Életfa - zarándoklat és lélekmesék

Életfa

Zarándoklat és lélekmesék

Fabulya Edit

2017. karácsonya 1

2

„vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül”

Ezek az írások az elmúlt évtizedben tett barangolásaimat tükrözik, a belső és a külső világban tett zarándoklatokat, melynek ösvényein sok lépést megtettem, időnként eltévedve, de sohasem hiábavalóan.

2009-ben a Caminon gyalogoltam 800 km-t, 2015-ben pedig az Assisi zarándokúton 300-at, miközben önismeretem belső útjain is bandukoltam, néha csigalassúsággal, olykor pedig kicsit fokozva a tempót.

Mialatt mentem-mendegéltem, képek jöttek, történetek mentek, én pedig úgy gondoltam, hogy mint ahogyan a vitorlába befogják a szelet, úgy próbálom meg én is ezeket a fel-felbukkanó belső élményeket leírni. Miközben papírra vetettem őket, ahogy formáltam őket, és azok is engem, leginkább valami meseféle köntöst öltöttek. Néha fájdalmasak-szomorúak ezek a mesék, máskor vidámak-nevetősek, és bár nem mondhatnánk irodalmi remekműnek őket, de a lélek rezdüléseiből születtek, így mindenképp gyógyító erővel bírnak.

Leginkább talán felnőttmesék ezek, amikben fel-feltűnik a belső gyerek és a dacos kamasz is. Az valószínű, hogy az igazi, önfeledt gyerekeknek ennél derűsebb történetei lehetnek, de a vidám gyerekek csak mesélnek, dalolnak bele a szélbe, élnek bele ebbe a szép, kerek világba és talán eszükbe sem jut lejegyezni mindenféle betűket.

Többen útitársakká, néhányan kísérőkké szegődtek utamon, páran csak rövid időre, mások hosszabbra, de mindnyájan kitörölhetetlenül. Köszönöm nekik mindezt ezekkel a mesékkel, melyek belőlük is szövődtek.

3

Indulás a belső ösvényeken

4

Indulás a belső ösvényeken

Szivárvány Ha úgy érzed, hogy megsebeztek, először haragszol és átkozódsz. Ha nagyon mély a seb, akkor talán hallgatsz, és a túléléssel vagy elfoglalva. Aztán, ez a sebzettség eljut a lelkedig is, megsérti azt is. Úgy érzed, téged sértettek meg: itt még különválik sértő és sértett. Ebben az állapotban sokáig meg lehet maradni, le lehet élni akár egy életet is. De ha tovább akarsz haladni, akkor a fájdalmon keresztül vezet az utad. A nyugalom, amit szeretnél elérni, csak magadra erőltetett lesz mindaddig, amíg meg nem merítkezel a fájdalomban, és át nem adod magad neki egészen. Ettől mindannyian rettegünk, makacsul ellenállunk, harcokat vívunk, és sok energiát fecsérlünk arra, hogy ne kelljen megtennünk. Inkább tűnjön el, aki megsértett, változzon meg, vagy tegyük meg nem történtté, de rá kell jönnöd, hogy ez úgysem megy. Kipróbálsz még néhány utat, de előbb-utóbb rájössz, hogyha valóban tovább akarsz menni, nem kerülheted ki a fájdalmat. Olyan ez, mint egy nagy, mély tó, talán csendes vizű, talán háborgó, de mindenképpen tiszteletet parancsoló.

Amikor a nő szül, és nem háborgatják, talán többször is körbejárja ezt a tavat, míg végre belemerül. Átadja magát a fájdalomnak, ő meg is szűnik közben, és ő maga lesz a fájdalom. Ráfekszik a hullámokra, és úgy érzi, jöjjön, aminek jönnie kell. Félelmetes tűnik az önátadásnak ez az élménye, mert nem vagyunk szokva hozzá, és a józan eszünk foggal-körömmel tiltakozik ellene, hiszen ki akar megsemmisülni? De a testünk emlékezik - ha hagyjuk – sok-sok előző évezred asszonyainak szüléseire, és a józan eszünk előbb-utóbb meghátrál. És akkor már nem csak azt tudjuk – az eszünkkel -, hogy nincs más választásunk, hanem meg is merjük mindezt tenni - már ott is vagyunk a fájdalom tavának közepén.

5

Indulás a belső ösvényeken

Azaz, akkor már nem is mi vagyunk, abban az értelemben, ahogy eddig én-nek neveztük magunkat, hanem érezzük, hogy MI vagyunk, egy nagyobb Egész részei. Kerülőútjainkért, félelmeinkért, küzdelmeinkért és bátorságunkért ezt az egység élményt kapjuk ajándékba, és az ebből a nagy Egész-ségből fakadó Erőt. Hatalmas erő ez, ami vezet bennünket, átáramlik rajtunk keresztül, mert most már nem állunk ellen neki, hiszen nincs, aki ellenállna. Mi vagyunk a fájdalom, és mi vagyunk az erő is. Itt már nem különül el sértő és sértett, a fájdalom és az erő közös. A fájdalom tavának keresztvizében való megmerítkezés vezet el bennünket eddig az élményig, míg végül és végre, megszületik rajtunk keresztül egy új Élet. És akkor arra is rájövünk, hogy végre a belső kincseinkhez is hozzá tudunk férni, mert a legnagyobb kincseinket a fájdalom tavának mélyére temettük, és most egyszerre csak újra itt vannak velünk. „A szivárvány tövében kincs van.” És mint ahogy a szivárványt is a vízcseppeken keresztül vagyunk képesek csak meglátni, így saját kincseink látását is a fájdalmaink megsiratásának könnycseppei teszik láthatóvá.

6

Indulás a belső ösvényeken

Gyerek a szekrényben Nem régen ismerem, még a nevét sem tudom. Olyan tízéves forma lehet, lány, nagy, komoly, barna szemei vannak. Amikor először találkoztunk, éppen akkor ébredt fel. A szekrényben, ahol akik, szépen, ügyesen beállította a csörgő óráját, hogy el ne aludjon. Én éppen a szobában voltam, vendégségben, és nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet ez a zaj. Kinyitottam a szekrényajtót, és ott ébredezett, lassan, komótosan nyújtózkodva, álmatag mosollyal az arcán.

Kedvesen üdvözölt, majd szóba elegyedtünk. Én egy kicsit meglepődtem, mert nem értettem, hogy kerül a szekrénybe. Ő meg azon lepődött meg, hogy én meglepődtem, mert már évek óta ebben a szekrényben lakik, és a lakásban él ugyan két férfi és két nő is – ők voltak az én vendéglátóim -, de még soha senki nem vette észre. Ő pedig megszokta, hogy magáról gondoskodjon, szerinte a világ legtermészetesebb dolga, hogy a gyerekek tudnak magukról gondoskodni. „Ám a felnőttekkel sok baj van” – mondta titokzatosan. Értetlenségemet látva hozzátette: „Képtelenek magukról gondoskodni, így sokat kell velük törődni.”

Erre még jobban meglepődtem. De ahogy egyre jobban megismertem, rájöttem, mire is gondol. Gyakran kijárt a szekrényből a felnőttek közé, hiszen úgysem vették észre. Ilyenkor arra kellett csak vigyáznia, hogy rá ne tapossanak. Néha kedvesen megcirógatta a felnőttek arcát, és akkor egy pillanatra kisimultak a ráncaik és mosolyogtak. Olyankor szerettek ebben a lakásban élni. Néha megnevetette őket, amikor felidézte gyerekkori csínytevéseiket. Ám hiába volt a legjobb szándékú kislány, akit csak ismertem, időnként galibákat is tudott okozni. Ezekkel ugyan nem dicsekedett nekem, de éppen szemtanúja voltam a múltkor egynek. Az történt, hogy az egyik férfi és az egyik nő beszélgettek.

Ez gyakran megtörtént, és nagyon jókat beszélgettek így kettesben, de most 7

Indulás a belső ösvényeken

valamiért a nő úgy érezte, hogy a férfi ugyan kérdez tőle, és ő válaszol, de a férfi mégsem tud a válaszára figyelni, pedig fontosnak érezte, amit éppen mondott. Szóval a férfi ott volt, de mégsem volt ott, és a nőnek az a benyomása támadt, hogy bár nézi őt, de mégsem látja, és a szavait sem hallja. Erre a kislány nagyon érzékeny volt, és ilyenkor mindig előjött a szekrényből. Azt már megszokta, hogy őt nem látják, és nem hallják, de azt valamiért nem tudta elviselni, ha a felnőttek egymást nem veszik észre, netán észrevétlenül el­ mennek egymás mellett. Ki tudja miért, de ez fájt neki, és ilyenkor mindig segíteni akart a felnőtteknek. Kiment tehát, és a nő ölébe ült. A nő persze nem vette észre, de olyan furcsán érezte magát, sírhatnékja támadt, és egyszerre csak olyan volt, mintha egyesegyedül lett volna a világon. „Fontos vagyok neked?” – kérdezte a férfit. De a férfi nem hallotta a nő hangját – talán, mert az ölében ült a kislány, vagy éppen másfelé figyelt, vagy mert a férfiak nem szeretik az ilyen mondatokat meghallani, ezt nem tudni. A nő közben egyre jobban kétségbe esett. „Olyan jól esne, ha megsimogatnád a fejemet” – mondta a nő. De közben a férfi valamiért ezt hallotta: „Már megint 8

8

Indulásaabelső belső ösvényeken Indulás ösvényeken

csak magaddal törődsz, pedig én is itt vagyok”.

Dühös lett. Úgy érezte, hogy a nő számon kéri.

Igazságtalannak tartotta, hiszen annyi időt szánt rá, amennyit csak bírt, és e mellett rengeteget gondolt rá. A kislány érezte, hogy baj lesz, és szerette volna jóvátenni ezt a helyzetet. Átült tehát a férfi ölébe, és megcirógatta az arcát. A férfi ráncai egy pillanatra kisimultak, és abban a röpke másodpercben egy kislány arcát látta felvillanni maga előtt. De mire észrevette volna, már el is tűnt, és a ráncok újra ott voltak az arcán. De ez a pici pillanat elég volt ahhoz, hogy a lelke meglágyuljon, és tudja, hogy a nő nem akar számon kérni tőle semmit.

Csak azt szeretné, ha megsimogatná a fejét.

Közelebb ment hát, és szelíden megsimogatta a nő arcát. Ettől a nő nem érezte többé elárvult gyereknek magát, hanem egy szerencsés nőnek, akit ez a férfi szeret.

Akkor hirtelen észrevette, hogy a középpontja ott van belül, valahol a lelke tájékán – erről hajlamos volt időnként megfeledkezni -, és ettől újra azt érezte, hogy minden rendben van. A kislány pedig boldogan ment vissza a szekrénybe. De tudom, hogy újra előjön, ha az itt élő felnőttek nem látják, vagy nem hallják egymást, mert azt nem bírja elviselni.

9

9

Indulás a belső ösvényeken

A fájdalom tava Nem baj, ha fáj – mondtam, és akkor már újra mosolyogtam. A fájdalom megszűnt, és egy mindent betöltő élménynek adta át a helyét: élek! Éreztem, ahogy levegő beáramlik a tüdőmbe, és ahogyan ver a szívem. Hogy mitől kezdett újra dobogni? Vagy talán kezdjük azzal, hogy mitől szűnt meg a szívverésem?

Esetleg meséljem el, hogy hol jártam közben?

A fájdalom tavánál jártam. Amikor először voltam ott, nem tudtam, hogy mi az a hely. Sötét volt és hűvös, a lábammal próbáltam kitapogatni az utat. Mivel semmit sem láttam, az is lehet, hogy nem is volt ott semmiféle út. Éreztem a talajt, ami hol sárós-csúszós, hol pedig száraz és repedezett volt. Sűrű volt az aljnövényzet, a bozóton keresztül nagyon lassan tudtam előre jutni. Pontosabban nem tudom, hogy előre mentem-e. Még az is lehet, hogy nagy kacskaringókat tettem, vagy körbe-körbe mentem, esetleg időnként visszafelé – ezt nehéz lenne megmondani.

Volt ugyan valami térképféle nálam, de semmi hasznát nem vettem, mert egy szikra fény sem volt errefelé. Így kénytelen voltam az emlékeimre hagyatkozni. Útközben azzal szórakoztattam magam, hogy előhívtam ezeket az emlékeket a fejemből, és újra és újra levetítettem őket magamnak. Különben megtébolyodtam volna az egyedülléttől. Így meg a képek kísértettek, és időnként azon kaptam magam, hogy hangosan beszélek a fejemben levő hangokkal, gesztikulálok és hosszas párbeszédeket folytatok. Néha megijedtem, mert az időérzékem mellett kezdtem elveszíteni a valóságérzékemet is. Aztán kinyújtottam a kezem…

Egy nő állt ott. Nem tudom, hogy került oda, sosem láttam még. Furcsa volt, valami derengés vette körül, és amerre ment, kicsit világosabb lett körülötte. A másik kezemet is kinyújtottam, azzal egy falba ütköztem. Kértem a nőt, hogy 10 10

Indulás a belső ösvényeken

segítsen, hogy átjuthassak ezen a falon. Ő azt mondta, hogy ez egy olyan fal, amin fel kell mászni. Nem értettem semmit. És nem volt nálam semmi: sem kötél, sem heveder, semmi, amivel falat lehetett volna mászni. A nő egyre csak azt hajtogatta, hogy nem baj, nincs is szükségem semmi ilyesmire, minden rendelkezésemre áll, ami ahhoz kell, hogy kijussak innen. Először azt hittem, nem is nekem beszél. Aztán mérges lettem rá, hogy miért hajtogatja ugyanazt.

Mondtam neki, hogy menjen el. Ott maradt. Leült és várt, mint akinek semmi más dolga nincs. Beszélgettünk. Én elmeséltem neki a képeket a fejemben, akikkel töltöm az időmet, olyan részletességgel mondtam el neki, mintha egy regényt olvasna. Szívesen hallgatott, néha visszakérdezett, hogy mi lett ezzel vagy azzal a szereplővel. Akkor már szerettem volna megmutatni neki, hogy ki tudok innen jutni, de képtelen voltam rá. Ettől nagyon elszomorodtam, és elkezdtem sírni. Ez meglepő volt számomra, régóta nem sírtam már. Napokon át zokogtam. A nő csak ült és nézett. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a könnyeim már a bokáját áztatják. Lenéztem, és a derengésből kirajzolódott, hogy egy kiszáradt tómederben ülünk, és körben magas falak határolják ezt a gödröt. Ahogy sírtam, a víz szintje egyre emelkedett. Egy idő után abban reménykedtem, hogyha nagyon megemelkedik a vízszint, akkor felemel egészen a falak tetejéig. Az nagyon ijesztő volt, amikor már nem ért le a lábam, mert annyi víz lett a gödörben. De a nő itt maradt mellettem, és megmutatta, hogyan tudok úszni. Amikor nagyon elfáradtam, akkor a hátamra feküdtem és lebegtem. Vagy megkapaszkodtam a falban. Néha a víz alá buktam, és körülnéztem ott. Nagyon sokáig tarthatott ez, mert növények kezdték benépesíteni a vizet. Később halak is jöttek. Az idő kezdett izgalmasabban telni, de szerettem volna újra szárazföldet érezni a lábam alatt. Akkor már elég világos volt. Néha besötétedett, olyankor csillagok világítottak felettem. Vágytam közéjük. Akkoriban kezdtem el álmodni is. Két visszatérő álmom volt. Az egyik egy főnix madárról szólt, aki 11

Indulás a belső ösvényeken

lángba borul, majd a hamvaiból újjászületik. És volt egy másik álmon is, egy férfiról, aki nem szól semmit, csak átölel.

Ahogyan egyik nap úsztam a tóban, egyszer csak megjelent felettem egy griff madár, és a hátára vett. Sebesen repültünk, szinte hasítottuk a levegőt, jól esett érezni a szelet a bőrömön. Akkor már nem volt olyan hűvös, egyre melegedett az idő. A griff madár azonban elfáradt, így kénytelen voltam kivágni a combomból egy darabot, hogy jóllakhasson. Repültünk tovább. Végre megláttam a szárazföldet, és a napot. Csak mentem és mentem – fájt a lábam veszettül. De nem tudtam betelni azzal, hogy újra járok. A seb begyógyult, már a heg is alig látszott, mégis éreztem a sajgást. Termékeny mezőkön jártam, és kietlen sziklákon, hegyen-völgyön, síkon, erdőkben, patakok között és tenger mellett. A kikötők voltak a kedvenceim. Csak néztem a hajókat, ahogy elindulnak, és ahogy megérkeznek, gyönyörködtem a hullámok játékában és erejében, néztem a napot, ahogy a tenger mögött lebukik és újra fölkel, nappal a felhőket bámultam, éjjel pedig a csillagokat. Ahogy mentem, megerősödtem, és néha már emberek közé is merészkedtem. Először csak akkor elegyedtem beszédbe, ha megszólítottak, később bátrabb lettem, és én is megszólítottam néhány férfit és nőt. Voltak olyanok, akik régi emlékeket hívtak elő belőlem, voltak, akiktől tartottam, és olyanok is voltak, akik felé bizalommal fordultam.

Találkoztam olyanokkal is, akik mintha nem is láttak volna, tudomást sem vettek rólam, és voltak olyanok is, akik szinte üldöztek, hogy végre elmondják nekem a monológjaikat. Úgy éreztem, mintha nem is rám lenne szükségük, hanem bárkire, aki erre vetődik. És találkoztam olyanokkal is, akik engem láttak, és ennek hatására valahogy én is egyre jobban láttam. Kapcsolódtak, majd szétváltak útjaink.

Közben mindvégig tettem a dolgom, és mivel jobban szerettem a járatlan utakat, ezért bozótot irtottam, a helyükre utakat és házakat építettem, hidakat 12

Indulás a belső ösvényeken

ácsoltam, a munkákhoz pedig embereket verbuváltam. Dolgoztam kikötőkben, építettem hajókat, és néha tengerre is szálltam. Az áradó folyókkal szántóföldeket öntöztem, ha arra volt szükség, zöldségeket ültettem vagy gyerekeknek meséltem. Építettem kemencéket és kályhákat – élveztem a lobogó tűz melegét az arcomon, belefeledkeztem a látványába. És közben megtanultam figyelni is.

Néztem, hogy mások hogyan csinálják, és igyekeztem tanulni tőlük. Ha kérték, én is szívesen megmutattam a magam tudományát. Közben mindvégig azt éreztem, hogy várok. Nem tudtam, hogy pontosan mire, de ez a várakozás nem akadályozott meg abban, hogy továbbra is tegyem a dolgomat. Türelmesebb lettem, és a sok munkától erősebb meg bátrabb is.

Aztán egy nap történt valami. Jött egy férfi, aki nem szólt semmit, csak átölelt.

Akkor úgy éreztem, hogy megszűnök létezni, és újra a fájdalom tavánál találtam magam. Nem értettem, mi történt. Ismerős volt a tó, de sokkal gyönyörűbb, mint amire emlékeztem: színes virágok nyíltak a partján, a hegyek kizöldültek körülötte, és ragyogóan sütött a nap. Szél játszott a lombok ágain, és madarak csicseregtek. Levetettem a ruháimat, és lassan belemerültem a vízbe. Csak hagytam, hogy ringassanak a hullámok, már nem tudtam, hogy hol érek véget én, és hol kezdődik a víz.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy a parton fekszem. Feszül a tüdőm, ahogy megpróbálom megtölteni levegővel, a szívem hevesen ver, vér tolul az ereimbe, átforrósodik a bőröm, a kezem pedig jó szorosan egy csuromvizes kagylót markol. És ahogy a szívem dobog, egyszerre csak érzem, hogy létezem. Itt és most. És öröktől örökké.

Ahogy felemelem a fejem, még éppen látom, ahogy a főnixmadár elrepül…

13

A főnix álma Tűz volt. Mindent beborítottak a lángok.

A levegő forró volt, és az oxigén elfogyott belőle. A meleg csontig hatolt, a világ először délibábnak látszott, aztán kínosan és fájdalmasan lassan szétolvadt.

Ezután az első élménye az volt, hogy csönd lett.

Megszűnt az addigi dobhártyaszaggató zaj, és megállt az idő. Olyan volt, mintha egy bura borult volna rá, a szél se rezzent, a levegő sem mozdult. Egy védett burokban érezte magát, így lassan ki merte nyitni a szemét. Mindent betöltött a fény. Egyáltalán nem volt bántó, úgy érezte, mintha ő maga is része lenne ennek a fénynek. Nem tudta, hol ér véget a fény, és hol kezdődik ő.

Ez megnyugtató érzés volt. Hirtelen az az élménye támadt, mintha minden Egy lenne. Nem volt kint, és nem volt bent, nem volt lent, és nem volt fent. Mégsem érezte azt, hogy akkor nincsen semmi. Sőt, határozottan azt érzékelte, hogy van valami, ami létezik. És ő azonos ezzel a valamivel. Úgy érezte mintha lebegne, mintha beleoldódna a mindenségbe. Jó volt így lenni. Nem kellett csinálni semmi mást, csak itt lenni. Nem is tudott volna tenni semmit, hiszen nem volt szárnya, csőre, nem voltak lábai – mégis tudta, hogy nem szűnt meg létezni. Pontosabban, mintha a létezés kiteljesedett volna.

Aztán egy erő húzni kezdte. Nem fájt, mégis hatalmas erő volt, nem lehetett semmi mást tenni, csak hagyni, hogy tegye a dolgát. Észrevette, hogy ennek az erőnek van iránya, és egyre gyorsul. Hihetetlen száguldás vette kezdetét, és az 14

Indulás a belső ösvényeken

a valami, ami ott volt, és aminek ő is része volt, mozgásba lendült. Ahogy húzta ez az erő, a fény vibrálni kezdett. Hol erősebb volt, hol pedig gyengébb, néha pedig egészen elsötétült minden. Nem tudta merrefelé tart, mégis határozottan érezte, hogy valami felé mozog. Érezte, hogy az előbb még nem itt volt, hanem ott, de mire ezt végiggondolhatta volna, már egészen máshol járt. Aztán ennek is vége lett. Csak akkor jött rá, hogy a száguldás zajos volt, amikor újra rátalált a csönd. Csönd és sötét. Nem tudta mi az, csak azt érezte, hogy körülöleli, beburkolja. Aztán jött a száguldás megint. Majd újra csönd lett.

Egyszer csak azt érezte, hogy mozdul. Először nem tudta, hogy ki az, aki mozgatja. Aztán rájött, hogy ő, maga. Újra mozdult. Nehezen megemelte a fejét. Az ő feje volt. Csőrével elkezdte kitapogatni a határait: ezek a szárnyai, ezek a lábai. Ez volt, hát ő, maga. Megpróbált lábra állni. Remegtek a lábai, kifáradt, majd újra kezdte. És újra és újra. Sokszor pihennie kellett, de nem adta fel. Végül sikerült. Aztán elkezdte mozgatni a szárnyait. Nehéznek érzete őket, fel-felbukott bennük. Idegenül mozgott ebben a közegben, a lábai összeakadtak, a szárnyai akadályozták. Körbe-körbe forgott, inkább totyogott, mint járt.

Többször arra gondolt, hogy lefekszik, és nem kel fel többet. Aztán meglátta a feje fölött a csillagokat, és erről eszébe jutott a fény. Akkor rájött, hogy felfelé kell menni: így kezdte el használni a szárnyait. Érezte, hogy ez az a közeg, ami az övé. Ezt neki találták ki. Hirtelen minden könnyűvé vált, ő maga is könnyű lett. Érezte, hogy nem csak dolga van a világban, hanem helye is. Érezte, hogy fontos. Ahogyan fontos minden fűszál és minden fa, bokor és szikla, és fontos az összes csillag is. Fontos, mert testet öltött benne a létezés, csak engednie kell, hogy átjárja minden porcikáját. Akkor hallotta meg először a szíve dobbanását, és onnantól minden dobbanás arra figyelmeztette, hogy fontos, mert létezik. És amíg létezik, fontos.

15

Indulás a belső ösvényeken

A sámli Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Ennek a kislánynak a kedvenc bútordarabja egy kétlábú, billegő kis sámli volt. Azon ült naphosszat, és nézelődött. Ám nem volt sok ideje szemlélődni, mert a szülei mindig kitaláltak számára valami nagyon sürgős és fontos feladatot. Így hát a kislány legtöbbször a billegős sámli szélén ült, és már nagyon ügyesen tudott ezen a kis ülőalkalmatosságon egyensúlyozni, fel sem tűnt neki, hogy csak két lába van, mert a saját lábaival besegített a sámlinak, hogy ne billegjen. Ugrásra készen ült tehát a sámli szélén, de azért többnyire egy könyvet mindig tartott a keze ügyében, mert hát ki tudja, ha éppen nem néznek rá, és nem mondanak neki valami feladatot, amiért fel kell pattannia, akkor legalább gyorsabban múlik az idő. Így hát a kislány időnként olvasott, amikor a szülei éppen egymásnak adtak feladatokat, és nem figyeltek rá, akkor akár két-három könyvre is volt ideje, és képzeletben még a szereplőkkel is tudott társalogni. Máskor meg szinte ki sem tudta nyitni a könyvet, mert percenként akadt valami tennivaló.

Mire a kislányból nagylány lett, úgy megszerette ezt a kis sámlit, hogy amikor férjhez ment és elköltözött, akkor magával vitte. Hihetetlen, de a férjének is volt egy kedvenc kétlábú kis sámlija – talán azért is tetszettek meg annyira egymásnak -, és amikor berendezték közös otthonukat, akkor rájöttek, hogy legjobb, ha a két kis sámlit szorosan egymás 16

Indulás a belső ösvényeken

mellé teszik, mert akkor szert tesznek egy négylábú kis sámlira. Igen ám, de mivel a szüleik sokat vendégeskedtek náluk, és sok tennivalóra figyelmeztették őket, ezért hol egyiküknek kellett hirtelen felpattannia a sámliról, hol meg a másikuknak, és így már sokkal nehezebb volt egyensúlyban tartani ezeket a kis székecskéket, mintha egyedül ültek volna rajtuk. Amikor éppen egyiküknek sem kellett felállnia, akkor egymásnak támasztották a hátukat, és ez egy darabig jó volt, de aztán nagyon elgémberedtek. Egy nap a lány arra gondolt, hogy ő bizony most már otthagyná ezt a sámlit, a férje azonban mindenáron ott akart maradni. Ment hát nagy szomorúan a lány, úgy érezte, nem tehet mást, mert már nagyon kényelmetlen volt neki ez a sámli. De mivel semmi értelmes nem jutott eszébe, hogy hova is mehetne, és nagyon álmos is volt, nem jutott messzire, csak a szomszéd szobában levő szekrényig. Akkor még nem tudta, hogy ez egy olyan varázsszekrény, ami mindenkinek teljesíti a szíve legmélyebb vágyát. Gondolt egyet, és befeküdt a szekrénybe. Magára csukta az ajtót, így jó sötét lett, és annyira biztonságban érezte magát ebben a falakkal határolt szekrényben, meg aztán a ruhák is puhák voltak odabent, meg jó illatúak, hogy egyszer csak elaludt.

Arra ébredt, hogy csikorog a szekrényajtó, és valaki óvatosan bekukucskál. Az ajtórésen betörő fénytől káprázott a szeme, így nem látta pontosan, hogy ki is lehet az. Mégsem félt. Amikor az a valaki átkarolta és felemelte őt, akkor azt hitte, hogy ő most tulajdonképpen álmodik, és ő egy kislány, az a valaki pedig nem más, mint az anyukája. De ez a valaki egy férfi volt, aki gyengéden egy hatalmas, puha karosszékbe ültette a lányt. Ez nagyon szokatlan volt a lánynak, mivel még soha nem ült karosszékben, mindig csak a kis sámlin, és annak is csak a legszélén, ugrásra készen. Ám egy karosszékben nem lehet ugrásra készen ülni. Belesüppedt a fotelba, és élvezte azt a melegséget és puhaságot, amivel ez a szék körülvette. Sokáig ült ott, és közben jól átmelegedett, mert a férfi egy meleg pléddel be is takarta. Egyszer csak arra gondolt, hogy kicsit felállna ebből 17

Indulás a belső ösvényeken

a karosszékből, és megnézné a szobát, hogy hol is van. Ahogy így barangolt a házban, rájött, hogy ez nem az ő otthona, így hát elindult megkeresni a hazafelé vezető utat. Nem tudta pontosan, hogy mennyi idő telt el azóta, amióta eljött otthonról, és azt sem tudta pontosan, hogy merre induljon, ezért nagyon sokat gyalogolt. Sok héten át csak ment és ment, maga mögött hagyott egy sor falut és várost, és útja során sok emberrel találkozott. Egyszer csak ismerős helyre ért.

