Rózsa T. Endre

Fénykerékpár, jubileumi tekerés

Minyó Szert Károly kiállítása

• K. Petrys Ház, Budapest • 2009. november 10 — december 6.

• A decemberi Hanuka-fesztivál minden korábbinál nagyobb rendezvénysorozata Minyó Szert fénybiciklis performanszával kezdődött, sőt még a Makabeusok ünnepének szimbólumát, a hanukiát is kilenc biciklilámpa felizzított fénye jelenítette meg. Mindez tanúsította, hogy Minyó Szert fényhasználata akár egy kétezer éves, kötött eszmekör transzcendálását is hitelesen, könnyed természetességgel képes megvalósítani. Minyó Szert épp húsz évvel ezelőtt lefegyverzően kiérlelt alkotásokkal mutatkozott be a Liget Galériában rendezett első kiállításán. A maga készítette fotóemulzióval festette be a képhordó felületeket és ezekre nagyította rá különös fotóit. Óvakodás és tétovázás nélkül hatolt át a fotó határmezsgyéjén, és fél lábbal bejutott a képzőművészet hagyományos területére. Szemző Tibor zeneszerző így kommentálta akkor az eseményt: „Szert tettünk egy Minyóra.” Tíz évvel ezelőtt Minyó Szert újra visszatért a Liget Galériába és bemutatta legújabb találmányát, a fénykerékpárt. Jó helyre tért vissza, a kellő időben. Az első fénykerékpározással megnyitott tárlata A ház és a kert címet viselte, s már ez is jelezte, hogy a kezdettől fogva a mindennapi tárgyak és az egyszerű szituációk fixálására törekedett, a szinte banálisan elementáris dolgok hangulatainak, finom szerkezetének érzékeltetésére. Azóta is ezt az utat járja, konzekvens, visszafogottan meditatív szemlélettel. Minyó Szert legújabb fénymunkáit a K. Petrys Ház remek tereket nyújtó lakásgalériájában mutatta be. Módszerének alapelvei a kezdet kezdetétől fogva alig változtak. A kiválasztott felületeket fényérzékeny ezüstbromiddal vonja be, egy fotónegatívon keresztül sötétkamra-technikával megvilágítja, majd a vetített pozitív képet rögzíti. Kezdettől fogva igen lényeges, hogy ecsettel viszi fel a megválasztott felületre a fényérzékeny anyagot és a manuális technika következtében az anyag önálló textúrával rendelkezik. Hol vékonyabb, hol vastagabb a fényérzékeny réteg, sőt véletlenszerű eloszlás szerint, sztochasztikus foltokban meg-megszakad. A fénykerékpározási performanszokon Minyó Szert egy állványra emelt biciklin tekerve hajtja meg a kerékpár-dinamót. Biciklilámpájának fényével világítja át a negatívot, és a megjelenő képet azonnal fixálja. Többszörösen is határeset Minyó Szert művészete. A vakkeretre feszített lealapozott vászon, az ecsethasználat, a merített papír a képzőművészethez közelíti, a filmnegatívot használó képalkotás, a fényérzékeny ezüstbromid

Minyó Szert Károly a kiállítás megnyitóján K. Petrys Ház 2009. november 10. © fotó: Talabér Géza Minyó Szert Károly Első fénykerékpár, 2009, falemez, fúziós technika agbr zselatin, 100×100 cm

Minyó Szert Károly Lépcsős árnyak II., 2009, vászon, fúziós technika agbr zselatin, 40×40 cm

