Szepes Maria Raguel 7 tanitvanya 1 kotet by Frangorn

SZEPES MARIA RAGUEL HÉT TANÍTVÁNYA

ELSŐ KÖTET

ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó a Kiadó igazgatója Nyomta Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató ISBN 963 528 347 4

Tartalom

MYTHENBURG Idővonat 9 * Csillagok találkozása 16 * Holdtükör 23 A hetedig vendég 25 * Héthúrú hárfa 31 ÍZISZ BÁRKÁJA Újhold 41 * Növekvő Hold 50 * Holdtölte 62 Holdfogyatkozás 86 * Az utolsó holdnegyed 105 MARS SZEKERE Mágikus hajnal 127 * Asztrálhurok, 154 A fehér és a fekete kígyó 170 * Gondolatvarázs 185 Phoebe 189 * Prométheusz 199 * Ellen 209 Az akaratbomba 225 * A zöld térkép 236 HERMÉSZ ÚTJA A lélek, mélyrétegei 243 * Mademoiselle Mimosa 248 Pierre 251 * Amor és Psziché 255 * Hádesz kapuja 262 A szétszaggatott hal 264 * A boszorkánymester 272 Walpurgis-éj 276 * Persephoné 281 * Armageddon 284 Hádesz ítélete 304 * A harmadik, hang 309 JUPITER PALOTÁJA Mikrokozmosz 315 * Négyzet 317 • Lángoló jelmezek 318 A szeretetkoldus 320 * Szómámor 321 A barna köntösű férfi 323 * Születő Logosz 325 * Euridiké 330 Száműzetés 339 * A bakfej 342 * Szökőláng 348 Békanász 353 * Betűbölcső 361 * Széthulló díszletfalak 367 Eltévedt szerep 371 * Gyertyák, a tükör előtt 373 * Bábok 375 Praxis 376 * Az androgin 382 * Hugó von Denstahl 395 Rózsakereszt 399 * Christian Rosenkreutz testamentuma 402 „Az Adeptusok, Hegye” 408 * Arlequin 412 * Világalkony 418 Máglya 424 * Utasok 431 * Palackposta 433 Lázadó kígyóerők 436 * Varázskör 438 • Hívójel 445

Mythenburg

IDŐVONAT A vonat olyan fény- és színözönben vágtatott, hogy Baráth György szinte tompítani szerette volna. Idegei nehezen viselték el a szépség e heves támadását. Csillogó azúrtavakból felnyúló hegyek közeledtek felé a látótérben, halvány rózsaszínűen. Feljebb, a tavaszi halványzöld pázsit zord, szilvakékben játszó erdősörénnyé változott, s a csúcsokon havas fehérségbe dermedt. A napsütötte völgy fenyőligetei közül Közép-Svájc üdülőhelyeinek piros templomtornyai, sárga tanácsházai, fehér villái, díszes szállodái integettek. Az aranypikkelyes vizet habuszályos gőzösök szántották pelyhes, kövér felhők alatt. Szemét lehunyta egy pillanatra. A tüdejébe hatoló levegő éles, pezsdítő volt, s ez felfokozta megmagyarázhatatlan izgalmát. Magas, szőke nő lépett a kupéba, kisfiúval. A nő ősi módon szép és egyszerű volt. Dús, fonott kontya, arcélének nyugodt, nemes íve, redős, kék ruhája szoborszerűvé tették. A kisfiú - négyéves lehetett - komolyan szembenézett az idegennel. Pillantásában félénk kíváncsiság izzott. Baráth gyöngéden rámosolygott, de ezzel visszariasztotta, s a gyermek megriadva a táj felé fordult. - Nézd, anya, tehenek! - kiáltotta önfeledten. A meredek hegyoldalban vöröstarka tehenek legeltek. Baráth szeme visszatért a vézna, izgékony fiúcskára, akinek naiv, mohó kíváncsisága mögött valami öreg, dekadens finomságot érzékelt. A gyermek nyugtalan mozgékonysága pedig azt a másik kisfiút idézte elé, akinek sötét szeme saját rejtőző, érzékeny, kifejezhetetlen sejtelmekkel küszködő lényét tükrözte.

Gyurka

négyéves

volt,

amikor

meghalt.

Gyurka

alakja

mögötti

laza

gondolatkörvonalak Lídiát is kirajzolták, ám ezúttal nem vijjogott fel benne a fullasztó iszonyat és fájdalom. Csöndes csodálkozással figyelte, hogy idegei nem közvetítik a föld alól hallatszó kopogás sajátos ritmusát, amely immár második éve üldözte ébren, félrévületben, álmában. A kopogásból mindig más szót fejtett meg, de mindegyik korbács volt, amely megláncolt állatot ütlegelt a testében: Segítség! Segítség! Végünk, van! Levegőt! Most, hogy a kopogás hirtelen elnémult benne itt, a svájci tavaszban rohanó vonaton, amely különös célja felé röpítette, megértette, hogy Lídia - emberen túli dimenziókon át - egy másfajta üzenetet ismétel egyre azóta, hogy az ostrom alatt elevenen eltemetett testét pincesírjából holtan kiemelték. Ez az üzenet cáfolhatatlanabb bizonyosság a szavaknál: Lídia él. Hármas ritmusú kopogása lázasan lüktető életjel. Amikor hátradőlt az ülésen, lelkéről tövises, könyörtelen feszültség abroncsai pattantak le. A kerekek fémes csattogásából újra kialakult a kopogás, de most lebírhatatlan hála ujjongott benne. A vonat befutott Brunnenba. Kora délután volt. Nem számíthatott rá, hogy várni fogják. A kis gyógyfürdőhely a tó partjára szórt játékházaival, szállodatömbjeivel, a kétcsúcsú Mythen és a szeszélyes rajzú Urirotstock havas, kék árnyú keretében mosolygó tartózkodással fogadta, mint megértő vendéglátó, aki tiszteli vendége magányát. 4

Kábultan állt néhány pillanatig a pályaudvar személytelen zűrzavarában, dübörgés, csikorgás, sürgető kiáltozások, siető emberek között. Hordár közeledett felé, csomagjai között felmagasodó, tanácstalan alakjának ábráját elértve, de valaki megelőzte. Szikár, alacsony öregember lépett hozzá, sapkája alól előtorlódó, sűrű, elefántcsontszínű hajjal. Barnapiros arcában szeme acélkéken villogott. -

Mythenburgba tart, uram? - kérdezte franciául. Igenlő válaszára könnyedén felkapta a súlyos bőröndöt

és neszesszert. - Odakint vár a kocsi. Vincent a nevem - mondta barátságosan. Kényelmes, sötétkék, angol autó várta őket a pályaudvar előtt. Magas tetejét még csaknem kürtőkalaphoz méretezték, de erős motorja jól bírta a hegyet. Szerpentinúton kanyarogtak felfelé. Az út világos, sima szalagja néha meredek szélén feszült, függőleges sziklafal nyílt sebe tátongott alatta. Tövében zúgó patak rohant. Baráth töprengve rendezgette magában a történeteket. Érkezésének idejét nem írta meg. Vincent talán minden vonathoz kimegy. Megkérdezte: vajon ez a szokás náluk? -

Nem - felelte udvariasan az öreg. - Csak akkor megyek le, ha várunk valakit.

Őt tehát várták? -

Igen - Vincent félig hátrafordult, és enyhén csodálkozó pillantást vetett rá. - Monsieur Raguel

küldött le azzal, hogy ma délután megérkezik a hatodik vendégünk. György szerette volna tovább firtatni, hogyan ismert rá Vincent a sok ember között, hiszen Monsieur Raguel nem írhatta le neki a külsejét, de Vincent előbbi csodálkozása visszariasztotta. Különös módon kellemes volt ez a zavart, növekvő izgalom. Úgy érezte, jó ígéretekkel terhes dolgok felé halad, amelyek megfejtése nem közhely. Abban sem kételkedett, hogy sok utazása, átmeneti lakóhelye után most egy másfajta megérkezéshez, talán a megérkezéshez közeledik. Ahogyan az állomást kereső rádiókészüléken valami bizarr szépségű zene hulláma, úgy vonult át rajta a gondolat: vajon egészen biztos-e, hogy Monsieur Raguel nem írhatta le az ő külsejét Vincent-nek? Egy kanyarodó után hirtelen elébük toppant Mythenburg. A korai középkor szigorú aszkézisával égbe törekvő, zárt vonalai, mohos köveire boruló réteges borostyánpalástja múltba merült melankóliát tükröztek, széles kapuhídja azonban kinyújtott tenyérként tárult feléjük. Magas kőkerítését öreg fenyők, tölgyek, nyírfák őrsége állta körül. Tizenharmadik-tizennegyedik századi, ódon épület volt, de tömör falai között már a modern idők vérkeringése lüktetett. Villany, telefonpóznák, villámhárító, rádióantenna árulkodtak erről. A kastély ablakai nem voltak összhangban az épület befelé forduló stílusával: széles, magas fénybejáratokká tágították őket. Mythenburg faragott, vasalt tölgyfa kapujának mindkét szárnya nyitva állott. Az udvar domborhátú kockaköveit bársonyos, mélyzöld moha szegélyezte. A kocsi befutott a vár sajátos légkörébe, s ekkor szédítően felfokozódott mindaz, amit e célpont okkult hője sugárzott. Virágillat és keserű-édes kávészag áradt elő a sok irányba vezető, árkádos bejáratok valamelyikéből. Az egyik udvarátjáróból nagy, barna foltos bernáthegyi kutya cammogott elő bús, véreres szemmel.

Nyomában, mint a bohócok, apró, kövér kutyakölykök gurultak visongó ugatással. Zöld ruhás, terebélyes asszony követte őket, mintegy a kávészag eleven forrásaként, kezében kávédarálóval. - Csend legyen! Mentek vissza azonnal! Még feldöntik az embert! - ízes svájci német kiejtése derűs, gondoskodó otthon-fluidumot árasztott. - Emma, a feleségem - mondta Vincent, s e kijelentésével nyomban részévé vált a robosztus asszonynak. - Mindjárt felküldöm az uzsonnát! - Emma arcának fénylő dudorairól mosolygó szolgálatkészség sugárzott. Ekkor az egyik távolabbi ablakból zenefoszlányok szűrődtek ki. Valaki zongorázott. A hangok villamos érintésű kristálygyöngyökként gurultak végig Baráth érzékein. A darabot nem ismerte, mégsem volt idegen. Transzcendens - gondolta kábultan, mert hirtelen átzökkent abba a rejtélyes állapotba, amely a kapun való belépése óta tudata küszöbén lappangott. A félemelet ablakán fekete hajú, vékony asszony hajolt ki. Szokatlanul szép, jelentékeny arcán örvendező kíváncsiság ült. Jelenléte az ablakban, akárcsak a zene, a képhez tartozott. Baráth tudta, hogy ajtócsapódás zaját fogja hallani valahonnan egy másodperc töredéke múlva, s a szemben lévő árkád alól fehér macska siet majd elő a kutyák közelségétől felborzolt szőrrel. - Igen. Ez az - határozta meg személytelenül. - Déjà vu. Az asszony franciául kiáltott le az ablakból. Köszöntötte, és ő visszaköszönt... A varázslat elmúlt, de heves szívdobogás maradt utána. A fehér macska Baráth lábához dörgölődött. Vincent várakozva állt az ajtó előtt a bőröndökkel. György belépett a házba. A nagy hallban, a folyosón és a lépcsőn nem találkozott senkivel. A környezet egyetlen részletében sem tért el attól, amit öntudatlanul várt. A csillogó, világos parkettán heverő selyemfényű szőnyegek, a barna faburkolat fölötti csontszínű falon függő, festmények, a sima, súlyos bútorok, a vörös téglás kandalló, a meglepő nippszimbólumok, az ablakon beömlő vastag napkévék szinte fájdalmas örömet ébresztettek benne. Szobájának hatására azonban nem készült fel, az váratlanul érte. Amikor belépett, csaknem felkiáltott ámulatában. Ez a szoba az ő kerete volt. Szubjektív, különc sóvárgásainak vetülete. A kívánságoké, amelyeknek sehol sem tudott érvényt szerezni eddig, de talán nem is határozta meg őket ilyen pontosan, inkább képzelete ködanyagába veszve várták, hogy kifejtsék őket. Csakhogy nem ő, valaki más valósította meg a kívánságait. Nagy, két részre osztott, erkélyes sarokhelyiségben állt, a tompa barna faburkolat fölött füstkék tapéta volt. Ez a pasztellárnyalat ismétlődött a lámpaernyők selymes pergamenjén, a függönyökön, a térítőkön, a képek keretén, a karosszékek és a heverők huzatán. A festményekről markáns, piros szín világított. Az ezüstveretes sublót feletti akvarellen hajnal látomása derengett. A tájat különös lények és jelképek népesítették be. A sarokba állított heverő két falsíkján két kínai selyemfestmény függött. Az egyik művészi tökéletességű piros skorpiót, a másik megfeszített íjú nyilazót ábrázolt, aki tó partján, ritkás bambusznádcsoport mellett állt.

A nyilas és a skorpió képe annak a szobának az ágya fölött, amelyet Mythenburg ura az ő otthonául jelölt ki, több volt, mint meglepő. Szótárából már régóta hiányzott a „véletlen” szó: amióta élete minden eseménye mögött felismerte a láthatatlan dramaturgot. Ritka korszak érzékeny gyermekeként élményben, megrázkódtatásban jócskán volt része, de ami most történt vele, mindegyiknél jelentősebb volt. Lényének emblémáját e két állatövi jel uralta. Inspirációi, gátlásai egyaránt ezekből a rejtélyes csillagforrásokból áradtak. Kopogtak. Olyan lámpaláz szúrt belé, amilyet a Lídiával való utolsó találkozása óta nem érzett. -

Szabad! - szólt ki rekedten. De nem az lépett be, akit várt. Félénk, nyomorék nő hozta az

uzsonnáját. Ferde, keskeny vállán nem túlságosan feltűnő púp ült. Fonnyadt, hosszú arca keserűen csúnya, a szeme azonban nagy, zárkózott és gyönyörű volt. -

Segíthetek a kicsomagolásnál? - kérdezte halkan.

Nem. Köszönöm. Mindig egyedül csinálom - hárította el Baráth, mert a magányt kívánta a

tárgyak hieroglifái között, de érzékenysége rögtön felfogta a megbántottság rezdülését a furcsa, öreg leánytestben. Sajnálta a lányt. Ki akarta engesztelni, megkérdezte a nevét. - Hedda - felelte az pirulva és kissé ünnepélyesen, mintha csöpp ablakot nyitott volna, amelyen át önmagával való viszonyának titkára láthatott. - Hedda - ismételte György. - Vonzó név. Nem mindennapi. Mindig szerettem. Van benne valami hősiesség. Hedda nem nézett rá, de keze reszketett, ahogy megterítette az ablak előtt álló asztalt. - Parancsoljon - húzta el a széket. - Itt a csengő. Bármikor csengethet értem. - Most feltekintett egy pillanatra a férfira, és csaknem mosolygott. Rendben van, gondolta Baráth, már tudja, hogy nincsenek ellene fegyvereim. Mikor Hedda kiment, az asztal felől szállingózó illatok megidézték György éhségének démonát, de gyorsan és keveset evett. Csengetésére Hedda súlytalan, negatív szellemlénye újra átosont a szobán, leszedte az asztalt, azután elmosódott. Baráth kicsomagolt. Rakosgatás közben figyelte, hogy a parkettán elnyúló napfolt lépésről lépésre kiszökik a szobából, és elröppen az erkélyről. Mire elkészült, a levegőnek már olyan füstkék színe volt odakint, mint a szoba falának. Kilépett az erkélyre. A tóból pára szállt fel, és beburkolta a hegyeket. Hűvös volt. A levegő hószaggal telt meg. Megint érezte Lídia jelenlétét. Ezúttal sem kavargott körülötte szenvedély vagy fájdalom. Mindentől elvonatkoztatva élt benne, néma, súlyos tartalommal telten, betöltve őt gondolatai mélységéig. Elmerült ebben a rejtélyes unióban az asszonnyal, akit szeretett, s aki életében sohasem volt testileg az övé. A táj lassan eltűnt előle. A körvonalakat teljesen feloldotta a sötétség. Az égi rivalda apró csillagpontjai átütköztek a gigászi éjfüggönyön. Az űrben lebegés szédülete fogta el. Idő- és térérzékelése elmosódott, úgy, mint akkor este a gellérthegyi villában, 1943-ban. Nyugágyakon hevertek egymás mellett Lídiával, a széles kerti teraszon. Harmadikként, szótlanul és jelentéktelenül a közelükben cigarettázott Zoltán, az öccse, Lídia férje. Tudta, hogy nem mehet oda többé azután, hogy látta Lídia tizenöt hónapos fiát. A gyermek az ő vonásait, szemét, testalkatát örökölte, mintha az asszony szomjas vágya lefotografálta, s előhívta 7

volna őt magát testének titokzatos sötétkamrájában. Amikor a kisfiú megfogant, ő Rómában, Lídia Budapesten volt. Azon az éjszakán áthághatatlan erkölcsi tilalmak ellenére misztikus nász fehérizzása egyesítette őket a távolságon át. -

Éppen ma huszonnégy hónapja - mondta mellette Lídia a gellérthegyi villában a csillagok, az

este, a bársonyos sötétség vízióhangján - veled álmodtam, Gyurka. Elkárhozottak testetlen fenyegetéseként kesernyés cigarettafüst örvénylette körül őket. -

Lídiának mindig jelentős álmai vannak - szólalt meg Zoltán szánalmas széljegyzetül, hogy

megmagyarázza a jóvátehetetlent. -

Igen, persze - helyeselt buzgón akkor, s elöntötte a részvét gyötrő tehetetlensége.

Telehold volt, mint most... - Lídia halkan, furcsán nevetett. - Zoltán ébren feküdt mellettem.

Nem engedtük le a redőnyt, mert nagyon meleg volt. Tulajdonképpen én sem aludtam, hanem... Kezét a sötétben rátette Lídia kezére, hogy hallgasson. Először történt. Az egyetlen bizalmas mozdulat volt köztük. Az asszony forró, keskeny keze megrezzent, aztán hevesen megfordult, tenyérrel felfelé. Ujjai görcsösen György ujjai közé kapcsolódtak, s úgy szorították egy pillanatig kétségbeesetten, míg testük eggyé zárult áramkörében vad erővel felmorajlott annak a távolsági házasságtörésnek óriási intenzitású szenvedélytartalma. A támpont nélküli hegyi éjszaka s a körülötte feszülő, emberen túli, ismerős idegenség egyre mélyebbre sodorta a valószínűtlenbe, amelyben a láthatatlan láthatóvá válik, s a csodálatos közel nyomul. Ebben a túlfeszült, másfajta érzékkel figyelő állapotban egyszerre tudatossá vált benne, hogy nincs egyedül. Mythenburg még ismeretlen lakóival minden emberi kapcsolatnál bensőbb, szorosabb összefüggésben érezte önmagát: mintha valamennyien egyetlen organizmus egymást kiegészítő szervei lettek volna. Áramok, racionális gondolatnál elvontabb ideatartalmak érkeztek hozzá. Sejtelmek, élmények hullámzottak át rajta, amelyek megrázták és elragadták. Azután mindegyik tónust elnyomta az Egy: a nagy Centrum, az agyközpont tüzesen parancsoló jelenléte. Hirtelen felismerte, hogy másképpen nem is történhetett volna találkozása Raguel-lal. Az örömöt és a meglepetést homályt átszakító emlékezés szökőárja mosta el. Transzcendens sejtelmek, ismétlődő álmok szaggatott morzejelei egyetlen izzó lapvonallá forrtak össze. Mindenütt, minden eseményben, érzései és gondolatai mélyén, a látható okozatok láthatatlan okaként Raguel világított. Az egyetlen megszüntethetetlen folytonosság volt széteső, átmeneti dolgok között. Eddigi találkozásai más emberekkel valótlanságnak tetszettek e benső kontaktus mellett. Eddigi, a lényeget elfedő szavai lelepleződtek a félreértést kizáró azonosulás kristálya mellett, amely kettejüket eggyé zárta. Mindent tudott most róla. Emlékezett. Visszatérő álmának barna köntösű férfialakja mögött sok megjelenési formájában látta még Raquelt a jelenségek két szembefordított tükre között, mindig ugyanőt, a Mestert, szellemének inspirátorát. Életen, halálon átvonuló sorsának vezénylő hatalmát. Ahogy nyilvánvalóvá lett a Valóság, elmúlt türelmetlen izgalma is. Mindegy volt, mikor s miféle fizikai formák között találkozik házigazdájával. Benső egyensúlya szédítő magasságban mozdulatlanul lebegő madár szárnyaként a mélység nyugtalanító áramlatai fölé emelte.

Nem keresek a jövőben semmit - formálódtak meg benne az első, réveteg gondolatok. - Nem vár senki sehol. Célnál vagyok.

CSILLAGOK TALÁLKOZÁSA A tégla alakú ebédlőben kovácsoltvas csillár szórta a fényt a nagy, ovális asztalra, amely körül már teljes számban ott ültek Mythenburg vendégei, amikor Baráth György belépett. Négy férfi és az asszony, aki ablakán kihajolva, franciául köszöntötte őt. A kis feszültség, amely mindig elfogta új környezetben, nyomtalanul eltűnt, ahogy szembenézett az öt emberrel, akik annyira markánsul különböztek egymástól és tőle, mégis eggyé zárta őket a kifejezhetetlen titok, melynek élménye még mindig idegeiben lüktetett. Külsejük szinte alapvetően ellentétes mentalitást tükrözött. Ő azonban önmagán át, valami emberen túli érzékeléssel lehallgatta

azt,

amiben

hasonlítottak,

sőt

azonosak

voltak.

Gyökértelenségükben

és

fegyvertelenségükben például. S főképpen a szomjban, amely életük válságain át tévedhetetlen biztonsággal elhozta őket Raguelhoz. Fürkésző, kíváncsi, barátságos és hűvösen érdeklődő pillantások csápjai tapogatták végig. Az asszony dobta át hozzá az első szavak hídját: - Jöjjön! Már annyit beszéltem magáról! Közvetít, mint a Hold - gondolta Baráth, miközben az asszony keze fölé hajolt. - A szeme, a bőre színe, arcának, cizellált érzékenysége... csupa Hold-anyag. - Sajnálom, hogy késtem, de eltűnt az időérzékem, mióta beléptem Mythenburgba - mentegetőzött, és kezet fogott a többiekkel. - Ezt valamennyien megéltük itt - mondta az asszony jobbján helyet foglaló, keskeny arcú, sovány, szemüveges férfi. Hangja sima és zsongító volt, mint az olyan emberé, aki a szóval építeni, oldani és kötni szokott. - Talán csengethetnénk, Madelaine! Mindnyájan franciául beszéltek. Az asztalon csak hat teríték volt, Raquel tehát nem étkezik velük. Mialatt Hedda félénk, heroikus árnya ügyesen körülhordta az előételt, Baráth a könnyed, bevezető kérdések mögött szemügyre vette társait. A vele szemben ülő, teljesen kopasz, vastag nyakú, zömök férfi kétségtelenül a legidősebb volt az asztal körül. Nagy, hajlott orra zsidó eredetre vallott, bár mélyen ülő, világoskék szeme, keserű árkokkal körülvésett ajka eltüntették a benyomást. Szórakozott, inkább komor arckifejezését a szeme köré barátságos ráncokat gyűrő mosoly derítette fel néha. Bak, - érezte meg Baráth a szomszédjából áradó domináns csillagerőt. Hosszú évek asztrológiai és asztrozófiai gyakorlata szoktatta erre. Az emberek többsíkú, eleven szimbólumábrákká alakultak át előtte, s szavak nélkül kibontakoztatták lényüket. Bőre és szemefehérje sárgás - folytatta a jelképolvasást. - Rossz emésztése van. A mája sem egészséges. 9

Az ezután következő párbeszéd ismét a másfajta valóságba lendítette. Állapota a beszélgetés alatt enyhén egzaltált volt, mintha vérét, idegeit izgatószer hevítette volna. Néha úgy érezte, hogy álmodja az egészet, s az álomban önmaga öt, más testjelmezbe vetített, hasadt részével folytat párbeszédet. Ugyanakkor tudatosabbnak érezte magát, mint valaha. A legkülönösebb az alig leplezett gondolatkontaktus volt, egymásba átható ideatartalmak, amelyeket nem az elgondoló, hanem a másik öltöztetett szavakba. A beszélgetés alaphangját szintén Madelaine zengette meg. György olyan zavart ámulattal figyelte a mondanivalóját, mintha egy szürrealista mágus az ő intellektusát az asszony szavakat formáló ajkával kapcsolta volna össze. Tudom, hogy nem veszi rossz néven a kérést - fordult hozzá Madelaine. - Mythenburg lakóinak

névjegyét csillagjelekkel írják. Kíváncsi vagyok, nem tévedek-e: valami jupiteri árad magából. Persze, igen. December tizedikén születtem. Fizikai és lelki alkatom Nyilas-váz. - Szinte dadogott a

lénye legbensejébe nyúló, váratlan érintésre. - De miért éppen ezt kérdezte most? Madelaine arcán önmagába figyelő töprengés villant át. - Nem tudom - rázta meg a fejét. - Talán maga gondolt rá, vagy egyszerűen azt az intuíciót követtem, amely az egymást érdeklő embereket a formák mögött a lényeghez vezeti. A szellemét uraló állatövi jelben, az aszcendensében van valami piros, nem? - Skorpió. A névjegyem tehát: Sagittarius és Skorpió. Tűz és víz együtt. Állandó sistergés belül. - És Örvénylő, vad képek a képzelet forró gőzében — mondta eddig hallgatag, bal oldali szomszédja. Mikor felé fordult, és szembenézett vele, megragadta a férfi lényének klasszikus egyensúlya. A belőle áradó kultúra nem volt modern, időszerű sem. Dús, hosszú, csaknem teljesen fehér sörénye ellenére szomszédjának sima, napzománcos arca egészen fiatalnak tetszett. Barátságos, dióbarna szeméből azonban érettség, elmúlt szenvedélyekből lepárolódott szelíd öngúny sugárzott. A gyanús és kétes aura, amely a nyilvánvalóan szép férfiakat rendszerint körüllengi, nála teljesen hiányzott. A szépség nem nagyképűséggel viselt kölcsönmáz volt nála, hanem benső tartalom, amelyre időtlen remekműként simult a forma: a homlok boltozata, a merész, érzékeny orr, a fegyelmezett száj és az erélyes áll. Csontos, nyugtalan ujjai szokatlanul hosszúak voltak. Kissé elhanyagolt, különc öltözéke ellenére rendkívül elegánsnak hatott. Ültében is megállapíthatta róla, mennyire sovány és magas. Hajlékony, mély hangjában érzéki zene vibrált. Micsoda féktelen sóvárgást kelthetett az asszonyokban - gondolta Baráth. - Spanyol vagy olasz. Művész. - Ön zongorázott délután? - kérdezte tőle. - Én. - Olasz? -

Igen. Ön magyar?

Honnan jött rá?

- Éltem Magyarországon. Ne kérdezze, mikor. Az évszám bizonytalan. Az emlék biztos. Volt egy magyar tanítványom is, de ez magában nem vezetett volna nyomra. 10

Úgy lendültek át konvencionális akadályokon s a ráció szellemi tériszonyán, mintha légvonalban repültek volna egymás felé. A szavak mögött hatalmas tájak tárultak fel, közös élmények forrtak. - Bocsásson meg, Monsieur Carter kivételével senkinek a nevét nem értettem jól a bemutatkozásnál. - Angelo Vitellinek hívnak. 1896-ban születtem Firenzében. - A Vénusz bolygót érzem a zenitjén. - Ott van. - Nemcsak zongoraművész, zeneszerző is, ugye? - kérdezte tovább Baráth. - Voltam - felelte Vitelli. - Utolsó, levedlett bőröm. Csak néha bújok vissza bele, mikor erőt vesz rajtam előző személyiségem anakronizmusa. Nevettek, s a közös nevetésben az Édenből való kiűzetés előtti öröm csengett össze. Vajon melyig férfihoz tartozik? - töprengett Baráth, amint elnézte Madelaine különleges arcát. - Nem lehet több harmincévesnél, bár ez a típus külsőleg mindig valamelyest gyermekes marad. Az asszony előrehajolt. Fekete hajában korai ezüst szálakat villantott meg a rávetődő lámpafény. Legfeljebb harmincöt éves. Nem tud egyedül lenni. Szomjas. Érzelmes. Életéből sohasem hiányozhatott a férfi. Az olasz muzsikus lenne a másik? Hirtelen megérezte, hogy nem az. Madelaine ázsiai metszésű, sötétszürke szeme mosolyogva viszonozta pillantását. -

Mit találgat? - kérdezte.

Egészen nyilvánvaló, ugye?

Igen.

Felel rá?

Inkább én, mint más. Liége-ben születtem, 1913. július 5-én. A születésem percét is a Hold sugározta

be. Történész vagyok. A férjem, André Morel, francia. - Kezét rátette a jobbján ülő szemüveges férfi karjára. Pszichológus. A Szűz jegyéből való. Előbb-utóbb úgyis rájönne, miért van mellettem, tehát jobb, ha megmondom. André az én párnázott cellám. Nekem ugyanis szelíd kényszerzubbonyra van szükségem. -

Mi ellen?

Hogy visszatartsam a sábbátorgiáktól - nevetett Morel.

Mégis mit akar tudni? - nevetett Madelaine is.

Sok mindent.

Előbb azonban rajtunk a sor! - avatkozott a beszélgetésbe egy modern ruhába bújt római. Baráth

egyedül az Ő nevére emlékezett: John D. Carter. Széles homlokával egybefolyó, egyenes orra, lángolva fölmeredő bronz sörénye, sajátos kifejezésű, zöld szeme, zömök, izmos teste óriási lelki és testi erőt sejtetett. Baráthot megcsapta a lényéből áradó mágikus vonzás. A légkör szinte vibrált körülötte. Erezte, ennek az embernek az akarata kivédhetetlen fegyver... Kos és mágia - fejezte be a gondolatsort. -

Parancsoljon - nyílt ki felé Carter nyugodtan. - Jupiter házán nincsenek lakatok, lépjen be!

Író?

Igen.

Író, de valójában orvos és pap is. Igaz?

Zavarba ejtő csoportosítás, ha szavakba foglaljuk. De talán igaz. Ezek az ősi és utópisztikus

jelenségek korunk legérdekesebb mozzanatai. A neandervölgyi emberrel együtt megjelentek elmúlt és eljövendő pszichikai kultúrák képviselői is, akiknek lelki-szellemi alkatában újra létrejött a szintézis. Micsoda kirekesztettség és felelősség ilyen szent szörnyetegnek lenni az egyképűen másfajták között! Nem gondolja? - Carter zöld szemének éles fényű belső lámpája elborult egy pillanatra, mintha sötét madár szárnyának árnyéka vetült volna rá. Baráth lelkébe átcsapott hirtelen Carter szinte mitikus magányának gyötrődése. -

Nem egészen - felelte. - Inkább kiváltságnak érzem, amely a sorsukba vak rémülettel belevesző

halandók fölé emel. A tehetetlen szánalom sokszor megszégyenített, mert tudtam, akármilyen borzalmakba merülök alá, lényem egy része fényben és biztonságban marad, nem kábul el többé. És ön mivel foglalkozik? - Agysebész voltam — mondta Carter. - Bár legalább annyit foglalkoztam más dolgokkal is. -

Például mágiával?

Igen. Mindenekfelett és minden eszközön át azzal.

Kos?

- Az. 1902, London. -

Köszönöm.

Most már ön sem rejtőzhet tovább — fordult a kopasz, öreg férfihoz Madelaine kedvesen.

- Az én Szaturnuszom vén, megátalkodott gonosztevő. Egyáltalán nem szalonképes figura. -

Igazságtalan hozzá! — mondta Vitelli. — Mindannyian sokat köszönhetünk neki. Fáj,

kényszerít és fékez. Lényünk leggyógyítóbb kötése. -

Feltéve, ha nem a mellünkön ül, mint a lidércnyomás! - nevetett kesernyésen a kopasz.

- A Bak jegyében született, de szellemének ihletője a Vízöntő. A feje tehát szabad, Monsieur Bernstein - mondta Carter. - Csak kimenőt kapok néha, azt is kizárólag felfelé. A cipő viszont az anyagban szorít. - Azért lett atomfizikus, nem? - Madelaine gyors kérdése inkább állítás volt. - Hogy felrobbantsam magam körül az anyagot? - Igen. Aminthogy én is azért lettem régész, hogy feltárjam a saját, a tudattalan rétegeibe alámerült történetemet. Még nem jött rá, hogy a hivatásválasztás mindig kulcskeresés önmagunk felszabadításához? Bernstein szemének mély árkai közül tűnődve nézte az asszonyt: - Most úgy tetszik, mintha tudtam volna ezt. De nem akarom félrevezetni. Még sohasem határoztam meg így. - Arca kedvetlenné vált. - Egyelőre sokért nem adnám, ha visszadughatnám a palackba a szellemet, amelyet a világra bocsátottunk - dünnyögte. Asztalt bontottak. Átvonultak a könyvtárszobába, ahol Hedda kesernyés párákban úszva feketét főzött. - Úristen! Mennyi könyv! - tört ki önkéntelenül Baráthból.

- Írónak eléggé nyomasztó látvány - mondta Madelaine. - A legtöbb mű megalkotása csupa erőfeszítés, gond, egzaltáció. - Éppoly kevéssé nyomasztó, mint szülőknek egy városnyi, nyüzsgő embertömeg. Mert a szülőket a bennük feszülő, teremtő titok ösztönösen biztossá teszi abban, hogy a saját gyermekük az élet hasonlíthatatlan változata - vetette ellen Baráth. - Régóta vannak Mythenburgban? - André és én futottunk be elsőnek másfél hónappal ezelőtt - felelte Madelaine. - Tíz napig egyedül voltunk, azután megérkezett Mr. Carter, s két napra rá a Maestro. - Jellemző, hogy én indultam el a legkorábban, mégis utolsónak értem el Mythenburgba - vetette közbe Bernstein. - Ön a tengerentúlról jött! — torkolta le Madelaine. - Különben is, az utolsó én vagyok! — jelentette ki Baráth. - Nem hiszem - rázta meg a fejét Madelaine. - A szám nem teljes, még várunk valakit. - Kit? - Az ön nevét sem ismertük előre... - Most azonban tudjuk, hogy ez bizonyos szempontból tévedés volt - fejezte be Morel a felesége szavait. Találkozott már Raguellal? - Igen. - Amikor a szó kiszaladt a száján, akkor riadt meg tőle. Hazudott. Legalábbis formailag. Kínos zavarral viszonozta a felderíthetetlen kifejezéssel rátekintő szemek pillantását. - Akaratom ellenére adtam ilyen határozott feleletet - vallotta be azután. - Az igazság az, hogy nem találkoztam vele úgy, ahogyan önökkel. Madelaine két kezét a tarkója alá kulcsolta, és hátradőlt mély karosszékében. - Annyi időnk van még - mondta halk, tűnődő hangon. - Nem keresünk a jövőben semmit. Nem vár bennünket sehol senki. Célnál vagyunk.

HOLDTÜKÖR Madelaine a nyitott ajtón át, az ágyból beszélgetett a férjével. Morel mellett alacsony asztalkán könyvhalom tornyosult. Ágya fölött, a falat beborító olajfestményen szárnyas-sisakos Merkúr szunnyadó, meztelen szüzet tartott a karjában. Talaj nélküli térben lebegtek valahol, csillagképek fénypontjai között. Madelaine szobája ezüstös derengésben úszott az éjszakai lámpa fényétől. A szobát egyetlen festmény uralta: holdsarló bárkán utazó, fátyolos Izisz. Madelaine hangja álmosan csengett: - Mikor megláttam az udvaron, azt kellett gondolnom: boldog kísértet. Bolondul hangzik, de mindjárt megérted. Olyan volt, mint egy ember önmagából kiszállt mása. Úgy érzem, a teste üresen, összecsuklottan hever valahol, rengeteg borzalom és szenvedés törmeléke alatt. Aztán, ahogyan

már többször megtörtént velem, hirtelen belé kapcsolódtam, az ő szellemével érzékeltem. Tudtam, hogy más dimenzióba tolódott át. Az időkulisszákat elvonták tőle, s múltba-jövőbe lát, hall egyszerre. Morel hanyatt fekve hallgatott. Szemüvegét levetette. Szürke szeme, amely a nagyító mögött élesnek, fürkészőnek látszott néha, e csillogó páncél nélkül sötétebb és végtelenül szelíd volt. A fény rávetődött fehér bőrére, jól formált homlokára, gyér, fekete hajára, nyerges, erős orrára. Inas, kék eres karjáról visszacsúszott a pizsamakabát ujja. Keskeny, érzékeny ajkán mosoly ült. - Ha valakit köröznének, és te lennél a bűneset egyetlen tanúja, alaposan megjárnák veled a nyomozók. - Miért? Nem vagyok eléggé jó megfigyelő? - Kitűnő megfigyelő vagy. A személyleírásod mindig pontos. Csak éppen az illető asztráltestéről szól. Madelaine nevetett. - Te milyennek találod a hatodik vendéget? - Minden külső meghatározás hamis. Alapvetően érdekel, mégis semleges vagyok iránta. - Látod? - mondta Madelaine diadalmasan. - Te sem használsz éles körvonalakat. - Ez az eset kivétel. Madelaine lehunyta a szemét. - Én részvétet érzek iránta. Azért vonz. - Hangja egészen elhalkult. - Igen, sajnálom. - Belső látóterében egyre élőbbé vált Baráth kreol, szinte indiai arca. Nagy szemhéjú, barna szeme furcsa, bús pillantással tűzött rá. Széles, egyenes homlokába nehéz hajtincs hullott. Halántéka őszült már. Mosolya különös, nyílt, lefegyverző és szép volt; az egész arca fénybe borult tőle. Vonzó... - gondolta álom és ébrenlét határán sodródva. - Van benne valami rejtett, feminin vonás, éppen érzelmi téren. Nem önmagára gondol, a másikban oldódik, fel. Erre csak nők képesek. Egyébként nagyon is férfias, erős, tömör... - s az álom kábulatában előúszott valahonnan a múlt alvilági vizeiből Léon Tessier. Hosszú évek után, mintha Baráth György alakja idézte volna meg önnön ellentéteként, hosszú, szőke művészhajával, magas, hajlékony, fiatal testével, időtlenül és feloldhatatlanul. Madelaine féltudatos áloménjén átsuhant a csodálkozó gondolat: Ezért sajnáltam, persze. Hiszen mögötte ott lappangott Léon. Szegény kisfiam! - Arcán könnyek futottak le, de már nem tudott róla. Alma annyira elmélyült, hogy képeinek egyetlen buborékja sem érkezett fel nappali tudatába.

A HETEDIK VENDÉG Másnap Baráth korán ébredt, és reggeli után sétára indult. Ahogy áthaladt az udvaron, a nagy bernáthegyi csatlakozott hozzá. Vincent kiáltott valahonnan az udvar mélyéről: - Rolli, ide gyere! Rolli megállt, felnézett Baráthra. Bús emberszeme félénk kérdést sugárzott: Veled mehetnék?... Farkát, nem tolakodóan, meglendítette. György értette ezt a finom kutyabeszédet. Lehajolt az állathoz, és tenyerét meleg bundájára tette: - Együtt mehetünk. Igazán megtisztelsz vele. Sétálni viszem Rollit - szólt oda Vincent-nak.

Együtt ballagtak tehát. Összetartoztak, de nem terhelték egymást. Rolli időnként bogarakat, gyíkokat kergetett a fűben, eltűnt a sziklák között, majd loholva, lógó nyelvvel került elő, orrát meghitten Baráth térdéhez nyomta, azután újra magánügyei után látott. György a legkisebb fáradság nélkül, könnyedén haladt felfelé. Egy kanyarodó után, mélyen alatta előbukkant Mythenburg tömbje. Rálátott szögletes tornyaira, teraszaira, udvaraira, árkádos folyosóira, zegzugos udvarfülkéire. A vár hátulsó traktusa is kitárult innen nagy zöldségeskertjével és baromfiudvarával. Egy kéményből füst kanyargott felfelé. György megnézte az óráját. Két és fél órája jött el Mythenburgból. Vajon melyig lehet Raquel szobájának ablaka? - szeme a nyugati torony felé fordult. - Ott, igen. – S e bizonyosságnak olyan izgalmas érzéstartalma volt, mint az ébrenlétbe átsugárzó jósálmoknak. Ahogy továbbindult, egyszerre csak Morelra gondolt. Maga előtt látta nyugodt, semleges arcát. Lényének íze sajátos légáramlatként tolult tudatába. A hangja rendkívüli — figyelt vissza rá emlékezetében. De ezt az emlékhangot hirtelen elfedte Morel jelenben felcsendülő köszönése. - Jó reggelt! Kis, szélvédett tisztáson, egy szikla árnyékában ült hordozható széken. Kezében csukott jegyzetfüzetet tartott. - Zavarom? - kérdezte Baráth nyugtalanul. - Nem. Megszabadít a lelkiismeret-furdalástól, mert most okkal nem dolgozom. Már reggel óta ürügyet keresek rá. Azzal áltattam magam, hogy az íróasztal feszélyez ma. Feljöttem ide, itt aztán kiderült, miről van szó. Előre megfontolt, kellemes naplopásról, szabadon futó gondolatokkal. - Egyik gondolata utolért engem is az előbb - mosolygott Baráth. - Mielőtt megláttam, önre gondoltam. - A dolog ott válnék érdekessé, ha megmondaná, mit gondolt rólam. - Minden átmenet nélkül benyomultam az aurájába. Láttam az arcát, felidéztem a hangját. Arra kellett gondolnom, hogy a hangja rendkívüli. Elrendezi a dolgokat. Az emberek, akik félnek, erre a hangra várnak. Meg lehet kapaszkodni benne. Támaszpont. Hitet ébreszt, hogy minden biztosan jóra fordul. - Ez a szemfényvesztés a mesterségemhez tartozik. - Min dolgozik? - Egy pszichoterápiái munkán. Morel felállt, összeszedte a holmiját, és együtt indultak lefelé. - Nehéz utat választott - mondta Baráth kis hallgatás után. - Tudom, mert magam is rajta járok. - Az út választott engem - mosolygott Morel. - S önnel sem lehetett másként. Az ember valami mantrával születik, amely áttetszővé teszi előtte a húst, és megnyilatkozásra készteti benne a láthatatlan rabot. Persze ez a rab állandóan kopogtat... Baráth összerezzent, és furcsa pillantással nézett Morelra. - ...állandóan morzejeleket ad - folytatta Morel de csak az fogja fel a segélykérő jeladást, akiben eléggé erős a részvét és az érdeklődés a másik iránt.

El fogom mondani neki egyszer - gondolta Baráth az újra fájdalmas, gyulladt, hőt sugárzó sebhez tapogatózva önmagában. Az a különös érzése támadt, hogy Morel közelsége hűs és oldó gyógyenergiákat élesztett benne. Mintha sajátjaként rendelkezhetnék e képességgel, anélkül hogy ki kellene lépnie hallgatásából. Erre eddig nem volt ereje. Az események megtörténtek, de ő nem merte átélni őket. Ott voltak benne a sokk dermedtségében, eltakart arccal. Megkínzott ember ez - tűnődött Morel a mellette haladó Baráthon. A közéjük zuhant némaság egyiküket sem zavarta, mert egymással voltak közben, mélyebben, mintha beszélgettek volna. Morel érzékeny idegei megzengtek a szánalomtól, s Madelaine szavaira gondolt: Sajnálom. Igen. Olyan erőfeszítésektől fáradt, amelyek teljesen kimerítették. Újra megjelent alattuk Mythenburg. A vár keleti ablaksorának egyik ablakából apró alak hajolt ki, és szőnyeget rázott. Morel megállt. - A mellettem lévő üres szobát takarítják - mondta. - Talán... - Baráth nem fejezte be a mondatot. Carter jött eléjük. Bronzvörös, ruganyos fürtjei lángnyelvekként rángatóztak az erős szélben. Már messziről mosolygott fehér ragadozó-fogsorával. Rolli csaholva nekirohant, és örömében majdnem feldöntötte. Carter a jobb kezét magasra tartva védekezett. - Hej, lassabban, cimbora! Az urak már jönnek? Én most indulok. - Ellökte magától a jobb keze felé ugráló kutyát. -

Mit tartogat a kezében? — kérdezte Morel.

Egy rigócsecsemőt. Nyavalyás szegény. Attól tartok, a Tarpei-szikláról lökték le. Ha

visszateszem a fészkébe, újra kidobják. Körülállták a madarat. Rolli szűkölve követelőzött. -

Csend legyen! Szóltak rá gondterhesen.

Heddának adom! — mondta Carter, egyik ujjával simogatva a borzas, rémült fiókát.

Isten őrizz! — tiltakozott Morel. - Azonosítaná önmagával, és ha a madárnak baja történnék,

ideg-összeroppanást kapna. Inkább Emmát ajánlom. Ő olyan, mint az anyaföld. A szüntelenül megújuló életet táplálja minden lényben, anélkül hogy egyéni pusztulásukról tudomást venne. -

Elvigyük neki? - nyújtotta kezét a madárért Baráth. Amikor a tenyerében érezte a remegő,

könnyű kis állattest melegét, Lídia kezébe simuló kezére kellett gondolnia. Lélekmadár - suhant át rajta, s ujjait gyöngéden összehajlította körülötte. Carter köszönt, továbbment, de néhány lépés után megállt és visszafordult. - Azt hiszem, már nem él - mondta merev arccal. - Nézze meg, kérem! Bartáh tenyerében élettelen, szürke kis pamacs hevert. - Észre sem vettem - mondta megdöbbenve. - Csalás volt - Carter arckifejezése feszült és gyötrődő volt. - Akartam, hogy éljen, amikor megtaláltam a fa alatt. Persze hiába... megint... mindig. A szánalom bábjátéka. Néha még beugrom neki. - Erélyesen, szinte

erőszakosan legyintett, láthatatlan dolgokat hárított el magától. - Mindegy. Temessék el, jó? Oda, a levelek alá. Az állatok szégyellik a holttestüket. - Olyasmi ez nála, mint a halottakon serkenő szakáll - mondta Morel, amikor elhangzottak Carter léptei. - Az élet már betelt és lezárult egy irányban, de a meglódult erők még tovább működnek a testben, persze csak rövid ideig. - Félelmetes tapasztalatai lehetnek Carternak. - Igen. A saját bőrén szerzett tapasztalatai. Azért van itt. Az újabb kanyarodó után megint eléjük bukkant Mythenburg, immár egy szinten velük. Kapuja előtt vajsárga sportkocsi állt. Két flanelnadrágos láb nyúlt ki alóla. Nem messze az autótól Madelaine törékeny gyermeklányalakja tűnt fel. Kifejező, mozgékony kezével vidáman integetett nekik. Az autó alól rendkívül magas, világosszőke, szeplős férfi bújt elő ingujjban, könyökig olajosan. Arca azonban nem a bosszúságtól, hanem a magaslati naptól volt rézvörös. - Mi baj ? - kérdezte Morel odaérkezve. - Fogalmam sincs. A döglött autót legszívesebben az országúton hagyom, és átszállok egy másikba. Nincs türelmem a gépekhez - nevetett az idegen. - Vincent szenvedélyes autószerelő. Idehívhatnád - lépett hozzájuk Madelaine. - Köszönöm, Madame! Kölcsönös bemutatkozás következett. Az idegen kissé selypesen beszélt franciául, mint az északiak általában. Kjell Björnsonnak hívták. Baráth a neve után norvégnak gondolta. Morel a kapu felé indult, de Vincent már jött is, hívás nélkül. Egyenesen az idegenhez lépett, és köszöntötte. - Monsieur Raquel szívesen látja Mythenburgban. Az autót majd elintézem - mondta készségesen. Mindhárman az északira bámultak, aki e meghívással egyszeriben különösen jelentőssé vált. - Túl nagy ügyet csinálnak belőlem - mentegetőzött Björnson. A kezét törölgette, és az ülésen heverő kabátja után nyúlt. - A barátom azóta már biztosan megérkezett Brunnenba. - Együtt indultak befelé. - Amíg vártam rá, nem tudtam ellenállni a magasságnak. Megkívántam ezt a hegyet itt... Megállt. Mythenburg láthatatlan üvegburája ráborult hirtelen, s eggyé zárta a többiekkel. Mindnyájan tudták, mi megy végbe benne, amikor a transzcendens tartalom a lelkébe nyomul, s névtelen emlékeket tép fel. Álltak és vártak ők is. Szó nem esett a szavakon túli lényegről. Vincent befejezte a vizsgálatot az autónál, és odakiáltotta nekik a diagnózist: -

Tengelytörés. Le kell vontatni a javítóműhelybe!

Ha Brunnenba akar telefonálni, a hallban is van telefon - mondta Morel egy idő múlva.

Köszönöm, igen - Björnson hangjában felindulása heves árama lüktetett. - Ez a vár...

Mythenburgnak hívják, igaz? -

Igen.

- Hallatlanul... bizarr. A ház gazdája, ha jól értettem, bizonyos Monsieur Raquel? Micsoda név ez? - Utoljára Énók könyvében találkoztam vele - mosolygott Baráth. Björnson szeme nyugtalan, kutató pillantással szegeződött rá.

Mindenesetre beszélnem kell vele!

Mindenesetre.

Baráth a szobájában ebédelt. Délután Björnson nem mutatkozott sem a könyvtárban, sem az udvaron. Este azonban megjelent a vacsoránál. Sötét ruhában volt, tehát a holmiját elhozatta Vincent-tel, aki a kocsit levitte Brunnenba. - Sejtette-e ma reggel, hogy Mythenburgban fog vacsorázni? - fordult hozzá Madelaine mosolyogva, amikor elhelyezkedtek az asztalnál. - Nehéz erre pontos feleletet adni. Aki annyit utazott, mint én, és mindig sajátos célokat követett, az állandóan és határozottan számít egy ilyenfajta esemény bekövetkeztére. Azt már régóta tudom, hogy az ember rendszerint máshová érkezik meg, mint ahová indult. -

Most hová indult? - kérdezte Madelaine.

Egy barátommal akartam találkozni Brunnenban, hogy terveinket összeegyeztessük. Vele voltam

Tibetben annak idején. Személytelen, kellemes útitárs volt. A portás beolvasta a telefonba a táviratot, amelyet maga helyett küldött. Beteg. Zürichben rekedt. Hosszú ideig szó sem lehet arról, hogy utazzék. Reggel még szerencsétlen lettem volna emiatt. Most látom, hogy puszta ürügy volt. Azért jöttem vissza a rongbuki kolostortelepről, hogy eljussak Mythenburgba. Monsieur Raquel meghívása óta ez már nem kétséges. -

És a találkozása Raguellal kielégítette a várakozását? - Madelaine feszült arckifejezéssel hajolt előre.

Baráth minden testi vágyakozás nélkül gyönyörködött Madelaine ideges, pikáns orrában, érzéki és érzékeny ajkának tragikus ívében, mint valami műtárgyban. Björnson hallgatva nézte az asszonyt, majd naperőt sugárzó, kék szeme sorra végigvándorolt mind a hat asztaltársának figyelő arcán, s csak azután szólalt meg: - A találkozás módja felcsigázta várakozásomat. Mythenburgot már az első pillanatban a forrpontra érkezett várakozás emblémájának érzékeltem. Mintha egy olyan szervezetnek, amelynek én is része vagyok, az eksztatikusan felszökött lázát tapintottam volna ki magamban. - Björnson egyéniségéből ellenállhatatlan lendület és valami jó szívóhatás áradt. Baráth érezte, hogy erői megnyílnak a skandináv felé, aki határtalan bizalmat ébresztett benne. - Milyen jel uralja a szobáját, Monsieur Björnson? - kérdezte Morel. - Egy tibeti mandala, középpontjában a vörös napkorong lángol. Körülötte szárnyas, koronás oroszlándémonok repülnek. A hetedik vendégből sugárzó naphő mindnyájunkat áttüzesítette. A teljesség ünnepi öröme zengett meg bennük, mintha valami titokzatos hangszer húrjain felfelé utazó, ujjongó melódiát pendített volna meg egy láthatatlan kéz. - Jó, hogy megérkezett - mondta Madelaine csendesen. - Most együtt vagyunk végre.

HÉTHÚRÚ HÁRFA A keskeny, magas tölgyfa ajtó, amelyen másnap alkonyatkor beléptek Mythenburg nyugati szárnyába, nagy, kerek, magas mennyezetű helyiségbe vezetett. A terem meghatározhatatlan jellege szinte áramütésként hatott rájuk, mert pontosan azt a fokozódó izgalmat tetőzte be, amellyel e lezárt lakrész felé közeledtek. Az ebből a nyugati toronyból előgyűrűző erők töltötték be egész Mythenburgot, s amint most a magjába hatoltak, életérzésük hatalmasan felzúgott, s jelenkori személyiségük fölé emelte őket. Nevük, beszűkült élményanyaguk kerete vékony üveghártyaként olvadt szét az óriási benső hőben. A küszöbön túl úgy éreztek, úgy láttak, s úgy mozogtak, mint akiket nem határol el többé egyetlen test és a három dimenzió törvénye. Rengeteg nehéz gyászdrapéria húzódott félre egymás mögött a múlt mélységbe vesző, sötét bejáratairól, s a termek ünnepi fénybe borultak. Lezajlott inkarnációk tudattartalma felszabadított vénákon át hömpölygött vissza a lényükbe, s emlékezetük tengerré duzzadt tőle. Tudták, e különös Szentély a halhatatlan jelen tűzpillanatába zárva utazik az időkön át, s ők mindig elérkeznek hozzá. Évezredek óta, újra és újra. Más jelmezek, más nevek, miliők, korszakok útvesztőiből térnek vissza az Oltár elé, hogy lemérjék: áldozataik, vérük, könnyeik, verejtékük milyen magasra emelték a kristályerők szintjét az Oltárra helyezett Kehelyben. S míg elfoglalták helyüket a karosszékekben, a lépcsőzetes emelvény tetején csillogó, háromoszlopos aranykehely körül, az emlékek egyidejű jelenléte különböző események örvénylését kavarta fel a küszöbön túl. Ezek mind a múlt más és más rétegében játszódtak le, most azonban egyszerre zúgtak, dübörögtek, mint egy démoni szimfónia utolsó tétele. Csatazaj és gyászinduló. Tömegek rekedt morajlása. Fájdalomsikoly. Gyermekek ezüsthangja. Részeg nevetés. Bábeli nyelvzavar. A kéj és a kín százféle jajdulása. Uszító, forradalmi ének, templomi zsoltár; fojtó, nehéz, gyötrelmesen bűntudatos mea culpa. Végül a minden más hangon átzúduló elementáris kataklizmahang: elszabadult vizek ordítása. E képzet elborította lényüket, azonosultak vele. Bárkájuk a viharzó óceánon hányódott megint, villámok sziszegő tűznyilai között, hegymagasságú hullámok hátán rángatózva, pokolra merülve. Féltek. A rémület új és rettentő árama rázta őket. Tudták, az eddig oly kezes óriás, a Nagy Víz könyörtelenül szétzúzná őket, ha klauzúrájuk magjában nem feszülne a mágikus erőkkel védett Szentély. Az összeomlott Templom romjai közül menekülő hét száműzött évezredektől súlyos pillantással egymásra nézett, és egymásra ismert az Ideodrom eónokon átmentett Oltára előtt. A Hold láncára fűzött Papnő felállt, hogy meggyújtsa a Hét Lángot, a szent erők idéző tűzkapuit. A gyertyák lobogó fénye életre hívta a mennyezet égő színű mozaikját. A hétfejű Naga kígyó ágaskodott ott összeforrt, egyetlen törzzsel a hét egymásba kapcsolódó, egymást kiegészítő, szövetséges bolygóerő jelképeként, amely a Nap birodalmában a hatalmat jelentette minden életjelenség felett. Ami névtelen volt, nyilvánvalóvá lett e világosságban.

Száműzetésük bús sejtelme követte őket testből testbe, minden létállomásra. Nyugtalan, honvágytól gyötört menekülők azóta is, eksztatikus magasságokba lendülve és kárhozatba hullva a parttalan vizekre taszított Bárkán. Ők heten. A felelősök. A kivérzett, erejüket vesztett kreátorok, a Naga kígyó hétágú koronájának mágikus központjai. A hatalom azonban, amely a mélységek örvénye fölé emelte őket, millió töredékké robbant szét, s ők alámerültek önnön teremtésük vad káoszába. A határtalan kétségbeesésen túljutottak már száz és száz lobogó éve. Mert ha minden elveszett is, megmaradt a Szentély, s hozzá vezet a beavatások útja. Valaki őrzi. Valaki, aki nagyobb náluk. Akinek ereje kitépte törékeny hajójukat a fellázadt elemek hatalmából. A Főpap. A Tűz ébrentartója. A vészes kísértetricsaj elcsendesült hirtelen, amint ráömlött a magasztos remények olaja. Raquel a Kehely mellett állt középen. Tudták, hogy valójában létük egyetlen rezdülésében sem volt távol tőlük. Az idő eltakarta néha, de ő ott áll akkor is minden pillanat magjában, közel, homályon túli fényben, amely a Kehelyben gyülekező kristályerőkből sugárzik. Az ő elszórt erőiket gyűjti, párolja a Kehelyben. Szenvedély és szenvedés tüzében forralja, erjeszti, szűri, míg az elszabadult démonok feletti Hatalom esszenciájává lesz. A forma, melyet az aktuális korszak anyagából a Mester felöltött, áttetsző plazma volt rajta. Sötét szemén át Látás, lezárt ajkán az oldó Ige, széles homlokát körülrepdeső fehér haján a Szintézis ragyogott át, mint élő tűz az üvegedényen. A Beavatás első fázisának évszázadról évszázadra megismétlődő szertartása remegő, mély harangzúgással bomlott ki bennük. A rezzenés nélküli némaság égő, transzcendens gondolatok sötét háttere volt. Szó nem érinthette a kinyilatkoztatás érzékeny anyagát. Lényük rejtett emblémájához nyúlt a Mágus, s titkos nevük izzott a csendben. Tragédiákon, örömökön és kudarcokon túl, az ifjúság kábult álmából kibontakozva, újra létük középpontjába érkeztek. Hozzáfoghattak a munkához, amelyért annyiszor meghaltak, tisztítótűzbe merültek, s újjászülettek az örökké áradó élet hullámzásában. Emelkedett, nőtt, túláradt bennük az ihlet hője, de Raquel jelenlétében, a Kehely szikrázó fényében még nem hűlhetett gondolatokká. Jóval éjfél után hagyták el a nyugati tornyot, s anélkül hogy egymástól elköszöntek volna, szobájukba mentek. Testük elvált egymástól, de a Naga kígyó törzse összeforrt újra. A hét fej, a mágikus korona hét erőközpontja a maga sajátos töltése és képessége szerint még az éjszaka feszült csendjében szavakká formálta Raquel utasításait. Madelaine tollában ott remegett az egzaltáció hatalmas árama, amint írni kezdett. Betűi kitörtek a sorból. Felső száraik hosszan, remegőn, vágyakozva megnyúltak, felfelé kapaszkodtak. Szárnyas ékezetei végtelen felé sóvárgó madarakként magasra röppentek. ... Mikor bejöttem a sötét szobába, úgy éreztem, a bőröm a sötétben kék derengésű fényt áraszt, akár a radioaktív sugárzástól felbomló vérű embereké. Én azonban hívom, akarom e bomlást, nyitott lélekkel nyújtom magam a

szent erőknek - fejtsétek fel bennem a halált. Szőjétek szikrázó fonallá az elrontott művet. Nem gyászolok semmit a szörnyű alkotásból. Sietek. Mindent odaadok. Elétek megyek… Carter szinte fehéren izzó haraggal hallgatta önnön atavisztikus énjének dühöngő tiltakozását a beavatás első gyakorlata ellen. Vonaglott, hörgött, mérges, piros dühváladékkal árasztotta el belsejét, mint egy őshüllő, amelynek fejét a földre szorították. Minek visszanézni? Minek vájkálni a félelmetes múltban? Minek a dögöket, az egyszer is alig elviselt borzalmakat a fénybe cipelni újra? További! El tőlük! El! - őrjöngte benne az elkárhozott. Ez az őslény azonban már régen rabságba került. Carter nem engedte szabadon többé, de a lény élt. Még hatott. Most eljött az ideje, hogy végképp elintézze. Szánalom nélkül figyelte. Tudta, őrjöngése szűkölő rémület valójában, halálpánik, mert érzi, ez az operáció kivédhetetlenül feloldja évezredes, makacs, keserű létét. Úgy legyen! - írta le erőteljes betűivel. A Praxis első fázisa elemzőmunka. - Morel könnyed tolla finom, különös kapcsolású betűket írt. - A születés küszöbétől a jelen pillanatig végig kell kutatnunk életünk döntő mozzanatait, hogy tanulságait lepárolhassuk. Ez az esszencia kerül a mérlegre. Ez a párlat a tükör, amelyben ellenőrizhetővé válik a múlt nagy negatívumaiból mi alakult már át pozitívummá. Amint a modern ember a ráció jeges útvesztőjéből visszakanyarodott a pszichoszintézis határtalan lehetőségeihez, az ítélkezés helye újra visszakerült a létnappal tevékenységtől nyüzsgő színterére, ahol a felismerések rögtön tettekké, a diagnózis a gyógyulás folyamatává változhat. Az ítélkezés alvilági csarnokának halálon túli lenyűgözöttségében a lélek gomolygó álomködre démoni lázképeket vetít, s ezek a zavaros, vad víziók sűrűsödnek az új inkarnáció előre meghatározott körülményeivé. Meghatározott miliő, csontalkat, szervi adottságok, vérösszetétel, sajátos idegkonstrukció, agykapacitás és lezárt fiziognómiai képlet válik belőlük. A mély pszichológiai módszerek már e determinált fizikum és a belézárt pszichikum finom tárcsarendszeréig hatolnak a szellem tudatosító, új eszméket nemző fényével, s az ösztönös folyamatoknak más irányt adnak? Megváltoztatják az egyén önmagához s a világhoz, az élet minden jelenségéhez való viszonyát. Abban a pszichikai gócban idéznek, elő döntő átalakulásokat, amely sorsot, körülményeket vetít az élet tevékeny, intenzív áramlása közben éppúgy, mint a létéjszaka, a bardó nehéz kábulatában. A giccsből és grand guignolból szövődő történelem könyörtelen fogaskerekei közé lökött, modern ember ösztönösen menekül a múlttól - írta Baráth. - Fut előle, mint a bibliai Lót, és borzad attól, hogy visszanézzen. Pedig soha égetőbb szükség nem volt e visszatekintésre. Nekünk,Európa otthontalan emigránsainak, nincsenek operettmelódiákkal átszőtt, érzelmes emlékeink,- Babérkoszorúk helyett csupa nedves, rothadt sírkoszorút őrzünk, az elmúlt évek, lepecsételt kriptáiban. Ezeknek az időknek, véres termése mégsem az ifjúságba visszasíró édelgés, hanem misztikus aktus, amely a tragikus válságok, maró gyógyszerével immunizált az ilyenek jövőbeni elburjánzása ellen. Aki a világot meg akarja gyógyítani, annak az embert kell gyógyítania, mert e zavaros, kiúttalan krízisekben erjedő, beteg világtest az ember tükörképe. S aki a jövőt kívánja megváltoztatni, annak, el kell rendeznie a múltat...

Angelo Vitelli előtt tiszta papírlap hevert. Homlokát két összekulcsolt kezére támasztotta. Zene, hangok szédítő szökőárja zúgott, tornyosult a belsejében, s elmosta a szavakat. Mennyi mindent bír el az ember - gondolta fuldokolva, amint a magasztos és a mulandó formákból való kiábrándulás hibridanyaga robbanóerővé forrt össze benne. A zongorához ült, és játszani kezdett. A hangok áthatoltak a falak pórusain, s végig-ömlöttek a különös vénákon, amelyek a világ és a kozmosz különböző perifériáiról Mythenburgba érkezett hét embert összefűzték. Anton Bernstein kéziratán az egyes íráscsoportokat mértani pontosságú mezők választották el egymástól. Számok, aláhúzások, ábrák, piros jelzések emelték ki egy-egy részlet jelentőségét. A meditációnak ez a formája ismerős területre visz. Időfogalmamból mindig hiányzott a jelen önmagában nyugvó békessége. A múltban ténferegtem viszolyogva, vagy a jövőtől rettegtem szüntelenül. Az éppen folyamatban lévő pillanat, ahol a múlt szüretje zajlik, s a jövő megfogan, sokáig elrejtőzött előlem, s csak, ma este mutatta meg tökéletes arcát. Raquel az állandóság. A misztikus jelen. A mérleg egyensúlyban lebegő nyelve. Ahol ő van, az a középpont, minden jelenség mértébe és önvalója. Most értettem meg, okkult gyakorlataim miért nem voltak eredményesek eddig. Élményeimet sohasem tudtam e kristályos oldópontba emelni. Sohasem voltam semleges. A történéseket nem ismertem fel isteni üzeneteknek amelyek összértelme egészen más, mint amit a részletek harsognak. Sajnáltam magamat. Jajgattam. Vádaskodtam. Lázadtam. Elcsüggedtem. Ujjongtam, féltem és erőszakoskodtam. S főleg kérdeztem. Makacsul, követelően meg akartam ragadni az okság fölötti valóságot. A miért és azért rácsa elzárt sorsom képletének értelmétől. Önös érdekeim bonyolult képzetekkel fedték el az igazság magasztos egyszerűségét. Most felszállt a köd. A mai nappal elkezdődött gyakorlat jelentősége még Zotek kinyilatkoztatásánál is jobban megrázott. Azt hittem, az elmélet, amelyet az „Überjude” feltárt előttem, nem tágítható. Tévedtem, s ez a tévedés boldogabbá tesz mindennél. Az, hogy ráláttam Raquel tervére, számomra a legnagyobb csoda, mert hiszen éppen a látásban voltam eddig a legbénább. Kiáltozni, sírni és nevetni tudnék, mint a Krisztus kezétől illetett nyomorék, vagy látóvá tett vak. A szavak amelyekké a képet alakítom, az egész lényemet átégető imádság szavai. Raquel keze a beavatás újra és újra visszatérő szertartásában mindig leüti az alaphangot. Az eónok mélyén létrejött diszharmonikus akkordot, s megzengeti bennünk a jelen sajátos hangzatát, hogy az összevetés által nyilvánvalóvá váljék, feloldódott-e már valami az ősi kötések magjában. Ehhez az operációhoz mostani inkarnációnk életművét kell először kiemelni a részletek zűrzavarából. E folyamat visszahatoló, koncentratív-meditatív munka. De mindenekelőtt tisztázzuk a fogalmakat: 1. Mi a koncentráció? Figyelem-, erő-, akarat- vagy érzelem-összevonás,-összpontosítás egyetlen célra. A koncentráció maszkulin működés. Pozitív értelemben igyekszik megismerni tárgyát. Támad, ostromol, úgy hatol bele a jelenségekbe. 2. Mi a meditáció?

Azonosulás. Feminin magatartás, amely magába fogadja, magába szívja tárgya kisugárzását, terhessé válik vele, felölti jellegét, és belülről, önmagán át hallgatja le titkos sugallatait. 3. Mi a kontempláció? A semlegesség kristálya, melyben a Valóság megmutatkozik. A jelen inkarnáció művét csak egy hármas feldolgozás teszi befejezett egésszé. Ha amit átéltünk, éles pontossággal megjelenítjük, (koncentráció), s tanulságait semleges áttekintésben feldolgozzuk, szintézissé sűrítjük, az már maga a zengő Mű, az élő mágikus akkord (kontempláció). Hatoljunk hát vissza az ébredő tudat első rezzenéséül - Björnson tolla megállt a papíron. Szeme az íróasztal különös nehezékén, az ágaskodó bronzoroszlánon nyugodott, amely karmai között hegyikristályból csiszolt gömböt tartott, jóskristály - suhant át az agyán, s e gondolattal kényszerítő kapcsolat jött létre közötte és a csillogó gömb között. Szemét fogva tartotta, érzékeit elkábította, s különös, féléber állapotba ejtette. A gömb középpontjában narancsszínű tűzmag keletkezett, ugyanakkor saját lényének fókuszában is érezte ezt a tüzes gócot. A tumó - rezgett benne a réveteg, távoli kommentár – A tibetiek belső hőgyakorlata. A tűzmag terjedni kezdett a kristályban, és benne is. Hőség áradt szét egész valójában, s a kristály lángoló fényt ontott, mint az alkonyi napkorong. E tudatát elöntő ragyogásban egyszerre megérezte, hogy a belőle sugárzó fényerő határtalan gyöngédséggel átfogja, magához öleli, forró élettel telíti a világ, a kozmosz minden jelenségét. Magasztos hatalomérzet mámora öntötte el. Kin! - hallotta ujjongó, tüzes naparanycsengéssel. - Aki a Trónon ül! Aztán, mintha gyeplő rántotta volna vissza, tilalom zuhant rá: Ezt még ne. A fény és a hő sercenve kihunyt. A betűk aurája narancsszínűén rezgett, amint figyelmét újra rájuk összpontosította. A pillantás azonban, melyet a tilos területre vetett, félelmetes öröm elragadtatását hagyta vissza benne. Holnap hajnalban - folytatta az írást -, amint felkél a Nap, a gyakorlat pozitúrája Oziriszé. Térden nyugtatott kéz, egyenes gerinc, hogy az Élet Tüze felfuthasson a gerinclétrán az agyszentélyig.

ร zisz bรกrkรกja

ÚJHOLD A színes, villanó vonalként elsuhanó dolgok között. Homloka közepén, a belső térben a valóságnál színesebben és élesebben látta a rózsaszínű pamuthálón át a barackszínű tapétát, amelyen piros rózsák között kövér gyermekek labdáztak. A légzőgyakorlatok kimosták az asszony testéből a bágyadtságot, s a langyos zuhany megfeszült íjjá növelte mentális erejét. Egyiptomi módra ült le, egyenes gerinccel, két kezét a térdén nyugtatva, és lehunyta a szemét. Képzeletében zöld krétával világító kört húzott maga köré. A fénylő, világoszöld vonalon kívül elmosódott minden. Testének tudata nem zavarta már. Szíve lassan, egyenletesen vert. A pont, melyre figyelmét összpontosította, óriási sebességgel közeledett, mintha tudata kilőtt nyílként röpült volna felé, színes, villanó vonalként elsuhanó dolgok között. Homloka közepén, a belső térben a valóságnál színesebben és élesebben látta a rózsaszínű pamuthálón át a barackszínű tapétát, amelyen piros rózsák között kövér gyermekek labdáztak. Ennél mélyebben is van még emlék — gondolta, és tovább hatolt visszafelé. A színek kihűltek, a körvonalak elmosódtak. A tárgyak nőttek körülötte. Kábulat vonta be a helyet, ahol tudata jóleső homályban elpihent. Fény villant néha. Rajta kívül, körülötte összefüggés nélkül voltak még a dolgok. Hangtöredék. Szag. Íz. A szag és az íz visszatért, és kezdett összeállni valamivé. Árny vetődött rá. Szag, íz, langyosság, kielégülés forrása. Hullámzás, emelkedés, aztán újra nyugvópont. Sötétség. Fölötte fények utaznak. Tovább! Ki ebből a szűk és sötét tudatiszapból! A barackszínű szobában már megszilárdulnak a dolgok. Pamuthálós gyermekágyban fekszik. Héléne az ablaknál ül, és varr. Alakja egészen nagy, felérhetetlen. Néha kívülről benyomulnak dolgok. Egy ártalmatlan, mély hangú, idegen lény az ágya fölé hajlik, furcsa, keserű szagokat hoz, kezének íze édes. Nem kellemetlen, de nem használható. Aztán egy nyugtalanító lény árnyéka vetül rá. Szagos, de taszító. Hangja magas, viharos. Sírással védekezik ellene. Így érzékeli először apját és anyját. Héléne más. Héléne hűs, puha és jóízű. Tovább. Lassan tudatába kerül a liége-i villa többi szobája is. Anyja nagy, fülledt, édeskés hálószobája, amely csupa tükör, csipke és nipp. Apja szivarszagú, magányos, borús tanyája. Az ebédlő, ahol átvonul néha: feketén fénylő, zord bútorok, csillogó ezüst és porcelán között. A kék szalon a nagy, vörös zongorával és a nippekkel zsúfolt üvegszekrényekkel. Aztán a kert. Smaragdzöld levelek közt beömlő napfény. Selymes érintésű fű és egy sárga út, amelyen piros labda gurul. Apja jön. Nehézkes alakja nyomába lomha kedvetlenség ömlik. Valamiért sajnálni kell. Mindig külön jár. Anyja siet végig a sárga úton. Mindig siet. Magas, kemény alakján virágos ruha hullámzik. Hangjától széttörik a csend. Anyja valamiért szorongást kelt.

