Duncsák Attila Szin–Játék by Oscar Duncsak

DUNCSÁK ATTILA SZÍN – JÁTÉK

A Magyar Művészeti Akadémia tisztelettel meghívja Önt és kísérőjét

DUNCSÁK ATTILA SZÍN – JÁTÉK című kiállításának megnyitójára. Helyszín: VIGADÓ GALÉRIA, V. emelet (Pesti Vigadó, az MMA székháza, 1051 Budapest, Vigadó tér 2.) Időpont: 2018. május 16. (szerda) 17 óra A kiállítás megtekinthető 2018. május 17-től július 8-ig naponta 10 és 19 óra között.

Köszöntőt mondott: prof. emeritus FEKETE GYÖRGY, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke A kiállítást megnyitotta: SZAKOLCZAY LAJOS irodalomtörténész, irodalom- és művészetkritikus Közreműködött: MACZKÓ MÁRIA Magyar Örökség-díjas népdalénekes és KOVÁTS MARCELL népzenész Duncsák Attila Szín-Játék című kiállítása 2018-ban került megrendezésre Budapesten a Vigadó Galériában a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával. Ezen katalógus a tárlatot mutatja be. A kiállított festményekről készült felvételek Szelényi Károly fotóművész munkái. A katalógusban szereplő további festményeket Eduard Szattler kassai fotóművész és grafikus fényképezte.

AJÁNLÁSOK: A MMA egyetemes magyar kultúrában gondolkodik, melynek kiemelkedő képviselője a felvidéki Duncsák Attila festőművész. Munkásságát évtizedek óta figyelemmel kísérem és nagyra értékelem. A Szentpétervári Képzőművészeti Akadémián tanult, egy olyan városban, melynek egykori szellemi élete és különösen múzeumai világhírűek. 1982 óta Kassán él. Több kiállítását nyitottam meg. Az egyik megnyitóból idézek: ”Duncsák Attila képeinél visszatérő téma a rejtőzés, különösen az álarc lehet játék, énünk empatikus kiteljesítése, karakterizálás vagy védőburok, de gyakoribb, hogy az őszintétlenség, a félrevezető szándék, a belső valóság, az eltorzult és szennyezett takarása. Egy felfordult, önmagából kifordult világ jelzése. Munkái folytatását jelentik egy magas szintű kassai polgári hagyománynak, amely visszatekintve Máraival és Jakoby Gyulával jelezhető.” Vigadóban megrendezendő kiállítását támogatom. CsÁJI ATTILA, a MMA alelnöke

Fekete Györgynek, A Magyar Művészeti Akadémia elnökének Felsőzsolcán volt kiállításom alkalmával találkoztam Attilával, egy rokonszenves magamkorabeli férfi, jó benyomást tett rám. Színvilága, kompozíciós megoldásai, figurális témavezetése a színház világába invitál. Nagy rajztudása nyilvánvaló, amikor egy vonallal megrajzolt aktjait látjuk. Egy érett, jó mestert ajánlok jószívvel, a Vigadó pompás termeihez méltó festőmestert kiállítónak. Tisztelettel: KŐ PÁL szobrászművész, a Nemzet Művésze, a MMA rendes tagja Heves, Maczky-Ház, 2017. 01. 25

Atelier művészeti folyóirat

ARS POETICA

agyképűség lenne saját ars poeticámról filozofálni. Még hiányzik a teljes életmű... és még élek... Az élet gyakran magától is felvillant dolgokat, melyek művészi hitvallás kialakítását, sőt ütközését inspirálják csodálatos módon. 1989-ben egy szép nyári reggelen Párizsban, a Pompidou Kultúrközpont nyitására vártunk. Bámészkodtam. Az olajfinomítóra emlékeztető, csupa rikító színű cső- és acéllemez kultúrkatedrális, a posztmodern építészet híres alkotása előtti téren egy békés utcai komédiás társaság produkálta magát. Pantomimek, tornászok, bohócok, táncosok – egy Fellini-filmből kimaradt varázslatos részlet... – látványa, egy parányi nosztalgia az óriási téren, az agresszív, harsány, geometrikus épületelemek előtt. Lehet, hogy a látvány csak engem fogott meg ennyire, de a két „ars poetica” különbözősége kölcsönösen fokozta egymás hatását. A modern épület és a romantika, sőt a kölcsönhatásba „művészileg” magam is belekeveredtem. Megállt mellettem egy szürke, jelentéktelen ember – talán hajléktalan –, kopott ruhájú, szakállas, az arca kissé gótikus jellegű. Hóna alatt egy kisszéket, kezében egy cirádás képkeretet és egy kalapot szorongatott. Leült a székre, a kalapot a lába elé helyezte, a képkeretet pedig az arca elé, és mozdulatlanná merevedett..., kinézett a képkeretből a „mű”. Bizonyára ősrégi kéregető trükkről van szó, de ott, Párizsban ez maga volt a művészi téma. Az arc a keretben – a portré – teljesen megváltozott, és a „kéregetőművész” nagy hatással volt rám. Ez már valamiféle ars poetica…Lefotóztam, otthon aztán megfestettem a jelenetet, és egy év múlva a prágai Magyar Kultúra Házában rendezett kis tárlaton kiállítottam. Már a megnyitón elkelt a „rámás ember”. Mai napig bánom, hogy eladtam, azonban az én párizsi hajléktalanom azóta is ott néz ki a keretből egy budapesti lakás falán. Sajnálom, hogy nem dobtam semmit a kalapjába, ő viszont élményt nyújtott nekem, sőt még némi pénzmagot is hozott a konyhára a „rámás emberem”... Mindezt azért írtam le, mert meggyőződésem, hogy csak az az alkotás sikerülhet igazán, az van hatással a nézőre is, amely a művész lelkéből fakad. Ebből tud mitológiát teremteni, és ez magával hozza a formai megoldást is. Isten óvjon mindenkit a divatos trendektől, ha nem a lényéből fakadnak, ha nem magában hordta ki őket! Utak, módok, megoldások egy adott korszak művészetében... ARS POETICA. Duncsák Attila / Kassa, 2004

ngváron született, 1940. március 2-án. Az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolában festészet szakon érettségizett, majd 1961-től a Szentpétervári Iparművészeti Főiskola diákja volt. Üveg és kerámia szakon szerzett diplomát 1967-ben. Saját bevallása szerint Szentpétervár barokk kultúrája, művészeti élete és múzeumai nagy hatással voltak rá. A főiskola viszonylag szabad légköre és kiváló tanárai egész további munkásságát meghatározták. 1967-től Ungváron élt és dolgozott. 1971-ben a Szovjet Képzőművészek Szövetsége és a Képzőművészeti Alap tagjává választották. Rendszeresen részt vett a kárpátaljai művészek csoportos kiállításain, főleg üveg és kerámia munkáival, de az Alap megbízásából murális munkákat is tervezett és kivitelezett. 1982-ben családjával Kassára költözőtt, majd 1983-ban felvették a Szlovák Képzőművészek Szövetségébe.

