborzongott.

– Oui, même la blanquette de veau – szúrta közbe Nico. – Ez is a kulturális örökségünk része.

– Nem lesz blanquette de veau – nyugtatta meg Heather. – Mémé a múlt héten csinált borjút.

Thibault kis mellkasa kidülledt és visszaereszkedett, ahogy nyelt egyet.

– Ha nagyon undi lesz, add csak nekem – súgtam a fülébe. – Én a blanquette de veau-t is imádom. – Felém fordította nagy, sötét szemét, és hálásan bólintott.

Nagynéném a kertben állította fel a hosszú asztalt, az öreg tölgyfa alatt, hogy az árnyékok művészi mintákba rendeződjenek a finom kék asztalterítőn. A napfény megcsillant az antik ezüstökön és a porcelánokon, a könnyű szellő összeborzolta a szalvétákba csavart levendulaágakat. Philippe bácsi törékeny flőtékbe töltötte és körbeadta a crémant-t.

– Santé – emelte meg a poharát. Ahogy a köszöntőt visszhangoztuk és habzóborunkat kortyolgattuk, Nico apró bárányfalatkákat forgatott a gázgrillen.

– Bonjour, tout le monde![40] – hallatszott a csilingelő hang, amint Chloé unokatestvérem, Nico pöttöm nővére belibbent a kertbe szürke pantallójában és színben hozzáillő pulóverében. Megölelte a szüleit, azután minden jelenlévőt arcon csókolgatott, és mindenhová magával vitte pézsmás illatát. – Venez, les enfants! Donnez des bises![41] – rendelkezett, mire felbukkant három sötét hajú gyermek: két lány és egy fiú, egyforma, kerekített galléros játszóruhában. A gyerekek kötelességtudóan

megcsókolgattak mindenkit, még Thibault-t és Annát, sőt engem, az idegent is. Kezdtem érteni, miért rettegett úgy Heather a vasárnapoktól.

– Hol van Paul? – tudakolta Nico, miközben száraz rozmaringágakat vetett a tűzre.

– Au boulot[42] – felelte Chloé. – Jövő héten divatbemutató. – Erről eszembe jutott, hogy a férjével egy marketingcéget vezetnek, és feltörekvő fiatal divattervezőket képviselnek. Chloé beletúrt tömött, sötét hajába. – A gyerekekkel vissza is vonatozunk Párizsba, amint vége az ebédnek.

– Segítenél tálalni, Bruyère? – Jeanne néni bukkant fel a zöldséges terrine-nel, melynek felvágott szeleteiben ékkövekként ragyogtak a padlizsán-, paradicsom-, bazsalikom- és kecskesajtdarabkák. Heather nekiállt kiosztani a pástétomot, míg Nico szorosan mögötte járt a borospalackkal.

– Juste quelques gouttes pour moi – kérte Chloé, mire Nico engedelmesen csak néhány cseppet töltött neki. Vetettem egy kérdő pillantást az unokatestvéremre. Megint várandós lenne, negyedszer is?

– Várunk még valakit? – tudakolta Nico, amikor megszámolta a terítékeket. – Öt gyermek és hat felnőtt, n’est-ce pas?

– Huit adultes[43] – igazította ki az anyja. – Miután Kate itt van, elhívtam Jean-Lucöt is. – Felém fordult. – Jól ismeritek egymást Párizsból, nemde?

Gondoltam, mindketten örülnétek.

Az arcát fürkésztem, de nem láttam nyomát hátsó szándéknak.

– Nagyon kedves! – lelkendeztem, amennyire csak tőlem telt.

Philippe bácsi megjelent a kertre nyíló, üvegezett erkélyajtóban, a nyomában Jean-Luckel.

– Odabent találtam ezt a jeune homme-ot,[44] a könyvespolcaim körül szaglászott. – Kedélyesen megcsapdosta Jean-Luc vállát, ahogy maga előtt terelgette.

– Csak a tavalyi Guide Hachette des Vins-t[45] kerestem – magyarázkodott Jean-Luc. – Le akartam másolni a rólunk szóló részt egy sajtóanyaghoz.

– Bien sûr, bien sûr – bólogatott Philippe bácsi. – Majd ebéd után megkeressük.

– Hé, Jeel, ça va? – Nico arcon csókolta Jean-Lucöt, mire sokadszor is eltűnődtem a kulturális különbségeken. Mennyire másként ítélik meg a franciák és amerikaiak a férfias viselkedést!

– És… Louise is csatlakozik hozzánk? – tudakolta Heather célzottan közönyös hangon.

– Nem, a szüleivel van. Bonjour. – Ez már nekem szólt, ahogy Jean-Luc előrelépett, hogy arcomhoz érintse az övét.

– Szia. – Találkozott a tekintetünk, azután gyorsan el is fordultam hűvös udvariassága láttán. Borostás arca csak egyetlen pillanatra karcolta össze az enyém, aztán továbblépett Chloé felé.

– Allez! – kiáltott fel Jeanne néni. – Tout le monde, à table![46] Nagyanyjuk hangjára az összes gyerek visszaszaladt a helyére. Heather maga mellett szorított nekem helyet, szemközt Philippe bácsival. Jeanne néni ide-oda rebbent a konyha és a kert között, hordta a kenyeres kosarakat, vizeskancsókat és grillezett bárányhússal teli tálakat, melyeket a kertjéből néhány pillanattal korábban leszakított, friss rozmaringgal hintett meg.

– Fenséges ez a terrine, Mémé – dicsérte az ételt Heather. Vajon nem érezte ostobán magát, amiért ugyanazon a becenéven szólította az anyósát, mint amit a gyerekei használtak? A Mémé a grandmère, a Papi a grandpère rövidítéseként lényegében nagymamit és nagypapit jelent. Ami persze még mindig jobb, mint a ködös jelentésű vous, amit még Anna születése előtt használt rájuk.

– C’est très simple,[47] Bruyère – felelte Jeanne néni. – Először tizenkét órán át sütöd a paradicsomot alacsony hőfokon. – Tovább részletezte a receptet, ami több lépésből állt, mint a pas de deux A hattyúk tavában.

Vetettem egy pillantást az asztal túlsó végére, ahol Anna és Thibault ült három unokatestvérével.

– J’ADORE l’aubergine![48] – lelkendezett Chloé kisebbik lánya, Isabelle, miközben a padlizsánt falta. Mennyi lehetett? Három? Mellette Thibault bekebelezte az összes bárányhúst, de a fél szelet pástétomból csak a sajtot és paradicsomot ette ki. Azután elkapta anyja pillantását, és a szájába helyezett egy darabka padlizsánt, majd bő vízzel leöblítette.

Legalább a bazsalikomot lepottyanthatta a földre, ahol eggyé vált a pázsittal.

Nagynéném felemelkedett az asztaltól, és a ház felé indult. Néhány pillanattal később Chloé pattant fel, hogy összeszedje a tányérokat.

– C’est bon, c’est bon – ültetett vissza minket, amikor segíteni próbáltunk.

A férfiak egy amerikai exportőr küszöbönálló látogatásáról kezdtek társalogni.

– Tudjátok, kivel találkozik még? – kérdezte Jean-Luc, mire mindhárman vad spekulációkba kezdtek.

Jeanne néni egy hatalmas levesestállal tért vissza. Chloé a főtt burgonyával teli tállal lépdelt a nyomában.

– Mmm… ça sent…[49] – Heather hangja elhalt, ahogy Jeanne néni megemelte a levesestál fedelét.

– Voilà! Tripes à la mode de Caen![50] Ízes aroma szállingózott felém: póréhagyma és répa, ahogy a száraz almabor csípőssége tökéletesen kiemelte, alatta azonban ott lappangott a pacal félreismerhetetlenül sötét illata.

– C’est la recette de ma grandmère – tette hozzá Jeanne néni büszkén.

– A nagymama receptje – ismételte Heather elhaló hangon.

– Igazi normandiai volt! – tette hozzá mennydörgő hangján Philippe bácsi.

– Ó, milyen… kedves – sóhajtott Heather. – És pontosan mi is ez?

– Marhapacal, amit hosszú-hosszú órákon át főznek az almaborban, amíg olyan puha nem lesz, hogy szétmállik a villád alatt – felelte Nico.

– Ó, Madame C.! – mosolygott Jean-Luc is. – Elkényeztet minket!

Jeanne néni a tényéromra mert egy adagot. A híg szósz körülölelte a felszeletelt répát és a kockára vágott, színtelen pacalt. Adtam hozzá néhány szem burgonyát.

– Napokon át bíbelődhetett vele – dicsérte tovább Jean-Luc a nagynénémet. – Micsoda ínyencség!

Nénikém kislányos kuncogásban tört ki.

– Tudom, hogy hiányzik neked a maman főztje. – Adott neki még egy merőkanállal.

Philippe bácsi megemelte a poharát.

– Merci, chérie – mondott köszönetet a feleségének. – Fenségesen néz ki.

– Nagynéném egy vállrándítással elintézte a hálálkodást, de azért nagyon is elégedettnek tűnt. – Bon appétit![51] – Mindenki koccintott.

Kézbe vettem az evőeszközt, és nekiálltam elfűrészelni egy pacaldarabot, ami olyannyira ruganyosnak bizonyult, mintha szántszándékkal gúnyt akarna űzni késem tompaságából. Miután végre sikerült leszelnem egy kis darabot, gyorsan a számba vettem. Elsőre finom ízek áradtak szét a szájpadlásomon, az almabor csípős édessége sikeresen palástolta a belsőség kellemetlen ízét, de az órákon át tartó lassú párolás sem oldhatta a pacal szívósságát. Gumiként pattogott a fogaim között. Lelki szemeim előtt kéretlenül megjelent egy tehén gyomra – a szivacsos, méhsejtszerű, ernyedten-fehéren lógó húscafat –, nyomában a rosszullét feltörő hullámaival. Próbáltam leküzdeni, tekintetem elfordítani a tányérról és magamba diktálni egy újabb falatot, majd még egyet. Végül, több stratégiai borkortyolás árán, sikerült megbirkóznom az étel túlnyomó részével. A pacal, legyen bármily gondosan elkészítve, nem a városi gyomornak való.

– Katreen, encore un tout petit peu?[52] – intett Jeanne néni a levesestál felé.

– Oh, non, merci. Fenséges volt, de… – Eszembe jutott egy udvarias kifogás, amit még az iskolában tanultam. – Je reserve. Tartalékolom a helyet.

Jeanne néni bólintott, aztán Heatherhez hajolt.

– Nem akarnád betenni azt a lepényt néhány percre a sütőbe? – kérdezte fojtott hangon. – Vagy ti így félig sülten szeretitek?

Az izmok összerándultak Heather nyakán, mintha egészben nyelt volna le valamit.

– Hát persze. Néhány perc nem árthat neki. – Hátratolta a székét. – Megyek, intézem.

– Kate – kapta el tekintetem Chloé az asztal felett. – Nicótól hallom, hogy valami fontos vizsgára készülsz?

Bólintottam.

– Igen. A Bor Mestere címért.

– Manapság annyi az ilyen titulus – jegyezte meg Jean-Luc éles hangon.

– A Bor Mestere, Sommelier Mester, a Sommelier Mesterek Udvara, a Világ Legjobb Borpincére… nyomon se lehet követni.

Philippe bácsi felhorkant előttem.

– Les américains![53] Mindenből versenyt csinálnak. Pedig a bort csak a tudásért és magáért a bor élvezetéért érdemes tanulmányozni.

– Ami azt illeti, A Bor Mestere program angol – jegyeztem meg.

– Les anglais[54] – horkant fel. – Azok még rosszabbak.

Chloé elengedte a füle mellett a csipkelődést.

– És az segít a tanulásban, hogy itt vagy Burgundiában?

– Ó, igen. Jövő héten találkozom a helyi bortermelőkkel. Mindenki olyan hihetetlenül nagylelkű.

– Én is tesztelgetem – tette hozzá Nico. – Még ráfér egy kis gyakorlás… de már elboldogul. – Elle peut se débrouiller. Egy francia férfitól ez a legmagasabb rangú elismerés.

– Talán jobb, ha megyek, hátha Bruyère nem tudja egyedül begyújtani a sütőt – mormolta maga elé Jeanne néni, miközben rosszalló pillantást vetett a konyhaablak felé.

– Biztos vagyok benne, hogy ő is boldogul – nyugtatta meg Nico, miközben kenyerével felitatta a szósz maradékát. – Maradt még egy kis pacal?

Anyja sugárzó mosollyal emelte fel a tál fedelét.

– Azzal az almaborral készült, amit tavaly nyáron vettünk Normandiában. Apád szerint nem mondani meg a különbséget, de szerintem ettől olyan finom az illata, mint egy virágé, nem gondolod?

Nico engedelmesen a tányérja fölé hajolt.

– Tudod, tényleg… – Elhallgatott. – Ez füstszag? Füst? TŰZ! Csípős, tömött füstfelhő gomolygott a konyha ablaka mögül.

Hátralöktem a székem, de a többiek már megelőztek. Mindenki a ház felé sprintelt, Nicóval, Jean-Luckel és Chloéval az élen, mögöttük rohant zihálva a bácsikám és a nénikém. Mielőtt követhettem volna őket, rángatást éreztem a karomon.

– Kate, Kate – szólogatott egy hang. Ahogy lenéztem, Thibault-t láttam egy jól megrakott pacalos tányérral. – Megígérted, hogy segítesz.

Megeszed helyettem? – Esengő tekintettel nézett fel rám.

Nagyot nyeltem.

– Ez nagyon sok pacal, kicsim…

– Ouais, Anna, mes cousins, et moi. – Végigmutatott az összes gyereken. – Összeszedtük egy tányérra. Megmondtam nekik, amit mondtál. – Suttogóra fogta a hangját. – Ők is utálják a pacalt. – Vetettem egy pillantást az asztal vége felé. Négy kisgyerek arcáról sugárzott felém a hamisítatlan reménykedés.

Végigmértem az udvart. Talán ha elrejtenénk valahol? Elásnánk?

Jeanne néni kertje rezzenéstelen tekintettel meredt vissza rám bukszussövényeivel és makulátlan ágyásaival. Még a tökök és kései paradicsomok is úgy sorakoztak egymás mögött, mint egy japán szupermarket zöldségosztályán.

– Oké – adtam be a derekam. – Add ide. – Elvettem tőle a tányért, és ledöbbentem a puszta tömegétől.

– Merci, Kate! – Thibault szökdécselve visszatért unokatestvéreihez.

Letettem a tányért, és újabb adag bort töltöttem a poharamba. Rám is fért. Azután körülnéztem, és meggyőződtem arról, hogy senki nem látta az égbekiáltó bűnt, amikor saját magamnak töltöttem.

– Megéheztél? – Jean-Luc közeledett az asztal felé, másokkal a nyomában. Felvonta szemöldökét a jókora adag belsőség láttán.

– Nem mondanám, csak valahogy előttem termett. – Legyintettem a tányér felé. – Amúgy minden rendben?

– Mint mondani szokás, nagyobb volt a füstje, mint a lángja. – Heather is visszaült a helyére. – A sütő helyett véletlenül a grillt gyújtottam be.

Lángot fogott a sütőpapír, attól lett ekkora füst.

– Én mindig nagyon odafigyelek a sütésnél – szúrt oda Jeanne néni –, legalábbis az első néhány percben.

– Most már kaphatunk sajtot, mama? – kotyogta közbe Thibault.

– Nem, kicsim – vágta rá gépiesen Heather. – Majd ha üres lesz a tányérod.

– Üres! Sajtot kérünk! – A többi gyerekkel valóságos kórust alkottak. – On a terminé! Fro-mage, s’il vous plaît! On a terminé! Fro-mage, s’il vous plaît![55] – Attendez les adultes[56] – szólt rájuk Chloé szigorú hangon.

– Még egy kis pacalt, valaki? – Jeanne néni a levesestál fedelén nyugtatta a kezét.

– Nem tudtam, hogy így rajongsz a pacalért – biccentett Heather a tányérom felé, míg anyósa kiszolgálta Chloét és Philippe bácsit.

– Én se. Csak úgy rajtam maradt. – Le sem tudtam venni a szemem a sajátos állagú és seszínű ételről. Amikor végül felnéztem, láttam, ahogy Jean-Luc elgondolkodva méregeti a gyerekek üres tányérját.

– Ami azt illeti… – emelkedett fel félig a székéből –, az én tányérom keveredett Katreen elé. – Átnyúlt az asztal felett, maga elé vonta a tányért, és nekigyürkőzött az ételnek.

Philippe bácsi gyanakodva sandított rám. Éreztem, ahogy végigpásztázza az arcom, de amikor felemeltem a tekintetem, ő félrekapta a magáét.

– Ha már ennyire szeretitek a sajtot, majmocskáim – fordult Jean-Luc incselkedve a gyerekek felé –, meg tudjátok mondani, melyik a kedvencetek? Jeune homme? – kérdezte Thibault-t.

– Comté!

A lányokhoz fordult.

– Et vous, les filles?[57] – Comté! – harsogta Isabelle. A kölykök hamarosan parázs vitába kezdtek, s csak úgy repdestek a különféle sajtok gazdái: kecske, birka, tehén – chèvre, brebis, vache –, amit a kedvenc állatuk hangjával kísértek.

Olyan lelkesen belemerültek a témába, hogy nem nyílt alkalom megköszönni Jean-Luc kedvességét. Akárhogy is, minden figyelmével a gyerekeken csüngött, és nyilván a legkevésbé sem volt kíváncsi a hálálkodásomra.

Hátradőltem a széken. Az ebéd – a bor, a stressz, Jean-Luc fagyos viselkedése és váratlan közbelépése – akkora súllyal nehezedett rám, hogy kipréselte mellkasomból a levegőt. Kimentettem magam, hátratoltam a székem, és a ház felé indultam.

Naptól káprázó szememmel alig láttam valamit a nappaliból. Vártam, hogy hozzászokjak a sötéthez, közben hallgattam az óra ketyegését, belélegeztem a füst és a citromolajos szappan illatát. Végül kezdtek

kirajzolódni előttem a gyerekkori látogatásokból ismerős részletek. A szórt fényben tompán csillogó, sárgaréz óra. A szőlőfürtök és levelek formájára faragott kandallópárkány, előtte a két öblös bőrkanapéval. A csempeburkolatos padló keménységét enyhítő, török szőnyegek. A fejem felett átfutó fényes és sötét gerendák, melyek komorrá tették az egész helyiséget. Cipősarkam élesen kopogott a kövezeten, ahogy a folyosóról nyíló mosdó felé indultam. Idebent a ház oldalát behálózó borostyán festette halványzöldre a fényt, ahogy benőtte a falakat, és árnyékot vetett az ablakokra. Becsuktam a fürdőajtót, nekitámaszkodtam, és behunytam a szemem.

Unokatestvéreim ebben a házban nőttek fel, miként előttük a szüleik is, vissza egészen a legelső ősünkig, aki ezen a szent helyen verte le az első szőlőkarót. Milyen lehet az egész életünket ugyanabban a faluban, ugyanazon a földdarabon leélni, köröttünk ugyanazokkal az emberekkel és ugyanazokkal a dolgokkal? Én már tizenkét éves korom óta nem a szüleimmel éltem. A bank alelnökké nevezte ki anyámat azzal a feltétellel, hogy Szingapúrba költözik, ő pedig fel is pattant az első ázsiai járatra, miután apámra bízta a nevelésem. Szüleim idővel eladták a Marin megyei házukat, és a váláskor egyenlő arányban osztoztak a bevételből, mostanra pedig mindketten új családot alapítottak – apámnak a fiatal feleségétől született kisbabája, anyám pedig a pénzügyi karrierjéhez illő módon egy ősz hajú ügyvédet választott, akinek felnőtt gyermekei kényelmes távolságban, New Yorkban éltek.

Elég időt töltöttem Franciaországban, hogy tudjam: a chez moi kifejezés ezerszer többet jelent, mint az ember aktuális tartózkodási helye. Chez moi az a hely, ahonnét a szüleink, sőt a szüleink szülei származnak. A karácsonyi ételek, a kedvenc sajtunk, a gyerekkori vakációk emléke – mind-mind a chez moi része. Még aki sosem élt itt, annak is a chez moi határozza meg az identitását, ez színezi a világképét – és a világ róla alkotott képét.

De hol az én chez moim? Észak-Kaliforniában, gondolom, hisz ott töltöttem az egész életem, habár a barátokon és kollégákon túl más nem nagyon köt oda. Karácsonykor a kínaiból rendelek ételt, legjobban az érett holland gouda sajtot szeretem (pedig egyszer sem jártam

Hollandiában), és a legszívesebben arra a háromnapos vakációra emlékszem vissza, amikor nyolcadikos koromban a Yosemite-ban táboroztunk. Fát aprítottunk, sortáncot jártunk, és tűlevelekkel kitömött vászonzsákokon aludtunk a csillagos ég alatt – kizárva az akadékoskodó szülőket. Nem, életemnek ezen a pontján a chez moi leginkább csak bennem létezett – a magamban hordozott álmok és vágyak formájában –, nem valami tapinthatóan valóságos helyen. Mindig is büszkén tekintettem függetlenségemre, erre a minimalista létre – képességemre, hogy könnyen beilleszkedem bármely új munkahelyre és étterembe, ha pedig az kell, két nap alatt összecsomagolok, és kész vagyok továbblépni.

Egyedül csak itt, Burgundiában nem találtam a helyem. Őseim hazájában, az egymást követő nemzedékek emlékeinek puha takarója alatt apróra összehúztam és sebezhetőnek éreztem magam.

Magányosnak. Talán onnét eredt mindez, hogy kitakarítottuk azt az elhanyagolt pincét – a nyomasztó melankóliából, ami fullasztó porként telepedett a félredobott tárgyakra. Talán a megerőltető kísérletből, ahogy próbáltam megértetni magam a megkopott franciámmal. Talán a feszültségből, hogy bele kellett szoknom ebbe az alternatív valóságba, melyben Jean-Luc egészen jelentéktelen szerepet játszott. Vagy talán abból, hogy ideát minden arra emlékeztetett, amit annak idején feladtam – nem csupán a szerelmet, de az otthont is. Éles széllökés csapta be az ablakot, hogy visszatérítsen a múltból a jelenbe. Leöblítettem a vécét arra az esetre, ha valaki hallgatózna odakint, azután kezet mostam hideg vízzel és levendulaszappannal.

Amikor kinyitottam az ajtót, üresen találtam a folyosót, és a salon magas ablaküvegén át láthattam, hogy mindenki ott ül az ebédlőasztalnál. Egy ideig még elidőztem idebent, megálltam a könyvespolc előtt, és mélyen magamba szívtam a levegőt. Kellett még néhány perc, hogy kitisztuljon a fejem.

Tekintetem végigszaladt a könyvek gerincén: borkalauzok és atlaszok, egy sor enciklopédia, egy másik sor francia klasszikus, a szokott felhozatal: Madame Bovary, Les Misérables, Le Comte de Monte-Cristo… Az utolsónál elmosolyodtam. Monte Cristo grófja. Most tényleg, hány példányra van szükség egy családban? Kiemeltem a kötetet és felütöttem

a címoldalon, hogy meglássam a régies kézírás hurkolt betűit: „Benoît Charpin”. Nagyapám példánya, bár nehezemre esett összehozni a zord arcú, ősz hajú zsarnokot egy ilyen szertelen kalandregénnyel.

Belelapoztam, beszippantottam a levegőtől elzárt papír dohos illatát.

Vékonyka füzet hullt ki a könyv közepéről, s ahogy lehajoltam érte, tekintetem megakadt a borítóján.

RÉPUBLIQUE FRANÇAISE Ville de Meursault Livret de famille Année 1933

Alig kaptam levegőt. Azután, mielőtt még meggondoltam volna magam, felütöttem a füzetet, és átforgattam az elsárgult lapokat, hogy hunyorogva tanulmányozzam a kézírást. Egyfajta családi anyakönyvet tartottam a kezemben, amit a francia kormány bocsátott ki. Átfutottam az első, kézzel kitöltött és hivatalos pecséttel ellátott részt.

MARIAGE[58] Entre: Monsieur Charpin Édouard Auguste Clément… Né le 18 juin 1902… Profession: Vigneron… Veuf de: Dufour Marie-Hélène…

Et: Mademoiselle Bonnard Virginie Louise… Née le 18 février 1908…

Profession: Néant… Veuve de: Néant…

Délivré le 3 mars 1933 Le Maire,[59]

Eszembe jutott a fénykép, amit Heatherrel a pincében találtunk: a büszke szőlősgazda és mellette a gyönyörű, kerek arcú asszonyka. „A dédszüleink – tudtuk meg Nicótól. – Édouard és Virginie.” Várjunk csak.

Még egyszer elolvastam a bejegyzést, Édouard személyi adatait. Veuf, azaz „özvegy”? Akkor Édouard-nak volt egy korábbi házassága?

A következő, Enfants[60] fejlécet viselő oldalra lapoztam. Igen, meg is találtam az 1934-ben született Benoît-t és az 1936-ban született Albert-t.

Az utolsó oldalon szerepelt a Décès des Époux, a házastársak halála, eszerint Édouard 1943 tavaszán vesztette életét. A füzet többi része üresen árválkodott, mintha már senki sem bajlódott volna a kitöltésével.

Lemaradtam volna Hélène-ről? Visszalapoztam, és újra végigfutottam az oldalakat. Nem, őt sehol sem említették, de újra felém kiáltott az a veuf. Tudja bárki is, hogy Édouard kétszer nősült? Újra elolvastam az első asszony nevét: Dufour Marie-Hélène. Az Hélène Marie a Marie-Hélène inverze – véletlen volna?

A dokumentum lekötötte minden figyelmem, ezért nem vettem észre, hogy valaki belépett a szobába, csak amikor meghallottam a hangját.

– Á, hát itt van. Már kezdtünk aggódni. – Philippe bácsi lépett ki az árnyékból.

Szinte ösztönösen csúsztattam a füzetet a hátam mögé.

– Olyan sok érdekes könyv van ezeken a polcokon. – Bizonyítékként feltartottam a másik kezemben szorongatott Le Comte de Monte-Cristót.

Közelebb lépett, és a könyvért nyúlt.

– Á, igen. Apám kedvence. – Átforgatott néhány lapot. – Olvasta már?

– Öö… igen, valamikor régen – hebegtem, miközben azon tűnődtem, hogyan csempészhetném vissza észrevétlenül a családi anyakönyvet. – Persze nem eredetiben.

– Persze. – Haloványan elmosolyodott. – Emlékszik még a történetére?

– Többé-kevésbé… – Sikertelenül próbáltam kiszűrni hangomból a bizonytalanságot.

– Edmond Dantèst hamisan megvádolják, majd sok-sok évre bebörtönzik – kezdte mesélni a cselekményt.

– Azután megszökik, mesés gazdagságra tesz szert…

– És rettenetes bosszút áll azokon, akik börtönbe juttatták.

– Igen, így van.

– De emlékszik-e arra, hogy miért? – Megkopogtatta a könyv kemény borítóját. – Hogy miért börtönözték be Dantèst? – Mielőtt felelhettem volna, megadta a választ. – A barátai árulták el. Irigyelték a szerencséjéért. Dantès pedig… nos, rossz emberekben bízott. –

Összecsapta a könyvet. – Reméljük, Katreen, hogy a mi bizalmunkkal nem élnek vissza.

– Mármint hogy én? – Emelni kezdtem a karom, mielőtt eszembe jutott, hogy nem tehetem. Egy gyors és kétségbeesett mozdulattal a szoknyám derékrésze mögé tuszkoltam a füzetet. – Moi? Nem, hogy is tenném!

Meredt pillantásával próbált megtörni, de én rezzenéstelenül álltam.

– D’accord – bólintott végül. – Akkor hát csatlakozunk a többiekhez? – Széles karmozdulattal intett, hogy menjek előre. Ügyet sem vetve szúrós pillantására magam elé engedtem, így egy lépéssel lemaradhattam mögötte. Mire kiértünk a kertbe, sikerült lerángatnom a pulóverem szegélyét, így biztos lehettem abban, hogy a livret de famille teljes takarásban van.

– Félretettünk neked egy kis sajtot – fogadott Heather, ahogy közeledtünk a keskeny csapáson.

A sajtvágó deszka az asztal közepén díszelgett, lapján a felszabdalt koronggal. Kiszolgáltam magam, közben próbáltam megőrizni eredeti formáját.

– Qui veut du café? – élénkült fel Heather. – Kávét? Teát? Megyek, felteszem a vizet.

– Majd én – pattant fel Jeanne néni sietősen az asztaltól. Néhány perccel később visszatért egy kanna kávéval és egy doboz csokoládéval. – Majd elfelejtettem, ezt Chloé hozta.

– Chloé! Hiszen ezek parányi műalkotások. – Megcsodáltam a csokikagylók egyedien tarka mintáit.

– Hm? – nézett fel unokatestvérem a telefonjáról. – Ó, les chocolats?

Csak egy kis semmiség. Az utcánkban van egy kézműves cukrászda. C’est pas grande chose![61] – tette hozzá, noha biztosan tudtam, hogy a doboz Montenegró féléves GDP-jébe kerülhetett.

– Mi lehet ott alul? – túrt bele a csokisdobozba Heather.

Nagybátyám habozás nélkül rácsapott a kezére.

– Csak ne legyen olyan kíváncsi. – Elvette tőle a dobozt. – Van, amit nem szabad bolygatni.

[40] Jó napot mindenkinek!

[41] Gyertek, gyerekek, csókoljatok meg mindenkit!

[42] Dolgozik [43] Nyolc felnőtt [44] fiatalembert [45] Hachette Borkalauzt [46] Mindenki az asztalhoz!

[47] Igazán egyszerű [48] Imádom a padlizsánt!

[49] Micsoda illat!

[50] Íme! Pacal caeni módra!

[51] Jó étvágyat!

[52] Kérsz még egy kicsit?

[53] Az amerikaiak!

[54] Az angolok [55] Végeztünk, kérjük a sajtot!

[56] Várjátok meg a felnőtteket!

[57] És ti, lányok?

[58] Házasságkötés [59] A polgármester [60] Gyerekek [61] Nem nagy ügy!

1940. OKTÓBER 9.

Cher journal!

Ez történt ma Beaune-ban. A place Carnot-n két német katona feltartóztatott, és az irataimat akarta látni. Eddig még sosem állítottak meg, ha egyedül voltam, ezért reszketni kezdett a kezem, amint kinyitottam a táskám, hogy elővegyem a papírokat. Végtelenül hosszú ideig tanulmányozták a dátumokat és bélyegzőket, újra meg újra ellenőriztek minden apró részletet. Mindeközben úgy zakatolt a szívem, hogy attól féltem, ők is meghallják. Viszolyogtató érzés, hogy ezek az emberek ekkora hatalmat gyakorolnak felettünk, hogy rettegnünk kell dermesztő pillantásuktól, hogy ilyen gyanakvással tekintenek ránk, amikor nincs semmi rejtegetnivalónk! Gyűlölöm, hogy így kell élnünk, kivert kutyaként sunyítanunk, s mégis, csak annyit tudtam kinyögni, hogy Merci, amikor végre visszaadták az igazolványomat.

A Madame küldött Beaune-ba cukrot venni. Azelőtt szívesen jártam a városba, de ma már csak ritkán látogatok oda, s ilyenkor mindig megdöbbenek azon, mennyire eluralkodtak rajtunk a németek – ők ülnek a kávézóinkban, az ő lapjaikkal van tele az újságosstand, az ő zászlajuk leng az Hôtel de Ville felett, az ő disznóhúson hizlalt kerek arcuk köszön rám a vasútállomáson. Ó! A puszta látványuktól is úgy viszolygok, hogy attól félek, egész lelkemet megfertőzi az irántuk érzett gyűlölet.

Szerencsére túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy átadjam magam a mármár rögeszmés szégyenkezésnek, ami elevenen felfal bennünket. Femme de ménage-unk, Vieille Marie augusztusban visszavonult, és senki sem érkezett a helyére. Így hát a Madame-mal – bár elmondanám, többnyire inkább nélküle – én végzem a főzést, a takarítást, a mosást és vasalást, meg a bevásárlást. Ouf, a vásárlás önmagában egész napokat képes kitölteni a vég nélküli sorban állással és a folytonos számolgatással, amit azok a förtelmes jegyek megkövetelnek, s akkor még nem említettem a tűzifa gyűjtését és felaprítását, a csirkék és a nyulak etetését, óljaik és ketreceik rendben tartását. Benoît és Albert néha segít ez utóbbinál –

már ha a Madame úgy találja, hogy jó erőben vannak, ami nem gyakran esik meg.

A békekötés utáni hetekben attól tartottam, hogy a Madame teljesen összeomlik. Alig evett valamit, és szinte az egész napot ágyban töltötte, nedves ruhával a homlokán (ha épp nem a kincseit dugdosta, rakosgatta egyik helyről a másikra, amíg már ő sem tudta, mit hol keressen), néhány hete azonban Madame Fresnes meghívta őt a Cercle du patrimoine français – valamiféle francia hagyományőrző társaság – összejövetelére, a beaune-i Musée des beaux-arts-ba. Kicsit mind tartunk Madame Fresnes-től – még a papa is! –, mert a családjáé az egyik legrégebbi négociant-ház Burgundiában, és azt beszélik, hogy egyik rokona közel áll „szeretett vezérünkhöz”, Maréchal Pétain-hez. Így aztán a Madame is erőt vett magán, megmosdott, kiöltözött, és elment a városba. Egész illatfelhő úszott utána, de ibolyaszín selyemruhája csak úgy lobogott rajta, annyira lefogyott.

Még ez is! Amikor visszatért a városból, csillogott a szeme, és nem győzött locsogni Franciaország eredeti hagyományairól, az ideális francia falu létrehozásáról, az új Franciaország erejéről a Vichy-kormány alatt, és hogy megpróbáltatásaink csak megújítják Franciaországot. Papa engedte, hogy kibeszélje magát, mielőtt közölte vele, hogy a továbbiakban nem tűri meg az ilyen, Vichyt méltató beszédet a házában. A Madame erre kipirultan közölte, hogy márpedig együtt kell működnünk a németekkel, mert a kollaboráció a túlélés egyetlen záloga, és ha végre elfogadjuk a kialakult helyzetet, mind látni fogjuk, hogy a megszállás nem is olyan rettenetes dolog itt a Côte d’Oron. „Mi, bortermelők még szerencsések vagyunk!” – állította.

S hogyan reagált papa erre az arcpirító szégyenre? (Mert tűnhet bármilyen csekélységnek, az effajta beszéd önmagában is szégyenletes.)

Egy pillanatig ernyedten kókadozott a helyén. Azután hátralökte a székét, és felállt az asztaltól azzal, hogy meg kell írnia néhány levelet.

Mindent egybevetve annyiban hagyta a dolgot.

Ami engem illet, ezek a Cercle du patrimoine találkozók a hasznomra válnak. Amióta néhány hete eljár itthonról, a Madame jobb kedvre derült, dudorászva jár-kel a házban, játszadozik a fiúkkal. Egészen

kellemes jelenség lett – nem, ezt visszavonom. A Madame képtelen erre, de megenyhülni látszik az irányomban, mintha az otthonára is ki akarná terjeszteni az együttműködés és megbékélés új szellemét. Tegnap még azért is köszönetet mondott, amiért kitakarítottam a WC-t! Ma pedig elhessegetett Beaune-ba azzal, hogy majd ő elkészíti a vacsorát. „Jót tesz neked, ha kicsit emberek közé mész, hetek óta csak itthon gubbasztasz… meglásd, ça fait du bien![62]” – csipogta.

Másfelől a papa mostanában szórakozott és feledékeny, szinte teljes hallgatásba burkolózik, olyan aggodalmak gyötrik, melyek sejtésem szerint a birtokhoz kapcsolódnak. Újabb rideg és hideg nyár áll mögöttünk, katasztrofális az idei termés – még a tavalyinál is borzasztóbb, a fürtök oly ritkásak és zöldek, hogy alig három napba telt leszüretelni őket. Még ha a papa fel is javítaná a mustot, hogy az erjedést serkentse, nincs hozzá cukor, és csak az ég tudja, hogyan derítjük majd a bort, amikor alig van tojásunk. Ha így megy tovább, nem sok borunk lesz, amit eladhatunk a testes német Weinführernek, aki láthatóan alig várja, hogy felvásárolja.

Mindez a feszültség szörnyen megviseli a papát. Az elmúlt hat hétben látványosan megőszült, és mintha összement volna. Délutánonként órákra nyoma vész. Amikor erről kérdezem, azt mondja, a szőlőt metszi.

Egyszer hangot adtam a meglepetésemnek – hol szükséges ilyenkor metszeni? –, mire rám förmedt, hogy törődjek a magam dolgával. Azzal kiviharzott a házból, majd negyedórával később láttam odakint a sorok között, ahogy fel-alá járkál. Csak ment, megállás nélkül. Sejtelmem sincs, mit akarhatott.

Tegnap a fát aprítottam a ház mögött, amikor a papa felbukkant. A válla most is meggörnyedt, ahogy az utóbbi időkben mindig, és fakónak tűnt az egész arca, még az ajkai is. Amikor ölre kaptam a felvágott fát, kézbe vette a fejszét, és nekiállt a száraz rönköket hasogatni, de messze nagyobb erővel, mint kellett volna. Ahogy mögé lopództam, hallottam, miket mormol maga elé két csapás között: „Ők azok, akiknek elment minden eszük… nem én. Ők. Nem én. Ők. Nem én. Ők.” Miután néhány percig vágta a fát, végül félrehajította a fejszét, és öles léptekkel elindult az istálló felé. Másnap reggelig nem láttam, akkor is borostás és

megfáradt arccal ült asztalhoz, bűzlött az állott italtól, komorságával belém fojtott minden kérdést és törődést.

Egyre jobban aggódom miatta. Időnként mintha teljesen letaglózná a szégyen, a vereség érzése, máskor meg mintha elfojtott indulat fűtené.

Még a Madame is tartja a száját, amíg el nem tűnik – nem kell túl soká várnia –, azután csak locsog vég nélkül az elbűvölő és tehetős hölgyekről, akikkel a Cercle du patrimoine-ban találkozik. Elmondása szerint mind csupa kellem és elegancia, szépségük egyenesen a trójai Helénáéval vetekszik. Az az igazság, hogy mostanában még a Madame viselkedését is jobban szívelem, mint a papáét. Ő legalább a fiúk kedvéért legyűri magában a félelmet. Igaz, megalkuvásra biztat minket, de végső soron legalább fenntartja a működőképesség látszatát. Ami nekünk is segít átvészelni ezt a földi purgatóriumot. Ó! Ott a papa, a rádiót hallgatja az irodájában. Beethoven ötödik szimfóniájának négy baljós taktusa hallatszik, majd a távolról érkező szavak – „Ici Londres. Les français parlent aux français”[63] –, ebből tudom, hogy a BBC francia nyelvű adását, a Radio Londres-ot hallgatja, ami tilos.

Szólnom kell neki, hogy halkítsa le – így még az emeleten is hallani.

[62] Jó érzés!

[63] Itt London. Franciák szólnak franciákhoz

7. fejezet – Van némi haladás, nem gondolod? – A lámpa villódzva életre kelt, ahogy Heather megindult lefelé a lépcsőn.

– Mi ez, az Idétlen időkig? – csóváltam a fejem, ahogy követtem a pincébe.

– Jaj, ne már. Annyit azért nem mondom. – Megfordult, egyik kezével a korláton. – Vagy igen?

– Úgy minden reggel. És néha ebéd után is.

– De csak azért, mert így van. Látod, már ezt is meg tudom csinálni! – Leugrott az utolsó lépcsőfokról, és felém fordult, ahogy mindkét karját kinyújtotta maga mellé. – Látod, mit érek el? Semmit!

Elnevettem magam.

– Oké, mi a terv mára? Végre elvergődünk a szekrényig?

Tekintetünk a szemközti falnak támaszkodó behemót felé rebbent. A faragott keményfából készült akasztós szekrény csaknem kétméteresre nőtt, és legalább kétszer ilyen széles lehetett. Komolyan megkérdőjelezte a térérzékelésembe vetett hitemet, ha csak belegondoltam, hogyan tudták lehurcolni ide azokon a keskeny lépcsőkön, de tény, hogy ott állt, és uralta az ablakra merőlegesen felhúzott falat, még ha sötét fáját be is lepték a por és a rengeteg pókháló évtizedes rétegei. Mindeddig kerültük az érintését – mind az öt tükrös ajtaja kitöredezett, hogy a repedések további pókhálóként sugározzanak szét az üvegen. Arcunk kubista látomásként sejlett fel a tükörcserepekben.

– Igen, azt hiszem. – Heather láthatóan megborzongott. – A frász kerülget tőle.

– Attól a kismillió éles üvegszilánktól? Vagy valami mástól?

– Nem is tudom. – Összeszedte magát, és lenézett a telefonjára. – Hű, milyen késő van. Mi lenne, ha segítenék elindulni, azután… szóval nem

lenne baj, ha kicsit magadra hagynálak ezzel? Nico beviszi a kölyköket Dijonba, új cipőt venni… én meg azt gondoltam, addig beugorhatnék a meursault-i mairie-be. Ott tartják a falunk registres d’état-civiljét.

– A… mit? A polgári anyakönyvet? – Összeráncoltam a homlokom, ahogy értelmezni próbáltam a hallottakat. Azután hirtelen megértettem.

– Te utána akarsz nézni Hélène-nek?

Elpirult.

– Tudom, kényes téma… a Papi is egyértelművé tette a vasárnapi ebédnél, de… Összepréseltem az ajkaimat.

– Ha lehet, ettől csak még kíváncsibb lettem erre az Hélène-re.

Megvillant a tekintete.

– Azt mondod? Hát én meg nem hagyom, hogy a Papi azt higgye, dróton rángathat. Most, hogy megvan Édouard dédnagyapa livret de famille-ja, könnyebben fog menni a kutatás. Oké, addig is húzzuk félre ezeket a dobozokat a szekrény elől.

Sietve megtisztítottuk a szekrény előtti területet, hogy kinyithassuk az ajtókat. Úgy harminc perc múlva Heather lehámozta kezéről a munkáskesztyűjét, és a nadrágja zsebébe tömte.

– Biztos, hogy boldogulsz egyedül? – kérdezte.

– Persze, megleszek. Te látsz folyton szellemeket, nem én.

– Oké, akkor… – Korábbi lelkesedése dacára most mintha vonakodott volna távozni. – Vacsorára itt leszek. Nico a kölykökkel szokás szerint egy dijoni crêperie-ben eszik, szóval…

– Avokádó pirítóssal?

– Olvasol a gondolataimban. – Elvigyorodott. – Írj rám, ha bármi van, oké? – Pattogó, göndör fürtjeivel felkocogott a lépcsőn.

Amikor munkáskesztyűm hegyével megérintettem az egyik szekrényajtót, óvakodva a törött üvegcserepektől, a tükör egyben maradt, így egyenként kinyitogattam az ajtókat, hogy bevilágítsak a szekrényben felakasztott és orrfacsaróan penészes bűzt árasztó ruhákra.

Széles szárú nadrágokra. Tweed és kordbársony férfi öltönyökre. Vastag fatalpú klumpákra. Elkezdtem leakasztgatni a ruhákat, és csak annyi időre álltam le, míg lehámoztam kezemről a kesztyűt, melyben a

nagykabátokat is alig tudtam kigombolni. Minden bekerült egy újabb fekete műanyag zsákba.

A középső részben polcokon sorakoztak az elnyűtt anyagok: kifakult ágyneműk, cigarettával kiégetett, szép abroszok, rojtosra kopott és érdesre mosott törölközők. A fiókból össze nem illő női kesztyűk kerültek elő, az egykori gyöngygombok helyén felfeslett cérnaszálakkal.

Nyitottam egy újabb zsákot, és beleszórtam mindent.

A szekrény harmadik, egyben utolsó részéhez értem, mely az elsőhöz hasonlóan egy kétszárnyú ajtó mögött nyílt. Ahogy a díszes fogantyú felé nyúltam, valami kaparni kezdett a közelemben, lázas igyekezettel menekült előlem, s közben szürke bundájával végigsimított a lábamon.

Felsikoltottam és felugrottam, ettől elveszítettem az egyensúlyom, és bevertem a fejem az ajtóba. A lény eliramodott a dobozok között, és eltűnt a túlsó oldalon. Egy egér, csak egy egér. A fülemben dobogott a szívem, ahogy vettem pár nagy levegőt, és újra a fogantyú után nyúltam.

Azután elhűlve láttam csurom véres kezemet.

A hüvelykujjam hegyét vágtam meg, nyilván a törött üveggel. Nem hatolt olyan mélyre, hogy össze kelljen varrni a sebet, de azért így is kitartóan ömlött a vérem. A sérülésre szorítottam egy köteg papírtörölközőt, elég erősen ahhoz, hogy elzsibbadjon az ujjam, azután csak néztem, ahogy a rostok közt egyre terjed a bíborvörös folt. Ne félj, mondogattam magamban. El fog állni. Csakhogy a vérzés egy perc elteltével sem szűnt. Hívjak mentőt? Egyáltalán, tudom a francia mentők számát? Próbáltam leküzdeni a feltörő pánikot. Valahonnét a mélyből előszivárogtak egy elsősegély-tanfolyam tanulságai. Alkalmazzunk nyomást! Emeljük fel a sérült testrészt!

Mindkét kezem a fejem fölé emeltem, és lehunytam a szemem, miközben visszaemlékeztem arra a bizonyos elsősegély-tanfolyamra. Az étterem elfelejtett előre értesíteni, így a legutolsó pillanatban kellett lemondanom a kávézást Anjali barátnőmmel. Az egész személyzet kibukott, ezért az étterem vezetőjét képzeltük az újjáélesztéshez használt bábu helyébe, miközben a Heimlich-fogást gyakoroltuk. Nevetve csóváltam a fejem, ahogy eszembe jutott, hogyan rángattuk a

szerencsétlen bábut. Alig két hónapja történt, de máris úgy éreztem, mintha egy korábbi életemben csináltam volna.

Felnéztem a kezeimre, majd lassan elvettem a papírtörölközőt, hogy megvizsgálhassam a sebet. Igen, lassult a vérzés, bár a vágás peremén továbbra is kitartóan gyöngyöztek a vörös cseppek. Felemelt kézzel oldalaztam közelebb az ablakhoz… amikor megláttam. A szekrény felett, a mennyezet közelében fűrészfogas repedés futott át a téglafalon.

Heather nem említett semmilyen szerkezeti károsodást a pince kapcsán.

A félhomályban hunyorogva vizsgálgattam a falat. Egyenetlennek tűnt, méretre és színre ugyanolyan téglából építették, amiből a pince többi részét, valahogy mégis különbözött. Vagy csak képzelődtem?

Lüktető fájdalom emlékeztetett arra, hogy be kell kötöznöm a sebem.

Odafent a kölykök fürdőjében leöblítettem hideg vízzel, lefújtam – remélhetőleg valami antibakteriális sprével –, azután befedtem egy ragtapasszal. Egy kapafogú hóember vigyorgott rám a hüvelykujjamról.

Mielőtt visszatértem a pincébe, beugrottam a kamrába egy létráért.

Talán Heathernek volt igaza, és mégiscsak haladtunk a munkával valamennyit, mert a vártnál könnyebben mozogtam a létrával. A fal előtt nyitottam ki, elég közel a szurtos ablakhoz, ami magába nyelte a fény nagy részét. Igen, innét fentről már határozottan látszott: ez a falazat különbözött a többitől, a felső sorokat hosszabb és keskenyebb téglák alkották. Valaki próbálta kitölteni a hézagokat, de a habarcs megrepedezett, ettől úgy tűnt, mintha a falat egy villám hasította volna ketté.

Előrenyúltam, hogy megérintsem a téglákat, ám ettől a létra megingott az egyenetlen talajon, ezért meg kellett kapaszkodnom a falba, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. Néhány tégla minden figyelmeztetés nélkül elengedett a tenyerem alatt, és a földre hullt.

– Jesszusom! – nyögtem fel. Tényleg csak az hiányzott, hogy a sürgősségin kössek ki. Kényszerítettem magam, hogy mélyen magamba szívjam a levegőt, amíg le nem lassul a szívverésem. Megvizsgáltam a hüvelykujjam, mielőtt újra a falnak szenteltem a figyelmem – szerencsére nem kezdett el újra vérezni. Kis rés támadt a beomlott téglák helyén – de mi lehetett a másik oldalon? Előhúztam farzsebemből az elemlámpát, és

bevilágítottam, de a halvány fénypászmánál nem láttam semmit, semmilyen tárgyat vagy üvegcsillanást. Ahogy bedugtam a kezem, enyhe légáramot éreztem – hűsen, de nem hűsebben, mint a pince levegője.

Lassan lemásztam és elhátráltam a faltól, hogy távolabbról is végigmérjem. Még a gyér fénynél is látni véltem egy boltozat ívét a mennyezet alatt. Befalazott ajtónyílás lenne? Eddig azért nem figyeltem fel rá, mert a ruhásszekrény szinte az egész falat elfedte. Talán épp ezért helyezték oda?

A lélegzetem is visszafojtottam, ahogy az utolsó ajtó fogantyúja után nyúltam, de odabent ugyanazt láttam, amit eddig: viharvert ruhák sorát az akasztón. Mély sóhajjal láttam neki a kipakolásnak, hogy felfedjem a szekrény hátlapjára csavarozott, hattyúnyakú fogasok sorát.

A hüvelykujjam továbbra is lüktetett. Kezdtem ostobán érezni magam.

Heather nemsokára visszatér, én meg feleannyi munkát se végeztem, mint reméltem. Különben is, mit keresek? Egy titkos pincét? Monte Cristo grófjának elrejtett kincsét? A Narniába vezető utat? Lassan kinőhetnék már a tündérmesékből. Indulatosan meglöktem a szekrény hátfalát, mintha csak illusztrálni akarnám a helyzet képtelenségét, mire legnagyobb meglepetésemre halk, mégis hallható kattanás következett.

Egyik kezemmel megmarkoltam az elemlámpát, a másikkal nekifeszültem a hátoldalnak. Ahogy minden erőmet latba vetettem, a négy középső deszka lassan elmozdult a zsanérjain, hogy recsegve felfedjen egy kis nyílást a szekrény hátulján – és keresztül a falon. Épp csak akkorát, hogy valaki átpréselhesse magát rajta.

Miután próbára tettem a keret szilárdságát, átemeltem lábam a peremen, és leléptem a túlsó oldalon. A vártnál nagyobb helyiség fogadott, tele nagy és sötét bútorokkal. Közelebb érve már ki tudtam venni a fából ácsolt polcokat, rajtuk a vízszintesen elfektetett és bolyhos penészréteggel borított palackokkal. Nem akartam megbolygatni semmit, így anélkül próbáltam megvizsgálni az üvegeket, hogy megérintettem volna őket. Elemlámpám fénykörében megjelent az 1929-es szám, ami mesés évjárat a francia borok világában – az amerikai tőzsdekrach miatt is könnyű megjegyezni. Ahogy átfutottam néhány másik címkét, felismertem az 1920-as és 1930-as évek más kiváló évjáratait.

Mi ez a kamra? Valami titkos rejtekhely? Persze olvastam erről – Burgundiában legendás hírnévre tettek szert a második világháború idején befalazott cave-ok, melyek falai közé rejtették a legértékesebb borokat a németek elől. Csakhogy a háború több mint hetven éve véget ért, nyilván minden pincét feltártak, és tartalmuk a gyűjtőkhöz került – akkor ez hogyan maradhatott mostanáig érintetlen? Körülaraszoltam a pincében, zseblámpám fénye átsuhant egy földön fekvő palatáblán és a pókhálók egész halmain. A sarokban álló polc kis zugot rekesztett el, benne durva pokróccal leterített tábori ággyal és kis íróasztallal, petróleumlámpával, lavórral és vizeskancsóval. Ahogy kihúztam az asztal felső fiókját, csörrenés hallatszott. Ujjbegyemmel megérintettem az ódivatú kulcs hideg vasát, közben tekintetem az első fiókra vetült.

Meglepetésemre a zár még mindig könnyedén járt.

A fiók üresnek bizonyult, leszámítva néhány régi propagandafüzetet – mint a 33 Conseils à l’occupé (33 tanács a megszállási övezetben élőknek), Vichy fait la guerre (Vichy háborút visel), Nous sommes pour le général de Gaulle (Támogatjuk De Gaulle tábornokot) –, meg egy maroknyi matricát, melyen öles betűk hirdették: Vive le général de Gaulle!

Egy percre megálltam a pince hűs és nyirkos levegőjében. Nem kellett megvizsgálnom a szekrény agyafúrt szerkezetét, megbolygatnom a keskeny ágyat vagy elolvasnom a röpiratokat, hogy rájöjjek: egy titkos menedékre bukkantam. Az üzenet nem is lehetett volna világosabb: Vive le général de Gaulle! Idelent bujkáltak az ellenállás tagjai.

Izgatottság vibrált a testemben, sugárzott szét az ujjbegyeim és a lábujjaim felé. Tudtam! A családom az ellenállást támogatta a második világháború idején! Ez magyarázta anyám és nagybátyám ösztönös titkolózását, szüntelen elővigyázatát. Ha apjuk, Grandpère Benoît résistant volt, gyerekkoruk óta azt hallhatták, hogy ne árulják el magukat, és gyanakvással tekintsenek mindenkire. A megszállás idején felcseperedő Benoît pontosan tudta, mi vár rá, ha bármit kifecseg.

Deportálás. Koncentrációs tábor. Kivégzés.

Fokozódó izgatottsággal néztem körül a pincében. Üldözött zsidók rejtőztek itt? A szövetségesek katonái várták, hogy kimenekítsék őket?

Vagy mindkettő? Sosem hallottam, hogy bárki említett volna ilyesmit, de

hát rengeteg dolog volt, amelyekről sosem esett szó a családunkban. Átforgattam a sokszorosított füzeteket, hátha találok egy nevet, dátumot vagy címet – bármilyen nyomot –, de az iratokból semmi sem derült ki.

Pontosan tudtam, hogy miért: túl veszélyes lett volna.

Valaki előzékenyen egy fellépőt állított az átjáró elé, erre léptem most fel, hogy átpasszírozzam magam, és a túlsó oldalon leengedjem a lábam.

A szekrény hátlapjának deszkái zsanéron jártak – csak magam felé kellett húznom a hattyúnyakas fogasokat, amíg meg nem hallottam a kattanást.

Miután az átjáró bezárult, a szekrény éppoly jellegtelennek tűnt, mint mindig. Ki gyaníthatta volna, milyen mesteri szerkezet lapul a mélyén?

Hetekbe, talán hónapokba telt mindezt létrehozni. A fal mögött lapuló polcok jutottak eszembe – a legelső pillantás egyértelművé tette, hogy a borgyűjtemény egész vagyont ér –, és dagadozó büszkeséggel gondoltam arra a dacos ellenállásra, ami tőlem alig karnyújtásnyira zajlott – a sok életre, amit a családom megmenthetett, miközben nem habozott kockára tenni a saját biztonságát. Mit is mondott Walker a múlt héten? Innen alig néhány mérföldre húzódott a megszállt Franciaországot a szabad Franciaországtól elválasztó demarkációs vonal. A birtok kulcsszerepet játszhatott az üldözöttek kimenekítésében. Hirtelen minden értelmet nyert. Az Hélène-nel kapcsolatos információ teljes hiánya. Szegényes holmija. Összepakolt bőröndje, hogy bármikor útnak indulhasson.

Odafent ajtó csapódott.

– Kate? Hé! Kate! – Heather kiáltozott, azután már hallottam is szapora lépteit.

– Úristen, Heather! – kiáltottam vissza. – Ezt nem fogod elhinni!

– Mi az? – Kirontott a sarok mögül, azután a térdére támaszkodva próbált levegőhöz jutni.

– Nem fogod elhinni, mi van itt hátul… Megvágtam a kezem, úgy találtam rá… egy titkos pince… rengeteg régi bor… egy egész vagyon!

Nézd! – Megragadtam a karját, és odarángattam a szekrényhez. Kitártam a középső ajtókat, és bemásztam, hogy megmutassam neki a titkos panelt. Élesen levegő után kapkodott.

– Ez meg mi?

Elmondtam, hogy egy pince rejtőzik a fal mögött. Beszéltem a patinás borok polcairól. A sarokban kialakított menedékről. Az ellenállók kiadványairól.

– Szerintem a háború idején ide menekítették az üldözötteket.

– Úgy érted… a második világháborúban? – Hitetlenkedve meredt rám.

– Persze hogy a második világháborúban! Hélène nyilvánvalóan résistant volt, talán kém is, ezért nem találtunk róla semmit. Így már mindent értek.

Heather válasza fagyos vízként hűtötte le lelkesedésem.

– Tévedsz.

Elnevettem magam.

– Tudom, milyen elborultan hangzik, de hinned kell nekem… nem csak úgy kitaláltam! Tényleg van egy titkos pince a fal másik felén, és van ott egy rejtekhely.

Heather türelmetlen mozdulattal félresöpört az arcából egy makacs hajfürtöt.

– Nem erről beszélek. Hélène-ről. Nem lehetett résistant. Az irattárban találtam róla egy fényképet. 1944 szeptemberéből. Kopaszra van borotválva.

Megráztam a fejem.

– Nem értem. Azt mondod, beteg volt?

– Nem – felelte élesen. – 1944 szeptemberében, a felszabadulás után leborotválták a fejét.

– Ez meg mit jelent? – Teljes értetlenséggel fontam össze a karom.

Heather arca a szemem láttára dermedt kővé.

Amikor végül megszólalt, dermesztően fagyos volt a hangja.

– Azt jelenti, hogy Hélène kollaborált a nácikkal.

Második rész

8. fejezet Teljesen ledermedtem, és addig meredtem a pince egyenetlen padlójára, amíg már elmosódott előttem. Valahol a sötétség mélyén pattogó hang hallatszott, amit egy öntudatra ébredő, régi bojler dohogása követett.

Heather áthelyezte testsúlyát a másik lábára, miközben elővett egy papír zsebkendőt, és megtörölte vele a szemét. A mennyezetről lógó csupasz villanykörte kísérteties fénybe vonta az arcát.

– Kollaborált a nácikkal? – Értetlenül ráztam a fejem – De hát… hogyan? Pontosan mit találtál a mairie-n?

Heather vett egy nagy levegőt, és mindent elmondott. A falu anyakönyvi hivatalában kezdett, ahol kikérte Hélène Marie Charpin actes d’état civiljét, de az ügyintéző csak egyetlen pillantást vetett Hélène születési évére – 1921 –, mielőtt közölte, hogy száz évnél fiatalabb iratokkal kapcsolatban csakis a közvetlen leszármazottaknak adhat tájékoztatást. Heather ekkor Édouard-ról, 1902-ben született dédapámról kérdezősködött, mire megkapta az acte de naissance-át, a születési anyakönyvi kivonatát.

– A lényeget már tudtuk, de amikor közelebbről is megnéztem, kézírásos jegyzeteket láttam a margón. Az ügyintéző szerint ez ilyen mention marginale-ok elég gyakoriak, ezzel hivatkoznak más dokumentumokra. Édouard esetében a házasságaira utaltak – beleértve az elsőt, amit 1920-ban kötött Marie-Hélène Dufourral –, és az első frigy gyümölcsére, Hélène Marie Charpinre.

– Akkor Hélène a nagy-nagynénink? – kérdeztem közbe.

– Szigorúan véve a fél nagy-nagynénid. Benoît és Albert a féltestvérei voltak… tudom, nem egyszerű. Nézd, rajzoltam egy kis családfát, ami segíthet eligazodni.

– De mi köze van ennek ahhoz, hogy Hélène… – arra is alig tudtam rávenni magam, hogy kimondjam a szót – kollaboráns?

– Amikor visszaadtam az acte de naissance-t, megmondtam a nőnek, mennyire csalódott vagyok, amiért nem tekinthettem bele a többi iratba. A szabály az szabály, mondta, de kicsit megsajnálhatott, mert azt javasolta, hogy próbálkozzak a beaune-i könyvtár irattárában.

A Bibliothèque municipale de Beaune-ban tanulmányozni kezdte a helyi napilap mikrofilmjeit, bár a háború idején nyilván cenzúrázták az amúgy is szegényes információt.

– Na, ott kezdtem csak igazán bosszús lenni – folytatta. – A végén már kipróbáltam a létező összes keresést. Édouard Charpin. Marie-Hélène Dufour Charpin. Édouard és Marie-Hélène. Édouard és Virginie. Végül beütöttem Hélène nevét a tudományos folyóiratok adatbázisába, mire kaptam egy találatot. Tessék, ki is nyomtattam. – Előhúzta táskájából az élre hajtogatott lapokat. A cikk Az ellenséggel együttműködő női kollaboránsok büntetése a felszabadítás után címet viselte, és tömör, porszáraz tudományos nyelven íródott.

– Nézd – mutatott egy bekezdésre. – A szerzők itt utalnak Hélène-re és a háború utáni perére.

Kezem az ajkam elé kúszott.

– Bíróság elé állították? Kollaborálásért?

Heather összefonta a karját.

– Csak úgy átfutottam a cikket… iszonyú a nyelvezete… de igen, a felszabadulás után rögtönítélő bíróság elé kellett állnia. És ezek a képek… itt van Hélène.

A falu főtere még a szemcsés fekete-fehér felvételen is ugyanolyannak tűnt. Két nő ült a felbőszült tömeg közepén, a homlokukra mázolt fekete horogkereszttel. Lesütött szemmel és komor arccal tűrték, hogy a mögöttük álló két borbélyköpenyes férfi, arcán kaján vigyorral, kopaszra borotválja a fejüket.

Borzongás futott rajtam végig. A bőröndben talált holmik alapján elképzeltem magamban Hélène-t – komoly lány, némi hajlammal az érzelgősségre –, erre a fényképen egy igazi vadócot láttam, aki megvetően összepréselte az ajkait.

Heather alig tudott uralkodni az indulatán.

– Egyszerűen nem hiszem el, Kate. A rosszullét kerülget. Náci volt.

Tudod, mit jelent ez? Ez a család… csupa antiszemita. Az ő vére folyik a férjemben… a gyerekeimben… És bennem, tettem hozzá gondolatban.

– A bigottság és az idegengyűlölet nem genetikai úton öröklődik – hallottam magam mégis. – Semmit sem tudunk Hélène-ről, sem a körülményekről, amelyek miatt így döntött. Nem mintha védeni akarnám – tettem hozzá sietve. – Amit tett, az megbocsáthatatlan. Én csak azt mondom, hogy nekünk nem kell elkövetnünk az ő hibáit.

– Talán nem. – Nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőznöm.

– Nem épp ez a dolgotok Nicóval? Hogy helyesen neveljétek Thibault-t és Annát? Hogy lelkiismeretes felnőttek legyenek, és ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő a családban?

Csak karba tett kézzel állt, sóhajtott egyet, de láttam, hogy sikerült megértetnem vele a lényeget.

– Hát persze… – folytattam vontatott hangon, ahogy a gondolatok tovább formálódtak bennem. – Most már nyilvánvaló, hogy a családból miért nem akar senki beszélni Hélène-ről. Miért tartják titokban a puszta létezését is.

Közben eszembe jutott egyik ritka látogatásom anyám irodájában. Úgy tízéves lehettem. A munkatársa, Midori a nyári vakációról kérdezett, én pedig elmeséltem, hogy a nagyapámnál nyaraltam Franciaországban.

– Burgundiában él – válaszoltam, amikor rákérdezett. – Bortermelő.

Később, már otthon, anyám félrevont.

– Többet ne mondd azt, hogy Grandpère Benoît bortermelő – parancsolt rám fojtott hangon, mintha nem akarná, hogy apám is hallja.

– Az amerikaiak nem is értik, mit jelent. És olyan kérkedőn hangzik.

– Akkor mit mondjak? – Azt is alig tudtam, mit csinál egy bortermelő, hogy a kérkedő mit jelent, pláne nem ismertem. Csak azt tudtam, hogy nem szabad hazudnom.

– Mondd, hogy földműves. – Megvonta a vállát. – Elvégre ez az igazság. Évekig nem értettem, mit akart ezzel, és miért kerülte mindig a személyes kérdéseket. Egyszerűen ilyen rideg lenne a személyisége?

Amit én is továbbviszek, amikor ösztönösen kerülök minden elköteleződést? Most, hogy már tudtam Hélène bűnéről, kezdtem gyanítani, hogy anyám valójában azért vonakodott beszélni a családjáról, mert gyerekkoruktól ezt oltották belé és Philippe bácsiba.

Most, hogy már tudtam Hélène-ről, nyilvánvaló lett, miért.

Szégyenükben.

Másnap reggel egyedül találtam a kölyköket a konyhában, a pulton színes gabonapehely-karikák hevertek szerteszét.

– Maman elment kocogni – tájékoztatott Anna, miközben félreütötte testvére kezét a gabonapelyhes doboztól. – Papa a cuverie-ben van.

– Akkor ki visz ma benneteket iskolába? – Feltöltöttem a vízforralót, és átkutattam a szekrényt egy teafilter után.

– Kate! – kuncogott Anna. – Szombat van!

– Á, már értem. – Megdörgöltem a homlokom. – Azt hiszem, túl soká maradtam fenn az éjjel.

Thibault felém fordította nagy barna szemét.

– Kidobtad a tacskót? – kérdezte.

– Taccsot – igazítottam ki gépiesen. – Várjunk, mi?

– Ezt szoktátok mondani, ha valaki túl sokat iszik, n’est-ce pas?

– Oké, néha… – Visszanyeltem a nevetésem. – Nem mintha velem már előfordult volna. Mindegy is, a lényeg, hogy egy kortyot se ittam, csak olvastam.

– Ouais. Maman is ezt szokta mondani, mielőtt kever egy Bloody Maryt. – Megnyalta ujjait, és továbblapozott a Tintin képregényben.

Míg a forró vízre vártam, rákönyököltem a pultra, és kinéztem a konyhaablakon. Most először tűnt fel, hogy az ősz lassan visszatér a szőlőbe, és kezdenek elsárgulni a nemrég még zöldellő levelek. Éjjelente még egy takarót magamra kellett terítenem, reggel pedig átmelegítettem a fürdőt a hősugárzóval, mielőtt összeszedtem annyi bátorságot, hogy levetkőzzek a zuhanyhoz. Kétség sem férhetett hozzá: változnak az évszakok, én pedig hamarosan visszatérek Kaliforniába, hogy visszafoglaljam a lakásom a tanulmányi szabadságukat San Franciscó-ben töltő japán professzoroktól, állást keressek, újra

csatlakozzak A Bor Mestere tanulócsoporthoz, és regisztráljak A Tesztre – röviden, kiszakadjak a családi titkok egyre szövevényesebb hálójából, és folytassam a saját életem.

A vízforraló dühösen fortyogott. Miközben gőzölgő vizet töltöttem a filterre, azt reméltem, a forró ital majd elűzi kimerültségem. Előző este gyorsan megvacsoráztunk Heatherrel, majd ő a migrénjére hivatkozva visszavonult, én pedig késő éjszakáig fennmaradtam, hogy egy korabeli francia–angol szótár segítségével megpróbáljam kibogozni a tudományos francia próza jelentését. Amennyire tudni lehetett, a Heather által fellelt cikk arról szólt, hogyan bántak a női kollaboránsokkal az 1944-es felszabadulás után. Ebben az időszakban zajlott az épuration sauvage, a vad tisztogatás – a spontán és erőszakos megmozdulás, amit elsősorban a bosszú motivált. A legmegalázóbb nyilvános megszégyenítést a „vízszintes kollaboránsok” számára tartogatták – a nők számára, akik összefeküdtek a gyűlölt ellenséggel.

Pellengérre állították őket a köztereken, fejüket leborotválták, lecsupaszított testükre horogkereszteket mázoltak, azután a bosszúszomjas tömeg gúnyolódása és köpdösése közepette végigkergették őket a városon. „A fej leborotválásának rituáléja – írták a szerzők –, mely a bibliai időkig nyúlik vissza, amikor is a megtisztulás részének tekintették, Franciaországban végig fellelhető volt a huszadik század folyamán.

1918-ban leborotválták a német katonákkal közösülő francia nők fejét, a náci párt ugyanezt tette a német nőkkel, akik kapcsolatba kerültek a nem árjákkal vagy a külföldi hadifoglyokkal. Az efféle femme tondue-k – megnyírt nők – története tehát a régmúltba vezet vissza, miként az a gyakorlat is, hogy a házastársi hűtlenségen ért asszonyok haját leborotválták.”