Berthe a sötét ruhás, alvajáró szakácsnő. Mindig suttog. A válla fölött hirtelen visszanéz. Arca sárga, hosszú. Berthe érdekes. A pamuthálós gyermekágyban fekszik. A redőny résein át aranypontos napsávok tűznek be. Már teljesen éber. Nyugodtan szembenéz a kis emberrel, akinek a hálóba kapaszkodó ujjai begörbülnek. Bőre vöröses, fekete haja a vállára omlik. Arca sima és komoly. Hosszú, kék köntösén furcsa, piros jelek vannak. Sötét szeme keskeny és fénylő. Rebbenés nélkül néz. Tekintetében nincs semmi fenyegetés, csak különös feszültség. Pillantását fogva tartja, pedig szeretné a ruháján lévő jeleket is nézegetni. Héléne törtet a szobába. Nem figyel az ágy felé, az ablakhoz lép, és felhúzza a redőnyt. A kis ember fokozatosan tűnik el, ahogy a redőny emelkedik: először a lába, a térde, a dereka, a melle, végül a feje a rebbenés nélkül rászegeződő sötét szemmel. Héléne az ágyhoz lép. - Egy kis ember volt itt... - mondja neki rögtön. -Hol? - Itt állt - mutat a hálóra. - Álmodtad. - Nem. Most! - Á, bolondság! - Héléne szipog, és megtörli a szemét. Valami rejtélyes okból mindig sír. Madelaine ezt eddig természetesnek találta, de ma nem tudja elviselni Héléne sírós közönyét, amely elzárja tőle. -

Hová lett? - kérdezi kiáltva.

Micsoda?

Az emberke.

- Ne rosszalkodj, mert megverlek! - Miért? - aztán csüggedten hallgat. Ez az első áthághatatlan fal a világ és közötte. Hatéves. Céline, a házmester egérarcú kislánya három évvel idősebb. Tőle tudja meg a kertben, hogy ők gazdagok, anyja gyönyörű, de szeretői vannak. -

Mi az, hogy szeretői vannak? - kérdezi tőle.

Idegen férfiakkal ágyba fekszik, és csúffá teszi apádat.

Miért?

Mert így jó neki.

Mackójának érdes, szőrös testére gondol, ahogy hozzáér, mikor maga mellé veszi az ágyba. - Marhaság — mondja -, miért jó az, ha... Céline kicsit zavarosan, de megmondja. Szúró izgalom, ijedtség, szégyen és őrült kíváncsiság vesz erőt rajta. Olyan nagy megrázkódtatás ez, hogy reszket egész testében. - Nem igaz! Piszkos disznó! - kiáltja és elszalad. A konyhában Berthe és Héléne beszélgetnek. Az ajtó nyitva van, és ő hallgatózik. - Szegény jó Rougemont úr... - gyakran hallja tőlük így az apja nevét. Héléne nedvesen, szipogva, Berthe süvöltő, éles suttogással mondogatja. Anyját egymás között szajhának nevezik. Most már

tudja, hogy Armand Belgrand, az ügyvédjük, de Maurice Chaumont, a háziorvosuk is anyja szeretője. Anyja öltözködik a tükör előtt. Vékony csipkeingben áll, és gyönyörködik magában, mintha ő jelen sem volna. Melle barnásvörös bimbója átütközik a csipkén. Fehér bőre szinte világít. Haja rézszínű, szája világospiros. Vállán, arcán és az orra körül halvány szeplők ütköznek ki. Orra egyenes, éles, szeme hínárzöld. Céline szavaira gondol. Az anyja gyönyörű. Ez hát a gyönyörű?... Tűnődve nézi, és tele van tiltakozással. Nem tudja meghatározni, miért ellenkezik magában. Anyja tompazöld selyemruhát húz magára. A mozdulattól erős, édes parfümszag felhője lebben fel. - Hogy tetszem az én kislányomnak? — kérdezi elébe állva. Hosszú, hegyes, fehér ujjai a mellén lévő pókos brosstűn matatnak. Madelaine komolyan nézi. - Nem tudom - mondja töprengve. - Furcsa gyerek vagy - fordul el tőle sértődötten az anyja. - Néha azt hiszem, kicseréltek a szanatóriumban. Semmiben nem hasonlítasz rám. Megkérdezi apját: - Lehet, hogy engem kicseréltek a szanatóriumban? - Ki mondta? -

Anya.

Miért?

Mert nem hasonlítok rá.

Apja kövérkés, ernyedt keze gyöngéden rásimul a vállára. - Szó sincs róla. Az én kislányom vagy, anya csak tréfált veled. - De... - nézi apja nehézkes alakját, kopasz fejét, petyhüdt, duzzogó arcát, és azt akarja mondani, hogy rá se hasonlít. Valami azonban visszatartja ettől. Sajnálja „szegény jó Rouge-mont urat”, de érzi azt is, hogy nincs sok köze hozzá. Most már biztos benne, hogy anyja igazat mondott. Ha azonban kicserélték, akkor másutt kellene lennie. Hol? Ezzel a gondolattal indult el a képzelet síkján második élete, amely párhuzamos volt valóságos életével, és annak minden tökéletlenségéért megvigasztalta. A tökéletlen élet még tökéletlenebbé vált Emilé Viliot által, aki száraz, érdes, tolakodó unalmat hozott a sorsába. Megkövetelte, hogy éberen figyeljen rá, mikor monoton orrhangján felolvas neki. Kezére ütött, ha a betűk lassú, téveteg felrajzolása közben valamelyiknek a hasa megtelt fényes, domború tintacseppel. Emilé Viliot füle piros, kitárt, türelmetlen szárnyakhoz hasonlított, mintha nagy, boldogtalan dinnyefeje el akart volna repülni sovány nyakáról. Ádámcsutkája Madelaine-t arra a liftre emlékeztette, amely a szomszédban fel és le utazott az emeletek között. Ez az ádámcsutka volt az egyetlen szórakoztató dolog Viliot-n, de ha túlságosan elbámészkodott rajta, mialatt képzelete síkján apró embereket szállított le meg fel az örökmozgó ádámcsutkaliften, Viliot olvasás közben egyszer csak orvul elhallgatott, amit ő nem vett észre. Hosszú csend után, amelyet - utólag egy villanás alatt rájött erre

- tanítója epés, gonosz nyájassággal, türelmesen várt végig, hozzá hajolt, nedves, csontos ujjaival megbökdöste meztelen karját: - Mondja csak el nekem az utolsó mondatot, Mademoiselle! Persze nem tudott felelni, sőt egyszer riadalmában a liftről dadogott valamit. - Sajnos - mondta akkor Emilé Viliot halkan és ünnepélyesen - maga rejtélyes módon napról napra hülyül, gyermekem! S ilyen értelemben tudósította Héléne-t, aki erre is rásírt egy sort langyos élvezettel. Apja rendkívül zavart és félszeg lett a vádaktól, mivel anyja azt követelte, hogy a jelenlétében ő szidja meg Madelaine-t. „Szegény jó Rougemont úr” hangja olyan volt a szidás alatt, mint mikor felfújt papírzacskóban száraz borsószemek zörögnek: - Haszontalan kölyke! Adok én neked! Csak még egyszer halljam rólad, hogy figyelmetlen és lusta vagy! Majd meglátod! Majd meg fogod látni! De Madelaine nem látott meg semmit. S a jelenet után apja cukrozott gesztenyét adott neki titokban. Emilé Viliot ellenére mégis megtanult írni és olvasni. Kilencéves korában felfedezte apja könyvtárát, és elindult felfelé a varázslatos betűhegyen. Házukat, titkos borzongással „idegen háznak” nevezte magában, anyját pedig Madame Rougemontnak. Mikor Héléne kezén lógva sétájából hazafelé közeledett, s feltűnt előtte otthonának gyárak kormától szürkült, impozáns, rideg épülete, kényes hangon kérdezgette Héléne-t: - Ki lakik itt, Héléne?... Rougemont-ék? Kik azok a Rougemont-ék? Úgy? Rougemont úr késeket gyárt?... És Madame Rougemont? Heléne belement néha a bolondériájába, mikor már minden erejét kisírta magából, és elégedett volt. - Madame Rougemont nagy társadalmi életet él — mondta komolyan. - Estélyekre jár, és jótékonyságot gyakorol. Ezt úgy hívják: karitatív tevékenység. Az elhagyott gyermekek védnöknője például... - Neki nincs gyermeke? - Egy kislánya van: Madelaine. - Ó, arról hallottam valamit... valami egészen furcsát. Kicserélték a szanatóriumban. Egy öregasszony éjszaka belopózott a szobába, hozott valahonnan egy kislányt. Nem igazi öregasszony volt, hanem boszorkány. A kislányt rabolta valahonnan. Egy hófehér, nagy-nagy márványpalotából. Bosszút akart állni a királynén, elvette a gyerekét, és kicserélte egy undok, rikácsoló kislányra. Ez volt Madelaine Rougemont. És odatette helyette Madame Rougemont mellé a szegény királykisasszonyt, aki... - Te voltál, persze - nevetett Héléne. - A Rougemont-gyár nem is elég neked. Buta vagy, Madelaine. - A gyár büdös és zajos. Minek nekem? - A pénznek nincs szaga. Majd meglátod. Akinek pénze van, azé a világ. - Akié a világ, annak jó? — kérdezte Madelaine. - Persze! - Apának van pénze, ugye?

- De mennyi! - Héléne rábámult: - Nahát! Ez a gyerek! Berthe-nek otthon elmesélte, mit mondott Madelaine. És Berthe, aki már nagyon öreg és szemtelen volt, mert Rougemont úr szüleinél is szolgált, elmondta a dolgot Rougemont úrnak. Rougemont úr ettől is zavart lett, mert valamit ismét tennie kellett a gyerekkel. Este, szokása ellenére, bement hozzá a szobájába. Madelaine már ágyban feküdt. Az új helyzettől mindketten nyugtalanok és félszegek lettek. Apja leült egy székre, tőle távolabb, és a torkát köszörülte. Aztán „másról” kezdett beszélni. Gyerekkori karácsonyairól, mikor „látta az angyalt az ablakpárkányról felröppenni”. Az ablak még nyitva állott, mikor a csengettyűszóra belépett az üres szobába, és a párkány haván ott volt jól kivehetően a meztelen angyallábnyom. - Gyönyörű lehetett — ámult Madelaine, mert e képtől egyszerre átzökkent a „másik”, tökéletes életbe. A tökéletlen élet karácsonyai itt, a Rougemont-villában felfokozott, hideg zaj, üres fény és sűrű, józan realitás voltak. Nagy vacsora, kiöltözés, vendégek, tömény ételszag, mennyezetig érő fa, amelyet a házmester és Héléne díszítettek. Ajándékok, gondosan megcédulázva, hogy kitől valók. Ezekhez a karácsonyokhoz nem volt köze az angyalnak. Apja aztán félénken és habozva Christine nénit kezdte mentegetni, elhalt anyjának húgát, aki Párizsban élt, és akit a családban bolondnak tartottak. Az asztalnál sohasem merte védeni Christine nénit, mikor a felesége metsző hangon koncul vetette a vendégeknek. Mindig sikere volt Christine néni hóbortjaival, aki a Quartier Latinban lakott, a Rue St.Séverinen. Akkor költözött oda, mikor a fia egyetemre került. Özvegyasszony volt. Pierre, a fia, igen különös körülmények között a Szajnába fulladt. Ő azonban nem akart tudomást venni a haláláról. Testét, amelyet azon a helyen vetett ki a víz, ahol ő várta, eltemette, de ott maradt a Sorbonne közelében, és továbbra is együtt élt a fiával, szorosabban, mint azelőtt. A temetőbe sohasem járt ki. - Minek? - mondta. - Pierre nincs ott. Pierre velem van. Minden pillanatban érintkezem vele. Mindent megbeszélünk. Ha akarom, látom is. Így legalább nem veheti el tőlem senki. - Anyja előadta a vendégeknek, hogyan kérdezte meg Christine néni a fiát a kopogó asztal segítségével vagy írásban, esetleg médiumokon át, mikor főzzön be telire gyümölcsöt, hogy elálljon, vegyen-e kabátot templomba menet, lesz-e eső, milyen irányba állítsa az ágyát a szobában. Mikor Christine néni látogatóban volt náluk, anyja miatt utazott el két nap múlva. Nem fértek össze. Madelaine megsiratta, mert nagy gyöngédséget érzett a különc kis öregasszony iránt, aki körül titokzatos árnyak és fények hullámzottak. Mielőtt elment, hosszan, komolyan beszélt Madelaine-nal, mintha már felnőtt lett volna: - Anyád nagyon szerencsétlen asszony, fiam, ezért mindent meg kellene bocsátani neki, én azonban még nem vagyok annyira tökéletes. Engem ingerel, hogy kicsúfol a hátam megett. Pierre szid is érte. Te azonban ne haragudj rá, mert nagy megpróbáltatások várnak rá. Csupa olyan dologra támaszkodik, amelyeknek néhány év alatt össze kell omolniuk. Hazugságokban hisz. Ez a tragédia közhely, de súlyos és elkerülhetetlen. Messziről sajnálni is tudom majd... Téged mindig szívesen látunk Pierre-rel. El fogsz jönni hozzánk... meglátod. Pierre mondta. Te inkább hozzánk tartozol... - Christine néni csinálta mindig a nagy karácsonyi varázslatot... - mondta apja az emlékeiben oldódva, s titkos érzései áramában egyre közelebb sodródva Madelaine-hoz.

- Micsoda varázslatot? - Láthatatlan írású levelek rejtőztek a karácsonyfa ágai között. Gyertya fölé kellett tartani őket, és gyönyörű mesék, intelmek tűntek elő rajtuk. - Christine néni... olyan... olyan... nagyszerű! - tört ki Madelaine-ból. - Ha Christine néni bolond, akkor én a bolondokat szeretem! - Christine néni nem bolond... csak más, mint mi - mondta az apja csendesen. - Talán bölcsebb mindnyájunknál, mert derűs és nyugodt. - Felállt, Madelaine ágyához lépett, nehéz puha kezét a kislány fejére helyezte, és jó éjszakát kívánt neki. Madelaine lelkében gyöngédség áradt el iránta. Lehúzta magához, és megcsókolta. Apja furcsán meghatott és nagyon szomorú lett ettől. E beszélgetés után úgy sajgott benne a részvét, mint a megszüntethetetlen idegfájás. Sokáig éberen feküdt, nyugtalan, felfokozott érzések között. Mintha minden leplező válaszfal eltűnt volna közte és a ház lakói között: mindegyiket látta belül, kifejezhetetlen lényegük örvénylésében. Tudta, hogy egyik sincs otthon a sorsában, önmagában, csak sodródik saját történetében, mint papírdarab a szélben. A Rougemont-villa „idegen ház” nemcsak neki, hanem mindazoknak, akik benne élnek. Léon Tessier két évvel idősebb volt nála. Sybill Tessier, anyja iskolatársnője és barátnője hetente eljárt hozzájuk teára, és néha magával hozta a fiát is. Csecsemőkori ismeretségük ellenére nyolc-, illetve tízévesen vették először igazán észre egymást. Sybill Tessier és Madame Rougemont barátkozása szép, ideges, ellenséges nőstény macskák birkózásához hasonlított. Szikrák pattogtak, villamosság sziszegett, puha bársonytalpak villámgyors dobbanása hangzott, ha együtt voltak. Néha véres karmolások estek, ha nem is fizikai értelemben, mégis keresték egymás társaságát. Lelki perverzió és ősi, állati harci kedv keveredett ebben a barátságban. Szüntelenül egymás gyöngéit lestek, egymás kudarcát keresték; vitriolos pletykákat indítottak el a másikról, és elhódították egymás szeretőit. Ha egy férfi valamelyiknek udvarolni kezdett, rögtön kívánatossá vált a másik előtt. Sybill Tessier szép, szőke, elvált asszony volt, egy liége-i gyapjúgyáros-dinasztia fogyóhold-gerezdje, halálra féltett és halálra kényeztetett jellemnyomorék, pedig nagy értékek szunnyadtak benne. Művészien hegedült. Koncertjeire felfigyeltek komoly zenei körök is, az ő becsvágyát és önbizalmát azonban agyonnyomta vagyonának súlya és prostituáló mágiája. - Nem hiszem el, hogy a siker nekem szól. A gyapjúbáláknak tapsolnak! - mondta elkeseredetten Rougemont-éknál a gyerekszobában, ahol egy délután ott felejtkeztek Madelaine anyjával együtt. Madame Rougemont hűvösen mosolygott. - Mit törődsz vele? Éld ki a hobbidat! Azok a kellemes, biztos üzletek, amelyeket pénzalapon köt az ember. Az olyan dolgokért, amelyekért nem kérnek és nem fogadnak el pénzt, nagyon nagy árat kell fizetni. - Nem értesz hozzá. Ez több saját tükörképünknél is. Reménytelen szerelem. Az egyetlen. Éhség és szomjúság, az agónia határán. Nem lehet élni nélküle, és elérhetetlen.

- Meg vagyok győződve róla, ha az ördög valóban eléd állna, és megkérdezné, eladnád-e a tükörképedet és a gyapjúbálákat a meztelen hegedűdért, legalábbis gondolkodóba esnél... - s Madelaine anyjának szemében ez a gúnyos ördög valóban megjelent. Madame Tessier arca nyílt volt és keserűen rezignált. - Nem vagyok olyan szentimentális, hogy tagadjam, ám halálosan undorít. Sellő vagyok, és gyűlölöm a testem alacsonyrendű titkát, az állatot, amely erős, és saját létfeltételei között akar élni bennem. De nekem legalább emberfejem van! Pillantásában éles késpenge villant, és Madelaine szorongva ismerte be magában, hogy ebben a párbajban kettőjük közül Sybill Tessier-nek drukkolt. Ha férfi volt jelen, az anyját mintha kicserélték volna: másképp mozgott, beszélt, és főképp másként nevetett. Ez a forró, halk, áruló nyerítés taszította leginkább Madelaine-t. Szerette volna befogni a fülét, amikor hallotta. Nem értette, apja miért nem veszi észre, hiszen családi körben az anyja nevetése metsző volt, és hideg. Az ajtón át vaktában meg lehet állapítani, a látogatók között van-e férfi a szobában, olyan sűrűn hullámzott elő az izgatott, beteg kacaj a hangok közül. Anyja a tejesember, a postás, a házmester és Emilé Viliot jelenlétében is így nevetett. Emilé Viliot-nak sikerült keresztülvinnie Madelaine-nál, hogy a tanulás szigorúan különbözzék számára minden élvezetes dologtól. A vizsgák közeledő csapások voltak, maga a helytállás lidércnyomásos álom egy kínzókamrában. Első tanulóévein éppen hogy átvergődött, amíg rá nem jött ámuló örvendezéssel, hogy saját érdeklődése vonalán is haladhat, s szellemi szomjúságának kielégítése nem titkos, kissé bűnös gyönyör. Ez azonban szintén Viliot ellenére történt.

NÖVEKVŐ HOLD Léon Tessier nyurga, szőke gyerek volt, lobbanékony, érzékeny és csökönyös, de Madelaine csodálatos módon tudott hatni rá. Néhány éven át ketten uralkodtak a szerencsétlen, érzelemútvesztőben bolyongó, zseniális fiú lelkén: Vézelay abbé és Madelaine. Léont e két egyformán erős befolyás beteggé tette, és felőrölte végül. Vézelay abbé a fiú mély, fanatikus, bűntudatos vallásosságán, Madelaine művészi vénáján, képzeletén és végül érzékein át nyert hatalmat fölötte. Léon, még mielőtt írni tudott volna, rajzolt. A világ vizuális kinyilatkoztatásként jelent meg előtte. Előbb értette a szimbólumokat, a képek összefüggését, mint a beszédet. Tehetsége olyan égő és elementáris volt, hogy jelentőségét nem lehetett letagadni. Pedig nagyanyja a bizalmasa, Vézelay abbé segítségével megkísérelte ezt is. Léon volt a család egyetlen, utolsó fiú sarja. Sybill mínuszjelnek számított csak. A vagyont a puritán, elszánt özvegy Marais-né kezelte, s Léonnak kellett volna őt felváltania ebben. Ő azonban már nem lehetett varázsigéje egy ilyen vagyongólemnak. Lelke másfajta erőket idézett, szépségért sóvárgott, elvont ideálokat éltetett. Vézelay abbé eléggé okos volt ahhoz, hogy belássa ezt. A nagyanyát leszerelte, s az keserűségét odatemette többi keserűsége mellé, s unokáját

átengedte „az átkozott családi egzaltációnak”. Vézelay abbé maga is meglepődött tanítványa fogékonyságán, s kissé nyugtalan csodálkozással figyelte, mint válnak szelíd szavai, megkopott közhelyei mindent elborító tűzvésszé a szenvedni vágyó gyermekben. Vézelay abbé egyáltalán nem volt fanatikus. Kiegyezett éggel és földdel. Derűs, jóindulatú, s mint ő hitte, bölcs középúton haladó, valójában középszerű emberként szívesen segített a szegényeken, de még szívesebben látogatta gazdag házak dús asztalát. „Istennek és a császárnak” egyformán áldozott, de az éles nyelvű, cinikus Sybill Tessier azt mondta róla egyszer, hogy ő az a bizonyos „langyos” a forró és a hideg között, amelyet még Krisztus is kiköp a szájából. Különös, hogy a körülmények éppen őt választották ki arra, hogy elmélyítse Léon miszticizmusát s rejtélyes bűntudatát. Az abbé közvetítésével ömlött a fiú ereibe a szentek elragadtatása, önbüntető kegyetlensége, szomjas istenkeresése. S az ő szinte közömbös száján át váltak tiltó lángpallossá a kihűlt vallási parancsolatok. Ezeknek a tilalmaknak kínpadján pusztult el később Léon, mikor szépség iránti szenvedélyében és érzékiségében vétkezni kényszerült ellenük. Léon pap akart lenni. Tízéves korában elhatározta, hogy kolostorba vonul, s ott, a kísértésektől távol, festeni fog Isten dicsőségére. Rajzfüzeteit keskeny, gótikus angyalokkal, lázas, süppedt arcú aszkétákkal, a meggyötört Krisztussal s a kereszt lábánál vergődő Máriával és Magdolnával rajzolta tele. Csupa vázlat, csupa ideges töredék volt minden oldal. Fény felé röppenő üdvözültek lába elkárhozottak rémült arcához ért, akik óriási hüllők tekergő szorításából akartak kiszabadulni megfeszült inakkal. A haldokló Szent Sebestyén mögött alattomos ördögpofa vigyorgott. Földre csurgó vérét szomjas varangy szürcsölte. Azon a napon, mikor a változás történt. Madelaine meglátogatta Tessier-éket. Kora ősz volt már, Rougemont-ék nemrég érkeztek haza Ostende-ból, de a szeszélyes időjárás nem tekintett a naptárra, és kánikulai hőséggel rontott a városra. Tessier-ék közeli villájának kertjében világoskék csempéjű, sekély fürdőmedence állott és Sybill áthívta Madelaine-t strandolni. Akkor ismerte meg özvegy Marais-nét, Léon nagyanyját, aki sötét varjúként ülte meg a Tessier-házat. Soha máshová nem járt, mint a gyárukba és a templomba. Hihetetlennek tetszett, hogy ebből az inas, száraz soványságból szakadt ki valaha Sybill puha, szőke szépsége. Marais-né maga volt a sértődött, keserű bizalmatlanság, mert - pénze vadító párájától éhesen mindenki kért és akart tőle valamit. Egész életében harcolt, elhárított, védekezett, hogy megőrizze a hatalmas vagyont, amelyet férje és ő hordtak össze a tulajdon kétes szentélyébe. Ennek a bálványnak a sorsát nem látta biztosítottnak leánya és unokája kezében. Istennel szemben homályos sértődöttséget érzett, mert úgy érezte, hogy az égi vezérigazgató megszegte kétoldalú szerződésüket, amelyet ő a maga részéről mindig pontosan betartott. Madelaine megcsókolta az öregasszony feléje nyújtott, aszott kezét, amelyet az rögtön kapzsin visszahúzott. Marais-né vékony, kék ajka mélyen besüppedt. Fehéres halszeme gyűrött bőrrongyok közül lesett ki, sárga, hosszú arcán koránál súlyosabb aggság, kóros anyagrabszolgaság szorongása ült, de a háta egyenes volt, mint a deszka.

- Hm... nocsak... lám... - mondta érdes hangon, és úgy szemlélte a félszegen gyötrődő Madelaine-t, mint egy kopasztásra váró csirkét. - A kis Madelaine Rougemont. Képzelem, milyen csapás volt anyádnak, hogy lánya született. Hamarosan ellenségek lesztek, mert ő még egy nőstény svábbogárral is rivalizál. - Rekedt, csúnya nevetést hallott. - Jól megjárta veled. Szebb leszel anyádnál, és ami nagyobb baj neki, jelentékenyebb! No, eredj, fiam. Öltözz át a fürdőházban. Léon kint vár a kertben. Próbáld elcsábítani Jézus Krisztustól. Nekem teszel szívességet vele! A tízéves Léon rendkívül magas és sovány volt ebben az időben. Sárga fürdőköpenyében hanyatt feküdt az árnyékban, és az égre bámult. Madelaine-t csak akkor vette észre, mikor az mellé telepedett a fűre. Akkor megrezzent. Képzeletködös szemén bosszúság árnya vonult át: - Ó, te vagy az? Maradj csendben! A felhők játszanak nekem. Madelaine mellé feküdt, és felnézett a torlódó felhők kövér, fehér-arany menetére a mélykék égen. - Mit játszanak? - kérdezte súgva. -

Most az Úrvacsorát. Az előbb a Golgota látszott a megfeszített Krisztussal. A nép hadonászott

és üvöltött. Rengeteg nép. Tengernyi. -

Ó, asszonyok táncolnak ott hosszú hajjal, meztelenül... Fejüket hátravetik... látod? Most egy

furcsa medve ugrik... Hooopp! ... Bekapta! Azon az óriási cápán én lovagolok... Szárnyas hal... Úszik a tengerben... -

Nem igaz! — lökte ki Léon a szavakat hevesen. - Ezek pogány képek. Neked az ördög játszik.

Ilyet én nem akarok... - Miért? Csak az istené, ami csúnya, szomorú és borzasztó? - Nem, istené az, ami jó és szent. Madelaine felkönyökölt: - Honnan tudod, mi jó és szent? Nekem amit a felhők játszottak, jó volt és szent. Te sok mindenre haragszol, és azt mondod rá, az az ördögé. Isten nem lehet ilyen... ilyen mérges, vén kárörvendő. Léon is felült, és nagy, kék, lázkarikás szemével nyugtalanul rámeredt: -

Ez istenkáromlás!

Te káromoltad Istent azzal, hogy mindenfélét ráfogsz. Én Istennel nagyon jóban vagyok. Nem

félek tőle. Csak az emberektől félek. Anyámtól. Meg a te nagyanyádtól. -

El fogsz kárhozni - mondta Léon fulladtan, és egy kicsit távolabb húzódott tőle. Madelaine

élvezni kezdte a helyzetet. Nem tudott ellenállni az ingernek, hogy még jobban megbotránkoztassa a fiút. -

Te kárhozol el, mert mindig poklot meg ördögöket rajzolsz, és jólesik neked, hogy a szenteket

égetik meg kínozzák. - Nem igaz. Attól megtisztulnak! Így jutnak a mennyországba. — Léon széniébe könnyek gyűltek. — Miért mondasz nekem ilyeneket? Bántottalak én? Madelaine-nak hirtelen nagyon megfájdult a szíve érte.

- Ne haragudj - mondta, - csak tréfáltam. Nem akartam... Kérlek... ne sírj! - De Léon már arcra borulva zokogott. - Fiúk nem szoktak sírni. Igazán... ez... ez... borzasztó... - Madelaine magánkívül volt, simogatta, csitította Léont, hozzá hajolt, arcát az arcához szorította. - Soha többé nem mondok ilyeneket! Mindig azt játsszuk majd, amit te akarsz. És nem fogok elkárhozni, mert én is jó leszek. Imádkozni fogok mindig, és... Léon abbahagyta a sírást. Felemelte könnyáztatta arcát, amelyen már öröm és meglepetés ragyogott: - Madelaine, igaz ez? Megfogadod? - Igaz. Esküszöm! Léon felült. Csupa láz, lelkesedés volt: - Szövetséget fogunk kötni, mi ketten. Az ördög ellen. Tiszták maradunk egész életünkben. - Jó! - Te nem ismersz férfit, én nem ismerek nőt. Kolostorba vonulsz. - Anélkül nem lehetne? - Lehet, de nagyon nehéz. Anyád férjhez akar majd adni. - Sohase megyek férjhez! - Kényszerítenek rá. - Akkor te veszel feleségül, és senki sem tehet semmit az ellen, hogy betartsuk a fogadalmat! Léon rábámult: - Ez igaz... De én pap akarok lenni. - Ne legyél. A kolostorban is csak festenél. Így nagyobb érdem lesz: a világban élni tisztán. - Mégsem ugyanaz. - Nem. Sokkal nehezebb. Éppen azért, többet ér. Úgy értem, istennek. Léon töprengve hallgatott, Madelaine elunta, felugrott, és belegázolt a medencébe. Léon csak ült, hiába hívta játszani, így nyert csatát özvegy Maraisné „Jézus Krisztusa” ellen. Pirruszi győzelem volt. Madelaine először ennél a beszélgetésnél tapasztalta, hogy a szó milyen élő varázslat néha. A forró gyerekszívvel kötött szövetség rejtélyes, erős közösségbe zárta őket. Érdeklődésük, képzeletük egymás felé fordult, és egyre jobban rögzült. Léon már nemcsak szenteket, angyalokat és ördögöket rajzolt, hanem felfedezte Madelaine-t. Rajzfüzetében ott hajlongott, ugrált, feküdt, nevetett, aludt, labdázott csaknem minden oldalon, de különös módon a lány alakját a fiú egy csomó más dologgal társította. Hol idegenszerű, csavart oszlopfő látszott Madelaine arca mögött, hol csuklyás férfialak. Nagy, emberfejű madár szárnya takarta be félig. Boszorkány kergette hegynek felfelé. Lobogó máglyán állt. Hosszú, kopasz, csontvázkarú fák között sétált, amelyek vékony árnyékokat fektettek lába elé. -

Ezeket mért rajzolod mellém? - kérdezte Madelaine.

Mert kell. Oda valók.

De nincsenek igazán ott.

Ott vannak. Csak másképp.

Te látod?

Igen.

Igaz ez, Léon?

- Tudod, hogy neked nem hazudok. Nem tudom jól elmondani, azért nem hiszed. De igaz, Madelaine, a szövetségünkre mondom. - Akkor, ha nem értem is, elhiszem. Keresték egymás társaságát. Léon nagyanyja lapuló kajánsággal elősegítette találkozásaikat. Sybill Tessier nem törődött vele, s Madelaine szülei halvány terveket szőttek. Mindent a másik szemével kezdtek nézni. Elmondták egymásnak legrejtettebb gondolataikat, félénk, félszeg titkaikat. Külön jeleik, szavaik voltak már, melyeket rajtuk kívül senki sem ismert. Aztán lassan érteni kezdték egymás gondolatait. Érezték egymás érzéseit és hangulatait távolról is. Ugyanolyan szavakat használtak, arckifejezésük, mozdulataik hasonlókká váltak annak ellenére, hogy saját, teljesen eltérő egyéniségük szerint fejlődtek tovább. Léon vallásossága, rajongása egyre mélyült, s a pubertás közeledtével mind szenvedélyesebbé vált. Madelaine szelíden tűrte, elnézte, gyöngéden kímélte fanatizmusát, de nem osztozott benne. Végtelenül szerette. Sajnálta és féltette Léont. A fiú egész lelkével rá támaszkodott. Csupa zárt, nyugtalan, kórosan önző ember között, két érzékeny, sóvárgó gyerek: tragikus találkozás volt ez. Láthatatlan szellemujjak hat éven át szőtték sorsuk egymásba fonódó szövevényét. Nem volt nap, hogy ne találkoztak volna. A nyarakat együtt töltötték Ostende-ban, ahol Tessier-ék-nek is volt nyaralójuk. Léonhoz rajztanár járt; lelkes, törekvő mesterember, de nem művész. Legvonzóbb tulajdonsága az őszintesége volt. - Léon tehetsége valóságos özönvíz, elsodor engem - ismerte be. — Párizsba kell mennie. Léon tizenhat éves volt, amikor néhány rajzát anyja Párizsba küldte, divatos festő barátjához, s annak áradozó, sürgető levele eldöntötte a fiú sorsát. Sybill hiúsága, kielégületlen művészi nosztalgiája teljes erővel fellángolt: Léon zseniális! Léon egészen megszállott és tiszta, mint egy arkangyal. Nem felemás. Megszülte benne tökéletesebb önmagát. Dühös harcot vívott érte anyjával: a fiú művészete elé szalmaszálat sem helyeznek akadályul! Keresztülvitte, hogy Léont Párizsba küldjék. A két gyerek fel sem fogta, mi történik. Még örültek is addig, míg a szakadás véres sebe fel nem sajdult bennük. Ijesztő és elviselhetetlen volt a csapás, amely rájuk szakadt. Az érzést nem lehetett könnyekbe oldani. Madelaine megdermedt a rémülettől: mi lesz Léonnal nélküle? Napok, hetek, hónapok jönnek, és nem látják egymást, Léon biztosan belepusztul. Hosszú levelek utaztak Liège és Párizs között. Léon türelmetlen és rossz levélíró volt, inkább lerajzolta mondanivalóját. Első levele tanárának szakállas portréival, műterme ábrázolásával volt tele. Léont mélyen megragadta Lucien Rocroy egyénisége. Művészete kevésbé. Sokat tud, talán mindent, amit tudni lehet - írta az egyik rajz alá, amely Rocroy nagy vásznának vázlata volt -, de keveset lát. S pontosan tudja azt is, hogy a látás a kulcsa az egésznek. Rocroy sejt és ügyesen sejtet... én majd...

Mindenekelőtt meg kell tanulnom tökéletesen rajzolni és festeni, hogy legyen mitől önmagam felé távolodni később. Rocroy alkalmas rá... Nem akar Rocroyt csinálni belőlem... - Aztán Madelaine portréja következett: finom, keskeny kis boszorkányfeje sóvárgó, ferde szemmel és nyitott szájjal. Ma azt álmodtam, hogy te is ide kerültél Párizsba. Így is lesz. Meglátod. Isten nem hagy el engem. És Madelaine valóban Párizsba került Christine nénihez az első válság után, amely anyja és közötte kirobbant Armand Belgrand miatt. Belgrand mint az ügyvédjük és a ház barátja gyakran látogatta őket. Madelaine anyját elkísérte bevásárlásaira, színházba, koncertekre. Ruhákat tervezett neki, és „egészen véletlenül” Ostende-ban is felbukkant minden nyáron. Az emberek már túl voltak a megbotránkozáson, és félhivatalosan elkönyvelték Armand Belgrand-t mint „a szép Amélie Rougemont” hűséges szeretőjét, aki éppoly meghatóvá és szánalmassá vált lassan ebben a szerepében, mint maga a felszarvazott férj. Hiszen az asszony mindkettőjüket csalta az orvossal, s az orvost társadalmi síkjuk átvonuló csillagaival, akiket el

tudott

kaparintani

Sybill

orra

elől.

Belgrand

néha

órákig

várt

pontatlan,

minden

megállapodásukról könnyen elfeledkező kedvesére annak szalonjában, a zongorán pötyögtetve, sóhajtozva, dühöngve és izgulva, anélkül hogy ereje lett volna hazamenni. Héléne őszintén sajnálta és naponta többször megsiratta Armand Belgrand-t. -

Micsoda derék, szép fiatalember - mondta Berthe-nek. - Maholnap negyvenéves lesz. Családja

lehetne, de ez a vörös bestia nem engedi megnősülni. Teljesen elrontotta az életét. Megveri érte az isten! -

Remélem! - súgta süvöltve Berthe, s hosszú, vészjósló arcával úgy pillantott fel az égre, mint aki

el is várja Istentől a csattanós beavatkozást. Belgrand, ha várakoznia kellett, bement néha Madelaine szobájába Héléne-hez. Kérdezősködött, húzta az időt, hogy jogcíme legyen ott maradni. Madelaine eléggé szívelte. Magas, barna, mély hangú, puha ember volt; jóindulatú, érzelmes és tanácstalan. Lassanként összebarátkoztak. Belgrand is szerette a könyveket, és érdekelte a történelem. Voltaképpen régésznek készült, apja kívánságára lett ügyvéd, hogy ne menjen veszendőbe az öreg Belgrand évtizedes, jól kiépített klientúrája. Ha valaki nagyon akart valamit Belgrand-tól, az azt általában keresztülvitte, mert Belgrand senkinek és semminek nem tudott tartósan ellenállni. Madelaine hálásan, érdeklődve hallgatta. Tanult tőle, anélkül hogy észrevette volna. Belgrand szépen illusztrált történelmi munkákat, szórakoztató életrajzokat hozott neki. Beszélt a föld mélyében rejlő múltról, izgalmas ásatásokról, elpusztult, ősi kultúrákról, hieroglifákról, amelyeket megfejtettek, és titokzatos táblákról, oszlopokról, jelekkel televésett sziklákról, barlangokról, amelyek értelméhez még ma sem tudtak hozzáférkőzni. Madelaine lénye kitárult az ismeretlen, mégis rejtelmesen ismerős ideák felé. A homályban derengő résen át, mely a történelem előttre nyílott, örvénylő formákra érzett rá, elmosódó körvonalakra figyelt: Ott... Ott... - gondolta ujjongva, és zúgott, zengett, eláradt benne tökéletesebb, láthatatlan életének hatalmas képzeletárama. Célja testet öltött, láthatóvá lett. Régész leszek - írta Léonnak. - Belgrand istentől hozta ezt az üzenetet nekem. Sohasem értettem, mi a honvágy. Héléne mesélte, hogy öccse valami rosszat követett el itthon, megszökött a törvény elől, beállt az idegenlégióba, és ott meghalt a

honvágytól. Kérdeztem, milyen betegség az. Megdagad, sebes lesz, gyulladásba jön valamije az embernek? Nem, mondta Héléne, se kívül, se belül semmi változás nem látszik rajta, mégis elpusztul tőle az ember. Most már tudom, miről beszélt. Nekem is honvágyam van, Léon, azért nem érzem jól magam „szegény jó Rougemont úrék” nál. Oda kell hazamennem, a történelem előtti múltba. Christine néni azt mondja, az ember sokszor él a Földön, hogy vágyait kiélje és bűneit levezekelje. Én nagy bűnt követhettem el ott, az elsüllyedt ősvilágban, amely Belgrand szerint sokkal tökéletesebb és egészen másmilyen volt, mint a mai. Olyan izgatott vagyok, ha este rágondolok erre, hogy egész éjjel nem tudok aludni. Elképzelem, hogy ketten odautazunk majd, azokra a helyekre, ahol megtalálhatjuk az én hazám nyomait. Sokat, sokat fogok tanulni, hogy segíthessek megfejteni a régi kőtáblák ismeretlen jeleit. Jaj, Léon, úgy érzem, nekem sikerülni fog! Madelaine-nak, különösen Léon távolléte óta, nagyon sokat jelentett Belgrand barátsága. De Belgrand-t is lebilincselte a kislány mohó érdeklődése, égő fantáziája és intelligenciája. Az őstörténet eddig fiatalkori becsvágya, kedves elhunytja volt csupán, s titkos kultusszal áldozott neki. Most azonban papnőre akadt, aki égő hitével új életre keltette a tetszhalottat. Együtt olvastak, tanultak, lelkesedtek. Belgrand tudatos számítással már akkor kereste fel a házat, amikor szeretője nem lehetett otthon. Néhány hónapon át zavartalanul evezték ezt a szellemi idillt, amelyről Madelaine kimerítő tudósításokat írt Léonnak, s barátja válaszleveleiből részleteket olvasott fel Belgrand-nak. Léon nagy érdeklődéssel követte Madelaine tanulmányait, örült neki, s terveihez színes tervekkel járult hozzá. Az ő képzeletét is felgyújtotta Madelaine lelkesedése, bár vallásossága miatt fenntartásai is voltak: A reinkarnáció gondolata nagyon rokonszenves nekem - írta -, de nem fogadhatom el hittételnek. Belátom, az életnek, sokkal mélyebb igazságú hátteret adhat ez a pogány eszme, mint az egyszeri születés egyenlőtlen lehetőségei. Vézelay abbé, akinek levélben feltettem a kérdést, azt válaszolta, hogy Isten világában nagyon sok lehetőség áll fenn a lélek fejlődésére reinkarnáció nélkül is. Krisztus mondja: Az én atyám házában sok hajlékok vannak, és Nikodémusznak pusztán a lélek újjászületéséről beszélt. Krisztus nem szól a reinkarnációról, és számomra ez a döntő, mert én csak az ő útján járhatok. A te hiteddel szemben mégsem vagyok türelmetlen, sőt szeretem, és szépnek találom. Már nem félek, hogy elkárhozol, hiszen a tisztának minden tiszta. Tudom, hogy Isten nem a betű, hanem a lélek szerint ítél. Aztán egy délután összezavarodott minden. Belgrand Madelaine szobájában tartózkodott, mint az utóbbi hónapokban mindig. Héléne nyugodtan magukra hagyta őket. Belgrand Platón Tímeoszából olvasott fel Madelaine-nak. Meglehetősen közel ültek egymáshoz a kereveten. Belgrand a dereka mögé gyűrt párnákra támaszkodott, Madelaine mellette kuporgott felhúzott térddel. Egyszerre kinyílt az ajtó, és a keretében dúltan, falsápadtan, ijesztően megjelent az anyja. Kócos, vörös haja Gorgó-főhöz tette hasonlóvá. Szeme alatt kék árnyék sötétlett, szája rángatózott. Olyan indulat hője csapott ki belőle, hogy mindketten mozdulatlanná dermedtek. Azután hozzájuk ért a nyálkás, elképesztő gyanú, a borzasztó, kimondhatatlan és aljas. Madelaine érzékeny idegeit úgy megterhelte ez a gonosz sugárzás, hogy egész testében remegni kezdett tőle, anélkül hogy pontosan értette volna, miről van szó. Belgrand, szerencsétlenségére, mélyen elpirult. - Amélie... azt hittem... - dadogta ügyefogyottan, és felugrott.

- Tudom! Azt hitte, most is végigturbékolhatja Madelaine-nal az egész délutánt, késő estig, míg a jámbor Amélie hazaérkezik! A jó Hélène, a megértő Hélène persze néhány frankért szívesen elpárolog az útból! Rekedt, fulladt hangjára Madelaine nem ismert rá. Képtelen volt megérteni a helyzetet. Ájulás kábulatával küszködött. - Amélie! Elment az esze! Halálra rémíti ezt a gyereket! - mondta hevesen Belgrand. - Gyerek? Ó, igen! Miért nem azt mondja, hogy segített tisztába rakni tizenöt éves korában? Hetek óta figyelem, mi történik a hátam mögött. Nem akartam elhinni. De most... - csukló, ugató zokogásban tört ki, amely görcsös, hisztérikus nevetésbe csapott át. Már ott állt a háta mögött a rémült Hélène, a leselkedő Berthe, Céline és a házmesterek. - Madame! Kérem, könyörgöm! Egy pillanattal ezelőtt hagytam el a szobát. Ezzel megöli Madelaine-t. Csillapodjék! Szegény kislány, azt sem tudja mivel vádolja... Ártatlan, mint egy csecsemő. Az életemre esküszöm! - Hélène vad felindulásában elfelejtett sírni. Görbe, esetlen, nem nélküli alakjával ott topogott viharzó úrnője körül, akinek dühét sikerült magára vonnia. - Takarodjék! Azonnal! Csomagolja össze a holmiját, és menjen! Maga a felelős mindenért. Ennyi év után! Az én házamban! Csúf, vén vipera! Csak azért, hogy ellenem... Madelaine eszmélete hirtelen kialudt. Aztán mocskos, bűzös csatornaléként lassanként visszaszivárgott agyába az, ami történt, de csak külső körvonalaiban és összefüggéstelen érzéstartalmában. Reszketett. Hányinger fojtogatta. Ágyban feküdt. Éjjeli lámpájának fényét piros kendő tompította. Ágya mellett az apja ült. -

Hol van Héléne? - kérdezte összekoccanó foggal. Tagjai fájtak, mintha nagy láza lett volna.

Elment.

Talán ha sokáig visszatartom a lélegzetemet, meg tudok halni, gondolta Madelaine. - Velem mi lesz? - Inkább önmagának tette fel a kérdést, annyira megszokta, hogy semmiben sem számíthat erre az ernyedt, összetört emberre, akinek szeme előtt minden megtörténhetett: testén áthatoltak az események, mint vastag falon a rádióhullámok. - Anyád azt akarja, hogy szigorú intézetbe küldjelek. Az apácákhoz vagy... Madelaine-ban most ordítani kezdett valaki legbelül. Csúnya, vad sikoltásokat hallatott, de ő nem engedte a szájához ezeket a szörnyű hangokat. Halkan beszélt, egészen halkan, csak annyi rést engedve gondolatainak, hogy ki ne zúdulhasson mellette az egész lázadó, rikácsoló, őrjöngő hanglégió: - És te mit akarsz, apa? Te mit akarsz velem? - Én... Apjának reszketett a szája. - Apa! - És most kiszabadult egy hang, egyetlen jajdulás abból a fájdalomüvöltésből, amely rázta belül. - Én tudom, hogy neked mindig rossz volt, amikor meg kellett szidnod Emilé Viliot miatt, mert anya úgy parancsolta. Tudom, most is azt hiszed, meg kell tenned, amit anya akar, de ez

egészen más! - Felült, görcsösen kinyúlt az ágyból, és apja térdét markolászta. Teste verejtékben úszott. - Ha intézetbe küldesz vagy az apácákhoz, a harisnyámmal addig szorítom a nyakamat, míg meg nem fulladok! Apja felemelkedett, és visszanyomta az ágyba. Magánkívül volt, verejtékezett ő is: - Nyugodj meg, drágám. Jól van... Rendben van... Majd mindent rendbe hozunk... Felhívom a doktort... Egészen belázasodtál. Madelaine kimerülten feküdt, de érezte, tovább kell erőlködnie, mert most megragadta azt a puha tömeget, amely ha elengedi, önnön tehetetlen súlyától megint elsiklik tőle. - Ezt nem lehet rendbe hozni. Te is tudod. Anya miatt. Máshová nem megyek, csak Christine nénihez, Párizsba. Ott tovább tanulhatok. - Anyád nem fog beleegyezni. Madelaine kinyúlt a takaró alól apja kezéért, és közelebb húzta magához. - De te, te is itt vagy, apa! - Anyád ragaszkodik hozzá, hogy... - Anya! Mikor bejött hirtelen a szobába, sírt és nevetett... Gyűlölt engem. Rettenetes volt. Te is gyűlölsz engem, apa? - Istenem, miket beszélsz! - Azt hiszed, valami olyat tettem Belgrand-nal, amit becstelen asszonyok tesznek a szeretőjükkel az ágyban? - Nem, nem! - nyögte az apja kínlódva. Madelaine elengedte az apja kezét, és a fal felé fordult. - Tudod, hogy nem tettem semmi rosszat, mégsem mersz segíteni nekem. Értem. - Olyan tehetetlen keserűség öntötte el, hogy már nem törődött semmivel. - Menj, és mondd meg anyának, hogy elintézted, amit rád bízott! Talán még ma megteszem - merült fel benne a halvány szándék, de egészen béna volt a kimerültségtől. Apja csusszanó léptei eltávolodtak az ágytól, majd ajtó csukódott. Jó, hogy az ember halandó - suhant át Medelaine ólmos fején. - így mindig el lehet menekülni mindenki elől. Reggel Berthe ébresztette fel mély álmából. Csupa riadalom és részvét volt. - Készüljön fel, szívem! Elutazik az édesapjával Christine nénihez Párizsba. Medelaine-ban kisütött a nap: - Léon! Látni fogom Léont! - És örömében hevesen sírni kezdett. HOLDTÖLTE Madelaine csak Párizsban, Christine néni lakásában, a Rue St.Séverinen értette meg, milyen hideg, üres ház volt a Rougemont-villa. Ezt a furcsa, rendetlen kis világegyetemet sajátos szellemiség telítette. Nem volt szép és pompás, sőt inkább kopottas, de nemesen, patinásán, meghitten az, mint egy kedves, bölcs barát, akit a kor napról napra meghatóbbá és vonzóbbá finomít. Még a tárgyaknak is lelke volt Christine néninél, mert nemcsak emberek, hanem a túlvilág lakói is használták őket. Az öreg hölgy szerint titokzatos módon helyüket változtatták, pattogtak, felemelkedtek, lezuhantak, elrejtőztek,

máshonnan kerültek elő, mint ahova tette őket; sóhajos, zengő, pusmogó, rejtélyes élettel töltötték meg a négy nagy, zsúfolt szobát. Szőnyegek, függönyök, ablakvédők, nehéz kerevettakarók, rengeteg bojt, rojt, szalag, fénykép, nagy hasú, vajszínű, virágos porcelánkályhák, spanyolfalak tömítették puhán, dúsan a helyiségeket a külvilág ellen. Szagok, hangok csak szűrve, áthangolva kerültek a bennlakókhoz. Nagy majolikavázákban rengeteg virág hervadozott mindenütt, kellemes, de fáradt szagokkal terhelvén meg a levegőt. Héléne Madelaine-t egyszer a temetőbe vitte sétálni. Ősz volt már, vénasszonyok nyara. A sárgás, bágyadt napfényen ökörnyál úszott, rőtszín pillangók röpdöstek; a sírokat és a földet puha, nyirkos levélszőnyeg fedte. Akkor, ott érzete meg életében először a tetteken túli béke szépséges szomorúságát. Ez a szomorúság jó volt, jobb minden aktív nyugtalanságnál, még az örömök feszült és fárasztó igézeténél is. Christine néni lakása erre a párásán csillogó, levélszőnyeges, szelíd temetőre emlékeztette Madelaine-t. Nagynénje komoly és ünnepélyes volt, amikor Pierre szobájába vezette. - Eddig még senkivel sem osztotta meg a szobáját - mondta -, de már évekkel ezelőtt közölte velem, hogy te fogsz benne lakni. Szeret téged. Egy régebbi életében sokat jelentettél neki. Varázslatos dolog volt Christine nénivel együtt lenni. Ő maga és egész légköre odatartozott a másik, tökéletesebb élethez. Semmi sem történt szabályosan, unalmasan és körülhatároltan. Emberek és események véletlen előzményekből nőttek ki. Határtalan perspektívák nyíltak a múlt transzcendens függönyei mögött és a sejtelmes jövőben. Akármi történt, látszólag szürke értelmén túl másfajta, gazdag, tündéri tartalmak bontakoztak ki belőle. A prózai élet csak mellékesen, árnyszerűen hömpölygött tova a képzelet dús valósága mellett. Séphirine-t, az öreg mindenes-szakácsnőt Christine néni „ragyogó médiummá” képezte ki. Séphirine transzban beszélt, gépiesen írt, álmokat fejtett, mindenki mellett ott látta elhalt hozzátartozóit, néha még jósolt is. Kövérkés, magas, lisztesen fehér arcú asszony volt, tele jelentős, alig kifejezhető mondanivalókkal. Sötét, borús szeme minden emberen és tárgyon olyan pillantással pihent, mintha valami rendkívüli, természetfeletti esemény mozzanatában látta volna őket. Tömpe orrának széles orrlikai remegtek, tágultak, száját összeszorította, kócos, szürke, nagy fejét ámultan ingatta, vagy nagyokat bólogatott. Főzés közben, hosszú, barna szivarral a szájában, izgatottan be-berontott időnként Christine nénihez, hogy valami éppen kihallgatott túlvilági pletykát közöljön vele, melyet az mohón és felvillanyozva rögtön elfogadott. Ha kétség merült fel benne egy-egy részletre vonatkozóan, leültette Séphirine-t, aki nyomban, könyökig felgyürkőzve, sokszor tésztás kézzel, írásban válaszolt kérdéseire. Amint egy bútor megroppant, üvegholmi csörrent a kredencben, csak összenéztek, mint akik pontosan tudják, miről van szó: - Egy rövid, egy hosszú. A kis Rampillon megint nyugtalan az anyja miatt. Vagy: - Látod, Séphirine, mégiscsak három gyertyát kellett volna gyújtanod szegény Marthe néniért. Pierre most haragszik. - Ilyeneket mondogattak egymásnak, de sokszor a láthatatlan jelenlévőkhöz beszéltek kedvesen, elfogulatlan társalgási hangon:

- Kopogj még egyet, kicsikém! Úgy, köszönöm. Most már tudom, hogy te vagy. Nem felejtek el imádkozni érted. Kevés? Jó. Megtoldom még két Miatyánkkal. Ez a túlvilági imakoldus szerintük a Dauphin volt, aki még mindig nem érezte magát eléggé erősnek, hogy újra megszülessék. Madelaine határtalanul élvezte ezt a kedves őrültekházát. Mulatott, borzongott, részt vett mindenben, Christine néni igézete alá került, anélkül hogy egy pillanatra feladta volna éberségét. Tudatosan merült alá a Rue St.Séverin-i lakás varázslatába. Pierre szobája valóban egy élőnél elevenebb, nagyon kedves kísértet légkörét árasztotta. Fényképei, rajzai, teniszütője, könyvei, ruhái a szekrényben, szalagos gitárja a falon szinte egy másik, végtelen dimenzióba derengtek át, és sohasem hűltek ki egészen a testetlen tulajdonos asztrálkezétől. Léon kereste fel őt Christine néninél aznap délután, hogy megérkezett. Mindketten váratlanul elfogultak voltak. Újnak s valahogyan még sokkal jelentősebbnek tűntek egymásnak. Az elfogultság hamar feloldódott, de a távlat utáni egymásra pillantás, a szívdobogtató szembefordulás élménye megmaradt, és zaklatott hullámokat vert bennük. Madelaine először látta Léont a megszokáson és önnön testén-lelkén kívül. Először remegett meg attól, hogy Léon már nem kisgyerek, aki arcra borulva sír a fűben, hanem magasra nyúlt fiú, akiből hamarosan férfi lesz. Öröm és szomorkás izgalom szúrt bele, ahogy végigkutatta sima, finom, ideges arcát. Milyen szép — gondolta csodálkozva. - A szája... milyen is?... Akkor még nem tudta meghatározni, mert csak érzésemlékei voltak hozzá, szavai nem, hogy Léon nagy, telt szája végtelenül érzékeny, de ugyanannyira sóvár, buja is. Szürke szeme riadt és szenvedélyes. Csak később, érett fejjel fejtette meg Léon arcának szimbólumait. A fiú haja valamelyest megsötétedett, de még mindig egy görög pásztorfiú dús hullámaival simult hátra széles homlokáról. Nem merték érinteni egymást. Azelőtt fogalmuk sem volt a testükről. A másik csak lelke, gondolatai, szavai függelékének tetszett. Az együtt töltött nyarakon Ostende-ban vidáman összekapaszkodtak a vízben, lábuk, karjuk egymásba kulcsolódott. Léon szálkát szedett ki Madelaine térdéből, a vérét kiszívta utána. Madelaine napolajjal kente be Léon hátán, vállán a gyönge bőrt, de mindennek nem volt semmi jelentősége. Most, távol ülve egymástól, testük közelségétől remegtek. Szavakról szavakra lépkedve, amelyek kiálló kövekként hevertek érzéseik sebes sodrú vizének ágyában, közeledtek egymás felé. Léon mindennapi életéről mesélt, félénken kerülgette problémáját, amelyről írni sem mert eddig: a meztelen, ijesztő némberekről a műteremben, akiket rajzolnia kellett. - Borzasztó ez, Madelaine. Már régen szólni akartam róla... - Szeme zavartan félresiklott. - A modellekről Rocroynál. A testük gyönyörű. Most már biztos vagyok benne, hogy a hús formái szépek és szentek is lehetnének, látható hangjegyei valami isteni melódiának. De ezek a némberek ördögi tartalommal töltik ki ezeket a formákat. Ha megmozdulnak és megszólalnak, a pokol nyílik ki a lelkükben. Ingerli őket bennem az, ami több nekem az életemnél. Csúfolnak, és el akarnak buktatni önmagam előtt. Madelaine-en hideg riadalom lett úrrá.

- És te? - Abban a pillanatban, mikor beszélni kezdenek, hozzám nyúlnak, ocsmány szavakkal próbálnak megfertőzni, és sikongva nevetnek hozzá, gyűlölöm őket. Mikor mozdulatlanok és némák, akkor veszedelmesek. Soha nem fogok engedni ennek a kettős varázslatnak, de erősen megkínoz. Ha tudnád, micsoda álmaim vannak! - Álmodban elköveted velük a... bűnt? - Nem, velük nem - Léon egészen meggörnyedt a széken. - Veled álmodom, Madelaine. - Hirtelen felpillantott. Szemében szorongás és kétségbeesés sötétlett. - Meg fogsz utálni, tudom. Mégis be kell vallanom neked. Azok a meztelen asszonyok álmomban mindig a te arcodat viselik. Sohasem tudnék más nővel így, ilyen közel és egészen együtt lenni. Nem kívánom. Idegen. De te!... Madelaine, én megszegtem a fogadalmat. Veled. Sohasem lettem volna pap, mert én téged... másképpen is szeretlek. Madelaine-ban a zavart izgalmat diadalérzet forró édessége mosta el: - Én nem utállak ezért, Léon, mert titokban mindig reméltem, hogy... úgy is szeretni fogsz majd, ha a feleséged leszek. Nem akartam, hogy pap légy. Én úgy tudom, hogy házasoknál a testi szerelem nem bűn. Krisztus nem tiltja a férfi és az asszony szerelmét egymással a házasságban. Csak a paráznaságot ítéli el. Léon komolyan, csendesen nézte Madelaine-t. Egészen sápadt volt. - Te vagy az egyetlen - mondta halkan. - Soha nem fogok más nőt érinteni, és ha az álmaimon nem tudok is úrrá lenni, annyira vágyom utánad... a testem egészen tisztán kerül majd hozzád. Isten engem úgy segéljen! Léon a Rue Tourlaque-on lakott egy katolikus férfiotthonban. Rocroy műterme a Boulevard Montparnasse egyik mellékutcájában, egészen közel volt Christine néni lakásához. Léon onnan jött fel mindennap késő alkonyatkor Madelaine-hoz, nagy feszültségektől fáradtan, nyugtalanul. A délelőttöt ő is, mint Madelaine, a tanulmányaival töltötte. A hely, ahol lakott, egyúttal magánszeminárium volt, ott készült fel általános vizsgáira. Madelaine-hoz kedves, öreg, nyugdíjas tanár járt, Christine néni régi barátja, aki óvatos bölcsességgel hozott helyre mindent, amit Emile Viliot szétdúlt és elrontott Madelaine lelkében. Gaston Argout nagy műveltségű, finom és törékeny aggastyán volt, de szellemileg annyira friss, eleven, derűs, hogy Léon zaklatott, fáradt fiatalsága öregségnek hatott mellette. Minden iránt érdeklődött. A jelenségek között meglepő összefüggéseket talált. Villámfényű hasonlatainak ereje összefogta, és tanítványa kezébe helyezte tárgyának lényegét. Sohasem hatott hosszadalmasnak vagy unalmasnak. Órái izgalmas, költői játékok voltak, kirándulások Utópiába és kirándulások a múltba, Madelaine nosztalgiáinak tűzgócába. Belgrand a kapu előtt ácsorgó, tudatlan kezdő volt Gaston Argout mellett ezen a téren. Madelaine úgy hitte, Argout szelleme kimeríthetetlen, tudása határtalan, és csodálatos módon nem csupán könyvekből való. Mivel kapcsolatuk rögtön meghitten bizalmassá vált, zavar nélkül tette fel neki a kérdéseket, melyeket mohó kíváncsisággal sugallt. - A tudás, kedvesem, nem újonnan szerzés, hanem vissza-hódítás - mondta neki Argout. - Amit a világ össze könyveiben leírtak eddig, a tudomány, a művészet, a filozófia minden terméke töredék csupán. Elenyésző része annak, amit az ember szelleme tartalmaz.

- Ó, Monsieur Argout, az emberek nagyon buták néha. - Kétségtelenül. A tudatlanság, éppen úgy, mint a halál, leigázta őket. De mindez csak látszat. Figyeljen jól, kicsikém. Az ember, minden egyes ember szelleme isteni eredetű. Öröktől fogva van. Bírja a legsúlyosabb léttitkokat, a mindenség hatalmas tudását és erejét, de sötét, kábult álomba szunnyad: a hús révületében. Olyan ez, mint egy gonosz képzet halálos kényszere - a lidércnyomás. Mikor az ember helyesen tanul, fokozatosan a saját tulajdonára, szabadságára és hatalmára ébred. Egy ideig könyvek járószalagján halad, aztán megnyílik benső vénája. Az élet, az emberek, az események, a formák, a vonalak, a hangok szinte vezetik tovább immár a saját lábán, befelé önmagába, a tudás kimeríthetetlen forrásához. És akkor nincs többé... Madelaine-t remény és kétkedő izgalom fogta el. - Mit gondol, Monsieur Argout, ha nagyon-nagyon szorgalmasan tanulok, és eljutok a saját belső vénámhoz, meg tudom-e majd fejteni az etruszk és a krétai agyagtáblákat, a líbiai szövegeket vagy a hettita képírást? - Miért ne? -

És a piramistitkot? A Nap-kapu naptárfrízének mindhárom értelmét... és Sziriat oszlopainak ismeretlen

jeleit? -

Ami formát öltött, kedvesem, a szellemből vetült ki. A maga szelleme is ott volt a lét minden

mozzanatánál, és magában rejti Isten titkait. Persze nem, mint Madelaine Rougemont. Azt is mondhatnám, maga és e titkok között egyedül Madelaine Rougemont a válaszfal. Madelaine agya erőtlenül kapaszkodott e gondolat magassága felé. - Úgy érti, saját énem és nevem akadályoz a tudásban? - Nem akadályozza, csak félrevezeti. Maga mérhetetlenül több, mint mostani személye. Egy-egy ilyen személyiség olyan, mint valami öltözék. Szellemének sok öltözéke, neve és lakcíme volt már az évezredek folyamán, de e külső keretek lényeggé sűrűsödve mind beleolvadtak abba az önvalóba, melynek azonossága sohasem szűnik meg. A személyiség mindig korlátozás, akadály, klauzúra egy bizonyos tapasztalás érdekében, s mint ilyen elhatárolja a határtalant, végtelenből végessé, egészből töredékké válik. - Tehát meg kell halnunk, hogy szellemmé legyünk előbb, és csak így ismerhetjük meg azokat a titkokat, amelyeket az előbb... Argout nevetett: - Szó sincs róla! A kitartás és a becsvágy igazán nem hiányzik magából, gyermekem. Éppen a testünkben kell megszerezni a tudást, különben e kulcsokkal sohasem nyithatnánk ki a hús világából való szabadulás kapuját. Ez az ember súlyos és nagyszerű feladata. Ezért görgeti sorsa életből halálba, hullámhegyről hullámvölgybe, örömből fájdalomba, hogy ezt az egyetlen, legfontosabb tennivalóját felismerje. -

Ó, én felismertem, Monsieur Argout, látja, én...

A maga érdekében azt kívánom, ne siessen vele nagyon.

De miért? Miért?

- Mert az ember gyarló. Azt, akit kedvel, szeretné bebalzsamozni és üvegszekrénybe állítani védetten, érinthetetlenül. Ez a felismerés szörnyű ellenmozgást idéz fel az élettel szemben. Ettől féltem én a kis Madclaine Rougemont gyanútlan, érzékeny hármas hieroglifáját. Nem érti, drágám? Nem baj! Ne törődjék vele... Legközelebb majd a szimbólumokról mesélek magának... Léon szenvedélyes templomlátogató volt. Madelaine követte bolyongásaiban, szívesen kóstolgatta a fiú lelkén át a különféle hangulatok ízeit. Léon csak templomban tudott megnyugodni. - Úgy érzem - mondta Madelanie-nak -, a sok elhangzott ima és tiszta szó körülfog, barikádot emel a világ és közöttem. Számomra ez az egyetlen védelem és otthon. A művészet és Rocroy műterme izgalmas, veszélyes

csatatér. Hajszol

a megnyilatkozás

kényszere

és

a becsvágy, hogy

végigharcoljam ezt a harcot. A liege-i házban éppúgy, mint az utcán, a szobámban, a tanteremben, a moziban, a földalattin és az autóbuszon rossz sejtelmek, kísértések rohannak meg, de a templom, az tabu. Ott Isten békessége száll meg. - És velem nem tudsz megnyugodni? - kérdezte Madelaine. - Te nem vagy külön tőlem... te bennem vagy. A Saint-Pierre de Montmartre elragadó oltára előtt álltak, késő délután. Léon arca kimerült volt, és egészen szelíd. Magasan, törékenyen nyúlt fel ott, testének vonalai alázatosan követték a kis templom áhítatos gótikáját. Öreg koldusasszony térdelt Szent Antal szobra előtt. Madelaine keze a fiúéhoz ért, de Léon most nem vonta el az övét, mintha parazsat érintett volna. Belekarolt Madelaine-ba, szorosan összesimultak. - Itt még ez is hűvös és tiszta, mint a szökőkút suhogása — súgta lehunyt szemmel, és mosolygott. Vasárnap délelőtt a múzeumokat járták. Christine néninek eszébe sem jutott, hogy korlátozza őket az együttlétben. - Ne higgyétek, hogy annyira öreg és ostoba vagyok már, én csak bennetek bízom — mondta barátságosan. A fiatalok sohasem felelősek teljesen, mert a vágy nagyon erőszakosan és leleményesen rohanja meg őket. Szépek, szerelmesek, ártatlanok és gyanútlanok vagytok. A gardedám ezerféleképpen kijátszható, mert a párosodni akaró testeknek az ördög segít. Pierre majd vigyáz rátok. Megígérte. Tudom, hogy benne teljesen megbízhatok. Madelaine nevetett, Léon bosszankodott. -- Ezt nem kellett volna mondania. Tudja, hogy össze akarunk házasodni. Csak nem képzeli, hogy... Megaláz és felháborít ezzel a gyanúval! Mégis volt egy pillanat, amely a nevetséges és bosszantó Christine nénit igazolta. Léon már korán délután eljött Rocroytól, aki nem tartott órát, mert beteg volt. Christine néni mélyen aludt. Séphirine álomtól holdkóros arccal nyitott ajtót, aztán újra a szobájába zárkózott. Madelaine is az ágyán hevert, könnyű pongyolában, takaratlanul. Langyos, napos, ibolyaillatú március ömlött be a résnyire nyitott ablakon, de a nagy cserépkályha is ontotta a meleget, mert Séphirine tüzet rakott benne a hajnali hűvösségben. A levegő bágyasztó volt. Madelaine-t ólmos, tavaszi fáradtság nyűgözte le. Már a csengetésnél megérezte,

hogy Léon érkezett, és e szokatlan órában valami szokatlan előérzet markolt bele szorongó izgalommal. Léonnal mindig valami forrón áradó nyugtalanság lépett be hozzá, de most ez fullasztó, erős feszültséggé fokozódott. - Beteg vagy? - kérdezte ijedten, mikor meglátta a fényben Léon beesett arcát, karikás szemét. - Nem. Miért? — Léon zavart volt, pillantása üldözötten bújt előle. -

Lefogytál. Lázad lehet.

Étvágytalan vagyok. Rosszul alszom.

Léon, bánt valami?

Léon távolabb tőle leült, és nem nézett rá. - Tudod. Nem lehet segíteni rajta. Várni kell. Vannak napok és hetek, mikor rosszabb, mint máskor. Most, tavasszal például... Madelaine nem tudta, a szánalom volt-e benne erősebb, vagy a kíváncsi, lázadó sóvárgás. Lesiklott az ágyról, és a fiúhoz lépett. - Igazán nem lehet segíteni rajta, Léon? - kérdezte halkan. Léon riadtan felnézett, és meglátta maga előtt karnyújtásnyira Madelaine-t a szétnyílt, zöld selyempongyolában. - Ne... — mondta elhárítón. - Menj! - Miért kínzod magad? Én nem törődöm semmivel. Azt akarom, hogy neked jó legyen, hiszen úgyis... Léon felemelkedett, talán hogy elrohanjon, de Madelaine már átölelte. Ő volt az erősebb, tudatosabb, ő volt a pogány és a szabad. A fiú első kétségbeesett, bűntudatos és halálosan éhes csókja benne csak tüzes örömöt és gáttalan készséget keltett, de Léon idegzetében hirtelen megérezte a rövidzárlatot. A fiú karjának szorítása elernyedt. -

Hallod? - kérdezte tág szemmel. Madelaine fülében forró tenger zúgott.

Nem. Mit?

Figyelj!

Kábulatán át gyönge zengést érzékelt. Aztán ez a finom hang valahogy úgy ért hozzá, mint buborékhoz a tű hegye. A vágy piros léggömbje hirtelen szétpattant. Sajátosan kihűlt, jeges levegőben állt ott, és hallgatózott. A hang forrása Pierre szalagos gitárja volt a falon. Ügy rezgett csak, mint mikor az ablaküveg egy zongorahangra rezonál. Sohasem hallotta azelőtt. Talán nem figyeltem rá - gondolta futólag, de már elborította valami nyomasztó, egyre erősödő, baljós jelenlét érzése. Félt. Elengedték egymást. - Pierre... - súgta Léon. - Talán egy nehéz kocsi ment el az ablak alatt... - Nem. Te is érzed. Pierre vigyáz ránk. Madelaine nem bírt tovább a szobában maradni. - El akarok menni. Ki az utcára! - mondta száraz torokkal. - Várj rám a szalonban. Rocroyt látogatták meg. Léon már régóta ígérte, hogy elviszi hozzá. Az úton odafelé zavar ereszkedett közéjük. Madelaine szégyenkezett. Csodálkozva és kínlódva folyton a paradicsomi bűn analógiájára gondolt.

