TALLÓZÓ

A paraszti kultúra ellentmondásai

Írta: Jávor Kata

In: Jávor Kata – Küllős Imola – Tátrai Zsuzsanna (szerk.): Kis magyar néprajz a Rádióban. RTV-Minerva, Budapest, 1978. 9–11.

Amagyar parasztságról mindannyiunk fejében ott él az a kép, amit az iskolában tanultunk: a nagybirtok egyre halálosabb szorításában folytatott élethalálharcáról, a földnélküliek duzzadó rétegéről, a másfélmillió Amerikába tántorgóról – és még folytathatnám tovább is.

Ugyanakkor, ha megnézünk egy néprajzi kiállítást vagy kiadványt, színpompás népművészeti tárgyak, gyakran egyenesen fényűző viseletek kápráztatnak el minket.

Ez a népművészet, amelyet néhol még „élőben” is láthatunk, egy ellentmondásos és viszonylag késői, XIX. századi fejlődés terméke. Úgy is mondhatnánk, utolsó kivirágzása. A XVIII. századi magyar falu még korántsem mutatott ilyen színes képet. A viseletben ekkor még a házilag szőtt kendervászon szinte kizárólagos volt. A lakás berendezése pedig a módosabbaknál is mindössze néhány keményfa bútorból állt, díszítésül a fogasokon óntányérok lógtak.

A XIX. század egy hirtelen gazdasági fellendülést hoz a magyar parasztság számára. A gabona ára ugyanis a nyugat-európai piacokon különböző okokból hirtelen megemelkedik, ami megnöveli a termelési kedvet, s természetesen a jövedelmet is. A század 20-as, 30-as éveiben az eddig marhaexportálóként ismert Magyarország „Európa istállójából Európa éléskamrájává válik” – ahogy a történészek e váltást szellemesen megfogalmazták.

Az ekkoriban kiszínesedő viselet pozitív változásokat sejtet. Egy öntudatosabb, vállalkozó kedvűbb parasztság formálódik, amely viseletében, tárgyi környezetében szinte hangsúlyozza paraszti voltát. Ehhez a közérzetváltozáshoz természetesen nagyban hozzájárul a jobbágyfelszabadítás ténye, minden fogyatékossága ellenére. Úgy tűnik, hogy ez a selyembe-bársonyba öltöző parasztság kezdi otthon érezni magát e hazában, mely őt korábbi századokban alig-alig tekintette saját gyermekének.

Hogy a selyem-bársony példánál maradjunk, ezek viselése még a század elején is (a XIX. századról van szó) a nemesek és polgárok kiváltsága volt. A parasztság számára törvények tiltották e kelmék hordását, nehogy öltözékük túlságosan hasonlítson a kiváltságos osztályokéhoz. A század második felében viszont épp ezek a gyári anyagok árasztják el a falut. Ekkor alakul ki az ünnepi-hétköznapi viselet kettőssége, amely aztán századunkig annyira jellemzője marad a paraszti öltözködésnek. Hétköznapra még mindig a házilag készült vászont hordják, ünnepi öltözékükben viszont az egykori nemesi viseletet próbálják újrafogalmazni. A nemesi viselet viszont ekkorra már a polgárihoz közelít.

Itt mindjárt eljutunk a paraszti kultúra XIX. századi felvirágzásának egy furcsa ellentmondásához: éppen ezekben az évtizedekben határolódik el e kultúra oly jellegzetesen más rétegek kultúrájától, s alakul azzá, amiből aztán megszűnéséig sem tudott továbblépni. Korábbi századokban nem volt oly éles a határ. A módosabb paraszti rétegek tárgyi környezete a nemesinek egy szegényebb változata volt. Elvben ugyanaz az iparos ki tudta elégíteni egy polgár, egy nemes vagy akár egy módosabb paraszt igényeit is. A XIX. század második felére azonban ez már elképzelhetetlen. A színes, festett bútor, a mázas cserépedény, a cifraszűr már speciális, csak a parasztságnak dolgozó iparos réteget kívánt.

Mindez annak a társadalmi jelenségnek kulturális vetülete, hogy nem volt a parasztság és a magyar társadalom többi rétege között az a szabad áramlás, ami a nyugat-európai társadalmak kapitalista fejlődésével vele járt.

Az a színes díszlet, aminél hajlamosak vagyunk megrekedni, bizonyos jelenségeket elfed. Egyes paraszti rétegek kétségtelen gazdagodása mellett egyre növekszik a föld nélküli zsellérek száma. Ezt viszont a viselet kevéssé tükrözi, hiszen gyakran épp a legszegényebbek vitték a divatot. Mivel a föld úgyis elérhetetlen vágyálom volt számukra, legalább tárgyi külsőségekben igyekeztek „parasztok” lenni.

Valahogy olyan szemmel kéne néznünk hát a szép népművészeti tárgyakat, hogy a színes pántlikák mögött megsejtsük azt a kétségbeesett reményt is, amely őket létrehozta.