A szerzők valahol a cikk közepén hozták fel Hélène példáját. „A vízszintes kollaborációval vádolt nőket az épuration sauvage során elsőként érte utol az igazságszolgáltatás. Leggyakrabban a prostituáltak soraiból kerültek ki, de akadtak köztük tizenéves lányok is, akik kivagyiságból vagy merő unalomból cselekedtek, fiatalabb anyák, akik éhező gyerekeiket akarták ily módon jóllakatni, sőt olyanok is, akik

csupán a német katonáknak dolgoztak, mint az a takarítónő, aki a német katonai főhadiszállást tartotta tisztán. A Gestapo női informátorait, mint Hélène Charpin, Marie-France Gaucher vagy Jeanne Petit, sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben érte a felszabadulás, mint férfi társaikat, akik az 1944 és 1949 között zajló épuration légale – törvényes tisztogatás – során nyerték el jogos büntetésüket…” Sietve végigfutottam a cikk hátralévő részét, de Hélène nevét nem említették többször.

Most, hogy kiemeltem az elázott filtert a csészémből, újra rám tört a viszolygás. Noha a cikk szerzői érezhetően szimpatizáltak a vízszintes kollaboránsokkal – rámutattak, hogy az általuk a felszabadulás után elszenvedett megaláztatásokat jórészt a nemi egyenlőtlenség és a francia vereséget követő, elfojtott indulat motiválta –, Hélène messze szörnyűbb bűnt követett el, mintha „csak” lefeküdt volna egy német katonával. Informátor volt. Besúgó. Áruló. Próbáltam összeegyeztetni ezeket a mocskos szavakat az általunk talált tárgyakkal: a kislányos ruhákkal, Marie Curie életrajzával, a lycée bizonyítványával. Kezem megcsúszott a csésze fülén, a forró folyadék a csuklómra loccsant.

– Aú! – Papírtörölközőért nyúltam, és felitattam vele a tócsát.

– Jól vagy, Kate? – Thibault lecsusszant székéről, és a mosogatóhoz vitte reggelizőtálját, miközben a tej minden lépésénél kifröccsenéssel fenyegetett.

– Persze, szívem… jaj, légy óvatos!

– Semmi vész. – Bedobta a tálat a mosogatóba. – Most megyek játszani.

Szia, majd később találkozunk! – Puha talpacskáján már fel is surrant az emeletre.

– Aggódnom kéne, hogy mit fog csinálni? – tettem fel a költői kérdést.

A család macskája, Chaussettes a semmiből bukkant elő, hogy felnyaldossa a tejcseppeket a konyhakőről.

– Talán – nézett fel Anna az Elle magazin fénylő lapjairól. – Bár Maman a múlt héten elkobozta tőle a gyufát. – Rám kacsintott, mielőtt tovább olvasta a cikket arról, „Hogyan hordják a farmert a sztárok”, alatta egy fotóval a nyakigláb Gisele Bündchenről en jean.

Azon kaptam magam, hogy vonakodva megállok a pinceajtó előtt.

Nem akartam felzaklatni Heathert azzal, hogy nélküle kutakodom

odalent, de az alkalom épp alkalmasnak tűnt arra, hogy többet tudjak meg Hélène-ről.

– Ha bármi kéne, lent vagyok a cave-ban, oké? – kiáltottam vissza Annának.

– D’accord! – Lefordította a magazint, és előhúzott egy másikat az előtte álló halomból. Thibault játékra kijelölt területe, a folyosó felől sem hallottam gyanús hangokat (talán épp ezért kellett volna aggódnom?), így elindultam lefelé.

Most, hogy már tudtam a szekrény mögött rejtőző, titkos kamráról, azon tűnődtem, hogy valaki szántszándékkal halmozta elé ezt a rengeteg lomot. Belebotlottam a régi ruhákba, melyeket előző nap izgatottságomban csak a földre hajítottam. Letérdeltem, hogy a zsákba tömjem őket, majd félretettem, hogy később elszállítsuk.

Azután hirtelen támadt dühömben belerúgtam a zsákba, amitől a ruhák fele ismét szétszóródott a padlón. Hogy vigyáznak – anyám, nagybátyám –, hogy őrzik a mocskos kis titkukat! A Gestapo női informátorai, mint Hélène Charpin… Ahogy megborzongtam, szörnyülködő arcom sok száz darabra tört a szekrényajtó tükörcserepeiben. Jaj, Hélène, gondoltam. Hogy voltál rá képes? Miért csináltad?

Ajtócsapódásra riadtam.

– Heather? – fordultam a gyorsan közeledő léptek felé.

– Kate? – Nico átfűzte testes alakját a dobozok között. – Hogy vagy?

Bruyère az este mindent elmondott, mielőtt kiütötte magát. Még sosem láttam olyan paprikásnak, mint ma reggel. Még a kocogástól se riadt vissza, pedig erre legutóbb Thibault születése előtt szánta rá magát, amikor az apám azt találta mondani neki, hogy a nőknek nem kéne mindenáron továbbtanulniuk… – Halvány mosoly futott át az arcán.

Unokatestvérem láttán máris könnyek kezdték csípni a szemem.

– Nekem is nagyon nehezemre esik megemészteni – vallottam be. – Te hogy vagy?

– Pff – fújta fel az arcát. – Megvagyok. – Azért neki is elsötétült a tekintete. – Olyan hihetetlen… – tette hozzá végül. – A családunk… mi jó emberek vagyunk. Egyszerűen nem tudom elhinni, de aztán folyton

eszembe jutnak ezek az apróságok. Mint hogy Grandpère Benoît soha, de soha nem beszélt a háborúról. Emlékszel?

Megráztam a fejem.

– Chloéval folyton könyörögtünk, hogy meséljen a gyerekkoráról, de ilyenkor mindig megnémult, vagy csak annyit mondott, hogy nem szívesen gondol rá. Ce n’était pas heureux, nem volt boldog. – Ahogy Nico összeráncolta a homlokát, és összefutottak az arcán a mély barázdák, lopott pillantást vethettem arra, milyen lesz húsz év múlva. – A helyzeten persze tovább ront, hogy Bruyère zsidó. – Lehajtott feje szinte koppant a mellkasán.

Néma csend ereszkedett közénk, ami nehezen ülte meg a hűvös és nyirkos levegőt. Odafent valami leesett, nagyot koppant, majd gurulni kezdett a kövezeten. Nico tekintete a szekrény felé rebbent.

– Szóval ez az? – Puhatolózva nyújtotta felé a kezét. – Tényleg egy cave van mögötte?

– Ó, igen, egy titkos pince! – A tegnapi felfedezést követő események mindent elfeledtettek, leszámítva az Hélène-nel kapcsolatos szörnyű tényeket. Most, hogy a szekrényhez fordultunk, megéreztem unokatestvérem izgatottságát, ami lassan rám is átragadt. – Alig várod, hogy láthasd, mi? Nézd, ott van bent, a hátfalon át nyílik. Csak meg kell nyomnod ezt itt. Látod? – Behajolt a szűk átjáróba, és egyetlen ugrással a túloldalon termett. – Kéred a lámpát? – kiáltottam be. – Tessék. – Felé nyújtottam a nyíláson át.

Néhány perc múlva szuszogva visszatért.

– C’est incroyable – suttogta. – Hihetetlen. Ki építhette? Az a rejtekhely a sarokban… tényleg az ellenállók használták?

– Először én is azt hittem… tudod, a füzetek miatt. Most már nem vagyok benne olyan biztos.

– És azok a borok! Nyilván nem volt időm külön tanulmányozni mindet, de így első pillantásra… esküszöm, még sosem láttam ilyen gyűjteményt. A huszadik század legfantasztikusabb millésime-ei… – Elhalt a hangja. – Ez egyszerre rettenetes és csodálatos. Ez lehet a… – Hirtelen elhallgatott, és sokáig némán meredt a padlóra. – Kate – nézett fel végül –, nem tudom, Bruyère mit mesélt neked a gondjainkról…

– Nem mesélt semmit. – Most végre megtudhattam, miért viselkednek olyan furcsán.

– Volt néhány… rossz befektetésünk. Rossz döntéseket hoztunk. Rossz kölcsönöket vettünk fel. – Összerezzent. – Nyilván te is elgondolkodtál már azon, miért takarítjuk ki a pincét. Az a helyzet, hogy nyitni akarunk egy kis vendégházat… semmi flancosat, csak egy kis panziót, ami termel némi bevételt. Itt ez az óriási ház, mi meg csak kergetőzünk benne…

Bruyère amúgy is szeret főzni és vendégül látni… és azt is szeretnénk, ha a gyerekeink másféle emberekkel is megismerkednének …

– Remek terv – bólintottam őszinte lelkesedéssel.

– Apámnak mondd – sóhajtott fel Nico. – Hallani sem akar róla, de Bruyère-rel arra gondoltunk, ha szép csendben elkezdjük a felújítást… azzal talán megtörjük az ellenkezését.

Minden kezdett értelmet nyerni: Heather és Nico zárkózottsága, sietségük, hogy mielőbb kitakarítsuk a pincét, de leginkább a döbbent csend, amikor felvetettem ugyanezt az ötletet Philippe bácsinak.

– Mondhattátok volna! – csaptam a homlokomra. – Akkor nem lettem volna ennyire tapintatlan.

– Ja. – Nico tovább topogott. – Mi… tudod, csak szégyelltük a dolgot.

Egy ideje már szenvedünk ezzel, azt se tudtuk, megtarthatjuk-e a birtokot… – Nagyot nyelt. – De ez a bor… ez lehet a csoda, amire vártunk.

– Sok pénzt érhet – értettem egyet –, bár nehéz megítélni anélkül, hogy nem mértük fel a pince teljes tartalmát és az egyes palackok állapotát.

– Te sokat tudsz a ritka borokról, n’est-ce pas?

– Nem vagyok igazi szakértő, de igen, ez is része A Tesztnek. Tudod, hogy egy aukciósháznál szeretnék elhelyezkedni, ahol ritkaságokat árvereznek.

– Akkor segítesz nekünk? Leltárba vennéd a cave-ot, hogy tudjuk, pontosan mi van itt? Ösztönösen hátrébb léptem.

– De hát az hosszú időbe telne, nekem meg vissza kell mennem San Franciscóba. Készülnöm kell A Tesztre, azután valahogy át is kéne mennem rajta.

– Kell ennél jobb felkészülés?

– Mi van Heatherrel? Az este olyan pipa volt, azt hittem, felgyújtja a házat.

– Őt nem érdekli a bor, csak megszabadulna ettől az egésztől. Hallani sem akar arról, hogy pénzzé tegyük egy kollaboráns hagyatékát. – Esengő tekintettel nézett rám. – De az a helyzet, Kate, hogy… tényleg elvehetik tőlünk a birtokot. Lenne helye annak a pénznek. Azt gondoltam, ha maradnál, és beszélnél Heather fejével, közben meg szakértőként felbecsülnéd a borgyűjteményt, akkor… – Félrekapta a tekintetét. – Talán ő is meggondolná magát.

Vettem egy nagy levegőt, de mielőtt nemet mondtam volna, bevillant elém a titkos pince képe – nem a penésztakaró alatt pihenő, antik borok, hanem az a kis rejtekhely a sarokban: az íróasztal és tartalma. Az ellenállás propagandája. Ki hagyhatta itt? Egész éjjel ezen pörögtem, de még most sem értettem. Hogyan kerülhetett ilyesmi egy ismert náciszimpatizáns otthonába?

– Oké – hallottam magam. – Meglátjuk, át tudom-e tetetni még egyszer a jegyem, de csak akkor, ha Heather is így akarja. És csak néhány hétre.

– Mais bien sûr, megértem. – Nico láthatóan megnyugodott. – Merci, Kate, merci infiniment. El se tudom mondani, mekkora segítség ez.

Mindenekelőtt azért, mert biztos vagyok abban, hogy diszkrét leszel. Te is a családhoz tartozol. Egyike vagy a keveseknek, akik tudják, mennyire kényes ez az egész helyzet.

A tündöklő őszi napsütés még a megfakuló szőlőt is táncoló lángoszlopok sorává változtatta. Lemaradoztam a többiek mögött, hangjuk a lágy szellő hátán ért el hozzám, ahogy kabátom sötét anyagán át magamba szívtam a napfényt. Majd határozottabb léptekkel folytattam az utat felfelé. A meredek domboldal gerincén az aranyló szőlősorok hirtelen alábuktak a terepasztalra illő makettfalu felé, ahol kis fehér torony furakodott elő az alacsony épületek közül, hogy elüsse az órát. Vasárnap Franciaországban, gondoltam. Egy örökkévaló idill.

Heather lelassított előttem, elvált a csoporttól, és felemelt kezével árnyékot vetett a szemére.

– Jól vagy? – kérdeztem tőle, mihelyt beértem.

Meredten, kifürkészhetetlen arccal nézte a kilátást.

– Annyira gyönyörű – sóhajtott fel. – Sosem járok fel ide, ezért hajlamos vagyok elfelejteni, de ahogy a szőlő hullámzik a dombokon… meseszép. Szinte el is feledteti velem a többit. – Összepréselte az ajkait. – Szinte.

Egy széllökés sustorgott halkan a reszkető szőlőlevelek közt, amitől önkéntelenül is borzongás futott végig rajtam.

– Legalább a családi ebédet megúsztuk…

– Nico is megkönnyebbült, amikor eszébe jutott, hogy Papi és Mémé Dijonba viszik a gyerekeket, a cirkuszba. Szerintem ő is tart attól, hogy mi történne, ha kettesben maradnék Papival egy szobában.

A többiek visszafordultak a távolban, hogy felénk integessenek.

– Allez, les filles![64] – kiáltott Jean-Luc. – Vissza akarsz menni a házba? – kérdeztem.

Megrázta a fejét.

– Érjük utol őket. Nico el akar menni a cabotte-hoz. Hinnéd, hogy ennyi év alatt egyszer sem mentem be oda? – Gyors tempót diktáltunk, így egyre csökkent a távolság köztünk és az előttünk haladó négy alak között.

Nem sokkal ebéd után Jean-Luc kisteherautója bukkant fel a ház előtt, kerekei felszántották a kavicságyat, Jean-Luc kiszállt, és vasárnapi kirándulásra invitált minket. Louise is vele tartott, bár ő látványosan kisebb lelkesedéssel üdvözölt minket. A triót Walker egészítette ki a szokásos fura és kifürkészhetetlen formájával.

Ahogy Heatherrel felkapaszkodtunk a dombra, a meredek kaptató kizárt minden társalgást. Az őszi színek még dércsípte állapotukban is vibrálóan szépek voltak – a természet utolsó látványossága, mielőtt a tél elrabolta a szőlő eleven lüktetését. Beértük a többieket, amikor megálltak, hogy ők is kiélvezzék a panorámát. A kis ovális kunyhó mintha hullámzó levéltengeren lebegett volna mészfehér köveivel és enyhén kupolás tetejével.

– Hát nem imádni való? – Előhúztam a telefonom, és elkattintottam egy képet. – Burgundiában sokfelé látni ilyen cabotte-okat, de mindig is

tudtam, hogy a miénk a legszebb. – Azóta elvarázsolt ez a hely, hogy gyerekként itt táboroztunk. Még a történetekre is emlékeztem, amiket Philippe bácsi mesélt a hajdani, szívós szőlészgazdákról, akik az autók előtti korban az ilyen cabotte-okban laktak: sötétedésig dolgoztak a szőlőben, itt hajtották álomra fejüket, hogy aztán virradatkor folytassák a munkát.

– Hogyan fűtöttek be? – tudakolta Heather.

– Középen lehet tüzet rakni – felelte Nico. – Csak félre kell húzni a cserepeket, hogy távozni tudjon a füst. Ezt használták kémény helyett. – Biccentett felém és Jean-Luc felé. – Emlékeztek? Amikor a papa idehozott minket, mindig engedte, hogy tüzet rakjunk. Gyertek – indult előre. – Megmutatom.

Gyorsan letudtuk a lefelé vezető utat, azután már ott állt előttünk a furán közeli cabotte. A kőfalba vágott lyuk szolgált bejáratként – ajtót nem láttam rajta, ami kívül tarthatta volna az elemeket, viszont olyan alacsony volt, hogy előre kellett görnyednünk. Odabent zárt és hűvös helyiség fogadott, amit bejárt a szél, és megvilágított a bejáraton átszűrődő napfény. A hideg levegő tüskéi befurakodtak a habarcs nélkül felrakott kövek résein. Középütt üszkös kis folt jelezte a tűzrakó helyet.

– Nézd csak, Bruyère – intette magához Nico a feleségét. – Itt vannak a nevem kezdőbetűi. – A kőbe vésett betűkre mutatott. – Ez meg itt a papáé.

Heather letérdelt a fal elé.

– Ez ki? – mutatott előre. – B. Q. C. Nico lekuporodott mellé.

– A nagyapám. Benoît Quilicus Charpin. Az A. U. C. a testvére, Albert Ulysse Charpin. Ez meg… hm. – Egy újabb A. U. betűsorra mutatott. – Ez fura. Nyilván Albert még egyszer, le petit insolent![65] – Azért jó, hogy Nico nem ragaszkodik a középső nevekhez – jegyezte meg Heather szárazon.

Louise a nyakát nyújtogatta a szűkös térben.

– De hol lehet itt aludni? – ráncolgatta csinos kis pofiját.

Jean-Luc vállat vont. Akárhol.

– Là, ou là, ou là… – mutogatott a döngölt földpadló különböző pontjaira.

– Ez olyan… rusztikus! – láthatóan kezdett alábbhagyni Louise lelkesedése.

– Nem is a fényűzés kedvéért jártak ide – mosolyodott el Jean-Luc. – Éhen halok! – jelentette be Heather. – Itt bent faljuk fel a goûternkat? Mit gondoltok? – Kétkedő tekintettel nézett körül a cabotte-ban. – Vagy inkább odakint?

– Hozhattam volna a kempingfőzőt, legalább ihatnánk egy teát. – Reménytelen vágyakozás szűrődött ki Nico hangjából.

Kisorjáztunk, és kerestünk egy szélvédett helyet a cabotte oldalában.

Heather feltúrta a hátizsákokat, és különféle tárgyakat nyomott a kezembe: egy pokrócot, amit Nico és Walker kiterített, vizet és limonádét, néhány tábla csokit és egy doboz kekszet, meg egy fóliába csomagolt nehéz téglát, amiről kiderült, hogy quatre-quarts – házi sütésű vajas piskóta.

– Mikor van időd ilyenekre? – kérdeztem Heathert, ahogy átvettem tőle a sütit.

– Nekem? Soha. – Lesöpörte öléből a morzsákat. – Ő volt. – Jean-Luc felé biccentett, aki épp limonádét töltött.

– Ő? Ne már. Semmit sem tud a főzésről.

– Mielőtt elment Spanyolországba, az anyja tanított neki ezt-azt. Azt mondta, másképp tésztán és hamburgeren élne. Ami azt illeti, egész finom a boeuf bourguignonja.

Beleharaptam a piskótába – teltnek és lágynak érződött, némi vaníliás aromával –, miközben Jean-Luc arcát fürkésztem.

– Személy szerint én a tahiti vaníliát szeretem – magyarázta éppen Louise-nak, aki keresztbe tett lábbal ült mellette, gyárilag lyukas farmerja mögül előkandikáló sápadt és csontos térdével. – Van egy virágos beütése. – Ez még ugyanaz a fickó, aki egyszer azt mondta, hogy a főzés és a gyereknevelés le travail des femmes – női munka?

– Du fruit, Jeel! – Louise nevetve tartott felé egy banánt. – A sütemény után. Megígérted!

Jean-Luc elvigyorodott, kikapta a kezéből, és három harapással elintézte.

– Gyere, keressünk vadszedret. Mintha azon a napos tisztáson túl láttam volna. – Louise talpra állt, majd a páros kézen fogva elindult.

– Gyere! – Heathernek feltűnt, hogy őket figyelem, és felpattant, hogy árnyéka az ölemre vetüljön. – Nézzünk körül a cabotte-ban!

Odabent a kőviskóban talált egy botot, és piszkálgatni kezdte a megfeketedett fahasábokat.

– Bevallom, kicsit nehezemre esik meglátni ebben a bűbájt. Inkább… nem is tudom… egy középkori várbörtönre emlékeztet. Már csak egy vasrács kéne az ajtóra. – Körbemutatott az egyenetlen falakon, a durva földpadlón, a foghíjasan ásító, hobbit méretű ajtónyíláson. – Te tényleg itt táboroztál?

– Éjjel, tábortűz mellett nem olyan rossz.

– Teljesen egyedül? A sötétben? – Megborzongott. – Non, merci!

Megyek, metszek néhány lombos ágat. Szerinted is jól mutat majd az étkezőasztalon? – Eltúlzott meghajlással kilépett a szabadba.

Felvettem az elhajított botot, a mennyezet felé emeltem, és megpróbáltam félrevonni a cserepeket, ahogy a régi szőlősgazdák tették.

Némi kitartással el is értem, hogy a kőlapok félrecsússzanak. Miközben elraktároztam magamban ezt a kis tudásmorzsát, hátha kapóra jön A Teszten, hangokat hallottam átszűrődni a kövek illesztésein. Nyomban ráismertem Louise dallamos franciájára.

– Azt akarja, hogy költözzek vele New Yorkba.

Nem tudtam kivenni Jean-Luc elmormolt válaszát.

– Mais non… imádom New Yorkot, de a munkám nyilvánvalóan ide köt… nem hagyhatom magára a kis könyvesboltomat. Amellett… – Louise felsóhajtott. – Franchement,[66] nemcsak a munkámról van szó, de a családról is. Kötelességemnek érzem, hogy itt maradjak.

– A nővéred nem érzi kötelességének?

– Azt mondja, csak egy évig lesz ott, talán kettőig, au maximum, de én tudom, hogy amint beteszi a lábát Brooklynba, többé nem jön vissza.

– Talán azért, mert tudja, hogy rád számíthat. Könnyű átköltözni a világ másik végébe, ha tudod, hogy valaki más kézben tartja a dolgokat.

Voltam már ilyen helyzetben, és nekem elhiheted… ezerszer nehezebb annak, aki marad. Félre ne érts, bírom a nővéredet, tényleg vicces és remek társaság, de számomra fontosabb a megbízhatóság és a hűség. – Jean-Luc hangja elmélyült az utolsó szónál. – Mint ezek a szívós, öreg szőlőtőkék. Ilyen kemény sziklás talajon bármilyen más növény kipusztulna, de ezek imádnak itt lenni. Mintha élveznék a küszködést, mintha ez éltetné őket. Nem, ez a szőlő sosem hagy cserben.

Louise elnémult. Ki ne tette volna ilyen szónoklat után? Csikorgó lépteket hallottam, ahogy a cabotte ajtónyílásához közeledtek.

Megdermedtem. És ha rajtakaptak idebent? Megkönnyebbülésemre a léptek az ellenkező irányba, a csapás felé tartottak.

Lassan kifújtam a levegőt, ahogy felemeltem tekintetem a tetőnyílás mögött kéklő égre. Igen, rászolgáltam. Így jár, aki hallgatózik. Noha egyetlen ellenem irányuló szót sem hallottam, ennyitől is mardosott a bűntudat. Jean-Luc nyilvánvalóan a lehető legrosszabb véleménnyel volt rólam, nem is ok nélkül – bár ettől még nem fájt kevésbé.

– Hé. – Walker szólított meg az ajtóból, riadtan összerezzentem.

Előregörnyedt, és belépett a cabotte-ba, azután felemelte arcát a kéményem felé. – Hű. Sejtettem, hogy primitív, de ez már tutira az őskor.

Elnevettem magam.

– Épp azon tűnődtem, hogy A Teszten is előkerülhet. – Pöffeszkedő professzort mímeltem. – Írja le a burgundiai cabotte külső jellemzőit, történetét és a tizenkilencedik századi bortermelésben játszott szerepét.

Nevetve simított végig a falakon.

– Ha már A Tesztnél tartunk, megkaptad az e-mailemet a próbavizsgákkal kapcsolatban?

– Jaj, istenem, meg… ne haragudj. Elfelejtettem visszaírni. Kész káosz volt az elmúlt néhány nap.

– Igazán? Miért? Újabb csontvázak kerültek elő a szekrényből?

A bot kihullt az ujjaim közül, és csörömpölve a padlóra hullt. Sietve lehajoltam, hogy felvegyem.

– Miért kérded?

– Igazából csak poénból, de… – Közelebb lépett, és lehalkította a hangját. – Miért, tényleg találtál valamit?

– Nem. – Reméltem, hogy nem hallja meg a hangomban rezgő feszültséget.

– Hát, ha mégis találnál valamit, nekem nyugodtan elmondhatod.

Ismerek pár embert, akik patinás borokkal kereskednek. Még ha csak pár palack is, biztos kapnának a lehetőségen, hogy a Domaine Charpinnel dolgozzanak. Tudod, mindenféléket beszélnek…

– Ó, igazán? – Kétségbeesetten próbáltam közönyösnek tűnni. – Mégis, miket?

– Az 1930-as években a családodé volt az egyik legtehetősebb négociant-ház a környéken. Azt mondják, a dédapád nagyon értett az üzlethez. Te nem tudtad?

Bizonytalanul megráztam a fejem. Anyám természetesen sosem beszélt Édouard dédnagyapa üzleti sikereiről, de ez legalább magyarázatot adott az ő bankári vénájára.

– A halála után kezdett rosszul menni a gazdaságnak – folytatta Walker. – A legendárium szerint a családod évtizedekig ellehetett volna abból, ha lassacskán eladogatja a borritkaságokat, csakhogy a háború végén az egésznek nyoma veszett.

– Nyoma veszett? Ez meg hogy lehetséges?

– Kész rejtély. Az öreg elrejtette a borokat, és meghalt, mielőtt bárkinek elmondhatta volna, vagy… – Walker lehalkította a hangját. – Eladta a náciknak.

– Ez komoly? – Megnyikkanni is alig tudtam.

– Sok helyen megtörtént. Hitler bolondult a francia borokért. Persze nem meginni akarta őket – meggyőződéses antialkoholistaként –, hanem eladni a nemzetközi piacokon, hogy ebből finanszírozza a háborúját.

– Oké, de ha a dédapám kereskedett a németekkel, akkor meg kell legyen a pénz… – mutattam rá.

Megvonta a vállát.

– Talán bukott az üzleten. Őszintén, ki tudja már? Nem ez volt Burgundia legdicsőbb korszaka. A bortermelők egy csoportja még a földjeit is felajánlotta hazafias ajándékként Pétain marsallnak. Ráadásul

az Hospices de Beaune-ból, a környék legjobb földjeiből. Mondom, akkoriban nem sok hős termett a Côte d’Oron. – Zsebre vágta a kezét. – Több mint hetven év telt el a második világháború óta, az ellenállók megdicsőültek, és már senki sem emlékszik arra, hogy a franciák többsége gyáván meghunyászkodott, csak hogy tovább zabálhassa a sajtját.

Hunyorogni kezdtem. Alig néhány napja még vitába szálltam volna vele, de most valahogy semmit sem tudtam felhozni Franciaország védelmére. Csak annyira telt tőlem, hogy kihúztam magam, felemeltem az állam, és ettől a szél kicsipdeste az arcom.

– Akárhogy is, ha bármit találsz abban a pincében, mindenképpen mondd el – folytatta Walker. – Mint mondtam, örömmel összehozlak a megfelelő emberekkel, és biztos vagyok abban, hogy neked is leesne valami jutalom mint a kincs felfedezőjének. Tartsd ezt észben!

– Srácok? – Heather dugta be fejét az ajtónyíláson. – Lassan elindulhatnánk. Mindjárt lemegy a nap.

A többiek már pakoltak odakint. Nico összeszedte a szemetet, Jean-Luc és Louise visszagyömöszölte a pokrócot a hátizsákba, amit Louise részéről sikongatás és kacarászás kísért. Elindultunk hazafelé, libasorban a keskeny csapáson. Leszámítva bakancsunk talpának csikorgását és a véget nem érő madárdalt a lombok láthatatlan mélyén, a szőlők méltóságteljes csendet sugároztak, akár egy díva, akinek évszázadok óta hódolattal áldoznak. Nemsokára a ritkuló szőlőlevelek is megbarnulnak, gondoltam, és szőlőművelők seregei indulnak majd hadba, hogy még a tél előtt lemetsszék, és az út mentén rakott halmokban elégessék a kopár vesszőket. Lemaradoztam a többiek mögött, hosszúra nyúlt árnyaik közt lépdeltem tovább. A táj szépségétől még most is elállt a lélegzetem, de már tudtam, hogy ez is csak tetszetős máz, ami alatt minden rohad.

[64] Gyerünk, lányok!

[65] A kis hamis!

[66] Őszintén szólva

1941. FEBRUÁR 11.

Cher journal!

Az idei tél előtt egyszer sem tudatosult bennem, milyen bosszúság tud lenni a hideg – egyik kitartó csepp a másik után, amíg ki nem csordul az a bizonyos pohár. Vegyük példának a ma reggelt. Arra készültem, hogy kipattanok az ágyból, és megrakom a tüzet a konyhában, mielőtt még a többiek lejönnek reggelizni, ám ahogy felébredtem, kiderült, hogy (megint) havazik, és a kertet egyforma fehér halmok borítják. Kötényem szokás szerint megfagyott – hiszen mindig nedves a mosogatástól, amikor este leveszem –, a kalucsnim orrát dér borította. Itthoni ruhám megkeményedett a mocsoktól. Három hét is eltelt, amióta utoljára mostam. A vízforralás, a mosott ruha kicsavarása és megszárítása még a nyár legenyhébb napjaiban is komoly kihívás, ebben a keserű hidegben pedig, amikor kezünk megdagad a hidegtől, egyenesen lehetetlen. Nem tehetünk mást, mindnyájan feszegetjük a türelmünk határait.

Egy pillanatig arra gondoltam, visszabújok az ágyba, amíg még őrzi testem melegét, és néhány percet elidőzök a paplan alatt. Azután megjelent előttem Albert képe – az a karamellszínű, hatalmas szem, a hegyes kis arc –, és kényszerítettem magam, hogy belebújjak bűzlő ruhámba, ne kelljen megint úgy iskolába mennie, hogy legalább egy forró ital nincs a gyomrában.

Amikor lementem a földszintre, és próbáltam begyújtani a tűzhelybe, mindjárt eszembe jutott, mitől fagyott le a kalucsnim. Éjjel kimentem az udvarra, hogy behozzak egy öl fát, hátha egy éjszaka alatt kiszárad.

Sajnos a mostani időjárásban, a hóviharokban és a kitartóan fagypont alatti hőmérsékleten a tűzifa teljesen elázik, még hosszú órák múltán is képes nyirkos maradni. A Madame most sem örült, de nem tehettem mást: rádobtam egy vizes rönköt a halódó parázsra, ahol az sziszegni kezdett, és füsttel töltötte meg a konyhát. Amikor lejött, a Madame arcára máris kiült a rosszallás.

Sosem éltem még ilyen szörnyű telet. A szénhiány mellett állandó probléma, hogy mindent jegyre kapunk – ruhát, tüzelőanyagot, élelmet,

ami mind-mind beszerezhetetlen –, így néha már azon tűnődöm, mi lesz előbb: kívülről befelé átfagyok, vagy belülről kifelé éhen halok. Két karórépa volt a tegnapi vacsora, rajta díszként a létező legvékonyabb szelet sonkával. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára kocsonyánk vagy egy darabka marhalábszárunk, hogy legalább Benoît jóllakjon. Madame számontart minden egyes falatot, ami szerencsétlen fiú ajkai közt áthalad, közben szüntelen aggódik, hogy legyengül, és újra beteg lesz.

Kenyér csak a legkülönlegesebb alkalmakkor kerül az asztalunkra. Vaj? Lekvár? Már csak édes emlékek az aranykorból. Ó, legalább ne fáznék, akkor talán az éhséget is könnyebben viselném. Vagy teli gyomorral a hideget.

A Madame eltökélt külsőt ölt a fiúk kedvéért, de amint úgy gondolja, hogy senki sem látja, nyomban átadja magát a nyomorúságának, amit a nekem szánt sötét pillantásokkal és keserű szavakkal mutat ki. Fájóan hiányzik a Cercle du patrimoine, mert a fagyos idő és a befogadó közeg hiánya lassan felőrli a Madame minden elszántságát. Ma reggel az asztalnál csak bökdöste villájával a ragacsos főtt krumplit, s ha a fejében olvashatnék, ugyanazt látnám, mint a magaméban: meddig mehet ez így?

Albert krumplijának utolsó áttetsző darabkáján, egy darab héjon rágódtam – már főve hámozzuk a krumplit, hogy kevesebb menjen pocsékba –, amikor felbukkant a papa. Olyan borzalmasan nézett ki, olyan üveges volt a tekintete a fáradtságtól, hogy nyomban töltöttem neki az árpakávéból, amire mostanság próbáljuk rászoktatni magunkat.

Leült, és ivott egy kortyot, miközben a távolba révedt.

– Nem kér valamit enni? – tudakolta a Madame.

– Non. – Hol járt? – A Madame uralkodott a hangján, de így is leolvastam arcáról a gyanakvást.

– Szűrni.

Cher journal, már ebből is nyilvánvaló, hogy rejteget valamit, hiszen legalább egy hete méteres hó borítja a szőlőt.

Madame is erre juthatott, mert így felelt: – Megint havazik.

– Az ég szerelmére, másra se tud gondolni, csak az időre? – fakadt ki a papa. Ellökte székét az asztaltól, hogy a kávénk is kicsordult a bögréből, azzal kicsörtetett a konyhából. Albert sírva fakadt, mire a Madame az ölébe engedte, amit máskor sosem tett.

Miután felöltöztettem és iskolába vittem a fiúkat, elidőztem a faluban, hátha vehetek valami élelmet – egy darabka húst vagy kenyeret, néhány gramm cukrot, bármit, ami elviselhetőbbé tenné nyomorunkat.

Marokszám van jegyünk, csak a boltok üresen tátonganak. Hogyan maradhatnak életben a városiak? Ha nem lennének a zöldségek a pincénkben, ha nem lennének csirkéink és nyulaink, már biztosan éhen vesztünk volna.

Amikor visszatértem, csend honolt a házban. Tudtam, hogy a Madame odakint van a tyúkólnál, hallottam a jószágokat, ahogy a morzsákért harcolnak. A papa irodájának ajtaját zárva találtam. Feljöttem ide a szobámba, hogy írjak néhány sort Rose-nak, aki néhány napja levelet küldött Sèvres-ből – rövid, de izgalmas levelet a tanulmányairól, amire mielőbb válaszolni akartam. Kihúztam íróasztalom felső fiókját, hogy elővegyem a töltőtollam, és azonnal észrevettem egy ismeretlen papirost – egy sokszorosított brosúrát 33 tanács a megszállási övezetben élőknek címmel. Nem merek idemásolni egyet sem, cher journal, elég legyen annyit mondanom, hogy úgy ittam magamba a szöveget, mint szomjazó a vizet, majd addig olvastam újra meg újra, amíg a megkönnyebbülés könnyeket csalt a szemembe.

Ki csempészhette a fiókomba? Aligha Benoît vagy Albert – túl kicsik ehhez. Vieille Marie hat hónapja kilépett. Hetek óta nem járt látogató a házban. Csak a mostohaanyám és a papa maradt. Mindkettőt számításba vettem.

A Madame-ot ösztönösen kizártam. Elvégre a Cercle du patrimoine lelkes tagja, aki rendszeresen – és őszinte meggyőződéssel – szajkózza a Vichy jelszavait: travail, famille, patrie! (Munka, család, haza!) Igaz, a nélkülözések őt is megkeserítik. A minap azon tréfálkozott, a lapok hírei közül lassan már csak azt lehet elhinni, amikor bejelentik a fejadagok újabb csökkentését – minden mást cenzúráznak vagy meghamisítanak, még a gyászjelentéseket is. Csakhogy nem tréfából mondta, mert olyan

fagyosan nevetett hozzá, hogy a hideg futkározott a hátamon. Igen, az állandó éhínség és hideg lassan elnyomóink ellen fordítja a Madame-ot – no de ez? Illegális propaganda? Nem hinném, hogy lenne hozzá mersze. Így csak a papa marad. Papa, aki a júniusi fegyverletétel óta mintha nem is lenne köztünk. Papa, akiben fortyog a harag és a szégyen. Papa, aki órákra eltűnik anélkül, hogy kielégítő magyarázatot adna a távolléteire. Papa, aki minden áldott éjjel a BBC adását hallgatja.

Igen, biztos vagyok abban, hogy a papa hagyta ezt a brosúrát a fiókomban – de miért? Talán csak petit bonjour, egy kis gesztus, amivel lelket verhet belém. Időről időre ezt tesszük: mindenféle csúfnevekkel illetjük a németeket – fritzek, káposztazabálók, sőt krumplibogarak (mert eleszik előlünk a burgonyatermést, mint a falánk élősködők, akikre hasonlítanak) –, vagy szeretett hazánk zászlaja nyomán bleublanc-rouge-ba[67] öltözünk. Hát persze hogy az én drága papám volt. Ám ez felvet egy másik lehetőséget, amibe belegondolni is alig merek: a papa is közéjük tartozik? Része lehet a mozgalomnak… a Résistancenak?[68] Ó, hogy remeg a kezem már attól, ha csak leírom! Nyugodj meg, Hélène. Nyugalom. Óriási szakadék választja el a propagandaanyagok terjesztőit azoktól, akik ténylegesen részt vesznek az ellenállásban. A papa pedig soha egy szóval nem említett ilyen tevékenységet, sem támogatólag, sem kritikusan. Amennyire tudom, ő is csak a háború végét várja – csendben tűr, ahogy mindannyian.

Később Nem hagy nyugodni ez az egész. Nem tudok aludni. Órák óta mást se csinálok, csak hideg fejjel elemzem a papával történt, legutóbbi szóváltásaimat, keresem az árulkodó jeleket. Oly sok a következetlenség, oly sokszor tudtam, hogy füllent, csak nem értettem, miért. Őszintén szólva azt gondoltam, titokban italozik. Hát, már nem vagyok benne olyan biztos. Jaj, papa, kérlek, kérlek, nagyon vigyázz magadra! Nagyra tartom, amit az ellenállók tesznek, de ha bármi történne a papával, azt nem élném túl.

Még később

Még ébren vagyok. Eszembe jutott, hogy talán mindnyájunkat veszélybe sodrom, amikor ilyen nyíltan leírom a gondolataimat. Találnom kell egy jobb rejtekhelyet ennek a naplónak.

[67] kék-fehér-pirosba [68] Ellenállásnak

9. fejezet Miután megtaláltuk a titkos pincét, Heather már nem jött le velem, hogy segítsen. Azt mondta, elveszítette minden lelkesedését, amiért nem is hibáztattam. Ezzel együtt magányosnak éreztem magam nélküle, s bár Nico hosszabbítót húzott át a szekrényen, hogy nagy teljesítményű halogénlámpákkal bevilágítsa a helyiséget, a kamra továbbra is a frászt hozta rám. Ezen a titkos helyen, ahol oly sok éve nem járt senki, fojtott és áporodott maradt a levegő. Az árnyak összesűrűsödtek a sarkokban, a falak mentén és a polcok alatt, felnagyították a formákat és hangokat, a sötétben motozó egerek, pókok, bogarak neszeit. Mérget raktam minden sarokba, és próbáltam nem gondolni a kártevőkre. Amúgy pedig, amint munkához láttam, a borokon kívül nem is gondoltam másra.

Mert a borok… ó, azok a borok! Még üvegbe zártan is megigéztek, ahogy mesebeli álmukat aludták, és várták a hercegüket – kard helyett dugóhúzóval –, hogy végre újra lélegzethez jussanak, újra teljes pompájukban tündököljenek. A súlyos palackok az oldalukon feküdtek a vaskos, bolyhos, szürke penésztakaró alatt, amit a hűs-nedves közegben elszaporodó mikrobák termeltek. Eleinte aggódtam, hogy a csaknem nyolc évtizednyi elfeledettség tönkretette őket, de miután közelebbről megvizsgáltam néhányat, kiderült, hogy tökéletesen épek maradtak: sértetlen dugóik a borba merültek, ami meggátolta az oxigént abban, hogy a drága nedűkhöz férjen. Végtére is, érveltem magamban, ezeket az ősi falakat éppen ezért építették – hogy megóvják a borokat.

Noha még mindig nem tudtam, ki rejtette ide ezt a kincset, abban biztos lehettem, hogy a borokat értő kéz válogatta. A lélegzetem is elállt a kollekciótól: La Tâche, Clos de Vougeot, Chambertin. A legkiválóbb évjáratok: 1929, 1934, 1935, 1937 – a sztratoszferikus évjáratok, ahogy Jennifer hívta őket. És ezek a borok még mindig éltek. Az üveg

fogságában is tovább változtak és értek, egészen a legutolsó pillanatig, mielőtt elfogyasztották őket. Bármelyikük egy vagyont ért, már élete kezdetén is, de az évtizedes érlelés nyomán már-már szentségtartóvá nemesedtek ezek a palackok.

Próbáltam meg sem érinteni őket, ahogy mindet megszámoltam és katalogizáltam, majd a számokat kézzel lejegyeztem a füzetembe, hogy később Excel-táblába rendezzem a laptopomon. Féltem megbolygatni a palackok tartalmát – a bor nem szereti a mozgatást –, de még annál is inkább féltem attól, hogy valamelyik kicsúszik az ujjaim közül, és összetörik. A harmadik nap végére csak egy kis hányadot, talán ezer palackot sikerült lajstromba vennem; ez alapján úgy számítottam, hogy a titkos cave-ban legalább tízezer üveget rejtettek el. Tízezer drága bor aludta itt Csipkerózsika-álmát.

– Nagy. Minyonos. Sárga kupakos, de leginkább nagy. Azt állítja, hogy a menzán az egyik kölyök elővett belőle egy szelet forró pizzát.

– Egy termoszból? – Elnevettem magam.

– Thibault megesküszik rá. – Heather a következő sorba manőverezett a bevásárlókocsival.

Végignéztem a kifosztott polcokon.

– Nincs nagy választék. – Kézbe vettem egy szivárványokkal és egyszarvúakkal díszített uzsonnásdobozt.

Heather felsóhajtott.

– Rossz anya vagyok. Túl soká vártam. A jó anyák már három hete eljöttek a Carrefourba. Most aztán készlethiány van, és hiába mondják, hogy újra megrendelik, ha jövő augusztusig nem lesz egyetlen új termosz se.

– Jaj, szegény Thibault – kuncogtam. – Nem tudja miből elővarázsolni a forró pizzát. Egy ilyen gyerekkori trauma örökre nyomot hagy. Lesz mit elsírnia a pszichiáterének.

– Haha. Nagy poén. – Hirtelen megdermedt, lábujjhegyre emelkedett, és levett valamit a legfelső polcról. – Igen! – Trófeaként emelte fel a kis dülledt szemű izékkel teli termoszt. – Már csak az a kérdés – csavarta le a kupakját, és nézett bele –, hogyan gyömöszölök bele egy pizzát?

– Vetélytársad akadt. – Biccentettem a közelünkben ólálkodó nő felé – feszes farmer, bokacsizma, vastagon kihúzott szem, alatta táskák –, aki úgy szemezett a termoszunkkal, mint macska a ketrecbe zárt kanárival.

– Esküszöm, ebben az országban még a vásárlás is küzdősport. – Heather a kocsiba hajította a termoszt, majd éles kanyarral befordult a hűtősorba.

– Egy egész sor joghurt? – Leesett az állam is az ötös tornyokba rendezett és mérföldeken át sorakozó kis műanyag tégelyek láttán.

– Ne már, kismilliószor jártál francia szupermarketben. – Heather két tizenkettes pakkot dobott a kocsiba.

– Lehet, de még sosem vettem tejterméket. Ez nagyon durva. – Elkattintottam egy fotót, és feldobtam az Instagramra, ahol Walker azonnal lájkolta.

Heather megállt, hogy mélyen elgondolkodjon, mielőtt lassú mozdulattal egy joghurthabos csomagért nyúlt.

– Az ember idővel hajlamos elfeledkezni a furcsaságokról. Miért nem lehet leveskonzervet kapni? Miért van vaníliaízű sütőpor? Miért árulják a sózott mogyorót és a csipszet a piák között? Áttoltuk a kocsit a következő sorba, és valóban: a borosüvegek között sózott mogyorós dobozok és csipszes zacskók kellették magukat olyan ízekben, mint sajtburger és grillcsirke. Megvizsgáltam néhány boroscímkét: csupa átlagos márka a gyártósorról, amit egy világ választott el a burgundiai Côte d’Or műremekeitől.

Heather nyakon ragadott egy palack Sancerre-t.

– Ide se nézz – tette be a kocsiba. – Néha egyszerűen csak innék valami könnyűt és egyszerűt, oké?

– Ugyan már. Egy bornak nem kell drágának lenni ahhoz, hogy fenséges legyen. Minden a körülményeken múlik. Egy fülledt nyári napon szívesebben iszom egy pohár rozét jégkockával, mint a legjobb évjáratú Champagne-t.

Amikor néhány neonrózsaszín üveg is került a kocsiba, mindketten elnevettük magukat.

– Hé, nekünk legalább van választási lehetőségünk. Átnéztem a birtok régi könyveit, és azelőtt a család évente csak egyszer tett félre néhány

hordó vin de table-t, mást nem is ittak… – Elhalt a hangom, ahogy eszembe jutott, mennyire érzékeny Heather a titkos pincére és mindenre, aminek csak köze lehet hozzá.

Lassan továbbindultunk, hogy áthaladjunk az États-Unis címet viselő részlegen. A polcokat itt olyan amerikai termékek töltötték meg, mint a tabasco, a mogyoróvaj és a pillecukor, mind horribilis áron.

– Semmi baj, oké? – szólalt meg végül Heather. – Nyugodtan beszélhetsz a cave-ról. Tényleg pipa voltam, de már kezdem elfogadni.

Ahogy Nico mondja, még azt sem tudjuk, mennyit tud az apja, és soha nem is derül ki, hacsak meg nem kérdezzük. Márpedig én tutira nem állok készen arra a beszélgetésre. – Összepréselte az ajkait.

– Ja, én se. – Megborzongtam, ahogy Philippe bácsi fenyegető fellépésére gondoltam.

– És ha elvonatkoztatok a cave-val kapcsolatos érzéseimtől… hát, ez messze a legizgalmasabb dolog, ami valaha történt a birtokon. Márpedig a birtok Nico élete… szóval persze hogy részt akarok venni ebben.

Kipréselt magából egy mosolyt, mire megszorítottam a karját, és sokadszorra is eltűnődtem azon, hogyan lehet ennyire lojális.

– Nico szerencsés pasas – jegyeztem meg.

– Hidd el, időbe telt, amíg eljutottam idáig. Rengeteget gondolkodtam a felelősségről, és hogy mivel tartozik egyik generáció a másiknak.

– Hogy érted?

– Mi lenne, ha Anna és Thibault minket hibáztatna azért, amit Hélène tett annak idején?

– De hát milyen alapon?

– Hát ez az. Viszont akkor én sem hibáztathatom az apósomat azért, amit Hélène tett – legfeljebb csak azért, hogy eltitkolja.

Félrefordítottam a tekintetem.

– Igazad van. – S ami meglepő, komolyan is gondoltam.

Továbbhaladtunk a kasszák felé, hogy beálljunk a sorba, ami az állateledeles sor feléig ért. Felsóhajtottam, összefontam magam előtt a karomat, és közben egyik lábamról a másikra álltam.

– Nem gondolod… – Összeráncoltam a homlokom. – Lehet, hogy nem vettünk észre valamit Hélène cuccai között?

– Nem. Abban a bőröndben nem volt más, csak ruhák és fényképek.

– De mi van a másik dobozzal?

– Milyen másik dobozzal?

– Amelyikben a bizonyítványa volt. Vagy azt nem egy másik dobozban találtad?

– De, egy köteg régi tankönyvvel, füzettel és ilyesmivel együtt. Nem volt ott semmi érdekes.

– Csak azóta már tudunk a titkos cave-ról. – Rágcsálni kezdtem a szám sarkát. – Amúgy azzal a holmival mi lett? Kidobtuk?

– Nem emlékszem.

– Az adományboltba került, vagy a szemétbe?

– Nem tudom.

A sor előrébb araszolt.

– Azt hiszem, inkább az adományboltba – gondolta át a dolgot.

Próbáltam magam elé képzelni a dobozt. Biológia-tankönyvek. Kémia.

Fizika. Talán a Monte Cristo grófja. Egy köteg kemény fedőlapos füzet, tele régies kézírással. Emlékeztem, ahogy belelapoztam az elsőbe, de csak nyelvtani példák sorait láttam, ezért félredobtam a többit is.

– A füzetek… – Fura érzés kezdett mocorogni a mellkasomban.

– Igen?

– Volt egy köteggel abban a dobozban, de csak az elsőt néztem meg. – Karba tettem a karom, majd újra leengedtem. Bizseregni kezdett a bőröm. – Mikor zár az adománybolt?

– Ötkor? Vagy nem?

A telefonom 4.26-ot mutatott.

– Hazafelé megnézhetjük, hogy nyitva van-e még. – Felvillantott felém egy megnyugtató mosolyt, mielőtt elővette a listáját, és ellenőrizte, hogy mindent megvett-e.

– Heather… – hallottam fojtott hangomat. – Oké, tudom, hogy őrültségnek tűnik, de szerintem muszáj… szóval… nem mehetnénk oda most? – Valami megmagyarázhatatlan okból a hideg futkározott a hátamon.

– Most azonnal? Ebben a pillanatban? Mi lesz a cuccunkkal?

– Majd visszajövünk érte. Kérlek. Egyszerűen van ez a fura… megérzésem.

Felismerhette arcomon a hamisítatlan pánikot, mert lehervadt a mosolya.

– El is mennék, ha nem kéne annyira ez a termosz. Tutira nem lesz itt, mire visszajövünk, és Thibault nem éli túl, ha üres kézzel megyek haza.

– Nem dughatnánk el valahová? – Kétségbeesetten forgattam a fejem. – Mondjuk a macskaalmok közé? Ne, várj, inkább az amerikai áruk sorában. Bármibe lefogadom, hogy ott senki se vásárol.

Heather kifordult a sorból, és kikapta a kocsiból a termoszt, azzal elszaladunk az États-Unis szekcióig, amit ugyanolyan néptelenül találtunk, mint tíz perce.

– Itt jó lesz – bólintottam. – Majd én, magasabb vagyok. – A kezembe nyomta a termoszt, én pedig elrejtettem egy sor vakítóan sárga, Old El Paso feliratú tacósdoboz mögé, amit emberkéz nem érintett, amióta kirakták.

– Szerinted itt biztonságban lesz? – kérdezte Heather nyugtalanul.

– Tűnjünk innét. – Felvillantottam egy alamuszi mosolyt. – Mikor láttál utoljára egy franciát tacót enni?

A kocsihoz rohantunk. Heather csikorgó gumikkal lőtt ki, és a padlóig nyomta a gázt egészen Beaune-ig, ahol bepasszírozta a kocsit az adománybolt előtti szűkös parkolóba. Épp akkor röppentünk az ajtó felé, amikor egy ezüstös hajú idős hölgy átfordította a táblát fermére. Ahogy meglátott minket az üveg túlsó oldalán, vállat vont, és az órájára mutatott.

Heather bekémlelt az ablakon.

– Még vannak benn! Még vannak vevők! Mennyi az idő?

Ránéztem a telefonomra.

– Négy negyvenhat.

Heather megkopogtatta az ajtót.

– Bonjour? Bonjour? – Amikor elcsavarta a gombot, kinyílt az ajtó.

Követtem az üzletbe.

– Mesdames. Mesdames! On ferme – termett előttünk az ezüsthajú hölgy.

– Még tizennégy perc van zárásig – közölte Heather franciául és édes mosollyal. – És mások is vannak az üzletben.

– Igen, de éppen fizetnek – tiltakozott a hölgy, és egy pillantást vetett a két vásárlóra, akik a nyitott dobozok mellett kuporogtak.

– Úristen – súgtam oda Heathernek. – Ez Walker… és Louise.

Heather megkerülte az idős nőt, és a pár felé indult.

– Hé, srácok! – kiáltott nekik.

Louise felkapta a fejét.

– Ó, Bruyère! Katreen! Quelle surprise![69] – Láthatóan ijedtnek tűnt.

– Hé! – köszöntött minket Walker fényes és semmitmondó mosollyal.

– Találtatok valami érdekeset? – tornyosult föléjük Heather.

– Csak néhány régi könyvet. – Louise lecsapta egy kartondoboz füleit, és felállt. – Ez így együtt mennyi? – kérdezte franciául az ősz hajú eladót.

– Attendez… nem baj, ha mi is körülnézünk? – Heather letérdelt a padlóra, és belenyúlt az egyik dobozba. Előhúzott egy francia–angol szótárt, és felnézett rám. Amilyen észrevétlenül lehetett, megráztam a fejem.

– J’sais pas – húzta ki magát bosszúsan az ezüsthajú asszonyság. – Trente?[70] Louise kihalászott a tárcájából két húszeuróst.

A nő elfintorodott.

– Nincs aprója?

– Van egy tízesed? – fordult Louise Walkerhez.

A férfi megpaskolta a zsebeit.

– Bocs.

– Putain – szitkozódott Louise. – Most mehetek át a kávézóba. – Magához szorította kis táskáját, ahogy kirontott az ajtón.

Heather beleásott egy másik dobozba, majd feltartott egy piros-fehér csíkos gyertyát. Újra megráztam a fejem, és túl későn vettem észre, hogy Walker meglátott.

– Mihez kezdtek ezekkel? – kérdeztem tőle kapkodva.

– Nem tudom. Louise-nek kellenek.

Heather talált egy harmadik dobozt, és feltartott egy keménytáblás füzetet. Szívem a torkomban dobogott, ahogy bólintottam.

– Madame. – Heather az ezüsthajú nőhöz lépett, aki sokatmondóan leporolta a sárgaréz faliórát, amint elütötte az ötöt. – Szeretnénk megvenni ezt a dobozt.

A nő összeráncolta a homlokát.

– Nem tudom… a barátnőjük is érdeklődött utána.

– Adok érte harminc eurót – jelentette ki Heather.

– Én csak önkéntes vagyok…

– Negyven.

– Nem tudom, mit mondjak…

Lopott pillantást vetettem Walkerre, aki homlokráncolva hallgatta a szóváltást.

– Nem úgy van, hogy jótékony célra fordítanak minden centet?

Gondoljon csak bele, hány éhes gyereket lehet jóllakatni ebből. – Heather épp elővette a legmeggyőzőbb mosolyát, amikor Louise berontott az ajtón.

– Mon dieu! Minden zárva van! – Zihálva kapkodott levegő után. – Egész a place Carnot-ig kellett mennem! – Észrevette a pénzt Heather kezében.

– Mais non, Madame, ez a doboz az enyém. Megegyeztünk, n’est-ce pas?

Az eladó tehetetlenül megvonta a vállát.

– Ami azt illeti – szúrta közbe Heather –, ha mindenáron szőrszálat akarunk hasogatni, a doboz az enyém. Kitakarítjuk a családi cave-ot, és véletlenül ez is bekeveredett a lomok közé. A férjem iszonyú mérges lesz, tele van családi emlékekkel. Remélem, megérti, Madame, hogy ezek itt személyes holmik, n’est-ce pas? – Jelentőségteljes szünetet tartott. – Természetesen hajlandó vagyok adományozni a szervezetének egy bizonyos összeget, cserébe a fáradozásáért és az itt végzett odaadó munkájáért.

– Adok ötven eurót. – Louise összefonta a karját maga előtt. – Ötvenet az egészért.

– Hatvan – szállt be a licitbe Heather.

Louise felsóhajtott.

– Hetven.

Ahogy Heather résnyire szűkítette szemét, egy pillanatra viszontláttam a lányt a főiskoláról, aki annyira utált veszíteni, hogy a többi cserediák

inkább megveszett az unalomtól, mint hogy leüljön vele kártyázni.

– Száz euró. – Heather unott pillantást vetett a körmeire.

Louise megsemmisítő pillantással mért végig minket, mielőtt megadóan felemelte a kezét.

– C’est bon. C’est bon. – Kipréselt magából egy mosolyt, elfordult, és kiviharzott az üzletből, a nyomában Walkerrel.

– Hívlak – jelezte a kezével Walker.

Míg Heather kiszámolta a pultra a száz eurót, felkaptam a dobozt, és ellenőriztem a tartalmát. Igen, Hélène füzetei és könyvei lapultak benne.

Lassan enyhülni kezdett a szorítás a mellkasomban.

A kocsiban görcsösen magamhoz szorítottam a dobozt, még most sem akartam elereszteni.

– Most szólj hozzá! Pont Louise. Atyaég! – Megvillant a tekintete. – Mi a frászért akarta ennyire ezt a cuccot? Nem is tudhat a titkos cave-ról. Ugye semmit sem mondtál Walkernek?

– Dehogy mondtam. – Visszagondoltam a kirándulásra és a beszélgetésre, amit Walkerrel folytattam. Diszkréten kezeltem a kérdést, igaz? Hacsak nem gondolatolvasó, Walker nem tudhat a titkos pincéről.

Heather becsatolta a biztonsági övét, azután a kocsi olyan erővel lőtt ki, hogy a fejem nekicsapódott a támlának.

– Hé, hová sietünk? – kérdeztem. – Már megvan a doboz, rémlik?

Fellélegezhetünk… Átszáguldott egy sárgán.

– Most hülyülsz? – Tekintetében újra felvillant a régi fény. – Vissza kell mennünk a Carrefourba azért a termoszért! Mutass egy jobb mamit nálam!

Lágy délutáni fény hullt a konyhaasztalra. Mintha az egész ház megkönnyebbülten felsóhajtott volna. Nico és Heather elvitte a kölyköket a fête foraine-re, a mâconi vurstliba, ami karneváli hangulattal, pörgő játékokkal és a barbes à papával kecsegtetett, amit Anna és Thibault valamiért vattacukornak hívott.

– Biztos nem jössz? – kérdezte Heather, ahogy kisebb műanyag zacskókat tuszkolt a kézitáskájába. Amikor kérdő pillantást vetettem rá,

elmagyarázta: – Vészhelyzet esetére. Ha a forgó csészétől nem kezdenek hányni, akkor majd a szabadeséstől… mindegy is. Megértem, ha nem akarsz jönni.

– Csak szeretnék egy csendes, nyugodt délutánt.

– De szép is lenne – sóhajtott fel ábrándos hangon.

– S közben átnézem Hélène holmiját is – tettem hozzá.

– Á – fordult felém. – Azért már nem irigyellek annyira. – Hirtelen Thibault csusszant át a kövezeten zoknis lábán, és nekiütközött a combjának. – Aú! Thi-bault! – Vészjósló hangon törte ketté a nevet.

– Bocsi! – vágta rá Thibault a megbánás legparányibb jele nélkül.

Azután átvetette karjait anyja lábán, és óriás ölelésbe fogta.

– Te kis majom. – Heather lehajolt, hogy puszikkal sorozza meg a feje búbját.

Miután egyedül maradtam a házban, fülemben némaság csengett, amit csak a kertben perlekedő madarak hangja tört meg. A dobozba nyúltam, és előhúztam Hélène egyik cahier d’exercices-ét. A borítón La chimie – kémia – állt, ennek megfelelően az oldalakat számomra értelmezhetetlen irkafirkák töltötték be: számokból és betűkből álló, pókhálóként terjeszkedő képletek, melyek közül csak a legelemibbet ismertem fel: H2O. Hélène kézírását alig tudtam kiolvasni, de talán Nico dekódolhatná valahogy. Nem mintha arra számítottam volna, hogy titkokat őriz, de nyitva hagytam, és félretoltam a füzetet.

A következőt – L’histoire, azaz történelem – a százéves háborúval, le roi IV. Henrikkel és a különféle királyi rendeletekkel kapcsolatos jegyzetek töltötték meg. La littérature jött, meg egy sor esszé Voltaire visszatérő motívumairól. Máris unottan ásítottam, de azért következetesen végignéztem minden oldalt, mielőtt újra a dobozba nyúltam.

Szatént érzékeltem az ujjbegyemmel, ahogy előhúztam egy vaskos kötegre való borítékot, rajtuk a címzéssel: Hélène Charpin, Domaine Charpin, Meursault. Á… levelek? Végre valami személyes relikvia? Ez már izgalmasabb lesz! Kioldoztam a selyemszalagot, kézbe vettem az első levelet, és hunyorogva értelmeztem a kézírás kerek betűit. A papír megsárgult és kiszáradt, a tinta kezdett elhalványodni.

A levél többi része hasonlóan tudományos szellemben fogant, messziről elkerült minden személyes utalást és adalékot. Aláírás: „Amicalement,[71] Rose.”

Rose? Egy osztálytársa lehetett? A következő levél után nyúltam, majd az azután következőhöz, de valamennyi hasonló tónusban íródott: baráti és kedveskedő hangnemben, ugyanakkor rigorózusan tudományos kérdésekről, így nyomokban sem tartalmazott olyan pletykákat vagy összekacsintásokat, ami szoros barátnői kapcsolatra utalt volna. Akárki volt is Rose – a leveleiből ítélve értelmes és lelkes tudóspalánta, igazi könyvmoly –, egy szóval sem árulkodott Hélène magánéletéről. Nagy sóhaj kíséretében kötegbe rendeztem a borítékokat, megkötöttem a selyemszalagot, majd félretettem az egészet.

Elővettem a dobozból az utolsó füzetet, amelyet ezúttal francia nyelvtani gyakorlatok töltöttek meg. Ahogy kezdtem képet alkotni az 1930-as évek tanmenetéről, még merevebbnek és unalmasabbnak tűnt, mint képzeltem. Le-lecsukódó szemem előtt kezdett összemosódni a szöveg: L’étude m’a toujours semblé une sorte d’égérie désintéressé… Vörös

ceruzavonás keresztezte az utolsó szót. Megnyaltam az ujjam, a következő oldalra lapoztam, majd a következőre, amíg elértem a füzet közepére, ahol hirtelen megszakadt az írás. Egy üres lap. Még egy. Egy harmadik. Azután gondosan megrajzolt vonalak, oszlopok és sorok – valamiféle táblázat. Felegyenesedtem a széken.

A fejlécben ezt olvastam: Appellation (megnevezés), Année (év), Quantité (mennyiség). Ahogy átfutottam az oldalt, egy sor azonnal magára vonta a figyelmem: „Les Grands Epenots, 1928, 35.”

Hátratoltam székemet az asztaltól, s ezzel megriasztottam a macskát, vonyítva menekült. Átsprinteltem a konyhán, fel a lépcsőn, majd végig a folyosón, és be a szobámba, ahol felkaptam jegyzetfüzetemet az asztalról.

– Gyerünk, gyerünk – mormoltam magam elé, miközben addig pörgettem a lapokat, amíg rá nem találtam a keresett sorra: Les Grands Epenots, 1928, 35 üveg.

– Úristen – fújtam ki a levegőt. Az imént fedeztem fel a titkos pince leltárát az összes ott tárolt borról készült táblázatban? Megremegett a lábam, ahogy visszaindultam a konyha felé. Amikor összevetettem Hélène jegyzeteit a sajátjaimmal, azt találtam, hogy szinte pontról pontra egyezik a megnevezés, az évjárat és a mennyiség. A mellkasomhoz préseltem Hélène füzetét, és ellenálltam a késztetésnek, hogy végigcsókolgassam a lapokat. Valami okból, amit nem igazán értettem, kis híján elbőgtem magam.

Félórával később még mindig Hélène borjegyzékét tanulmányoztam – összehasonlítottam a benne szereplő adatokat mindazzal, amit eddig gyűjtöttem –, amikor éles kopogtatás hallatszott a hátsó ajtó felől.

– Coucou! – Jean-Luc toppant a házba. – Ó. Szia, Katreen. – Félrekapta a tekintetét.

– Szia. – Ellenálltam a kísértésnek, hogy karba tegyem a kezem.

Ahogy egyik lábáról a másikra állt, Jean-Luc legalább annyira feszengett, mint én.

– Beugrottam kicsit Nicóhoz. Itt van valahol?

– A fête foraine-re mentek Mâconba. Csak este jönnek vissza.

– Á. Rá kellett volna írnom, mielőtt átjövök.

– Majd mondom neki, hogy kerested.

Csend ereszkedett a konyhára, még a madarak is felhagytak a csiripeléssel, és az ablakon kinézve láttam, hogy a délután mostanra szürkületbe hajlott. A hátam mögé nyúltam, és felpöcköltem a lámpa kapcsolóját. Most le kéne ültetnem Jean-Lucöt? Meg kéne kínálnom egy itallal? Hirtelen tudatosult bennem a helyzet: oly hosszú idő után először vagyunk kettesben. Babrálni kezdtem a tollammal.

– Csak nem tanultál? – kérdezte kifogástalan udvariassággal. Tekintete Hélène füzetére tévedt, ami most is kiterítve feküdt az asztalon. – Hű! – kiáltott fel őszinte meglepettséggel, ahogy közelebbről is megvizsgálta az oldalt. – Bouillie bourguignonne-t kell összeállítanod a vizsgára? Ez tényleg komoly.

Pislogni kezdtem.

– Hogyan?

– Bouillie bourguignonne. Burgundi keverék. – Közelebb húzta a füzetet. – Látod? – Rámutatott egy kézírásos sorra: CuSO4 + Na2CO3. – Réz-szulfát és nátrium-karbonát. Rézgálic szódás oldatban. Tanultunk erről az école de viticulture-ben. Ezzel permetezték a szőlőt, hogy ne gombásodjon. – Hosszú ujjai végigszaladtak a sorokon. – Ezek a mennyiségek… ha csak kísérletezel az anyaggal, ez így túl sok. A rézből kezdetnek elég száz gramm, nem kell mindjárt tíz kiló. A kénsavra pedig külön figyelj. Legyen kéznél nátrium-bikarbonát a semlegesítéshez, különben képes kilyuggatni a ruhád.

Teljes fordulaton pörgött az agyam, ahogy próbáltam megemészteni az új információt. Hogyan passzol mindahhoz, amit eddig tudtam Hélèneről?

– Ez egy gombaölő? – akadtam meg a szón.

– Igen, nagyon sokan használták régen, főként a háború előtt. – JeanLuc lapozott egyet. – Akkor ezek nem is a te jegyzeteid?

Habozni kezdtem. Beszéljek neki Hélène-ről? Nicóval közeli barátok, úgyis csak idő kérdése, hogy megtudja az igazat.

– Ez… – Meglepetésemre a szégyenkezés útját állta a szavaimnak. – Egy barátomé – nyögtem ki végül. – Egy barátom jegyzetei.

Ettől nyomban megváltozott a légkör. Jean-Luc lassan becsukta a füzetet, és elköszönt. Miután hallottam, ahogy a kisteherautója kifordul a

felhajtón, hosszú ideig ültem a konyha sárgás fényei között, és azon tűnődtem, hogy helyesen cselekedtem-e.

Mire Nico, Heather és a kölykök hazatértek, már lehoztam a földszintre a laptopomat, és nekiálltam átfésülni az internetet a burgundi keverék után nyomozva. A kölykök kifestett arccal rontottak be a hátsó ajtón – Anna arcán pillangók, Thibault-én teknőcök díszelegtek –, nyomukban a megfáradt Heatherrel és Nicóval.

– Kate! Kate! Négyszer is felültem az óriás hullámvasútra, Anna pedig nyert egy halat! – Thibault körbe–körbe szaladgált.

Anna feltartott egy vízzel teli, átlátszó műanyag zacskót, amiben valami narancssárga cikázott.

– Azt hiszem, Taylornak fogom hívni – jelentette ki. – Vagy inkább Swiftnek.

Heather végigmérte a kiterített füzetekkel és teleírt lapokkal megszórt konyhaasztalt, könyökömnél a kistányéron olvadozó vajjal és a pirítós morzsáival.

– El se mozdultál innét? – kérdezte, a szemében cinkos mosollyal. – Thibault, Anna… ideje lefeküdni. Sipirc. Fogmosás és pizsi, ne kelljen kétszer mondanom. – Összecsapta a kezét.