Argout szoktatta rá, hogy minden dologhoz analógiát keressen, de nem tudta bűnnek látni azt, ami történt volna. Szégyenkezése inkább Léon gátlásainak szólt. A fiú szemén átnézett önmagára. Rettegett, hátha örökre elvesztette. Sírni tudott volna, dühösen és tehetetlenül. - Nagyon utálsz most? - kérdezte elkeseredetten. - Jobban szeretlek - mondta csöndesen Léon. - És még erősebben hiszek. Az első mondat ujjongó felszárnyalását súlyos és szigorú vasajtó becsapódása követte. - Léon, szerinted nagyon nagy vétek lett volna, ha... - Több, mint vétek. Bukás lett volna Isten és önmagam előtt. Ennél rosszabb nem történhet velem. Ez a próba életem gerince. A gyötrelmek tisztítanak és erősítenek. A cél, amelyért küzdök, minden áldozatot megéri te vagy az. Csak így tudlak elfogadni az én belső törvényeim szerint, Madelaine. - A te bíráid nagyon szigorúak. A Bibliában és a templomodban laknak. Ma már másfajta emberek élnek a földön. - Lehet. De a másfajta emberekhez nekem nincs semmi közöm. Igazad van abban is, hogy az én bíráim nem ismernek irgalmat. Éppen ezért vigyáznom kell magamra. Madelaine valami rossz feszültség növekedését érezte kettőjük között, és ez arra ösztönözte, hogy feloldjon és kiegyenlítsen. - Talán már nem tart sokáig. Két év múlva megesküdhetünk. - Én is úgy számítom. Két év. Gondold csak el, nem is nagy ár azért, ami következik utána. Mennyivel tökéletesebb lesz akkor, ha szépen kivártuk, és megszolgáltuk! Vajon tökéletesebb lesz-e? - villant át Madelaine-on, és valami fásultság fáradt előérzete csapta meg. - Most lenne szép. Most! - gondolta lázadozva -, de Léon nem érzi ezt. Léon valahogyan... beteg és furcsa. Születése óta járomba fogták a fanatikus, láthatatlan bírák... Sajnálta, nagyon szerette, és elégedetlen volt vele. Rocroyt reuma kínozta; borús és kedvetlen volt, de láttukra felderült. - Gyertek csak, aprószentek! Már egészen kivert kutyának éreztem magam! Ilyenkor fizetek azért, hogy nem nősültem meg. Gyalázatosan egyedül vagyok.

Óriási kereveten feküdt szakállas oroszlánfejével, vörös bársonyköpenyben. Petyhüdt nyaka patyolatfehér, szétnyílt selyemingből nyúlt ki. Barázdás, duzzadt, táskás szemű, szürke arca a falra, az állványokra akasztott és a fal mellé támasztott festményekről virító, fiatal, rózsás testek, virágok, ködből felizzó színfoltok riasztó ellentétének hatott. Csak dióbarna szeme maradt mohó, cinikus és fiatal. Madelaine félt a szemétől. A környezet is elfogulttá tette. Rocroy némán, hosszan nézett rá, s ő szeretett volna a feje búbjáig betakarózni előle. A férfi arckifejezése egészen keserűvé torzult, a fejét csóválta. - Gyalázat! - tört ki belőle. - Csak egy perverz kontár intézheti így a dolgokat! - Felnyögött. - Ha jobban leszek, le foglak festeni! Hány éves vagy? - Tizenhat. - Hát nem szörnyű?! Tizennyolc éves koromban talán én is olyan vakon és félszegen ültem volna melletted, mint az én fiatal tanítványom. Öreg, elhasznált, tehetetlen ronccsá kell omlani ahhoz, hogy teljesen felfoghassuk és hét érzékkel élvezni tudjuk a szépség eleven remekművét! Léon feje rákvörösre gyúlt. - Úgy érti, Monsieur Rocroy, hogy... ruha nélkül akarja lefesteni Madelaine-t? - Szeretném, fiam! Szeretném! Bűn egy ilyen testet beburkolni. Követni kellene ecsettel minden árnyalatát és állapotát, mint a tavaszét. A fejét ismerem a rajzaidról. Finom, testetlen kis ékszer, páratlan, különleges. De nem érzed hiányosnak az aktja nélkül? - Monsieur, Madelaine nem olyan lány, akit... - Tudom. Egy csomó ostoba előítélet tiltja neki, hogy a halhatatlanságot szolgálja azzal, amit Istentől kapott. Ismered az elásott talentom példázatát? - Az a lélekre vonatkozik! - A művészet isteni jogára és kötelezettségére vonatkozik, fiam. Te nem érzed, hogy ez a kislány itt melletted meztelenül ártatlanabb, mint a legszentebb imádság?! Madelaine már furcsán feloldódva, szinte személytelenül ült ott, élvezte az egyenlőtlen vitát. Léon háborgott belül, de nem voltak érvei. - Érzem. De az nem arra való, hogy... - Hát mire való? Csak arra, hogy majd megtermékenyítsd, és a szülések tönkretegyék?! Ennyit az állatok is tudnak. A szépség titokzatos, hatalmas többlet; a mulandóban az örökkévaló. Művész vagy, fiam, te is. Éretlenséged, dogmáid és gátlásaid ellenére... Te nem kívánod őt lefesteni meztelenül? Léon most egészen sápadt volt, és csaknem nyugodtnak látszott. - Le fogom festeni őt, Monsieur. Csak én fogom lefesteni, és senki más! Rocroy elmosolyodott. - Rendben van. De siess vele! Olyan soha többé nem lesz, mint ma, és holnapután már nem fog hasonlítani holnapi önmagára! - Becstelen állati - mondta Léon hazafelé menet. - Sajnálom, hogy elvittelek hozzá. Én nem - gondolta Madelaine. - Rocroy valóban becstelen, de érdekes állat.

Madelaine az első évben nem utazott haza nyáron. Az apja látogatta meg időnként. Léon is keresztülvitte, hogy a városban maradhasson. Sybill Tessier havonta egy hetet Párizsban töltött, és magával cipelte a két gyereket mindenüvé. Néha Rocroy is csatlakozott hozzájuk. A Prunier-nél ebédeltek, operába, színházba, koncertre mentek együtt. Sybill nem is sejtette, hogy Madelaine-t és Léont mennyire nem tették boldoggá ezek a zavaros, zajos, színes napok. Túl érzékenyek, terhelt idegzetűek voltak ahhoz, hogy megbirkózzanak heves, sokszor drasztikus hatásaival. Jobban szerették a múzeumok, templomok hűvös csendjét s hosszú sétáik színhelyét: a Cimetière Montmartre keskeny, meredek utcáit. Madelaine csak apjával és Berthe-tel levelezett, néha Hélène is írt neki egy-egy könnyáztatta levelet Brüsszelből, ahol állást vállalt, de anyja hallgatott. Apja persze sohasem mulasztotta el levele végére odaírni: Anyád és én szeretettel ölelünk. De ő nem válaszolt ezekre a fiktív üzenetekre. Második éve élt már Christine néni szellemektől zsúfolt tanyáján, és Léonnal való együttlétek lappangó feszültségében, Argout szellemiségének és ihletettségének mágiájában, mikor egy reggel Séphirine lelkendezve, dohányillatú lélegzettel megsúgta neki, hogy levelet fog kapni anyjától. Pierre üzeni. Legyen elővigyázatos. Ne az indulataira hallgasson, hanem Krisztusra. Madelaine nem sokat törődött az érzelmes jóslattal, amelyhez hasonló több is született naponta a Rue St. Séverin-i lakásban. Egy hét múlva azonban valóban megérkezett anyja furcsa, zavaros levele. Várom, hogy írj. Hónapok óta várok. Belebetegszem a várakozásba. Nem tudnál te közeledni anyádhoz? Micsoda rejtélyes, idegen, kemény anyagból gyúrtak téged?! Sohasem érezted meg, hogy szégyenkezem, búsulok, vágyom utánad?! Belgrand meggyőzött, hogy súlyosan tévedtem. Hónapokig nem jöhetett a házunkba. Írt, meglesett, közvetítőket keresett, akik addig környékeztek, míg meghallgattam. Nem volt könnyű dolga: elvakított az aggodalom miattad. Ez az egyetlen mentségem azért a megrázkódtatásért, amelyet okoztam neked, szegény kicsikém. Féltettelek! Gyerek vagy még, nem tudod, a férfiak milyen önző bestiák. Belgrand valóban kivétel, erre gondolnom kellett volna, de nem voltam józan... Ne kívánd, hogy bocsánatot kérjek. Légy nagylelkűbb nálam. Ne alázz meg mélyebben. Akármi történt, a gyerekem vagy. Madelaine, kislányom! Öregszem. Az egész világból nem marad meg nekem semmi más, csak, te. Ne hagyj el! Ezen a nyáron hazament, és kibékült az anyjával. Ostende-ba már Léon is követte őket, mint a régi nyarakon mindig. Anyja valamiképpen puhább lett, és emberibb. A kortól lassankint túlcsordult saját körvonalain. Csupa igyekezet és bűnbánat volt Madelaine-nal, viszonyuk mégsem vált egészen meghitté, természetessé, mivel az asszony eltúlozta a dolgokat. Erőlködött. Közeledése fülledt tapadásnak, gyöngédsége hamis édelgésnek hatott. Madelaine sajnálta, de nem tudott feloldódni vele. Kívül maradt. Haragudott önmagára. Kereste anyja társaságát. Erőszakkal felé nyomult a légüres téren át. Türelmes, gyöngéd, jó gyermeke akart lenni, „Pierre kedvéért”. Léon is helyeselte küzdelmét. Anyja titkos jegyességük nagylelkű

védnökének, nedves szemű, ifjúságtól búcsúzó anyai barátnőnek mutatkozott. Léont meghatotta vele. Belgrand is felbukkant nyár közepén kopaszodó fejjel, kövérkésen, jámbor hűséggel. Madelaine-t tartózkodó örömmel üdvözölte, félénken rálesve közben kedvesére, nem idéz-e fel akaratlanul megint valami vihart. Madelaine-ban növekedett a hidegség. Bosszúságot érzett és kedvet, hogy fellázadjon az ostoba bábjáték ellen. Belgrand gyáva puhány! Úgy tesz, mintha bűnt követett volna el. Micsoda emberek ezek, és hogy kerül ő közéjük?! Anyját Belgrand megjelenése újra visszaadta önmagának. Felfrissült. Megfiatalodott. Testébe bekapcsolódott a forró életáram. Léonnak modellt ült délutánonként villájuk kertjében a nagy hársfa alatti kőpadon, festői pózban, kikészítve a szempillája hegyéig. Léont azonban nem érdekelte semmi, amit hozzáadott önmagához; egészen más környezetbe helyezte. Egyelőre csak vázlatokat készített róla. - Valami lappang az arcában a te arcodból - mondta Madelaine-nak. - De mindig elbújik előlem. Ha ráfigyelek, eltűnik. - Képzelődsz! - Madelaine-t kellemetlenül érintette az összehasonlítás. Miért? - kérdezte önmagától, szembefordulva ingerültségével. - Hiszen az anyám! -

Ezt én jobban látom - erősködött Léon. - Felvillan és elmosódik. Mintha egy darab durva

nyersanyagban rejtőznél előlem. Egészen különös érzés. Madelaine néhány nappal elutazásuk előtt, egy délután ahhoz a helyhez közeledett, ahol Léon dolgozott anyja portréján. Az embermagasságú, nyírott sövényen át hirtelen meghallotta anyja régi nevetését, amelytől annyira irtózott mindig. Megállt. A forró, halk nyerítés szüntelenül ott vibrált körülötte. Lassan elindult újra. A fordulón túl meglátta őket. Először Léon arcát fürkészte. Elmerülten, mosolyogva festett, teljesen gyanútlan volt. Aztán az anyjára nézet. Az asszony két karját széttárva hátratámaszkodott a padon. Mellét úgy feszítette, hogy csaknem átdöfte vele ruhája vékony selymét. Pirosra gyúlt arccal, nedves ajakkal, csillogó szemmel fecsegett, nevetgélt. Madelaine jéggé fagyott. Baljós, elviselhetetlen érzés nyűgözte le. Jelenléte megérintette Léont, aki felpillantott. -

Madelaine! - kiáltotta vidáman. - Jó, hogy itt vagy! Éppen befejeztem a képet. - Arca derűs volt,

és árnyéktalan. A hetéra is eltűnt a padról, szelíden mosolygó asszonnyá változott. De Madelaine nyomasztó érzése nem múlt el. Megülte utolsó napjait. Végigkísérte az úton Párizsig, s csak Pierre szobájának meghitt légkörében oldódott fel, akkor sem egészen. Hajnalban, álom s ébrenlét között átsüvített néha rajta gonosz szorongása, de Léonnak nem mert szólni róla. -

Az ősi, ismeretlen írásjeleket olyan lények rajzolták, fel, akik másképpen láttak, mint mi -

mondta Argout -, tökéletesebben. Versailles kertjében sétáltak hármasban egy szép, késő őszi vasárnapon. Autóbuszon mentek ki kora reggel. Argout világosszürke lüszteröltönyt, magas, kemény gallért és fehér nyakkendőt viselt. Haja ezüstös, selymes, piheszerű volt már, mint a csecsemőké. Sárgás, finom, hervadt bőrén kék

erek derengtek át. Szürke szeme békés derűvel simogatta a tájat. Madelaine még sohasem látta ilyen vonzónak az öregséget. - A művészek nosztalgiája - folytatta Argout - azóta is ennek az elveszített látásnak szól. A művészek között megjelenik néha transzcendens atavizmusképpen a láthatatlan érzékszervtöbblet: sejtelem formájában. A kifejezéssel persze baj van. Az anyag, amellyel dolgoznak, vaskos, tökéletlen. Minél inkább megközelítik azonban a rejtélyes inspirációtartalmat, annál erőteljesebb hatást keltenek vele. Az igazság az, hogy ez a csodálatos szemlélet nem veszett el végképpen, csak a lélek mélyrétegeibe süllyedt, s legfeljebb az álom síkján, a transz és az ihlet misztériumában dereng fel néha. Nappal az okság szűk jégbörtönében szomjas néma rabként sínylődő kozmikus lélek a művészetek segítségével jut némi fényhez, levegőhöz. Muzsikán át lélegzik. Költészet, filozófia táplálja. Képzőművészet pihenteti. De nem mindenfajta képzőművészet. Egyedül az olyan, amely hazája nyelvén beszél hozzá. Léon rajzai, festményei például szintén asztrálanyagból készülnek. Ő már két síkon szemlél, és a harmadik dereng benne. - Most egészen furcsa képet fest - mondta Madelaine. - Mi is a címe? - Mélytengeri táj. - Félek attól a képtől! — vallotta be Madelaine. - Miért? - Nem tudom. Pedig szép. De valami rettentő, bús és reménytelen van benne. Mintha lidércnyomást rögzítettél volna, amelyből nem lehet felébredni. - Mit ábrázol? — kérdezte Argout. - Nehéz elmondani — kereste Léon a szavakat. - Azért festem meg, mert nincs rá kifejezés. Én sem szeretem, de lenyűgöz. Megvált valamitől azáltal, hogy kivetítem. Igen, valójában borzadok tőle. Bágyadt, hínárzöld derengésben élő, csápokkal zsákmányra leső fantasztikus növények démonarcai között óriás hüllők úsznak. - Meg fogom nézni. Az asztrális valóság egy részletét sejtem benne. - Monsieur Argout, - mit ért asztrális alatt? — kérdezte Léon. - Minden ember valójában háromsíkú lény, három világban él egyidejűleg, mivel testből, lélekből és szellemből áll. A lélek a test és a szellem közötti híd: óriási asztrálbirodalom ura és alattvalója. Teste van ott is, finomabb rezgésszámú anyagból, amely emberszem előtt láthatatlan, de ez még halandó burok; a fizikum pusztulása után lárvaként bolyong az álom és a képzelet nyüzsgésében, tétován őrizgetve elmúlt személyisége emlékanyagát, míg el nem következik a második halál. Az asztrál-világ az érzelmek síkja, a brutális indulatok és ösztönök alvilágától a művészi egzaltáció elvont finomságáig. Nemzője, diktátora, fenntartója a képzelet. Életerejének forrása az ösztön, az indulat és a vágyakozás. Mindaz, ami szenvedéllyel vagy dühvel felmerül az emberben, anélkül hogy anyagi síkon kiteljesedhetnék, testet kap az asztrálvilágban. Ezek az imaginációteremtmények éppoly valóságos lények ott, mint itt az emberek, az állatok és a növények. - Hol van ez a világ, Monsieur Argout? - kiáltott fel Madelaine sóváran. - Hogyan lehet oda jutni? -

Mindennapos vendég ott.

Monsieur Argout, ez csak játék a szavakkal!

- Téved, kedvesem. Az asztrálsík nincs fizikai határokkal elválasztva a fizikai síktól. Lényei és a bennük lüktető energiák keresztül-kasul járnak bennünket. De nem figyelünk rájuk. A lélek a születés alkalmával sem hagyja el egyetlen pillanatra sem eredeti tartózkodási helyét. De mivel az emberi tudat tökéletlen, időnként, kábulatban megfeledkezik valódi rendeltetéséről. Álomban azonban, mikor a paraszimpatikus idegrendszer veszi át a szervezet kormányzását, a lélek visszatér a pszichikai síkra, s ott régi életét folytatja. Az ember minden éjszaka az asztrálbirodalomban s ilyenformán a túlvilágon tartózkodik. Éppen ezért Keleten az alvást kis halálnak nevezik. - Az ember oly ritkán emlékszik vissza az álmaira - vetette közbe Léon. - Vagy egyszerűen álmok nélkül alszik. - Senki sem alszik álmok nélkül. Legfeljebb az ébredéssel, egy biológiai beidegzés következtében, kizáródnak az emlékek. A hipnózis azonban mindenkinél akadálytalanul előhívja ezeket az emlékeket. Álomban az ember úgy érzékel, mint rejtélyes, történelem előtti őseink: a tárgyakat s a tárgyak mögötti lényeget egyidejűleg látja képek formájában. Az álomolvasás - éppúgy, mint a hieroglifaolvasás - háromsíkú szimbólumfejtés. Ez az a képesség, amelyet fel kell magában ébresztenie, Madelaine.

- Hogyan? - A szimbológia megtanulható, hogy felismerje a szimbólumokat, ahhoz már transzcendens tehetség szükséges. - Miből tudhatja meg az ember, hogy van-e ilyen tehetsége? - kérdezte Léon. - Abból, hogy annyira érzékeny és szomjas az okkult tudásra, mint Madelaine. - Monsieur Argout, most ajándékot adott nekem! - Ez a maga tulajdona, drágám, régóta. - És mikor kezdünk hozzá a szimbológiához? - Holnap. Ezeken az órákon Léon is részt vett, nagy érdeklődéssel és izgalommal. Szüntelenül megújuló élményt jelentett neki kívül és megfogalmazva találkozni mindazzal, ami benne állandó, mégis kifejezhetetlennek hitt működés volt addig. Mintha álmainak alakjaival került volna szembe a valóságban. De a beszélő, kiáltozó, minden élő formáról árulkodó vonalak, színek, hangok Argout mesteri kinyilatkoztatásában elvesztették ködös esetlenségüket: élő, alkalmazható törvényekké lettek. - Az ember tragikuma a töredékessége: az, hogy részletet érzékel egész helyett - mondotta Argout. - Tapogat. Következtet. Nem lát. Az oksági módszer szükséges és kitűnő vezető a fizikai világban. Amint azonban a lélek ügyei merülnek fel, csődöt mond. Az elkövetkező századokban az embernek új nyelvet kell tanulni, mert lelki ügyei sürgőssé váltak: a szimbólumok nyelvét. Persze ha azt mondom, új nyelv, nem mondok egészen igazat, mert ez a nyelv igen régi. A fejlődésnek s az életnek nem merülhetnek fel olyan változatai, amelyek ne léteztek volna már valaha valahol. Kezdete semminek nincs. A dolgok vég nélkül ismétlődnek. A szimbólumok a háromsíkú valóságot tartalmazzák; a szó leplezhet, a gondolat tévedhet, az érzés hazudhat, de a szimbólum azonos az igazsággal. Az élet minden jelensége valójában anyagi formává sűrűsödött -szimbólum. Ma is minden jellemtan alapja a szimbológia, ha szintézisét elvesztették is. Külön beszélnek az írásfejtés, a gesztusok nyelvének, az arcvonások titkának, a csillagjóslásnak a tudományáról, holott egyetlen törvény a nyitja valamennyinek: az erővonalak törvénye. Az erővonalak tana alapján a csillagos égbolt távoli, néma hieroglifái éppúgy megfejthetők, mint Sziriat oszlopainak írásjelei, a piramis s a Napkapu naptárfrízének titkai. -

Monsieur Argout... - Madelaine egészen sápadt volt, fázott az izgalomtól, rettegett, hátha

megint csak az előcsarnokáig jut el a belső termekben lejátszódó misztériumoknak. - Ezek az erővonalak... -

Vegyen elő ceruzát, kedvesem, rajzolni fogunk! írott vagy kőbe vésett szimbólumoknál először

is a kép térelosztását vesz-szük figyelembe. A teret négy részre osztjuk be. Ezt a beosztást legjobban a kereszt a négyzetben fejezi ki. Eszerint tehát minden képnek van alsó, felső, jobb oldali és bal oldali képtere. Az alsó rész jelenti az ösztönéletet, a szexuális, az indulati, a tudat alatti síkot; a felső rész az értelmi, szellemi síkot, a jobb oldali a dinamikát, az erőhatásokat, a tempót; a bal oldali rész a világtól való elfordulást, a gátlásokat, az akadályokat. Minden emberi törekvés vagy tulajdonság besorolható e négy térbeli osztály valamelyikébe. Minden tulajdonságnak meg is van a 53

maga sajátos jele, amely például a grafológiában pontosan a megfelelő térzónában jelentkezik. Egy erővonal mindig vagy felfelé irányul, vagy lefelé esik; lendületesen jobbra tör vagy balfelé visszakanyarodik.

Ugyanez

négy

irányzat

mutatkozik

meg

ember

testalkatában,

koponyaalkatában, arcvonásaiban, tenyérvonalaiban és mozdulataiban is, éppen így az állat- és a növényvilágban, a kőzetekben, az évszakokban, a Föld egész arculatában és a világegyetemben is. Az ősi, kozmikus embernek három síkon vallottak a vonalak irányai. A pont például nemcsak minden erőhatás kezdetét jelentette, hanem - aszerint, hogy a tér melyik helyén jelent meg - Istent, embert, szellemet vagy állatot, démont. Próbáljanak beleérezni most abba a zengő, dús tartalomba, amely egyetlen pontban feszül! Magasabb értelemben a pont az az ajtó, amelyen át a láthatatlan világ erői belépnek a látható világba. Ezért a pont a mag szimbóluma is. Minden későbbi fejlemény a pontból indul ki. A pont az ősi egység, amelynek sokszorozódása, bővülése, mozgása hozza létre a látható dolgokat. Pedig a pont még nem erővonal, csak a szunnyadó erők áttörésének kapuja. A vonal jelzi a már elindult erők útját. Aszerint, hogy a térnek milyen irányába halad, és hogy egyenesen, cikcakkosan vagy hullámvonalban-e, jelent akadálytalan erőkifejtést, gátoltságot vagy szabályos, ritmikus fejlődést az alsó, felső, jobb- vagy bal felé vezető cél irányában. Most áttérhetünk a vonalak variációira, a mértani formák hármas értelmére. Madelaine lélegzetvisszafojtva, szinte szorongva várta ezeket az órákat. Félt: valami történik közben, Argout meghal, és akkor fél tudással marad itt. - Miért nem írtak erről könyveket? — kérdezte izgatott türelmetlenséggel. - Írtak. De ezek a könyvek nagyrészt titkos könyvtárak féltett darabjai. - Monsieur Argout, ön is könyvből vette ezeket az ismereteket? - Nem. Tanultam valakitől, aki a könyveknél is többet tud. - Persze az illető már nagyon öreg. Talán nem is él? - Öreg, és mindannyiunknál fiatalabb. El. Ma is levelezünk. - Azt hittem, önnél senki sem tudhat többet. - Én csak visszfénye vagyok egy fényforrásnak, kedvesem. - Monsieur Argout, ne haragudjék, rettentően kíváncsi vagyok, ki lehet az. Titok? - Önmagát őrző titok. Akkor is, ha megmondom a nevét. - És a nevét megmondhatná? - Meg. Raquel. Svájcban él. - Furcsa. Micsoda név ez? - Nem tudom. Sohasem firtattam. - Nem volt rá kíváncsi? - Csak arra voltam kíváncsi, ami a neve mögött van. Rajzoljunk, kislányom! - Mi következik? - A kereszt. Két erővonal metszőpontja. Egy balról jobbra tartó és egy felülről lefelé tartó erővonal. Két ellentétes törekvés köti, akadályozza egymást. Törvénye így hangzik: ahol két ellentétes erővonal metszi egymást, ott körforgás jön létre. A körforgás sűrűsödést idéz elő, tehát 54

anyagot hoz létre. De a kereszt az érvénytelenítés jele is. A bal sodrású forgás nem anyagépítő, hanem anyagromboló hatású. Ezért a kereszt a karma megsemmisítésének kulcsa is. - Karma? Olvastam már róla, de az értelme nem egészen világos előttem. Mit jelent pontosan? kérdezte Léon. - Szanszkrit szó. A tettet és a sorost is jelenti, mert tettekből szövődik a sors. A karma tehát a tettek

sorsszerű

következményeinek

törvénye.

kereszt

egyébként

maga

személyes,

transzcendens jele, fiam. - Ön honnan tudja ezt? — kérdezte Madelaine felvillanyozva. - Bizonyos gyakorlatok segítenek - tért ki Argout. - Maga még fiatal hozzá. Elégedjék meg annyival, drágám, hogy a kozmikus látású ősök, ha Léont akarták volna ábrázolni, feltétlenül mellé rajzoltak volna egy keresztet. - De hiszen a kereszt sokkal későbbi jelkép! Az utolsó kétezer esztendő kultúrájának szimbóluma mondta Léon. - Mérhetetlenül régi ábra ez, fiam, s hogy ennek a korszaknak vezérmotívumává lett a Krisztus által bemutatott, szörnyű és felemelő misztérium által, annak is súlyos jelentősége van. A Halak korszaka, a Jézus Krisztus-i korszak, a legmélyebb bűnök és a legnagyobb szenvedések, a legforróbb érzelmek és a legtüzesebb indulatok, a legelvontabb egzaltáció és a legsűrűbb anyagiasság eónja. E szélsőséges válságokból való szabadulás kapuját egyedül a kereszt nyújtja. - És az én jelemet - kérdezte mohón Madelaine -, azt is látja, Monsieur Argout? - A maga jele a nyitott kör, a holdsarló, a kehely. A határtalan lehetősége, a vágyakozás, a misztikus befolyások, a közvetítés szimbóluma. Madelaine-nak elakadt a lélegzete. - Milyen különös, Monsieur Argout. Mondd meg te, Léon! - A holdsarló titkos jelünk, gyerekkorunk óta. Madelaine-t jelenti, illetve Madelaine-ban azt, amiről senki sem tudott rajtunk kívül. Most már így mondhatnám, képzelete síkját ábrázolja. Ha levelében a holdsarlót tinta töltötte ki, türelmetlenül szomorú volt. Ha üresen hagyta, közös dolgokat akart álmodni velem. Ha sugarak indultak ki belőle, közeli találkozásunkat remélte. Argout szelíd aggastyánarcán finom mosoly jelent meg. Március végén Rocroy reumája gyógykezelésére Pöstyénbe utazott. Műterme kulcsait Léonra bízta, aki lelkiismeretesen oda járt dolgozni mestere távollétében. Felügyelt a lakásra, Rocroy után küldte a postáját. Argout szimbológiai órái megtermékenyítették fantáziáját, és lázas munkakedvet gyújtottak benne. Kompozícióinak sajátos címeket adott: A világ hármas keresztje. A képeken jobbról balra forgó korongok, fénylő és sötét embertestekből rakott keresztek, szalmakévék, borús hátterű Golgota, égre-földre vetődő árnyékok, kereszt alakú fények zsúfolódtak zilált összevisszaságban.

- Még bonyolult kissé - mondta Argout, akit Léon Madelaine-nal együtt felhívott a műterembe -, de érthető, hogy az. Egy ilyen néma jelkép, ha saját nyelvén szólítja valaki, hatalmas erővel nyilatkozik meg. Másik művét a fiú Égre törő háromszögnek nevezte. Piramist, gótikus templomtornyokat, imára összetett keskeny kezeket ábrázolt a kék három árnyalatában, fehéren zuhogó fényben, puha, angyalszárnyú, fehér felhők foszlányai között. Elragadó, lenyűgöző kép volt, tiszta eksztázis, ujjongó hit áradt róla. Argout sokáig nézte. - Azt hiszem - mondta hosszú szünet után halkan -, ez már valami nagyon komoly dolog, fiam. Annyit jelent, hogy rátalált saját kifejezési formájára. Léont megnyugtatta, személytelenné tette a munka. Madelaine pihent mellette, mert a fiúban feloldódott feszültség benne is enyhülést okozott. Léon új képen, a Körök szövetségén dolgozott. Az egymásba kapcsolódó két kör a dualitás misztériumát akarta kifejezni, a pozitív és a negatív ikererőket: a kettőt, aki egy. Madelaine modellt ült neki ehhez a munkájához. A hajladozó, gyöngéd női testek mind az ő más és másként stilizált fejét viselték. De az egymásba fonódó fekete, fehér, sárga, vörös, barna emberi végtagok, állati testek, növényindák között ártatlan meztelenségben egymás vállát ölelő párhoz is modell kellett volna. Léon a férfialaknak önmagát festette meg tükörből. A kép mielőbbi befejezésének sürgető vágya kioltotta aggodalmát. A megszállott munka gátlásai, benső dogmái fölé emelte. A St.-Pierre de Montmarte-ról mentek fel együtt a műterembe egy péntek délután. Mindketten izgatottak voltak. Léon arcán még a templom sápadt áhítata tükröződött. Leemelte a képről a takarót, és a munkába merült. Madelaine-nak olyan féktelenül dobogott a szíve az öltözőfülkében, mialatt reszkető kézzel ledobta magáról a ruhát, hogy attól félt, elveszti eszméletét. Nem szabad elájulnom! - biztatta magát kétségbeesetten. - Ha Léon most megijed és visszaretten, megint úrrá lesznek, rajta a bibliai bírák. Fehér, vékony teste idegenül derengett rá a földig érő tükörből. Megkísérelte, hogy Léon szemével nézzen önmagára, de ettől elbizonytalanodott. Nem kevés ez?... - töprengett, keskeny csípőjét, hosszú combját, apró kislánymellét nézve. -

Madelaine! - Léon hangjában hűvös, személytelen türelmetlenség volt.

Jövök! - Magára borította a fogason talált, bő selyemkimonót, és kilépett a műterembe. Léon

nem nézett fel. A képet figyelte összehúzott szemmel, s ecsetjével az ablak felé mutatott. - Oda állj! Arra a magasabb állványra! Madelaine fellépkedett a két lépcsőfokon, és ledobta kimonóját. Reszketett. Libabőrös volt. Görcsösen maga elé nézett, és hallgatta, hogyan kalapál a szíve a mellkasában. Vajon idenéz-e már? Ha idenéz, elájulok! - gondolta. - Miért nem szól? Visszataszítónak, talál, és nem meri megmondani? Olyan hideg hozzám, jeges levegő árad belőle... Fázom... Az eszméletet most már el kell bocsátani örökre... Meghalni... meghalni!

- Nézz fel, Madelaine, és tárd szét a karod! - hallotta a fülében zakatoló, süketítő zúgáson át Léon különösen puha, szelíd hangját. A hullámzó talaj hirtelen megszilárdult a lába alatt. Feltekintett. Léon szeme ámultan, elfogódottan, szinte áhítatosan pihent rajta. - Milyen őrült voltam, Madelaine! - Madelaine meztelenségét most langyos, jó áramok simogatták. Bőre kifeszült. - Rocroy látta jobban. A te tested tiszta és igaz, mint az imádság. Téged fejez ki legkisebb hajlatában is. Nincs ellentét köztetek. A ruháid okozták a félreértést. Elhitették velem, hogy benned és azokban a buja némberekben lehet valami közös is... Madelaine nem szólt, mert boldog sírás fojtogatta. Léon festeni kezdett. A hosszú órák alatt Madelaine furcsa örömmel érezte testében a sajgó fáradtságot. Nem mozdult. Jó volt elnyújtani, szenvedéssel áldozattá fokozni ezt a hasonlíthatatlan délutánt. Alkonyatkor, mikor a formák és a színek már elmosódtak, Léon letette az ecsetet, és Madelaine besurrant az öltözőfülkébe. Az úton hazafelé nem szóltak egymáshoz, mert heves összetartozásuk nem tűrte a szavakat. HOLDFOGYATKOZÁS Léont hazasürgönyözték haldokló nagyanyja ágyához. Madelaine nem tartott vele, mert éppen vizsgái előtt állt. Csak három hét múlva követhette Léont. Kapkodó, gyors búcsújuk rossz nyugtalanságot hagyott vissza bennük. A vizsgák is idegessé tették a lányt, noha Argout vezetésével ezúttal nem zsúfolt, homályos dzsungelban botorkált, mint Viliot idejében, hanem világosan „rálátott” a tananyagra. Nyugtalanságára különféle okokat keresett: tavaszi neuraszténia. Vérszegénység. A vizsgákra való felkészülés. Fáradtabban ébredt, mint ahogyan lefeküdt. Ólmos levegőben alaktalan dolgok üldözték álmában. Súlyos fejfájással riadt fel reggel. Léontól pontosan érkeztek a levelek. Beszámolt nagyanyja állapotáról, arról, hogy milyen megrendítően küzd az öregasszony az életért. Nem akar, és nem tud meghalni, pedig óriási kínjai vannak. Máját rák marta szét, veséje nem működik. A test törvényei szerint már nincs életben, a szív azonban — az angina pectoris ellenére — kérlelhetetlenül tovább dobog a gyötrődő hullában. Léon kétségbeesetten szenved az ágya mellett. Vágyódik Madelaine után. Elveszettnek érzi magát nélküle. Madelaine sikerrel vizsgázott, de nem érezte utána a szokott megkönnyebbülést. Úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz sötét, sós víz alá nyomva tartja még mindig. Lázasan készülődött Liége-be. Reggel kellett indulnia. Az előző este korán lefeküdt, de csak éjfél felé aludt el. Sűrű, tapadós borzalomba merült alá félig éberen, teljesen bénult érzékkel. Nyálkás hullatestek úsztak el mellette. Kimeredt, fehér szemek bámultak rá. Felduzzadt, halott fej közeledett felé; nem tudott kitérni előle. A fej többször az arcához ütődött. Félelmetesen ismerős volt. A nevét Madelaine nem merte tudatosítani. Sikoltani akart, de torkából nyögés sem tört elő. Némán, tehetetlenül tűrte az elviselhetetlent, az iszonyatosat. A fej a mellére feküdt, egyre súlyosabban nehezedett rá, lélegzete elakadt tőle, hörgött, fulladozott. 57

Christine néni rázta fel, s ekkor meghallotta végre saját artikulálatlan nyögését. Teljesen kábult volt, nyelve nehezen mozgott. - Kiabáltam? - kérdezte rekedten. - Nem, nem, drágám. Pierre keltett fel. Be kellett jönnöm hozzád. Madelaine az éjjeliszekrény lámpájának zöldes fényében riadtnak, sápadtnak látta Christine néni arcát. Hirtelen hosszú, éles csengetés vijjogott bele a lapuló, terhes csöndbe. Madelaine összerándult tőle, mintha ráütöttek volna. Idegzetében vad, baljós boszorkányricsajt kavart a szokatlan hang. Kiugrott az ágyból. Christine néni után sietett. Séphirine már ott volt az előszobaajtóban. Sürgönyt vett át a táviratkihordótól. Madelaine apja küldte: Maradj! Levél megy. A három nő tanácstalanul állt az előszobában. - Reggel utazom! - mondta Madelaine dideregve, ideges görccsel a gyomrában. Sokkal-sokkal többet tudott már akkor saját gondolatainál. Reggel Christine néni kijelentette, hogy vele megy. Madelaine a pályaudvaron Tessier-ék címét mondta be a taxisofőrnek. - Az isten szerelmére, Madelaine, menjünk haza előbb! - kérlelte Christine néni. - Léonhoz kell mennem! — mondta csökönyösen a lány. Tessier-ék villája előtt halottaskocsi állt. Csukottan, csendben várakozott. - Az öregasszony - mondta Christine néni gyorsan, mintha meg akart volna magyarázni valamit. Belekapaszkodott Madelaine karjába. - Menjünk innen! Nincs helyünk itt ilyenkor! El akar odázni valamit, amit tud — villant át Madelaine-on. Becsengetett. Az ajtórésben Tessier-ék öreg házmesterének szeplős uszkárarca bukkant fel. Úgy meredt Madelaine-ra, mintha kísértetet látna. Szemében tanácstalan pánik ült. - Mindjárt lehozzák az öreg nagyságát - dadogta sírástól remegő hangon. - Léon úrfit már reggel elvitték... Azt hitte, a Rougemont-házból jöttek, és tudnak mindent. Madelaine nem ájult el. Furcsán megnyugodott, mint aki szédítő zuhanás után zúzottan, de földet ért. Nem érzett fájdalmat sem. A csapás ereje elkábította. Mereven, látszólag közönyösen kérdezősködött. Christine néni még mindig görcsösen, tanácstalanul fogta a karját. - Tehát tegnap történt. Léon az ablakkilincsre akasztotta fel magát... Mikor rátaláltak, már halott volt... Nagyanyja túlélte az unokáját... Tessier-né szanatóriumban van... Azóta eszméletlen... igen... igen... - Madelaine, gyerünk, menjünk el innen! — könyörgött Christine néni. Visszaültek a kocsiba. Christine néni bemondta a Rougemont ház címét. Madelaine-ban belül, az ólmos szürkeségben idegen hangok beszéltek hangosan. - Vigyázz! - mondta valaki. - Most, hogy a túlsúlya átkerült ide, nehogy őt is magával húzza! Christine néni nyöszörgött mellette. - Igen. Igen. A fiam, Pierre azt mondja, vigyázzak, nehogy...

- Hallom! - szakította félbe Madelaine fakón, de a saját hangjára összerezzent és vad keserűség szirénahangja üvöltött fel benne hirtelen. - Christine néni! - fordult szembe vadul reszkető nagynénjével. - Miért nem mondta ezt Pierre... akkor? Előtte?! Látta, hogy a feldúlt öregasszony szája mozog, de nem hallotta, mit beszél, olyan erős, zavaros lárma morajlott benne. Úgy érezte, ezek a hangok már régóta ott vannak a lelkében, agyában. Talán mindig is ott voltak, csak ő nem figyelt rájuk. A hatásukat érezte csak: fázott, rettegett, halvány álomképeket vetített ki tartalmuk szerint. - Miért mondta volna? - Te is tudtad! Te is tudtad! - hallotta számtalan hangon, magasan, mélyen, nagy téren, távlatokból visszaverődve. Tudtad az első pillanattól kezdve, hogy meg kell történnie! Az autó megállt. Önmagába veszett szédülettel követte Christine nénit a házba. Apja puha, meghökkent arca merült fel. A szeme, mint a csapdába került állaté, szorongva kiutat keresett. Beszélt, de hangjának nem volt kapcsolata vele. Megcsókolta, de érintésének nem volt súlya. Kép. Álomkép - gondolta Madelaine révetegen. Dohos szag csapta meg, Berthe ölelte át. -

Hol van anya? - kérdezte gépiesen. Berthe hátranézett a gazdájára, aki hirtelen beleolvadt az

egyik falba. -

Eltorlaszolta magát a szobájában - súgta Berthe süvöltve. - Széket, asztalt, tükröt, ágyat,

mindent az ajtó elé halmozott, és nem fogad el ételt. - A fejére mutatott. - Sír, jajgat, és azt kiabálja folyton: „Nem, nem, nem!” Belgrand tegnap óta ott imádkozik neki az ajtó előtt. Madelaine kezébe éles sarkú levél nyomakodott, Berthe hangja most egészen lélegzethalkká csöndesült. - A házmesterükkel küldte el nekem szegény. Mielőtt... A szobájában volt végre, egyedül. Léon a borítékra írt rá néhány kusza szót Berthe számára. Adja át, kérem, Madelaine-nak,, és imádkozzék, Léon Tessier-ért! A betűk összedőlt romok voltak. A sorok szakadékba tántorogtak lefelé. Erővonalak - gondolta Madelaine szinte eszelősen, távol mindattól, ami történt vele. Szerettem volna élni még, így is, akárhogyan - írta Léon -, de nem sikerült. Pedig én akarom. Akarom, Madelaine, hogy neked ne fájjon, téged ne törjelek össze, mégsem tudok tovább együtt maradni önmagammal. A szavak megint nem mondanak semmit, és rajzolni sincs erőm, mert gyűlölöm a kezemet is. Annyira gyűlölöm az egész testemet, hogy meg kell ölnöm. Ez a bírák ítélete. Mióta itthon vagyok, anyád mindennap átjött hozzánk. Gyöngéd volt, jó volt, hozzád tartozott, és én rajta keresztül beléd kapaszkodtam. Nem védekeztem, mert nem gyanakodtam. Tegnap egyedül maradtam itthon. Anyámnak el kellett mennie az ügyvédhez, nagyanyám mélyen aludt. A szobámba mentem. Gyönge voltam, és gyöngeségemben újra rád gondoltam, de hosszú idő után megint úgy, ahogyan a régi, buja álmokban. Szenvedtem tőle, s nem tudtam elűzni ezt az érzést. Arra a szent és boldog délutánra most másfajta fény vetült. Meztelen szépséged áttüzesedett bennem, égetni kezdett, fájt, hogy feljajdultam tőle. Anyád 59

utánam jött a szobába. Megörültem neki. Azt hittem, mindent semlegesíteni fog. Segítséget reméltem önmagam ellen az anyában, a lányától. Lázas voltam, reszkettem. Állapotomat nem tudtam elrejteni előle. Részvétet mutatott. Mellém ült az ágyra. Beszélt. Először halkan, szelíden, szánakozón, aztán másképpen, de én még mindig nem eszméltem fel. Elkábított. Átengedtem magam a kétes kábulatnak. Orvosságnak hittem, pedig méreg volt. Már simogatott, mintha nyugtatott volna, aztán hozzám nyúlt olyan biztosan és kivédhetetlenül, mintha tüzes kést szúrt volna belém. Megcsókolt, rám fonódott, és ...nincs erőm írni erről. Amit feleszméléskor éreztem, az nemcsak az undor és az iszonyat volt, hanem olyan fizikai fájdalom a testemben, az idegeimben, hogy rángatózni, kiáltozni kezdtem. Anyád is megijedt. Sírt. Ráébredt: nem holmi mindennapi kis kaland esett meg itt, hanem valami más, jóvátehetetlen. Könyörgött, hallgassak, s ha csak szikrányi mentséget találtam volna is addig a tettemre, érveinek aljassága semmisített volna meg. Azt mondta, mindketten hálásak lehetünk neki, mert szánalmas fickó voltam előtte, és nevetségessé tettem volna magam a nászéjszakámon. Ő megsajnált, és segített rajtam. Fiatal fiúknak mindig érett asszonyok a tanítómesterei, ez a természet rendje. Saját leánya boldogsága miatt vállalkozott erre a hálátlan szerepre. Kértem, hagyjon magamra, és amikor nem akart menni, megütöttem. Nevetni kezdett. -

Végrel - mondta. - Megint férfi vagy, nem bukott arkangyal. Ha pedig egy férfi megüt egy nőt, akivel pár

perce szeretkezett, az azt jelenti, hogy még mindig kívánja - és feltárta a testét. Akkor én hagytam el a szobát, és vártam, míg elmegy. í g y történt, Madelaine. -

Madelaine!

Christine néni félénk hangja hatolt át az ajtón. - Jobb lesz, ha elmegyünk. Hazamegyünk. - Igen - Engedelmesen felállt, vette a kézitáskáját, és kinyitotta az ajtót. - Apádtól nem búcsúzol el? — kérdezte szelíden a nagynénje. Elbúcsúzott tőle és Berthe-től is. Sietve. Az „idegen ház” arra sem felelt meg neki, hogy megtegye az egyetlen utat, amely nyitva maradt előtte Léon halála után. - Anyádra rátörték az ajtót - mondta Christine néni a vonaton. - Ideggyógyintézetbe vitték. Madelaine bólintott, és a hangokra figyelt önmagában. - Nem, Madelaine! Ne, az istenért! Így sohase szabadulok meg. Segíts! Maradj! Különös, gondolta tétován. Őt vitték ideggyógyintézetbe, pedig én őrültem meg. De nálam nem lesz nyilvánvaló, mert szelíd bolondok között élek. Ő ezzel védekezik. Színház ez is. Megint Christine néni hangja repdesett tőle egészen távol, kívül a klauzúrán. - Ha megérkezünk, azonnal áthívom Argout-t. -

Minek? - Már Argout is csak a múlt volt benne, örökre elveszett Éden. Mit kezdjen vele

egyedül? -

Drágám, ne engedd át magad ennek! Sírj! Sírj! Vádaskodj! Kiabálj inkább, csak maradj velem!

Nem maradhatok veled, Christine néni - mondta csendesen. - Már nem is vagyok veled.

Senkivel sem vagyok. Magammal sem. Ezt meg kell szüntetni. Nem tehetek mást. -

Pierre azt mondja, élned kell. 60

LĂŠon is, igen. Hallom. Hallok mindent, Christine nĂŠni.

Megőrültem. Szerinted persze ragyogó médium lett belőlem. De inkább olyan ez, mint mikor léket kap egy hajó, és betódul a szennyes tengervíz. Betegség. Én nem hiszek azoknak, akik ebben a tengerben sodródnak, mert ők is csak álmodják önmagukat, mint én. Nem tudnak többet. Pierre sem tudta akkor márciusban, amikor nem engedte, hogy odaadjam magam Léonnak, milyen bajt hoz ránk ezzel. Segíteni akart, és megölte Léont. Christine néni megint elmerült a külső irrealitások között. Belső képek és hangok zúdultak közéjük. - Biztos vagy benne, hogy akkor nem következett volna be ez a tragédia, amellyel ez a keresztjét hurcoló vezeklő terhes volt? Azt is mondhatnád, hogy Vézelay abbé ölte meg, vagy te. Pedig Léont egyedül a karmája és a te karmád ölte meg. Hirtelen Léon festményét látta maga előtt élesen: A világ hármas keresztjét. Ábrái halálos szomorúsággal teltek meg, és Léon hangja zengett belőlük testetlenül. - Madelaine... segíts... segíts... Argout jött, és egy vastag üvegburán keresztül beszélt hozzá. Ő bólogatott, felelt, de mindketten tudták, nem férhetnek egymáshoz. Christine néni Madelaine mellet vetett ágyat magának. - Jól van - gondolta. - Majd megvárom, amíg... Nyitott szemmel feküdt a sötétben. Tudta, Christine néni is figyel, nem mer elaludni. Az átmenet ellenőrizhetetlen volt. Szemhéjának függönye leomlott lassan, s ő a tengerbe merült mélyen, ólmos terhekkel a lelkén, vastag, hideg liánkarok börtönébe, amelyek vonaglottak, rácsavarodtak, szorították, és apró szívókkal szívták az erejét. Léon halott teste imbolygott körülötte foszforeszkáló fénnyel, rémült, megtört szemmel duzzadt, eltorzult arcában. Nyakán elvágott kötél lengett a vízben. Ez az elomló hulla szüntelenül körülötte volt. Lomhán, tehetetlenül megfordult a vízben. Lába, keze széttárult. Néha fejjel lefelé került, majd egy-egy erősödő áramlás közelebb sodorta, hozzálökte Madelaine-hoz, s ilyenkor érzékeibe olvatag enyészetszag hatolt. Léon hangja mélyebbről, távolabbról szólt a tetemnél: elkülönülve és iszonyatos jelentőséggel, mintha lezárt sír homokrétegén hatolt volna át. - Madelaine, segíts! Szabadíts meg ettől a lárvától! - Hogyan? - Ez a kérdés erő volt csupán, nem hang, és zavarossá kavarta fel körülötte a tengert. -

Élned kell.

Nem tudok.

- Akkor ide kerülsz te is, a második, halál léten kívüli terhességébe. Én rántalak magamhoz. Kiszívom a véredet. Védekezz! Én gyenge vagyok. Mindkettőnkre rázárod a börtönkaput. Maradj, Madelaine! Nálad van a kulcs! Ott van a kulcs! - Hol? - Élj tovább! Élj helyettem! - A hulla forgott a vízben. Szétnyílt ujjai olyanok voltak, mint egy legyező csontváza. Madelaine szeme kipattant a sötétben. A gyötrelmes kép most a sötétség vékony rétege mögött lapult, de bőre érezte a víz halálos hidegét, a liánkarok szorítását, mohó csápjaik szívását, orra az

erős rothadásszagot. Teste dermedt volt, jegessé hűlt a rémülettől. Christine néni! - akarta mondani, hangja azonban nem volt hozzá. Fel akart ugrani, és nem mozdulhatott. Meghaltam - villant át rajta, és a gondolattal rátört az iszonyat. „A második halál léten kívüli terhessége...”, értette meg hirtelen az eltemetett hangot, mert a homokréteg most az ő mellén súlyosodott. -

Segítség - nyögte, anélkül hogy hangszálai megrezdültek volna. - Ki akarok jutni innen!

Akárhová, csak itt ne! Ezt ne! Megkeresem a másik kaput... a másik bejáratot... Léon... -

Élj! Élj! Élj! - Feneketlen pokol reménytelen elkárhozottjai sikoltották, jajdulták, hörögték a

szót. Ezer és ezer hang ereje tört rá. Rezgett, remegett egész érzésvilága. Ez a benső remegés megélesztette, rázni kezdte testét is. Vadul reszketett, és hangszálai is engedelmeskedtek végre. Nyöszörgött, majd egyre hangosabban sírni kezdett. Először, Léon halála óta. Christine néni villanyt gyújtott, odaült mellé. - Madelaine, édes kislányom! Jól van, jól van! Sírj csak... És vele sírt ő is. Tengernyi tenger könny zúdult ki a fájdalom kapuján. Most már szavak roncsai is vele sodródtak. - Christine néni, jaj, Christine néni! Élnem kell! Élni. De hogyan? Élni akart, és nem volt rá erőfedezete. Ha este lehunyta a szemét, alámerült a második halál óceánjába, s ólmos ernyedt-seggel bukkant elő belőle másnap. Járni is alig tudott. - Ez a médiumitás? - kérdezte Argout-tól, aki mindennap meglátogatta. - A médiumitás egyik súlyosan beteges formája. Mindenesetre lélektani baleset. Szükséges gátak szakadtak át. Ha van még valami hitelem magánál, Madelaine, elfogad egy tanácsot. - Christine néni és ön állnak hozzám a legközelebb a világon, csak a világ került nagyon messzire. A betegségem, úgy látszik, éppen az, hogy nem tudok tenni semmit - mondta fáradtan Madelaine. - Ha elfogadom is a tanácsát, kérdés, hogy megvalósíthatom-e. Csak ülök és várakozom. Nem tartozom sehová, és ez rosszabb mindennél. - Nem is azt kívánom, hogy maga tegyen valamit. Ahhoz nincs ereje. Orvosra van szüksége. Madelaine fásultsága rosszkedvbe csapott át. - Mit tehet egy orvos az ellen, ami láthatatlan? Oda senki sem juthat el, ahol az én betegségem lezajlik. Altatók nem segítenek az álmaimon. A fürdők csak kimerítenek. - Nem olyan orvosra gondolok, hanem egy tanítványomra, aki éppen a láthatatlannal kísérletezik, mert ő is rájött, hogy a látható dolgok gyökere mindig a láthatatlanban van. - Pszichoanalitikus? - Olyasmi. Csak egy kissé szokatlan, ősi és utópisztikus értelemben, mert okkultista. Madelaine szeme előtt sötét körök forogtak lassan. - Nem bánom - mondta halkan. - Valaminek jönnie kell.

André Morelban az volt a megnyugtató, hogy senkihez nem közeledett éles durván; vizsgálatának tárgya mindjárt barátságosnak, részvevőnek, ismerősnek találta. Aki megpillantotta semleges arcát, meghallotta sima, csendes hangját, nem tudta idegennek érezni. Olyan barátot érzett benne, aki a zűrzavaros, támadó dolgok fárasztó ellenmozgása közepette rég várt szövetségesként a segítségére siet. Morelt személytelen részvéte és érdeklődése igen bátorrá és elszánttá tette. Nem volt olyan bonyolult, fájdalmas, látszólag reménytelen eset, amelyhez hozzá ne mert volna nyúlni, méghozzá teljes erővel és hittel. Mindjárt első látogatásakor sikerült Madelaine-t szakadék fölött függő, görcsös feszültségéből pihenőpallóra kell segítenie néhány pillanatra. Pierre-ről beszélt, akit ismert az egyetemről, és akivel együtt hipnózissal kísérleteztek. Azt a bizonyos Rochas-féle módszert próbálták ki. Médiumukat visszavezették születése küszöbén túlra, és behatoltak előző életébe. -

És sikerült a kísérlet? - kérdezte Madelaine élénkebben, mint az utóbbi hetekben bármikor,

anélkül hogy magára és Léonra gondolt volna. -

Részben. Csak egyetlen eset volt lenyomozható, és ott pompásan egyeztek az adatok. A médium

huszonnégy éves diáktársunk volt, aki tériszonyban szenvedett, és emiatt sok kellemetlensége volt. Hipnózisban - a születés sokkján s a hosszú, különös, kínzó képzetektől zsúfolt bardóállapoton átjutva - erőszakos halál tüneteit mutatta. Torkában fájdalmas nyögés, éles ordítás halkult el. Mivel a folyamat visszafelé játszódott le, hangja részeg dadogássá változott, amelyből lassan, igen nehézkesen, sok kérdés, tapogatózás után kibogoztuk a nevét, a címét, halála körülményeit. A chartres-i katedrális harangozója volt a tizenhetedik század elején. Tolbiacnak hívták. Harminckét éves korában egy este részegen lezuhant az egyik templomtoronyból, és a nyakát szegte. Ennek a Tolbiacnak sikerült Chartres-ban nyomára akadni. Az eset másik váratlan és elgondolkoztató eredménye az volt, hogy médiumunk tériszonya jelentős mértékben enyhült utána. Ez vezetett arra a feltevésre, hogy egy ilyen folyamat tudatos végigpergetése feloldhat bizonyos kötéseket, amelyek nem ebből az életből erednek, tehát rögeszméket is, nem csupán jelenkori fóbiákat. A hipnózist azért nem tartom mégsem egészen eredményesnek, mert a médium öntudatlanul vesz részt benne. Éppen ezért a spiritizmust is az okkult fejlődés sokak számára szükséges, mégis kezdeti fokozatának látom. Amíg a médium passzívan átengedi magát különféle hatásoknak, s a spiritiszta kör tagjai másodkézből, tőle értesülnek a dolgokról, addig csak elméleti tájékozódás, „elmesélés” folyik. A valódi munka ott kezdődik el, mikor az ember tudatos médiummá válik. Ez azt jelenti, hogy az elméleti tudás megszerzése után a neki legmegfelelőbb gyakorlattal kifejleszti saját transzcendens képességeit. Ez a módszer a kísérletezőtől állandó aktivitást, szellemi éberséget, kritikát követel. Madelaine-on izgalom hullámzott át. Érezte, Morel most a láthatatlan betegség körül tapogatózik, s anélkül hogy erről szó esnék, az ő diagnózisát állítja fel lenyűgöző biztonsággal. Még mielőtt elhangzott volna, érezte a következő mondat jelentőségét. - Argout beszélt nekem az esetéről, Mademoiselle. A történtekről és arról, ami mögöttük van. Persze szólt arról is, mennyire érzékeny és érdeklődő. Bár elég volt annyit elárulnia, hogy a tanítványa. Éppen ezért

reménykedem a gyógyulásában. Nem kételkedem abban, hogy végig tudja járni majd az egyetlen utat, amely a szabaduláshoz vezet. - Úgy érti, kísérleteznem kell majd, úgy ahogyan... - Nincs más megoldás, Mademoiselle. Önt különös sorsa a transzcendens óceán közepébe vetette. A szerencsétlenség következtében kiszolgáltatott, passzív médiumává lett bizonyos romboló hatásoknak, amelyek uralkodnak testén és lelkén. Gyógyulása az lesz, ha szelleme az általam ajánlott gyakorlatokkal hatalmat nyer fizikai és asztrális erői fölött, s a romboló tényezőket építővé változtatja át. Akkor az életét csaknem összezúzó tragédia élete legnagyobb nyereségéhez juttatja. Ne higgye, hogy ez a módszer nagyobb feladatok elé állítja, mint amekkorákat el tud végezni. Először némi erőtöbblethez és védelemhez jut majd, aztán beszélgetni fogunk egymással. Morel megfogta Madelaine ernyedten pihenő két kezét, és két kezével csendesen tartotta őket egy ideig. Jó, pihentető áram futott Madelaine testébe, gyógyerővel telítődött. A transzcendens vérátömlesztés alatt érezte, mennyire kivérzett már lelkileg. Szemét lehunyta. Belső tere üres maradt, nem rontottak rá a „mélytengeri táj” szörnyei. Pihent. Aztán lassanként homályos mozgást érzékelt lehunyt szeme mögött. Teste körül két kékes fényű korong forgott ellenmozgásban egymással. Tudta, ezeknek a korongoknak kívül éles fűrészfogaik vannak, szétmarcangolnak, eltaszítanak minden felé nyomuló ártalmas hatást. Védelem - gondolta kábultan, és átengedte magát az álomnak, amelynek ezúttal nem voltak képei. Morel először Léont „nyomozta le”. Beszéltette Madelaine-t. Kapcsolatuk minden árnyalatát elmondatta vele. A kezelés mindig lelki vérátömlesztéssel végződött, s utána ott forgott Madelaine nyitott, összetört asztrálteste körül a két fűrészkorong. - Ez még semmit nem old meg - mondta Morel. - Csak elodázza a dolgokat, míg erőre kap, hogy megbirkózzék velük. A külső orvos szerepe az ilyenfajta betegségeknél csak ennyi lehet. A végső operációkat mindig a belső orvosnak kell elvégeznie. S Madelaine valóban érezte, hogy a fűrészkorongokon túl ott ólálkodik minden problémája, elintézetlenül. Önkéntelen analógiakeresésében annak a vérszomjas néger törzsnek a vallási törvényeire kellett gondolnia, amelynek halálra kiszemelt áldozatát - ha be tudott menekülni a templomba, és halványukat megérintette - nem merték bántani. Élve maradt addig, amíg fogta a bálványt. De csak addig. Mikor beszélgetéseik során olyan részlethez érkeztek, amely kínzó emlékeket, túlságosan heves érzéseket tépett fel Madelaine-ban, a fűrészkorongok körül fokozódott a nyomás. Villanásnyi időre betört mögéjük a szörnyű asztráltartalom, és a lány reszketve lapult védőketrecében. Egészsége javult. Ereje visszatért lassan. Már naponta sétált, óráit is megkezdte Argout-val, és beiratkozott az egyetemre. Léonnal való történetének minden részletét kielemezték már. A kúra következő lépése az volt, hogy Morel felállította Léon horoszkópját Madelaine-nal együtt, aki néhány hónap alatt megtanulta tőle az asztrológia alapelemeit. Morel „szimbólumbeszédtől” hangos hieroglifaként szemlélte a szerencsétlen fiú horoszkópját, s Madelaine szemét is rányitotta a súlyos kötések, kényszerítő

hatások, áthághatatlan tilalmak ábráira. Vénuszt - mint sokszoros és transzcendens bírái által „letartóztatott” kéjgyilkost - rettentő pribékek, zord csillagok őrizték. - A halhatatlan szellemnek - mondta Morel - saját sorsa a börtöne és a kórháza. Addig kell vezekelnie, sínylődnie benne, míg kiég belőle a kórokozó utolsó csírája is. Az ön barátja ebben az életében sem házasságban, sem házasságon kívül nem élhette volna ki nemi feszültségeit. Ha erős érzékisége és szerelme kétségbeesett áttörési kísérleteke hajszolta volna is, mindenképpen halálra zúzta volna magát börtönének falain. Nem tudott, nem tudhatott önmagában felmentést, engedélyt adni a gyönyörre. Még nem tudom, miért. A „bírái”, ahogyan mondta, kivégezték volna akkor is, ha az élvezetet szentesített házasságban, egyetlen szerelemben szerezte volna meg magának. S akkor a büntetés talán még szörnyűbb és hosszadalmasabb lett volna: lassan fokozódó mánia, önkínzó kételyeken, hallucinációkon át a téboly teljes klauzúrájáig. Léon Tessier beteg fogoly volt, Madelaine, s maga érezte ezt. Hiába akarta megváltani, felszabadítani, még nem jött el a szabadulás ideje. Szakadékokon át hívta magához, s ha Pierre gitárja „nem rezdül meg azon a márciusi délutánon, előbb történik meg a szerencsétlenség, még ennél is súlyosabb lelki következményekkel. - Nem tudom... - Madelaine zavaros érzések közt hányódott. - Amit mond, csak megszövegezésében új, tartalmában valahogy bennem volt mindig, mégis lázadok ellene. Tagadni szeretném. Érveket keresek ellene, mert így érthetetlen, kegyetlen töredék. Léon ártatlan volt, a jóság és a szépség szerelmese. Annyit imádkozott, hogy a köveknek is meg kellett lágyulniuk tőle, nemhogy egy élő, hatalmas Istennek. Én valójában nem vagyok vallásos. Sohasem voltam abban az értelemben, ahogyan Léon. S a halála után még inkább eltávolodtam ezektől a kínzó, zsarnoki ideáloktól. Gyűlölöm Léon bíráit. Elfogultak, vaskalaposak, kegyetlenek. Ezeknek a bíráknak sohasem volt húsuk. Nem ismerték meg a test gyöngeségeit és kísértéseit. Emberidegen bírák ezek. Néha azt hiszem, Léont egy gőgös, hideg arkangyal szállta meg kísérletképpen, és hűvös kíváncsisággal halálra kínozta, mint valami szegény, tehetetlen rovart. Olyan erkölcsi kényszer tűjére szúrta fel, amely egész lényének ellentmondott. - Így is felfoghatja, Madelaine, de nem hiszem, hogy előbbre jut vele. Én nem azért követem saját fonalamat, mert vigasztaló, hanem mert a valóság Ariadné-fonala. Elismerem, egyelőre kusza labirintusban haladunk e fonal nyomán, de tudom, hogy előbb-utóbb célhoz jutunk vele. Most menjünk tovább egy lépéssel! Léon mostani horoszkópja már valaminek a drámai következménye. Beteljesedett ítélet egy súlyos tett után. Kíséreljük meg kinyomozni, hol történhetett a baj. Legutóbbi élete nem nyújt támpontot erre. Lapozzunk visszafelé! - Hogyan? - Felállítjuk Léon inkarnáció-horoszkópját. - Ez lehetséges? - Igen. Persze megtörténhet, hogy az ok sokkal mélyebben rejtőzik az elmúlt életnél. Mindenesetre nekivágunk. A számtörvények alapján megnyilvánuló jelenségek mindig nagyon meglepőek és logikusak. - De mi a módja?

- A rendszer tudomásom szerint Indiából ered. Az elmúlt életről karmikus szempontból az ötödik ház nyújt felvilágosítást. A horoszkópot attól a jeltől számítjuk, amelyben a Nap jelenleg áll. A mostani horoszkóp az elmúlt élet halálhoroszkópjának számít. Ha ezt úgy értelmezzük, hogy kialakulása a megelőző testetöltés eredménye, akkor — megfelelő sorrendben elhelyezve az itt szereplő bolygókat — visszafelé következtethetünk az előző életre. Morel Léon Nap-horoszkópjának ötödik házát a megelőző élet aszcendensének vette, és ebből kiindulva a házakba behelyezte a jelenlegi születés bolygóit. A kialakult kép meglepő volt: klauzúra. Mély vallásosság. Talán egy szerzetes rejtőző, visszafojtott élete. Valószínű epilepszia. Megfelelő medret nem lelő művészi energiák óriási feszültsége. Kétségbeesett, heves, lezárt érzékiség. Eksztatikus önkívület és ijesztő indulatrohamok. Gyakori ködös állapot. Gyilkosság. Valószínűleg az epileptikus roham előtti feszültségben. Erőszakos halál. Az egész hieroglifából jeges múltlevegő áradt; Madelaine megborzongott tőle. - Istenem, annyira félelmetes! - Egészítse ki ezekkel az adatokkal azt a Léont, aki riadtan, terhelten érkezett meg jelen életébe. Vajon nem emlékképek nélküli emlékek gyötörték-e? Gondolja csak el, állandóan bűntudatot érzett! mondta Morel. -

Igen. De ha már akkor is betegen született, nem ott rejtőzik az ok, amelyet keresünk.

Nem. Sokkal mélyebben.

Léon sorsát csak kívülről nyomozhatták tovább, de Madelaine-nál már áttértek a belső gyakorlatra. Neki magának kellett eljutnia a tudattalanba süllyedt gyökerekhez, melyekből sorsának mérgezett gyümölcsei kifejlődtek. Morel utasításai szerint teljes tudattal merült alá az előző életek lappangó irányvonalai nyomán. Kielemezte minden szorongását, készen hozott erényét és gyöngeségét, rokonszenveit és érthetetlen ellenszenveit. Jellemének fajsúlyát, ízlésének csiszoltságát, leküzdhetetlen hajlamait, részvétének, szellemi érdeklődésének nagyságát. Ezeken keresztül tapintotta ki fejlődési állapotának kórképét és azt, hogy miféle élmények feszülnek az emlékezete mögött. S még mielőtt végzett múltba forduló meditációjával, amely különleges szellemi transzformátorként a lappangó élményeket, következményeket alakította volna át, már sejtette, hogy milyen hosszú utat tett meg eddig. Érezte égési sebeinek nyomát. Biztos volt benne, hogy valójában „öreg” szellem fiatal testében, aki érzékenységével, lelki kultúrájával kinőtt a Föld harcos kamaszkorából: fáradt, és teljesen fegyvertelen. Eleinte vitázott még Morellal, ahogy világi tanulmányainak érvei ellentmondtak benne a forradalmian új, valójában ősi tételeknek és módszereknek. - A z örökléstan kísérleti eredményeit nem lehet tagadni - mondta. - Hogyan egyeztethető össze a reinkarnáció tanával az elődöktől, a szülőktől, a fajtától kapott testi és lelki alkat? - Nem látok köztük ellentmondást - válaszolta Morel. - Az egész sorrendi kérdés. Ma már nemcsak az okkultisták állítják, hogy az anyagi tényezők másodlagosak. Egy bizonyos új tudományos irányzat szerint a szellemi elv, az anyagot szervező intelligens életerő az elsődleges lényeg. Ilyenformán tehát a szellem választja

meg feltételeit, illetve a benne lévő adottságok kapcsolódnak a megfelelő körülményekhez, fajtához, elődökhöz, szülőkhöz. Az előző életek összeredménye az ember testének sejtjeiben, lelkének rétegeiben, szellemében jelen lévő valóság. Nem rajta kívül van, távol; nem mese vagy ködös hittétel. Visszahatoló meditációban mindenki hozzájuthat előző élete emlékeihez, ha a helyes gyakorlatokat végzi, megfelelő képességekkel és kitartással. Madelaine-ban már az első kísérletek után elhalványultak a kételyek. Súlyos, sötét, de megolajozott ajtók tárultak fel benne, mintegy varázsigére, ellenszegülés nélkül. A meditációra való készség készen hozott tehetség volt nála, mint némely embernél az abszolút hallás. Erőlködés nélkül, rögtön létre tudta hozni önmagában a „misztikus csendet”, a meditáció előfeltételét, mely az érzékek, az értelem, a bírálóhajlam, a körülmények teljes elnémításából áll. A klauzúra is, melyet szellemi erőkből maga köré vont, erős és élő volt rögtön. Olyan zárlattá lett körülötte, amelyen nem tudott áttörni semmiféle anyagi áramlás. Ebben az akaratból szőtt csendzónában, minden démoni örvénylést kirekesztő, láthatatlan búvárharangban merült alá múltja mélyrétegeibe. Átlépte jelen születése küszöbét, a túlvilág élő szimbólumtájain vándorolt tiszta tudattal, szüntelenül változó jelek között, amelyek izzó tartalmakat vetítettek felé. Az asztrális zónában egyszerre volt megrendült idegen és nosztalgiás, szorongó bennszülött. A lelkes, mozgó jelképek vonzást, taszítást, félelmet, gyöngédséget keltettek benne, mint a földön az állatok és a növények. Olyan térbe érzett bele, amelyben egészen mások, ugyanakkor megrendítően ismerősek voltak az idő törvényei. Küszködött, hogy élményeit agyának labirintusán át testi életébe mentse, de asztrális zsákmánya minduntalan elsiklott, megfoghatatlanná vált, lehetetlennek látszott gondolattá összpontosítani. A túlvilági asztrálidőnek mélysége volt. Egyetlen földi mértékű pillanatában szédítő, végtelen lehetőségek, réteges egyidejűségek tömörültek, évszázadok élményei, történései. Éppen ezért nem tudta meghatározni, meddig tartott átkelése e misztikus zónán. Ötszáz, ezer évig, vagy csak öt percig? Tartalma talán a fizikai sík egy egész évezredét kitöltötte volna. Réveteg alakok úsztak át a tudatán, akikkel az életében, nappal sohasem találkozott. Most mégis vágyódást, halálos bánatot, szúró örömet és vad ijedelmet keltettek benne. Ha egy-egy dermedt szimbólumra rá figyelt, az nyomban megéledt, és ontani kezdte saját pszichikumának finom, asztrális idegszálaival átszőtt emlékképeit. Hatalmas, szélesen hömpölygő, eleven érzésanyagból szőtt regények voltak ezek, egyetlen hősnővel, aki Sziszüphoszként újra és újra megkísérelt felgörgetni egy képzelt követ egy képzelt hegyre, ám az vele együtt szüntelenül visszahullt a mélységbe. Miért teszi ezt? - szakadt fel benne kétségbeesetten. - Mit akar attól a kőtől? Miért nem szabadul meg tőle? Az a kő nincs! - sugározta összpontosított erővel önnön képzelete megszállottja felé: Ébredj! Figyelj! - A fantom megállt, felé fordult, egészen közel nyomult hozzá önnön tükörképével, saját arcával, amelyen súlyos álom torz csökönyössége ült: - Olyan valóság ez, mint az élet - mondta tagoltan, gépiesen. - Olyan igaz, mint a test. Olyan erős, mint a fájdalom. Ez az én sorsom, keresztem, boldogságom. Mit tehetsz az ellen, ami megtörtént, amit a befejezettség szentesített?!