Egy régi ház előtt állt meg, ahol a gyerekkorát töltötte. Mivel már nagyon sok idő eltelt mióta elindult, és a szülei már nem éltek, ezért előbb meglátogatta a temetőben a sírjukat. De nem nagyon tudta, hogy mit is mondhatna, így hát megköszönte nekik a sámlit. Mert addigra már rájött, hogy a sámli nélkül soha nem ismerte volna meg mindazokat, akikkel útja során találkozott, hiszen akkor talán útra sem kelt volna.

Ezután ellátogatott a régi, romos szülői házba, és ahogyan végigjárta, a pincében, a lomok között meglátott egy nagyon öreg ütött-kopott karosszéket. Nahát – gondolta magában, nem is tudta, hogy a szüleinek karosszéke is volt. Nézte, nézegette, és egyre jobban megtetszett neki a karosszék. Leszedte róla a pókhálót, megjavította a rugókat, megcsiszolta és lelakkozta a fát, kicserélte a huzatot, és úgy gondolta, hazaviszi. Elindult hát hazafelé, hátán a karosszékkel. Az út hosszú volt, a szék pedig nehéz, ezért időnként meg-megállt, belekucorodott a székbe és pihent kicsit. Amint egyszer egy ilyen pihenőt tartott, szembejött vele egy férfi, aki szintén egy karosszéket vitt a hátán, amivel ő is hazafelé tartott.

Nagyon egymásra csodálkoztak, leültek és elbeszélgettek. Lobogott a tűz az éjszakában, és a lángjánál melegedve meséltek egymásnak a kis sámliról, meg a szekrényről, meg az útjukról és az emberekről, akikkel útjuk során találkoztak, és közben a fények játszottak az arcukon, felettük pedig világítottak a csillagok.

Mivel a következő hegyen át együtt vezetett az útjuk, ezért közösen tették meg ezt az igen nehéz és meredek útszakaszt. Mikor pedig szerencsésen leértek a 18

Indulás a belső ösvényeken

völgybe, akkor búcsút intettek egymásnak, és ment ki-ki a maga útján.

Ment a lány a karosszékkel, és egyszer csak hazaért. Letette a karosszéket a szoba közepére, beleült, és elgondolkodott, hogy akkor most már mihez is kezdjen.

Próbált visszagondolni arra a kislányra, aki annak idején a sámlin kucorgott, arra, hogy miről is álmodott ez a kislány. Egyszer csak emlékezett! A folyó közel volt, és ő elgyalogolt hozzá, leült a partjára, és nézte a vizet. Szélsebes volt a sodrása, és félő volt, hogy elönti a közeli falut. Nagyon sok ember volt ott, akik megpróbálták menteni a földjeiket és a házaikat, de mivel nagyon féltek az áradástól, ezért már elég nagy volt a zűrzavar és a lárma. A lány belemártotta a vízbe a kezét. Érezte, hogy a víz körülöleli, lágyan csiklandozza, olyan volt, mint egy folyékony szobor. És akkor rájött, hogy a falunak szüksége van a folyóra, de a folyónak is a falu népére. Rávette az embereket, hogy dolgozzanak együtt, és mindenki úgy érezte, hogy eljött a közös cselekvés ideje. Megszűnt a zűrzavar, lázas munkába kezdtek, árkot ástak, és zsilipeket építettek, és nem telt el sok idő, a folyó nem fenyegette többé áradásával a falut, hanem elegendő vizet adott mindnyájuknak ahhoz, hogy a földjeiket öntözzék.

19

20

Első zarándoklat El Camino, Spanyolország, 2009. május-június

21

Első zarándoklat

Úton Megyek az úton. Köd van. Az orromig sem látok. A lábammal tapogatom az ösvényt. Próbálok jeleket találni, és tartani a helyes irányt. Csupa nedvesség a ruhám, a leheletem is párás. Annyit még látok, hogy hihetetlenül meredek az út, de aztán az is eltűnik a ködben.

Szeretnék melegben lenni, forró víz­ ben megfürödni, gőzölgő ételt en­ ni. Csak a cél lebeg a szemem előtt.

Belebotlok egy nagy kőbe, ami felhasítja a lábamat. Ez visszarángat az úthoz, amin járok. Mintha azt mondaná: ide figyelj, most itt vagy. Eltelik egy kis idő, mire rájövök, hogy félek. Mitől is? Leginkább a bizonytalanságtól. Hogy nem érek oda.

Hogy eltévedek. Hogy közben rám sötétedik.

Hogy elfogy az ennivalóm. Csodálkozom a saját gyávaságomon, hiszen az eszemmel tudom, hogy nagy bajom nem történhet. Tíz kilométeren belül biztosan van lakott terület, az idő nem annyira hideg, hogy megfagyhatnék, egy ideig pedig étel és ital nélkül is el lehet boldogulni. Kínos a szembesülés 22

Első zarándoklat

azzal, hogy nem csak a bizonytalanságtól félek, hanem a kényelmetlenségektől is.

Végül egy férfi segít, aki váratlanul bukkan elő a ködből. Együtt megyünk az első faluig, amíg fel nem száll a köd. Onnan utamra enged. Amikor elérek az aznapi úti célomhoz, fáradtan leroskadok egy padon, és teljesen kimerülve elalszom.

Egy másik nap. Az út ugyanaz. Süt a nap, és most látom a tengert. Nahát, tegnap úgy mentem mellette, hogy észre sem vettem! Az idő most csodaszép, és a kedvem is jó. Csak ennyi lenne? Már majdnem harminc kilométernél járok, de a látvány annyira lenyűgöz, hogy nem állok meg a városban, hanem még lazán megteszek öt kilométert, és így eljutok egy hegy tetején levő szálláshelyig.

Egyedül vagyok. Jól esik a látvány és a csönd. Újabb nap. Megyek tovább. Ömlik az eső. Ilyen időben otthon biztosan behúzódnék a jó meleg szobába. Lehajtom a fejem, rajta kapucni, az orromról csöpög a víz. Elfogadom, hogy most ez van, tudom, hogy majd egyszer vége lesz. A semmi közepén egyszer csak előtűnik egy bár. Jól esik bemenni, lepihenni, szárítkozni, és inni egy csésze forró tejeskávét. Megyek tovább. Az eső szemerkéléssé szelídül. Beérek egy faluba, szállást keresek. Van melegvíz!

Ennyi, és egy kis vacsora. Boldognak érzem magam, és ezen csodálkozom.

Tikkasztó meleg van, közel negyven fok. A tegnapi sáros ösvény után most aszfalton vezet az utam, ami olvadozik a talpam alatt. Ömlik rólam a verejték, a bal vállam pirosra sült a napon. Még csak tizenöt kilométer…Fáj a lábam.

Félek, hogy nem fogok tudni továbbmenni. Leülök egy padra megpihenni, és beszélgetek magammal. És mi van, ha nem tudok továbbmenni? Megtehetem, hogy napokig csak ülök, és nézem a tengert. Vagy buszra szállok. Képes lennék-e 23

Első zarándoklat

vajon magammal lenni úgy, hogy közben nem kell semmit sem csinálnom?

Elég nagy kihívásnak tűnik. Ezt az utat én akartam. Ráadásul nagyon akartam.

Tisztességtelen lenne most azt játszanom, hogy máshol akarok lenni (pl. már az utam végén), vagy hogy mást akarok csinálni (végül is ki akadályoz meg ebben?). Felállok a padról, és továbbmegyek. A lábam most nem fáj. Útközben betérek egy kocsmába, ezúttal jeges kávét kérek. Mire rendbe szedem magam és kijövök a mosdóból, a pultos közli, hogy a vendégük voltam.

Csodálkozva és meglepődve megyek hát tovább. Újra forróság. Találkozom valakivel, és együtt megyünk tovább. Jó együtt lenni, de kívánom az egyedüllétet is. Mindezt egyszerre…Három napig megyünk együtt. Közben eltelik Pünkösd, és a születésnapom. Az idő kápráztató, a kedvem is egyre jobb. A lábam pedig nem fáj. A harmadik napon szétválnak útjaink. Fáj, de tudom, hogy így kellett lennie. Ez az én utam. És az én időm.

Huszonkét kilométer. A lábam minden lépésnél fáj. Nem tudom, amikor a levegőbe emelem, hogyan tegyem le úgy, hogy kevésbé fájjon. Ekkora táv az több mint harmincezer lépés. Nehéz ennyit megtenni úgy, hogy minden megszűnik a fájdalmon kívül. Kb. két kilométeren át útitársammá szegődik egy férfi. Nehéz megosztanom a figyelmemet a jelenléte és a fájdalmam között.

Viszont meglepően hamar eltelik az a fél óra…Már csak tíz kilométer… És megint forróság. De valahogy most minden könnyebb. Úgy megyek harminchárom kilométert, hogy észre sem veszem. Időnként megállok, megajándékozom magam egy kis pihenéssel, majd megyek tovább. Már biztos vagyok benne, hogy mindenem megvan, amire csak szükségem lehet. Már a város határában járok, amikor hirtelen leszáll a köd, és legalább tíz fokot esik a 24

Első zarándoklat

hőmérséklet. Jól esik a lúdbőrőzés az egész napi tikkasztó meleg után. Kiderül, hogy a szálláson nincs már hely. Elszánt vagyok, és fáradt, nem mozdulok.

Valahogy mégis kerítenek egy üres ágyat. Lefekvés előtt még bemegyek a városba, vonz a ködkürt hangja. Amikor a kikötőnél egy lépcsőn előveszem a vacsorámat, egy hajléktalan jön arra. Jól esik, hogy van mit megosztanom vele.

Nem értem a szavait, de pont úgy hangzik, mintha megáldana.

Iszonyú szél van. Kapaszkodnom kell a híd korlátjába, különben kíméletlenül elsodor. Ismét útitársam akadt. A lábam megint fáj, de most csak egy kicsit. Az útitársam az anyanyelvemen szól hozzám, ami ennyi hét után érdekes élmény.

Beszél hozzám, de teljesen benne él a történetében. Érzem, hogy a figyelmemre van szüksége. Hogy fontos neki, hogy - ki tudja hányszor – újra elmondhassa.

Az, hogy ismét átéli, érzem, hogy gyógyítja őt. Hallgatom hát, és közben gyalogolunk. Átveszem a tempóját is közben, bár a fájó lábamnak ez egy kicsit gyors. Ő azonban most képtelen velem, és a tempómmal foglalkozni. Eggyel nagyobb sebességfokozatba kapcsolok hát, és menetelünk.

Egyedül vagyok ismét. És mégsem. A tengert most nem látom, de tudom, hogy ott van a hegyeken túl. Mint ahogyan a nap is, a felhők felett. Annyiszor láttam már felkelni és lenyugodni az elmúlt hetek alatt, hogy teljes bizonyosságban vagyok arról, hogy mindig velem van. Emberek is sokan vannak most velem, az arcukat magam előtt látom. A valamikori arcukat, és a mostanit is. Meglepődöm, hogy mennyi év eltelt, és ők mégis ugyanazok. És én is ugyanaz vagyok, mint aki harmincöt éve arra kérte a nagymamáját – aki akkor alig volt pár évvel idősebb mint én most -, hogy újra mesélje el a Bolond Katát. Látom a ködöt a hegyek derekánál, és egyszerre elönt a szeretet. Érzem, hogy velem vannak ők, élők és holtak, néznek engem, és mosolyognak. Látják azt a valamikori kislányt is a 25

Első zarándoklat

mostani arcom mögött, és érzem, hogy milyen nagyon szeretnek. Örömömben sírok. Nem tudom pontosan, hogy mi történik, és azt hiszem, már nem is fontos, hogy tudjam, mert abban biztos vagyok, hogy ennek a szeretetnek a forrása most már mindig velem lesz. Akkor is, ha éppen nem érzem: ugyanúgy, ahogy a tenger a hegyek mögött, és ahogyan a nap a felhők fölött. És közben azon gondolkodom, hogy vajon én járom-e az utamat, vagy az út járat-e engem…

26

Janka és Jakab Meseországban Ez a mese a Szeretetről szól – mint ahogyan tulajdonképpen minden mese arról szól. És ez a mese Meseországban kezdődik, ahol tulajdonképpen minden mese elkezdődik, és a Földön folytatódik, ahol pedig minden mese folytatódik.

Hogy hol végződik, azt még nem tudni, de hát ez a mesékkel mindig így van.

Persze lehet, hogy mindezekkel semmi újat nem mondtam, de azért én mégis megkérdezem: emlékeztek még Meseországra? A felnőtteknek már nem igazán vannak emlékeik erről a helyről, mert miközben felnőnek, bekerül a fejükbe minden más csudafontos dolog. De a gyerekek még szoktak emlékezni arra, hogy bizony, mielőtt ők megszülettek volna erre a Földre, Meseországban laktak. Mindenki szeret Meseországban lakni, mert az egy nagyon békés hely.

Ott a gyerekek még emlékeznek arra, hogy van Valaki, aki nagyon szereti őket, és ők is mind nagyon szeretik egymást. Van ott egy különösen népszerű hely, amit úgy hívnak, hogy Szeretetfürdő. Amikor valaki szeretne megmártózni ebben a nagy tengerben, vagy egyszerűen csak lubickolni akar egy kicsit a habok között, akkor fogja magát, és elmegy ide: belemerítkezik ebbe a nagy, mélységes kékségbe, ringatózik a hullámokban, és álmélkodik azon, hogy még csak úsznia sem kell, mert ez a hatalmas óceán egyszerűen megtartja őt. Ide a legjobb egyedül elmenni, mert akkor nagyon érdekeset lehet tapasztalni.

Képzeljétek, a gyerekek belemerülnek teljesen egyedül ebbe az óceánba, és egyszer csak minden kék lesz körülöttük, és nagyon nyugodt. Olyan csendet, nyugalmat és békességet nem is lehetne elképzelni ezen a Földön, hiszen itt bizonyosan beledudálna a csöndbe egy autó, vagy beleordítana a TV, vagy 27

Első zarándoklat

netán betolakodna valami hangos óriási reklámplakát – de itt nem. Itt csönd van, nyugalom, kékség, aminek ott vagy egyedül a közepén, és akkor egyszer csak megérzed, hogy nem vagy egyedül, hiszen mindenki itt van! Egyszerűen csak hallod a szívdobbanásukat.

Mondom, fura hely ez a Szeretetfürdő. Aki sokat jár ide, az előbb-utóbb elkezd gyanakodni, hogy talán sosincs igazán egyedül. De ehhez nagy nyugalomban és csöndben kell tudni maradni, és nem szabad engedni ám, hogy bárki is közbekiabáljon akármit! De hát persze az is lehet, hogy ti is emlékeztek még erre a helyre.

Szóval Meseországban élt Janka és Jakab, akik nagyon szerették egymást. Amin persze nincs semmi csodálkozni való, hiszen mondom, Meseországban vagyunk, és ott ez már csak így szokás. Olyanok voltak ők ketten, mint a borsó meg a héja, mindig együtt mentek mindenhova, fogták egymás kezét, és mindig mosolyogtak. Sokat voltak csendben, mert Meseországban nem kell ám ahhoz beszélni, hogy a gyerekek megértsék egymást! Sokszor csak a szívdobbanások felelgetnek egymásnak, és így beszélgetnek ezek a gyerekek itt, és higgyétek el, sok-sok fontos dolgot meg lehet így beszélni. Meg aztán mosolygásokkal is lehet társalogni, meg simogatásokkal, meg mozdulatokkal, meg tánclépésekkel, és ha mélyen egymás szemébe nézünk, akkor közvetlenül tudunk olvasni a másik lelkéből. Mondom, csuda érdekes hely ám ez a Meseország!

Janka és Jakab tehát nagyon szerették egymást, és készültek arra, hogy majd hamarosan megszületnek a Földre. Mert Meseországban minden gyerek tudja, hogy hamarosan meg kell születnie, és képzeljétek, ott még azt is tudják a gyerekek, hogy miért is kell megszületniük! Erre sajnos később, amikor már felnőttek lesznek, és csudafontos dolgok kerülnek be a fejükbe, akkor már nem szoktak emlékezni. De én most elmondom nektek, hiszen Meseországban minden gyerek tudja, hogy azért születik meg a Földre, mert van neki egy saját 28

Első zarándoklat

feladata. Ez pedig olyan roppant fontos és különleges feladat, amit senki nem végezhet el helyette, hiszen csak és pont őrá van bízva. Ennek a feladatnak az a lényege, hogy mindenkinek meg kell írnia az Élete Történetét. Ezt sokszor elképzeli minden gyerek Meseországban, hogy akkor majd milyen is lesz az ő Élete Története, ha megszületik a Földre, de csak akkor tudja meg igazán, amikor már megszületett, és él. És ettől minden gyerek fél is egy kicsit. Hogy fog-e majd emlékezni, hogy akkor majd mit is kell csinálnia. Vagy véletlenül összekeveri a dolgokat valahogyan, és más történetét kezdi el élni. Nagy kalamajkák tudnak származni ezekből a dolgokból!

De Meseország egy békés hely, és a gyerekek feje még nincs tele csudafontos dolgokkal, és még tudják, hogy őket Valaki nagyon szereti, és hogy van nekik egy saját, személyes történetük.

Janka és Jakab is tudta ezt, és azt is tudták, hogy hamarosan meg kell születniük. És azt is tudták, hogy nem egyszerre fognak megszületni – előbb Jakabnak kell indulnia, és Janka csak később következik -, és hogy majd csak nagyon sokára fognak a Földön újra találkozni. De nagyon szerették volna, hogy ha majd ott a Földön is megismerik egymást – mert bizony sokszor előfordul a felnőttekkel, hogy egyszerűen csak nem emlékeznek egymásra, meg Meseországra sem, és a Szeretetfürdőre sem. És azért, hogy ez velük soha ne fordulhasson elő, megbeszéltek egy titkos jelszót. De ezt én most még nem mondhatom el nektek – ezért volt titkos ez a jelszó -, csak akkor, amikor már ők is kimondták ott a Földön. De erre csak sokkal később került sor. Pontosan nem tudom én sem, hogy mennyi idő is telt el valójában, mert az idővel kapcsolatos dolgokat valahogy mindig összekeverem. Meseországban ugyanis az időt egészen másképpen mérik. Nincsenek órák. Olyanokból állapítják meg az időt, hogy hányszor voltak már a Szeretetfürdőben, meg hogy hányszor dobbant egymásért a szívük, meg hogy fogják-e egymás kezét, vagy elengedték – és közben mindenkinek 29

Első zarándoklat

másként telik az idő. Aztán olyan is van, akinek egyáltalán nem is múlik az idő, és egyszerre tud ott lenni mindenhol, és egyszerre nagyon sok kisgyerek kezét meg tudja fogni. Szóval egészen másképpen vannak ott ők az idővel, mint mi itt a Földön.

Annyit tudok csak, hogy ezen a Földön több mint egy fél emberélet telt el, amikor Jakab kimondta a jelszót.

A Földön Nehéz dolog a Földre megszületni – ezt minden kisgyerek tudja. Annyi mindent meg kell tanulni: járni, és beszélni, és számolni, meg olvasni és írni, és házi feladatokat megoldani, meg hogy hogyan kell átmenni az úton, és hogy mi egészséges és mi nem, és kit hogy hívnak, és hol lakik, és hogy mi mennyibe kerül, és hogyan kell rajzolni meg énekelni, meg hogy mi az az iskola, meg a munkahely – még felsorolni is fárasztó. És közben sok-sok év eltelik, és már csak álmunkban jön elő Meseország és a Szeretetfürdő, meg Valaki, aki szeret bennünket, de az is lehet, hogy már álmunkban sem, hiszen annyi új dolgot kell megjegyezni, 30

Első zarándoklat

hogy a régi dolgokra már elfelejtünk emlékezni. Aztán elérkezik egy pont, amikor – milyen érdekes, senki se tudja, hogy hogyan is történik ez! – a régebbi dolgokra kezdünk el jobban emlékezni, és az újakra már nem annyira, vagy lehet, hogy nem is igazán emlékszünk a régiekre, csak sejtjük, hogy valahol van valami, amit nem szabad elfelejtenünk, de mégse, sehogyse jut eszünkbe, hogy pontosan mi is ez. Tudjátok, olyan ez, mint amikor elmegyünk valamiért a boltba, és amikor odaérünk, már nem emlékszünk, hogy miért is indultunk. Na ilyenkor van az, hogy amikor még emlékszünk, akkor fel kell írni a dolgokat, és jól megőrizni a papírt, hogy később emlékeztessen bennünket arra, hogy miért is indultunk.

Szerencsére Janka és Jakab is felírták a jelszót, vagyis, hogy nem egészen írták, hanem feljegyezték. Mivel Meseországban nincsen papír meg toll, ezért egyszerűen csak belesúgták egymás szívébe, mert arra gondoltak, hogy az egy olyan hely, ahol jól meg lehet őrizni mindent, és bármikor elő is lehet venni, amire szükségük van. De egy valamire nem gondoltak, amit úgy hívnak, hogy bánat. És hogy mi köze a bánatnak a szívünkhöz? Meseországban nem tudják ezt, mert ott nincs miért bánkódni. De a Földön sok-sok bánkódni valóval találkozunk.

Olyanokkal például, hogy az anyukánk leszid minket, mert sáros cipővel bejöttünk a lakásba, meg hogy rossz jegyet kaptunk az iskolában, vagy hogy az óvodában azt mondta a barátunk, hogy ő most már nem lesz többet a barátunk, vagy hogy nagyon vágyunk valamire, amit sehogyse kapunk meg, vagy éppen nem tudjuk szépen lerajzolni azt, amit szeretnénk, vagy amit mondunk, azt nem értik meg a többiek, vagy kinevetnek bennünket – ilyenek ezek a földi bánatok. És ezek a bánatok megkérgesítik a szívünket, és megtörténhet, hogy ettől a vastag kéregtől már nem férünk hozzá azokhoz az örömökhöz sem, amiket valaha átéltünk, vagy azokhoz a titkokhoz és jelszókhoz, amiket belesúgtunk egymás szívébe Meseországban.

31

Első zarándoklat

Majdnem így történt ez Jankával és Jakabbal is. De szerencsére csak majdnem, biztosan azért, mert annyira nagyon szerették egymást Meseországban, és erre annyira nagyon szerettek volna emlékezni, és mert sok-sok bánat érte őket itt a Földön. Érdekes ez a bánat ám nagyon! Mert kérget készít a szívünkre, de közben minél több bánatot hordozunk, annál inkább szükségünk van arra, hogy emlékezzünk az örömökre – de sok bánattal sokkal nehezebb ezekre emlékezni.

Néha azonban a Földön is történnek csodák, nem csak Meseországban. A csodákról még nem is beszéltem eddig. Az valami olyasmi, amikor meglátjuk, hogy mi van a szívünkben. Vagy meglátjuk, hogy mi van a másik ember szívében.

De ehhez nagyon-nagyon oda kell figyelni, és olyan mély csöndben kell lenni, hogy halljuk egymás szívverését – mint valamikor Meseországban. Amikor nagy-nagy szükségünk van erre, akkor a Földön is vannak olyan pillanatok, amikor ez megtörténik. Ezeknek a pillanatoknak az a neve, hogy Kegyelem.

Ez történt akkor is, amikor Jakab kimondta a jelszót, és Janka felismerte. Persze még nem Jakabot, még csak nem is a jelszót, először csak azt tudta, hogy valami nagyon-nagyon fontosat és ismerőset hall. Kíváncsiak vagytok a jelszóra? Most már megmondhatom, mert Jakab is kimondta Jankának itt a Földön. Azt kérdezte tőle: Nincs szükséged egy ölelésre? Csak így, egyszerűen. De azért mi tudjuk, hogy ezt az egyszerű kérdést azért elég ritkán szokták itt a Földön kimondani az emberek. Amikor Jakab ezt kimondta, akkor arra persze még nem emlékeztek, hogy ők Janka és Jakab, mert a Földön nem így nevezték őket. Ez gyakran előfordul. Meseországban ugyanis belesúgják a fülünkbe a nevünket, de amikor megszületünk a Földre, még nem tudunk beszélni, és nem tudjuk elmondani a szüleinknek. Megpróbáljuk persze a szívverésünkkel, meg a szemünkkel, de lehet, hogy a szüleink már csak szavakkal tudnak beszélni – hiszen régóta élnek itt a Földön – és nem értik. És akkor más nevet adnak nekünk, de ezért igazán nem szabad rájuk haragudunk, tudja ezt minden gyerek. Így akkor több nevünk 32

Első zarándoklat

is lesz, de azért mi csak nevezzük Jankát és Jakabot továbbra is Jankának és Jakabnak, még akkor is, ha ebben a pillanatban még ők nem is tudták, hogy ez az igazi nevük. És persze azt sem tudták, hogy ők Meseországban nagyon szerették egymást, és, hogy Jakab most mondta ki az ő közös, titkos jelszavukat.

De annyit azért megéreztek, hogy valami fontos történik, és elkezdtek figyelni, meg csöndben maradni. És akkor egyszer csak meghallották a szívük dobbanását! És kicsit később, amikor belenéztek egymás szemébe, meglátták magukat a másik lelkének a tükrében. És elkezdtek emlékezni, először csak egy-két képre Meseországról, később pedig egyre több mindenre.

Lehet, hogy tudjátok, de mindenkinek a lelkében van egy kis mécses, és a mécses mögött egy kis tükör. Néha ez a mécses már alig-alig világít, és az is előfordulhat, hogy a tükör már nagyon poros, vagy homályos, vagy megsérült, és torzít, vagy pedig alig látni benne valamit. De ezek a dolgok mind helyrehozhatók, csak tudni kell a módját. Amíg az emberek rájönnek a módjára, addig nagyon sok idő eltelik itt a Földön, de ez sosem kárbaveszett idő. Mindenkinek más a módja, Janka és Jakab arra jött rá, hogy ha egymás szemébe néznek, akkor látnak valami halvány pislákolást. Így jöttek rá a mécsesre. És – csodák csodája!

– nagyon halványan ugyan, de látják saját magukat ebben a kis tükörben. Így fedezték hát fel a tükröt, kicsit azután, hogy a csendben – mert nagyon figyeltek - meghallották a szívük dobbanását. Nagyon sok dologra jöttek rá együtt, az is lehet persze, hogy csak emlékezni kezdtek arra, amit Meseországban már mind tudtak. De a Földön sokkal nehezebb ám tudni ezeket attól a sok csudafontos dologtól, ami a fejünkbe kerül, mire felnövünk. Elmesélem majd szép sorjában mindazokat, amikre ők ketten emlékezni kezdtek, de először nézzük, hogy mit válaszolt Janka. Képzeljétek, nem emlékezett a válaszra! De azt is látta, hogy Jakab is meglepődik azon, hogy kimondta a jelszót – hiszen ő sem emlékezett arra, hogy ez az ő titkos jelszavuk -, csak azt tudta valahogyan, hogy őneki 33

Első zarándoklat

éppen most és éppen itt ezt a mondatot ki kell mondani. Vagyunk így néha ezzel mi is így, és ennek nagyon egyszerű a magyarázata, Meseországban minden gyerek tudja. Az angyalok súgják a szánkra ezeket a mondatokat, azért, hogy kezdjünk el végre emlékezni. Janka tehát gondolkodott, gondolkodott, hogy mit is válaszoljon Jakabnak, de sehogyse emlékezett, mert annyi minden volt a fejében. De akkor az angyalok neki is segítettek: belecsíptek a lábába, így Janka a fájdalomtól összerándult, és gyorsan elfelejtette azt a sok mindent a fejéből.