Azóta főleg festészettel foglalkozik. Több önálló kiállítása volt Kassán, valamint Ungváron, Prágában, Pozsonyban, Dunaszerdahelyen, Komáromban, Budapesten, Debrecenben és Győrött. Csoportos kiállításokon vett részt többek között Ukrajnában – Kijevben, Oroszországban – Moszkvában és Szentpéterváron, valamint a franciaországi Saint Michelben, Hirsonban és Bessanban, Spanyolországban Tenerife szigetén, a holland Gorinchenben és Belgium fővárosában, Brüsszelben. A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának tagja annak megalakulása óta. Munkái szerepelnek az ungvári és kassai képtárak és a Dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria gyűjteményeiben, úgyszintén magángyűjteményekben Nyugat-Európa számos országában, Kanadában és az Egyesült Államokban.

WWW.DUNCSAK.COM 5

SZÍN – JÁTÉK – DUNCSÁK ATTILA KIÁLLÍTÁSA A VIGADÓBAN

ogyan vezeti be Duncsák Attila kassai festőművész a kiállítását? „Tárlatom címe festményeim tartalmi és színvilágára utal: játék a színekkel, színjátszás, de átvitt értelemben az emberi élet – benne az én sorsom – metaforája is.” Majd ugyanitt: „ha fejembe nyomom a csörgősipkát és komédiázok – nos, akkor igazat mondhatok.” Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy egy kacifántos, az emberi élet küzdelmeit nagyon is ismerő bohóccal, bocsánat, harlekinnel van dolgunk. Aki csak nevetés és sírás között tudja megfogalmazni a világról való véleményét. Hát persze, de ez a bohóc – az ecset fölkentje, a színek, formák íz-világában álmodó – nem más, mint egy közép-európai ember. Annak összes örömével, mert a reneszánsz fénye Szentpéterváron (az akkori Leningrádon) keresztül, ahol a Képzőművészeti Főiskolát végezte, rá is sugárzott a történelem minden – kisebb és nagyobb gulágokat magában foglaló – tragédiájával. Ez a közép-európai ember, magyarságát erősítendő, az ungvári lakozását fölcserélendő – ahol volt elég baja, művészetfölfogása nem illett az ukrán kazamatákból még a levegőt is elszívó kommunista elvárásokhoz –, a múlt század nyolcvanas éveinek az elején Magyarországra szeretett volna települni. Az akkori hivatalosság – gyalázat! – visszautasította a kérelmét. Csehszlovákia befogadta, az egyik kisebbségből a másik kisebbségbe kerülve (nem nagy haladás) így vált kassai alkotóvá. A korábbi üveg- és kerámia-műfajt odahagyván kassai festőművésszé. Ha végigtekintünk a kiállítás korai festményein, azonnal látni, hogy a művésznek Kárpátaljáról (a hajdani Kárpát-Ukrajnából) miért kellett menekülnie. Az expresszionista Káosz (1981) absztraktja nem a szokványos formákhoz, a különben szép táj dicséretében ringatódzó „dzsanovista” igényekhez igazodott, hanem a piktor bensőben

megfogalmazódó saját erkölcsi igényéhez. És az ugyanebben az évben készült, csaknem nonfiguratív kép, a Pieta, valamint a modern ecsetkezelésével és formavilágával megkapó XX. századi Madonna (1970) is – biblikus felhanggal – a véghetlen szenvedés és küzdelem apoteózisáról regél. Duncsák Attila akkor ébredt magára, mikor jelképrendszere – alkati sajátságok is közrejátszottak ebben? – kezdett földúsulni. Hogy Szentpétervár művelődéstörténeti, művészeti levegője (Ermitázs, Marinovszkij Színház, stb.) mennyit segített az új karakter megformálásában (nyilván segített), nem tudhatni. De azt igen, hogy az ott töltött főiskolai időszak – megannyi klasszikusra, kifejezésmódra ráirányítva a figyelmet – nagy hatással volt rá. Még Kassán is érezte az ifjító szellő hatását. Amely Jakoby Gyula posztimpresszionista, a cirkusznak és a bohócvilágnak nagy teret szentelő festészetével csak dúsult. A maszkos örömtáncban nem csupán a történelem nagyjait figurázza ki, lásd az Az én színházam (2000) megannyi férfi- és nőalakja közt fókuszba került VIII. Henriket, hanem a sors megannyi megpróbáltatása mellett is derűvel (igaz, kesernyés derűvel) tükörbe néző sajátmagát (Portré palettával – 1999; Maskarák – 1998; Bolondok hajója – 1991). A commedia dell’arte talán Kassára költözött, hogy a középkori bolondok hajóját éppúgy ringatva, mint a velencei karneválok jelmezes forgatagában föl-föltűnő Casanovát, pódiumot ácsoljon (vagy cirkuszi manézst teremtsen) egy végképp nyugtalan, mert önkifejezés-lázában maga is bohócnak álló festőművésznek? Aki a Kirakatbábukban (1986) korunk lenyomatát látja, és új akrilképében (Tanács – 2017) pedig a pénzemberek mesterkedései által vesztébe rohanó világ – ő az a figura, aki botjára támaszkodva figyelmeztet – drámai kimúlását?