– Mi lesz Swiftyvel? – kérdezte panaszos hangon Anna. – Találnom kell neki egy üvegtálat!

– Nem igazság! – kelt ki magából Thibault. – Ő miért maradhat fenn mindig?

– Majd én keresek valamit annak a halnak – döntötte el a vitát Heather.

– Szóval indulás. Gyerünk.

– Jaj, mami… – felelték kórusban, de azért feltrappoltak a lépcsőn a szobájukba.

– Tíz perc múlva felmegyek! – kiáltott utánuk Heather.

– Quoi de neuf? – Nico kinyitotta a hűtőt, és elővett egy üveg szénsavas vizet.

– Ja, mi újság? Találtál valami izgalmasat Hélène cuccában? – Heather adott Nicónak néhány vizespoharat, azután leguggolt az alsó konyhaszekrényhez, hogy elkezdje kirakni a vázákat és egyéb

üvegedényeket. – Ez jó lesz, öcsi? – Feltartott egy szögletes vázát, miközben kérdő pillantás vetett az aranyhalra.

– Ó, semmi különöset… csak a titkos pince teljes leltárját! – Feléjük csúsztattam a füzetet.

Nico prüszkölve félrenyelte a vizet.

– Putain – szitkozódott, amikor végre abbahagyta a köhögést. – A teljes leltárt? Ez most komoly? – Kézbe vette a füzetet. – Hol a csudában találtad ezt?

Kapkodva beszámoltam a listáról Hélène cahier d’excercices-ében, és hogy összevetettem a saját nyilvántartásommal.

– Persze még nem vettem leltárba a teljes cave-ot, de eddig minden szám stimmel.

– C’est incroyable! – Nico hitetlenkedve ingatta a fejét.

Heather megborzongott.

– Belegondolni is szörnyű, hogy Louise-nak majdnem sikerült megkaparintania …

– Hát ja. – Felé toltam a másik füzetet. – Azután még itt van ez is.

– Burgundi keverék? – olvasta Heather. – Te tudod, mi ez?

– Rézgálic nátrium-karbonáttal – vágta rá Nico. – Emlékszem rá az école de viticulture-ből. Persze ma már ritkán használják, amióta itt vannak az új szintetikus szerek.

– Úgy tűnik, egész könnyű megcsinálni – tettem hozzá. – Ilyen gyönyörű kék kristályok lesznek belőlük. – Feléjük toltam a laptopot, és megmutattam a Hogyan csináljunk réz-szulfátot? oldalt.

Heather mögém lépett, hogy jobban lássa a kijelzőt.

– Nátrium-karbonát. Ez a mosószóda.

– Itt az áll, hogy a kénsav nagyon korrozív anyag, de a nátriumbikarbonát semlegesíti.

– Nem, nem nátrium-bikarbonát. Nátrium-karbonát. – Heather megmarkolta a vállam. – Nem emlékszel? Egy egész ládával találtunk odalent. Mosószódát. – Levegő után kapott. – Azok a lyukak! Hélène ruháinak szoknyáján! Azt hittem, a moly rágta meg, pedig az köztudomásúlag nem szereti a pamutot. Szerintem a kénsavtól vannak.

Hélène saját maga készítette el a burgundi keveréket?

– Egy fiatal lány? Akkoriban? – Nico felhorkant. – Tudta egyáltalán, hogyan kell?

– Hé, ezek az ő füzetei – mutattam rá. – Nyilvánvalóan ismerte a képletet. – Egy pillanatra elgondolkodtam. – Talán a vegyészet volt a hobbija. Találtam egy köteg levelet az egyik barátnőjétől, mind a hőtágulásról szól. És a bőröndjében ott lapult Marie Curie életrajza.

– Jó, talán elképzelhető – engedett Nico.

– Nem, nem – tűnődött el Heather. – Nem az a kérdés, hogy készíthetett-e burgundi keveréket. Nyilvánvalóan értett hozzá. A kérdés az, hogyan csinálta. És hol.

– És miért – tettem hozzá.

Mindhárman ugyanazzal a zavart pillantással meredtünk egymásra, amíg az emeleten felharsanó gyerekhangok meg nem törték az áhítatot.

– Mamaaan! Tu es oùuuuuuu? Takarj be minket!

– Gondoljátok végig – szólt vissza Heather a válla felett, miközben elindult az emeletre. – Lefogadom, hogy a válasz itt van az orrunk előtt.

[69] Micsoda meglepetés!

[70] Nem tudom. Harminc?

[71] Barátsággal

1941. FEBRUÁR 13.

Különféle helyekre rejtettem ezt a naplót. A kalapdobozba a ruhásszekrényem felső polcán. Az íróasztalom alsó fiókjába. A harisnyáim alá a fiókos szekrényben. Mégsem érzem, hogy jó helyen lenne. Ez így túl nyilvánvaló – ha a fritzek átkutatnák az otthonunkat, nem épp a ruhásszekrénynél, az íróasztalnál vagy a fiókos szekrénynél kezdenék? Ó, kit akarok átverni – a fritzeket? Akkor már inkább a Madame kutakodna a szobámban, és biztosan szokott is, amikor nem vagyok itthon. Muszáj találnom egy biztosabb rejtekhelyet.

1941. FEBRUÁR 15.

A szobámban, az ablak közelében van néhány padlódeszka, amelyik meglazult, alattuk találtam egy kis mélyedést. Ide rejtettem el. Csak amiatt aggódom, hogy azon a helyen recseg-ropog a padló, bármilyen óvatosan járkálok is rajta, úgyhogy ráhúztam a szőnyeget, legalább látni ne lehessen. A padló kissé egyenetlen, de ez aligha tűnik fel, hacsak nem keresgéli az ember.

1941. ÁPRILIS 3.

Cher journal!

Bocsáss meg reszkető kezemért. Le sem szabadna írnom ezt. Hallgatást fogadtam, megesküdtem, hogy egy léleknek se árulom el. Ha ez a napló rossz kezekbe kerül, annak szörnyű következményei lesznek rá nézve – s talán rám nézve is, amiért megtartottam a titkát –, de ha nem mondhatom el valakinek, szétfeszít a tudat, ezért hát ide írom le: a papa résistant.

Nem hinném, hogy elmondta volna, ha nem érem tetten. Ma reggel már félúton jártam Beaune felé, amikor eszembe jutott, hogy otthon felejtettem a jegyeket. Visszafordítottam a kerékpárt, hogy elhozzam őket. Benoît és Albert jogosult némi plusztejre és -húsra, a Madame pedig – aki elment a Cercle du patrimoine gyűlésére – le is tépte volna a fülem, ha enélkül állítok haza. Lázas igyekezettel tekertem haza,

berontottam az ajtón, és a konyhában nagy döbbenetemre a papát találtam két idegen társaságában.

– Ma choupinette! – kiáltott fel a papa, és minden szín kiszaladt az arcából, de azért kipréselt magából egy mosolyt. – Nem vártalak ilyen hamar. Csak belefutottam néhány régi barátomba, és meghívtam őket ebédre.

Cher journal, délelőtt tízre járt, és a papa előtt nem láttam tányért. A férfiak biccentettek, ahogy felnéztek rám a főtt krumplijukból, amihez húskonzerv és keményre főtt tojás, sőt egy marék retek és spenót is járt a kertből.

– Bonjour, mademoiselle – szólalt meg a fiatalabb, akinek kék szeme, barna haja és rőtvörös szakálla volt. Az akcentusából nyomban kiderült, hogy nem francia – sőt, ami azt illeti, nagyon is angol. A férfiak folytatták az étkezést, és pillanatok alatt befaltak mindent, mire a papa benézett a tűzön fortyogó lábasba, és kerített nekik még egy-egy krumplit.

– Itthon felejtettem a jegyeket – szóltam esetlenül, ahogy felkaptam őket a tűzhely párkányára állított konzervdobozból. – Au revoir – köszöntem el udvariasan, és távoztam, mielőtt bárki felelhetett volna.

Már felszálltam volna a kerékpárra, amikor a papa utolért.

– Léna – szólított meg csendesen. – Megleptél. Azt hittem, majd csak késő délután jössz.

– Mit művelsz? – sziszegtem rá bősz indulattal. – Miért segítesz nekik?

Hát nem tudod, papa, milyen veszélyes ez? Letartóztathatnak, vagy még rosszabb! – Megreszketett a hangom.

– Később megbeszéljük – közölte határozott hangon. – Addig is, arra kérlek, hogy ezt senkinek se említsd. Megértetted?

– Igen, de…

– Helyes – szakított félbe. – Most indulj vissza Beaune-ba. Jobb, ha most gyorsan elmész. Később beszélünk.

Elkerekeztem Beaune-ba, és beálltam a végtelen sorokba – másfél óra a boucherie előtt egy falatnyi rostélyosért, negyven perc a cipésznél, csak hogy megtudjam, Benoît cipőjének talpát fával kell kipótolni, mert bőrt már sehol sem kapni. S közben mindvégig azon tépelődtem, amit a

konyhában láttam. Hogyan találkozott a papa azokkal az emberekkel?

Mi vagyunk az egyetlenek, akik segítenek, vagy vannak mások is?

Annyira aggódtam, hogy végül nem álltam be a boulangerie előtt kígyózó sorba, inkább egyenesen hazatekertem, hogy még a Madame visszatérése előtt beszélhessek a papával.

A potager-ban[72] találtam, a spárgát metszette, ami összevissza hajtott.

– Á, visszajöttél – üdvözölt. – Kaptál valamit?

– Egy kis rostélyost a fiúknak.

– Helyes, helyes. A belle-mère-ed örülni fog. – Lecsippentett egy hajtást.

– Papa, amit ma reggel láttam… azok az emberek… kik voltak? Nagyon félek. – Próbáltam uralkodni a hangomon.

– Moi aussi – felelt csendesen. – Ne légy ennyire meglepődve. Én is félek, ma fille.[73] – A csendet csak a metszőolló csattogása törte meg. – De tudod, mit határoztam? – Elfordult a spárgától, és találkozott a tekintetünk. – Úgy döntöttem, jobban félek attól, hogy elrothad az egész belsőm, mint a börtöntől vagy akár a haláltól. Azt hittem, megháborodom, de szó szerint, amiért nem tettem semmit, csak végignéztem ezt a szörnyűséget. Most legalább úgy érzem, hogy újra emelt fővel járhatok.

– Hát igaz? – Nagyot nyeltem. – Te is… résistant vagy. – Némán suttogva ejtettem a szót, pedig senki sem lehetett a közelben.

Lassan letette a metszőollót a földre.

– Passeur vagyok. Tudod, mit jelent ez?

– Nem. – Mint tudod, gyakran vannak… emberek… akiknek segítség kell, hogy eljussanak… délre.

Délre. Ez csak egy dolgot jelenthetett. A demarkációs vonalat. A Szabad Franciaországot. S azon túl Angliát, az Egyesült Államokat. A szabadságot.

– Tőlünk kapnak egy kis ételt és menedéket, amíg nem kísérhetjük tovább őket útjuk következő állomására. Kis hálózatot alkotunk, de el se tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés nekem, hogy együtt dolgozhatok ezekkel a bajtársakkal, akik… – Elharapta a mondat végét. – Talán máris túl sokat mondtam.

– Menedéket adsz nekik? – Csak lassan tudatosult bennem a szó jelentése. – Mármint itt? A birtokon? De hol?

– A fal, amit a pincébe húztunk… megváltoztattam néhány dolgot…

Hiába vártam, hogy folytassa, ezért néhány pillanat múlva előhozakodtam az újabb kérdéssel.

– Akkor vannak… mások is? Vendégek?

– Oui. – Elkomorodott az arca. – S amíg itt vagyok, lesznek is.

Elnémultam, és megemésztettem a hallottakat. Arckifejezése azt sejtette, hogy óvatosnak kell lennem a tudakozódásban.

– A belle-mère-em tudja?

– Nem tud semmit. Nem nézné jó szemmel ezt a vállalkozást. – Kemény kis vonallá préselte össze ajkait, mégis lágy hangon beszélt. – Nem azt kérem, hogy csatlakozz hozzám, Léna. Csak diszkréciót kérek.

Senki sem tudhat erről.

Láttam, mennyire sovány és elgyötört lett az arca. Belegondoltam, hányszor vonhatta meg magától a falatot, csak hogy a vendégeinek jusson.

– Megígéred? – kérdezte.

Cher journal, mi mást tehettem volna? De máris bánom. Rettegek, hogy elviszik a papát. Ez történt az egyik osztálytársam, Laurence bátyjával is.

Persze mind gyanítottuk, hogy résistant, de egy napon egyszerűen nyoma veszett, és a családja azóta is gyötrődik, hogy mi történhetett vele. Mi hogyan élnénk túl egy ilyen csapást?

1941. ÁPRILIS 18.

Most, hogy már tudom az igazat, a papa titka annyira nyilvánvaló.

Amikor minden magyarázat nélkül hosszú órákra eltűnik, tudom, hogy a titkos cave-ban van, vagy a többi ellenállóval találkozik. Amikor az ételnek nyoma vész a kamrából, tudom, hogy a vendégeinek viszi.

Amikor reggelente szürke és megfáradt arccal állít be, tudom, hogy előző éjjel a vendégeit pásztorolta. Ennyi idő után már azt is előre tudom, hogy ha felhős volt az éjszaka, akkor másnap reggel alig áll a lábán a fáradtságtól.

Megrémít az állandó jövés-menése. Bárcsak felhagyna vele!

Odafigyelne rám, ha megkérném? Érdemes megkockáztatni úgy is, ha megharagudhat rám?

1941. MÁJUS 21.

Jacques, a papa inasa elszökött. Minden előjel és magyarázat nélkül.

Tegnap egyszerűen nem jött dolgozni, és senki nem is sejti, mi lehet vele. (Amikor a vacsoránál hangot adtam a nyugtalanságomnak, a papa éles pillantást vetett rám, amiből kitalálhattam, mi történt vele.) Emiatt most én segítek a papának a szőlőben.

Jacques eltűnése óta persze még inkább aggódom a papa miatt, de amikor próbálom ezt szóba hozni, határozottan más irányba tereli a beszélgetést. Kezdem azt hinni, hogy a titkos munkája az egyetlen, ami békét ad neki. Ugyan mit mondhatnék, amivel eltántorítanám ettől?

1941. JÚNIUS 22.

Ma van a Németországgal kötött béke első évfordulója, amit Maréchal Pétain ünnepi beszéddel köszöntött: „Önöket nem adták, nem árulták és nem hagyták el – jelentette ki. – Aki ezt állítja, hazudik, és a kommunizmus karjába lökne minket. Küszködünk, és még hosszú ideig küszködni is fogunk, amíg csak meg nem fizetünk minden tévedésünkért.” Amikor a papa elzárta a rádiót, úgy éreztem a bennem feltörő undort, mint a keserű epét, amitől elszorul a torkom. Vérlázítóan igaztalannak találtam Pétain vádaskodását – mivel érdemeltük volna ki ezt a nyomorúságot?

Most először kérdőjeleztem meg eddigi mértéktartásom. A papának van igaza? Engedtem, hogy a félelem tétlenségre kárhoztasson? Ám ha mérlegelem a másik lehetőséget – a tevékeny ellenállást –, valahogy az is helytelennek tűnik. Néha látom a fiúkat Beaune-ban, ahogy dacoskodnak, bleu-blanc-rouge-ba öltöznek vagy más otromba módon fitogtatják a bátorságukat, amivel szükségtelen veszélynek teszik ki magukat. Az egész olyan céltalannak tűnik. Arra gondolok, van-e más módja, hogy végigcsináljuk ezt a háborút – csendben, mégis méltósággal?

1941. JÚNIUS 30.

A keserű, nyirkos télből forró, fülledt nyár lett, ennek eredményeként a szőlőnket elborítja a fekete üszög és az oïdium – a lisztharmat.

– Permeteznünk kell – mondogatja a papa. – Mais il n’y en a plus.[74] – Minden fémet be kellett szolgáltatnunk a fritzeknek, réz-szulfát híján pedig gombaölőnk sincsen. „Se jegyre, se szerelemre”, ahogy mondani szokta. (Minden alkalommal jót kuncog ezen a kis „háborús humoron”.)

Felkészülünk az újabb pocsék szüretre.

1941. JÚLIUS 7.

Cher journal!

Ma végre történt valami említésre méltó, ami megtörte nyomorúságos életünk egyhangúságát: Beaune-ban összefutottam Rose-zal. Elmentem volna mellette, úgy lefogyott (ahogy nyilván én is, ahogy nyilván mindnyájan), de ő észrevett, és szélesen elmosolyodott, azután már ráismertem a hangjára, amikor régi kémiatanárunk, Madame Grenoble csicsergő hangját utánozva Charpinnek szólított.

– Rose! – Hátrébb húzódtam a boulangerie előtt álló sorban, hogy várakozás közben beszélgethessünk. – Te meg mit csinálsz itt?

– Kenyérre várok, comme tout le monde[75] – vonta meg a vállát.

– De miért nem vagy Sèvres-ben? Máris vége a szemeszternek?

– Non. – A kurta válasz hallatán nem firtattam a dolgot, inkább témát váltottam, és a hőtágulásról kérdeztem, amit legutóbbi levelében is említett. Kis társalgásunknak hála a szokottnál gyorsabban teltek a várakozás percei. Miután megkaptuk a magunk ropogós, barna és száraz kenyérhéját, Rose felvetette, hogy sétáljunk el a közeli parkba.

– Olyan szép itt… már el is feledtem. – Elnézte a Bouzaize folyó barna vizét, ahogy a lábunknál örvénylett.

– Azt hiszem, az iskolai kirándulás óta nem jártam itt. Lehetséges, hogy csak egy éve lett volna? Annyi minden történt azóta.

– C’est vrai[76] – felelt lágy hangon. – Olyan, mintha csak álmodtam volna a Sèvres előtti életem.

– Elárulod, miért hagytad ott az egyetemet? A szüleid akarták, hogy mellettük legyél? Nem akarok kíváncsiskodni, csak… Sèvres… – Vágyakozó hangon sóhajtottam fel.

Megfeszültek az ajkai.

– Nem önszántamból jöttem el. – Ahogy felém fordította arcát, megütközve ismertem fel lappangó félelmét. – Hélène. – Vett egy nagy levegőt. – Azért kellett abbahagynom az egyetemet… mert zsidó vagyok.

– Zsidó? Az meg hogy lehet? Minden vasárnapi misén ott ültünk mögöttetek. Együtt voltunk elsőáldozók.

– Igen, a családom templomba jár, de anyám családja zsidó, frankfurti bankárok, akik a század elején költöztek Párizsba. Apám anyja is zsidó, Elzászból, bár őt már katolikusnak nevelték. Maman akkor tért át, amikor hozzáment a papához.

– De akkor te is keresztény vagy.

– Szerintük nem. – Összepréselte az ajkait. – Három zsidó nagyszülő… több mint elég.

– De azok tuskók! Otromba, hülye fajankók! Kit érdekel, mit gondolnak? – Még ki sem mondtam a szavakat, máris tudtam, milyen ostobán hangzanak. Hiszen nekünk is azt kell hinnünk, amit azok az ostoba fajankók mondanak, ez a megbékélés ára. – Különben is – folytattam sietve –, mi köze a zsidóságodnak ahhoz, hogy Sèvres-ben tanulsz? Hogyan kényszeríthetnek arra, hogy félbehagyd az egyetemet?

Amiért olyan sokat dolgoztál? Ez nem tisztességes!

– Hol élsz te, Hélène? – Rose hangja pengeként hasított az enyémbe. – A Statut des Juifs[77] kizárja a zsidókat az egyetemekről és szinte minden hivatásból. Én még szerencsés vagyok, a bácsikám Párizsban orvos, és fel kell adnia a praxisát. Rengetegen vannak… ügyvédek, építészek, fonctionnaire-ek…[78] mindenkit eltiltottak attól, hogy a szakmáját gyakorolja.

Beleremegtem a helyzet igazságtalanságába, a jogos méltatlankodásba.

– De hát ez nem történhet meg! Ez nem helyes. C’est pas correct! Értetlenül ráncolta a homlokát.

– De hát mit tehetünk, Hélène? Legyőztek minket. Gyengék vagyunk.

Megfosztottak a jogainktól… személyesen és nemzetként is.

Egyszeriben megértettem, mit élt át a papa az elmúlt egy évben – a tehetetlenséget, haragot és szégyent. Amiért legszívesebben kitépném a hajam, sikítoznék dühömben, és véresre verném az első német katonát.

Csakhogy egyiket se tehettem meg. Nem tehettem semmit.

– Mit mondanak a szüleid? – sikerült végül kinyögnöm.

Felsóhajtott.

– Folyton vitáznak. A papa szerint el kéne hagynunk Franciaországot.

Szerinte a helyzet csak még rosszabb lesz, de a Maman nem akarja feláldozni a családunk négociant-üzletét, ráadásul most már ez az otthonunk. Franciák vagyunk. Legalábbis eddig azt hittük. – Meredten nézte a folyót, a szürke égbolt alatt örvénylő zavaros vizet. Hirtelen kibuggyantak szeméből a könnyek. – Tudom, mennyire önzőnek tűnök – fakadt ki –, de annyira bánt, hogy nem tanulhatok tovább. Reményem se lehet arra, hogy megszerezzem a diplomát…

– Ne mondd ezt… majd jönnek a szövetségesek.

– Hogyne, majd ha piros hó esik.

A vízre meredtünk. A felszín alatt algák felhőzték el – már az is égbekiáltó igazságtalanságnak tűnt, hogy bármi virágozhat ilyen nyomorult körülmények között. Borzalmas ez a világ, futott át az agyamon.

– Nekem is hiányzik – vallottam be. – A laboratórium. Madame Grenoble órái. A periódusos rendszer, a titkos kis kódjaink. Legjobban az a bizonyosság hiányzik, amikor végre megértem, miért történik meg egy vegyi reakció. Nincsenek intrikák, nincsenek rejtélyek, csak a hamisítatlan tudomány van.

– Én meg folyton a kísérletre gondolok, amit Sèvres-ben félbe kellett hagynom – sóhajtott fel. – A réz-szulfátom már elkezdett kristályosodni.

Gyönyörű kék kristályokat képzelj el, mintha ékkövek lennének.

– Bár hozhattál volna belőlük petit souvenirnek. Papa folyton azért kesereg, mert nincs rézgálicunk a szőlőre.

– Ha találnánk elég rezet, mi is csinálhatnánk. Egyáltalán nem nehéz.

Ezer oka van, miért kellett volna úgy tennem, mintha félreérteném, de még akkor is fortyogott bennem a harag, és örömet szerzett, ha bárhogyan szervezkedhettem a németek ellen. Elnémultam, ahogy ízekre szedtem és minden létező szögből megvizsgáltam az ötletet.

– Tudom, hol találhatnánk egy kis rezet. – A lezárt kamrára gondoltam, ahová a Madame az értékeit mentette. – Mi kellene még?

– Nátrium-karbonát.

– Pas de problème.[79] – Manapság nekünk kellett mosnunk minden ruhánkat.

– És kénsav. Talán egy régi akkumulátorból?

– Nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Mi még?

Sorolni kezdte a tételeket: cserépedények és alacsony falú kerámia sütőtálak, kötény és szemüveg védőfelszerelésnek.

– Meg persze létre kell hoznunk egy kis labort… semmi különlegeset, csak egy jól szellőző és aránylag elszigetelt helyet. Az oldat eleinte mérges gőzöket fejleszt, ami csak napok vagy hetek múltán párolog el.

– Á. – Megereszkedett a vállam. – Na, ez a probléma.

– Ouais – értett egyet.

– Már attól is jobb kedvre derülök, hogy ilyeneken gondolkodom. – Felvillantottam egy komor mosolyt. – Bár még ez is kockázatos, ha belegondolok, mit művelnek a résistant-okkal. – Mindnyájan hallottunk a kínzásokról. A falu sötét zugaiban mindenféléket pletykáltak. – És a te helyzetedben…

Rose felsóhajtott, de csak helyeslően bólintott.

– Igazad van. Az a legbiztonságosabb, ha nem teszünk semmit.

1941. JÚLIUS 16.

Rose-zal megbeszéltük, hogy ma délután újra találkozunk a parkban, de nem jött időben – annyit késett, hogy csak néhány percem maradt, mielőtt el kellett hoznom a fiúkat a szomszédból.

– Désolée[80] – szólt színtelen hangon, amikor végre megérkezett. Ahogy közelebb került, már láttam sápadt és a döbbenettől kifejezéstelen arcát.

– Mi az? Mi történt? – Megragadtam a karját, és leültettem a padra.

Meredten nézett maga elé.

– Eljöttek – felelt ijesztően vékony hangon.

A hirtelen támadt félelem a levegőt is kipasszírozta a mellkasomból.

Nagyon is jól tudtam, kik jöttek el – az átkozott németek.

– Jól vagy? Bántottak?

Megrázta a fejét.

– Kifosztották a házat. Maman ezüstjét, az ékszereket, amiket nem rejtett el, Reinach dédnagyapa portréját… – Vékony vonallá préselte össze ajkait. – Amikor üresen találták a cave-ot, szinte tomboltak, nekiestek a falnak, és végül ledöntötték. Megtalálták a borokat, amiket a papa elrejtett. – Már alig hallottam a suttogását. – Mindent elvittek.

– De hát hogyan? Miért?

Megvonta a vállát.

– A parancsnokuk azt mondta… – Utánozni kezdte egy pöffeszkedő tiszt hangját. – Kötelességünk háttérbe szorítani a zsidók gazdasági térhódítását. Újult erővel lobbant fel bennem az indulat.

– Azok a mocskos, német disznók!

Rose meglepetten nézett fel.

– Ó, non, non, Hélène, nem németek voltak. A Vichy.

– Franciák? – kaptam levegő után.

– Igen.

– De hát a családod… ők is franciák! Hogy tehették ezt? Hogy tehetjük ezt egymással? Muszáj csinálnunk valamit. Ez így nem mehet tovább.

Rose csak a vállát vonogatta, én pedig majd sírva fakadtam csendes megadása láttán.

– Ezt már megbeszéltük, Hélène. Nincs mit tenni.

Behunytam a szemem, csak a napfény vöröse szűrődött át lezárt szemhéjamon. Az igazság az, hogy amióta csak felmásztam a cseresznyefára, szinte minden cselekedetem a félelem vezérelte – ez vett rá, hogy irányítani próbáljak másokat, legfőképpen a papát. Most, hogy beszéltem Rose-zal, ezt a félelmet szorította ki belőlem a fehéren izzó harag.

– Ilyen körülmények között bármit megtehetünk – jelentettem ki vakmerően.

Mielőtt felelhetett volna, a templom órája elütötte a negyedet.

Felpattantam a padról, és abban a tudatban ragadtam meg a kerékpáromat, hogy minden erőmre szükség lesz a pedálozáshoz, ha időben oda akarok érni a fiúkért. Mégis arcon csókoltuk egymást, és javasoltam, hogy a hétvégén találkozzunk újra.

– Bon courage![81] – búcsúztam. – Ki tudja? – próbáltam felderíteni egy esetlen tréfával. – Talán még a laboratóriumunkat is megcsináljuk.

– Ha találsz rá alkalmas helyet – lepett meg –, segítek rézgálicot csinálni. Komolyan beszélek. Muszáj tennem valamit, Hélène, különben úgy érzem… megbolondulok. – Elhalkult a hangja, de amikor újra találkozott a tekintetünk, dacos ellenállást láttam a szemében.

Visszatekertem a faluba. Minden gondolatom a beszélgetés körül forgott, alig láttam az ismerős tájat, a vöröslő földön sorjázó szőlőtöveket, a lombtengeren úszó, távoli cabotte-ot… Kis kőviskónk most is ott lapult a szőlő mélyén. Tíz kilométerre esett a háztól, nem is lehetett volna primitívebb – és soha senki nem járt arra.

Az ötlet villámként hasított belém, amint átzötykölődtem egy akkora kátyún, hogy kis híján kirepített a nyeregből. La cabotte. Létezhet alkalmasabb hely egy titkos laboratórium számára?

1941. JÚLIUS 18.

A papa eleinte elvetette az ötletet.

– Absolument non – jelentette ki. – Semmi szín alatt. Túl veszélyes.

Különben is, mit tudhat két ilyen kislány a rézgálicról?

– De papa – tiltakoztam –, épp ebben rejlik a tervünk szépsége. Még ha el is kapnak, ki gyanakodna ránk?

Ugatva, éles hangon nevetett. Azután ujjaival dobolni kezdett a konyhaasztalon.

– Tudod, ma choupinette, ez akár működhetne is. Igen, akár működhetne is.

Némi győzködés árán papa rávette a Madame-ot, hogy váljon meg a sütőformáitól. C’est pour le vignoble, chérie, et nos fils, békítgette. A szőlőért, kedvesem, és a fiainkért. A Madame szemlátomást „elfelejtette” átadni a dobozt a németeknek, ami elgondolkodtatott – mi mindent rejtegethet

még? A papa adott egy régi akkumulátort, szép emlékű Citroënjének utolsó alkatrészét, amit az istállóban őrizgetett. A kísérletünk kisebb malőrrel indult. Ahogy áttöltöttem a cserépedénybe, véletlenül magamra löttyintettem a savat, de Rose sietve közömbösítette a szódával, így csak a szoknyámra ütött lyukat – igaz, meglehetősen nagy lyukat, de inkább a ruhámat marja szét, mint a húsomat! Megegyeztünk, hogy felváltva kitekerünk a cabotte-ba ellenőrizni a gázképződést.

1941. JÚLIUS 25.

A folyadék gyönyörűen és természetellenesen kék, ráadásul egyre kékebb lesz. Még egy-két nap, azután összekeverhetjük a vízzel és nátrium-karbonáttal, hogy a szőlőre permetezzük. Dagadozom a büszkeségtől! Rose, az örök pragmatikus arra is rámutat, hogy első kísérletünk ugyan sikeres, de csak kis léptékben működik. Becslése szerint gombairtó szerünk alig egy hektárnyi szőlőre elegendő – vagyis még több réz kell, ha folytatni akarjuk. Még több réz! Ürücombot egyszerűbb lenne szerezni. Vagy süvegcukrot. Egy pár gyerekkesztyűt.

Viszont Rose szerint a bátyjának van egy barátja, aki hulladék fémmel kereskedik a feketepiacon, ezért jövő héten megpróbálunk kapcsolatba lépni vele. Majd megkérdem a papát, hajlandó lenne-e bort adni némi rézhulladékért.

Ha belegondolok, hogy alig néhány hónapja még az ellenállás hírlevelét is féltem elolvasni! (Nem továbbadni, csupán elolvasni.) Most pedig arra készülök, hogy találkozzak egy igazi feketézővel. Másfelől, még a Madame is hazaállít néha egy darab vajjal, egy szál rúzzsal vagy egy pakli cigarettával, ami aligha törvényes forrásból származik (sőt, ha belegondolok, kiváltképp a Madame tesz ilyeneket). Már a tudat is kéjes borzongással tölt el, hogy szembeszegülhetek a németekkel.

Igen, a félelmem haragba fordult át. A harag pedig vakmerővé tesz.

[72] konyhakertben [73] lányom [74] Csak már nincs mivel [75] Ahogy mindenki más [76] Igaz

[77] zsidótörvény [78] tisztviselők [79] Nem gond.

[80] Sajnálom [81] Bátorság!

10. fejezet – Ó, Kate! Ez egyszerűen fantasztikus! – Vagy huszadszorra hallottam ezt Jennifertől, mielőtt váratlanul megpördült, és megütötte a karom. – Jaj, bocsáss meg, kedvesem! Nem tudtam, hogy itt vagy mögöttem.

Hihetetlenül izgatott vagyok. Nem tudom túltenni magam ezen. A szekrény! Az ajtó! Azok a palackok! – Ahogy meglendítette karját, az elemlámpa fénye végigsöpört a félhomályon. – Sok mindenen változtattál?

Megdörgöltem a karom azon a helyen, ahol eltalált.

– Próbáltam hozzájuk se érni.

– Nagyon helyes. – Elismerően bólogatott, ahogy belépett két polc közé, és közelebb hajolt az üvegekhez.

Teljesen elfeledkeztem róla, hogy Jennifer félévente Franciaországba látogat, amíg két nappal korábban meg nem kaptam az e-mailjét, melyben értesített közelgő felbukkanásáról, és meghívott a bortermelőkkel folytatott találkozóira. Az egész napot együtt töltöttük, a tárgyalások között pedig beszámoltam neki a titkos pince felfedezéséről, bár Hélène-t és a történet sötétebb részleteit szándékosan elhallgattam előle. Tolmácsoltam Nico és Heather meghívását is, hogy vacsorázzon velünk a birtokon. „Ha korábban érkeznél, esetleg benézhetnél a cave-ba is”, vetettem fel, mire lelkesen bólogatni kezdett.

– Tudod – villantotta rá elemlámpája fényét egy palack Pommard Rugiens-ra –, nem vagyok szakértője a borritkaságoknak, és nem vagyok híve az általánosításoknak sem, de szerintem valaki rengeteg figyelmet fektetett ebbe a kollekcióba. A háború előtti legjobb évjáratok és a legnagyobb nevek… ez aligha véletlen. – Behunyt szemmel szívta magába a hűs és nyirkos levegőt. – Az is nyilvánvaló, hogy tökéletesek a feltételek

a bor tárolására, akár hosszú évtizedeken át… – Továbbindult a sor mentén. – Találtál már Les Gouttes d’Ort? – Nem, még nem, de a leltár szerint lennie kell egy kisebb készletnek.

Ami azt illeti, a Les Gouttes d’Or csak egyetlen sort kapott Hélène füzetében, viszont az 1929-es évjáratot széles körben a huszadik század egyik legjobb millésime-ének tartják.

– Azzal kéne kezdened. Ez a kollekció egész vagyont ér, nem is kérdés, de a Les Gouttes d’Orokkal együtt már páratlan kincs. Tudod te, mi hullt az öledbe? Ha tudnád, szóba se állnál a magamfajtákkal.

Elidőztünk a pincében, kedvtelésből be-bekukkantottunk a sötétebb sarkokba, hátha ráakadunk az elveszett Les Gouttes d’Orokra. Jenniferből rendszeresen kiszakadt egy-egy döbbent nyögés, ahogy felfedezte az újabb és újabb címkéket.

– Bocs, bocs – kért elnézést ilyenkor. – Olyan ez, mint összefutni George Clooney-val. – Viszont a ritka fehérbornak nem leltük nyomát.

– Szóval, Jennifer, mit gondol a cave-ról? – kérdezte Nico néhány perccel később, miután előjöttünk a pincéből, és úgy hunyorogtunk a konyha világosságában, mint a vakondok. Nico mindkettőnk kezébe belenyomott egy pohárka crémant-t, melynek buborékai pezsegve törtek a felszínre.

Jennifer a pultra állította a poharat, majd mindkét kezét az arcához emelte.

– Elképesztő – felelte. – Sok éve vagyok már ebben a szakmában, de még sosem láttam hasonlót. Még csak nem is hallottam ilyen hihetetlen felfedezésről.

– Ön szerint mi legyen a következő lépés? – tudakolta Nico.

– Nos, miután elkészül a leltár, és megbeszélik ezt a család többi részével, szerintem kapcsolatba léphetnének a nagyobb aukciósházakkal.

Míg tárgyalgatni kezdték New York és London előnyeit-hátrányait, a sütőhöz léptem, hogy ránézzek a csirkés vol-au-vent-okra,[82] melyek az egész konyhát betöltötték ellenállhatatlan vajas illatukkal.

– Még egyszer köszi – fordultam Heatherhez, aki a salátaleveleket rendezgette egy cseréptálban.

– Hm? Jaj, ne légy buta… imádom vendégül látni az embereket.

Különben is te főztél.

– Hát, ha a Picard-ra gondolsz, akkor jogos. – Nicóval délután elugrottunk a francia szupermarketlánc legközelebbi üzletébe, hogy megtöltsük a bevásárlókocsit a legelegánsabb fagyasztott élelmiszerekkel, amiket életemben láttam: libamájkrémes habbal megkoronázott kis sós briósokkal, aprított gombával meghintett és leveles tésztabundába töltött marhaszeletekkel, csokoládés ekler fánkokkal és málnás kosárkákkal. Mind csak arra várt, hogy megsüssék, megmikrózzák, vagy egyszerűen hagyják kiolvadni.

– Á, igen. A Picard. Imádjuk. – Heather szórakozottan rakosgatta a leveleket.

– Minden rendben?

– Persze, miért?

– Semmi, csak máskor a Picard puszta említésétől is táncra perdülsz. – Alaposabban megvizsgáltam az arcát. Fáradtnak és karikásnak tűnt a szeme.

– Jól vagyok – erősködött.

Mielőtt tovább kérdezősködhettem volna, Jean-Luc lépett be a hátsó ajtón, a nyomában Louise-zal és Walkerrel.

– Nem hiszem el, hogy őket is meghívtad – sziszegtem Heathernek, mialatt a vendégeink összeismerkedtek.

– Nem volt választásom! – sziszegte vissza. – Nico azt mondta, hogy Jean-Luc mindenáron találkozni akar Jenniferrel, és tudod, hogy Louise-t lehetetlenség levakarni róla. Különben pedig – fintorodott el –, Walkert éppenséggel te hívtad meg.

– Tudom, tudom! Mit tehettem volna, amikor összefutottunk a Picardban, és szánta-bánta minden bűnét? – Igazából csak annyit mondott, hogy teljes értetlenséggel szemlélte Louise viselkedését az adományboltban. Még most sem tudtam, bízhatok-e benne, de olyan leplezetlen áhítattal csüngött bevásárlókocsink tartalmán – „Ekkora buli lesz nálatok?” –, hogy ellágyultam, és őt is meghívtam.

– Hé – köszönt Walker néhány perccel később, miután odasurrant a konyhapulthoz, ahol éppen a bort nyitottam fel a vacsorához. – Elkelne a

segítség? – Ezúttal nem éreztem hangjában a szokott iróniát.

Felé fordítottam a palack címkéjét.

– Szerinted dekantáljam?

Füttyentett egyet.

– Aloxe-Corton, 2008? Nem semmi. Hogyne, feltétlenül, levegőznie kell.

A vastag üvegfalon keresztül kémleltem a sötét folyadékot.

– Biztos? Nem hinném, hogy olyan sok üledéke lenne.

– Ha nem vagy biztos a dolgodban, dekantálj, legalábbis nekem mindig ez volt az életfilozófiám.

– És ez milyen remek életfilozófia. – Jennifer bukkant fel mellettünk. – Helló – biccentett Walkernek.

– Russell kisasszony, nagy megtiszteltetés, hogy találkozhatunk.

Rajongok a munkájáért.

– Melyikért is? – Jennifer, aki mindig is óvakodott a talpnyalóktól, gyanakodva méregette.

– A blogjáért a Cost Club weboldalán – felelte Walker habozás nélkül. – Mindenkinek mondom, hogy ott vannak a legjobb tippek. Robert Parker elbújhat melletted!

– Atyaég, nem hittem, hogy olvassa még valaki azt a régi vackot – locsogott Jennifer kislányos zavarában.

– Hát hogyne! Még regisztráltam is, nehogy egyetlen posztjáról is lemaradjak. Különösen a portugál piac elemzését értékeltem. – Részletesen méltatta a cikk kiemelkedő értékeit, amit Jennifer odaadó figyelemmel kísért. Egyiküknek sem tűnt fel, amikor beoldalaztam az étkezőbe a dekantálóedényért.

Végül a leveles tésztába burkolt Wellington-bélszínnek valamivel több idő kellett, hogy aranysárgára piruljon, mint amennyi a dobozon állt, így kellemesen spicces állapotban ültünk asztalhoz.

– Ez a bor felséges, Nico – szippantott bele Jennifer a poharába. – És Kate, a párosítás is remek.

– Köszönöm. – Belevágtam a húsomba. – A marhahússal és a burgundi vörössel nem nagyon lehet mellényúlni.

A szemem sarkából láttam, ahogy Louise ivott egy kortyot, és elfintorodott.

– Ez a 2008-as? – Jean-Luc a szekrény felé nyújtogatta a nyakát, ahol az üveget hagytam.

Teli szájjal bólintottam.

– Dekantáltad – figyelte meg.

Befejeztem a rágást, és nyeltem egyet.

– Igen. Nem voltam benne biztos, de…

– Én mindig dekantálok – szólalt meg mellettem Walker. – Az öreg vöröseknek nyilván szükségük van rá az üledék miatt, de a levegőztetés szerintem minden bornak a javára válik, legyen fiatal vagy öreg.

– Ah bon? – Jean-Luc összeráncolta homlokát, ahogy kiegyensúlyozta kését és villáját a tányér peremén. – Én pedig úgy gondolom, hogy a dekantálástól túlságosan hamar megfakul a bor aromája. Épp elég oxigént kap, ha csak megmozgatjuk kicsit a pohárban.

– Akkor sosem dekantálsz? – Walker olyan látványosan hitetlenkedett, mintha Jean-Luc azt közölte volna, hogy klónoztatni akarja a kedvenc egyiptomi ugróegerét.

– Nem, nem, ezt nem mondtam. – Jean-Luc élesen megnyomta a szót. – Igazad van, az üledék gond lehet az öreg boroknál, és ilyenkor muszáj dekantálni, de szerintem a sommelier-k túl agresszíven dekantálnak, nem veszik figyelembe a bor sérülékenységét.

– Ja, igazi vadállatok vagyunk – jegyezte meg gúnyosan Walker.

– Nem fogalmaznék ilyen erősen, de… – Jean-Luc kézbe vette evőeszközét, és belevágott articsókájába.

A mellette ülő Louise megköszörülte a torkát, és a combjára csúsztatta kezét, hogy ezzel is jelezze, a birtokon belül van. Heather ezt a pillanatot választotta arra, hogy felálljon.

– Úgy tűnik, ide elkel még egy kis bor. Nem, nem – parancsolt vissza minket a helyünkre, ahogy megkerülte az asztalt –, majd én. – Felkapott egy palackot a pultról.

– Ó, chérie, ez csak közönséges vin de pays – tiltakozott Nico. – Miért nem bontunk ki valami különlegesebbet?

– Csak. – Heather feltépte a fóliát, és becsavarta a dugóhúzót. – A ma esti borkóstolóklubot hivatalosan is feloszlatom. – Kitépte a dugót a

palackból, és bort töltött a hozzá legközelebb eső pohárba, ez esetben Jenniferébe.

Mentorom ivott egy becsületes kortyot.

– Tökéletes! – jelentette ki pajkosan csillogó szemmel.

Heather körbejárt az asztalnál, hogy mindenkinek töltsön. Csak Louise fordította le a poharát.

– Non, merci – tiltakozott, ajkain alig észrevehető viszolygással.

– Louise csakis elsőrangú crut hajlandó fogyasztani – magyarázta Walker.

Azt hittem, tréfál, amíg Louise meg nem vonta a vállát, és minden pironkodás nélkül tudatta: – Minden mástól szörnyen megfájdul a fejem.

Heather figyelemelterelő manővere végül meghozta a gyümölcsét.

Mire felszolgáltuk a miniatűr eklereket és málnás kosárkákat, vendégeink újult lelkesedéssel vetették magukat a társalgásba. Még Heather és Louise is talált közös témát – a piaci halárus személyében.

– Láttad már, ahogy a daurade-ot[83] filézi?

– Totál. Dögös.

Jennifer és Jean-Luc a holdnaptár fölé hajolt, amit a férfi vett elő a zsebéből, míg beszélgetőtársa arról kérdezgette, miben tér el a déli féltekén érvényestől. Nico és Walker nagy áhítattal arról tárgyalt, melyik útvonalon érdemes átszelni az Egyesült Államokat. Megragadtam a lehetőséget, hogy kisurranjak a konyhába, és feltegyem a vizet a kávéhoz.

Cipősarkak kopogását hallottam a fapadlón, azután Jennifer hangját mögöttem.

– Kellemes kis este, szívem.

Elfordultam a konyhaszekrénytől, ahol a kávéprést kerestem.

– Kösz. – Észrevettem, hogy már a karjára vetette kabátját. – Csak nem akarsz máris menni?

– Sajnos muszáj. Holnap korán kezdek Bordeaux-ban. Tudod, milyenek ezek az üzleti utak, kész erőltetett menet, de nagyon jólesett ez a kis kikapcsolódás. Most már képes leszek hat teljes napon át semmitmondó beszélgetéseket folytatni.

– Örülök, hogy megismerted Heathert és Nicót.

– Én is. – Jennifer az arcomat fürkészte. – És te, Kate? Hogy vagy?

– Remekül. – Elpirultam. – Igazad volt. Itt tényleg sokat tanulok. – Annyi mindent mondhattam volna még – Hélène-ről és a szörnyű családi titkokról, melyekre bár sosem derült volna fény –, de amint belefogtam volna, úgy éreztem, valamiért mégsem tudok vagy akarok beszélni erről.

Inkább csak közelebb léptem hozzá, és megöleltem. – Kösz, hogy eljöttél.

– Gyors puszit nyomtam az arcára.

– Nagyon örülök, hogy itt lehettem.

– És bocs azért a furcsa szóváltásért Walker és Jean-Luc között – tettem hozzá.

Megpaskolta a vállam.

– Mindketten hűek a saját elveikhez. Ezt nagyra értékelem.

– Én se gondoltam volna, hogy a dekantálás ilyen sokrétű probléma.

– Jaj, Kate. – Összeráncolódott arca a sugárzó mosolytól. – Kedvesem, ez a vita egyáltalán nem a dekantálásról szólt.

– Désolée, mesdames. – A nő a pult mögött megrázta hamvas szőke fejét. – Nem segíthetek. –Sajnálkozása éppoly őszintének tűnt, mint eltökéltsége, hogy egy millimétert sem enged a hivatalos szabályokból.

– Kérem – esengtem franciául. – Tudom, hogy nincs nálam a születési anyakönyvi kivonatom, de esküszöm, a Charpin család közvetlen leszármazottja vagyok. Nem adhatná ki mégis a nagy-nagynéném papírjait?

– Az édesanyja itt született, Beaune-ban – tette hozzá Heather a legmeggyőzőbb hangján.

– Mesdames – vált egyre élesebbé az ügyintéző hangja. – Mint mondtam, szívesen segítenék, de a megfelelő papírok nélkül az égvilágon semmit sem tehetek. Désolée. Merci. Bonne journée! – Egyértelmű elbocsátó üzenetet kaptunk.

– Begyepesedett, vén fonctionnaire. Ez a hülye francia bürokrácia. – Heather bosszúsan dohogott, ahogy kiléptünk a mairie lépcsőire.

Mintegy válaszként villámfény hasította ketté az eget, a nyomában éles mennydörgéssel és szakadó záporral.

– Basszus! – kiabálta túl Heather az özönvizet. – Nem hoztunk esernyőt!

– Várjuk ki, míg eláll? – kiáltottam vissza. Összehúzta magát a kabátjában.

– Úgy látom, nincs más választásunk.

Beálltunk az oszlopos előtérbe, és csak néztük, ahogy az esővíz tengernyi tócsákban egyesült.

– Tudtuk, hogy nincs sok esélyünk… – mutattam rá.

– Minden olyan átkozottul nehezen megy ebben az országban. Kész csoda, ha bármit el lehet intézni. – Miközben Heather füstölgött, arcunkba csapott a szél, és az esőbe egyre több jégszemcse keveredett.

Babrálni kezdett kézitáskája fülével.

– Olvastam a felszabadulás utáni Franciaországról – váltott témát. – Rendeltem néhány könyvet a neten. Brutálisan megbüntették ezeket a vízszintes kollaboránsokat. Nemcsak a fejüket borotválták le… az csak a kezdet volt. Levetkőztették őket, bekenték szurokkal, és végigkergették a városon. Megrugdalták, összeverték, leköpdösték… és csakis a nőket, merő nőgyűlöletből. Oké, sok volt köztük a prostituált, de másokat a nácik erőszakoltak meg, és voltak, akik azért kényszerültek erre, mert másképp nem tudtak élelmet és gyógyszert szerezni a gyerekeiknek.

Közülük többeket hamisan vádoltak meg, akár irigységből, akár rosszindulatból. Legalább húszezer nő járt így, szóval nagyjából Franciaország minden városában és falujában ez történt. A nőket tették meg bűnbaknak. – Addig emelte hangját a viharban, amíg már ő is bömbölt. – És tudod, mi történt a kollaboráns férfiakkal? Semmi! És tudod, kik borotválták le a bűnösnek kikiáltott nők fejét? A férfiak! A legtöbb épp azért, hogy elterelje a figyelmet arról, amit ő művelt a háború alatt! – A szél csak úgy tépte le ajkáról a szavakat.

Mielőtt válaszolhattam volna, mély hang zendült felettünk.

– Milyen kollaboráns férfiakkal?

Félrekaptam a fejem, és a szívem ki akart törni a mellkasomból.

Philippe bácsi tornyosult fölénk a lépcsőn. Fekete esőkabátot viselt, melynek kapucnija sötét árnyékot vetett az arcára.

– Bon… bonjour – hebegtem, miközben gyors pillantást vetettem Heatherre, aki összepréselte ajkait, mintha nem bízna bennük.

– Bonjour – köszönt Philippe bácsi kurtán. – Megkérdezhetem, mit keresnek itt, hölgyeim?

Sietve próbáltam úrrá lenni a helyzeten.

– Ezt mi is kérdezhetnénk – vetettem fel, miközben szélsebesen pörgött az agyam. Követett minket? Mióta lehet itt? Mennyit hallhatott a szóváltásunkból?

– Lejárt az autóm műszaki vizsgája. – Csak képzeltem, vagy tényleg megvillant a tekintete?

– A focicsapat. – Heather megköszörülte a torkát. – Beírattam a kölyköket az egyesületbe.

Philippe bácsi lejjebb lépett, hogy megálljon előttünk.

– Azt hittem, Katreen – nézett a szemembe –, a minap egyértelműen fogalmaztam, de elfelejtettem, hogy az édesanyja túl hosszú időt töltött Amerikában. Nyilván elmulasztotta megtanítani önnek, hogy tisztelje az idősebbet. És tisztelje a múltat.

– Tisztelem a múltat – húztam ki magam –, de éppúgy jogom is van megismerni.

– Úgy látom, nem érti – csóválta elutasítóan a fejét –, hogy az én nemzedékem számára a második világháború nem ért véget, hiszen mindmáig befolyásolja az életünket. Soha nem is értheti meg, milyen volt az árnyékában felnőni. Van fogalma róla, milyen könnyű maguknak?

Milyen nevetségesen aprók a gondjaik azokhoz a problémákhoz képest?

Milyen triviálisak? Akármit is művelnek itt a menyemmel, most már fejezzék be. Hagyják békében nyugodni a múltat! Vannak dolgok, amikről nem kell tudniuk. Amiket jobb elfelejteni. – Dühödt tekintetével szinte lyukat fúrt belém. – Hallja, amit mondok?

Karba tettem a kezem, hogy ne lássa, mennyire reszketek.

– Oui… oui – hebegtem.

– Jó. – Leereszkedett a lépcsőn, és miután vetett felénk még egy haragos pillantást, eltűnt az épület sarka mögött.

– Szerinted mennyit hallhatott? – kérdeztem Heathert néhány perccel később. Addigra lecsillapodott a vihar, ezért elszaladtunk az autóig, és

most teljes fordulaton járattuk a fűtést.

– Úgy tűnik, leginkább a végét.

– Reméljük. – Beharaptam az ajkam. – Szóval, hogyan tovább? Nem hiszem, hogy folytathatnánk…

Elképedt arccal fordult felém.

– Most viccelsz, ugye? Muszáj folytatnunk.

– De talán igaza van, talán tiszteletben kéne tartanunk a múltat, és…

– Hát nem érted, Kate? – szakított félbe. – Tudnom kell az igazat! Ha Hélène kollaboráns volt, mit tett pontosan? Lehet, hogy miatta kerültek gázkamrába az emberek? – Vett egy nagy levegőt, és láttam rajta, hogy a sírás határán áll. – Tudnom kell – ismételte határozott hangon. – Megérted, ugye? Az én családom is lehetett volna, Kate. Én is lehettem volna!

Ahogy beszélt, mintha mázsás teher ereszkedett volna rám. Hetek óta lebegett már felettem a családi felelősségérzet és elköteleződés komor, kimondatlan igazságoktól terhes felhője. Próbáltam tudomást se venni róla, de Heather fájdalmas tekintetét látva meg kellett értenem, hogy az igazság és következményei messze túlmutatnak a saját érzéseimen. Azt mondtuk, a családunk múltja sosem ismétlődhet meg, de már tudtam, hogy ezt csak egyetlen módon garantálhatom: ha kiderítem és megosztom az igazságot. A teljes igazságot.

Fészkelődni kezdtem a helyemen, ahogy a szívemre fektettem tenyerem, és érzékeltem különös ritmusát. Azután vettem egy nagy levegőt, és a lehető legnyugodtabb hangon feleltem.

– Kiderítjük az igazat – ígértem meg.

[82] tésztakosárkákra [83] tengeri keszeget

1941. AUGUSZTUS 3.

Cher journal!

A hulladékfém-kereskedőt Bernard-nak hívják, bár nem tudom, hogy ez a valódi neve, vagy csak nom de guerre. Egy beaune-i kávézóban találkoztunk, melynek szurtos üvegablakai mögött mintha mindenki kerülte volna a másik pillantását. Ha találgatnom kellene, azt mondanám, Bernard nálam is fiatalabb néhány évvel – még pattanásos az arca, és ugyanúgy hetvenkedik, mint a fiúk a lycée-ben. Nem győz pöffeszkedni, de Rose fivére szerint megbízható, ezért jobb meggyőződésem ellenére üzletet ajánlottam neki: bort a rézért cserébe.

Máris leszállított két rakományt a cabotte-ba. Széngázzal üzemelő autója mindkét alkalommal lefulladt az emelkedőn, ezért ki kellett szállnunk, hogy megtoljuk. Már-már összeroppantam a félelemtől, hogy a németek megállítanak, és átkutatnak, de mindeddig elkerültük a figyelmüket.

Nem kérdezem, hol szerzi a rezet, ahogy ő sem, én honnét a bort.

Odafigyelek rá, hogy csak jelöletlen palackokat kapjon tőlem.

1941. AUGUSZTUS 21. Öt hete permetezzük a szőlőt házi készítésű burgundi keverékünkkel.

Merjem-e kimondani, hogy eredményesen? Még a papa is egyetért azzal, hogy a levelek erősebbnek és egészségesebbnek tűnnek, nem hálózza be őket úgy az a ragacsos utálat.

– Nem hiszem el – sóhajtott fel Rose. – Kész csoda. – A cabotte-ban találkoztunk, hogy ellenőrizzük az oldatot, és egyben piknikezzünk.

Koccintottunk a sikerre kis bádogbögréinkkel, benne az almabor utolsó maradékával.

– Nem csoda – komolyodtam el. – Tudomány.

– Akkor is – tűnődött. – Ki gondolta volna, hogy azok a régi rézdrótok mentik meg a szőlőt? Magad mondtad, hogy az apád már teljesen lemondott róla.

– Most meg úgy gondolja, hogy még Les Gouttes d’Ort is érdemes lesz palackozni.

– Les Gouttes d’Or – mondta utánam. – Miért így hívják?

– Senki sem tudja. – Lesöpörtem ölemről a morzsákat. – Szeretném hinni, hogy azért, mert az aranycseppekre emlékeztet.

– Vagyis akkor – vetette fel a fejét – aranyat csináltunk a közönséges fémből.

Elnevettem magam.

– Mondhatjuk így is.

– Ez már több, mint kémia. Ez már alkímia.

– Alkímia. – Már a szó is úgy hangzott, mint egy súlyos titok. – Alkímia – ismételtem fura örömmel.

– És mi vagyunk az alkimisták. – Rose ajkai széles mosolyra húzódtak.

– Az Alkimisták Klubja.

1941. SZEPTEMBER 22. Újabb születésnap jött és ment, egy hete töltöttem be a húszat. Nem ünnepeltünk – javában zajlott a vendanges, alig álltunk a lábunkon a kimerültségtől –, csak Albert hozott egy kis panier[84] kései szedret, amit morzsányi cukorral fogyasztottunk el.

Azzal véget is ért a szüret. Az idei termés nem lett kimagasló, mégis messze különb, mint másoké, amiért mindnyájan hálásak vagyunk. Hálát adok, amiért ez újra összekovácsolt minket – a papát, a fiúkat, a szomszédokat és engem.

1941. OKTÓBER 21.

Ma bent jártam a patikában – Benny csúnyán köhög, ezért a Madame elküldött, hogy próbáljak venni valami tinktúrát –, amikor odakint megpillantottam Bernard-t. Hónapok óta nem láttam – utoljára valamikor augusztus közepén, amikor az utolsó rézszállítmányt hozta a cabotte-ba. Idegenekként, leszegett fejjel mentünk el egymás mellett az utcán. Ezzel együtt észrevettem, hogy sántikál.

Ez a háború furcsa barátságokat szül. Néhány hónapja még ki hitte volna, hogy érdekelni fog egy nyugtalan tekintetű, pergő nyelvű, nyakigláb fiú sorsa? Most meg aludni se tudok, annyira nyugtalanít a sántítása.

1941. NOVEMBER 5.

Ma este legalább harmincszor körbeforgattuk a rádió tárcsáját, kétségbeesetten kerestük a Londonból érkező hangokat. A németek egyre hatékonyabban zavarják az adást, de kitartásunk végül meghozta a gyümölcsét. Mekkora megkönnyebbüléssel hallottuk viszont Beethoven négy taktusát – vicces belegondolni, hogy egykor baljósnak tartottuk! Néhány hete kódolt üzenetek érkeznek, csupa fura és nyugtalanító mondat, ami kimondatlan kérdésként lebeg felettünk.

Lisette jól van. Szeretem a sziámi macskákat. Angliában mindig esik. Olyan sután hangzanak, nehéz elhinni, hogy a szövetségesek így tudatnák küszöbönálló inváziójukat, de miközben hallgatom őket, lopva a papa arcát fürkészem, hátha neki többet mondanak.

1941. DECEMBER 9.

Múlt éjjel hallottam őket, a papát és a Madame-ot. Hangjuk dühös kis hullámokban hatolt keresztül a ház falain.

– Non, c’est pas possible![85] – sziszegte a Madame. – Az én házamban aztán nem! – Tényleg hihetetlen, milyen messzire eljutott a suttogása.

Fokozatosan kiderült, hogy a vita tárgya a papa titkos tevékenysége, nem is passeurként – amit a Madame talán gyanít, de bizonyítani nem tud –, sokkal inkább oly módon, hogy ellenséget bújtat a pincében. A Madame egy halom rongyos ruhát talált a pincébe vezető lépcsőnél, és megütközve ismert rá egy angol pilóta viharvert uniformisára.

– Egy anglais egyenruhája! Csurom véresen! Hogy a pokolba került oda? – Mostanra feladta a próbálkozást, hogy visszafogja hangját.

Papa eleinte vacillált – „C’était rien, chérie,[86] csak néhány régi rongy” –, ám ekkor a Madame a kamrából ellopott élelemmel is szembesítette.

– Két kiló burgonya, három szardíniakonzerv és egy üveg meggybefőtt! És én még azt hittem, Hélène lopta el, hogy eladja a feketepiacon! – Papa ekkor bevallotta, hogy ő vette el az élelmet „néhány barátjának”.

– Miféle barátoknak?

– Olyanoknak, akik rászorulnak.

– Ki szorulna rá jobban, mint a tulajdon családja? A saját fiai? Ha tovább lopdossa az élelmet ezeknek a semmirekellőknek, nekünk sem marad!

– Nem semmirekellők – tiltakozott a papa. – Emlékeztethetem, Virginie, hogy háborúban állunk?

– Inkább én emlékeztetném – szökött az egekbe a Madame hangja –, hogy két kisgyereke van! Benoît bármikor újra beteg lehet. Ettől az élelemtől függhet az élete!

– Benoît-nak semmi baja nem lesz attól, ha lemond néhány kanál meggybefőttről. Hiszi vagy sem, chérie, de vannak, akik még nála is jobban rá vannak szorulva.

– Ugyan kik? – erősködött mostohám. – Kik? Azok a marhazabáló angolok? Azt hiszi, nem tudom, miben mesterkedik ott a pincében? Nem vettem észre a hiányzó ágyneműt? Nem vettem észre a szutykot, amit a barátai hagynak a kádban? A hanyagul elmosott edényeket, ahogy vizesen visszateszi őket a helyükre? Nem vagyok ostoba, Édouard, tudom, kiket rejteget odalent, de ennek véget kell vetni! Megértette?

Véget kell vetni!

– Kérem, chérie, ne aggódjon emiatt. Nagyon óvatos vagyok.

– Úgy hát igaz? – A Madame görcsös zokogásban tört ki, ami perceken át folytatódott, míg a papa nem szólt semmit. Végül összeszedte magát.

– Édouard – szólt határozottabb hangon. – Könyörgöm, hagyja ezt abba!

Joséphine Fresnes szerint a Gestapo minden kertelés nélkül agyonlövi az ellenállókat. És mi végre? Ez a küzdés… nem éri meg. Húzzuk meg magunkat, törődjünk a magunk dolgával, legyünk türelmesek, várjuk ki a háború végét. Joséphine azt mondja…

– Joséphine Fresnes? – hördült fel a papa. – Azt hiszi, törődöm bárkivel is abból az elvtelen, gerinctelen Cercle du patrimoine-ből? A nácik csürhéjéből?

– Mi csak a kulturális örökségünket védjük – erősködött a Madame.

– Gyáván meghunyászkodnak!

Néma csend. Elképzeltem őket a szoba két sarkában: a duzzogó Madame-ot és vele szemben az összefont karokkal, dacosan álló papát.

Minden nyugtalanságom ellenére büszkeség töltött el.

A Madame végül megtörte a csendet.

– Sajnálom, Édouard – szólt halkan. – Nem szabadott volna így felbőszítenem. Természetesen nem az én tisztem megmondani, hogyan viselkedjék. Még csodálom is, amiért kész a meggyőződése szerint cselekedni. Ugyanakkor nekem is megvan a kötelességem – a gyerekeim felé. A gyermekeink felé. Ezért tudnia kell, hogy figyelni fogok.

Hallgatózni fogok. Ha nem fejezi ezt be, és továbbra is szállást ad az idegeneknek, eszerint fogok eljárni. Ha legközelebb meghallok valakit a pincében, habozás nélkül feljelentem.

– Feljelent engem? A férjét? Azt próbálja meg!

– Nem, dehogyis önt. De egy angol pilótát? Majd azt mondom, hogy betört hozzánk. El is fogják tüntetni, így ni! – Csettintett az ujjával. – Mehet a hadifogolytáborba. – Szinte hallottam, hogyan őrölnek a fogaskerekek az agyában.

– Miért, Virginie? – harsant fel a papa. – Miért csinálja ezt? Hát nem akar szabadságban élni?

– Non – felelte a Madame. – Biztonságban akarok élni.

Panaszos sírás tört elő a fiúk szobájából, nyomában egy másikkal – testvéreim felriadtak szüleink civakodására, és halálra rémültek.

Hallottam, ahogy a Madame kinyitotta az ajtót, és odaszaladt hozzájuk, hallottam megnyugtató suttogását és a folytatódó sivalkodást, ami elfojtotta apám kétségbeesett zokogását.

1942. FEBRUÁR 3.

Cher journal!

A hideg farkasok falkájaként mardos bennünket. Megfogadtam, hogy nem panaszkodom a fivéreim előtt, de folyton át vagyunk fagyva, és folyton éhezünk. Azt hittem, nem jöhet rosszabb az elmúlt télnél, de az idei még szörnyűbb, mert még annyi élelmünk és tüzelőanyagunk sincs.

Sárgák és töredezettek a körmeim, a lábamat borító zúzódások nem akarnak halványulni, ritkul a hajam. Tegnap egyetlen szem krumplit ettünk, azután Albert és Benny összekapott még azon is, ki kapja meg áttetsző héját.

Ma reggel bekerekeztem Beaune-ba, hogy végiglátogassam a boltokat, bár őszintén szólva nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy bármilyen ételt kaphatok. Inkább csak el akartam szökni otthonról. A papa alig jön elő az irodájából, szerintem már ott is alszik. A Madame elviselhetetlenné vált, arca annyira feldagadt az állandó fogfájástól, hogy már a sértéseit is alig érteni. A boulangerie-nél belebotlottam Roseba, de a keserves hidegben nem sokáig bírtam sorban állni, amit néhány perc múlva meg is mondtam neki.

– Hazamész? – tudakolta Rose.

– Hová máshová? Mostanában nincs hová menni.

– Nekem olaszleckém lesz – árulta el. – Nem akarsz megtanulni olaszul?

– Olaszul? Miért?

– Gondoltam, te is megtanulhatnál néhány szót. Gyönyörű nyelv.

– Nem, köszönöm. – Ám ahogy távozni akartam, egy őrjárat közeledett a pékséghez – nem német, hanem francia csendőrök, azok a collabo mocskok, akik mindenkinek elkérték az iratait. Ráismertem a gendarmeok egyikére, egy sápadt, szőke és vékony fiúra. A Madame unokaöccse, Michel volt az, akivel azelőtt együtt bújócskáztunk a szőlőben. Ahogy átadtam neki a papírjaimat, nem tudtam, mit mondjak. Köszöntsem, mint régi barátot? Tegyek úgy, mintha nem ismerném? Az utóbbi mellett döntöttem. Vártam, hogy ő ismerjen fel.

– Merci, mademoiselle – adta vissza az irataimat anélkül, hogy jelét adta volna a felismerésnek. Ezután Rose-hoz fordult, akinek az igazolványát sokáig vizsgálgatta. Tekintete ide-oda járt kettőnk között. – Együtt vannak? – kérdezte tőlem. Igen, árultam el, barátnők vagyunk. – Jobban is megválogathatná a barátnőit – közölte erre epés hangon.

– Hogy merészeli? – sziszegtem magam elé, miután társával továbbindult az utcán.

– Csak azért, mert zsidó vagyok. – Rose-nak úgy reszketett a keze, hogy alig tudta visszatenni az iratait a táskájába.

Visszanyeltem felháborodásomat, és megszorítottam a kezét.

– Jól vagy? – kérdeztem.

Bólintott, de a szorítása másról árulkodott.

– Gyere – élénkültem fel. – Elkísérlek az órádra.

A place Marey egyik épületéhez mentünk, ahol a második emeleten bekopogtattunk egy ajtón. Néhány perccel később egy férfi félig elrejtett arca jelent meg a résnyire nyitott ajtó mögül.

– Bonjour, mon cousin – köszönt Rose, mire a férfi teljesen kinyitotta az ajtót, hogy beléphessünk az íróasztallal és két székkel bebútorozott, kis előtérbe. A „Magánterület” jelzésű ajtó résén át bepillanthattam egy nagyobb szobába, amit valami hatalmas gépezet töltött ki.

– Az unokatestvéred? – sziszegtem Rose fülébe, miközben az előtérben várakoztunk. – Azt hittem, olaszleckére jöttél.

– Si, so parlare l’italiano – közölte a férfi. Biccentett felém. – Ki ez?

– A barátnőm – felelte Rose. – Velünk van.

A férfi összefonta karját, és tüzetesen megvizsgált. Sötétkék szeméből sütött az ellenségesség. Fiatalabb volt, mint első látásra gondoltam, csak a szakálla és a szeme alatt húzódó, sötét karikák miatt tűnt idősebbnek.

Megrázta a fejét.

– Non. – Bízhatunk benne – erősködött Rose. – Vele csináltam a rézgálicot.

Bernard tanúsíthatja. Kérlek.

– Non. – S’il te plaît[87] – ismételte meg Rose. – Avricourt lánya.

Belém hasítottak a szavai. A papa keresztneve Édouard, amit Rose ugyanúgy tudott, mint hogy az ő apját Marcelnek hívják.

– A lánya? – Kékszemű ettől mintha kevésbé gyanakodott volna.

Rose bólintott.

– Rendkívül tehetséges vegyész. Szükségem van a segítségére.

A segítségemre? Mihez? A páni rémület satuba szorította a mellkasomat.

– Várj – suttogtam. – Mi folyik itt? Én nem mondtam, hogy…

– Vele jártál Sèvres-be? – akarta tudni Kékszemű.

– A lycée-be. Sokkal jobban ismeri a laboratóriumot, mint én. Madame G. is mindig kedvelte.