- Jobb lenne, ha nem kínlódnál azzal a kővel - próbálkozott jelen tudata a múltjával szemben, de szándéka üvegfalról pattant vissza. - Semmin nem változtatni? Ami volt, örökké van. Örökké. Mindörökké - dünnyögte asztrális másodénje, és újra görgetni kezdte a követ felfelé. Most magára a kőre összpontosította figyelmét. A kő hirtelen veszélyt sugárzó, eleven fekéllyé változott, láthatóvá lettek eddig láthatatlan, nedvszívó szálai, amelyek görgetője lényéhez kötözték. Olyan, mint a rákdaganat - gondolta Madelaine borzadva. - Micsoda kórság ez rajtam? S feleletképpen már nyílni kezdett a halálon át az első sötét, súlyos létkapu: sorsának közvetlen tegnapja, kísérteties mása a mainak, egy-két árnyalattal komorabb színezéssel. A különös az volt, hogy szenvedélyének tárgya ezúttal nem Léon volt, hanem másvalaki. Heves érzelmessége, ideges, ösztönös gyöngédsége, értelme ellenére most is gyönge, veszélyes partnert keresett, érzékit és betegeset, aki magával rántotta saját misztikus zűrzavarába. Nem volt még Argout és nem volt Morel, akik szilárd talajra segíthették volna. Intelligenciája, transzcendens sejtései pedig akkor is működtek. Tudta, menekülnie kellene, és azt is, hová kellene elfutnia: virágos, tiszta, gyógyító befolyások közé. Nem volt ereje hozzá. Talán még nem volt eléggé érett hozzá, a tüzes, nagyvonalú kiteljesedésben Phaeton fogatán: írói sikereket ért el. Szépség. Kívülről nézve a csúcs, és belülről tragédia. Összeomlás. Korai halál. Ennyit markolhatott össze ebből az életből. Léonnal újra egy réteggel mélyebben találkozott, újabb, végtelenül hosszú bardó állapot után, múltjának tegnapelőttjében. Ezt a testetöltést Szaturnusz dermesztő levegője hűtötte le. Rémült gyöngédséggel ismerte fel testében a szenvedő, szomjas anyaságot, a beteg, bűnös, mániákus fiútól való függés minden reménytelenségét. Itt vált egyszerre tudatossá benne, hogy Léont valójában mindig így szerette, ilyen szorongó részvéttel, kikerülhetetlen balsorsot sejtő lázadozással és pánikkal. Közös életük cizellált, szinte betegesen kiszámított tragédiája alig elviselhető karma-prés volt testének és lelkének. Lénye teljesen a fiához kötődött, akinek kettős lénye őt magát is felőrölte. A sóvárgott magasság és leküzdhetetlen mélység harcát vívta reménytelenül a fián át a fiáért, a fia ellen. Pedig az hozzá fordult, rá támaszkodott, tőle könyörgött védelmet sötét énje ellen. Léon ebben az életében is nappal a templomok, éjszaka a lebujok, az örömházak, az ital és a szerencsejáték megszállottja volt. Testében ketten uralkodtak, két félelmetes ellenség; de fény felé kapaszkodó énje gyönge, tehetetlen, határozatlan, sötét énje erős és aktív volt. A kocsmákból, örömházakból veszedelmes mellékutak ágaztak el. Születés, vagyon nem alapozta meg, nem fedezte ezeket a szörnyű kedvteléseket. Erőszak kellett tehát, a törvényen kívüli dúvad sorsának vállalása. Hogy félt pedig Léon, hogyan rettegett a másik, tetteitől, amelyek lassan, biztosan egyre szorosabb hurkot szőttek a nyaka köré! Madelaine pedig tudta, dimenziókon átsejtő anyai ösztönével érezte, hogy ez a hurok könyörtelenül megfeszül egyszer majd a fia nyakán a siralomházi rettentő éjszaka után. Éppen úgy tudta, mint ebben az életében, hogy Léonnal való kapcsolata sohasem juthat boldog beteljesedéshez.

Mélyebbre és egyre mélyebbre merült lényének özönvíz előtti rétegeibe. Részletek. Arcok. Színek. Testek. Nevek. Szerelmek. Gyűlölködések. Léon. És megint Léon. Egy iszonyú sakkjátékos hideg és beteges kombinációiban, mindig más és más összefüggésben, de mindig a szenvedés, a bűn, a betegség, a halál fehérizzásában, sóváran, kielégületlenül. Végtelen, nehéz álom sűrűjének tetszett ez a múltba mélyedő életsor, ahol kanyargó útvesztőben, ólmos lábbal futottak egymás felé, és sohasem érkeztek meg egymáshoz. Minden élet csak átmenet és következmény volt, rétegről rétegre bonyolultabb, megoldatlanabb. Ugyanaz az alaptéma, ugyanazokkal a főszereplőkkel, különféle bizarr jelmezek, nevek, környezetek, helyzetek, benső monológok és párbeszédek változataival. S ahogy Madelaine közeledett az ősi góc felé, melynek tartalma átsütött az időrétegen, úgy növekedett szorongása. Névtelen fenyegetések, láthatatlan őrzők tilalomfái intették megállásra. Baljós, fullasztó előérzet, reszkető, verejtékes rohamok rémítették el attól, hogy szembenézzen az okkal, amely elindította vesszőfutását. Az addig engedelmesen táruló ajtók most konok sziklafalként álltak elé. Mikor nem tágított, s benső erejét összpontosítva tovább ostromolta a múltat, hirtelen talaj nélküli, réveteg állapotba zökkent át, kizáródott valahová, ahol csak rezgések áramlottak, és ezek a rezgések csupa tiltakozással örvénylettek körül. Minden, ami testében és lelkében tagadást fejezett ki, élesen, zaklatottan zengett: Még ne! Még ne! Várj! Fordulj vissza! Madelaine lázadozott a belső forradalom ellen, amely szándéka ellen támadt. Értelme hevesen küzdött az érvek fegyverével. Miért fáradozott idáig, ha éppen a dolgok gyökerénél kell visszafordulnia, eredmény nélkül? Ekkor egyszerre csak a hét bolygó jelét látta maga előtt bársonyos, sötét, benső térben, és hűvös közlés érkezett hozzá; nem hang, de megfellebbezhetetlen ítélet: Az utolsó kapun akkor hatolhatsz be, ha a jövőnek bizonyos pontjára érkezel. Az utolsó kapu kulcsa hetes szám, a megélt élnivalókon t ú l . Fordulj vissza! Már innen is gyógyulást viszel. S egyszerre teljes valóságában, minden részletében élesen előtte állt valaki: egy szürke szemű, kortalan férfi, sajátos környezetben. Ezt a férfit Mythenburg nyugati tornyában látta viszont. A döntés feloldotta meddő feszültségét. Elernyedt. S ez jó volt végső megoldás nélkül is. Pihenés, amikor teste gyarapodott, idegereje nőtt, védettsége fokozódott. Visszafordult a jelenbe, s felfedezte önmagán kívül a dolgok színét, ízét, intenzitását. Idegen állampolgárságú, tanulmányúton lévő utasnak érezte magát két fontos ügy között, s ezért pillanatnyi állapota már nem volt fontos, de annál érdekesebb. Nem görcsös azonosulással, hanem külső, személytelen távlatból figyelte megenyhült életét és környezetét. Szabadságon vagyok, - gondolta szinte hálás örömmel. - És nem kiközösítve, egyedül, hanem kedves útitársak között. Meghitt gyöngédséggel zengtek meg benne Christine néni, Argout és Morel iránti érzései. Ebben a harmonikus összecsengésben Morel tónusa lassanként vezérmotívummá vált. A kezelés órái most már átolvadtak baráti együttlétekké. Morel látogatásai rendszeressé váltak. Szabad idejüket összeegyeztették. Napjaik rendjébe belenőtt a másik. Szinte észrevétlenül szerves részévé lettek egymás életének. S kapcsolatuk körül mindenki lábujjhegyen járt. Szóval sem érintették. Nem is céloztak rá; babonásan óvták, hátha csőrében életkulcsot hordó, félénk lélekmadárként elillan egy hirtelen mozdulattól.

AZ UTOLSÓ HOLDNEGYED Madelaine meggyógyult. Mély egészséges álma és étvágya visszatért, de még mindig azt érezte, hogy ítéletét, gondját felfüggesztették, s időlegesen jár szabadlábon. Léon jelenléte ott lappangott körülötte puszta negatívummá, körvonaltalan sejtelemmé halványulva, de állandóan. Ha Morellal sétálni indultak, önkéntelenül régi utakra irányította, s ilyenkor tudta, érezte, hogy hármasban járnak csöndesen, eltűnődve, s a szavaik közti szüneteket Léon gondolatai töltik ki. Morellal már annyira összeszoktak, hogy a férfi Madelaine alany nélküli mondatait is megértette rögtön, minden vonatkozásukban. - Egy pillanatig sem szűnik kétségbeesett unszolása bennem - mondta a lány egy régi ház előtt, ahol azelőtt mindig megálltak Léonnal, mert a repedezett, szürke fal vonalaiban barátja gyönyörű Madonna rajzát vélte felfedezni, s addig erősködött, magyarázott, míg Madelaine is ugyanazt látta, amit ő. - Csak tudnám, hogyan segítsek rajta, és miért olyan fontos neki az én életem itt... Aztán töredékesen felderengtek benne Léon szándékai, ha egészében még nem értette is, hová terelik. Rejtélyes, párhuzamos élet kezdődött el benne. Ha sétálni indult egyedül, nem oda érkezett, ahova menni szándékozott; Léon templomaiban kötött ki. Érdeklődése támadt tárlatok iránt. Léon kedvenc képeihez, szobraihoz zarándokolt a Louvre-ba. Felkereste a sorvadó Rocroyt, és hosszan beszélgetett vele. Szájába olyan szavak tolultak, amelyeket ő nem mondott volna. Vitázott Rocroyjal. Ellentmondott neki akkor is, ha ő, Madelaine Rougemont egyetértett, vagy félénken meghátrált volna. Átszűrődött rajta, valahogyan rámásolódott Léon, mint egyik kép a másikra. Tükörképe vonásaiban néha látni vélte Léon arcát. Morelt nyugtalanították az új tünetek. - Lélekterhesség - állapította meg, de ez nem oldott meg semmit, mert nem tudhatta, megszállója micsoda válságok felé tereli Madelaine-t. Megkísérelte elválasztani Léontól. Madelaine-t azonban hiába akarta rávenni az ellenszegülésre. - Nem lehet - mondta a lány. - Már nem tudom elválasztani magamtól. Gondolataink, érzéseink összevegyültek. Ha megkísérlem kirekeszteni, mindig a magam húsába vágok. Megszűnt a kettőnk különvalósága. Csodálatosképpen ezzel az állapottal most nem jár együtt félelem, csak várakozás és figyelés. Mintha Madelaine-nak homályos üzenetet kellett volna nagy erőfeszítéssel átvennie, amely Léon létének legfontosabb utasításait tartalmazta. Élete minden jelenségére kettős hangszereléssel reagált. Berthe megírta neki, hogy az anyja már otthon van, bár nem gyógyult meg egészen. Nagyon megöregedett. Sokat sír. Egész éjszaka lámpát éget a szobájában, mert fél a sötétben. Régi barátaival nem érintkezik. Felfedezte a férjét. „Szegény jó Rougemont úr” belerokkant felesége érdeklődésébe, amely abból áll, hogy csak neki akar beteg lenni. Éjszaka felkelti, búcsúzik tőle, haldoklik neki. Reggel mélyen elalszik, férje pedig álmatlanul siet a gyárba. Anyja néhány óvatos öngyilkossági kísérletet is elkövetett már; vigyázva, hogy idejében megmentsék. Valamivel több altatót vett be, de rémülten kiszaladt rögtön Berthe-hez, és kérte, hívja az orvost. Gyomormosást kapott, Rougemont

úr reggelig ott állt az ágya mellett, pedig az adag nem is volt halálos. Máskor a csuklóján borotvával két mélyebb karcolást ejtett, és kiserkenő vérétől megrémülve, eszelős sikolyokkal összecsődítette az egész házat. Madelaine érezte, hogy ez a bonyolult, hisztérikus pantomim neki szól. Egyedül őt hívja, engeszteli, idézi - de nem gondolt rá, hogy hazamenjen. Pedig nem haragudott az anyjára. Most már személytelen eszköznek látta a tragédiában, mint egy lezuhanó téglát, vagy egy részegen gázoló sofőrt. Léonnak el kellett pusztulnia, ebben már nem kételkedett. Ha közönyéből kizökkent néha, inkább részvétet érzett. De a lélek, amellyel terhes volt, vad keserűséggel jajdult fel Berthe híreire. Gyűlölködött, vádolt, csömörtől rázkódott. Madelaine furcsállva, félrehúzódva figyelte önmagában e lázas érzelmeket. Kétségtelenül nem az ő érzései voltak. Miközben válaszlevelét írta Berthe-nek, sorai közé szándékától független szavak, mondatok tolultak, egészen más dőlésszögű írással. A hátrahőkölő, majd szenvedélyesen jobbra nyargaló, növekvő és összezsugorodó betűk Léon betűi voltak. A kiegyensúlyozatlan, az alsó zónában ösztönviharoktól bal felé sodródó alsó szárak, a felröppenő pontok az ő egzaltációjáról, érzelmi válságáról árulkodtak. A közlés, amely idegen hieroglifaként kirajzolódott levelének apró betűi között, felkavarta, megdöbbentette Madelaine-t: Morel! Morel - olvasta többször a közönyös szöveg keretében nagy felkiáltójelekkel. Ő az! - ideges, hegyes, türelmetlen ostorvég pattant a következő mondatban: - Borzasztó figyelmetlen va g y ! Nem veszed észre, pedig... - Aztán: - Siess! Mire vársz?! Meddig szenvedjek, itt?! Madelaine megmutatta Morelnak a levelet, hogy közösen keressék meg az értelmét. De Morel ezúttal nem segített neki. Tűnődve, komolyan nézte Madelaine-t, és hallgatásában rengeteg elhallgatás volt. Morel zárkózottságát a lány nem tudta elviselni. Kétségbe ejtette. Mintha a hő és a fény egyetlen forrása zárult volna be előtte. Elhagyatottnak, kirekesztettnek érezte magát. Sírni kezdett. Könnyei láttára Morel először vesztette el a fejét. - Szent Isten, Madelaine, miattam sír? - Felugrott, és a vállánál fogva magához vonta a lányt a székről, amelyen ült. Mikor Madelaine felpillantott, meglátta Morel szemében Léon szavainak értelmét. Első érzése a csodálkozás, a második az öröm volt. Szeret engem - gondolta hálásan. - és Léon akarja ezt. Még nem tudom, miért, türelmetlenül kívánja, hogy én... Zavar öntötte el. Morel rögtön elengedte, s ő visszaült a helyére. - Magának kell rájönnie, Madelaine - mondta kissé rekedten a férfi -, addig nem beszélhetek róla. Madelaine azonban hónapokig egy helyben vesztegelt, és a testében, lelkében növekvő lázas sürgetés ellenére szembeszegült a kívánsággal, hogy beszédre bírja Morelt. Sokkal jobban becsülte, semhogy elégségesnek tartotta volna hozzá Léon mellett érzelmileg teljesen kivérzett önmagát. Morel egész ember, ő meg beteg, nyugtalan töredék. Morel többet, jobbat, teljes szerelmet érdemel. Nem vonulhat be hozzá bonyolult, kínzó emlékfalkajával, gyöngén, lelkileg nyomorékon. Mit tudna nyújtani neki? Szomjas kíváncsisága, testi vágyai Léon öngyilkosságának sokkjában látszólag elhaltak. Morelt, ha szerette is, másképpen szerette. Nem kívánt ölelkezni vele. Nem gondolt arra, hogy szája nemcsak a kedves, okos, megnyugtató, baráti szavakhoz, de a

csókhoz is érthet. Hátha nem is tudna vele lenni úgy, ahogyan az asszonyok a férfiakkal együtt vannak. Talán már senkivel sem tud testi kapcsolatot találni. Nem biztathatja, nem kötheti magához Morelt. Pedig az egyetlen eleven ember, aki nélkül élni sem tudna. Ha barátságukban meglazult valami - árnyék, zavar, kis idegesség vetült közéjük -, szenvedett tőle, légszomj kínozta, mintha a levegőt vonták volna el tüdejétől. Megint függött, mint ahogyan mindig függött valakitől, akire támaszkodott, vagy akit ő támasztott meg. Nyitott, szomjas lelkének, tárgyat kereső érzelmeinek kellett a másik. Ez a probléma is nyitva maradt tehát, anélkül hogy ránehezedett volna. Tudta, hogy csak elodázni lehet, de végül döntenie kell. Mindenki hallgatott körülötte. Hallgatott Morel, és hallgatott Christine néni, még a fecsegő Séphirine sem tett célzást, és Argout óvatosan kerülte a témát. A félénk kis lélekmadár azonban szüntelenül körülöttük repdesett. Madelaine-t már idegesíteni kezdte ez a nagy tapintat. Szerette volna, ha valaki véletlenül kiejti végre a megérett szót. Ha elé hull, és kényszeríti, hogy tegyen valamit. Morel talán. Miért nem szól magától? Mindig másról beszél. A szája másról beszél, a szeme azonban... Aztán hónapok teltek el sok tanulással, vizsgákkal, sétákkal vagy a Rue St.Séverin-i lakás varázslatába zárt hosszú beszélgetésekkel, és Madelaine rájött lassan, miért jobb, ha Morel hallgat. Morel többet tudott erről is, mint ő. Érezte, a szavakat egy csomó más dolognak kell megelőznie. A férfi néma tekintete, ujjainak gyöngéd, udvarias érintése, a ki nem mondott, egyre feszültebb tartalom mágiája hatni kezdtek, élesztgetni a lappangó tüzet, az elhaltnak hitt szomjúságot. Három év múlt el Léon halála óta, és e három év alatt a fiú elevenebbé, türelmetlenebbé, közelibbé vált Madelaine-ban, mint életében valaha. Március volt megint. Ugyanaz a március, s a régi, válságos, langyos, ideges tavaszi áradás Madelaine vérében, idegeiben. Fáradtság és láz nélküli láz égett benne. Minden megszokott hangban volt most valami zenei: az óra előritmusát verte a sóvárgott ismeretlennek, s ha egy üvegpohár megcsendült, abban bujkáló, didergő nevetés és várakozás volt. Kora ebéd után csengettek megint, s a csengő a félálom kábulatába hatolt bele, nem élesen, nem ijesztően, mintha csak álomcsengő álomhangja lett volna. Madelaine érezte - és lelkében-testében Léon tudta, akarta -, hogy ezzel a csengetéssel belépjen végre életébe a mindent feloldó, a megmásíthatatlan. A kályha sugárzó hője s a nyitott ablakon beömlő langyosság most is az ágyához szögezte Madelaine-t. Morel korábban érkezett, sokkal korábban, mint máskor. Sápadtnak, megviseltnek látszott. Légköre, amely már előtte besuhant az ajtón, olyan erővel ragadta meg Madelaine-t, hogy felkelt, és a férfi elé ment. Elébe ment egy elmúlt pillanatnak, amely jelenné és jövővé vált egyszerre. Forró, adakozó szomjúságában, amely zuhogva elöntötte minden érzékét, Léont is vitte, sodorta magával. Vagy az hajszolta őt? Mikor Morel átölelte, és testével a testét, remegésével a remegést érezte, hirtelen világossá lett előtte a hatalmas, végletes különbség az akkori és a mostani pillanat között. Ott önkívületben fuldoklót tartott fenn a karjában, s menthetetlenül pusztulót akart megragadni. Haldokló görcsös reflexeivel birkózott. Most, Morel ölelésében, ő pihent. Támaszkodott. Hazaérkezett. Pierre gitárja néma maradt a falon.

Eljegyzésüket már másnap megünnepelték négyesben, csöndesen. Argout - fogyó erővel, de gyöngéd együttérzése és kristályos szelleme teljességével - legyőzte a sok-sok lépcsőfok egyre leküzdhetetlenebb akadályát, és megjelent Christine néni „végvárában”, a fizikai és az asztrálsík határán. Csaknem testetlen lélek volt már maga is, húsa, csontjai alig takarták időtlen lényét. Eljegyzési ajándékul Raguel levelét hozta el Madelaine-nak. A levél róla és Morelról szólt, válaszul Argout levelére. „Nem hinném, hogy bármit is tennie kellene. Ami történik, pontos és időszerű, de a lélek időmértéke szerint. A látó, éber, figyelő emberek, az érett és öreg visszaérkezettek már nem vétik el az utat. Habozásukat csak a külső szemlélő látja úgy, mintha vonakodnának betölteni sorsuk parancsát. Ahol ők tétováznak, ott akadály van még; másoknak láthatatlan, de nekik azon a ponton átléphetetlen. Várjunk, Argout. Barátai elérkeznek mindenüvé, ahová hivatalosak. Egymáshoz, hozzám, végül önmagukhoz. Még ebben az életükben. Kérem, közölje velük címemet. Meghívásom már régi keletű, dátuma bizonytalan: tőlük függ. Ők nem fognak tévedni az időpontban sem.” Madelaine-ban a levél még zárt, de mindennél többet sejtető sorai meditációja utolsó képeit és érzéstartalmát dobták a felszínre. A két dolog rejtélyes azonossága megrázta, s hatalmas remény áramával telítette: „Az utolsó kapun akkor hatolhatsz be, ha a jövőnek bizonyos pontjára érkezel” — emlékezett meditációs záróélményére. - „Az utolsó kapu kulcsa a hetes szám, a megélt élnivalókon túl.” A kép is ott rezgett élesen önkéntelenül lehunyt szeme mögött, a homloka közepén nyíló belső térben: egy szürke szemű, kortalan férfi alakja, sajátos környezetben. Nem kételkedett, hogy ezek a dolgok tökéletesen fedik egymást. Morel nem siettette az esküvőjüket. - Szokj hozzám. Így is - mondta Madelaine-nak. - Barátkozz a gondolattal, hogy együtt fogunk élni. - S Madelaine tudta, ezzel is áldozatot hoz, mert türelmetlenül vár teljes egyesülésükre, de retteg attól, hogy nem a helyes „benső időpontban” erőszakolja ki. S valóban, esküvőjükig még hihetetlenül nagy utat tettek meg egymás felé. Hiszen Morel még alig beszélt magáról. Most vallott ő is. Kedves személytelenséggel nyitotta fel Madelaine előtt gazdag, határtalanba ágazó belső birodalmát, s a lány káprázva, hálásan követte: boldog volt és félt egyszerre. - André, én... - kapkodott néha elfutó támpontjai után - nem mertem akarni ezt. Te talán tévedsz. Borzasztó lenne, ha éppen én lennék az egyetlen nagy tévedésed. - Ne félj, nem vásárolok zsákbamacskát. Ismerlek kívül-belül. A lelki aktod előbb volt az enyém, mint a testi meztelenséged. -

De André, Léon él, és itt van bennem. Nem tehetek ellene semmit.

Tudom. Léon is azt akarja, hogy összeházasodjunk.

- Miért akarja, André? Miért? Ez az egyetlen, ami nyugtalanít. Olyan félelmetes néha, hogy szeretnék elfutni előle befogott füllel, futni az eszméletlenségig. - Talán nem más az egész, mint a te kipusztíthatatlan bűntudatod, amelyet az ő vezeklési vágya is táplál benned. Minden örömben a keserű csepp. Maga az érzés a büntetés: a félelem. Léon tudja, hogy én mindkettőtök szövetségese vagyok.

Az ilyen beszélgetések enyhítették és egy időre elűzték Madelaine nyugtalanságát, hogy azután újra visszaereszkedjen rá lassan, mint a lomhán, nyomottan leszálló füst borús időben. Argout nem várta meg az esküvőjüket. Teste egyszerűen átolvadt a másik világba, alig hagyva maga után eltakarítandó anyagot. Madelaine annyira megsiratta, hogy Argout élő emlékalakja igazán rossz néven vette ezt tőle a lelkében. Könnyei zuhogó vízesésén át szinte hallotta Argout szelíd zsörtölődését: Ugyan, kislányom, csak nem fog elkeseredni egy kitaláció miatt? Amit túlvilágnak neveznek, nem más, mint a mentális sík, ahová a lélek visszavonul, miután kilépett a mulandó testből. Olyan terület, ahol azelőtt is mindennapos vendég volt - álmában. Én nem mentem el, itt vagyok. Élek. Ki hallott még ilyet? Megsiratni valakit azért, mert végre minden fizikai veszélyen túljutott?! Madelaine azét tovább sírt, és vele sírt Christine néni, Séphirine-nel együtt. - Nagyon szerettem azt a kedves, öreg testruhát is, amelyet viselt - zokogta Christine néni mentegetőzve. Tudom, hogy butaság, de megszoktam csoszogó lépéseit és három rövid csengetését estefelé. Istenem! Semmi sem fáj annyira az embernek, mint saját vak tudatlansága és az a bűne, hogy nem tud másképpen szeretni, csak birtokolva. Aztán persze Argout is jelentkezett hamarosan, igen meggyérült emlékezettel, önmaga bágyadt visszfényeként, hol Christine néni, hol Séphirine által. Madelaine sehogyan sem ismert rá szellemének ragyogására, friss ötletességére, finom humorára. Mint a zsebében maradt régi cukrokat, úgy szedte elő elmúlt szavait, amelyek mögött üresség tátongott, és ezt némi kenetteljességgel töltötte ki, pedig életébén valósággal irtózott ettől. - Lárva - mondta Morel Madelaine-nak. - A második mulandó test, hüvely szellem nélkül, benne felejtett emlékekkel. Argout már messze jár innen, szabadabb, szebb, benső tájakon. De a két kedves, öreg hölgy csak vigasztalódjék továbbra is a „kedves öreg testruhával”, amelybe felváltva belévetítik a saját gondolataikat is. Esküvőjükön ott volt Madelaine apja is öregen, hajlott háttal, erősen lesoványodva. Nyaka alatt és a szeme körül petyhüdten gyűrődött a bőr. Pillantása szórakozottan, riadtan ugrált tárgyról tárgyra. Semmi nem ragadta meg tartósan. Sarokba szorította, kiutat keres. - gondolta Madelaine. - Pedig nem menekülhet. Most rajta a sor... - Az anyjáról kérdezősködött. Ajka mohó készséggel, gyanús bőbeszédűséggel számolt be az asszony állapotáról. „Szegénykének” nevezte. Sokat szenved - ismételte többször. - Rossz a szíve, és a vérnyomása ijesztően magas. Madelaine nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy apja betanított szöveget mond el ijedt iskolásfiú módjára, és ez egyszerre volt gyötrelmesen komikus és szánalmas. Madelaine-től minden mozdulatával bocsánatot kért. Drága ajándékokkal halmozta el a felesége nevében is. Morel-ra nagy hozományt akart ráerőszakolni, melyet az - Madelaine boldog megkönnyebbülésére - gyöngéden, de határozottan elhárított. Nincs rá szükségünk, mondta. Pacientúrája máris többet jövedelmez, mint amennyit el tudnak költeni. Néhány, szóra alig érdemes részleteredménye annyi beteget szabadított rá, hogy alig győzi ellátni őket. „Szegény jó Rougemont úr” szeme elködösödött.

- Tudom, fiam, hiszen Madelaine is neked köszönheti, hogy... - Hirtelen ijedten ráeszmélt, hogy tilos téma ingoványára tévedt, és zavartan abbahagyta a mondatot. Aztán tanácstalanul, csüggedten megkérdezte: - Hát akkor miért dolgoztam én egész életemben? - Azért, hogy tegyen valamit, apa - mondta kedvesen Morel. - Nekünk pedig ne pénzt, hanem szeretetet adjon továbbra is. És akkor Madelaine apja - mindnyájuk és saját megrökönyödésére - eltorzult arccal sírni kezdett. - Borzasztó ez - mondta Madelaine Morelnak, mikor este egyedül maradtak. - Sajnálom. Szeretem is. És nem tehetek érte semmit. - Sokat tettél érte. Azzal, amit ő elmulasztott megtenni érted. Bámulatos, hogy milyen gyakran neveli a gyerek a szüleit. Madelaine már együttélésük első napján rájött, hogy mégsem ismerte Morelt. Csupa új, kimeríthetetlenül izgalmas tapasztalat volt vele lenni. Semmiféle ütközőpont nem bukkant fel közöttük soha, a mindennapok apró, kicsinyes dolgaiban sem. Férje sohasem volt nyűgös, kedvetlen, türelmetlen. De soha nem is közeledett hozzá a vágyával, a jókedvével, a gondjaival vagy a gyöngédségével nem megfelelő pillanatban. Akkor jött, amikor Madelaine kívánta. Akkor kérdezte, mikor éppen meg akart nyilatkozni, és akkor ölelte meg, mikor hiányérzet támadt az asszonyban. Honnan tudja, hogyan sejti meg ezeket a gondolatnál finomabb rezgéseket? - ámult magában Madelaine. Magánya észrevétlenül feloldódott. Körvonalait vesztette Morel erőszak nélkül áradó belső erejében és szellemiségében. Testi kapcsolatukban egyetlen félszeg mozdulat, vagy kínos szó sem csúszott közéjük. André ezen a hangszeren is tökéletesen játszott, anélkül, hogy öncéllá tette volna a szerelmeskedést. A kéj sohasem volt személytelen ügy neki, hanem a másikban való boldog tükröződés és elragadtatott szolgálat. Nem lehetett külön maradni tőle, kis, önző sündisznóállásokat őrizgetni belül. Madelaine letette minden fegyverét. Egyévi házasság után beismerte önmagának, hogy nagyon szerelmes a férjébe. A Rue de Clignancourt-on laktak, egy régi ház első emeletén. Madelaine készen kapta ezt a lakást Morellal együtt, és éppen olyan zavartalanul helyezkedett le benne, mint férje életében. A Rue St.Séverin-i kísértettanya fülledt túlzsúfoltsága után itt tágas, levegős, napos, csaknem üres szobák fogadták. Ez az üresség nem űr volt, hanem szabadság. A tárgyak diszkréten elhúzódtak, fal mellé lapultak, meghajoltak az ember előtt. Semmi sem hiányzott, és minden kéznél volt azért: íróasztal, karosszék, alacsony asztal, heverő, könyv, rejtett fényforrások. Madelaine a férjhezmenetel után is tovább tanult az egyetemen. Azt tervezték, hogy az utolsó vizsgája után ellátogatnak együtt Közép- és Dél-Amerikába. Morelt az USA-ba hívták felolvasókörútra, és onnan akartak átrándulni Madelaine nosztalgiái színhelyére. Ezt az utazást azonban megakadályozták gyakori rosszullétei. Éjszakánként megint rosszul aludt. Léon „mélytengeri tája” az oszló holttesttel és a vérszívó liánszövevénnyel közel tolult hozzá, átderengett minden védelmi eszközén. Hangok zúgtak, zengtek körülötte. Mintha az akkor és a most között az idő nyomtalanul feloldódott volna, lelke ólmos, mozdulatlan jelenben tétovázott. De a veszteglés ezúttal feszült várakozással telt meg. Mozdulatlanságában valamiféle kitörés lappangott.

Egy meleg szeptemberi éjszakán Madelaine-t verejtékes, bénult, féléber álom nyűgözte le. Érezte, mint tűnik el ereje a védekezésre. Férje mélyen aludt mellette, és ő nem tudott megmozdulni, hogy felkeltse. Olajos, zöld, sűrű, hideg hullámok törtek rá, átcsaptak a feje fölött, elsodorták. Forradalom volt a második halál óceánjában. Kavargott, örvénylett, viharzott a fantomtenger; puha, omlatag asztrálanyag-töredékeket tépett szét, alaktalan tömegeket sodort magával. E vízi boszorkánytáncot földalatti lávamorajlás színezte át. Nehéz iszap oldódott az emelkedő mederből. Hatalmas erők törtek fel a mélyből. Anyagot löktek ki, és eltemették, beszívták a megmeredt formákat. Léon holtteste eltűnt a megnyílt sírban. Vadul áradó, ujjongó gondolatai szabadon robbantak ki a kataklizma ordító orkánjában: - Végre! Végre! Madelaine! Eszmélete hirtelen elveszett a borzalmas eksztázisban. Mély álomba zuhant, amelyből csak késő délelőtt ébredt fel szédülő, kábult, sajgó fejjel. Hideg rázta. Sehogyan sem tudott megérkezni a nappalba. Szervezete dúltan háborgott. Mikor felkelt az ágyból, heves hányinger fogta el, tengeribetegséghez hasonló, csillapíthatatlan roham, fájdalmas, eredménytelen gyomorszájgörcs. Telefonon hazahívatta férjét, aki útközben beszólt a klinikára belgyógyász kollégájáért. A tünetek terhességre vallottak. Madelaine rosszullétei között is folytatta tanulmányait, hogy utolsó vizsgáját még gyermeke születése előtt letehesse. Az az állapot, amelyre terhessége első reggelén ébredt, nem akarta elhagyni, kirekesztette eddigi világából. Láthatatlan hang, fény, hő vont köré színtompító üvegfalat, és e klauzúrát idegenszerű érzésekkel, szorongásokkal, fájdalmakkal telítette. Férje sokszor megkérdezte, örül-e, hogy gyermeke lesz. Nem tudott rá felelni, mert nem érezte valóságnak. Mintha nem is vele történt volna, hanem egy mellette élő, fakó idegennel, akivel nem képes szembenézni, ám anélkül is, hogy rátekintene, érzékeli teste fokozatos felduzzadását, és rejtélyes módon osztozik borzasztó közérzetében. Álmai sötét, néma tájakra vitték, csöndes, fekete vizekre, végtelen, sima folyó lassan áramló vizére, amelyen tutaj vitte. Vajon hol fogok kikötni? - gondolta néha kábultan nappal és álmában éjszaka. Vajon milyen lesz az, aki megszületik? Nem tudta elképzelni sem a testében, embrióként növekedve, sem élőn, melegen a karjában, a mellén, amelyben pedig már fájdalmasan feszültek a tejmirigyek. Az orvos mindennek ellenére meg volt elégedve az állapotával, és biztatta: a rendes időben, simán túlesik majd mindenen. Morellal azonban közölte aggodalmát. Madelaine gyermeki testalkata nem zárja ki a koraszülés lehetőségét. Méhe fejletlen és gyenge. Kisfia valóban hét hónapra született meg. A havas utcán egyetlen hirtelen mozdulatot tett csak, még el sem esett, a folyamat máris megindult a testében. Méhe nyílni kezdett, elengedte egyre súlyosbodó terhét. Apró, ráncos, éretlen, de élő magzatot nyújtottak felé a szülés rémítő, minden erejét és várakozását felülmúló birkózása után, mikor zúzottan, elszörnyedve hevert ott, csúnya, vad sikolyoktól sajgó, rekedt torokkal. A kicsi ezeréves aggastyánnak látszott, de ahogy rápillantott, tudta, hogy ettől félt, ezt várta egész idő alatt: Léon volt az.

A gyermeket két hónapig bent tartották a szanatórium üvegburája alatt, és mesterségesen táplálták. E hetek alatt évszázadokat fiatalodott, s erőteljesen, elszántan élni akart. Valahányszor gyermeke arcából rányílt Léon kék, még támpont nélküli, ködös szeme, Madelaine-t forró szánalom, vad szorongás öntötte el, és szívdobogást kapott. E kicsi, gyámoltalan csecsemőtesttel újra teljes súlyával rázuhant az eddig elodázott probléma, sorsának időtlen terhe, és csaknem összezúzta. Mennyire szerette! Mennyire féltette! Milyen görcsösen kapaszkodott ebbe a gyönge kis lénybe, aki Molochként elnyelte minden percét, minden más becsvágyát, gondolatát, érzését! Nem volt férjének szellemi társa, barátja, kedvese többé, csak anya; aggodalomtól félőrült, megszállott anyaállat. Hogyan tartsa meg? Hogyan barikádozza körül? Mivel védje meg milliárdnyi veszély, fizikai és asztrális támadás ellen? Szerette volna megkorbácsolni az időt: siessen, rohanjon előre, zsákmányoljon még, még több húst, izmot, vért, erőt a gyermekének. Érjen. Acélosodjék. A csecsemőmérleg váltakozó grammjai és dekái öröm és kétségbeesés szélső pólusai voltak. Megmarad! Meg fog maradni! Minden rést betömött e hangos önbiztatással, és a kívül lappangó félelmet, mint a bélpoklost, kergette el tudatküszöbéről. Órákon át, nappal és éjszaka ott ült a kisfia ágyánál vagy kocsijánál, lopva rá-rápillantott, mikor aludt, nehogy felkeltse szomjas, zaklató tekintetével. Nézte gömbölyödő arcát, selymes ezüst haját, magas homloka árnyékait, Léon érzékeny orrát és keserű, érzéki száját. Istenem! - gondolta. - Csak már megszólalna! Észrevenné! Megismerne! S rémület fogta el attól, hogy nem tudja elképzelni szemében az értelem fényével, növekvő, játszó, szaladgáló gyermeknek. Azt sem tudtam elképzelni, hogy a karomban tartom majd! - hárította el balsejtelmét. - Mégis itt van, itt, előttem. Élete többi eseménye, alakja távol, ködfüggönyön túl morajlott, mozgott árnyékszerűen: mi köze hozzájuk? Továbbra is terveket szőtt a fiáról; más és más környezetbe, ezer lehetőség közé helyezte, tehetségekkel ruházta fel, meglepő tulajdonságokkal díszítette. Egy-egy részletet a legapróbb árnyalatig, mozdulatig, szóig kidolgozott. Semmi nem hiányzott már hozzá, csak éppen az élet és a valószínűség lehelete, a bizonyosság szikrája, hogy ez valamikor, valahol megtörténhet. Égő képzelete és művészi érzéke ellenére lapos, fakó, kiagyalt történések voltak ezek, lélek nélkül; Potemkin-díszletek, amelyek mögött titkos, nyomorúságos valóság lapult. Kisfia ott aludt az ágya mellett, karnyújtásnyira tőle. Egy éjszaka - a gyermek hat hónapos volt már - álomtalan álmából féléber, szúró riadalomra eszmélt fel. De nem eszmélet volt ez, hanem az a sajátos, álomittas középállapot, amely nappali tudatának egy részét megbénította. Szemét kinyitotta, anélkül hogy teljesen felébredt volna. Bársonyos, sűrű sötétségbe meredt növekvő rémülettel, azzal a határozott tudattal, hogy a háta mögött a gyerekkel történik valami kifejezhetetlen és rettentő. Hirtelen hátrafordult, és a gyerekágy felé nézett. Kékesen derengő, füstszerű valami úszott az ágy fölött, vízszintesen terjengve. Ebből az állagból egy elkeskenyedő fonál lenyúlt egészen a gyermek testéig. Levegőben fekvő ködalaknak tetszett hosszú ködköntösben, arccal lefelé fordulva, mint a víz színén úszó hullák. Hirtelen villamos ütésként végigfutott Madelaine-on valami, ami a kölykét féltő nőstényösztönnél is erősebb, lebírhatatlanabb volt. Nem tudott gondolkodni, mérlegelni. Visszadobta magát a

bal oldalára, háttal az ismeretlen veszélyben lévő gyereknek, és a fejére húzta a takarót. Verejtékes, reszkető testén fájt a bőr. Félt. Emberfeletti, elviselhetetlen, vak iszonyat rázta. Halálos, tiltó áram volt ez a félelem, bénává sújtotta, elparancsolta a látványtól és attól, hogy bármit tegyen ellene. Csak órák múlva tudott megmozdulni, sajgó testtel, verejtéktől csuromvizesen. Mintha varázs hullt volna le róla, úgy ugrott a gyerekágy mellé. A fiúcska arca a tompított villanyfényben rózsás és elégedett volt. Két öklét a feje mellé emelve, békésen aludt. - Mi volt ez? - kérdezte a férjétől, akit a lámpa fénye szintén felkeltett. Reszketve, felindultan mondta el neki élményét. - Úgy gondolom, az álomba merült, apró test fölött gomolygó másodtestet láttad. A vékony asztrálköldökzsinór is erre vall, amely összekötötte őket. Az ilyen kiszállások igen gyakoriak álomban érettebb embereknél is, de csecsemőkorban szinte állandóak. A fizikai létállapotnak ezen a kezdetleges fokán a szellem csak vendégszerepel a testében, s akkor azonosul vele egészen, mikor szervei már megértek erre. A csecsemő szellemi szempontból embrió, értelmileg még nem született meg. - Igen. Értem. De mivel magyarázod az állati félelmet, vak pánikot, amely kényszerített, hogy a gyereket a sorsára hagyjam, akármi történik vele? Akár meg is ölhették volna a hátam mögött! - Valamiféle tilalom lehetett. Ősi kapuőrző, tilalmas irány előtt... nem tudom. Semmiféle magyarázat nem volt elégséges Madelaine-nak, és Morelt sem elégítették ki saját magyarázatai. Éber, testetlen nyugtalanság rezgett bennük, de abbahagyták a meddő kísérletezést a szavakkal. Némán ültek a kisfiú ágya mellett. - Feküdj le, megfázol! Reszketsz a hidegtől - mondta Morel, aki előbb tépte ki magát a gonosz ernyedtségből. Madelaine visszabújt kihűlt ágyába, és magára húzta a takarót. - André - tört ki belőle egy idő múlva kétségbeesetten. - Ez a gyerek kisiklik a kezemből. Akármilyen görcsösen kapaszkodom belé, a lelkemet, az eszemet odaadom érte, hiába! Érzem. A kicsike pedig sohasem gyarapodott olyan szépen, mint a következő hetekben. Súlya a mérlegen a hét kiló felé galoppozott, s két nappal hetedik hónapjának betöltése előtt el is érte a hetes számot. Akkor apró, jelentéktelennek tűnő láz lépett fel nála, majd étvágytalanság és hányás. Az orvos lázas gyomorrontásra gyanakodott, és a teán kívül eltiltotta minden tápláléktól. A kisfiú azonban a teát is kihányta, és hevesen sírt egész éjszaka. Madelaine nem mozdult az ágya mellől. Ugyanaz a vak pánik fogta el, mint azon az éjszakán, mikor a furcsa ködalakot meglátta a gyermek fölött. Most azonban nem hagyta sorsára Léont. Minden erejét, minden kétségbeesett imádatát, rémületben fuldokló aggodalmát összpontosította rá. A láz emelkedett. A szegény kis csecsemőtest szárazon tüzelt. Az orvos néhány órán belül kétszer jött vissza, s azután el sem ment. Madelaine a gyerek forró száját teával hűsítette. Nem védekezett az egyre fájdalmasabb sírás ellen. Beengedte, nyitott lelkébe, meztelen idegeire bocsátotta, szenvedni akart a szenvedővel. André professzor barátját is elhívatta. Madelaine a konzílium alatt egy pillanatra kiment a fürdőszobába, melynek homályos ablakán át naptallér esett be a színes mozaikpadlóra. Hirtelen érthetetlenül, megrendítő, elsodró erővel, mintha ünnepi szabadsághimnusz szárnyalt volna fel, magasztos, hatalmas érzés ömlött a

lelkébe. Szeme megtelt könnyel, lélegzete elakadt, reszketett. Harangok zengő, ezüstös, mély bugásában a nevét hallotta ujjongó áradással. - Madelaine! Madelaine! Dicsőség Istennek! Az utolsó lépés!... Egy pillanatig, talán egy pillanat ezredrészéig tartott az egész, aztán meredeken visszazuhant sorsa vaksötétjébe. Mikor

visszament

szobába,

megtudta,

hogy

kisfiának

agyhártyalobja

van.

kicsi

merevgörcsökben rángott már ötpercenként. Gerincét többször megcsapolták, s a váladék tbcfertőzöttséget mutatott. Menthetetlen volt. Már csak néhány órát élt. Arca egészen öreg lett a kíntól, s Madelaine szenvedő vonásai összeolvadtak rajta Léon vonásaival. Madelaine megkönnyebbült, mikor gyermeke hidegen, csöndesen megpihent végre. Nem kiáltozott, nem őrjöngött. André kivette karjából a gyönyörű kis viaszbabát, és a pólyázó-asztalra tette. Az asszony engedte, hogy a férje elvezesse onnan, és az ágyra fektesse. - Ma lett hét hónapos - mondta halálos fáradtságának szédületében, aztán átömlött rajta egy álmok nélküli álom jó eszméletlensége. Annyira kiégett, hogy éppen csak tudomásul vette a tényt, hogy a kisfiát december 7-én temették el, a hetes számú parcellában. Tudta, valami végképp befejeződött a rejtélyes hetes szám kapujában. Becsvágyát, életigenlését, titkos szomjúságát, kalandos cselekményépítő képzeletét összegyűjtötte a kis gyermektest, és önmagával együtt elpusztította. Csend és hideg üresség maradt utána. És magány. Kifejezhetetlen benső egyedüllét a fülledt, feszült együttlét után. Lélekterhessége megszűnt. Léon elhagyta. Krízisei, szenvedélyes gondolatai, gyötrődő érzései nem ömlöttek át meg át rajta. Csak saját, feloldatlan emlékei éltek még róla kongó, huzatos, sötét termek kísérteteiként. Hová tűnt? Mi történt itt? Mi ez a titokzatos játék a hetes számmal? - tűnődött erőtlenül az egyetlen kérdésen, amely közönyében foglalkoztatta. - Mit tudsz a hetes számról? - kérdezte a férjét. - Csak annyit, hogy a fizikai világ kulcsszáma, a szellem és a forma együttesének emblémája. Különös módon átszövi a mikrokozmoszt és a makrokozmoszt is. A test sejtjei hétévenként cserélődnek. Betegségeknél a hetedik napon áll be a krízis. Hétnaponként változik a Hold. A misztika hét princípiumról, a kabala hét bolygóról, hét fémről, hét angyalról és hét drágakőről beszél. De hetes a száma a bosszúnak és a felszabadulásnak is. Madelaine előtt zárt kapuk maradtak férje mondatai. Hogyan hatoljon mögéjük? Ha voltak is kulcsok, nem tudta használni őket, nem volt elegendő ereje, tudása, hogy tartalmukat megragadja. - Te érted? Te tudod, hogyan függ össze mindez... velünk? - sürgette Andrét. - Nem - mondta a férje csöndesen és csüggedten. - Még nem. Madelaine ólmos életuntsága heves testi hiányérzetekkel váltakozott. Tejmirigyei holdtöltekor megduzzadtak; testének minden sejtje forró, gyámoltalan, selymes és tapadó gyermektest után vágyódva. Jajgatni tudott volna a sóvárgástól. Szerelem sohasem égette ennyire. Gyűlölte a húsát ilyenkor: állati, mohó ösztöneit, vak természetszolgaságát. Ez nem én vagyok - gondolta lázadozva

-, hanem egy sötét, lelkiismeretlen erő hatol rajtam át, amelynek célja ellentétes az enyémmel. Én nem akarom továbbszőni az életet. Elég volt. E válságban Argout semleges alakja derengett fel benne hűs, tiszta szigetként, s mögötte valaki: időtlenül és névtelen ihletektől rezgőn. Raquel. Mintha Argout mutatott volna rá láthatatlan jelzéssel: ott... ott... ott... Madelaine megkereste Raquel címét. Mikor szándékát megemlítette Andrénak, kiderült, hogy őt már hetek óta foglalkoztatja a gondolat, de nem akart kezdeményezni, amíg ki nem tapintotta, megérett-e már Madelaine-ban a kívánság. Úgy tervezték, ha Raquel él - és élnie kellett, ez misztikus bizonyosság volt mindkettőjükben -, akkor felkeresik Svájcban. Persze, csak ha fogadja őket. Levelükre 1939. augusztus 3-án érkezett meg Raqueltól a válasz: Amint el tudnak indulni, jöjjenek – írta - Mythenburg várja Önöket abban az időpontban, amikor meg kell érkezniük. És valóban, pontosan megérkeztek: a háború után, 1947 májusában. A Raguellal való levélváltás és Mythenburgba érkezésük közötti időszakot Madelaine mély értelmű, rettentő próbatételnek érezte valami fullasztó levegőjű, sötét alvilágban, ahol a dolgokat csak érezni, tapintani, sejteni lehet félelmetes intenzitással, de körvonalaik ismeretlenek maradnak. Személyes sorsuk háttérbe szorult. Satuba fogta őket a személytelen kötelesség, melyet felelősségérzetük rótt rájuk. Volt valami zordul felemelő a konok ellenmozgásban a sötétség túlsúlyával szemben, abban, hogy nem lehetett a passzivitás védőfalai mögé vonulni előle, hanem tenni kellett, szüntelenül, vállalva a veszélyt és a pusztulás lehetőségét is. André a háború első hónapjában kikerült a Maginot-vonalba, és ott tüdőgyulladást kapott. Ez a betegség vezette vissza - halállal határos, vékony pallón - Madelaine-hoz, Párizsba. Ott vészelték át Franciaország tragikus éveit éhezve, fázva, éjjel-nappal készenlétben, a bandita törvényen kívül. André újságot szerkesztett, sebesülteket gyógyított, közösen bújtattak embereket, s hamis iratokkal látták el őket. Lakásuk zsúfolt és feszült légkörű tanyává változott. Az élelem egyre kevesebb, az ember egyre több lett náluk. Alig elviselhető szorosságban, idegválságok, felizzó remények és csüggedt összeomlások közepette éltek együtt. Mindig voltak, akik elosontak e törékeny fedezékből, és átjutottak a csatornán vagy a tengeren a szövetségesekhez, és voltak, akik már az első lépés után szakadékba zuhantak: elfogták, koncentrációs táborba dugták, agyonlőtték vagy felakasztották őket. De mindig jöttek helyettük újak. Egyetlen vendégük sem árulta el őket soha, ha megkínozták, akkor sem. Lakásuk védettsége érthetetlen és csodaszerű volt. A leghalványabb, futó gyanú, felületes razzia a vesztüket okozhatta volna, de őket rejtélyes módon kikerülte a várost át- meg átfésülő hajtóvadászat. Ha Madelaine visszagondolt erre az időre, úgy érezte: a félelem rohamai közben is tudta, fanatikusan hitte, hogy nem történik semmi bajuk. Christine nénit megölte az egyik mostoha tél és a nélkülözés. Hüledező, sértődött meneküléssel hagyta itt a megbomlott világot, és átköltözött szellembarátai közé, nyilván a Rue St.Séverin-i lakás tágasabb, szebb asztrálmásába, a túlvilágra, amelynek már életében is állampolgára volt. Séphirine ott élt egy ideig Madelaine-ék cselédszobájában, sápadt, ijesztően lesoványodott kísértetként, magába zuhantan, látszólag meghibbanva, de Madelaine és André nem féltek tőle, mikor

hangosan beszélt magában, mérgelődött, integetett. Tudták, Christine nénivel vitázik, úgy, mint régen. Mindent elmond neki, és különös értesüléseket szerez be tőle valódi hazájából. Egy reggel nem akart felkelni. - Meguntam, hogy mindig felöltözzem, járkáljak és úgy tegyek, mintha valami közöm lenne az egészhez. Madame Christine-nek is jól odamondogattam - jelentette ki határozottan. - Nem vagyok hajlandó itt maradni tovább! Semmi keresnivalóm itt! Micsoda dolog ez? Nem hagyom magam itt felejteni. Össze is vesztünk. A végén ő engedett, mint mindig. Valamivel éjfél után indulok. Már igazán nem érdemes felkelnem addig. És éjfél után fél egykor meghalt. A fegyverszünet megkötése után értesültek csak róla, hogy a liége-i házat bomba pusztította el, lakóival együtt. Mély gödör tátongott a helyén. Madelaine-ban is sajgó, negatív üresség maradt a szülei után. - Akármilyen borzalmas ez - mondta André -, de valahogyan időben és szépen haltak meg. Együtt. Összetartoztak azzal a gyöngeségükkel együtt, hogy hiányzott belőlük az összetartozás érzése. - Mindenki meghalt körülöttünk - Madelaine Léon, a kisfia, Argout, Christine néni, Séphirine, a szülei és Berthe emlékalakja után révedt. - Ketten maradtunk meg. Vajon mire?... Túl volt mindenen, amit a világ jelentett odakint. Elkészült vele. Harcát végigharcolta. Könnyeit elsírta. Szenvedett szerelemtől, félelemtől, gyásztól. Szeretett, szült, és átélte a legtöményebb történelmet. Minden átélése esszencia volt, nemcsak egyetlen személyes élmény, hanem jelképe is önmagának: a szerelem, a gyász, a háború, a szenvedés. E történések mögött a jelenségeknek minden íze, színárnyalata, minden mélysége, reménytelensége ott rétegződött születéseken, halálokon túl, a múltjában. S a jelenségek most pattanásig feszült, sokszor megpendített húroknak tetszettek, amelyeket már csak egyszer kell megzengetni, hogy teljes erővel felbúgjanak utoljára, s azután elpattanjanak. Mindent megismert belülről, kifejezhetetlen bizonyossággal. Ismerte a részleteket. Éles, tiszta részletekkel volt csordultig tele, de a végső szó, az összefoglaló szintézis hiányzott. A szenvedély őrült, fájdalmas marionettjátéka Léonnal, vele, Andréval, az anyjával és az apjával nem tárta még fel gyökereit és pontos körvonalait. Elcsöndesedett, kimerült lelke a lezárulást, a teljes megszabadulást sóvárogta. Ez az egyetlen vágy kötötte még a Földhöz. Utazás, kaland, az elsüllyedt, történelem előtti múlt sem vonzották már. Csak belül, önmagában érezte a szellemi vágyakozást a kataklizmán alámerült ősi tájak után. Tudta, a külső utak mind elágaznak, labirintussá kanyarodnak, vagy zsákutcába szűkülnek. Egyedül a benső utak vezetnek a kijárati kapu felé. S azt is tudta, hogy az utolsó évek végső próbái nélkül nem indulhatott volna el Mythenburgba.

Mars szekere MÁGIKUS HAJNAL John D. Carter emlékei az első, idéző gondolatra úgy törtek elő a múlt mélységéből, mint vulkán szájából a pirosan felszökkenő lávasugár. Lebírhatatlan fegyvere volt a koncentráció, készen hozta magával. Soha nem kellett fejlesztenie. Acélos erőként élt és hatott benne eszmélése óta. De életének képeit gyermekkorától mostanáig nem akarta, nem merte meditációi fókuszába állítani eddig. Néha megkísértette egy-egy élménytől forró vagy fájdalmas töredék, s olyankor úgy érezte, szédítő, édes és baljós örvény rohanja körül; akaratának árbocához kötözött Odüsszeuszként meg nem ingatja ugyan, de elviselhetetlen szenvedést okoz neki. Ezért zárta ki emlékeit. Inkább személytelen dolgokra összpontosított. Eloltotta múltjának égő színeit, megtagadta benne önmagát. Most, hogy eltökélten szembefordult a kirekesztett egó anyaggal, amelynek minden atomját saját idegszálai szőtték át, szinte visszatorpant annak duzzadó, követelő életteljességétől. Titáni erő kellett hozzá, hogy ezt a lázongó, erőszakos komplexumot féken tartsa mostanáig. Úristen, micsoda vad, tragikus banda voltak pedig! Az ő energiatöltése tombolt bennük: akaratossága, akarata, szinte emberfeletti képessége élvezetre, gyötrelemre. Bölcsőjében feküdt nagyon türelmetlenül, amit éles, erőszakos ordítással jelzett. Emlékezett a céltudatos figyelemre, amellyel saját üvöltésének visszhangját leste: vajon jönnek-e már, hogy forró, csípős tehetetlenségéből kiszabadítsák? Azt akarta, hogy mozgás, sustorgás, zaj legyen körülötte. Rugdalózni akart szabadon, és enni. De hiába ordított. Céljától süket, kongó, rőt színű távlatok választották el. Egy idő múlva megérezte, hogy nem tud így összeköttetést teremteni azzal a félig körvonaltalan, de nagyon puha, édes ízű és szagú valamivel, ami a kívánt jó érzésekkel szokta elárasztani. Csendesen feküdt tehát, és rágondolt. Erősen, sóváran rágondolt, annyira, hogy érezni kezdte testének meleg lüktetését, ahogy meztelen melléhez szorította őt. Egyszerre tudta, hogy most megfogta. Valahol távol, elmosódó dolgok között, parancsolóan megragadta, és hívta. Kényszeríti. Lennie kell - és jött. Engedelmesen, áradozón, alázatosan. Jött legelső rabszolgája: az édesanyja. Mennyire szerette ezt a riadozó, szelíd, megfélemlített asszonyt! Milyen aggódással és tehetetlen balsejtelemmel szerette! Megfájdult a szíve, ha ránézett, olyan kiszolgáltatott volt. Szeme előtt morzsolódott fel apja súlyos, szürke, kérlelhetetlen tankegyénisége mellett. Saját védelmére, sziklakeménységű támaszpontul szülte meg fiát az apja ellen, de ebben a harcban is ő vérzett el végül. Ha apjára gondolt, nyelvére rögtön a vas íze futott. Talán hároméves korában házuk kerítésének feketerácsát kóstolgatta télen, mikor fénylő jégkéreg fagyott rá, és csöpögő végű jégcsapok nyúltak le róla. Meleg nyelve az olvadó jég alatt ellenséges, mégis szúróan érdekes, idegen ízt fedezett fel: vas, rozsda, kiszögellő élek - és apja súlyos, ólmos alakja ötlött fel benne rögtön. Apja jelenlétében édesanyja szinte az önkívületig zavarban volt, félszeggé vált. Lényének szelíd pasztellderűje rögtön lehervadt róla. Kényszeredett, kínlódó ügyetlenség varázslata fojtogatta. Fejvesztetten, rosszul csinált mindent: elbotlott, bútorokba ütközött, a tárgyakat kiejtette

kezéből. Ha férje belépett, mikor varrt, megszúrta, megvágta magát. Az pedig mindent szóvá tett. Nem mérgesen, hangosan, hanem hűvös tárgyilagossággal leszögezte a dolgokat: - Már megint nem néztél a lábad alá! Figyelj, Diana! Ne gondolj másra, mialatt a kezedbe fogsz valamit! Folyton kapkodsz. Olyan vagy, mint egy félszeg iskolás lány. Szeretném, ha felnőnél végre! - Sohasem emelte meg a hangját. Szögletes feje erődjéből úgy leterítette mégis, mintha zárótüzet zúdított volna rá. John az apját sohasem látta elérzékenyültnek. Sohasem hallott tőle felesleges szót, amellyel légkört enyhített, kedveskedett vagy közeledett volna valakihez. Mindig mindenkitől egyforma távolságban maradt, kőfallal körülvett, néma kísértetvárként, tökéletesen önmagába zártan. Nem látszott rajta rés. Nem csillant belőle fény. Nem sugárzott hő, csak egy embertelen ember sötét titka, amely talán nem is titok, hanem mérhetetlen sivárság. Katonatiszt volt: nagyszerű katona, de feljebbvalói, tiszttársai, alárendeltjei nem szerették. Senki sem szerette. Nem lehetett. Nem hagyta. Az volt éppen a megrendítő hiány benne, ami a többi halandót megalkuvásra, alázatra kényszeríti, önmaga fölé emeli, és őrült áldozatokba kergeti: apjának nem volt semmi szeretetigénye. Egyedül a hatalmat, a dolgok rideg, konvencionális rendjét kívánta: azt, ami kihűlt, megmerevedett, örömtelen kötelességgé vált. John később megértette, hogy a halál ellen harcolt így, szívósan, életét fagypontra redukálva, dogmákká balzsamozva, hogy tovább, változás nélkül fennmaradjon mindaz, amihez ragaszkodott, amit hideg, kapzsi őrjöngéssel birtokolt, személyiségével átitatott. Mindenki félt tőle - csak a fia nem. Mikor csínyjei, akaratossága, szenvedélyes kitörései miatt rendszeresen és módszeresen verte és büntette, akkor sem, hiszen varázsformuláját testébe rejtve viselte, lebírta önmagában. Ismerte. Vad taszítással tudta: valahol a transzcendens múltban maga mögött hagyta. Csekélyke hasonlóságuk annyiból állt, hogy saját egyéniségének mélyrétegeiben egy prehistorikus töredék azonos volt vele. De benne már megolvadt, lángolt, átszellemiesült mindaz, ami apjában primitív, lappangó nyersanyag volt. Ellentéteik, anyja miatt, korán kirobbantak. Édesanyja azonban csak fókuszba gyűjtötte e mindenképpen ütköző, egymásnak feszülő két pozitív energiát. Apját az idő fikciója ostorozta. Abból a tényből, hogy ő előbb született, mint a fia, abszolút rangot akart teremteni magának fölötte, az emberlét rendje szerint. Hiszen valójában birtoktárgya volt. Testének, magjának jogos kamatja: a tulajdona. Felesége húsának humuszában elültette ezt a magot, és az kikelt neki, mint kertjében a salátafejek. John eszmélete első pillanatától kezdve mindent ellene tett, először ösztönösen, később tudatos, kérlelhetetlen stratégiával. Apja eszközei elévült, hatástalan fegyvereknek bizonyultak az ő mágikus, precíziós haditechnikájával szemben. Tapasztaltabb, csiszoltabb, felkészültebb: évezredekkel öregebb volt az apjánál. Az egyirányú, nyers és elementáris erőszak, mellyel az célba vette, alatta dübörgött el. Mindig ő maradt felül, mert nem félt tőle, és keresztüllátott rajta. Egyetlen sebezhető pontja az édesanyja volt, amíg élt. Rajta át hozzáférhetett, meggyötörhette, fellázíthatta, szenvedélyes haragra gerjeszthette. Ezzel a törékeny, rémült testtel hadakoztak tehát egymás ellen úgy, hogy mindketten uralkodtak rajta: apja a félelem, ő meg határtalan szeretete által. Édesanyja vakon, fuldokló pánikban mindkettőjüknek eleget akart tenni. Azon igyekezett, hogy férjét alázatos,

engedelmes rabszolgaként szolgálja, s fia kezében büszke, acélos karddá legyen zsarnokával szemben. John csak anyja halálos betegsége idején értette meg, mennyire boldogtalanná tette azzal, hogy saját természete ellenére az ő vad akaratáramát ömlesztette át belé időnként, s olyan magatartásra kényszeríttette, amely elrémítette. Szegény, eleven idegekkel átszőtt, fájdalomtól vonagló csatatér volt könyörtelen harcaik alatt. A Russel Square-en laktak szűk, sötét házukban, amelyben nyáron is nyirkos volt az ágynemű. Apja fizetéséből szűkösen éltek, elégedetlen bejárónőkkel küszködve. Valójában nem kellett volna így megalkudniuk, de apja mérhetetlenül fukar volt. Maga nézett utána a legapróbb háztartási tételeknek. Édesanyja fillérre elszámolt neki, még a tisztítószerekről is. Étel, ital, kényelem, fűtés csökkenthető volt a valószínűtlenség határáig, csak a házigazda személye körüli rituáléban nem lazulhatott semmi. Ruháinak, vadász-, halászfelszerelésének makulátlannak kellett lennie mindig, s az ő reggelijéből nem hiányozhatott a sonka, a tojás, a hal, a vaj és a dzsem. Lidércnyomás alól szabadult fel a ház, mikor hét végén elutazott vadászni süket, öreg nagybátyjának Alton közelében fekvő birtokára, aki senkivel sem érintkezett rajta kívül, s különcségében némiképp hasonlított hozzá. A hét eleje sötét, föld alatti csatorna volt, melynek bűzös vize alá nyomott fejjel úsztak a hét vége kijárata felé. Édesanyja gyászos kísértetből derűs, szárnyaló valósággá született ilyenkor. Bőre csillámló színt kapott. Haja levegősen repkedett. Mintha fátyolszerű, fekete plazma vonult volna el mindenről, a színek élőbbek, világosabbak lettek. Óvatos, hosszú napujj tapogatózott be az ablakon, eleven illat madárdal kísérettel, és fényt árasztott szét a zord, hűvös szobában. Kinyílt a szigorúan lezárt szájú, barna zongora is: elefántcsont fogsorával szélesen felnevetett. Anyja könnyű, ideges keze megkísérelte visszacsalogatni múltjának játékosan bús etűdjeit, szonátáit, dalait, de minduntalan félreütött, mert ujjai megmerevedtek a háztartási munkától. John bolondult érte, ha játszott, mert gyakorlatlansága ellenére gyöngéd, mérhetetlen finomságú árnyalással közvetítette a zenét, mintha elmondhatatlan sejtelmekről beszélt, könnyek mögött feszülő sírással sírt volna. Gyermekes, lágy énekhangjának panaszos, legendaszerű zengése volt. John csordultig telt tőle boldog szomorúsággal. Anyja festett is. A művészet rejtett vadvizei örvénylettek benne, anélkül, hogy szabadon felfakadhattak volna. Csak apró kisülések — a zongorán titokban végiggyöngyöző hangok, egy-egy lázképként felvázolt, apró festmény, daltöredékek és néhány jegyzet - jelezték mélyben tomboló létüket. Hogyan esett foglyul? Éppen ennek az embernek? — tűnődött, mikor még nem hatolt el lényük, sorsuk gyökeréig. Mikor még nem rázta meg a bizonyosság, hogy éppen egymásra volt szükségük ahhoz, hogy szörnyű végletességükben tétova gyöngeségük és erőszakosságuk teljes kudarca nyilvánvalóvá legyen. És ahhoz is, hogy ő megszülessék. A két test és a két psziché együtt nyithatott csak neki kaput a világra. Anyja nyitott függése mindentől és apja rideg függetlensége, önző vasakarata benne óriási feszültségű, sajátos vegyülékké olvadt. Ő is odatartozott minden szépséghez, szenvedélyes érzéshez, mint anyja, de nem függött ideáljai tárgyától, magába olvasztotta, birtokolta, alakította őket. Apja akarata nyers erő, puszta agresszió volt. Az ő akarata szellemi hatalommá finomodott. Mert hatalom volt a kezében gyermekkora óta. Hatalom emberen,

állaton, növényen, később tárgyakon is. Senki és semmi nem félt tőle. Nem félelemmel igázta le környezetét. Élőlények és tárgyak önként szolgálták: szerették, és ő viszontszerette őket. Édesanyja szobájában, amelynek bútorait leánykori otthonából hozta magával, a vonalak lágyak, lekerekítettek voltak. Idomaik, fényük csupa néma moll hangban zengett meg abban, aki rájuk nézett. A fakult, barackszínű huzatokban, sárgás csipketerítőkben volt valami hervadó báj: gyöngéd, bocsánatkérő féljelenlét. Kis, gyöngyházfényű vázában az íróasztalán mindig az évszaknak megfelelő virág hajolt szét különös, bús vagy vágyakozó ábrában; nem több, mint két-három szál. Anyja hangulatának megfelelő szertartás volt ez a virágjelbeszéd. Hosszan, gondosan kereste össze a színeket, hajlatokat hozzá, és sokáig rendezgette, míg a jelent pontosan kifejező hieroglifa lett belőle. John lassan érteni kezdte ezt a titkos nyelvet a felszárnyaló fürtös, tavaszi gyümölcsfaágaktól kezdve az őszi levelek halottas, kétségbeesett lángolásáig. Később, mikor megismerkedett a kelet-ázsiai virágszertartások értelmével, rájött, hogy anyja valahonnan e tájakról hozta magával tudományát. Mint ahogyan arca és alakja is cizellált, finom kelet-ázsiai elefántcsont-faragvány volt. Pedig tompa szőke haját, kék eres, fehér bőrét, árnyékos, szürke szemét Anglia adta neki. Duzzadt, legörbülő ívű szája, ernyedt kis álla, esett válla, rejtőző, homorú melle, zajtalan mozdulatai és felhúzott lábú, kedvenc póza a heverőn azonban a bizarr, virágéletű gésákra emlékeztetett. Anyjának édesapja orvos volt Altonban. Az édesanyja még gyermekkorában meghalt. Valami vadászbaleset alkalmával ismerkedett meg későbbi férjével, aki fegyvertisztítás közben véletlenül keresztüllőtte a karját. A vadász sebét a kéznél lévő vidéki orvossal kezeltette, akinek volt egy bájos lánya. Jegyességük nem tartott sokáig. Találkozásuk után néhány héttel megesküdtek. Azóta John édesanyja nem volt Altonban, pedig arca kipirosodott, ha beszélt róla, és hangja izgatottan elfulladt. Hétvégeken a zongora mellett, ölébe ejtett kézzel, zenétől felajzottan, gyakran mesélt Altonban élő nagyapjáról, az öreg, vörös téglaházról, ahol mindig jodoformszag terjeng, az ablakok egy része törött, huzat fütyül be az ajtók alatt, az alagsorban rengeteg egér motoz, mégis olyan vidám a légkör, mintha mindig ünnepségre készülnének. - Az a nagyapa az én nagyapám? - kérdezte John komolyan nyolcéves korában. -

A tiéd, drágám.

Nem akar engem látni?

Miért ne akarna?

Mert sohasem jön hozzánk.

Öreg már. Beteges.

Hát menjünk el hozzá mi! - Dacosan nézett anyja riadt, fájdalmasan csodálkozó arcába, mert e heves

kitörésével valami hallgatólagosan érinthetetlen dologgal szegült szembe: apja akaratának, egyéniségének törvénye ellen lázadt. -

Igen – mondta -, el akarok menni a nagyapához Altonba! A nagyapák ezért vannak - tette hozzá

erőlködve, hogy kifejezze szenvedélyesen sóvárgó érzéseit. - Nem lehet. Tudod.

Anyja egészen kicsire húzta össze magát, hogy eltűnjék e konfliktus útjából, amelyet nem volt képes meggyőzéssel feloldani, mert érvek nem kínálkoztak hozzá, csak ösztönös motívumok: saját feltétlen megadása és férje alázatosan elfogadott diktatúrája. -

Miért? Rossz a nagyapa?

Nem. Nem... Jó. A legjobb a világon! - csordult ki az asszonyból a lelke legmélyéről, és

honvágya nyomán emlékek torlódtak elő a helyzettel való összefüggés nélkül, inkább ellentmondásként, saját helyzetét gyöngítve fiával szemben. - Látnád csak a házat karácsonykor, amikor fehér karácsony van! Az ablakok puha, vastag porcukor alól néznek ki, és a piros téglák fehér szegélyt kapnak. Csöndes minden. Zajtalan. A házban új szagok párolognak. Fenyőszag. Vanília, citromhéj, pecsenyeszag. Az ajtók mögött halk sustorgás hallatszik. Selyempapírok zörögnek. Finom, vékony üveg koccan, de ha kinyitod az ajtót, sehol semmi és senki. Láthatatlan angyalok rendezgettek benn... - igen. -

El fogunk menni nagyapához Altonba. Karácsonykor - mondta halkan, fojtottan John, és tudta,

hogy ennek így kell lennie, mert ő feltétlenül akarja, úgy akarja, ahogyan a tűz elégeti a fát, amelyet rádobnak. Anyja elnémult, megremegett attól, amit felidézett. - Apa... összekülönbözött a nagyapával. Mindjárt az esküvőnk után. Nem veszekedtek, nem... De azért... azóta... - Erőtlen és tehetetlen mozdulatot tett. John nem felelt, csak nézett rá. Tudta, mit fog tenni. Mindjárt hétfőn este, mikor merev hátú apja a nappali kandallója előtt gondos, kimért, lassú mozdulatokkal vadászfegyverét tisztította, eléje állt, bár magán érezte édesanyja rémülten könyörgő pillantását. - Apa. Szeretnék Altonba menni. A nagyapámhoz. Karácsonykor. Mikor esik a hó. - Komolyan, szorongás nélkül nézett fel a négyszögletes fejerdő két fagyos, sötét szemablakára. Apja nézett rá egy ideig, bár inkább túlnézett rajta, mint mindig, és önmagát látta közben kívülről, ahogyan súlyosan, fellebbezhetetlenül dönt. De nem hozzá szólt, hanem az anyjához. - Sajnálom, hogy megbolondítottad a gyereket, Diana. Helytelen volt. Ismered az elveimet - mondta nagyon nyugodtan. Johnban felizzott az a góc, amelyet nem tompított sem félelem, sem kétely. - Karácsonykor. A nagypapához. - Hangja állhatatos volt. - Eredj a szobádba! - Apja nem emelte meg a hangját, de anyja már ott állt kétségbeesetten a háta mögött, és remegő kezét a vállára tette. - Gyere, gyere, Johnny! Késő van. Le kell feküdnöd. - Karácsonykor - mondta a fiú szilárdan, és nem mozdult. - Nem fogsz elmenni. Itthon maradsz. És egyetlen szót nem akarok hallani erről többet! - Apjának szavai pörölysúlyúak voltak, de nem értek el a fehéren izzó gócig, amely lebírhatatlan hatalmat sugárzott. - Puha, vastag porcukor alatt van a ház. Gyalog is odamegyek.