De ez az egy pillanat is elég volt a gondolatok nélkül: egyszerűen átölelte Jakabot, hogy Jakab átölelhesse őt. És képzeljétek! Ez volt a válasz – hiszen mondtam már, hogy Meseországban főleg nem szavakkal beszélgettek. És most nézzük szép sorjában azt, hogy mikre és hogyan is kezdtek el emlékezni ők ketten együtt.

A Szív hangja Az első emlékeket a szívük hangja keltette életre bennük. Évekig azt sem tudták, hogy egyáltalán van hangja a szívüknek, sőt, pontosan azt sem tudták, hogy hol is van a szívük. Jártak persze iskolába, és tanultak erről sok-sok dolgot, de 34

34

Első zarándoklat

olyanokat soha nem hallottak, hogy a bánattól kérges lesz a szívünk, és ettől a vastag kéregtől nem fogjuk hallani a hangját. És arról sem hallottak a biológia óráikon, hogy hogyan lehet újra életre kelteni a szívünk dallamait.

De amikor együtt voltak, akkor egyszer csak elkezdtek jobban figyelni a szívükre. Először úgy dobogott a szívük, hogy majd kiugrott a helyéből! Dibb-dobb-dibb-dobb – először csak ezt hallották. Aztán más hangokat is elkezdtek megkülönböztetni. Nem tudom, hogy tudjátok-e, de amikor az a vastag bánat kéreg elkezd repedezni a szívünkön, az éppen olyan hangot hallat, mint amikor a tó jege elkezd tavasszal olvadni. Nagy reccsenéseket és roppanásokat lehet hallani, és sose lehet pontosan tudni, hogy mikor és honnan jön, majd a következő. És ezek a reccsenések és roppanások nem csak ijesztőek tudnak lenni – hiszen lehet, hogy álmunkból ébredünk fel éppen ilyesmire!

-, hanem nagyon tudnak fájni is. Ez pedig azért van, mert amint lekerül róla egy abroncskéreg, alatta a szívünk elkezd gyorsabban verni, és nyújtózkodni kezd, hiszen annyi évig olyan szorosan be volt zárva. Igen ám, de akkor ott van a következő abroncs, akkor meg az kezdi el szorítani szegényt. És félünk, mert nem tudjuk 35

35

Első zarándoklat

pontosan mi történik. Úgy vagyunk kitalálva, hogy amikor nem tudjuk, hogy mi fog történni, akkor mindig félni kezdünk. Na, ilyenkor kell nagyon jól figyelni, hogy mi is történik. Mert ha nem jól figyelünk, és nem vesszük észre az abroncsokat, akkor talán azt gondoljuk, hogy ezt a fájdalmat a másik okozta nekünk, és akkor elkezdünk haragudni rá, meg kiabálni vele. És képzeljétek, még az is lehet, hogy utána kicsit jobban leszünk, mert szegény szívünk úgy megrémül, hogy összehúzódik, és akkor jobban elfér az abroncsok alatt, és már nem érezzük azt a nagy feszítést, és recsegés-ropogást. De ha mindig így teszünk, akkor előbb-utóbb a szívünk olyan picire összehúzódik, hogy már nem is lehet többet megtalálni, még nagyítóval sem.

Janka és Jakab – amikor hallották a recsegés-ropogást – akkor megint elkezdtek figyelni, hogy vajon mi is történik. És mivel ketten voltak, és fogták egymás kezét – ami nagyon emlékezette őket arra, hogy Meseországban mindig fogták egymás kezét -, így nem féltek olyan nagyon. Így jöttek rá az abroncsokra. És arra is, hogy mit lehet tenni ezekkel a bánat kérgekkel. Mondtam nektek az előbb a tó jegét, mikor olvadni kezd. Egyszerű a dolog: még több vizet kell a jéghez keverni, és akkor hamarabb elolvad. És ennek a még több víznek a neve könny. Nehogy azt higgyétek, hogy a könny véletlenül sós és meleg! Dehogy!

Azért ilyen, mert a meleg és a só segít felolvasztani ezeket a jeges kéreg bánatabroncsokat. De ahhoz nagyon sok könnyet kell ám elsírni, sok-sok fájdalmat kell érezni, amiket korábban a szívünkben gúzsba kötöztünk félelmünkben. Ha tehát elsiratjuk a bánatokat, és közben fájdalmat érzünk, akkor előbb-utóbb a szívünk egyre nagyobbra tud nyújtózkodni, és a hangját egyre hangosabban tudja hallatni. És akkor már nem csak azt mondja, hogy dibb-dobb, hanem egész melódiákat is elénekel. Sőt, nem csak magában énekelget, hanem képes kánont is énekelni egy másik szívvel. Meg felelgetni neki, meg visszhangosat játszani – biztosan ismeritek ezt az izgalmas játékot, amikor kicsit felerősítve 36

Első zarándoklat

többször elismételjük a másik mondatainak a végét. És még arra is rájött Janka és Jakab, hogy a szívünkben – a sok-sok kéreg alatt – pici húrocskák vannak elrejtve. Láttatok már lírát? Ez egy pici pengetős hangszer, olyan szív forma, és nagyon szépen lehet rajta játszani. De csak akkor, ha előbb felhangolták, és ha megtanultuk pengetni a húrokat. Így van ez minden hangszerrel, hiszen mindenki tudja, aki már megpróbálta. Janka és Jakab rájött, hogy így van ez a szívünkkel is, és szépen, lassan, sok-sok türelemmel már nagyon szép dallamokat tudtak játszani ők ketten együtt. Én, Te és Mi Sok mindenről nem meséltem még nektek, így arról sem, hogy hogyan fedezett fel Janka és Jakab a szív betegségei után más betegségeket is. Hát most elmondom ezt is szép sorjában, hogy meghallhassátok.

Nem tudták persze, hogy betegségeket fedeznek fel, hiszen ők csak igazságokat akartak mondani. Hogy ez „így meg így van”, meg „ennek így és így kell lennie” – biztosan hallottatok ti is már sok hasonlót a felnőttektől, mert ők nagyon szeretnek ilyeneket mondani. Úgy kezdődött - tudjátok, ez akkor volt, amikor más ismerték a szívük hangját -, hogy úgy gondolták, hogy ők tudják, hogy mi jó a másiknak – hiszen az ő szívének a hangja is nagyon ismerős volt már nekik.

Először csak kedvesen mondták: „én tudom, hogy mi a jó neked”. Aztán egyre türelmetlenebbül: „miért nem veszed már észre, hogy mi a jó neked?” Aztán meg értetlenül: „hát miért nem hiszed el, hogy mi a jó neked?” Majd dühösen: „tedd már meg végre, azt, ami jó neked!” Nagyon-nagyon veszélyes ösvény ez, ahol sok-sok helyen is el lehet tévedni. Ráadásul sok-sok hasonló ösvényre juthatunk, mint amin elindultunk, és egy idő után már ezt sem lehet tudni, hogy merről indultunk, és merre tartottunk. Hogy ők hogyan vették észre 37

Első zarándoklat

mégis, hogy el lehet tévedni? Arra már emlékeztek, hogy ilyenkor csendben kell maradni, és el kell kezdeni figyelni – biztosan ti is tudjátok már ezt, és lehet, hogy unjátok is már, hogy ilyenkor Janka és Jakab mindig így tesznek.

Pedig jól tették, mert tudjátok mit láttak? Beszéltem már nektek a kis pislákoló fényről a lelkünk mélyén, és mögötte a tükörről. Újra meglátták a fényt – ehhez nagyon mélyen egymás szemébe kell nézni -, de akkor ez a fény már nem is kis pislákoló gyertyácska volt, hanem lobogó tűz, ami melengette a szívüket, hogy az a néhány abroncs, ami még rajta maradt, még gyorsabban olvadhasson.

De mivel ilyen nagy volt, már nem csak meleget adott, de a fénye is jobban világított, és akkor egyszer csak meglátták a fény mögött a tükörben – na kit láttak meg szerintetek? – saját magukat! Rájöttek, hogy magukat látják ebben a tükörben, mert ők azok, akik beköltöztek a másik lelkének a közepére, és akik segítenek táplálni ezt a tüzet. Igen ám, ez nagyon nagy munka volt, tehát szükség volt rájuk. De közben rájöttek, hogy mégiscsak eltévedtek valahol az ösvényen, mert az a mondat, hogy „én tudom, hogy mi jó neked” úgy hangzik, hogy „én azt szeretném, hogy”. Hiszen vendégségben vannak ők ott a másik lelkében, nem ők az igazi házigazdák. Így, hogy erre rájöttek, és felismerték ezt a betegséget, amit cseréptörésnek neveztek, már meg is birkóztak vele. Hogy miért cseréptörésnek? Ismeritek a bújócska játékot, abban van ilyen, amikor más ruhájába öltözünk, hogy az ő nevét mondják ki a mienk helyett, mert a ruháról azt hiszik, hogy nem is mi vagyunk azok. És elmondhatom, hogy utólag már csak egy kis gyerekbetegségnek tűnt nekik, éppen úgy, mint a bárányhimlő.

Néha játszottak is egymással. Jakab kedvenc játéka a bújócska volt. Ilyenkor elbújt egy sötét sarokban, és várta, hogy Janka megtalálja. Igen ám, de nem tudta, hogy néha egy kis jelet kell adni – például egy pici kis vékony hangot -, ha azt akarjuk, hogy biztosan megtaláljanak. Hiszen minden gyerek tudja, hogy a bújócskának nem az elbújás a lényege, hanem a megtalálás. Ezt Jakab is 38

Első zarándoklat

sejtette, de azt nem tudta, hogy ehhez nem szabad olyan nagyon és komolyan elbújni. De szerencsére Janka ismert egy másik játékot, aminek az a neve, hogy „fuss, hogy utolérjelek”. És amikor Jakab elbújt, akkor mindig azt gondolta, hogy neki most már utána kell szaladnia, hogy utolérhesse. És így annyira szerette volna utolérni, és olyan gyorsan, sokat és erősen futott, hogy mindig utolérte. Jakab pedig nagyon örült, mert hiába bújt el nagyon ügyesen, Janka mégis rátalált. És ő is érezte, hogy a rátalálás a fontos, csak a segítséget nem értette, amit neki kellett volna adnia a sötét sarokból. De szerencsére ez a két játék nagyon jól kiegészíti egymást, és ők ketten így egyszerre tudták ezeket játszani, így mindkettejüknek megvolt a maga öröme is, és a másik öröme is.

Szép pillanatok voltak ezek!

Egyszer volt olyan – még a cseréptörés felfedezése előtt -, hogy Janka annyira bizonygatta Jakabnak, hogy ő tudja, hogy mi a jó neki, hogy ettől Jakab nagyon jól és sokáig elbújt. Akkor Jankának nagyon sokáig kellett futnia, de mivel nagyon sokat szaladt már életében, nem fáradt el könnyen, így szerencsére újra megtalálta Jakabot, aminek mindketten nagyon örültek.

Voltak még más betegségek is, amikre ketten rájöttek. Ezeket ismétléseknek nevezték el. Tudjuk persze, hogy az ismétlések fontos dolgok, az iskolában is sokat gyakorolunk így, hiszen így lehet megtanulni a leckét. Igen ám, de van, amikor olyan dolgokat ismételünk, aminek valamikor volt értelme, de ma már nincs, csak már megszoktuk őket. Nem csak azt nem vesszük észre, hogy ezeknek már nincs értelmük, hanem azt sem, hogy egyáltalán ismétléseket csinálunk.

Mondok egy példát, ti is tudtok biztosan ilyesmit. Amikor egy kisgyerek elmegy a boltba az anyukájával, sűrűn látni olyat, hogy ez a kisgyerek nagyon akar valamit. Mondjuk például csokoládét. És akkor ezt ő mondja az anyukájának, hogy vegyen neki. De az anyukák nem mindig vesznek csokoládét, néha vesznek, néha pedig nem. De ha ez a kisgyerek nagyon akarja azt a csokoládét, 39

Első zarándoklat

és az anyukája nem akarja éppen megvenni, akkor lehet, hogy sír és kiabál, és a földhöz vágja magát. Nem biztos persze, de lehet, hogy akkor az anyukája mégis megveszi neki a csokoládét, talán mert sokan vannak a boltban, talán mert sietnie kell, vagy sok csomagja van, és nem tudja a kisgyereket is cipelni. Talán ez többször is előfordul, és amire ez a kisgyerek felnőtt lesz, már sokat ismételte azt az akarnokságot, és megtanulta, hogy ez működik. És biztosan mást is akar, amikor nagyobb lesz, nem csak csokoládét: például jó jegyeket, és házat, és munkahelyet, és barátságokat, és szerelmeket. És az is lehet, hogy sikerül neki kiválasztani, hogy ki az, akinek nincs elég ideje, vagy sokan vannak körülötte, vagy fáradt, vagy éppen, hogy kevesen vannak körülötte, és örül neki, hogy jön valaki, és megadja neki, amit akar. És akkor már mindent csak így tud akarni, és másra már nem is tud odafigyelni. És lehet, hogy ez nem fog néhányszor működni neki, de akkor ő vagy még jobban akar, vagy a másikat hibáztatja, vagy elmegy onnan, és nem érti mi történik. Hát ilyenek ezek az ismétlések.

Ezeknek is az a titkuk – talán már unjátok -, hogy jól oda kell figyelni rájuk.

Főleg, amikor nem érünk velük célt, akkor igazán jól meg lehet ismerni őket. A végén már a nevükön lehet nevezni, hogy ez egy „akarnok-ismétlés”, amaz meg egy „panaszkodós-ismétlés”, emez meg egy „hazudós-ismétlés”. Ha pedig már a nevükön ismerjük őket, akkor lehet köszönni nekik, és – ahogy ismerősökkel szokás – el is lehet beszélgetni velük, sok mindent elárulnak ám magukról, hiszen alig várják, hogy valaki foglalkozzon velük.

Nem mondom tovább a betegségeket, hiszen nagyon sok van – ismeritek például a vírusokat, amiket egymástól kapunk el, meg persze léteznek szövődményes betegségek is -, de hát ez nem egy orvosi tankönyv, hanem egy mese. Így hát legyen elég annyi, hogy Janka és Jakab a betegségeken és a játékokon keresztül fedeztek fel valami nagyon fontos dolgot. Először is azt, hogy ha az energiánkat a betegségeinkre fordítjuk, akkor kevesebb marad belőle egymásra. Másodszor 40

Első zarándoklat

pedig azt, hogy az Én, a Te és a Mi nem ugyanaz.

Egyszer már emlékeztek erre, még rögtön akkor, amikor megölelték egymást – emlékeztek ugye a titkos jelszóra? -, írt is erről Janka egy képeslapot Jakabnak. De később újra elfelejtették, a felnőttek sokszor vannak ezzel így, hogy ugyanarra a dologra többször is rájönnek, és csak akkor jut eszükbe, hogy ők ezt már tudták egyszer. De szerencsére Janka és Jakab aztán megint csak rájöttek erre a fontos dologra, és többet már nem felejtették el.

Akkor már tudták, hogy ők Janka és Jakab, és azt is sejtették, hogy a Mi több annál, mint Janka és Jakab. Halványan elkezdtek emlékezni Meseországra is, és Valakire, aki szereti őket.

Vándorúton Ez akkor történt, amikor Janka és Jakab már nagyon sokat voltak együtt, és már állandóan látták egymást a másik lelkének tükrében. És elkezdtek gyanakodni, hogy ez igen nagyon jó érzés, de hát hol lehetnek a többiek? És ők hol vannak vajon? Mindig csak a másikuk lelkében vendégeskednek? De akkor mikor vannak otthon? És főképpen: hol is vannak otthon?

Akkor indult el Janka vándorútra, talán mert kettőjük közül ő volt a kíváncsibb, lehet, hogy ő volt a bátrabb is, de az is lehet, hogy egyszerűen csak fiatalabb volt, és ezért még kicsit közelebb volt Meseországhoz. Egy olyan zarándokutat járt végig Janka, amit Jakabról neveztek el. Egyedül ment, de – és ez volt az egyik legérdekesebb élménye – sosem volt igazán egyedül. Voltak körülötte emberek is, de ami mindig körülvette, az a Természet volt. Hegyek és erdők, ösvények és legelők, pici falvak, nagyobb városok, mezők, szántók, virágok, tavak, folyók, rétek, felhők, köd és szél, eső, napsütés, holdfény és csillagok - és legfőképpen a tenger. És Janka észrevett valami érdekeset – amit persze ti már biztosan nagyon 41

Első zarándoklat

jól tudtok -, hogy az a Nap, ami minden este búcsút int neki, és a tenger mögött nyugovóra tér, minden reggel újra felkel, és mosolyogva üdvözli őt. Erre minden nappal egyre inkább és újra és újra rácsodálkozott, és akkor elkezdett megint emlékezni. Mit gondoltok, mi jutott eszébe? Hát a Szeretetfürdő Meseországból!

Hiszen éppen erre emlékeztette ez a zarándokút a kék tengerrel és a fénnyel. Voltak már erről korábban is sejtései, hiszen Jakabbal is átélt hasonlót, de akkor biztos volt benne, hogy ezt csakis Jakabnak köszönheti. És most rácsodálkozott, hogy amikor Jakab nincs itt vele, ez akkor is megtörténik. Gyanakodni kezdett, hogy Jakab talán mégis vele van. Megpróbált belenézni a lelkébe, hogy megláthassa Jakabot, de tudjátok, hogy a saját lelkünkbe nem éppen egyszerű belenézni, hiszen ahhoz egy másik ember lelkének a tükre kell, és ahhoz pedig egy másik szempár tartozik. Mit is csinált hát Janka? Elkezdett kutatni az emlékei között.

Sorra vette mindazokat az embereket, akik fontosak voltak a számára, azért, mert szerették őt, amikor kislány volt. Nem voltak nagyon sokan, de ahhoz éppen elegen, hogy rájöjjön: ez a kislány, akit akkor szerettek, most is itt van vele, itt lakik a lelkében! És most ő az, aki ezt a kislányt a legjobban szeretheti, hiszen most már örökre rá van bízva, így nagyon kell vigyáznia rá. Nagyon elcsodálkozott ezen Janka! Amikor hazajött a zarándoklatról, akkor egy kislány itthon ezt mondta neki: „Te mindig Te leszel, Én pedig mindig Én leszek.” Ez a kislány még emlékezett Meseországra. És miközben gyalogolt Janka az ösvényen, amin nagyon nehéz eltévedni, hiszen egy kis sárga nyíl vagy egy kis kagyló jelzi a helyes irányt, és figyelte a Természetet, újabb emlékek, újabb képek, és újabb ismerősök jöttek el hozzá.

Nagyon valóságos képek voltak ezek, mindnyájan jó utat kívántak neki, mindenki egy kicsit másként: volt, aki zavarban, volt, aki kicsit irigykedve, volt, aki talán szánakozva, volt, aki fájdalommal telve, és volt, aki sok-sok örömmel tette ezt. Janka hát beszélgetett velük, vitte egy kicsit a zavarukat, egy kicsit az 42

Első zarándoklat

irigységüket, a szánakozásukat, a fájdalmukat és az örömöket, hordozta egy picit helyettük, aztán visszaadta nekik. Olyanok is eljöttek hozzá, akik már nincsenek itt ezen a Földön, és ők voltak a leginkább nyugodtak és mosolygósak, sok erőt adtak Jankának a gyalogláshoz. És így, lassan, lépésenként megtanulta, hogy a múltja tette őt Jankává, és már emlékezett, hogy az Élete Történetét írja attól a perctől kezdve, ahogy megszületett erre a Földre.

Lassan arra is ráébredt Janka, hogy nincsenek rossz döntések, csak döntések vannak, és, hogy bármelyik döntés a javát szolgálhatja, még akkor is, ha nagyon fájdalmas, és, hogy minden döntést újabb döntések követnek, és hogy a döntéseinknek ára van, de ez nem baj, hiszen így jutunk egyre előrébb Életünk Történetében. És ha a döntéseit a Szeretet vezérli, akkor ezzel egy olyan iránytűre tesz szert, melyen láthatja, hogy honnan jött és merre tart.

Ahogy gyalogolt, időnként meghallotta a szíve hangját is, mivel korábban sokat beszélgettek így Jakabbal, ezért egész hosszú dallamokat tudott elmondani már a szíve. Ilyeneket mondott például: „Ez az én időm. És minden az én időm, amit ezen a Földön töltök.” Meg ilyet: „Könnyű dolog, ha mindig mást akarok csinálni, máshol akarok lenni, mint ami éppen van. Most itt vagyok, és azt akarom csinálni, amit éppen teszek.”

Tanácsokat is adott neki az útra vonatkozóan, például ezt: „Annyit vigyél, amennyire szükséged van, és amennyit elbírsz.” Meg ezt is: „A kerülő út nem biztos, hogy kidobott idő és energia.”

Találkozott más zarándokokkal is, akik – bár ugyanazokat a jeleket követték, tudjátok: a sárga nyilacskát és a kagylót -, mégis a saját útjukat járták. Időnként beszélgettek egymással, időnként csak hallgattak, és együtt mentek egy kicsit, és nagy ritkán bele is néztek egymás szemébe. És akkor Janka csodát látott!

Nem csak az a másik zarándok tükröződött vissza lelkének tükrében, de ott volt Jakab is, ott voltak néhányan mások is, de ami a legcsodálatosabb: a saját lelkének 43

Első zarándoklat

közepén egyszer csak meglátta saját magát!

Minden nap új helyre ment Janka: új város, új szállás, új térkép, új emberek – és volt valami, ami mindenhol mégis nagyon ismerősnek tűnt. Sokáig törte ezen a fejét, de sehogy nem tudott rájönni, hogy mi lehet az.

Azt még nem meséltem, hogy különben nagy rejtvényfejtő volt ez a Janka.

Szerette az igazán bonyolult rejtvényeket, és mindenképpen meg akarta fejteni őket. Az egyszerű rejtvényekkel nem igazán foglalkozott, azok jelentettek számára igazi kihívást, amiken rengeteget kellett gondolkodni. És azt sem mondtam még, hogy Jakab pedig kiváló rejtvényeket tudott gyártani.

Olyanokat is, amiknek nincs megoldásuk, és olyanokat is, amiknek csak látszólag nincs megoldásuk. Közülük sokat megfejtett Janka, de néhányakkal nem boldogult. A vándorútján rájött, hogy vannak olyan rejtvények, amiknek az a megfejtése, hogy máshonnan kell nézni őket, vagy akár ugyanonnan is nézhetjük őket, csak más feltételek mellett. Mivel ez most nagyon felnőttesen és érthetetlenül hangzik, mindjárt mondok erre egy példát is, csak, hogy jobban megérthessétek. Ha például nagy köd van, akkor lehet, hogy olyan hatalmas dolgot sem látunk meg, még akkor sem, ha az orrunk előtt van, mint a tenger.

De ha megnézzük ugyanezt a tájat napsütésben, akkor rögtön a szemünk elé tárul az egész látvány. Vagy ha csak rójuk a kilométereket és megyünk előre, még azt sem biztos, hogy észrevesszük, hogy éppen hídon megyünk át. Hogy pedig hány lába is van a hídnak, azt csak akkor látjuk, ha lemegyünk a híd alá.

Biztosan ti is tudtok ilyen példákat mondani, hiszen az óvodában mennyi ravasz találós kérdést is tanultunk! Csak sajnos később, felnőtt korunkban nem biztos, hogy már emlékezünk rájuk. Sőt, az is lehet, hogy sokkal több találós kérdést tudunk feltenni, mint amire tudjuk a választ.

Janka tehát hazajött a zarándokútról, és egy kicsit össze volt zavarodva a sok-sok élménytől, és attól, hogy akkor most már hol is van ő otthon igazán.

44

Első zarándoklat

A Fényforrás Janka és Jakab újra találkoztak, és Janka mesélt a Jakabról elnevezett zarándokútjáról. Jakab hallgatta őt, közben sok-sok kérdése volt, és miközben hallgatta Janka szavait, nézte szemében a tenger zúgását. Mivel Jakab nem tarthatott Jankával, ezért a történetein keresztül szerette volna elképzelni a zarándokutat, a hegyeket, felhőket, erdőket, mezőket, a tengert, na és az embereket, akikkel Janka találkozott. Miközben Janka mesélt, mindketten megtapasztalták a képzelet és a szavak csodálatos teremtő erejét. Tudjátok, úgy van ez, hogy először csak elképzelünk valamit. Aztán álmodunk is azzal, amit elképzeltünk, először talán csak éjjel, később nappal is -, de az is lehet, hogy ezt ti fordítva tapasztaltátok. Aztán kimondjuk ezeket az álmokat – és ez olyan, mintha ezzel meghívást adnánk neki, hogy megérkezzenek ide a Földre. De ahhoz, hogy biztonságban érkezhessenek meg, nagyon sokat kell gondozni, dédelgetni ezeket az álmokat, bizony sokat kell dolgozni értük, éppen úgy, mint ahogyan az anyukák gondozzák és babusgatják a kicsi gyerekeket. Így lesz az álmokból valóság, és ezt bizony úgy hívják, hogy Teremtés. És így volt az is, hogy Janka először csak elképzelte ezt a zarándokutat, aztán el is ment, és végigjárta, majd pedig elmesélte Jakabnak, hogy mi történt vele. És amikor még csak eltervezte ezt az egészet, azt akkor pontosan nem tudhatta, hogy mi is fog történni, hiszen a dolgok olyanok, hogy közben is formálódnak. Tudjátok, mint amikor elképzelitek a karácsonyt, olyan az. Jó sokszor elképzelitek, készítitek a rajzokat és a sok-sok ajándékot, álmodoztok a karácsonyfáról, látjátok a gyertyák fényeit, szinte érzitek a sütemények ízét a szátokban, elképzelitek, hogy milyen ajándékot szeretnétek kapni. És amikor megtörténik, akkor érzitek, hogy azért az mégis más! Jó, nagyon jó elképzelni a dolgokat, de amikor azok valóra válnak, 45

Első zarándoklat

és átéljük őket, akkor érezzük, hogy az mégis más egy kicsit, mint ahogyan mi azt olyan sokszor elképzeltünk. Ehhez kell a bizalom, mint ahogyan az anyukák is elengedik a kisgyerekek kezét, amikor járni tanulnak – hiszen különben sosem tanulnának meg járni, így aztán az anyukájukhoz sem tudnának egyedül visszajönni, ha már nagyobbak, és szeretnék őt meglátogatni. Így hát Janka és Jakab nem csak a zarándokútról beszélgettek, hanem a teremtésről is, meg a bizalomról, meg az elengedésről is.

Vajon szerintetek mihez hasonlít inkább a bizalom? Egy kulcshoz, ami a szívemet nyitja – tudjátok, mint mondjuk egy kis hangszerkulcs, amivel a lírát felhangoljuk -, és amit átadok annak, akit szeretek, hogy felhangolja ezt a hangszert és játsszon rajta? Vagy magamnál tartom ezt a kulcsot, én hangolom fel ezt a kis hangszert, amivel még koncertet is adok annak, akit nagyon szeretek? Berendezem szépen a termet, készülök a hangversenyre, és amikor készen állok, beengedem őt oda, és még az is lehet, hogy együtt zenélünk? Sokat gondolkodott ilyeneket Janka és Jakab, miközben a zarándokútról beszélgettek.

Sokat gondolkodtak a bátorságon is. Vajon az-e a bátorság, ha mindig mindent megteszünk, amit szeretünk? Vagy az, amikor olyat is megteszünk, amit nem szeretünk, de helyesnek tartunk? Vagy, amikor olyat teszünk meg, amit más tart helyesnek? Tudjátok, mint amikor például megesszük a spenótot, pedig nem szeretjük, de anyukánk azt mondja, hogy az nagyon egészséges, így hát nagyon jó is nekünk.

Janka arról is sokat mesélt, hogy rajtakapta magát a zarándokúton azon, hogy időnként fél. Tudjátok, mint amikor ti azon kapjátok magatokat, hogy már megint az ujjatokat cumizzátok. És, hogy mitől félt Janka, aki először azt sem tudta, hogy ő fél? Főképpen a változásoktól. Hogy megtalálja-e az utat? Pedig hát, mint korábban mondtam, sárga nyilacskákkal vagy kagylókkal volt jelölve.