– A lycée-be? – horkant fel a férfi. – Rendes végzettsége sincs. – Az ajtó felé indult, hogy kinyissa.

Növekvő félelmem dacára elöntött a méreg.

– Elnyertem a Tudomány Kupáját – közöltem vele dölyfösen. – Én is Sèvres-ben tanulok, ha nincs ez a hülye háború!

– Meghiszem azt. – Önelégülten elvigyorodott.

Teljes magasságomban kihúztam magam – lettem is akkora, mint a legtöbb francia férfi, de ezzel együtt rá kellett jönnöm, hogy Kékszemű egy fejjel fölém magasodik.

– Nem muszáj hinnie nekem. – Hűvösséget erőltettem magamra. – De hogy tudja, aligha talál nálam képzettebbet, sem olyat, aki hűségesebb a hazájához. És sohasem hazudok, isten engem úgy segéljen.

Rövid hallgatás után Kékszemű váratlanul elnevette magát.

– Van kerékpárja? – kérdezte. Amikor Rose bólintott helyettem, végre megenyhült. – D’accord. Ott lehet a csütörtöki gyűlésen. Te pedig… ha tényleg csatlakozni akarsz hozzánk, jobb lesz, ha mielőbb megtanulsz hazudni.

Istenem, cher journal. Hát úgy tűnik, valahogy sikerült csatlakoznom az ellenállók köréhez.

1942. FEBRUÁR 25.

Beaune különböző pontjain találkozunk. Egy hordókészítő műhelyében a rue des Tonneliers-n. Az ügyünkkel rokonszenvező egyik borkereskedő szerény otthonában a rue de l’Arquebuse-ön. A place Marey-i címen, ami egy Bolognába két évvel korábban visszatért olasz nyomdász műhelye.

Kékszemű – Stéphane (bár nem hinném, hogy valóban így hívnák) – szegről-végről a nyomdász rokona. Vagy ez is csak álca? Nem kérdezősködöm. Stéphane röplapokat és hamis iratokat állít elő a nyomdagépen. Engem Marie-nak hívnak – szeretett Marie Curie-m tiszteletére választottam ezt a fedőnevet. Eddig három gyűlésen vettem részt, Rose-zal a csoport szélén ücsörögtünk. Mindannyiszor öt-hat ember jelent meg, és nem lepett meg különösebben, amikor Bernard-t is köztük találtam. Többnyire a röpiratok terjesztéséről és az elrejtett fegyverek mozgatásáról esett szó. Stéphane vezeti ezeket a gyűléseket.

Most, hogy már többször találkoztunk, nem érzem annyira sértőnek a kezdeti gyanakvását. Ahogy az ellenállók minden körét, ezt is

szüntelenül fenyegetik a beszivárgó árulók. Elég egy elszólás – akár véletlenszerűen, akár a Gestapo fenyegetésének hatására –, és oda minden.

Ma elrugaszkodott szabotázskísérletek ötleteinek hosszú sorát hallgattam végig. Hogyan törhetnénk be a Château du Clos de Vougeot lőszerraktárába? Mennyire elképzelhető, hogy ellopjunk egy szállítmányt a térség valamelyik kisebb vasútállomásán? Meddig rejtőzhet valaki egy boroshordóban? Stéphane nagyobb türelemmel fontolgatta az efféle ötleteket, mint amit kinéztem belőle. Mennyire nehéz robbanóanyagot készíteni? Az utolsó kérdésnél mindenki Rose felé fordult – vagy mondjam, hogy Simone felé? –, én pedig hirtelen megértettem, mit keresünk itt.

– Mérlegeljük a lehetőségeket – fogalmazott óvatosan Rose, mire Stéphane helyeslően bólintott, majd továbbugrottunk a következő kérdésre.

Az elkövetkező tíz percet a hamisítatlan rettenet állapotában töltöttem, amíg már fekete foltok táncoltak a szemem előtt.

Robbanóanyagot készíteni? Természetesen tanultam ilyesmit, de honnét szereznénk be a hozzá való eszközöket? És ha elkapnak? A rosszullét kerülgetett a borzongástól, hogy bezárnak valami bűzös kis cellába – vagy ami még rosszabb, ott helyben kivégeznek. Már épp készültem elmondani Rose-nak és Stéphane-nak, hogy nem maradhatok tovább a köreikben, amikor a gyűlés hirtelen véget ért. Ellentétben az előző héttel, amikor a csoport tagjai búcsú nélkül szétszéledtek, Stéphane ezúttal magához intett minket.

– Venez nous rejoindre – szólított fel bennünket, hogy csatlakozzunk hozzájuk, majd látva vonakodásom, megragadta a kezem.

Gyengédebbnek, egyszersmind határozottabbnak éreztem a szorítását, mint vártam. Amikor meghajtotta a fejét, és rázendített a Marseillaise-re, mi is bekapcsolódtunk, hogy ha nem is harsogva, de dacos suttogással énekeljük a refrént: „Allons enfants de la Patrie, le jour de gloire est arrivé!”[88] Két és fél év telt el, amióta utoljára énekeltem e szavakat.

Amikor körülnéztem, láttam, hogy nem csak én könnyeztem a meghatottságtól. S akkor hirtelen tudtam – éppoly biztosan, mint a

kémia törvényeit –, hogy többé senki sem maradhat tétlen. Mert az egyenlő a gyávasággal.

1942. MÁRCIUS 2.

Rose ma elküldött a lycée-be, hogy beszéljek Madame Grenoble-lal. „Mindig kedvelt téged”, érvelt. Nem tudtam, hihetek-e ebben, de azért délután kikerekeztem az egykori középiskolámba. Madame G.-t a termében találtam, éppen dolgozatokat osztályozott. Meglepettnek tűnt, tartózkodó mosollyal üdvözölt, és egyik lábáról a másikra állt, míg túljutottam az udvariassági formulákon, és rátértem jövetelem céljára.

Nem szeretném, ha megkopna a tudásom, és azt remélem, hogy igénybe vehetem az iskola laboratóriumát, amint azt két évvel korábban, a baccalauréat-ra készülve tettem.

– Mindig is ön volt a legszorgosabb tanítványom – mosolyodott el. – Nagy kár, hogy a tanulmányai félbemaradtak e sajnálatos… körülmények miatt. – Rózsaszín körmökben végződő porcelánfehér kezével félresöpört egy láthatatlan porszemet. – Igen, azt hiszem, tehetünk valamit az ügy érdekében.

– Ó, Madame, annyira köszönöm! – Mosoly áradt szét arcomon, ahogy illedelmes keretek közé próbáltam szorítani izgatottságomat. – El se tudom mondani, mit jelent ez nekem. Az elmúlt hónapokban annyira hatalmába kerített a tehetetlenség.

Egy kézlegyintéssel elhessegette hálálkodásom.

– Milyen irányban szeretné elmélyíteni a tanulmányait?

– Nos, Rose-nak még megvannak a sèvres-i könyvei, ezért arra gondoltunk, hogy azt a tanmenetet követnénk.

– Követnék? Rose-zal?

– Emlékszik még Rose Reinachra, n’est-ce pas? A vetélytársamra? – tettem hozzá csak félig tréfásan.

– Bien sûr. Nagyon is jól emlékszem. – Madame G. tekintete hirtelen kiélesedett, mosolya is szikárabbá vált. Vagy csak képzelődtem?

– Néha még összeülünk tanulni. Ő is alig várja, hogy folytathassa a munkát.

– Mademoiselle Reinachot nem botrányos viselkedése miatt csapták ki Sèvres-ből? Összerezzentem, de reméltem, hogy nem vette észre.

– Ez közönséges rágalom.

Ahogy habozni kezdett, az izomszálak alig észrevehetően megrándultak a nyakán.

– Tudja, szigorúan véve csak a mi diákjaink tartózkodhatnak a laboratóriumban. Még más fakultások tagjai sem nyerhetnek oda bebocsátást. Éreztem, hogy becsukódik előttem ez az ajtó, ezért próbáltam még időben beékelni a lábam.

– S’il vous plaît, Madame – esengtem. – Csak egy-két órácskát kérnénk, amikor úgysincs ott senki. Nem vesztegetjük az idejét, sem a vegyszereket. Nem szeretnénk mást, csak kicsit elmélyíteni a tudományos ismereteinket. – Elővettem legőszintébb diáklányos hangomat.

– Nos… – Lassan ellágyult az arca. – Hadd gondoljam át.

Rose három utcával arrébb, a templom udvarán várt.

– Bent vagyunk – jelentettem neki.

[84] kosár [85] Nem, erről szó sem lehet!

[86] Semmiség az egész, kedvesem [87] Kérlek [88] Előre ország népe, harcra / Ma győzelem vár, hív hazánk! – Jankovich Ferenc fordítása

11. fejezet Három bevert tojás reszketett előttem a tányéron, a bortól telten illatozó meurette-szósz társaságában. Villám hegyével kiböktem az egyik sárgáját, és felkanalaztam az első fenséges falatot.

– Milyen? – Walker behatóan figyelt az asztal túlsó oldaláról.

– Uramisten. – Behunyt szemmel rágtam meg az ételt. – És milyen az escargot?

– Maga a csiga kissé rágós, de a petrezselymes-vajas mártás valami fenséges. – Belenyomta bagettje csücskét a tál egyik kis mélyedésébe.

Három nappal korábban felhívott – nem is e-mailt vagy SMS–t küldött, hanem szó szerint felhívott. Még jó, hogy ültem.

– Megint a borkóstolóklub? – tudakoltam kissé gyanakodva. Azóta sem sikerült részt vennem a borkóstolóikon, és már kezdtem gyanakodni, hogy a csapat nem is létezik.

– Nem, nem. Egy csomó jót hallottam erről az étteremről, a Chez Pépéről. Szeretném kipróbálni. Veled – tette hozzá, minden iróniától mentes hangon. Megállapodtunk a csütörtök estében. – Akkor randi ott! – búcsúzott.

Megdermedtem, nem tudtam, mit feleljek. Randi? Akarom én ezt? Nem tudtam, így maradtam a semleges sablonnál.

– Viszlát!

A Chez Pépé falait boros polcok szegélyezték, lágy esésű árnyakat vetettek az éttermet bevilágító spotlámpák. A vendégkör félig helyiekből, félig turistákból állt – az utóbbiakat elkerülni sem lehetett Beaune-ban, legyen bármilyen évszak –, míg a pincérünk gondosan ápolt arcszőrzetével és kartetoválásaival egy brooklyni sörözőből sem lógott volna ki. A legelső pillantás után angolul szólított meg minket, ami engem valamiért bosszantott, Walker azonban hízelgőnek találta. A

pincér és ő indokolatlanul hosszú időt töltött a borlap taglalásával – még akkor is, ha ez a szakmánk, még akkor is, ha Burgundia szívében ültünk.

Annyira egymásra találtak, hogy egy idő után kezdett üvegessé válni a tekintetem.

– Szóval… – Felszúrtam egy vajon pirított zsemlekockát a villámra, és megmártóztattam a tojássárgájával feldúsított szószban. – Mivel foglalkozol mostanság? – Ami azt illeti, az elmúlt hetekben sokat gondolkodtam azon, hogy pontosan mivel is foglalkozhat Walker.

Pislogott egy sort.

– Nem mondtam, hogy Louise-nál dolgozom?

Nyilván szónoki kérdésnek szánta – mindketten tudtuk, hogy nem mondta –, de azért megráztam a fejem.

– Csak besegítek kicsit a könyvesboltban. Rendet rakok a polcokon, meg ilyenek.

– Ejha – feleltem udvariasan.

– Rám fér egy kis pénz. – Megvonta a vállát. – Mesés gyűjteménye van régi szakkönyvekből. Sok időt tölt aukciókon és antikváriumokban, ott vadássza le őket. Ezért jár olyan lelkesen az adományboltba. Emlékszel, amikor egymásba botlottunk? Amikor Heather is ott volt? Épp telelapátoltam a számat a tojással, ezért csak bólintottam.

– Ami azt illeti, erről egy ideje akarok veled beszélni. – Félbetört egy bagettet. – Tudom, hogy Louise még mindig kínosan érzi magát emiatt, de hidd el, ártatlanok voltak a szándékai. Csak azt gondolta, hogy azokban a dobozokban lesz valami, aminek hasznát veheti a boltban. Ez minden.

Valamiért furának éreztem a magyarázatát, de olyan természetes hangon adta elő, mintha tényleg zavarban érezné magát, ezért inkább nem firtattam a dolgot.

– Szerintem mi Heatherrel csak meglepődtünk – vontam meg a vállam.

Pincérünk elvitte az üres tányérokat, hogy egy perccel később megérkezzen a főfogás: steak-frites Walkernek, salade aux gésiers nekem.

Ez utóbbi hirtelen sült csirkezúza salátaágyon. – Nem nagy ügy.

– Akkor jó. – Hosszan kifújta a levegőt. Mindketten kézbe vettük az evőeszközeinket. – Ha már őszinteségi rohamunk van – tűnődött el,

miközben belevágott a húsába –, mi ez a feszültség közted és Jean-Luc között?

Villám bántó hangon karistolta a tányért.

– Hogy érted?

– Valahányszor együtt vagytok, olyan fura szemmel méreget. Volt valami köztetek?

– Nem igazán.

Kétkedő pillantást vetett rám.

– Jó, fogjuk rá – adtam meg magam. – Együtt jártunk főiskolára, és volt köztünk… valami, de ennek már vége.

– Louise biztos benne, hogy Jean-Luc téged szeret. Nehéz ezzel a tudattal élnie. – Amikor érzékelte kétkedésem, csak megvonta a vállát. – Bármit gondolsz is erről a lányról, őszintén szereti Jean-Lucöt.

– Azért majdcsak túlteszi magát ezen. – Ez nyersebben hangzott, mint akartam, ezért sietve hozzátettem: – Arra gondolok, hogy Jean-Luc is biztosan őszintén szereti, szóval nincs mitől tartania. – Késemmel átmetszettem a gyönyörűen átsült csirkezúzát. – Nem fura, hogy szívügyekről beszélünk, és közben belsőséget eszünk?

Talán felismerte a fáradt poén célját – az erőtlen kísérletet arra, hogy másfelé tereljem a beszélgetést –, mert egy mosoly kíséretében a villájára szúrt egy sült krumplit. Néhány percig némán falatoztunk, csak hallgattuk a többi asztalnál duruzsoló hangokat.

– Mi a helyzet veled? – kérdezte Walker hirtelen, miközben az asztalra meredt. – Milyen a… zúzád?

– Ó, egyenesen fenséges… – kezdtem volna, amikor megéreztem kézfejemen a tenyerét.

– Tényleg bírlak, Kate. Zavarba ejtően vonzódsz a belsőségekhez, de akkor is bírlak. – Átnyúlt az asztal felett, és lesöpört valamit az államról.

– Csak egy morzsa.

– Fromage? Dessert?[89] – Pincérünk az asztalra állította a nehéz palatáblára felírt étlapot.

Walker hunyorogva végigolvasta.

– Legyen előbb sajt, azután desszert? – Nem várta meg a válaszomat. – Époisses et crème brûlée. – A pincér lefirkantotta a megrendelést, majd

elsietett.

Ittam egy kortyot anélkül, hogy éreztem volna az ízét. Walker bír? Mi a csudát jelent ez? Diszkrét pillantást vetettem a kezére – erős ujjaira, a kézfején meredező sötét szőrszálakra –, miközben próbáltam elképzelni, ahogy megérint. Nem volt éppen kellemetlen fantázia. Igaz, már jó ideje nem érintett meg senki. Minden előjel nélkül egy kép villant be elém: Jean-Luc hosszú ujjai összefonódnak az enyémekkel, ahogy fátyolos tekintetével közelebb hajol hozzám… nem, nem, nem. Kényszerítettem magam, hogy visszatérjek a jelenbe.

– Remélem, nekem is hagysz abból a crème brûlée-ből – vetettem rá egy lapos pillantást.

A vacsora végén Walker elutasított, amikor felkínáltam a hitelkártyám.

Az utcán addig lóbáltuk a kezünket, amíg összeakadtak az ujjaink.

Forrónak és száraznak éreztem a tenyerét, a csuklóm kényelmetlen szögben kitekeredett. Nagyon önteltnek tűnnék, ha elhúznám a kezem?

Mielőtt eldönthettem volna a kérdést, megtorpantunk az Hospices de Beaune árnyékában, és a következő pillanatban már csókolóztunk is.

Lágyan és édesen csókolt, de amikor ujjai felsiklottak a tarkómra, még akkor sem tudtam elvonatkoztatni a körülményektől, és a lehető legkuszább gondolatok pattogtak a fejemben: Nem rúzsozom össze az arcát? Érzi az anyajegyem a pulóveren át? Ez elveszi a kedvét? Kezd zsibbadni a nyakam.

– Nem tudok betelni veled, Kate – sóhajtotta, ahogy szétrebbentünk.

Maradtam egy semmire nem kötelező hümmögésnél.

– Van kedved elmenni valahová? – mormolta a fülembe.

A mellkasára hajtottam fejem, hogy belélegezzem az illatát, amit sötéten fűszeresnek és ismeretlennek éreztem. A lelki szemeim előtt újra megjelent Jean-Luc: Walkerrel nevettek valami bennfentes tréfán.

Félresöpörtem a képet.

– Persze. – Elég spicces vagy felelőtlen voltam ahhoz, hogy ne is kéressem magam. Ő viszont bizonytalannak tűnt.

– Még mindig Jean-Luc vendégházában lakom, de ő mostanra biztosan alszik.

Igaza lehetett, mégis megráztam a fejem.

– Nem. – Határozottabban hangzott, mint terveztem.

Ha észre is vette hirtelen vehemenciámat, nem tett rá megjegyzést.

– Oké, akkor menjünk hozzád?

Gondolkodás nélkül feleltem: – De csak a hátsó lépcsőn.

– Ha a hátsó lépcsőn, hát a hátsó lépcsőn. – Ahogy ajkai átsiklottak a nyakamra, borzongás szaladt végig a gerincemen. – Majd harisnyában lopódzunk fel, mint a tizenkilencedik századi szolgák. Mint egy kosztümös drámában. – Felvillantott egy csálé mosolyt, majd, amikor elnevettem magam, közel hajolt, és újra megcsókolt.

Az ablakokon át kiszűrődött a kivilágított földszint fénye, melynél Heathert láttam tenni-venni a konyhában. Walker a felhajtó végében parkolt le, azután úgy lopództunk végig a kavicságyon, hogy ne keltsünk zajt. Már csak néhány lépésnyire lehettünk az oldalsó ajtótól, amikor hirtelen éles reflektorfény csapott le ránk. Elfeledkeztem Heather mozgásérzékelős biztonsági világításáról. Mielőtt visszavonulhattunk volna az árnyak közé, már fel is pattant a hátsó ajtó.

– C’est qui? – követelte a választ Heather. – Ki van ott? – A vakító fényben kiszúrt engem és Walkert. – Ó! – Széles ívet írt le a hangja. – Hé, sziasztok! Milyen volt a vacsora?

– Remek, remek – motyogtam.

– Azt látom. Helló, Walker.

– Helló – emelte fel Walker a fejét. – Mi a helyzet? – Bíborvörösben játszott az arca.

– Milyen hideg van idekint! – Haether átkarolta magát, és elvigyorodott.

– Minden rendben, chérie? – Nico bukkant fel mögötte, majd észrevett minket. – Bonsoir, vous deux. – Udvariasan biccentett felénk, majd rosszalló pillantása Heather arcán landolt. – Gyere már, chérie! Ne hozd őket zavarba.

– Nem csináltam semmit! – méltatlankodott Heather.

– Bonne nuit! – búcsúzott határozottan Nico. Integetett, majd becsukta az ajtót.

Felemeltem a kezem, és eltakartam lángoló arcomat. Walker nevetésben tört ki mellettem.

– Pont, mint a gimiben, csak a világ legtapintatlanabb és legkíváncsibb szüleivel.

Valahogy sikerült feljutnunk a harmadikra minden további incidens nélkül. Walker a szobámban várt, míg én kivonultam a mosdóba. Amikor visszatértem, elgondolkodva állt az íróasztalom mellett. Hirtelen az ő szemével láttam egyszerű szállásomat: a keskeny ágyat a vékony takaróval, a hajlított fafogast a ruháimmal, a zsúfolt íróasztalt a laptopommal, szétszórt könyveimmel és füzeteimmel. Becsuktam magam mögött az ajtót, és helyére toltam a reteszt.

– Kicsit spártai – ismertem el.

– Kicsit? Mint egy zárda.

– Meg lehet szokni.

– Gyere ide, te szegény kis apáca – húzott közelebb megátalkodott mosollyal. – Adjunk egyet a paráznaság bűnének.

Nem tudom, mit gondoltam, de végül a vártnál kicsit kínosabban sikerült a dolog. A régi ágy kíméletlenül nyikorgott – amit persze tudtam, csak már elfelejtettem –, így végül a padlón kötöttünk ki, ami viszont messze keményebbnek és hidegebbnek bizonyult, ráadásul ráfért volna egy takarítás. Walker gyengéden bánt velem, de egy pormacska ott ugrált a fejem mellett, így végig azon aggódtam, hogy közelebb jön, és belegabalyodik a hajamba. Mindezzel együtt légyottunk kellemesen, ha nem is túl szenvedélyesen alakult. Miután felöltöztünk – a keményfa padló nem bátorított elhúzódó utójátékra –, vonzónak és magabiztosnak éreztem magam. Jólesett, gondoltam. Jó volt, ha nem is eszméletlenül jó.

Walker szerencsére nem olvasott a fejemben, csak fázósan belebújt a pulóverébe. Ahogy borzas hajával szembesült tekintetemmel és öntudatos mosolyommal, váratlan gyengédséget éreztem iránta.

Kiderült, hogy egész rendes srác. Kár, hogy alig működik köztünk a kémia.

Néhány percig csak ültünk egymás mellett, mozdulatlanul az ágy szélén. Azon tűnődtem, hogyan tudnék minél elegánsabban szabadulni a helyzetből. Mindennél inkább vágytam rá, hogy felvegyem a pizsamám,

igyak három pohár vizet, és lefeküdjek, de közben ne kelljen amiatt aggódnom, hogy felébresztem, ha éjjel ki kell vonulnom a mosdóba.

Végül ő szólalt meg először.

– Hé, ránéztél a vizsgakérdésekre, amiket küldtem?

– Naná! – feleltem túlzottan elevenen. – Ki is dolgoztam az esszékérdéseket, bár némelyik nagyon húzós. Meg is akartam kérni Jennifert, hogy pillantson rájuk.

– Én elolvashatom – ajánlkozott. – Ha akarod.

– Igazán? Megtennéd? – Olyan hosszú ideje nem látta senki a gyakorlóesszéimet, hogy kaptam az alkalmon.

– Persze. Áthelyeztem a testsúlyom, mire az ágyrugók fülsértő hangon feljajdultak.

– Öö… mondanám, hogy maradj, de ez az ágy tényleg kinyírná az éjszakánkat.

– Ó. – Némi csalódottság futott át a vonásain? Felém nyújtotta a kezét, és félresimított néhány kósza hajszálat a homlokomból. Az ágyrugók kísérteties sikollyal tiltakoztak. – Jesszusom, ezt tényleg nem bírnám egész éjjel.

Valahonnan a ház mélyéről vékony hang szállt felénk.

– Mama! Mama! Mi ez a hang?

– Ez volt a végszó. – Walker felállt, mire az ágy dühösen megcsikorgatta a rugóit.

– Mamaaaaa! – kiáltott fel Thibault.

Walker elfintorodott, bedugta karját a zakója ujjába, és felvette a táskáját. Azután megtorpant az íróasztalnál.

– Elvihetem az esszéidet, ha szeretnéd, hogy átnézzem őket. Holnap zárva van a könyvesbolt, lenne rá időm. Ürügyet keresett, hogy újra találkozzunk? Újra éreztem azt a feltámadó kis szimpátiát.

– Csak ha nem túl nagy teher. Abban a zöld jegyzetfüzetben vannak. – A táskájába csúsztatta.

Mozdulatlanul ültem az ágyon, ahogy közel hajolt, és még egyszer megcsókolt, hogy ajkai lágyan végigcsusszanjanak az enyémen.

– Holnap rád írok, oké? – Ahogy távozott, halkan betette maga mögött az ajtót. Én meg, amilyen óvatosan csak tudtam, ráomlottam a párnáimra, és megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.

– Lám, lám, lám. Nézd csak, kit fújt ide a szél. – Heather sugárzóan elmosolyodott, amikor meglátott a konyhaasztalnál.

– ’Reggelt – mormoltam bele a kávésbögrémbe.

– Az lenne? Jó reggel? – Elkezdte feltölteni a kannát a csapnál. – Várjunk csak! – pördült felém. – Már nincs itt, ugye?

– Nincs! Megőrültél? Még az éjjel elment.

– Fű – fújta ki a levegőt. – Nem mintha gond lenne, ha marad… mondhatjuk a kölyköknek, hogy csak reggelire ugrott be vagy ilyesmi…

– Én nem aggódnék emiatt. – Ittam egy korty kávét.

Felvont szemöldökkel elrendezett a konyhapulton egy villát és egy kanalat, azután addig igazgatta őket, amíg áldozatul nem estem a hallgatásának.

– Nincs meg a kémia – vallottam be.

– Aú – rezzent össze. – Rossz volt?

– Nem. Egész… jó. Tudod… mint amikor a házaspárok szexelnek. Ne vedd sértésnek.

– Hé, te csak ne becsüld alá a házastársak közti szexet. – Megrezzentek az ajkai. – Viszont – emelte fel a hangját, hogy túlkiabálja a kanna fütyülését –, ha engem kérdezel, Walker elég lelkesnek tűnt.

A bögrém aljára meredtem.

– Szerintem ő is furán érezheti magát. Talán tehetünk úgy, mintha meg se történt volna.

Néhány perccel később, amikor felszaladtam a szobámba, hogy magamhoz vegyek egy hajtűt és a töltőn hagyott telefonomat, három üzenet is várt.

Az első ennyi: Hali.

A második egy emoji, egy kéz – integetés vagy pacsi?

A harmadik: Remélem, nem béna ilyen korán írni. Kösz a tegnap estét.

Néhány napra Párizsba megyek, de majd ütközünk, ha visszajöttem.

Némi bosszúsággal néztem az üzeneteire. Félreértettem volna az érzéseit? Ujjammal végigsimítottam a kijelzőt, hogy válaszoljak, azután arra jutottam, hogy ettől én is túlzottan „lelkesnek” tűnnék.

Farzsebembe csúsztattam a telefont, és elkezdtem felkészülni az előttem álló napra: összeszedtem az elemlámpát, a tollakat, a füzetemet…

Csakhogy a füzetemet nem találtam a szokott helyén, az asztal felső sarkán. Az egész halmot átkutattam, benéztem a szék és az ágy alá is, miközben egyre inkább összeszorult a gyomrom. Walker vihette el?

Visszagondoltam sietős távozására. Arra kértem, hogy a zöld füzetet vigye magával, csakhogy a zöld füzet most is ott feküdt az asztal közepén.

Vagyis a pirosat vitte el, amibe a pince leltárját írtam. Ebből óhatatlanul következett a kérdés: szándékosan tette?

Kivettem telefonomat a farzsebemből, és bepötyögtem az üzenetet, ami a szokottnál jóval több időt vett igénybe, annyira remegett a kezem. Hali! Örülök, hogy írtál. Én is kösz az estét. Véletlenül nem a piros füzetet vitted el a zöld helyett?

Kezem a billentyűzet felett lebegett, de végül úgy döntöttem, hogy emojik helyett beérem a jó öreg írásjelekkel: ???

Elküldtem az üzenetet, ami azonnal Kézbesítve címkét kapott. Néhány pillanattal később egy szövegbuborékban megjelent a három kis pont. Úgy láttam, Walker válaszol. Azután eltűnt a buborék. És a többi néma csend.

A nap hátralévő részében kitartóan nőtt a feszültség a halántékom mögött, amíg már émelyítő fájdalommá erősödött. Egyre csak vártam, mikor válaszol Walker az üzenetemre, de a kijelzőm elsötétült, majd, amikor megpróbáltam felhívni, egyből hangpostára kapcsolt. Hogy lehettem ennyire ostoba? Szégyelltem elmondani Heathernek és Nicónak, inkább elkerültem őket, végigdolgoztam az ebédidőt, kivártam, amíg elmennek a kölykökért a suliba, azután elindultam sétálni.

Néhány napra Párizsba megyek, írta Walker az üzenetében, pedig tegnap este még nem beszélt erről. Vajon korábban eltervezte az utat, vagy váratlanul jött, miután elolvasta a füzetemet? Azért csábított el, hogy ellophassa? Valahogy tudomást szerzett a cave-ról? Ahogy a falu felé

tartottam, kíméletlen részletességgel, minden nézőpontból megvizsgáltam a dolgot, amíg már a kétségbeesés kerülgetett.

Meursault-ban megkerültem a főteret, és a rue de Cîteaux-n indultam el, a régi gazdák házai között. Annyira lekötöttek a gondolataim, hogy szinte a semmiből bukkant fel előttem a temető, alacsony kőfalán túl a békésen sorakozó sírkövekkel. Hirtelen eszméltem rá a nyilvánvaló igazságra, amire eddig nem: ha Hélène meghalt, nyilván itt temették el.

Rajzani kezdtek a fejemben az emlékek, ahogy elindultam a sírkövek között. Egyszer régen már jártam itt – aznap, amikor Jean-Luc eltemette az apját. Önkéntelenül a sír felé rebbent tekintetem, és megriadtam, amikor egy vékony alak felegyenesedett a padon, és intett felém. JeanLuc. – Ça va, Kat? – Hozzám lépett, hogy üdvözöljön. Mindketten idegesen tekergettük a tagjainkat, így végül sikerült elkerülnünk, hogy meg kelljen ölelnünk egymást.

– Sajnálom – szabadkoztam. – Nem akartalak megzavarni.

– Semmi gond. Már épp indulni akartam.

– Sokat jársz ide?

Elvörösödött.

– Ma van apám születésnapja. Reggel arra ébredtem, hogy ő jár a fejemben. Ma lenne hatvanhét. – Csak megállapított egy egyszerű tényt, mégis tapintani lehetett a fájdalmát.

– Annyira sajnálom, Jean-Luc. – Hát, igen. C’est comme ça, alors.[90] – Megvonta a vállát. – És téged mi szél hozott ide?

Haboztam.

– Én csak… szóval érdekel a család története. – Végignéztem a sírköveken. – Bár igazából azt se tudom, hol kezdjem. Nagyobb ez a hely, mint amilyenre emlékeztem.

– Azt hiszem, a családodat valahol arrafelé találod. – Egy távoli sarok felé mutatott, amit öreg gesztenyefa borított árnyékba. – Megmutathatom, ha szeretnéd.

Követtem a temetőn át, közben próbáltam nem megbámulni hosszú lábát, ahogy az utat rója.

– Itt is van. – Szürke kőből emelt szerény családi kriptára mutatott. A réztáblán a CHARPIN felirat állt, a csúcsos tető hangsúlyos keresztben végződött.

– Saját kriptánk van?

Megvonta a vállát.

– A családod régóta itt él.

Az építmény oldalait elborították a táblák, melyek két évszázadra visszamenőleg, egészen az 1865-ben elhunyt Jean-Pierre Auguste-ig megörökítették az itt élt Charpinek emlékét.

– Egy konkrét személyt keresel? – tudakolta Jean-Luc. – A dédszüleimet. Nem a dédnagyapámat, Édouard-t, aki a háború idején egy munkatáborban halt meg, mert az ő maradványait sosem kaptuk vissza, de talán a dédnagyanyámat…

Jean-Luc megérintett egy emléktáblát.

– Ez az? Marie-Hélène? Édouard szeretett felesége. Született 1903-ban, meghalt 1926-ban…

Levegő után kaptam.

– Nem látsz olyat, hogy… Virginie? vagy Hélène? Vagy a nagyapámat, Benoît-t?

– Hm. Non. – Hátrébb lépett a kriptától, és tanulmányozni kezdte a távolabbi táblákat. Úgy kavarogtak a gondolataim, hogy beleszédültem. Hol van Virginie?

Hol van Grandpère Benoît? Tudtam, hogy dédanyám a háború után halt meg, nagyapám halálára pedig még emlékeztem is tizenkét éves koromból. Lehetséges lenne, hogy bizonyos családtagok nem itt vannak eltemetve? Valahogy nem tűnt logikusnak.

– Hé! – kiáltott fel Jean-Luc a gesztenyefa mellől.

Amikor odaértem hozzá, az egyszerű padra mutatott, melynek sötétkék festése rég összerepedezett és lepattogzott. A hátoldalára szegezett emléktáblán ezt olvastam:

– Ezt kerested? – kérdezte Jean-Luc. Reszketve beszívtam a levegőt, ahogy visszanyeltem meglepő erővel feltörő könnyeimet.

– Azt hiszem. – Eddig sem tűnt lehetségesnek, hogy életben lenne, mégis úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágott volna a bizonyosság.

– Szegény lány. Néhány hónappal a felszabadulás után halt meg. – JeanLuc a mutatóujjával megérintette a dátumokat. – A rokonod volt?

Bólintottam.

– A nagy-nagynéném, aki… – Hogyan is folytathattam volna? Aki kollaboráns volt? Akinek lenyírták a haját? Aki szégyent hozott a családra?

Torkomra forrtak a szavak, mintha megnémultam volna. Csak hagytam, hogy kicsengjen a mondat, ami esetlenül lógott a levegőben, mint egy karácsonyfa letört ága.

Jean-Luc arckifejezése elsötétült.

– Aki? Összerezzentem rideg hangjától, de mielőtt bármit válaszolhattam volna, folytatta: – Tudod, én csak próbálok udvarias lenni. Kifejezni az érdeklődésemet.

Ezt csinálják a barátok, n’est-ce pas?

Teljesen átforrósodott az arcom.

– Fel sem merült bennem, hogy a dolgaimban vájkálnál, csak ez elég bonyolult. – Sokkal nyersebben hangzott, mint ahogy magamban elterveztem.

– Miért jöttél vissza, Kat? – élénkült fel hirtelen. Tudtam, éreztem a hangnemén, hogy nem a temetőre érti, hanem Meursault-ra.

Burgundiára. Franciaországra. – Belegondoltál valaha is, mi történt a távozásod után? Egyszerűen nyomod veszett. Így! – Csettintett az ujjaival.

– Anélkül, hogy kicsit is törődtél volna azokkal, akik itt maradtak, különösen velem.

– Ez nem igaz – tiltakoztam. – Különben is, most már biztosan te is jó döntésnek tartod. Nézd csak meg, hogy virágzik a birtokod…

– Nem. – Egy izomszál megfeszült a nyakán. – Én csak azt látom, mekkora idióta voltam, amikor azt hittem, hogy a szerelem elég egy igazi

kapcsolathoz. Most már tudom, hogy kompromisszum kell hozzá. Áldozat. Elköteleződés. Mindaz, amit te sosem adhattál meg nekem.

– Én? – szökött magasba a hangom. – És mi van veled? Jobban kötődtél ehhez a helyhez, mint bármihez vagy bárkihez, a legkevésbé hozzám. Ez a terroir… – Úgy köptem felé az utolsó szót.

Viszolyogva csóválta a fejét.

– Ha még most sem érted, akkor hiába is próbálnám elmagyarázni.

Dühödten néztem a látóhatár felé. Rövidültek a nappalok, a nap máris kezdett lebukni.

– Tudod, mit? Ne is fáradj. Sötétedés előtt haza akarok érni, és ennek úgysincs semmi értelme.

Szóra nyitotta száját, hogy tovább vitázzon, de amikor begomboltam a kabátom, ellágyult az arca.

– Legalább hadd vigyelek haza – ajánlkozott.

– Inkább gyalogolok.

– Ugyan már, Kat. Tudod, milyen messze van. Szürkület előtt nem érsz oda.

– Te csak ne becsülj le – csattantam fel, azzal sarkon fordultam, és rohamléptekben útnak indultam.

Egy dologban igazat kellett adnom Jean-Lucnek. Mire elértem Heather és Nico házát, az ég kobaltkékre sötétedett, és felvillantak az első csillagok.

A felhajtón láttam barátaim autóját, ezért megacéloztam magam az újabb nehéz beszélgetésre. A Jean-Luckel folytatott vita legalább egy időre elterelte a figyelmem Walkerról, de most már nem volt mit tenni: be kellett vallanom a ballépésemet.

Amikor benyitottam, a kölykök éppen a tészta ideális formáján vitáztak.

– Spagetti!

– Nem, a spagetti tök hülyeség!

– Mamiiii, azt mondta rám, hogy hülye!

– Nem is!

Elhalkult a hangjuk, ahogy beszaladtak a nappaliba.

Heather arca egészen kigyúlt, amikor meglátott. Ettől csak újult erővel lángolt fel a bűntudatom.

– Hé, Kate! Egész nap nem láttunk!

– Szia. – Húztam az időt azzal, hogy gondosan felakasztottam a kabátom.

– Kate! – Nico csoszogott be zoknis lábán a konyhába. – Hiányoltunk az ebédnél.

Elpirultam.

– Igen, kicsit elragadott a hév a cave-ban, és úgy döntöttem, inkább kihagyom.

– Aha – élénkült fel. – Találtál valami érdekeset? Les Gouttes d’Or, peutêtre?

– Ott még nem tartok. – Beharaptam az ajkam. – Viszont el kell mondanom valamit. Totálisan elcsesztem.

Heather leengedte a kezében tartott narancslevet. Nico átkelt a konyhán, és a karomra fektette a kezét. Én pedig vettem egy nagy levegőt, mielőtt a lehető leggyorsabban és legpontosabban beszámoltam Walkerről és a hiányzó füzetről.

– Az egész az én hibám – értem a végére. – Annyira sajnálom, hogy megtörtént. – Kényszerítettem magam, hogy a szemükbe nézzek.

– Bántott téged? – akarta tudni Nico. – Mert, ha igen, esküszöm, én… – Ökölbe szorította a kezét.

– Nem, nem, semmi ilyesmi nem történt. Őszintén szólva, még azt se tudom, hogy szándékosan csinálta-e.

Heather elsurrant a férje mellett, és átkarolta a vállam.

– Ahogy te is mondtad, nem tudni pontosan, mi történt. Talán csak egy egyszerű baleset. – Ütemesen paskolgatta a hátam.

– Bruyère-nek igaza van – bólintott Nico. – Ne spekuláljunk, amíg nem beszéltél Walkerrel. Szükséged van a füzetre ahhoz, hogy folytasd a munkád odalent?

– Nem igazán. – Hátrébb léptem, és megtörölgettem a szemem. – Mindent átírok egy Excel-táblába. Ahogy megbeszéltük.

Nico látható megkönnyebbüléssel fújta ki a levegőt.

– Majd ráérünk aggódni Walker miatt, ha eljön az ideje. – Kinyitotta a hűtőt, hogy elővarázsoljon egy palack bort. – Nesze. – Poharat kerített, és töltött egy kortyot. – Ettől majd jobban érzed magad.

Az a fura, hogy a behűtött chardonnay-től tényleg jobban éreztem magam.

– Nekilátok a vacsorának. – Heather kinyitott egy konyhaszekrényt. – Tészta? – kérdezte, miután felmérte a készletet.

– Segítek. – A mosogatóhoz léptem, és elkezdtem megtölteni egy fazekat.

– Mondjuk el Kate-nek, mi mire jöttünk rá. – Nico kiemelte a műanyag zsákot a szemetesből. – Ma délután bementünk a mairie-re, hogy kikérjük Hélène dokumentumait. Sajnos az ügyintéző nem találta az acte de décèsjét.[91] Azt mondta, a hetvenes években volt valami tűz, amiben sok irat megsemmisült.

Heather közbekotyogott: – Szóval még az is lehet, hogy életben van!

Megráztam a fejem.

– Nem lehet. Délután elmentem a temetőbe. Láttam Hélène emléktábláját. 1944-ben halt meg, nem sokkal a felszabadulás után.

– Aha. Hát, kár. – Heather megvonta a vállát.

– Hélène anyját is oda temették – tettem hozzá. – Az viszont fura, hogy egyetlen más rokonunkat sem temették oda. Se Virginie-t, se Benoît-t.

– C’est vrai – bólintott Nico. – Tizenkét éves voltam, amikor Grandpère Benoît meghalt, és Mâconban temették el az anyja, Virginie mellé. Még emlékszem a temetésére. Órákat ültünk a forró kocsiban, de a Maman akkor sem engedte, hogy letekerjük az ablakot.

– Grandpère Benoît… – Megdörgöltem a szemem, ahogy próbáltam visszaemlékezni. Én nem voltam ott a temetésen. Anyám egyedül utazott haza rá.

– A minap szóba került, hogy Benoît sosem beszélt a háborúról, annyira boldogtalan gyerekkora volt – tűnődött el Heather –, de vajon Hélène-t sem említette?

Nico megrázta a fejét.

– Soha. A te mamád? – fordult felém.

– Nem. Mindhárman elnémultunk. A hátteret betöltötték a nappaliból átszűrődő rajzfilm hangjai.

– Azt hiszem… – Nico a borosüvegért nyúlt, és töltött magának egy kis pohárkával. – Szóval megkérdezhetnénk az apámat.

– Ja, persze – nevetett fel Heather. – Mert a múltkori beszélgetésünk is olyan jól alakult…

Nico beletúrt a hajába, majd összeráncolt homlokkal meredt a pinceajtóra.

– Ami azt illeti, talán ideje lenne elmondani a családnak, mit találtunk a cave-ban.

Aznap este hosszú időbe telt, hogy elaludjak. Miután végre sikerült, A Tesztről álmodtam – abban a visszatérő lidércnyomásban minden alkalommal tovább szaporodtak a kóstoláshoz használt poharak, ahogy elkezdtem megválaszolni egy kérdést. „Bordeaux, jobb part”, firkantottam le, majd, amikor felemeltem a tekintetem, hogy megszagoljam a mintát, további öt borospohár bukkant fel az asztalomon, azután tíz, tizenöt, harminc, hatvan. Az óramutató egyre sebesebben pörgött, ahogy kétségbeesett igyekezettel kóstolgattam a borokat, és minél lázasabban forgattam őket a pohárban, annál több csepp hullt a tesztlapomra. A telefonom életre kelt, Jennifer küldött üzenetet: Bordeaux, bal part!

Izzadt a tenyerem. Mit keres itt egyáltalán a telefonom? És ha meglátja a vizsgabiztos? Ha csalással vádol? A telefon máris újabb üzenettől rezgett. Megint Jennifer írt: Csak egy tipp: C’est pas Graves!;)[92] Felkaptam az asztalról, és zsebre vágtam, de tovább vibrált az egyre újabb üzenetektől, hogy elvonja minden figyelmem. Bzzzz, bzzzz, bzzzz. Nem hagynád végre abba? Behunytam a szemem. Jennifer, gondoltam, hagyd abba! ELÉG! BZZZZ, BZZZZ, BZZZZZZZZZZ! Verítékben úszva ébredtem. Szívem zakatolása minden mást elfojtott, így beletelt néhány pillanatba, amíg rájöttem, hogy a zaj valóban a mobilom felől jön, ami ott rezeg az éjjeliszekrényen. Felvettem, és megnyomtam a gombot, hogy életre keltsem a kijelzőt.

Nem fogadott hívás Walkertől.

Nem fogadott hívás Walkertől. Üzenet Walkertől:

„Hé. Bocs, csak most láttam, hogy kerestél. Megnéztem, és lehet, hogy tényleg rossz füzetet hoztam el – ebben nincs egy esszé se. Azt nem tudom, hogy zöld vagy piros – mondtam már, hogy színvak vagyok? Visszaadom, amint megjöttem Párizsból. Nemsokára!”

Színvak? Ez most komoly, vagy így próbálja fedezni magát? Egy hosszú pillanatig tovább meredtem a szavakra, a szobát beteges fénybe burkoló kijelzőre, azután megnyomtam a gombot, hogy elsötétüljön és elnémuljon a telefon. Átfordítottam a párnám, és hűvös pamutjára fektettem az arcom. Próbáltam visszaaludni, de a gondolataim folyton visszatértek a nap eseményeihez – előbb Walker akciójához, majd a JeanLuckel folytatott gyors vitához. Csak hánykolódtam, forgolódtam, s ahogy behunytam a szemem, fura színes alakok kavarogtak előttem. Nem is értettem, amíg rá nem jöttem, hogy könnyektől nedves az arcom.

[89] Sajtot? Desszertet?

[90] Ez már csak ilyen.

[91] halotti bizonyítványát [92] Nem Graves az!

1942. JÚLIUS 16.

Cher journal!

Salétrom. Faszén. Kén. Csupán három összetevő, de ha megfelelő arányban elegyítik, már csak egy szikra kell a pusztításhoz. Rose-zal úgy döntöttünk, elkészítjük a lőport, ami iránt oly romantikus érzelmeket táplál. „A legkorábbi robbanószer! – lelkendezett. – A kínaiak már a kilencedik században ismerték!” Az igazság az, hogy ez a legegyszerűbb megoldás.

Kis mennyiségnél sikerrel jártunk, s így visszatekintve, szerintem épp ez volt a gond: túlzott önbizalom töltött el bennünket. Madame Grenoble rendelkezésünkre bocsátotta a különféle elemeket és a hozzávalókat – köztük a ként és a salétromot (csak ragaszkodott hozzá, hogy ez utóbbit tudományos nevén, kálium-nitrátnak hívjuk) –, s bár sosem hagyott minket magunkra a laboratóriumban, néha egy-egy pillanatra kilépett a folyosóra, hogy szót váltson egy másik tanárral, vagy elhozzon valamit az irodájából. Rose-zal ilyenkor lázas sietségben kimértük a mennyiségeket a kénből és a salétromból, azután a porokat pergamenborítékba zártuk. Később, a cabotte-ban, belle-mère-em mozsarában porítottuk, és kis bádogdobozba töltöttük a faszenet, amit aztán a legközelebbi laborgyakorlaton pontosan ki is mértünk. Tekintve a szűkös időre és egyéb lehetőségekre, így is három hetünkbe telt egyetlen kockacukornyi lőpor előállítása. A cabotte mögötti tisztáson tettük próbára: Rose hozzáérintette a gyufát a kanóchoz, azután mindketten biztos távolságba menekültünk. A szikrák olyan magasra kilőttek, hogy felpattantunk a kerékpárunkra, és eszelős ütemben hazatekertünk – rettegtünk, hogy a németek is meglátják, és kiküldenek egy járőrt, járjon utána a jelenségnek.

Ezután már nem azon töprengtünk, képesek vagyunk-e újra megcsinálni, hanem azon, hogy miképp. Pontosabban szólva: honnét kerítünk annyi ként, amiből használható mennyiségű lőport nyerhetünk? Stéphane valahogy szerzett salétromot egy helyi charcutiertől[93] – egy mogorva kis embertől, aki már nem sok hasznát vette, hiszen

alig maradt füstölni való húsa. Sikerünknek csak a kén hiánya vetett gátat.

– Megpróbálhatnánk ellopni a szertár kulcsát – vetettem fel egyik nap, amikor a lycée felé tartottunk.

– Lehetetlen – nyögött fel Rose. – Madame G. ki nem engedné a kezéből.

Rose-nak igaza volt. Madame G. úgy őrizte azt a kulcsot, ahogy a börtönőrök Fresnes-t, ahol a Résistance vezetőit tartották fogva.

– Különben is – folytatta Rose –, észrevetted már, hogy feljegyez minden apró tételt, amit kihoz a szertárból? Akár egytized grammot is?

Ha bármit ellopnánk, nagy bajba kerülnénk. Ez reménytelen.

– Nem az – erősködtem összeszorított fogakkal. Csak még nem találtunk rá a megoldásra.

Bár eleinte elégedetten szemlélte haladásunkat, az utóbbi hetekben Stéphane is türelmetlenebbnek tűnt. Számos probléma zavarta a köreinket: tisztának remélt, mégis felhős éjszakák, hiányzó hamis iratok, s mind közül a legszörnyűbb: Bernard letartóztatása. Igen, Bernard-t, a piaci nyerészkedőt letartóztatták. Két hete senki sem látta, amióta bilincsben elvitték az anyjától. Azóta pengeélen táncolunk, és rettegünk attól, hogy a Gestapo megkínozza, és mindent megtud rólunk.

Mindeddig semmi sem történt, Dieu merci, de mindenki nagyon ideges.

Bosszús. Mindnyájan azok vagyunk, de legfőképp Stéphane, aki merész tervet sző Bernard kiszabadítására, ehhez pedig szüksége lenne egy bombára.

– Lopjátok el azt a ként – parancsolt ránk. – Cselekednünk kell, mielőtt elküldik Drancybe, vagy ami rosszabb, Lengyelországba. – Mindenki megborzongott. Lengyelország munkatáborokat jelentett. Lengyelország halált jelentett.

Igen ám, de mit tehettünk? Valahányszor eljöttünk a laboratóriumból, ellenőriztem a szertár ajtaját, hátha nyitva felejtette, de nem. Kínos gonddal zárta mindig.

Tegnap délután is megérkeztünk a szokásos laboratóriumi gyakorlatra, ám amint a szobába léptünk, tudtam, hogy valami nincs rendjén. Madame G. az asztalánál ült, egy papirosra meredt, és alig

nézett fel, amikor megjelentünk. Rose-zal nekiláttunk elrendezni az eszközöket, eldöntöttük, hogy aznap a sós víz hidrolízisével foglalkozunk.

– Mince! – morgolódott Rose. – Ammónia kellene az egyik gyenge bázishoz. – Bizonytalan pillantást vetett Madame G. felé.

– Megkérdezem. – Lecsusszantam ülőkémről, és a tanítónk felé indultam, de őt annyira lekötötte az olvasnivalója, hogy akkor sem vett észre, amikor hátulról már egy méterre megközelítettem. Tekintetem lesiklott az előtte fekvő papirosra, valamiféle levélre.

Mi, a történelem, irodalom és természettan elkötelezett tanítói, akik kötelességünknek érezzük diákjainkba oltani a szabadság és tolerancia szeretetét, ezúton kinyilvánítjuk, hogy küldetésünkhöz méltatlannak érezzük, amikor arra köteleznek minket, hogy diákjainkat elvigyük a Le Juif Suss[94] című filmre…

Mielőtt tovább olvashattam volna, Madame G. a papirosra húzta egyik osztálykönyvét, és felém fordult, hogy metsző pillantást vessen rám.

– Öö… excusez-moi,[95] Madame. Esetleg kaphatnánk egy kis ammóniát a kísérlethez?

– J’arrive[96] – felelt bosszús hangon, mire visszaoldalogtam a helyemre.

Néhány pillanattal később a Madame felkelt, én pedig csatlakoztam hozzá, és illő távolságból néztem, ahogy kinyitja a szertár ajtaját. Épp kinyújtott kezembe adta az üveget, amikor Madame Bernard, egykori irodalomtanárunk bedugta fejét az ajtón.

– Eugénie, esetleg volt alkalma elolvasni a petíciónkat… – Észrevett, ahogy ott álltam a szertár ajtaja mögött. – Pardon, je m’excuse – szabadkozott. – Azt hittem, egyedül van. Majd később visszajövök.

– Non, non, c’est bon.[97] – Madame G. felkapta a papirost az asztalról, és kolléganője után sietett. – Beszéljük meg inkább az osztályban. – Hallottam, ahogy sugdolózásuk elhalkul a folyosón.

– Egy petíció – árultam el Rose-nak. – Nem hajlandók elvinni a diákokat arra a förtelmes antiszemita propagandafilmre. Ő azonban mutatóujjával a levegőt bökdöste.

– A szertár – sziszegte. – Nem zárta be.

Egy pillanatig nem moccantam. Azután erővel mozgásra késztettem tagjaimat, kinyitottam az ajtót, és kutatni kezdtem a polcokon a sulfate feliratú üveg után. Hol lehet? Végül, egész a mennyezetnél, kiszúrtam egy üvegedényt, benne a porral, melynek színe a megzápult tojássárgájára emlékeztetett. Levettem, de mielőtt még visszatérhettem volna az asztalhoz, hogy a táskámba csempésszem, Madame G. hangját hallottam a folyosó felől.

– Merci! – kiáltotta. Ajtó csapódott. Cipősarkok kopogása közeledett.

– Vite![98] – suttogta Rose hatalmasra nyílt szemmel, ahogy Madame G. lépteinek hangja kitartóan erősödött. Rose felemelte a karját.

Gondolkodás nélkül, a lehető legszerencsétlenebbül hajítottam el az üveget, az meg csak ívelt felfelé, csak fel, fel, fel a Bunsen-égők felett, azután le, le, le… Olyan rettenetesen céloztam, hogy szegény Rose-nak szinte vetődnie kellett, hogy elkapja, de végül diadalmasan a levegőbe emelte az üveget, azután kapkodva elrejtette a háta mögé, mielőtt Madame G. betoppant az ajtón. Úgy reszketett a lábam, alig tudtam megállni, de sikerült karba tennem a kezem, és közönyt színlelve a falnak támaszkodnom.

– Történt valami, amiről tudnom kellene? – hasított bele Madame G. hangja a levegőbe.

– Non, Madame – feleltük kórusban.

Tekintete üres kezem felé rebbent. Mielőtt még Rose-hoz fordulhatott volna, rátámaszkodtam a legelső padra.

– Ó! – kaptam levegő után. – Bocsánat… hirtelen úgy elfogott a szédülés. – Botladozva elindultam, mire Madame G. előrelépett, és megragadta a karom.

– Üljön le egy pillanatra. Kér egy kis vizet? – A széke felé terelgetett.

Néhány pillanat múltán Rose is csatlakozott hozzánk.

– Ettél valamit ebédre? – Legyezgetni kezdett egy füzettel. – Tudom, ez az éhség, olyan borzalmas… c’est affreux. Engem is elő szokott venni a gyengeség.

– Jól vagyok, ça va. – Behunytam a szemem, és kényszerítettem a szívem, hogy lassabban verjen. Amikor újra felnéztem, mindketten rám

meredtek. – Jól vagyok – ismételtem meg, miközben lassan felálltam, és visszaindultam a helyemre.

A hátralévő időben Rose-zal csak suttogva váltottunk pár szót, miközben elvégeztük a kísérleteket. Madame G. dolgozatokat osztályozott az asztalánál, tolla fürgén szántotta a lapokat. A munkára összpontosítottam, ami megnyugtatott, így mire végeztünk és mindent visszatettünk a helyére, már nem éreztem olyan borzalmasnak a terror szorítását a torkomon.

Mielőtt távoztunk, szokás szerint megálltunk Madame G. asztalánál, hogy elköszönjünk.

– Merci, Madame. Au revoir.

– Au revoir – felelte anélkül, hogy felnézett volna.

Már kis híján elhagytuk a termet, amikor a következő mondata kilőtt nyílvesszőként utolért minket.

– Tudják, én kerülök bajba, ha bármi hiányzik innét – jegyezte meg.

Megdermedtünk az ajtóban, de Rose visszafordult, és én is kényszerítettem magam, hogy kövessem a példáját. Madame G. letette a tollát, és felnézett ránk. A bűntudat olyan erővel ragadott torkon, hogy levegőt se kaptam. Madame Grenoble mindig oly nagylelkűen ránk szánta az idejét, és sosem vonakodott segíteni – hogy is sodorhatnánk veszélybe? A csend kínosan hosszúra nyúlt, mielőtt észrevettem, ahogy a Madame tekintete a csillag felé rebbent, amit Rose a kabátjára varrva viselt. Eszembe jutott az asztalon látott petíció, és éreztem, ahogy feltolul bennem az indulat.

Próbáltam a lehető legőszintébb arcot vágni.

– Természetesen sosem vinnénk el semmit – közöltem édes hangon. – Tudja, hogy bennünk megbízhat.

– D’accord – bólintott lassan, de továbbra is felhős arccal.

Kényszerítettük magukat, hogy lassan távozzunk, és úgy sétáljunk végig a folyosón, mint akinek az égvilágon semmi gondja. Minden pillanatban vártam a futva közeledő lépteket, Madame G. felcsattanó hangját, és a vállamra lehulló kéz markolását, de csak kiléptünk a kapun, áthaladtunk az udvaron, és elértük a kerékpárjainkat. Búcsút mondtunk

egymásnak, aztán eltekertünk. Rose vállán pedig ott lógott a táska, durva vászna mögött a meglapuló kénes üveggel.

De én még most is aggódom: tényleg megúsztuk?

1942. JÚLIUS 22.

Gyötör a félelem. Hol lehet Rose? Egy hete nem láttam, nem is üzent.

Nem jött el a laboratóriumba – Madame G. mélyen gyanakodott, amikor azt állítottam, hogy beteg –, azután a gyűlésen sem jelent meg, pedig azelőtt egyet se hagyott volna ki. A többiek sem tudnak róla, az otthonába pedig nem merünk elmenni. Noha próbálja leplezni, érzem, hogy Stéphane is aggódik. Még a börtönbeli titkos kapcsolatánál is tudakozódott… de hát csak hallottuk volna, ha letartóztatják?

Nem tudok nem arra gondolni, hogy a kén miatt fogták el. Madame G. jelentette fel? De hát akkor engem is elővettek volna, nem? Ezek a gondolatok kergetik egymást a fejemben körbe-körbe, ezek gyötörnek és vonják el minden figyelmem. Ma még az is előfordult, hogy elejtettem egy teljes tálnyi zabkását. Hatalmas csörömpölés közepette tört szét, hogy minden kiömöljön a padlóra. A Madame kis híján letépte miatta a fejem, míg a fiúk már sírtak éhségükben. Úgy érzem, mintha összezárulnának körülöttem a háború falai: nemcsak a félelem, az éhezés, a nélkülözés, de ez a vég nélküli bizonytalanság – és a bűntudat. Meddig mehet így tovább, mígnem összeroskadok a teher alatt?

1942. JÚLIUS 24. Üzenetet kaptam Rose-tól, hogy találkozzunk a szokott helyen, a Bouzaize folyóra néző parkban. Egy órát vártam, de nem jött senki. Ma visszatértem ugyanabban az időpontban, csak vártam és vártam, amíg végül felbukkant valaki: Stéphane.

– Mit csinálsz? – kérdeztem, ahogy magához vont.

– Úgy teszünk, mint a szerelmesek – suttogta, és lehajtotta a fejét.

Borostája összekarcolta az arcomat, ahogy megcsókolt, eleinte lágyan, azután egyre hevesebben, ami meglepetésként ért. Miután végül

különváltunk, addig kapaszkodtam belé, amíg már rá mertem bízni magam a lábamra.

– Viens![99] – mormolta, ahogy átkarolt, és a padhoz vezetett.

– Hol van… Simone? – Még épp időben jutott eszembe Rose fedőneve. – Rettenetes. Folyton azt kérdezem magamtól, miért loptuk el azt a ként.

Nem szabadott volna ekkora kockázatot vállalnunk. – Ahogy a vállához simultam, feltörtek belőlem az elfojtott érzelmek: a szorongás és a felhevültség, amit a váratlan csók váltott ki belőlem, amíg már azon kaptam magam, hogy zokogok.

– Tiens. – A zsebébe túrt, és felém nyújtott egy meglepően tiszta zsebkendőt. – Simone és a családja biztonságban van.

– Ó, hála istennek. – A megkönnyebbüléstől újra sírni tudtam volna, de inkább kifújtam az orrom, és összeszedtem magam.

– A múlt héten kaptunk egy fülest, így sikerült elrejtenünk őket, mielőtt még a Gestapo eljött értük. – Egyenesen maga elé meredt. – Egyébként jól gondoltad. A kén terelte rá a gyanút. Az a professeur… nem tudtad, hogy viszonya van egy német tiszttel?

– Madame Grenoble-nak? – kaptam levegő után. – De hát férjnél van!

– Háborúban furcsa kapcsolatok szövődnek. – Stéphane megvonta a vállát. – Écoute, Marie, figyelj nagyon. Simone és a családja egyelőre biztonságban van, de ki kell juttatnunk őket, amint lehetséges.

Hallottad, mi történt a múlt héten a Vel’ d’Hivben?

– De hát az Párizs! – A BBC beszámolt róla, hogy az éjszaka közepén több ezer zsidót – nemcsak férfiakat, mint eddig, de nőket és gyerekeket is – szállítottak autóbusszal a Vélodrome d’Hiverbe, a fedett párizsi körpályára. Napokig tartották őket ott borzalmas körülmények között, mielőtt az internálótáborokba kerültek. Papával elborzadva hallgattuk a hírt, pedig még csak néhány részlet szivárgott ki.

– Itt is ez lesz. Összegyűjtik őket. Nemcsak a férfiakat, hanem mindenkit… egész családokat. – Stéphane karja megfeszült a vállamon. – Egy forrásunk szerint napokon belül elkezdődik. Simone és a szülei, a testvére… mind szerepelnek a listán, s most, hogy a tanárod bevádolta Rose-t, csak még veszélyesebb a helyzetük. Próbálunk hamis iratokat szerezni nekik, hogy délre menekülhessenek.

Addig csavargattam kezemben a zsebkendőt, amíg elfehéredtek az ujjbegyeim.

– Délre?

– Simone apjának a családja az Egyesült Államokban él. Ha elérnék Portugáliát, esélyük lenne eljutni New Yorkba. Ha engem kérdezel, már hónapokkal, ha nem évekkel korábban el kellett volna menniük. Most viszont egy biztos helyre lenne szükségük, ahol határozatlan ideig várhatnak, amíg nem kerítünk nekik iratokat.

– A birtokra gondolsz – mondtam ki lassan.

– Apád egyértelművé tette, hogy egy ideig fel kell hagynia a tevékenységével, de a körülmények…

– Persze hogy hozzánk kell jönniük – szakítottam félbe a legnagyobb magabiztossággal, amit ki tudtam préselni magamból. Miközben mostohaanyám rideg arca most is ott lebegett a szemem előtt. – Ne aggódj, gondom lesz rá. – Meredten néztem a folyót, ahogyan az alga nagy zöld felhőket bontott a vízfelszín alatt, s erről eszembe jutott, amikor Rose-zal először ültünk le ide tervezgetni és szervezkedni.

Lehetséges, hogy csak egy éve történt? Mintha egy másik életben csináltuk volna.

– Merci, ma chère Marie. Te mindig gondolsz másokra. – Karja ellazult a vállamon, de nem húzódott vissza.

– Tudod, ugyanígy az apámat is megkérdezhetted volna. Ő is igent mondana. Mi értelme volt kockáztatni, hogy együtt lássanak minket?

– Látni akartalak. Tudom, hogy halálosan rettegsz.

– Ezt meg ki mondta neked? – ráncoltam össze a homlokom. Csakis veled osztom meg a félelmeimet, cher journal, senki mással, még a papával sem.

– Nem kellett mondania senkinek. Én is rettegek, képzelem, mit érezhetsz te. – A fejem tetején nyugtatta állát, s egyáltalán nem éreztem úgy, mintha csak szerepet játszana. Egy múló pillanatra behunytam a szemem, és úgy tettem, mintha valóban átlagos szerelmespár lennénk, egy átlagos nyári napon, amikor egy átlagos lány ajkai még mindig az első csóktól bizseregnek. Csak hát… túl veszélyes lett volna tovább

időzni, ezért kivontam magam az öleléséből, mielőtt egy efféle léhaság veszélybe sodor minket.

1942. JÚLIUS 29.

Itt vannak mind a négyen. Végül könnyebben ment, mint vártam, mert a papával megállapodtunk, hogy egyszerűen nem szólunk a Madame-nak Rose-ról és a pincében rejtegetett családról. Igen, Isten bocsássa meg, de egyenesen a képébe hazudunk, ha ez kell ahhoz, hogy a Reinachok biztonságban kijussanak.

Vasárnap reggel azt mondtam a Madame-nak, hogy lázam van, ezért nem megyek vele a templomba. Papa már jó ideje nem jár misére, így könnyedén elhajthatta a kordét, majd visszafelé már a zsákok alá rejtett Reinach család is vele utazott. Becsempésztük őket a pincébe, még mielőtt a Madame a fiúkkal hazajött volna ebédelni. A grippe[100] abból a szempontból is hasznos ürügynek bizonyult, hogy eltehettem az adagomat a négy menekültnek. Azóta is lejárok az élelemmel, friss vízzel, ágyneművel és egyéb holmival, amilyen gyakran csak merek.

Noha a szülei és a testvére sztoikus közönyt tanúsítanak, én nagyon aggódom Rose miatt. Csúnyán köhög, amihez a hideg és nyirkos pince is hozzájárulhat. Nemegyszer kapom azon, hogy meggörnyed az erőfeszítéstől, úgy próbálja magába fojtani ugatását. Nyugtatgat, hogy kezd visszatérni az ereje, én mégis féltem a közelgő megpróbáltatásoktól – számtalan megerőltető kilométer Spanyolországon át, majd tovább Portugáliába, majd onnét is tovább, át az óceánon. Ami a legjobb körülmények között is hatalmas megerőltetés lehet, és a mi körülményeink távolról sem jók.

Ma reggel, amikor kiszedtem a tyúkok alól a tojást, egyet a zsebembe rejtettem. Azt tervezem, hogy a vacsoránkkal együtt megfőzöm, és később leviszem Rose-nak. Azt mondja majd, hogy ez túl sok, de tudom az igazat – hogy nem elég, soha nem lehet elég.

1942. AUGUSZTUS 27.

Azért fogtam bele ebbe a naplóba, hogy feljegyezzem a tényeket, hát most is ezt teszem, még akkor is, ha mindinkább elviselhetetlennek

érzem a dokumentálás terhét. Közben pedig újra meg újra átforgatom agyamban a történteket, minden rettenetes részletet, és azon töprengek, mit kellett volna másként csinálnom.

Természetesen tudtam, hogy a kockázat minden nappal csak növekszik, amit Rose családja a házunkban tölt, de négy hamis iratot akkor sem könnyű beszerezni. Így hát a napok egy hétté nyúltak, azután jött a második hét, majd a harmadik, a Reinachok pedig némán bujkáltak a pincénkben, ahonnét csak akkor jöhettek ki a napvilágra, ha a Madame a fiúkkal elhagyta a házat. Mire megkaptuk az irataikat, a teliholdtól éjszaka is nappali világosság támadt, ezért úgy döntöttünk, várunk még két hetet a fogyó holdig, hogy azután a papa a sötétség leple alatt elvezethesse őket a következő biztonságos házig.

Miután eltelt egy teljes hónap, a papa azt is eldöntötte, hogy a Reinach családnak muszáj fürdőt venni.

– Nem nézhetnek ki úgy, mint az üldözöttek – jelentette ki. – Azzal rögtön elárulnák magukat. – Kivártuk, amíg a fiúk átmentek a szomszédba, a Madame pedig elvonult az egyik pokoli Cercle du patrimoine találkozóra (igen, cher journal, én sem tudom elhinni, de továbbra is zajlanak – hát milyen öröksége maradt Franciaországnak?).

Felhívtam a pincéből a családot, hogy fürödjenek meg, ők pedig magukhoz vették váltóruhájukat, mielőtt kisorjáztak a ruhásszekrényből, és felvonultak az emeleti mosdóba.

Madame Reinach ment elsőként, azután Rose és Théo, majd miután végeztek, csatlakoztak hozzánk a konyhaasztalnál. Papa bort töltött – „Ez erőt ad”, mondta –, mielőtt nekiállt elkészíteni a főtt krumpliból, tojásból és a pitypang zöldjéből álló, egyszerű ebédet. Mire Monsieur Reinach végzett a fürdővel, mind egészen felvidultunk. Nyitva hagytam a hátsó ajtót, hogy a könnyű szél átjárja a házat, felborzolja az abrosz szélét, és az ablakpárkányon álló gyümölcskosárból felénk hordja a barackok édes illatát.

Hatalmas ostobaság volt.

Előbb látott meg minket, mint mi őt. Vidám társalgásunk elfedte közeledésének hangjait, így a Madame perceken át zavartalanul figyelhetett minket az ajtónyíláson át. Nem moccant, nesztelenül

hallgatózott, így egyikünk sem ébredt rá a jelenlétére, csak, amikor karcsú alakjával kitöltötte az ajtót. Árnya az asztalra vetült, a konyhából hirtelen kiszökött minden levegő.

– Ó, chérie. Korábban jöttél. Micsoda szerencse! – A papa kierőszakolt magából egy mosolyt. – Gyere, csatlakozz hozzánk te is. Kérlek.