Apja felemelkedett. Csaknem kétméteres alakja toronyként a fiú fölé magasodott. John mégsem félt, s ez diadalmas bizonyosságként ujjongott benne. - Nem szívesen teszem, de meg kell hogy verjelek - hangzott a magasból. Óriás, izmos kéz nyúlt feléje. - Ne... nem! - Anyjából tört ki e sikoly, mintha őt ütötték volna meg vércsíkfakasztó szíjjal. Apja ügyet sem vetett rá. Kézen fogta őt, szobájába vonszolta, és magukra zárta az ajtót. Anyja utánuk nyomult, sírt, zihált, rimánkodott közben, de ez olyan volt csak, mint mikor a szél selymes, nedves faleveleket ütöget egy kőfalhoz. Apja egyénisége meghatványozódott a szobájában, mintha csupa szövetségese közé érkezett volna, akik vállukkal szorosan nekidőltek, áttörhetetlen gyűrűt alkotva így. Szögletes, sötét, ellenséges bútorok, karmos bronzdíszek, taszító élek, hegyek, kardok, puskák, agancsgyűjtemény a falon, kaparó dohányszag. Ő volt itt minden. Johnnak le kellett vetnie a nadrágját. Ráhasalt egy ragadós, hideg bőrszékre, amelyen sárga rézszögek villogtak, mint katonai mundéron a gombok. Apja hosszú, hajlós mogyorópálcával verte, amelyet Altonból hozott egy vadászatról. Az ütések kemények, egyenletesek voltak. Csípték, égették, marták meztelen testét, de nem férhettek hozzá az izzó góchoz, amely mérhetetlenül nagyobb hatalmat sugárzott a tájdalomnál és görcsösen megfeszült gyerektesténél az ütések alatt. Száját egyetlen hang sem hagyta el. - Állj fel! - mondta az apja az utolsó ütés után. - Dávid - hallatszott zokogva az ajtónál. - Miért nem szól a gyerek? Az ütéseket hallottam, őt nem... Talán elájult... Johnny, Johnny... drágám! Apja nem felelt. Ő szólt ki helyette: - Nincs semmi bajom, anyu. Nadrágját begombolgatta, és kabátját rendesen lehúzkodta. Az ütések helye egyre jobban fájt. Felnézett apjára, aki várakozva állt. Sápadtabbnak, de éppen olyan nyugodtnak tűnt, mint máskor. - Ez a verés már elég neked ahhoz, hogy elmehessek Alton-ba a nagypapához? - kérdezte csengő hangon. Akkor apja felhorkant, szájából artikulálatlan indulatszó tört fel, amelyet rögtön elfojtott. Arca két oldalán megfeszültek a rágóizmok, ahogy a fogát összeszorította. - Takarodj! Rögtön! - súgta egészen halkan. - Addig még sok nap van - mondta John. - Anyu azt mondta, harmincszor kell aludnunk karácsonyig. Ha akarod, mindennap megverhetsz, ha ez kevés volt. Apja megragadta, és kilódította az ajtón. Az ütések nyoma csúnyán megdagadt, aztán megkékült a borogatások alatt, amelyeket anyja szorgalmasan rakosgatott rá egész éjszaka. Rossz volt folyton hason feküdni az ágyban most, hogy kellett, de másnap este újra apja elé állt a nappaliban, a kandalló előtt. -

Jobb, ha a szobában versz meg, apa, úgy, mint tegnap - mondta édesanyja felé intve. Először

látta akkor apja arcának merevségét eltörni, szétesni egy pillanatra. Őszinte meghökkenés villant fel rajta. Aztán újra visszaszilárdult rá a régi egykedvű kifejezés: -

Jó - biccentett. - Meglátjuk, melyikünk bírja tovább. - Felállt.

Remegő anyja hirtelen közéjük siklott. -

Dávid - zihálta. - Csupa seb és gyulladás a gyerek teste! Nem verheted meg! Én vagyok az oka az

egésznek! -

Most az egyszer igazad van, Diana - mondta súlyosan a férfi. - Te vagy az oka az egésznek.

- Engem üss akkor! - Jajdult fel az asszony. -

Szégyenkezem helyetted, Diana! Nőt nem ütnék meg soha!

De John még kicsi, kicsi még, Dávid! Sokkal gyengébb, mint egy nő! Gyerek!

Csökönyös, mint az ördög.

Mint te, Dávid!

Diana!

John az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. - Előremegyek, apa. Verés után a nadrágja átázott a vértől. Éjszaka rosszul aludt. Sebláza volt. Másnap este apja a klubjában vacsorázott, és nagyon későn jött haza. Harmadnap, vacsora után, megint jelentkezett nála, amikor édesanyja kiment a konyhába. - Apa! - Az felnézett. Arcán rejtett feszültség látszott. - Menjünk a szobádba! A sötét, tompa szem vizsgálódva célba vette. -

Mit érzel, mikor megverlek?

Azt, hogy nagyon fáj.

Akkor minek kívánod, hogy verjelek?

El akarok menni a nagyapához.

A nagy, merev test most előrehajolt. A feje sötétvörösre gyúlt. Indulata feszítő gőzétől a férfi hangja furcsán, préselten tört elő torkából. -

Ha agyonverlek, sem mégy! Mondj le róla!

Karácsonykor, Altonba.

Apja szokatlan, heves mozdulattal állt fel hirtelen, és ellódította. - Gyerünk! John kigombolta a nadrágját. Testéről letekerte édesanyja ügyetlen kötését, amely beleragadt sebeibe, és azok most újra felszakadtak. Meleg vérpatakok futottak le libabőrös, meztelen lábszárán. Ráfeküdt a bőrszékre, amelynek dohány- és állatszaga már ismerősen tolult az orrába. Teste megfeszült. Érezte, ahogy sebei szétnyílnak. Várt. Apja nem mozdult. Hallotta a csendben nehéz lélegzését. Anyja szaladó léptei kopogtak végig a szomszéd szobán. Teste a vad lendülettől tompán nekiütődött az ajtónak. Lenyomta a kilincset. - Az ajtó nem engedett. - Dávid! - hangzott az ajtón át remegő hangon, de olyan feszültséggel, hogy nem lehetett kételkedni az asszony teljes elszántságában. - Ha megütöd a gyereket, ha csak egyetlen egyet ütsz a testére, itt, az ajtó előtt megölöm magam! Krisztusra és a saját életemre esküszöm! Mindketten tudták, hogy igazat mond.

John felállt a székről, és halottsápadt apja felé ágaskodva, lehelethalkan súgta. -

Majd ha lefeküdt. Neki nem is kell tudnia róla.

Ágyában a hideg rázta. Édesanyja megmérte a lázát. Közel negyven fokot mutatott a hőmérő. Az asszony rémült volt, és reszketett. Kétségbeesetten sírt. Pánik fogta el. - Orvost hívok! -

Ne, anyu! - Vékony gyerekhangja visszaparancsolta az anyját ágya mellé. - Apa nagyon bánná!

Nem szabad megtenned! Meggyógyulok anélkül is. -

Nem törődöm vele! Azt akarom, hogy megszégyenítsék! Megbüntessék!

Akkor nem mehetünk Altonba. Csak így. Csak így, anyu.

Nem akarok Altonba menni! Elátkozom a pillanatot is, amikor szóltam neked róla. Ó, Istenem,

Istenem! - Az anyja szívszaggatóan zokogott. Az ő szemét is könnyek marták, éles rettentő fájdalommal lüktetett benne a szánalom édesanyja iránt, de részvéte sem férhetett hozzá a góchoz, amely könnyei fölött kényszerítő erővel hatalmat sugárzott. -

Én akarok, anyu, és te is akarsz. Oda kell mennünk. Odamegyünk. Karácsonykor.

Nem ismered apádat. Sohasem fogja megengedni.

Már megengedte, anyu. Még nem tudja, de már megengedte.

Éjszaka felkelt, és hosszú hálóingében apja szobájába surrant. Mikor kinyitotta az ajtót, fény vetült rá. Apja ágyában feküdt. Ernyedt kezében félrebillent könyvet tartott: elaludt olvasás közben. Nyitott hálóingéből kilátszott vastag, meztelen nyaka, amely a gallér védte helyen vakító, fehér, fölötte nyershús színű volt, mintha testére késsel lemetszett, idegen fejet illesztettek volna. Megérintette a karját. - Itt vagyok, apa! - súgta a hirtelen felriadástól zavaros arcba, amelyen vad félelem uralkodott el fokozatosan. - Már megint? - dadogta rekedten. Fehér szájszéle rángatózott. - Eredj innen! Eredj a pokol fenekére vagy Altonba! Ahová akarsz, csak engem hagyj békében! - A lámpakapcsolóhoz nyúlt, és hirtelen lecsavarta; sötétséget rántott közéjük, sötétségbe menekült, elrejtőzött. Ő megfordult, és szó nélkül kibotorkált a szobából. Karácsonykor édesanyjával elutaztak Altonba. Csupa elébe omló, tágas, fényes dolog közé jutott az otthon szüntelen ellenmozgása után. Az öreg, apró nagyapa, a szájára boruló, fehér bajuszával az anyja félénk, gyöngéd szemével nézett rá. Mrs. James, a vastag, pofaszakállas házvezetőnő harsány ünneplésben részesítette állatseregletével együtt, amely egy selymes, fekete, bús szemű spániel kutyából, két vörös foltos macskakölyökből, egy kanári párból és egy természetellenesen felduzzadt sündisznóból állott. Úgy zengett, zúgott az öröm és az egymáshoz hajló készség ebben a vadul rendetlen házban, hogy tombolni, kiáltozni kellett tőle, lépcsőn le, lépcsőn fel, kergetőzve a púpos hátú, oldalazva ugráló cicákkal, Puckkal, a célján minduntalan túlfutó spániellel, miközben a kanárik nagy szárnyverdeséssel, szabadon röpködtek a szobában. A hótól behízott ablakok előtt súlyos, nagy hópelyhek szállingóztak, mert esett a hó is, ahogyan kívánta: minden a helyén volt. - Nézd, Johnny! - mondta az anyja nedves szemmel, nevetés és sírás határán, az elveszett Paradicsommal való találkozásban. - Nem a hó hull... Mi utazunk felfelé. Folyton felfelé!

Johnny megtorpant, és rátérdelt egy székre az ablak előtt. - Igen! - ámult el mesére szomjasan. - Egyenesen fel, fel! Folyton fel! Hová megyünk, anyu? - A Minden Szép Városába, a Mindig Minden Tökéletes Palotába. - Az egész ház, az egész ház velünk utazik, ugye? -

Igen, az egész ház.

Puck is, a két Kitty is, a kanárik is, Simon, a sün is?

Persze.

- Fel, fel, fel! - mondta mérhetetlen jó érzéssel, kábultan, s úgy érezte, a tenyere alá simuló cica halk dorombolása az ő lelkéből hangzik most. Semmi nem tűnt kevesebbnek, mint amennyit várt. Úgy volt minden, ahogyan lennie kellett. Az volt. Pontosan az. Szüntelenül emberek jöttek a nagyapához, hideg, furcsa, de nem rossz szagokat árasztva. Cipőjük nedves foltokat hagyott a padlón. Kabátjukon, kalapjukon, amelyet az előszoba fogasára akasztottak, apró, szilárd gyöngyszemekké olvadt a hó. Ezek voltak a „betegek”. Johnban valamiképpen külön kaszttá válva kezdtek élni: nem tudta őket más viszonylatban elképzelni. Az volt a lényegük, a foglalkozásuk, hogy betegek. Egyszerre előkerültek valahonnan a homályból, gondterhes, barátságos megilletődéssel, betegségük járószalagján. Álltak, topogtak, fészkelődtek a széken, sóhajtoztak, torkukat köszörülték, és nyugtalanul lestek a vastag, párnázott ajtót, amely mögött a kis, fehér bajuszos varázsló várta őket, hogy eldöntse sorsukat. Mindegyikük tőle függött. Életüket a hatalmába adták. Alázattal tűrték, ha gyógyító kínokat okozott nekik, mert egyedül ő tudta szorongásukat megenyhíteni, vagy bajukat megnevezni s legyőzni ezáltal. John gyámkodó, fölényes szánalommal szerette és sajnálta ezeket a betegeket, de tudta, ő sohasem lesz ilyenformán kirekesztetten, vakon beteg akkor sem, ha teste kisebesedik, ha elvérzik, láz égeti, vagy görcsök kígyója csavarodik össze a gyomrában, mert ő nem veti alá magát a betegségnek. Fölötte marad. Ő nem betegnek, hanem varázslónak született, s helye a fehér ajtón túl, csillogó csipeszek, áttetsző üveglapok, habos vattakötegek, színes üvegcsék, fémtálak között, a hűvös, szelíd gyógyszentélyben van. Nagyapjának megmondta, hogy orvos lesz. A rendelőben beszélgettek egy reggel, mikor még nem indult meg a szenvedők menete. - Meggondolod te azt addig, Johnny! - fordult feléje nagyapjának öreg kisfiúarca, s rezignált, kétkedő mosolya nagyon sok bonyolult dolgot fejezett ki. - Én nem lehetek más. Te sem lehettél más. Nem tudod? - kérdezte hevesen és ellenszegülve. - Az mindjárt úgy van, magától. - Apád azt akarja, hogy katona légy. - Nem. Ő csak próbálja, nagyapa, mert azt hiszi... Nem tudja jól. - Mit? -

Hogy az nem attól függ!

Nem tőle?

Nem.

Istennek furcsa trükkjei vannak, hallod?!

Nem értem.

- Nem baj. Majd megérted. Apád is eléggé csodálkozik a saját fián. Aztán elkövetkezett a karácsonyeste, hatalmas zenekari műként: apró hangok, színek, szagok motívumaiból eksztatikus szintézis szövődött. A külvilág kiszorult egészen, és a ház a néma hóesésben szüntelenül felfelé utazott a csillagkapus Mindig Minden Tökéletes Palotája felé. Fény volt belül. Minden lámpa égett. A bútorok levetették porruhájukat. A terítők megfehéredtek. A tárgyakon tiszta csillogás gyúlt ki. A hangokban boldog titok, a szagokban ígéret lappangott. Nagyapa óriás keménygallérkürtőjéből ágaskodott ki sötét ruhájában, vidám és izgatott mennyországi famulusként. Ajtókat zárt. Szekrényeket nyitogatott. Csomagokkal osont el. Moraj, zörgés, csengés, zizegés, szívdobogtató párák kísérték. És Mrs. James. Fekete zsinóros, kék lüszterruhája elé hófehér kötényt kötött. Félelmetes arányúvá duzzadt így, ünnepi jelentőségében, kezében karmesteri pálcaként villogó pecsenyesütő villával. Haját, amely máskor acélszürke sisak gyanánt simult hátra a fején, váratlan lokniörvényekké dúlta szét, s ez láthatólag őt magát is kihozta a sodrából. Arcát minduntalan piros vérhullám öntötte el, s utána hevesen kiizzadt. Nedves homlokára hosszú, elcsüggedt hajpászmák ragadtak, s arcpelyhein vaníliás cukor rezgett. Édesanyja a földig érő, fekete bársonyruhájában a mesékből lépett ki. Nyakán az antik csipkegallért kerek aranytű tartotta össze. Magas és vékony volt, hamvas hajú, sápadt arcú. Hangjában finom kristályüvegek csendültek meg. Azután bementek egy szobába, amely addig nem volt ott, csak szegényes mása élt a hétköznapokban. Új szoba volt ez. Egészen új. Páratlan a maga nemében. Két ablaka között állt a sugárzó karácsonyfa. Rengeteg dolog rezgett, forgott, csillogott ezen az élő fán, élő gyertyalángok között. Nem lehetett fölérni ésszel egyszerre, szinte belekábult, pedig alatta... ó, istenem, alatta minden ott sorakozott megint a nagy varázslat forró örvénylése után mozdulatlanná meredve: kis, tömör mozdony, hozzákapcsolt vagonokkal, hegyek között, viaduktokon átfutó bonyolult sínpályán, váltókkal, lámpákkal, sorompóval és állomással, ahol még újságot és gyümölcsöt is árultak apró tolókocsin hüvelyknyi fafigurák. Amint nagyapa felhúzta, futott, dohogott a mozdony, elmerült és előbukkant az alagútból, futott folyó fölött, fák között. Igen. Pontosan ez volt Az. De saját élvezetén túl örülni lehetett a többiek ajándékainak is, az ő jó érzéseiktől csordultig telve. Édesanyja fekete szilsálat kapott, a két végén fehér hermelinfarkocskákkal és hozzá való muffot. Nagyapa új sárcipőt rángatott a lábára rákvörös arccal, s aranybarna szivarokat dédelgetett egy egész nagy dobozzal. Mrs. James lakkfényű, impozáns, fekete retikült járt körül áhítattal. Nem nyúlt hozzá, nehogy foltot kapjon a kezétől. A két cica, ahogy megkapta, rögtön széthúzkodta és falni kezdte a kis nyersmáj tortácskákat a csipkés papírlapon. Puck egyik helyről a másikra hordozta szalaggal átkötött csontját. Simon, a sün a gutaütés határán bágyadozott egy mákostésztahalom romjai fölött. A kanárik minduntalan lecsaptak maggal töltött üvegtálkájukra.

Édesanyja szótlan, elfogult, boldog és kissé szórakozott volt. Mosolya könnyű borulat nedves felhőrétegén sütött át. -

Istenem... - mondta. - Elmúlnak ezek a napok. Szeretném megállítani az időt. És mégis... Furcsa

teremtmény az ember. Azóta... sajnálom őt. Miért nem lehet itt velünk? Kirekesztve, egyedül éli át a karácsonyt. A klubjában vacsorázik, azután hazamegy az üres házba. -

Azt hiszed, Diana, hogy mikor ti otthon vagytok, nincsen egyedül? - kérdezte csöndesen a

nagyapa. - Igen. Tudom. De miért van ez így? - Mert nem lehet másképp. Mondtam neked. Lakatlan szigetre költöztél. - Mondtad. És azonban... - Reméltél. - Igen. Egymás iránti tehetetlen szánalmuk már túlságosan felfokozódott ahhoz, hogy szembenézzenek. Nagyapa elfordult, és halkan dünnyögte. - Bizonyos mértékig teljesült is a reményed, Diana. Itt van Johnny. - Igaz. Az elmerülten figyelő John megkérdezte tőlük, nem lehetne-e valóban megállítani az időt. Megállítani az összes órát a házban? A betegek segítségével esetleg az egész városban is? Mindenkinek kellemesebb volna, ha a karácsony tovább tartana, mint az év többi része. A felnőttek hangos nevetésben törtek ki. Nagyapa felvilágosította, hogy az időt nem az órák csinálják, az idő elrohan az álló órák mellett. - Akkor hamarosan visszajövünk. Most már gyakran itt leszünk - jelentette ki komolyan John. - Az egyik cicát pedig addig is hazaviszem! Édesanyja hiába tiltakozott ijedten: apja nem tűr állatot a házban. - Mrs. James nekem adta! - erősködött a fiú. - A cica is az enyém akar lenni. Akárhonnan elő tudom hívni, és velem alszik. Mit szólna, ha elmennék nélküle, mikor már megígértem neki, hogy velem jön?! - Sírni és búsulni fog a testvére után! - Nem fog. Ha velem van, elfelejti. Csendes kis állat. Meglátod. Ki sem mozdul a szobámból. Apának nem is kell észrevennie. - Az nem lehet, hogy ő ne tudjon róla. Azt én nem tehetem. A vita eldöntetlenül végződött. Látszólag. Édesanya megnyerte szövetségeséül nagyapát és Mrs. Jamest. Az utolsó pillanatban eltüntették a cicát, pedig John már ügyes kis dobozt szerkesztett neki az utazáshoz. -

Nincs cica - mondták sajnálkozva, mikor lázasan keresni kezdte. - Elbujdosott a háztól. Nem

akar veled menni. -

Az nem lehet! - tört ki elkeseredetten. - Arról én tudnék! Ellopták, vagy becsukták valahová!

Egész lénye megfeszült. Akarata fókuszba gyűlt a kis állat utáni sóvárgásban, és e felizzó góc hatalma áthatolt az ellenszegülő dolgokon, süket falon, tiltó tömörüléseken, elmosódó távlaton.

Lehunyt szemmel, halkan, de óriási feszültséggel hívta a macskát. Hirtelen megérezte valahol, homályos akadályok között. Rést keresett neki. Magához parancsolta. Húzta. Vonta. Taszította. Terelte. S az jött, engedelmes imádattal, a pince mélyéből, a bezárt ajtón keresztül, valami lehetetlen egérlyukon át, fáradtan, erőlködéstől remegő, véres praclikkal, cérnavékony hangon panaszkodva; jött egyenesen feléje, fölszaladt a testén, mint valami létrán, és lihegve megült a nyakában. -

Nahát! - Mondta Mrs. James, és keresztet vetett. Édesanyja reszkető kézzel a melléhez kapott.

Nagyapa komolyan, sápadtan hozzálépett. -

Vidd a cicát, Johnny! A tiéd. Köszönöm, hogy visszahoztad nekem anyádat. Most már tudom,

hogy eljöttök megint. Diana, ne félj. Én nyugodt vagyok. Rábízlak a fiadra. Apja még aznap, mikor hazaérkeztek, tudomást szerzett a cicáról, mert elcsúszott az ajtaja előtt, és... szóval azt a dolgot, amelyen elcsúszott, meg kellett indokolni. Johnt őszinte bűnbánat gyötörte. -

Én vagyok a hibás, apa. Még nem mondtam meg Archibaldnak, hogy arra nem szabad menni.

Többé nem teszi. ígérem. -

Itt most nem arról van szó, John, hogy mit tesz, és mit nem tesz. Macskát nem tűrök a házban.

Kártékony és egészségtelen. A hét végén leviszem vidékre egy olyan helyre, ahol jobb dolga lesz, mint nálad. - De... - Ne vitatkozz! Újra kinyitotta a száját, aztán becsukta, mert édesanyja elkínzott arcára nézett, és megsajnálta. Jól van, nem vitatkozik. Attól megint csak az anyja szenved. Majd másképp oldja meg a dolgot. Mert hogy az állat ott marad nála, abban nem kételkedett. A cica másnap eltűnt. - Archibald megszökött - mondta apjának este, anélkül hogy kérdezte volna. Anya nyugtalanul figyelt, és ügyetlenül bizonykodott mellette. Kétségbeesett buzgalmából John rögtön tudta, hogy nem sikerült becsapnia. Pedig őt kívül akarta tartani az ügyön. Azzal nem törődött, hogy apja gyanakszik. Fő, hogy ne találjon semmi bizonyítékot. Este, lefekvéskor édesanyja mindenféle ürüggyel a szobában időzött. Rakosgatott, lopva belesett mindenüvé, és nagyon tanácstalan volt. John részvétet érzett iránta, de nem szólt egy szót sem. Édesanyjából végül kitört határtalan izgalma. - Johnny, az Istenért, ne tedd ezt, kisfiam! Ha tudnád, mennyire félek! Mindig készül valami rossz körülöttünk. Álmomban is érzem. Én nagyon szenvedek attól, ha ti ketten szemben álltok egymással. Nem tudnád megtenni, az én kedvemért, hogy alkalmazkodj hozzá?

Nem akart hazudni. Az anyjának nem. Pedig a szavai mélyen érintették, válságba sodorták. Szenvedett ő is, mintha tűre szúrt bogár lett volna. De képtelen volt leküzdeni keserű lázadását és heves kívánságát. -

Annyira szeretem, anyu, annyira szerétem Archibaldot! Miért nem engedi, hogy az enyém

legyen?!- Szenvedélyes könnyeit nem tudta visszatartani, s anyja is vele sírt tehetetlenül. -

Nem rosszaságból teszi, Johnny! Azt hiszi, kártékony, egészségtelen - ismételte erőtlenül az

asszony. -

De igen, rosszaságból teszi! Nem akarja, hogy én örüljek!

Ezt nem szabad mondanod. Ez nem így van.

Apa igazságtalan, és nem szeret senkit!

Az egész világon egyedül bennünket szeret, Johnny, én tudom. Csak nem mutatja. Valami, ami

erősebb nála, megtiltja neki belül... pedig ő is boldogtalan tőle. Ez ugyanaz, ami téged arra kényszerít, hogy ellene tégy mindenben. Hasonlítasz hozzá, Johnny, értsd meg őt! Magadon keresztül. Rettenetesen tudtok akarni mindketten. -

Én szeretném, anyu... Szeretném, ha nem kellene vele rosszban leni. Ha olyan lenne, mint az

iskolában a többi fiú papája. De ő egészen más. Egyik gyereknek kutyája van, a másiknak madara vagy kistestvére. Kell az. Te tudod. Neked itt vagyok én. Archibald nekem született. Képzeld el, ha azt mondaná apa, hogy elvisz tőled a hét végén egy jó helyre, mert én kárt teszek itthon! - Johnny, hogy mondhatsz ilyet! Te ember vagy, a cica meg csak egy buta kis állat. - Nem buta. Mindent megért, és engedelmes. Hol van? - A padláson. Egy kézitáskában. -

Megfullad.

Oldalt kifúrtam egy kicsit.

Apád kofferjét?

Nem is látszik. Csak a levegő miatt.

- Önző vagy, Johnny. Ha igazán szeretnéd a macskát, akkor nem kínoznád. Azt néznéd, neki mi esik jól. De csak azzal törődsz, hogy a te kívánságod teljesüljön. - Éjszaka itt, a szobámban szaladgálhat, amennyit akar. Nappal alszik. Ez még jobban is tetszik neki. Lát a sötétben, és nem fél. - És ha apád benyit egyszer éjszaka? -

Nem talál semmit. Archibald tudja, hogy apa egy tüzes szemű, óriási oroszlán, aki bekapja őt.

Ezt megbeszéltük. Nem hangosan, tudod, hanem úgy, ahogyan kell. A cicák sokkal okosabbak, mint az emberek. Már akkor hallják, mit akar tenni valaki, amikor még el sem indult. -

Johnny, meglátod, baj lesz ebből. Érzem. Bánni fogod, hogy nem hallgattál rám.

John nem hitte, örült, hogy az édesanyja megadta magát, és önkéntelenül, anélkül, hogy szavakba foglalta volna, a szövetségese lett. Némán csúsztatta oda a titkos ételadagokat este a szobájába surranó kiscica részére, nehogy a fiú megrövidítse magát kis kedvence miatt. De John napjai így is

felbillentek, mert éjszaka nem sokat aludt. Csendben, de határtalan gyönyörűséggel játszott, hancúrozott a cicával, amely mérhetetlen értékké, valóságos fétissé nőtt a boldog, mégis baljós hetek alatt. Szépséges, alázatos, hízelgő kis rabszolgaként, mialatt fenntartás nélkül neki adta magát, gyámoltalanságával, selymes szőrével, nedves, hideg orrocskájával, két izzó boszorkányszemével birtokba vette őt. Ez a titok, ez az élő tulajdon óriási öröm volt a fiú lelkében egész nap. A kézitáskát a padláson egy régi paplannal gondosan kibélelte, hogy Archibald meg ne fázzék, és telerakta jó falatokkal. A táska tetejét az ügyes állatka könnyedén fellökte, hogy éji randevújára siessen. Gazdája néma hívását pontosan megérezte. Sohasem jött rosszkor. Veszélyben ott lapult borzolt szőrrel a táskában, míg John gondolatparancsa szabadot nem jelzett. Aztán egy este hiába hívta, nem jelentkezett, hideg csend volt a falakon túl a máskor oly lüktető, forró életgóc helyén. Mi történt? Az ijedtség egészen elzsibbasztotta a fiút. Rögtön fel akart rohanni a padlásra, de éberen alvó apja ajtaja előtt kellett volna elmennie, s tudta, a padló meg a lépcső annyira recseg, hogy biztosan felébredne tőle. Gondolatai szomjasan markolászó csápokként kutatták a teret. - Hol vagy, Archibald? - A kis állat hozzábújó, doromboló, meleg testének emléke marta belül. A vágy, hogy magához szorítsa, megvédje, simogassa, olyan volt, mint az éhség. - Archibald! Valami halvány és nagyon félelmetes kapcsolat keletkezett, irtózatosan messze, messzebb, mint az esti égbolt belátható távlatai. - Archibald... Hol vagy?! Próbálta megragadni ezt a gyönge, elsikló dolgot, görcsösen, megfeszülő akaratával erőt önteni belé, körüldrótozni, összefogni, húzni, vonni közelebb, magához, haza, szobájának védettségébe. Lassan, fájdalmas, borzalmas vonszolódással húzta magához a rettenetes súlyt. Ez már nem Archibald könnyű kis teste volt, hanem a halál terhe. Lélegzethalkan résnyire kinyitotta az ajtót, ahogyan mindig szokta. A lámpát eloltotta, nehogy fény vetüljön ki. Ziháló, hörgő légzés vonult a szobába. Itt volt hát. Az ajtót bezárta, és villanyt gyújtott. Aztán elszörnyedve felkiáltott, és térdre esett. Kezét szorosan a testéhez szorította. Kinyújtani sem merte a szétroncsolt, remegő, véres macskacsonk felé. Óriási patkány haraphatta össze, valósággal ízekre szaggatta a kis állatot - és élt. Ott imbolygott kivérzetten, fújtató oldalakkal, tátott szájjal. Tetem volt már, de ő nem engedte meghalni. Nem! Nem! - ordított fel belül hangtalanul, eszelős tiltakozással. - El még! Meg fog gyógyulni! Meg fog gyógyulni! Ott térdelt a cica mellett egész éjszaka, reggelig. Hálóinge verejtékező testéhez tapadt. Könnyei felmarták az arcát. De tovább küzdött, a feszültség pillanatnyi elernyedése nélkül: azt, amit szeretett, nem adta oda a halálnak. Anyja így találta reggel: a lihegő, hörgő kis állat mellett térdelve. Hiába szólt hozzá. Hiába kérdezte, kérlelte. Megszállott, süket és vak volt. Mikor részvéttel a döglődő macska felé nyúlt, hogy felemelje, egyszerre jajdultak fel ő és az állat. Olyan rettentő volt az az egyidejűség, hogy anyja villámszerű intuícióval megérezte, mi történt. Hozzáhajolt, és megrázta.

Engedd meghalni! Az Isten szerelmére! Könyörülj rajta! - Akkor hirtelen megszakadt az

akaratáram, és a macska dermedt, néma hullává csuklott össze. Ő is elgyengült egészen, reszketett. Hangos, csukló zokogásban tört ki. Anyja magához szorította. -

Ne sírj, kisfiam, ne sírj! Elkérjük a másik cicát nagyapától.

John nem tudott szólni, csak vadul tiltakozva rázta fejét. Kitépte magát az anyja karjából. Felvette a mocskos, véres macskatetemet, és befeküdt vele az ágyba. Befelé fordult, nem akart tudni a világról. -

Johnny! — hallotta anyja megrendült hangját közel a füléhez, ahogy föléje hajolt. — Ne szeress

ennyire! Soha senkit ne szeress ennyire! Még engem se! Ez rosszabb minden betegségnél és bánatnál... Rosszabb a halálnál is. Beteg lett, és ragaszkodott a betegségéhez, hogy kirekessze magából az élet minden dolgát. Láza volt, mert akarta, hogy láza legyen. Nem evett. Étvágyát megölte a rothadó, véres macskahulla szaga, amely akkor is az orrában maradt, amikor a kis halottat már eltemették. Az egész élmény szétbonthatatlan, sűrű szövevényeként erjedt benne, és valahogy kifejezhetetlenül több volt önmagánál. Archibald tragédiája csak kicsi résnek tűnt, s rajta át borzasztó arányú, bonyolult, réteges tragédiák árnyjátékára látott. Emlékek, képek nélküli megrázkódtatások voltak Archibald hullája mögött, s ezek mind az ő lényével függtek össze, belőle nőttek ki, és benne rejtőztek. Sóvárgás, erőszak, ragaszkodás, győzelem és a halál kudarca. Mindig a halál kudarca. Sötét konzekvenciák irtózása hullámzott át rajta: nem. Nem kell több állat. Soha többé nem kell... Nem lehet megtartani. Nem lehet megvédeni. A veszély felmérhetetlen és kiszámíthatatlan. Védekezni fog. Elzárkózik. Van más, akit szeressen. Aki egészen az övé: anya. De hirtelen lesújtotta a bizonyosság, hogy az sincsen veszélyen kívül, ha állandóságnak mutatkozik is legkorábbi eszmélése óta. Az, hogy Archibald meghalt, felidézte, és baljós tartalommal töltötte meg az élettelen közhelyet, hogy minden élőlény meghal, még az anyja is. Előbb vagy utóbb. Ez a gondolat elviselhetetlen volt. Aztán megrohanták a különféle szerencsétlenségek hírei, amelyeket az újságárusok kiabáltak az utcán, vagy amelyeket kibetűzött az újságok címlapján, anélkül, hogy jelentettek volna neki valamit akkor. Autógázolás. Villamosbaleset. Vonatkatasztrófa. Gyilkosság. Csupa-csupa legyőzhetetlen veszély, az orvtámadó halál nyitott kapui. Szúró aggodalom és türelmetlen harag fogta el. - Anyu! - szólt napok után először a szüntelenül körülötte lappangó asszonyhoz. - Ki csinálta a világot? Az édesanyja rögtön mellette termett, félénk imádattal hozzáhajolt, hangját letompította, nehogy a fiú idegeit horzsolja vele. - A Jóisten, drágám. - Nem lehet jó. Vagy nem tudta, hogyan kell. - Felült és anyja tanácstalan, rémült arcába meredt. Erőlködött, hogy kifejezzen valamit abból, amit érzett. - Így nem ér semmit az egész! - Olyan hevesen kiáltotta ezt, mintha veszekedett volna valakivel.

- Honnan... Honnan veszel ilyet? - Hebegte az anyja. Aztán megijedt, hogy felizgatja, ha ellenkezik, és még betegebbé teszi. - Nagyapa majd megmagyarázza neked, hogy van ez a világgal... Ő nagyon okos... Ha felgyógyultál, elutazunk hozzá két hétre. Apa megengedte. - Nagyapa? - Szorongásos feszültsége, lázadó dühe elpárolgott hirtelen, mintha szelepet nyitottak volna neki. Nagyapa varázsló. A betegség, a szerencsétlenség és a halál ellen küzd, állandóan készenlétben van. Sokszor legyőzetik, de néha ő győz. Ezért lesz orvos ő is. Nagyapa majd megmagyarázza. Lehet... Könnyű szédülettel érezte, amint az altoni ház felfelé utazik a hóesésben, nesztelenül siklik felfelé. E rejtélyes, ujjongó mozgásba belemerülve egyszerre megsejtette, hogy a megoldás kapujáig jutott: az orvos varázsló, és a felfelé szárnyaló képzeletutazás... talán belőlük lehet majd kifejteni azt a titkot, amely kivégzi az élőlények hóhérait, a félelmet, a fájdalmat és a halált. Láza eltűnt, mert kioltotta magában, és a követelő éhség áttörte az ideges csömör gátját. Egy nap alatt meggyógyult. Izgatottan, mohón eleven lett, sürgette az utazást. Egy hét múlva elindultak végre, de nem ugyanazt a házat találták ott. Amint belépett, rögtön megérezte: valami megingott, szétmállóban van, fokozatosan eltűnik, mint a fény alkonyatkor a szobából. Nagyapa beteg volt. Nem hangosan, szenvedőn és elevenen, hanem halványuló, kialvó gyertyalángként, s ugyanígy hűlt, halványodott minden élőlény és tárgy körülötte. Mindaz, ami addig összetartozott, szilárd közösségként egymáshoz tapadt, most gazdátlan töredékké omlott széjjel, s e töredékeken riadt, céltalan társtalanság időzött. Mrs. Jamest boszorkánykörként zárta körül a bánat. Idegen, zord lény volt, könnyek, sóhajok halálidéző örvényében. Az állatok csapzottan, kedvetlenül ődöngtek, elkúsztak, elröppentek az emberek útjából. Por, sötétség, huzat riasztott a régi melegség és ragyogás helyett. John olyan rémültnek és kifosztottnak érezte magát, hogy didergett tőle. Eső esett. Ólmos, szürke vízrács feszült az ablak előtt, s a szomorú házat bebörtönözte. Fény csak egyetlen parányi helyen csillogott még, mint az utolsó, ottfelejtett naptallér: nagyapa szemében. Ahogy belenézett, megnyugodott. Nem lehet nagy baj. Nagyapa nem fél. Cseppet sem fél. Csak bágyadt és szomorú. De azt sem igazán és erősen, mert a szeme mögött rejtett derű lappang. Majdnem mosolyog. Azért beszél olyan halkan, mert tiszteli a csendet. Azért... - Hallom, hogy Archibald meghalt - súgta nagyapa alig hallhatóan, és most valóban elmosolyodott, ravaszul hunyorított is hozzá. - Mit mondjak neki, ha találkozom vele? Ez a kérdés és ez a mosoly roppantul megzavarta. Mit kezdjen vele? Tanácstalanul bámult a párnák közé süppedt fejre. Vigyázott, nehogy a szürke, öklömnyi, fehér borostás arcra nézzen, csak a világos ablakként ragyogó két szembe, mert az megnyugtatta. - Nem találkozhatsz vele. Csupa seb lett. A vére elfolyt mind. Anyu beásta a földbe, mert már... - Szaga volt, mi? Nem jelent semmit, kisfiam. Nem jelent semmit. Én is kibújok nemsokára ebből a vedlett gúnyából, de megmaradok azért. Te is kinőtted már néhány ruhádat, nem? Mégis itt vagy. - Az más. - Miért lenne más? - Mert én igazán itt vagyok. De hová lett Archibald? És hová leszel te is, ha...

- Közelebb kerülök hozzád. Még közelebb. Az a különbség, hogy nem a szemeddel látsz majd, hanem belül, a lehunyt szemed mögött. - Én a szememmel akarlak látni, nagyapa, és Archibaldot is úgy akarom. Belül, az nem igazi... - Csak az az igazi. Ez itt... Istenem! Tegnap én is ilyen kisfiú voltam, mint te, most meg a végét járom. Az a kis idő a két állapot között egy pillanatnak tetszik, rövid szunyókálásnak, amely alatt zavaros dolgokat álmodtam. Most majd felébredek, és folytatom az igazi életemet. - Ezt csak mondod, nagyapa. Eddig mindenkit azért gyógyítottál, hogy ne haljon meg. Akkor másképp tudtad? - Nem. Akkor is így tudtam. De az embereknek fontos élni, hogy sok mindent megtanuljanak. Azért álmodják, hogy ez az igazi élet, mert különben nem volna erejük végigcsinálni. Neked megmondhatom. Te erős vagy, és orvos leszel. Ez a halál itt, fiam. A testünk. A szegény kis, összeharapott Archibald és az én kiszáradt csontvázam. Ez a halál lakása. Rejtekhelye, bevehetetlen vára, és az idő a szövetségese, amely mindenkit a halál fegyvere elé terel. Az igazi orvos titkos megbízása az, hogy egy bizonyos orvossággal kigyógyítsa az embert a halálból. Jól jegyezd meg ezt, Johnny, ha most nem is érted. Meg fogod érteni egyszer. A halál szemfényvesztés. És valójában ott kezdődik az élet, mert ott végződik a mulandóság... Diana... -

Igen - felelt anyja sírástól remegő hangja.

Megjegyezted?

Meg.

Írd fel, neki.

Aztán már nem beszélt a nagyapa. Idegen, kövér orvos vette át az uralmat az ágya fölött, és úgy tett, mintha nagyapa még ott lett volna. Pedig már eltűnt, egészen eltűnt, a kis naptallérral együtt. A szeme kialudt. Szájából üres mormolás ömlött, de az már nem ő volt. John pontosan megérezte a pillanatot, amikor elszakadt a vékony fonál. Ámulva, ujjongó izgalommal érezte meg, hogy valami elvált: az élő vált el, az a tömény, szövevényes valami, ami a nagyapát jelentette, s a halál maradt ott az ágyon. Érezte, hogy nagyapából nem veszett el semmi. Egész maradt, csak előle átsiklott valahová, ahová másképpen kell követni. Tehát igaz. Most már nem volt suttogó, külső szó többé nagyapa ajkán, hanem belül megragadhatta magában: nagyapa él. Ez az élmény kifejezhetetlen, mégis valóságos volt, mint a napfény. Nem takarhatták el előle, mert benne ragyogott fel nagyapa halálos ágya mellett. Belül látta. Igaz. Úgy igaz, ahogyan nagyapa mondta. Közelebb van hozzá. Nem kell a szemét kinyitnia vagy hangosan szólnia, hogy meghallja. - Nagyapa - mondta magában lehunyt szemmel, anélkül, hogy az ajka megmozdult volna. - Mondd meg Archibaldnak, kérlek, hogy nem lesz több állatom rajta kívül. Az iskola, a tanulótársai és a tanárok is puha állagúnak tetszettek számára, mert könnyen elérte náluk, amit akart. Ha nem készült egy tárgyból, nem hívták fel soha, és ha biztosnak érezte magát a leckében, mindig rá került a sor. Ezt akkor olyan természetesnek találta, mint ahogyan a kezét, a

szemét, a lábát használta; csak később jött rá, amikor már tudatosította, elemezni és fegyelmezni kezdte ezt a képességét, hogy az embereknél általában fordítva van a dolog. Ha szeretnének elkerülni valamit, azt félelmükkel magukhoz vonzzák, s vágyaik beteljesítését a kétely, a tétova puhaság teszi lehetetlenné. A kisebb, gyöngébb fiúk folyondárként tapadtak rá, versengtek, hogy szolgálatára legyenek. Csodálták, utánozták, tűzbe mentek érte. Az erősebbek tiszteletben tartották. Legösszeférhetetlenebb társai is kitértek az útjából, ha versengés támadt köztük: az első hely, a vezéri pozíció szinte magától mindig az ő kezébe siklott. George Dyerral való barátsága a középiskolában kezdődött. George ideges, zárkózott, makacs és betegesen sovány fiú volt. Nagy, kék, domború szeme vastag szemüveg mögül nézett a világra. Tekintete általában kerülte az emberek pillantását: nem alattomosságból, hanem a megmutatkozástól való félelmében. Halkan, keveset beszélt. Szükséges mondanivalóit is legszívesebben csukott ajkak mögül dünnyögte volna el. A tanár minduntalan rászólt felelés közben: „Már megint a saját gyomrának beszél, Dyer! Kérem, avasson be a titkába bennünket is!” Az osztályon végigmorajlott a nevetés. Dyer arca ilyenkor rángatózni kezdett és vérpirosra gyúlt. E gonosz nyilvánosság teljesen megzavarta, pedig egyike volt a legértelmesebb, legszorgalmasabb tanulóknak. A rossz osztályzatok, amelyeket zárkózottsága és gátlásossága miatt szerzett, mérhetetlenül elkeserítették. Üldözöttnek, szerencsétlennek érezte magát. Egyetlen barátja sem volt az osztályban addig, míg John néma ostroma le nem győzte sértődött, riadt félénkségét. Kiszolgáltatott különcségében provokálta a többi fiút. Cingár, ártalmatlan fickókban leküzdhetetlen ingert ébresztett, hogy csúfolják és megalázzák. Az erősebbek durva tréfáik célpontjává tették, lökdöstek, elgáncsolták, megverték, anélkül, hogy visszaüthette volna őket, mert nem voltak izmai. Szemüvegét összetörték egyszer. Ügyetlenül, szédülten botladozott a fiúk között, gyötrelmében sírósan zihálva. Fogát összeszorította, vékony, hosszú karjával cséphadaróként, vakon hadonászott a levegőben, mert szemüveg nélkül csak homályos foltoknak látta vigyorgó támadóit. Hirtelen elbuktatták, és rázúdultak mind. John valami torz és fura módon, a külső különbözés ellenére hasonlónak érezte a gyámoltalan fiút az anyjához, és ez elég volt ahhoz, hogy azonosítsa magát vele. Kiszabadította a földre tepert fiút, és amikor meglátta vérző orrát, szánalmában egészen megvadult. A fiúk, akik természetesnek hitték, hogy nekik segít a gyöngébbet ütni, megismerkedtek őrjöngő dühével és hihetetlen erejével. Ruhájuk ronggyá szakadt, arcuk vérzett és feldagadt, de mikor az eset tisztázására került a sor, egyik sem árulkodott rá. Maguk közt sem beszéltek többet róla. Kifizették Dyer szemüvegét, és többé nem bántották a fiút, mert Carterhoz tartozott. George eleinte csak némán kerülgette. John érezte lényének gyötrődő feszültségét attól, hogy nem tudott megnyilatkozni, szavakkal hidat építeni kettőjük közé. George-ból már-már kicsordult a köszönet, de szívdobogása belefullasztotta a szándékot. A szánalmas, rekedt suttogás, amely kipréselődött a torkán, ismét csak szégyenkezésre késztette. Verejtékezett. Az iskolaudvar szélén álltak, távolabb a többi krikettezőtől. George-ból olyan sürgetés áradt, Johnra villanó kék szeme olyan kétségbeeséssel érintette meg, hogy Carter miatta állt ki a játékból. A körülötte feszülő térbe nem engedett senkit új pártfogoltján kívül. - Nem zavarlak? — nyögte elcsukló hangon Dyer, mikor melléje ődöngött.

- Nem. - Én... John szeretett volna segíteni rajta, de ő sem talált még szavakat hozzá. Dyer azonban képtelen volt túljutni a megnyilvánulás irtózatán, és így Johnra hárult a harc a konok egocerberussal, amely a fiú lelke kapujánál őrködött. - Tudom - mondta elhárítóan. - Nem fontos. Már rendben van. Akarod te is, hogy én... szóval, hogy féken tartsam őket? Dyer feje párolgott a pirosságtól. Szeme egészen elrejtőzött a szemhéj paravánja mögé. John inkább sejtette, mint hallotta mormolását. -

Miért teszed ezt, Carter?

Szamárság! - tört ki nyersen John, mert elfogódottság kerülgette. - Én mást látok, mint ők. Azt

is, amit csak te tudsz magadról. -

Mit? - A duzzadt, érzékeny száj remegett.

Hogy többet érsz mindegyiknél!

Akkor Dyer ránézett csillogó szemüvegén át, amely természetellenesen lekicsinyítette ámuló, hálás kifejezésű szemét. Johnba hirtelen belesajdult nagyapja és Archibald emléke, felizzott anyja gyöngéd lénye, mintha kinyitottak volna egy titkos ajtót. Dyer ezzel a pillantással besurrant azok közé, akiket a legjobban szeretett.

ASZTRÁLHUROK Dyer a könyvek és a nyelvek megszállottja volt. A holt nyelvekért rajongott a legjobban, amelyeket kevés élő ember beszélt a Földön, s a türelmes, látszólag élettelen betűkért, melyeknek néma tartalma izzó és határtalan volt, mint az ő fénye belül. Úgy zarándokolt el a könyvtárakba, mint áhítatos hívő a templomba. Minden szabad idejét ott töltötte, s könyvekkel, megrakodva tért haza, hogy sokszor az egész éjszakát átolvassa. John szívesen vett részt a tudás kultuszában, mert maga is szerette a könyveket, és a nyelvek is érdekelték, de sohasem vált rabszolgájukká. Nem térden állva nézett fel rájuk, hanem uralni akarta őket. Eljárt Dyerrel a könyvtárba. A nagy, csöndes termek azonban, amelyekben a gondolatpotenciák feszültsége lenyűgözte az embereket, s arra késztette, hogy hangjukat, lépteiket lehalkítsák, benne másfajta izgalmat gyújtott, mint barátjában. Dyerban a könyvek világa arisztokratikusán elkülönült az élettől. Testének nem volt semmi köze hozzá. Johnt az élet párlata vonzotta. A gyökérig megélt fizikai és szellemi kaland, az eszmévé forrt, erős élmény. - Arra gondolok - mondta barátjának az Inner Temple Libraryben egyszer, ahol már kedves ismerősként köszöntötték Dyert -, hogy ezekbe a könyvekbe mind emberek vannak belepréselve. Nem tudom, érted-e. Mindaz, ami látszólag elfogyott belőlük, ide került... Egy kicsit úgy, mint Balzac Szamárbőrében történik. Ahhoz, hogy ezek a könyvek létrejöjjenek, olyan erősen kellett érezniük, kívánniuk, hogy ez felemésztette életüket.

- Nem hinném - tűnődött Dyer, aki a szigorú könyvsorok előtt valahogy bátrabb és önérzetesebb volt, mintha a polcokról kinyúló szellemkarok megtámasztották volna -, erre sohasem gondoltam. Ez a világ befelé terjed, s ami történik, mindig más, mint ami kívül végbemegy, még akkor is, ha emlékeztet rá. Éppen mert lemarad róla a test nyűge, mint az álmokban.

Mindketten betöltötték már tizenhetedik évüket. Harmadik éve folyt a kilencszáztizennégyes háború. Barátságuk másfél éve tartott, de John még sohasem volt Dyerék házában. Dyer gyakran meglátogatta őket a Russel Squere-en, ahonnan John apjának súlyos, sötét alakja kikopírozódott a háború tartamára, s csak futó napokra derengett fel néha, egy-egy sebesülése, előléptetése vagy betegsége után. Carter anyja szívesen látta a félszeg, hallgatag fiút, mert végtelenül sajnálta. - Az édesanyja öngyilkos lett - mondta a fiának, aki tapintatosan kerülte barátjának ezt az érzékeny pontját, amelyből gyulladásos sebek beteg párája csapott ki. - Homályosan emlékszem a Dyerbotrányra. A lapok is írtak róla. Kleptomániás volt, és... szóval másfajta dolgokba is belekeveredett. Szerencsétlen család. Dyer apja afféle gazdag, különc műkedvelő hírében állott. Rengeteg képet, szobrot vásárolt össze, cikkeket írt különféle szaklapokba, folyóiratokba, okkult közlönyökbe a legszélsőségesebb témákról: új művészeti irányokról, Kelet-Ázsia mágikus remekműveiről, a jógáról, a regenerációról és az alkímiáról. John megkérdezte egyszer, hogy valójában mivel foglalkozik. -

Mindennel - mondta keserűen George -, csak velünk nem. A húgom tegnap érkezett meg

Svájcból két teljes év után. Ki sem ment elé az állomásra. Egyszerűen elfelejtette. - Aztán megbánta szokatlan kitörését, s ez újabb megnyilatkozásra ösztönözte. Ha már feltárt valamit, nem akart hamis, töredékes képet vetíteni. — Azért apám kiváló ember, John. És ha eszébe jutunk, jó hozzánk. De szívesebben elmenekül, úgy, mint én. Nem szeret emlékezni. Én megértem. Van oka rá. Persze nekünk... nehéz így néha. -

Szeretném azért tudni - kanyarodott vissza John a kiinduláshoz -, hogy mi érdekli mégis a

legjobban. -

Nehéz felelni erre. Hazudni nem akarok neked... de ilyesmivel nincs okom kérkedni. Én magam

sem értem egészen, hiszen nem avat be a dolgaiba... Csak annyit tudok róla, amennyit kiszimatoltam, véletlenül meghallottam, és... szóval... mágiával foglalkozik. Néhányan járnak hozzá, akik szintén részt vesznek benne. Paul Stepney, hallottál róla, aki a sugárállatokról írta azt a furcsa könyvet. Aztán Virginia Ty-burn, a festőnő: olyan, mint egy férfi. Warwick Smith újságíró és az öreg Lord Eltham. Hetenként összejönnek... Késő éjszakáig együtt maradnak a felső szobában. Apám laboratóriumnak nevezi. Mindenféle tárgyakkal manipulálnak, amelyeket megmozgatnak anélkül, hogy hozzájuk érnének... Johnban szédítő zengéssel kondult meg a szó: mágia! Az értelme megvolt, a tartalma élt, csak a neve hiányzott eddig. Amit Dyer félve, szégyenkezve és értetlenül tapogatott körül, az benne sötét izzással, szúró örömmel és bizonyossággal ragyogott. Ez Az! Meg kell ismerne Thomas Dyert! - El fogok menni hozzátok egyszer, mikor azok összejönnek - mondta szilárdan. George-ot láthatólag megrendítette ez az elhatározás. Kapkodva, zavartan magyarázkodott. - Ne érts félre, John! Eddig is azért nem hívtalak meg hozzánk, mert én sem szeretek ott lenni... Annyi minden van, ami... A könyvtárakban inkább, ott otthon érzem magam, és ott, ahol te vagy... Majd megérted. Nagyon sok rossz és félelmetes dolog vesz körül. 103

- Melyik napon mehetnék akkor? George megadta magát. - Kedden. Késő délután gyülekeznek. De egyáltalában ne számíts rá, hogy... - Jó. Dyerék magas, zárkózott téglaháza az Esquare Roadon állott, a Marble Arch közelében. Kedvetlen, szürke fenyők őrködtek előtte, kapujának vasrácsa fekete sárkányokból fonódott össze. John korán délután ért oda, mert nem bírt türelmetlenségével. Becsengetett a sötétbarna tölgykapun, amelynek érc oroszlánfeje súlyos, régi kopogtatót lógatott a szájában. A csengő riadt, rekedt hangjának sokáig nem támadt visszhangja, mintha kapu mögött nem éltek volna emberek. Aztán távoli léptek kongtak, közeledtek, de szokatlanul hosszú ideig nem értek oda, mikor belépett, megértette, miért. Óriási, sötétes hall tárult szét az előtér fülkéje után; zsúfolt, rideg, kifűthetetlen és megvilágíthatatlan. A homályba vesző képektől, domborművektől nem látszott ki a fal. Állványokon, sarkokban, bútorokon szobrok, embermagasságú vázák körvonalai derengtek. A kandallóban néhány fahasáb lángolt. Johnnak egy pillanatra az volt az érzése, mintha nem igazi fa és igazi lángok lennének, hanem csak hideg görögtűz egy jégvilágban. Novemberi délután volt, korán sötétedett. A hajlott hátú öregember, aki beengedte, felgyújtott egy falikart a kandalló mellett, aztán magára hagyta. A fáklyát utánzó lámpa fénye rávetődött a kandalló feletti festményre, amely vörös hajú, ideges arcú fiatal nőt ábrázolt, lenge öltözékben. Egyik melle vakító fehéren, csupaszon világított füsthöz hasonló fátylai közül. Hegyes ujjú kezében keresztet tartott. Vékony ajkának gúnyos, kegyetlen mosolya megzavaró és érthetetlen volt. Nyugtalanságot és kíváncsiságot keltett benne. Ki lehet ez? Érzékeiben erjedt a pubertás. Képzelete a nőkről már lehántotta a ruhát, és felfedezőútra indult az erogén zónák örök ösvényén. A meztelen mell, a kihívó mosoly és a kereszt a kézben izgatta és felháborította. Furcsa kép ez itt... ebben a környezetben. Könnyedén koppanó, szapora léptek közeledtek a lépcsőkanyar felől, mely a felső helyiségekbe vezetett, de nem George bukkant elő az ismeretlen árnyak közül, hanem egy alig tizenöt éves, hosszú, sovány, lapos mellű lány George domború kék szemével, finom orrával. Keskeny ajkán a kandalló fölötti kép nyugtalanító, gúnyos mosolya derengett. Nem volt szép, arca nem is ígért későbbi szépséget, de ingerelt, és érdeklődést keltett. - John D. Carter? - kérdezte magas és lekicsinylő hangon. John érezte, hogy lámpalázát palástolja ezzel. A lány mosolyáról megdöbbenve ráismert hirtelen a képre: a Dyer gyermekek halott édesanyját ábrázolta. Rossz feszültség támadt benne. A lányból egyszerre áradt valami vonzó és ellenséges: George, akire hasonlított, és a kép, amely felzaklatta. - Igen. - Ellen Dyer vagyok. George könyveket cserél a könyvtárban. Nem várta ilyen korán. Ha akarja, megteázhatunk addig. John némán bólintott. Ellen csengetett. Kínos volt neki a lánnyal való egyedüllét. Nem tudta, hogyan beszéljen vele. 104

Sem gyermek nem volt már, sem nő nem volt még. S ezt a középlényt nem ismerte eddig közelebbről. Ellen cseppet sem hasonlított néma bátyjához. Kíváncsi, leselkedő mohósága légyrajként lepte el tárgyát. Szemének kifejezése is elütött George-étól. Nyomát sem mutatta a félénk gyöngédségnek. Éhesen, élesen belebámult az emberekbe, szeme alá mélykék árkokat vésett a korai sóvárgás. Körmét tövig rágta. Önfeledten rángatta, rázta magát, idegesen fészkelődött. - George imádja magát - mondta támadóan, mintha megrótta volna érte. - Azt hiszi, mindent meg tudna tenni a világon, csak akarnia kellene. George nem beszámítható - nevetett fel a kamasz lányok artikulálatlan ugatásával. Johnt kényelmeden érzés öntötte el. Hirtelen meggyűlölte a lányt. Kellemeden kis szúnyog. Minden ok nélkül a vérét szívja. - Az édesanyja? - mutatott fel a képre a kandalló fölött, mert meg akarta büntetni. George-tól ezt sohasem kérdezte volna. Ellen arca megkeményedett. - Igen - hangja hidegen és érthetetlenül diadalmasan csengett. - Gyönyörű, ugye? - Szép,... de... - John megtorpant, nem tudta kifejezni, amit gondolt. Ellen előrehajolt, szinte fújt, sziszegett, mint egy dühös nőstény macska. - Semmi de. Fütyült mindenkire. Magára is fütyült volna. Mindig azt tette, amire kedve támadt. Én is azt fogom tenni! - Öngyilkos lett? -

Miért ne lett volna? Nem tűrte, hogy korlátozzák!

Őrült! Szegény őrült! — villant át John agyán. Ellen íjjá feszült teste visszahanyatlott, és összecsuklott. John megdöbbenve látta, hogy rángatózó, dühös, elutasító arccal sír. Hirtelen szégyenkező, mély részvét öntötte el. Felállt. Közelebb lépett a lányhoz. - Ellen... - Menjen! Maga is olyan... éppen olyan... - és már el is tűnt a karosszékből, a hallból, mint a lidérc. Könnyű léptei az emeleten kopogtak, távolodtak, azután elhaltak. Mi volt ez? Mintha lázálom nyűgözte volna le. A hajlott hátú öregember kerekes asztalkán langyos, sötét teát tolt eléje. Ebből a házból elillan a hő. Menekül - gondolta John. Hosszú percek másztak tova órányi súllyal. Végre nagy könyvköteg alatt roskadozva megérkezett George. -

Azt hittem, csak estefelé jössz - mentegetőzött. Zavart volt, szinte fejvesztett. - Teáztál?...

Igen?... Mióta vársz? Sajnálom... Igazán... -

Nem baj. Szívesen vártam. Megismertem közben a húgodat. Félek, hogy akaratlanul

megbántottam valamivel, mert elszaladt hirtelen... -

Ó, Ellen... annyira érzékeny. Nincs jelentősége. Majd jobban összebarátkoztok. Ha akarod,

lehívom újra.

105

Ne! - Aztán harag fogta el az ijedt taszítás miatt, amely egész lényéből felmorajlott. Elvégre

George húga. Miért ne barátkoznának össze? De a kirobbant tiltakozást már nem szívhatta vissza. Retusálnia kellett. - Lehet, hogy tévedtem, és le fog jönni magától. Le fog jönni! - gondolta. - Le kell jönnie, hogy megküzdjön benne az eszelős, ellenséges gúnnyal és védekező lekicsinyléssel. George miatt. Mialatt szórakozottan felelgetett barátjának, aki zavarában és környezetpalástoló felindultságában szokatlanul bőbeszédű lett, képzeletében felment a lépcsőn, és benyomult valahová a lány után. Vagdalkozó zűrzavar, könnyes és dühös örvény védekezett ellene, de megragadta a belsejében a gócot, amely kíváncsiság és vágy volt a felülkerekedésre. Egyszerre furcsa, ijesztő dolog történt. Az örvénylés abbamaradt, s a meghökkent, dermedt várakozásban felizzott, megnyílt valami a leányban: végtelen, tüzes mélység, vonzó, beszívó, szédítő. John visszariadt. Ezt nem... ezt nem akarta... Bűntudat rontott rá, mintha óriási bajt, balesetet okozott volna vigyázatlanul. Elengedte a leányt: maradjon... csak maradjon! - Valami bajod van? — hallotta George ijedt hangját. - Miért nézel olyan meredten? - Semmi... dehogy... elgondolkoztam. Hirtelen meghallotta Ellen lépteit az emeleten. Lassan, tétovázva közeledett. Lejött a lépcsőn, aztán megjelent a falikar fénykörében, egészen új alakban. Komoly volt. Ünnepélyes. Arcán pirosság ütközött át, annak a belső izzásnak visszfénye, amelytől George visszahőkölt az előbb. George-ról egyszerűen nem vett tudomást. Johnhoz lépett. - Sajnálom - mondta puha hangon. - Igazságtalan és vad voltam. Pedig szerettem volna megnyerni magát. Első pillanatban féltettem George-ot. Senkim nincs rajta kívül. Aztán rájöttem odafent az előbb, váratlanul, hogy maga az, aki segíthet mindkettőnkön. Annyira egyedül vagyunk... A jelenet egzaltáltsága alig engedett valami kiutat. Mit feleljen? Érezte George tanácstalanságát és Ellen eszelős mámorát. -

Barátok leszünk, Ellen, hárman — mondta ügyetlenül.

Ez több! - emelkedett Ellen hangja, és elmosolyodott, de mosolyából hiányzott minden gúnyos

kétely. Aztán megfordult, és újra felment az emeletre. -

Ne törődj vele... - dadogott George, mikor léptei már elhangzottak. - Ellen furcsa néha. Mégis,

én meg ő... -

Tudom. Értem - hárította el a magyarázkodást, de egyáltalában nem értett semmit, csak

zavarosan sejtett, és ez a sejtelem tele volt baljós nyugtalansággal. Vacsora alatt, amelyet a dohánybarna, komor, tégla alakú ebédlőben fogyasztottak el ketten, megérkezett George édesapja. John háttal ült a halinak, és így nem látta, csak rekedtes hangját hallotta, amely rokonszenvesnek, de sajátosan bizonytalannak tetszett. Az idősebb Dyer az inassal váltott néhány szót, aztán felment a szobájába. John remélte, hogy lejön később, de a lépcsősor felől nem hallatszott nesz. A gyümölcsnél már nem bírt türelmetlenségével, és megkérdezte, velük eszik-e. 106

Nem - mondta George. - Kedden, a kísérletek előtt soha. Valami egészen különleges nyers

menüt fogyaszt ilyenkor a szobájában. Egyébként a klubjában étkezik. -

És a vendégek?

Egyenesen felmennek a laboratóriumba. Mondtam, John, ne számíts rá, hogy befogadnak. Fiatal

vagy, és... nem hozzájuk való... Én őszintén szólva örülök neki, mert beteg és bolond dolognak érzem az egészet. -

Tévedsz, George. Van itt valami, ami sokat ér, és amit meg kell ismernem pontosan. Az

emberek lehetnek betegek és bolondok, de a kísérletek célja, az hatalmas! -

Honnan tudod?

Honnan tudod te az ellenkezőjét?!

Sejtem. Következtetem.

Én is, George.

Átmentek a hallba. Csengettek. Magas, rövid hajú öregasszony érkezett, fekete kosztümben és magas szárú cipőben. Arca véreres, szeme kék, hangja mély volt. Annak ellenére, hogy ügyetlenül átöltözött férfinak hatott, nem keltett ellenszenvet, inkább derűs érdeklődést. Intelligencia, akaraterő és erős humorérzék sugárzott róla. George-ot barátságosan, de szórakozottan üdvözölte. -

Van itt már valaki?

Senki!

- Akkor ez a szép római harcos bizonyára kísértet — mosolygott rá Johnra, akit ez a mosoly kellemesen érintett. Ő is elmosolyodott, és megmondta a nevét. Az öregasszony erélyesen kezet rázott vele. Újabb csengetés után az inas két férfit bocsátott be: egy alacsony, kövér, kaján arcú emberkét és egy magas, borús öregurat, akinek vonásai mintha lefolyni készültek volna arcáról. Szeme sarka, szemöldöke, szája, orrtövétől kiinduló ráncai mind lefelé görbültek. Johnt egy bánatos, kedves vadászkutyára emlékeztette. Legutoljára rendkívül sovány, múmiaszerű ember követte őket, szikkadt, ráncos, szőrtelen fején két dús, váratlan, fehér bozonttal a szeme fölött. Ez a szemöldök beárnyékolta mélyen ülő szemét, és összeért az orrtöve fölött. John látta már fényképét az újságban, de inkább karikatúráiról ismert rá Lord Elthamre. Annyit tudott róla, hogy tory képviselő, műkedvelő orientalista és kísértethistóriák szenvedélyes gyűjtője. Neki volt állítólag Angliában a leggazdagabb magánkönyvtára okkult könyvekből. A vadászkutya arcú emberben Stepneyt, a biológust sejtette, s ilyenformán a kis, kövér faun nyilván Smith lehetett. Virginia Tyburn minden furcsasága ellenére jó hatást tett rá, és a három férfi is vonzotta inkább, noha azok úgyszólván keresztülnéztek rajta, s amint teljes számban együtt voltak, felmentek az emeletre. Virginia Tyburnt sikerült menet közben leállítania. Az asszony megfordult, tétován rábámult egy ideig, majd vidáman feléjük intett. 107

Jó mutatást, fiúk! - Azzal társasága után sietett. George kíváncsian figyelte.

Nos, miért nem szóltál?

Mert úgy néztek volna rám, mint egy futóbolondra.

Akkor hogyan akarsz bejutni az ülésre?

Mindenesetre várok egy ideig.

George elnevette magát. -

Talán arra vársz, hogy hívjanak?

John komoly maradt. -

Talán.

Felállították a sakktáblát. Johnnak megfelelt ez a koncentrált csend. George negyedórákat töprengett a lépések között. Ezalatt ő szabadon felkereshette Virginia Tyburnt, akihez vékony szálon hozzákötötte magát. Gondolatban odatapogatózott hozzá ezen a fonálon. Felfogta más irányba szikrázó érdeklődését. Tudatának fénylő terébe állt, és önmagát világította meg. Az áramon át, amely heves intenzitással cirkulálni kezdett közöttük, az asszonyba ömlött sürgető vágya, akarata, gyújtó szándéka. Hirtelen megérezte, hogy az továbbadja a szándékot. Küzd érte. Ő koncentrált, felfokozta, megszázszorozta ezt az erőt. Ami ellenállt egy ideig, elernyedt egyszerre. Tudta, hogy győzött. A felső folyosó korlátján áthajolva valaki lekiáltott hozzájuk. John megismerte Thomas Dyer hangját. - George! Ott van még a barátod? George megrettenve nézett fel rá a sakktábláról. Elsápadt. -

Igen! - John felelt helyette, mert George néma maradt.

Nem jönnétek fel hozzánk?

Szívesen!

Már indult is, de George tétovázott. Arcán olyan szorongás ült, hogy John megsajnálta. - Ne félts! - mondta halkan. - Nekem semmi bajom nem eshet. Vigyázok. Megvárhatsz idelent, ha... George felállt. John látta, hogy remeg. -

Megyek. Veled felmegyek, John... - dideregte mellette a lépcsőn - te tudtad... Honnan tudtad?

Ne ijedj meg, George. Abból a könyvből jöttem rá, amelyet apád könyvtárából hoztál el nekem.

Ez mágia. Kopogtak, és beléptek egy meglehetősen kopár, nagy szobába, amelynek ablakait nehéz, redős, kék bársonyfüggönyök takarták. Szőnyeg nem volt a padlón. A falak mentén állványokon könyvek, keleti szobrocskák és ismeretlen célú tárgyak sorakoztak. John pillantását, egy hétfejű sárkányt ábrázoló, hétlángú olajlámpás és egy különös gépezet ragadta magához először. Kis szekrényke volt ez, amelybe valamiféle villamos szerkezetet építettek, mert kétágú drót ágaskodott ki belőle. A falra feszített, nagy kartonlapokról különféle geometriai ábrák világítottak élénk színekben. A szoba közepén alacsony asztalka körül egyenes hátú, kemény, faragott székek álltak. John figyelme azután rögtön Thomas Dyer felé fordult. Nem ilyennek gondolta, noha ernyedt, bizonytalan hangja már ezt az ábrát vetítette. A tény azonban, hogy mágiával foglalkozik, érthetetlenné tette a benyomást. 108

Mintha egy láb nélküli ember arra vállalkozott volna, hogy futóbajnokságot nyerjen. Nagy intelligencia, felfokozott érzékenység, de rendkívüli befolyásolhatóság áradt róla. Kissé ferde homloka magas, haja ritkás, sötétszőke, szeme borostyánsárga, szórakozott és rövidlátó volt, mint George-é. Görbe, rossz növésű fogai terheltségre vallottak. Legjellemzőbb vonásaként azonban satnya álla árulkodott. Ez a csaknem teljes állatlanság meglehetősen erős orra és duzzadt szája alatt teljes karikatúrává torzította Dyert. John hirtelen beleérzett lényének tragikus nyomorékságába. Sajnálta, és rokonszenvesnek találta, mert aki iránt részvétet érzett, azt rögtön szerette is. Feszült hangulat fogadta őket, nyilván vitatkoztak róluk. George apja rájuk szólt, hogy üljenek le, aztán folytatták a vitát, mintha állatkákról vagy tárgyakról lett volna szó. - Megmondom, miért... mindjárt megmondom, Gin, maga túlságosan impulzív! - mondta Thomas Dyer, Virginia Tyburn melletti székére visszatelepedve. - Elismerem, vannak jó meglátásai, sikeres operációi, de néha sajnos nem az eszével és az intuíciójával, hanem valami zavaros, nőies érzelmességgel latolgat! - Vállalom a felelősséget! Ne legyenek már olyan dogmatikusak! - Virginia Tyburn ősz haja borzas, arca piros volt az ingerültségtől. - Elképesztő... elképesztő. - A kis, kövér újságíró epésen felfújta magát, szeme gyilkos gúnnyal villant a két fiúra. - Vannak szabályok, amelyeket évezredes tapasztalatok állítanak fel. Ezek a szabályok inkább bizonyos törvények felismerésén és tiszteletben tartásán alapulnak - szólt közbe Lord Eltham mély, tompa hangon. Mindnyájan rá figyeltek. John érezte, valódi súlya, tekintélye neki van közöttük, nem rangja, hanem benső erői miatt. - Ilyen törvény az is, hogy bizonyos életkor betöltése előtt nem tanácsos az embert okkult kísérletekbe vonni - folytatta Eltham. - Azért nem tanácsos, mert nem lehet eredményes. Ez a két rokonszenves fickó a szellemi embrionátus állapotában van még. Előző életeik visszatükrözéseként jellemük átmeneti fokozatokon jut keresztül. Egyik sem önmaga még, hanem az, aki évezredek különféle szakaszaiban volt, mint ahogy az anyaméhben az embrió az alacsonyrendű létállapot több változatán esik át, s csak egy bizonyos idő után lesz emberré. - Rendben van. Tudom. Elismerem - mondta Virginia Tyburn türelmetlenül. - Minek ez a sok beszéd? Kipróbáljuk őket, aztán leteszem a fegyvert. - Tulajdonképpen mit akar kipróbálni? - kérdezte Dyer kedvetlenül. - Múlik az idő... Ahelyett, hogy komolyan munkához látnánk. - Elemi és ártalmatlan dolgokra gondolok... - a festőnő tétován Johnra pillantott. - Essünk túl rajta! Virginiánál nem szabad elfojtani ilyesmit, mert hetekre használhatatlanná válik mondotta Eltham. Dyer vállat vont, és felállt. Egy félig vízzel töltött poharat állított az asztalra, varrótűvel átszúrt kartonlappal befedte, és a tű hegyére kis papírnyilat helyezett. Johnt odakérte az asztalhoz és leültette félméternyire a pohártól. Aprólékosan megmagyarázta neki, milyen tartásban üljön, egyenes derékkal, szemét szegezze a nyíl egyik csúcsára, és akaratát összpontosítsa arra a 109

kívánságra, hogy a nyíl jobbra vagy balra kimozduljon. Kezébe papírellenzőt adott, hogy tartsa orra és szája elé, mivel a szeizmográfot a legkisebb légáram is mozgásba hozza. Aztán visszaült a helyére, és kelletlen arccal várakozott. Smith, az újságíró dühösen félrenézett. Lord Eltham múmiafeje mozdulatlan közönnyel figyelte a poháron lévő papírmutatót. Stepney a falon lévő ábrákat tanulmányozta. Csak Virgina Tyburn hajolt előre ösztönös lámpalázzal. John szeme végigsiklott a társaságon. A sápadt George-ra és az izgatott Virginia Tyburn-re halványan rámosolyodott, aztán tekintetét a nyílra szegezte. A kísérlet gyerekjátéknak tűnt előtte. Grammos súlyt kellett Felemelnie, mikor ő már a halál mázsáit is megemelte. - Merre toljam? - kérdezte nyugodtan. Dyer meglepődve nézett rá, aztán elnevette magát. -

Beérjük azzal, ha megmozdítod, fiam - mondta kedvesen.

