TALLÓZÓ
P. V as J ános
rovata
Kis magyar néprajz a rádióban ÖREGASSSZONYOK Az öregedés együtt jár a testi erő hanyatlásával. A paraszti életformában, amelynek egyik alapja a fizikai munka volt, a testi erő csökkenésével az egyén társadalomban elfoglalt helye is fokozatosan megváltozott. A patriarchális családban a családtagok munkabeosztása nem, kor és állapot szerint meghatározott volt: az asszonyok munkaereje fontos, nélkülözhetetlen alapja volt a család megélhetésének. A parasztasszonyok korán öregedtek. Az állandó, pihenés nélküli, minden percet kihasználó tevékenység, a kevés alvás, a gyakori szülés, a lábon kihordott betegségek hamar elnyűtték fiatal testüket, erejüket. Szépségük, fiatalságuk ideje rövid volt. Első gyermekük megszületése után már csak a kötelességek végtelen láncolata várt rájuk, a közösség nem kívánta meg tőlük, hogy esztétikai élményt nyújtsanak. Voltak vidékek, ahol harmincéves koruk múltán az asszonyok már csak feketében járhattak, s attól fogva, hogy gyermekeik házasulandó, eladó sorba kerültek, öregasszony, vénasszony lett belőlük. Az öregasszonyt – hacsak nem gazda felesége vagy tehetős özvegy volt, ki vagyonával megtartotta tekintélyét, s kordában tartotta fiait, családtagjait – éppen munkaereje csökkenése következtében nem tartották teljes jogú családtagnak. Kettős kiszolgáltatottsága, amely asszonyi voltából és korából eredt, takaratlan formában érvényesült. A családon belül olyan munkákat bíztak elsősorban rá, amelyekhez sem nagy figyelem, sem nagy erő, ügyesség nem volt szükséges. Akárcsak a növendék gyermeklányokra, őrájuk sem bízták pl. a finom vászonhoz szükséges kenderszál sodrását, helyette zsákvászonnak való csepűt fontak akadozó ujjaikkal. Kisgyermeket ringattak, őriztek, egyszerű, hétköznapi ételeket főztek, baromfit etettek, s foltozgattak, mert már a finomabb hímzéshez nem volt jó a látásuk. Az öregasszonyok magatartásában is tükröződött társadalmi mellőzöttségük: nem szóltak bele családtagjaik dolgaiba, idővel nem ültek a többiek közé az asztalhoz, hanem kisszékre, küszöbre kuporodva fogyasztották el az utolsónak nekik kiosztott tányér levest. Az öregkor magára hagyatottságának és tétlenségének ajándéka volt, hogy önmagukra, belső szellemi és érzelmi életükre figyelhettek. Általában korosabb asszonyok közül kerültek ki a gyógyító asszonyok, kenők, erdőn járó füves asszonyok. Hosszú életük alatt felgyűlt ismereteiket ebben az életszakaszban tudták a legszabadabban, legeredményesebben gyümölcsöztetni. Belső érzelmi életük is gazdagabb lett, most értek rá életük alakulásán elgondolkozni, egyéni tapasztalataikat általánosítani. Bölcsebbek lettek. Közelgő haláluk a szellemi síkok, a túlvilág, a vallás kérdései felé fordította őket. Egyik-másik okos, In: Jávor Kata – Küllős Imola – Tátrai Zsuzsanna (szerk.): Kis magyar néprajz a rádióban. RTV – Minerva, Budapest, 1978.
20
ügyes asszony éppen öreg korára vívta ki a falu megbecsülését mint tapasztalt tanácsadó, házasságközvetítő, előénekes, gyógyító – vagy keltette fel félelmüket és kétes tiszteletüket mint rontó és oldó boszorkány vagy az életet kézben tartó bába. De sok öregasszonyra senki sem figyelt. Nemegyszer megtörtént, hogy a tehetetlen vénasszonyt családja veszni hagyta, koldulni járt vagy sorkosztra került. A magukra maradt vénasszonyok siránkoztak, de beletörődtek sorsukba, hiszen ők is a régi paraszti törvények szerint nevelkedtek, amelyeknek egyik alaptétele volt: aki nem dolgozik, nem érdemli meg a kenyeret. * A NAGYCSALÁD Az, aki a mai falvak új, tágas, modern házait ismeri – amelyekben általában egy család, szülők és gyermekek élnek –, nehezen hiszi el, hogy a ma már népi műemléknek számító apró, nádfedelű vagy zsúpos házacskákban nagyszámú, néha 20-30 tagot is számláló család lakott együtt. Az ilyen nagy létszámú családokat nevezi nagycsaládnak a néprajzi szaknyelv. A magyar nyelvterületen nagycsalád szórványosan mindenütt előfordult, emléke élt még a két világháború között is a Dél-Dunántúlon, a régi Göcsejben, Nyugat-Dunántúlon, és szinte napjainkig felgyűjthető a palócoknál. E nagy létszámú család, amely elsősorban a telkes jobbágyok családformája volt, úgy jött létre, hogy a megnősült legények nem költöztek el az apai háztól, hanem mindannyian hazavitték feleségeiket. Életük végéig együtt maradtak. Idővel ezek fiúgyermekei sem mentek külön telekre, feleségeikkel és gyermekeikkel növelték a nagycsalád létszámát. Csak a leányok hagyták el férjhez menetelükkor az apai házat. A család feje a legidősebb férfi volt; gazdának nevezték, ő parancsolt az egész családnak. Gyakorlatilag a vagyon ura volt. Rossz vagy jó természete, szakértelme meghatározta az egész család helyzetét, mivel a gazdasági munkákat ő irányította. Fiai, unokái, míg legények, fiatal házasok voltak, az állatok körüli munkát végezték, tavasztól őszig legeltettek. Munkájuk után emlegették őket csikósnak, juhásznak, kondásnak. Az idősebb házasokra maradt a földművelés: szántottak, vetettek, arattak, csépeltek. A fiak feleségei, a menyecskék a gazda házastársának, a gazdasszonynak a keze alá voltak adva. A gazdasszony tiszte volt a főzés, a ház körüli munkák, gyermekőrzés, míg a menyecskék gondja a mezei munka, elsősorban a kapálás volt, emellett a kendermunkával való bajlódás, a szövés-fonás. Hogyan fértek el ennyien egy fedél alatt? A palócoknál pl. nemcsak a házban, hanem az egész telken laktak, aludtak. Napközben az asszonyok a házban, míg a férfiak inkább az istállóban tartózkodtak. A férfiak az istálló-