A Madame a konyhába lépett. Furcsa kifejezés ült az arcán, amilyet még sosem láttam, pedig évek óta figyeltem: az eltökélt harag, keményen és hidegen, akár a márvány.

– Emlékszel még Rose-ra, n’est-ce pas? – kérdezte a papa. – Hélène-nel együtt jártak a lycée-be. Ők itt a szülei, Monsieur és Madame Reinach, valamint a fivére, Théodore. Épp most ebédelünk. Léna – fordult felé –, hozz egy terítéket a belle-mère-ednek.

– Édouard. – A Madame szinte úgy köpte ki a papa nevét. – Beszélni akarok veled a salonban. Most. – Azzal kicsörtetett a konyhából, még csak vissza se nézett.

– Hogyne, chérie. Pardon. – Papa szabadkozó mosolyt küldött a Reinachok felé, mielőtt követte feleségét a szomszéd helyiségbe.

Hirtelen a lélegzetvétel is nehezünkre esett. Vetettem egy pillantást a Reinachokra, és láttam, hogy ők is mind holtsápadtak.

– Ugyan, igyunk még egy kis bort – biztattam őket. – Mindjárt kész a krumpli. – Kapkodva összevágtam a salátát, kivettem a krumplit a forró vízből, és helyére tettem a tojásokat. – Kezdjük el, mielőtt kihűl minden.

A papa nem bánja. – Mindenképp beléjük akartam diktálni egy kis ételt arra az esetre, ha a Madame kidobná őket a házból.

A szalonból kihallatszott a hangjuk, torzan az elfojtott indulattól.

Madame: – Mit keresnek itt ezek az emberek? Mit keresnek az én konyhámban?

Miért eszik az én ételem?

Papa: – Nincs benned irgalom, Virginie? Ezek az emberek a lányod barátai.

Hátat fordítanál nekik? Hogy nevezheted magad kereszténynek?

Madame: – A lányom? Nekem nincs lányom. És azok az emberek… hogy engedhetted be őket az otthonunkba? Hogy vagy képes tárt karokkal

fogadni őket? Te is tudod, Édouard, hogy eddig félrefordítottam a tekintetem, de azok legalább nem voltak zsidók! – Az utolsó mondatnál a Madame felhagyott minden színleléssel, tébolyult haraggal sikította világgá a szót. Elfordultam az asztaltól, hogy ne kelljen látnom Reinachék arcát.

– El kell hagyniuk ezt a házat – jelentette ki a Madame teljes hangerővel.

– Nem is maradnak itt, chérie. Csak a fogyó holdra várunk. Amint eljön az első sötét éjszaka…

– El kell hagyniuk ezt a házat – ismételte meg a Madame, ezúttal halkabban. – Vagy elmegyek Michelért az állomásra, és megkérem, hogy távolítsa el őket. Remélem, még nem felejtetted el, hogy az unokaöcsém csendőr.

Szédelegtem. Színes foltok úszkáltak a szemem előtt, aztán rájöttem, hogy levegőt venni is elfelejtettem. Madame Reinach is úgy festett, mint aki menten elájul: minden szín kiszaladt az arcából, hatalmasra kerekedő, sötét szeméből csak úgy sütött a pánik.

– Csak néhány napot adj… addig nem biztonságos. Kérlek, Virginie, csak még egy-két napot, hogy ne legyen olyan világos.

– Nem! – szökött fel újra a Madame hisztérikus hangja. – Ma éjjel el kell menniük! – Dübörgő léptek hallatszottak a lépcsőn, majd egy becsapott ajtó dörrenése. A szóváltás véget is ért.

Mostanra mindenki étvágya elment, de azért kiszedtem az ételt, és arra biztattam a Reinachokat, hogy egyenek.

– Ki tudja, mikor jutnak újra meleg ételhez – erősködtem, mire kényszeredetten magukhoz vettek néhány falatot, azután visszamentek a pincébe, hogy összekészítsék a holmijukat. Amint felálltak az asztaltól, újabb adag krumplit és tojást tettem fel, aztán feltúrtam a konyhaszekrényt, hogy összeszedjek minden morzsát, amit csak magukkal vihetnek.

Kilenc órára besötétedett, de a papa egészen éjfélig várt.

Könyörögtem, hogy engem is vigyen magával, de meggyőzött, hogy nélkülem nagyobb biztonságban lesznek.

– Nem ismered az utat, ma choupinette – mutatott rá. – Ha úgy hozza a sors, hogy menekülnünk vagy bujkálnunk kell, legalább miattad ne kelljen aggódnom.

A pincében köszöntünk el, hogy ne ébresszük fel a testvéreinket, akik odafent aludtak. Előbb Monsieur Reinachot öleltem meg, azután Madame Reinachot. Mindkettőt arcon is csókoltam, azután megszorongattam Théo karját. Végül megöleltük egymást Rose-zal.

– Ha ennek vége, eljössz majd hozzánk New Yorkba – ígérte. – Egy amerikai egyetemen fogom megszerezni a diplomámat, és elvárom, hogy te is velem tarts.

– Les États-Unis! – kiáltottam fel. – Sosem tanulok meg rendesen angolul.

– Ugyan, c’est facile[101] – horkant fel Rose. Amerikai beszédet mímelt: – Há dú jú dú béjbi? – Kissé hisztérikusan kacagtunk össze.

– Mennünk kell. – Papa sötét sapkát húzott, és állig gombolta fekete kabátját. – Éjfélkor van őrségváltás, azt kell kihasználnunk.

Hangtalanul bementünk a konyhába, ahol még egyszer megigazították az öltözéküket, és vállukra vették málhájukat.

– Ne aggódj, ma choupette – suttogta nekem a papa. – Mostanra százszor is megjártam ezt az utat. C’est rien.[102] – Karjába zárt, és gyors csókot nyomott a fejem búbjára. – Reggelire megjövök. Tegyél félre egy bögrével abból a förtelmes árpakávéból, d’accord?

Kipréseltem magamból egy mosolyt, és bólintottam.

Papa intett, hogy kapcsoljam le a konyhai lámpát, azután kinyitotta a hátsó ajtót, majd mind az öten kisorjáztak a nyirkos éjszakába. Az elvadult fű elfojtotta lépteik zaját, így alig hallatszott más a tücsökciripelésen kívül. A holdfénytől ezüstben fürdött a táj. Bárhogy próbáltak az árnyak közt maradni, sokáig láttam a kis csapatot a szőlősorok között, amíg végül eltűnt a lankán.

Képtelen lettem volna aludni. Holmi kötéssel foglaltam le a kezem – olajos tapintású gyapjúból kezdtem új zoknit –, de annyi hurkot elvétettem, hogy végül lebontottam és újrakezdtem az egészet. Amikor a nyugtalanság már minden erőmet felemésztette, az asztalra fektettem a

karom, rá a fejem, és behunytam a szemem – ha a papa korábban visszatérne, itt várok rá.

A fiúk ébresztettek a kiáltozásukkal, szokásos reggeli civódásukkal, hogy ki mosakodjon elsőként. Tompán lüktetett a nyakam és zsibbadt a kezem, amíg a vér vissza nem tért belé. A sötétítő mögött tejfehér fény szüremlett át a kerti fákon, a nappali órája elütötte a hetet. Fél óra múlva odaülünk a reggelihez. Papa hamarosan megjön.

Kerítettem egy öl fát, életet csiholtam az előző napi parázsba, majd megtöltöttem a kannát, és feltettem főni a kását. Megkönnyebbülten adtam át magam ezeknek a rutinszerű feladatoknak, addig se kellett az agyamban zsongó kérdésekkel törődnöm. Felettem lábdobogás és újabb kiáltozás hallatszott, mire felsiettem az emeletre, hogy segítsek felöltözni a kisöccseimnek.

– Léna, j’ai faim! – kiáltott fel Albert, amint meglátott.

– Te mindig éhes vagy, cochon.[103] – Benoît a mutatóujjával megbökte testvére hasát.

– Most már elég, fiúk! Feltettem a zabkását, néhány perc múlva kész lesz. – Vetettem egy pillantást a Madame ajtajára, és meglepve láttam, hogy tárva-nyitva. A tükör előtt állt, éppen a haját tűzte fel. Ibolyakék selyemruháját viselte magas sarkú cipővel, bár selyemharisnya helyett be kellett érnie azzal, hogy egy-egy vonalat húzott a két vádlijára.

– Ó, Hélène, hát itt vagy. Vigyáznál a fiúkra ma reggel? Édouard-ral szeretnék étkezni. – Ahogy megemelte a karját és igazított a frizuráján, orromat megcsapta a parfümje – Chanel No. 5 –, ami felhőként úszott körötte a levegőben.

Biztosan bűntudata van a tegnapi miatt, gondoltam, miközben kínkeservvel belebújtattam Albert lábát a zokniba.

– Persze – feleltem.

– Merci! – csiripelte.

Nyolc óra lett, mire felöltöztettem a fiúkat, leszaladtam a konyhába, és megmentettem a kását, mielőtt reménytelenül odakozmált volna, majd főztem egy híg pótkávét, és megterítettem a reggelihez. A fülemet hegyeztem, miközben kikanalaztam nyomorúságos kásaadagomat, és figyeltem, ahogy a testvéreim esznek. Amikor a Madame kiürítette a

kávés kannát, minden zokszó nélkül feltettem egy másikat, a mosogatóba hordtam a tányérokat, cipőt húztam, és elkísértem a testvéreimet a szomszédba. Mindeközben végig ezt mondogattam magamban: A papa otthon lesz, mire visszatérek. A papa otthon lesz, mire visszatérek. Amikor visszatértem, a Madame-ot a salonban találtam, elegánsan kinyúlva a bársony chaise longue-on, de a papát továbbra se lehetett látni.

Tíz óra. Tizenegy. A papa sehol.

Ebédidőben magamba diktáltam egy hideg krumplit, azután kerékpárral kimentem a szőlőbe. Ugyanarra tekertem, amerre néhány órája a papa mehetett Reinachékkal, de ha tudtak is a hollétükről, a szőlőtőkék megtartották maguknak a titkukat. Késő délután tértem haza és rontottam be a konyhába, abban a meggyőződésben, hogy az asztalnál találom a papát, amint összegyűri és a tűzhelybe tuszkolja újságját.

Az ajtónyitódásra a Madame is leszaladt az emeletről. Megnyúlt az arca, amikor meglátott.

– Ó, te vagy. Én is csalódott voltam, amiért nem találtam otthon a papát, de ez egyszer uralkodtam a hangomon.

– Bocsánat. – Lehajtottam a fejem, és kisurrantam a konyhából.

– Hélène. – Követett azt előtérbe, és felnézett rám a lépcső lábától. – Hol van. – Nem kérdésnek szánta.

Megráztam a fejem, és feljebb léptem egy fokot.

– Ne mondd, hogy nem tudod! Tudom, hogy mindent tudsz. Olyanok vagytok ti ketten, mint a tolvajok, folyton sugdolóztok a hátam mögött!

– Virginie – fordultam felé. – Én is aggódom érte. Ha tudnám, hol van, elmondanám. – Önkéntelenül is megremegett a hangom.

– De ilyenkor már itthon szokott lenni! Még sosem csinált olyat, hogy nem jött haza. Azok miatt van, igaz? Megmondtam, hogy sosem szabadott volna idevenni őket. Segített nekik, és most megtörtént a létező legrosszabb. Itt maradtam egyes-egyedül! – Tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett.

Meredten néztem, s bárhogy aggódtam, eltöltött a viszolygás attól, hogy szemernyi részvétet sem érez mások iránt.

A Madame leeresztette kezét, és felém emelte könnyektől szúrós pilláit.

– Most mihez kezdünk?

Kezdünk?, gondoltam.

– Csak egy dolgot tehetünk. – Visszafordultam a lépcső felé. – Várunk.

Két nap telt el – két keserves, gyötrelmes nap, amikor a szívem kihagyott egy ütemet, valahányszor megcsikordult egy kavics vagy ajtó –, de a papa nem tért vissza. Ekkorra a Madame már az ágyat nyomta, állig betakarózott, vizes borogatást tett a homlokára, és rám rivallt, ha a fiúk kicsit is felemelték a hangjukat. A második nap végén már felért egy megkönnyebbüléssel, amikor Michel eljött hozzánk. Én nyitottam ajtót a kopogtatására – a fiúk a kertben játszottak, a Madame szokás szerint a szobájában feküdt –, de ha meg is lepte a felbukkanásom, nem adta jelét.

– Bonsoir – köszönt szenvtelen arccal. – Itthon van a nagynéném?

– Édouard? Maga az? – A Madame csak úgy szaladt lefelé a lépcsőn.

Kétnapnyi ideg-összeroppanás után egészen viaszos lett az arca, bár arra azért gondot fordított, hogy kifésülje és kontyba fonja a haját, csak a homloka körül hagyott egy-két szertelen tincset. – Ó, Michel! Micsoda meglepetés.

– Ma tante, bonsoir. – Arcon csókolták egymást.

– Kérsz egy teát? – tudakolta a Madame. – Egy pohár bort? Hélène – vetett felém éles pillantást –, hozz valami harapnivalót az unokaöcsémnek.

– Non, non, c’est bon – hárította el Michel a kínálást. – Esetleg beszélhetnénk valahol bizalmasan?

A Madame-nak elkerekedett a szeme.

– Hát persze! Gyere, menjünk be a salonba. – Széthúzott függönyök és felvert párnák zaja hallatszott emelkedő és süllyedő hangjuk hátterében.

Miért jöhetett Michel? Vajon tudott valamit a papáról? Hallanom kellett, mi mondandója van, nem hagyatkozhattam arra, hogy a Madame majd tolmácsolja. Kibújtam fatalpú cipőmből, a salon nyitott ajtajához settenkedtem, és megálltam féloldalt, hogy bentről ne láthassanak.

– Tatie, attól tartok, rossz hírem van – kezdte Michel. – Az urát…

– A bácsikádat – tette hozzá a Madame.

– Édouard-t két nappal ezelőtt feltartóztatták a járőreink. Késő éjszaka volt, és azt állította, hogy csak sétál egyet, de mi tudjuk, hogy egy csapatnyi zsidót készült átkísérni a demarkációs vonalon.

A Madame levegő után kapott.

– C’est pas possible.[104] – Tudott arról, hogy ilyesmit forgat a fejében?

– Non – vágta rá a Madame habozás nélkül.

Hosszú csend lett, míg én a lélegzetem is visszafojtottam, úgy vártam a folytatást.

– Hol van most? – kérdezte végül a Madame. – A beaune-i börtönben? Láthatom?

– Attól tartok, nem. – Michel megköszörülte a torkát. – Mint mondtam, zsidókat próbált kimenekíteni, amikor elkapták.

Haladéktalanul internálótáborba küldték őket, és velük Édouard-t is.

– De hát ő nem zsidó! Ez valami szörnyű félreértés! Biztos el fogják engedni.

Michel zavartan topogott.

– A hatóságok nem válogatnak, Tatie, de még ha rá is jönnek, hogy rossz helyre került… akkor is csak átviszik máshová. Nem fog többé hazajönni.

A Madame zajos könnyekben tört ki, míg az én szívem a torkomban dübörgött.

– De hát mi lesz velünk nélküle? – jajveszékelt a Madame. – Hogy maradunk így életben?

Nem hallottam Michel válaszát, de különben sem vágytam másra, csak hogy magam legyek. Harisnyás lábbal felsurrantam a szobámba, leültem az asztalomhoz, és csak néztem, ahogy a délutáni fény elhalványul az égen. A papa elment. Rose elment. Théodore, Madame és Monsieur Reinach… mindenki odalett.

Végül lépteket hallottam az előtérben, majd néhány perccel később láttam, ahogy Michel elkerekezik. A karomra ejtettem a fejem, és belegondoltam, látom-e még valaha az apámat. Könnyek patakzottak az

arcomon, fojtogattak minden erejükkel, amíg már az arcom is belesajdult – a szemem, a fogam, az állam.

Annyira magukkal ragadtak az érzelmek, hogy nem figyeltem fel a Madame-ra, csak, amikor már ott állt a szobám ajtajában.

– Felteszem, kihallgattad a beszélgetésünket. – A klumpát tartotta a kezében, amit az előtérben hagytam.

Bólintottam, és próbáltam visszanyelni a zokogásom.

– A papa… papa… Annyira félek, Virginie. Olyan rettenetesen félek…

Hamuszürke arccal és összepréselt ajkakkal meredt rám, szeméből csak úgy sütött a gyűlölet.

– Azelőtt kellett volna gondolnod rá, mielőtt beengedted ide azokat az embereket – közölte fagyos hangon. Üres tekintettel meredtem rá, ahogy próbáltam megemészteni a szavait.

– Azokat az embereket? Én engedtem be őket?

– Te hoztad be őket az otthonunkba! Te sodortál minket veszélybe! És most nézd meg, mi lett az otthonommal és a férjemmel. Elégedett vagy magaddal, Hélène? Most örülsz? – Teli torokból rivallt rám. – Mert az egész a te hibád. Minden a te hibád! – Mielőtt védekezhettem volna, hozzám vágta a klumpáimat, egyiket a másik után. Előbb a homlokomat találta el, azután az orromat – a vérem eggyé vált a könnyeimmel.

Három nap telt el azóta, cher journal. Az első három nap életem hátralévő részéből. Csak a fiúk miatt tudom még folytatni. A kisöccseimnek táplálék kell. Úgy mutatják ki félelmüket, hogy egymással civódnak, és ellöknek, ha közéjük próbálok állni, de az éjszaka közepén bemásznak az ágyamba. Egész idő alatt egyszer sem láttam előbukkanni a Madame-ot a szobájából, bár késő éjjel mindig hallom a zokogását.

Nem tudom biztosan, hogy az apámat siratja-e, vagy inkább önmagát.

1942. SZEPTEMBER 23.

Múlt éjjel belopództam a papa irodájába, és addig csavargattam a rádió keresőgombját, amíg rá nem találtam a BBC-re. Figyelmesen hallgattam a híreket, és végigültem a személyes üzeneteket, még ha teljes zagyvaságnak találtam is őket. Jeannak hosszú a bajsza. Yvette szereti a nagy

répákat. Paul finom dohányt szív. Noha tudtam, hogy lehetetlen, mégis önkéntelenül azon tűnődtem, hogy az egyik üzenet a papának szól.

Valahogy hallja, talán a szökést tervezgeti?

Végül erőt vett rajtam a bánat. Lekapcsoltam a rádiót, aztán felmentem a szobámba, hátha most nem kerül el az álom, mint hetek óta. Telten és fényesen világított a hold, ezért résnyire nyitva hagytam a sötétítőt, hogy megnyugvást meríthessek kitartó jelenlétéből. Végül elaludtam, de valamikor hajnaltájt morgó hangra riadtam. Égzengés?

Nem, állhatatosan szólt, mint egy motor duruzsolása. Mire kikémleltem az ablakon, a repülőgép már távol került – és ezernyi röplap örvénylett az égen.

Mi volt ez? Tudni szerettem volna. Fittyet hányva a kijárási tilalomra, ami szürkülettől virradatig az otthonunkba parancsolt minket, átsurrantam a házon, ki a hátsó ajtón, a szőlőbe. A sziklás talaj bökte csupasz talpam, de alig éreztem, miközben a legközelebbi röplaphoz szaladtam, és felkaptam a földről.

Egy vers, a címe Liberté.[105] Nem is csak vers – igazi óda. A szabadsághoz. Az erőhöz. A reményhez. Nemcsak olvastam, hanem valósággal ittam a szavakat, és suttogva addig ismételgettem őket, amíg be nem vésődtek a szívembe.

Jel lehet? Emlékeztető… intelem… imádság? Ahogy újra és újra elolvastam a sorokat, a papa hangján hallottam őket – a papáén, aki mindig konokul megőrizte a tartását.

Papa, ott vagy valahol?

[93] hentestől [94] Jud Süss [95] Elnézést kérek [96] Mindjárt megyek [97] Nem, nem, most jó.

[98] Gyorsan!

[99] Gyere!

[100] influenza [101] nem nehéz [102] Semmiség.

[103] kismalac [104] Az nem lehet.

[105] Szabadság

12. fejezet A délután három óra Franciaországban a tea és keksz ideje. Ma lapsang souchong teát iszunk, ezt a sötét borostyánszínű, ködösen zavaros főzetet, hozzá sápadt aranyszínű vajas kekszet majszolunk, melynek szélei ropogós bronzra pirulnak és porszerűen finom morzsává omlanak… de még ez a párosítás sem vitte kísértésbe a Heather és Nico nappalijában összegyűlt kis csoportot. A Charpinek székük szélén ültek, szögegyenes háttal, bokában keresztezett lábbal, és egyetlen morzsa sem haladt át az ajkaik között.

A tűzhely mellől figyeltem, ahogy Heather és Nico hiába körözött a megrakott tálcákkal. A kanapén nagynéném, Jeanne ült, aki egyenest a coiffeuse-től jött barackszínű tupírjával, mellette Philippe bácsi szürke és zord arccal, karba tett kézzel. Chloé fekete gyászmadárként gubbasztott a kanapé karfáján. Férje, Paul a közeli székben ült, és alig leplezett türelmetlenséggel simogatta telefonja kijelzőjét.

Egyedül anyám nem tudott ideutazni ilyen rövid idő alatt. Jellemzően gyors és lényegre törő választ adott e-mailemre: „Bocs, Katherine, meghalni se érek rá. Ui.: Tartsd magad távol a családi intrikáktól.”

Néhány pillanatig eltűnődtem az utolsó mondaton – miért említette a családi intrikákat, amikor én egy szóval se tettem?

Nico végül visszatért a kandallóhoz.

– Mindenkinek köszönöm, hogy idefáradt – kezdett bele. – Tudom, hogy kíváncsiak vagytok, mi lehet ennyire fontos, ezért nem is kerülgetem a forró kását. – Nagy levegőt vett. – Néhány hete Kate és Bruyère nekiláttak, hogy rendbe tegyék a cave-ot, a házunk alatt húzódó pincét. – Vetett egy pillantást Philippe bácsira, akinek egy arcizma se rezzent. – Többhétnyi munka után valami egészen hihetetlen dolgot fedeztek fel. A cave egyik sarkában áll egy régi ruhásszekrény, melynek

hátsó oldalán titkos átjáró nyílik. – Leírta a titkos pincét: „Mint Aladdin barlangja”, csak régi borokkal, „némelyik a huszadik század legnagyszerűbb millésime-eiből”.

Chloé levegő után kapott.

– Mióta lehetnek ott?

Nico habozott.

– Évtizedek óta. Nem tudjuk biztosan, de talán az 1940-es évektől.

– Gondolod, hogy a második világháború idején rejtették el? Újabb rövid habozás.

– C’est possible[106] – felelt végül Nico.

Chloé homloka gondosan megformált kis redőkbe ráncolódott.

– Mais c’est incroyable![107] Hetven éve ülünk egy ekkora kincsen, és nem is sejtettük. Hogy lehetséges ez?

– A háború idejéből származhat – szólalt meg Jeanne néni. – Sok efféle legenda kering. Nemrég olvastam egy Renoirról, ami egy dordogne-i padlásról került elő.

– Nos, nyilvánvalóan a háborúból maradt – horkant fel Paul. – A kérdés inkább az, ki rejtette el.

– Grandpère Benoît? – vetette fel Chloé.

– Ő még kisfiú volt akkoriban – rázta a fejét Paul. – Csakis a dédszüleitek lehettek.

Chloé végiggondolta a dolgot.

– A dédapánk munkatáborban halt meg, tehát akkor még 1942 előtt rejthette el a bort.

– Az a helyzet – köszörülte meg a torkát Heather –, hogy ez bennünk is felmerült, és…

– Elég! – tört ki Philippe bácsi. – Úgy pletykálkodtok itt, mint a vénasszonyok. Hát nincs bennetek tisztelet a dédszüleitek emléke iránt?

Nem becsülitek semmire a család nevét? – Zord pillantással végigmért minket, mielőtt felállt a kanapéról, és öles léptekkel átkelt a szobán, hogy megálljon Nico mellett. – Hallgassatok ide! Ez nyilvánvalóan érdekes felfedezés, amire sokan érthető izgalommal tekintetek, de mint a család és a birtok patronja, az én kötelességem őrködni örökségünk felett, ami azt jelenti, hogy nagy elővigyázattal kell eljárnom. Bárcsak

haladéktalanul értesítettetek volna erről az állítólagos cave secrète-ről. – Sötét pillantást vetett Nicóra. – Miután ez nem történt meg, határozottan azt kell kérnem, hogy vessünk véget ennek a beszélgetésnek, amíg nem ismerek minden részletet. Egy későbbi időpontban majd értekezünk róla.

Merci. – Miután kimondta az utolsó szót, kurta biccentéssel elbocsátott bennünket.

Chloé engedelmesen lecsusszant a kanapé karfájáról, és már vette is a kabátját. Paul farzsebébe tuszkolta iPhone-ját, és ugyanazzal az elegáns mozdulattal sálat kerített a nyakára. Heather nekiállt összeszedni a teáscsészéket, Nico pedig a segítségére sietett. Jeanne néni beletúrt a táskájába. Csak én maradtam mozdulatlanul, összegömbölyödve a kandallónál. Ahogy ott ültem és láttam néma megadásukat, perzselő harag tolult fel bennem. Igen, Philippe bácsi a család pátriárkája, de ez feljogosítja arra, hogy zsarnokként uralkodjon rajtunk? Gondolkodás nélkül felpattantam.

– Attendez, tout le monde! – kiáltottam. – Várjatok… csak egy pillanatra… kérlek.

– Mi az, Katreen? – Philippe bácsi meg se próbálta leplezni bosszúságát.

Vettem egy nagy levegőt.

– Bácsikám – kezdtem békítő hangnemben –, tudja, milyen nagyra tartom. – Meghajtottam a fejem. – Ám ebben az esetben minden tiszteletem ellenére muszáj ellentmondanom. – Egy pillanatra elhallgattam, és görcsösen csavargattam az ujjaimat. – Úgy vélem, minden jelenlévőnek joga van tudni erről a titkos pincéről, és jogunk van ahhoz is, hogy együtt döntsük el, hogyan tovább. Mindnyájan Édouard Charpin leszármazottai vagyunk, ami azt jelenti, hogy az öröksége mindnyájunk közös ügye.

– Hát persze – csattant fel Philippe bácsi. – Egyetértek ezzel, ahogy bármely francia bíróság is tenné, de ettől még jogom van arra, hogy én igazgassam a birtokomat!

– A birtokunkat – igazítottam ki.

Philippe bácsi arca kővé dermedt.

– Az fel sem ötlött magában, hogy csak a családomat próbálom védeni?

Chloé az apjához fordult.

– Te tudtál erről a cave-ról, papa?

Nagybátyám megrázta a fejét.

– Sejtelmem sem volt róla. Nem is a cave-ról van szó, hanem… – Torkán akadtak a szavak.

– Hanem Hélène-ről – mondta ki helyette Nico.

– Ki az az Hélène? – kérdezte Chloé és Paul egyszerre.

– Dédapánk lánya. – Nico könyörgő pillantást vetett az apjára. Philippe bácsi mostanra teljesen kővé dermedt, mozdulatlanul meredt a szőnyeg elnyűtt rojtjaira. Akkora csend lett, hogy hallani lehetett a hajópadló nyikorgását, amikor áttettem a súlyom egyik lábamról a másikra.

– Mindenkitől elnézést kérek… Papi… je m’excuse. – Heather lépett elő a szoba végéből. – Sajnálom, de megvan az oka, hogy sosem beszélünk Hélène-ről. A rettenetes oka, n’est-ce pas? A háború végén azzal vádolták, hogy… – Habozott, mielőtt kimondta a szót. – Hogy kollaborált. – Fojtott hangon beszélt, csak tekintetében villant meg az elfojtott indulat.

Paul felkapta a fejét. Chloé a döbbenettől alig kapott levegőt. Jeanne néni maga elé meredt.

– Papa – fordult Chloé az apjához. – Igaz ez?

– Oui. – Philippe bácsinak a válla is megereszkedett. – A felszabadulás után azzal vádolták Hélène-t, hogy kollaboráns volt. Nem sokkal ezután meg is halt.

– Miért nem mondtad el? – Chloé arcából minden szín kiszaladt, leszámítva két lángoló foltot. Még sosem láttam ilyen felindultnak.

– Én… – Philippe bácsi megköszörülte a torkát. Mire újra megszólalt, elfátyolosodott a szeme. – Az apám sosem beszélt Hélène-ről.

– Mégis tudtál róla – erősködött Nico. – Hogyan?

Nagybátyám összefonta karját a mellkasán, de még így is láttam, mennyire reszket a keze.

– Tíz vagy tizenegy éves lehettem. Az iskolában volt néhány fiú, egy dühös és erőszakos banda, akik ránk szálltak, rám és Céline-re. – Biccentett felém. – Kate anyja egyenesen gyűlölte őket. Collabóknak csúfoltak minket, azt mondták, a nénikénk a nácik szajhája volt.

Mondtam az édesanyjának, hogy hagyja őket, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elmondja apánknak. Papa eleinte azt kérte, hogy ne törődjünk

velük, majd megunják, és kipécéznek valaki mást, de amikor ez nem történt meg, és én is panaszkodni kezdtem, ránk parancsolt, hogy soha többé ne hozzuk szóba Hélène-t. Azt mondta, szégyent hozott a családra. Évekig bántottak minket ezzel, apám pedig soha nem tett és nem szólt semmit. Ebből tudhattuk, hogy igazak ezek a vádak.

Arra gondoltam, hogy anyám egész gyerekkorára rányomhatta a bélyegét ez a gyalázat, ez a letörölhetetlen szégyenfolt. Végre megértettem, miért feszengett minden egyes látogatásán, miért nem vágyott soha arra, hogy visszatérjen ide. Végre megértettem, miért vonakodott Philippe bácsi a legkisebb engedményt is tenni – megnyitni a birtokot a látogatók előtt, létrehozni akár egy weboldalt. Mégis, amikor mindenáron leplezni próbálta a múltat, megfosztotta a családot a lehetőségtől, hogy valaha is továbblépjen a jövőbe.

Lopva végignéztem a jelenlévőkön. Heather a teaszűrővel babrált, arca feszültnek és fáradtnak, ugyanakkor megkönnyebbültnek is tűnt. Nico közelebb húzódott hozzá, hogy a derekára csúsztassa karját. Chloé felületesen, hullámzó mellkassal vette a levegőt. Paul keresztbe font karral, leszegett fejjel állt. Nénikém és bácsikám mozdulatlanná dermedtek, arcukon a rákövült bűntudattal.

Hirtelen reccsenés törte meg a varázst. Egy farönk szikrákat hányva kettéroppant a kandallóban, mire Nico életre kelt, és megigazította a szikrafogót. Azután hátralépett, és végignézett a komor arcokon, amíg a tekintete meg nem állapodott apja görnyedt alakján.

– Mi lenne… – Ellágyultak a vonásai. – Mi lenne, ha innánk egy kortyot az ijedségre?

Philippe bácsi láthatóan megkönnyebbült.

– Bonne idée – bólintott, és a szekrény felé indult, ahol a borospoharakat tartottuk.

– Hozok néhány palackkal a pincéből – ajánlkozott Nico. – Mi legyen, 2011-es?

– Talán valami öregebb – felelte Philippe bácsi.

Nico felvonta a szemöldökét.

– 2009-es?

– Öregebb.

– 1985-ös?

– Mon fils – paskolta meg Philippe bácsi a fia karját –, a ma estéhez az 1945-ös dukál.

Levegő után kaptam. Az 1945-öst a huszadik század egyik legkivételesebb millésime-ének tartották.

– Biztos, bácsikám? – kérdeztem. – Nem túlzás ez?

Kihúzta magát.

– Egyáltalán nem. Megbontjuk az 1945-öst, így tisztelgünk a háború vége és az áldozatok emléke előtt. És iszunk a nagynénémre, Hélène-re.

Túl sokáig tartottuk őt titokban, dédelgettük a szégyenünket és a sérelmeinket. – Tekintetével a szoba túlsó végén ülő Heathert kereste, hogy biccentsen felé. – Ideje elismernünk az igazságot, a múltbéli és jelenbéli tévedéseinket, hogy magunk mögött hagyhassuk őket. És ideje megbeszélnünk a jövőnket, a titkos cave felfedezését. Remélem, Katreen, megosztja velünk, amit kiderített – fordult felém.

– Természetesen – vágtam rá.

Heather apró mosolyt küldött az apósa felé.

– Merci – suttogta.

Sosem hittem volna, hogy ez lehetséges, de miután oly sok órát töltöttem a cave-ban, megszerettem a helyet. Az árnyakba burkolózó, föld alatti kamra, mely egykor oly baljósnak tűnt a csúszómászók, a fény és a levegő hiánya miatt, mostanra a béke temploma lett – csendes és meghitt menedék. Minden reggel leereszkedtem a lépcsőfokokon, és magamba szívtam levegőjét, a nyirkos hűvösséget, ami éppúgy elválaszthatatlan feltétele a bornak, mint a szőlő, a napfény vagy a jó föld.

Ma reggel is azonnal nekiláttam a munkának: elvesztem a palackok között, teljesen beszippantott a számolás és az adatok bejegyzése a zöld füzetbe, amit Walker végül visszajuttatott hozzám. Igen, Walker néhány napja eljött, hogy váltsunk néhány szót – ő megszeppenten szabadkozott, én pedig alig lepleztem kételyeimet. Miután nem lehettem biztos a valódi indítékaiban, úgy döntöttem, elfogadom a magyarázatát, de továbbra is egészséges gyanakvással tekintek a személyére.

Már négy óra felé járt az idő, mire ráébredtem, hogy korog a gyomrom, de már csak egyetlen polc van hátra. Várjunk kicsit. Egyetlen polc? Az egész pincében? Két hónap után lehetséges lenne? Gondosan körbejártam a cave-ot, megvizsgáltam a sorokat, és másodszor-harmadszornegyedszer is kipipáltam a tételeket, míg végül megbizonyosodtam róla, hogy már csak egyetlen sor választ el a titkos pince teljes leltárának elkészítésétől.

Visszafojtott lélegzettel fordultam az utolsó palackokhoz, az utolsó esélyhez, hogy felfedezzem az oly becses Les Gouttes d’Ort. Kihúztam egy üveget és megtörölgettem a ronggyal, mielőtt feltartottam a fénybe. Az első, díszes gót betűkkel írt szó láttán – „Les” – a torkomban dobogott a szívem. Megtörölgettem a címkét, hogy láthassam a folytatást.

Les Caillerets. Nem Les Gouttes d’Or. Akárhová vetődtek azok a palackok – elrejtették, ellopták vagy eladták őket –, számunkra örökre elvesztek. Csalódottan sóhajtottam fel és rebbentettem meg lélegzetemmel az üvegre telepedett pókhálónyi penészfoszlányokat, mielőtt újra lenéztem a címkére. Les Caillerets. Ellágyult a tekintetem.

Ettől ez még a világ egyik legnagyszerűbb bora, ami egy középkor óta művelt, legendás parcellán termett. Más körülmények között egy ritka Les Caillerets felfedezése felért volna egy csodával.

Nem egészen egy hét múlva hazarepülök San Franciscóba.

Visszafoglalom a lakásomat a japán vendégprofesszoroktól, és elhozom a berozsdásodott Volvómat Jennifer háza elől. Jelzem az érkezésem egykori kollégáimnak, amíg nem találok új állást egy új étteremben, megint csak sommelier-ként. Néhány hónap múlva aztán leteszem A Tesztet, és vadul reménykedem abban, hogy ez majd elrepít karrierem következő állomásáig. Közben nyilván hiányzik majd Heather, Nico és a kölykök, a hétköznapi életük és feltétlen ragaszkodásuk a régi otthonhoz. Most, hogy újra rájuk találtam, nem akarom elveszíteni a barátságukat, de talán egy alcatrazi kirándulás vagy a Ghirardelli csokoládék ígéretével sikerül átcsábítanom őket Kaliforniába, hogy meglátogassanak. Mert tudom, hogy én nem térhetek vissza Burgundiába. Túl sok minden köt ehhez a helyhez, ahol a szégyen árnyai és az elveszett boldogság emlékei egyetlen örvénylő, melankolikus köddé szövődnek.

Megírtam az utolsó bejegyzést, összezártam a füzetet, és egy pillanatra még megálltam a cave-ban, hogy belélegezzem a nedvesség, a penész és a titkok súlyos illatát. Azért jöttem Burgundiába, hogy elmélyüljek a borászatban és megszerezzem a tudást, ami eddig kicsusszant az ujjaim közül, de attól tartottam, az elmúlt hetek csak még inkább ráébresztettek arra, hogy mennyi mindent nem tudok. Miután olyan sok mindent megkóstoltam és tanulmányoztam, az itteni borok csak még megfoghatatlanabbnak tűntek – mint az elegáns, de távolságtartó idegenek. Reméltem, hogy ezúttal sikerül megragadnom a hely lényegét – ha csak annyira is, hogy túljussak A Teszten. De most már tudtam, hogy ehhez kevés volt az idő. Ehhez minden idő kevés lett volna.

[106] Lehetséges [107] Hát nem hihetetlen?

Harmadik rész

13. fejezet – Hé, a séf hozzáadta az articsókás-citromfüves carpacciót a kóstolómenühöz. – Becky kezembe nyomta az étlapot. – Attól még jók a párosítások?

– Öö… nem. – Magamba fojtottam egy nyögést. – Át kell írnom az egészet.

– Hát jó… de öt perc múlva nyitunk, szóval most lenne a legjobb, oké?

– Persze – bólintottam, mire tovalibbent.

Harmadik napomat töltöttem a Pongo y Perditában, az új „thaitáliai” étteremben, ami csak nemrég nyílt a Ferry Buildingben. Nem is különbözhetett volna jobban a Courgette-től – hangos volt és trendi, tele a tévés főzőműsorok sztárjaival, akik legszívesebben Johnny Walkerrel párosították az ételt, bár be kell vallanom, hogy én is rajongtam a kaffirlime-os, zöld currys vörös csattogóhal cioppinóért.

Nagyjából két hónapja lehettem itthon, San Franciscóban – elég hosszú ideje ahhoz, hogy magamban ne fordítsak le mindent franciára, mielőtt megszólalok, de nem elég régen, hogy már ne kívánjam a pasztőrözéstől mentes francia sajtot, melynek illata minden étkezés után ott kísértett az orrlyukaimban. Mostanra kihajítottam a felbontott ételízesítőket a hűtőből, és kibányásztam a borosüvegeket a mosogató alól. Kiváltottam a könyvtári olvasójegyem, hogy kölcsönözzek egy rakat könyvet a megszállt Franciaországról és a második világháborúról, hátha sikerül mélyebb összefüggésekben látnom az élményeimet. Jennifer biztatására jelentkeztem a júniusi Tesztre, amitől már csak hat hónap választott el. „Ha addigra nem állsz készen, akkor soha” – jelentette ki. Bár nem éreztem magam késznek – távolról sem –, tudtam, hogy igaza van. Ideje szembenézni a sorsommal: siker és dicsőség, vagy kudarc és újratervezés.

A kiszolgálás ma este is akadozva és döcögve ment. Az étterem alig három hete nyitott, a személyzet koreográfiáján bőven volt még mit csiszolni, hogy olyan gördülékenyen és elegánsan suhanva járják a valcert, mint a Courgette-ben. Az este végére a szokottnál is jobban kimerített, hogy kollégáim bökdöső könyökét és lábamra taposó cipőjét kerülgessem. Miután elzártam öltözőszekrényembe a klumpám és a kötényem, egyenesen hazaindultam. Nem ültem le egy laza műszak utáni italra a munkatársakkal, pedig Becky többször is elmondta, hogy ideje lenne elkezdenem az efféle csapatépítést, nehogy később megbánjam.

Az éjszaka sós ködbe burkolózott, kicsípte az arcom, és összegubancolta a hajam. Borzongva indultam az autóm felé. Amint beültem a volán mögé, nyomban elfelhősödtek az ablakok. Beindítottam a motort, teljes fordulatra állítottam a fűtést, és vártam, hogy kilássak.

Közben végigpörgettem telefonomon az üzeneteimet. Elmosolyodtam, amikor megláttam Heather hosszú e-mailjét. „Szia, Kate! Hogy vagy?” Szinte hallottam boldogságtól egy oktávval magasabb hangját, ahogy a karácsonyról mesélt: „Most először négyesben ünnepeltünk. Elmentünk síelni az Alpokba, és MESÉSEN éreztük magunkat!” Anna legújabb rögeszméjéről: „Képzeld, egy varrógépet kért a Père Noëltől. Én egy tűt se tudok befűzni… tényleg az én lányom?” Thibault éréséről: „Megtanult biciklizni! Igazi kétkerekűn!

Mi jön ezután? A legénylakás?” Nico új keletű fitneszőrületéről: „Jógára jár a mairie-re, és mindenkinek namasztéval köszön.” Még Jean-Lucról is: „Átjött szilveszterezni, és hozott sült fagyit. A kölykök teljesen felpörögtek tőle.” Megfigyeltem, hogy Louise-t nem hozta szóba, de talán csak próbált tekintettel lenni az érzékenységemre. „A legnagyobb újság – folytatta –, hogy nagy előrelépést tettünk panziófronton.” Nicóval azt tervezték, hogy felújítják a konyhát, és kialakítanak az emeleten néhány fürdőt. Már be is adták a kérelmeket. „Papi ajánlott néhány tervezőt. Sosem vallaná be, de szerintem titokban örül, hogy egy kis életet lehelünk a házba. Mindez persze sosem jöhetett volna létre nélküled és a felfedezésed nélkül.”

Philippe bácsi, Nico és én továbbra is kapcsolatban maradtunk, mialatt szép csendben a titkos pince borkészletének értékesítését tervezgették.

„Mint tudod – írta Heather –, Jennifer kapcsolatai szuper hasznosnak bizonyultak. Ha az aukció Londonban lesz, te is átugorhatnál. Ó, és talán örülni fogsz a hírnek, hogy Walker – bármily furcsa – még mindig JeanLuc házában lakik, de állítólag ezen a hétvégén átköltözik egy beaune-i chambre de bonne-ba.[108]” A kocsi levegője hirtelen fojtogatóvá vált. Ahogy felnéztem, láttam a kitisztuló szélvédőt, ezért lekapcsoltam a fűtést, mielőtt átfutottam Heather e-mailjének utolsó bekezdését. „Még valami – írta. – Nem nagy ügy, de talán te vagy az egyetlen, aki igazán érteni fogja. Emlékszel azokra a levelekre, amiket Hélène dobozában, a füzetei között találtunk?”

Felidéztem magamban a megfakult rózsaszín selyemszalaggal összekötött kis csomagot. A leveleket valami Rose küldte Hélène-nek, de nem derült ki belőlük több, mint hogy a két lány kötődött egymáshoz, és a korukhoz képest nyilván rendhagyó módon érdeklődött a tudomány iránt. „Úgy döntöttem, többet is megtudok erről a Rose-ról. Azt gondoltam, talán kapcsolatba léphetek a családjával, hátha megvannak még a levelek, amiket Hélène írt neki. Mint kiderült, nem is kellett túl mélyre ásnom, hiszen Rose és Hélène osztálytársak voltak.” A lányt Rose Sara Reinachnak hívták, tudtam meg Heathertől, és 1940-ben érettségizett a Lycée de jeunes filles-ben. Az annuaire[109] fényképének tanúsága szerint alacsony és vékonyka lány volt sötét, göndör hajjal, Heather figyelmét mégis inkább a neve keltette fel. „A Sara nem közkeletű francia név, hacsak nem volt zsidó, ami nem hagyott nyugodni, tekintve, hogy milyen időkről beszélünk. Rákerestem a neten, és nem találtam semmit, viszont előjött a Holokausztmúzeum oldala, ahol van egy adatbázis a Franciaországból deportált zsidókról. Amikor beütöttem a nevet, két oldalra való Reinach jött elő. Rose a hetes számú. Ott van róla minden.

Születési idő: 1921. március 3. Születés helye: Beaune. Transzport száma: 18. Transzport időpontja: 1942. szeptember 9. Transzport célállomása: Auschwitz.”

Visszagondoltam Rose leveleire, a szétmálló papíron sorjázó kerek, kislányos betűkre, a tudományos alapossággal megírt elemzésekre a

spontán égésről vagy miről. A levelekből nem kaptam róla tiszta képet, de nyilván eszes és eleven lány lehetett. És nagyon fiatal. Borzalmas, hogy ilyen kíméletlenül véget vetettek az életének, hogy így kioltottak és feledésre ítéltek egy ekkora tehetséget. Hélène vajon tudott Rose sorsáról? Vagy… Kéretlen és rettenetes gondolat ötlött fel bennem: talán éppen ő adta fel? Mindig egy ilyen felfedezéstől rettegtem, és most kiderült, hogy talán nem is alaptalanul. Lehetett bármilyen fülledt meleg a kocsiban, fagyos borzongás szaladt végig a gerincemen. Néhány pillanatig mozdulatlanul meredtem a szélvédőre és az utcai lámpákat övező, ködös fényekre, mielőtt visszatértem az e-mailhez.

Beharaptam az ajkam, ahogy elolvastam a levél hátralévő részét. „Kezdem érteni, miért figyelmeztetett minket Papi a szekrényben lapuló csontvázakra. Tudom, én akartam mindenáron megismerni Hélène-t, de az az igazság, hogy lassan bele se merek gondolni, mi következik mindebből. Félre ne érts, nem hinném, hogy titokban kéne tartanunk Hélène-t. Még most is azt gondolom, hogy kötelességem mesélni róla Annának és Thibault-nak, ha majd nagyobbak lesznek, és elvárom, hogy ők is elmondják majd a gyerekeiknek. Ezzel együtt készen állok lezárni a család történetének ezt a gyászos fejezetét. Legalábbis egyelőre.”

A levél végén csak úgy záporoztak rám a kérdések – „Hogy vagy? Hol töltötted az ünnepeket? Milyen az új munka?” –, majd Heather egy sor puszival elbúcsúzott.

A kormányra fektettem a fejem, és az ölembe ejtettem a telefont, amelynek kijelzőjén lassan elhalt a fény. Rettegtem ettől a felismeréstől, és persze semmi sem készíthetett fel erre a gyomorforgató érzésre. Az őseim… antiszemiták voltak. Nem… még ennél is rosszabb. Nácik. Keserű epével a számban téptem fel az ajtót és hajoltam ki, hogy olyan görcsösen okádjak, mintha a család minden felgyülemlett mérgét ki akarnám adni magamból. Hogyan léphetnénk tovább egy ilyen felismerés után? Erőt vettem magamon, hogy lassabban lélegezzek, és engedtem, hogy a tengeri köd lehűtse az arcom. Közben felötlött bennem, hogy mi is olyanok leszünk, mint az előttünk járó nemzedékek: mélyen magunkba temetjük az igazságot.

[108] tetőtéri, kis lakásba [109] évkönyv

1942. OKTÓBER 25.

Cher journal!

Vichy úgy cenzúrázza a Radio Paris-t, hogy az emberek már ezt a kis dalt dúdolgatják: „Radio Paris ment, Radio Paris ment / Radio Paris est allemande” (A Radio Paris hazudik, a Radio Paris hazudik, a Radio Paris német). Csak a BBC ad a Radio Londres útján megbízható híreket Franciaországról, de ezt a jelet is egyre inkább zavarják. Múlt éjjel hosszú ideig hiába vadásztam rá, amíg végül feladtam, aztán lefeküdtem úgy, hogy ettől a kis örömtől is megfosztva éreztem magam. Persze az újságok se állnak másból, csak hazugságból. Minden katonai akció a németek győzelmével zárul – olyanokat írnak, hogy „a stratégiai visszavonulás erőink összevonását célozza” –, ezért a sorok között kell olvasnunk, és kisilabizálnunk a valós helyzetet.

Papa nyolc hete és három napja tűnt el. Nincs róla hírünk – sem Stéphane-tól és a köreitől, sem a Madame gerinctelen kollaboráns barátaitól –, így hát nincs más: várunk. Várunk, és kerülgetjük a papára utaló jeleket, melyek ott vannak mindenütt. Az üres széke az asztalnál.

Az üres csizmája az előtérben. Az üres fogas, ahol a kalapját tartotta. A szőlő lassan kezd elvadulni, nagyon ráférne a téli metszés, de egyedül nem boldogulok. Ami az idei vendanges-t illeti… nos, miután a papa nincs itt, szüret sem lesz. Eladtuk a szőlőt Monsieur Parent-nak, így a birtok történetében először valaki más készít bort a szőlőnkből. Papa elborzadna, ha hallaná, de miután nyáron alig bújt elő a nap, az idei termés amúgy se lenne valami fényes.

1942. NOVEMBER 3.

Folytatódik a Madame crise de nerfs-je,[110] ha annak lehet nevezni, amikor valaki el se hagyja a szobáját. Hetek óta az ágyban, összehúzott függönyök mögött tölti a napjait, csak éjszakára jön elő, amikor elnémul a ház. Reggel mindig hiányzik valami az éléskamrából, és morzsákat találok az asztalon.

A ház légköre olyan nyomasztó, hogy szinte elviselhetetlen. Ezerszer is gondoltam már rá, hogy elmegyek innen. Próbált beszervezni egy újabb réseau[111] – passeurökre van szükség, akik a titkos leszállóhelyekre vezetik az embereket. Élhetnék egy biztonságos menedékben a többi résistant-nal, szabadon kimondhatnám, amit gondolok, nyíltan harcolhatnék az ügyünkért. Igen, veszedelmes lenne – de ó, végre szabad lennék! Szabad minden kötöttségtől! A Madame vádló pillantásaitól! Csak két dolog tart itt. Először is, a fiúk. Ki gondoskodna róluk? A Madame dührohamba lovalja magát, ha csak megnyikkannak, ezért megtanulták, hogy jobb messze elkerülni. Ha elmennék, félő, hogy teljesen elhanyagolná őket. Másodszor, ígéretet tettem a papának. Nem feledtem el, hogy megesküdtem rá: itt maradok és megvédem a birtokot, történjék bármi, s miután a Madame nem képes (vagy nem akar) a vállára venni semmilyen felelősséget, esküm fontosabbnak tűnik, mint valaha. Nem, maradnom kell, amíg a papa vissza nem tér.

Az óra az imént ütötte el a háromnegyed négyet. Muszáj elmennem a fiúkért az iskolába. Azután majd hazajövünk, megpróbálok összekaparni nekik valamit vacsorára, és közben csitítgatom őket, hogy minél kisebb zajjal legyenek, mielőtt mindnyájan ágyba omlunk a kimerültségtől és az éhségtől, amelyet sosem csillapíthatunk.

1942. NOVEMBER 7.

Ma szörnyű hangulatban telt a gyűlés, miután kiderült, hogy két napja eltűnt az egyik futárunk, Agnès. Stéphane szerint a pharmacie[112] előtt tartóztatták fel, táskája bélésében az ellenállás röplapjaival. Nagyonnagyon rosszak a kilátásai, de Stéphane biztosított minket, hogy Agnès bátor és rettenthetetlen, semmilyen körülmények között nem árul be minket, és nemsokára többé-kevésbé sértetlenül elő fog kerülni.

Imádkozom, hogy így legyen, de ha rá gondolok, mintha egy rideg, kemény kő lenne a gyomrom helyén.

Amellett, hogy halálos veszélybe került, Agnès hatalmas űrt hagyott maga után. Az elmúlt hat hónapban erősen megfogyatkozott a számunk, immár egyetlen futárnak kell elvégeznie három ember munkáját. A papa letartóztatása óta meghúztam magam, de most már eljött az idő, hogy

átvegyem e feladatok egy részét, megbízható kis kerékpárommal hozzam-vigyem a környéken a parancsokat és az értesüléseket. „Ha megállítanak, csak mondd, hogy takarmányt gyűjtesz a nyulaknak” – utasított Stéphane. Úgy jöttem el a gyűlésről, hogy egy kötegnyi üzenetet csúsztattam a kabátom bélésébe, azzal a meghagyással, hogy ugyanannyi papirost és tintát hozzak a kapcsolataimtól, amennyit viszek.

1943. JANUÁR 1. Újév napja van, bár nincs mit ünnepelni. Ez is csak egy újabb nap a papa nélkül. Egy újabb év a véget nem érő háborúban. Újra csökkent a fejadag, már csak 1160 kalória naponta, nevetséges mennyiség. Még a gyerekeknek se jut burgonya és tej. Egy diónyi szenet sem kapni, még most is hideg vízben mosunk, hogy spóroljunk a tűzifával. A Madame folyton ráförmed a gyerekekre, amiért túl hangosan játszanak. Benoît csúnyán köhög már mindenszentek óta, Albert-nek kezd karikalába lenni. Még a köreinkből se kapok jó híreket – három hete nem volt gyűlés, csak Stéphane hagyott levelet az egyik titkos postaládánkban, hogy mostantól a boulangerie-nél kezdjem az üzenetek begyűjtését.

Egyre gyakrabban rajta kapom magam, hogy azt kérdezgetem: meddig bírjuk még? Hol vannak a szövetségesek? Mikor jönnek? (Vagy, ami még rettenetesebb: jönnek-e egyáltalán?) Ilyen gondolatok kergetik egymást a fejemben, vicsorognak és csattogtatják a fogaikat, mint a veszett kutyák, amíg pánikba nem lovalom magam. Próbálom megacélozni magam, behunyt szemmel hajtogatom hitvallásunkat: A németek folyamatosan gyengülnek. Szétzúzzák őket a keleti fronton. Jönnek az amerikaiak. Már csak ezt a telet kell átvészelnünk.

Már csak egy telet.

Már csak egy telet.

Már csak egy telet.

Drága Istenem, kérlek, csak ezt a telet éljem túl!

1943. MÁRCIUS 10.

Két napja üzenetet kaptam, hogy találkozzunk az egyik szokott helyünkön, a hordókészítő műhelyében, de amikor becsengettem, senki sem nyitott ajtót. Ahogy az ilyen esetekre megbeszéltük, ma ugyanabban az időpontban visszamentem. Az utca túlsó felén egy vékony lány haladt gyors léptekkel, cipősarka kopogott a járda kövén. Emilienne volt?

Mintha ráismertem volna ellenállótársam sóhajnyi hajfürtjeire, de ő felém se fordult. Becsengettem, csak vártam és vártam, amíg végül eljöttem. A rettegéstől nem jön álom a szememre.

1943. MÁRCIUS 23.

Ahogy ma reggel sorban álltam a boulangerie előtt, egy magas alakot láttam az utca túlsó felén, amint besurrant az hôtel particulier udvarára.

A rongyos kabátot és kalapot nem ismertem, de ahogy megereszkedett a válla… a szívem menten szaporábban vert. Miután megkaptam a kenyerem (negyed cipót!), eltekertem kerékpárommal az épület egykor fényes kékre mázolt, de mára kopott, hámló festésű kapuja előtt, mire egy érdes hang azt suttogta: „Café des Tonneliers. Tizenöt perc múlva.” Úgy reszketett a lábam, hogy a kerékpárra se tudtam felülni.

Gyalogosan mentem el a kávézóba, egyenesen a hátsó helyiség felé haladtam, miközben elkaptam a köreinkben jól ismert tulajdonos, Madame Maurieux tekintetét. Gyógyteát hozott, én meg csak ültem és kevergettem a gőzölgő folyadékot az üres kanalammal (mivel is édesíthetnénk manapság?). Végül egy magas férfialak bukkant fel a pincébe vezető lépcsőn, majd leült velem szemben. Egész arcát elborította fekete szakálla – festette, mint megtudtam –, de sötétkék szeméről így is azonnal ráismertem. Hát nem őt kerestem mindenfelé?

Stéphane volt az.

– Marie. – Biccentett és keresztbe fonta a karját, mintha meg akarna melegedni, noha a kályha, meglepő módon, egészen kellemes melegséget árasztott.

– Hogy vagy? – számoltam a szeme alatt sötétlő karikákat. Sokat fogyott, arccsontjai szögletesen álltak ki a szakálla mögül.

– Látni akartalak, mielőtt… – Eltorzult az arca, ahogy görcsösen ugatva köhögni kezdett, és egy percig abba sem hagyta.

Felé toltam érintetlen csészémet, mire ivott egy hosszú kortyot.

– Mi előtt? – faggattam, miután levegőhöz jutott.

– Csatlakozom a Maquis-hoz – felelte. – A földalatti mozgalomhoz.

Végtelen ürességet éreztem. Egy hónapja, amióta elfogadták a törvényt, a lapok tele vannak a Service du Travail Obligatoire-ról, vagyis a Németországba küldött, francia munkaszolgálatosokról szóló hírekkel.

Sokan megtagadták a jelentkezést, inkább nyom nélkül eltűntek, és csatlakoztak a földalatti ellenállókhoz. Nem lepett meg, hogy Stéphane is ezt tervezi, de amíg nem az ő szájából hallottam, nem tudtam, mennyire függök tőle – mekkora megnyugvást nyújt már az is, ha csak elképzelem őt abban a poros régi nyomdában. A remény, hogy futó pillantást vethetek rá az utcán, vagy talán titkos üzenetet küld… az öröm e parányi szikrái derítették fel sötét napjaimat. Az önsajnálattól görcsös zokogás tört fel belőlem, de még idejében sikerült visszanyelnem.

Stéphane átható tekintettel figyelt az asztal túlsó feléről. Megérintette a karom.

– Várd az üzenetem – suttogta. – Írni fogok.

1943. ÁPRILIS 9.

Furcsa eseményeknek nézünk elébe. Ma reggel eljött hozzánk Madame Fresnes, hogy meglátogassa a mostohámat. Szerintem autóval hozhatták el, és valahol a közelben rakhatták ki, oly makulátlannak tűnt, ahogy áttipegett a kavicsos feljárón: minden hajszála a helyén, arca sápadt és sima volt a friss púdertől.

– Bonjour, kérem, mondja meg Madame Charpinnek, hogy itt vagyok – közölte már az ajtóban, mintha cselédlány lennék.

– Ő… várja önt? – nyögtem ki, miután tudtam, hogy mögöttem áll Albert.

– Biztos vagyok benne, hogy fogad – jött a válasz. Úgy is lett. Amint értesítettem a látogatóról, belle-mère-em közölte, hogy hamarosan lejön.

– Addig vezesd be a salonba! – utasított.

– Egy csésze teát citrommal, merci – rendelt Madame Fresnes, amint kinyitottam az ablakokat, hogy próbáljam kiszellőztetni a salont.

Torkomon akadt egy porszem. Teát? Citrommal? Mégis, melyik háborúban él Madame Fresnes?

– Désolée, Madame – feleltem. – Sok éve nélkülöznünk kell az efféle fényűzéseket.

– Á, igen. – Kicsit értetlenül ráncolgatta a homlokát, de hamar összeszedte magát. – Akkor hozzon egy pohár vizet. Felteszem, vizük még van? – Felvonta a szemöldökét.

Mielőtt felelhettem volna, belle-mère-em jelent meg az egyetlen folt nélküli köntösében és kapkodva kifésült hajjal.

– Joséphine! Micsoda meglepetés! – A páros összeölelkezett, míg én elmentem vízért. Így legalább hallgatózhattam, amikor bevittem.

A konyhában megtöltöttem egy kancsót, és tálcára helyeztem két tiszta pohár kíséretében, majd amilyen csendesen csak tudtam, odalopóztam a salon ajtajához. A sustorgásból csak néha vettem ki egyegy szót.

– Choquée…[113] navrée…[114] semmi hír… teljesen egyedül… teljesen egyedül! – Azután jött a Madame unalomig ismert zokogása. Kivártam néhány pillanatot, mielőtt bekopogtam, és beléptem.

– A fiai érdekében erősnek kell lennie – mormolta éppen Madame Fresnes. – Jót fog tenni, ha visszatér a társaságba. – Felnézett, meglátott, és összeráncolta a homlokát.

– A víz! – jelentettem be, ahogy letettem a tálcát a kis asztalra, kettejük közé.

– Köszönöm, elmehet – utasított Madame Fresnes. – Távozáskor csukja be maga mögött az ajtót!

Vonakodva elhagytam a szobát, ők pedig folytatták a társalgást. Fél órával később Madame Fresnes kilibbent a házból, míg belle-mère-em a nap hátralévő részében dudorászott, és a haját igazgatta. Mire készülhet?

1943. ÁPRILIS 10.

A Madame az imént távozott.

– Madame Fresnes-nél leszek – jelentette be. Néhány perc múlva eljöttek érte autóval. Autóval. Manapság csak a legelkötelezettebb kollaboránsoknak jár autóhasználat. A papa nem látna a méregtől, ha értesülne az árulásáról. Áthatóan erős Chanel No. 5-felhő terjeng az előtérben, és még most is a fülembe cseng a cipősarkak kopogása, ahogy a Madame kivonult az ajtón. Hogyan képes erre? Nem is törődik azzal, mekkora szégyenbe hoz minket az egész falu előtt? Hogyan bír akár egyetlen percig is létezni abban a társaságban? Rettenetes viszolygást érzek iránta, ami úgy fojtogat, hogy levegőt is alig kapok.

1943. JÚNIUS 8.

Cher journal! Életünk különös mintába rendeződött. A Madame még mindig ágyban tölti a napjait, de most azért, mert egész éjszakákra kimarad. A kijárási tilalommal dacolva napnyugta után, néha meg csak pirkadatkor tér haza. Reggelente, amikor lemegyek begyújtani, estélyi ruhája ott hever ledobva a konyhaszéken, és elfeledett luxuscikkektől: cigarettától, parfümtől, konyaktól bűzlik. Ma reggel két doboz szardíniát találtam az asztalon – és ez még nem minden. Sonkát, zsírpapírban. Egy cipót, igazi fehér kenyeret. Egy egész Époisse sajtot, aminek az illatától is összefutott a nyál a számban. A holmik elsőre heves indulatot váltottak ki belőlem. Legszívesebben mindet összetörtem, elégettem, széttapostam volna, de amikor a fiúk meglátták őket, csak úgy ragyogott az arcuk. Benoît rávetette magát a sajtra, levágott egy hatalmas szeletet, és a szájába tömte. Albert, egyem a szívét, előbb rám nézett, és az engedélyemet kérte, csak azután tépte fel a sonka csomagolását és falt fel egyetlen harapással egy jókora darabot. Még ha én meg is fogadtam, hogy egyetlen morzsát nem veszek magamhoz, a kisöcséimtől nem tagadhattam meg ezt a fényűzést.

– Ó, remek, látom, megtaláltátok a finomságokat, amiket nektek hoztam. – A Madame a konyhába libbent estélyi ruhájában, sugárzó mosolyával. Korán kelt, vagy talán le sem feküdt. – C’est bon? Mangez bien, mes puces. Egyetek csak, drágáim. – Megsimogatta Benoît ernyedten lógó fürtjeit.

A fiúk annyira beleélték magukat a lakomába, hogy alig vettek róla tudomást. A Madame elnéző mosollyal gyönyörködött bennük, mielőtt rám vetette tekintetét.

– Nem is eszel, Hélène – állapította meg savanyúbb hangon, mint az ecet.

– Nem vagyok éhes – hazudtam, de hűtlen gyomrom elárult korgásával.

– Hát, én nem úgy hallom. Egy étkezésbe még nem halsz bele.

Senkinek nem mondom el, hogy belakmároztál az ellenség sajtjából. – Megrándultak az ajkai.

– Non, merci. – A mosogatóhoz fordultam, hogy minél messzebb legyek a terülj-terülj asztalkámtól. Nekiálltam feltölteni a kannát.

A Madame közelebb lépett, hogy a fülembe sziszegje szavait.

– Ugyanolyan szánalmas vagy, mint az apád. Ti ketten… éhen is vesznétek, csak rosszul érezzem magam a bőrömben.

Nem feleltem, de a szívem legmélyéig egyetértettem vele.

1943. JÚLIUS 26.

Amikor hazahoztam a boulangerie-ből a negyedkilós komiszkenyeret, mellette egy üzenetet találtam Stéphane-tól: szignó nélküli néhány sor állt a papíron, de én ezer közül is megismerném a kézírását.

Ma chère professeur! Üdvözlet a bozótosból. A barátaim szerint nagyon sovány vagy. Bátorság, chérie, de vigyázz: a kotlós záptojáson ül.

Bisous.

Hosszú ideig próbáltam kihámozni a lényeget. Ma chère professeur – ez utalás nom de guerre-remre, a Marie-ra (mint Marie Curie). A „bozótos” nyilván a Maquis, egyszerre a vad táj és az ellenállási mozgalom neve, de „a kotlós záptojáson ül”? Magamban mérlegeltem és elvetettem ezernyi lehetőséget, de a végén mindig ugyanahhoz tértem vissza. Lehetséges, hogy a Madame-ra utal?

Mit jelent ez? Miféle záptojás? Mást is tesz, nem csak barátkozik a megszállókkal, és hazahordja a javaikat? Ó, drága istenem, mibe keveredhetett?

1943. AUGUSZTUS 4.

Tudom, hogy butaság, de mostanában a zsebemben hordom Stéphane levelét. Ahányszor elővesz a levertség, előszedem, és ujjammal megérintem a legutolsó szót. Bisous. Csókollak.

1943. SZEPTEMBER 10.

Ma reggel az alábbiakat találtam a konyhaasztalon: 2 májpástétomkonzerv, ½ süvegcukor, 1 óriási darab vaj, 1 csomag rizs, 4 csokoládészelet.

A fiúk nem bírnak magukkal.

1943. SZEPTEMBER 22.

Amikor ma megálltam a Café des Tonneliers-nél, Madame Maurieux azt mondta, hogy nem tud teát adni.

– Akkor legyen egy pótkávé – mosolyogtam egy színlelt, fáradt sóhaj kíséretében.

– Kifogyott! – Azzal hátat fordított, hogy tovább törölgesse a borospoharakat.

Ott álltam földbe gyökerezve, és próbáltam átlátni a helyzetet.

Madame Maurieux mindig barátságos volt velem, jókat beszélgettünk az idióta megszorításokról és egyéb eseményekről – mi történhetett?

– Mit tettem, amivel így magamra haragítottam, Madame? – kérdeztem rá végül.

Egy ideig még igazgatta a polcon sorakozó poharakat, mielőtt felém fordult.

– Remélem – felelte halk és feszült hangon –, hogy a testvéreivel élvezik azt a sok finom falatot. Miközben az egész ország éhezik. – Vicsorogva ejtette az utolsó szót.

Nyelni próbáltam, de annyira kiszáradt a szám, hogy elcsuklott a hangom.

– Hogy érti? – kérdeztem színlelt értetlenséggel.

– Azt hiszi, nem látjuk a belle-mère-ét, ahogy azzal a német hadnaggyal kocsikázik? Ahogy kilopódzik az Hôtel de la Poste-ból? A kosarában minden jóval… sonkával, cukorral, lekvárral, amihez mi évek óta nem jutunk hozzá? Itt még a falnak is szeme van, mademoiselle. Mindent látunk.

– Hadnagy? – hebegtem. Hirtelen minden értelmet nyert: a tiltott kincsek, a fényűző lakomák mind-mind a német hadnagytól származik.

Madame Maurieux megkocogtatta az orrát.

– Behízelegte magát a hadtápirodára, igaz-e? Van esze ennek a maga mostohájának…

A rettegés fagyos ujjai a torkomra szorultak, amíg már szédelegtem, és színes foltok táncoltak a szemem előtt.

– Ha el találna ájulni, vegye a fáradságot, és odakint tegye – horkant fel Madame Maurieux megvetően, híján minden együttérzésnek.

Megmarkoltam a bádogpult peremét.

– Kérem, Madame, hinnie kell nekem, amikor azt mondom, hogy egyetlen morzsát nem ettem abból az ételből. Je vous jure. Esküszöm magának, előbb pusztulnék éhen, mint hogy… S’il vous plaît. – Szó szerint könyörögtem. – Tudják, ki vagyok… miben hiszek… az apám… – Levegőt is alig kaptam. – Kérem.

Karba tette a kezét, de az arcvonásai meglágyultak.

– Véget kell vetnie ennek, mademoiselle. Az emberek már beszélnek.

Ellenségei vannak. Hát nem érti?

Bólintottam, de nem feleltem. Mit mondhattam volna? Hogy én vagyok az utolsó, akire hallgatna?

Később Egész délután a Madame Maurieux-vel folytatott beszélgetésen tépelődtem. Egy német hadnagy? Egy romantikus kapcsolat? Ez hihetetlenül veszélyes, a Madame sem lehet ennyire ostoba. Vagy mégis?