Vagy hogy megtalálja-e a szállást? Pedig hát mindenhol ki volt írva a szállás, 46

Első zarándoklat

és Janka tudott olvasni. Vagy hogy milyen emberekkel fog találkozni? Pedig hát, ha nem akart, akkor nem állt szóba senkivel. És különben is tudta, hogy itt nagyon kedves emberek vannak. Vagy hogy nem bírja a lába a sok gyaloglást, a háta pedig elfárad a sok cipekedéstől. Pedig hát tudta, hogy van elég ideje, és ha elfárad, akkor nyugodtan megpihenhet.

Látjátok, Janka már felnőtt volt, mégis mennyi butaságtól volt képes félni!

Ráadásul először nem is tudta, hogy fél, ehhez nagyon csendben kellett maradnia, és jól oda kellett figyelnie. Ezt sokat gyakorolták már korábban Jakabbal, ez sokat segített neki abban, hogy most egyedül is meg tudta tenni. És amikor rájött, hogy fél, szépen lassan, egyesével meg tudta nézni ezeket a félelmeket és fájdalmakat, és el tudott beszélgetni velük. A lábfájás például ezt mondta neki: „Ülj le kicsit, Janka, és pihenj. Miközben pihensz, figyeld meg azt a sok csodát, ami körülvesz. Minden este van hol aludnod, napközben van mit enned és innod, nézheted a gyönyörű hegyeket és a tengert, és sokan gondolnak rád szeretettel”. Akkor megértette Janka, hogyha meghallgatja, hogy mit akar a lábfájás mondani neki, akkor rájön, hogy semmi rosszat nem akar tőle. És arra is rájött, hogy ha nem pazarolja az energiáját arra, hogy távol tartsa a félelmeit, akkor könnyebben és többet tud gyalogolni. Így hát elkezdett nagyon vigyázni az energiájára, hiszen tudta, hogy szüksége van rá, ha végig akarja járni az útját. És ahogy Janka és Jakab így beszélgettek egymással, és nézték egymás szemében a tenger zúgását – mert most már mindkettőjük szemében látszott! – egyszer csak hatalmas fényességre lettek figyelmesek. Nem volt ez a fény vakító, vagy bántó. Meleg, barátságos fény volt ez, de mégis olyan fényes, hogy egyszeriben megláttak benne mindent! És most már emlékeztek mindenre: Meseországra, arra, hogy ott ők nagyon szerették egymást, és mindig fogták egymás kezét, és, hogy ők Janka és Jakab, és hogy rajtuk kívül még Meseországban sokan voltak, akiknek mind a Földre kellett születniük. És már arra is mindketten 47

Első zarándoklat

emlékeztek, hogy azért kellett megszületniük, mert dolguk van nekik itt a Földön, mégpedig az – ti biztosan emlékeztek rá -, hogy mindenkinek meg kell írnia Élete Történetét. És emlékeztek a Szeretetfürdőben eltöltött időkre, és arra is, hogy van ott Valaki, aki nagyon szereti őket. Így hát bizalommal telve újra megölelték egymást, majd pedig elengedték egymás kezét, mert most már emlékeztek arra, hogy valamikor nem csak ők súgtak bele egymás szívébe, hanem Valaki is, aki nagyon szereti őket. És tudták azt, hogy a szívük a Szeretet ritmusára most már együtt dobog, és ha ismét dolguk lesz egymással, akkor biztosan újra megtalálják egymást.

48

Hazafelé Két zarándoklat között

49

Hazafelé - két zarándoklat között

Az utolsó nappal (vagy éjszaka?)

Ez hosszú-hosszú idővel később történt.

Akkor már a kisherceg és a róka régen nem találkoztak, nem is látták egymást.

Aztán egyszer csak, valahogyan váratlanul találkozott két ember, egy zöld zubbonyos és egy fekete zubbonyos. Beszélgettek, sokan és sokfélét, és közben olyan érzésük volt, mintha már valahonnan régről ismernék egymást. Szóba jöttek a fák és a madarak, és még sok minden más is. Aztán egyszer csak történt valami. Egy nyúl futott el előttük sebesen. A fekete zubbonyos ember erre utána vetette magát, és iszkiri…szélsebesen futni kezdett ő is. A zöld zubbonyos ember nem értette. Nézte-nézte őket, de már aprócska pont volt csak a nyúl is, és a másik ember is a látóhatár szélén, úgy kellett szinte már erőltetnie a szemét, hogy lássa őket. És akkor – nem tudta, hogy a szeme tréfálta-e meg – furcsa dolgot látott. Az ember elkapja a nyulat, leesik róla a fekete zubbony, alatta meztelen, de nem emberformája van, hanem egy olyan róka-forma sziluett rajzolódik ki 50

50

Hazafelé- két zarándoklat között

a messzeségben. A nyúl fölé hajol, megöli, és aztán felfalja.

Rohan erre a zöld zubbonyos ember, ám fejvesztett rohanásba kezd a róka is a nyúllal a szájában, hamar eltűnnek a messzeségben. Nem érti az egészet a zöld zubbonyos, de nem tudott mit tenni, hát napirendre tért a dolog felett, azt gondolta, hogy biztosan a szeme tréfálta meg.

Eltelik egy kis idő, és előkerül a fekete zubbonyos. Ám a zubbony alatt most nem az előbbi embert látja a zöld zubbonyos barátunk, hanem a rókát!

- Hát tényleg te vagy az! Tudtam, hogy ismerős vagy, de nem mertem álmodni sem, hogy te vagy az!

- Persze, hogy én vagyok. Hát ki lennék? Azt hittem felismertél. De hallod-e, jól rám ijesztettél!

- Pedig én aztán semmit nem csináltam.

- Dehogynem! Elkezdtél felém rohanni, és abban a zöld zubbonyodban pont úgy néztél ki, mint valami vadász.

- Vadász?! Hogy mondhatsz ilyet? Soha nem bántanálak téged, hát nem tudod?

Azért kezdtem szaladni, hogy megmondjam neked, hogy soha többet nem kell a vacsorádat így, hidegen, sebtiben magadba tömnöd, hanem szívesen megfőzöm neked, aztán asztalhoz ülünk, szépen megterítek, hozok bort, közösen megesszük, és közben beszélgetünk erről-arról.

A róka szomorúan lehajtotta a fejét.

- Nem élhetek úgy mint egy ember. Róka vagyok. És attól, mert te embernek látsz, még mindenki más rajtad kívül rókának néz, hát így is kell élnem. A rókák pedig tyúkokra vadásznak, ha elkapják, akkor megeszik őket, ha nem, akkor nyelik az éhkoppot, és közben folyamatosan résen kell lenniük a vadászok miatt…De ígérj meg nekem valamit! Ne vegyél fel zöld zubbonyt többé. Tudod, nehogy messziről összetévesszelek egy vadásszal.

51

Hazafelé - két zarándoklat között

- Jó. Ezután nem veszek fel ilyet. És a fekete zubbonyokról majd mindig te jutsz az eszembe.

- Hát akkor Isten veled! – mondta a róka.

- Isten veled! – válaszolta a kisherceg.

Megölelték egymást, mentek a dolgukra, és a szívükben magukkal vitték ennek a történetnek az összes rezdülését.

52

Hazafelé- két zarándoklat között

Ámuló Melengető „Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény, Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak.”

Egyszer volt, hol nem volt, időn innen, téren túl, élt egyszer egy Csillagszemű juhász.

Most persze mondhatnátok, hogy mi ezt a Csillagszeműt már ismerjük más meséből, de én erre azt válaszolnám nektek, hogy ez bizony nem az a Csillagszemű. Juhász volt ez is, az is, és mindketten gyönyörűen furulyáztak, de a mi Csillagszeműnk úgy tudott ámulni, hogy annak nem akadt párja a világon. Azzal teltek a napjai is, hogy terelgette nyáját, fújta furulyáját, és ámult nagyokat. De úgy tudott ám ámulni, hogy szem nem maradt szárazon! Az ő szeme sem, de azé sem, aki belenézett. Mert olyan 53

53

Hazafelé - két zarándoklat között

szeme volt ennek a juhásznak, hogy azt elmondani nem lehet. Bárki belenézett, mindenki mást látott benne: volt, aki a holdat a csillagokkal, volt, aki a kék eget, volt, aki rigófüttyöt, gyermeket, virágzó mandulafát, réteket, mások verseket, a vándorok erdőket-hegyeket, a szomjazók forrást, az utazók tengert, a fázók tábortüzet. Olyan volt a tekintete, mint hajóknak viharos tengeren a horgony, sivatagban utazóknak az oázis, hegymászóknak a szikla. Ámult hát a juhász, egyre csak ámult, csendesen, a nők és férfiak pedig csodájára jártak, és nézték a szemét, ahogyan ámult. Azért inkább mégis csak a nők jöttek, hiszen a férfiak nem értek rá ilyesmire, nekik többnyire más, fontos dolguk volt szerte a nagyvilágban. Nem nagyon értette a juhász, hogy mire ez a nagy felhajtás, hiszen ő nem csinált semmit, csak nézett, és ettől aztán még nagyobbakat ámult.

Erre persze még többen jöttek, egyre messzebbről érkeztek, és egyre közelebbről nézték ezt a gyönyörű ámulást. Egyszer aztán a juhász úgy döntött, hogy ő most már nem lesz juhász többé, hanem fogja magát és az ámulását, elmegy és világot lát. Ahogy ment mendegélt, mindenféle dolgokat látott. Látott örömtelieket és szomorúakat, találkozott különféle emberekkel, kedvesekkel és kedvetlenekkel. Biztosan kíváncsiak vagytok, hogy miféle kalandokon ment keresztül, de azokat most nem mesélem el, mert most csak annyi fontos, hogy ahogy így járt-kelt és ámult, közben a szíve nagyokat dobbant és azt súgta neki egyre hangosabban: „te-vagy-a-sze-re-tett”. Tudjátok milyen a szívünk, ha odahallgatunk a szavára, akkor a végén már egész hangosan beszél hozzánk. Így hát a mi juhászunk, aki ekkor már nem volt juhász, úgy döntött, hogy abbahagyja a vándorlást, letelepszik és megállapodik. El is vett feleségül egy csodaszép lányt, akinek a szíve ugyanazt a mondatott súgta, és lett is nekik egy gyönyörű aranyhajú lánykájuk. A feleség belenézett ámuló férje szemébe, és abban rögtön meglátták a gyermek nevét. Éltek hát boldogan – és itt most vége is lehetne a mesének, de még sincs. Hogy miért? Mert a titkos mesék itt kezdődnek.

54

Hazafelé- két zarándoklat között

Éppen itt, ahol az igazi mesék végződnek, és ahol boldogan kezdenek élni. Hát hogyan lehet boldogan élni ilyen ámuló tekintettel? És ha valaki megirigyeli?

Hogy lehet elrejteni mindezt, hogy baj ne legyen belőle? Így okoskodott a mi Csillagszeműnk is, igyekezett elrejteni kincseit, de hiába, nem lehet egy teljes életet becsukott szemmel és szívvel leélni. Boldogan legalábbis biztosan nem. A mi Csillagszeműnk is találkozott mindenféle emberekkel miután megállapodott és letelepedett. A legtöbbjük nem okozott neki fejtörést, hiszen annyira el voltak foglalva a saját gondjaikkal, hogy folyton lógatták az orrukat és a fejüket, nem emelték fel a tekintetüket, így esélyük sem volt meglátni Csillagszemű ámulását. Ám voltak néhányan, akik emelt fővel jártak, és amikor találkoztak Csillagszeművel, kedvesen üdvözölték: a szemébe néztek és mosolyogtak. Volt egy lány, aki különösen zavarba ejtette Csillagszeműt. Az a lány csupa élet volt, csupa pörgés-forgás, ha pedig Csillagszemű belenézett a lány szemébe, akkor abban sok sejtelmességet és titokzatosságot látott, ha pedig még tovább ámulta őt, akkor egyszer csak meglátta saját ámuló szemeit tükröződni. Összezavarodott, mert azt hitte, hogy a lány szépségét látja, pedig saját ámulásának szépségét fedezte fel. Hogy tényleg milyen szép ez az ámulás, és most neki, magának is jut a saját ámulásából, nem csak másoknak! Érdekes és zavarba ejtő felfedezés volt ez. Hát mit tud ez a lány, ki ő? Miért melengeti őt ez az ámulás, mit lát az ámulásban? Vagy inkább: mit tudok én, az ámuló? Látja a lány az ámulót is, nem csak az ámulást és benne magát? Ki ámul, kit? Ki az Ámuló? És ki a Melengető?

Ilyen kérdések foglalkoztatták a mi Csillagszeműnket, miközben hallgatta a saját szíve dobogását. Volt, hogy a torkában dobogott, mert meg kell mondjam, hogy egy kicsit megijedt. Olyankor leginkább csak hallgatott, de amikor a szíve a torkából visszakerült a helyére, akkor néha beszélt is, és beszéd közben ámult. Egyre többet beszélt, és ettől beszédesebb lett a hallgatása is. Hallgatottbeszélt, ámult-melengetett, és közben ő is ámulódott és melengetődött. Úgy 55

Hazafelé - két zarándoklat között

megtelt közben melegséggel, hogy nem tudta mit tegyen ennyi soksággal.

Ennyi mindent nem lehet sem magában tartani, sem pedig rejtegetni, elkezdte hát szétszórni kincseit, alig győzte, csak szórta-szórta, vitte haza is, egyre csak vitte, minden nap egyre több melegséggel tudott hazatérni hűséges feleségéhez és aranyhajú lánykájukhoz. Így lett a mi vándorló juhászunkból férj és apa, és így lett a mi Csillagszeműnkből Ámuló Melengető, akinek - miközben szórta egyre a kincseit – mindenki elhitte, aki emelt tekintettel járt, hogy: „te-vagya-sze-re-tett”. És bizony mit is mondhatnánk a végére mást: aki nem hiszi, járjon utána!

56

Hazafelé- két zarándoklat között

Az igazság bajnoka Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, akinek volt egy szép dalia fia. A királyfi messze földön híres harcos volt, a félelmet soha nem ismerte, és a királyságban senki emberfia nem volt, aki legyőzhette volna. Apró kora óta kitanulta a kardforgatás összes fortélyát, a lovaglást, vívást, a közelharcot, és mire felcseperedett nem akadt olyan harcedzett katona, aki képes lett volna neki bármi új fogást tanítani, mert már mindent megtanult, amit csak lehetett.

Igen ám, de senki emberfia nem volt, aki egy kardhossznyi távolságnál közelebb ment volna a királyfihoz, hiszen senki nem szeretett volna egy gyors és hirtelen mozdulata miatt megszabadulni az életétől. Amúgy békés természetű volt ez a királyfi, de egyet nem tűrt, ha bárkit hazugságon kapott. Ilyenkor a kardhüvelyéből szinte magától kipattant a kardja, és jól móresre tanította az illetőt, bárki is lett légyen az. Búsult az öreg király, bánkódott keservesen, hogy neki ilyen fia van, hívott mindenféle csodadoktorokat és jövendőmondókat, hogy segítsenek, hiszen 57

57

Hazafelé - két zarándoklat között

a királyfi annyira megkeserítette a királyi udvar életét ezzel az ide nem illő viselkedésével, hogy aki csak tehette, messziről elkerülte. A királyfinak ugyanis varázsszeme volt, ezekkel a szemekkel jól belenézett az emberek lelkébe, és nem kellett azoknak egy szót sem szólni, ő máris tudta, hogy igazat gondolnak-e vagy sem. A királyfi sokáig nem értette, hogy ebben meg mi rossz lehet, hiszen el sem tudta képzelni, hogy másként is lehet élni. Mire felnőtt, megértette, hogy bizony lehet, de a maga részéről úgy döntött, hogy nem érdemes. Így hát, ahogy a királyfi egyre többet nézte az emberek lelkét, egyre jobban egyedül maradt, a csodadoktorok meg sehogy sem tudtak segíteni rajta. Addig-addig, míg egy szép napon lóra pattant, felkerekedett és nekivágott a nagyvilágnak. Az útja közben sok csatát megvívott, és egyre erősebb lett. Ahogyan pedig nőtt az ereje, egyre messzebbről megérezte az igazságot és a hazugságot. Vándorlásai során sehol nem lelt sokáig otthonra, mindig hajtotta-űzte valami egyre messzebb és messzebb.

Ahogy egyik nap bandukol a lova mellett – akkor már túl volt az Óperenciás tengeren is – egyszer csak furcsa dologra lesz figyelmes. Az erdő közepében egy mély kutat lát, és a kútból éppen egy hatalmas griff madár emelkedik fel, aki a hátán egy lányt cipel. A lány ruhája csupa kosz és csupa vér a combja, amiből jó darab hiányzik, és látszik, hogy rettenetesen elfáradt. De a szája mosolyog és a szeme ragyog. A királyfi akkor már régóta nem találkozott senkivel, és azt is megszokta, hogy nem megy kardhossznyi távolságon belül, így hát messziről szólítja meg a lányt. Észre sem veszi, hogy csak magában mondja ki a szavakat – hiszen régóta nem beszélt senki teremtett lélekkel -, de a lány mégis válaszol neki. A királyfi nem tudja, hogy mitévő legyen. Szeretné hazavinni a lányt, hogy kicsit lepihenhessen, megmosakodhasson és ehessen, de hát régóta nincs már otthon sehol, így nem tudja őt hova vinni. De itt sem szeretné hagyni az út szélén, hiszen ki tudja mi lenne vele. Meg aztán ez a lány egy érdekes lánynak 58

Hazafelé- két zarándoklat között

tűnik, hiszen nem tudja, hogy nem szabad a királyfihoz kardhossznyi távolságnál közelebb menni, így hát közelebb megy, és hálásan megöleli a királyfit, amiért az inni adott neki. De még ez sem elég, nem csak megöleli a királyfit, hanem válaszol is neki a hangosan ki sem mondott kérdéseire. Sőt, amikor egy kicsit jobban erőre kap, még vitatkozik és vissza is felesel neki. A királyfi ezt nem tudja hova tenni, és ettől annyira megzavarodik, hogy hirtelenjében még azt sem tudja megmondani, hogy a lány igazat beszél-e vagy hazudik. Hogy, hogy nem, mivel az erdő közepében senki más nincs, csak a királyfi és a lány, ezért együtt mendegélnek tovább és lassanként összebarátkoznak. Miközben bandukolnak, elmesélik egymásnak eddigi útjukat. A királyfi mesél a csatákról és a pusztító háborúkról, a lány pedig arról, hogy szállt föl az alvilágból egy griffmadár hátán, miután kiszabadult a hétfejű sárkány fogságából, és hogyan etette a fáradt griffmadarat a saját húsával. A királyfi elmeséli, hogy az ő hazája Látszatországban van, de sosem érezte magát otthon, hiszen számára sosem a látszat volt a legfontosabb, hanem az igazság, így hát útnak indult. A lány pedig elmeséli, hogy ő pedig Félelemországba való, de mivel számára mindig a szeretet volt a legfontosabb, ami nem fér össze a félelemmel, így hát ő is útnak indult, és már hosszú ideje vándorol. A királyfi és a lány sok lényeges dologról beszélgetett: születésről, halálról, és ami közte van, így a kapcsolatokról is például. Egy dologról nem nagyon tudtak beszélni még: hogy az igazság és a szeretet hogyan függnek össze. Az egyik éjjel a királyfi álmot látott, és amikor megvirradt, elmesélte azt a lánynak: - Álmomban találkoztam egy ősz öregemberrel, aki azt mondta nekem: - Édes fiam, úgy élj, hogy tudd, hogy bármikor eljöhet a halál. Soha nem félj kimondani az igazságot, legyél bátor, mert a hazugság pusztít. És az az igazság is, amit soha nem mondunk ki, azért, hogy ne bántsuk meg a másikat. Ez olyan, mint egy lassan ölő méreg, megöli a kapcsolatot. De amikor megmondod a másiknak 59

Hazafelé - két zarándoklat között

az igazat, akkor úgy kell belenézned a szemébe, hogy tudja, hogy abban csak önmagát látja.

A lány felkiáltott: - Nahát, hogy ezt meséled, most jutott eszembe, hogy én is álmodtam! Én egy ősz öregasszonnyal találkoztam, aki azt mondta: - Édes lányom, soha nem félj kimutatni a szereteted. Akkor sem, ha ehhez egy kardhossznyi távolságnál közelebb kell menned. De tudnod kell, hogy ha valakit igazán szeretsz, akkor képes vagy őt bármelyik pillanatban elengedni, hiszen, ha megérintette a szívedet, akkor ugyan útjára engeded, de valójában mindig ott lesz a szíved közepében.

Nézték egymást hosszasan és kicsit értetlenül. A királyfi kezében van hát egy kard, a szívében igazság, a lány kezében pedig ölelés van és a szívében szeretet. És aztán a királyfinak van még varázsszeme, amivel belelát mások lelkébe, a lánynak meg varázshangja van, amin a lelke megszólal. Mit is lehet mindezekkel kezdeni? Ahogy így gondolkodtak, rájuk esteledett, ezért úgy döntöttek, hogy majd folytatják a gondolkodást a napvilágnál, most inkább lefekszenek és kipihenik magukat, hiszen ki tudja, hogy mennyi közös kaland vár még rájuk. Sátrat vertek, a királyfi a varázsnézésével a lányra nézett, a lány pedig a varázshangjával elmondott egy esti mesét, és ahogy a lelkük találkozott, hosszú idő után az erdő közepében, ebben a pici sátorban végre otthon érezték magukat.

Az utazás kezdete Az égen még látszott a hold, de a hajnali nap első sugarai már elkezdték vörösre színezni a látóhatárt. A lány felébredt, kiült a sátor elé és nézte a napfelkeltét.

Amint így nézelődik, egyszer csak megjelenik egy kis manó. A lány illendően köszöntötte.

60

Hazafelé- két zarándoklat között

- Jó reggelt! Én vagyok a Nevenincs lány. Hát téged hogy hívnak és mi szél hozott erre?

- Neked is jó reggelt te Nevenincs lány. Szerencséd, hogy tisztességgel szólítottál! Engem valamikor Hétszünyű Koponyányimonyóknak neveztek, és retteget tőlem mindenki, aki csak élt ezen a teremtett földtekén. De aztán igen mély bugyrokat bejártam, a föld mélyének tüzében elégtem, és azóta Tisztaszívű Manóként járom a világot. Nem lát engem a világon senki olyan, aki halott, még akkor sem, ha jár és beszél, és úgy néz ki, mintha élő ember lenne.

Erre a beszélgetésre a királyfi is előjött, és ő is illendően köszöntötte a manót.

- No, te királyfi, én jól emlékszem terád, de te vajon emlékszel-e rám?

A királyfi keresett, kutatott az emlékezetében, de sehogy nem jutott eszébe, honnan kellene ismernie a manót.

- Nem baj királyfi, most elég annyi, ha én megismerlek téged. Bátorságod és vitézséged messze földön ismert, és én az adósod vagyok. Elvezetlek egy olyan helyre, ahova soha nem akartál menni, de ha azon túlra akarsz haladni, mint ahogyan vágysz rá, akkor ezt nem kerülheted el. Készen állsz-e erre?

A királyfi nem teljesen értette a manó beszédét, meg aztán álmos is volt még egy kicsit, de mivel pillanatnyilag úgysem volt hova mennie, így nem volt sok veszíteni valója. Így hát beleegyezett. Aztán gondolkodóba esett, hogy addig mi lesz a lánnyal?

A manó, mintha csak kitalálta volna, hogy min töprenkedik a királyfi, így szólott hozzá: - Hát kérdezd meg tőle, hogy mit akar.

A királyfi tehát a lányhoz fordult: - Mondd, eljössz-e velem erre a helyre?

A lány nem sokat gondolkodott, csak felelt a szíve közepéből: - Itt nem akarok maradni, mennem úgysincs hova, és mivel nagyon megszerettem 61

Hazafelé - két zarándoklat között

a társaságodat, úgy szeretnélek elkísérni, ha te hanem bánod.

A királyfi megörült ennek, de titkon kicsit meg is ijedt, hiszen eddig magányosan járta a nagyvilágot, de nem mondott semmit, csak bólintott.

A manó ezt mondta nekik: - Arra a helyre csak úgy tudtok eljutni, ha itt hagytok nekem egy-egy olyan tárgyat, ami számotokra fontos. A királyfitól a kardját kérem, tőled lányom, pedig a kagylót formáló gyűrűdet. Megőrzöm számotokra, és ha bajba kerülnétek, ezek a tárgyak megüzenik nekem, hogy utánatok kell mennem.

Hát ez már nem nagyon tetszett a királyfinak, hogy ő a kardja nélkül menjen, de aztán arra gondolt, hogy most olyat tesz, amit eddig még sose, megválik a kardjától. Végül is a karja is elég erős, azzal is tud küzdeni. És küzdeni is fog körömszakadtáig, de hát a végén úgyis meg kell halni. És ha az van megírva, hogy most jön el a vég, hát akkor most jön.

A lány évek óta nem vette le a gyűrűt az ujjáról. Szép gyűrű volt, olyan kardmarkolat forma, a lány úgy érezte, hogy megvédi őt – ez tette értékessé számára igazán ezt az ékszert. Aztán arra gondolt, hogy a karjának volt ideje átvenni a gyűrű erejét, meg aztán különben sem lesz egyedül, és ha netán most kell meghalni, hát legyen, úgyis annyi mindent túlélt már.

Odaadták a manónak a két tárgyat, a manó pedig átnyújtott nekik egy gyönyörű fénylő gömböt.

- Ez lesz a ti kísérőtök ezen a helyen. Ha bajban vagytok, vagy elcsüggedtetek, semmi mást nem kell tennetek, mint jó alaposan ránézni erre a gömbre, és tudni fogjátok mi a dolgotok.

Ezután hármat toppantott, és hőseink megkezdték utazásukat.

Olyan volt, mintha meg sem mozdultak volna, de szélsebesen mozgott körülöttük a táj: száguldottak a fák, a hegyek, a csillagos égbolt és a napfényes ég is, jöttek folyók és tengerek, faluk ás városok. És egyszer csak tudták, hogy megérkeztek.

62

Hazafelé- két zarándoklat között

Egy nagy sötét barlangban voltak. A gömb halványan világított.

Egy kapuőr fogadta őket: - Isten hozott benneteket! Ez itt a születés barlangja. Először a tükörlabirintuson kell végigmennetek, aztán a halottak terme következik a fájdalom tavával, végül eléritek a születés folyóját. Jól vigyázzatok, visszafelé nincs út. Vagy végigmentek mindegyiken, vagy itt ragadtok örökre. Egyelőre azonban nincs más dolgotok, csak egyetek és pihenjetek. A kaland csak ezután veszi kezdetét.

Azzal botjával suhintott egyet, és terülj-terülj asztalkámat varázsolt eléjük.

Mielőtt nyugovóra hajtották volna a fejüket, a királyfi varázsszemével rátekintett a lányra, aki varázshangjával esti mesét mondott.

A tükörlabirintusban Hőseink jókedvűen ébredtek, hisz új kalandok vártak ma rájuk. Picit azért bennük volt a félsz – bár ezt senkinek el nem mondták volna a világért se -, hiszen nem volt náluk sem a kard, sem a gyűrű, így nem maradt más választásuk, mint bízni a manóban, vigyázni egymásra és figyelni a fénylő gömbre.

Arra lettek figyelmesek, hogy egyszer csak elkezdenek ragyogni a barlang falai.

Annyira kápráztató lett ez a hirtelen nagy fényesség, hogy be kellett csukni a szemüket. Hát, amint újra kinyitják, azt látják, hogy mindenfelé körülöttük hatalmas, a padlótól a mennyezetig érő tükrök vannak, és azokban viszontlátják önmaguk rengeteg tükörképét: millió királyfit és millió lányt. Még a lélegzetük is elállt ettől a látványtól! Titkon a királyfi gyönyörködött a lány tükörképeiben, a lány pedig a sok királyfiban, de csak pár perc telt bele és szédülni kezdtek ettől a sokaságtól. Nem tudták mitévők legyenek, de arra emlékeztek, hogy tegnap a kapuőr azt mondta nekik, hogy át kell haladniuk ezen a tükörlabirintuson. És, hogy visszafelé nincs út, ha pedig nem sikerül átmenniük, akkor örökre itt 63

Hazafelé - két zarándoklat között

ragadnak. A tükörlabirintus után majd a halottak terme következik, hát ez sem lehet valami szívmelengető hely - gondolták.