Korábbi tanulmányomban már említettem, hadd ismételjem meg, a kitűnő francia művészettörténész, André Chastel, a reneszánsz megszállott kutatója jellegzetes mondatát. A Fabulák, formák, figurák című könyvében írja a tudós a maszkokról: feltámadásuk egy olyan tevékenység keretében történik, „mely félúton van élet és művészet között: a színjátszásban”. Alighanem érthető már, hogy Duncsák Attila, a közép-európai vándor, miért nyomott a kobakjára csörgősipkát. Hogy megszabaduljon élete terheitől (a legnagyobb drámája a magyarságból való kiközösítése), s nem kevésbé azért, hogy villódzó ecsetjével kacajjá – hol derűs, hol kesernyés kacajjá – formálja a lét (a nemegyszer a súlyos tonnákkal nehezített lét, gondoljunk csak a kárpátaljai magyarság újabb megvesszőzésére, a nyelvtörvényre) ügyes-bajos, ám nemegyszer húsba vágó gondjait. Avval, hogy mítoszi körültekintéssel a bábuk csalfa pillantását, a lagúnákban tükröződő maszkokat, a lüktető embertömeg életörömét s kéjes – a végtelentől a végtelenig tartó – utazását, történelmi bűnünket, a felejtést színkáprázattá avatta – bár Trianon tragédiája gondolatilag akarva-akaratlan ott van szinte mindenik kompozícióban –, a legnagyobbat tette: paradox, valóság közelivé, égető valósággá emelte a látomást. Természetesen, hogy eljusson a magyar emlékeket arckép (II. Rákóczi Ferenc, Szent László, Szent Erzsébet), és városszöglet, utcarészlet és a neves székesegyház rajzolatában megjelenítő, illúziós „léttérképéig” – Az én Kassám (2018) –, kellett a több irányból, több szerkezeti bontással, és nem kevés technikai tudással megjelenített élménytömbök java, a kockajáték mint az egész világra kiható Döntés (1999), a Fellinit idéző széttört kéj megannyi mozzanata (Édes élet – 2003), a szépséges emlékmorzsák ellenére is belénk sulykolódó reszketés (Félelem – 2016), a szociális nyomorúság (Kéregetők – 1992) és a Nő mint boldogságörömünk, boldogságterhünk (Örök Éva – 2007) ábrázolása is. A valódi, kisméretű – itt címnélküli – montázsokon látni, hogy Duncsák Attila a képszerkesztés, a szerkezeti feszültséget jelentő elemek kohéziós erejével mily magaslatokon jár. Ugyanezt a festményeken akrillal, kedvenc festékével végigvinni nem kis invencióra vall. S oly elemi erejű a montázs-festmények (van ilyen kategória?) elemeinek az illeszkedése, hogy a kontúrok láttán egymásra vont felületekre (részegységekre) gyanakszunk, holott csak festészetileg van megoldva az egymással érintkező sík felületek plasztikája (Törött tükör – 2006; Séta – 2004; Örök Éva; Kollázs-triptichon – 2017; Eklektikus kép – 2015; Félelem). Ha elfelejtjük a korai, realista időszak sötét színeit (fekete-szürkéit, mély-barnáit), akkor a gesztusecset megrendszabályozott lázában születő pazar színpompa, a kékek, zöldek, sárgák, vörösek, violák, stb. eldorádója jellemzi az utóbbi évtizedek alkotásait. A tárlat címe arra utal, hogy ez az önkifejezői bátorság egyszerre szín is, játék is, sőt (a két szó egybevonásával) színjáték is. Máris a harlekini lét, a maszkos – öntörvényű – igazságszolgáltatás lényegénél vagyunk. Ezért van szükség sok egyéb – tehetség, kitartás, meg nem hunyászkodás, technikai virtuozitás – mellett a csörgősipkára. Szakolczay Lajos irodalomtörténész, Budapest, 2018