és a képrögzítés módszere a fényképészetre utal, a fénykerékpározás rítusa a mozgásszínházat idézi. A műfaji besorolás kérdése azonban érdektelen, mert Minyó Szert több technika fúziója révén sajátosan új eljárást alkotott. Mondanivalójának hitelessége érdekében több műfajból válogatta össze, és egészséges gátlástalansággal egybeillesztette az eszközeit. Ennek a fúziós technikának a szellemi hátterében felsejlik, hogy Minyó Szert Indiában, New Delhiben született és évekig ott is élt. Különféle helyi élmények, történések, hatások óhatatlanul beszivárogtak és maradandóan rögzültek az emlékezet mélyében. Máig pontosan emlékszik például arra, ahogy megbűvölten figyelte New Delhiben, amint egy szikh férfi vidáman és gondos alapossággal mossa a nagyon hosszú, talán két méteres haját, aztán aprólékos gonddal összetekeri, majd rögzíti a fején és arra csavarja rá a turbánját. Ez az emlékkép akkor nyeri el valódi súlyát, ha tudjuk, hogy a szikh hittételek egyik lényeges részét az „Öt K” alkotja, ami a követendő magatartás és viselet felől rendelkezik. Minyó Szert megidézett emlékképében két K is szerepel az ötből: a Kesh, a haj levágásának tilalma, és a Kanga, a rögzítő fafésű. Mellesleg az Indiával szoros kapcsolatot tartó Swierkiewicz Róbert számára is a szikh szellemiség adta a leginkább termékeny inspirációt. A tülekedő és felületes orientalizmus spirituális hangzavarában azonban nem könnyű észlelni a szikhek kis csoportjának visszafogottan nemes veretű, a természetet mélyen tisztelő világképét. A tudat mélyrétegeiből feljövő ősképek, emlékmotívumok, Minyó Szert archaikus fény-leletein, látvány-szegmensein az ébrenlétet éppen elhagyó félálom szelíd hangulatát sugallják, és a képfelületek emulziójának apró hiányai megidézik az ősfotográfia manuális otthonosságát.

Periodikus rezgésszámú állapotváltozás

Oszcillogrammok — művészet és természettudomány kapcsolatának feltámasztása

• 2B Galéria, Budapest • 2009. október 16 — november 28.

• „Művészet és tudomány — gyakran egymás ellentéteként értelmezett fogalmak. A tudomány mérhető, megkérdőjelezhetetlen igazságokat felállító gépezet, ezzel szemben a művészet morális, emocionális szempontokat tart szem előtt.”1 Ennek ellenére a két terület kapcsolata –ahogy arra a kiállítás alcíme is utal — hosszú és gazdag múltra tekint vissza: gondoljunk csak a reneszánsz anatómiai kutatásaira, Leonardo munkásságára vagy a firenzei Specola viaszfigura-gyűjteményére, ahol a tudományos szemléltetés és a művészi kifejezés találkozik. E kapcsolat története egészen a máig, a kortárs tendenciákig fut, amikor már nem csak az orvostudományok, de más diszciplínák is szerepet kapnak olyan képzőművészek munkáiban, mint Damian Hirst, Wim Delvoye, Micha Brendel vagy — hogy egy magyar példa is említésre kerüljön — Erdély Miklós életművében. A művészet és a tudomány látszólagos szembenállására rácáfol bizonyos eszközeik azonossága, ilyen — többek között — az egyiknél a szemléltetés, másiknál a kifejezés eszközeként készülő, legtágabb értelemben vett kép, vagy akár maga a kutatás módszere is, mely szintén jelen van mindkét területen. S bár a tudományokba vetett pozitivista hitnek már leáldozott, a kettősség egy-egy műalkotás állítása és egy tudományos tény között napjainkban is fennáll. Az Oszcillogramok jó néhány műve kutatáson alapszik, függetlenül attól, hogy képzőművész, neurológus vagy esetleg bioinformatikus hozta-e létre, ugyanis