Jobbra! - hangzott Virginia éles, fojtott hangja.

John rászegezte pillantását a papírnyílra, amely mozdulatlanul állt a tű hegyén. Összpontosított akaratát sugár formájú rúdnak kezdte érezni, amely szemén át kinyúlva hozzáér a nyílhoz, és könnyedén jobbra lendíti. Ez az érintés határozott billentés volt. A kis papírmutató többször körbefordult tőle. A szoba légköre megváltozott hirtelen. Érzékelte, anélkül hogy megszakította volna tárgyával való kapcsolatát. Az ernyedt közöny feszültségbe csapott át. A papírmutató még mozgásban volt jobb felé, mikor Lord Eltham mély hangja parancsolóan megkondult. - Balra! A nyíl rögtön megállt, mert a láthatatlan rúd lefogta. Libegett egy ideig, aztán lassan balra fordult. Smith, a kis, kövér újságíró, dühösen elvakkantotta magát: - Várjunk! Virginia túlságosan előrehajol, és izgalmában akkorákat fúj, mint egy gőzmozdony! - Ezen segíthetünk - mondta az eddig teljesen szótlan Stepney vontatottan. Felállt, az egyik állványról üvegburát vett le, és a szeizmográfra borította. - Most, fiam! Előbb jobbra, aztán balra! - Visszaült a helyére. John körülpillantott, és csupa nyitott embert látott maga körül. Minden lélekkapu feléje tárult kiszolgáltatott kíváncsisággal. Betekinthetett, benyomulhatott akármelyikbe. Most azonban nem ez volt a feladat. Szeme visszafordult az üvegbura alatt várakozó, mozdulatlan szeizmográfra. A nyíl rezegni kezdett, lassan jobbra fordult, egyre gyorsuló lendülettel hármat forgott; hirtelen megállt, és bal felé végezte ugyanezeket a mozgásokat, majd a legnagyobb lendület közben megtorpant. - Elég? - kérdezte John feltekintve. Sápadt, felindult arcok néztek vissza rá. Virginia Tyburn szemében ámuló öröm fénylett. - Folytassuk! Folytassuk, az Istenért! - tört ki mohón. -

Nem vagy fáradt, fiam? - kérdezte Eltham.

Mitől lennék fáradt, uram?

Virginia élesen, idegesen felnevetett. - A mi szellemi embriónk semmiképpen sem akar szabályszerűen viselkedni, Fred! Hozza a kaucsuklabdát és az üveggolyót! 110

John a kaucsuklabdát és utána a nehezebb üveggolyót is elmozdította a helyéről az asztalon. Puszta akaratával körbegurította, majd lendület közben megállította. E kísérlet alatt a testek már előregörbültek. Dyer remegő kézzel könnyű parafa dugót helyezett az asztalra. -

Sok lesz! - tiltakozott Eltham. - Akármennyire rendkívüli képességekkel állunk szemben, nem szabad

kizsarolnunk a gyereket, Tom! -

Mit kellene tennem a dugóval?

Függőlegesen a levegőbe emelni, anélkül, hogy hozzányúlnál - mondta Thomas Dyer elrekedő hangon.

- Persze csak ha nem érzel semmi fáradtságot. Ezt hónapokig, évekig gyakorolják mások, és... -

Ami azt illeti, az előző három kísérlet se hullt még ember ölébe így, egy óra alatt - szólt közbe Virginia

aggodalomtól reszketve. Hátha Dyer eltéríti Johnt a további próbálkozástól. - Ez sem hullt a fiú ölébe - mondta Eltham súlyosan -, csak nem ismerjük az előzményeket. Gyökerei a múltban terjengenék láthatatlanul, mint a vízinövények gyökerei a víz alatt. -

Megkísérlem - dobta be a sóváran remélt szót John halkan, s ezzel elmetszette a beszéd fonalát.

Csend támadt. A szobában örvényként kavargott az izgalom, és ez zavarta némileg. A fénylő akaratcsáp, amely a benső gócból a szemén át kinyúlt, most elvékonyodott, majd a végén szétlapult kissé. Megpróbálta a dugó alá csúsztatni, de szándékától az csak továbbtolódott. Figyelmét elfordította a dugóról, és az engedelmes képzeletcsápot kampós csipesszé kezdte formálni, majd szilárdítani. Mikor érezte, hogy a csipeszbe élet költözött, és használni tudja, megragadta vele a dugót. A csipesz azonban még nem volt eléggé szoros, és ahogy meg akarta fogni, a dugó kihullt két szára közül. Most erősebben összeszorította, és emelni kezdte. A dugó függőlegesen a levegőbe emelkedett, és lebegve ott maradt, körülbelül húsz centiméterre az asztal lapjától. John könnyedén tartotta egy ideig láthatatlan csápjával, majd óvatosan, lassan visszatette az asztalra. Virginia melléből hosszú, remegő sóhaj szakadt fel. Eltham a torkát köszörülte. -

Azelőtt próbáltál már valami ilyesmit, John? - kérdezte.

Ilyesmit nem.

Hanem?

Hogy megtörténjék, amit kívánok.

- Például? - Szerettem volna, ha ide felhívnak. Láttam, hogy különben semmi reményem nem lehetne rá. Smith teste előregörbült. Tartásában, arckifejezésében volt valami támadó, ragadozószerű. John érezte, hogy zavart, tanácstalan, de őrülten kíváncsi, és most önnön zűrzavaráért haragszik. - Arról beszélj, hogyan csinálod! -

Erősen rágondolok.

Mire?

Most Miss Virginia Tyburnre gondoltam.

Miért éppen őrá? 111

- Mert ő volt a legbarátságosabb hozzám, és azért tudtam, hogy vele könnyebb lesz, mint mással. -

Szóval erősen rá gondoltál, és...

Nem tudom kifejezni szavakkal. Csak megteszem, és sikerül.

Mióta van ez így? — vágott közbe Dyer.

Mindig így volt.

Gyerekkorodban is?

Akkor is.

- Gyökerei vannak a víz alatt. Ez az... - mormogta Eltham. - Meggondolandó - mondta hangosabban -, hogy ennek ellenére szabad-e foglalkoznunk vele. -

Maga megőrült, Fred! - fakadt ki Virginia hevesen.

Nem kétséges, hogy foglalkozni kell vele - mondta Stepney vontatottan. - Olyan kísérleti anyag,

amellyel beláthatatlan jelentőségű operációkat végezhetünk. -

Nem kísérleti anyag, nem tengeri nyúl, Stepney, hanem ember. Fiatal fiú, akit belerántunk valamibe,

amihez a jelleme talán nem elég erős még. Meg kell vizsgálnunk előbb. Magam is látom ennek a lehetőségnek óriási jelentőségét. Nekem is éppen annyira szívügyem az okkult tudomány, mint bármelyiküknek, de csak ha etikusan művelik. Éppen mert sokat foglalkoztam vele, tudom, micsoda veszélyeket rejt. Nem járulhatok hozzá a kísérletekhez addig, amíg meg nem győződtem róla, hogy a fiú sem önmagának, sem másoknak nem lesz ártalmára. -

Nevetséges! - mondta Virginia Tyburn. - Mágikus képességei vannak, ha akarjuk, ha nem. Mi legfeljebb

képezzük és felügyelünk rá, mint a... -

Bűvészinasok! - vágott közbe Eltham. - Ne felejtse el, Jim, hogy mi csak tudunk a dolgokról, évek óta

próbálkozunk velük, eléggé szegényes eredménnyel, ő azonban rögtön megvalósítja őket. Mi fegyvertelenek vagyunk, s az ő fegyverét, amellyel született, félelmetesen kiélesítjük. Beláthatja, hogy meg kell tudnunk, miféle szándékok, rejtett ösztönök lappanganak benne. -

Az biztos - mondta Dyer. - Csak az a furcsa, hogy őt meg sem kérdezzük, hogy ő mit akar. Hátha nem

kívánja alávetni magát sem vizsgálatoknak, sem kiképzésnek? Virginia riadtan nézet Johnra. - Igaz. Beszéljen, John! -

Én igent mondok. Tudni szeretnék mindent.

Eltham a legmegfelelőbb arra, hogy bevezesse az ismeretekbe - nézett körül Dyer.

Rendben van - mondta Smith. - De mi is részt akarunk venni a képzésében.

Később - jelentette ki Eltham. - Ha már kísérletekre kerül a sor. Addig azonban...

John megígérte, hogy felkeresi a lakásán. A hallban Ellen várta őket. Kócos haját szépen megfésülte, arca, szeme fénylett, szinte csinos volt. Eléjük szaladt, rájuk támadt. -

Hallom, hogy felhívtak benneteket! Miét hívtak, George? Úgy féltem - mondta, bár lényéből

inkább mohó kíváncsiság sugárzott. 112

Johnt bevették... oda... maguk közé... —mondta George, és hangjában sebzett kirekesztettség

volt. John szembefordult vele. -

George! Ami velem történik ott, az neked is jó lesz.

Miért lesz jó, John?

Ez az erő téged is véd majd.

Miféle erő ez? Én borzadok tőle.

Mert nem ismered. Előítéleteid vannak.

Embernek ilyet tenni nem szabad.

Én biztos vagyok benne, George, hogy amit meg tud tenni az ember, azt meg kell tennie.

Ölni is tud.

Amíg tud, addig meg is teszi. Nem lehet elfutni semmi elől. A végére kell járni mindannak,

aminek a lehetősége bennünk van. -

John! - George arca rángatózott. Ügy szakadtak ki belőle a szavak, mintha véres, vonakodó,

éretlen magzatot szült volna. - Féltelek. Nem magamért, nem hidd... pedig ha elveszítenélek, megint nem látnék kiutat... de ez nem fontos... Nem fontos... csak te... Rossz irány ez! -

Az irány tőlem függ. Bánt, hogy nem érted. Ennek meg kell lennie! Valami többlet van bennem,

ami kötelez rá. Szembenézek vele. Erről van szó. Ha jobban ismernél, tudnád, hogyan él és hat ez csecsemőkorom óta, értenéd, mit beszélek. - Ne szólj egy szót se, George! Mitől tarthatnánk mi ketten vissza őt? - mondta lágyan az új, a fénylő Ellen. Legfeljebb követhetjük akárhová, ahová menni akart. George meghökkenve nézett rá. -

Mi történt veled ?

Sok minden.

Megváltoztál. Ilyen nem voltál még.

Te is megváltoztál azóta, hogy tudod.

Mit?

Johnt. Belül. Ahogy el sem lehet mondani.

A FEHÉR ÉS A FEKETE KÍGYÓ Lord Eltham Great Marlborough Streeti házának hallja kicsi, zsúfolt, de barátságos és meleg volt. Apró, kövér házvezetőnő tolta be a teázóasztalt. Szemtől szemben Elthammel, szemöldökének bozontos leple alatt, tekintetében John erős, száraz humort ismert fel, és mindjárt közelebb érezte magához. Lelkének legtitkosabb rétegeivel tudta, képek nélkül emlékezett rá, hogy van egyfajta humor, amely híd a bölcsesség felé. Ezt a mosolyba oldódó állapotot látta meg Elthamben; a szelíd öngúnyt, a gyöngeségek felismerését, a megbocsátást s a kárörvendő rosszmájúság teljes hiányát. Mialatt a lord kérdezősködött családi körülményeiről, elfoglaltságáról, terveiről, beszéltette őt, John tudta, hogy a szavai mögül tapogatózik, 113

kulcsokat próbálgat, a titkos kódot kombinálja, amely megnyitja előtte az ő legbenső énjét. Különös, indulatmentes, barátságos párbaj volt ez, mert John zárt egység maradt mindvégig. Egyéniségének törvénye volt ez a nagy feszültségű klauzúra: nem engedhetett senkit benyomulni, mert az elernyedés és a kudarc lett volna. Eltham gondolattapogatói sima, kemény, áthatolhatatlan felületen siklottak, majd visszahúzódtak. Feladta ezt a módszert. - Így nem jutunk sehová, John - ismerte be mosolyogva. - Semmilyen bevált mértékkel nem tudlak lemérni. -

Mit akar tudni rólam, uram? - kérdezte a fiú.

Azt, amit magad sem tudsz pontosan: a valódi korodat. Lelked fejlettségi állapotát.

Tapasztalataid mélységét. Erkölcsi erődet. John tűnődve hallgatta Eltham szavait. Önmaga és a szavak között egyelőre nem talált összefüggést. Külön volt ő, befelé terjedő dimenzióival, rejtett áramlásaival, erőivel, képességeivel, amelyekre még nem vetődött rá a gondolat elemző fénye - és kívül örvénylett a szavak felületes, távoli világa. -

Nem sokat értek ebből - vallotta be. - Hiszen én mindenre felelek, amit kérdez.

Igen. De nem jól kérdezlek, fiam. Majd megkísérlem másképp.

A lord a dolgozószobájába vezette Johnt, és ott különös előkészületekbe kezdett, mialatt John némán üldögélt egy nagy, vörös bőr karosszékben. Eltham az íróasztal fiókjából krétát és rajzszenet vett elő. Két párhuzamos vonalat húzott a padlóra. A mintegy három méter hosszú fehér és fekete vonal távolsága egymástól körülbelül egy méter volt. A fehér vonal egyik végénél krétával háromszöget rajzolt, a fekete vonalnak ugyanarra a végére fekete kígyót, majd a két vonal közé kétoldalt, egyenlő távolságra egymástól két csillagot. Aztán ő maga a fekete vonal végéhez állt, a szénnel rajzolt kígyó mellé, és felszólította Johnt, hogy álljon a két vonal elé. -

Mit kell tennem? - kérdezte John furcsa, éledő izgalommal.

Valamelyik vonalra rálépsz majd, amelyik jobban vonz, és végigmégy rajta.

De mi az értelme ennek?

A kísérlet után megmondom. Mindent megmondok neked, fiam. Most maradj csendben egy

ideig, nézd a vonalakat, figyelj önmagádba. Csak azután határozz. John némán állt. Szemét hol az egyik, hol a másik vonalra függesztette. Izgalma fokozódott, annyira, hogy heves reszketés fogta el. Rettenetes erő és vonzás áradt mindkét vonalból. A fekete vonal beszívó, óriási mélységként nyílt meg, s a fekete kígyót sötéten izzó élet duzzasztotta. A fehér vonal ezüstös, szívszorító távlatok rése volt, fény, eksztázis ömlött át rajta a lelkébe, s a fehér háromszög csúcsa végtelen magasságokba mutatott. Amelyikre nézett, annak tömény tartalma árasztotta el, s a két végletes pólus között bénultan, tehetetlenül állt - nem tudott megmozdulni. Határoznom kell — gondolta kábultan. Reszketése rángassa fokozódott. A fekete vonalra nézett, amelyből most diadalmas tudás és emlékezet hője csapott ki. Mély, bársonyos öl volt ez. Kéjes. Részegítő. Minden, ami íz, aroma, szenvedély, sötét szépség, végtelenségig fokozott gyönyör, a beteljesedés tépő, halálosan elnyújtott

114

zengéseként lényét áthatotta, ott örvénylett a kígyós fekete varázsvonal ösvényén. Ez! - morajlott benne visszhangosan, hömpölyögve, visszaverődőn, erőszakos tombolással. Csak ez! Ez! Egy lépést tett a fekete vonal felé, de megtorpant. A belsejében tomboló orkán magjában küszködő, erőtlen fénypontként egy impulzus vibrált. A másik... a másikat... Figyeld előbb, várj! Várj még! Visszalépett eredeti helyére, de tekintetét nem tudta eltépni a fekete vonaltól. Karok, leplek, falak, uszító hangok emelkedtek szándéka ellen, hogy a fehér vonalra nézzen. Nem! Ne! Ott megszűnik mindennek a valósága. Szétszéled, szétporlik. Párává lesz mindaz, ami te vagy, ami téged jelent. Gyilkos, hideg fény. Fehér feloszlás. Itt, itt sűrű, forró, erős az életíz... véres, hatalmas, súlyos, felfokozott! Itt! Aztán mégis eltépte magát a fekete cövektől, és egy pillanatra a fehéren csillogó vonalra nézett. Csak annyi időre, míg lelkén végigzengett egy fájdalmas, ezüstös érzésfutam részvétből, személytelen nosztalgiából. Aztán megint odarántotta a fekete. Ez a lendület meglódította. Újra a fekete vonal felé indult. Cipője orrával megérintette. Ettől az érintéstől a lábfejéből kiinduló tűzáram futott a testébe. Életereje megezerszereződött. Úgy érezte, gigászi módon megnőtt, s hatalmi tudata kozmoszba kicsapó lángként lobog. Lábát lassan csúsztatta előre a hullámzó, fekete talajon. Most hangok, szagok, olvatag, édes, lejtős, síkos hívások, fullasztó, kábító, szűrőn ígéretteljes illatok rohanták meg. Mikor másik lábát önkívületben ingadozva maga után húzta, az erjedő, tömény szagok súlyos leple mögött enyészet gőze ütődött hozzá. Ahogy elkapta e motívumot, az felfokozódott, elnyomta a többit. Émelyítő rothadás hatolt érzékeibe. Testében a forróság elviselhetetlenné izzott. A dögletes szag leleplezte a lába alatt hullámzó puha, síkos anyag mibenlétét: vér. Fekete, alvadt vér. Elégek! - kapkodott. - Végem van! Az undor öl meg. Tántorgott, majdnem elesett. Vissza! De hogyan? Valamibe kapaszkodni! A felbomlás, talaj nélküli oszlás között talajt fogni! Arra az apró fénypontra gondolt hirtelen, amely ott imbolygott az orkán magjában. Fénypont, biztos pont. És már előtte vibrált. Csak hívni kellett, közelebb vonzani, követni. S a lávagőzökből, a sötétségből kibontakozott lassan a belső napkelte. Már újra szilárdan állt a lábán, visszanyerte szuverenitását. A fénypont fénykoronggá, szárnyas kerékké formálódott. Sugarai fehéren csillogó fémrudakként nyúltak ki belőle. Most először belül, önmagában látta meg a fehér krétavonalat a háromszöggel. Élesen ragyogott benne a sötét, véres szakadék fölött. Megfordult, visszament a fekete vonal közepéről, és átlépett a fehérre. Ingadozás nélkül, lassan végighaladt rajta, és karját kinyújtotta a fehér háromszög felé. Fokozódó súlytalanság, hihetetlen terhektől való felszabadulás, de személyiségének teljes feladása volt ez. Egységes, fénylő, óriási erőáram sodrában 115

úszott. Nem ellene akart úszni, hanem vele, benne és általa. Elszédült. Megingott. Karján Lord Eltham markolását érezte, ahogyan megragadta őt, hogy el ne essen. A karosszékhez vezette. Mikor leült, John érezte, hogy a térdei mennyire remegnek, fáradtak. Teste szinte csonttörő birkózástól sajgott. Kábulata lassan oszladozott. - Minden rendben van, fiam - érkeztek hozzá Eltham szavai, s csak azután a szavak értelme. Bizonyos veszélyeken túlestél, ez kétségtelen. Elkezdhetjük a tanulást. John, amikor agya teljesen kitisztult, a magyarázatát sürgette annak, ami lejátszódott. - Tulajdonképpen Du Potet kísérlete ez - mondta Eltham -, amelyet egy nyilvános előadáson mutatott be 1846-ban. Én azonban továbbfejlesztettem, persze ugyanazon az alapon. Du Potet is a jó és a rossz elvét szimbolizálta a két vonallal. Középen szabad az út. A magnetizmus befolyása csak a két vonalon érvényesül. Mikor a vonalakat meghúzta, erős eszmei és akarati töltést vitt beléjük. A fehér vonalba összpontosította az erényt, a feketébe a bűn képzeteit. Az ő médiuma 24 éves, erőteljes fiatalember volt. Du Potet a vonalak meghúzása után félrevonult, mint én is. Egyáltalában nem alkalmazott hipnózist. Passzívan viselkedett. A médiumon eleinte ugyanazok az érzelmek vonultak át, mint rajtad most. De végül határozottan a fekete vonalat választotta, és a kígyó előtt ájultan összeesett. Az én módosításom abból állt, hogy a vonalakat a fehér és a fekete mágia medreiként nyitottam meg számodra. Te magad öntötted beléjük a tartalmat, mindazt, amit neked ez a két irány jelent. Persze nem a felületen, mert ott úgyszólván semmit nem tudsz róluk, hanem a mélyben, ahol előző életeid tapasztalatai rejtőznek. Hogy ezek a tapasztalatok milyen súlyosak és alaposak, azt a gigászi küzdelemből láttam, amely végbement benned, míg a fekete irányból a fehér irányba tértél. Lejátszottad így előttem a mágia egész történetét, amely az egyénekben, akik ezt az ősi utat választják, újra és újra megismétlődik. - Mit jelent maga a mágia szó? - Erőt. Az ember lelkében rejlő, határtalan mértékig felszabadítható okkult energiát. A mágia az iránya szerint fehér vagy fekete, az erkölcsi megismerés vagy a sötét tudás uralja. - A fekete a bűn, a fehér az erény útja tehát? - Igen. De így ez nagyon merev és nem eléggé hasznosítható meghatározás, amikor a mágiáról van szó. Csak az átlagos ember számára megfelelő, akinek okkult erői még nem váltak aktívvá. Annak, aki mágiával foglalkozik, nem elég pusztán erényesnek lennie ahhoz, hogy bele ne zuhanjon a fekete mágia örvényeibe. Tudását, kritikai érzékét annyira ki kell csiszolnia, hogy minden rejtett csapdát, titkos cselt észrevegyen a fekete és a fehér erők ádáz és örök háborújában. A mágus: harcos. Bármelyik irányba tér, a másik irány aktív ellenhatását idézi magára. Kísértések, támadások érik a legvalószínűtlenebb és legváratlanabb formában. A fekete mágia az önös irány. Ez a hatalom, a szenvedélyek beteljesítésének erőszakos, időlegesen sikeres útja. Győzelem mások rovására, önmagunkért. A fehér mágia az erőszak, nélküli személytelenség ösvénye. Küzdelem tökéletlen, mulandó, önző önmagunk ellen örök önmagunkért, amely egy Istennel és minden lénnyel. A fehér mágia hatalmas erőivel a barikádokat, az anyag fikcióit robbantja fel, amelyek a mágust a másik lénytől, az igazságtól, a halhatatlanságtól

116

elválasztják. A fehér mágia küzdelem a saját testünkben, a matériában harcoló halál ellen, a szellemi elit győzelméért. John szédült az új képektől, fogalmaktól, amelyeket még mindig nem tudott saját kifejezhetetlen tartalmával összefüggésbe hozni. -

Sokat kell tanulnom - mondta töprengve. - Mindent elölről. Részletesen.

Neked csak memorizálnod kell, fiam.

Ez mit jelent?

- Emlékezetedbe idézni, amit mindannyiunknál jobban tudsz. Aztán a szavak értelme lassan közelebb került. A fogalmakról vékony emlékezethártya szakadozott le, s ő meglátta így, mi tartozik össze a külső és a belső dolgok között. Eltham ragyogó idegenvezető volt: színes, érdekes módszerrel kalauzolta Johnt vissza a saját elfelejtett javai közé. Először is tágas áttekintéshez, vázlatos felülnézethez juttatta. Visszavezette a messze múltba, a mitikus Atlantiszba, a mágia forrásához. - Úgy képzeld el, John, hogy az özönvíz előtti mágikus ember nem a bőrénél végződő, vak földparány, hanem három szemmel látó, sokkal gazdagabb érzékeléssel észlelő, félisteni lény volt, akinek testi-lelki szervezete egészen más volt, mint a mai emberé - mondta Eltham. - Eleven tűzzel, meztelen varázserővel operálhatott, anélkül, hogy elégett volna. Mindaz, amit mi csak sejtünk, félünk, sóvárgunk álmaink zavaros képei, képzeletünk vad felvillanásai között, számára sajátos valóság volt. A természet elementáris megnyilvánulásai, a csillagok élő, sugalló ereje teljes erővel áthatották, s ő maga is a kozmoszba szőve lüktetett, tevékenykedett a gigászi véráram egyik sejtjeként. A csillag és ő tudatosan összefüggtek. A növények benne is sarjadtak. Az állatok benne is üzekedtek, szaporodtak, harcoltak. A viharok benne is tomboltak. Az álomvilág, az ösztönvilág szárnyas lényei, démonai, faunok, kentaurok, szatírok, nimfák, sellők, sárkányok, az ókori mitológia meseszörnyei testvérei, társai voltak, vele közös köldökzsinórra fűzve, mint a természeti erők mögött rejlő, elvont szimbólumok félanyagi testet öltései. Nem gondolkodott, John. Nem mondta: ez azért van, és ennek következtében ez meg az történik majd, hanem állandó, tüzes látomásokban élt, a valósággal való szoros ölelkezésben. Mindent tudott és értett egyszerre, elemzés, indoklás nélkül. - Azért, mert három szeme volt? - kérdezte John a felrajzolt kép erős áramától borzongva. - Azért is. A harmadik, a küklopszszem finomabb műszer, mint a homo sapiens homloklebenye. A mai ember szürke nagyagykérge akkor még nem fejlődött ki. A racionális tudat még nem működött. A lények félálomszerű önkívületben éltek, mint a ritka pillanatokban az elragadtatott eksztatikusok, akikben e szent állapotban felszakadt a harmadik szemüket takaró hályog. De nem csak harmadik szemükkel, hanem egész lényükkel láttak, éreztek, érzékeltek. Tudatuk nem énközpontú, hanem kozmocentrikus volt. A démonok alakja, amint mondtam, a természet erőinek asztrális képlete... - Mi az, hogy asztrális?

117

- Az érzelem világa, az ösztönök, a szenvedély, az indulat, a vágy, az élvezet síkja, ahol minden fizikai dolognak egyidejűleg másodteste, másodélete van. Ám efölött van egy harmadik, mentális világ is; a racionális emberben látszólag összefüggés nélkül, homályosan él együtt lényének e három régiója: fizikai-akarati, érzelmi-asztrális és szellemi-mentális világa. Az atlantidáknak azonban e három sík eleven, tiszta egységként világította át egymást. A démonok alakján keresztül tehát az atlanti mágus könnyen mozgásba tudta hozni a saját részét képező erők egy töredékét. Ezért az ókori mágiának és a belőle kialakult ceremoniális mágiának mindenkor fontos alkotórésze a kozmikus szimbológia. - A szimbólum jelkép, ugye? -

Igen. Valójában minden életjenség jelkép, amelynek három értelme van, lényünk háromféle

érzékelése számára. -

Ezt érzem, ha nem is értem egészen annyira, hogy szavakkal ki tudnám fejezni. Tudom -

töprengett John. —-Ceremoniális mágiáról beszélt. Az szeretném megismerni. -

Mindegyik mágiafajtát meg fogod ismerni. Elméletben és gyakorlatban is. Nálad kettő úgyis egy.

Te valamit megőriztél, inkább talán visszaszereztél abból, ami az ősök birtokában volt. Az őskor mágusának elég volt felidéznie egy természeti hieroglifát, hogy az abból életre hívott asztráldémon elvégezze a rábízott feladatot. -

Én azonban semmi ilyet...

Még nem próbáltad.

Miért múlt ez el, uram? Ha a Földön egyszer már létezett. Mi történt, hogy...

A teremtő mágusok visszaéltek az erőikkel, és elbuktak, John. Természeti csapások sorát

idézték fel, amelyek összezúzták műveiket. A tudás fájának gyümölcse - a benne rejlő hatalom, az önös cél érdekében alkalmazott erőszak lehetősége miatt - a fekete mágia mérgét is tartalmazza. A halhatatlan mágus-titán egy háromsíkú, a földön, az asztrálvilágban és a mentálsíkon lejátszódó elementáris katasztrófa lángpallosával kiűzetett a Paradicsomból, és kétszemű, mulandó, tudatlan, erőtlen emberré vakult. Erről a katasztrófáról sok híradás maradt ránk: nemcsak a Bibliában, Platónnál, a keleti szent könyvekben és titkos hagyományokban, hanem a különféle népek ősmondáiban is. A kataklizma után a későbbi korok mágusának már nem volt a fizikai világot az asztrállények birodalmával szervesen összekötő kapcsa, harmadik szeme, s így tudatát fokozatosan, mágikus szertartások útján kellett a fizikai lét sűrűjéből annyira kiemelnie, hogy e halhatatlan része a láthatatlan világ energiáit közvetlenül érinthesse. Az atlanti mágus által elgondolt szimbólum még élő, irányítható, természeti erő. Az ókori mágusé csak egy matematikai képlet, amelyet - hogy életre keljen és irányíthatóvá váljék - össze kellett kapcsolni előbb a mágus tudattalanjába süllyedt áramforrással. Ezt a kapcsolatot az Atlantisz utáni mágia bizonyos segédeszközökkel érte el. így alakultak ki a mágia különféle ágazatai.

118

- Tulajdonképpen hányféle mágia van? - Ötféle. Mindegyik a közös forrásból ered, s a különböző elnevezések csupán történeti jelentőségűek. Első a ceremoniális mágia, amely a szellem emlőjén keresztül hat. A mágikus módszerek között ennek vannak a legpompázatosabb külsőségei. A ceremoniális mágia a költészet, az irodalom, a zene, a hang és a szellem eksztázist kiváltó erején át hat. Öntudatlan mágusai, a művészek is ellenállhatatlan hatást tudnak kelteni vele, de tudatos és eredményes művelői kivédhetetlen hatalommá növekednek. A második mágiafajta az akaratmágia, amelyet te is készen hoztál és úgy használsz, ahogyan más ember a végtagjait Az akaratmágia az akarat okkult hatalommá sűrített erejével operál. A harmadik, a demonomágia, a láthatatlan világ megszemélyesített energiáit állítja munkába. A negyedik, az asztrálmágia, az indulatok és a tüzes vágyképek mágnesével vonzza tárgyát, végül az ötödik, az atlanti mágia, a makrokozmosz csillagászati erőforrásait hívja a mágus szolgálatába. Az elméleti oktatással párhuzamosan eljárt John Dyerékhez is. Korán délután ment mindig, hogy néhány órát George-dzsal és Ellennel töltsön. Ellennek régen vissza kellett volna utaznia az intézetbe, azonban betegség ürügyével folyton elhalasztotta az indulást. John tudta, hogy miatta marad, s ezt a lány előtte nem is titkolta. Mohó folyondárként rátapadt, reszketett, kigyúlt a közelében. E lángolás George-ot éppoly kínosan érintette, nyugtalanította, mint őt magát. Szégyellte, sajnálta a húgát, de állapota ingerültté, féltékennyé is tette. - Szeretném tudni, mi bajod - kérdezte egyszer John előtt a lánytól. - Vérszegény vagyok. Sokat fáj a fejem. -

Attól már elutazhatnál.

Igen. De nem akarok.

Miért nem?

Mert akkor nem láthatnám Johnt.

Mit érsz vele, ha látod?

Te mit érsz vele?

Nekem a barátom.

Nekem is. Irigy vagy, George. Tudod, hogy Johnnal lenni olyan, mintha enne és inna az ember,

amikor éhes és szomjas. Igen. Olyan. Te meg azt akarod, hogy csak neked jusson belőle. Én éhen is halhatnék tőled! - Sírni kezdett. Könnyeitől George őszintén kétségbeesett. -

Nem úgy gondoltam, Ellen. Neked tovább kell tanulnod. Azután... egy fiú meg egy lány között

a barátság nem olyan, mint két fiú között... Te másképpen vagy vele. Egészen belázasodsz. Ez félreérthető. Furcsa. Ijesztő... -

Nem törődöm vele! - Ellen zöldes, vékony ujjainak takarójából felemelte könnyes, egzaltált

arcát. - John, te megérted. Ugye, te megérted, hogy én... hogy ez... -

Igen - mondta John, és valóban megértette. Lelkiismeret-furdalást, szánalmat érzett, és egy

cseppet sem örült neki.

119

Estefelé hazajött Dyer, és megérkezett Eltham is. A könnyű vacsora után felmentek együtt a laboratóriumba, egy síkkal valóban magasabbra a két gyerek erjedő, pubertásos légkörénél. George sajgó lélekkel, halk sértődöttséggel, önként lemaradt és John nem hívta magával. Tudta, George-nak nincs mit keresnie odafönt. Mindaz, ami első ottlétekor ismeretlen tartalmú hieroglifa volt, lassan leleplezte belső értelmét. A hétágú olajlámpás a fali állványon már nem idegen, néma, halott tárgy volt számára, hanem a szellem szimbóluma, a ceremoniális mágia fontos segédeszköze, a varázspálcával, az asztrálkarddal, a mágikus tükörrel, a pentagrammal együtt. Eltham megmagyarázta neki, hogy e mágikus szerszámok lelki képességek jelképei, s azok felerősítését célozzák. A varázspálca negyven centiméter hosszú, három centiméter széles, egyenes, csiszolt farúd volt. Az egyik vége hegyes, a másik tompa. Tompa végébe háromcolos vasszög mélyedt. A rúd négy oldaláról élénkzöld tintával rajzolt jelek világítottak, a tudás hermetikus emblémái: az ötágú csillag, az egyiptomi hurkoskereszt és a kígyó. A rudat Eltham Jupiter-, Mars- és Merkúr-elemekből preparált füstölővel itatta át, és gondosan zárva tartotta egy bársonytokban. - A varázspálca. Az akarat szimbóluma - mondta Eltham. A szintén füstöléssel felavatott, zárt tokba helyezett asztrálkard egyszerű, ötven centiméter hosszú, csontnyelű acélpenge volt. Markolatába a varázspálcán is látható jeleket vésték. - A szenvedély jelképe - mutatta fel John előtt tanítója. A mágikus tükör egy kisebb, könyv formájú falemezbe homorúan bevésett, kerek tükörfelület volt, melynél a tükörlapot fekete kínai lakkozás helyettesítette. A tükör margójára ugyancsak zöld tintával egyiptomi írásjeleket rajzoltak. - Ez a harmadik szemet jelképezi, s az összetett látás képességét éleszti újjá - magyarázta Eltham. - Mit jelentenek az írásjelek körülötte? - kérdezte John. - Az analógiák tanának kozmikus tételét: „Mint fent, úgy lent”. De ez a szöveg lehet mágikus parancs, kívánság, esetleg olyan mitológiai istenség neve, amely alá kívánságunk tárgya tartozik, s írhatjuk héber, szanszkrit vagy kínai írásjegyekkel is. Általában az a szabály, hogy a tükröt körülvevő tábla terébe olyan szimbólumokat helyezünk el, amelyek a mágikus művelet tárgyával összeköttetésben állnak. Vannak asztrológiai feliratozású tükrök, ezek mindegyike valamelyik bolygó fémjéből készült, s e bolygó hermetikus jelképeivel avatják fel. Ilyen tükör csakis a bolygó jellegének megfelelő munkára való. Például a Vénusz-tükör a szerelmi mágiában használatos, a Marstükör a bosszúmágiában, a Szaturnusz viszont a fekete mágia romboló hatásai mellett a filozófiai meditációban is kitűnő segédeszköz. A hétlángú kabbalisztikus lámpa nem túlságosan nagy, de masszív testébe a hét bolygó jele és a hermetikus filozófia embléma állatainak stilizált alakjai voltak bevésve. - Az egyetlen mágikus eszköz - mondta Eltham —, amelyet nem feltétlenül szükséges és nem is lehet saját kezűleg elkészíteni. A pentagram egy tíz centiméter széles és tíz centiméter hosszú pergamenlapra rajzolt, vörös tűzkörbe festett ötágú csillag volt, amelyet vastag kartonlapra erősítettek. A kartonlap hátára ugyancsak vörös tussal, zárt

120

körbe helyezve, berajzolták a mágikus gyakorlat fontos alkotórészeit: a kelyhet, a kardot, a varázspálcát, a hurkoskeresztet, vagyis az élet jelét és az örökkévalóság képletét. Eltham a laboratórium padlójára rajzolt zöld varázskör értelmét is feltárta John előtt. - Tulajdonképpen nem egy kört húzunk, hanem mindig hármat, a három hermetikus síknak megfelelően. Aszerint, hogy operációnkban fizikai, asztrális vagy mentális síkon kívánunk hatni, a legbenső (fizikai), a középső (asztrális) vagy a külső (mentális) kört rajzoljuk zöld krétával, az ideának megfelelő gondolatkoncentráció kíséretében. A másik két kör lehet fehér vagy vörös. Egyébként a fizikai sík színe a vörös, az asztrálsíké a zöld, a mentáisíké a világossárga vagy a fehér. Mikor a mágus a varázskört meghúzza, a legerőteljesebben arra kell összpontosítania gondolatban, hogy ez a kör az általa jelzett sík külső, démonikus erőinek gátja. A varázskör a természetben lekötött

erők

jelképe,

egész

mágia

legfontosabb

képlete.

mikroszkopikus

világ

elektronparányain kezdve, az élőlények vérkeringésén át a csillagködök makrokozmikus titánjáig minden körbejár, fut, táncol egy misztikus középpont körül. Jól jegyezd meg, John! Bármely mágikus akció reakciót szül, s a mágusnak ez ellen védekeznie kell már előre. A ceremoniális mágiában a hármas értelmű kör az a jelképes páncélzat, amelyről az elemi erők támadása lepattan; a többi mágikus iránynak is megvannak azonban a különleges eszközei. A varázsszerszámok elkészítése eléggé egyszerű feladat, de avatásuk nehéz, mert nem kevesebből áll, mint az általuk jelképezett tulajdonságok mágikus arányúvá fejlesztéséből és munkába állításából. Óriási, lángoló, mégis kormányozható szenvedély, akaraterő, az életre keltett harmadik szem, a hermetikus filozófia bölcsességének szellemi látása, az örök érvényű kozmikus törvények ismerete: ezek azok a dolgok, amelyeket a mágusnak meg kell szereznie. John megismerte az állványon lévő kis villamos szerkezet összetételét és célját is. - Ideoprojektor. Mágikus gépezet az akarat sugárzásának állandósítására - magyarázta Eltham. Elektromos szerkezet, amelyet hosszú életű akkumulátor táplál. Ez az akaratakkumulátor működésével kitölti azokat az ideatartamokat, amikor pihenésre van szükségünk, és pótolja, amit hétköznapi tevékenységünk elvon a mágikus munkától. A távolbahatás magasabb műveleteinél használatos. John érezte, hogy George mennyire szenved, de nem tudott változtatni az újabb helyzeten. George híd volt közte és a mágia között; sebzett, befelé lázadó közvetítő, aki nem akart belenyugodni abba, hogy áthaladtak rajta. Szavaiból keserű sértődöttség mérge buggyant ki. Célzásaiból sohasem hiányzott a szemrehányás mellékzöngéje. Lázasan kutatta, falta az okkultizmus ellenirodalmát, és ő, aki régebben oly szótlan, zárkózott volt, vég nélküli vitákat provokált. Terhes, fájdalmas és megszüntethetetlen állapot volt ez. És John mindig a fekélyt látta mögötte, amelyet ő maga idézett elő, akaratlanul. Rendszeres tanulmányai Dyerékhoz kötötték. Dyerék halljában pedig ott várta izgékony boldogtalansággal és beteg sóvárgással két megszállott kapuőrző: Ellen és George. Csak később eszmélt rá, visszatekintő elemzés közben, hogy mágikus akcióinak első reakciója volt ez. Ellen fokozódó egzaltációja is nagymértékben nyugtalanította. A kislány fogyott, szédült,

121

ijesztően megnyúlt. Árkolt szemében ideges lidércláng lobogott. Pedig John szerette, mert sajnálta. Ha ránézett, bűntudat fojtogatta. Ha azonban segíteni akart rajta, minden gyöngéd szavával és mozdulatával a beteg izzást fokozta benne. El kellett küldenie valamiképpen, hogy a távolság megszüntesse a szüntelen fertőzést. El kellett küldenie megint úgy, ahogyan a bajt előidézte, láthatatlanul, lebírhatatlan akaratával, noha erősen viszolygott attól, hogy Ellen védtelen lelkébe újra behatoljon. Ez a taszítás mélyről szakadt fel. Lényének súlyos, ősi tartalma volt. Semmitől sem félt, de ettől tartott. Mert az egyetlen veszély baljós morajlása áradt belőle. Megtette mégis, mert a feszültség elviselhetetlenné vált. A lány folyton marakodott a bátyjával. És John a legváratlanabb helyeken és időpontokban akadt össze Ellennel az utcán, a lakásuk vagy az iskola közelében, és az ámokfutó leány nem is leplezte, hogy várt rá, kereste, szándékosan került az útjába. - Maga előtt nem szégyellek semmit - mondta dacosan. - hosszúak a napok, amikor nem látom. - Én örülök ennek, Ellen, de George-ot nagyon bántja, ha maga így külön... - Maga örül neki?! - mondta Ellen részegükén, mert a többi szót kirekesztette tudatából. - Maga örül neki... – Nevetni kezdett, de torkából zokogáshoz hasonló hangok szakadtak fel. Könnyezett. - John... mondta az után, hogy furcsa rohama lecsillapult. - Ugye feleségül vesz engem négy-öt év múlva? Komoly, halálosan szorongó arccal nézett rá, és amikor elértette meghökkent tétovázását, lázasan beszélni kezdett: - Nem leszek olyan feleség, aki bármiben is akadályozza. Nekem nem fontos semmi más, csak hogy magához tartozzam. Szeretői is lehetnek, igen. A legszebb nők... én fogom figyelmeztetni, segíteni, hogy mindenhez hozzájusson, aminek örül, amit szeretne, és... Johnt alig elviselhető lelki kényelmetlenség fogta el. - Ellen, várjunk, kérem! Négy-öt év alatt maga egészen más lehet, mást akarhat. Ellen szemében fájdalmas csodálkozás fénylett. - Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy micsoda ez bennem. Kitér előlem. Pedig nem azt kívánom, hogy maga is úgy legyen, mint én. Én nem kívánom. Igazán... De hát várjunk. Jól van. Várjunk. Ahogyan akarja - mondta alázatosan. Akkor határozta el, hogy Ellen egy héten belül utazni fog. Eltávolította, hogy elodázza a problémát. Remélte, hogy így megoldódik magától. Remélte, de nem hitte. Azután már csak George volt ott a hallban, sötét részvéthínárként, s neki mindig át kellett gázolnia rajta, nyakig elmerülve benne. Az iskolában senki sem vette észre a szakadékot köztük. John akaratának varázsköre még mindig megvédte George-ot, de belül, a Dyer házban minden nyomasztóan nyilvánvalóvá lett. Bennem semmi nem változott iránta - gondolta John kedvetlenül. - Ő került útvesztőbe, és nem engedi kivezetni magát. Anyjával különös, valószínűtlen boldogság és ború közepette éltek együtt a háborús évek alatt, apja távollétében. E felhősnapos kettős fény anyja lényéből sugárzott, s John lassan megértette, hogy ugyanaz a rejtelmes nosztalgia gyötri, amely nagyapánál is elfogta az ég felé utazó karácsonyi házban: hiányzott a férje. Nem az, aki a valóságban volt, hanem e darabos, harmóniátlan negatív képzeletpozitívja, amilyennek szerette volna. A férfi távollétében mindig felerősödött ez a vágyakozás, s ha otthon volt, elenyészett, mert súlyos, kínzó testi közelsége tetszhalottá tette a

122

fantazmát. A levelek, amelyeket kapott, szinte egyformának tűntek, csak a dátum változott rajtuk. Hidegen tudósítottak néhány külső körülményről, de a levélíró valódi állapotáról nem árultak el semmit. A balra dőlő, merev, szögletes betűk is páncélt viseltek, apjára hasonlított, mint egy fénykép. Kedves John - írta Ellen Svájcból - tudnia kell, azért mentem el, hogy visszajöhessek, és egészen ott maradhassak, anélkül, hogy George felróhatna nekem ezt, és olyan dolgokra való hivatkozással hajszolhatna, amelyeket gyűlölök, mert törvénynek nevezték ki őket. Nehéz itt most. Nehezebb, mint régen, mielőtt megismertem volna. Azelőtt nem törődtem vele, hogy vagyok. Fütyültem mindenre, és mindenütt szórakoztam. Nevettem magamban a lányokon s az egész világon, mert kívül voltam. Nem tudom, érti-e? Biztosan érti. Most nem tudok másutt lenni, csak ott, ahol maga van. Az intézetben egyszerűen nem vagyok jelen. Gúnyolnak a szórakozottságom miatt. Semmi nem köt le. Semmire nem figyelek. Az igazgatónő írt már apának. Ő nem tudja, hogy apa egész életében olyan szórakozott volt, mint én most. Néha azt sem tudja, hogy gyerekei vannak. Apa biztosan válaszolt neki, és udvariasan megígéri, hogy szigorú levelet ír neki, de szokása szerint elfelejti. George prédikál majd legalább négy oldalnyit, és az fájni fog. Mindegy. Mindegy, John. Rájöttem, ha nagyon akarom, álmodom magával. Furcsa, boldogító játékokat találok ki. Léptek közelednek a folyosón például, maga jön, gondolom teljes hittel, biztonsággal, és néhány pillanatig olyan örömöt érzek, hogy órákig felindult vagyok tőle. A postás közeledik. Míg meg nem kapom a postámat, úgy tudom, kétely nélkül hiszem, hogy két levelet kapok magától, két súlyos levelet, tele nagyszerű hírekkel, például azzal, hogy meglátogat itt, mert fontos okból átutazik a városon... Akik haragszanak rám ezért, nem tudják, hogy az életemet tartom fenn így, különben nem tudnám elviselni... Johnt valóságos lelki rosszullét fogta el, valahányszor levelet kapott Ellentől. Szánalma, viszolygása, bűntudata egyformán növekedett és elviselhetetlen feszültséggé fokozódott tőle. Ahogyan mágikus tanulmányaiban előrehaladt, úgy fogyott bátorsága és meggyőződése, hogy sikeres távolba ható ellenszuggesztiót alkalmazhatna a lánynál. Eltham alaposan lehűtötte felelőtlen mágikus akciókedvét a veszélyek feltárásával, amelyeket másokra és önmagára zúdít vele. Bizonyítékul itt volt maga Ellen, akit felgyújtott, megfertőzött, magához láncolt, anélkül, hogy érzéseit viszonozni tudta volna. Idegenkedett tőle. Annál erősebben, minél inkább átizzott a lány. Nem tehetett ellene semmit. Testében volt az irtózás, kegyetlenül, alku nélkül, míg szelleme harcolt ellene, és megkísérelte legyőzni. Hűségesen válaszolgatott Ellen leveleire, de óvakodott reményeket kelteni benne. Milyen aljas vagyok! - gondolta egy ilyen hidegen vidám beszámoló fölött. - Megsebeztem, nyomorékká tettem, és most szabadulni akarok tőle. Érzékeiből viszolygó, dühödt visszhang felelt: Igen! Szabadulni, mindenáron!

GONDOLATVARÁZS Elkezdődtek a kísérletek. Ezt nemcsak elméleti, hanem gyakorlati tanulmányok is megelőzték. John szorgalmasan praktizált Eltham utasításai szerint otthon, egyedül is. Főképpen képzelőerejét fejlesztette. Imaginációs gyakorlataink különös eredménye támadt. Szobájának világossárga fala elé

123

kellett állnia, és képzeletében különféle ábrákat kellett a falra rajzolnia fekete, piros, zöld, kék és sárga színekben. Háromszöget, négyzetet, kört, olyanformán, hogy a vonalak két percen keresztül mozogva alakuljanak, és rövid megmerevedés után színesen felvillanjanak. Nehézség nélkül sikerült elérnie, hogy a forma minden határvonalát élesen lássa a falon. Balról, alulról felfelé kezdte a rajzolást. A színek égő rakétaizzással világítottak. Este az ágyban ülve, a sötétben is lefolytatta az operációt, ilyenkor a fekete tónust kihagyta, helyette transzparens fehéret használt. A formát gyakorlatainak falhátterére vetítette ki a sötétben is. A jelek annyira élővé lettek, hogy rögződni kezdtek. Már előzetes összpontosítás nélkül is ott látta őket a falon... és egy ideig azt hitte, hogy csak ő látja őket. - Furcsa - mondta egy reggel az édesanyja, gyakorlatainak negyedik hetében, szobájának világos falára bámulva -, hogy kerülnek ide ezek az ábrák? - Miféle ábrák? — kérdezte John felgyúló izgalommal. - Hát ez a háromszög, ez a négyzet, meg ez a kör... Mintha pasztellal spriccelték volna őket a falra. - Látod? Igazán?! - kérdezte mohón a fiú. Anyja nyugtalanul rábámult. -

Nem értelek, Johnny. Hiszen ott vannak!

Elthamnek beszámolt a váratlan fejleményről. Megkérdezte, el akar-e jönni hozzájuk, hogy vajon látja-e ő is a jeleket a falon. - Anyádat feleslegesen megriasztanám vele. Majd itt megismételjük a gyakorlatot, talán érzékeny fény képlemezzel. - Szeretném tudni - mondta töprengve John -, valóban ott vannak-e a falon azok az ábrák, vagy anyám is csak elképzelte őket az én öntudatlan szuggesztióm hatására. - Valószínűleg ott vannak a falon. De végeredményben - ezt majd megérted egyszer - mindegy, hogy ott vannak-e. A határ itt elmosódik valóság és képzelet között. Az egész világ csak képzet, amelyet egy hatalmas erejű kivetítés valóságnak tüntet fel, mintegy kozmikus szuggesztióban. De hogy valóság-e? A legnagyobb bölcsek, adeptusok, fehér mágusok, akik ki tudják vonni magukat e szuggesztió zsarnoksága alól, azt állítják, nem valóság. Illúzió. A valóság egészen más. - Ön tudja, micsoda? - Néha egy-egy pillanatra megsejtem, John, de sem tudni az eszeddel, sem beszélni róla nem lehet. A sötétkamrában, nagyalakú fényképlemezzel végzett kísérlet már egy hét alatt sikerült. Az előhívott lemezen árnyékszerűen ott volt az ábra, amelyet John a sötétben képzelőerejével rávetített. Hármas varázskörbe zárt, alacsony karosszékben ült. Eltham virágcserepet tett le elé a földre. Dyer, Smith, Virginia Tyburn, Stepney és Eltham a körön kívül helyezkedtek el. A cserépbe friss mag volt elültetve. John szemét a cserépre függesztette, és elképzelte, hogy a cserépben lévő nedves, fekete földfelületre forró, érlelő napfény ömlik. Fényes hő fúródik be a parányi szemcsék közé. A gőzös erjedés változást idéz elő a szunnyadó magban. E folyamat először csak rezzenésnyi eszmélés. Aztán egyre éberebb élet gyűlik össze,

124

nedvek duzzadnak, tülekvő erők indulnak el a kibontakozás felé. A csíra klauzúrája robbanni készül; a végső feszültség lázas, fájdalmas, és gyönyörteli. Valami megpattan hirtelen. A felnyílt kereteken túlnyújtózik, növekszik, vágyakozva fény felé nyúlik egy mohó, fiatal létcsáp. Remegő, sóvárgó erőszakkal küzdi át magát a súlyos földrétegen. Sírból kél ki. Koporsóját széttörte, most a homokot tolja, öklözi szét, hogy feltámadhasson. Levegőt! Gyorsan! A pillanat nehéz volt, mint a döglődő Archibald testének súlya, de John nem roskadt le alatta. Nem! Az élet végre áttört a halálon. Naperők sugároztak rá, szomjas pórusain szabad levegőt szívott be. Sikerült! Hirtelen elernyedt. Szemét lehunyta. A fáradt csendben Virginia Tyburn csukló zokogása hallatszott. - Sajnálom - súgta halkan. - Tudom, hogy nem lenne szabad. De olyan csodálatos, csodálatos! John kinyitotta a szemét. A cserépből felnyújtózó fiatal, fényeszöld fuksziaszár üdén csillogott a lámpafényben. Senki sem mozdult. Távolbaható gyakorlatokra készült elő. Virginia Tyburnt jelölték ki a kísérlet másik alanyául, mivel először is vele sikerült összeköttetést létesítenie. Megkapta Virginia fényképét. Néhány napon át percekig nézte, aztán behunyt szemmel maga elé idézte az öregasszony okos, csúnya, markáns arcát, míg a kép teljesen élethű és tiszta lett. Az archoz azután fokozatosan hozzáépítette az alakot minden részletével. A kísérlet napján Virginia otthon maradt, a lakásán várakozott készenlétben. Sem ő, sem John nem tudtak semmit a végrehajtandó parancsokról a folyamat megindításáig. A társaság többi tagja kedden este nyolc órakor együtt volt Dyer laboratóriumában. John elhelyezkedett alacsony karosszékében. Szemben vele üres széket állítottak fel. Eltham csak ezután közölte vele, mi a feladata. A szemben lévő székbe képzelje bele Virginia színes, mozgó, plasztikus alakját. Vetessen fel vele egy papírlapot, ceruzát, és utasítsa, hogy írja le a következő szöveget: AUM MANI PADME HUM.

Szólítsa fel, hogy a papírlapot hajtsa össze, tegye borítékba, és címezze meg Dyernek. Vegye magához a

levelet, azután szedjen össze néhány okkult folyóiratot, és fél pár kesztyűjét a hall asztalán hagyva, siessen a Dyer házba a legrövidebb úton. A kísérlet megindult. Virginia ott ült Johnnal szemben a széken, és sápadtan, szorongva rámeredt, de végtelenre állított szemének réveteg kifejezése elárulta, hogy nem testi szemével tekint vissza rá. Nem látja őt, csak érzi. A papírt engedelmesen elővette, ráírta a kívánt szöveget, borítékba tette, megcímezte, és magához vette. Azután felállt, szedelőzködni kezdett. Eltűnt körülötte minden más tárgy és körvonal. Ahogy gyors, szaggatott mozdulatokkal, kapkodva engedelmeskedett a távolból sugárzó utasításoknak, a különös, öblös,

125

körvonaltalan képzelettérben hirtelen rövidzárlat állt be. A kép szétpattant, mint a buborék. A kapcsolat mély, sötétbe bukó örvényléssel megszakadt. John zuhanást, sikolyt vélt hallani, de annyira valóságosan képzelte, hogy felugrott, és védőn, elhárítón kinyújtotta a karját. - Valami történt Virginiával! - kiáltotta. - Elesett. Elájult, vagy... Eltham visszanyomta a fiút a székbe. - Maradj! Stepney jön velem. - Elsiettek. A másfél óra, amíg visszatértek, egy évnek tetszett. Eltham magával hozta a leragasztott, Dyernek címzett levelet. - Elesett - mondta a kérdésekkel rárohanóknak. - A tűzpiszkáló keresztben feküdt a lába előtt. Nem vette észre. Beverte a fejét a kályhaellenző szélébe, és elájult. Most már rendben van. Mire odaérkeztünk, a házvezetőnő orvost hívott. John megdöbbent. Rossz érzéseire figyelt önmagában. Rejtélyes társítással felbukkant benne a baljós Ellenkomplexum. - Igen - ingatta meg a fejét lassan, mintha egy érthetetlen, de sokat sejtető belső visszhangra válaszolt volna. Van itt valami, amivel nem számolhatunk. Valami más hatalom is - Elthamhez fordult. - Ön mit gondol erről? -

Halandónak az élet biztos halált jelent, fiam. A mágus ezt a szüntelenül megismétlődő tragédiát

akarja kiküszöbölni nagy kockázatok árán. Félsz? -

Nem. Nehezen tudnám ezt pontosan kifejezni. Inkább nem szeretnék hibázni. Elrontani

valamit, amit már nem tudok jóvátenni - mondta, és nehéz szívvel megint Ellenre gondolt.

PHOEBE? Egyszer, amikor a házában meglátogatta Elthamet, az szóvá tette, hogy Dyer halottidézést szeretne végrehajtani az ő segítségével, de ezt ő ellenzi. -

Miért? - kérdezte John, mialatt kíváncsiság és izgalom habzott fel benne. - Hát lehet halottat

idézni? -

Igen. De az ilyesmi kétes tartalmú, veszélyes kísérlet. A mágia legrégibb műveletei közé

tartozik. Szertartásai már az ókorban ismeretesek voltak. -

Sokszor gondolkoztam rajta, valójában miféle világ lehetett az az ókori világ.

- Az álomhoz s a laza, engedelmes, határtalanul alakuló képzeletvilághoz hasonlított. A mítoszok, a költők és a látnokok jelképek segítségével tudósítanak erről az állapotról. Tantalosz, aki nem tudott enni, Szardanapal, aki nem tudott ölelni, Midasz, aki az aranyon kívül egyebet nem tudott megragadni, Sziszüphosz, aki képtelen volt a szikláját a hegytetőn megrögzíteni - mind a démonikus természet kivetített képzeteinek áldozatai. Ezek a képzetek megkínozzák az alacsony fokozatú, tudatlan lényeket, a bűntudat pedig a büntetés szüntelenül megújuló képeivel üldözi őket. Amilyenek az ember szokásai és erkölcsei ebben az életben, ugyanolyan hajlamokat követ a másvilágon. A halál nem változtat senkit rögtön fajankóból mindentudó félistenné. A spiritiszta

126

szeánszok nagy részén - azon kívül, amit a médiumok saját magukból hozzáadnak a megnyilatkozásokhoz - többnyire ilyen bolyongó lélekripacsok, asztrálszélhámosok jelentkeznek. Pokoli tréfa ez. Feltöltik valamely előkelő, nagy szellem személyiségét felelősség nélkül, a közvetítő húsa mögé rejtőzve. Ezért esik meg gyakorta, hogy a szellemóriások nevetséges, dadogó bolondoknak mutatkoznak odaát, akik a legjobb esetben önmagukat ismétlik hígított formában, vagy hátborzongatóan dagályos közhelyeket jelentenek ki. Persze ilyenkor soha nem valamely igazán jelentős személyiséget sikerült megidézni, csupán egy amolyan szélhámost. Meg aztán a médiumok közvetítésével jelentkező „szenvedő szellemek” egy része még csak nem is lélek, hanem csupán annak burka, levetett másodteste, halandó, feloszló lárva, amelyben emlékképek foszlányai maradtak fogva, mint ahogyan a gramofonlemez rögzíti a hangot. A mágikus halottidézés ezért bizonyos mértékig megbízhatóbb és meggyőzőbb, bár veszedelmesebb módozat a médiumi átvételnél, mert az idézett lény láthatóvá válik, és így felismerhető, azonos-e önmagával, vagy üres, gépies lárva csupán. - Dyer a feleségét akarja megidéztetni? - kérdezte John. Eltham sárga múmiaarcán meglepetés villant, de szeme rögtön kialudt a két sűrű szemöldök sátra alatt. - Honnan gondolod? - kérdezte színtelenül. - Nincs rá indokom, de tudom. Mintha az egész mágia csak a felesége miatt érdekelné. Nemcsak a halottidézésre gondolok, hanem... - Hanem? - Az akaratgyengeségére. Ön is tudja, milyen rendkívüli, szokatlan mértékű ez nála, mintha... - Igen? - Mintha nyomorék volna. Eleinte csodálkoztam rajta, hogy éppen ő foglalkozik mágiával, de azután rájöttem, hogy... az éhesek akarnak enni, a gyöngék sóvárogják az erőt. - Jól látod. Meglepően, tragikusan jól. Különösen azt, hogy Dyer... Kevés embert becsülik annyira, mint őt... De igen, Dyer nyomorék belül. Azért vesztette el az egyetlen dolgot, amihez ragaszkodott az életben, ami mindennél többet jelentett neki. Rettentően szenvedett, és még mindig nem törődött bele. Semmibe sem törődött bele. Harcol. Bizonyos, hogy akikben hiányérzet van, azok törekszenek igazán. Ismertem egy hegedűművészt, aki a jobb kezén három ujjal született, és a karja is satnya maradt. Áttörte magát minden fizikai akadályon, és többet produkált, mint igen sok ép testű művész. - És nálam, nálam mi a helyzet? Én így születtem. - A tiéd mindenképpen rendhagyó eset, John. Nagyon bonyolult és rejtélyes. Talán neked sikerül a mélyére hatolnod egyszer. Dyer hosszas kérlelésére Eltham mégis ráállt a kísérletre. Az idézés időpontját különféle asztrológiai számítások jelölték ki. John már hét nappal előtte nem vehetett magához sót, alkoholt és nikotint. Természetesen húst sem ehetett, s Eltham megkérte, hogy tartózkodjon a nemi érintkezéstől a böjt tartama alatt. Johnnak mindez nem esett nehezére, hiszen fizikuma csupán szellemének tökéletesen uralt eszköze volt. A nemiség félretett kérdésként várakozott benne,

127

fokozott érzékisége ellenére, különösen a mágikus praxis megkezdése óta. A szexuális kíváncsiságot, mihelyt a pubertással feltámadt benne, kielégítette. Az öncélú aktus nem csalódást okozott neki, hanem ahhoz a meggyőződéshez juttatta, hogy így ez kevés és sivár. Mintha csupán a leghevesebb intenzitást és eksztázist magában rejtő nagy titoknak ügyetlen utánzata, paródiája lett volna, ahogyan a bazárban vásárolható, belül üres játékóra hitvány utánzata csak az időtől lüktető, pontos, drágaköves svájci aranyórának. A nők iránt, akikkel együtt volt, barátságot érzett. Anyás vonzódásuk, a fiatal szenvedélyesség iránti elragadtatásuk szánalmat, gyöngédséget keltett benne, de a velük való kapcsolata sohasem játszott döntő szerepet a fejlődésében, mint ahogyan egyéb testi szükségleteinek kielégítése is alacsony síkon bonyolódott le, gépiesen. Életében az első nő fiatal, csinos takarítónőjük volt. Úgy kínálkozott fel neki tizenöt éves korában, mint ahogyan a szegény ember ajándékot ad: félszeg szorongással, hátha megbántja vele. Ebben a magányos, alázatos és hálás özvegyasszonyban olyanfajta erényekre talált, amelyeket hiába keresett később bonyolultabb érzelmi ügyeiben. Őszinte volt és tapintatos. Kiszolgálta, tanította, boldog volt, hogy örömet okozhatott neki, de egy pillanatig sem tagadta, hogy ő éppen annyi örömhöz jut általa. Éppen ezért sohasem követelőzött, tapintatosan a maga helyén maradt, amelyet a köztük lévő nagy korkülönbség jelölt ki számára. Viszonyukat sorsuk alakulása szüntette meg anélkül, hogy keserű szájíz maradt volna vissza bármelyikükben is. Józanul számító barátnője férjhez ment egy vidéki kereskedőhöz. Ám John többi kapcsolata sem végződött soha haraggal. Mindegyik megoldódott önmagától abban a pillanatban, amikor az kívánta: bár véget érne. Mintha kívánságának ereje láthatatlan forgószelet kavart volna, amely elsodorta mellőle az önnön sorsában tévelygőn áramló, gyönge társat. Az ülést kivételesen pénteken tartották. Phoebe Dyer pénteken született, és pénteken halt meg. A laboratóriumot a sajátos szertartásnak megfelelően átrendezték. Kis oltárt állítottak fel, amelyre ráhelyezték a kabbalisztikus lámpát. A füstölőedény háromlábú állványa és a szertartási asztal Johntól karnyújtásnyira került, szintén a varázskörön belül. A lámpa mellett az oltáron ezüstkehely állt. A füstölőedény oldalában éppúgy, mint a szertartási asztalon a varázspálca és a kard mellett a pentagram vésett jele fénylett. A füstölőszert az alkalomnak megfelelően a Vénusz uralma alatt álló növényi anyagokból állították össze. Dyer ezután elhunyt feleségének a használati tárgyait helyezte el megfelelő sorrendben az oltáron. Az asszony nagy fényképe, amely mélyen kivágott estélyi ruhában ábrázolta, az oltárra került a kabbalisztikus lámpának támasztva, két gyertya közé. E fénykép köré egy kis vörös bőrkötéses notesz került, amely Phoebe Dyer jegyzetfüzetkéje lehetett, egy hosszú szárú bársonykesztyű, egy kis briliánsokkal kirakott platina karóra, egy borostyán nyaklánc és egy borostyán szipka. Az oltár mellé, a falra, hosszú, zöld, csillogó, nehéz selyemből készült kimonót akasztott fel, amelyen fantasztikus madarak repültek. Végül szétnyitott egy bársonytokot, és a lemeztelenítet, gömbölyű kristályüvegből nehéz, édes parfümöt permetezett szét a szobában. John érezte Dyer halálos megindultságát, izgalmát és azt, hogy teljes erejével uralkodni igyekszik magán. Belső remegése olyan erős volt, hogy valóságos indulatörvényeket kavart maga körül. Zöldesen sápadt arcában a szeme mély, sötét árkok mélyén fénylett. Száját keserű, vékony legörbülő vonallá szorította össze.

128

- Van egy lemez a hangjáról - mondta tétován, Elthamre pillantva. - Egyszer megcsináltattam, amikor... - Ének? - kérdezte Eltham. - Nem, vers. Ő maga írta. Nem különösen jó, de furcsa, mint minden, amit... - Meghallgatnánk... Dyer táskagramofont hozott be, és ráhelyezett egy, a szokottnál kisebb lemezt. Rekedtes, erőtlen női hang csendült fel, amely Johnban szúró részvétet ébresztett, mert Ellen kihívó, védekező hangjára emlékeztette, hiszen ez a hetykeség is belső gyöngeséget, boldogtalan sóvárgást takart: Szerelmeim csupa kis halak. Csillanó, ékes aranyhalak, Felbukkannak, és elsiklanak, Bolond, ki azt hiszi, megfogott; Tenyerén visszfény csillogott. Bolond, - bolond... John soha ennyi örömtelenséget nem tapintott még a lelkében. A szoba már a gyertyák s a füstölő meggyújtása előtt olyan intenzív jelenléttel telítődött, hogy a levegő fülledtté vált tőle. -

Jó lesz - mondta Eltham. - Fontos, hogy Phoebe személyi magnetizmusa teljesen betöltse a

helyiséget. -

Ez megtörtént, azt hiszem -— nézett körül Dyer idegesen és bocsánatkérően.

A szobára sötétség borult, majd felvillant a gyertyák sárga fénye. Lángkapuk - gondolta John, mialatt nézte őket. A kabbalisztikus lámpa hét lángja is kigyúlt, s a füstölőszer parázslani kezdett a háromlábú állványon. A levegő egészen forróvá, sűrűvé lett, szinte életre kelt, mintha reszkető, meztelen, láthatatlan idegszálak szőtték volna át kifejezhetetlen, pattanásig feszült érzelmességgel. John feszülten állt a varázskörben. Tekintetét elszakította a visszanéző, bűvölő tűzszemektől, és a magasra nyúlt lángok között kérdőn, bús kínálkozással mosolygó Phoebe Dyer ideges arcára nézett. Rá összpontosított. Megmarkolta, kiemelte a képből. Vérrel, képzeletvalósággal telítette. Bőrét addig hevítette, míg rózsás lüktetés indult meg alatta. Halkan hívta, idézte, szólította ezt a születő, alakuló másodlényt a mantrával, amelyre Eltham tanította: Megnyílt az út! Megnyílt az út! Ide... - ide... Onnan ide és innen oda Szabad az út, szabad az út! Tűz, tűz titok tanú. Tűzgóc, tűzmag. Életkapu Jöjj... jöjj! A füstölő párája vékony kígyóként kanyargott a kép előtt. John felemelte a varázspálcát, és az oltárra mutatott vele. Érezte, mint tolul, torlódik egész testéből minden erő jobb karján át a

129

mágikus pálcába, amely rettentő áramot összpontosított így magába, s aztán hirtelen, vad erővel kilövellte. Még egyszer felcsengett Phoebe halott emlékhangja: Szerelmeim csupa kis halak. Csillanó, ékes aranyhalak, Felbukkannak, és elsiklanak, Bolond, ki azt hiszi, megfogott; Tenyerén visszfény csillogott. Bolond, - bolond... A serpenyőből sűrű, tejfehér füst emelkedett ki, felfelé gomolygott, és eltakarta a képet. Azután úgy tetszett, hogy e tömör füst nyersanyaga valaminek, ami formálódik, árnyalódni kezd, de még mielőtt körvonalai kialakultak volna, az idegrendszerek kapcsolótábláin jelzések rezegtek: a misztikus jelenlét érzete felfokozódott. A nehéz parfümillat és a füstölő édes, sűrű szaga most tétova, bús, vágyakozó és csüggedt érzések tolmácsa lett. A transzcendens lény, aki jelen volt, így küldte előre lelki tartalmát, mialatt az a burok, mely asztrálmása volt földi testének, kirajzolódott lassan a tűz párájában. A jelenés arca hófehér, halottas volt, szeme tompa, mély üreg. Ajkán mosoly emléke derengett, mintha önmagát is álmodná. Lárva - gondolta John, és a festmény ötlött fel benne a kandalló fölött. Az alaknak a tűzben kialakult felsőteste azt a tartást öltötte fel, amelyben lefestették. - Mi ez? - gondolta John. - Én vetítem ki magamból úgy, ahogy belém rögződött? Vagy... Halk, mámoros nevetés hallatszott a fantom felől. -

Hozz nekem nagy kaliforniai pipacsot... sok-sok fekete ölű, piros pipacsot... Ha egy napig

élnek, az sem baj... Egy napig... Egészen... - A gyönge árnyékhang szertefoszlott, mint a füst, amelyet légáramlat ért. -

Phoebe... - Dyerből mérhetetlen erőfeszítéssel, fulladtan szakadtak ki a szavak. - Miért tetted?