KÁOSZ (1980) / CHAOS (1980) 8

PIÃ&#x2030;TA (1980) / PIETY (1980) 9

XX. SZÁZADI MADONNA (1970) / 20th CENTURY MADONNA (1970) 10

ZUHANÃ&#x201C; (1984) / FALLING (1984) 11

VÁROS (1983) / CITY (1983) 12

UNGVÁRI REKVIEM (1978) / REQUIEM FOR UNGVÁR (1978) 13

MÅ°TEREM (1985) / ATELIER (1985) 14

KIRAKATBÁBUK (1986) / SHOP-WINDOW DUMMIES (1986) 15

NÁSZÚT VELENCÉBEN (1986) / HONEYMOON IN VENICE (1986) 16

KÃ&#x2030;K DON QUIHOTE (1985) / DON QUIHOTE IN BLUE (1985) 18

SZÍNHÁZ (1986) / THEATRE (1986) 19

UNGVÁR 1946 (1996) / UNGVÁR 1946 (1996) 20

VIRTUÁLIS MŰTEREM (2010) / VIRTUAL ATELIER (2010) 22

VELENCEI KARNEVÁL (1990) / VENICE CARNIVAL (1990) 23

AZ ÉN SZÍNHÁZAM (2000) / MY THEATRE (2000) 25

BOLONDOK HAJÃ&#x201C;JA (1991) / BOAT OF FOOLS (1991) 27

MESE (1998) / TALE (1998) 28

MASKARÁK (1998) / MASQUERADE (1998) 30

CIRKUSZ (1992) / CIRCUS (1992) 32

KARNEVÁL (1993) / CARNIVAL (1993) 34

PÁRIZSI ÉJSZAKA (2006) / NIGHT IN PARIS (2006) 36

KÁNKÁN (1996) / CANCAN (1996) 37

MÚZSA (1996) / MUSE (1996) 38

PORTRÉ PALETTÁVAL (1999) / PORTRAIT WITH PALETTE (1999) 39

FRESKÃ&#x201C; (2010) / FRESCO (2010) 40

INSTALLÁCIÓ (1999) / INSTALLATION (1999) 41

KIRAKAT III (2000) / SHOP WINDOW 3 (2000) 42

DÖNTÉS (1999) / DECISION (2007) 43

MADONNA (1997) / MADONNA (1997) 44

KÉREGETŐK (1992) / BEGGARS (1992) 45

SZÁZADVÉGI TÁJ (1997) / LANDSCAPE OF THE END OF THE CENTURY (1997) 47

SZERZŐDÉS (1991) / TREATY (1991) 48

SORS (2003) / FATE (2003) 50

SHOPPING (2012) / SHOPPING (2012) 52

TANÁCS (2017) / COUNCIL (2017) 53

TENGER (2010) / SEA (2010) 55

SZIRÉNEK FÖLDJÉN (1991) / ON THE LAND OF SIRENS (1991) 57

ÁLMODOZÁS (1995) / DREAMING (1995) 58

KIDOBOTT BÁBUK (1991) / PUPPETS THROWN OUT (1991) 60

UTAZÁS (2002) / JOURNEY (2002) 63

BÁBSZÍNHÁZ (1994) / PUPPET SHOW (1994) 64

A SZENT, A BOLOND ÉS A NŐ II (1996) / THE SAINT, THE FOOL AND THE WOMAN 2 (1996) 66

REGGEL A MÅ°TEREMBEN (1996) / MORNING IN THE ATELIER (1996) 67

ÁLOMHAJÓ (2017) / BOAT OF DREAMS (2017) 68

VELENCE (1987) / VENICE (1987) 69

SÃ&#x2030;TA LAONBAN (1993) / WALKING IN LAON (1993) 70

ESTI TENGERPART (1998) / EVENING BEACH (1998) 71

KIRAKAT II (1995) / SHOP WINDOW 2 (1995) 72

INFÁNSNŐ (2006) / INFANT (2006) 73

MÅ°TEREM HENRIKKEL (1995) / ATELIER WITH HENRIK (1995) 74

KÜLVÁROSI IKON (1992) / SUBURBIAN ICON (1992) 75

SZÉTHULLÓ VILÁG (2016) / COLLAPSING WORLD (2016) 77

AZ ÉN KASSÁM (2018) / MY KASSA (2018) 79

SÃ&#x2030;TA (2004) / WALK (2004) 80

ÉDES ÉLET (2003) / SWEET LIFE (2003) 81

ÖRÖK ÉVA (2007) / ETERNAL EVE (2007) 82

PAPÍR TÁJ (2005) / PAPER LAND (2005) 83

TÖRÖTT TÜKÖR (2006) / BROKEN MIRROR (2006) 85

FÃ&#x2030;LELEM (2016) / FEAR (2016) 86

EKLEKTIKUS KÃ&#x2030;P (2015) / ECLECTIC PICTURE (2015) 87

KOLLÁZS TRIPTICHON 1 (2017) / COLLAGE TRIPTYCH 1 (2017) 88

KOLLÁZS TRIPTICHON 2 (2017) / COLLAGE TRIPTYCH 2 (2017) 89

KOLLÁZS TRIPTICHON 3 (2017) / COLLAGE TRIPTYCH 3 (2017) 90

EGY MÁSIK VILÁG ... Duncsák Attila kassai festőművésznek a Kárpát-Haza Galériában rendezett kiállításáról /Részlet a Magyar Demokrata 2015. augusztus 5-i számában mejelent írásból/

uncsák Attila... az elmúlt évtizedekben a felvidéki magyar és szlovákiai képzőművészet egyik meghatározó alkotója lett, otthon és külföldön egyaránt. Festészete legfontosabb szellemi lényegét abban körvonalazhatjuk, hogy rengeteg keserű élettapasztalatát nem szociográfiai, szociológiai aspektusú realizmus stílus keretei között festi meg..., látványos festői felfogásában inkább egyfajta személyes, erős gondolatiság keretei között vall a világról, amely olykor filozófiai, ontológiai magasságokba emelkedik... Motívumaiban ott van a valóság formavilága - elsősorban emberábrázolásában, az arcok kiemelésével, az emberi test egyes részletei megjelenítéséban -, ám összességében mindebből egy sajátos szürrealisztikus, víziókkal és látomásokkal telített képi világ keletkezik... Festészetében bátran alkalmaz grafikai, rajzi eszköztárt is, így külön egyedi minőséget teremt vonal és folt harmóniáival, disszonanciáival. A többségében temperával festett kompozíciók mindig frissek, mozgalmasak, expresszív erejük azzal is fokozódik, hogy eszközhasználata is eleven, textúrái gazdag manualitásúak. Duncsák Attila arra képes, amire kevesek. Képeivel egy virtuális világba lép. Egy korábbi interjújában így nyilatkozott: „A lényeg pedig valahol az, hogy ne ebből a világból szóljon, hanem a képről szóljon hozzád egy másik világ.” Nos, a festő megteremtette a maga világát..., ami képes arra, hogy megérintve a nézőt egyben bevezesse ebbe a színés gondolatgazdag teljességbe, amely nagyon is európai, ugyanakkor – a kárpátaljai és a szlovákiai hosszú évtizedek dacára – nagyon is magyar. Feledy Balázs művészeti író

A MÉLYRESZÁNTÓ EVOKÁCIÓ

gyermekkorig nyúlnak művészete gyökerei. Nem feltétlenül a sajátjába: mindnyájunkéba. Ősmeleg lélekkuckóba, amit a gyermeki szív tisztaságával élők örökre megőriznek. A gyermekszemű, „a császár meztelen” igazságát kimondani képes ember minden korok szennyes világával szemben őriz valami értékeset, ami csak az övé. Az akril- és temperaképek mélyén ott rejtezik ama kísérő és felnőtt voltunkban is kísértő, biztonságot nyújtó lélekotthon, ahová boldog kevesek látnak csak be, amelyiknek valódi melegét csak gyermeklelkűek érzik igazán. Művészete másik eredője, az ikonvilág gondolatisága szintén munkál a képek mélyén: a gyermeki ámulat és tisztaság olyan értelemben párosul nála a szakralitással, mint Adynál. A „Mindenki szent, ki életet nyer” gondolatával él, s minden létező szentségét vallja. A kidobott bábuk s más, haszontalan kacatnak tűnő, ám valaha az élet melegét jelentett rekvizítumok megelevenednek e kompozíciókon: színeket és formákat összhangzatba hozó, térkitöltő képein táncot járnak az elhagyott rongybábuk, kérik az élet jogát. E dallamfoszlányt meg igazán csak azok fogják, akik felvették az utca kövéről a kidobott babát, s őrizték, míg lehetett. Mert kincs volt: gyermekszívű lények összetartozás- jelképe, kicsi rongyamulett. Amint József Attila göröngye tarka gyöngy, mégha csámpás is... A történelmi korokat megelevenítő képeken a művész előjáratja a megélt élményeinek mély rétegeit is. Azt jeleníti meg: az emberben miképp él a világ, miképp munkálnak együtt a megtanultak s a megéltek, amelyeket az idő- és képzeletrétegek egymásra gyűrtek. A játékbábuktól a mesék ábrázolta barna árnyalású bamba behemótokon – amilyeneket a nagykorú értelem fonák tekintetével a valóságban is bőséggel láthatunk -, torz, csekély agyú, ám világhatalmú döntnökökön át a nagy zöld ruhás, egyszerű életbölcsekig vagy az élet alatti balkáni káoszig, illetve a gyönyör vágyat keltő, áttetsző szépségekig, ochidea illatú fehér szerelemig. Az igazi szépséget, igazságot soha meg nem látó „felnőttektől” a „Kis Hercegekig”. Ugyanígy egymásra montírozódnak a terek.