1943. OKTÓBER 19.

Egyre rövidebbek a nappalok. A nyár fénye és melege eddig megkönnyítette a küldöncséget, de máris rettegek az előttünk álló, fagyos hónapoktól. Bárcsak felhizlalhatnám magam, mint a medve, hogy bevackoljam magam a barlangomba, és átaludjam a telet.

Mindenféle hírek érkeznek a csoportból. Egyre kevesebben vagyunk, miközben egyre nő a fegyvert rejtegető gazdák száma. Ennek folyományaként egyre hosszabb és kockázatosabb utakat kell tennem. A németek meglepetésszerűen állítják fel az ellenőrzési pontokat. Ma reggel Madame Maurieux figyelmeztetett, hogy van egy Beaune határában, ezért át kellett tolnom a kerékpárt a szőlőn, hogy megkerüljem. Félek bármilyen anyagot vinni a házba, ezért rendszeresen kitérőt kell tennem a cabotte felé ahelyett, hogy egyenesen hazakerekeznék. Állandó üldözési mánia gyötör… mint a lüktető fogfájás, amit folyton piszkálgatunk a nyelvünkkel, hiába próbáljuk megállni.

1943. DECEMBER 2.

Belebetegszem az aggodalomba. Benoît három napja torokfájásra panaszkodott. A Madame persze nyomban pánikba lovalta magát, felkelni sem engedte, sőt azt javasolta, vágjunk le egy csirkét (!), hátha a húslevestől erőre kap. Azt gondoltam, szokás szerint túlreagálja a dolgot, és nem létező nyavalyákat tulajdonít Bennynek. Talán azért is ennyire beteges, mert úgy bánik vele, mintha üvegből lenne. Pedig amióta rendszeresen sajthoz és húshoz jut, az öcsém messze egészségesebbnek tűnik, mint a többi gyerek a faluban. Eddig nem is aggódtam miatta.

Ma reggelre azonban rosszabbra fordult az állapota. Amikor felkeltettem őket iskola előtt, Bennyt összekucorodva találtam az ágy sarkában. Úgy vacogott, hogy összekoccantak a fogai. Amikor megérintettem, száraz és forró volt a homloka, riasztóan forró. Még szörnyűbb, hogy amikor közelebb emeltem a lámpát, kiütéseket láttam a testén, fel egészen a nyakáig. Olyan a bőre, akár a dörzspapír. Amikor

rémülten levegő után kaptam, Albert meghallotta, és jajveszékelni kezdett.

– Mi az? Mi van már? – A Madame berontott a fiúk szobájába, elnyűtt pongyolája szinte úszott a levegőben, úgy szaladt. Amikor meglátta Bennyt, elkerekedett a szeme.

– Maman – nyögött fel Benny, mire leült az ágyára, és magához ölelte.

– J’ai froid…[115] – Az öcsém tehetetlenül reszketett.

– Ne félj, mon coeur, Maman est là. J’suis là…[116] – babusgatta a Madame, mielőtt felém fordult és rám szisszent. – Az ég szerelmére, Hélène, nem tennél fel egy kanna vizet?

Valahogy sikerült felöltöztetnem, megetetnem és útnak indítanom Albert-t, azután kakukkfűből teát főztem Bennynek, de alig nyúlt hozzá.

– Fáj! – nyögdécselt, s csakugyan: láthatóan megduzzadt a nyaka és az álla. Miután a Madame még több takarót hordott rá, végül nyugtalan álomba szenderült.

1943. DECEMBER 3.

Benoît állapota nem javult, sőt – ha ez lehetséges – tovább romlott. Üveges a tekintete, rázza a hideg. Egész testét elborítják a vörös és hólyagos kiütések, mintha leégett volna a napon. Úgy kell belediktálnunk a folyadékot, amit csak kis kortyokban tud lenyelni. A Madame az ajkához emeli a csészét, közben próbálja leplezni hisztériáját, amikor látja, hogy erőlködik.

– Doktorra van szükségünk – jelentette ki ma délután, amikor Albertért indultam volna az iskolába.

Begomboltam a kardigánom, és egy második pulóvert is húztam, hátha felfogja a kabátom lyukain át beszűrődő hideget.

– Doktorra? – Évek óta nem volt orvos a faluban, amióta Docteur Gaunoux elhunyt még a háború legelején. Most, hogy a férfiakat Németországba vitték munkaszolgálatra, Beaune-ban se maradt senki. – Honnan a csudából kerítsünk doktort?

Titokzatos arccal hallgatott. Mielőtt tovább firtathattam volna a dolgot, az előtérben négyet ütött az óra, ezért engedelmesen útnak indultam.

1943. DECEMBER 4.

Uram istenem, uram istenem! Benoît nagyon rosszul van. Sekélyes a légzése, már delirál a láztól, a papát szólongatja, vagy drága öreg jószágunk, Pépita után sír, akit hónapokkal korábban rekviráltak, és a keleti frontra vittek. A Madame az ágyánál térdepel, és szüntelenül imádkozik. Nagyon késő van, éjfél is elmúlt. Albert összekuporodik az ágyamban – szegény kis szentem, álomba sírta magát –, míg én a borús lámpafénynél körmölök.

Mi lesz, ha bekövetkezik a legrosszabb? Ha Benoît… nem. Arra se tudom rávenni magam, hogy leírjam, pedig hát… mi esélyünk van doktor nélkül?

Később Nagyon, nagyon késő van. Ma felhős az ég, és olyan sűrű a sötétség, mintha a hold és a csillagok is cserben hagytak volna minket. Néhány perce arra riadtam, hogy álmomban támadt egy ötletem: Stéphane.

Talán ő segíthet. A Maquis-hálózatban csak kell lennie orvosnak, n’est-ce pas? Tudom, hogy Stéphane gyűlöli a Madame-ot, de csak nem tagadná meg a segítséget egy gyermektől?

Voilà, meg is van a tervem: miután elkísértem Albert-t az iskolába, bemegyek a városba, és a boulangerie-ben addig könyörgök az eladó kisasszonynak, amíg eljuttatja az üzenetemet Stéphane-nak. Akkor…

Várjunk csak. Ez meg mi?

Egy autó áll a házunk előtt. Kerekek csikorognak a kavicson. Ahogy kikémlelek a függöny résén, két egyforma fénypászmát látok, egy autó lesötétített lámpáit… Csak nem a Madame száll ki a hátsó ülésről?

Kilopódzott a házból, míg aludtam? Ki vigyáz akkor Benoît-ra?

Léptek a házban. Hangok az előtérben. A Madame-é és egy férfié. Nem is… két férfié. Követik a Madame-ot, fel a lépcsőn. A kulcslyukon át látom, ahogy megcsillan az előtér lámpája fényesre pucolt csizmájukon.

– Merci d’être venus[117] – mondja a Madame könnyes hangon.

– Ugyan, ugyan, Virginie, már korábban is szólhatott volna. – A férfi könnyed, fiatalos hangon beszél, franciájából kiérződik idegen

akcentusa.

– Nem akartam gondot okozni…

– Jaj, kislány, hát nem tudja, hogy bármikor bármiben a rendelkezésére állok?

Próbálom kifürkészni az arcukat, ahogy elhaladnak az ajtóm előtt, de túl gyorsan mozognak, és a kulcslyuk túlságosan beszűkíti a látóterem.

Azután durva, egyenetlen léptek hallatszanak, mintha valaki botladozna.

– MEIN GOTT! – kiáltja a másik, idősebb férfi nyers hangon.

– Herr Doktor – hallom a fiatalabbat, majd egy kérdés következik. A szavakat nem értem, de a hangsúly aggodalomról árulkodik.

– Ja, danke schön – mondja az idősebb férfi. Gyorsan váltanak néhány szót, amiből egyedül annyit értek, hogy gut. Továbbhaladnak a folyosón, és belépnek Benoît szobájába.

Németek. Németek vannak a házunkban.

Még később Úgy egy órát maradtak Benoît szobájában. Az égen már feltűntek az első borongós fények, amikor előjöttek. A szobámban maradtam, amíg meg nem hallottam az autó távozását. Amikor a konyhába léptem, a Madame mindenféle üvegcséket rendezgetett az asztalon.

– Minden három órában kapnia kell kettőt a kis pirulákból és minden négy órában egyet a nagyból – közölte köszönés nélkül. – Meg tudod jegyezni?

– Honnét vannak? – tettem úgy, mintha mit se tudnék a hajnali látogatókról.

– Lement a láza – suttogta, mint aki meg se hallotta a kérdést. – Dieu merci,[118] lement a láza.

[110] idegbetegsége [111] hálózat [112] gyógyszertár [113] Sokkolt [114] feldúlt [115] Fázom…

[116] Ne félj, szívem, itt a mama. Itt vagyok…

[117] Köszönöm, hogy eljöttek [118] Hála istennek

14. fejezet – Ezek gluténmentesek? – A hatvanas évei közepén járó vendég felém pislantott, majd a borlapra, miközben hátravetette lila árnyalatú haját.

Nadrágja úgy feszült rá, mint egy második bőrréteg, de különc hajszínével együtt ez sem tudta ellensúlyozni az arcát barázdáló, mély ráncokat.

– Bizony! Az összes! – Színlelt vidámságot csempésztem a hangomba.

– Egész biztos? Mert súlyos gluténérzékenységem van, és…

– Aaanyaaa! – vágott közbe elgyötörten vézna és vastagon kisminkelt huszonéves lánya. – Kérlek. Ha nem vagy cöliákiás, ne mondd, hogy nem fogyaszthatsz glutént. Ezzel csak ártasz azoknak, akik tényleg betegek.

– Szívem, a múlt héten ettem egy szendvicset, és három napig fel voltam tőle fújódva. Nem lehet mindenki olyan fogpiszkáló, mint te.

Vártam, hogy kiválasszák a bort. Megőriztem arcomon a nyájas kifejezést, de nem tudtam megállni, hogy magamban össze ne vessem az ő aggodalmaikat Rose Reinach megpróbáltatásaival. Habár hónapok is elteltek Heather e-mailje óta, Rose tragikus halála azóta se hagyott nyugodni. Azon kaptam magam, hogy górcső alá veszem minden gondolatomat, miközben rettegek attól, hogy nyomát lelem valamilyen belém ívódott részrehajlásnak és öröklött előítéletnek, ami bizonyítja, hogy genetikailag hajlok a morális gyengeségre. Gyakran felötlött bennem az is, amit Philippe bácsitól hallottam a mairie lépcsőjén. Csupán kis semmiségek a mi problémáink! Már láttam, milyen igazat mondott a bácsikám, ám ugyanúgy tévedett is. A mi életünk is pont akkora jelentőséggel bír, mint az előző nemzedékeké, így a magunk csekélyebb gondjai sem kevésbé valóságosak.

– Szóval – nézett fel rám a vendég –, azt mondja, hogy az összes bor gluténmentes? – Közelebb hajolt, és széles mosollyal oldalt billentette a

fejét. – Ma egy éve, hogy legyőztem a mellrákot – árulta el cinkos hangon.

– Csak szeretném, ha semmi sem rontaná el az örömünket.

– Hogyne – mormoltam. – Ami azt illeti… – Vettem egy nagy levegőt, készen arra, hogy kifejtsem: a természet rendjénél fogva minden bor gluténmentes – miként a vodka, a tequila, a rum és minden egyéb párlat –, de mielőtt még befejezhettem volna a mondatot, szemem sarkából láttam, ahogy egyik kollégám a 12-es asztalhoz kísér egy másik vendéget.

Magas és vékony alakja, hosszú léptei láttán kihagyott a szívem egy ütemet. – Ami azt illeti, a konyhafőnök külön a szívén viseli a lisztérzékenyek sorsát. Eldöntötték már, milyen bort szeretnének? A Russian River chardonnay-t? Azonnal hozom. És két pohár pezsgőt. A ház kontójára – tettem hozzá, mire sikongatni kezdtek örömükben. Átszáguldottam az éttermen, be a konyhába, és azon át a hűtőkamrába, ahol nekitámaszkodtam a fémpolcnak, és magamba szívtam a hideg levegőt. A hűtőmotor zümmögött, a neonfény minden színt kimosott a kilós zacskókban tárolt zöldborsószemekből. Mit keresett itt Jean-Luc? Azóta nem láttam, hogy összeszólalkoztunk a temetőben. Most, hogy újra felbukkant, úgy pezsgett bennem az adrenalin, hogy megfeszített állal kellett küzdenem a reszketés ellen. Ujjaim tehetetlenül babráltak kötényem csomójával, megkötötték, kioldozták, megkötötték, kioldozták.

Kinyílt a hűtőkamra ajtaja.

– Ó, hát itt vagy. – Becky borús arca nem sok jóval kecsegtetett. – Beugrottam helyetted a 3-asnál, de most a 24-es is téged akar, szóval vonszold ki a segged a placcra. – Becsapta maga mögött az ajtót, mielőtt bármit felelhettem volna. Újra átkeltem az éttermen, de ügyet sem vetettem a 24-esnél ülő vendégekre, akik felém integettek.

– Kat! – kiáltott fel Jean-Luc, amikor a közelébe értem. Félig felállt, hogy köszönjön.

– Kérlek, ülj vissza! – szóltam rá, ahogy megálltam az asztalnál. Épp egy pohár bort kóstolgatott, és megfigyeltem, a mobiltelefonján egy online francia–angol szótár van kinyitva.

– C’est délicieux![119] – követte tekintetem a pohár felé. – Telt, mély, gyönyörű malolactique felhangok… a kaliforniai chardonnay csodálatos

példája.

– Mit keresel itt? – törtek ki belőlem a szavak. – Sajnálom, nem úgy értettem, csak… tudod, nem számítottam rád…

Lehervadt a mosolya.

– Az amerikai terjesztőimmel találkozom. Bruyère mondta, hogy itt dolgozol. – Bizonytalan kézzel intett az étlap felé. – Mi az a zöld papaja carbonara?

– Zöld papajából készült, meleg saláta csíkozott tokaszalonnaszeletekkel és bevert fürjtojással… tudod, mit? Inkább passzold. – Lehalkítottam a hangom. – Bizarr kajáink vannak. Nem a jó értelemben.

– Non, non – erősködött. – Je veux bien essayer. Ki akarom próbálni a kaliforniai konyhát, ha már annyit hallottam róla. Kérlek, legyen ez a carbonara papaye verte, azután… – Összeráncolt szemöldökkel böngészte a menüt.

Ahogy felnéztem, eltalált Becky gyilkos pillantása.

– Intézkedek papajaügyben – húztam ki magam. – Tízkor végzek, akkor bekaphatunk valami rendes kaját. Tudsz addig várni? – Becky öles léptekkel felém indult. – Mennem kell. Odakint találkozunk, oké? À dix heures.[120] – D’accord[121] – bólintott meglepetten, mire elrohantam, hogy kiszolgáljam a 24-es asztalt.

Hét órára zsúfolásig megteltünk. A vendégek hármas sorfalban várakoztak a bárpultnál, és mint a prédára leső cápák, úgy várták a megüresedő asztalokat. Számoltam a tízig hátralévő másodperceket, de a kiszolgálás hevében képlékennyé vált az idő, mígnem – amikor már negyvenedszer jöttem fel a pincéből – arra lettem figyelmes, hogy a hely szinte teljesen kiürült, csak az utolsó asztalnál ücsörögnek a séf saját párlású törkölypálinkája felett.

Amy, a pultos megállított, ahogy a konyha felé tartottam.

– Használta valaki a kávéfőzőt, míg nem voltam itt? – Csípőre tett kézzel állt meg a gőzmozdonynak beillő gépezet mellett.

– Bocs, de nem láttam. Miért?

– Mert tele a padló kávéval, de vagy egy rakattal. – Összeráncolta a homlokát, és lehalkította a hangját. – Gondolod, hogy Becky volt?

– Hm. Ki tudja? – Kedveltem Amyt, de túlságosan is szeretett pletykálkodni ahhoz, hogy megbízzak benne.

Amy sötét pillantást vetett műszakvezetőnk felé, mielőtt a szappanhabos vízbe dobta csíkos törlőrongyát. Azután lehajolt, kiemelt egy palack osztrák rizlinget a jeges vödörből, és meglengette előttem.

– A szokásosat?

– Nem, kösz. Ma este nem.

– Más terved van? Neked? – Úgy megnyomta a szót, mintha sosem lettek volna terveim, azután felvonta a szemöldökét, hogy a fények megcsillanjanak szemöldökpirszingjén. – Hadd találjam ki. A dögös pasi a 12-estől, akivel láttalak?

– Öö… mi? – Kibújtam a kötényemből, miközben olyan közönyt színleltem, amilyet távolról sem éreztem.

– Ő az! Te kis alamuszi nyuszi. – Felkacagott. – Ne tegyél olyat, amit én se tennék! – kiáltott utánam, ahogy hátráltam a pulttól.

Törölgetés. Söprés. Felmosás. Fél tizenegy lett, mire szabadultam. A hátsó ajtón surrantam ki, hogy munkatársaim, akik a bárpultnál koccintgattak a lejárt műszakra, ne figyeljenek fel rám. Jean-Luc az étterem előtt álló egyik padnak támaszkodott, zsebre vágott kézzel és lazán a nyakába vetett pamutsállal. Összeérintettük az arcunkat, ahogy kapkodva megöleltük egymást.

– Éhes vagy? – Elindultunk a néhány saroknyira parkoló autóm felé.

– Ouais, j’suis crévé![122] Franciaországban már reggeliidő van. – Vetett egy pillantást az órájára. – Hová megyünk?

Becsatoltam az övem, és sebességbe tettem a kocsit.

– Ki akarod próbálni az igazi kaliforniai kaját? Akkor elviszlek a legjobb helyre.

Valami csoda folytán találtam parkolóhelyet az étterem előtt, egy Prius és egy rózsaszín robogó között. Neonfények szűrődtek ki az ablakon, ajtónyitásra pedig egyszerre csapott arcunkba a fülledt levegő és a bömbölő zene. Jean-Luc megtorpant egy pillanatra, míg felmérte a piros műanyag asztalokat, a spicces vendégeket és a mennyezetre aggatott sombrerókat. Kömény, hagyma és zsírban sercegő hús illata terjengett a levegőben.

– Ott kell rendelni! – kiabáltam túl a hangzavart. – Az az étlap.

A mennyezetről lógó táblára emelte tekintetét, hogy homlokráncolva kiolvassa az ismeretlen szavakat.

– Öö… és mit eszünk? – kérdezte.

– Majd én rendelek, oké? Addig lefoglalhatnád azt a helyet az ablaknál.

– Egy szemetes tálcákkal teleszórt asztal felé mutattam. – Sör jöhet?

Bólintott és az asztal felé indult, hogy eltakarítsa a szemetet.

Megdupláztam a szokásos rendelésem, plusz két Sierra Nevada. Az asztalnál leültem Jean-Luckel szemben, és felé nyújtottam az egyik harmatos sörösüveget.

– Cin! – Ahogy találkozott a tekintetünk, látványosan elpirult. – Tényleg nagyon örülök, hogy látlak, Kate, de…

– Ötvenhetes! – harsant fel a hangszórókból, mire ijedten összerezzentünk. – Kész az ötvenhetes!

– Ezek mi vagyunk. – Hátratoltam a székem. – Hozom.

Amikor visszatértem a tálcáinkkal, Jean-Luc az ételre meredt, és a nyakát nyújtogatva vizsgálgatta.

– És ezt hogyan…? – Úgy tett, mintha kés és villa lenne a kezében.

– Csak használd a kezed. Nézd. – Összecsíptem a taco tetejét, alányúltam a másik kezemmel, és az ajkaim felé billentve beleharaptam.

A ropogósra sült héj kellemes kontrasztot alkotott a puhára főtt babbal és a salsa csípősségével. – Mm, nagyon fincsi – mormoltam.

Jean-Luc kissé megbotránkozott, de azért követte a példámat, és a szájához emelte tacóját, hogy az aprított jégsaláta valóságos lavináját zúdítsa az ölébe.

– Ó! – kiáltott fel meglepetten. – C’est sssss! – Tovább rágott, méricskélte az ízeket. – Hm. Mondd még egyszer, hogy is hívják? Le tay-ko?

Elnevettem magam.

– Csak taco. – Vetettem egy pillantást az étlap felé. – Igazából extra vegetáriánus taco.

Nagyot harapott belőle, majd ivott rá egy korty sört.

– Elképesztő hely ez a Kalifornia! Ehetsz a kezeddel… ihatsz az üvegből… és senkit se zavar! Máris imádom! – Elvigyorodott, azután

váratlanul ásított egyet, és mindkét kezét a szája elé kapta. – Désolé! – szabadkozott. – Nem szándékos. Az időeltolódás miatt van.

– Mikor is jöttél?

– Tegnap reggel… azt hiszem. Mintha egy hete lett volna.

Kapargatni kezdtem a sörösüvegem címkéjét.

– Hogy vannak a többiek?

Szalvétába törölte a száját.

– Heather beszélt neked a… hogy is mondjátok? Les chambres d’hôtes?

– A vendégházról. Igen. Szörnyen izgatott miatta, és szerintem nagy siker lesz… – Elhalt a hangom. Szívesebben hallottam volna Heather lelkiállapotáról, csak nem tudtam, hogyan kérdezzek rá. – Találkoztatok mostanában?

Bólintott.

– Néhány napja náluk vacsoráztam.

– És… minden oké?

Felvette a műanyag villát, és nekiállt visszalapátolni az aprított jégsalátát a tacokagylóba.

– Elmondták. A titkos cave-ot. És Hélène-t. Ne aggódj, titoktartást esküdtem – sietett hozzátenni, amikor félrekaptam a tekintetem. – Kate – halkította le a hangját. – Sajnálom, ami a temetőben történt. Ha tudtam volna… talán fel sem hozom…

– Semmi baj. – Visszagondoltam arra a napra, és amiket az apjáról mondott. – C’est comme ça, alors[123] – vontam meg a vállam.

Kínos gonddal visszahelyezett egy korianderlevelet a fekete babra.

– Bruyère jól van – folytatta rövid hallgatás után. – Nem sokat beszél Hélène-ről, de szerintem mindig ő jár a fejében. Néha csak úgy beszélgetünk, például arról, melyik a legjobb boulangerie Beaune-ban, ő meg hirtelen feldob valami kérdést a háborúval kapcsolatban. „Ezt a házat is elfoglalták a németek?” A minap pont ezt tudakolta. Csupa olyan kérdés, amire nem tudjuk a választ.

– Ki hibáztatná érte? Hélène története különösen számára jelent sokat.

– Mais bien sûr![124] – Jean-Luc arcáról sütött az együttérzés. – Ez borzalmas. Nagy szégyenfolt a hazánk történetében. És Bruyère… az ő helyzete különösen nehéz.

Lesütöttem a szemem.

– Igen.

– És mi az a… bou-rei-toh? – kérdezte Jean-Luc néhány pillanattal később. Ahogy felnéztem, már újra a menüt tanulmányozta, ami furcsa elégedettséggel töltött el.

– Imádni fogod! – A csípős szószért nyúltam. – Elfelezünk egyet? A carne asada különösen finom.

– Naná! – gyúlt ki az arca. – Most megyek én – tette hozzá, mielőtt felállhattam volna. Néhány perc múlva visszatért az alufóliába csomagolt nehéz hengerrel és még egy kör sörrel.

– Szóval akkor Heather és Nico megmutatta a titkos pincét? – A kis műanyag kés segítségével megfeleztem a papírtálcán fekvő burritót.

Bólintott.

– C’est incroyable. Mint valami filmben. Nico szerint senki sem tudja, ki rejtette oda a bort.

– Szerintem csakis a dédapám lehetett, Édouard. Vagy talán sosem tudjuk meg. Legalább az eredeti leltár megvan, így ki tudtam pipálni a tételeket. Egyetlen palack se hiányzik, kivéve a Les Gouttes d’Orokat.

– Nico elmondta. – Jean-Luc elgondolkodva rágta az ételt. – Nagy kár.

Persze így is mesés kollekció, de a Les Gouttes d’Or feltehette volna rá a koronát.

– Lassan kezdek arra jutni, hogy ez az egész Les Gouttes d’Or csak mítosz.

– Édesanyádat kérdezted már?

– Őt nem érdekli. Amúgy Philippe bácsi szerint az apjuk még azt is megtiltotta, hogy szóba hozzák a háborút.

– Nincs más, akit meg lehetne kérdezni? A nagyapád, Benoît egyedüli gyerek volt?

Eszembe jutott az Hélène bőröndjében talált fénykép, rajta a két kócos kisfiúval.

– Nem, volt egy testvére. Albert. Szerzetesnek állt.

– Próbáltad megkeresni?

Széttártam a karom.

– Azok nem tesznek hallgatási fogadalmat vagy ilyesmi?

Elnevette magát.

– Nem mind.

– Nos, nem valószínű, hogy megtalálnám. Még ha él is, messze túl van a nyolcvanon.

– Csak szerzetes lett, Kat, nem tűnt el a föld színéről. – Halvány mosollyal próbálta elvenni a szavak élét.

Kézbe vettem a fél burritómat.

– Hogy ízlik a carne asada? – biccentettem a tányérja felé.

Nem válaszolt, csak a távolba révedt a vállam felett, miközben összepréselte ajkait.

– Tudod – tűnődött el –, Louise-nak néhány hete volt egy megbeszélése az Abbaye de Cîteaux-ban.

– Ó, igazán? – Nála alkalmatlanabb látogatót el sem tudtam képzelni egy kolostorban. – Szerintem csak véletlen. Amúgy határozottan emlékszem, hogy Nico szerint Albert trappista szerzetes lett.

Olyan hevesen kezdett köhögni, hogy attól féltem, félrenyelt.

– Jaj, Kat – nyögött fel. – A trappisták és a ciszterciek… egy és ugyanaz.

Ismerős félelem zsongott a mellkasomban, mint egy feldühödött darázs.

– Miért ment oda? Nem tud a titkos pincéről, ugye?

– Én… – A pír újra az arcába szökött. – Nem tudom. Én nem mondtam neki – tette hozzá sietve –, de egyik nap Nicóról és az apjáról kérdezősködött, meg hogy mit csinált a család a háború idején. Nem sok jelentőséget tulajdonítottam neki, de most…

Egyre erősebb szorítást éreztem a mellkasomban. Jean-Luc aggódó pillantást vetett rám az asztal túlsó feléről.

– Ha Albert még életben van… – Vettem egy nagy levegőt. – A francba!

Bár ne lenne ilyen messze!

– Visszajönnél velem Burgundiába?

Szerintem akkora törzsutaskedvezményem van, hogy ingyen repülhetnél. – Jean-Luc várakozóan felkönyökölt az asztalra.

Még most is orromban éreztem a pince dohos, penészes levegőjét, arcomon és karomon simogató hűvösségét. Még most is csalogattak

feltáratlanul hagyott titkai. Egy pillanatra meginogtam, kísértésbe estem, de… nem. Kötelességeim vannak, ez lehetetlen.

– Persze, nem tudsz elszabadulni innét. – Jean-Luc belém látott a cserbarna szemével. – Az életed ide köt, San Franciscóba. A Bor Mestere vizsga is itt lesz nemsoká, n’est-ce pas?

– Két hét múlva. – Meghatott, hogy így emlékszik rá. – Bár talán épp emiatt nem lenne olyan rossz ötlet még egy kirándulás a Côte d’Oron. – A legutóbbi próbateszten annyira leszerepeltem, hogy Jennifer fanyarul megjegyezte: akár le is tagadhatnám, hogy valaha jártam Burgundiában.

– A munkád is itt van. Nagyon tehetséges vagy abban, amit csinálsz, Kat. Ma este is láttam, mennyit adnak a véleményedre. – Mintha titkolt büszkeséget láttam volna a mosolyában.

– Hát, nem tudom… – Zavartan köhécseltem. – Az igaz, hogy most nem haragíthatom őket magamra. Szükségem lesz erre a munkára, ha nem megyek át A Teszten. – Először mondtam ki hangosan, hogy ez is előfordulhat.

– Ne t’inquiète pas![125] – nyugtatgatott. – Sikerülni fog. – Olyan határozottan bólogatott, és olyan magabiztosságot sugárzott, hogy a pillanat törtrészéig én is ugyanúgy bíztam magamban, mint ahogyan ő.

Készületlenül ért a felcsillanó reménység.

– Köszönöm. – Gondolkodás nélkül átnyúltam az asztal felett, hogy megszorítsam a karját. Csak azt felejtettem el, hogy a kezem még zsíros a tacótól, és emiatt ujjaim csúnya foltokat hagynak tiszta ingujján. – Jaj! Annyira sajnálom! – Félrerántottam a kezem, ám ugyanezzel a mozdulattal felborítottam a sörét, ami az asztalon szétáradva egyenest az ölébe zubogott. – Ó, édes istenem, annyira sajnálom! – kiáltottam kétségbeesetten.

– C’est bon… ça va.[126] – Felitatta a foltot egy szalvétával. Amikor felállt, hogy újabb szalvétát keressen, láttam, hogy teljesen eláztattam.

– Az lesz a legjobb, ha elviszlek a hoteledbe – ajánlottam fel.

Válaszra nyitotta száját, de hirtelen ásítás tört fel belőle, azután még egy, és még egy.

– Désolé – szabadkozott, miközben pislogva próbálta nyitva tartani a szemét. Újabb csend lett. – Ouais… tényleg ki kéne aludnom magam.

Hosszú út áll előttem.

– Hogyne. – Hátratoltam a székem, felálltam, és vidám mozdulattal a vállamra vetettem a táskámat. Ezzel is próbáltam palástolni váratlan és észszerűtlen csalódottságomat.

Húsz perccel később kitettem Jean-Lucöt a szállodájánál, esetlen öleléssel elbúcsúztam tőle, azután néztem, ahogy botladozva áthaladt az előtér üvegajtóin. Egyenesen hazamentem és az ágyba vetettem magam, de mielőtt még fáradtan elaludtam volna, az utolsó pillanatig a beszélgetésünk járt a fejemben. Végül, amikor elragadott az álom, nyugodtabbnak éreztem magam, és tisztábban láttam a dolgokat magam körül, mint hetek óta bármikor.

Másnap sokáig aludtam, és a fejemre húzott párnával rekesztettem ki az újabb borús nap fényét. Többször is csörgött a telefonom, de amikor láttam, hogy Amy keres, nem vettem fel. Munkatársam nyilván a JeanLuckel töltött éjszakámmal kapcsolatos, szaftos pletykákra szomjazott, s bár az ég adta világon semmi se történt, ettől még vonakodtam attól, hogy bárkinek beszéljek róla.

Lassan dél lett, mire kikecmeregtem a takaró alól, majd a rádió megnyugtató hangjaira elkezdtem tenni-venni a lakásban. Kávét főztem, lezuhanyoztam, megpirítottam az utolsó szelet kenyeremet. Munka előtt még be kellett ugranom vásárolni, ezért nekiláttam összeírni, mi nincs itthon…

BZZZ BZZZ. A telefonom ott rezgett a pulton. Ahogy feloldottam, véletlenül összekentem a kijelzőt mogyoróvajjal. Elhalványult a mosolyom, amikor végigolvastam Amy üzenetét.

HÉ, CSAJSZI! HOL VAGY? Próbáltalak hívni, de még biztos a francival nyomod. Tudod, mi van? Ma reggel kiszálltak hozzánk az ellenőrök.

MEGLEPI! Emlékszel a kiborult kávéra? Kiderült, hogy CSÓTÁNYSZAR! A lényeg, hogy BUKTUK az ellenőrzést. A főnök felszívta magát, és KIRÚGTA Beckyt. 5 napra BEZÁR a bazár, amíg mindent kiirtanak. A jövő héten jövünk össze, hogy dumáljunk az újranyitásról. Gondolom, most örülsz? ;) Élvezd ki az időt! ÉS HÍVJ!

Visszatettem a telefont a pultra. Bezár az étterem? Ez valami jel?

Vettem egy nagy levegőt, felkaptam a telefont, és beírtam a Google-ba a Hotel Lombard San Francisco keresőkifejezést. Pillanatokkal később már a recepcióssal beszéltem, azután kicsörgött a telefon: egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször…

– Allô? – szólt bele egy álmos hang.

– Jean-Luc? C’est moi, Kat. Je veux t’accompagner. Úgy döntöttem, veled megyek.

[119] Fenséges [120] Tízkor.

[121] Rendben.

[122] Hogyne, bármire nyitott vagyok [123] Ez már csak így van [124] Hát persze [125] Ne aggódj!

[126] Semmi baj.

15. fejezet Ropogós ágyneműn feküdtem, tömött paplan megnyugtató súlya borult a testemre. A fejem alatt két tökéletes méretű párna, csak valamiért folyton leeresztettek. Felvertem és addig ráztam őket, amíg tökéletesen illettek a nyakhajlatomba… azután újra koppant a fejem. Újra. Újra. Újra.

Ha nem tudom rendesen felverni a párnáimat, aludni se fogok. Ha pedig nem tudok aludni, másnap hogyan koncentráljak A Teszten? Bosszúsan eligazgattam a párnákat, majd visszafeküdtem. Szemhéjam lassan lezárult, kezdtem elszenderedni… azután a fejem élesen előrerándult, a szemem felpattant, és ott volt Louise, aki elvette tőlem a párnáimat. „Az enyém – hajtogatta. – Az enyém, az enyém, az enyém…”

– Kat. Kat. On est presque là.[127] – Jean-Luc hangja szüremkedett az álomba.

Felpattant a szemem, és szilánkjaira tört az álom. Jean-Luc kocsijában száguldottunk az autópályán. Tompa nyakfájásom felerősödött az esetlen póztól, amiben aludtam.

Jean-Luckel lassan huszonnégy órája utaztunk. Először a repülőút San Franciscóból Párizsba, majd miután a Charles de Gaulle reptér parkolójában átültünk Jean-Luc kisteherautójába, a Párizs–Beaune autóút, ami pünkösd hosszú hétvégéje miatt a szokott négy óra helyett hétig tartott. Mondanom se kell, hogy többször is megálltunk kávézni.

Elnyomtam egy ásítást, és kinéztem az ablakon. Hat hónapja láttam utoljára azt a tájat, amikor a lángolóan színes őszi lombok már fakulni kezdtek a lankákon. Távollétemben a szőlő téli álomba vonult, majd új életre kelt: kinyújtózkodott kis kacsaival, és elevenen zöldellt a távolban.

A suhanó autóból nem láttam az éretlen gyümölcs fürtjeit a kiszínesedett levelek alatt, de tudtam, hogy ott lapulnak, ahogyan azt is, hogy a nap nemsokára megérleli és sötétre festi az apró szemeket.

Elhaladtunk egy Route des Grands Crus feliratú tábla mellett, majd következett Beaune és a várost elkerülő út, amelyről nyugatnak, Meursault felé fordultunk.

– Talán ideje felhívni Heathert. – Előástam táskámból a mobilomat. – Korábban is eszembe juthatott volna megkérdezni, hogy megszállhatok-e náluk.

Jean-Luc gyors pillantást vetett rám, mielőtt tekintetével visszatért az útra.

– Ils sont en plein travaux.[128] Kész romhalmaz a házuk. Három szobában laknak, és rezsón főznek. Arra gondoltam, kényelmesebb lenne nálam.

– Köszi. – Újabb esetlen csend állt közénk. – Tényleg köszönöm… teljesen elfeledkeztem az átépítésről. – Peregtek a mérföldek, közben egyre ismerősebb lett a táj, ahogy elhaladtunk a kertészet, a Carrefour bevásárlóközpont és a benzinkút mellett. Furán éreztem magam Heather és Nico nélkül, azután eszembe jutott Heather néhány hónappal korábbi levele: Készen állok lezárni a család történetének ezt a gyászos fejezetét. Talán jobban tettem, hogy megkíméltem az újabb puhatolózástól – legalábbis addig, amíg elő nem állhattam valami fejleménnyel.

A kocsi felfelé kapaszkodott, ahogy közeledtünk a dombtetőhöz, azután Jean-Luc összeráncolt homlokkal végignézett a szőlősorokon, melyek a szélvédőn át aprólékosan elrendezettnek és lüktetően életerősnek tűntek. Néhány perccel később lefordultunk a háza elé. Az előkertben buján terjengtek a bazsarózsák és vad levendulák, a régi falazat építőkövei délutáni napfényben fürödtek. Egy pillanatig haboztam, mielőtt követtem Jean-Lucöt az oldalsó ajtóhoz. Lépteink csikorogtak a kavicságyon.

A vaskos falak közt sötét és hűvös némaság fogadott. Megálltam az előtérben, hogy belélegezzem a falakon lógó, dohos gyapjúmellények és viaszos esőkabátok illatát. Lassan tíz éve nem jártam itt, de nem úgy tűnt, mintha bármi változott volna. Hányszor történt, hogy akaratlanul is magam elé képzeltem a konyha bézs színű pultjait és kazettás tölgyfa ajtóit, a linóleumpadlót, az ablakfülkében megbúvó tiszta, de kopott asztalkát? Hányszor gondoltam a falnál álló, öreg krémszínű Aga

tűzhelyre és a belőle sugárzó meghitt melegre? Most is odaléptem, hogy fémlapjára fektessem a tenyerem. Jéghidegnek éreztem.

– Annak vége, amióta a Maman leköltözött Spanyolországba – mosolyodott el Jean-Luc, ahogy meglátta arckifejezésem. – Ha csinálok magamnak egy spagettit vagy valamit, egyszerűbb az elektromos tűzhelyet használni.

– Megértem. – Mégis, a régi tűzhely állandó melegsége nélkül mintha lélektelenebbé vált volna a konyha.

– Arra gondoltam, lakhatnál a kék szobában – folytatta Jean-Luc. – Az első ajtó az emeleten. A femme de ménage[129] itt járt a távollétemben, úgyhogy tiszta az ágynemű. – Visszafordult az előszoba felé. – Behozom a csomagokat. Ha akarsz, pihenj egyet, mielőtt eldöntjük, hogyan tovább.

A széles lépcsőfokok megcsikordultak a tömött szőnyeg alatt.

Bekémleltem a fürdőbe, mielőtt továbbindultam a kék szoba felé – ugyanaz a virágmintás függöny, ugyanaz az eau-de-nil[130] vécé és mosdó, bár Jean-Luc zuhanytálcára cserélte a repedt kádat. Két keskeny kétszemélyes ágy fogadott, kék-fehér tollpaplannal borítva. Lerogytam a közelebbire, behunytam a szemem, és mély álomba zuhantam.

Szürkületkor ébredtem, száraz és égő szemmel, zakatoló szívvel.

Lassan helyükre kerültek a részletek: Burgundia. Jean-Luc háza. Albert nagybácsi. Louise vele találkozhatott a kolostorban?

Kikászálódtam az ágyból, és kimentem a fürdőbe, ahol fogat mostam és hideg vizet locsoltam az arcomra, mielőtt elindultam a lenti konyha felé.

Jean-Luc a villanytűzhely mellett állt, fakanállal a kezében. Nagy tál aprított brokkolit láttam a konyhapulton, parfümként terjengett a levegőben a piruló fokhagyma illata.

– Ó, szia! – Meglepetten nézett fel rám. – Felébresztettelek? – Megráztam a fejem. – Éhes vagy? – Fakanalával a fortyogó fazék felé intett. – Tésztát főzök.

– Te főzöl? – A hitetlenkedéstől alig találtam a szavakat. Láttam, ahogy Jean-Lucnek arcába szökött a vér. – Bocsi. – Megköszörültem a torkom. – Mármint, te főzöl! A tészta amúgy remek ötlet. Merci – tettem hozzá, amikor felém nyújtott egy pohár fehérbort.

A konyhaasztalnál ettünk – számtalan közös reggelink és elvetélt jegyességünk helyszínén –, bár mindketten egy másik helyre ültünk le, mint azelőtt szoktunk.

– Fenségesen néz ki – méregettem a pennével és brokkolival teli tálat. – Köszi. – Számba vettem egy falatot, és meglepve éreztem ki a csilit.

– Gondoltam, ránk fér egy meleg étel. – Felém kínálta a reszelt sajtot.

– Mmm… nem, köszönöm… így tökéletes. – Hirtelen támadt éhségemben csak úgy faltam a tésztát.

– Míg aludtál, felhívtam az Abbaye de Cîteaux-t. – Jean-Luc belekortyolt a borába. – Nem vették fel.

Felböktem egy pennét a villámra.

– Lehet, hogy zsákutca? Még azt se tudjuk, Albert ott él-e. Amilyen a szerencsém, az összes szerzetes bezárkózott valami lelkigyakorlatra.

– Holnap délelőtt fél tizenegykor nyitnak – nyugtatott meg Jean-Luc. – Negyven percbe telik odaérni, szóval szerintem kilenc körül indulnunk kéne.

– Indulnunk? – kaptam fel a fejem.

Meglepettnek tűnt.

– Hát persze, Kat. Nem hitted, hogy magadra hagylak, ugye?

Az Abbaye de Cîteaux-t sík termőföldek övezték – egymásba szövődő, zöld legelők, melyek az egyszerű házakat teljesen kitették az elemeknek.

A metsző szél behatolt a kabátom alá, ahogy borzongva beléptem a hatalmas kőépületbe, melynek boltozatos falai és csúcsíves ablakai között egy fokkal se lett melegebb.

– Az apátságot 1098-ban alapították, amikor egy csapatnyi szerzetes erre a távoli helyre vonult vissza, hogy a Szentírás tanításainak megfelelő életet éljen – hallgattuk kalauzunkat, egy meglepően fiatal novíciust, aki Frère Bernard néven mutatkozott be. – Ez a helyiség a szkriptórium, ahol a középkori írástudók másolták, illusztrálták és kötötték a fóliánsokat. – Felemelt karjával körbemutatott a tágas téren. – Szent Benedek irányelveinek megfelelően a munka jobbára teljes csendben folyt, jóllehet a rend tagjaitól már akkoriban sem követelték meg a némasági fogadalmat. Napjainkban mintegy harminc testvér alkotja a közösséget,

és mi is csak szükség esetén szólalunk meg. Az üres szócséplést elítéljük, és a gonosz művének tartjuk a gúnyos vagy lekezelő megnyilvánulásokat, így értelemszerűen a közösségi médiától is tartózkodunk. – Jóindulatúan elmosolyodott.

Jean-Luckel illedelmesen nevettünk, de a csoport többi – jellemzően nyugdíjas – tagját nem hatotta meg a szerzetesi humor.

– Kérem, tekintsék meg a kiállított tárgyakat, azután meglátogatjuk a kerengőt, ami a román építészeti stílus egyik korai példája. – Frère Bernard félrevonult, mi pedig sietve követtük, mielőtt a csoportból bárki megkörnyékezhette volna a kérdéseivel.

– Lehetséges találkozni az itt élő barátokkal? – kérdeztem, miközben próbáltam nem borzongani a vékony üvegtáblák mögül beszivárgó hidegben.

– Rendezünk lelkigyakorlatokat az Isten-keresők számára – felelt gépiesen, mint aki számtalanszor hallotta már ezt a kérdést. – Olyanoknak, akikben felmerült az igény a megtérés iránt, vagy úgy érzik, fordulóponthoz érkezett az életük. – Belenézett a szemembe. – Így értette?

Elpirultam.

– Nos, nem egészen. – Alaposan átgondoltam minden szót. – A nagybátyámat keresem. Okunk van feltételezni, hogy sok évvel ezelőtt csatlakozott ehhez a közösséghez. Kérem, árulja el, hogy él-e önök között egy Frère Albert.

Frère Bernard összeráncolt homlokkal babrált szerzetesi csuhája övével, ami annyira kirojtosodott, hogy idegességében nyilván mindig ezt tette.

– Miért szeretnének találkozni vele?

Tovább haboztam. Mit feleljek? Az átszellemültség és merev aszketizmus légkörében valahogy szégyenletes léhaságnak tűnt egy ritka borkollekció eredetét firtatni. Hélène-re gondoltam, a káoszra és az indulatra, ami ennyi év után is a nyomában jár.

– Azt remélem, hogy rátalálok a lelki békére – feleltem halkan. – És a megbocsátásra.

A férfi tekintete ellágyult.

– Maradjanak itt a látogatás végén – fogta suttogóra a szavait, miután mások is szállingózni kezdtek felé. – Meglátom, mit tehetek.

– Itt van Albert? – kérdezte diszkréten Jean-Luc, amikor újra csatlakoztam hozzá.

– Frère Bernard csak annyit mondott, hogy meglátja, mit tehet.

– Hm. Kissé kétértelmű.

Folytattuk a látogatást a zord és egyszerű kápolnában, a komor refektóriumban és a modern fromagerie-ben,[131] ahol a szerzetesek némán készítették a fromage de Cîteaux néven ismert, fenséges és krémesen lágy sajtot, amíg végül eljutottunk a túra végállomására: az ajándékboltba. Jean-Luckel Frère Bernard felbukkanását vártuk, közben idegességünkben különféle mézes és lekváros üvegcséket, sajtgurigákat és egyéb trappista finomságokat pakoltunk a kosarunkba. Jean-Luc még egy doboz kamillateát is kiválasztott, mielőtt a kasszához értünk, ahol egy fiatal nő elkezdte beütni és egy szatyorba pakolni a tételeket.

– Az összesen százhetven euró – közölte, mire földig esett az állam.

Jean-Luc átadta neki a hitelkártyáját, majd jót nevetett az arckifejezésemen.

– Tudom, kész téboly, mi? Ezek a kolostorok még a Harrodsnál is drágábbak.

– Mademoiselle? – Frère Bernard csuhás alakja bukkant fel az ajándékbolt végében. – Lenne szíves követni? – Felém intett, ezzel is jelezve, hogy a meghívás egyedül nekem szól.

– A kocsinál várlak – bólintott Jean-Luc. – Nem kell sietned.

Frère Bernard átvezetett a kolostor belső udvarán, ahol belesüppedtünk a puha pázsitszőnyegbe. Lázasan kutattam az agyamban valami társalgási téma után, amíg eszembe nem jutott, hogy a szerzetesek elítélik az üres szócséplést. Ami azt illeti, én is üdítőnek találtam a hallgatást.

Miután megkerültünk egy hosszú épületet, beléptünk a zöldellő sövényekkel szabályos ágyásokra osztott konyhakertbe. Idős szerzetes térdepelt a földön, rendjének ujjatlan, fekete tunikájában és bőrövvel átfogott, fehér köntösében. Ritkás ősz hajszálai alig oltalmazták a naptól rózsaszín fejbőrét, cserébe viszont dús fehér szakállat viselt.

Frère Bernard diszkréten köhintett mellettem. A szerzetes felnézett, nekem pedig a levegő is a torkomon akadt, amikor a barázdált arc mélyén megláttam anyám szemének – az én szememnek – barnába hajló, sötétzöld színét.

– Bonjour – suttogtam.

Felült a sarkára, és felém nyújtotta a kezét.

– Gyermekem – sóhajtotta. – Reméltem, hogy eljössz.

Miután Frère Bernard meghajolt, majd távozott a főcsapás felé, én előreléptem, megragadtam Albert kezét, és letérdeltem mellé a földre.

– Benoît unokája vagyok – mutatkoztam be franciául.

– Szereted a borsót? Benoît szereti a borsót. – A kezembe nyomott egy ültetőkanalat.

– Igen – feleltem elszoruló torokkal. Lehet, hogy már szenilis?

Kihúztam egy növényt, remélhetőleg valami gazt. – Frère Albert – kezdtem –, azt reméltem, hogy beszélhetnénk a gyerekkoráról…

– Benoît olyan törékeny volt. Mindig betegeskedett. A Maman lábszárból csinált neki kocsonyát, de nekem csak nyulat adott.

– És… Hélène? – Egész testemben megfeszültem.

– Á, Léna. – Meglepetésemre ellágyult a hangja, és elmosolyodott. – Mindig énekelt nekem… Fais dodo, Colas, mon petit frère… – dúdolta az altató egyszerű dallamát. – Nagyon szörnyű volt… az a háború. C’était absolument affreux, de Léna mindig megóvott a legrosszabbtól, engem és Benoît-t.

– Megóvta? Hogy érti? – Elképedten csengett a hangom.

– Lehozott a cseresznyefáról. Úgy mászik ám, mint egy fiú! Nyáron majd elvisz magával táborozni a cabotte-ba. – Elsötétült az arca. – Tudod, nem igaz. Nem érdekel, mit mondanak. Valamit kiforgattak. Tévedés volt.

A lélegzet a torkomon akadt.

– Miféle tévedés?

– Hélène nem lehetett collabo, majd, ha nagyobb leszek, bebizonyítom.

Megtudom az igazat. Maman szerint hagynunk kell békében nyugodni a halottakat, de csak azért mondja, mert soha ki nem állhatta Lénát. Ne, ne!

Az céklapalánta! – Riadt mozdulattal kapta el a karom.

Kiegyenesedtem, míg Albert megpaskolta a földet a palánta körül, hogy újra meggyökerezzen. Ahogy gyengéden simogatta a törékeny leveleket, lelki szemeim előtt elúszni láttam a lehetőséget. Semmi nem jutott eszembe, amivel újra párbeszédet kezdeményezhetnék. Már kezdtem feladni a kísérletezést, amikor újra megszólalt.

– Mennyit keresi! – Féloldalas mosolyában egy pillanatra megláttam a huncut kisfiút, aki egykor lehetett. – A házban mindenütt, lent a pincében, leszedegeti a könyveket, felforgatja a szekrényeket. Maman nem tudja, hová rejtette Léna, de én igen. Ó, igen – kocogtatta meg az orrát –, én sejtem! A papa kedvenc könyvében lesz a megoldás, láttam az asztalon, de ez titok. – Hirtelen nyugtalanná vált a tekintete. – Nem mondod el senkinek, ugye? Ne mondd el a Mamannak!

– Nem mondom – ígértem.

Megszorította a karom.

– Tudod, mi itt sosem beszélünk, csak ha szükséges. A hallgatás megtisztítja a lelket. – Félrekapta a tekintetét. – Bűnt követtem el. Nem állítottam meg őket. A háború után…

– Kit nem állított meg? – kérdeztem, de ajkai vékony vonallá préselődtek össze. – Ezért vonult el ide a kolostorba?

– Az a másik lány nem tisztelte Szent Benedek intelmeit.

– Miféle másik lány? – Újra éreztem azt a furcsa kaparászó érzést a mellkasomban.

– Néhány hete járt itt. Annyi mindent kérdezett. – Mély sóhaj tört fel belőle. – Mi is volt a neve… – Felém fordult. – Mi a neved?

– Katherine.

– Igen! – kiáltott fel. – Ez az! Az unokahúgom volt, Katreen. Benoît unokája. Benoît szereti a borsót. Te is szereted a borsót?

Szívemre préseltem a kezem, így próbáltam lelassítani vad kalimpálását.

– Oui. Felém nyújtotta a kezét, és felemelte az állam, miközben az arcomat fürkészte.

– Annyira hasonlítasz Lénára. – Hangja eltelt őszinte ámulattal. Ahogy egymás szemébe néztünk, egy pillanatra áttetszően tiszta lett a tekintete,

azután újra elfelhősödött. – Nem volt nap az életemben, amikor ne gondoltam volna rád, és ne kértem volna a bocsánatodat.

Visszanyeltem a torkomban dagadó gombócot.

– Frère Albert… én biztos vagyok abban, hogy megbocsátott.

Zavartan ráncolta az arcát.

– Kicsoda?

Reszketve magamba szívtam a levegőt.

– Je te pardonne – suttogtam. – Megbocsátok.

Keze lassan felemelkedett, és az enyémre kulcsolódott. Ahogy könnyeim a kert földjére hulltak, láttam, hogyan keverednek össze nagybátyáméval.

– Olyan rettenetesen szomorú volt – szólaltam meg jóval később, ahogy a földek elsuhantak az ablak mögött. – Igazából tragikus. Látszik, hogy egész életében gyötörte a bűntudat.

– De hát miért? – tette fel a kérdést Jean-Luc. – Nem tudom biztosan. Valami történt Hélène-nel, de nem tudtam kihámozni, hogy mi. – Beharaptam az ajkam szélét.

Meursault felé tartottunk a kisteherautón. Már beszámoltam az Albertrel folytatott beszélgetésről, de még most sem szabadultam annak a múló pillanatnak az emlékétől, amikor tökéletesen tisztának és elevennek láttam nagybátyám tekintetét.

– Teljesen összezavarodott – csóváltam a fejem. – Talán öregkori demencia. Azt hitte, én vagyok Hélène.

– Mit szólt, amikor megmondtad, hogy Benoît unokája vagy?

– Hát… szerintem akkor is azt hitte, hogy valaki másról beszélek. – Eltelt egy újabb perc, ami alatt hét tehenet számoltam össze. – Louise elment hozzá, és úgy tett, mintha én lennék ő.

– Komolyan? – kérdezte Jean-Luc kétkedő hangon. – Azért ez kicsit túlzás. Szerinted Louise képes lenne ilyen szemétségre?

Igen, gondoltam bosszúsan, de mi értelme lett volna kimondani?

– Talán sikerült bejutnia hozzá – váltottam tárgyilagos hangnemre –, de nem hinném, hogy bármit kiszedett volna belőle… Uramisten. – Olyan hirtelen dőltem előre, hogy a biztonsági öv megfeszült a mellkasomon.

– Mi az? – kérdezte Jean-Luc, ahogy meglátta arckifejezésemet. – Quoi?

– A papa kedvenc könyve… az apja kedvenc könyve! Albert azt mondta, hogy Hélène abban üzent. A Monte Cristóban. A Monte Cristo grófjában. – Küszködve próbáltam összerakni a darabkákat. – Philippe bácsi szerint is ez volt a nagyapja kedvenc könyve. Amikor Heatherrel kitakarítottuk a pincét, rengeteg példányt találtunk belőle. Azt hittük, csak véletlen, de mi van, ha Hélène valami titkos üzenetet rejtett el az egyikben?

– Várj, egyre kevésbé tudlak követni. – Jean-Luc összeráncolta a homlokát. – Szerinted Hélène hátrahagyott valamit a Le Comte de MonteCristóban?

– Nem csak valamit – feleltem türelmetlenül. – Információt arról, hová rejtették a Les Gouttes d’Ort. – Hol van most ez a könyv? Nicónál és Bruyère-nél?

– Szerintem elvittük az adományboltba, vagyis… ó, a francba. – Tévedhetetlenül tudtam, hol lehet az a könyv. – Louise-nál van.

– Aha. – Lepergett néhány kilométer. – Tudod – szólalt meg végül kifejezéstelen hangon Jean-Luc –, a boltja hátsó felében, az irodájában tartja a rendszerezetlen könyveket. Kész káosz van ott… kartondobozok mindenütt.

– Oké, de hogyan juthatnék be oda?

Előttünk vörös féklámpák pislogtak egy lerobbant jármű körül. JeanLuc visszakapcsolt, az autó lelassult.

– Talán – kopogtatta meg ujjbegyeivel a kormányt – megkérhetném Louise-t, hogy ebédeljünk együtt. Mindig arról beszél, hogy el akar menni a Le Jeu de Paume-ba.

Szemöldököm szinte külön életre kelt az arcomon. A Le Jeu de Paume számított Beaune legjobb éttermének. Nemrég kapta meg a második Michelin-csillagját, az árai is ennek megfelelően alakultak.

– Tyű! Hallottam, hogy az a hely tényleg… – Habozva kerestem a megfelelő szót. Drága? Romantikus?

– Ráérős – szúrta közbe Jean-Luc. – Oui, szerintem ott órákba is beletelik egy ebéd. Négy fogás, bor, kávé… Addig bőven lesz időd körülnézni a boltjában.

– Várjunk csak. – Apró reménysugár gyúlt fel előttem. – Körülnézni a boltjában? De ha nem lesz ott, hogy jutok be?

– Szerintem Walker bent lesz, ha már ott dolgozik. Mit gondolsz, nagyon nehéz lenne elvonni a figyelmét? Persze csak akkor, ha te is ezt akarod…

– Naná. – Ellenálltam a kísértésnek, hogy elvigyorodjak. – Ezt akarom.

– Helyes. – Elmosolyodott. – Alors, elmondom, mire gondoltam…

A kiskanállal huszadszor is felkavartam az egyre zavarosabb kávét. JeanLuc fél órája tett ki ennél a beaune-i kávézónál, mielőtt elszáguldott, hogy ebédelni vigye Louise-t. Mostanra végezhettek a pezsgővel és a gougère-ekkel, hogy továbblépjenek az entrée-kra – netán a hideg rákra… balzsamecetes fehér spárgával? Behűtött Meursault-val, majd egy palack Gevrey-Chambertinnel? Félretoltam a kecskesajtos saláta fonnyadt maradványait, megnéztem telefonomon az időt, majd jeleztem, hogy fizetnék.

Louise könyvesboltja tíz perc volt gyalog. Útközben többször is elpróbáltam magamban a szöveget, amit előző este írtunk Jean-Luckel. „Pontban kettőkor kell bemenned” – rendelkezett, így az utolsó négy percet az utca szemközti oldalán vártam ki.

– Bonjour – köszöntem, amint beléptem az üzletbe, de a kasszapult mögött nem találtam senkit.

Körülnéztem, és felmértem a berendezést. A lerobbant hôtel particulier földszintjén üzemelő boltba alig szűrődött be fény az ablakok díszrácsán át. A mennyezetig érő polcok zsúfolásig teltek használt könyvekkel, egyhangúságukat csak néhány kókadozó orchidea törte meg. A félig nyitott ajtón át vetettem egy pillantást Louise irodájára, ahol még a nagy íróasztal is alig látszott ki a kartondobozok mögül.

Egyik vállamról a másikra helyeztem a táskámat.

– Helló! – kiáltottam újra. Legalább öt perc telt el, mire erős vízcsobogás hangjától kísérve Walker feltűnt az oldalajtóban.

– Bonjour… – kezdte, mielőtt megakadt rajtam a szeme. – Kate?

– Walker, hé! – Elmosolyodtam, és felé indultam, hogy megöleljem.

– Te meg mit csinálsz itt?

– Meglepetés! Úgy döntöttem, átugrok még egy utolsó felkészülésre a nagy Teszt előtt. – Reméltem, hogy nem tűnik fel neki akadozó hangom.

– Hű, te aztán tényleg komolyan veszed. – Felvonta sötét szemöldökét.

– De nem úgy van, hogy két hét múlva lesz?

– Kilenc nap múlva – javítottam ki –, de ki számolja ezt? – Kislányosan vihogtam, amit hallgatni is rossz volt.

– Ja… tutira komolyan veszed – ismételte meg, ezúttal lassabban.

Tényleg összeráncolta a homlokát?

– És veled mi van? – kérdeztem kapkodva. – Olyan jó, hogy látlak! Én… hiányoztál…

– Nem mondod. – Igen, egyértelműen fagyosan csengett a hangja.

– Hiányzik a közös tanulás – fűztem hozzá. – Rengeteget tanultam tőled.

– Mit keresel itt, Kate? – Összefonta maga előtt a karját, és gyanakvó pillantással méregetett. – Mi a nyavalyáért tettél meg egy ekkora utat életed legfontosabb napja előtt?

– Mondtam már. Készülök A Tesztre… borkészítőkkel és sommelierkkel találkozom… a lehető legtöbbel. Tőlük is rengeteget tanulok.

– Úgymint? – kapott a szón.

– Úgymint… tegnap is… a lehető legjobb bor-sajt párosítást kóstoltam meg – csacsogtam összevissza. – Volnay és fromage de Cîteaux. Próbáltad már? A bor fantasztikusan passzol a sajt földes ízéhez.

– Fromage de Cîteaux?

– Öö… igen. Ismered? Mosott kérgű sajt, amit…

– Amit csak az Abbaye of Cîteaux-ban készítenek – fejezte be helyettem a mondatot. – Szóval akkor elmentél hozzá? Az öreg szerzeteshez?

Teljesen kész van, mi? Összepréseltem az ajkaimat, miközben bőszen haragudtam magamra.

– Tudod – sóhajtott fel Walker –, össze is dolgozhattunk volna.

Segíthettünk volna megtalálni a hiányzó bort, és vevőt keríteni a készletre. Természetesen a legnagyobb diszkréció mellett. Ehelyett az efféle játszmákra vesztegetjük az időnket. Miért nem bízol bennem, Kate?

– Megkocogtatta a mellkasát. – Hiszen mindketten amerikaiak vagyunk.

Mindketten a vendéglátásban dolgozunk. Mi lesz, ha már a borpincérek

se tartanak össze? – Most tréfált? Walkernél, ahogy oly sokszor, most sem lehetett tudni.

– Öö… Louise itt van valahol? – kérdeztem a nehézkes csend végén. – Szeretném kikérni a tanácsát néhány régi könyvvel kapcsolatban, amit az egyik barátom szeretne eladni.

– Sajnálom – szabadkozott, pedig a legkevésbé sem sajnálta. – Éppen megbeszélése van.

– Hát, ha mostanában jön, szívesen megvárom. Nem gond.

– Eltarthat egy darabig – közölte elutasító hangon.

– Szóval azt mondod, Louise-t nem érdekelné Az ízlelés lélektanának keménykötésű első kiadása?

Habozni kezdett.

– Dánul – tettem hozzá.

Walker vetett egy pillantást az órára. Lassan negyed három. Láttam, ahogy magában azt számolgatta, mennyi ideig tarthat Louise ebédje.

– Oké – adta be végül a derekát. Még meg is sajnáltam volna, ha nem hagyja el ajkait az a gigászi sóhaj.

Leültem a fal mellé állított kerti székbe, és a telefonommal babráltam, mintha ránéznék az e-mailjeimre. Ehelyett beállítottam az időzítőt, csengőhangot választottam hozzá, és várni kezdtem. Három perccel később a telefonom csörögni és rezegni kezdett, én pedig úgy tettem, mintha egy hívást fogadnék.

– Helló? – szóltam bele a néma csendbe. – Ó, helló, dr. Iqbal. Elnézést, hogyan? Megvannak a laboreredmények? Persze, van egy percem.

Várjon, hadd keressek egy csendesebb helyet. – Felálltam a székből, és elkaptam Walker tekintetét. – Oké? – kérdeztem némán, felvont szemöldökkel, ahogy Louise irodájának ajtajára mutattam. Nem vártam meg a választ, csak befurakodtam.

Míg az üzletet leginkább puritán egyszerűség jellemezte, Louise szentélyében káosz uralkodott: az íróasztal kis szigetét leszámítva mindenfelé mennyezetig értek a láda- és kartonhegyek.

– Úristen, ez most komoly? – hebegtem Walker kedvéért, miközben a barna dobozok tömegére meredtem. Hogy a csudába találjak meg itt bármit?

Vettem egy nagy levegőt, és amilyen halkan csak tudtam, felfeszítettem a legközelebbi dobozt.

– De hogyan kaphattam el? – kérdeztem fennhangon. – Úgy értem, rendesen védekeztünk. – Izzadj csak, Walker, izzadj csak, gondoltam.

Felületes vizsgálatra az első dobozban csak régi szakácskönyvek lapultak. Félretettem, majd közelebb húztam egy másikat.

– Elnézést, nem, nem… csak még nem tértem magamhoz a sokktól. – Egy halom rongyosra olvasott Georges Simenon-regény. – Megismételné? – Feltéptem egy másik kartont. A felvillanó téglavörös borítók egy egész gyűjteményre való Gault–Millau borkalauzt sejtettek.

– Miféle további vizsgálat? – Újabb dobozért nyúltam. Elavult útikönyvek, szamárfüles és gyűrött romantikus füzetek, egy ingatag toronyra való zsebszótár: Angol–francia, Français–Italiano, Français–Español. Ujjaim végigszaladtak a vastag bőrhatású textúrán, ahogy rákulcsolódtak egy nehéz kötetre. Les Frères Corses. Tekintetem az író nevére siklott: Alexandre Dumas.

Szívem máris a torkomban dobogott. Amint közelebb húztam a dobozt, a mélyére ástam, és a földre hajítottam a könyveket, már a zaj se érdekelt. Végül kezembe akadt egy elrongyolódott, fekete szövetbe kötött könyv, melynek borítója ódivatú öltözéket viselő, túlsúlyos férfit ábrázolt. A címe pedig: Le Comte de Monte-Cristo. A gerinc besüppedt, ahogy felütöttem a borítót és az első oldalra lapoztam, ahol gondosan megformált talpas betűkkel feltüntették a tulajdonost: Édouard Charpin.

Indulatos hangok hallatszottak a boltból, melyek hallatán ijedten felpattantam. Mellkasomhoz szorítottam a könyvet, és a táskám után vetettem magam, ám mielőtt elérhettem volna, felpattant az ajtó, és megjelent a szürke ruhát viselő Louise, akinek tűsarkai dühödten kopogtak a padlón.

– Vous! – sziszegte. (Még ebben a döbbent állapotomban is feltűnt, hogy magáz.) – Qu’est-ce que vous faîtes?[132] – Sötét szeme ide-oda rebbent, felmérve a nyitott dobozokat. – Mi az? – mutatott a kezemben szorongatott könyvre. – Honnét van? – Két gyors lépéssel előttem termett, hogy megpróbálja visszaszerezni.

Vetettem egy gyors pillantást a táskám felé, de nem érhettem el.

– Louise! Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk. Az irodádban! – Kétségbeesetten próbáltam időt nyerni.

– Fejezd ezt be, Katreen. Pontosan tudom, miben mesterkedsz.

Magamhoz szorítottam a könyvet.

– Én ugyanezt elmondhatnám rólad.

Még közelebb lépett, szinte az orromban éreztem parfümjének tolakodó pézsmaillatát.

– Add ide azt a könyvet! Add ide, és talán… – Résnyire szűkült a szeme.

– Miért is ne? Megfelezem veled a hasznot. Hiszen erről szól az egész, n’est-ce pas? A pénzről. Csak hajlamos vagy elfelejteni, hogy én vagyok az, aki annyi időt áldozott erre a sok kacatra, aki az egész szénakazlat feltúrta egyetlen kis tű után. – Körbemutatott a dobozokon. – Ismerek egy francia gyűjtőt, aki a legjobb árat fizeti, készpénzben, számla nélkül.

A fél karját odaadná azokért a Les Gouttes d’Orokért, és nem kérdez semmit. Csak add vissza a könyvet, és ha elvezet hozzájuk, te is megkapod a részed. Fele-fele, d’accord?

A felháborodástól arcomba szökött a vér.

– Az a bor a családomé!

– Az a bor a franciáké! Hazánk kulturális örökségének része, Kate. Hogy lennél képes eladni valami külföldi pénzeszsáknak, amikor itthon van az igazi helye? – Mielőtt válaszolhattam volna, a könyv felé kapott, és éles karmaival hosszú piros csíkokat húzott a bőrömön. Megtántorodtam, ahogy csizmám sarka beakadt a szőnyegbe. Szétvetett karokkal zuhanni kezdtem, de egy biztos kéz felém nyúlt, könyökön ragadott, és talpra állított.

– Qu’est-ce qui se passe là?[133] – bődült el Jean-Luc. Ahogy eleresztette a karom, a falnak támaszkodva visszanyertem az egyensúlyom.

– Ó, Jean-Luc! – Két egyforma rózsa bomlott ki Louise orcáin. – Mi csak… Katreen és én… mi csak… – Elnevette magát. – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátlak.

– Nyilvánvaló.

Louise kiesett a szerepéből.

– Te tudtad, hogy Katreen visszajött? – Alig hallhatóan élesebbé vált a hangja.

Mintha meg se hallaná a kérdését, Jean-Luc kinyújtotta a kezét, és elvette tőlem a könyvet.

– Le Comte de Monte-Cristo. – Elmosolyodott.

– Hát nem csodálatos? Igazi kincs! – Louise a kezét nyújtotta érte, de Jean-Luc hátrébb lépett, és felém fordult.

– On y va?[134] Kapkodva felvettem táskámat a földről, és az ajtó felé indultam. JeanLuc követett. Egyikünk sem bajlódott azzal, hogy elköszönjön Louise-tól.

– Tévedtünk. – Jean-Luc ráomlott a konyhaasztalra. – Nincs itt semmi. – Újra a könyvért nyúlt, hogy századszor is végigpörgesse a puha és elsárgult, ám máskülönben hibátlan oldalakat. Még egyszer áttanulmányozta a kötést, a gerincet, a borítót. Semmi.