1 Kathe Wenzel, Lisaa Glauer, Tatjaina Fell [szerk.]: Ein entscheidender Teil fehlt…Berlin, 2006. 15. o. (a szerző fordítása) a kapcsolat feltámasztására tett kísérlet nem egyoldalú törekvés, a már több kiállítást megélt anyag2 természettudósok és művészek részben közös munkájának eredménye. Nicole Degenhardt weimari képzőművész a kezdetektől részt vett ebben a projektben. A 2B Galériában egy Uwe névre keresztelt, fagyasztott nyúl röntgenképét állította ki, így kapcsolván össze a művészetet és egy tőle távoli területtel egy mindennapos orvosi vizsgálati módszeren keresztül. A kiállításhoz rendelt szimpóziumon3 kiderült, hogy a kiállított kép egy 1996-ban Franziska Lamprechtel közösen elkezdett és máig futó projekt része. Egy szupermarket hűtőjében bukkantak rá a később Wernernek elnevezett fagyasztott nyúlra. Saját testük melegével szinte rituálészerűen szabadították ki hideg merevségéből, majd névadással és a kitüntetett bánásmóddal perszonifikálták. Werner végső nyughelye végül egy weimari kereskedőház alapja lett, ahol a nyúltetem fölé emelt oszlopra emléktáblát helyeztek el. Werner Kürschnert, a Wild Rabbit Kft. Igazgatóját kérték fel a művészek, hogy legyen névrokonának, a Werner nevű nyúlnak posztumusz keresztapja. Wernert Berndl követte: az újabb nyulat a felmelegítést követően a művészek egy weimari klinikára vitték, ahol kiállíttatták halotti bizonyítványát, majd a patológiai vizsgálatokat követve krematóriumba került, ezután pedig a weimari köztemető egyik urnájában talált végső pihenőre. A kiállításon látható Uwe a harmadik, és mindezidáig utolsó az emberhez méltó bánásmódban részesített mirelitnyulak sorában. A művészek egyébként a fagyasztókban tárolt nyúltestek embriószerűségére figyeltek fel, ez az asszociáció volt a kiindulópont. A természettudományokkal tartott kapcsolat, az alkalmazott képalkotó „technikán”, a röntgenfelvételen túl, az egyes részletek — társadalomtudományi kísérletként is felfogható — megvalósításában is tetten érhető: az alkotók minden mozzanatot dokumentáltak, s hivatalos szerződések és iratok segítségével igyekeztek legitimálni munkájukat. Még erősebb a pontos dokumentációra és rendszerezésre való törekvés Wolfgang Knapp nagy precizitással létrehozott gyűjteménye esetében, aki kartotékrendszerében 1998 óta napról napra archiválja a köldökében felgyü-

2 A projektben résztvevő orvosbiológusok és művészek közös munkájának első eredményét Berlinben mutatták, be The Missing link — public understanding of art and sciences címmel, a Berliner Medizinhistorisches Museum des Charité-ben (2005. június 18 — szeptember 14.). A kiállítás később New Yorkban, a Pratt Institute-ban is látható volt (2006. január 26 — március 24.). 3 Oszcillogrammok — Transzdiszciplináris szimpózium művészet és tudomány kapcsolatáról. Goethe Intézet és 2B Galéria, Budapest, 2009. nov. 27-28.