Mit volt mit tenni, más választásuk nem nagyon volt, fel kellett kerekedni. Az ám, de hogyan? Honnan tudják, hogy hol van tükör, és hol szabad az út? És azt honnan tudják, hogy ki a tükörkép és ki a valóságos?

Akkor a lánynak hirtelen egy ötlete támadt.

- Ha szembeállunk egymással és jó szorosan átöleljük egymást, akkor a hátunkat mutatjuk a tükrök felé. Innen tudni fogjuk, hogy akinek az arcát látjuk az az igazi, akinek meg csak a hátát, az a tükörkép.

A királyfi ettől zavarba jött, hiszen nem igazán emlékezett rá, hogy mikor is ölelt meg utoljára valakit ilyen szorosan. De csak ennyit mondott: - Tudod, kicsit zavar, hogy nincs nálam a kardom. De hát így végül is könnyebben meg tudlak ölelni. Így is cselekedtek, megölelték egymást, és maguk közé fogták a fénylő gömböt.

Elég jó utat megtettek már így összekapaszkodva, amikor különös dologra lettek figyelmesek: a tükrök mintha önálló életre kezdtek volna kelni! A lány szólalt meg először: - Én abban a tükörben láttam egy katonát. Nagy marcona alak volt, állig felfegyverkezve, mint, aki csatába indul. Az arca kicsit hasonlított a tiédre.

- Érdekes, én nem vettem észre. De az elmondásod alapján tudom, hogy ismerem, találkoztam már vele korábban jónéhányszor.

A lány rálehelt a tükörre ott, ahol a katona feltűnt, és kedvesen megcirógatta a pajzsát. A katona integetett neki.

- Most látod? – kérdezte a lány.

- Fura, mert érzem, hogy valaki van itt, de nem látom. De nézd csak, amott van egy kislány! Szegény, biztos megütötte magát, mert tiszta kék-zöld plezúr az egész teste. Kicsit talán vérzik is.

64

Hazafelé- két zarándoklat között

A királyfi odament a tükörhöz, ő is rálehelt. Megsimogatta a kislány fejecskéjét, és gyógypuszikat adott a kezére-lábára. A kislány a könnyein keresztül kedvesen a királyfira mosolygott.

- Látod? – kérdezte a királyfi a lányt.

- Nem, én csak a katonát látom. De most látok valaki mást is! Hú, egy varázsló!

Nagy, csúcsos sapkája van, hatalmas szakálla és a két keze között egy szivárványt ringat. Milyen gyönyörű!

A lány ámuldozva közelment hozzá, és az arcán visszatükröződtek a szivárvány színei. A varázsló rámosolygott, és egy gyönyörű apró virágot nyomott a kezébe.

A lány a hajába tűzte.

- Nézd!– mondta a királyfinak. Ezt a varázslótól kaptam.

A királyfi elámult, hogy ő ilyen csoda virágot még nem látott, benne volt abban a szivárvány összes színe. És milyen jól mutatott a lány hajában! De a varázslót továbbra sem látta.

- A mindenségit! – kiáltott fel a királyfi. Egy igazi sellőlány! Hát ez csuda!

Már meg sem kérdezte a lányt, hogy látja-e, biztos volt benne, hogy nem.

Közelment, és gyönyörködött a sellőlány énekében. A sellő egy sosem hallott éneket dúdolt, ami a királyfinak valahonnét mégis ismerős volt. Elringatta őt, képzeletében messze-messze járt, amikor még csak iciri-piciri kiskirályfi volt, és fakardokkal meg falovacskákkal játszott. Arra lett figyelmes, hogy egy könnycsepp van a szemében. Nahát, ez mégsem járja – gondolta -, és ahogy megpróbálta a szeme sarkában elmorzsolni a könnycseppet, a sellőlány ráfújt, és lássatok csodát, az valódi igazgyönggyé változott! Csudaszép gyöngy lett. A királyfi odavitte a lánynak, hogy megmutassa, és amint a lány szivárványszín virága mellé tette, a színek megvilágították az igazgyöngyöt is, amitől az hihetetlen fénnyel kezdett el ragyogni. A lány persze nem látta a sellőt. Egyszerre viszont forróságot érzett: 65

Hazafelé - két zarándoklat között

- Nézd, ott van egy sárkány – kiáltotta a királyfinak.

- Miféle sárkány? Én nem látok semmit.

A lány összeszedte minden bátorságát, és közelebb ment a sárkányhoz. Kiderült, hogy csak egy feje van neki, és nagyon szomorú, mert nem tud tüzet okádni.

A lány megszólította. A sárkány elmondta neki, hogy korábban már mennyi bajt okozott a tűzokádásával, és az a helyzet, hogy élvezte is, hogy akár teljes városokat is el tud tüntetni a föld színéről. És most nagyon szomorú, egyrészt, mert sok települést, utat és hidat felégetett, másrészt, mert most képtelen tüzet csiholni a torkából.

- Mit ér egy sárkány tűz nélkül? – kérdezte bánatosan.

A lány azt mondta neki: - Ha én szomorú vagyok, sírni szoktam. Amikor sírok, utána könnyebb lesz a lelkem. Te is kipróbálhatnád!

De a sárkány sehogy sem tudott sírni.

Közben a királyfi egy másik tükörben meglátott egy boszorkányt. Vasorra volt, és nagy bibircsókja, valami büdös löttyöt kotyvasztott épp és valami versikét mormolt félhangosan mindehhez. A királyfi megszólította: - Adjon Isten jó napot öreganyám! Hallottam, hogy van itt valahol egy sárkány, aki nem tud sírni. Nem tudnál rajta segíteni?

- Jó napot édes fiam! Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál. Amiért ilyen illendő voltál velem, segítek a sárkánynak. Nesze vidd oda neki ezt az italt, igya ki fenékig.

A királyfi odaadta az italt a lánynak, a lány pedig a sárkánynak. A sárkány megitta, és ettől megeredtek a könnyei. Csak sírt, és sírt, már bokáig álltak a sok könnyben. Akkor aztán abbahagyta, és azt mondta: - Köszönöm, hogy segítettetek rajtam. Most már, hogy elsírtam a könnyeimet, újra tudok tüzet okádni, talán fogok is, de ígérem, hogy nem pusztítok ezzel 66

Hazafelé- két zarándoklat között

többet a magam kénye-kedve szerint.

A királyfi és a lány arra lettek figyelmesek, hogy a köztük levő fénylő gömb egyre erősebben világít. Nem tudták ezt mire vélni, de nem sokáig töprenghettek rajta, mert – akár egy jelmezbáli felvonuláson – újabb szereplők tűntek fel a színen.

- Nézd csak! – mutatta a királyfi a lánynak. Őt megismerem, ő Fehérlófia.

Gyerekkoromban mennyit találkoztunk!

- Jé, őt én is látom. És megismerem azt is, akivel együtt szaladnak felénk. Ő nem más, mint Bolond Kata, akinek a történetét kislány koromban újra és újra el kellett mesélni nekem. De jó, hogy láthatom! És most is ott van az ajtó a hátán!

Bolond Kata és Fehérlófia együtt bolondoztak, úgy nevettek, hogy még a könnyük is kicsordult.

Egyszer csak odaértek hőseink elé miközben jó hangosan kacarásztak. Azt sajnos nem hallotta a királyfi és a lány, hogy min nevetnek, valami történet végén lehettek épp, amiből az utolsó fél mondatot még elcsípték: - És akkor azt mondta, hogy vegyél még babot is! Erre újabb nagy nevetés csattant fel.

Majd odafordultak a királyfihoz és a lányhoz: - Örülünk, hogy itt vagytok! Az, hogy itt lehettek, azt jelenti, hogy bárhova el tudtok jutni, ahova csak szeretnétek. Rajtatok áll. Hova igyekeztek?

- Szeretnénk kijutni a tükörlabirintusból, mert a születés folyója felé igyekszünk.

- Hát addig bizony vár még néhány kaland rátok, de ha felkészültetek, akkor itt az idő, hogy tovább induljatok.

- Megmondanátok, hogyan juthatunk ki innen?

- Mi sem egyszerűbb ennél – válaszolta Fehérlófia. Nézzetek erősen a fénylő gömbre. Mit láttok?

- Én látom, ahogy a katona, a varázsló és a sárkány mennek be a gömbbe, a közepe felé – mondta a királyfi. De jó látni őket! A tükrökben nem sikerült.

67

Hazafelé - két zarándoklat között

- Én pedig végre látom a kislányt, a sellőlányt és a boszorkányt, ők is ugyanott gyalogolnak.

- Akkor most csukjátok be a szemeteket – mondta Bolond Kata.

Még a szemük sarkából látták, amint Fehérlófia és Bolond Kata kézen fogva beugranak a fénylő gömbbe, és a díszes kompánia kísérőiül szegődnek.

Mire kinyitották a szemüket, a gömb fénye halvány derengéssé szelídült, a tükrök eltűntek. Kijutottak a labirintusból. Sötét volt és hideg. A halottak termében voltak.

A halottak termében Sötét volt és hideg, de nem volt csönd. Folyamatos morgás és zúgás hallatszott, néha ijesztő sikolyokkal tarkítva. A lány igyekezett bátornak mutatni magát, a királyfi is hasonlóan tett. Érezték egymás félelmét, de a magukéról igyekeztek nem tudomást venni. Ahogy a szemük hozzászokott a sötéthez, és észlelték, hogy a kezükben a gömb továbbra is világít, elkezdtek halvány körvonalakat látni: mintha üres székek lennének mindenfelé. A zajból néha ki tudtak szűrni egy-egy szófoszlányt, rövidebb mondatot: - Menj innen!

- Ne bánts!

- Ez fáj!

- Jaj nekem!

- Megbánod!

- Anya, neee!

- Most nem menekülsz!

Honnan jöhetnek ezek a hangok? Hol lehetnek a gazdáik? Sehol nem láttak senkit. Egyszer csak azt érezték, mintha vízben járnának. De valahogyan 68

Hazafelé- két zarándoklat között

sűrűbb volt mégis ez a valami, mint a víz, és olyan fura, savanykás szagot éreztek. Odavilágítottak a gömbbel. Vér volt. A királyfi erősebben szorította az igazgyöngyöt, mintha a kardja markolatát fogná, a lány pedig a hajából a szíve fölé helyeztek a szivárványszínű virágot, hogy lásson valami szépet is ezen a rettenetes helyen.

Sok-sok üres szék volt. Nem ült rajtuk senki, de közben mindegyik szék egyegy mondatot ismételgetett, ez állt össze morgássá-zúgássá. Mentek a székek mellett, bokáig gázoltak a vérben és közben hallgatták a sokféle mondatot.

Volt, amelyeket fiatal nők mondtak, voltak, amelyeket férfiak, idős emberek, de a legnehezebben kibírhatóak azok voltak, amik gyerekek hangján szóltak, vagy amiket olyan emberek mondtak, akiket valaha ismertek. És hozzá az a sok sírás, sóhajtás, hörgés és sikoly! A lánynak patakzottak a könnyei, folytak végig az arcán, a ruháján, bele a lábuknál hömpölygő vér-zuhatagba. A királyfi az egyik kezével átkarolta a lány vállát, a másikkal pedig a fénylő gömböt fogta.

Egyszer csak azt érezte, hogy nem ő tartja a gömböt, hanem a gömb vezeti őket. Mentek hát amerre a gömb mutatta az utat, üres székek, és fájdalmas hangok végeérhetetlen során át. Hiába próbálták befogni a fülüket, a hangok a lelkükben vetettek visszhangot, onnan szóltak. Néha láttak egy-egy árnyat elsuhanni, ilyenkor összerezzentek, de csak mentek tovább, nézték, ahogyan a gömb pislákol előttük. Rettenetesen elfáradtak, de érezték, hogy nem szabad megállniuk, mert akkor leülnek valamelyik székre, beleragadnak a vértócsába, semmivé rágja őket az enyészet, és csak egy-egy fájdalmas mondat marad belőlük. Mentek hát, hátra sem nézve. Egyszer csak megszólal a lány: - Hallottam egyszer arról, hogy ha énekelünk, akkor nem tudunk félni. Így hát halkan dúdolni kezdett. A gömb mintha erősebben világított volna. Egy idő múlva a királyfi is csatlakozott az énekléshez, bár igazából e nélkül sem érezte, hogy ő félne, hanem sokkal inkább a lányt féltette, hát az ő bátorítására énekelt.

69

Hazafelé - két zarándoklat között

Egy egész emberöltőnyi időnek tűnt, amíg elhaladtak az összes szék mellett.

Először az tűnt fel, hogy csönd lett. Egy tó partján álltak, fáradtan, véresen, összetört szívvel. A tó csendes volt, a felszíne mozdulatlan, és a víz nagyon mélynek látszott. A gömb belegurult a tóba, így hát ők is utána mentek. Először csak a lábukat mártották bele a vízbe, majd egyre beljebb merészkedtek, és közben nézték, ahogyan a gömb a víz tetején úszik és világít nekik. Amint már teljesen benne voltak a vízben, szörnyű érzések kerítették hatalmukba őket: olyan volt, mintha érezték volna az összes eddigi hang tulajdonosának minden érzését. Főleg félelmet, rettegést, iszonyatot, és rengeteg fájdalmat. Egyszer csak a gömbből egy hang szólt hozzájuk: - Ami fáj, az nem ti vagytok, hanem az, amit visszatartotok magatokból.

Engedjétek át teljesen magatokat, hagyjátok, hogy a víz tartson benneteket, és el fog múlni minden. A fájdalom is.

Nehezükre esett a nagy fájdalmak közepette teljesen átadni magukat, de egyszer csak megérezték, hogy semmit nem kell tenniük, mert egy hatalmas erő a hátára veszi őket. Hagyták hát, hadd vigye oda őket, ahova csak akarja. És akkor egyszer csak már nem volt fájdalom, és nem volt, aki fájjon, nem vált külön sértő és sértett, mintha egy ajtó nyílt volna ki – talán Bolond Kata ajtaja?

– derengett fel halványan a kérdés a lányban -, mely egyszerre tárult a létezés újra és újra megszülető pillanata és az örökkévalóság felé.

Csend lett belül is. Nem tudni mennyi idő telt el, mert nem volt idő sem többé.

Arra eszméltek, hogy a túlparton vannak. Kimásztak a vízből, és továbbindultak.

Köd volt. Ebből a ködből egyszeriben előbukkant egy ünneplőbe öltözött társaság. A lány örömmel fedezte fel köztük a dédszüleit és a nagymamáját, a királyfi pedig kedves dajkája arcát pillantotta meg, meg egy udvari bolondot, akire még gyerekkorából emlékezett, és azt a kardforgatót, akitől annak idején élete első leckéit vette.

70

Hazafelé- két zarándoklat között

- Hát ti éltek? – kérdezte a lány.

- Mi az, hogy élet? A Földön lejárt az időnk, addig ott éltünk, azóta pedig itt élünk tovább, a szívetekben – mondta a nagymama és a dajka szinte egyszerre.

- De hogy lehet, hogy azt az a sok halottat, aki kiabált, azokat egyáltalán nem láttuk? – kérdezte a királyfi.

- Ha valaki öntudatlanul zuhan bele a halálba, és nem tudja, hogy van kinek a szívében tovább éljen, akkor annak bizony nincs nyugodalma – válaszolt a kardforgató.

- Bárhol jársz is, követ téged, ha elfutnál nincs esélyed, de amikor lemegy a nap, a sötétben biz lemarad – kapcsolódott be az udvari bolond is a társalgásba.

- Azért jöttünk, hogy elvezessünk benneteket a születés folyójához. De előtte ennetek és pihennetek kell – mondták a dédszülők.

Hőseinket megetették, megitatták, majd egy réges-régi gyerekkori altatódallal álomba ringatták őket. És a lány álmodott…

A lány álma A lány furcsa álmot látott, ami leginkább egy színházi előadás és egy bűvészbemutató keverékére hasonlított. Annál is inkább, mivel az álom egy színpadon kezdődött, ahol egy udvari bolondot világítottak meg a reflektorok.

Az udvari bolond verset szavalt: Varázsló lódarázs Ideszállt, odaszállt, Fullánkja parázsló Varázslót eltalált.

71

Hazafelé - két zarándoklat között

Csiribi csiribá Varázsló nevetett, A darázs fullánkja Azonnal köddé lett.

A pódium közönsége lelkesen tapsolt, az udvari bolond meghajolt, és egy cilinderben eltűnt.

Ezután sárkányok népesítették be a színpadot. Mindenféle sárkányok voltak közöttük, egyfejűek és többfejűek, dühödten tüzet okádók és csendesfélelmetesek, jelmezeket viselők, fejüket épp elveszítők, sőt, még papírsárkányok is voltak. Mórikálták magukat egészen addig, míg egy csúcsos süveges varázsló be nem lépett és varázspálcájával rájuk nem suhintott. Akkor aztán eltűntek.

Belépett egy lány, hátán egy ajtóval.

- De hisz ez Bolond Kata! – gondolta álmában a Nevenincs lány.

- Dorothy vagyok – mutatkozott be a lány a színpadon.

- Dorothy? Akkor hogy kerül a hátára az ajtó? Hisz az Bolond Katáé! Jé, de a lábán tényleg ott van a piros cipellő! Úgy látszik, van, akinek több neve is van, nekem meg egy sem – töprengett tovább álmában a lány.

A varázsló Dorothyhoz fordult: - Isten hozott Világ-varázs produkciónkban! Balázs vagyok, a varázsló, a darázs, a parázs és a varázs jó barátja. Ma este azt kutatjuk, hogy milyen hely is a világ, amiben élünk, és megmutatjuk, hogy nem minden látszik annak, ami valójában.

Készen állsz?

- Nem tudom, hogy mit kell tennem. Sőt, ha egészen őszinte vagyok, azt sem tudom, hogy hogyan kerülök ide, és hogy tulajdonképpen hova is tartottam.

Azt hiszem a forgószél az oka, ami véletlenül iderepített – válaszolta Dorothy.

- Forgószelek léteznek, magam is találkoztam néhánnyal eddigi életem során, de 72

Hazafelé- két zarándoklat között

azt határozottan állíthatom, hogy véletlenek márpedig nincsenek. Én legalábbis eddig egyet sem láttam. Először is vedd le a hátadról az ajtót, és tedd ide a színpad közepére. Mit látsz most? – kérdezte a varázsló.

- Egy fehér ajtót.

- Helyes. Csak annyi a dolgod, hogy tedd a kezed a kilincsre és lépj be. De mielőtt belépnél, próbáld elképzelni, hogy milyen világra is nyílik ez az ajtó. Mi mindannyian látni fogjuk, hogy mi történik veled, amint belépsz.

- Ha lenyomom a kilincset, kinyílik az ajtó? – bizonytalankodott Dorothy.

- Nem kell lenyomnod a kilincsed, csak meg kell fognod, a lábaddal hármat kell toppantanod, és ezt kell mondanod közben: Főnix, sárkány, kormorán, Lélek lép a lajtorján.

De közben ne felejtsd el elképzelni, hogy milyen világba lépsz be. Ez nagyon fontos, mert különben nem történik semmi.

A lány odament az ajtóhoz, a kilincsre tette a kezét, piros topánkás lábával hármat toppantott és közben elismételte a varázsigét: Főnix, sárkány, kormorán, Lélek lép a lajtorján.

Csodák csodája, miközben az ajtó kinyílt egy hang felelt: Ónix, smaragd, borostyán, Ifjúból lesz aggastyán.

Egy sárga téglás út jelent meg, és távolban látszott Smaragdváros. Dorothy azonnal visszafordult, és azt mondta a varázslónak: - Nem akarok ide visszamenni, ezt a helyet már ismerem.

73

Hazafelé - két zarándoklat között

- Akkor legközelebb próbálj bátrabb lenni. Bármilyennek elképzelheted a világot, ahova belépsz.

- Legközelebb?

- Igen, most. Itt az ajtó, újra beléphetsz – mondta a varázsló.

- De hát e mögött az ajtó mögött Smaragdváros van, már láttam – hitetlenkedett Dorothy.

- Nem az ajtó számít, hanem az, hogy te mit gondolsz. Próbáld meg újra.

Dorothy újra odament az ajtóhoz, kezét a kilincsre tette, lábával hármat toppantott és közben ezt mondta: Főnix, sárkány, kormorán, Lélek lép a lajtorján.

Újra egy hang felelt, de most mást mondott: Hova szaladsz kiskomám?

Egyél répát tonnaszám.

Az ajtó kinyílt, Dorothy belépett. Az udvari bolonddal találkozott, aki azt mondta neki: - Isten hozott minálunk! Egyél egy kis répát – nyújtott felé egy termetes sárgarépát a bolond. A nyúlon túl terem, arra vannak az örökké répát termő mezők.

Dorothy elfogadta a répát és rágcsálni kezdte. Finom volt. Nem nagyon tudta, hogy mit mondjon, de a bolond beszélt helyette is.

- Tudod, arrafelé van egy hatalmas palota, de egy óriás lakik benne. Rengeteg répát megeszik. Így mi, többiek, azzal töltjük az időnket, hogy reggeltől estig dolgozunk a földeken, hogy minél több és minél szebb répákkal kedveskedjünk neki. A palotába sajnos nem mehetünk be.

- És mit csinál cserébe az óriás azért, hogy ti ellátjátok répával? – kérdezte Dorothy.

74

Hazafelé- két zarándoklat között

- Hogyhogy mit csinál? – értetlenkedett a bolond. Hát répát eszik, és néha bennünket is megkínál.

Dorothy sehogy nem értette, hogy ez miért jó nekik.

- És miért nem csináltok valami mást? – kérdezte.

- Mi mást? Mi szeretünk répát termeszteni. Ez az egyetlen, amihez értünk, és aminek értelme van. Hidd el, régebben próbálkoztunk káposztával meg krumplival is, de ezek a földek nem arra valók.

- És azon nem gondolkodtatok például, hogy kirándultok? – kérdezte Dorothy.

- Kirándulunk? Akkor ki kapálná meg a répát? – így a bolond.

- Szoktatok táncolni? – kérdezősködött tovább Dorothy.

- Táncolni? Mi értelme annak? Hisz táncolni csak a gyerekek szoktak, de csak addig, amíg meg nem tanulják a répatermesztést. Utána minek táncolnának?

Dorothy elszomorodott. Nem tetszett neki ez a világ. Újból visszafordult.

A varázsló már várta a színpadon: - Ej, Dorothy! Engedd hát el a képzeletedet! Milyen világot szeretnél? Hol éreznéd jól magad? Milyenre vágysz?

- Nem tudom – hajtotta le a fejét csendesen a lány.

- Nem kell tudnod. Csukd be a szemed. Ne gondolkozz! Csak képzeld el!

Dorothy szeme előtt egy szivárvány jelent meg, aztán a Szeretetfürdő. Nem tudta pontosan mi az, de valahonnan mégis ismerősként bukkantak fel ezek a képek. Újból odament az ajtóhoz, rátette a kilincsre a kezét, lábával hármat toppantott és azt mondta: Főnix, sárkány, kormorán, Lélek lép a lajtorján.

A válasz ezúttal ez volt: Csiribiri, csiribiri emberlány, Lelked lépjen lajtorján.

75

Hazafelé - két zarándoklat között

Az ajtó kitárult, Dorothy belépett. Gyönyörű fényt látott, semmi mást. De nem is vágyott semmi mást látni. Ez a fény sugárzó volt, mégsem vakító, meleg és hívogató, mégsem tolakodó. A fény lágyan lüktetett. Bár látszólag nem volt ott senki, furamód mégsem ürességet érzett, hanem teljességet. És bár egy hang sem szólalt meg, csend volt, valahogy mégis teljes volt ez a csend, nem hiányzott belőle semmi. Nem a szemével, nem a fülével érzékelte ezt a világot, hiszen nem volt ott semmi, amit ezekkel láthatott-hallhatott volna, mégis érzékelte. Tudta, hogy a Forrásnál van, a lelke felismerte, hogy hazaérkezett. Tudta, hogy ezen kívül minden más csak látszat és káprázat, hirtelen megértette, hogy a többi világ nem más, mint egy hatalmas bűvész cilinder, amiből bármi elővarázsolható, de csak olyan dolgokat fogunk ezekből a cilinderekből előhúzni, amit képesek vagyunk elképzelni, amiknek a képe a fejünkben van. De ezek a képek nem igazi képek, csak a képzeletünk szüleményei, azt hisszük, hogy teremtői vagyunk a saját szüleményeinknek, pedig csak foglyai vagyunk azoknak. Hogy csak emlékeznünk kéne, de valahogy nem sikerül, még azt is elfelejtettük, hogy elfelejtettünk valamit. Ha van bármi, ami igazi, akkor az itt van, ebben a világban. Felismerte, hogy minden innen indult el, és ide kellene megérkeznie is, és hogy valójában nem létezik elkülönültség, így a születés és a halál is csak illúzió, és az az én is illúzió, aki mindezt elképzeli, hiszen minden itt, ezen a helyen van, ami valójában létezik. Itt és bárhol. Most és mindig. Ez egy szavakon túli világ volt. Most megértette, hogy a nyelv és a tudás két külön dolog, hogy van, amiről nem lehet beszélni, csak megtapasztalni és felismerni lehet.

Pontosan nem tudta mennyi időt töltött ott, de egyszer csak újra a varázsló előtt állt a színpadon.

Hallgattak. A nézőtéren döbbent csend volt. A függöny újra felgördült, és most az udvari bolond állt ott, mögötte a telihold világított. A bolond újra szavalt: 76

Hazafelé- két zarándoklat között

Mint kint, úgy bent, Mint lent, úgy fent, Hang cseng csendre, Fény lesz estre. És a lány felébredt.

A rejtvény – az első próba Hőseink felébredtek. A rég nem látott rokonok és ismerősök már várták őket egy kiadós reggelivel. Ezután elkísérték őket a kikötőbe, búcsút vettek tőlük és jó utat kívántak nekik. A kikötőben egy apró alak fogadta őket: - Jó reggelt, én vagyok a Révkalauz! – köszöntötte a királyfit és a lányt. Nem tudom, hogy mit tudtok a partközeli vizekről, de azok bizony veszélyes vizek, ha valaki nem ismeri jól ezeket, könnyen odaveszhet. Az én dolgom az, hogy segítsek nektek eljutni innen a nyílt vízhez, a Lélekóceánig, ahonnan már egyedül is boldogultok.

Hajóra szálltak. Gyönyörű vitorlás hajó volt ez, szivárványszínű vitorlákkal, tisztára súrolt fedélzettel, vadonatúj kötelekkel felszerelve. A Révkalauz a mellette levő csónakba ült, onnan beszélt tovább hozzájuk.

- Ahhoz, hogy kijussunk innen, a ti ügyességetekre is szükség lesz. Utunk három pontján ugyanis különböző rejtvényeket kell megfejtenetek, próbákat kell kiállnotok. Ha ezeket a feladatokat teljesítitek, csak akkor tudunk továbbmenni.

Figyeljetek, indulunk!

Nézték, ahogyan távolodik a kikötő, figyelték az egyre apróbbá váló nyüzsgő pontokat. Furamód a Révkalauz mintha össze-vissza kacsázott volna előttük, nem egyenesen mentek. A királyfi kérdésére azt a választ kapta, hogy bizony 77

Hazafelé - két zarándoklat között

jól ismeri, hogy hol milyen mély a víz, és azért mennek erre, mert így a legbiztonságosabb. Már látszott az első hullámtörő gát, és hallatszott, amint a víz nagy erővel a köveknek csapódik.

- Itt kell megoldanotok az első feladatot – szólt a révkalauz. Egy sárkány őrzi ezt a kijáratot, és csak akkor engedd tovább, ha megszólítjátok és illendően megkéritek erre. De vigyázzatok! Ha rosszul szóltok hozzá, méregbe gurulhat, és bizony visszazavar benneteket a kikötőbe.

Vakarta a feje búbját a királyfi erősen, most aztán igazán szerette volna, ha itt lenne a kardja, hiszen sárkány ellen az való! A lány így szólt a királyfihoz: - Te már annyiféle sárkányt láttál az életed során, kérlek, mesélj nekem róluk!