Egész délután itt ültünk, boncolgattuk a könyvet, és próbáltuk kihámozni titkait. Odakint hosszúra nőttek az árnyak, és rohamtempóban hűlt a levegő. Az asztal túlsó felén Jean-Luc zavart arckifejezéssel görnyedt a könyv fölé.

– Biztos, hogy ebben hagyott üzenetet? – tette fel a kérdést.

Felidéztem magamban a második világháborúval kapcsolatos könyveket. Néhányban említették a kódolt üzeneteket, melyek kulcsfontosságú szerepet játszottak a megszállt Franciaországban.

– Ceruzával apró pontokat tettek a betűk fölé, amik egész szavakat adtak ki. Látsz ilyen jeleket?

Félrelökte a könyvet, hogy az átcsusszanjon az asztal lapján.

– Több mint ezer oldal – nyögött fel. – Mindet meg akarod vizsgálni?

Bosszúsága nyomán fullasztó csend támadt a konyhában. Hallottam az óra ketyegését, egy közelben elhaladó jármű kerékcsikorgását. Egy madár trillázva hívta párját.

– Van nagyítód? – Kézbe vettem a könyvet, és elsimítottam az előzéklapot. – Mi az? – kérdeztem hitetlenkedő tekintete láttán. – Senki se mondta, hogy izgi lesz.

Jean-Luc beleásott apja redőnyös íróasztalának felső fiókjába, félresöpört egy köteg érvénytelen frankot és beszáradt töltőtollat (Franciaországban senki nem dob ki semmit?), amíg végül talált egy

díszes, antik nagyítót. A lencse segítségével nekiláttam az embert próbáló feladatnak, hogy megvizsgáljam a kötet valamennyi betűjét. Ő addig tettvett a konyhában: kiürítette a mosogatót, letörölgette a pultot, balzsamecetet kevert egy régi befőttesüvegben.

– Saláta és sajt jó lesz vacsorára? – kérdezte.

– Megint főzöl? – Azután: – Bocs, bocs… többet nem mondom. Amúgy tökéletes lesz, köszönöm.

Visszatértem a régi, talpas betűkhöz. A huszonhatodik oldalra már keservesen bántam konokságomat. A negyvenharmadikra kezdtem kancsalnak érezni magam. Mire Jean-Luc az asztalra tette a salátás tálat és a vágódeszkára helyezett omlós sajtot, már szédelegtem. Kapkodva ettünk, bagettünkkel kitörölgettük az utolsó csepp balzsamecetet is, azután makacs elszántsággal folytattam a munkát.

Jean-Luc elmosogatott, majd odajött, és megállt mögöttem – a lapra vetődött az árnyéka.

– Válaszolnom kell az e-mailjeimre – jelezte. – Lehozom a gépem, ha nem baj.

– Pas du tout[135] – feleltem. Odahozta laptopját a konyhaasztalhoz, azután bajtársias csendben ücsörögtünk, amit csak a billentyűk halk kopogása és a lapok suhogása tört meg.

Eltelt egy óra. Azután még egy. Jean-Luc összecsukta laptopját, és kézbe vett egy újságot. Eltökéltségem dacára kezdtem érezni, hogy lecsukódik a szemem, kicsusszan kezemből a nagyító, és előrebukik a fejem. Éles rándulás térített magamhoz. Lapoztam, és kényszerítettem magam, hogy koncentráljak. A betűk összemosódtak előttem… fekete vonalak és foltok úsztak a krémszínű háttér előtt… foltok? Szorosabban megmarkoltam a nagyítót, és tüzetesen megvizsgáltam a szöveget. És ott, a lap közepén, rövid vonást láttam egy C felett. Távolabb még egyet, egy U-nál. Ahogy végigszaladtam a bekezdésen, újabb és újabb jelölések kerültek elő. A ceruzámért nyúltam, hogy lefirkantsam a betűket egy cetlire.

– Ennek semmi értelme – mormoltam.

– Comment?[136] – Jean-Luc tétován formálta a szót, mintha elbólintott volna az újság mögött.

– Nézd. – Odaléptem mellé. – Ezek a betűk vannak megjelölve a könyvben, de az üzenetnek semmi értelme. Biztos valami kód. – Megmutattam neki a papírt.

cusoquatreplusnadeuxco3devientau

– Várj. – Jean-Luc megragadta a ceruzát. – CUSO QUATRE PLUS NADEUX CO TROIS? – mormolta, ahogy próbálta szavakba rendezni a betűket. – DEVIENT? – Összeráncolta a homlokát. – Mi van, ha számok? – Körmölni kezdett.

– Nem – nyögtem fel. – Így is értelmetlen.

Mégis tovább meredt a lapra, miközben a szín kiszaladt az arcából.

– Bouillie bourguignonne – motyogta.

– Mi? – Alig hallottam. Kissé bosszúsan megráztam a fejem.

– Burgundi keverék! Nézd! Réz-szulfát plusz nátrium-karbonát.

Lefirkantott egy újabb sort:

Összevont szemöldökkel koncentrált.

– DEVIENT… azt jelenti, hogy valamivé válik.

– Szóval a burgundi keverékből lesz… A. U.? Mit jelent ez? – Lázasan kutattam az emlékeimben. Hol láttam ezeket a kezdőbetűket?

A. U. A. U. A. U. – Arany! – kiáltott fel Jean-Luc, mire ijedten felkaptam a fejem. – Au! Az arany betűjele a periódusos rendszerben. Csak… – Egy pillanatra

elhallgatott, és megrázta a fejét. – Ennek semmi értelme. Hogyan lesz arany a burgundi keverék?

Meredten néztem a lefirkantott képletre.

– Mi van… ha nem arany? – vetettem fel. – Vagy nem egészen… mondjuk aranyszínű? Aranycseppek? Les Gouttes d’Or – kaptam levegő után, ahogy lassan a helyükre kerültek a kirakó darabkái. – Ha Hélène burgundi keveréket készített a háború idején, az így kezelt szőlőből lehetett a Les Gouttes d’Or. Zseniális.

– Csak… – Jean-Luc válla megereszkedett. – Ebből még nem derül ki, hová rejtette a bort.

Valami még most sem hagyott nyugodni, csak nem tudtam megfogni, hogy mi.

– A. U. – Behunytam a szemem. Sötét szoba jelent meg előttem, még a kövek résein besüvítő szelet is éreztem a bőrömön. Levegő után kaptam.

– La cabotte! Albert bácsi monogramja a falon. A. U. Albert Ulysse.

Emlékszel? Kétszer szerepeltek a kezdőbetűi.

Jean-Luc hátralökte a székét, és felpattant.

– Gyerünk! – Megragadta a kezem, hogy felállítson. Átvonszolt a konyhán, ki a házból, egészen a kocsiig. Kinyitotta előttem az ajtót, és beültetett.

– De nem rejthette el a bort a cabotte-ban – jutott eszembe, amikor már a földúton zötykölődtünk. – Ott nincs hová.

– Non – értett egyet. – Szerintem is valami mást rejtett oda… egy térképet, peut-être?

Amint felkapaszkodtunk az emelkedőn, megjelent előttünk a cabotte.

Jean-Luc félrehúzódott, majd kiszálltunk a kocsiból. Mostanra bealkonyult, a lebukó nap a rózsaszín, a bronz és a levendula árnyalataira festette a felhőfoszlányokat.

Az elhalványuló fényekben sövénylabirintussá vált a szőlő, de Jean-Luc biztos lábbal haladt, miközben mutatta a kis kőépítmény felé vezető utat.

Odabent még nagyobb hideg és sötétség fogadott, a levegőben enyhe füstszag érződött. Jean-Luc körbevilágított lámpájával a szűkös téren, és a fény addig pattogott az egyenetlen falakon, amíg végül rátalált a kőbe faragott betűkre: Nico monogramjára, Phillipe bácsiéra, Grandpère

Benoît-éra, Albert bácsiéra, Édouard dédapáéra. S ott volt: A. U. Letérdeltem a padlóra, és ásni kezdtem a kezemmel.

– Várj. – Jean-Luc visszaindult a teherautóhoz. Néhány perc múlva visszatért egy ásóval, a kezembe nyomta, azután világított a lámpájával, míg én beleástam a cabotte padlójába, és egyre mélyebben forgattam át a földet. Amikor a fém fémhez koccant, egy pillanatra leállt a szívverésem.

Még néhány perc múlva egy régi kék-sárga csíkos kekszesdoboz bukkant elő. Miután felnyitottam a tetejét és Jean-Luc ráirányította a fénycsóvát, előhúztam egy vízhatlan anyagba burkolt kis csomagot, amiből egy cahier d’exercices, egy iskolai füzet került elő, a mostanra ismerős barna fedőlappal.

– Mi az? – kérdezte Jean-Luc. Szívem a torkomban dobogott, ahogy kinyitottam. Az elemlámpa erőtlen fényénél megvizsgáltam a gondosan formált betűket és sorokat:

Cher Journal! …miután nem tudom, hol is kezdjem, először is elsorolom a tényeket, ahogy egy rendes tudóshoz illik. A nevem Hélène Charpin, és tizennyolc éves vagyok…

Nem térképet találtunk. Naplót.

[127] Mindjárt megérkezünk.

[128] Gőzerővel dolgoznak.

[129] bejárónő [130] zöldeskék [131] sajtműhelyben [132] Mit keres itt?

[133] Mi folyik itt?

[134] Mehetünk?

[135] Egyáltalán nem [136] Hogyan?

1944. JANUÁR 6.

Cher journal!

Ma van Benoît születésnapja. A Madame elhalmozta ajándékokkal.

Kapott egy pár cipőt (használt, persze, de alig kopott), egy gyapjúsapkát és egy pulóvert, amelyeket a tulajdon kezével kötött, és – tízéves fiú számára la pièce de résistance[137] – egy gyerekjáték méretű csapdát tűhegyes fogakkal, ami alkalmas a mókusok, nyulak és egyéb kis testű állatok foglyul ejtésére. Tortát is sütött neki: dudorászva verte fel a tojást, cukrot és vajat, keverte bele a diót. Az, hogy a faluban hónapok vagy talán évek óta senki nem evett tortát, a legkevésbé sem érdekelte.

Lassan végeztünk a vacsorával (sertészsírban sült krumpli a Madamenak és a fiúknak, két csésze híg káposztaleves nekem), de még mielőtt a Madame felvágta volna a tortát, motorkerékpár érkezését hallottuk a felhajtóról, majd valaki diszkréten kopogtatott. A Madame, ahogy manapság mindig, repeső szívvel indult ajtót nyitni, hogy beeressze a hadnagyot. A férfi mindkét orcáját megcsókolta, aztán előzékenyen meghajolt felém, ahogy mindig, majd a fiúkhoz fordult, hogy a kezükbe nyomjon egy-egy tábla csokoládét.

– Jaj, Bruno, teljesen elkényezteti őket – áradozott a Madame azon a fülsértő, sipítozó hangon, amit vele szokott használni, de az öreg Haricot Vert[138] csak vigyorogva lehuppant az asztal túlsó végébe. A papa helyére. Nekiláttam eltakarítani a vacsora maradványait, hogy addig se kelljen látnom ezt a szégyent.

Mialatt mosogattam, a Madame felvágta a tortát, hogy előbb az Haricot Vert-t szolgálja ki, csak azután a fiúkat.

– Hát te, Hélène? – kérdezte tőlem. – Egy kis szeletet?

– Non, merci – vágtam rá gépiesen. Túl későn jutott eszembe, hogy visszautasításom sértő lehet a vendégünkre nézve. – Én… öö… nem vagyok éhes.

– Sebaj, több jut nekünk! – csilingelt a Madame hangja. Evőeszközök és porcelánok csörgése jelezte, hogy nekiláttak.

– Hélène miért nem kér? – kérdezte Albert cérnavékony kis hangján.

– Tőle kérdezd, chéri – jött a Madame válasza.

Dörzsölni kezdtem a serpenyőre tapadt, egyik szívós foltot.

– Eleget ettem már, ma puce – feleltem végül. Újabb néma csend, amit ezúttal a torkát köszörülő Haricot Vert tört meg.

– A nővéred jellemes, ifjú hölgy, aki hű marad az elveihez, Albert.

Büszke lehetsz az eltökéltségére. – Szavai hosszan zengtek a néma csendben, mielőtt hozzátette: – Ami persze buta és teljesen értelmetlen dolog. Végtére is, nem vagyunk mi barbár vademberek, amilyennek képzel minket, nem igaz, fiatalember?

Az arcomba szökött a vér, de továbbra is a mosogató felé fordultam, így remélhetőleg senki sem vette észre. Pillanatokkal később hallottam, ahogyan egy tányér az asztalt karistolja.

– Ha ő nem eszik, akkor én sem – jelentette ki Albert.

– Albert! – csattant fel a Madame. – Tessék megenni a tortádat!

– Non! Je n’en veux plus![139] – Azt akarod, hogy kivigyelek a fáskamra mögé? – fenyegetőzött a Madame.

Albert elnémult, és a szemem sarkából láttam, ahogy dacosan összefonta maga előtt a karját. Tizenegy óraketyegést számoltam meg, azután: – Majd én megeszem – ajánlkozott Benoît. – Ha neki nem kell. – Maga felé húzta a tányért, és beletömött a szájába egy nagy falatot.

– Benoît… – tiltakozott a Madame, de aztán elnémult, amikor az Haricot Vert nevetni kezdett.

1944. JANUÁR 12.

Nekem szóló üzenetet találtam a többi közt, amikor elmentem a boulangerie-be. Ahogy szétbontottam, egy Paul Verlaine-költeményt találtam Stéphane kézírásával, s alatta: Tanuld meg a vizsgádra!

Olyan fura. Miféle vizsgára? Nem tudom, mire gondolhat, de a biztonság kedvéért elkezdtem bemagolni a szöveget. Ez az első versszak:

Les sanglots longs Des violons De l’automne Blessent mon coeur D’une langueur Monotone.[140] 1944. JANUÁR 17. Újra nálunk az Haricot Vert. A héten már harmadszor. Láttam, ahogy feltolja a motorkerékpárját a kavicsos úton, azután lábujjhegyen a hátsó ajtóhoz lopakodik. Néhány perccel később zoknis lábak surrantak végig a folyosón, a Madame szobája felé. A Madame biztosan azt hiszi, hogy sikerül eltitkolnia ezeket a légyottokat, de kit akar bolonddá tenni, amikor a német a reggelinél ott ül velünk az asztalnál?

Hogyan bírja egyáltalán elviselni? Igen, előzékeny és udvarias, a maga karót nyelt német módján, de a bőre természetellenesen pirospozsgás az egészségtől, és úgy néz a jéghideg szemével, mint egy sólyom, semmi sem kerüli el a figyelmét. Tőlem telhetően igyekszem kitérni az útjából, ami szerintem tetszik neki. Ami a Madame-ot illeti, ő a lekötelezettje, és szerintem ez is tetszik neki.

1944. JANUÁR 27.

Albert-t ma vérző orral küldték haza az iskolából. Verekedett a szünetben, mesélte a tanítója. Amikor megkérdeztem erről, Albert azt mondta, a fiúk elkapták az udvaron, csúfolták, és mindenféle neveket aggattak rá.

– Milyen neveket? – kérdeztem. Kibuggyantak szeméből a könnyek, és végigperegtek szurtos bőrén, mielőtt a vállamba temette arcát, és felsírt.

– Mi történt? – erősködtem.

– Maurice azt mondta, hogy collabo vagyok – felelt fojtott hangon. – Azután Claude is, mire annyira dühös lettem, hogy orrba vágtam. J’suis pas collabo, Léna. Je suis pas.[141] Megsimogattam a hátát, noha a kezem is remegett az indulattól.

Nyolcéves, ugyan mit tudhat a kollaborálásról? Annyira képtelen és

igazságtalan az egész!

Persze nekem is kijut a városban a zord pillantásokból, a véletlen lökdösésekből, amik sosem véletlenek, és a köpködésből, ami elől alig tudok kitérni. Barátaim a mozgalomban úgy gondolják, a helyzetem még hasznos lehet, ha az Haricot Vert elkotyog valamit, de persze sosem tenne ilyet. Miért hittem, hogy az agresszió valahogy elkerüli az iskola udvarát? Ahogy a kisöcsém fejét simogattam, azt kívántam, bárcsak megvédhetném valahogy. De mit tehetnék? Mit mondhatnék?

1944. FEBRUÁR 1.

Ma nagymosás van. Annyira lekötött, hogy kidörzsöljem a vérfoltot Albert ingéből, hogy észre se vettem a Madame-ot, amíg meg nem szólalt.

– Az ott vér? Benoît-é?

Ujjaim elzsibbadtak és feldagadtak a fagyos vízben, így talán nyersebben szóltam, mint kellett volna.

– Albert-é.

– Mi történt?! – kiáltotta. Óvatosan kicsavartam az inget, nehogy kárt tegyek az elvékonyodott szövetben.

– Verekedett az iskolában.

– Pah! – csattant fel. – Amikor megmondtam neki, hogy ne álljon le a többi fiúval. Ezzel tényleg kihúzta nálam a gyufát. Előbb az a kakaskodás Benoît születésnapján, most meg ez. Micsoda álnok kis bestia lett belőle.

Túlságosan elkényeztetted, Hélène. Sajnálom, de nem tehetek felelőssé mást a viselkedéséért, csakis téged.

– Moi? – Hitetlenkedve kaptam levegő után. – Engem hibáztat? Tudja, miért verekedett, Virginie? A kölykök az iskolában collabónak csúfolják.

Kollaboránsnak!

– Kicsoda? Ki mondja ezt? – Csak úgy köpködte felém a szavakat. – Hogy merészelik! Várj csak, ha elmondom Brunónak… megbánják még azok a kis patkányok. És azok a képmutatók, az öntelten pöffeszkedő szüleik… – Ökölbe szorította a kezét.

Bevillant előttem a kép, ahogy az Haricot Vert és a martalócai betörnek a közeli házakba, kirángatják az utcára a szomszédainkat és a gyerekeiket. Ó, cher journal, bárcsak visszaszívhattam volna a meggondolatlan szavakat! Ehelyett egyre csak azt hajtogattam: – Semmiség… csak gyerekes civakodás… nem tudom, ki volt… Albert nem mondja meg… talán már el is felejtette az egészet…

Valósággal lángoltak az orrlyukai.

– Ne fáradj. Majd én kiderítem. – Kimasírozott a szobából, és egy perccel később hallottam, ahogy bevágja a szobája ajtaját.

Meghasad a szívem, miközben felidézem ezt az egészet. Miért nem láttam előre, mi lesz a vége? Nem elég, hogy beszennyezi a saját jó hírét – a gyerekei életét is muszáj tönkretennie?

1944. FEBRUÁR 4.

Egy kosárral a karomon léptem ki a házból, amikor a Madame megállított.

– Ó, hála istennek, Hélène, hát itt vagy. Beszélnünk kell. Gyere a salonba!

Megborzongtam, de követtem a szobába, amit teljesen kisajátított magának, fényes bútoraival, felvert párnáival és a kis kandallójával, melynek vidáman pattogó tüzére minden lelkifurdalás nélkül hányta a legszárazabb tűzifát.

Lerogyott a kanapéra és biccentett, hogy üljek a szemközti székre. A párna szélén feszengtem, míg Madame nagy kék szemével az arcomat fürkészte.

– Mondd csak… – Piszkálgatni kezdte ruhája egyik kilógó cérnaszálát.

– Mielőtt az apád… elment… – Pillanatnyi szünetet tartott. – Nem említett semmit a cave-val kapcsolatban?

Bárhogy pattogott a tűz, még a tarkómon is meredezni kezdtek a szőrszálak.

– A cave-val? – ismételtem, hogy időt nyerjek. – Nem emlékszem. Egész pontosan mire gondol?

Pislantott egyet, mint valami hidegvérű hüllő.

– Mielőtt a németek idejöttek, nem mondott olyat, hogy elrejti az értékesebb borokat?

– Hmm… ilyet mondott volna? – Összeráncoltam a homlokom, miközben reméltem, hogy elrejti titkos gondolataimat. Lehetséges, hogy a papa sosem számolt be a Madame-nak a titkos cave-ról és az ott elrejtett kincsről? Visszagondoltam a megszállás előtti, négy könyörtelenül hosszú évvel korábbi télre, azokra a délutánokra, amiket a papával a pincében töltöttünk és a nyirkos félhomályban dolgoztunk –, de csak annyit mondott, hogy majd egyszer tudatja vele. Végül mégsem tette meg? Ha így történt is, belőlem aztán nem szedi ki a titkot. Vettem egy nagy levegőt, és próbáltam minél határozottabb hangot megütni. – Nekem sosem említette.

Elvékonyodtak az ajkai, de fenntartotta megnyerőnek szánt arckifejezését.

– Biztos vagy benne? – erősködött. – Bruno szerint… – Köhécselve helyesbített. – Szóval mindenki tudja, hogy a megszállás előtt a környék összes bortermelője elrejtette a legjobb borait. Ezt diktálta a józan ész. A Führer viszont vágyik a legjobb francia borokra. Tudtad, hogy Goebbels egyszerűen imádja Burgundiát? Ostobaság lenne, ha nem húznánk előnyt az érdeklődéséből…

Döbbenten meredtem rá. A Führer? Goebbels? Képes úgy említeni ezeket a vadállatokat, mintha hétköznapi emberi lények lennének, nem espèce de connard-ok,[142] minden nyomorúságunk okozói?

A Madame félreértelmezhette hallgatásomat, mert tovább erőltette a kérdést.

– Tegnap lent jártam a pincében, és nem találtam az 1929-es Les Gouttes d’Ort. Egyetlen palackot sem!

– A papa előbb locsolná ki a borát, mint hogy a káposztazabálóké legyen.

Résnyire szűkült a szeme.

– Akár tetszik, Hélène, akár nem, az apád már nincs itt, ezért én vagyok ennek a háznak az ura. Dönthetsz úgy, hogy elfogadod, vagy úgy, hogy elutasítod ezt, de tudnod kell, hogy én hozom a döntéseket, és

fikarcnyit sem érdekel, mit tenne az apád. A kollaboráció óv meg minket a megszállás legszörnyűbb következményeitől.

Ilyen egyszerűen felmentette magát? Nagyot nyeltem, mielőtt megpróbáltam hatni az anyagiasabb lényére.

– A papa szerint a bor a mi örökségünk.

– Örökségünk? – köpte maga elé a szót. – Engem jobban érdekel, hogy életben maradjunk. Ami pedig az emelkedett szellemű apádat illeti… nos, már nem kell úgy beszélned róla, mintha akármikor visszajöhetne.

– Felemelte az állát. – Meghalt.

A vér az arcomba szökött, mintha pofon vágott volna. Meghalt?

Honnét tudja? Az Haricot Vert mondta neki?

– Gondold csak végig – tette hozzá. – Hónapok óta nem hallottunk róla semmit. Ez az egyetlen épkézláb magyarázat.

Lassan, hogy ne vegye észre, fellélegeztem. Nem tudja biztosan. Ez is csak újabb kifogás, hogy magát mentegesse.

– Életben van – állítottam kitartóan. – Munkatáborban, ahonnét nem írhat haza.

– Higgy, amit csak akarsz.

Leplezetlen utálattal meredtünk egymásra, s miután már nem maradt mondandónk egymás számára, esetlen mozdulattal felkaptam a kosaram, és eljöttem otthonról.

Később, ahogy a metsző széllel az arcomban Beaune felé bicikliztem, kielemeztem szóváltásunkat: újra hallottam a Madame hűvös és szenvtelen hangját, ahogy a Führerről, az elrejtett borral kapcsolatos terveiről és a papa sorsáról beszélt.

Sosem kedveltem őt, amiből nem is csináltam titkot. Ellenérzésem jórészt gyermeki önzésemből fakadt, amiért versengenem kellett vele a papa figyelméért és szeretetéért. Ezt már tisztán látom. Tudtam róla, hogy kicsinyes, számító és kétszínű, de sosem hittem volna, hogy ártana nekünk. Egészen mostanáig.

Benoît születésnapja óta… nem, már korábban is, a decemberi éjszaka óta, amikor Benoît olyan beteg volt, és az Haricot Vert odahozta a házunkba azt a doktort… a Madame-ot mintha kicserélték volna.

Tartozott nekik, hogyne, különösen az Haricot Vert-nek, ám ugyanígy

élvezte is új keletű hatalmát, és őszinte örömét lelte a ráruházott kiváltságokban.

Hogy lehettem ennyire vak? Szégyelltem, hogy ilyen soká tartott a felismerés. A Madame nem csupán kollaborált az ellenséggel. Ő lett az ellenség.

1944. FEBRUÁR 8.

Először gyűltünk össze az új évben. Nagyon-nagyon szerény körülmények között. Alapos okunk van feltételezni, hogy felbomlott a nyugatig húzódó, kiterjedt hálózat, és ez mindnyájunkat lelomboz. Ma délután már-már rögeszmésen beszélgettünk a lehallgatott telefonokról, a Gestapo ügynökeiről és besúgóiról, a névtelen feljelentőkről.

– Nem szívesen mondom – jegyezte meg Stéphane –, de lassan irigylem őket. Ők legalább nem élnek állandó rettegésben. – Mindenki helyeslően bólogatott.

Annak érdekében, hogy békésebb vizekre evezzünk, a message personnelekről[143] kérdeztem, melyeket minden éjjel hallgattunk a BBC-n.

– Ki lehet Yvette, és miért szereti úgy a nagy répát?

Yvette, árulta el Emilienne, azt jelentheti, hogy valahol sikeresen dobtak le fegyvereket. „A Bill nevű magas szőke férfi” arra utalhatott, hogy egy gép biztonságban landolt Angliában.

Stéphane egy földalatti újságot olvasott, de most felkapta a fejét.

– Mindenki megtanulta a Verlaine-verset, amit küldtem? – kérdezte.

Mindenki bólintott.

– Lehangoló kicsit, nem? – kérdezte Danielle, a rádiósunk, egy kerek arcú lány tömött, barna fürtökkel. – Őszi hegedű… szünetlenül a tájon… bút konokon és fájón… – szavalt drámai hangon.

Stéphane halványan elmosolyodott.

– Várd csak a hegedűszót. Várd csak, mikor jön.

– Miért? – kérdeztem közbe. – Mit jelent?

– D-nap – mondta ki angolul. Összeráncoltam a homlokom. Stéphane is tudta, milyen gyenge lábakon áll az angolom.

– Az mi?

– Le Jour J – fordította le franciára. – Azt jelenti, hogy megmenekülünk.

– Hiába faggattam a részletekről, többet nem árult el.

1944. MÁRCIUS 10.

Cher journal!

Ma sötétben keltünk, s amikor felnéztem az égre, tudtam, hogy zord és borús időre számíthatunk, amit hiába is próbál felderíteni a nap fénye. A levegő olyan súlyosnak érződött, mintha feltöltődött volna villamossággal. Még az is megfordult a fejemben, hogy mégsem kerékpározom Côte de Nuits-be, de a táskám bélésében ott lapult a két rejtett üzenet, ezért felvettem a papa viaszos esőkabátját és kalapját, a kormányra akasztottam a kosaram, és nekivágtam az útnak, noha máris csepergett az eső.

Tíz perce tekerhettem, amikor istenigazából nekieredt: a csendes és kitartó kopogásból dühödt dörömbölés lett, majd fokozatosan jég is keveredett az esőbe, ami mintha dézsából szakadt volna a fejemre, az arcomra, kezemre. Akkor kellett volna feladnom és visszafordulnom, mégis megtettem még egy kilométert, miközben a jégeső újra szakadó záporba váltott, ami tovább csökkentette a látótávolságot. Már épp meggondoltam volna magam, amikor közvetlen előttem, a Route de Savignyn megláttam az ellenőrzési pontot – egy újat, ami egy nappal korábban még nem állt ott. Minden ösztönöm azt sikoltotta, hogy forduljak sarkon, és meneküljek, mégis kényszerítettem magam, hogy továbbtekerjek, miközben a vihar morajával együtt fülemben csengtek Stéphane intelmei: Mindig tarts egyenesen az útzár felé, soha ne fordulj vissza! Mindig a forgalommal szemben haladj, hogy egy autó se kerülhessen észrevétlenül a hátadba! Mindig apró darabokra tépd szét az üzenetet, és nagy területen szórd szét!

Hát, már arról is lekéstem, hogy apró fecnikre tépdessem az üzeneteket, nemhogy nagy területen szórjam szét őket. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, ahogy közeledtem az ellenőrzési ponthoz. A vér olyan hangosan morajlott a fülemben, hogy attól féltem, elájulok.

– Halt! Stopp! – parancsolt rám egy német, amint közelebb értem.

Magas és vaskos férfi volt, csúcsos sapkája sötét árnyékot vetett húsos arcára. Leszálltam a nyeregből, és gyalogosan haladtam tovább, miközben reszkető kézzel markoltam a kormányt.

– Guten tag – köszönt.

– Guten tag – feleltem kötelességtudóan.

– Iratokat – váltott át franciára. Szó nélkül átadtam neki az igazolványaimat. – Utazásának célja?

– Takarmányt gyűjtök a nyulaimnak. – A hazugság óvatlanul kicsúszott a számon, mielőtt ráeszméltem volna, hogy a pocsék idő rám cáfol. – Már órák óta – tettem hozzá. – Nem gondoltam, hogy ekkora vihar lesz.

Tekintete lesiklott arcomról a ruhámra, a kerékpáromra, végül a kormányon lógó kosárra.

– Miért üres? – biccentett a kosár felé.

Elvörösödtem. Általában mindig tettem bele néhány csomó gazt, de ma elvonta figyelmem az eső. Mielőtt felelhettem volna, már rám is förmedt: – Mutassa a táskáját.

Lesütöttem a szemem, ahogy feltépte a táskát és beletúrt, közben csak nagyon lassan mertem levegőt venni, nehogy rosszul legyek. Egyenként a sárban kötött ki mindenem: elnyűtt kesztyűm, tintám, élelmiszerjegyeim. Azután hirtelen csend lett. Megkockáztattam egy pillantást a szempillám alól, és fagyos rettenet kúszott végig a gerincemen. Német kézben láttam a La Voix-t, sokszorosított földalatti lapunkat, amit a múlt héten tettem el, és azután teljesen elfeledkeztem róla. Hogy lehettem ennyire ostoba? Mindjárt feltépi a táska bélését, és felfedezi az oda rejtett üzeneteket. Mi lehet azokban a levelekben?

Kiknek a nevei? Lelepleződik az egész hálózat? A fogamat csikorgattam, nehogy sírva fakadjak.

A német felemelt kézzel intett az egyik katonai jármű felé.

– Herr Leutnant! – kiáltotta. Egyenesen magam elé néztem, de a szemem sarkából láttam, ahogy egy magas alak leugrik a teherautóról,

és felénk indul. A két férfi szót váltott németül, de a vadállatian barbár hangokból csak annyit szűrtem ki, hogy La Voix.

A két német végül különvált, hogy a hadnagy közelebb lépjen. A földre meredtem, és konokul megtagadtam, hogy jelét adjam rettegésemnek.

– Mademoiselle Charpin! – Erre már felemeltem a tekintetem, és torkomon akadt a lélegzet. Az Haricot Vert volt az. – Mademoiselle – biccentett felém. – Nagy öröm, hogy viszontláthatom. Már mindent értek. – A fagyos kék szemek elidőztek a kerékpárom kormányán fityegő üres kosáron.

– Mindent? – sikerült kinyögnöm.

– Hát hogyne. – Összehajtogatta és zsebre vágta az újságomat.

Alig hallottam őt a fülembe toluló vértől. Egy hosszú pillanatig csak meredt rám, méregetett dermesztő tekintetével. Az eső közben kitartóan esett – a papa ezt hívta permetező esőnek –, hogy kis patakokban leszaladjon a tarkómon. Az Haricot Vert is bőrig ázott, de láthatóan ez sem zavarta. Végül közelebb lépett, túlságosan is közel, és olyan halkan szólalt meg, hogy a szakadó esőben csak én hallhattam.

– Mindketten tudjuk, hogy bevihetném kihallgatásra. – Fentről nézett le rám, hogy szempillái élesen kirajzolódjanak kipirult bőrén. – De miután van egy közös barátunk, ezúttal kivételt teszek. Éreztem, ahogy egész testem elernyed a megkönnyebbüléstől, amit próbáltam egy vállrándítással palástolni.

– Ahogy gondolja. – Erővel is a szemébe néztem. – Nincs rejtegetnivalóm.

– Egy ilyen fiatal lánynak, akinek nincs rejtegetnivalója, vigyáznia kéne, nehogy baja essék a viharban, Fräulein. – Mutatóujjával megkocogtatta az orrát. – Javaslom, hogy térjen haza, és hagyja a… takarmánygyűjtést kedvezőbb időkre. – Kezembe nyomta a táskámat, én pedig a mellkasomhoz szorítottam, és átvetettem reszkető lábam a vázon. Az Haricot Vert félreállt az utamból, de előtte még valami igazán ijesztőt tett: rám nézett, és elmosolyodott.

1944. MÁRCIUS 11.

Nyugtalanul, álmatlanul forgolódom. Azóta nem tudok aludni, hogy tegnap az Haricot Vert feltartóztatott az új ellenőrzési pontnál. Még most sem hiszem el, hogy ilyen óvatlan voltam. Hogy feledkezhettem meg arról, hogy egy La Voix van a táskámban? Abban a lapban információ van az ellenállásról – kódolt formában, de már akkor is az ellenség kezében. Tovább elemzem az Haricot Vert-rel való találkozásomat, megvizsgálom minden létező szögből. Mennyit tudhat?

Mennyit gyaníthat? Mennyit mond el a Madame-nak? Mostanában mintha hallgatag lenne és magába zárkózna – vagy csak képzelődöm?

Körbe-körbe járok, megállás nélkül, amíg már összerogyok a kimerültségtől, de az agyam csak zakatol tovább és tovább.

Ma este csak úgy ragyog a hold, olyan fényesen, hogy még árnyékot is vet. Ahogy kinézek az ezüstös szőlősorokra, eszembe jut az éjszaka, amikor a papa elment a Reinachokkal – az a rettenetes, világos éjszaka.

Tizennyolc hónapja láttam őket utoljára, de mintha ezer év telt volna el azóta.

Sokat gondolok arra, amit Rose mondott annyi hónappal ezelőtt, amikor rézgálicot csináltunk a cabotte-ban. Mint az alkímia, mondta, arannyá változtatni a közönséges fémet. Tréfálkozott persze, de valahogy megragadt bennem a szó: alkímia. Mi ez, ha nem misztikus átalakulás? Talán a háború is az alkímia egy formája – megváltoztat és próbára tesz minket, amíg végül mind felfedjük, milyen anyagból vagyunk.

1944. MÁRCIUS 16.

Ahogy ma este belépek a szobámba, olyan furcsa érzésem van. Nem tudom megragadni. Az első félelmem, hogy valaki megtalálta ezt a naplót, de nem, a szőnyeg rásimul az egyenetlen padlóra, nem úgy tűnik, mintha bármi változott volna. A szoba többi része is olyan, amilyennek reggel hagytam: könyvek a polcon, a mustársárga pulóverem a szék támláján, a papa és Maman fényképe a fiókos szekrényen – valamitől mégis szőrpihék meredeznek a tarkómon. Nevetséges, de szinte érzem, ahogy a levegő molekulái is másként helyezkednek.

A Madame? Ő járt itt? A parfümjét érzem? Mint egy veszett kutya, szaglászok körbe, keresem az illatát. Semmi.

Ez már az üldözési mánia? Tegnap éreztem, hogy valaki követ Beauneban, de amikor megfordultam, méterekre nem láttam senkit. Rosszul alszom, még rosszabbul eszem. Nem csoda, ha elnyűttek az idegeim. Az elmúlt hónapok során pattanásig feszültem, gyanakvással tekintettem mindenre és mindenkire. Vegyük hozzá mindehhez a kóros alultápláltságot – kell ennél több, hogy az őrület szélére sodródjunk?

Mégis erőt kell vennem magamon – túlságosan sok forog kockán, most nem gyengülhetek el. C’est rien,[144] c’est rien, c’est rien. Ha eleget ismételgetem, egyszer talán én is elhiszem.

1944. MÁJUS 4.

Cher journal!

Ma reggel napfény ébresztett, a melegség ragyogó sugarai cirógatták a bőröm. Egy pillanatig azt hittem, nyaralok valahol a tengernél (amit még sosem láttam). Albert ott guggolt a víz szélén, fénylőn új lapátjával felásta a nedves homokot.

– Nézd, Léna! – kiáltott, ahogy felpattant, és szaladni kezdett a dagadozó hullámok felé. – Tudok úszni!

– Várj, Albert, óvatosan! – kaptam a keze után, mire olyan éles fájdalom nyilallt a karomba, hogy levegőt is alig kaptam. Azután kinyitottam a szemem, és ugyanabban a koszos kórházi ágyban találtam magam, melyben az elmúlt heteket töltöttem. A sarokban két francia rendőr beszélgetett egy nővérrel, aki néhány pillanattal később az ágyamhoz lépett.

– Ma elbocsátjuk, Charpin. – Szoros kis kontyba fogta haját, ami még inkább kihangsúlyozta dülledt szemét.

– Elbocsátanak? – károgtam. – Vagy átszállítanak a börtönbe? Összepréselte az ajkait, és nem válaszolt, csak szótlanul továbbment.

Igazat mondott? Vagy ez is csak egy trükk? Zakatolt a szívem, de akkor sem tehettem mást, mint vártam – s közben ezredszer is végiggondoltam az eseményeket, melyek ide juttattak.

Meleg volt aznap, kivált április közepéhez képest. Üzentek, hogy két órakor találkozunk Beaune-ban, Docteur Beaumont rendelőjében, a rue Paradis-n. Nem tűnt szokatlannak, hogy új címre megyünk, gyakorta váltogatnunk kellett a gyűlés helyszínét, és Stéphane nemrég említette az öreg fogorvost, aki ugyan nem tartozott közénk, de „szimpatizált az ügyünkkel”.

Késő délelőtt indultam el, de még így is órákkal korábban, mint ahogy szoktam. A szép idő megengedte, hogy olyan kerülőutakon menjek, melyeken biztosan nem követ senki. Ahogy a szőlők közt cikáztam, élveztem az arcomat simogató, lágy szellőt. Negyed kettőkor értem a doktor utcájába, egy keskeny, macskaköves, sorházakkal övezett közbe – minden nagyon takaros, minden nagyon burzsoá. Láttam a réztáblát, mely szerint a doktor lakóháza földszintjén fogadja pácienseit. Amikor becsöngettem, zömök, ősz hajú asszonyság nyitott ajtót – kötényéből ítélve a házvezetőnő –, aki az üres emeleti társalgóba irányított.

Félhomályos és levegőtlen szobába kerültem: az ablakok csukva, a redőnyök összezárva. Merev hátú, régi széken ücsörögtem, és őszintén reméltem, hogy hamarosan megjönnek a többiek. A csengő megállás nélkül szólt – a földszinti várót megtöltötték a doktor betegei –, és éles trillázásától csak még idegesebb lettem. A páciensek tömege legalább fedezi a gyűlésünket, nyugtatgattam magam. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után, ami talán csak tíz perc lehetett, könnyed léptek hallatszottak a lépcsőn, és felbukkant Emilienne.

– Nem furcsa hely egy gyűléshez? – kérdezte, miután arcon csókoltuk egymást.

Megvontam a vállam.

– Stéphane találta.

– Nincs hátsó kijárat – figyelte meg. – Könnyen csapda lehet. – Az ablakhoz lépett. – Szerinted ki lehet ugrani ilyen magasról?

Mielőtt felelhettem volna, Danielle érkezett kifúltan és izzadtan.

Azután Bernard, aki még most is sántikált a lyoni szökéstől, majd közvetlen mögötte az újonc, akit csak Kölyöknek hívtunk: alig tizenhat éves, az arca csupa pattanás. Két óra lett. Azután negyed három. Fél három.

– Hol van Stéphane? – kérdezgette Emilienne. – Ideje mennünk?

Kevésbé gyanús körülmények miatt is halasztottunk már el gyűlést, hogy egy-két nap múlva újra összegyűljünk. Vetettem egy pillantást Bernard-ra, próbáltam kipuhatolni a véleményét, de ő csak hátradőlt a széken és kinyújtóztatta a lábát maga elé, szürke arcára fáradtság ült ki.

Hangok szüremlettek fel a lépcsőn: egy gyermek visongása és anyja csitítgató szavai, majd a házvezető köszönése egy újonnan érkezőnek.

Csupa hétköznapi hang, a nyugalom és a békesség hangjai, melyek egy pillanatra el is feledtették velem, hol vagyunk, és miért gyűltünk össze.

Tekintetem a kandallópárkányon álló óra díszes aranyozására és pufók kerubot mintázó talpára tévedt – ebből tudom, hogy három perc maradt háromig, amikor dörömbölést hallottunk a bejárati ajtón. Összenéztük Emilienne-nel. Minden szín kiszaladt az arcából, de elrejtőzni nem maradt időnk, mert a csizmák máris a lépcsőn dübörögtek, azután felpattant a társalgó ajtaja.

– Le a földre! Gyerünk! Mindenki! – Ökörnyi termetű német ordítozott velünk recsegő hangon. Két másik állt mögötte civil ruhában, pisztollyal a kezében.

A padlóra vetettem magam. Arcom a szőnyeg felé nézett, de így is láttam, ahogy körbejártak minket, és rátapostak a kilógó kezekre.

Félelem kúszott fel a torkomon, fojtogatott olyan erővel, hogy be kellett harapnom a szám, mielőtt még öklendezni kezdtem. Hol van Stéphane?, gondoltam kétségbeesetten. El tudott menekülni? Kérlek, Istenem, kérlek, Istenem. A nagydarab, testes férfi – alighanem a parancsnok – felrúgott egy kis asztalt, letörte egyik lábát, és ütni kezdte vele Bernard-t.

– Téged ismerlek, te kis fattyú! – üvöltötte. – Ezúttal nem úszod meg!

A két másik német éles lánccsörgés kíséretében körbejárt a szobában, és felcsattintotta a bilincseket. Bernard-nak csak annyi haladékot adtak, amíg belerúgtak néhányat, azután őt is megbilincselték, majd az egyikük mellém térdelt, hogy egy bőrszíjjal összekösse a csuklómat.

– Azt mondják, nincs elég bilincsük – fordította le a németek morgását Bernard, aki a börtönben eltanult néhány idegen szót. – Meglepte őket, hogy ilyen sokan vagyunk…

– Pofa be! – Az Ökör Bernard hátára vágott az asztallábbal. – Mozgás!

Talpra állítottak, és pisztolyaikkal a földszint felé tereltek.

Elcsoszogtunk a váró mellett – a tömegre kísérteties némaság telepedett –, majd a bejárati ajtón át ki az utcára, ahol autók várakoztak ránk. Az első járműnél magas, görnyedt alak állt lehajtott fejjel. Összebilincselték a kezét, így hiába is próbálta volna megtörölni vérző arcát. Szívem kiugrott a helyéből. Stéphane volt az.

Csak egyetlen szemvillanásra találkozott a tekintetünk. Mostantól úgy kellett tennünk, mintha nem ismernénk egymást – csakis a tagadástól és színlelt tudatlanságtól remélhettük, hogy meg tudjuk óvni kapcsolatainkat. Többi bajtársam is a földre szegezte tekintetét, ahogy kimasíroztunk. Emilienne haladt elöl, én mögötte, nyomomban egy némettel, aki a csuklómat összekötő bőrszíj végét tartotta, majd Danielle következett valahol hátul. Az Ökör és alantasai elkezdtek berakodni minket a kocsikba: Stéphane, Bernard és a Kölyök az elsőbe került, már Emilienne-t is belökdösték a másodikba, amikor inkább érzékeltem, semmint láttam, ahogy Danielle meggörnyedt mögöttem, és öklendezve hányni kezdett.

– Scheisse! – bömbölte mögöttem a német, ahogy próbált kitérni a hányadék útjából.

Kicsavartam a testem, és visszanéztem rá, így láttam meg, hogy már nem szorongatja a szíj végét. Danielle felemelte a fejét, s ahogy találkozott a tekintetünk, alig észrevehetően rám kacsintott. Gyorsan, mielőtt még meggondolhattam volna magam, ellöktem magamtól a németet, aki kiterült a bűzös pocsolyában, azután csak rohantam, és menet közben elkezdtem kiszabadítani a kezem.

Egyenetlennek éreztem talpam alatt a macskaköveket, mégis sikerült végigszaladnom az utcán anélkül, hogy elbotlottam volna. Ahogy visszafordultam, láttam a nyomomban loholó németeket. Ha elérek a parkig, kereshetek valami rejtekhelyet. Lövés dörrent mögöttem, de én csak szaladtam és szaladtam… már a saroknál jártam… ha be tudok fordulni, lerázhatom őket… már csak egy ház… azután éles fájdalom mart a vállamba, amitől megtántorodtam. A német már rám is vetette magát. Utoljára még éreztem, ahogy húsos tenyerével a kövezethez préseli arcomat.

Kórházi ágyon ébredtem, a kötés alatt az egész vállam lüktetett és lángolt. Sajgott az arcom bal fele is, miközben alig kaptam levegőt. Egy nővér sietett el mellettem, a karján összehajtogatott lepedőkkel.

– Nem kapok levegőt… – ziháltam.

– Eltört a bordája – közölte szenvtelenül, ahogy továbbhaladt.

Behunytam a szemem, hogy kirekesszem a fájdalmat, majd sekélyes álomba zuhantam. Percekkel – vagy tán órákkal? – később egy kéz érintette az arcomat, tapintotta meg gyengéden a zúzódásaimat. Ahogy kinyitottam a szemem, egy férfi állt felettem, felém fordította élesen metszett arcát, és lenézett rám áthatóan kék szemével.

– Milyen szép kislány – cirógatta lágyan az állam. – Nagy kár ezért a monokliért. Összerándultam, és elhúzódtam, mire felfelé rándultak az ajkai.

– Mademoiselle Hélène Charpin? – Ahogy kihúzta magát, észrevettem a mögötte álló Ökröt: csupa hús és izom.

– Igen. – Sikerült felnéznem rá anélkül, hogy meghunyászkodtam volna.

– Szeretnénk feltenni néhány kérdést. Igazán nem tart sokáig.

Cher journal, mi mást tehettem volna, mint hogy beleegyezem?

Odahúzott egy széket, azzal megkezdődött a kihallgatás: a rue Paradis-n álló házzal kapcsolatos kérdések, a barátaim megnevezésére irányuló követelések, a testi épségemre vonatkozó fenyegetések. Kik vagyunk?

Honnét ismerjük egymást? Miért találkozgatunk? S végül, jött a csalóka könnyedséggel odaszúrt kérdés: ki ez a Stéphane?

Hagyományosan borkedvelő közösség vagyunk, mondtam fel a fedőtörténetet, amit réges-rég kitaláltunk. Kezdetben borkóstolásokat rendeztünk, de most, tekintve a jelenlegi korlátozásokat, inkább csak beszélünk a borról. Összehordtam mindent a Clos du Vougeot-ról és Maréchal Pétain kedvenc boráról. Ami pedig Stéphane-t illeti, őt tegnap láttam először, hazudtam, amikor feltartották elém egy dacos és mosolytalan lycéen régi iskolai fotóját.

Kihallgatóm árulkodó mosollyal jegyzetelt, mintha nem is lenne szükséges feltenni a kérdéseit, csak kedvét lelné abban, ahogy válaszolni próbálok. A kihallgatásnak pedig nem akart vége szakadni, egyik óra

átcsúszott a másikba, amíg már fájdalmasan és fáradtan fészkelődtem a helyemen, amit inkvizítorom egyre növekvő elégedettsége kísért. Épp kezdtem volna ötödször is leírni borkedvelő körünk működését, amikor egyszemélyes Gestapóm, amilyen hirtelen jött, úgy távozott is.

Talán késett egy találkozóról, talán valaki magához intette a kórterem másik végéből – akárhogy is, felpattant helyéről, és eltűnt a sarok mögött. Feszülten vártam visszatérését, miközben agyamban egymást kergették a kérdések: Hogyan találtak ránk? Ki adott fel minket? Végül erőt vett rajtam a kimerültség. Vékonyka párnámba süppedve elaludtam.

A következő nap hasonlóan telt – majd a következő, meg az azután következő, és így tovább, egyik hét szinte beleolvadt a másikba. A férfi minden előjel nélkül bukkant fel, mindig olyan kedvesen üdvözölt, hogy keserű epe tört fel a torkomban, és mindig órákon át faggatott egyre bensőségesebb dolgaimról – gyerekkoromról és iskoláimról, a szüleimről és barátaimról –, azután egyszer csak elment. Rettegtem ezektől a találkozásoktól, pedig ez maradt az egyetlen emberi kapcsolat kiürült életemben – egyedül ez derítette fel félelemmel és szorongással terhelt purgatóriumom néma magányát. Az erőfeszítés, hogy higgadtnak és összeszedettnek tűnjek, messze több energiámat emésztette fel, mint a sebesülésem. Így érkeztünk el a ma reggelhez. Ahogy az ablakon át kinéztem a lombtalan fákra, azon tűnődtem, igazat mondott-e a nővér. Valóban elbocsátanak? S ha igen, hová? Egy penészes börtöncellába? Egy szörnyűséges lengyel munkatáborba? Láthatom még Benoît-t és Albertt, mielőtt elküldenek? Meg akartam értetni testvéreimmel, hogy azért lettem ellenálló, mert ezt tartottam helyesnek.

Végül egy doktor ellátta a sérülésem, egészségesnek nyilvánított, és lefirkantotta nevét a kórházi zárójelentés aljára. További várakozás után a nővér egy durva szürke tunikát dobott az ágyamra, és utasított, hogy öltözzek fel. Ahogy belerázódtam öltözékembe, újra felbukkant, hogy lábam elé hajítsa régi, elnyűtt cipőmet.

– Csipkedd magad – mordult rám gúnyos hangon.

Jámboran követtem, ki a kórteremből, végig a folyosón és le a lépcsőn, miközben megacéloztam magam arra, ami előttem állt. Egy hátam mögé vetett pillantás igazolta, hogy egy rendőrnő kísér minket a Vichy képviseletében. Ahogy a nővér kinyitotta az ajtót és beléptünk a földszinti váróterembe, felkészültem a gyűlölt szürkészöld Gestapoegyenruhák látványára és a vasmarkok szorítására a karomon, ám ehelyett egy karcsú, barna hajú nő lépett felém aggodalmas arccal.

– Ó, hát megvagy, Hélène. Nem sietted el, igaz? Órák óta várlak. – A Madame volt az.

1944. MÁJUS 6.

Két nap telt el, amióta hazatértem. Legalább Albert örült nekem, szinte rám vetette magát, hogy mit sem sejtve sérüléseimről erősen magához szorítson. Benoît egy tartózkodóbb Ça va?-val köszöntött, és kitért az ölelésem elől. A Madame metszően éles tekintettel nézte.

Az első adandó alkalommal felmentem a szobámba. A holmimat feltúrták, ami nem lepett meg. Fiókjaim tartalmát a földre borogatták, könyveim és ruháim szanaszét. Térdre hulltam a kopott szőnyegen, kitapogattam az egyenetlen padlódeszkákat, és megkönnyebbülten hunytam be szemem, amikor érintetlenül találtam naplóm rejtekhelyét.

– Örülsz, hogy itthon vagy, Hélène? – kérdezte a Madame az ajtóból. Összepréselve tartottam szemhéjam.

– Épp hálát mondtam Istennek – feleltem egy hosszú pillanat múltán, ahogy talpra kászálódtam.

– Remélem, engem is belefoglalsz az imáidba – horkant fel epétől csöpögő hangon. – Végtére is már egy lengyel munkatáborban rohadnál, ha én nem vagyok. – Attól tartok, nem tudtam leplezni meglepettségemet, mert így folytatta: – Csak ne légy így megütközve, Hélène. Nem vagyok én szörnyeteg. Jó, voltak köztünk nézeteltérések, de ettől még felelősnek érzem magam érted, különösen azután, hogy én… – Elhalt a hangja, és a pír szétáradt halovány arcán. – Tartozom apádnak annyival, hogy… megmentselek.

Szinte bűntudattal határos arckifejezéssel nézett rám furcsamód.

– Hogy megmentsen? – ismételtem. – Hogy megmentsen? – Agyam lázasan próbálta értelmezni a szavakat, kibogozni rejtett jelentésüket.

Hirtelen összeállt a kép. – Kémkedett utánam! – Ahogy félrekapta a tekintetét, tudtam, hogy igazam van. – Szaglászott a dolgaim között, és amikor végül talált valamit… egyenest a fritzekhez szaladt vele! – Kiabáltam, ami nyilván megrémítette a fiúkat, de már ez sem érdekelt. – Van fogalma arról, mit tett? Van fogalma arról, mi történik az ellenállókkal, ha elfogják őket? A maga kezéhez tapad a vérük, Virginie.

Akárcsak a Reinachoké. Akárcsak a papáé!

Szeme két fekete széndióként izzott fel sápadt arcában. Összefont karját olyan erővel szorította a mellkasához, hogy egyenként kirajzolódtak a nyakán a megfeszült inak. Egy pillanatig azt hittem, végül megtörik, ám ehelyett gyorsan felém lépett, és rám sziszegett: – Gondolhatsz, amit csak akarsz, bizonyítani úgysem tudod!

1944. MÁJUS 12. Újabb álmatlan éjszaka. Ha behunyom a szemem, az utolsó pillanatokat látom, mielőtt a németek elrángatták a társaimat. Danielle kipirult arcát, a felső ajkán fénylő verítékcseppeket. A kapálózó Kölyök lábait, ahogy fel-le járnak. Emilienne gyönyörű, ábrándos szemét. Bernard végtelen kimerültségét. Stéphane-t, ahogy a vállát emelgetve próbálja letörölni a vért az arcáról. Akkor és ott láttam őket utoljára?

Mindennap hírekben reménykedem, és mindennap megcsal a remény.

Sebesülésem kizárja, hogy betekerjek Beaune-ba, különben is eltűnt a kerékpárom. Így hát maradok a házban, a gyász és bűntudat foglyaként.

Másra se tudok gondolni, csak annak a napnak a részleteire, csak azon töprengek, hogyan tudtam volna megelőzni a történteket. Attól félek, ha elalszom, egy másik, ennél is rettenetesebb valóságban ébredek. Az ellenállók köre megsemmisült, a barátaim bajban vannak – és mindenről én tehetek.

1944. JÚNIUS 5.

Négy napig egyáltalán nem tudtam befogni a BBC-t, bárhogy tekergettem a gombot, de ma éjjel kifizetődött a türelmem. Cher journal,

ma éjjel hallottam. Bocsásd meg reszkető kezem, a kapkodó szavakat.

Néhány perccel ezelőtt hallottam.

A program a szokott módon kezdődött: Içi Londres. Les français parlent aux français. Itt London. Franciák szólnak franciákhoz. Ezt követték a szokott személyes üzenetek, majd a bemondó hirtelen felolvasta a szavakat, melyeket százszor is elsuttogtam magamban: azt a gyászos versszakot a Chanson d’automne-ból, Paul Verlaine költeményéből, amit hónapokkal korábban Stéphane utasítására magoltam be. A bemondó kétszer is felmondott minden sort, így kristálytisztán érthettem.

Remélhetem-e – merhetem-e remélni –, hogy végre megérkeznek a szövetségesek?

1944. JÚNIUS 6.

Egész nap izgatottan vártam a híreket, amit a Madame egyre türelmetlenebbül viselt. Amikor szórakozottságomban véletlenül a vacsorára félretett krumplihéjjal etettem meg a csirkéket, rám is förmedt: – Mi a frász van veled? – Őszintén, nem is értem. Hogy nem érzi a levegőben lüktető feszültséget, amitől nekem felpezseg a vér az ereimben?

Amikor este végül be tudtam fogni a BBC jelét, jó néhány pillanatba került, mielőtt koncentrálni tudtam a bemondó szavaira, de amikor megtettem… cher journal, azt hittem, menten elájulok. Maga Général de Gaulle szólított meg minket, Franciaország népét sztentori hangján: „A végső csata elkezdődött!” Ahogy rövid beszédét hallgattam, kicsordultak a könnyeim, és az arcomat törölgettem, amikor eljutott a végére: „Francia nemzetünk, birodalmunk, seregünk egy akaraton van, egy a reménye. A vérünktől és könnyeinktől terhes felhők mögül újra látjuk nemzeti nagyságunk hajnalát.”

Jönnek a szövetségesek.

Jönnek a szövetségesek.

Jönnek a szövetségesek.

Köszönöm, Istenem. Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.

1944. június 21.

Ma végre bejutottam Beaune-ba. A Madame békülékenységének ritka és különös jeleként kölcsönadta a kerékpárját. Kényszerítettem magam, hogy a vállamat kímélendő lassan tekerjek, pedig repesett a szívem, hogy mielőbb odaérjek Madame Maurieux-höz a kávézóba. Alig tudtam kivárni, hogy végre olyasvalakivel beszéljek a sorsfordító eseményekről, aki őszintén osztozik az örömömben.

Ahogy ráfordultam a rue des Tonneliers-re, csípős szag ütötte meg az orrom. Néhány pillanattal később döbbent csendben meredtem a kávézó kiégett romjaira. Odafordultam egy arra haladó, botjára támaszkodó öregasszonyhoz.

– Mi történt?

– Ismerted őket?

– Ismerem őket – javítottam ki. – Hol vannak?

– Eltűntek, bár… – Ahogy sajnálkozva ingatta a fejét, nem győztem magamba fojtani a feltörő pánikot. Ráncos szemével az arcomat fürkészte, mielőtt folytatta: – A németek a saját kezükbe vették a dolgokat, és megbüntettek mindenkit, akit gyanúsnak találtak. Fogadd meg a tanácsom, ma puce. – Reszketeg lábán közelebb lépett, miközben lehalkította a hangját. – Ha azelőtt ide jártál, menj gyorsan haza! Beaune többé már nem biztonságos a számodra.

Cher journal, hogy menekültem!

1944. AUGUSZTUS 21. Úgy érzem, mintha az elmúlt hetekben a ködben bolyongtam volna, vagy inkább valami rettenetes lidércnyomásban – eltünedező szomszédok, önkényes kivégzések, fosztogatás és gyújtogatás. A Madame eleinte még talált mentséget a németek bosszúszomjára, ám ekkor váratlan dolog történt: eltűnt az Haricot Vert. Igen, a szörnyű Zöldpaszuly egyetlen búcsúszó nélkül távozott. Ha arra számítottam, hogy ez felzaklatja a Madame-ot – ha azt hittem, kialakult közöttük valamilyen érzelmi kötődés –, újfent csalatkoznom kellett. Úgy tesz, mintha soha nem is létezett volna.

1944. SZEPTEMBER 7.

A hetek óta tartó ágyúzás után ma reggel néma csendre ébredtünk. A Madame félt kimerészkedni, ezért én lopództam fel a pince lépcsőin, hogy utánajárjak a dolognak. Miután az elmúlt napokban a föld is rengett, elkészültem a legrosszabbra, de a felperzselt földeket leszámítva drága szőlőnk továbbra is zöldellő ártatlanságában és érintetlenségében terpeszkedett a lankákon.

Nem tudom, meddig állhattam odakint, földbe gyökerezett lábbal a megigéző látvány előtt, de egyszer csak távoli morajra riadtam.

Négyévnyi megszállás után túlságosan is jól ismertem ezt a hangot: katonai konvoj közeledett a főúton. Visszatértek a németek? Ahogy egyre hangosabbá vált a motorzúgás, úgy erősödött bennem a rettegés.

Végül, kétségbeesett igyekezetemben, hogy megismerjem forrását, felmásztam a cseresznyefára, dacolva az oldalamban és vállamban lüktető fájdalommal. A magasból már láthattam a felénk tartó járművek sorát, ahogy mind közelebb és közelebb értek. Felemelt kezemmel árnyékot vetettem szememre. Az egy zászló lenne? Hunyorogva próbáltam kivenni a színeket: piros, fehér, kék. Eltátottam a számat, de hang nem jött ki a torkomon. Megérkeztek az amerikaiak.

1944. SZEPTEMBER 8. Ó, az a jelenet ma Beaune-ban! Amíg élek, nem felejtem el az emberek kitörő, vad örömét – az ünneplő tömeget és az ablakokban lengő zászlókat, a kézről kézre járó borosüvegeket és a zajos üdvrivalgást, amitől csak úgy csengett a fülem. Testvéreimmel addig táncoltunk, amíg már levegőt se kaptunk, akkor egy percre abbahagytuk, hogy azután elölről kezdjük. Megölelgettem minden szomszédomat, még az idős asszonyt is a boulangerie-ből, aki egy éven át továbbította felém a titkos üzenetet, pedig azelőtt a nevét se mertem megkérdezni.

Meglepetésemre Monsieur Fresnes is előkerült: az utcára gurított egy hordó bort, és megkínált minden arra haladó amerikai katonát, mintha ő és a felesége soha nem itatta volna a németeket ugyanebből a borból!

Amikor köszöntem neki – nem bírtam megállni –, hűvös meghajlással nekem is a kezembe nyomott egy poharat.

– Hol van a mostohád? – kérdezte.

– Nincs valami jól. – Benoît és Albert hiába könyörögtek neki, hogy csatlakozzon hozzánk, bosszúsan elhessegette őket. – Migrénje van, és… ó! – Valaki hátulról úgy meglökött, hogy a bor ráloccsant a ruhámra.

Fájós bordáimat tapogattam.

– Jaj, bocsáss meg, nem láttalak! – Madame Fresnes jelent meg a látómezőmben. – Bonjour. – Felvillantott egy szigorú kis mosolyt.

– Bonjour – köszöntem elhaló hangon.

– Chéri – fordult a férjéhez. – Nem akarsz szót váltani Monsieur le Maire-rel? Az imént láttam Jean Parent-nal.

– S’il vous plaît – mormoltam, noha ügyet se vetettek udvariasságomra.

Menjetek csak, gondoltam, ahogy elfordultak. Menjetek, és próbáljátok körbehízelegni a polgármestert, amíg még tehetitek. A Fresnes-ek mindig is köpönyegforgatók voltak, de a rájuk vetett, lesújtó pillantások alapján ezt mindenki más is tudta. Rég kimutatták már a foguk fehérjét.

Biztosan érzem, hogy nem sokáig tart ki a szerencséjük.

1944. SZEPTEMBER 19.

A négyévnyi megszállás megtanított rá, hogy féljek bizonyos dolgoktól.

Egy megvillanó szürkészöld egyenruhától. Az ellenőrzési pontoktól. A váratlan dörömböléstől. Ez utóbbi ébresztett minket hajnalban, az egész ház beleremegett. Benoît sírva fakadt, Albert odaszaladt hozzám, ahogy tétován kibotorkáltam a folyosóra. A Madame pongyolában jelent meg.

– Ki az? – suttogta. Kótyagos fejemmel legelőször arra gondoltam, hogy a papa, és amint belém fészkelt a gondolat, csak úgy szaladtam lefelé a lépcsőn. – Várj! – kiáltott utánam a Madame, de elkésett. Máris kinyitottam az ajtót.

– Madame Virginie Charpin? – harsant egy hang. Hirtelen három férfi furakodott el mellettem, és lépett a házba. Hunyorogva néztem az arcukat: Monsieur Parent, a polgármester és Monsieur Fresnes? Kalapot és tweedzakót viseltek, a karjukon pedig nemzeti színű szalagot. Kéket, fehéret, pirosat. Az ellenállás színeit.

– Mit keresnek itt? – csattant fel a Madame. – Mit akarnak?

– Virginie Charpin – ismételte a nevét Monsieur Parent. – Önt kollaboráció vétsége miatt letartóztatjuk. – Monsieur Fresnes kinyújtotta a kezét, és megmarkolta a Madame karját.

– Kérem – fogta könyörgőre a Madame. – Miért csinálják ezt?

– Madame, talán nem kapott különféle anyagi ellenszolgáltatásokat, amiért… kitüntetett a figyelmével egy német tisztet? A gyerekei jókat ehettek. A házában mindig meleg volt. Még a haját sem restellte kiszőkíteni!

A Madame eltátotta a száját, ahogy én is a magamét. Ezt a vádaskodást hallani Monsieur Fresnes-től, aki olyan közel állt a Vichyhez, hogy Pétain marsallnak ajándékozta a Clos de Vougeot szőlő egyik parcelláját!

Alig hittem a fülemnek.

– De hát ezt nem tehetik! – tiltakozott a Madame. – Még véget sem ért a háború!

– Két napja megalakult a Comité de Libération, Madame – tájékoztatta a polgármester. – A népbíróságok megkezdik munkájukat. Önt azzal vádoljuk, hogy a hazafiatlan viselkedésével aláásta a nemzeti morált.

A Madame hevesen vergődött Monsieur Fresnes szorításában.

– C’est pas possible! – tiltakozott. – Ce n’est pas juste! – Szavai bevisszhangozták a házat. Ez nem igazság.

– Ugyan, ugyan, Madame Charpin – nyugtatgatta a polgármester. – Semmi szükség erre a cirkuszra. Higgye el, mindenkinek könnyebb lesz, ha megőrzi a nyugalmát.

– A nyugalmam? – Tovább küzdött a szabadulásért. – A nyugalmam? – A szeme szinte lángolt halottfehér arcában. – Éjnek évadján betörnek a házamba, rám támadnak ezekkel a nevetséges vádakkal, lefognak a fiaim szeme láttára, és elvárják, hogy nyugodt maradjak? – Teli torokból üvöltött, nyálcseppek repkedtek a szájából, és arcvonásai úgy eltorzultak, mintha megháborodott volna. – Nem tettem semmi rosszabbat, mint amit maguk!

Erre már elsötétült Monsieur Fresnes arca. A háta mögé csavarta és erőszakosan megrántotta a Madame karját.

– Azt majd a népbíróság kimondja, Madame.

Hirtelen elernyedt, és sírva fakadt, már az sem érdekelte, hogy a könny és a takony egybefolyik az arcán.

– Kérem… – zokogta. – A fiam, a kisfiam, Benoît, olyan törékeny… nem nézhettem tétlenül, hogy elvesztem. Mindent csak azért tettem, hogy róluk gondoskodjam. Miután elvitték az apjukat, egyedül maradtam ezen a világon. Kérem, hadd maradjak velük… ne vigyenek el. Hát nincs könyörület a szívükben? Kérem. Kérem.

A polgármester és Monsieur Parent összenézett.

– Attól tartok, Madame, hogy az ön ellen felhozott vádak túlmutatnak a… vízszintes kollaboráláson. – A polgármester diszkréten köhintett. – Ennél sokkalta súlyosabb bűn, hogy a Gestapo informátoraként dolgozott. A Comité tudomást szerzett a helyi ellenálló sejt felszámolásáról, ami legkevesebb egy halálos áldozattal járt. A sejt vezetőjét kivégzőosztag elé állították.

– Az unokaöcsém volt! – mennydörögte Monsieur Parent.

A levegő kiszökött a tüdőmből. Stéphane meghalt? Mindig sejtettem, rettegtem ettől, a bizonyosság élményétől mégis a rosszullét kerülgetett.

Lelki szemeim előtt újra láttam, ahogyan akkor, utoljára: megereszkedett vállát, az arcát elcsúfító vérfoltokat, a tekintetében a büszkeséget. Olyan eleven volt, olyan fiatal – hogyan szűnhetett meg létezni? Vetettem egy pillantást mostohámra, és harag lüktetett az ereimben.

– Én? – hördült fel a Madame. – Informátor? Azt se tudom, mit jelent!

Az nem lehet… sose tennék ilyet… a szívem mélyén mindig hű maradtam Franciaországhoz…

Kétszínűsége láttán képtelen voltam uralkodni magamon.

– Hazudik! – rivalltam rá. – Pontosan tudja, miről beszélnek! Heteken át kémkedett utánam, és elárult a németeknek. Maga hazaáruló, Virginie, és most már mindenki tudja, még a tulajdon fiai is. Fille de Boches! – A fájdalomtól és indulattól izzó szavak csak úgy kirobbantak belőlem.

– Menjünk. – Monsieur Parent előrelépett, hogy leterelje a Madame-ot a lépcsőn.

– Hélène miért ússza meg szárazon? – kérdezte hirtelen a Madame. – Ha én vagyok a besúgó, ha én vagyok az áruló, akkor miért ő az egyetlen, akit szabadon engedtek a csoportból? Miért ő az egyetlen, akit meg se bilincseltek? Szép kis történetet adott elő, de belegondoltak egy pillanatra is, miért engedték szabadon? Mert csapdába csalta a barátait.