Jöjj! - szúrt az imbolygó páralény felé a varázspálca mágikus, parancsoló, idéző hegye. -

Visszfény oszolj!... Fantom, állj félre!... Jöjj, és felelj te! Te magad! Az alak a tűzben megkettőződött, mintha önnön festett álarcát vette volna el sápadt, valódi arcától. Ez a végtelenül halvány, alig derengő arc éber és dúlt volt, halálosan kétségbeesett. Suttogása hangnegatívnak hatott, inkább belülről hallották, idegeikkel érzékelték, érzékeikkel szívták fel. - Zavaros... elviselhetetlen minden... óh, Tom... ha még egyszer... Ha kettőnknek legalább... egy emberre való ereje lett volna... Ki mástól várhattam segítséget? ... Jaj azoknak, akik sem élni... sem meghalni nem tudnak... A mosolygó halottas álarc újra elfedte a kétségbeesettet. Az alak megszínesedett, egészen élővé duzzadt, ajka pirosan kigyúlt. -

Phoebe! - Dyer önuralmát vesztett feljajdulása hallatszott, majd mielőtt megakadályozhatták

volna, odarohant a fantomhoz, és átölelte. Még érzékelhették a buja, győztes kísértetnevetés bugyborékoló crescendóját, a förtelmes, hideg keselyűhangot, amely részegült volt, mintha a fantom vért ivott volna. -

Kinyílt!... Kinyílt!... nekem... egészen!

Eltham elkapta az arccal előrezuhanó Dyert, és Smith segítségével kivitték a szobából.

130

John teljesen zavart volt. Dúltan, tanácstalanul várakozott az émelyítően édes, mégis halálillatú szobában, amelyben a megfulladt füstölő keserű, torokkaparó szaga összevegyült az eloltott gyertyák és a parfüm szagával. A zűrzavarban egyedül hagyták őt. Mindenki Dyer hálószobájába sietett, s ő - bár szerette volna követni őket - nem tudta, jelenléte kívánatos-e. Bűnösnek érezte magát, és dühös is volt, hiszen csak Dyer kívánságának engedve és Eltham vezetése alatt vitte véghez ezt a sikerességében is olyan baljós és rossz kimenetelű kísérletet. A mágiával szembeni érzései különös változáson mentek keresztül a praxis alatt. Ahogy egyre inkább a mélyére hatolt, részleteiben ismerte meg, benne élő, de még némán feszülő húrjait megzengette, úgy növekedett benne az idegenkedés, a nyomasztó sejtelem, hogy tilos területen jár, betévedt valahová, ahol volt már egykor, és meggyőződött róla, hogy nincs ott keresnivalója. Rossz az irány. De akkor e hatalmas erőknek, e minden akadályt elsöprő tehetségnek mi a szerepe az életében? Kifelé hatni vele izgalmas, élményszerű, de veszedelmes és lényegében terméketlen. El kellene fojtania? El kellene apasztania? Be kellene temetnie, mint egy égő olajkutat? Nem! A tiltakozás annyira erős, a bizonyosság olyan vakítóan fénylő volt benne, hogy semmiféle kételyt nem tűrt meg. Mágikus képességének van valami célja és értelme. Valamire kijelöli őt, amit véghez kell vinnie. Mindez nélkülözhetetlen eszköze, felszerelése valamihez. De mihez? Eltham visszatért a laboratóriumba. Nagyon levert volt. - Gyenge. Nagyon gyenge - mondta John kérdésére. - Mi történt vele tulajdonképpen? - Kivérzett. Erre gondolnom kellett volna. Semmi nem menti gondatlanságomat és főleg a gyöngeségemet. Őrültség volt belemenni ebbe a kísérletbe. Dyer ezen a ponton nem beszámítható. - Kivérzett? Hogyan? Nem láttam, hogy megsérült volna. - Nem úgy. Ez rosszabb. A lárva, az asztrálvámpír elszívta az életerejét. Sóvárgásában teljesen kinyílt neki, odatárta magát szomjas csápjainak, mintha felvágta volna a főütőerét. Johnt hideg utálkozás fogta el. -

Ketten voltak. Melyik tette ezt?

A lárva mulandó hüvely. Lelkehagyott keret, amely azonban érez, és élni akar még tovább,

ameddig lehet. Irtózik a második haláltól, ahogyan a testet - sokszor az értelem ellenére - áthatja a vak életösztön. Az asztrállárvát ez teszi vámpírrá, mert létét csak így tudja meghosszabbítani. Odavonzódik tehát a gyöngébbekhez, a vágyakozókhoz, a betegekhez, a gyászolókhoz, a kórházakba, a temetőkbe, a betegszobákba, és megvámolja a gyanútlanokat, az asztrálisan nyitott kiszolgáltatottakat. Lecsapolja életerejüket, hogy tovább tengethesse értelmetlen árnyékéletét. Virginia lépett be sápadtan. -

Nem gondolja, hogy orvost kellene hívni? - kérdezte összetörten.

Maga mit gondol, Jim? Mihez kezdene itt egy orvos? Miféle diagnózist tudna...

Smith rémült hangját hallották. - Jöjjenek gyorsan, megöli!

131

Dyer hálószobája ágyán feküdt szürkéskék arccal, és halkan hörgött. Szétnyílt hálóingéből kivillanó, püffedt bőrének színe olyan volt, mint egy vízbe fulladté. A helyzet iszonyú és azonnal felismerhető volt: ez a halódó test láthatatlan, de rettentő teher alatt, szomjas és mohó polipkarokban nyöszörgött leigázva, amelyek szürcsölve szívták ki belőle az életet. Eltham csupasz koponyáján verejték csillant meg, ahogy a tehetetlen ember fölé hajolt. Homlokán megduzzadt erek kék folyói kanyarogtak. - John - mondta fojtottan -, ide gyere! Siess! Segíts most. Segíts. Ehhez a te erőd kell. John szorosan mellé lépett. - Védd meg! - Figyelj jól. Képzelj a teste köré, szorosan a teste köré két szédítő sebességgel forgó acélhengert. Ez az asztrálfűrész. Minden ellenséges hullámot szétvág, és a lárva testét darabokra szaggatja. A hengerek fűrészhengerek, John, és két irányban forognak, széltében és hosszában Dyer körül. John - amint a kulcsot a kezébe kapta - megnyugodott. Minden más gondolatot, kételyt, érzéshullámzást kikapcsolt magából, s egyetlen gócba gyűjtött akaratából csillogó, kemény héjat csúsztatott Dyer teste köré. Mialatt e gyűrűt rákapcsolta, lomha, dühödt ellenállását érezte valaminek, ami nem akart elszakadni áldozatától. Küzdött. Kábult, görcsös, mámoros sóvárgással belekapaszkodott. John ezt a valamit puha, nyirkos, bűzös állagnak érzékelte, és így is hatolt bele mérhetetlenül szilárdabb erejével. Eltépte Dyertől. Távolabbra taszította, s ugyanezzel a lendülettel bezárta Dyer körül a kifelé éles fűrészfogakkal, egymással ellentétes irányban forgó asztrálgyűrűt. Most az eltaszított állag emlőt kereső, iszonyú, vak csecsemőként visszatolult tápláléka forrásához, és ekkor bekövetkezett létének katasztrófája. Rémületének fölvillanása nem csak Johnt, de a társaság többi tagját is megrázta. A szoba bűzös, sűrű fülledtséggel telt meg a szétmarcangolódó, szétspriccelő asztrálanyagtól. Dyer eszméletlenül feküdt az asztrálfűrész burkában. Hörgése elcsendesült, tüdeje szaggatott, szomjas kapkodással szívta be a levegőt. Arcának halottas, szürkéskék színe sárgás sápadtságba olvadt át. Eltham a szívére tette a kezét. - Jim, kérem, telefonáljon doktor Morrisnak. Most már elhívhatjuk. Szíverősítő injekcióra van szüksége. Ezen az éjszakán csak maradjon rajta a védőklauzúra, John, azután neked már nem lesz dolgod vele. - Soha többé! - kondult meg Johnban mélyen, ércesen a végső döntés tömör harangja az utcán, hazafelé menet. - Ezt nem! így nem! Dyer ereje nagyon lassan tért vissza, hiszen csaknem a sír mélységéből kellett előkapaszkodnia. George sejtette, hogy apja állapota valamiképpen összefügg a mágikus kísérletekkel, de nem kérdezet semmit. John többet volt vele, és keddenként nem hagyta ott a Dyer ház mélyebb síkján egyedül, hanem vele maradt este is. John nem beszélt vele szörnyű élményéről. E területen nagyon is messzire sodródott barátjától ahhoz, hogy közös alapot találhattak volna. Elthamnek mondta meg, akit szintén felkeresett néha, mert őszintén becsülte, és vonzódott hozzá, hogy nem akarja folytatni a kísérleteket. - Mik a terveid? - kérdezte Eltham. - Oxfordba megyek ősszel. Apámnak megírtam már, és végre ő is beletörődött, hogy orvos legyek.

132

Igen - mondta tűnődve Eltham. - Leginkább ez való neked. Az orvoslásban sajátos képességeid

megfelelő medret találhatnak. És nyáron? -

Néhány hetet Oxfordban töltünk anyámmal. Szeretné megismerni a helyet, ahol tanulni fogok.

Értem, John. Menj csak. Ugye tudod, hogy szükséges volt mindaz, amit átéltél?

Biztos vagyok benne. Ha megengedné, fenntartanám a kapcsolatot önnel. Nagy szükségem van

rá. -

Ezt reméltem is, John.

Azt is megérti, hogy nem a mágiával végeztem. Mert a mágia épp annyira szerves részem, mint a

testem. De másra akarom felhasználni. Valami olyasmire, ami nem okozhat bonyodalmakat. -

Gyógyításra, John. A halál leküzdésére. Igazad van. Neked van igazad. Te már nem

kísérletezhetsz. Túlságosan erős vagy hozzá. A mi próbálkozásunk, minden elméleti ismeretünk ellenére, csak árnyjáték. A te mágikus energiád azonban testet öltött, élő hatalom.

PROMÉTHEUSZ A Bishop's Head Szállóban vettek ki két szobát. Június közepén érkeztek oda nedves, borús langyosságban, amely mérhetetlenül finommá és jelentőssé emelte az ódon egyetemi város képét. John mély örömöt érzett, hogy éppen nyáron, a vakáció csendjében és zárkózott magányosságában látja meg először ezt a gondolatoktól és nemes hagyományoktól átitatott agyközpontot, amely rejtélyes módon nagyapja derűs, okos lényének rezgéseit idézte fel benne. -

Itt végzett nagyapa is? - kérdezte anyjától, mialatt végigballagtak a High Streeten a kollégiumok

hűvös, szürke tömbjei között. Anyja halványan mosolygó arca feléje fordult. -

Éppen rá gondoltam én is. Vajon hányszor tette meg itt ugyanezt az utat? Olyan közel éreztem

magamhoz. Nevetni fogsz, Johnny, úgy tetszett, mintha őt pillantottam volna meg ott a kerti rács mögött, abban a kolostorszerű udvarban, ahol a piros kardliliomok vannak. Látod? John a jelzet irányba nézett szívébe szúró gyöngédséggel, de a széles, árnyas udvaron csak árnyékok álltak őrt. -

Igen - mondta, és megszorította anyja keskeny kezét. A felhőkön átszűrődve, majd egy keskeny résen

kibukkanva néhány másodpercre harsány napfény gyújtotta fel a képet. Johnt valami irreális, fojtó szorongás töltötte el. Lopva az anyjára pillantott, aki önfeledten tekintett előre, de valójában maga mögé, a múltba meredt. A fiú hirtelen megrettent: csak most vette észre, hogy az anyja mennyire megöregedett. És beteg, nagyon beteg... - gondolta riadtan. Úgy nyűgözte le a tehetetlen kétségbeesés, mintha ököllel az arcába vágtak volna. Zsibbadtan állt, amíg az anyja meg nem szólalt mellette. - Menjünk haza. Megint fájni kezd a fejem! Ezek a fejfájások lassanként életük vezérmotívumává lettek. Mindent hozzájuk kellett igazítani. Keresztülhúzták programjaikat, megzavarták pihenésüket, és tolakodó, terhes gond-felhőkkel takarták el tervezgetéseik derűs égboltját. Anyja egyre erősebb csillapítókat szedett, mind kevesebb eredménnyel. Hasogató migréntől leterítve, nyöszörögve hevert lesötétített szobájában, és a legcsekélyebb zajtól vagy

133

mozdulattól is annyira szenvedett, mintha szögeket vertek volna a koponyájába. Orvosuk a száraz, zárkózott dr. Higgins a változás zavarainak tudta be a bajt, és eszerint kezelte az asszonyt anélkül, hogy állapotán sikerült volna javítania. Az idegesség, az izgalom, de egy korty szeszes ital is rögtön előidézte a fejfájást, éppen ezért John sokat remélt nyugalmas vidéki vakációjuktól. E reménye részben teljesült is, mivel a fájdalomrohamok Oxfordban ritkábbak és sokkal enyhébb lefolyásúak voltak. A Bishop's Headben rajtuk kívül hosszabb ideig csak egy házaspár lakott. A többi vendég felbukkant, azután eltűnt egy-két nap múlva. John, anyja rosszullétei miatt, néha egyedül étkezett az étteremben, és mivel a közvetlen közelükben ült, önkéntelenül érdeklődni kezdett a házaspár iránt. Egészen fiatalok, talán nászutasok voltak, noha viselkedésük erről semmit nem árult el. Persze látszott, hogy kitűnő családból való, jól nevelt angolok, akik tökéletesen uralkodtak érzéseiken. Ám egyetlen kinyíló pillantás, láthatatlan érzelmi áramszikra kisülése sem villódzott közöttük, pedig az asszony rendkívül szép, a férfi erős, energikus állú, határozottan hódító külsejű emberpéldány volt. Remekül festettek együtt, mégis önmaguk hideg jelkepének tetszettek valahogy: réveteg befalazottaknak, akik egy halom gátlástorlasztól nem is látják, érzik, tapintják egymást. Johnt szinte dühítette ennek a gyöngyházfényű, ködszőke, piros szájú asszonynak a közönye, akinek szürke szeme úgy tekintett a világra, mint az áruházi bábuké. Pedig szögletes homlokában, alsó ajka duzzadó ívében és pompás, feszes, ringó testében rejtett szenvedély lappangott. - Ez a nő nem is él - gondolta meglóduló szívveréssel. - A férfi nem tudja, és nem akarja életre kelteni, pedig... — itt megtorpant, mert minden érzékébe szúró vágy nyilallt. Hirtelen tört rá hosszú absztinenciája után, és tomboló tűzvésszé lobbant fel. Ő tudná, ha akarná! Gátlások, akadályok, konvenciók vetített képek előtte; áthatol rajtuk, mint a levegőn. Diadalmas részegítő bizonyosság volt e zúgó, áradó, érzéki hatalomtudat, de egyszerre feloldatlan probléma zord jéghegyébe ütközött: Ellen. Őt meg sem kívánta, csak hozzáért akarata borzasztó áramával, és Ellen azóta is ég olthatatlanul. Kutató, követelő pillantását visszavonta a selyembe burkolt női test fénylőn csúszós és árnyékba mélyülő vonalairól, azután az asszony arcába lesett, vajon nem kavart-e áruló hullámokat a hűvös tavon. Nem. Az arc nyugodt volt. Szeme visszanézett rá, úgy siklott végig rajta, mint egy kávéskannán. A férjére is így néz, talán önmagára is a tükörben. Mindegy. Ez a jégtömb forró örvénnyé olvadhatna, ha felforralná. De minek? Jobb nem elindítani ilyen bonyodalmakat. Egyszerűbb. Emlékezetében lavinák tompa morajlása dübörgött. E dübörgéstől lehűlt, vágya teljesen kialudt, és különös, öreges, rezignált békesség öntötte el, amelynek rendkívüli, szenvedélytelen, tiszta örömét ámulva kóstolgatta magában: ez is van? Micsoda rejtelmes, emberentúli íz. Az asszony felnevetett a szomszéd asztalnál, mintha üveggyöngyök csörrentek volna össze. A férfi piros tűzszemet szívott rövid pipája végére. Kékes, kesernyés dohányillat kígyózott feléje. John szeme elengedte, barátságosan, szelíden magukra hagyta őket. Anyja délutánra jobban érezte magát. Csónakot béreltek, és órákig kalandoztak az elhagyott vízen, zöldellő partok között. Nem beszélgettek. A szavak csak megronthatták volna együttlétük teljességét.

134

Este korán visszavonult a szobájába. Édesanyja lefeküdt, és mélyen elaludt a csillapítótól, amely nélkül most már nem nyílt meg előtte álomkapu. John elvonta ablaka elől a függönyt, hogy a légáramlás szabadabban járhassa át a szobát, de a levegő mozdulatlan volt. Csak a telehold teje csurrant be hozzá, tücskök monoton ezüstmantrájával átszőtten. Sokáig állt az ablaknál gondolatait elpihentetve, lénye legmélyéig nyitottan, s olyan éberséggel, amely agyában inkább kábulat volt: összekapcsolódott az éjszaka kozmikus hangokból, fényekből előömlő forrásaival. Nem hallotta, mikor nyílt az ajtó, csak akkor észlelte az asszony jelenlétét, amikor lélegzésének ziháló nesze a fülébe hatolt. E halk nesszel egyidejűleg megcsapta parfümjének fanyarul szenvedélyes illata. Ez a szag hirtelen magához rántotta lényének állati részét. Érzékei úgy zúdultak az asszony felé, mint szerelmi vágyat párolgó virágok kelyhére a méhek. Érezte az asszony forró meztelenségét vékony pongyolája alatt. Bőre tüzelt a távolságon át is. Azután egyszerre hozzáért a jövevény halálos rémülete, feldúltsága, ideges remegése. Ez a pánik, ez a vak, öngyilkos megszállottság taszította mellbe, ez lódította meg a karját, hogy felcsavarja a villanyt. A vakító fényben szembenézett az összeszűkült szemű, krétafehér arcú nővel, akinek rángatózó ajkáról tört cserepekként váltak le a szavak. -

Mit csinál? Oltsa el azonnal! Belátnak a kertből.

Mikor a villanyt újra eloltotta, fulladt zokogás hallatszott, de ő nem mozdult. Jeges benső tilalmak nyűgözték le, és egyetlen mozdulatot sem tett az elsikló zsákmány után, amikor az kiosont a szobából. Az eset annyira felzaklatta, hogy nem tudott elaludni. Beleérzett az asszony állapotába, gyilkos megalázottságába. Saját vágya is hevítette. Nőt még soha nem kívánt ennyire, mint ezen a teleholdas éjszakán. Erős volt és egészséges. Tökéletesen kielégíthette volna ezt a halálra éheztetett nőstényt és önmagát is. Mégsem tette meg. Éppen azért nem tette meg, mert megtehette volna, mert hatalma volt hozzá. Ez az asszony egyetlen férfihoz sem ment el így, pedig sokan megkívánták. Férjének se adta oda lényének ezt a részét, ebben biztos volt. Mágikus erő kellett hozzá, hogy felidézze benne a nimfát, a természet üzekedő rabnőjét. Csak hozzáért sóvárgásával, és leperzselte róla a kultúrlény jelmezét. Jött a holdfény láncára fűzve, mert ő néhány pillanatig így akarta. Ez a pörölyként lezuhanó tény most szinte összezúzta belül. Félt. A felelősségérzet elbírhatatlan súlyként nehezedett rá. Micsoda fegyver ez! Győzni tud, ölni tud. De tud-e feltámasztani, jóvátenni, elrendezni, felszabadítani? S egyszerre megérezte, hogy az oldó, felszabadító varázsformula az, amelyet meg kell szereznie mindenáron. Sürgöny szólította haza őket. Apja megérkezett. Otthon azután megtudták, amit a szűkszavú sürgöny nem árult el, csak sejtetett. Beteg ember tért vissza hozzájuk, fél lábát vesztett nyomorék. A hóna alá fogott két mankóval vonszolta nehéz, komor testének súlyát. Meghasonlottsága jeges hullámként öntötte el környezetét. S még nagyobb teherként gördült rájuk e boldogtalan, kérlelhetetlen egyéniség erőszakossága, mert elszoktak tőle. Apja idegeit felőrölte a háború. Csontjai áthűltek, isiászt kapott, s a fájdalmain heves indulatkitörésekkel könnyített. Gyanakvó, dühödt, ingerlékeny figyelmével átszőtte az egész házat. Minden szó, minden mozgás beleütközött e beteg terjeszkedésbe, s a legcsekélyebb érintésre tomboló, keserű, kemény szavak kövei szakadtak

135

ki belőle. Johnt nem érték el az indulatkövek. Fölöttük maradt most is. De az anyját leterítették. Fejfájásrohamai elviselhetetlenné fokozódtak. Lefogyott. Már az ágyat sem hagyhatta el. Az orvos csillapítókkal tömte, amelyek szalmaszálak voltak a szenvedés titáni áradása ellenében. Apja hisztériával vádolta anyját. Keserűen megrótta, hogy annyi borzasztó év után, amikor ő szorulna ápolásra, otthonát gyászos pokollá, képzelt bajai kórházává teszi. Azelőtt ilyet nem mondott volna. John leginkább az orvosra haragudott, aki - mivel nem tudott rájönni a baj okára - egyszerűen a klimaxra s anyja idegeire fogott mindent. Apjával való összetűzései egyre gyakoribbak és hevesebbek lettek a szenvedő asszony miatt. Pedig apját is sajnálta, és kímélni szerette volna. Párnázott falként vetette magát közéjük. Felfogta apja dühkitöréseit, és órákig ült anyja ágya mellett, hallgatva éles sikolyokkal váltakozó nyögéseit. A rettentő őrlődésben kettőjük között a saját tehetetlensége kínozta leginkább. Mit tegyen? A háziorvosuk tudatlan, makacs kuruzsló. Valami történik az anyja testében, titokban, rombolva terjeszkedik, anélkül hogy megállítanák. Nézte az önmagába süppedt, sovány kis testet az ágyon, az arcot, amelyről alattomos belső ellensége letörölt lassan minden szépséget, ifjúságot. Anyja néhány percre álomba kábult az erős narkotikumoktól. John tekintete kétségbeesett, erőt sugárzó, vallató gyengédséggel tapadt az alvóra. Ha beleláthatna! Ha felnyitná ezt a zárt mikrokozmoszt, amelyben halálos katasztrófa készül! Ha megtalálhatná a gócot, amelyből a veszedelem kiindul! Elszigetelhetné, vagy... És egyszerre megremegett az élménytől, amely egész lényét átégető bizonyossággal kibontakozott benne. A sorvadó kis test nem volt többé zárt titok előtte. Anélkül, hogy fizikai két szeme előtt átlátszóvá lett volna, másképpen, mélyebben hatolt belé. Benső tartalmát úgy érzékelte, mintha öt érzékénél finomabb érzékszervekkel tapogatta, elemezte, mérte volna meg. Igen, az agyával látta, de az agyon túli szintetikus áttekintéssel is. Végigvizsgálta szerveit, mirigyeit, ereit, idegeit. Érezte, mint szegényedik, nyomorodik, erőtlenedik el az egész szervezet valami hatalmas kór zsarnoksága alatt. Lassan közeledett a feje felé, amelyből baljós sugárzás áradt szét a testben. Azután érezte a tüzes góccá duzzadt életellenes, bomlasztó, ellenséges sejthadsereget. Nehéz daganat feküdt az agyon. Elszörnyedve, szinte ösztönösen nyúlt akaratcsápjával a daganathoz, hogy megmarkolja, kiemelje onnan, mint egy veszedelmes ragadozót, de szándékát anyja vad sikolya vágta el. A test hirtelen újra bezárult: áthatolhatatlan anyagtömeggé lett a másik fizikus számára. Anyja mindkét kezével a fejét szorította, vonaglott, ordított a fájdalomtól. - Jaj! Ne! Ne... Johnny! Morfiumot... sokat! Siess! Az asszony sikolyai lassan nyöszörgéssé halkultak. Csendesen feküdt az óriási adag csillapítótól, amelyet a fiú reszkető kézzel beadott neki. Mikor már magára hagyhatta, azonnal elrohant Elthamhez, és beszámolt neki mindenről. Eltham készségesen és rögtön intézkedni kezdett. Sebészprofesszor barátja, Dyerck orvosa, dr. Morris és a sértődöttségében jéggé dermedt Higgins doktor még aznap konzíliumot tartottak anyja ágyánál.

136

Mivel Eltham, aki nem kételkedett John élményének valóságában, megemlítette az orvosoknak a valószínű diagnózist, a vizsgálat mindjárt ilyen irányba terelődött. A tünetek annyira világosak voltak, hogy nem lehetett kétséges: valóban agydaganatról van szó. Mire apja este hazaérkezett a klubjából, ahová újra naponta eljárt, mióta megkapta keményen koppanó műlábát, dr. Morris sürgős és kész tervvel várta. John jelenlétében tájékoztatta a helyzetről, s közölte vele, hogy feleségét azonnal operálni kell, annak ellenére, hogy életben maradásához már így is alig van remény. Apjára a hír erősebben hatott, mint John várta. Halottsápadt lett, és elnémult néhány pillanatra, azután - mint az alapjában primitív emberek általában — zavaros, konok dühbe menekült a saját érzései elől. Két pofacsontján vonaglani kezdtek az izmok. -

És ha nem operáltatom meg?! - robbant ki belőle indulatosan.

Hamarosan meghal akkor is, emberfeletti kínok között és szikrányi remény nélkül a

menekülésre - mondta a professzor higgadtan. Hófehér hajú, rózsás arcú, hatalmas férfi volt, hajlékony, hosszú, izmos ujjakkal és olyan boltozatos homlokkal, mint egy dómkupola. -

Megkínozzák! Tönkreteszik! Mégis meghal! Akkor inkább... - lihegett az apja. John érezte, hogy

az orvos nem veszi rossznéven apja eszelős gorombaságát. -

A professzor úr vállalja az operációt. Meg kell kísérelnünk, apa. Akármilyen kicsi a remény.

Nem szabad elszalasztanunk ezt a lehetőséget! Anya miatt, és önmagunk miatt is - mondta John halkan, és ezzel magára vonta apja tomboló haragját. -

Hallgass! - csapott az apja görcsös nádbotjával vadul a földre. - Neked egy szavad sem lehet

ebben! Nem engedem a kés alá! Nem engedem oda kísérleti nyúlnak! Csak akkor operáltatom meg, ha a professzor úr az életével, igen, a saját életével garantálja nekem, hogy... - Nem garantálok semmit - mondta nyugodtan a professzor. - Nem vagyok kuruzsló, se csodatévő szent Megteszem, amit tehetek. Az agyműtét ma még több mint kockázatos vállalkozás, mégis az egyetlen kiút, az egyetlen lehetőség a felesége állapotában. Félreérti a helyzetet, ha azt hiszi, van más választása is. Ám határozzon úgy, ahogy jónak látja. Az operáció előkészítése körülbelül két hétig tart, és nem lehet elhalasztani, ha egyáltalában azt akarjuk, hogy... - Mikor szállíthatják el, professzor úr? - kérdezte John olyan gránitkeményen, hogy az apja kinyitotta, majd némán újra becsukta a száját. A bőrére szederjes foltok ültek ki, de hallgatott. John mindent lebíró, mágikus energiasugárzása annyira heves volt, hogy a professzor is ténynek fogadta el a döntést. - Még ma éjszaka - mondta. Anyja tehát szanatóriumba került. Megkezdődött a műtétet előkészítő rettenetes tortúra. John minden idejét az anyja mellett töltötte. Az egész világot kizáró összpontosított figyelemmel kísérte a különféle mozzanatokat, kényszerítette magát, hogy a részletekkel törődjék, és ez némiképp hozzásegítette az elviselhetetlen elviseléséhez. Hinni akart anyja megmenekülésében, de hiába birkózott a kétség lappangó árnyaival. Akaratának sűrű árama áthatolt rajtuk, anélkül, hogy megsemmisíthette volna őket. Anyja karmikus kínpadon feküdt, kiszolgáltatottan. Ki tudhatta, mi a sors szándéka vele? Ki változtathatta meg az ismeretlen,

137

végső döntést? E határnál megtorpant a mágus kifelé ható ereje, mert ha eltorlaszolt egy folyamatot, akkor annak a sors más medret ásott. Szenvedés. Halál. John mélyebben, marcangolóbban érezte tehetetlenségét, mert emberfeletti mértékben bírta, ismerte a hatalmát is. Apja robusztus gólemalakja is megjelent naponta a szanatóriumban. Műlába csak fokozta a hatást, hogy nem vérből és húsból, hanem fémből és betonból épített, mesterséges ember. Szögletes, szaggatott, gépies mozgását a merev anyaghoz ütődő, koppanó, fémes zaj kísérte. Egyenes háttal néha egy órát is ott ült a váróteremben, azután az ajtóból benézett a kopaszra borotvált, önkívületben vagy félönkívületben fekvő betegre, és elment. John e néma látogatások alatt enyhült meg az apja iránt. Feloldott magában minden neheztelést és idegenkedést. Sajnálta. - Anyának volt igaza - gondolta. Apa szereti őt. De úgy rejtőzik benne ez az érzés, mint sziklatömb belsejében az apró lángmag. Az operáció alatt mindketten ott várakoztak a szanatóriumban. Kirekesztett tehetetlenségében Johnnak az a gyötrő érzése támadt, hogy ha bent lehetne a műtőben, megakadályozhatná a legrosszabb bekövetkezését, saját erejével segíthetne a küszködő szervezetnek. Tudta, az élettelen tárgyak is készséges, mágikus szerszámokká változnak beléjük ömlő akaratától; most pedig egész lelkét vetne a halállal való birkózásba. Élete kihűlne, jeges, sötét magánnyá zárulna az anyja nélkül. Nem engedheti el! A várószoba megtelt az ajtókon túl sustorgó-osonó beavatottak halk tevékenységének jeleivel. Titokzatos zörejek, heveny, riasztó szagok lendültek be egy-egy nyíló ajtórésen. Zúgás, zizegés, vízzuhogás, fémcsörrenés. Miért tartják itt vakon, körülpárnázva, láthatatlan béklyókkal lenyűgözve, amikor neki bent kellene lennie, hogy lásson, halljon, figyeljen éberebben mindenkinél; mozgásba lendítse a gyengülő szívet, vezesse a kést, foltozza, megkösse az életerőt a kinyílt vénákban?! Bent! Bent! Bent kell lennie az operációnál, a műtőasztal mellett, rajta tartva akaratcsápját a véres nyíláson, nehogy kiosonjon rajta át a lélek! Mereven, elveszetten ült az egyre fokozódó sóvárgástól. Szinte kiszállt a testéből, amely ottmaradt a széken apja megkövesült alakja mellett. Áthatolt a csukott ajtón. Végigment a folyosón. Megtalálta a műtőt. Bent volt. Látta az orvosokat és az ápolónőket vakító, fehér köpenyben, elburkolt arccal. Az éles felső fény zuhogásában a gumikesztyűs kezek úgy mozogtak, mint az asztrálcsápok. Csipeszek villanása szúrta a

szemét.

üvegtálban

véres

tampon

hevert.

professzor

gézálarcból

kiemelkedő

dómkoponyáján verejték gyöngyözött. Izmos, hosszú ujjai óvatosan, könnyedén babráltak élet és halál peremén. Azután ott volt a felnyitott fej, amelynek tetejéből egy kistányérnyi hiányzott, lehajlott, mint a leemelt kalap. A látvány borzalmas és váratlan volt, annak ellenére, hogy John elméletben tudott róla, s ez megbénította a cselekvésben. Csak állt elszörnyedve, míg egyszerre

138

csak észrevette, hogy az egyik ápolónő visszanéz rá, tágra nyílt szemmel, ijedten rámered. Azután már többen tekingettek felé. A professzor is felpillantott meghökkent rosszallással, és intett az egyik készenlétben álló ápolónőnek, aki abba az irányba lódult, ahol ő állt. Ez a közeledő mozgás hirtelen szétpattantotta a képet, mint a buborékot. Újra ott ült az apja mellett a várószobában. A szíve hevesen vert. Siető lábak kopogása közeledett. Az ajtóban megjelent ugyanaz az ápolónő, aki a műtőben elindult felé. Sápadt arca zavartan és tanácstalanul meredt rá. - Nem lett volna szabad bejönnie — hebegte. Apjából az ápolónő váratlan megjelenése kirobbantotta a feszültséget. - Kinek? Hová? - A fiának. A műtőbe. Szigorúan tilos. - El sem mozdult mellőlem. - De hiszen láttam! A saját szememmel láttam. És a professzor úr is. Apja felindultan előrehajolt. Homlokán vastag ércsomók dagadtak ki. - Mi van odabent? Arról beszéljen! Az ápolónő összerezzent, öntudata szinte széthullt a megfejthetetlentől. - Még semmi. Én nem, nem is tudom... - A tekintete Johnra szegeződött eltéphetetlenül, és letompított, fojtott hangja süvöltő felkiáltásnak hatott, amint kiszakadt belőle az, ami feszítette. -Ajtó nem nyílt, és eltűnt... Ez biztos! Láttam! Láttam! John nem felelt, csak nézett rá, de nem őt látta, hanem a fejtető nélküli, kopasz fejet a műtő éles fényében. Hideg, reménytelen kép volt. Halálos, üres. - Mindegy, nővér. Már nem fontos - mondta színtelenül. - Anyám meghalt a műtőasztalon.

ELLEN Azután már úgy meglódultak a dolgok, mint mikor néhány téglát kihúznak az épület alapjából. A lakásuk tökéletesen idegenné lett nemcsak neki, hanem az apjának is, aki a napvilágon rekedt kísértetként bolyongott a szobákban fémes, kemény zajokat ütve. Nem sokkal a temetés után nyugvópontra jutott a háború miatt elhúzódó örökösödési per az apja és egyik unokafivére között az altoni birtokért. Süket nagybátyjuk még a háború második évében meghalt, de végrendeletet nem hagyott. Öreg házvezetőnője szerint annyira babonás volt, és úgy félt a haláltól, hogy sem rágondolni, sem beszélni róla, sem írásban említeni nem volt hajlandó, hátha ezzel magára idézi. Végül is megosztották a hagyatékot a két örökös között. Apjának jutott a birtok, aki szívesen menekült el a feloszló otthonból, de főképp önmaga elől vidékre, különc rokona szelleméhez, aki rideg, tragikus elkülönültségében talán a legközelebb állt hozzá. Háztartásukat feloszlatták. Apja Altonba költözött, John pedig elindulhatott végre Oxfordba.

139

George-dzsal együtt utaztak. Természetes volt, hogy George az ő útját követi. Dyernak, noha ő maga Cambridge-ben végzett, eszébe sem jutott kifogást emelni, amikor a fia a kívánságát szóvá tette előtte. George-nak támaszték kellett, és John szívesen viselte ezt a pehelysúlyt. Ha Ellennel való kapcsolata csak ennyiből állt volna, áldozatkész hálával szolgálja őt is, de Ellen leveleiből egyre bonyolultabb problémák tornyosultak elé. Néhány válaszlevelében megkísérelt gátat vetni a lány szisztematikus bálványépítésének, őrjöngő fétisimádatának, de Ellen az ilyenfajta tanácsokat hideg gúnnyal, öngyűlölő, kárörvendő önkínzással utasította vissza. Mindenben megalázkodott John előtt, alárendelte magát neki, és egzaltált rajongásában makacs, szellemes és szívósan elszánt volt, úgy védte boldogtalan, beteg szenvedélyét, mint tigris a kölykét. Ebben még magának, sincs hatalma, John! — írta. Nem veheti el tőlem. Ez az én isteni vagy démoni jogom. Minden pillanatomat magával fűtőm át; ünnepben, harangzúgásban, áldozati tüzek, között élek,. Máglyámon én magam sülök, és sistergek, így akarom. Akarom ezt az elnyújtott pusztulást, mert transzban szenvedek, mint a szentek. Éppúgy imádkozom, sírok, éppúgy átéget valamiféle eksztázis, hogy égé vagy pokolé-e, nem bánom. Nem is firtatom. Ez a szerelem több, mint én vagyok. Ha leválasztanának róla, porszem hullna az űrbe a lángoló napkorongról… Igen. Ez már a palackból kiszabadult, félelmetes szellem volt, amelyet nem lehetett klauzúrájába visszakényszeríteni. A bűvészinas, aki feltörte Salamon pecsétjét, még nem ismerte hozzá a varázsformulát. John tanulmányai irányát anyjának sikertelen agyműtétje határozta meg. Érezte emberfeletti adottságait a feladathoz. A homályban végbemenő, láthatatlan okokból eredő bajjal való viaskodás felkorbácsolta harci kedvét. Az agy szinte teljesen ismeretlen útvesztőjében lejátszódó dráma, amelyben a tragikus hős, az orvos addig csaknem mindig elbukott, izzó becsvágyat gyújtott benne. Neki győznie kell, ha kést vesz a kezébe. Neki folytatnia kell azt az operációt, amely a műtőasztalon félbemaradt, mikor a halál lomha titánmancsával rátenyerelt anyja hunyorgó életlángjára. George művészettörténetet hallgatott, s csak esténként találkoztak közös szobájukban. Ő maga úgy emlékezett az oxfordi évekre, mint sima, sűrű, minden pórusát betöltő jó érzésre, különös, személytelen vakációra, amelynek idején nem gyötörték a problémái. Az egész világból egyedül a tárgyat szemlélte, amelyet minden elméleti és gyakorlati részletében magáévá akart tenni. S e koncentrációban a nyitott könyvek, jegyzetfüzetek közt eltöltött fél éjszakák fénylő oázisnak, a boncterem hullái ezertitkú, ismeretlen földrésznek tetszettek, amelyet neki kellett föltérképeznie. Akárhova hatolt el a felfedezőút izgalmas kalandjában, homályos emlékek derengtek benne: valaha már járt itt, s e transzcendens fényjáték még hevesebben sarkallta. Nem ismert akadályt sem feladatban, sem emberben. Annak ellenére, hogy kitüntetések, ösztöndíjak záporoztak rá, nem tartották strébernek, és nem voltak ellenségei. Elementáris tényként vették tudomásul. Ajtók kinyíltak, korlátok elhajoltak előle, de a siker mérgezett, apró nyilai hatástalanul pattantak le róla, mert őszintén nem érdekelte egyéb, mint maga a munka, a leküzdeni való nehézség, a még hátralevő út, az óriási ismeretlen ezerfelé ágazó útvesztője, amelynek minden kanyarán túl kudarc, felelősség, halál vagy csoda várakozott rá.

140

Később, Oxfordon túl is tovább működött ez a lába alá simuló futószalag. Ott, ahol mindenki véresre marta tíz körmét, agyonsebezte lelkét a küzdelemben, előtte nem voltak akadályok. Mintha pályája útvonalát régen tisztára söpörte, holttesteit eltemette volna. S abban az irányban, amelyben akart, láthatatlan, lebírhatatlan hadsereg nyargalt előtte, lekaszálva minden ellenállást. Nemcsak ő haladt a célja felé, hanem az is közeledett feléje. Küzdelmei ott kezdődtek a hatalmas felső reflektor hideg fényszeme alatt, a felfelé kanyargó amfiteátrum mélyén, egy-egy halandó test mellett, szemtől szemben a halállal. Kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, titkait zord fenséggel őrző, félelmetes és csodálatos lénnyel hadakozott, akinek arca láthatatlan, mozdulata az eluralkodó mozdulatlanság, hangja a csöndbe dermedt szívverés, lélegzete a rebbenés nélküli merevség, kipárolgása az enyészet szaga volt. Ellenfele megtanította a verejtékes aggodalomra, az álmatlan éjszakák szélmalomütközeteire, a kételyre és a bizakodásra, a fullasztó örömre és a csüggedés örvényeiben való bukdácsolásra: megtanított az alázatra. Mert hiába látta a diagnózist, s hiába vezette kését a halálnak feszülő mágikus akarat: egyszerre rés támadt valahol a testnek egy őrizetlen pontján, s ellensége a pillanat ezredrésze alatt kiszöktette a testből a lakóját. A sikeres operációk nagy száma, az elismerés forró hálaözöne, a korlátlanul áradó pénz nem csillapíthatták sorozatos vereségei lelkiismeret-rohamait, vesztett ügyének önkínzó elemzését, amikor el kellett marasztalnia magát, emberfeletti képességei és elővigyázatossága ellenére is. Oxfordi évei alatt mindössze kétszer látogatta meg apját a vakációk alatt. Először valamennyire frissebbnek látta. A hatalom, amelyet a kezébe kapott szolgák és állatok fölött, felszította régi önmaga visszfényét. Nyugtalanul járt-kelt, parancsolt, intézkedett a kaszárnyaszerű, vörös téglahodályban, kényelmetlen ébenfa bútorok, kedvetlen, fakó olajfestmények, molyette szőnyegek között, átható benzin-, csersav- és enyvszagban. Mert mindig fúrt, faragott valamit; fegyvert tisztított, vagy állatbőröket preparált. Légkörét itt is taszítás és félelem terhelte. Szolgái, bérlői állandóan cserélődtek, meglopták, feljelentették, szándékosan kárt okoztak neki. Különös módon a tárgyak is haragudni kezdtek rá. Megvágta, megszúrta, felhorzsolta magát minduntalan. Ruhái, amelyekre kényesen vigyázott, rejtett kiszögellésekbe akadtak. Minden napja bosszúságok láncolata volt. Most ő ejtett el mindent a kezéből. Edényeket tört, dísztárgyakat sodort le mentében, s fegyvertisztítás közben véletlenül agyonlőtte a legügyesebb vadászkutyáját. Amikor másodszor viszontlátta, már az üldözési mánia tünetei mutatkoztak rajta. Életében először panaszkodott a fiának. Bevádolt nála minden élőlényt és élettelen tárgyat. Emberek és dolgok ellenségesek vele. Amihez nyúl, balul üt ki. Körös-körül a szomszédainak remek a gyümölcstermése, az ő almavirágai lefagynak, s ha eljutnak a termésig, a gyümölcsöt jég veri el. Ha beolt egy növényt, nem fogamzik meg. Néha mérges rovarok megmarják. Tehenének elapad a teje. Disznói beledöglenek az ellésbe, és agyonnyomják malacaikat. Semminek nem kereste a magyarázatát, csak dühödt, sarokba szorított harcosként megállapította, hogy ellenségei gyűrűbe fogták, egyedül van ellenük, foglyul esett. Szánalmas és lenyűgöző volt látni a csődbe került

141

embert, aki elvágta az élő és az élettelen dolgokhoz vezető hidakat, és önzésének jégözönébe zuhanva fuldokolt egyedül, minden kapcsolat nélkül. John most már őszintén, mélyen sajnálta, noha alig lehetett elviselni vele az együttlétet. Hallása megromlott. Köszvényét nyirkos, naptalan háza annyira súlyossá tette, hogy forró téglák között kellett feküdnie heteken át mozdulatlanul. Ha elhalt nagybátyjának mélyen vallásos, aszkéta hajlamú házvezetőnője nem tart ki mellette, saját piszkában kellett volna feküdnie. Ez a különös asszony azonban rejtélyes elégtételt találhatott a borzasztó feladat teljesítésében. Merev arcú kőszentként, olvasót pergetve hallgatta az öregember átkait, dühkitöréseit, őrült vádaskodását, és úgy pelenkázta, mosdatta, etette, mint egy ordító csecsemőt. A többi cselédje feléje se nézett tehetetlenségében, vagy halála eshetőségeit tárgyalta hangosan az ablak alatt. John segíteni akart rajta, de az öregember gőgje, fukarsága, bizalmatlansága töretlen vasváz maradt nyomorult testében is. A fia tanácsát, hogy utazzék el valamelyik ismert fürdőhelyre, mereven visszautasította. Nem megy idegen emberek közé, és nem hagyja ott a birtokát. A szervezett rablógyilkos banda, amely az ő kenyerét pusztítja, a távollétében kifosztaná mindenéből. Ott éltek egymás mellett a hosszú nyári hetek alatt, gyötrelmes légkörburába zárva, s John egyre azon töprengett, miért nem tud enyhíteni az apja állapotán? Miért nem sikerül hozzáférnie, fájdalmát lecsillapítva reményt, csillanó fényt, pillanatnyi jóérzést kelteni benne? Azután egyszerre két közönyös mondat között, melyekben a szavak mindkettőjüknek tökéletesen mást jelentettek hirtelen rájött. Csak látszólag éltek egy időben, lélekben mérhetetlenül távol éltek egymástól. Apja atavisztikus lény volt. Nem ősi, mágikus, mint ő, hanem alvilági, tudatlan és primitív. E felismerés növelte iránta érzett szánalmát, és rávezette az egyetlen megoldásra, amely még némi örömöt okozhatott az öregnek. Exhumáltatta és elhozatta anyja holttestét a birtok kriptájába. Odaadta apjának a fétist, mint gyermeknek az üres kazettát, amelyből a felnőtt kiszedte az értékeket. Valami transzcendentális ösztönnel megsejtette, hogy óriási jelentőségű új folyamatot indít meg ezzel. Apró, szembogárnyi rést, szabadba vezető kürtőt nyit egyetlen kék fényű, távoli csillagnak. Kultuszt támaszt fel, olyan rituálét, amely az idők szédítő messzeségében mégis az alvilágból való megváltáshoz vezet. Apja hatvanéves korában halt meg egy este, szívszélhűdésben, teljesen magányosan. Mielőtt eladta volna a birtokot, az iratok rakosgatása közben John megtalálta az anyja néhány levelét, köztük a legelsőt, amelyet későbbi férjéhez írt. Kedves Carter úr! Elhatározásomat nem fogom megváltoztatni, akármennyi időt ad rá. Az, hogy apám mellett akarok, maradni, több mint áldozatkészség: önvédelem. Mivel kényszerít rá, őszinte leszek, bár igazán nem akarom megbántani. Ön megfélemlít engem. Bevallom azt is, hogy érdekkel. Hat rám. De még soha, semmiben nem voltam annyira biztos, mint abban, hogy boldogtalanná tenne. Nem akarok a felesége lenni. Ez eléggé világos válasz, ugye? Bocsásson meg, és menjen el innen. Kérem! Diana Davies Megnézte a levél dátumát: három héttel az esküvőjük előtt íródott.

142

A vakáció alatt John és George több hetet töltött minden évben Eltham streatlyi nyaralójában. A smaragdfényű gyepszőnyeg közepén álló derűs, tágas György korabeli ház piros tetejével, borostyánköntösből előfehérlő ablakfáival, régi barátok nyári találkozóhelye volt. Valahányszor John meglátogatta Elthamet, röviddel utána megérkezett Ellen is, értesítés nélkül, vak, de tévedhetetlen bizonyossággal. Alvajáró, minden egyebet kirekesztő szenvedélye plakátként rikított rajta. Kísérletet sem tett rá, hogy elleplezze. Árnyékként járt John nyomában. Szemét feszült figyelemmel ráfüggesztette, minden mozdulatát, minden szavát magába itta. Nem lehetett elviselni. Szégyenteljes volt. Szánalmas, nevetséges és megrendítő. Annyira figyelt Johnra, hogy néha a gondolataira felelt; elhozott tárgyakat, amelyeket szórakozottan megkívánt, könyvet, újságot, italt rakott a keze ügyébe. Eltham, aki éppen annyira jó megfigyelő, mint amennyire tapintatos ember volt, óvatosan megpendítette egyszer a témát Johnnak. A fiú nem titkolózott előtte, mert egyedül képtelen volt elhatározásra jutni. Feltárta erkölcsi válságát, amelybe Ellen szenvedélye sodorta, s azt sem hallgatta el, hogy felelősnek érzi magát e kóros állapot előidézésében. - Arra nem gondoltál, hogy Virginia Tyburnnel is kapcsolatot teremtettél, őt is befolyásoltad, s nála mégsem következett be az érzelmi baleset? - figyelmeztette Eltham. - Azt hiszem, Ellennél csak egy szikra kellett, hogy lángra lobbanjon, vagy - s ez a valószínűbb - mindenképpen így hatottál volna rá. Akkor is, ha nem mágikusan közelíted meg. Az ellentétek vonzásának elementáris törvénye ez a fizikai síkon. - Akkor miért nem következett be nálam is ugyanez? - kérdezte John. - Én legfeljebb sajnáltam, de inkább furcsának, nyugtalanítónak, egzaltáltnak találtam. Szeretném elfogadni, amit mond, mert bizonyos mértékig felmentene az évek óta rám nehezedő felelősség alól, de Ellen ügye nem ilyen egyszerű. Magam is sejtem, hogy néhány olyan motívum vegyül a szenvedélyébe, amelyeket a mágikus befolyás csupán fokozott. Mégis, több ez, mint szexuálmágia. Ahogyan ön szokta mondani: víz alatti gyökerei vannak, amelyek kötnek, és kényszerítenek. Azt szeretném tudni, mi ebből a kiút? -

Talán ha megértetnéd vele... - Eltham itt megtorpant, mert hirtelen maga elé képzelte Ellen

szenvedő, égő egzaltáltságát s a leány anyjának baljós alakját, az asszonyét, aki eszeveszettségében öngyilkossá lett. -

Nem. Nincs kiút - mondta John töprengve. - Sok mindent mondtam és írtam már neki, de a

szavak nem segítenek rajta. Egyszerűen azonosult ezzel az eszelős hitével. Nincs külön léte tőle. -

Ijesztő. Mert nem szereted.

Igaz, bár... attól függ, mit értünk egy-egy kifejezés alatt. Talán szeretem Ellent, de nem

kívánom. És ez az ijesztő benne. Diplomája megszerzése után John Csehországból kapott levelet Ellentől. Dyer a súlyos reumáját kezeltette ott, és tehetetlenségében szüksége volt a lányára.

143

„Engedje, hogy magához tartozzam, John” - írta Ellen. -”Mint a karosszéke, a pipája vagy a házikabátja, amely személytelenül a kényelmét szolgálja. Rettentő dolog így vegetálni a világban a maga tüzes stigmájával a testemen. Semmi feltételem nincsen. Tudom, most szabad. Ismerem becsvágyait, terveit, fanatizmusát. Nem fogom akadályozni semmiben. Ha a nevét viselem, és jogom lesz szolgálni mindazzal, amim van, és amit el tud fogadni tőlem, akkor ahhoz is szerzek erőt, hogy ne terheljem érzéseimmel. Arra is képes leszek, John, hogy eltűrjem a külön útjait. Ha valaki olyan merül fel az életében, aki miatt félre kell állnom, megteszem. Nem számítok a tapintatára, az önfeláldozására. Én fogom először megérezni, hogy itt az idő, és eltűnök...” John panzióban lakott akkoriban a kórház közelében, ahol a gyakorlatát folytatta, de éppen lakást készült berendezni. A sokféle bosszantó kis tennivalók, amelyek elvonták érdeklődése tárgyától, erősen terhére volt. Ellen, félévi külföldi távolléte után új, érettebb, leszűrődöttebb lénynek tetszett. Huszonhárom évesen ha szépnek nem is, de érdekesnek és csinosnak hatott baljós átszellemültségében, amelyből furcsa hő csapott ki. Óriási, sötét szemének kifejezése meghökkentette azt, akire rápillantott. Ennek a szemnek a természetellenes csillogása lázról, titkos könnyekről árulkodott, s néha úgy tetszett, nem is látja azt, akire néz, hanem messze mögé figyel egy rejtélyes látomás elragadtatásával. Szeme fölött, az orrtövénél összenőtt a szemöldök. Sűrű, fülledt hajában bronzszínű szikrák villogtak. Arca azonban színtelen s az ajka vékony, konok vonalú volt. John Dyeréknál teázott egy novemberi délutánon. Az idő enyhe, nedves és ködös volt odakint és szokatlanul, tavasziasan bágyasztó. A kandallóban ideges lángnyelvek táncoltak, és hosszú árnyékokat vetettek a falra. Ellen földig érő, redős, sötétvörös bársonyruhájában sápadt, alázatos papnőként tett-vett körülötte, kiszolgálta. A szobát valami zsibbasztó, kísértő meghittség telítette. John, ahogy a tea melege és kellemes gőze átjárta a testét, különös állapotba került. Úgy érezte, minden rezzenésnek, színnek, formának felmérhetetlen jelentősége van egyszeriben. Szavakkal nem kifejezhető módon ráismert valamire: a tűzfény és Ellen mozdulatai, a csörrenő ezüstkanál hozzásegítették a döntéshez, elvonták a függönyt a nyílásról, amelyen túl éretten várt a megoldás. Nem kerülheti el. Feleségül kell vennie Ellent. Más út nem vezet át ezen a megáradt szenvedélyfolyón. E bizonyosság nem okozott megkönnyebbülést, inkább benső fáradtságot, mintha hosszas küzdelem után megadta volna magát. Ellen némán állva maradt, amikor a szándékát közölte vele. Tágra nyílt szemmel s arcán olyan kifejezéssel meredt meg, hogy John azt hitte, a lány az eszét vesztette. Azután odalépett a fiúhoz, primitív ősasszonyi mozdulattal a karosszéke elé térdelt, egészen lehajolt, összegörnyedt előtte, és zokogni kezdett. - Ne - mondta John, aki kínosan érezte magát. - Ne tegye ezt. Borzasztó! Ellen, kérem! Ellen fölemelte dúlt, eltorzult arcát. - Bocsásson meg - mondta a sírástól zihálva. - Nem teszem többé! Csak most... csak most! Mikor George és Dyer később hazaérkeztek, a fiatalok közölték velük, hogy eljegyezték egymást, ám John Ellennek még az arcát sem érintette az ajkával. Jegyességük csak néhány hétig tartott.

144

Esküvőjük irreális látomás volt, amelyet John kívülről szemlélt. Emlékezett rá, hogy karján Ellennel, a hallban szembehaladtak a tükörrel éles, felső lámpafényben. Ez a szertartás után volt. John úgy figyelte a tükörben közeledő emberpárt, mintha teljesen idegenek lettek volna. „Elegáns úr zsakettban, fiatal hölgy menyasszonyi ruhában, karján virágcsokorral.” Vetített Maya-jelenet volt. Film. Nem valóság. De közelebb érkezve a tükörhöz szinte mellbe vágta a maga izmos egészsége és a nő törött, fakó erőtlensége. S akkor, egy pillanatra azonosult tükörképével: szánalom, bűnbánat, forró jóakarat hulláma öntötte el szinte fájdalmasan. Megszorította Ellen fehér kesztyűs kezét, és rámosolygott a tükörképére. Boldoggá akarom tenni - gondolta -, de ez a gondolat süket csendben hangzott benne, visszhang nélkül. Boldoggá szeretném tenni! - kiáltott bele a sötét tompaságba, de válasz most sem érkezett, csak érzéseiből emelkedett elő valami halálosan bús tónus, amelyet nem mert gondolattá formálni. - Nem kell bejönnöd hozzám - mondta Ellen lehajtott fejjel a nászéjszakájuk előtt. Testéből azonban millió csáp nyúlt a férfi felé; szívta, vonta magához. Jéghideg lábú, síkos bőrű, csontos és veszett kísértetszeretőt tartott a karjában, kárhozottat, aki mialatt teste felőrlődött a szeretkezésben - egyre éhesebb lett. Így kezdődött el házaséletük pokla. Egyensúlytalanság állandó ingerültsége lappangott közöttük. Bármennyire fogadkozott Ellen a házasságuk előtt, lázas túlfeszült állapotában mindazt elvárta tőle, amit egy szenvedélyesen szerelmes nő megkíván rajongása tárgyától. Ígéreteitől, saját értelmétől függetlenül birtokolni akarta a férfi minden érzését, gondolatát és minden idejét. A szeizmográf pontosságával vette fel más irányú érdeklődésének rezgéseit, megérezte közönyét és saját erotikus önkívületében is rögtön jelezte a maga érzékeinek rövidzárlatát. Nemi életüket úgy kísérték a tomboló idegrohamok, sírógörcsök, mint áprilisi napsütést a záporok. S lassanként Ellen egyetlen mondatából sem hiányzott már a rejtett él, a provokáló csapda, a fürkésző, vizsgáztató gyanakvás. Szeme folyton idegen reflexeket lesett a férjén. Orra szokatlan illatok után szimatolt. Nyirkos, remegő, vékony ujjú keze hüllőként kígyózott, kutatott a férfi zsebeiben és fiókjaiban. Az első hónapokban mindketten görcsösen erőlködtek, hogy kudarcuk ne váljék önmaguk és mások előtt nyilvánvalóvá. Leplezni szerették volna az elementárisán nyers tényt, hogy becsapták egymást. John türelmet erőszakolt magára. Gyöngédséget sajtolt közönyének sziklájából. Alkalmazkodni akart a rögeszmés őrjöngőhöz, aki bosszúból teljes érzelmi leigázottságáért polipként próbálta kiszívni a férfi egész életerejét. Ellen meg azon fáradozott, hogy elhitesse, ő betartja a tisztességes játékszabályokat, hiszen erre kötelezte magát. De már első kísérletei kudarcokkal, nagylelkűségi pózai keserű szemrehányások özönével végződtek. Egyetlen szó szertelen jókedvbe, a következő már ideglázas önkívületbe sodorta. Vele lenni és vele nem lenni, egyedül hagyni éjszaka vagy tüzes ágyában meglátogatni egyaránt pokoli bonyodalmakkal fenyegetett. John legalább az otthon, a háztartása rendjét, a hétköznapok kellemességeit várta volna el életének nyugtalanító társától, de ez megszállottságában semmi egyébbel nem törődött, mint beteges szenvedélyével. Rendetlenség, pontatlanság, por, elhanyagoltság vette körül a férfit otthon. Ha jól akart étkezni, a klubjában

145

vacsorázott. Egyetlen házvezetőnő, inas vagy komorna sem maradt meg a felesége mellett, pedig korlátlanul lophatott mindegyik, senki nem ellenőrizte őket. A sikeres sebészhez ömlött a pénz, de anyagi helyzetük sohasem került egyensúlyba, mert Ellen esztelenül költekezett, valósággal fuldokolt az adósságokban, amelyek - bármennyit fizetett ki - szüntelenül növekedtek. Váltókat, kezességet írt alá, őrült feltételeket vállalt, s tizenkét évi házasságuk alatt folyton versenyt futottak a csőddel; mindig csak egy fél lépéssel tudták megelőzni teljes pénzügyi összeomlásukat. Annak, hogy tizenkét éven át mégis együtt maradtak - mind elviselhetetlenebb körülmények között, az első év alakoskodása után immár nyílt harcban egymással -, igen bonyolult okai voltak. John tudta, meddig mehet el anélkül, hogy Ellen életét komolyan veszélyeztetné. Mert egy pillanatig sem lehetett kétsége: ebben a párharcban Ellen életéről van szó. Vagy az övéről. S mivel kettőjük közül neki volt fegyvere a védekezéshez, inkább a maga életét vetette oda Ellen démonainak. Már az első napok után előbukkant Ellenből a könyörtelen vadállat, amely véres húst akar, s ha a másét nem marcangolhatja, a magáéba tép bele. Idomítani, megszelídíteni vagy teljesen legyőzni benne ezt a ragadozót azért nem lehetett, mert az asszony lénye a sejtjei gyökeréig szenvedélyből épült: gyűlölködő szerelmi ellenfél maradt pusztulásáig. Házasságuk második évében Ellenen a terhesség jelei mutatkoztak. Odáig sohasem fogyott ki a különféle panaszokból, amelyekkel férje figyelmét zsarolta. John jelenlétében mindig szenvedőnek, fáradtnak mutatkozott. Hátát, torkát, derekát, szívét, fejét fájlalta, és mindig hőemelkedése volt. Az alapos klinikai vizsgálatok után, amelyeknek szinte örvendező izgalommal vetette alá magát, mert tudta, John is érdeklődéssel kíséri őket, kiderült, hogy neuraszténiás alkatát leszámítva teljesen egészséges. Ellen ezt az eredményt sértődött gúnnyal fogadta, és valóságos szónoklatokat tartott az orvostudomány tökéletlenségéről. Könyveket, vitairatokat hordott össze, és felkutatott valahol egy divatos sarlatánt, aki jó pénzért hajlandó volt betegnek elismerni őt. Hiába kérkedett azonban a nehezen szerzett diagnózissal, amely minden képzelt tünetét baljós latin nevekkel támasztotta alá, betegsége elveszítette az értékét. John nem hitt benne, és ezzel az egész kórépítmény az alapját vesztette. Akkor fogant meg meddő méhében vágyainak tárgya, a láthatatlan asztrálmagzat. Ettől a csökönyös fantomtól hízásnak indult. Tejmirigyei megduzzadtak. Gyomra négy és fél hónapon át mohó étvágy és hányási rohamok közt háborgott. Félidőben megmozdult a gyermek. Ellen idvezült arccal szorította viszolygó férje tenyerét növekvő hasára, s az érezte a gyönge, lüktetésszerű dobolást belülről, mégis sajátos bizonyossággal tudta, hogy a gyermek nem létezik. Furcsa megérzés volt ez, amely arra ösztönözte, hogy Ellen újabb produkcióját megvizsgálja és leleplezze. Mit sem sejtő szülész kollégája, akihez ellenőrzésképpen elvitte az asszonyt, akkor már hallotta a gyermek szívhangját, és a terhességet körülbelül hat hónaposnak ítélte. John először magában bizonyosodott meg arról, hogy a káprázatgyermek nem létezik. Mágikus csápjával észrevétlenül behatolt Ellen testébe, és kitapintotta a szánalmas valót a hisztérikusan elhitetett szervezetben. Látta, hogy a méh üres. Izisz e sötét szentélyében nem élő titok, hanem a beteg ösztönvilág kaján blöffje rejtőzött. Mégis végigvárta a kilenc hónapot. A szülés késett. A

146

tizedik

hónapban,

amikor

asszony

állapota

kezdett

már

anarchiává

bomlani,

képzeletépítményen ijesztő rések nyíltak, az orvosok, akikkel sorra végigvizsgáltatta magát, közölték Ellennel a lesújtó tényt: magzat nincs. Öncsalás áldozata lett. Annyira kívánta az anyaságot, hogy megteremtette a tüneteit, a gyermeket azonban nem tudta valósággá varázsolni. A méhe elferdült, fejletlen. Különféle szűkületek is meddőségre mutatnak. Jobb, ha belenyugszik abba, hogy nem lehet gyermek. E kudarcból az asszony valódi betegségbe menekült. Vesekövet kapott, amely rettentően megkínozta. Különös módon az igazi fájdalmakat hősiesen viselte. Komoly betegségei voltak a fegyverszünetek közöttük, s olyankor kerültek egymáshoz legközelebb. - Miért nem lehetünk mindig ilyen türelmes barátságban egymással? - kérdezte egyszer John az asszonytól őszintén a szanatóriumban, két veseroham közötti szünetben. Ellen tűnődő arccal nézett rá. Idegeibe, érzékeibe most nem kapcsolódott be a démoni áram, amely együttélésüket tűrhetetlenné tette. Tárgyilagosan, kísértetiesen tisztán fogalmazott. - Azért, mert a szerelem kegyetlen dolog, és mindig egyoldalú. Akkor is, ha a másikban egy rövid ideig tükröződik. A szerelem magányos bélpoklosság. Én ámokfutó vagyok, és te védekezel ellenem. Hogyan lehetne egy megszállott őrülttel türelmes barátságban élni, John? - Nem tudnál változtatni ezen? A férjed vagyok. A munkámon és rajtad kívül nincs senkim a világon. Miért nem elég neked ennyi? - A munkádat először mondtad - Ellen lehunyta a szemét. Pillái alól könnyek szivárogtak elő. Bocsáss meg - súgta fáradtan. - Nem elég ennyi. Elsorvadok, éhen veszek melletted. Akármit halmozol elém: türelmet, barátságot, hűséget. Csupa kavics, vagy nem bánom, drágakő... étel helyett. Nekem szerelem kell. Úgy, ahogyan én érzem. Ahogy én pusztulok benne. Öngyilkos módon, fejjel lefelé zuhanva, önkívületben, csak úgy... igen. - Sajnállak, Ellen. - Ez a szánalom puszta ráolvasás egy halálos sérülésre, John. - Tudom - mondta a férfi, és újra elöntötte a maró lelkiismeret-furdalás. Természetes önvédelem volt, hogy menekült hazulról. Bonyolult tennivalókat, kötelezettségeket halmozott kettőjük közé, hogy megrövidítse együttlétüket. Hivatása betört az éjszakáiba is, s ő boldogan lélegzett fel az esti vagy éjszakai csengőberregésre, amely azt jelentette mindig, hogy kimenekülhet Ellen ágyának tüzes pokolfazekából. Jó szándéka, hatalma, bűntudata legfeljebb arra volt elég, hogy erotikus kapcsolat nélkül elviselje a feleségét. Érzékei azonban egyre kevésbé alkudtak; borzadva taszították el az asszony mohó, szívós, gátlástalan testét, s tombolva lázadoztak érintése, szaga, mozdulatai, szokásai ellen. Házasságuk ötödik évében már nem tudott hozzányúlni, s a különféle kifogások, elodázások után a nyílt szakadással vette kezdetét életük valódi pokla. John hosszú ideig nem keresett, nem is vett fel kínálkozó érzelmi kapcsolatokat. Pihent. Erejét, gondolatait teljesen igénybe vette óriási iramban fejlődő praxisa és klinikai munkája. Állandóan

147

utána szimatoló, féltékeny dührohamokban őrjöngő feleségével való harca is rengeteg energiát rabolt el tőle. Otthonában töltött minden perce vitriolos szavak mérgében ázott. Ha felelt, ha nem felelet, mindegy volt, csúf jelenetek követték egymást, s megbékíthetetlen légkört teremtettek közöttük. Azután Ellent egy veseroham újra a szanatóriumba kényszerítette, s e kikapcsolódás csendjében a férfiban tudatosodott egészséges hiányérzete. Egy éve absztinens volt már, mikor észrevette csöndes, ezüstszőke asszisztensnőjének gyöngéd rajongását. Jessica elvált asszony volt, és hálás örömmel fogadta a férfi érdeklődését. Igénytelen, egészséges ösztönvilágú, sok viharon átégett nő volt, s tudta, mire számíthat. Mialatt Ellen szanatóriumban feküdt, hétvégi kirándulást beszéltek meg Jessicával. John igazán elővigyázatos volt, hogy elaltassa felesége gyanúját. Nem akarta bántani, megalázni, ha már nem segíthetett a tényen, hogy testileg iszonyodott tőle. Szelíd, langyos nyárutó volt. John érzékei, idegei elpihentek a rövid kis fegyverszünetben élete problémáival. Jessica érett, anyás szépsége kiegészítette a vízparti tájat; személytelenül, szinte látomásszerűen volt jelen, súly, anyag, terhelés és minden próza nélkül. Ősi ösztönnel teljesítette be a férfi minden néma kívánságát; hallgatott, hozzá simult vagy félrehúzódott titkos óhaja szerint. Anélkül, hogy a saját lényét ráerőltette volna, feloldotta magányát. És John mérhetetlen hálát érzett iránta, gyógyult mellette, új erőkkel töltekezett. Mikor hazaérkezett Londonba, első útja a szanatóriumba vezetett. Ellen ült az ágyban. Már várta. Lényén furcsa, merev nyugalom ömlött el. - Láttalak - mondta köszönés helyett hűvösen. - És őt is láttam. - Kit? Hol? - kérdezte John, de már tudta a feleletet. - Jessicát. így nevezted. Akkor is láttalak benneteket, amikor a szállóban bezárkóztatok, és elfüggönyöztétek az ablakot. Bent voltam. Akarod hallani a szavaidat... nem... a gondolataidat, mikor szeretkezés után a karodban feküdt? - S megállíthatatlanul beszélni kezdett. - Nem - John riadtan felemelkedett, hogy eltorlaszolja a szóáradatot. Teljesen világosan tekintette át a tényeket, amelyekről előzőleg beszámoltak neki: a felesége két napon át önkívületben feküdt. Éjjel-nappal vigyáztak rá. Senkit nem engedtek hozzá. Nem hagyhatta el a kórházat, és látogatói sem voltak. Mégis látta, hallotta őket távolságon, falakon át szenvedélye delíriumában, a széttéphetetlen kötés segítségével, amelyet ő maga hozott létre kettőjük között. Ez a kötés húsba vágó bilinccsé lett mindkettőjükön. -

Sajnálom, nagyon sajnálom - mondta felindultan, amikor Ellen elhallgatott végre. - Szerettelek

volna megkímélni ettől. Ellen nyugodt volt. Sohasem látszott még ennyire nyugodtnak. -

Tudom. Még jogcímed is van arra, amit tettél. Házasságunk előtt azt írtam neked, eltűröm a

külön útjaidat, és félre-állok, ha eljön az ideje. Így írtam. De becsaptalak. Semmit nem tartottam be abból, amit ígértem. Nem is hittem benne, amikor megígértem. Mindenáron meg akartalak szerezni. Megszereztelek. És most megtartalak. Nem kötök egyezséget. Nem alkuszom. Harcolni fogok.

148

Ezzel a módszerrel vesztettél el egészen, Ellen - mondta csendesen John.

Tévedsz! - az asszony hangja metszővé vált. - Ha nem kapaszkodom beléd tíz körömmel, már

régen lefricskáztál volna, mint egy porszemet. Ezzel a módszerrel akartam, és a feleséged lettem. -

Tragikus félreértés ez a mi házasságunk. Az én „sikeres” akaratmágiám csődje. Nem te akarsz

itt, szegény Ellen. Én vezeklek. Ellen, felgyógyulása után csúf botrányt rendezett a klinikán. Jessica menekült. Otthagyta az állását. Ez volt a nyílt hadüzenet közöttük. S John rájött, mennyire alulmarad az ember olyasvalakivel szemben, aki felrúg minden konvenciót, erkölcsi gátat, önérzetet, s valóságos asztrális légvonalban harcol a rögeszméjéért a legkínosabb, legundorítóbb eszközökkel. Nyilvános helyen, társaságban szinte lehetetlen volt megjelenniük. John egyetlen pillantása, elkalandozó gondolata valamely idegen vagy alig ismert nővel kapcsolatban elég volt ahhoz, hogy Ellen kaján, perverz, hisztérikus módon elégtételt vegyen érte akárhány ember előtt. John megkísérelte, hogy klauzúrába zárkózzék. Gondolaterőkből köpenyt, asztrálfűrészt rakott maga köré, de felesége mindig talált rést, amelyen át beleshetett legrejtettebb belső folyamataiba. Az asszony esztelen költekezése is bosszú volt magányos éjszakáiért. Titkos kártyaklubokat keresett fel. Rászokott az italra. Azután egy garniszállóban kirobbant botrány - amelyről a lapok a férjre való tekintettel csak célzások formájában írtak - azt is nyilvánvalóvá tette, hogy selyemfiúkat pénzel. -

Csodálkozol rajta? - kérdezte Ellen felhúzott szemöldökkel, mikor John kérdőre vonta. -

Halálra éheztetett kutya nyers húst lop magának - vonta meg a vállát cinikusan. -

Nem törődöm vele, kivel szeretkezel - mondta John hevesen. - De elvárom, hogy ízléssel és

diszkréten csináld! - Ó... szeretem nézni, mikor így felindulsz. Az arcod ilyenkor emlékeztet arra az időre, mikor még hajlandó voltál ölelkezni velem. - Ellen! - Jó, Jó! Megkísérlem majd, hogy szabályszerűen és illedelmesen üvöltsék a pokol tüzén sülve! De esze ágában sem volt változtatni az életmódján. Egyre vadabb dolgokba sodródott. Elszánt, elvakult szenvedélye, belső démonai segítségével teljesen kisiklott John hatalmából. A férfi hiába akarta, nem tudta megfékezni. George kitartott a barátja mellett élete nagy kudarcában is; zárkózottan, szótlanul, de törhetetlen hűséggel, szembefordulva húga boszorkánykomplexumával. Szövetségese maradt mindvégig. Az ellenséges és kivédhetetlen zárótűz, amelynek célpontja volt, emberfeletti belső fegyelemre nevelte Johnt. Megtanította uralkodni önmagában mindazokon az impulzusokon, gondolatokon, melyek más emberben gyanútlan gátlástalansággal kiteljesednek. Aszkéta módjára élt csaknem hat teljes éven át. A kísértéseknek még az árnyékától is elzárkózott. Érezte, mint gyűlnek erői e gigászi birkózásban; félelmetes feszítő energiává duzzadnak, robbanásra érnek. Nem áltatta magát. Tudta,

149

mire gyűjt, miért összpontosítja minden erejét. A palackból kibocsátott szellemet akarja klauzúrájába visszakényszeríteni: szabadságharcra készül.