Ezeket az élményköröket rendezi harmonikus, érett kompozíciókba. Egyetlen képbe sűríti Casanova Velencéjét s a mai karnevált, az életörömöt s éji kéjutazást, ólomkamrák őrizte titkokat, a lüktető víziváros múlt s mai hangulatát. Századok ölelik egymást s adnak itt randevút, úgy, hogy a képre álmodásban minden a helyén van. S megidéző erejű a hangulatiság is: olyan széles a hangulati tere, hogy a maszkok és a valóság e hökkentő játékmezeje, ha beszélni tudna, mindent elmondana az életről, ami lényegszerű lehet s lehetett valaha is az ember számára.A szelíd tisztaságvágy a temperamentumos ünnepigenléssel, az ünnepi létérzés a köznapokat is fenséges életre csókolással alkot szimbiózist. Az árnyalt fehér és vajsárga sötétebb tónusú színekkel társul, a sápadt fehér körül színkavalkád játszik. A hajdani nagy csábítót magához öleli egy mai maszknő, egy idei ifjú táncos mögött végigterül a 18. század. Jelezve: él bennünk a múlt, s anélkül, hogy hagynánk magunkat általa elnyeletni, együtt kell látnunk magunkra találásunk érdekében idő és tér hangzatait. Az emberlényeget kutatja. A „ki vagy te?”, „ki vagyok én?” ismeretelméleti magasságaiban faggatózik – a földön járva. Emelkedett művészettel szól – s meleg emberséggel, fájdalmas s öniróniával társított mosollyal. A világ befogadásának kényszere s annak a hitnek az ereje fűti, hogy egyszer meglátjuk egymást a maskarák mögött, egyszer előtűnik a valódi énünk. S egyszer megismertetnek az igazak. Álomszerű szerkesztés, ébrenlétbeli mondandó. Éber álmainkat nem szoktuk unni, amint éji álmunk is lehet izgalmas. Itt mindkettő ránk köszön. Arany Lajos újságíró

„Duncsák Attila azért telepedett le 42 évesen Kassán, hogy közelebb kerüljön Európához és kivívja helyét egy új hazában, melynek szerves része az ott élő magyarság is. Csendes kitartással megváltoztatta életét, de ugyanolyan csendes kitartással megtartotta jogát az álmaihoz, egy megálmodott világhoz. Álmai tele vannak jelentésekkel, szimbólumokkal, asszociációkkal, amelyeknek jó része érthető egy másik, európai kultúrájú ember számára is. Festészetében döntő nyomot hagyott az a tény, hogy kerámia és üveg szakon végzett a főiskolán: anyagkezelése és dinamikája emlékeztet az olvadt üvegmassza lávaszerűségére és színpompájára. A való életben főleg Velence és franciaországi tartózkodásai lettek meghatározóak számára.” PhDr. Kubička Kucsera Klára művészettörténész Születésnapi levél Duncsák Attila festőművésznek „1982-ben, amikor Kassára települtél át..., jóleső érzéssel nyugtáztam: olyan művész jött közénk, aki az ember ősi meseszomjával fordul a lélek és az érzékelés, az ismeret és a sejtelem csak képekben elbeszélhető működése felé... Látod, átéled a drámákat, a tragédiákat, amelyek velünk, és körülöttünk történtek-történnek, s tudod, hogy e sok szörnyűség ellenére mégsem szabad feladni, hiszen a labirintusból is van kivezető út... Nemrégen azt mondtad, hogy a bolondok hajóját kellene megfesteni, rárakni mindazokat, akik azt hiszik magukról, hogy ők viszik előbbre a világot, holott éppen az ellenkezője az igaz. Attila, fesd meg azt a képet, és legyen erőd a többiekhez is, hiszen általad ama tisztelet szigetén csak így gyarapodhatnak a boldogok.” Részlet Szaszák György Kassai kapuk c. könyvéből „ ...Korunkban felerősödött egy ökológiai aggodalom, mely a természetet félti. De egyre többen döbbennek rá az ember belső elszennyeződésének veszélyeire s a szennyeződés méreteire. Ma már nélkülözhetetlen kultúrökológiáról, sőt humánökológiáról beszélni. Duncsák művészete valahol ezzel a folyamattal rokonítható. Europer... Tudja , hiszi, tapasztalja, hogy létezik egy haza a magasban, a magyar kulúrában, hagyományokban, hitben, József Attila, Nagy László, Márai és sokan mások írásaiban, Makovecz Imre organikus építészetében..., mert ez a nép minden megaláztatás ellenére mindig megszülte azokat, akik vállalták a megfogalmazást, a kimondást, a küzdelmet a megmaradásért, a jövőbeli kiteljesedésért.” Csáji Attila festőművész, a MMA alelnöke „Úgy vélem, hogy a művészet a legnagyobb szellemi és manuális képesség, amit az ember az égiektől kapott, és ha hagyományos módon értelmezzük, úgy a humanizmus jegyében kell születnie és az emberhez kell szólnia. „Ember lenni mindig, minden körülményben” – ez az Arany János-idezet lehetne az én életfilozófiám is.” Duncsák Attila festőművész