Oszcillogrammok, 2009, enteriőr; © fotó: Július Gyula

lemlő szőrt és bolyhokat. Knapp kései omphalopsichitaként4 tárja elénk a spiritualitástól sem mentes szöszkollektívát. Knapp, aki társadalomtudós és a berlini Universitat der Künste tanára, a kezdetektől részese a művészetet és orvosbiológiát összekötni igyekvő programnak, így a kiállításhoz kapcsolódó szimpózium bevezetőjének is ő tartotta. Művészet és tudomány kapcsolatát történeti és kortárs példákon keresztül mutatta be, a már említetteken túl Gericault patologikus igénnyel megfestett, levágott végtagjaitól5 egészen Orlan plasztikai sebészet segítségével véghezvitt body art-jáig. Meghatározó volt az Oszcillogrammok kapcsán az a megállapítása, hogy itt nem formai hasonlóságokat kerestek a művészek, illetve a természettudósok által létrehozott produktumok között, sokkal inkább a módszerek közeledése váltotta ki a német művészek érdeklődését. Sok műalkotás valamely kutatás rész- vagy végeredményeként került kiállításra, s központi kérdése nem a létrejött kép, szobor vagy installáció, hanem a művészek kutatói, illetve a természettudomány területén kutatók művészi attitűdje. Leginkább a társadalomtudományi, illetve a gender studies-hoz köthető kérdéseket feszeget Lisa Glauer performansza s az annak végeredményként hátrahagyott tejjel telerajzolt papírtekercs. Pressing/natural/constructs (performansz és installáció) című munkájában a művész anya- és tehéntejjel rajzol, ír és fest fehér alapra, majd a papír vasalásával performance keretében teszi láthatóvá a hő hatására bebarnuló anyagot. A több méter hosszú tekercsen a leghangsúlyosabb részlet művészettörténeti vonatkozású, Rubens A tejút születése, 1636-1637 (Prado, Madrid) című festményének parafrázisa. A szimpózium résztvevői többet is megtudhattak Glauer anyatej munkáiról: bemutatta többek között a prágai Futura Galériában véghezvitt akciójának (2004) dokumentációját is, ahol — meglehetősen vegyes érzelmeket kiváltva — lefejt anyatejet szolgált fel a közönségnek. Július Gyula Bite to Byte, 2009 (vegyes technika) című installációjának kiindulópontját az ex votokkal, vagyis fogadalmi ajándékokkal kapcsolatos kutatás és fotódokumentáció-sorozat adja, melyet Portugáliában készített egy fiktív dermatológus-fényképész bőrébe bújva, Fernando Pessoa heteronímjeinek mintáját használva.6 A viaszból öntött testrészeket mintázó tárgyakat betegek vagy hozzátartozóik helyezik el kegyhelyeken a gyógyulás reményében. Az installációban csípésekkel tarkított végtagok fotói mellett egy viaszláb játszsza a fő szerepet, rákérdezve a bőrgyógyászat módszerére, ahol a diagnózis felállításakor a rólunk alkotott mediatizált kép lép személyes valónk helyébe. Kristian Rother bioinformatikus 2005 óta dolgozik az aminosavak újfajta, vizuális logikára épülő jelölési rendszerén, s teszi mindezt a han zi kínai kalligráfiából átvett rendszerrel, amelyben a karakterek inkább piktogramok mint betűk. A fehérjék húszféle aminosavból állnak, a proteinláncok elemzését végző kutatók jelölésükre a latin ABC betűit használják, Rother innovációja azonban lehetővé teszi, hogy az aminosavakat jelölő karakterek tükrözzék a jelölt molekula szerkezetét is. „Ha teljesen birtokában volnék a kalligráfia technikájának, lehetnék még tudós? Ha teljesen átadnám magam a bioinformatikának, össze tudnám még kötni a művészettel? Azt keresem, ami a két horizonton túl van. Taoista bölcsességet igyekszem az algoritmikus pszeudokódok tisztaságával megfogalmazni. Proteincsaládokat Zhang Yimou filmjeinek vérbőségével felragyogtatni. Úgy festeni meg Schrödinger orbitálisait, hogy minden analfabéta meg tudja érteni a jelentésüket.”7 A tanulságokat összegezve leszögezhetjük, hogy sem a képzőművészeknek, sem a természettudományok felől közelítő kutatóknak nem kellett módszereiken változtatniuk ahhoz, hogy képpé, installációvá vagy performansszá tárgyiasított gondolatmeneteiket műalkotásokként vehessük szemügyre. A transz- és interdiszciplinaritás ebben az esetben képes arra, hogy a gyakran még mindig objektívnak, „tényeket” felmutató, megkérdőjelezhetetlennek tekintett tudományok és az emocionális, valamint morális kérdések ingoványos talaján járó képzőművészet látszólagos ellentétét feloldja, a két terület közötti meglepően gyakori átjárhatóságot bizonyítva. Oszcillációt — periodikus állapotváltozást, vibrálást — „mutat be” maga a kiállítás is, művészet és biomedicina határán, hol az egyik, hol a másik oldalt részesítve előnyben.

4 A 12. századtól Athosz félszigetén élő, hészükhasztáknak nevezett görög-keleti szerzetesek gúnyneve volt a köldökszemlélő (omphalopszichita), akik napjaikat hangtalan imával töltötték, miközben figyelmüket köldökükre irányították. 5 Théodore Géricault: Levágott végtagok-tanulmány (1818-9), Musée Fabre, Montpellier 6 ld.: Bambuszlevél-akció. Július Gyula és Szipőcs Krisztina elektronikus levelezése. Balkon, 2000/1, 2. 31-35. o. 7 Kristian Rother saját kiállított művével kapcsolatban. http://www.pipacs.hu/2b/091010_Oszillo_Mappe_A4_hun_WEB.pdf utolsó letöltés: 2010.01.14. Wolfgang Knapp Omphalos Research, 1998-tól folyamatosan, Archive of Index Cards, Various; © fotó: Július Gyula

Nicole Degenhardt Uwe, 2009, 32×32 cm, C-print; © fotó: Július Gyula

Július Gyula Byte to bite, 2009, installació 270×200×200 cm, zártláncú videó, moha, C-print, viasz, lemezjatszó, műanyagfüggöny, tükör, kamera, szikragenerátor; © fotó: Július Gyula