- Ó, hát, ahány ember, annyiféle sárkány! Van köztük dühös, van ravasz, van lassú és lomha, van iszonyú erős, van rejtőzködő, van, aki verhetetlen alagút ásásban, kőhajításban, cselszövésben. Mindenfélék vannak, csak jól meg kell figyelni őket, ki kell ismerni a természetüket, mielőtt megküzdesz velük.

- Nem tennéd meg, hogy rágondolsz erre a sárkányra? Hátha akkor jobban fogjuk tudni, hogy ő milyen is.

A királyfi a kezébe vette a fénygömböt, belenézett. Csendben voltak. Egyszer csak megszólalt.

- Ez egy hatalmas, idős sárkány, aki nagyon okos. Az idők kezdete óta itt él, és már nagyon sok emberrel találkozott, jól ismeri az emberi természetet.

Ugyanakkor úgy érzem, hogy mégis nagyon magányos lehet, talán unatkozik. És úgy látom, hogy nevet. Szerintem szeretheti a tréfát. Hogy lehet egy ilyen sárkányt illendően megszólítani?

- Szerintem egy ilyen sárkánynak valami különleges megszólítás dukál – mondta a lány. Mi lenne, ha írnánk neki egy vicces köszöntő verset?

Mivel nem volt jobb ötletük, papír és toll viszont volt náluk, így hát nekifogtak.

Ez a vers született belőle: 78

Hazafelé- két zarándoklat között

Utak Őre, ó Nagy Sárkány!

Hozzád szólunk erre járván: újat neked nem mondhatunk, ésszel nincs tele kobakunk, ám szeretet van szívünkben és bátorság a kezünkben.

Azért jöttünk mi most erre, csak hogy fejest ugorhassunk a vonzó ismeretlenbe.

Azt hallottuk, te mindent tudsz, ha ránk nézel, biztos látod, erre van-e dolgunk most.

Ha a válaszod igen lesz, kérjük, kapudon eressz be. Ígérni csak annyit tudunk, ha sorsunkat majd megértjük, történetét elmeséljük, vicces lesz, na és humoros, unatkozni biztos nem fogsz.

Bort is kapsz hozzá jófajtát, öblögesd kiszáradt gigád.

Amint együtt elmondták a verset, dübörgő kacajra lettek figyelmesek. A sárkány nevetett. Egy kissé meghűlt a vér az ereikben, de igyekeztek ők is vele nevetni.

Egyszer csak egy hangot hallottak: - Jól van, nem bánom, továbbengedlek benneteket, de a borból kóstolót kérek.

Törték erősen hőseink a fejüket, hogy most mi legyen, ám a Révkalauz a segítségükre sietett: 79

Hazafelé - két zarándoklat között

- Tudjátok, egy jó tengerésznél mindig akad egy kis innivaló – azzal elővett egy üveg bort. Ez még a Kincses Szigetről való.

A királyfi fogta, bedobta a vízbe a sárkánynak, aki hangos cuppogások közepette továbbengedte őket. Úgy látszik, tényleg nem valami olcsó lőrére tett szert a Révkalauz azon a szigeten!

További rejtvények nyomában A sárkányt elhagyva a Révkalauz tovább vezette hőseinket a part menti vizeken a nyílt tenger felé. Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy az ég beborul és fenyegető sötét felhők gyülekeznek, a hullámok pedig egyre tarajosabbakká válnak.

- Itt a második próba – szólt a Révkalauz -, meg kell állítanotok a vihart!

- Megállítani a vihart? Hát hogyan lehetséges ez? – kérdezte a lány.

- Minden lehetséges, amit csak képesek vagytok elképzelni. Próbáljátok meg elképzelni, hogy nyugodt a tenger, és derűs az ég!

- Szóval egy újabb rejtvény! – így a lány.

- Tudod mit! – kiáltott fel hirtelen a királyfi. Rajzoljuk le a szép időt.

A lány vállat vont. Végül is mi veszíteni valójuk lehet – gondolta.

Elővették a papírt és a ceruzát, de akkor már olyan sötét volt, hogy az orrukig sem láttak. A királyfi gondolt egyet, elővette a zsebéből a sellőlánytól kapott ragyogó fényű igazgyöngyöt, és ezzel világította meg a papírt.

- Ne felejtsd el, együtt kell elkészítenünk a rajzot – mondta a lánynak. Próbáljuk hagyni, hogy a ceruza vezesse a kezünket.

A lánynak ez kissé nehezére esett, mert félt a közelgő vihartól, és zavarták a villámok is, de aztán igyekezett csak a ceruzára, a papírra és a királyfira figyelni.

Belekezdtek a rajzolásba. Egyre jobban belejöttek, mintha a ceruzák maguktól 80

Hazafelé- két zarándoklat között

tették volna a dolgukat, nekik tényleg csak hagyniuk kellett, hogy vezessék a kezüket. A papíron megjelent egy kobaltkék színű tenger sima vízfelszínnel, egy azúrkék égbolt néhány bárányfelhővel, és egy aranyszínnel világító nap. És lássatok csodát! Ahogy a papíron mindez előbukkant, úgy vált láthatóvá körülöttük is: a tenger tarajos hullámai megnyugodtak, és a lágyan ringatózó vízfelszín kobaltkékre változott, a fenyegető, sötét felhők eltűntek, nem cikáztak már villámok sem, helyükre azúrkék égbolt költözött néhány kedves-kócos bárányfelhővel együtt, és az égen felragyogott az aranyszínű nap. Alig akartak hinni a szemüknek.

- Ezt a próbát is sikeresen megoldottátok – nyugtázta a Révkalauz. Így hát hajóztak tovább.

Egyszer csak egy iciri-piciri szigetecskéhez értek.

- Ez a Senki Szigete – mondta nekik a Révkalauz.

Arra lettek figyelmesek, hogy a Szigeten egy ember fekszik. Kikötöttek, és odamentek hozzá. Az ember nem mutatott életjeleket, minden jel szerint halott volt.

- Mi történhetett? – kérdezte könnyeivel küszködve a lány.

- Nézd csak, itt van mellette egy palack, abban pedig egy üzenet – mondta a királyfi. Kivette a palackból az üzenetet és elolvasta: Nevem Senki. Bajban vagyok. Megküzdöttem egy sárkánnyal, aki csúnyán megsebesített. A seb elfertőződött, segítségre van szükségem. Attól félek, hogy És itt az írás félbemaradt.

- Szörnyű – suttogta a lány. Itt nincs mit tennünk.

- Szerintem ez a harmadik próbátok – mondott ellent a Révkalauz.

- Itt már tényleg nincs mit tennünk – ismételte a királyfi is.

- Nézzétek csak! – így a lány. A ruhámra tűzött szivárványszínű virág, amit a 81

Hazafelé - két zarándoklat között

Tükörlabirintusban a varázslótól kaptam, ragyog. Illetve nem az egész virág, csak a zöld színű szirma.

- Milyen szép smaragdzöld színe van! – öröm csendült a királyfi hangjában.

- Jó, de mit kezdjünk vele? – tanakodott magában a lány. Talán ha megfognám ezt a szirmot – próbálgatta. És nézzétek csak! A szirom a kezében maradt és ott ragyogott tovább, a szirom helyén a virágon pedig újabb zöld szirom bújt elő.

- A mindenit! Én tudom mi ez! – szinte kiabált izgalmában a királyfi. Ez az élesztőfű virága! Gyorsan, dörzsöld be vele a Senki testét.

A lány így tett. És egyszer csak a Senki nagyot nyújtózott és megszólalt: - Hű, micsoda nagyot aludtam! Hát ti kik vagytok?

- Aludtál ám volna az idők végezetéig, ha mi nem jövünk – felelt neki a királyfi.

Az én nevem az Igazság Bajnoka, Látszatországból származom, ott éltem királyfiként a palotában, míg vándorútra nem indultam.

- Én pedig Félelelmországból keltem útra, és akkor még úgy hívtak, hogy Nevenincs lány.

- Én vagyok a Révkalauz, de én már nem sokáig maradok velük.

Ezek után elmesélték neki, hogy mi történt. Beszéltek neki a találkozásukról, a Tükörlabirintusról, a holtak terméről, a rég nem látott és halottnak hitt rokonokról, az álmaikról, kikötőről, a hullámtörőről és a sárkányról, meg a viharról, ami végül mégsem tört ki, valamint arról is, hogy hogyan találták meg őt a szigeten és hogyan élesztették fel.

- El kell mennem a sárkányhoz, muszáj vele beszélnem – mondta a királyfi.

- És mit akarsz neki mondani? – kérdezte a lány.

- Meg akarom hívni ide a szigetre. Biztosan magányos. Ezután ez lehetne a Sárkányos Senki Szigete. Néha vándorútra is indulhatnánk, és bebarangolhatnánk a környéket, aztán meg hazajönnénk, beszélgetnénk, megvitatnánk az élet dolgait, néha vitatkoznánk is kicsit, talán még veszekednénk is – ábrándozott a Senki.

82

Hazafelé- két zarándoklat között

- Közös utunk véget ért – térítette őket vissza a valóságba a Révkalauz. A sziget másik oldalán már a Lélekóceánt láthatjátok. Onnantól magatoknak kell boldogulnotok. Én most visszaindulok, és elviszem magammal a Senkit a sárkányhoz.

Elbúcsúztak egymástól, a lány és a királyfi sok sikert kívántak a Senkinek, és jó tanácsokkal látták el, többek között elmondták neki, hogy a sárkánynak nem is biztos, hogy emberhúsra fáj a foga, hiszen nagyon szereti a jófajta borokat is.

Azután a királyfi és a lány úgy döntöttek, hogy az estét a szigeten töltik, és majd csak napfelkeltekor hajóznak tovább. Tüzet gyújtottak, nézték a csillagokat, a királyfi varázsszemével ismét ránézett a lányra, aki varázshangján újabb meséket mesélt.

Két világ közt Amikor reggel felébredtek, észrevették, hogy egy térkép van a vitorlás hajójuk kormánykerekéhez tűzve.

- Biztos a Révkalauz hagyta itt nekünk – vélekedtek.

Fura ám egy térkép volt ez! Az első lapjára szép, cikornyás betűkkel odavésték, hogy: „Térkép”, és az első lapján egy tenger szerepelt Tudattenger felirattal, ám ha továbblapoztak benne, akkor csak teljesen üres papírlapokat találtak. Nem tudták mire vélni a dolgot. Egyelőre nem sokat törődtek vele, hisz eddig is megvoltak térkép nélkül. Inkább nekiindultak.

Megkerülték a Senki Szigetét, és hamarosan a nyílt vízen találták magukat.

Hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy eközben a térképen a tenger elkezd világítani, és egy fénylő pontként meglátták rajta saját hajójukat is.

- Nahát, ez egy varázstérkép! – kiáltott fel a lány.

Amint így hajóznak a Tudattenger vizén, furcsa dolgokra lettek figyelmesek: régi 83

Hazafelé - két zarándoklat között

emlékek bukkantak fel valahonnét a fejükben. Látták magukat kisgyerekként a szüleikkel, és sok-sok más kép is megjelent az életükből, fontos és már rég feledésbe merült eseményekről egyaránt. Megjelentek előttük régi barátaik, valaha volt sikereik, kudarcaik, fájdalmai, örömeik, várakozásaik és csalódásaik egyaránt. Nézték a képeket és emlékeztek egy valamikor otthonos világra, ami most egyszerre olyan távolinak tűnt. Belefeledkeztek az emlékeikbe, de egyszer csak azt érzékelték, hogy körülöttük valami furcsaság történik, hát hirtelenhamarjában visszazökkentek a jelenbe. Sötétedett. Ezt sehogy nem értették, hiszen nem régen kelt fel a nap, még dél sem volt. Hogy jár itt az idő, mi történt vele?

Közben a térkép második oldalán is megjelent egy rajz egy még nagyobb tengerről, és hozzá a felirat: Lélekóceán. Nahát! Most ennek a szélén világított a hajójukat jelző fénylő kis pont.

Közben teljesen sötét lett, alig láttak az orrukig. Hogy fogják vajon így megtalálni a helyes utat?

Elővették a fénylő gömböt, és nézték a derengését ebben a nagy sötétségben.

Egyszer csak a gömbben Tisztaszívű Manó arcát látták meg.

- Hát te itt vagy? – örült meg a lány.

- Mindig is veletek voltam az utatok során – válaszolt a manó.

- Akkor eddig miért nem láttunk? – kérdezte a királyfi.

- Csak akkor jelenek meg, ha szükség van rám. Most ti hívtatok. Mire van szükségetek?

- Én nem is tudom – bizonytalankodott a lány.

- Akkor csak mondjátok el azt, hogy érzitek magatokat – mondta a manó. Abból biztosan kiderül, hogy valójában mire van szükségetek.

- Én attól félek, hogy ebben a sötétségben nem fogjuk meglátni, hogy merre kell mennünk – árulta el a lány.

84

Hazafelé- két zarándoklat között

- Ez egy olyan hely, ahol nem kell fény ahhoz, hogy lássatok, sem pedig hang ahhoz, hogy halljatok. Ha jól néztek és jól füleltek, akkor mindent pontosan tudni fogtok. Van legbelül, a szívetek tájékán egy hely, amire ha jól figyeltek, akkor az olyan, mint egy iránytű. Ha ráhagyatkoztok, mindig pontosan oda vezet, ahol dolgotok van.

- Az előbb egy sor emléket láttam az életemből. Eddig nem gondoltam rájuk, de most elkezdtek hiányozni, valahogy szomorú lettem ettől – mondta a királyfi.

- Bizony, most két világ határán vagytok. Még eldönthetitek, hogy be akartok-e lépni ide, vagy inkább maradtok ott, ahol vagytok. Ezt együtt kell eldöntenetek, mert ha már idáig együtt jöttetek, akkor külön-külön nem mehettek be, és nem is maradhattok itt, csak együtt. De vissza már nem tudtok menni, erre a kalandotok elején a kapuőr figyelmeztetett benneteket – így a manó.

- Mi történik majd velünk abban a másik világban? – kérdezte a lány.

- Nem tudom nektek megmondani, mert mindenkivel egy kicsit más történik.

Három dolgot azonban biztosan állíthatok. Ha beléptek oda, akkor lehetőségetek lesz arra, hogy itt is és itt is legyetek: az ott ugyanis egyszerre csak nem ott lesz, hanem itt. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy akik ott vannak, nem pedig itt, azokkal nehezen fogtok szót érteni, egyre távolabb kerültök tőlük. Ennek ellenére viszont mégsem lesztek magányosak.

- Mi eredetileg a születés folyójához indultunk – mondta a lány.

- Ahhoz át kell kelnetek a Lélekóceánon.

- Kell? – kérdezte a királyfi.

- Rajtatok áll a választás – válaszolt a manó. És mire kettőt pislanthattak volna, többé már nem látták az arcát a fénylő gömbben. Ahogy érkezett, úgy távozott: egyszerűen köddé vált. A királyfi és a lány pedig tanácstalanul magukra maradtak, és nézték a fénylő gömb derengő fényét ebben a nagy sötétségben.

85

Hazafelé - két zarándoklat között

A tojás A magasból egyszer csak suhogás ütötte meg a fülüket. Továbbra sem láttak el még az orrukig sem, de érezték, hogy közeledik feléjük valami. A királyfi előre nyújtotta a kezét, és egyszer csak épp a tenyere közepére pottyant egy nehéz tárgy. Tapogatták, találgatták, hogy mi lehet az. Ez bizony egy tojás! Vajon mi lehet benne? A tojásból apró kopogások hallatszottak, és azt látták, hogy a tojás héja megrepedezik. De hát hogyan láthatták ezt, ha sötét volt? – merülhet fel a kérdés mindenkiben.

Hát bizony úgy, hogy ahol megrepedezett a tojáshéj, azokon a réseken erős fényt láttak világítani.

A lány váratlanul úgy érezte, hogy meg kell szólalnia: Varázstojás kedves, Ki lakik tebenned?

Világítson fényed, Táruljon fel lényed!

Erre a versikére a tojásból újabb kopácsolások hallatszottak, és a héj még jobban megrepedt. Ezen felbuzdulva a lány újra elmondta a verset. Újabb kopácsolás, újabb repedések. Mígnem a harmadik verselésre a tojás teljesen széttört, és a belsejéből előbukkant egy aprócska lény: egy picurka kis sárkány! Az első dolga az volt, hogy lángot fújt, amivel egyfelől leperzselte magáról a ráragadt tojáshéj darabokat, másfelől pedig egy kicsit világosabb lett. A második az volt, amit tett, hogy a lányra nézett, és annak legnagyobb ámulatára ezt mondta: A cipő a lábamon van, az ajtó a hátamon van, a lelkem szabad, 86

Hazafelé- két zarándoklat között

hipp-hopp ott legyek, ahol akarok.

Ezek után pedig fogta magát és elrepült. Szájtátva néztek utána. Aztán ebből az ámulatból rögtön egy másikba estek, ugyanis felkelt a hold. De ez nem akármilyen hold volt ám! Ilyet csak a Lélekóceán felett látni: hatalmas narancssárga korongként világított a sötét éjszakában, és aranyló fényével hidat rajzolt a víz tükrére, mely átszelte az egész óceánt. Hőseink a látványba belefeledkezve, egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy valami szokatlan történik körülöttük.

Nem tudták megállapítani, hogy a hajó süllyed-e vagy a víz szintje emelkedik, de érezték, hogy a hullámok már a fedélzet deszkáin játszadoznak.

- Most mi lesz? Én nem tudok úszni, de ha tudnék, sem lennék képes egy ekkora óceánt átúszni – mondta a királyfi.

- Valami megoldásnak lennie kell – reménykedett a lány.

A királyfi közben megpróbálta kimerni a vizet a fedélzetről, de sehogy nem járt sikerrel, mert a vízszint egyre csak emelkedett.

- A cipő a lábamon van – motyogta a lány. Megvan, értem! Hallod? Ez a kulcs! A cipő a lámabon van – szólt a királyfihoz.

- Nem számít, hogy van-e a lábadon cipő. Sőt, ha nincs, akkor jobban lehet úszni – válaszolt szinte oda sem figyelve a királyfi, miközben nem adta fel a víz kimeregetésére tett próbálkozásait.

- Hát nem érted? Nem úszni kell, hanem járni. A hold fénye a híd, és ezen kell járnunk, hisz a cipő a lábunkon van.

A királyfi még mindig nem nagyon tudta mire vélni a dolgot, egyszerűen semmi összefüggést nem talált a lány mondandójában, így csak nézte, ahogy a lány próbál erőt venni saját izgatottságán, és kilép a víz tetejére, épp oda, ahol a hold fénye tükröződik. Nem akart hinni a szemének, a lány a víz tetején sétált!

87

Hazafelé - két zarándoklat között

- Gyere már! - nógatta a lány, és közben vidáman ugrándozott a fényhídon, ezzel is mutatva, hogy milyen erős is az, és milyen könnyedén elbírja őt.

A királyfi erőt vett csodálkozásán, és odalépett a lány mellé. És lássatok csodát, ő is ott állt a fényhíd tetején! Egyszeriben felszabadult jókedv lett úrrá rajtuk, és elkezdtek bolondozni meg futkározni ezen a gyönyörű fényhídon. Csak nevettek és futottak, és ahogy visszanéztek, a távolban még látták, ahogy a vitorlás árbócát is ellepi az óceán. És akkor szél kerekedett. A szél finoman megborzolta a víz tetejét, amitől a fényhíd reszketni kezdett, és már nem volt olyan szilárd. Megijedtek. Megálltak.

Aztán a szél felhőket fújt a hold elé, amitől a fényhíd elhalványult. Süllyedni kezdtek. Féltek. A lány megszólalt: - Tudod királyfi, én ugyan most nagyon félek, de azt el kell mondanom, hogy bármi is lesz, én mégis örülök, hogy eljöttem veled erre az útra.

A királyfi a lányra nézett, és bár egyre sötétebb lett, a lány mégis látta, hogy az egyik szeme sír, a másik meg nevet. Egyszer csak azt mondta: - Mindenhol lennie kell ajtónak…

- Nem értem, miről beszélsz – így a lány.

- Most nincs időm elmagyarázni, inkább erre figyelj: mi jut eszedbe arról, hogy az ajtó a hátamon van?

- Hát Bolond Kata, aki a háza bejárati ajtajával kelt útra – mondta a lány.

- Ez az! – kiáltott fel a királyfi. Tudtam, hogy valahol lennie kell ajtónak! Feküdj a hátadra!

A lány nem kérdezett semmit, csak a hátára feküdt, majd a királyfi is így tett.

Semmit nem kellett tenniük, az óceán megtartotta és ringatta őket. Később nem tudták szavakká formálni, amit ott átéltek: az óceán nem csak a hátán hordta, hanem befogadta őket. Érezték az óceánt, és az óceán érezte őket. Érezték egymás érzéseit és gondolatait, és ehhez valóban nem kellettek szavak, mert 88

Hazafelé- két zarándoklat között

szavak nélkül hallottak, fény nélkül láttak, csupán az óceán érintése által átélték azt, hogy nem volt már itt és ott, hanem egyszerre mindenütt voltak, és ez a mindenütt itt volt, az itt pedig mindenhová kiterjedt. Hihetetlenül szabadnak érezték ezt az állapotot, valahonnan ismerős volt, mintha mindig is ezt keresték volna.

- A lelkem szabad – suttogták a hullámok.

A lány nevetett, a királyfi nevetett, és itt minden velük nevetett anélkül, hogy egy hang is elhagyta volna a torkukat. A lány magában rázendített a versikére, és ez – egy hang nélkül – betöltött mindent: A cipő a lábamon van, az ajtó a hátamon van, a lelkem szabad, hipp-hopp ott legyek, ahol akarok.

- A lelkem szabad – súgták vissza a hullámok.

- Hipp-hopp – hallották egyre erőteljesebben. Mint amikor víz ütődik a sziklához. És újra: - Hipp-hopp, ott legyek.

Majd pedig: ott legyek, ahol akarok.

Egyre hangosabban hallották a vízesést, ami felé az óceán sodorta őket. És a vízesés alatt, mélyen lent, feltárult egy széles folyó. Rögtön tudták, hogy ez a Születés folyója, ami rájuk vár.

Egy csöppet sem féltek. Bíztak az óceánban, a vízesésben, a folyóban, abban, hogy épp oda viszik őket, ahova kell. Érezték, ahogy határtalan nyugalom tölti el minden egyes porcikájukat, amint közelednek a zuhatag felé.

89

Hazafelé - két zarándoklat között

Vízesés Hőseink tehát közeledtek a vízesés felé. Bár nem mondta nekik senki, valahonnan mégis pontosan tudták, hogy ez nem más, mint a Felejtés Zuhataga, és csak ezen keresztül vezet út a Születés Folyója felé. Erősen sodorta őket a víz, de ez nem volt számukra kellemetlen vagy fájdalmas, átadták magukat ennek a sodrásnak, nem küzdöttek az árral, egyszerűen csak hagyták, hogy vigye őket, ahova akarja. A víz széles sugárban, erősen dögönyözte a hátukat, a mellkasukat és a fejüket, az áramlásban hol alábucskáztak, hol a víz fölé került a fejük. Amikor épp ellepte őket a víz, akkor barátkoztak ezzel az ismeretlen, víz alatti világgal, amikor pedig a víz felett voltak, akkor jó nagy levegőt vettek. Nem volt már sehol Látszatország, sem Félelemország, és eltűnt, kiürült belőlük ebben a zuhatagban minden, ami soha nem volt igazán fontos, csak hogy maradjon hely a valóban fontos dolgok számára. Nem látták pontosan, hogy hol van a másik, de érezték, hogy a közelben, és tudták, hogy minden vízesés véget ér egyszer. Ez is véget ért. Azt hitték, hogy a Születés Folyójában kötnek ki, de nem voltak ott. Még nem. Nem értették hogy történt, de egyszer csak szilárd talajt éreztek a lábuk alatt. Zöld volt minden, sütött a nap, és mindketten egy hatalmas, Égigérő Fa tövében álltak. És lássatok csudát! Ez a hatalmas fa egy hatalmas hegy tetején állott, a hegynek az volt a neve, hogy a Szemlélődés Hegye. Hogy ahonnan tudták ezt? Talán a szél súghatta a fülükbe? Leültek a fa tövébe, és csak néztéknézték a tájat. Virágillattal meg madárdallal volt tele a levegő, és az arcukat lágyan cirógatta a szellő. Egyszer csak azt hallották, hogy a szél a fülükbe susog: - Nézzétek, itt van az Emlékezés Forrása, igyatok belőle!

Meglátták a csobogó forrást, és ittak a hűs, friss vízből. Sosem éreztek még hasonló ízt, mégis tudták, hogy mindig is ez volt az, ami után vágyakoztak. Nem hiányzott belőle semmi, ez volt a teljesség maga. Újra hallották a szél hangját: 90

Hazafelé- két zarándoklat között

- Én a Változás Szele vagyok. Gyertek velem, ne féljetek! És a szél egyszerre felkapta őket, röpítette egyre magasabbra a lányt és a királyfit, mígnem egészen aprócskának látták maguk alatt a tájat, még a hegyet is. Látták az Égigérő Fa hatalmas koronáját, amint tartja az égboltot, és arra lettek figyelmesek, hogy körülöttük minden szín vibrál meg énekel. A sárgák nevetős-csilingelősen, a pirosak izgatottan és vágyakozón, a kékek bársonyosan és kedvesen. Voltak még ott napsugaras hangú narancsok, megnyugtató zöldek, sejtelmesen suttogó lilák és angyalhangú fehérek is. Ámultak-bámultak, belefeledkeztek ebbe a szín- és hangkavalkádba, a szájukban érezték a Forrás vizének ízét, a bőrükön meg a szél simogatását. Jól érezték itt magukat. Ám a szél újra megszólalt: - Indulnunk kell tovább, hisz dolgotok van. Vigyétek magatokkal ezeket mind az utatokon, emlékezzetek mindenre!

Lágyan felkapta őket, majd pedig letette mindkettőjüket a földre. Egy barlang bejárata előtt álltak, ami előtt, épp a bejárat közepén egy hatalmas tűz lobogott.

- A barlangból indul a Születés Folyója – szólt a szél. De ahhoz, hogy bejussatok a barlangba, táplálnotok kell a Szeretet Tüzét. Ha szeretettel gondoltok arra, akitől az életeteket kaptátok, és szeretettel gondoltok arra, akik most vagytok, és arra is, akivé válnotok kell, akkor a tűz nem perzsel meg benneteket, hanem utat enged a barlangba.

- Nem lehet, hogy másra gondoljunk szeretettel? – kérdezte a lány.

- Kire? – így a szél.

- Hát mondjuk egymásra.

- Nem lehet – mondta a szél. Csak akkor tudtok egymás felé szeretettel fordulni, ha előbb mindazt megtettétek, amit mondtam.

A királyfi csendben maradt. Egyszerűnek tűnt mindaz, amit a szél mondott, de mégsem volt az.

91

Hazafelé - két zarándoklat között

- Miért lehet szeretni engem? – kérdezte a lány. Te például miért szeretsz velem lenni? – nézett a királyfira?

- Hát mert fontos számodra az őszinteség, kutatod az igazságot és van benned szeretet – vágta rá a királyfi.

- Én pedig szeretem, hogy mindig látni akarod azt, ami van, és e mögött igazi odafigyelés és melegség van benned. Ja, meg szeretem a humorodat is – így a lány.

Becsukták a szemüket. Igyekeztek elképzelni, hogy ki az, akitől az életet kapták, kik ők maguk, és milyen az az önmaguk, akibe bele kellene nőjenek. Igyekeztek mindezt csendben és szeretettel tenni. Megfogták egymás kezét, és átsétáltak a tűzön. Bár a lángok melegek voltak, de nem égették meg őket.

Bent voltak a barlangban.

- Ma este mesélj te – kérte a lány a királyfit.

- Jól van, nem bánom. És a királyfi egy történetbe kezdett egy házról, egy sárkányról és a senkiről.