Atelier, 2000, 2.szám

DUNCSÁK ATTILA A SZLOVÁKIAI MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK TÁRSASÁGA 1999-ES ÉV NÍVÓDÍJASA

SzMKT alapító tagja Ungváron született. A szentpétervári Iparművészeti Főiskola üveg-kerámia szakának elvégzése után éveken keresztül tanított, illetve murális munkákkal foglalkozott, miután 1981-ben Kassára települt. Azóta kizárólag festészettel foglalkozik. Duncsák Attila széles látókörű, kitűnő megfigyelőművész. Magas színvonalú temperaképein az élet kavarog a maga összetettségében. A múlt és jelen közös térben, egymáson átderengve van jelen. Nagyvonalú kompozíciói és színgazdagsága is hozzájárul a teátrális benyomáshoz. Szerinte az egész élet egy nagy színház – s ezt nemcsak álarcos képeivel fejezi ki, vagy a „Komédia” című önarcképével, hanem a kompozíciók zárt, színpadszerű jellegével is. Az, hogy üveggel és kerámiával foglalkozott, különösen korábbi festményeinek technikáján érződik, a festék anyagszerű felrakásán. S talán épp ennek köszönhető az a rendkívüli plaszticitás, amely képei térhatását adja.

Duncsák Attilát a sors remek humorérzékkel áldotta meg. Iróniája az a védőburok, amelynek jóvoltából elviselte mindazt, amit az élet, a körülményei rámértek. Mivelhogy hatvanévesen is ugyanolyan intenzitással dolgozik és érzékeli a társadalmi valóságot, mint eddig, szüksége is van erre a szeretetteljes iróniára, amely alkotásain tükröződik. A kortárs művészek között ritka a hozzá hasonló figuralista festő, kétségtelen művészi kvalitásain kívül nyilván ez is hozzájárul ahhoz, hogy Duncsák sikeres kiállító. Egyéni kiállítása volt többek közt Ungváron, Prágában, Budapesten, Kassán, Pozsonyban, Szencen, Debrecenben. Nagyszámú csoportos kiállításon vett részt Oroszországban, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Belgiumban, Hollandiában, Magyarországon. Szívesen vesz részt külföldi alkotótáborokon, így a hortobágyinak 1991-től szinte törzstagja, de több alkalommal dolgozott ukrajnai és franciaországi táborokban is. PhDr. Sz. Haltenberger Kinga

MASZKOS IGAZSÁGKERESÉS – DUNCSÁK ATTILA MŰVÉSZETÉRŐL

odern festő. S ami ma nem annyira megszokott: figurális. Képeiben – mindenik táblán a reneszánsz szépség korunk izgalmával át van szellemítve – feszültség van. Összetöri a körülötte lévő világot, hogy expresszív indulattal újat teremtsen. Csak rá jellemzőt, a két világháború közötti kassai modernektől elrugaszkodván is egyedit. Amíg Jakoby Gyula „bohócvilága” a posztimpresszionistákhoz nyúlik vissza, Duncsák Attila expresszionista hevülete már egy Picasso utáni – az összetört reményeket „sebzett” figurák képében megjelenítő – korszak maszkos élet-halál táncát viszi a vászonra vagy farostra. Mintha a színház – kép a képben, álarc az álarcon – feledtetni tudná az emberiség egyetemes szenvedésélményét, semmissé tudná tenni a borzalmakat. Mintha a maskara – a Kárpátalja szívós megmaradásharcát egy boldogabb élés felé fordítani igyekvő megannyi velencei lámpás – ítélkező jókedvében túl tudna lépni azokon a golgotákon, amelyek a kis és nagy közösséget (az eszme nevében összeterelt népeket) Szibéria és a gulágok jégpoklában akarták megfegyelmezni. Életútja magyarázná eme sanyarúan víg, a bohóc mindentudásával sarkaiból kifordított világ egyetlen életes terepen – a cirkusz porondján – való tobzódását?

Duncsák Attila – a magyar képzőművész társadalom is fejet hajthat a hetvenéves alkotó előtt – Ungváron született (1940. március 2.) Az iparművészeti szakközépiskola festészet szakán érettségizett, majd 1961-től 1967-ig a Szentpétervári Iparművészeti Főiskolán tanult, ahol üveg és kerámia szakon diplomát szerzett. Ez volt az a város – a barokk kultúra jellegzetes harangtornyában élő harang szólt –, amely múzeumaival, színházaival, hangversenytermeivel, zsongó művészeti életével fölszabadította képzeletét. Eme, a nyiladozó szellem értékrendjét fölöttébb meghatározó – látomásainak szabad utat engedő – metropolisznak köszönhető, hogy művészete abba az irányba fordult, amely jórészt a kárpátaljai festészetet nem jellemezte. Ne becsüljük le az ottani, leginkább a természeti képekben, tájés népélet-ábrázolatokban megjelenő coleur locale kifejezésbeli tágasságát, érvényességét. Csakhogy Duncsákot ez nem elégítette ki. Üveg- és kerámiamunkáival – murális terveket is készített és kivitelezett – a helyi színt már egy általánosabb régióba emelte, mikor is az anyagba rejtett formavilág modern életérzések megszólaltatója volt. Jóllehet 1971-től a Szovjet Képzőművészek Szövetsége és a Képzőművészeti Alap tagjaként tevékenykedett – s ezáltal megbecsülése sem maradt el –, 1982-ben mégis (minthogy

A nagy mutatvány – 1998), akár tükör-játékkal a teret megnyújtó (Az én színházam – 2000; Bámészkodók – 1997) vagy éppenséggel horizontális dinamikájú (Hatalom – 1991; Külvárosi ikon – 1992), a jól kidolgozott részegységeknek (amelyek motívumgazdagsága ugyancsak a színházból, a maszkos játékokból származik) fontos szerepük van. Minthogy vonzzák egymást – ellentétben a kazettás mennyezetek historikus négyzeteivel-téglalapjaival –, aktivitásuk teret nyit. A hagyományos festői térformálást fölszabdalja.