– Micsoda? – szédelegtem le a lépcsőn. – Hogyan találhat ki ilyen szörnyűséget? Rengetegen tanúskodhatnak mellettem. Kérdezzék csak meg Madame Maurieux-t a Café des Tonneliers-ből. – Túl későn jutott eszembe, hogy ő eltűnt, talán meg is halt. – Vagy… vagy az idős hölgyet a place Carnot boulangerie-jéből… – Elhalt a hangom, amikor eszembe jutott, hogy még a nevét se tudom.

Monsieur Fresnes lazított a szorításán, mire a Madame lekuporodott, kitárta a karjait Benoît felé, és a hajába fúrta az arcát, miközben vállát rázta a zokogás. Az anyai szeretet legmeghatóbb portréjaként. Lehetett bármilyen álságos minden szava, nem kételkedtem abban, hogy az odaadása éppoly valóságos, mint a félelme.

– Tudják – jegyezte meg Monsieur Fresnes, mintegy magában –, korábban nem hoztam fel, de a feleségem is említett ezt-azt Hélène-nel kapcsolatban.

Ahogy a polgármester felém fordult, fagyos borzongás futott végig a gerincemen.

– Hazudik! – kiáltottam. – Mindent megtesz, hogy mentse a bőrét!

– Csitt, csitt, kicsim – nyugtatgatta a Madame Benoît-t. – Maman est là, maman est là.

– Hélène Charpin – emelte fel a hangját a polgármester. – Ön velünk jön, hogy kihallgathassuk.

– Ez nevetséges! – tiltakoztam. – Semmi rosszat nem tettem… minden ellenálló bizonyíthatja…

– Csakhogy egyetlen ellenálló sem maradt – hallottam a Madame-ot.

Monsieur Fresnes máris mellettem termett, hogy vasmarkával megragadja a karom.

– Mondja meg nekik az igazat, Virginie! – kiáltottam. – Mondja meg nekik, hogy ártatlan vagyok!

Egy pillanatra átfutott arcán a bűntudat, és éreztem, hogy meginog, de mielőtt még válaszolhatott volna, a férfiak elindultak velem a lépcsőn, és fájdalmasan lökdöstek maguk előtt. Utoljára még láttam a Madame-ot, ahogy leszegett fejjel és a megkönnyebbüléstől ernyedt testtel áll Benoît vézna alakja mellett.

1944. SZEPTEMBER 21.

Az utolsó két nap felért egy rémálommal – sőt, messze túl is tett rajta.

Soha nem is képzeltem ilyen megaláztatást. Egészen Beaune-ig élt bennem a remény, a honfitársaim emberségébe vetett hit, de amikor megérkeztünk, nem az igazság várt rám. Nem volt népbíróság. Nem volt irgalom. Csak a bosszúra szomjas tömeg, ami meg akarta büntetni az összes pute-öt – az összes szajhát, aki a lehető legközönségesebb módon összeadta magát megszállóinkkal. Képtelen módon engem is odasoroltak az erkölcstelen nők hat főből álló csoportjához. A csőcselék vágya, hogy megszégyenítsen minket, felülkerekedett a józan értelmen. Letépdesték a ruháimat, lecsupaszítottak. Botokkal kergettek végig az utcán.

Borotvával durván lenyírták a hajam. Festékkel mázolták össze a legintimebb testrészeimet, horogkereszteket rajzoltak rám. Szitkok, becsmérlő szavak és köpetek repkedtek felém, kórusban elmondtak mindenféle „szajhának” és „kurvának”. Néhányan meg is köveztek volna.

Azért írom le mindezt, a lehető legvilágosabb szavakkal, hogy senki ne feledje, mi történt velünk. Azért írom le mindezt, mert a saját szememmel láttam, hogy épp azok követelik a legerélyesebben az igazságot, akik a háborúban a leggerinctelenebb módon viselkedtek – árulók, besúgók, feketézők –, remélve, hogy a védtelen bűnbakok meghurcolásával tisztára mosdathatják magukat.

Később hallottam, hogy vad tisztogatásnak nevezték. Ami a vadságát illeti: igen, ezt megértem. Féktelenné vált az önigazolás és félelem tüzelte haragjuk, de hogy tisztogatás lett volna? Azt állították, megtisztítják társadalmunkat az erkölcsi szennytől, de valójában nem akartak mást, mint a saját lelkükből kidörzsölni a bűntudatot.

Később Hajnalban vittek el, hajnalban is tértem vissza a házba, a legutolsó helyre, ahol lenni akartam – persze hová mehettem volna félig csupaszon, leborotvált és bevert, vérző fejjel? Legalább még aludtak, így nem kellett látnom a Madame-ot, és hallani álnok hangját, ahogy önmagát mentegeti. Lüktetett a fejem és szédelegtem, fények úsztak a szemem előtt, ahogy betámolyogtam a szobámba, és becsuktam az ajtót.

Albert ébreszt. Vizes ruha van nála, próbálja megtisztítani a fejsebem.

Napfény szüremlik be az ablakon, bántóan éles fényétől felfordul a gyomrom. Kezemmel takarom el a szemem.

– Ça va, Léna? – kérdezi Albert, ahogy fölém hajol, és vékony hangja metszőn a koponyámba hatol. Oldalt fordulok, hogy csak okádjak és okádjak.

Mi ez a szag? Érzed? Betölti az orrom, fojtogat, fekete füstként gomolyog a tüdőmben – bántóan éles szag, égett szag, mint a Café des Tonneliers üszkös romjaié. Albert ajkaimhoz emeli a csészét.

– Igyál egy kis levest, Léna. – Belélegzem a gőzt, és hátrahőkölök, az átható szag csípi az orrom.

– Vidd innen! – ripakodok rá. Kiütöm kezéből a csészét. A földre hullik, és szilánkokra törik.

Elalélok, és a kezekről álmodom. A ruhámat szaggatják, a hajamat tépik. Kövekkel dobálnak. A vállamat markolják, és úgy ráznak, hogy jár a fejem, mintha rongybaba lennék. Sikoltva ébredek, és egy nőt látok az ágyam végében. A homlokát ráncolja, arca a megszokott rosszalló kifejeződésbe rendeződik.

– Hélène – szólogat –, comment vas-tu?[145] – Felelni próbálok, de a szavaim összegabalyodnak vagy szétcsúsznak, mintha részeg lennék.

Valami orvosságtól? Talán ez magyarázza tagjaim nehézségét, az állandó aluszékonyságot. Fáradt vagyok, iszonyú fáradt, s mégis, hiába hunyom le a szemem, az elmém nem tud elcsendesülni. Papírra vetem szédítő gondolataimat, így próbálok nekik gátat vetni, és a párnám alá rejtem a könyvet, valahányszor lépteket hallok a forduló felől.

Most egy férfi van a szobámban, zord vonásai összemosódnak, ahogy közelebb jön. Nem ismerem… vagy igen? Gyengéd ujjakkal felhántja a kötést a fejemen.

– Nyissa ki a szemét – biztat. Nagy nehézség árán engedelmeskedem. Úgy úsznak felém a szavai. Tágult pupillák… zavarodottság… fejsérülés… végzetes lehet… ne engedje aludni…

Megint egy nő jelenik meg felettem… ismerős az arca… nagyonnagyon ismerős. Az anyám. Nem, nem, a mostohaanyám. Túl erősen szorongatja a kezem, próbálom ellökni.

– Hélène – szól rám élesen. – Maradj ébren! Maradj ébren, az istenedet! – De hiába.

[137] a legfontosabb darab [138] Zöldpaszuly – a németek egyik gúnyneve a megszállt Franciaországban – a fordító.

[139] Nem! Nem kérek többet!

[140] Ősz hegedűl / Szünetlenűl / A tájon / S ont monoton / Bút konokon / És fájón… – Tóth Árpád fordítása [141] Nem vagyok collabo, Léna. Nem vagyok.

[142] kretének [143] személyes üzenetekről [144] Nincs semmi baj [145] Hogy érzed magad?

16. fejezet – Ennyi? – intett Jean-Luc a napló felé. – Nincs több?

Végigpörgettem a füzet fennmaradó oldalait.

– Üresek.

– De hát mi történt Hélène-nel? Csak… meghalt?

– Alighanem. – Vettem egy nagy levegőt, és lassan kifújtam. – Jesszusom, Jean-Luc, ezt alig tudom elhinni. – A szánakozás és viszolygás nyomán lassan görcsbe szorult az egész gyomrom. – Már értem, miért tartották titokban Hélène-t annyi éven át. – Elcsuklott a hangom. – Az igazság még annál is szörnyűbb, mint gondoltam.

Jean-Luc megpaskolta a vállam, de alig éreztem. Négyet ütött az előtéri óra, kimentünk a konyhába, és feltettünk egy teát. Órákon át tartott, eszméltem rá, míg felolvastuk Hélène naplóját. Lassan pirkadt, én pedig kimerültnek és üresnek éreztem magam. Hogyan mondhattam el Nicónak és Heathernek, mire jöttem rá? Ha csak rájuk gondoltam, tompa fájdalom sugárzott a tarkómból. Az elmúlt hónapokban a legszörnyűbb sorsot képzeltem el, ha Hélène-re gondoltam, de semmi sem készíthetett fel erre az igazságra.

– Tessék. – Jean-Luc a kezembe nyomott egy gőzölgő bögrét. – Gyógytea egy kis mézzel. – Azután a szekrényhez hajolt, és elővett egy címke nélküli üveget, hogy mindkét bögrébe töltsön egy kicsit. – C’est du marc – magyarázta.

– Merci – bólintottam. A brandy kaparta a torkom hátsó falát, tüze leszivárgott a gyomromba, de addig oldotta nyakam megfeszült izomcsomóit, amíg már úgy éreztem, a fejem elszakad a testemtől. – Hogy voltak rá képesek? – nyögtem fel. – Hogy élhettek együtt ezzel a hazugsággal? Philippe bácsi folyton azt hajtogatja, hogy a sorsunk ehhez a földdarabhoz köt bennünket, hogy a mi felelősségünk gondoskodni

erről a szőlőről, hogy a családunk nemzedékei harcoltak az örökségünk megóvásáért, de már tudom, hogy a dédanyámnál nem létezett aljasabb, alávalóbb, képmutatóbb… – Élesen beszívtam a levegőt. – Őt aztán nem érdekelte az örökségünk! Őt csak az érdekelte, hogy mentse a bőrét! – Megráztam a fejem, ahogy kétségbeesetten próbáltam feldolgozni a történteket. – Mindig azt hittem, hogy anyámnak elborult az agya, amikor hátat fordított a szülőföldjének. Olyan nevetségesnek tűnt… olyan gyerekesnek és képtelennek… de már tudom, hogy igaza volt. Túl sok minden történt ezen a helyen, amin sosem fogunk túllépni. Ez… ezen nem is lehet túllépni. – Borzongás szaladt végig a gerincemen. Ahogy karba tettem a kezem, még az állkapcsomat is meg kellett feszítenem, hogy vacogó fogaim össze ne koccanjanak.

– Tessék. – Jean-Luc felállt, és levette a pulóverét, hogy a vállamra terítse.

– Jól vagyok… minden oké. – Kirángattam kezéből a puha kasmírt.

– Ó, Kat! – csattant fel bosszúsan. – Miért nem engeded, hogy gondoskodjak rólad?

Félrenyeltem a teát. Gondoskodjon rólam? Ahogy felnéztem, lesütötte a szemét, majd lassan az arcába szökött a vér.

– Ó… – suttogtam.

– Amikor megtudtam, hogy visszajössz, azt hittem, nem élem túl – hallottam fojtott hangját. – Nem igaz, hogy nem tudtad, mit érzek. Kész gyötrelem volt a számomra itt lenni, ilyen közel hozzád.

Megráztam a fejem.

– De mi van Louise-zal?

– Jaj, Kat – sóhajtott fel. – Mindig is egyedül te léteztél számomra. – Leplezetlen szomorúság ült ki az arcára, ami úgy lágyította meg a szívem, ahogyan a vaj olvad el a forró pirítóson. Behunytam a szemem, vártam a meghitt ölelést, a közelséget, a lágyan sikló ajkakat…

Kinyitottam a szemem. Jean-Luc mozdulatlanul ült a székében, és kifürkészhetetlen tekintettel révedt a teájára. Amilyen gyorsan felfedte sebezhetőségét, ugyanolyan hamar el is rejtette. Ha nekem meg is bocsátott, sosem bocsátotta meg a fájdalmat, amit egykor okoztam.

Visszafojtottam a lélegzetem, ahogy belegondoltam az ösztönös

késztetések és óhatatlan következmények állandó harcába. Mit jelent mindez, bármelyikünkre nézve? Asztalon nyugvó kezére meredtem, a kérges és hosszú ujjakra – az erős kézre, egy gazda kezére, mely valahogy mégis megmaradt szívet tépően finomnak és elegánsnak –, s akkor hirtelen felülkerekedett rajtam az érzés: mindennél jobban akarom, hogy gondoskodjunk egymásról.

– Jean-Luc? – Felé nyújtottam a kezem, és puhatolózó ujjaimmal őt kerestem.

Mosolya láttán mintha villamos áram szaladt volna végig a testemen, mielőtt még megérintettem, mielőtt még felborítottuk a székeinket, hogy egymás karjába vessük magunkat. Ujjai belegabalyodtak a hajamba, és lágyan siklottak a nyakamon, azután már csókolóztunk, és ruháink a földre hulltak. Gyengédsége egyszerre tűnt ismerősnek és ismeretlennek, mint egy régi álom emléke egy olyan korból, amikor felhőtlenül boldogok lehettünk.

Madarak ébresztettek kitartó csiripelésükkel. A félhomályos szobában éles fénycsíkok jelölték a redőnyös ablak körvonalait. Kinyújtóztam az ágyon, csupasz bőrömmel ropogósnak éreztem magam alatt a lepedőt.

Lassan előbukkantak az éjszaka emlékei. Jean-Luc és én, ahogy a konyhában ülünk. Felrontunk a lépcsőn. Belevetjük magunkat az ágyba.

Kipirult az arcom.

Az éjjeliszekrényen egy csésze kávét és egy üzenetet találtam.

A kávé kihűlt, de így is magamhoz térített. Azon kaptam magam, hogy a gondolataim máris Hélène és a napló körül járnak. A felfedezés okozta döbbenet kezdett elhalványulni a nappal fényénél, de még most sem tudtam, mihez kezdjek ezzel az egésszel.

Lezuhanyoztam, és nekiálltam összecsomagolni, miközben azon tűnődtem, mikor térek újra vissza ide. Mit tartogat számunkra a jövő?

Mintha egy álom valósult volna meg előző éjjel, de most már lassan kezdett tisztulni a kép. Rám és Jean-Lucre távkapcsolat vár? Gondosan az időzónákhoz igazított Skype-románc? Még belegondolni is fárasztó. Óhatatlanul úgy éreztem, hogy ebben a tíz évben jottányit se mozdultunk előre: talán idősebbek lettünk, de bölcsebbek semmiképp. A felelősségtudatunk és a becsvágyunk biztosan nem változott.

Eltettem egy pulóvert, és küszködve behúztam a cipzárt. Lehetséges, hogy az életünk egész egyszerűen nem passzol a másikéhoz? Most csak A Tesztre fókuszálj, biztattam magam. Ha szeretitek egymást, úgyis a helyére kerül minden. Már A Teszt gondolatától is zakatolni kezdett a szívem. Már csak egy hét választott el tőle – meg egy fél világ és egy családi tragédia, amikor mással se kéne törődnöm, csak a ritka évjáratokkal vagy az enzimek szerepével. Hirtelen úgy éreztem, széthasad a fejem. Minden egyszerre zúdult rám: az Hélène miatt érzett szívfájdalmam, a jövőmmel kapcsolatos bizonytalanságom, A Teszttől való félelmem – mind egyetlen fojtogató pánikban egyesült, hogy a szuszt is kipréselje belőlem.

El kell utaznom. Haza kell mennem, hogy letudjam A Tesztet. Azután majd kitalálom, mi legyen minden mással. A gondolattól, hogy visszatérek San Franciscóba, máris enyhülni kezdett a szorítás a mellkasomban. Hagytam Jean-Lucnek egy üzenet – reméltem, hogy megért majd –, és hívtam egy taxit, hogy kivigyen a dijoni vasútállomásra.

Tizenöt perccel később egy Renault hátsó üléséről néztem, ahogyan elmaradozik mögöttem az ismerős táj.

– Megállhatnánk itt, mielőtt rátérünk a főútra? – szóltam előre a sofőrnek. – Itt kanyarodjon be. Csak egy perc.

Bekopogtam a hátsó ajtón, majd amikor senki sem nyitotta ki, használtam a kulcsom, ahogy máskor. A konyhát teljesen szétverték, a

faragott fát vízhatlan vásznak borították.

– Jesszusom, Kate, a frászt hoztad rám! – sikított Heather, amikor rányitottam az emeleten, ahol a mosott ruhát hajtogatta. – Várjunk egy kicsit. Kate! Nem San Franciscóban kéne lenned? Nem úgy van, hogy kábé most kellene vizsgáznod?

Abban a tudatban, hogy vár a taxi, és ketyeg az órája, kapkodva kezébe nyomtam Hélène naplóját.

– Ezt tegnap este találtuk Jean-Luckel. Olvassátok el Nicóval.

Teljes értetlenséggel meredt rám.

– Hélène naplója. Majd később elmagyarázom. Lent vár a taxi, és nem késhetem le a gépem. Csak olvassátok el! – Kirontottam a folyosóra. – És hívj fel, ha végeztél vele! – Leszaladtam a lépcsőn, majd ki az ajtón.

Fürgébben mozogtam, mint napok óta bármikor.

Több mint huszonnégy órába telt, amíg eljutottam San Franciscóba, több mint egy nap utazásba. Teljesen kimerülve botorkáltam fel a lakásom lépcsőjén, miután a turistaosztályon végignyomorogtam az utat.

Lüktetett a fejem a kialvatlanságtól, mégis rávettem magam, hogy előszedjem a tételeket, és tovább magoljam az olasz szőlőfajtákat A Tesztre, amitől már egy hét sem választott el.

– Kate, szívem! – Jennifer szélesre tárta az ajtót. – Holnap lesz a nagy nap!

Hogy érzed magad?

– Idegesen – vallottam be, ahogy két oldalról megcsókoltam az arcát.

– Minden rendben lesz – legyintett, és elvette a kabátomat, hogy a korlátra terítse. – Akárhogy is, most nem beszélünk a vizsgáról. A ma este a kikapcsolódásé. Bax összeüt valami vacsorát, azután csak eszünk, beszélgetünk és iszunk, de szigorúan csak egy pohárral. – Felvonta a szemöldökét. – Már csak az hiányozna, hogy holnap másnaposan jelenj meg.

Beléptem, és szokás szerint megéreztem, hogyan ölel körül a meghitt otthon légköre.

– Vigyázz a cipőkre! – rugdalt félre Jennifer néhány párat. – Gyerekek! – kiáltott fel a lépcsőn. – Köszönjetek Kate-nek!

– Szia, Kate! – harsant fel odafent két hang.

Követtem Jennifert a konyhába, ahol mélyen magamba szívtam a pirított fokhagyma és apróra vágott petrezselyem illatát. Jennifer egyből a hűtőhöz lépett, hogy mindkettőnknek töltsön egy szénsavas ásványvizet.

– A szegény ember pezsgője – kínálta felém a poharam.

Bágyadtan elmosolyodtam.

– Jaj, te – csóválta a fejét. – Látom, teljesen odavagy. Tényleg nem kéne ennyire izgulnod. Végtére is, ez csak egy hülye vizsga. – Kiélesedett a tekintete, ahogy az arcomat fürkészte. – Vagy… valami másról van szó?

Elnémultam, ahogy a vér az arcomba szökött.

– Emlékszel a titkos cave-ra, amit a Domaine Charpinben találtam? – kérdeztem végül.

– Persze.

– A múlt héten visszamentem Burgundiába. Kérlek, várj, hadd fejezzem be! – siettem hozzátenni, amikor kikerekedett a szeme. – Azt hittem, rájöttem, hol találhatom meg a hiányzó Les Gouttes d’Ort, de helyette egy második világháborús naplót találtam, ami egészen más megvilágításba helyezi a családom történetét. – Elmeséltem neki, amit Hélène-ről megtudtam, azután félrekaptam a tekintetem. Még a szemébe nézni is szégyelltem. – Annyira borzalmas ez a történet, hogy már-már hihetetlen. Arra is alig tudom rávenni magam, hogy elfogadjam valóságosnak, azt pedig végképp nem tudom, hogyan éljek együtt a szégyennel. Mindennap azon kapom magam, hogy megkérdőjelezem a gondolataimat, és előre rettegek attól, mit találok a lelkem mélyén. Hogy kiderül, én is ilyen bigott vagyok.

– Jaj, Kate – bukott előre Jennifer feje.

Ittam egy korty vizet.

– Ne haragudj. Arról volt szó, hogy csapunk egy laza estét. Nem akarlak terhelni a dolgaimmal.

Egy hosszú pillanatig a padlóra meredt.

– Ami azt illeti – szólalt meg végül –, egyike vagyok a keveseknek, akik tökéletesen megértenek. Tudod, az se kisebb csapás, hogy Dél-Afrikában, az apartheid árnyékában nőttem fel. Ritkán beszélek róla, mert még ma is fáj. Apám Afrikaner volt, a velejéig rasszista. Anyám szintúgy. Ma már

tisztán látom, de hosszú időbe telt elfogadnom. Apám zsarnokoskodott az anyám felett. Verte. Engem és a nővéremet is. Mindnyájunkat… a lányait… – Ajkai keserű mosolyra húzódtak. – Nálad kicsit más a helyzet, te soha nem ismerted a dédanyádat, de én hosszú időn át próbáltam megérteni a szüleim viselkedését. Néha azon tűnődöm, hogy talán ezzel is csak mentegetni akarom őket. – Felsóhajtott és elhallgatott.

– De hogyan birkóztál meg ezzel? – emeltem fel a hangom. – Hogyan tudtad elfogadni őket a családodként? Hogy voltál képes egyszerre szeretni és elítélni őket?

– Ugyanúgy – felelte egyszerűen. – Megkérdőjeleztem, ugyanakkor próbáltam megérteni a döntéseiket. Nem azért, hogy felmentsem őket – tette hozzá –, hanem hogy vállaljam a felelősséget a saját döntéseimért.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy testes férfi bukkant fel a lépcső alól.

– Kate! – nyújtotta felém Baxter a vaskos kezét. – Hogy vagy, kedvesem? Holnap lesz a nagy nap! A kedvenc borjúpörköltedet csinálom. Ha ez nem hoz szerencsét, tényleg nem tudom, mi! – A sugárzó mosoly lassan lehervadt az ajkairól, ahogy meglátta feszült arcomat. – Pokolba a vizsgával, Jennifer! Adj ennek a lánynak egy rendes pohár bort!

Baxter az est hátralévő részében is mindent megpróbált, hogy felvidítson minket: fenséges ételeket pakolt a tányérunkra, és felidézte dél-karolinai gyermekkorának legmulatságosabb epizódjait. Jennifer tiltakozásával dacolva még egy második pohár bort is töltött nekem.

– Ez most orvosság – jelentette ki. Mire elbúcsúztam tőle, sikerült visszazárnom magamba az Hélène-nel kapcsolatos érzéseket.

Jennifer követett az autómhoz.

– Holnap majd hívj fel, ha vége! S ne feledd: ez inkább a szerencséről szól, mint a tudásról.

Tőlem telhetően elmosolyodtam.

– Kösz.

Kivártam, amíg becsukódik mögötte a bejárati ajtó, aztán beindítottam az autót, és kikanyarodtam a ház elől. Korán volt még, alig nyolc óra, ezért a Pacific Heightson keresztül mentem haza, hogy megcsodáljam a Bay Bridge strasszokként csillogó fényeit, ahogy beragyogják a sötét égboltot. Ez az útvonal általában megnyugtatott, de ahogy a város

lankáin száguldoztam, mind távolabb kerültem a Jennifer higgadt magabiztosságából fakadó lelki békétől, és újra elárasztott a jól ismert szorongás. Nem álltam készen A Tesztre. Még most sem álltam készen rá.

A múlt héten, az utolsó próbavizsgán tévesen kaliforniai chardonnayként azonosítottam egy francia bort. „Hát nem érzed az almasavbontó baktériumok jelenlétét? – kérdezte éles hangon Jennifer. – Kielemzed egyáltalán, amit kóstolsz?” Elmormoltam valami kifogást, azzal tovább is léptünk, de Jennifer egyértelművé tette: esélyem sincs átmenni, ha ilyen amatőr hibákat ejtek.

Reszkető kézzel kormányoztam a kocsit a ház elé. Leparkoltam, az ajtó felé indultam, és annyira lekötöttek a gondolataim, hogy fel sem figyeltem a lépcsőn ücsörgő alakra.

– Kat. Felsikoltottam és előrebuktam a lépcsőfokon, meg kellett kapaszkodnom a korlátban.

– Bocs, bocs… nem akartalak megijeszteni. – Jean-Luc állt az utcai lámpa derengő fényénél. Arca félig árnyékba borult.

– Te meg mit keresel itt? – Annyira lefoglaltak A Teszttel kapcsolatos gondolatok, hogy teljesen kábának éreztem magam, mint akit álmából vertek fel. Közelebb léptem, hogy megöleljem, és máris magam körül éreztem erős, óvó karját. Az erőtlen fénynél épp csak ki tudtam venni borostás állát, utazástól gyűrött ruháját.

– Bejöhetek? – kérdezte.

Habozni kezdtem. Mindennél inkább vágytam rá, hogy velem töltse az egész éjszakát, de A Teszt dühös, vörös rendőrlámpaként állt az utunkban.

– Tudom, hogy holnap reggel vizsgázol – tette hozzá sietve –, de látnod kell valamit, amit elég fontosnak találtam ahhoz, hogy személyesen hozzam el. Csak egy perc.

Odabent a lakásban rövid keresgélés után elővett valamit a belső zsebéből, és felém nyújtotta. Egy boríték volt az.

– Tessék.

– Mi ez?

Vett egy nagy levegőt.

– Levél Hélène-től.

Reszkető kézzel szabadítottam ki a borítékból a gyűrött és kiszáradt levélpapírt, rajta Hélène gondosan megformált betűivel.

1944. november 1.

Chers Albert et Benoît!

Mire ezt olvassátok, én már nem leszek itt. Kérlek, ne is próbáljatok felkutatni. Azért megyek el, mert tiszta lappal akarom újrakezdeni, és különben se tudom még, hová indulok. Bárcsak másként történne minden!

Bárcsak láthatnám, ahogy derék fiatalemberekké cseperedtek, mert nem kétlem, hogy így lesz. Mégis, azt akarom, hogy másokkal együtt nektek is esélyetek legyen továbblépni és magatok mögött hagyni ezt a háborút, amit biztosan megkönnyít majd, ha nem leszek veletek.

Tudom, az elmúlt hetekben szörnyű dolgokat kellett látnotok. Ha őszinte akarok lenni, nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e megbocsátani édesanyátoknak, de mielőtt pálcát törnétek felette, két dolgot tudnotok kell.

Először is, őszintén hiszem, hogy a döntéseit az a szenvedélyes szeretet diktálta, amit irántatok, a fiai iránt érez. Ezért nem hibáztathatom, hiszen én is ugyanígy szeretlek titeket. Másodszor, édesanyátoknak köszönhetem, hogy továbbléphetek. Múlt éjjel odaadta nekem az ékszeres dobozát, és annak tartalmát együttes erővel bevarrtuk a kabátom bélésébe. „Remélem, elég lesz, Hélène” – jegyezte meg csendesen, ami a bűntudatáról árulkodott.

Szégyenkezik, teljes joggal, de ez már így is marad, mert semmilyen jó cselekedettel nem oldozhatja fel magát a szörnyű bűnei alól. Ezért, bár képtelen vagyok megbocsátani neki, részvétet is érzek iránta. Ez a háború mindnyájunkból kihozta a legjobbat és a legrosszabbat.

Mes petits frères, remélem, emlékezni fogtok rám és a papára, arra a sok boldog órára, amit együtt töltöttünk a szőlőben. Papa valódi öröksége ez a föld, a növények, melyek az általunk oly nagy becsben tartott, sziklás talajból nőnek, de mindezek mellett valami mást is hagyományozott ránk: egy drága borokkal teli, titkos pincét. Senki nem tud róla, még édesanyátok sem, a papa kedvenc könyvéből segítséget kaphattok ahhoz, hogy megtaláljátok.

Van még valami, amit hátrahagyok. A naplóm. Nektek adom, mert fontosnak érzem, hogy megőrizzük a történtek hiteles emlékeit. Persze azt is megértem, ha örökre le akartok számolni a múlttal.

Még egy dolgot be kell vallanom nektek: amikor ma este elhagyom a szülői házat, ládámban ott lesznek a Les Gouttes d’Or palackjai. Bocsássatok meg, amiért megfosztalak titeket ezektől, de nem látok más lehetőséget. Azt tervezem, hogy Párizsba utazom, eladom a borokat annak, aki a legtöbbet kínálja értük, és a pénzből örökre elhagyom Franciaországot. Ó, leírni is milyen rémisztő – nekem, aki idegen nyelven köszönni is alig tud –, de remélem, hogy a segítség, amit egykor másoknak nyújtottam, most az én boldogulásomat szolgálja.

Alors, Albert, Benoît, au revoir. Mennyire hiányozni fog a kis hangotok, a szeretett arcotok! Remélem, néha gondoltok majd rám. Ha igen, jusson eszetekbe: annak az igazságnak és részvétnek a jegyében harcoltunk, ami civilizált emberré tesz bennünket.

Je vous embrasse,[146] Hélène

Felemeltem a fejem, és magam előtt láttam Jean-Lucöt, aki átható tekintettel figyelt.

– Nem… nem halt meg? – Rekedten tört fel a hangom.

Megrázta a fejét.

– És Virginie… – Megköszörültem a torkom. – A végén ő segített neki?

– Ahhoz nem eleget, hogy jóvátegye a dolgait, de azért ez is valami.

Megérintettem a levélpapír sarkát.

– Vajon Albert és Benoît olvasta ezt?

Megvonta a vállát.

– Ki tudja? Úgy tűnik, miután Hélène elment, Virginie a lány minden holmiját bedobozolta, és levitte a pincébe. Amit nem látunk, az nem fáj, nem igaz? Szerintem elviselhetetlen bűntudat és szégyen gyötörte. Nem tilthatta meg a fiainak, hogy a nővérükről beszéljenek, hát kitalálta, hogy Hélène elment, és meghalt. A végén még saját padot és emléktáblát is kapott a temetőben.

– De honnét van ez a levél?

– Louise-tól – vallotta be némi zavarral. – Azután hozta, hogy te elmentél. Hónapokkal korábban találta egy beaune-i adományboltban beszerzett, régi könyvben. Próbálta megvenni az egész dobozt, de te és Bruyère…

– Emlékszem. Túllicitáltuk. – Csettintettem egyet. – Tudtam, hogy nem véletlenül van ott!

– Amint elolvasta a levelet, azonnal keresni kezdte a titkos cave-ot, és beszervezte Walkert, hogy segítsen neki. Gyanították, hogy valahol a birtokon lehet, és abban reménykedtek, hogy Nico és Heather részesedést ad nekik mint nyomravezetőknek.

– Csakhogy én előbb találtam meg… de akkor miért adta át a levelet?

– Nicóval elhallgattátok a cave-ot, így nem tudott a felfedezésről – magyarázta. – Eljött hozzám, hogy a segítségemet kérje. Kiderült, hogy sokkal konzervatívabb, mint gondoltam… a szélsőségekig, ami azt illeti.

Mindenáron meg akarta őrizni ezt a bort Franciaországnak. Tudta, hogy jártunk az apátságban, és felajánlotta az eladásból származó haszon felét, ha megosztom vele, amit megtudtunk.

– Elég elrugaszkodott ötletnek hangzik.

Felvonta a szemöldökét.

– Nem elrugaszkodott ötlet az egész bortermelés? Hogy kilencvenkilenc százalékban az időjárástól függjön a megélhetésünk?

Ahogy halványan elmosolyodtam, Jean-Luc tovább érvelt.

– Figyelj, Kat, ezért jöttem ide, mert tudtam, mennyit számít majd neked Hélène levele… de nem ez az egyetlen oka. – Habozni kezdett, és beletúrt a hajába. – Tudom, sok minden megváltozott, amióta… amióta… tudod, utoljára együtt voltunk. Talán mi is más emberek lettünk, de az érzéseim sosem változtak. Még mindig te vagy az, aki mellett reggelente ébredni szeretnék, és akivel lefekvés előtt inni szeretnék egy pohár jó bort. – Felvillantotta azt a szégyenlős mosolyt, amitől az egész belsőm cseppfolyóssá vált. – Kat – halkult el a hangja –, lennél a…

Félbeszakadt a hangja, ahogy elhúzódtam tőle.

– Ó, Jean-Luc. – Egy pillanatra elhallgattam, és próbáltam összeterelni a gondolataimat. – Amióta csak elhagytam Burgundiát, ezen gondolkodom.

Rólunk. Hogyan működhetne. Nem hinném, hogy bármelyikünk beérné

egy távkapcsolattal. Én is melletted akarok ébredni minden reggel.

Együtt reggelizni veled, együtt főzni a vacsorát… de akkor is Kaliforniához köt az életem, ahogy téged Franciaországhoz a tiéd, és én…

– Lehajtottam a fejem. – Nem mehetek vissza oda.

– Hé, várj, várj! – Miért vigyorog így? – Nem hagyod, hogy befejezzem!

Mi lenne, ha én mégis hajlandó lennék elhagyni Franciaországot? – hajolt felém cirkalmas mozdulattal.

Leesett az állam.

– De mi lesz a birtokkal?

– A Côte d’Orról beszélünk, chérie. Nem gond vevőt találni.

– De hát hogyan… miért… amikor az egész életed…

– Pontosan! – Kipirult az arca. – Ez az egész életem! Már kisfiú koromban tudtam, hogy bortermelő leszek, és átveszem a családi birtokot, ahogyan az apám tette, meg az ő apja, meg előtte az ő apja, vissza egészen az idők kezdetéig! Csak az a helyzet, Kat, hogy te vagy az életem. Persze, szüretelhetnék tovább, és csinálhatnám a jobbnál jobb borokat, de mégis szívesebben kezdenék valami másba, ha ezt azt jelenti, hogy melletted lehetek.

Eszembe jutott az az éjszaka, amikor először csókolt meg sok-sok évvel ezelőtt – utána napokig a föld felett lebegtem a boldogságtól, és az órákon is mindig az ő hangja visszhangzott a fülemben. Eszembe jutott az a nap is, amikor szakítottunk – a könnyek, a bizonytalanság, végül az önhitt eltökéltség. Nem kételkedtem abban, hogy helyesen és mindkettőnk érdekében cselekszem. Honnét tudhattam volna, hogy az áldozat nem mindig kifizetődő, a kemény munka sem terem mindig gyümölcsöt, és a szerencse nagyobb szerepet játszik a sikerben, mint azt egyetlen sikeres ember is hajlandó lenne elismerni?

Jean-Luc tiszta tekintettel nézett rám a konyhaasztal másik oldaláról.

Jean-Luc, akinek érintéséről folyamatosan álmodom. Jean-Luc, akinek a barátságára még most is áhítozom. Jean-Luc, akinek a távollétét annyira megszenvedtem, hogy még a borokról sem vettem tudomást, amiket ő termelt. Ezt még önmagam előtt is letagadtam tíz évig – sőt leginkább önmagam előtt. Vettem egy nagy levegőt, mielőtt belenéztem a szemébe.

– Hiányoztál. Nagyon. Nem, nem, ennél többről van szó, Jean-Luc… – Elhalt a hangom. Nyeltem egyet, és próbáltam erőt venni a remegésén. – Nem volt egyetlen nap sem az életemben, hogy ne rád gondoltam volna. – Széles mosoly áradt szét az arcán. Mielőtt bármivel elronthattam volna a tökéletes pillanatot, megkerültem az asztalt, lábujjhegyre ágaskodtam, tenyerembe fogtam az arcát, és megcsókoltam – előbb gyengéden és lágyan, majd ahogy visszacsókolt, egyre növekvő szenvedéllyel, amíg végül minden más megszűnt létezni.

Tizenkét borospohár csillogott előttem az asztalon, nagyjából félkörívben. Ujjhegyemmel megigazítottam a legtávolabbit, közben rosszalló pillantást vetettem a vízcseppek nyomaira a talpán. Miért nem törölgettem meg gondosabban? Lehet, hogy ez balszerencsét hoz?

Vetettem egy pillantást a jobb oldalamon álló fickóra. Makulátlannak tűntek a poharai. Elkapta a tekintetem, és alig észrevehetően biccentett.

– Ideges vagy? – kérdezte türelmetlenül topogva. Elővillant a bokája és katicamintás kabalazoknija.

– Úristen… igen. Hát te?

– Mindjárt kidobom a taccsot – ismerte be készségesen. – Egy örökkévalóságba telt parkolót találni. Azt hittem, lemaradok az egészről.

Végül úgy könyörögtem be magam egy mélygarázsba. Többe került, mint az albérletem.

Virágmintás kreppvászon nadrágkosztümöt és vastag lencsés bagolyszemüveget viselő nő lépett a helyiségbe.

– Jó reggelt mindenkinek! – formálta gondosan a szavakat. Mindenki elcsendesedett, egyszerre harminc szempár lendült felé. – Köszöntöm önöket A Bor Mestere vizsga első gyakorlati fordulóján. – A kezében tartott papírlap fölé hajolt, és olvasni kezdett. – Mint tudják, két óra és tizenöt perc áll a rendelkezésükre a tizenkét, vakon történő kóstolás elvégzésére. – Segítői körbejártak, hogy borokat töltsenek a poharainkba.

– Ma délelőtt kizárólag fehérborokkal foglalkoznak. Meg kell határozniuk a szőlőfajtát, a származás helyét, az elkészítés módját, a bor minőségét és stílusát.

Meredten néztem az előttem sorakozó borokra, a leghalványabb citromsárgától a borostyánsötét aranyig. E poharak mélyén lapult a jövőm kulcsa.

– Elkezdhetik.

Papírzörgés kezdődött, ahogy feltörtük a lezárt vizsgalapok pecsétjét.

A fehérbor volt a gyengém, és ahogy átküzdöttem magam a kérdéseken – miközben próbáltam tökéletesre csiszolt és tudományosan megalapozott válaszokat adni –, máris éreztem, hogy meginog az önbizalmam. Az 1-es bor sauvignon blanc vagy rizling? A 2-es dél-afrikai vagy új-zélandi?

Németországból való vagy Ausztriából? A Jupiterről vagy a Marsról? Mire elértem az ötödik kérdésig, már teljesen megrendült a magamba vetett hitem.

A 11. és 12. bor egyazon régióból származik.

Mindkettő esetében: » Azonosítsa a származás helyét a lehető legpontosabban! » Hasonlítsa össze érettségük állapotát, adja meg mindkét bor évjáratát! » Hasonlítsa össze a két bor minőségét a nagy- és kisüzemi bortermelés kontextusában! Amennyiben egy nagyvállalat átvesz egy kis családi pincészetet, ön szerint életben kell tartania a családi értékeket, és ha igen, hogyan?

Szaglás vagy ízlelés nélkül is gyanítottam, hogy a borok Burgundiából valók. Óvatosan belekortyoltam a 11-esbe, hogy nyelvemen érezzem a füstös és kovás utóízzel megbolondított csípősségét. Mint egy kivételes haute couture estélyi ruha – csalókán egyszerű megjelenés, kínosan aprólékos öltések –, ez is elkápráztatni akart. Engedtem, hogy a folyadék a szám valamennyi zugát bejárja, mielőtt kiköptem a műanyag pohárba.

Chablis, gondoltam. Premier cru? A 12-esért nyúltam.

Először a buja trópusi gyümölcsösség ütött meg a barackkal és egy sóhajnyi citrommal, éppoly meghitten és ismerősen, mint hajának illata.

Behunyt szemmel ittam egy kortyot, a nyelvemen hengergettem ezt a

markáns és férfias bort a mézszerűen lágy és édes felütéssel. Meursault Les Gouttes d’Or. Mint Jean-Luc íze. Mint az otthon íze.

Elkezdtem megfogalmazni válaszaimat, a tollam csak úgy repdesett a papír felett, áradtak belőlem a szavak. Most először pontosan tudtam, mit akarok mondani, sőt azt is, hogyan kell felépítenem az esszémet, ha a lehető legnagyobb hatásra és legmagasabb pontszámra törekszem, a harmadik válasznál mégis megtorpantam. Kétszer, háromszor is elolvastam a kérdést, alaposan megrágtam minden egyes szót.

Amennyiben egy nagyvállalat átvesz egy kis családi pincészetet, ön szerint életben kell tartania a családi értékeket, és ha igen, hogyan?

A lelkem mélyére hatoltak ezek a szavak, és meglepetésemre könnyeket csaltak a szemembe. Amennyiben egy nagyvállalat átvesz egy kis családi pincészetet… Hát ez lesz Jean-Luc gazdaságával is? Elhappolja valami lelketlen multi, ami csak a profitrátával és a piaci mutatókkal foglalkozik? Megforgattam kezemben a poharat, hogy az alkohol kinyújtóztassa póklábait az üvegfalon, s ekkor hirtelen megértettem, hogy a bor legnagyobb értéke nem az illékony szépség, nem is a termőföld lenyomata – hanem az a szeretet, amit a gazda minden megmozdulásával beleolt. A töretlen elköteleződés, ami már a szőlő művelésével elkezdődik. Ha bármit is megtanulhattam Hélène történetéből, azt mindenképpen, hogy ennek a földnek az igazgatása egyszerre kiváltság és felelősség, ugyanakkor igazi szabadság. Liberté. Oly sokféleképpen értelmezzük ezt a szót. Szabadság az elnyomás alól.

Szabadság a múlt terheitől. Szabadság, hogy kiállhassunk az igazságtalanság ellen, és hűek maradhassunk az értékekhez, melyek legalább olyan fontosak, mint maga a föld.

Ahogy határozottan továbblendült a tollam, már teljes bizonyossággal tudtam, mekkora hiba lenne lemondani róla. Ott kell lennem, benne kell gyökereznem, hogy szembenézhessek a múlttal, és felelősséget vállalhassak a jövőért. Ott kell lennem, hogy ez soha többé ne történhessen meg. Tetszik vagy sem, a föld beleivódott a lelkembe.

– Lejárt az idő. Köszönöm mindenkinek. Kérem, tegyék le a ceruzát! Újraolvastam az utolsó bekezdést, és nagy sóhajjal becsuktam a füzetet.

– Nem rossz, mi? – vigyorgott rám Katicás Zokni.

– Megkönnyebbülés, igaz? – Azon kaptam magam, hogy viszonzom a gesztust.

Feltartotta a kezét.

– Nekem nem igazán. Már az első kérdés kifogott rajtam, és onnét egyre rosszabb lett, de láttam, hogy te rendesen belendültél. Úgy körmöltél, mint egy grafomániás. Jó sokat tudhatsz a témáról.

– Hát… igen. – Elpirultam, amit azzal próbáltam leplezni, hogy elfordultam, és a táskám után nyúltam. – Még van két vizsgalap, szóval bőven lesz alkalmam elszúrni.

Letörölgette asztalát egy papírtörölközővel.

– Ja. – Felnézett, és irigykedő pillantást vetett felém. – Azért nem féltelek.

Jean-Luc odakint várt. A nap felé fordította arcát, ahogy a kocsinak támaszkodott.

– Hé! – Óvatosan a földre tettem a poharakkal teli dobozt, mielőtt előrevetettem magam, hogy testem körül érezzem erős és féltő karját.

– Et, alors? – kérdezte, miután úgy megropogtatott, hogy a levegőt is kipasszírozta belőlem. – Hogy ment?

– Ami azt illeti, remekül. Figyelj, nem akarok A Tesztről beszélni. – Megragadtam mindkét kezét, és vettem egy nagy levegőt. – A vizsga közepén rájöttem valami nagyon fontosra. Jean-Luc… – Hátrébb léptem, hogy belenézzek a szemébe. – Nem hagyhatod el Burgundiát! Nem engedhetem, hogy elhagyd. Felelősek vagyunk azért a földért, és most, hogy ismerem Hélène történetét, már tudom, hogy ez a sorsunk. Nekünk kell gondoskodnunk róla. Súlyos hibát követnénk el, ha hátat fordítanánk neki. Ezt nem tehetjük. Ígérd meg, hogy sosem engedjük. – Kitartóan meredtem rá, és vártam, hogy igent mondjon.

Zavartan elnevette magát.

– De… de én azt hittem, ezt akarod. Kaliforniát. Mi lesz a Sotheby’sszel?

Megráztam a fejem.

– Nem érdekel. Mármint, nyilvánvalóan érdekel, de majd kitalálunk valamit. Végtére is Burgundiáról beszélünk, nem Kelet-Timorról. Ha ott nem találok magamnak egy rendes állást, akkor sehol.

Hamisítatlan öröm áradt szét a vonásain, de nem adta át magát neki teljesen. Előbb meggyőződött róla, hogy komolyan gondolom. Ennyire szeretett. Nem akarta, hogy később megbánjam az ígéretem.

Mosolyogva néztem a szemébe.

– Míg együtt vagyunk, nem lehet semmi baj.

[146] Ölellek titeket

SAN FRANCISCO Három hónappal később – Kate! – Heather integetett, ahogy lehúzódtam a padka mellé, és leparkoltam a halvány rózsaszín Edward-kori szálloda elé.

– Szia! – Kiszálltam, és megkerültem a kocsi orrát, hogy magamhoz öleljem. – Nem hiszem el, hogy itt vagy! Tudom, hogy ez a legrosszabb időszak… néhány héttel a vendanges előtt… amikor kismillió dolgod lenne.

– Ne már, Kate. – Fénylő tekintetével nézett a szemembe. – A világért se mulasztanánk el. – Mosoly áradt szét az arcán, gondtalan és örömteli mosoly, amit nem tudtam viszonzás nélkül hagyni. – Különben pedig – tette hozzá, ahogy becsatoltuk magunkat és megigazítottuk napszemüvegünket –, egy transzatlanti utazás kölykök nélkül simán felér egy luxusnyaralással. Bár Anna szerintem sosem bocsátja meg, hogy nem jöhetett el megcsinálni a hajadat és a sminkedet.

– Tényleg Philippe bácsival és Jeanne nénivel vannak?

– Sőt, Papi elviszi őket táborozni a cabotte-ba. El tudod ezt képzelni?

– Anna szeret táborozni?

– Van az a pénz, amiért igen. – Vetett rám egy alamuszi pillantást, mielőtt elnevette magát. – Papi mindenesetre úgy gondolja, hogy ez a legméltóbb módja, hogy Hélène emléke előtt tisztelegjen. Nem akartam lehűteni a lelkesedését.

– Nagyon jól tetted. – Ellenőriztem a tükör holtterét, mielőtt kisoroltam a forgalomba.

Heather végigsimított mobilja kijelzőjén.

– Mikorra várja Jennifer Jean-Lucöt és Nicót?

– Azt mondta, ötig otthon lesz. – Felkapaszkodtunk egy dombra. – Ennyi idő bőven elég, hogy mindent odavigyenek, ami holnap kell.

Lássuk csak. Megvan a bor, a virágok, a poharak… – A kormányon kopogtam le az egyes tételeket.

Eleinte úgy gondoltuk, hogy elszökünk a világ elől, de miután Jennifer felajánlotta a házát, Jean-Luckel karöltve arról is meggyőzött, hogy rendezzünk egy kisebb menyegzőt. Semmi menyasszonyi ruha és szmoking, semmi merevség – csak a család, a barátok és sok-sok finom bor. Vettem egy gyönyörű krémszínű szaténruhát csapott vállú felsőrésszel és térdig érő fodros szoknyával, meg egy aranyszínű, magas sarkú cipőt, amiben már csak néhány centivel maradtam el a vőlegényemtől. Jean-Luc anyja és nővére alig várta, hogy San Franciscóba látogasson, viszont sajnos az én szüleim most sem értek rá.

Sebaj, Jennifer elvállalta az örömanya szerepét.

– Nem vagy ideges? – kérdezte Heather.

– Amiért hozzámegyek Jean-Luchöz? – Arcomon minden előjel nélkül önelégült vigyor áradt szét. – Inkább… izgulok.

Elégedetten elmosolyodott, és felhagyott az üzenetek írásával, majd az ölébe ejtette a telefont, és elcsendesedett. Teljesen elpilledt a kimerültségtől. Csak a Bay Bridge-nél éledt fel megint.

– Á – nyögött fel, amikor az út felett megjelent a Berkeley elágazásának táblája. – A jó öreg alma mater.

– Megállhatunk a régi krimónál, ha akarsz… – vetettem fel.

– Talán majd visszafelé. – Kinézett az ablakon, az előttünk elterülő beton- és aszfaltdzsungelre. – Nem fog hiányozni?

– Mi, ez? – a gyorsforgalmi bal oldalán álló hatalmas, szögletes és lazacvörös bevásárlóközpont felé intettem.

– Hát, igen… a kényelem. A meleg. A… szabadság. Újabb félmosoly játszott ajkaimon, ahogy belegondoltam a kérdésbe.

– De igen – vallottam be végül. – Hiányozni fog. Elvégre még nem éltem sehol máshol. Másfelől viszont… még nem éltem sehol máshol! Érted, mire gondolok? Hogyan nőjek fel, ha sosem repülök ki a fészekből?

– Azt hiszem, pontosan értem, mire gondolsz. – Elnéztem mosástól durva kézfejét, rövidre nyírt körmeit, az ujján csillogó gyémántgyűrűt. Ábrándos mosoly játszott az ajkain, én pedig végre megértettem, hogy Heather már réges-rég meglépte ezt. Azóta talán meg is bánta, hogy

hátrahagyta a fiatalságot és szabadságot, mielőtt igazán készen állt volna erre.

– Mindamellett – tettem hozzá – szerintem egy nap még visszatérünk.

Jean-Luc nem mondott le arról, hogy saját szőlője legyen Kaliforniában.

– Domaine Valéry Napa Valley? – tűnődött el Heather. – Nem is hangzik rosszul.

Mostanra gyérebbé vált a forgalom, a táj is kezdett vidékies lenni, ahogy északnak tartottunk. Heathert újra elnyomta a buzgóság, de Davis első jelére kihúzta magát az ülésben, ölébe vette táskáját, és nekiállt átrendezni a tartalmát.

– Szerinted nem baj, hogy csak mi jöttünk el?

Hirtelen én is azon kaptam magam, hogy táncot járnak az idegeim.

– Ezt te nyomoztad ki – mutattam rá. – Szerintem másnak soha nem jutott volna eszébe, hogy Marie-ra változtatta a nevét.

Belenézett a kis tükörbe, és kipúderezte az arcát.

– Nico is jönni akart, de úgy éreztem, ez csak ránk tartozik. A Charpin család nőtagjaira. – Összecsapta a púderkompaktot. – Biztosan lesz még rá alkalom. Nem is kérdés.

A Kaliforniai Egyetem campusa, Davis idilli, lombos kisváros volt, melyet rendezett kis gyalogutak szabdaltak háztömbökre. Egészen a Putah Creek fénylő vizeiig követtünk egy csapat előzékeny biciklist, majd a folyón átkelve a tündöklő üvegépület felé vettük az irányt, melynek oldalába öles betűkkel a Szőlészeti és Borászati Tanszék feliratot gravírozták. Odabent hűs és árnyas előtér kínált menedéket a déli hőség elől.

– Mrs. Charpin? – Fiatal nő közeledett felénk, hogy köszöntsön minket, miközben füle mögé tűrte hosszú sötét haját. – Anita Gonzalez végzős diák vagyok. – Szégyenlősen elmosolyodott.

– Hello, Anita – ragyogott fel Heather arca. – Igazán hálásak vagyunk, hogy segít nekünk eligazodni. – Oldalba bökött a könyökével. – Ő itt Kate Elliott.

Anita lelkesen megrázta a kezem.

– Nagy csodálója vagyok a vőlegénye pincészetének. Tanulmányoztuk a szőlészeti gyakorlaton, és hát igazán lenyűgöző, amit Mr. Valéry

megalkotott odaát. Nagyon… inspiráló a számunkra. – Fülig kipirult.

– Borász akar lenni? – tudakolta Heather, ahogy a magas fényű padlón a liftek felé tartottunk.

– Jaj, dehogy. Apám szőlőtermelő Modestóban, szóval már így is épp eleget dolgoztam a földeken. – Megnyomott egy gombot. – Nem, a kereskedelem érdekel. Esetleg leteszem A Bor Mestere vizsgát.

– Kate tudna mesélni erről – jegyezte meg Heather.

– Komolyan? – Anita felém fordította nagy, csodálkozó szemét. – Az a teszt… szinte képtelenségnek tűnik.

– Igazából az is – értettem egyet.

Miután az ajtó kinyílt az ötödiken, követtük Anitát egy kétszárnyú üvegajtóhoz.

– Mrs. Charpin! Miss Elliott! – Nagydarab férfi lépett ki a tárgyalóterem nyitott ajtaján. – Clarkson professzor vagyok. Köszöntöm önöket a Robert Mondavi Intézetben! – Kurta biccentéssel elbocsátotta Anitát, aki diszkréten visszavonult a folyosón, majd Clarkson lelkesen kezet rázott Heatherrel és velem. Aztán bevezetett minket a helyiségbe, ahol sorban bemutatta a jelenlévőket, a fakultás tagjait, akiknek neve és beosztása abban a pillanatban feledésbe merült, ahogy kimondta őket. – Óhajtanak valamit? Vizet? Bort? Ebéddel is készültünk. Kérem, szolgálják ki magukat! – A büféasztal felé intett, melyen gyönyörű elrendezésben marhasült, lazac és sült zöldség várt minket.

Szedtünk magunknak egy tányérral, és helyet kerestünk az asztalnál.

– Önök igazán kedvesek, mindent köszönünk! – Heather nekilátott az evésnek.

– Ó, ez a legkevesebb – felelte némiképp kenetteljesen Clarkson. – Inkább mi szeretnénk köszönetet mondani a családjuk nagylelkűségéért.

Az Hélène Marie Charpin-ösztöndíj hatalmas segítség a szegényebb sorból érkezett diákoknak, akik a szőlészet vagy a borászat terén kívánnak diplomát szerezni. Higgyék el, ez a pénz nem is kerülhetett volna jobb helyre.

Heather elmosolyodott.

– Reméljük, idővel megnövelhetjük a keretösszeget.

A titkos családi pince kollekciója, melyet a Sotheby’s nemes egyszerűséggel Magángyűjtemény néven árverezett el, rekordbevételt hozott. Mindnyájan Londonba utaztunk a nagy eseményre, azután összegyűltünk egy diszkrét étterem elegáns különtermében, hogy megvitassuk a jövővel kapcsolatos terveinket. Meglepetésemre, és a család egyhangú helyeslése mellett, Philippe bácsi vetette fel a Charpin Alapítvány gondolatát, amely egyfelől menekültügyi szervezeteknek nyújtana segítséget, másfelől borászati kutatói ösztöndíjakat hozna létre. „Szeretném, ha Bruyère vezetné – jelentette ki. – Persze csak ha ő is ezt akarja.” Heather elpirult, és őszinte örömmel elfogadta az ajánlatot, míg mi, többiek üdvrivalgásban törtünk ki.

Ami a birtokot illeti, még a váratlan szerencse sem szakíthatta el Nicót és Philippe bácsit a földtől. Továbbra is szenvedélyes szeretettel művelték szőlőiket, és vérmes reményeket tápláltak az idei millésime iránt – hogy legyen mivel koccintani Heather elbűvölő vendégházának megnyitóján, ami azóta már nyolc kiváló minősítést is szerzett a TripAdvisoron.

Megköszörültem a torkom a hirtelen ránk ereszkedő csendben.

– Azon tűnődöm… van-e itt valaki, aki dolgozott Marie-val? Tudom, hogy már sok éve elhunyt, de…

– Én igen. – Karcsú és ezüstösen ősz hajú hölgy hajolt előre a helyén. – Az asszisztense voltam… ó, az még a nyolcvanas években lehetett!

Kemény dió volt, az összes végzős rettegett tőle, viszont nem kérdés, hogy alapjaiban változtatta meg a szakmát. A szintetikus vegyületek terén végzett kutatásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Sonomában is megkezdődhetett a szőlőtermesztés. – Az asztal körül mindenki helyeslően mormogott és bólogatott. – Még egy érdekes apróságra emlékszem Charpin professzor kapcsán – ráncolta össze a homlokát. – Bármennyire szerette a chardonnay-t, a burgundi fehérre mindig nemet mondott. Soha nem láttam, hogy akár egyetlen csepp is lement volna a torkán.

Minden előjel nélkül könnyes lett a szemem, amit zavart pislogással próbáltam leplezni.

– Volt családja?

Az idős professzor láthatóan nem volt biztos a válaszban.

– Azt hiszem, nem. Csak néhány unokahúg és unokaöcs… Jersey-ben, ha jól emlékszem.

– New Yorkban – suttogta Heather.

– Valahol odaát keleten – bólintott a nő. – Mindig nagy szeretettel beszélt róluk, de az volt a benyomásom, hogy nem túl gyakran találkoztak.

– A Reinach család. Ők segítettek neki eljutni Amerikába. – Ezt is Heathernek sikerült kiderítenie. Rose Reinach és a szülei ugyan meghaltak Auschwitzban, de Rose testvére, Théodore valami csoda folytán életben maradt. 1944-ben érkezett New Yorkba, lediplomázott a Columbián, és sikeres kiadót alapított, majd valamikor az 1940-es évek vége felé támogatta egy bizonyos Marie Charpin kivándorlását.

Théodore tíz éve hunyt el. Heather mindeddig hiába próbálta felkutatni a leszármazottait.

Talán egész délután elbeszélgettünk volna a jelen levő szakemberekkel, de Heatherrel vissza kellett térnünk San Franciscóba, hogy még legyen időnk átöltözni az esti próbavacsorára. A professzorok egyenként távoztak: miután kezet ráztak velünk és átadták a névjegyüket, kiszivárogtak a folyosóra. Clarkson professzor kísért ki minket az autónkhoz, hogy elbúcsúzzon tőlünk egy meghitt öleléssel.

– Készen állsz a visszaútra? – kérdezte Heather, miután Clarkson is elkerekezett a biciklijén.

Haboztam, és a telefonommal babráltam.

– Ma kell kijönnie A Teszt eredményének – vallottam be. – Megfogadtam, hogy nem teszi tönkre az egész hétvégémet, ha nem mentem át, de… – A szívem máris szabálytalanul ugrált a mellkasomban. Őszinte érdeklődéssel fordult felém.

– Próbáltad már elképzelni a sikert?

Forgatni kezdtem a szemem.

– Ne viccelj velem…

– De most komolyan! – Szigorú pillantást vetett rám, de azért nevetett.

– Hunyd be a szemed. Képzeld el azt az e-mailt a kijelzőn…

– Heather! – Elcsigázottan ejtettem ki nevének két hangsúlyos szótagját.

– Belehalnál, ha egyetlenegyszer azt csinálnád, amit mondok?

Miután ő volt a legjobb barátnőm, a sógornőm és a koszorúslányom, miután hosszú órákon át gyakorolta velem A Tesztet, miután hetekre befogadott és etetett, miután tudtam róla, hogy teljes szívből szeret, ahogyan én is őt – engedelmesen behunytam a szemem.

– Oké – hallottam hangjában a végtelen önelégültséget. – Most képzeld el az e-mailt a…

– A Bor Mestere Intézettől.

– Amiben az áll…

Felpattant a szemem.

– Ez kész röhej.

– Gyerünk már, Kate – könyörgött Heather.

– Amiben valami olyasmi áll… – Újra becsuktam a szemem. – Örömmel értesítjük, hogy sikeresen teljesítette gyakorlati vizsgánkat. Ezúton is fogadja őszinte elismerésünket ezért a hihetetlen eredményért! Most már minden oka megvan rá, hogy benyakaljon egy üveg pezsgőt – de csakis a legfinomabb fajtából! Szinte biztosak vagyunk abban, hogy fel fogja ismerni. Kacsintós szmájli. A legjobbakat kívánja önnek A Bor Mestere Intézet összes pöffeszkedő bürokratája.

– Oké. – Kihallottam a hangjából, hogy szélesen mosolyog. – Mi történik azután?

– Ugrálok örömömben. Sírva fakadok. Felhívom Jean-Lucöt, és őt is megríkatom.

– Azután?

– Azután… – Nyeltem egyet. – Este a vacsoránál közlöm a jó hírt Jenniferrel. Jean-Luckel holnap összeházasodunk, és nászút helyett kidolgozzuk a belünket a vendanges-on, de ez se számít, mert együtt vagyunk. Egy-két hónap múlva keresek egy ígéretes témát, és kutatni kezdek, ám addig is élvezzük Jean-Luckel a házasélet és a meleg családi fészek áldásait. Azután, mához egy évre és Dionüszosznak hála, hivatalosan is felkennek A Bor Mesterévé.

– Azután?

– Azután… – Habozni kezdtem. Eddig még sosem mertem ilyen távlatokban gondolkodni. – Elkezdek írni a Decanterbe, a Wine Spectatorbe és… hé, miért is ne? A Wall Street Journalbe, a New York Timesba, no meg a Bon Appétit-be. A ritka burgundiai borok elismert szaktekintélye leszek.

A nagy aukciósházak sírva könyörögnek, hogy vezessem a beaune-i fiókjukat, de én csak külsős szakértőként vagyok hajlandó dolgozni, hogy legyen időm Jean-Lucre és a kicsire. – Kinyitottam a szemem, hogy lássam meglepett és elégedett arckifejezését. – Szeretnék egy kisbabát.

Elfordult, de alig próbálta leplezni kaján vigyorát.

– Látod? Nem is volt olyan nehéz, igaz?

– Nem – ismertem be. – Egyáltalán nem.

Egymásra meredtünk, és amikor már úgy éreztem, hogy a szívem nem bír tovább megmaradni a mellkasomban, a telefon hirtelen életre kelt izzadt tenyeremen.

Beütöttem a kódot, ráböktem a boríték ikonra, azután csak vártam, hogy betöltődjenek az üzenetek.

– Lassú a kapcsolat. Nincs nagy térerő. – A homokóra csak pörgött és pörgött. Üzenetek keresése… Üzenetek keresése… Végül becsusszant a postaládámba A Bor Mestere Intézet levele. Mielőtt elszállt volna a maradék bátorságom is, fogcsikorgatva és reszkető ujjal megböktem a kijelzőt. Kapkodva végigfutottam az első bekezdés sorait.

– Mi az? Mi áll benne?

Szótlanul felé nyújtottam a telefont. Egy pillantással végigolvasta a levelet, azután átölelt.

– Ó, Kate! – Mintha a messzi távolból ért volna el hozzám a hangja. – Megcsináltad. Megcsináltad! – Miután a levegőt is kipasszírozta belőlem, olyan hirtelen eresztett el, hogy nekitántorodtam a kocsi oldalának, és egész testem elernyedt a hihetetlen megkönnyebbüléstől.

Az izgalom csak később jött, a dugó pukkanásával és a Champagne pezsgésével. Jennifer őszinte elismerésével, amikor azt mondta, hogy „Büszke vagyok rád, kislány”. Jean-Luc kurjongatásával és kirobbanó lelkesedésével, ahogy megpörgetett a levegőben, és a fülembe súgta, hogy soha egyetlen pillanatig nem kételkedett bennem. A sok gratulációval: kézfogásokkal és ölelésekkel, e-mailekkel és Facebook-

üzenetekkel, virágcsokrokkal és sok-sok üveg borral. Ám addig is, amíg a hír nem tudatosult bennem egészen, a birtokra gondoltam, a domboldalon szabályos sorokban végigvonuló szőlőre, a talpam alatt elporladó szeretett földre, a zöldellő levelek mögül kikandikáló, telt fürtökre. Burgundia, amelyet oly sok éven át szerettem és kerültem, engem hívott, rám várt. A hajdani és a majdani otthonom.

Köszönetnyilvánítás

A megszállt Franciaország életének megismeréséhez számos történelmi műre, emlékiratra és filmre támaszkodhattam. Különösen inspirálónak találtam Don Kladstrup és Petie Kladstrup Wine and War című munkáját a francia bortermelő vidékek második világháborús éveiről. Az A Train in Winter Caroline Mooreheadtől, az A Cool and Lonely Courage Susan Ottawaytől és a Fashion Under the Occupation Dominique Veillontől azt a merész – s gyakran elfeledett – kiállást idézi fel, melyet a francia nők tanúsítottak a háború idején. Az Outwitting the Gestapo Lucie Aubractől és a Resistance and Betrayal Patrick Marnhamtól akkor bizonyult különösen hasznosnak, amikor elképzeltem Hélène ellenállócsoportját és felszámolásának körülményeit. A vízszintes kollaborációval és az épuration sauvage-zsal kapcsolatban Ian Buruma Year Zero és Hanna Diamond Women and the Second World War in France, 1939–1948 című könyvéhez, illetve Alain Resnais filmjéhez, a Hiroshima mon amour-hoz fordultam.

Agnès Humbert-nek a Resistance-ban megírt története olyan mélyen megindított, hogy álmaiban még mindig kísért. Hélène alakját sok szempontból Agnèsről mintáztam, ahogyan Hélène búcsúlevelét is az ő könyve inspirálta.

Szívből jövő köszönetem Deborah Schneidernek, frankofil borbarátomnak és rendíthetetlen bajnokomnak. Fáradhatatlan és briliáns

szerkesztőm, Katherine Nintzel találó meglátásaival formálta ezt a könyvet, mely neki köszönhetően sokat gazdagodott. Köszönet a csapatnak a William Morrow-nál: Kaitlyn Kennedy, Kaitlin Harri, Lynn Grady, Liate Stehlik, Stephanie Vallejo és Vedika Khanna – hálás vagyok a lelkesedésért és támogatásért. Ugyanígy hálával tartozom a Gelfman Schneider/ICM Partners és a Curtis Brown UK csapatának: Penelope Burnsnek, Enrichetta Frezzatónak, Cathy Gleasonnek és Claire Nozieresnek. Éles szemükért és hasznos felvetéseikért hálás vagyok első olvasóimnak: Meg Bortinnak, Allie Larkinnak, Kathleen Lawrence-nek, Laura Neilsonnak, Susan Hans O’Connornak, Amanda Pattennek, Hilary Reylnek, Steve Rhindsnek, Lucia Watsonnak, valamint szüleimnek, Adeline Yen Mahnak és Robert Mahnak, akik csaknem annyiszor olvasták a könyvet, mint én.

A borkereskedelemmel, középiskolai laborkísérletekkel és a francia bürokráciával kapcsolatos meglátásaiért szeretnék köszönetet mondani Josh Adlernek, Jérôme Avenasnak, Gesha-Marie Blandnak, Claire Fongnak és Adrian Thompsonnak. A regényben szereplő összes pontatlanság egyedül az enyém.

2015-ben önként jelentkeztem a champagne-i szüretre, ebből az élményből született végül ez a történet. Hálás vagyok Anne Malassagnenak és Antoine Malassagne-nak az AR Lenoble-tól, amiért tárt karokkal fogadtak szőlőjükben és cuverie-jükben, továbbá Christian Conley Holthausennek, aki a borral kapcsolatos ismeretek tárháza és nagy nevettető.

Shamroon Aziznak azt köszönhetem, hogy teret és időt nyújtott a kötetlen, aggodalmaktól mentes íráshoz. Örök hálám Christopher Kleinnek, aki elolvasta a fejezeteket, mielőtt a könyvbe kerültek, szüntelenül a folytatásra bátorított – és mindig felismerte az alkalmas pillanatot, ha fel kellett bontani egy üveg bort.

A szerzőről

Ann Mah a szerzője a Mastering the Art of French Eating és a Kitchen Chinese című könyveknek. Rendszeresen publikál a The New York Times utazási mellékletében, emellett jelentek meg cikkei a Condé Nast Traveler, a The Best American Travel Writing 2017, a Vogue.com, a BonAppetit.com és a Washingtonian magazin oldalain is. Párizsban és Washingtonban él.