A barlangban Amikor felébredtek a barlangban, látták, amint a barlang száján át bevilágítanak a csillagok. Aztán arra lettek figyelmesek, hogy bent is világít valami, ez pedig nem volt más, mint a fénylő gömb mellettük. A gömbből pedig egy galambősz öregember és egy öregasszony nézett rájuk, éppen azok, akiket útjuk kezdetén álmukban láttak! Örömmel üdvözölték őket.

- Hát bizony, hosszú utat tettetek meg, sok kalandban volt részetek – köszöntötte őket az öregember. Örömmel látom fiam, hogy mindvégig az igazságot kutattad, és amikor rátaláltál, bátran szembenéztél vele.

A királyfi kicsit elpirult, nem tudta, hogyan kell fogadni a dicséretet.

92

Hazafelé- két zarándoklat között

- Te pedig lányom, látom, megértetted, hogy igazán szeretni csak szabadon lehet – mondta az öregasszony, és választ sem várva, folytatta: - Ám utatok még nem ért véget. Ezen a szakaszon mi kísérünk benneteket.

- Mikor érünk már a Születés Folyójához? – kíváncsiskodott a lány.

- Csak nyugalom, a folyó nem fut el előletek. Innen indul a barlangból. De előbb van még egy kis dolgunk. Gyertek most velünk!

Egy hatalmas terembe értek. A terem falát gyönyörű festmények díszítették, hatalmas kör alakú, színes mandaláknak látszottak, amik forogtak. Volt olyan, amelyik szédítő sebességgel, volt, amelyik lassabban, olyan is, ami lüktetett, és olyan is, ami mozdulatlannak tűnt. Ahogy jobban megfigyelték őket, a különböző mozgások alatt a festmények különböző részei váltak láthatóvá, elevenekké, némelyik területen szinte világítottak a színek. Egyszer csak megálltak egy üres falfelületnél.

- Te jössz, fiam! Csukd be a szemed. A sorsod benne van minden szívdobbanásodban, minden lélegzetedben, minden lépésedben. Nem kell mást tenned, mint belülre figyelned, és amikor minden elcsendesedett benned, akkor egy hatalmasat fújni a falra.

- Mi pedig menjünk addig kicsit odébb – vezette egy másik üres falfelület elé a lányt az öregasszony. Neked is ugyanezt kell tenned. Csukd be a szemed, le is ülhetsz, ha úgy kényelmesebb.

Jó pár perc csendben telt, és egyszer csak azt lehetett hallani, hogy a lány és a királyfi mindketten hatalmasat fújnak. Ahogy kinyitják a szemüket, azt látják, hogy az előttük levő falon is lett egy-egy gyönyörű színes festmény.

- Ezt mind a lelketek készítette számotokra, hasonló ahhoz, mint amikor a nedves talpatokkal nyomot hagytok a homokban – magyarázta az öregember.

Nézik, csodálkoznak, gyönyörködnek, barátkoznak a színekkel, a formákkal.

Először a sajátjukba merülnek bele, aztán pedig megnézik egymás ábráját is, 93

Hazafelé - két zarándoklat között

próbálják felfedezni a hasonlóságokat és a különbségeket. Ez jó játéknak tűnik számukra, sokáig nem unják el. A fiú festménye például egyenletesen forog, míg a lányé hol felgyorsít, hol pedig lelassul. A lány rajzán sok a narancs, a zöld és a kék, a királyfién inkább sárga van és lila, de a zöldjei és kékei nagyon hasonlóak a lányéhoz. Még sokáig nézegették volna a festményeket, de az öregasszony emlékeztette őket, hogy tovább kell indulniuk.

A következő terembe érve két nyakláncot vesznek észre.

- Nahát, ezek úgy néznek ki, mint valami kis ördöglakatok! Ki kell nyitnunk?

– kérdezte a királyfi.

- Nem, itt nem várnak rátok próbák. Ezek a ti nyakláncaitok. Ajándékba kapjátok, azért, hogy emlékezzetek rá, hogy minden helyzetben, ami rátok vár majd, van valami, ami a sajátotok, és ez nem más, mint a szabad akaratotok.

Bár a sorsotok lenyomatát ott hagytátok a falon a festményeiteken, de a szabad akaratotokkal bármikor alakíthattok később is rajtuk.

- És mi lesz, ha elrontjuk? – kérdezte a lány.

- Ez bizony előfordulhat. De akkor addig próbálhatjátok újra és újra, ameddig csak akarjátok – így az öregember.

- És tudnotok kell, hogy ha már nagyon elfáradtatok a sok próbálkozásban, akkor hozzánk bármikor fordulhattok. Csak elő kell vennetek az igazgyöngyöt és a szivárványszínű virágot miközben ránk gondoltok, és mi ott leszünk, ha szükségetek van ránk – fűzte hozzá az öregasszony.

Közben odaértek a folyóhoz, ami ezen a szakaszon inkább egy kis patakhoz hasonlított.

- Hova visz ez a folyó? – kérdezte a királyfi.

- Már sok történetet hallottunk róla, de ezt az utat mi nem ismerjük, mert mi nem a folyón közlekedünk – mondta titokzatosan az öregember.

A lány valamiért elszomorodott.

94

Hazafelé- két zarándoklat között

- Ne aggódjatok, fogjátok még látni egymást – az öregasszony mintha a lány gondolataiban olvasott volna. Hiszen tudod: sose ne felejts el szabadon szeretni.

Na, indulás! – adta meg a jelet. És a patak áramló folyóvá duzzadt, ami körbefogta a testüket, és csak vittevitte őket. Amíg a testük utazott, a lelkük is ugyanezt tette: megjelent előttük a tükörlabirintus, a halottak terme, a rokonok és a kikötő, a Révkalauz, a sárkány, a vihar, a Senki Szigete. Látták a Tudattengert és a Lélekóceánt a gyönyörű teliholddal, a tojást, a Felejtés Zuhatagát, az Emlékezés Forrását, a Változás Szelét, az éneklő színeket az Égigérő Fa tetején, a Szeretet Tüzét, és minden kalandot újra átéltek.

Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy kijutottak a barlangból és felettük világítottak a csillagok. Majd lassan elhalványodott a fényük és bíborszínűre váltott a horizont, megjelent a nap teteje a látóhatáron, aztán pedig felbukkant a vörös színű, fénylő, meleget sugárzó teljes korong is.

A folyó még mindig sebesen sodorta őket, a közeli parton látták a fákat és a zöld, virágzó tájat. Végül a színkavalkádból egyszerre egy szivárvány kapu formálódott. Átjutottak a kapun. Megérkeztek.

A völgyben Hogy hova érkeztek meg hőseink?

A szivárvány kapu alatt egy szép, zöld, virágzó völgybe jutottak. Körülnéztek.

Szikrázóan sütött a nap, a távolban hegyek magasodtak, és egy közeli hegy tetején megpillantották az Égigérő Fát. Mintha egyszerre lett volna ismerős és ismeretlen a táj. A náluk levő fénylő gömb felragyogott. Először az ősz öregember és az ősz öregasszony köszöntötték őket mosolyogva, majd pedig 95

Hazafelé - két zarándoklat között

Tisztaszívű Manó arca tűnt elő a gömbből. És lássatok csudát! A manó kilépett a gömbből és most teljes életnagyságában ott állt előttük!

- Ez itt a Csodák Völgye, ahol előttetek már számtalan lány és fiú járt. Üdvözöllek benneteket utatokon!

- Utunkon? Én azt hittem, hogy megérkeztünk – szólt a Lány.

- Bizony, megérkeztetek. De a megérkezés nem azt jelenti, hogy most már örökre csak ücsörögnötök kellene. De kezdjük az elején – mosolygott a Manó.

Hogy vagytok?

- Hát, nem bánom, hogy útnak indultam – így a Fiú. Bár igazad volt, tényleg voltak olyan helyek, ahova soha nem vágytam eljutni, de azokon túlra pedig mindig el szerettem volna menni. Tele vagyok élményekkel és tapasztalásokkal, amik most még jócskán kavarognak bennem.

- Én pedig örülök, hogy elkísértem, hogy részese lehettem ennek az útnak – szólt a Lány. Voltak számomra ismerős tájak, de más volt ez így, hogy ketten voltunk.

- Most bele kell néznetek a gömbbe, és el kell mondanotok, hogy mit láttatok.

De vigyázzatok, nem lesz könnyű, a csodákig sokszor nehéz út vezet!

A Fiú és a Lány hát elkezdték nézni a gömböt. Nézték, nézték, közben időnként elsápadtak, időnként kipirultak, néha szaporábban szedték a levegőt, néha pedig mintha lélegezni is elfelejtettek volna.

Először a Fiú szólalt meg: - Én először egy tűzhányót láttam, amint éppen kitörni készül. Folyik a forró láva, a kráter pedig öklendezi a tüzet, a földmozgás zaja fülsüketítő. Aztán csend lesz. A láva megszilárdul. Turisták jönnek, időnként megpihennek a lávaköveken, aztán továbbmennek. Majd egyszer csak a tűzhányó egy sárkánnyá változik, arrébb pedig, a megkövesedett lávából egy alak körvonalai bontakoznak ki.

Csak ül. Fázik és szomorú. Azt mondja, hogy Senkinek hívják. Nézi a sárkányt, 96

Hazafelé- két zarándoklat között

de nem áll szóba vele. A sárkány berendezkedik a hegy barlangjában, de ő is egyedül van. Aztán a Senki álmodik, és álmában sírni kezd, patakzanak a könnyei. Felébred, és csak sír tovább. Erre a Sárkány előjön a barlangból és énekel neki. A könnyek gyöngyökké válnak, gurulnak-gurulnak, tele van velük minden, szikrázva verik vissza a napfényt.

- Én pedig először egy gyönyörű virágot láttam. Jó illata volt, szinte csalogatott. És akkor jött egy hatalmas darázs, rászállt a virágra, a virág pedig egyszerűn felfalta. Egy húsevő virág volt! Utána a virág sárkánnyá változott, de olyan volt mintha jelmezbálba készülne, és ember-jelmezt akarna magára ölteni.

Eltüntetett mindent, amitől sárkánynak látszódhatott volna, de nem csak kívül, hanem a viselkedésében is eltüntetett minden nyomot. A végén tényleg úgy nézett ki, mintha ember lenne. A barlangból egy ember jött elő és köszöntötte a sárkányt, akin már nem látszott, hogy sárkány. Összebarátkoztak. Az ember mesélt a sárkánynak. Ahogy mondta egymás után a meséket, úgy ragyogott fel az égen a szivárvány, aminek éppen az egyik vége alatt egy csodaszép, hétszínű virág bújt elő a földből. Csudajó volt az illata is. Ez már nem húsevő virág volt.

- Most pedig vegyétek elő az ajándékokat, amiket a Tükörlabirintusban kaptatok!

– szólt a Manó.

- Nahát! – kiáltott fel a Lány. A szivárványos virág, amit a varázsló nyomott a kezembe, éppen olyan, mint amit a gömbben láttam az előbb a történet végén!

- Itt az igazgyöngy, amit a sellőtől kaptam – mutatta a Fiú. Tényleg olyan, mint amilyenné a Senki könnyei váltak az imént gömbben!

- Akkor hát mindenetek megvan, ami kell – mosolygott a Manó. Bár mintha valami mégis hiányozna – huncutkodott tovább. És azzal előkapott egy kardot és egy gyűrűt. Emlékeztek ezekre?

- Nahát! – kiáltottak fel egyszerre.

97

Hazafelé - két zarándoklat között

- Visszaadom nektek, ott fent a Hála Hegyén, az Égigérő Fa tövében. Gyertek velem!

Felkapaszkodtak hát a hegyre mindannyian. Ott álltak a hatalmas fa mellett egy kis tisztáson.

- Ezt a helyet az Elengedés Tisztásának hívják – magyarázta nekik a Manó. Most visszaadom a kardot és a gyűrűt és hamarosan búcsút veszek tőletek, mint ahogyan nektek is búcsút kell vennetek egy időre egymástól.

- De hát miért? – kérdezte a Lány.

- Ne félj, a búcsú nem örökre szól – mondta a Manó. Most érkeztetek ebbe a világba, el kell hát kicsit mennetek, hogy kiderüljön számotokra, hogy hol vagytok otthon itt. Amikor ezt tudjátok, akkor csak szólítanotok kell egymást, és bármikor újra találkozhattok. Most pedig magatokra hagylak benneteket. Isten veletek!

Amint ezt mondta, visszaugrott a gömbbe, ami ragyogóvá vált és szélsebesen forogni kezdett, majd pedig elrepült a Manóval együtt. Mire a Fiú és a Lány köszönetet mondtak neki, már sehol sem volt.

Csak a kard és a gyűrű hevert a földön.

- Hát akkor – mondta a Fiú – én ezt a kardot most ennek a fának a törzsébe szúrom.

- Én pedig – mondta a Lány – a gyűrűmet teszem mellé. Ide érkeztünk, innen indulunk.

- És ide bármikor visszajöhetünk – így a Fiú.

98

98

Hazafelé- két zarándoklat között

- És ha akarunk, találkozhatunk is, ha szólítjuk majd egymást – folytatta a Lány.

Megölelték, megcsókolták egymást, mosolyogva, könnyű szívvel és derűs lélekkel köszöntek el egymástól: Hipp-hopp, meséink szárnyán repülünk, ott legyünk, ahol épp most kell lennünk, ami elmúlt, mind itt van a mában, ami majd lesz, az a mostban látszik, a létezésben minden összeér.

99

Második zarándoklat Assisi Szent Ferenc zarándokút, Olaszország, 2015. június

100

Sárkányszelídítő Janka kalandjai Miért indul valaki zarándokútra?

Talán egyszerűen csak megtapasztalni azt, hogy a világban rend van. Hogy a nap felkel és lenyugszik, esik az eső, süt a nap, fúj a szél vagy épp semmi sem rezdül. Hogy ez jól van így. A bonyodalmak pedig onnan kezdődnek, hogy jövünk mi: „az ember”, és úgy gondoljuk, hogy rendet teszünk. Ettől persze ez az alapvető rend felborul, és sehogy nem következik be az a vágyott, általunk teremteni szándékozott rend sem.

101

Második zarándoklat

De milyen is ez az alapvető rend? Honnan ered? És honnan jövünk, hova tartunk mi, emberek, látszólag független lények? Ha van olyan, mi az, ami mégis összeköt? Honnan jönnek az álmok, a zenék, a versek, a mesék? Hol van ezeknek a forrása? Miközben gyalogolunk, mintha ehhez a forráshoz, a bennünk élő álmodóhoz-mesélőhöz is közelebb jutnánk.

Amikor gyerekek voltunk, akkor még természetes bejárásunk volt erre a helyre, csak menetközben, a felnőtté levésünk közben, ezt valahogy elveszítettük. Pedig ez a kapcsolat éltető, de hogy újra hozzáférjünk, valahogy meg kell keresnünk azt a lelkiállapotot, amiben ez egyáltalán lehetővé válhat.

Vajon mi az, ami végül megmarad? Melyik mozdulat, kép, érintés, szó? És mi az, amire nem fogunk emlékezni, ami olyan, mintha nem is lett volna? Vagy valamilyen módon minden lenyomatot hagy bennünk? *** Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki sárkányszelídítéssel foglalkozott. Ugyan csak egyetlen sárkánya volt neki, de azt már hosszú évek óta szelídítgette. Annyira kezes volt, hogy olyan volt, mint egy háziállat, inkább kutyára hasonlított, mint sárkányra. És annyira hűséges volt, hogy árnyékként követte a lányt, az bárhová is ment. Igen ám, de a Sárkányt meg egy Tündérboszorka követte árnyékként. Így hát hárman voltak: Janka, a Sárkány és a Tündérboszorka. A lány sokáig nem tudott a Tündérboszorka létezéséről, de Varázs-Darázs elárulta neki. Hogy ki is ez a Varázs-Darázs? Ez egy olyan repülőzümmögő bogárféle, ami leginkább a darázsra hasonlít. És hogy miért hívják Varázsnak? Azért, mert a tündéreket követi, bár ő boszorkáknak nevezi őket.

De ez igazából egykutya. Vagyis inkább macska. Ugyanis mint az köztudott, a 102

Második zarándoklat

boszorkányok a macskafélék családjába tartoznak. Többnyire hét életük van, ha pedig kihajítják őket, akkor vagy ügyesen repülnek, vagy pedig talpra esnek, és villogó zöld szem helyett smaragdkövet hordanak a nyakukban.

De hogy szavamat ne feledjem, elindult hát vándorútra a lány, nyomában a szelíd Sárkánnyal, a láthatatlan Tündérboszorkával és a zümmögő Varázs-Darázzsal.

Ment-mendegélt a díszes társaság hegyen-völgyön keresztül, és amerre csak jártak, mindenki csak a lányt látta: az árnyékként osonó Sárkány senkinek nem tűnt fel, a Tündérboszorka láthatatlan volt, darazsak meg mindenhol vannak – persze nem Varázs-Darazsak, de az elsőre nem látszik.

A lány már többször is volt vándorúton, most mégis jobban izgult. A szokásos kérdések mellett - hogy nem téved-e el, lesz-e mit ennie, és lesz-e, aki éjszakára befogadja – ezen az úton az is foglalkoztatta, hogy vajon ezzel a láthatatlan kompániával hogy fog boldogulni. Ő vajon fogja-e látni őket? Hogy fog velük beszélni? Esetleg csináljon úgy, mintha nem is lennének ott?

Egyszer volt egy lányka, nem volt neki háza, vándorolt az árva, vele ment sárkánya.

Tündér társa láthatatlan, vezette őt lankadatlan, pirkadatról alkonyatra, új utakon napról-napra.

Nyomukban darázs volt, ki néha varázsolt, de inkább zümmögött, és sokat hümmögött.

103

Második zarándoklat

Így mentek hát együtt négyen, mégis külön, békességben: lányka, sárkány, tündér, darázs – nézd a díszes kompániát!

Janka gyalogolt az erdőben, végül rákanyarodott egy szélesebb útra. Már messziről észrevette a macskát az út közepén. A macska azonban nem mozdult egy tapodtat sem, csak meredten bámulta Jankát.

- Megdobom egy kővel – jelentette ki a Sárkány.

- De hát ez csak egy macska! – mondta Janka.

- Ettől a macskától föláll a hátamon a szőr. Már ha lenne egyáltalán szőröm – felelt a Sárkány.

- Hagyjátok! Ez egy elvarázsolt macska. Valójában boszorkány. Elmondta nekem, hogy dolga van itt, neked pedig Janka, jó utat kíván – szólat meg a Tündérboszorka. Így hát Janka biccentett a macska felé, aki továbbra sem mozdult. Janka továbbment. Mikor elfáradt, leült, elővette az elemózsiáját és falatozni kezdett.

Rögtön feltűnt egy kékszárnyú bogár és így szólt a lányhoz: - Kérlek, adj egy kicsit ennem, nagyon éhes vagyok!

Janka szórt hát neki egy kis morzsát, mire a bogár felbátorodott, és hívta a családját is.

- Köszönöm Janka, jótett helyébe jót várj!

Miután Janka jól lakott, csak ült ott tovább és gyönyörködött a tájban. Ilyenkor mindig odamerészkedett Varázs-Darázs is, most is ez történt. Janka üdvözölte: - De jó, hogy itt vagy! Ma még nem is láttalak.

Darázs alig láthatóan biccentett a fejével, leírt egy kört Janka körül, majd amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt.

104

Második zarándoklat

- Bárcsak kicsit beszédesebb kedvében lenne! – gondolta Janka.

Aztán meg az jutott eszébe, hogy azért az milyen kedves, hogy bizonyára a sok egyéb teendője mellett Varázs-Darázs idejött, hogy üdvözölje, sőt, elkíséri őt a vándorútján.

A lány egy kicsit elfáradt a sok gyaloglásban, így lefeküdt a fűbe és elszunnyadt.

Egyszer csak arra ébredt, hogy gyanúsan nagy a csönd. Az idő lehűlt, a levegő nem rezdül és az egész égbolt szürkésfehérré változott. Hol lehetnek vajon a többiek? – töprengett. Majd meghallotta, hogy közelednek.

- Sietned kell – így a Tündérboszorka -, vihar közeledik és át kell kelned a hegyen.

Szinte még be sem fejezte a mondatot, nagy, kövér cseppek kezdtek hullani.

- Ne félj Janka, én figyelem és mutatom az utat.

A lány magára húzta esőköpenyét, felvette a hátizsákot és elindult. Kicsit ugyan félt, mert bár nappal volt, mégis olyan sötét volt, mintha este lenne. A Sárkány így szólt: - Nincs most idő erre, Janka, félni akkor is ráérsz, ha odaértünk. Na, add ide szépen a kezed, így ni, húzlak egy kicsit. A hátizsákodra ne legyen gondod, azt én cipelem. Így mentek hát. A Tündérboszorka mutatta az utat Jankának, a Sárkány segített neki a cipekedésben és erőt adott a gyalogláshoz. És hogy hol volt közben Varázs-Darázs? Tudjátok, a darazsak nem szeretik az esőt, ilyenkor biztos helyre kell menniük, hiszen vizesen nem tudnak repülni. Ám ennek a darázsnak – nem hiába volt Varázs-Darázs – volt egy nagyon különleges tulajdonsága: képes volt megváltoztatni az időt! Nem, nem az időjárást, hanem az időt, illetve azt, ahogyan az időt érezzük. Most például azt csinálta, hogy azt a 2-3 órát, ami még az útból Jankának hátra volt, hogy megtalálja a hágót, átkeljen a hegyen, és beérjen a faluba, úgy változtatta meg, hogy a lány csak alig fél órának érezze. Így 105

Második zarándoklat

hát volt Jankának vezetője, volt, aki erőt adott neki, és volt, aki pedig kitartást. Így gyalogolt a lány sok kilométert, és így értek be a faluba pár óra múltán.

Vagy lehet, hogy csak fél óra volt?

Jankát ezen a napon nem kellett elringatni, aludt egyhuzamban estétől reggelig.

Másnap nagy nap várt rá! Útja keresztül vezetett ugyanis a Süveghegyen. Azért nevezték így ezt a hegyet, mert aki megmászta, az előtt illik megemelnünk a süvegünket. Csak közben persze vigyáznunk kell, nehogy a süvegünk megemelésével elveszítsük a fejünket.

Janka kicsit izgult. A biztonság kedvéért jól megreggelizett, hátha akkor több ereje lesz a mászáshoz. És persze jó idő után fohászkodott, mert azt már megtapasztalta, hogy milyen is a hegyek között elázni.

Talán a reggeli segített, talán a fohászkodás, az azonban biztos, hogy bár alaposan kerülgették a felhők a Süveghegyet, eső mégsem esett belőlük. Janka csak ment, mendegélt, kaptatott egyre csak felfelé, közben élvezte a fenyők illatát. Útja közben egy teremtett lélekkel sem találkozott, egészen a hegy csúcsáig. Amikor elérte a hegy tetejét, és éppen az eléje táruló látványban gyönyörködött – a szél ugyanis volt olyan kedves és szétfújta neki a felhőket, hogy kiláthasson közöttük, sőt, még a nap is előbukkant -, egyszer csak három hangos legény bukkant elő az erdőből. Pont olyanok voltak, mint három civakodó ördögfióka. Annyira meglepődtek azon, hogy Jankát fent találják a hegy tetején, ráadásul egyedül – mert hát ők nem láthatták sem a Sárkányt, sem a Tündérboszorkát, darazsat meg már láttak eleget életükben, persze nem ilyet, de ők azt nem tudhatták -, szóval annyira meglepődtek, hogy még a szavuk is elállt. Szépen, illedelmesen köszöntek Jankának, megnézték a tájat, aztán haladtak tovább az ellenkező irányba.

Lefelé menet nagy örömében Janka szóba elegyedett a Tündérboszorkával.

106

Második zarándoklat

- Mi a különbség a tündérek és a boszorkányok között? – kérdezte.

- Te mit gondolsz?

- Hát, hogy a tündérek fiatalok, a boszorkák pedig öregek.

- Nem rossz – nevetett a Tündérboszorka. Valójában mind a tündérek, mind pedig a boszorkányok lelke nagyon öreg. Nagyon-nagyon öreg. Viszont a tündérek teste nem öregszik, a boszorkáké pedig igen.

- Nahát! Ez hogy lehet?

- Hát ez bizony nagy titok!

- És te miért vagy Tündérboszorka?

- Ne engem kérdezz, te neveztél el – jött a válasz nagy kacagva, és huss, a Tündérboszorka elrepült.

- Na, jól nézek ki, most egyedül maradtam a Sárkányommal – dünnyögte magában Janka.

- Miért, mi a baj velem? Én segítek cipelni a hátizsákodat, ha nem tudnád. De el is mehetek, ha úgy akarod – sértődött meg a Sárkány.

- Dehogyis! Nagyon örülök, hogy te itt vagy velem.

- Akkor jó – jött békülékenyen a válasz.

Mert hogy szavamat ne feledjem, Varázs-Darázs már egy napja nem jelentkezett.

Előző nap ugyanis Janka megpróbált beszélgetni vele, kedvesen megszólította, de Darázs egyedül akart lenni, így inkább elrepült, és azóta Janka felé sem nézett. Jankának ez először rosszul esett, meg aztán a Sárkány is bíztatta, hogy bizony jól meg kéne pörkölni a szárnyát. De később a lány megbékélt, fabrikált egy dalt, és azt dúdolgatta: A hasadban harag mardos, ez a világ bizony harcos.

A fejedben csend van, 107

Második zarándoklat

a világban rend van.

Has és fej közt ott a szíved, abban lakik a szeretet.

Egyszer csak abbahagyta az éneklést és mit hall? Hát bizony az erdő, amin épp keresztülhalad, énekel! Nahát, ki hallott már ilyet! Megállt, fülelt. Az erdő tényleg énekelt! Továbbment. Akkor is hallotta az éneklést.

- Tudod, ebben az erdőben olyan szerezetek élnek, akik tudnának beszélni, mégsem beszélnek. Így hát az erdő muzsikál nekik – hallotta meg a Tündérboszorka hangját.

- Nahát, visszajöttél! – örült meg Janka. Miért nem beszélnek, ha tudnak?

- Mert ők úgy döntöttek, hogy inkább hallgatni akarják ezt a muzsikát. És ha megszólalnának, lassanként az erdő elhallgatna.

- Van eszük ilyeneken gondolkodni, muzsikáló erdő meg mifene. Én meg közben cipekszem – morgott a Sárkány. Igazából csak magában, mert ő többnyire egy szelíd és kedves Sárkány volt.

Lassan megérkeztek az aznapi szálláshelyükre, ahol meglepetésükre vacsorával várták őket. Azaz csak Jankát, akit arról faggattak, hogy hogy-hogy egyedül merészkedett ilyen hosszú útra. Janka csak mosolygott, de nem árulta el barátait.

Eljött az éjszaka, és vele Varázs-Darázs is megérkezett.

- Szevasz Dotti! Így szokta ugyanis szólítani Jankát, ha jókedvében van.

- Szia Dani! – köszönt vissza Janka. Ilyenkor ő pedig Dongó Daninak hívta Darázst, aki ezt egy cseppet sem bánta. Már ha éppen szóba állt Jankával, és most úgy tűnt, hogy nagyon is szóba állt. Olyannyira, hogy egész éjjel szóval tartotta a lányt, így az nem sokat aludt, ami nem jelentett neki gondot, mert örült barátjának, és egy kicsit sem volt álmos.

108

Második zarándoklat

A következő reggelen a házigazdák felhívták Janka figyelmét arra, hogy a házuk mögött van egy ősöreg gesztenyefa, ne menjen úgy tovább semmiképpen, hogy azt nem látogatja meg. Kiment hát Janka a fához, és nagyon elcsodálkozott, mert a vendéglátók azt nem mondták, hogy biz’ ebben a fában egy gesztenyemanó lakik.

- Szervusz manó!

- Te látsz engem? Engem nem szoktak látni az emberek – csodálkozott a manó.

- Bocsánat, sajnálom, nem akartalak zavarni – szabadkozott Janka.

- Dehogyis zavarsz, már évek óta nem beszéltem senkivel. Hogy hívnak?

- Jankának. És téged?

- Gasztmanyó vagyok, a gesztenyeapó.

- Hány éves vagy?

- Mostanában elfelejtettem számolni, de olyan 400 körül lehetek.