kopogtatására Magyarország nem nyitott ajtót) Kassára települt. Festészete, a régi-új szentpétervári élmény tudatos átélésével, ekkor kezdett kiteljesedni. Számára a szívós munkával eltelt bő negyedszázad elég volt arra, hogy művészete – nem is akármilyen karaktert mutatván – a halált kinevető bohóc mint igazságfaktor segítségével bizonyos modern létélmény: az emberbe bújt sátán és angyal közötti harc (vívódó eszmélet) szimbólumon túli kifejezőjévé váljék. Időjátékában az összetört idő drámai kolompja hallik, amely a tempera szerkezetére is kihatással van. Az Ungvár 1946 című nagy méretű táblakép (1996) szerencsétlenjeit: a propeller és a zárt kalitka mellett fölvillanó kalapos hölgyet, a babatündért, a semmibe kapaszkodó kezek és a nehézkedés törvényét legyőző kockák körtáncát ugyanaz a révület sodorja egymás mellé, mint a középkorból ideemelt – ám az a kottaállvány nem ez a kottaállvány! – Bolondok hajója (1991) hőseit, a cilinderes és félprofilba vágott férfi maszk mögött rejtező félelem tulajdonosát, a görcsös (levágott?) kézfejek és karok és a riadt, sötét Matisse-női álarc gazdáját, s nem utolsósorban az emlék által megszemélyesített, ám elvesző, rekvizitum-háttérként résnyire fölvillanó tájat. Ezek az élet- és halálmaszkok színtobzódó „szenvtelenséggel” adják tudtunkra – körforgásukat szinte csokorrá nemesíti a rejtezést érzelmi kapillárisok összhatásában megnyilvánuló indulat –, hogy az emberi test látványrészlegei (torz vagy torzított férfi s nő arc, mandzsettás fehér kézfej stb.) ugyanolyan organikus mezővé nőhetnek, mint valamely puszta vagy mező zöld jégmárvánnyá dermedő „kazettái” (ez utóbbinak Kokas Ignác volt a mestere). S a szerkezet valóban e felé mutat: a „halmozás” általi építkezés akár vertikális irányú, némelykor a diagonálisokat is megmozgató (Bábszínház – 1994;

Nem annyira a groteszk, bár elmaradhatatlan, uralkodik az idődimenziókat arcjátékkal megidéző festményeken, hanem a műveltségi toposzokat – commedia dell’arte, Aba-Novák Vilmos-i vásári sokadalom, stb. – ugyanazon világ sarkainak láttató rejtélyesség. Az emlékező, a szinte érzéki módon megszólított izgalma innen is származik: nem tudhatni, hogy ki, melyikünk rejtezik a Leonardo „szárnyas biciklijét” zsinórpadlás-mértéknek elfogadó, többnyire az alak belső rezdüléseit is kivetítő (némelykor a stilizált önarckép vonásait sem letagadó) álarcok mögött. S az ecset expresszív mozgással – egyszer csaknem a miniatúrákra emlékeztető részletességgel, máskor ösztönszerű pászmákkal – viszi vászonra vagy farost táblára az alakok körforgásában megjelenített, visszahozhatatlan, mert csak eme piktúra teljességképében következetes időt. Az időt mint sorsmotort, mint történelmi rendezőt (Finálé – 1999; Sors – 2003). Még a Portré palettával (1999) – korábbi megnevezéssel Századvég – című festményen, eme kitárulkozó önarcképen is észlelni az idő effajta rétegzettségét, hiszen a fókuszban lévő alak, maga a festő is valóságos és históriai (mert csak a megfestett művön – kép a képben – létező) nemzedékek őrtornya. Van ebben a derűs nézésben bizonyos időn kívüliség, ugyanakkor a düreri-kondori kéz mint propeller gesztus értékű fölidézésével valaminő cselekvő alázat. André Chastel francia művészettörténész, a reneszánsz megszállott kutatója Fabulák, formák, figurák című könyvében többek között az írja a maszkról, hogy a feltámadása egy olyan tevékenység keretében történik, „mely félúton van élet és

művészet között: a színjátszásban”. Ugyancsak a Maszk, maskarádé, mascarone című tanulmányban olvasható, hogy „az álarc, azon túl, hogy elengedhetetlen és többé-kevésbé hagyományos kelléke az ünnepnek, s mintegy ’argumentuma’ azoknak a témáknak, amelyek köré az ünnep szerveződik, még egy funkciót tölt be: rendes szokása szerint felszabadít a hagyományos kötöttségek alól”. Duncsák Attila „káoszának” mitologikus rendezettsége és megválogatott figuráinak – a bohócnak, a harlekinnek, a királynak, a polgári dámának, a piktornak, a reneszánsz szépségnek és korunk porcelán hidegségű arcot viselő maskaráinak – már említett körtánca azt sugallhatja, hogy ez a világ nevében önkereső rend (a művész játéka égi és földi hatalmakkal) átlép a hagyományon, a megszokott kultúrákon és viselkedésmódozatokon, hogy fölszabadítsa az emberben az akár saját kárára ítélkezőt. Tegyem hozzá, komikusi (vagy részleteiben a felé hajló) elemek alkalmazásával. Mindez természetesen csak félig igaz. Mert itt a rejtezés – mindnyájan a Chastel által is említett „XVIII. századi kurtizánok tekintélyének” őrzői s egyben irigylői vagyunk – egyúttal kitárulkozás is. Levetkezése – egy jobb kor eljövetel reményében – félelmeinknek. Ennyiből, ha szabad így mondani, hedonisták vagyunk. És a kassai festőművésszel ott táncolunk, egyensúlyozunk azon a kötélen, amelynek egyik végét Szentpétervár modernizált barokk tornyainak egyik fogja be, a másik pedig a reneszánszig visszanyúló, „szabad vegyértékű”. csináljon felfedésére, tehát jól szolgálta a libertinus élvhajhászást, Így lelhetjük fel a kor erkölcsében ismét a maszk kettős funkcióját: elrejt és ’mássá’ tesz.’ Az erős fényű színek – a határozott vörösek, sárgák, barnák, kékek, zöldek – valósággal beragyogják a színpadot, álom és valóság között hullámoztatva, nem kevés harlekini révülettel, a jobbára figurális, sokszor az erős kontúroknak is jelentőséget tulajdonító ábrázolatok témáját. Ebből a lebegésből kitűnik, hogy Duncsák nem – vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan Kállai Ernő „hőseit”, Galimberti Sándort, Dénes Valériát és Bernáth Aurélt jellemezte – az életteljesség festője. Az életteljesség nála, hiába a maszkok sokasága és a leheletnyi drámával erezett öröm fölszabadító hatása, „halálteljességgel” van fűszerezve. (Más kérdés, hogy a megfeszített bohóc halála kelt-e bennünk akkora megtisztító fájdalmat, mint az Olajfák hegyén nemcsak tövissel átszúrt Krisztusé.)

