Az alkotás tükrözi az alkotó személyiségét Interjú Legeza Márta kosárfonóval
Bizonyos szempontok szerint úgy tűnik, mintha a kézműves szakmák reneszánszukat élnék, más nézőpontból, mintha a kihalás határán egyensúlyoznának. Legeza Mártit a kosárfonás állapotáról, a nemzetközi helyzetről is kérdeztük. – Induljunk el a mózeskosártó! – Nyíregyházán születtem görögkatolikus papcsaládban, hagyományos értékek szerint nevelkedtem. A népi kultúrával emlékeim szerint legelőször a regöscserkész táborokban találkoztam. Ott volt táncoktatás, és a népi kézművességbe is bele lehetett kóstolni. Idős kézműves mesterekkel is találkozhattunk. Az sem elhanyagolható, hogy gyerekkorom nyarainak jelentős részét anyukám Fábiánházán élő szüleinél tölthettem. A nagyszüleim ott éltek, részei és részesei lehettünk a falusi hétköznapoknak. Magyar–francia szakos szerettem volna lenni, de a magyar szakról „lecsúsztam”. Egy barátnőm bejárt néprajz szakos előadásokra, annyira lelkes volt, hogy én is kedvet kaptam, belehallgattam. Ez elég volt ahhoz, hogy – a francia alapszakhoz képest csúsztatva – felvegyem a néprajz szakot. Akkoriban kezdtem táncolni a Kertész Táncegyüttesben, az utánpótlásból – a középhaladón keresztül – viszonylag gyorsan a nagy együttesben találtam magam. Közben ezzel a néptáncos baráti társasággal sokat jártunk határon túlra, Máramarostól kezdve Hargitán át sok helyen megfordultunk. Nyári tánctáborokban, őszi szüreti mulatságokon Magyarlapádon, éveken keresztül Kalotaszegen, Inaktelkén szilvesztereztünk, februárban a sztánai farsangra vagy épp a széki Zsuzsanna napi bálokra utaztunk. – A francia és néprajz szakok elvégzése után merre indultál? – Bölcsésztanári diplomámmal oktattam nyelviskolákban, majd a Hagyományok Háza melletti bencés gimnáziumban, ahol hon- és népismertetet is taníthattam. 2010-ben kerültem a Hagyományok Házába, s öt intenzív év után elköszöntem a tanári pályától. – De ez még mindig nem a kosárfonás... – Mielőtt a Hagyományok Házába kerültem, elvégeztem egy kétéves fazekas képzést az Ónódi utcában. Akkoriban gyakoroltam is a mesterséget, de azt éreztem, hogy a fazekasságnak túl sok a rajtam kívül álló rizikófaktora. Csodálatos dolog, ha a saját bögrédből ihatsz, saját tányérodból ehetsz, de már az is eltart fél évig, amíg megtanulod középre felhelyezni az agyagot a korongra, tönkremehet az edény száradásnál, égetésnél, mázazásnál... A kosárfonás az első pillanattól kezdve sokkal közelebb került hozzám. Elkezdtem önkénteskedni egy erdélyi református gyerekotthonban, Zsobokon. Ott merült fel, hogy ha a Hagyományok Házában dolgozom, akkor én fogom csinálni a kézműves foglakozásokat. Először elkerekedett a szemem, de emiatt – hogy az otthonban szakszerűen tudjam vezetni a foglalkozásokat – elvégeztem a népi játszóház-vezetői tanfolyamot, ahol mindenféle anyagokkal és technikákkal megismerkedtem egy kicsit. Ennek a tanfolyamnak a záró táborában, 2011-ben fontam életem első kosarát. Meghatározó élmény volt, s aztán az oktatóm bátorítására elvégeztem a kétéves OKJ-s tanfolyamot.
34
– Modern peregrinusként sokfelé megfordultál a világban... – Bár csak a munkám mellett, szabadidőmben fonok, mégis hivatásként tekintek a kosárfonásra. Ettől lehet, hogy álladóan érzem magamban a kíváncsiságot, szeretnék új és eddig számomra ismeretlen technikákat elsajátítani, új formákat és anyagokat megismerni. Így jött az ötlet, hogy Erasmus+ pályázatokkal külföldön lessem el az itthon nem ismert fortélyokat. Erasmus+ pályázat segítségével el lehet jutni szinte bármelyik külföldi mesterhez néhány napra, két hétre, vagy akár egy évre is. 2016-ban jártam először Dániában, s azóta többször is volt lehetőségem két-két hetet külföldi mestereknél tölteni; nem csak Dániában, bár a dán mester, Anne Mette Hjørnholm Európa minden táján ismert kosárfonó, akire odafigyelnek szakmaszerte. Elsőként hozzá kerültem, s számomra azóta is ő a „csúcs”. De ha találok más mestert, akinek a munkái inspirálnak, akkor pályázok, s elmegyek hozzá tanulni. Így jutottam el kosárfonó műhelymunkákra Norvégiába, Svédországba, Olaszországba és Franciaországba. Az idei pályázattal – ha a járványhelyzet engedi – ősszel visszatérek Dániába, majd Olaszországba, Alexandra Markshoz, aki a mediterrán spirál technika tudója, aztán Norvégiába, ahol a Klara Pil művésznevű kosárfonótól fogok tanulni. A jövőben mielőbb szeretnék eljutni Németországba is, Lichtenfelsbe, ahol Európa legnagyobb kosaras találkozóját rendezik minden év szeptemberében és ahol nemzetközi viszonylatban is nagy múltú kosárfonó iskola is működik. Ezek az utazások nem csak szakmailag erősítenek, de emberileg is sokat kapok tőlük. Nagyon szép példákat látok, hogy miként lehet fiatalon és elhivatottan belevágni egy vállalkozásba, ami nem csak