- Négyszáz! – ámult el Janka. A manók olyan sokáig élnek?

- Hajaj! – sóhajtott Gasztmanyó. És mennyi mindent látunk ennyi idő alatt…

- Mi volt a legemlékezetesebb, amit eddig láttál?

- Hát, nehéz kérdés. Annyi minden volt. Várjunk csak! Úgy 150 évvel ezelőtt történhetett. Volt egyszer egy kislány, aki sokat járt ide. Ő is látott, akárcsak te.

Egy időben sokat beszélgettünk. Egyszer kaptam tőle egy nyakláncot, amiben benne volt a képmása. Nagyon örültem neki. Egyszer aztán nem jött többé. Ez már azután volt, hogy megszületett a kislánya. Aztán évek múlva ez a kislány eljött hozzám, vele is összebarátkoztunk. Elmesélte, hogy amikor még ő nagyon kicsi volt, meghalt a mamája, ő már nem is emlékszik rá. Akkor neki adtam azt a nyakláncot, amit az édesanyjától kaptam. A kislány nagyon meghatódott, ahogyan meglátta a medálban édesanyja egykori képmását. Nagyon hasonlított rá. Akkor megölelt engem. Ez a legkedvesebb emlékem.

- Nagyon szép történet! Tudsz olvasni?

109

Második zarándoklat

- Sajnos nem, de igazából nincs is rá szükségem.

- Ha akarod, elolvasom neked, amit az emberek arról a fáról írnak, amiben laksz.

- Nem bánom. Úgyis érdekel az a sok színes lap, amit kiraktak ide.

Janka hosszasan olvasott, a manó pedig nevetett: - Nahát, ezek az emberek mennyi mindent tudnak! Csak valahogy a lényeget felejtik mindig el.

Janka búcsút vett a manótól, és tovább vándorolt.

- Úgy tűnik, a mai a meglepetések napja lesz – gondolta hamarosan.

Ugyanis eltévedt. Sehol nem találta a jelet, amit eddig követett, és egyszer csak arra eszmélt, hogy a sűrű erdő közepén van, egyedül, egy hátizsákkal. Azaz, hogy mégsem volt teljesen egyedül.

- Add ide a zsákot, leteszem – szólt a Sárkány.

- Én meg addig körülnézek egy kicsit – mondta a Tündérboszorka. VarázsDarázs követte őt.

Janka sem bírt magával, így a hátizsákját egy fának támasztotta, és körülnézett egy kicsit. Hamarosan nagy zajra lett figyelmes, egy kisebb csapat közeledett.

Ez meglepő volt, mert idáig nem nagyon találkozott senkivel az erdőben, de nagyon megörült nekik, odament hozzájuk és útbaigazítást kért. Amikor ezt megkapta, továbbindult, még látta, hogy a kékszárnyú bogár, akivel valamelyik nap megosztotta az elemózsiáját, Varázs-Darázs kíséretében, épp elrepül.

Hogy ne múljon el a nap további izgalmak nélkül, egy útkereszteződésben ismét tanácstalanná vált, hogy merre is menjen tovább. Akkor is váratlanul emberek bukkantak fel, és tőlük kért tanácsot. Bár nem beszélték egymás nyelvét, mégis minden szót értett. A férfi azt mondta: - Ezen az ösvényen kell továbbhaladnod.

Mire a nő: - Menjen inkább azon, az közvetlenül oda viszi, ahova igyekszik.

110

Második zarándoklat

Erre a férfi: - Az az ösvény nehezen követhető.

A nő: - Ugyan már!

A férfi: - És nézd meg, ráadásul ezen az ösvényen van az a jel, amit követnie kell.

- Ne beszélj már – mondta a nő -, egyszerűbb lesz, ha mégis arra megy.

- Hallgass asszony, értsd már meg, hogy erre vezet az útja és kész.

- De akkor keresztül kell mennie még egy falun, és nem fogja érteni, hogy hol van.

- Nem fogja érteni, nem fogja érteni! Dehogynem fogja érteni! Nézd meg, hisz érti!

Janka valóban igyekezett értelmes képet vágni, és hogy, hogy nem, tényleg mindet értett. Megköszönte szépen a segítséget és elindult a férfi által javasolt ösvényen. Közben meghallotta a Tündérboszorka csilingelő kacagását.

- Ezt te csináltad, te voltál a tréfamester?

- Dehogyis! Én csak segítettem kicsit, hogy szórakozhass – kacsintott a Tündérboszorka.

Mire este lett, Janka bizony elfáradt, és csodálkozva látta, hogy a lábai bedagadtak.

Tündérboszorka valami gyógykenceficét kotyvasztott neki, miközben a Sárkány ugratta: - Csak óvatosan banya, nehogy véletlenül varanggyá változtasd!

- Vigyázz süsü, nehogy véletlenül téged varázsoljalak el!

- Azt a világért se szeretném, legfeljebb csak akkor, ha lehetne belőlem mondjuk egy dali vitéz katona.

- Hát, sajnos attól tartok, hogy ahhoz az én tudásom kevés – nevetett a Tündérboszorka.

111

Második zarándoklat

Janka ezen az éjszakán sem aludt sokat, mert Varázs-Darázs ismét sok mesél­ nivalóval tért vissza.

Reggel lett, épp vándorlásra alkalmas idő. Sütött a nap, de azért nem volt túl meleg, és néhány aprócska felhő is látszott az égen. Janka ment, mendegélt, míg az erdő közepén egy házhoz, a ház előtt pedig egy felirathoz ért: „Igaz dolgok nem történnek zaj nélkül” – ez volt a táblára írva.

- Nahát, ez meg mi lehet? – törte a fejét Janka.

Közben továbbgyalogolt és elgondolkodott. Eszébe jutottak a favágók, amint éppen az erdőben dolgoztak. Hát ez bizony zajjal járt. Aztán a kiscsikó születésére gondolt. Ez kisebb zajjal történt, de semmiképp nem csendben. Aztán eszébe jutott a gesztenyemanó története. Az az ölelés biztosan nem járt zajjal.

- Furák ezek a szavak – gondolta. Éppúgy lehetnek igazak is, mint ahogyan a fonákjukra lehet őket fordítani, és akkor meg mégse igazak. Eszébe jutottak azok a hallgató szerzetek, akinek az erdő énekel. Lehet, hogy nekik van igazuk?

– mélázott tovább.

Ahogy így morfondírozott magában, egyszer csak egy apró neszre eszmélt.

- Egy őzike! – kiáltott fel örömmel. És csak akkor vette észre, hogy körülötte a táj hogy megváltozott. Egy elvarázsolt helyre ért, egy varázserdőbe! A fákat és a sziklákat puha moha borította, arra csábítva Jankát, hogy megérintse őket. Lágy, bársonyos volt a tapintásuk. Csupa élő volt itt minden, szinte beszélt hozzá.

A lány kicsit leült, és élvezte ezt az elvarázsolt helyet, ahol még az illatok is mások voltak. Puha, simogató csend ölelte körül. Egyszer csak egy mély hang szólította meg: - Szervusz Janka!

- Szervusz. Ki vagy te?

112

Második zarándoklat

- Én vagyok ennek a varázserdőnek az őrző szelleme. Minden utazónak adok ajándékba egy mondatot. A tiéd így hangzik: a fájdalmunkat vagy feldolgozzuk, vagy továbbadjuk. Vidd ezt el magaddal. Jó utat!

- Köszönöm – mondta Janka. Nahát, milyen különös! – morfondírozott magában. Egy mondat, épp nekem. És pont a fájdalomról. Így bandukolt tovább.

Ahogy ment, mendegélt, labdázó gyerekekkel találkozott. Vidáman dobálták egy másnak a labdát.

- Figyelj csak! – szólt Varázs-Darázs. És hirtelen a gyerekekből felnőttek lettek, mintha egykettőre elszállt volna az idő felettük, és velük voltak a gyerekeik is.

- Hány év telt el Varázs-Darázs? – kérdezte a lány.

- Olyan harminc.

- Hogy te miket tudsz!

- Nézd csak őket!

A lány figyelte az időközben felnőtté lett gyerekeket, amint azok a saját gyerekeik labdázását nézték. Ilyen mondatokat hallott: - Gyere arrébb, sáros lesz a cipőd! Tönkremegy és nem veszek neked újat.

- Fejezzétek már be, hogy lehettek ilyen hangosak!

- Hihetetlen, hogy erre bezzeg van energiád, inkább tanulnod kéne!

- Ha még egyszer nekem dobod azt a labdát, én biztosan elfenekellek!

Janka nézte őket és szomorú lett. Hova lettek azok az önfeledt gyerekek, akik az imént még ezek a felnőttek voltak? Mi lett belőlük? Mi történt útközben?

- Tudod Janka, mindig jönnek szembe új utak, de csak akkor, ha közben haladsz – szólt a Tündérboszorka. Így érkeztek meg a nyári napforduló napján egy újabb helyre, és még sok új út és sok kaland várt rájuk.

A nyári napforduló olyan esemény, amit az összes madár, bogár, tündér és 113

Második zarándoklat

egyéb teremtmények megünnepelnek. Janka először a pillangók táncában gyönyörködhetett. Kék, sárga és fehér színű pillangók keringőztek önfeledten a lila virágok között, akik a szélben lágyan hajladoztak.

- Nahát – gondolta Janka -, ha nem lennék most egyedül (Nono – szólt közbe a Tündérboszorka), és nem lenne ilyen sok időm, talán észre sem venném mindezt.

Estére kelve egy társasággal találkozott, akik szintén vándoroltak. Együtt költötték el a vacsorájukat. Igazán jó hangulatban voltak és gyönyörű helyen: az asztaluktól csodás kilátás nyílt a tájra. Evés közben rájuk esteledett. Lefekvés előtt még sétáltak egyet, és arra lettek figyelmesek, hogy az apró szentjános bogarak, mint megannyi apró kis lámpás, villódzva világítják meg nekik az ösvényt. Fantasztikus látványt nyújtottak! Ők is ünnepelték az év legrövidebb éjszakáját.

Másnap reggel Janka elköszönt a társaságtól és folytatta útját. Korán nekiindult, és amikor újra egyedül volt, titkos útitársai ismét előkerültek.

- Jó reggelt Sárkány! – köszönt Janka.

- Neked is Janka! Hogy aludtál?

- Köszönöm kérdésed, nagyon jól. Varázs-Darázs ma éjjel csak egy rövid időre jött el hozzám beszélgetni, így majdnem végigaludtam az egész éjszakát. És te hogy aludtál?

- Én ezt az éjszakát azzal töltöttem, hogy néztem, ahogy a szentjános bogarak röpködnek, és közben világítanak. Igazán szép kis lények ezek. És olyan aprók, törékenyek, meg rövid életűek. Nem úgy, mint a sárkányok.

Jankának hirtelen eszébe jutott egy réges-régi nyár, amikor szintén szentjános bogarak világították meg az utat az erdőben. Annyit egyszerre soha nem látott.

- Jó reggelt! – jelent meg a Tündérboszorka is.

- Szervusz – köszöntötte őt is Janka.

114

Második zarándoklat

- Úgy látom, útitársakat kaptál.

- Igen, egyfelé tartunk, de mindnyájan külön-külön vándorolunk – felelt Janka.

- Nem tudhatod mit hoz a holnap, de még csak azt sem, mit tartogat a mai nap – szólt titokzatosan a Tündérboszorka, és mint akinek sürgős dolga akadt, továbbrepült.

Janka már sok órája vándorolt, amikor kiért az országútra. Ott váratlanul azt vette észre, hogy bár már elmúlt dél, ő mégis alig hagyta el azt a falut, ahonnan reggel elindult, pedig már szinte lejárta a lábát. Először elkeseredett, aztán gondolkodóba esett. Közben megjelent Varázs-Darázs is.

- Szervusz Janka! Mi a baj?

- Szia Darázs! Azt hiszem, már több órája csak körbe-körbe megyek az erdőben, pedig követtem a jelet. És közben jól elfáradtam, pedig ma még hosszú utat kell megtennem.

- Ne búsulj, Janka! Az útelágazások jönnek és mennek, és mi nem mindig azt választjuk, ami a legmegfelelőbb számunkra. Ez viszont leginkább csak utólag derül ki. Megteheted persze, hogy megállsz, és akkor megkíméled magad az útelágazásoktól meg a választásoktól is – kacsintott Darázs.

- Ez igaz – mondta Janka -, de egy vándorúton nem túl praktikus. Ebben az esetben ugyanis egyáltalán nem haladok sehova. Arra gondoltam inkább, hogy ma ezen a széles úton fogok gyalogolni, mert ez biztosan a városba vezet. Igaz, nagy rajta a forgalom, árnyék sincs, talán veszélyesebb is, de biztosan odajutok, mert én ma este a városban szeretnék éjszakázni.

Darázs beleegyezően bólintott, majd Janka nyomába szegődött.

Janka csak rótta a kilométereket, és amikor már azt gondolta, hogy biztosan elfogytak, meglepetésére kiderült, hogy még mindig nem ért célba.

Hogy gyorsabban múljon az idő, egy verset fabrikált, még dallamot is költött hozzá, azt énekelgette: 115

Második zarándoklat

Dalolnak a vadludak, vadulnak a vadlovak, ők mind vadul dalolnak, végül ellovagolnak.

Legyet hessegetek: ej te légy, itt ne légy!

Szól a légy: a kérdés, legyek vagy ne legyek?

Az útja végén annyira nagy lett a forgalom, hogy hirtelen azt sem tudta, hogy merre térjen ki, és a sok látnivalótól hova is kapja a fejét. Végül, ennek a hosszú napnak a végére, beért a városba, és ott újra találkozott a tegnapi társasággal, akik örömmel és vacsorával fogadták, ami Jankának igen jól esett.

Ebből a társaságból Jankának másnap egy útitársa akadt. Úgy alakult, hogy reggel együtt indultak, hát együtt is mentek tovább. Az útitárs egy fiú volt, és mivel egyikük sem igazán beszélte a másik nyelvét, így igen sokat hallgattak útközben, de ezt semelyikük sem bánta. Furcsa élmény valakivel úgy együtt lenni és együtt csinálni valamit, hogy közben nem nagyon beszélgettek.

Egyszerre szokatlan és felszabadító. Nem kell beszélni, ha pedig valamit el akarsz mondani, az biztosan fontos, és annak úgyis megtalálod a módját. Jó csöndek voltak közöttük, nyugodtak, levegősek. Néha volt köztük egy-két köt közlés (pl.: „látom a jelet”), de alapvetően a legtöbb dolog a megismerésről szólt. (Vajon erre kell menni? És mi történik, ha arra megyünk? Mi lesz, ha lassítok a tempómon?)

Legtöbbször az útra kellett figyelni, mert sok-sok emelkedő meg útelágazás volt, 116

Második zarándoklat

máskor pedig lehetett egy kicsit saját magukra vagy épp a másikra hangolódni.

Egy idő után már lehetett érezni, hogy ki mikor fáradt vagy éhes, mit csinál, amikor úgy érzi, hogy már nagyon nehéz a hátizsákja vagy fáj a lába – és persze mindezeket magukon is észrevehették. Janka például másként és másfajta dalokat énekelt, amikor friss volt és tele volt lendülettel, és másokat, ha elfáradt, és úgy érezte, hogy sehogy sem akarnak fogyni a kilométereket. Másként használták a vándorbotjaikat is, amikor nem volt lejtő vagy emelkedő, Janka a hátizsákját segített tartani a botjával, ha pedig épp tele volt energiával, akkor forgatta a botot a kezében, vagy ütemet adott vele az énekének. Külön, a saját ütemükben gyalogoltak, mégis együtt haladtak.

Ezen a napon Sárkány, a Tündérboszorka és Varázs-Darázs nem mutatkoztak, csak éjszaka látogatták meg Jankát, hogy kicsit beszélgessenek vele.

Másnap újra együtt folytatták a vándorlást a fiúval. A délelőtt hasonlóan telt, mint az előző nap, ám délután történt valami. Janka gyanakodott, hogy VarázsDarázs keze lehet a dologban, bár színét sem látta egész nap. Most nem az idővel történt varázslat, hanem a távolsággal. A kilométerek csak nyúltak és csak nyúltak, sehogy se akart végük lenni, pedig már lassan estefelé járt az idő, és mindketten nagyon elfáradtak már. És akkor újabb varázslat történt! Tálán bizony a Tündérboszorka lehetett a jótevőjük? Az esti szállás gazdái egyszer csak egy kocsival megjelentek, és az utolsó pár kilométereken elvitték a fáradt vándorokat.

Bizony, érdekes tapasztalat volt ez, hogy Varázs-Darázs nem csak az időt, hanem a távolságot is képes befolyásolni, és az is, hogy a Tündérboszorka pedig képes gondolatokat súgni az emberek fejébe, amitől azok mások segítségére sietnek!

Volt még egy ilyen segítséges-megmentős napjuk később is. Úgy kezdődött, hogy a fiú észrevette, hogy egy kutya elkapott egy kacsát.

117

Második zarándoklat

Rákiáltott, ettől a kutya megijedt, és elengedte a kacsa nyakát, aki boldogan elszaladt.

Aztán később, amikor már nagyon sokat szenvedtek a melegtől, elértek egy patakhoz, amin keresztül vezetett az útjuk, és itt meg tudtak állni egy kicsit hűsölni-pancsolni is. Még később pedig, amikor már alig volt víz a kulacsaikban, emberekkel találkoztak, akiknek a háza az erdőben volt, behívták őket az árnyékos udvarukba, és nem csak vizet kaptak tőlük, hanem gyümölcsöt is.

Aztán legvégül, amikor nagyon sokat kellett kerülniük egy lezárt út miatt, akkor ők maguk is próbáltak segítséget hívni. Janka a Sárkányt kérte, hogy nézzen körül, és küldjön arra egy kocsit, de csak egy repülő járt arra, magasan az égbolton, ami persze nem vehette fel őket, hisz észre sem vette őket. Aztán egy madár repült feléjük – így igazán nem mondhatták, hogy erre még a madár sem jár -, de ez sem volt épp megfelelő segítség a számukra. Akkor már nem csak a Sárkány, de a Tündérboszorka is nyugodtan mutatkozott a fiú előtt, egyedül Varázs-Darázs tartogatta Jankánál tett látogatásait éjszakára. Tündérboszorka megmutatta Jankának, hogy kell úgy gondolni, hogy az valóra is váljon. Janka erősen egy kocsira gondolt, és akkor egyszer csak a semmiből fel is bukkant egy, ami elvitte őket ezen az utolsó szakaszon. Jankát nagyon meglepte ez az élmény, tudta ugyan, de csak ritkán tapasztalta, hogy a gondolatoknak ilyen teremtő ereje lehet!

Jártak aztán még együtt úttalan utakon, folyó felett magas kőgáton, és többször is kitartóan keresték együtt az éjszakai szállást.

Jankának ebben az időszakban volt két különös álma. Az egyikben apró gyerekeket látott, akik tényleg nagyon picikék voltak, ám hirtelen – még gyerekként - nagyra nőttek, sokkal nagyobbak lettek, mint a szüleik, de még a legtöbb embernél is magasabbakká váltak.

118

Második zarándoklat

A másik álom pedig olyan volt, mintha a jövőben játszódott volna. Később kiderült, hogy ezen az éjszakán a fiú is álmodott, mégpedig azt, hogy Janka folyékonyan beszél egy számára érthetetlen és idegen nyelvet. Janka álmában pedig egy férfi és egy nő szerepelt, meg egy ajtó, ami egy lépcsőházra nyílt.

Tudták, hogy az ajtó hamarosan be fog zárulni, és akkor nem tudnak majd bejutni. Azonban nem indulhattak addig, amíg valami fontosat el nem intéznek.

Hogy mi volt ez pontosan, arra sajnos Janka nem emlékezett, csak azt tudta, hogy valamiért együtt kell maradniuk, nem hagyhatják ott egymást. Látták, ahogyan az ajtó csukódni kezd, és már azt is látták, hogy nem fognak időben odaérni.

Valahonnan azt is tudták, hogy ez az ajtó majd újra ki fog nyílni valamikor, de arról fogalmuk sem volt, hogy mi is fog addig történni. Az ajtó tehát bezárult, és egy pillanatra azt látták, hogy ők ketten kint rekedtek az űrben, és a Föld nélkülük éli tovább az életét. De a következő pillanatban a Föld már nem egy bolygó volt, hanem egy léghajó ballon része, ami barnaszínű, erős ponyvából készült, és ők ezen függtek kívülről egy hosszú kötélen. Először meleg volt, de érezték, hogy később majd hideg lehet. Nagyon csodálkoztak, hogy az a világ, amit ők eddig egy bolygónak láttak, hogy változott át egy egyszerre egy ajtó becsukódásával egy léghajóvá, és vajon hová tűntek a városok és az emberek.

Kizáródtak a világukból, vagyis arról a helyről, amit eddig a világuknak gondoltak. Sejtették, hogy ha az ajtó be tud csukódni, akkor biztosan ki is tud nyílni, de jobban izgatta őket, hogy akkor most mihez is kezdjenek ezzel az új helyzettel egy kötélen függve. A sok bizonytalanságban az megnyugtató volt, hogy együtt vannak.

Mielőtt felébredt, ezt hallotta még az álomban: Szavakba ragadva, elhagyatva, ég és föld között lógva maradva, 119

Második zarándoklat

magányosságba gubancolódva, jégbilincsbe verve és vacogva, dohos padlás létráján felkúszva, láthatatlan ajtón kopogtatva, egyszer levegőt vesz a természet, szél kiolvaszt, a huzat port seper.

Mikor Janka felébredt, sokáig foglalkoztatta még ez az álom, és ennek nyomán az is, hogy valójában mi az, hogy egyedül lenni, és mi az, hogy valamit együtt csinálni.

- Szia Janka! Mi jár a fejedben? – jelent meg egyszer csak váratlanul VarázsDarázs.

- Tudod, arról gondolkodom, hogy valójában nem akkor vagyunk egyedül, amikor azt hisszük, hogy egyedül vagyunk.

- Hát, ez elég rejtélyesen hangzik.

- Arra gondolok, hogy nem az a fontos, hogy hányan vannak ott, ahol épp te vagy, hanem, hogy az számít, hogy van-e köztetek kapcsolat. És az akkor is tud lenni, ha a másik éppen nincsen jelen.

- De az azért jó, ha időnként jelen van, nem?

- Persze hogy jó. Csak tudod, most eszembe jutott egy barátom, aki már nem él. Meg akartam ölelni, de elmaradt, és úgy gondoltam, hogy majd legközelebb bepótoljuk, de már nem volt legközelebb. Most mégis olyan, mintha ez az ölelés megtörtént volna, mintha érezném a jelenlétét, pedig nincs is itt. De belül, itt legbelül – mutatott Janka a mellkasára – mégis érzem.

- Hiányzik?

- Persze, kicsit azért hiányzik. De nem múlt el a kapcsolat köztünk. Vajon ki az, aki meghal bennünk, és ki az, aki örök? Amikor vándorúton vagyunk – 120

Második zarándoklat

és tulajdonképpen mind vándorúton vagyunk, akkor is, ha nem tudjuk -, úgy vagy egyedül, hogy tulajdonképpen mégsem vagy egyedül. És Janka rákezdett egy versikére: Szabadság az, amikor: hosszú úton lépkedek, fúj a szél és élvezem.

Nincsen bennem félelem, nem létezik véletlen.

Akár meztelenül is sebezhetetlen leszek, saját akaratomból sorsomnak hajtok fejet.

Amikor ez a beszélgetés zajlott, már a kikötőben voltak, mert útja végén Janka elment a tengerhez.

- Szeretem a kikötőket – mondta Janka. . Mit szeretsz bennük? – kérdezte Tündérboszorka, mert akkor már mind együtt voltak újra. Kivéve persze a fiút, akivel útja végén Janka együtt vándorolt, mert vele a vándorlás végeztével szétváltak útjaik.

- Arra emlékeztet, hogy mind vándorok vagyunk. Hogy jó megérkezni, hazaérni, de aztán újra útra kell kelni, mert ha belekényelmesedünk a megérkezésbe, akkor sosem növünk bele abba, akik igazán vagyunk. Engedni kell, hogy megnyilvánuljon bennünk az, aki vagyunk. Csak nehéz megérezni, hogy mikor van az, amikor valójában belülről mozdít valami. Amikor nem mi csináljuk a mozgást, hanem csak engedjük, hogy megtörténjen.

- Nézd azt a nagy hajót Janka! – szólt a Sárkány. Milyen hatalmasnak látszik a 121

Második zarándoklat

kikötőben, és milyen pici lesz, amikor kijut a nyílt tengerre! Az elinduláshoz, ahhoz, hogy újra és újra el tudjunk indulni, nagy erő kell.

- Az erő valahogy hozzátartozik a szeretethez – mondta Janka.

- Ismered azt a mondást, hogy a szeretet igazság nélkül erőtlenség, az igazság pedig szeretet nélkül kegyetlenség? – kérdezte a Tündérboszorka.

- Nem hallottam még, de tetszik – felelt Janka.

- Figyeljétek az árnyékokat! Ahogy megy le a nap, egyre hosszabbakká válnak.

Szeretem nézni az árnyékokat – mondta a Sárkány.

- A teleholdnál jól látszanak az árnyékok – szólalt meg Tündérboszorka. Ilyenkor nem lehet rejtőzködni – mélázott tovább.

Időközben lement a nap. Felnéztek az égre, és látták a gyönyörűen világító teleholdat.

- A tündérek és a boszorkák tudják hogyan kell az élettel együtt mozdulni.

Nem pedig megjavítani akarják az életet. Tudják, hogy kell az életet fogadni és elengedni. És tudják, hogy az árnyék az életből fakad.

- Én a zenét szeretem – kapcsolódott be a társalgásba Varázs-Darázs is.

Olyankor ünnepel a lelkem, és hozzáfér mások lelkéhez. Olyankor tudok csak gyönyörködni abban, hogy kik is ők. Olyankor tudok szeretni, és olyankor nem fáj semmi, hisz ebben az állapotban nincs semmi elkülönültség, nem létezik olyan, hogy nekem, meg az enyém. De aztán ezt valahogy mindig elfelejtem, és kezdődik minden elölről – szomorodott el Darázs.

- Én ilyenkor énekelni szoktam – szólt a Tündérboszorka. Vagy meghallgatom a madarak énekét az erdőben.

- Hát, ez a vándorút véget ért – mondta Janka. De csak ez a vándorút ért véget.

Nem búcsúzkodtak, hisz nem volt szükség búcsúra. Tudták, hogy van egy hely, ott legbelül, ahol énekel a lelkük, ott mindig megtalálják egymást.

122

Otthon

EsztelensĂŠg

123

124

Esztelenség Elveszett, kinek meztelen a teste, És lelkét rejtekbe rejtve elfeledte.

Fesztelen, kinek meztelen a lelke, Érzi teste szélénél végtelenség.

Táncol, kinek teste-lelke meztelen, Nem képzeleg, eszmél sebezhetetlen.

125

Kapcsolat Ki vagyok én? A világ még Egész.

Aztán látom magam a szemeddel, párás tükre mélyén csillanok fel.

Csak az egyik kezem ne engedd el!sóhajtok, indulok, mert mennem kell.

Otthontalanul keresek-kutatok, lassan énemtől hozzád eljutok.

Akkor aztán Emberré születek, többé már nem akarok, csak leszek.

126

Tartalom Indulás a belső ösvényeken ..................................... 4 Szivárvány........................................................................... 5 Gyerek a szekrényben ........................................................ 7 A fájdalom tava . ............................................................... 10 A főnix álma . ................................................................... 14 A sámli . ............................................................................ 16 Első zarándoklat ......................................................... 21 Úton . ................................................................................ 22 Janka és Jakab ................................................................... 27 Hazafelé – két zarándoklat között..........................

Az utolsó nappal (vagy éjszaka?) ..................................... Ámuló Melengető ............................................................

Az igazság bajnoka ..........................................................

49 50 53 57

Második zarándoklat.............................................. 100 Sárkányszelídítő Janka kalandjai ................................... 101 Otthon .......................................................................... 123 Esztelenség ..................................................................... 125 Kapcsolat ........................................................................ 126 127

128