Fölfedezés, elrejtés? Éppen a huszadik és huszonegyedik század az – szomorú tapasztalat –, amely nem tud (vagy nem is akar?) szembenézni a saját maga teremtette golgotával. S amikor Duncsák a manézsra viszi – csak úgy szikrázik a száraz fűrészpor – a látomása által csak még valóságosabbnak tűnő alakokat (a kerekesszéken ülő lehet király, de igazsága csupán bábszínház), azt is tudatosítja bennünk, hogy Velence virágzó romlottsága – a szépség és öröm hajhászása mellett a kétarcúság – miként vált korunk béklyójává. Ha van, minden bizonnyal ez a chasteli fölfedezésnek óramutatónkat pörgető tanulsága. „Kedves paradoxon, hogy ugyanaz a kor fedezte fel és alkalmazta előszeretettel Velencében a bársony félarcot, amely arra való, hogy az arcot elleplezze, s egyszersmind kedvet

100

Ebből a csörgősipka ellenére is komoly – bármely színházi katarzissal fölérő, a fény-árnyék kontrasztját mutató – élveboncolásból (a drámai játék „dekoratív” külsőségei ugyancsak fölfedezhetők) mintha kiút volna a tompított színű, szinte az akvarell tulajdonságait hordozó képvilág felé való elmozdulás (Éden – 2007). S ezt kínálja a mármár nonfiguratív irányba hajló Repülés című triptichon (2001) és a „montázs-festészet” karakterét, a töredékességben leledző teljességet feszes szerkezetben rögzítő Édes élet (2003), Modern madár (2004), Séta (2004) s a 2005-ös Papírtáj, valamint a Pisanello lepkéje is. Nem gondolom, noha a kifejezés lehetőségei és a pszichikailag ellenőrzött módozatok végtelenek, hogy Duncsák Attilának új arcot kellene felvennie. Művészetének mozgatója az a maszkokon átszűrt, s ezáltal dinamikus karaktert kapó harlekini igazságkeresés, amelynek kiemelkedő letéteményesei – A döntés(1999), A nagy mutatvány, Az én színházam, Bolondok hajója, Maskarák (1999) – bármely nagy múzeum díszévé válnának. Szakolczay Lajos irodalomtörténész, Budapest, 2009

ÜVEGMUNKÁK / GLASS WORKS 101

DÍJAK 1997 – Nemzetközi Művésztelepek Kiállításának Festészeti 1. díja, Ivano-Frankovszk, Ukrajna 2000 – Boromisza Tibor Emlékérem, Debrecen 2000 – A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának 1999. évi Nívódíja 2009 – Silver Quadrangle International Painting Triennial of Carpathian Region – Przemysl, Lengyelország , III. Fődíj 2013 – Magyar Arany Érdemkereszt a magyar képzőművészet gazdagításáért, kiemelkedő művészeti tevékenysége elismeréseként

AWARDS 1997 – International Art Camps Exhibition, 1st Prize in Painting (Ivano-Frankovsk, Ukraine) 2000 – Boromisza Tibor Medallion (Debrecen, Hungary) 2000 – Assosiation of Hungarian Artists in Slovakia, 1999 First-Class Award of Merit 2009 – Silver Quadrangle International Painting Triennial of Carpathian Region, 3rd prize (Przemysl, Poland) 2013 – Hungarian Gold Cross of Merit in recognition of his outstanding artistic activities.

ÜVEGMUNKÁK / GLASS WORKS 102

BIOGRAPHY

ttila Duncsak was born on March 2 1940 in Uzhgorod, Ukraine. In 1967, after graduating from Vocational Secondary School of Visual Arts (Painting Major), he attended St. Petersburg Academy of Craft and Design and received a degree in Glass and Ceramics. ’St. Petersburg’s baroque culture, the city’s cultural life and museums had a great influence on me. The school’s relatively free atmosphere and my outstanding teachers determined my whole future career’ - he claims. From 1967 he lived and worked in Uzhgorod. In 1971 he became a member of the Alliance of Soviet Artists and the Fine Arts Foundation and was frequently taking part in group exhibitions of Sub-Carpathian artists mainly with his glass and ceramics works. He also did several

mural works as Fine Arts Foundation assignments. In 1982 he moved to Košice, Slovakia with his family and in 1983 was admitted to the Alliance of Slovak Artists. Since then he has been living in Košice; he is mainly engaged in painting. He has had several personal exhibitions in Košice and also in Uzhgorod, Prague, Bratislava, Dunajska Streda, Komarno, Budapest, Debrecen and Győr. He has taken part in group exhibitions in Kiev (Ukraine), Moscow and St. Petersburg (Russia), Saint Michel, Hirson and Bessan (France), Tenerife (Spain), Gorinchen (Holland) and Brussels (Belgium). He has been member of the Assosiation of Hungarian Artists in Slovakia since it was founded. His works are present in art galleries in Košice and Uzhgorod, in the Contemporary Hungarian Art Gallery of Dunajska Streda and they can also be found in personal collections in many European countries, Canada and the USA.

ÜVEGMUNKÁK / GLASS WORKS 103

CIRKUSZ (PORCELÁN, 1969) / CIRCUS (PORCELAIN, 1969) 104

NÁSZÚT (PORCELÁN, 1969) / HONEYMOON (PORCELAIN, 1969) 105

Fényképezte: Szelényi Károly (8-41, 43, 45-57, 62-63, 66-68, 70, 76-90 oldalak) Eduard Szattler (42, 44, 58-61, 64-65, 69, 71-75, 104-105 oldalak) Szerkesztette: Duncsák Oszkár MagicCreatives.com Kiadó: Motte 2005 Bt. Motte2005.com Nyomdai munkák: HD-HONTI NYOMDA hdhonti.hu

2019 www.duncsak.com

108