AZ AKARATBOMBA George, elnyomott, félénk érzéseivel, közhelyeivel, közhelyektől irtózó, beteges igényességével egyedül élt harmincéves koráig. Aztán a zenerajongó Eltham házikoncertjén megismerkedett Jane Hillel, és egyszerre megtudta, miért várt ilyen sokáig. Már heteken át szövődött közöttük a zárkózott, túlérzékeny emberek tétova, mérlegelő barátkozása, amikor George említést tett a dologról Johnnak, és a segítségét kérte. Bevallotta, hogy egyre inkább elveszti józan ítélőképességét, hogy a leányt s főleg a maga iránta érzett vonzalmát megítélje. Először úgy vélte, Jane viszonozza a heves érdeklődését. Azután... nos, talán ő lett türelmetlenné. Furcsa, zűrzavaros állapotba került. Vad szorongás és egzaltált derűlátás váltakoznak benne: az élet ízesebbé és félelmetesebbé vált hirtelen. - Szerelmes vagy — mondta John mosolyogva. - Szerelmes vagyok - ismerte be George. - A te tiszta fejedre és erős akaratodra van szükségem most. Rajtad át akarom felmérni őt elfogulatlanul. A te barátságod után ez a legnagyobb dolog, ami történik velem, John... John ez egyre inkább múmiává száradó, pergamenbőrű, nyolcvanötödik évébe lépő Eltham galambszürke zeneszobájában ismerte meg Jane Hillt. Japán pasztellként emelkedett ki a szivarfüstös, patinás háttérből, barackos, szép árnyalatú színeivel. Meghatóan fiatalnak és törékenynek tetszett; azt a ritka, gyöngéd finomságot őrizte meg külsejében, amelyet a gyerekkor selymes bájának elröppenése után hiába keresünk a felnőttek vonásaiban. Ám szinte édeni ifjúsága nem gyöngeséget vagy ernyedtséget árasztott, inkább titkos, fehéren izzó erőt és függetlenséget. Johnt a lány az anyjára emlékeztette, bár olyanformán, mintha anyjának diadalmas pozitívja lett volna. Mindaz, ami abban passzívan lappangó negatív volt, Jane-ben életre hívott, diadalmas valósággá lett. Kecses, cizellált gésalényén át széles, boldog hullámokban áradt a zene kinyilatkoztatása. S az ige e rejtett forrásaival való szüntelen kapcsolat csillagfényű lámpákat gyújtott fel rendkívüli szépsége mögött. Zene örvénylett, gyöngyözött teste körül akkor is, ha szellemes, izmos, karcsú ujjai elpihentek a zongorán. Hangjában izgató disszonanciák s mollba oldódó rezignáció vibrált. Hosszú nyakának hajlata, finom síkokból ötvözött profilja, sötétszőke, súlyos, mégis pelyhesen csillámló hajkoronája, ezer színt és kifejezést váltó, kérdő, figyelő szeme és piros, telt kislányszája meglepetések kimeríthetetlen forrása volt Johnnak, de ennél még sokkal többet, veszedelmesebbet is jelentett: forradalmat. Kataklizmát. A dolgok kimozdultak helyükből benne, és zajló, zúgó, vulkanikus erjedésbe kezdtek. Mert ez volt az, amire öntudatlanul várt határtalan szenvedélyességében, látszólag szerelem nélkül. Valójában a transzcendentális sóvárgás tette lehetetlenné, hogy bármelyik más nővel mélyebb érzelmi szálakat szőjön. Érzékei, képzelete Jane-t formálták ki, Jane élt benne, őt kívánta; mintha emlékezett volna rá képek nélküli

150

bizonyossággal. Ez az álomködből kiszakadó, izzó éberség és belső harangzúgás egyszerre tudatossá tette benne, micsoda bénító varázslat láncolta le eddig. Csak tűrt, sodródott sorsában, mert mindegy volt, hol, kivel s hogyan tölti el az idejét a legfontosabb, az egyetlen találkozásig. Sokáig, sokáig nem tudta magát eltépni az élménytől, hogy hallgatja, érzékeli, szemével átöleli Jane-t a zongoránál, míg érzéseit a lány ujjai alól előömlő hangok feszítő egzaltációvá fokozták. Csajkovszkij tüzes, bús fantomérzékisége töltötte meg a szobát. George lénye, jelentősége súlytalan falevélként sodródott tova e mitikus tavaszban. Egyszerre azonban zord, fenyegető ellentételként morajlott fel Johnban a távolról feszülten figyelő, lelkébe, agyába, érzékeibe hallgatózó Ellen alakja. Érezte izzó, őrjöngő közeledését. Végveszélyt jelző szirénák vijjogtak benne. S tudta, eljött a pillanat, mikor le kell számolnia az asszonnyal. Hat éven át gyülekező mágikus energiája most összeért a vágy fellobogó lángjával. Ellen úton volt már. Kocsijában ült, és rohant, hogy puszta kezével, tíz körmével, fogaival marcangolja szét a robbanni készülő érzelmi gócot. John tudta, hol van Ellen. Újonnan felfedezett pszichoanalitikusánál időzött ilyenkor, annak edzett fülébe vijjogta mostanában szörnyű ösztönéletének titkait. John tudta, melyik úton kell jönnie az asszonynak. S az erők hirtelen ellódultak benne. Mágikus bombát hajított kettőjük közé, rá az útra, közel Eltham házának kapujához; égig érő akadályt, füstölgő, tüzes lávahegyet rántott fel gyilkos bosszúvággyal telített démona előtt. És Ellent megfordulásra késztette, és hazakényszerítette a mögötte görgő lávatömeget. A robbanás feszülő szálakat szaggatott szét. A gyötrődő csonkok, begörbült, elperzselt csápok vonaglottak még egy ideig, azután összezsugorodtak, mint a gyufa fölé tartott hajszálak. Valami elhalt, megszűnt, elpusztult. Mikor Ellen alakja után tapogatott, John hideg, sötét ürességet érzett. Egészen távol, a közöny ólmosan szürke mocsarain túl pislogott még egy apró életgóc, erőtlen és veszélytelen, mint a jégfelületen sodródó parázsszem. Csönd támadt benne. Figyelme újra Jane felé fordult, és kőnek vágódó kaszaként George-ba ütközött a leány mellett. Barátja a zongorára támaszkodva beszélgetett a lánnyal, arcán a szerelem gőzölgő, kínlódó együgyűségével. E gyermekes kiszolgáltatottság volt az, amelyen John nem tudott áthatolni. Róla beszélhettek, mert Jane sötét ibolyaszeme mosolygó érdeklődéssel fordult felé. Milyen nyitott! - érezte meg John összeborzongva. Mintha a karmesteri pálca már beintette volna a mű kezdetét, s most e szomjas pillantás felé fordult, rátapadt, várta a felemelt varázspálca mozdulását. Ő pedig nem mozdult. Ott állt közöttük napkorongot elfedő falevélként George, áhítatos, gyanútlan szerelemmel Jane, és bizalommal ő iránta. John még nem mondott le a leányról, de George, ez a gyönge és tehetetlen akadály nem engedte, hogy célját nyílegyenes úton közelítse meg. Sebesült őzsuta hevert keresztben az ösvényen. Nem gázolhatott át rajta. Kerülőt kellett tennie. Megtorpanása új áramlásokat indított el benne. Testi és lelki szomjúságában felelőtlenül keresztülnézett számos olyan tényezőn, amelyek sorsa kötései, jelleme követelései, belső törvényei

151

voltak akkor is, ha Ellentől mágikusan elszigetelte magát. Ellen a törvényes felesége volt. George pedig a barátja és a sógora. Ezt a szövevényt olyan módon kell szétbogoznia, hogy ne sebezzen meg senkit végzetesen. Felállt, Jane-hez és George-hoz lépett. - Igen. Megvan! Most, hogy közeledett, rájöttem - nevetett felé Jane, mialatt egyik keze magányos billentyűket ütögetett a zongorán. Azután mindkét kezével a klaviatúrára csapott, és különös, disszonáns, dübörgő, felfelé haladó akkordokat fogott végig a billentyűsoron, majd lázas, növekvő feszültségű futamokba váltott át. A hangok rohanva kergették egymást, birkózva összeszövődtek, a vágy hullámhegyére szökkentek, kétely és önmarcangolás hullámvölgyébe zuhantak, de egy pillanatra sem pihentek meg valami oldó, kibékítő idillben. Elhalkulásukban is lázas nyugtalanság, fojtott erő és sóvárgás lüktetett. - Csodálatos! - mondta halkan, fulladtan George. - Ez te vagy, John. És engem, engem nem tudna kifejezni így, Jane? - Magát? - Jane szelíd, szánakozó, de nagyon gyöngéd, anyás mosollyal nézett fel a fiúra, azután újra lepillantott a billentyűkre, míg ajkán ott játszott az áruló mosoly, amely a lelke mélyéig megrendítette Johnt. Jane szereti George-ot — villant át rajta. Nem szenvedélyesen, hanem veszedelmesebben: ahogyan az erős asszonyok áhítják a gyámoltalan kisdedek gyöngeségét. Jane játszani kezdett. A gyöngyöző, halk futamok bús, finom harmóniában pihentek meg. Szomorúság, magány, passzív tükröződés volt e hangokban, csüggedt kérés és kérdés a felelet reménye nélkül. Ha olyan ellenfelem volna most, akinek nekifeszülhetnék - gondolta John -, aki visszaütne, védekezne, akkor... Akkor mi történnék? - zengett meg benne nyers, szinte idegen erővel. Harcolnál, és győznél. Kétségtelenül legyőznéd Jane-t is. A zsákmányod, a rabszolgád lenne. Bár a fogoly nem mindig rabszolga, néha titkos lázadó, mint Ellen. Akár ha örvénybe pillantott volna, amelyből elmúlt sérülések, tapasztalatok beteg gőze szállt fel. Vajon szabad-e kényszerrel nyúlnia az egyetlen lényhez, akire önmaga kiegészüléseként sóvárgott? Amihez eddig erőszakkal közeledett, abból rettentő csőd lett. Jane-nek magának kell megéreznie. Jane-ben kell megszületnie ennek a bizonyosságnak, amely benne minden kételyt összezúzott. Így állt meg a leány nyitott lénye előtt óriási önfegyelemmel, a küszöbön kívül. Erőit nem nyújtotta ki érte, de visszafogott mágikus akaratával mégis kívánta őt, nem tudott lemondani róla. Jane-t George kísérte haza, így John egyedül indult útnak. A kocsit elküldte. Sétálni kívánt. Érzéseinek viharzása olyan hullámokat vert benne, hogy nem maradt eszmélete másra. S e mikrokataklizma orkánja mögött Jane gyötrő akkordjai, lázas futamai lüktettek mai személyiségének tragikus, szenvedélyes alaphangjaként. Hirtelen megállt az esőtől, lámpák csillanó visszfényétől ragyogó utcán, a siető emberek között! - Jane tudja! - zuhant belé a felismerés. Tudja, mert ugyanúgy lát, mint ő, bár más adottságok alapján... Fokozódó izgalma szívét vad dobogásra lódította. A zeneportré nem pusztán az ő lényét festette le, hanem elárulta Jane nyugtalanságát, sőt félelmét. Erős, győztes öröm piros Mars-jele izzott fel Johnban egy pillanatra, azután újra terhes, fekete felhők takarták el e baljós, égi tüneményt. Jane-nek áradó fölöslegei vannak. Bővelkedik a

152

transzcendentális ajándékokban. Egészséges és gazdag. Két kézzel, tele szívvel adakozni kíván. A nála szegényebbnek. A gyöngébbnek. Jane George-ot szereti. Tőle fél. Házának kapujában ötlött csak fel benne Ellen. Brutális szakadásuk drámájában oly messzire sodródott tőle, mintha nem néhány órája, hanem évezredek mélységében találkoztak volna legutóbb. - Madame beteg. Alig állt a lábán, amikor hazaérkezett délután - mondta John kérdésére Ellen francia szobalánya, aki már másfél éve szívós számítással kitartott az asszony mellett, és módszeresen zsarolta, lopta, ahol érte. John-ban zavart, egymásnak ellentmondó érzések morajlottak fel: nyugtalanság, csalódottság, megkönnyebbülés, kíváncsiság. Benyitott Ellen évek óta irtózással került hálószobájába, amelyben émelyítően buja, édeskés parfümillat keveredett orvosságok csípős szagával. A hegyes, obszcén nippek, erotikus könyvek, indokolatlan helyekről előfénylő tükrök, disszonáns, felbomló érzéseket vetítő szürrealista festmények is Ellen kapkodó, tanácstalan szeszélyességéről árulkodtak. Pikkelyes, zöld óriásgyíkot ábrázoló állványról nagy, hínárzöld fényű selyem-lámpa vetett hüllőcsillámokat a nyitott ágyra. Ellen nem mozdult, pedig szeme tágra nyíltan figyelte a férfi közeledését. John megrettent, amikor föléje hajolt és arcának gödreiben, halottasán sápadt csontdudorok közt felismerte a mély, baljós árnyékpocsolyákat. - Mi történt? - kérdezte halkan, mert az asszony mozdulatlansága azt a képzetet keltette benne, mintha az nyitott szemmel is eszméletlen vagy már teljesen kivérzett halott lenne. - Semmi - hangzott a fakó, erőtlen válasz. - Délután a kocsiban nagyon gyönge lettem egyszerre. Valahová elindultam... már elfelejtettem, hová. - Elájultál? - Nem... nem egészen... hazahoztam a kocsit, de nem tudom, hogyan... nem emlékszem... Fáradt vagyok... Ellen lehunyta a szemét. John érzékeit hirtelen elborította Jane szépségittas zenei lénye, s e fehéren izzó crescendóban lázadó követeléssel bomlott ki a gonosz, fékezhetetlen kívánság: - Ha meghalna! Ha Ellen meghalna, és ő nemcsak lelkileg, de testileg is felszabadulna! ... és George? - Halk, jéghideg, kísérteties kérdés volt ez, amelytől szisszenve kihunyt a mámoros örömszikra. Ha Ellen most meghalna, az... gyilkosság lenne! - A testet öltött vádtól olyan rémület rohanta meg, hogy a térde elgyengült tőle. - Nem! Azt nem! John tekintete ismét megtalálta a szétfolyt homályból újra arccá szilárduló pontot. Nem fog meghalni! A csápjai elpusztultak. A lelke megsüketült és megvakult, nem hatolhatott többé a férfi lelkébe, de a testet nem akarta megölni, mert azzal önmagát sebezte volna halálra. Sohase nyúlhatott volna Jane-ért Ellen holttestén át. Konzíliumra hívatta egyik belgyógyász kollégáját, aki az utóbbi években ellenőrzése alatt tartotta Ellen szervezetét. Ijesztően alacsony vérnyomást és nagyfokú vérszegénységet állapítottak meg közösen a letargiába

153

merült asszonynál. Kollégáját igen nagy csodálkozásba ejtette e hirtelen változás, mert alig néhány nappal korábban éppen az ellenkezőjét tapasztalta az asszonynál. - Az ön felesége stigmákat tudna produkálni a testén, ha a képzeletét arra összpontosítaná - mondta fejcsóválva, mikor átmentek a dolgozószobába. - Valami nagy megrázkódtatás érhette. Ön talán többet tud erről, mint én? - A távollétemben érkezett haza ilyen állapotban - tért ki a kérdés elől John hűvösen. - Különben is, a nagy megrázkódtatások nála aktív idegrohamokat váltanak ki. Ez inkább fáradt közöny. A másik orvos megérezte, hogy falba ütközött, és tapintatosan visszavonult. Ellen testi ereje néhány hét alatt visszatért. Vérnyomása egyensúlyba került az injekcióktól, de szelleme fáradt, fakó, közönyös maradt, úgy élt a férje mellett, mint egy alvajáró. Minden indulat kilobbant benne. John az asszony szemén át szürke, hideg hamumezőkre látott. És Ellen már nem kérdezett, nem követelt, nem kért, nem kívánt semmit. Egész nap otthon ült ölébe ejtett kézzel. Ha szóltak hozzá, értelmesen felelt. Az asztalnál gépiesen betöltötte háziasszonyi szerepét, egyébként árnyékká vált John életében. Ez a hangtalan, erőtlen kísértet, aki eleinte hűs megnyugvásként hatott rá, a napok múlásával egyre inkább feszélyezte, izgatta, kínozni kezdte. Teste, gondolatai szabadon kalandozhattak most. Zavartalanul szőhette volna a mágikus hálót Jane körül, de a sápadt árny a házban lényének legzsarnokibb részét ébresztette fel: a lelkiismeretét. Vajon nem volt-e gyilkosság az is, hogy Ellent élőhalottá tette? Hiába vetette a vádak ellen gyönge érveit. Hiába védekezett azzal, hogy ő csak a beteg szenvedély kötéseit metszette el. Az elnémíthatatlan vád fokozódó erővel, szuggesztív ismétlődéssel olvasta rá bűnét, a tudatosan elkövetett gyilkos erőszakot. Mert többé nem kételkedhetett abban, hogy felesége életfonalát, élethez való akaratát, létének főütő-erét vágta el. George-ot erősen nyugtalanította Ellen állapota. Hiába élt a szerelem váltólázrohamaiban, húgával is törődött, s gondoskodó aggodalma csak fokozta John erkölcsi válságát. Az orvos volt mégis a legtanácstalanabb, mert szervi elváltozást alig talált engedelmes betegénél, legalábbis olyat nem, amely e réveteg tengődést indokolta volna. - Elnevezni semminek nem tudnám — vallotta be őszintén. - Ennek a betegségnek nincs még neve... Klimaktériumnak, s változás hisztériájának, elmezavarnak, búskomorságnak, apátiának azért nem mondhatom, mert szó sincs nála sem a mirigyek idő előtti pangásáról, sem a túlműködéséről. Ráadásul kóros álmatlansága megszűnt, minden feltett kérdésre logikusan felel, gondosabb háziasszony, mint valaha. Kényesen tisztálkodik, maga öltözik, étvágya kifogástalan. Korábbi bajai, beteges mániái, neurotikus túlfeszültsége, szeszélyessége nyomtalanul eltűntek. Nyugodt és kiegyensúlyozott, mégis, ma messzebb van a normálistól, mint régebbi állapotában. Ami a testi egészséget illeti, ez a mostani állapot kívánatosabb talán, de... - Hogyan beszélhetünk egészségről valakinél, doktor, aki nem is él! - fakadt ki türelmetlenül George. - Nincs jelen. Eltűnt. Maga ismerte azelőtt. Hát nem látja?!

154

- Persze, igen. Nem tagadható, hogy valami eltűnt belőle - mondta zavart óvatossággal az orvos. - Ez a láthatatlan és egyelőre névtelen valami azonban injekciókkal, besugárzásokkal, gyógyszerekkel soha nem volt megközelíthető. Furcsa, hogy George sem veszi észre, mi történt - gondolta John. Nem ébred rá, hogy a tűz aludt ki Ellenben hirtelen. George és apósa unszolására engedelmesen vitte feleségét egyik professzortól a másikig. Ellen közönyös türelemmel vetette alá magát a különféle vizsgálatoknak és kúráknak, de az állapota semmit sem változott tőlük. Nem rosszabbodott, de nem is javult. John csaknem naponta találkozott George-dzsal és Jane-nel. Most már gyakran meghívta őket. Sorsuk szinte önmagától összeszövődött. Ellen udvarias, hideg üvegszemmel visszamosolygott Jane részvéttől gyöngéd, ijedt arcába, ernyedt, nedves kezével elfogadta a kezét, gépiesen válaszolgatott neki, de szédítő mélységű szakadék túloldalán maradt, kirekesztett magányban akkor is, amikor Jane zongorán hívta, csalogatta magához. Ezeknek az együttléteknek perverz, őrült különössége íjjá feszítette John idegeit. A Jane-nel való első találkozásakor úgy érezte, a zuhanó meteor gyorsaságával közeledik a lány felé, s ez az élmény minden újabb találkozáskor megismétlődött. A vágy, amelyet a lány felkeltett benne, maró éhség, égő fájdalom volt. Jane minden mozdulata, felvillanó tulajdonsága fokozta a bizonyosságot, hogy ez a lány az egyetlen hiány és az egyetlen cél egész életében. Viszonyuk látszatra mégsem változott, nem lett meghittebb. John nem lépett ki passzivitásából. Rejtélyes lenyűgözöttségben hagyta alakulni az eseményeket, anélkül, hogy beleavatkozott volna. Sőt. Egyre lehetetlenebbnek érzett bármiféle akciót. Láthatatlan dimenziófalak nyomultak a szándéka elé. Érzékeit Jane töltötte el. Ott hajladozott, mosolygott, beszélt a lány karnyújtásnyira tőle, ám egy csillagot a távoli égbolton könnyebben ölelhetett volna. - Fél tőled - mondta neki félszeg zavarral George az első találkozásuk után. - Nevet magán, és szégyenli magát érte, de bevallotta, hogy még soha senki nem kavarta fel ennyire. - Miért? - kérdezte John. - Kerüli az embereket, akik nagyon tudnak akarni, mert... szereti a szabadságot. Csak a szabadságot szereti. Mondtam neked. Szokatlan egyéniség. Mindenben... különös. Más. Én azonban éppen ezt csodálom benne. Biztos, hogy a legjobb barátok lesztek hamarosan. - Én is biztos vagyok benne! - A súlyos tömörséggel kiejtett szavak erejétől George felütötte a fejét, de Jane-ről nem mert tovább beszélni. Valóban jó barátok lettek. Nem úgy, ahogyan John gondolta, és nem úgy, ahogyan Jane tartott tőle, inkább George elképzelése szerint. Jane nyugtalansága elült lassan. Szívesen beszélgetett Johnnal, de csak semleges témákról. Önmagáról sohasem vallott. Ezen a ponton még védekezett. John keserűen állapította meg George ritkán ejtett szótöredékeiből, hogy barátjához a lány mennyire őszinte. George ismerte Jane gyermekkorát, öreg nagynénjét, akivel együtt lakott, terveit, becsvágyait, ízlését. Őt a lány mindebből félve kirekesztette. John tudta, miért. Az éretlen időt, a sors tilalmát érezte kettőjük között. Abban már nem kételkedett, hogy Jane-t is megrázta

155

találkozásuk élménye, de a feltámadt erős érzés a lányban még félelemmé alakult át. Menekült. Biztosítani, mozdulni akart. Bénító varázslat átkozta arra, hogy George vágyát, fájdalmát a sajátjaként élje át, s Ellen drámáját a legbenső ügyének érezze. Soha nagyobb gyötrelmet nem ízlelt meg, mint ezen a látszólag idillien békés és vidám eljegyzési ünnepen, miközben lelkében a fehér és a fekete mágus vívta párbaját. A különös az volt, hogy az eszméletostromló fergeteg mögött mindvégig érezte: a harc már eldőlt, mert az egyik oldalon túlsúly jött létre. De gyöngébbik, görcsösen kapaszkodó és hadakozó énjének lassú elpusztítását mégsem lehet abbahagyni. Végig kell csinálnia az egész szörnyű aktust, hogy ami fertőzött benne, az egészen elpusztuljon, darabokra zúzódjék, és feloldódjék önnön maró savában. Figyelte Jane-t és George-ot: a reszkető, ámult, alázatos örömöt George-ban és Izisz ajándékozó, anyás, örök gyöngédségét Jane-ben. Egyszerre élte George félszeg, megcsukló térdű hódolatát és Jane gyámolító erejének áradását, amely önnön áldozatában elégül ki. - George ma boldog - hallotta Ellen fakó hangját visszacsengeni a délutánból, de a szavak most szorongó bálsejtelemmel teltek meg. Hirtelen erősebben megsajnálta George-ot ezért a boldogságért, mint reménytelennek hitt imádatáért Jane árnyékában. S ez az áradó részvét egyszerre felszínre dobta a csatát eldöntő érzést. A fájdalom és a részvét sötét hullámai közül emelkedett elő tisztán, fenségesen s kristályos, mély harangkondulásként zengett meg benne. Összevalók! Jane ma George-é akkor is, ha időtlenül, testén és jelenén túl az övé is. Egyelőre félre kell állnia, mert fejlődésük következő szakasza így kívánja. Eleven tűz- és véráldozatot kell hoznia életigenlő, önös énje, mulandó személyisége ellenében. Ez a tudatos önpusztítás azonban misztikus szépséget teremt, feltámaszt, megtart. „Tat tuam asi”. A keleti filozófia e minden életet magához ölelő, magával azonosító mondatát most értette meg. „Te is Az vagy.” Te is Isten vagy. Én és Te, Ellen, Jane, George mindnyájan egyek vagyunk. Ami veled történik, velem történik, amit önmagamért ellened teszek, önmagam romlására viszem véghez. Micsoda csend lett benne! A feszültség nem kábult fáradtsággá ernyedt, hanem csillogó békévé simult el. Sohasem hitte volna, hogy a szenvedés titkos magként ennyi örömöt rejt. A probléma fölé került, túljutott rajta. Jane-t odaadta George-nak, és saját további földi éveit Ellennek. Hatalom, óriási szellemi gazdagság ömlött hozzá e bukás nélkül kiállott próbatételből, de gazdagságából már semmiféle anyagot nem akart vásárolni. Mikor poharát a jegyespárra emelte, szavaiból már ennek a mély, igaz örömnek a hője sugárzott szét barátaira. Érzéseinek ereje még Ellent is átfűtötte, akinek arcán hosszú hónapok óta először látott visszfényt, bár a szemében ébredő értelem inkább az egzaltáció tudatossága s a látnok féljelenléte volt. - Valamit megértettem, most! - szólalt meg váratlanul Ellen az asztalnál támadt csendben. Hangja magas és csengő volt. Mintha felgyújtották volna belül. - Mit értettél meg? - kérdezte John.

156

- Amit mondtak... bent. A fényben. „Akit szeretsz, azt hagyd menni”. Világosan hallottam. Értem. Igen. Akit szeretsz, azért tégy meg mindent, de semmire se kényszerítsd. Engedd el, engedd a maga útján járni. - Csodálatos! - Jane szeme tágra nyíltan rámeredt az újra önmagába veszett, tűnődő Ellenre. A szeretet évezredek óta keresett, legbenső értelme. „Akit szeretsz, azt hagyd menni.” Milyen egyszerű! Milyen hatalmas! Ellen most Johnra nézett, csak őt látta, csak rá mosolygott egészen új, fényes mosollyal. - Ne félj semmitől... ne ijedj meg semmitől, John. Minden rendben van. Minden szabályszerű... az is, ami majd... ott elöl... történni fog. Csak egy minta az egészből... fontos minta az egész, nagy, gyönyörű ábrából. Neked már nincs részed benne. Jön felénk, és mi sietünk felé... meg kell lennie. Ne ijedj meg John. - Végtelenül gyöngéd, biztató arckifejezéssel közel hajolt a férfihoz, és kezét a kezére tette. John töprengve próbálta megfejteni az érthetetlen szavak értelmét. Csengettek. Ez a csengetés különös izgalmat keltett Johnban, mintha valami fontos eseményt, egy nagyon jelentős felvonás kezdetét jelezte volna, de csak érte jöttek. London környéki betegéhez vitték el autón. Vendégeitől gyorsan, felületesen búcsúzott. Remélte, visszatérésekor még együtt találja őket. Távolléte azonban hosszúra nyúlt, mert páciensét félelemrohamok gyötörték. Öreg, agyvérzéses asszony volt, aki John kezébe kapaszkodva tartotta magát nyomorúságos élete felszínén. Mikor késő este hazatért, már befutott a hír a rendőrségtől. A legrosszabb tolmácsolásban, a hisztérikusan zokogó francia szobalánytól tudta meg, hogy Ellen a kocsiján hazavitte Jane-t és George-ot. Az autó a ködben összeütközött egy teherautóval, és teljesen összetört. Mindhárman azonnal meghaltak.

A ZÖLD TÉRKÉP Hosszú hónapokon át úgy érezte, nincs kiút semerre. Nincs feloldódás semmiben. Még az is lehetetlen, hogy rendezni próbálja a rászakadt romtömeget. A vádak, problémák közül mindig az tülekedett éppen elé, amely az önvád nedveitől éppen erősebbé, élőbbé duzzadt. Rikácsoló, az életét követelő népbíróság ítélőszéke, zsúfolt padsorai előtt állt éjjel és nappal. Bírái szüntelenül a megváltoztathatatlan közelmúltat pergették le előtte, ítélet nélkül. A halál, az öngyilkosság vészkijárata is becsapódott ebben a lelki összeomlásban, mert a megrázkódtatás egy újabb érzékszervét ébresztette fel, amely megértette, hogy a sírkamrák sötét csendje egy fokozottabb, felelősségteljesebb életet rejt. A kétely nélkül való bizonyossággal látta, hogy arra nem vezet út, mert ott tudatának kilobbanása helyett mindannak démoni crescendója várja, amit a testében is alig bír elhordozni. A jövő fekete ködbe takarózott. A múltban véres csonkok hevertek. A jelenbe szorult hát eltakart szemmel, önmagától, megszüntethetetlen életétől borzadva. Mennyire kívánta pedig a halált; annak a mérgezett központnak a szétzúzását, amelyet az énjének érzett. Egyetlen mentőkörülményt sem talált magának. Forrongó, zajongó benső vádlóival szemben egyetlen védője sem akadt, mert minden védekező szándékkal

157

szemben ott állt a mágia. Nem tagadhatta le önmaga előtt, hogy minden gondolata puha húsba szaladó kard, minden kívánsága élő testeken átgázoló diadalszekér, minden indulata sorsokat robbantó dinamit volt. Ahová lépett, tragédiát kavart. Barátainak, ellenfeleinek, rokonainak, feleségének, szerelmének gyilkosává lett. Minden akció belőle nőtt ki. Benne fogant meg Ellen halála, mint ahogyan ő hajította annak idején Archibald meleg, gyönge kis állattestét a patkány fogai közé. Gyűlölte magát. És ebben a határtalan gyűlöletben olyan fajta önpusztításba kezdett, amely rosszabb volt a halálnál. A fekete erőktől hajszolt bűvészinast akarta kivégezni önmagában. Mindenki lett, csak önmaga nem. Munkáját megszázszorozta. Magára vette az emberek nyomorúságát. Vérbe, szenvedésbe, gondba, lázakba merült alá. Akkor aludt, ha a fáradtság letaglózta. Akkor evett, ha remegni, ájuldozni kezdett az éhségtől, olyankor is sanyarú, gonosz ízeket bocsátott átkozott ínyéhez. Két út között, két ügy között, a várakozások perceiben személyiségét csak mint inkvizítorát fogadta magához, s konok gyűlölettel görnyedt össze az önvád csípős

ostorcsapásai

alatt.

Örömhöz

nem

menekült.

enyhülést

kerülte.

Kifinomult

kínzóeszközök várták készen, mihelyt szabadult mások szolgálatából, csak nevek varázsigéjét kellett megzengetnie: Ellen. Ez volt a csonttörő kerék, azután George, a szögek a körme alatt. Jane, az édesanyja, Archibald, mind-mind a húsát pörkölő, külön máglya, rafinált, elnyújtott fájdalom és iszonyat. Szervezete szívósan, makacs ellenállással bírta a hajszát. A második világháború rettentő termését neki szüretelték. Ott járt szorosan a pusztulás mögött a felszaggatott élet mély barázdáiban, romokká hulló testek, felszökkenő vér nyomában, és eggyé lett miden jajszóval, szétnyíló sebbel, megroppanó csonttal, halálordítással. Ép emberekkel nem érintkezett. Barátait kerülte, csak bűnös, gyűlölt önmagát hurcolta magához láncolva mindenüvé: szirénák zúgásában, robbanások, tüzek, beomló falak közé, vezekelni. A halál most is futott, rejtőzött előle, gránátszilánkok élét hajlította el tőle, félrelódított mázsás köveket, falat emelt a légnyomás elé, lezúduló homokesővel fojtotta meg a tüzet, amely lángkarmaival érte nyúlt már. Egy apró repeszdarab volt az mégis a háború utolsó évében, amely anélkül, hogy megölte volna, kifeszítette előtte a szabadulás különös rejtekajtaját. Fejsérülés érte egy éjszaka; éppen fejsérülés! Örök ellenfele gúnyos célzásként vívótőrével tréfásán ott sebezte meg, ahol operálókésével ő támadta, provokálta mindig. Hosszú eszméletlensége után az öntudatnak egy egészen másfajta állapotában ébredt. Később, a sok elégtelen szó közül a „megosztott tudat” kifejezésével próbálta kifejezni azt a kettős fénytörést, amelyben heteken át élt. Csodálatos egyidejűségeket élt át. Mintha a három dimenzió kinyílt kapujának küszöbén állva átnézett volna egy negyedikbe, s azon túl egy ötödikbe, hatodikba is. Különböző lények életét élte az idő más és más rétegében, s e különféle feszültségű s benső tartalmú alakok öntudatát azonosnak érezte a magáéval. Az egyik kisgyermek volt, a másik fiatal fiú, a harmadik érett férfi, a negyedik aggastyán. Nem tudja, s nem is érdekelte, mi van később, és mi van korábban, mert nyitott díszletek közt folyt a szimultán történés, de a kisgyerek

158

öregebbnek tetszett, mint az aggastyán, s a fiatal fiú fáradtabbnak hatott, mint az érett férfi, mert sokkal több dolgot tudott, és nagyobb útszakasz kanyargott mögötte. Az érett férfi erős, duzzadt és színes volt, mint egy üzekedő hímállat tavasszal. Tárgyak és lények érzékeny, rémült leigázottsággal lapultak nyers, félisteni hatalma előtt. Ez a szörnyű és szépséges istenállat félelem és gyűlölet heves áramlásában csörtetett az élő jelenségek között: látón, mégis vakon, leigázó zsarnokként. Mégis iszonyodott ettől az önmagától, aki egy mitikus világ zengő tájainak hátteréből, élő szimbólumok közül emelkedett ki a bukó titán tragikus, veszedelmes nagyszerűségével. Még egészen kívül volt a szenvedésen, a halálon s így az életen, az igazságon is. De ennek az alaknak felbukkant az ellenpólusa is az érzések, indulatok homályának, a szenvedélyek örvényének nyugvó fénymagjaként. Egy mindenütt jelenlévő, egyelőre névtelen és megfoghatatlan valaki. Arca néha csak álomban villant meg a fiatal fiú életében, vagy gondolatárnyékként suhant végig az aggastyán eszméletén. De a gyerek találkozott vele egyszer az utcán Kínában, sok évszázad mélységében, és akkor utána sietett, de elvesztette a tömegben. Egy ideig minden sötétkék köntösű, fehér szakállú öregember háta hasonlított hozzá, amint azonban elébük került, idegenek voltak. John szúró fájdalommal élte át saját lelkében a nosztalgiát, amelynek nincs neve, stigmája mégis otthontalanná, idegenné teszi az embert mindenütt. Fokozatos gyógyulása azután kirekesztette lassan négy különböző tudatot, mind a négy eggyé szűkült össze, s e sűrített öntudat gyújtópontjában felizzott a sürgető bizonyosság, hogy a megoldás most örökké az öregembernél van. Ebbe az izzó gócba vezettek fénysugárként a rejtélyes emlékösvények, amelyeken mind az öregember felé haladt különféle dimenziótájakon át, tudatosan vagy tudattalanul, szüntelenül a kikerülhetetlen találkozó felé törekedett. Egyszeriben azt is tudta, hogy a pont, ahol a találkozásnak meg kell történnie, közel van; a kozmikus óramutató már világosan mutatja az időt. Előbukkant az útvesztő kijárata, s fény ömlik be hozzá. Egy hajnali félálmában látta meg végre Raquelt Mythenburgban, amint szobájának nyitott ajtajában állt, várakozva. - Nemsokára teljes lesz a létszám - mondta anélkül, hogy köszöntötte volna. - Pontos voltál, Ramout! A név mágiája úgy ért hozzá, mint a parázs, de a perzselő kín egyszerre volt lényét széttágító mámor és kétségbeesés. Ám felzúgó érzelmeinek viharzásában egyszerre csak zavart érzett. Az emlékek túlcsordultak gondolatokon és képeken, de a helyet bizonytalannak érezte, nem tudta körülhatárolni, s ettől a kapcsolat halványodni kezdett. Megfeszített akarattal Raquel arcának látványába kapaszkodott, s így még elkapta a rövid szöveget, amely már messziről hangzott, szakadozottan. A zöld krétatérkép, balról... emlékezz!... Nem itt... Ott... belül... - S akkor visszaemlékezett rá, hogy a cím nála van. Benyúlt a bal felső zsebébe, és kivette. A kis, négyzet alakú cédulán zöld térképvonalak csillogtak, mintha valaki zöld tust aranyporral szárított volna meg. Élesen látta rajta az útvonalat Londonból Párizson át Mythenburgba. Így ébredt félálmából éber tudatra, teljesen

159

gyógyultan, az agyába vésődő térképvonalakkal. Rögtön felkelt, és lerajzolta úgy, ahogyan látta, nevekkel és jelzésekkel. A fegyverszünet megkötése után az első megnyíló lehetőséggel Svájcba utazott. Elindult hajnali álomképe után, és megérkezett Mythenburgba Raguelhoz.

160

Hermész útja A LÉLEK MÉLYRÉTEGEI André Morel nem tudott olyan mélyre hatolni jelen élete emléktalajába, hogy ne bukkant volna rá a kívülálló tudatosságra, amellyel a körülötte mozgó lényeket figyelte. A csecsemőkor álomszerű homályát mindjárt az a határozott felismerés követte, hogy a három nő körül, akik különféle módon, de egyforma nagy, féltékeny imádattal szolgálják őt, titokzatos szálszövevény feszül. Érinthetetlen pontok, kényes határvonalak húzódnak lényükben, s neki résen kell lennie, nehogy rálépjen egy földalatti érzelemaknára, melynek robbanása katasztrófát okozhat. Férfi hosszú éveken át csak fényképeken élt a tágas, külön erődökre oszló lakás szobáiban: anyja éjjeliszekrényén néhai apjának, Octave Morelnak merev mosolyú, szakállas daguerrotípiája s egy festmény Clémentine néni ágya fölött duzzadt arcú, lapos homlokú nagyapjáról, Alfréd de Groux-ról, aki hangzatos neve ellenére ügyes szatócs volt, s három lányára szép járadékot hagyott örökségül. „Szegény jó apa” és „szegény drága Octave” avult kísértetárnyai minden ünnepkor kikeltek emléksírjukból, hogy átvegyék néhány könny, sóhaj és szótöredék ajándékát a három nőtől. Nagyanyja, noha igen korán meghalt, s leányai alig emlékeztek rá, meghitten együtt élt velük, mert elmosódó alakját regényes módon, de egyéniségük szerint teljesen különböző három fantommá duzzasztották. André anyja, Germaine „a tündöklő szépségű asszonyt” éltette benne. Clémentine néni boldogtalan mártírrá avatta. A száraz, epés Gábriellé néni titkos forradalmárt teremtett belőle, aki naplójába lázadó sorokat írt Isten, a férje és a világ ellen. Mme de Groux bélhurutban pusztult el röviddel azután, hogy gyermekeit a világra hozta. A lakás, amelyben laktak, még André nagyszüleié volt, s az évtizedek folyamán rétegekben rakódott egymásra benne a lakók minden jellegzetessége. A hölgyek külön szobákban éltek, s csak rendkívüli esetekben lépték át egymás birodalmának küszöbét. Az ebédlő és szalon semleges zónájában találkoztak össze néha. Étkezéseik is külön folytak le, mivel André anyja cukorbajos, Clémentine savtalan és Gábriellé néni gyomorsavas volt. Mindhárman külön kosztot főztek maguknak, és külön főzött a konyhán az öreg Julié is, aki hatvan éve szolgálta a különc családot, önmaga is szörnyű bogarasan, mindig sértődötten, felmondásra készen. André anyja körül harsány színek uralkodtak, különösen a piros, amelynek rikító élénkségét nem tudta kiszívni a vastag, csillogó poroszlopokban benyúló nap és a múló idő, mintha Germaine Morel erőszakos akaratossága új meg új vért ömlesztett volna maga körül a tárgyakba. Legyezők, művirágok, nehéz, piros ablakfüggönyök és takarók tették fülledtté a szobát, melyet Julié dühödt monológjaiban „mocskos szemétdombnak” nevezett. Clementine szobája bágyadt, poros, puha és almaszagú volt. Mintha a bútorhuzatoknak nem lettek volna mintái, s a bútoroknak nem lettek volna élei, kiszögellései; minden elmosódott, bágyadt, kellemes homályba veszett. André őt szerette a legjobban, de ezt a másik két nő nem sejtette soha. Clementine különcségben talán két nénjén is túltett, de rögeszméi meghatották és vonzották

André-t. Mikor nagy erőfeszítéssel megkísérelte kifejteni őt az állandó, kezdet nélkül való jelenlét megszokásából, úgy gondolta, fiatal leány korában Clementine igen csinos lehetett: törékeny, epedő szemű, ezüstszőke és gyámoltalan. Kis, fakult pasztell őrizte ezt az elmúlt felhőalakot egy függöny mögé rejtett benyílóban. Gabrielle néni fekete ébenfa bútorai között mindig hideg huzat dermesztette André-t. Ha vele ebédelt, jeges lábbal kelt fel az asztaltól. Akkor is fázott nála, ha a nagy porcelánkályha annyira átfűlt a sarokban, hogy a tenyerét sem tudta hozzáértetni. A fal nem látszott a mennyezetig sorakozó könyvektől; de ezek a könyvek Gabrielle nénit csodálatosképpen nem bölcsebbé, hanem egyre ridegebbé, zárkózottabbá tették. Mikor André tudatában már szerepelni kezdett az életkor, édesanyja és a két nénje túl jártak a negyvenen, az ő szemszögéből tehát „öregek” voltak. Hajukból lassan elillantak a színek. Anyja hajának dús feketesége, Gabrielle néni rőt vörösessége még megcsillant egy-egy fürtben vagy fonatban, de szegény kis Clementine zilált kislányloknijai már fakó-fehéren szégyenkeztek, hiába volt ő a legfiatalabb közöttük. A nővérek nem szerették egymást. Rejtett ellenségeskedés, régi sérelmek gyökereiből előburjánzó őserdő sötétlett közöttük, ízlésük, szokásaik, igényeik iszonyodva elkülönültek; s ők keresték, sőt elmélyítették e különbségeket. A szenvedélyes, kövér, indulatos Germaine, André anyja vaskos erotikus regényeket falt késő éjszakáig. Clementine a versekért és a szentek életéért rajongott. Gabrielle, akinek maró, vértelen intellektualizmusa gőgös védekezés volt a világ ellen, meghatározhatatlan

elégedetlenségét

Voltaire,

Rousseau,

Kropotkin

gúnyos

és

lázadó

gondolatjelmezében élte ki, mert emésztő szellemi becsvágyához hiányoztak az eszközök. E hiányért Istenen vett elégtételt támadó ateizmusával, amely inkább egy nagyon is emberformájú, intenzíven élő személyiséggel való epés veszekedés volt. Kétségtelen azonban, hogy a nővérek féltek egymástól; Gabrielle nyelvének éles fullánkjától, Germaine ijesztő indulatkitöréseitől, Clementine ájulásos sírógörcseitől; s e félelem volt közös életük viszonylagos egyensúlyának alapja. André korán megtanulta, hogy házukban semmiről sem beszélnek nyíltan, legkevésbé arról, ami mindegyiküket foglalkoztatja. Egy-egy kiejtett szó veszélyes ingovánnyá mélyült, amelybe néhány napra vagy hétre teljesen beleveszett valamelyik nő. Tehát vigyázni kellett a szavakkal, és mindig „másról” beszélni, de úgy, hogy a mondatokból ne emelkedjék ki semmiféle célzás valamelyik természetére, kedvteléseire, állapotára, külsejére, mulasztásaira, főleg pedig a múltra. Mert a múltban ijesztő lávaörvények kavarogtak. André ebben a gyerekkori otthonban fejlesztette tökélyre alkalmazkodóképességét, diplomáciai érzékét, s a három nő volt hivatásának első kísérleti anyaga. Mindegyiket kedvelte, de különféleképpen. Anyjától érezte magát a legtávolabb. Gabrielle-t sajnálta. Clémentine-t szerette, és kinevette titkon, de mindhárom nővér abban a meggyőződésben élt, hogy teljesen megszerezte őt magának, és a másik kettő előtt kizárólagos előjogokat élvez. Valóságos

bűvészmutatvány

volt

ez,

csak

azért

sikerült,

mert

lényegében

nem

szemfényvesztésre, hanem megértésre és szánalomra épült. André gyerekkorában furcsa ráérzessél 162

felismerte a háromra szakadt Egyet. Tudta, hogy e három, mivel sohasem vegyült és oldódott egymás lényében, külön-külön nyomorékká lett. Azt tehetett velük, amit akart, mert minden szeretetük, gondoskodásuk, elképzelésük rá összpontosult. Ha saját jelleme kevésbé kiegyensúlyozott vagy felületesebb, halálos válságokba hajszolhatta volna őket, ő azonban híddá lett a szakadékok között, fehér zászlós, szárnyas hírnökként szállt ellenséges bolygótávolságok űrjében, mert már a kiegyenlítődés vágyával és képességével született. Csalhatatlan érzékkel rátalált a megoldásokra, amelyek a legbonyolultabb helyzetekből is kivezettek. Közös étkeztetése például a gyerekszobában harcok, keserűségek forrása volt mindaddig, míg elő nem állt az ötlettel - ötéves korában -, hogy mindennap egy másik nővérrel ebédeljen egyedül, annak a szobájában és annak az elvei szerint. Erre azután vonakodás nélkül, boldogan ráállt mindegyik, hiszen így maradéktalanul megkaphatta az egyetlent a ráeső napokon; átitathatta, beolthatta önmagával, és zavartalanul leszüretelhette gyöngéd ragaszkodását. Megható örömmel, izgalommal és versengéssel készült mindegyik ezekre az ebédekre. Andréban sohasem csalódtak, noha egyetlen esetben sem játszotta ki egyiket a másik ellen. Nem panaszkodott anyja nehéz, véres húsaira, amelyek megfeküdték a gyomrát. Clementine sűrű, édes mártásai után pedig szinte gyógyszerként fogadta Gabrielle néni vízben főtt zöldségeit. Egy-egy eltitkolhatatlan gyomorrontása persze kisebb palotaforradalmat okozott, rögtönzött ítélőszékkel, amely előtt a koronatanú, maga az áldozat verejtékezett a legjobban, és a világért sem nevezte volna meg a tettest. Anyja heves tapintatlanságát volt a legnehezebb elviselni. Clementine madárhangját alig lehetett hallani. Gabrielle nénihez közel kellett hajolni, hogy megértse az ember, olyan halk, hideg kimértséggel beszélt. Anyja azonban harsogott. Gyakran énekelt a legváratlanabb időpontokban: hajnalban vagy este tíz óra után. Hamis, kibicsakló vastag hangja betört a többi szobába, és felborzolta a nővérek idegeit. Szenvedélyes odaadással, rikácsolássá fokozódó ordítással sokat veszekedett Julie-vel. Mindig mozgott, motozott, fel-alá törtetett a lakásban, ajtókat csapdosott, fenyegetőzött; még az élettelen tárgyakat is összeszidta. Jókedve, dühe, bánata egyaránt hangos és tolakodó volt. A párák, amelyek körülözönlötték, szintén támadásként hatottak a többi lakóra. Buja, erős parfümillat vagy forró olajban sercegő vöröshagyma szaga jelentették őt a kulcslyukon és az ajtóréseken át. Az örökké didergő Clémentine émelyegve nyitogatta naponta többször a párnákkal eltorlaszolt ablakot, amint orvul rátörtek a szúró illatok. - Takard be magad, drágám! - szólt oda Andrénak, ha éppen nála volt. - Kiszellőztetem Germaine-t. Anyja hipochondriája ugyancsak féktelen, nevetséges és szánandó volt. Ha a karja olvasás közben elzsibbadt, éles sikolyokkal összecsődítette az egész házat, hogy szélütés érte. Cukorbaja is rejtélyes természetűnek bizonyult: hol eltűnt, hol újra jelentkezett, a hangulatától függően. Valójában a halál elől futott egész életében; azért lármázott, kiabált, énekelt, azért fúrta a fejét ostoba pornografikus regényekbe, mert félt, félt, félt, gyötrődve iszonyodott a kétméteres gödörtől a temető földjében. Fiát gügyögve szerette, és diadalmasan birtokolta. André jelentette elvitathatatlan fölényét a két vénlány fölött. De amint a saját teste, az egészsége veszélybe került, már nem látta őt sem. A fiú léte megszűnt benne, mint ahogyan az egész világ egyetlen, pániktól zúgó énközponttá olvadt össze.

- Anyád... Germaine - mondta ilyenkor Clémentine Andrénak, ölébe összekulcsolt kézzel, karosszékében kuporogva. - Anyád megszült, igaz... de én... nos... Valójában... Majd egyszer megtudod... - Többet és összefüggőbbet erről csaknem másfél évtizedig nem hallott tőle André, s ennyit is csak ritkán, nagy viharok, heves érzelmi kitörések idején. Gábriellé néni egészen másképp fejezte ki azt, hogy inkább a saját, mint szeszélyes, önző húga gyermekének tartja. - A vérrokonok egymás gyilkosai is lehetnek - mondta halkan, kimérten. - Az anya, aki csak testet ad a fiának, addig tartozik hozzá, amíg az emlőjéből táplálja. Az igazi rokonság a szellemi összetartozásnál kezdődik. Nem gondolod, André? - De igen, Gábriellé néni. - Most már kezedbe adhatom Voltaire Candide-ját. Ha elolvastad, megbeszéljük, mi van a mese mögött. Azt akarom, világosan láss. Apád semmire sem vágyakozott annyira, mint a tudásra, de ő gyönge volt hozzá és... megalkuvó. A te eseted más. Kezdettől fogva melletted állok. Segítek neked, hogy kibontakozzék benned a minden érzelmi befolyástól mentes, független intellektus. André tizenöt éves volt ekkor, s arra gondolt, Gabrielle néni milyen szegény, kedves, sajnálatra méltó teremtés, ahogyan ott ül egyenes derekával, lapos mellével, nagy, tarka hajkoronájával a kényelmetlen bútorok között, és minden csodát sivár kietlenséggé boncol görcsös erőfeszítéssel, valamiféle rögeszme szolgálatában, amelyet ő érzelemmentes, független intellektusnak nevez. Soha, egyetlen pillanatig nem követte ezen az úton, bár a könyveket, amelyeket a nénje adott, szívesen olvasta. Mulatott, töprengett rajtuk, de kívül maradt valamilyen sejtelmektől terhes várakozásban, mert már akkor érezte, hogy ezek az írások csak ideiglenes elgondolások külső jelenségekről, amelyeknek valójában egészen más értelmük van.

MADEMOISELLE MIMOSA Két nénje és az anyja érzelmi válságai is a szavak mögött értek felismeréssé benne, amint növekedett. Ritkán kérdezett, inkább csak figyelt, következtetett, nyomozott és rendszerezett. Válságaik, ellentéteik forrása, az „elásott harci bárd” mindenképpen az apja, Octave Morel ködös alakjában rejlett. E szakállas, keskeny fejű idegen töredékes külső vázát André Julié zavaros fecsegéséből állította össze. Julié az apját „a kedves, finom doktor úrnak” nevezte, és Andrénak úgy tetszett, hogy Julié ellenséges érzése az anyja iránt bizonyos élményekből ered még a régi időkből. Julié is Clémentine-t szerette a legjobban, de egyedül Gabrielle-t tisztelte, noha rövid szoknyás kislányként ismerte meg. - Már akkor is hideg, kemény feje volt - mondta Julié. - Mindig azt hajtogatta, sohase megy férjhez. Senki sem hitte, mert sokan udvaroltak neki, mégis úgy lett, mert a fejébe vette. Biztos, hogy rengeteget tud, de megették azok a könyvek. Legalább férfi lenne.

164

- És Clémentine? - kérdezte André. Julié ráncos, öreg indiánarca ellágyult. - Szegény kis angyalom. Ő férjhez ment volna. Persze, hogy férjhez ment volna. - Kihez, Julié? Julié kétszer kinyitotta a száját, azután mégis hallgatott. Végül is kitért a kérdés elől. - Kihez... Istenem. Minden lánynak vannak kérői... -

Apámhoz, ugye? - faggatta André.

Julié ijedten nézett rá. - Ugyan, miket beszél! - förmedt rá érdesen. - Ma Germaine-nap van. Menjen be hozzá, fiatalúr, mert mindjárt ordítani kezd, pedig Mademoiselle Gabrielle-nak szaggat a feje. Andrénak nem volt terhes ez a titkolózás, inkább szórakozott rajta. Élvezte a ködből lassan kibontakozó tényeket, mint egy vonakodó, kései napkeltét. Sohasem érzett lázas türelmetlenséget, mohó vágyat, kínzó sóvárgást. Fáradtan, öregen, karmok, fegyverek nélkül született korosodó szülei félszeg, semmit fel nem oldó egyesüléséből. Anyja harmincnyolc éves korában ment férjhez, és negyvenegy évesen már özvegy volt. Apja úgy halt meg, hogy nem is tudta, hogy a felesége gyermeket vár. A terhesség kellemetlenségeit, zavarait, szeszélyeit, a szülés véres, hosszan tartó megpróbáltatását már újra együtt és - az orvost leszámítva - férfi nélkül szenvedte át a három nővér. Apját egy csomó rejtélyes betegség ölte meg, amelyek végösszegeként a halál okául szívbajt állapítottak meg. De ha Julié „az ördög öreganyjává” változott át egy-egy Germaine-vel való összecsapása után, akkor sötét célzásokat tett, hogy „a kedves, szegény doktor úr” még sokáig békességben élhetett volna, ha valaki nem hajszolja halálra. André ezeket az indulatkitöréseket eltorzított, mitikus anyagként kezelte, de a mélyükön rendszerint talált magot, amelyet felhasználhatott. Anyja hihetetlenül elfogult, hamis, retusált vagy egészen hazug képeket tükrözött, Gábriellé néni pedig száraz, ízetlen részletekké fűrészelt mindent, és szavai lúgjában elvesztek az összefüggések. Clémentine és Julié viszont André kitűnő médiumai voltak, mert öntudatlan készséggel az érzelemvilágukban megrögződött élményt tárták fel előtte. Clémentine misztikus, ismeretlen vonatkozású rítusok között élt mély vallásosságán túl is. Ünnepektől függetlenül bizonyos napokon gyertyákat gyújtott, szobáját fürtös, sárga virágokkal rakta tele, és illatos füveket égetett. Halványzöld ruhába öltözött ilyenkor. Száraz, hosszú nyakát csipkegallérral díszítette. André sohasem kérdezte, mit ünnepel, vagy mire emlékezik, mert szerette Clémentine rejtélyes utalásait. - Mademoiselle Mimosa! — mondta jelentősen, és feléje nyújtotta a mézcukorral tele ezüstkazettát. André a szájába dugott egy cukrot, és élvezettel szívta be a halvány, ideges virágillatot. - Szerdán lesz megint hét-gyertya nap? - kérdezte André. Clémentine bólintott. Legfiatalabb nénje valóban beteges volt. Egész éven át hűlésekkel küzdött, de nem törődött vele. Könnyű lázai felvidították. Pedig a láza néha egészen magasra szökött fel, és ilyenkor ágyba kellett feküdnie. Minél lázasabb volt, annál beszédesebb lett. André ezekből a laza szövegekből fejtette ki a legérdekesebb emléktöredékeket. - Az ember sokszor azt hiszi, hogy valami megtörtént - mondta Clémentine halk kis madárhangján. Hervadt süldőlány fejét magasra tornyozott párnák támasztották fel. Zárt, bő flanel hálóingéből csontos, ijesztően vékony csukló és kék erekkel hálózott sovány kéz bukkant elő. - Igen... egészen olyan, mintha megtörtént 165

volna. - Aprókat bólogatott, és finom póklábráncokat mosolygott a szeme köré. - Át is lehet rendezni a dolgokat. Erre rájöttem, és azóta... élek. Ezt persze csak neked mondom, André, mert... szóval érted... Például egy virágzó fasor két oldalára csupa égő, embermagasságú gyertyát állítok. Nincs semmi magyarázat rá, mégis ott vannak... Bágyadtan égnek a nappali, tavaszi fényben, és ebben van valami olyan céltalan... igen, céltalan, olyan óriási öröm van benne, hogy magamban táncolok, nevetek, és sírok. De sok minden más is kialakul ebből. A fasor végén idegen, nagy ház kapuja nyílik meg. Díszes öltözékű emberek tódulnak ki rajta. Valaki hozzám lép: - Éppen önt keressük, Mademoiselle Clémentine! Mindjárt kezdődik! - mondja izgatottan. A házból zeneszó szűrődik ki. Az ablakokban mozgás kavarog. Ez a pillanat sokáig tart. Nem akarom, hogy véget érjen. Ünnep van. Nem akarom tudni, mi kezdődik, és mi van a házban belül, mert az rögtön kevesebb volna, míg így... tökéletes. Egy férfi áll mellettem. Ingmelle vakítóan villog az elhomályosuló fényben, mert alkonyodik már. A feje egészen keskeny. A hangja mély. Ruhájából finom dohányszag árad. Ez a Mademoiselle Mimosa-nap... emlékszel?! Egyetlen megszólításból ennyi történik... folyton. Annyiszor, ahányszor akarom. Csak gyertyafény kell hozzá és pár mimózaág... - Valaki így szólított téged egyszer, Clémentine néni? - kérdezte tőle André, mert kérdezhette. Nénje lázas és félig öntudatlan volt. - Így szólított... - súgta -, bizony így. És nemegyszer. Mademoiselle Mimosa...

PIERRE Pierre Guinard volt életében az első fontos személy otthonának alakjain kívül. Mindjárt az elemiben összebarátkoztak. Olyanfajta vonzódás volt ez, amely éppen annyira rejtélyes, mint amennyire természetes. Pierre szép, beszédes és idegesen különcködő fiú volt. Nyugtalan szökőárgondolatainak, bizarr ötleteinek közönség kellett, de erősen megválogatta, kihez szegődik. Tükröződni akart egy csendes, résztvevő és hallgatásában is aktív társban. Csalhatatlan ösztönnel talált rá Andréra, aki érdeklődő rokonszenvvel figyelte szórakozott, magában néha fénylő szemmel sutyorgó, vállát rángató szomszédját, aki a tanító kérdésére töprengő kérdéssel felelt váratlanul, de olyan csengő, bátor, lefegyverző hangon, hogy e szokatlan magatartás egyáltalán nem hatott szemtelenségnek. Andrét furcsán meg is hatotta Pierre arca. Szánalmat, és szavakba nem öltöztethető aggódást keltett benne, mintha az önnön titokzatos világába beleveszett fiút valahonnan veszély fenyegetné, s ő maga is sejtené a sarkában lappangó bajt. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy barátjának arckifejezése egy üldözött görcsös sietségét tükrözi, akinek el kell végeznie valami fontos, kényes megbízatást, mielőtt minden oldalról rátörnének, hogy elveszítsék. - Tudod, hogy a piramisban benne van a világ minden titka?! — súgta Pierre Andrénak egy rajzóra alatt, mikor a tábláról különféle virágábrákat kellett lemásolniuk.

166

E mondatnak meghökkentően izgalmas íze volt, mint mikor sötét selyemkendő alól makulátlanul csillogó aranytárgyat emel ki a bűvész keze. - Ki mondta? - kérdezte hosszú töprengés után, mert a szavak körül köd felhője kavargott még. Nem tudott hozzájuk társítani semmit, kíváncsiságon kívül. - Anyám olvasta fel egy könyvből. Háborúk lesznek, rengeteg pusztítás. Azt is a piramisokból lehet megjósolni. - Bele van írva? Pierre rábámult, nyilván maga sem tudta. - Ezt... nem kérdeztem - vallotta be őszintén. S őszintesége nyerte meg végképp André szívét. Pierre sohasem hetvenkedett, vagy hazudott. Barátjával csak lelkesedését, határtalan hitét osztotta meg a különleges, csodálatos és még felderíthetetlen dolgokban. Az események szinte maguktól alakultak úgy, hogy Pierre Clémentine-napokon látogatta meg André-t. Legkedvesebb nénje álomszerűén körvonaltalan szobájában meghitt szövetség alakult közöttük, amely mindhármuknak más szempontból, de egyaránt nagy örömet okozott. - Clémentine néni és a szobája is olyan, mintha a mi lakásunk folytatása lenne - mondta Pierre az első látogatása után Andrénak. - Majd meglátod. Valahogyan... talán álmodtam róla. Azért annyira ismerős. - Álmodtál róla? Mielőtt nálunk lettél volna? - Igen. Te nem szoktál ilyeneket álmodni? - Nem. - Nekem rengeteg ismerősöm van álmomban. Némelyiket látom is néha az utcán. Persze akkor nem ismernek meg, mert nem emlékeznek rám. Én emlékszem. Eleinte köszöntem nekik, de olyan furcsán néztek rám, hogy abbahagytam. Azt hitték, rosszalkodom, és csúfolódni akarok. Az emberek kedvesebbek, érdekesebbek álmukban, de sokszor rettenetesek is. Még jó, hogy el lehet menekülni tőlük. - Hogyan? - Egészen másképp, mint... így. Amíg rá nem jöttem, addig nagyon féltem. Aztán egyszerre eszembe jutott, mintha már tudtam volna azelőtt. Egyszerűen rágondolok valamire, mikor konyhakéssel futnak utánam gonosz arccal... például arra, hogy kötél feszül ki a lábuk előtt, vagy dunyha csavarodik a testükre, s elgáncsolja őket. De a fal a legbiztosabb. Nagy, égig érő fal nő fel előttük, s nem tudnak tőle hozzám férni. - És elég, ha rágondolsz? - Elég, mert az úgy is lesz. Az álomban rögtön megtörténik bármi, ha olyan módon kívánja az ember, ahogyan kell. Eleinte felrepültem a levegőbe, ha üldöztek, de az nem mindig használ, mert ők is rájöttek bizonyos dolgokra öntudatlanul, és engem falaztak be felül. A fejem a mennyezetbe ütközött, és ők hosszú rudakkal elérhettek. Végeláthatatlan beszélgetéseik mindig ilyen különös mesgyéken kalandoztak. Mikor André megismerte Pierre özvegy édesanyját, Christine nénit és a Rue St. Séverin-i lakás sajátos légkörét, rájött, hogy ebből a talajból csak ilyen furcsa egyéniség nőhetett ki. Bár figyelő, 167

egzaltáció nélküli különállását mindvégig megőrizte, őt is vonzotta ez a bizarr fantázia-tenyészet, amely mintha valóban az álomvilág humuszából burjánzott volna elő rezgő, remegő, áttetsző plazmából. Mindketten kitűnő tanulók voltak; jutalmakat, ösztöndíjakat nyertek, noha Pierre nem tanult olyan sokat és annyira rendszeresen, mint André. Úgyszólván alig vett könyvet a kezébe. A tananyagot sohasem tükrözte szolgaian. Mindent átszűrt saját egyéniségén; színeket, vért, elragadó ötleteket ömlesztett élettelen sorok közé. Tanáraik csodálatosképpen nem szegültek szembe e különös zsenialitással, hanem értékelték, és bátorították. Egymástól teljesen eltérő tulajdonságaik mellett, jellemalkatuk és gondolkodásmódjuk hasonlósága volt egész életre szóló barátságuk titka, feltétele. André semleges jóindulata éppúgy megnyerte az emberek rokonszenvét, mint Pierre szenvedélyes szeretetreméltósága. Egyik sem szenvedett az irigység, kicsinyesség nyavalyájában, s arra sem volt hajlamuk, hogy sértett hiúságból, gátakba ütköző becsvágyból növeljenek magukban az emberekkel vagy a világgal ellenséges, démoni másod-ént. Szomjuk a dogmává nem merevíthető igazságra, szépségre; személytelen elragadtatásuk e dolgokkal való találkozáskor erős közösségbe zárta őket, mert nincs széttéphetetlenebb kötés a szellemi élmények azonosságánál. - Engem csak az érdekel, ami a kerítéseken túl van - mondta Pierre, mikor megtanulta gondolatait pontosabban kifejezni. A kamaszkor erjedésének idején volt ez. Transzcendentális hajlama, érdeklődése nem tűnt el a gyermekkorral. A filozófiával, a tudománnyal való ismerkedése, az analitikus gondolkodáshoz való tehetsége párhuzamosan fejlődött szintetikus szemléletével. - Nem tudom, miért kellene megtagadnom egyik dolgot azért, mert a másik is van. Nyomorék, lapos ügynek érezném az egész életet enélkül. Mintha csak az egyik szememmel néznék a világra - magyarázta Andrénak. Az alapvető különbség kettőjük között az volt, hogy Pierre hajlamos volt szenvedélyesen együtt sodródni veszélyes érzelmi áramlásokkal. Amit csodált, kívánt, abba - ha nem is vakon, de az élménykeresés öngyilkos elszántságával - szinte beleveszett. Mikor André később, érettebb fejjel és az emberi lélekkel folytatott kísérleti tapasztalatok után visszatekintett barátja egyéniségére, megállapította, hogy Pierre - sóvárgó kíváncsisága ellenére - „öreg” volt már belül, éppúgy, mint ő, de alaptermészete szerint a tüzes utat választotta. Pierre-nek eleven lángokban kellett átalakulnia. André a hűvösebb, szellemi fény tégelyébe zártan várta felszabadulását. Ő már tudatosan távol maradt mindattól, amiből heves asztrális hő csapott ki. Elmúlt születéseinek sorozatában elszenvedett égési sebek fagyott emléke tartotta vissza számos olyan kapcsolattól, amelyeket érzékei, képzelete örömmel felvettek volna. Mély, erős bizonyosságként uralta lelkét a később mottóvá lett tapasztalatesszencia: jobb nem követni az ingerek parancsát, mert gyönyör és kielégülés fellobbanó pillanatszikrái után a vezeklés sivár, hosszú száműzetése következik. Neki nem érte meg a legélesebb, legforróbb élvezet sem ezt az árat. Pierre-nek megérte. - Szenvedni kell! - mondta Pierre. - Látod. A szenvedés minden nagyszerű és magasrendű dolog adója. Miért ne tömörítsem? Miért ne törlesszem nagy összegekben? - Szenvedni kell, igaz - ellenkezett André -, de a cél mégis a szenvedés által a szenvedéstől való szabadulás. Hallgasd Krisztust, Buddhát, Krishnát, Lao-Cet. Mindegyik a szenvedélyes tettekről való lemondást, 168

a vágy kioltását tanácsolja, mert a szenvedély másik üteme fokozott, drasztikus fájdalom. Úgy gondolom, a lélek szenvedése a dolgok tökéletlensége, kegyetlensége miatt, s a részvét megrendülése talán éppolyan salakégető tűz, mint a saját elvakultságunk következtében ránk zúduló büntetés kínja. A Messiások, a szentek, a próféták nem önnön tetteik és vágyaik máglyáján pusztultak el, hanem életüket az igazságért és az emberek üdvéért áldozták fel. Ha élvezetekért, olyan dolgokért szenvedsz, amelyek forró testi gyönyört okoznak, akkor csereüzletet kötsz a saját személyeden belül. Kifizetsz valamit, aminek az az ára. És nem keresem ezt a szenvedést, de elfogadom a másikat.

ÁMOR ÉS PSZICHÉ Pierre tizenöt éves korától kezdve tele volt bonyolult szerelmi ügyekkel, amelyek mélyén legtöbbször a szánalom határtalan gyöngédsége égett. Választottjai nála idősebb, elhagyott asszonyok, ideges, mirigyzavaros, vézna, regényes hajlamú leányok voltak. E kapcsolatokból, amelyek mindig gyanútlanul kezdődtek nála, váratlan és vad testi viharok támadtak. Versek, filozófiai eszmecserék, zene, képzőművészet, klasszikus tánc, tudományos kísérletek mind egyfelé vezettek végül. Kiderült, hogy a ragyogó szellemiség pusztán zsákmánycsalogató álca volt ezeken a nőkön, akik a magányosság betegeiként úgy vágyakoztak a szenvedélyre, mint a szomjazó a vízre. A viszonyaiba vegyülő művészi elem és az a tény, hogy partnernőinek maga a sötét Izisz segített bekeríteni őt, alig elviselhető feszültségekbe hajszolták a fiút. Észre sem vette, és élete lassan kényszerű tettetések, alakoskodások és hazugságok szövevényévé vált. Mert puszta részvétből, múló ellágyulásból több helyen került függésbe; szeretői különféle ürügyekkel mind birtokolni akarták. Igényt tartottak egész életére, még a gondolataira is. Olyan eszközökkel zsarolták, amelyeknek

nem

tudott

ellenállni:

könnyekkel,

ájulásokkal,

alázatos

könyörgésekkel

és

öngyilkossági komédiákkal. - Pokoli dolog ez, André! - panaszolta barátjának bekerítettségének fantomketrecéből. - Pedig olyan tisztán, szelíden kezdődött. Én valójában meg tudtam volna lenni nemi kapcsolat nélkül is... egy-két esetet kivéve, mikor magam kívántam, hogy... Bár, előtte mindig szebb volt! Különös, hogy erre még nem jöttek rá az asszonyok, vagy ha rájöttek, nem tudják megállni. Főként az idősebbek. Fogalmad sincs róla, menynyire éhesek és mi mindenre képesek a szenvedélyükért. Még a legkülönbek, a legokosabbak is. André saját barátnőjére, a kedves, okos, tapintatos Jacqueline Granier-ra gondolt, aki hálás nagylelkűséggel tárta fel előtte a testi szerelem titkait. A még eléggé fiatal, elkényeztetett és kissé férfiasan önálló Jacquelineból teljességgel hiányzott a hajlam, hogy nemi életéből bonyolult érzelmi ügyet csináljon. Gabrielle néni barátnőjének leánya volt, elvált asszony. Jól jövedelmező műkereskedésüket apja halála után ő vezette nagy hozzáértéssel, lelkesedéssel és kitűnő üzleti érzékkel. Kultúrája, egészséges ösztöne a tények józan értékelésére, erős humorérzéke megóvták attól, hogy nevetségessé tegye magát, és rögzíthetetlen dolgokba kapaszkodjék. André tizennyolc éves, a szőke, magas, izmos Jacqueline harmincöt éves volt, amikor 169

viszonyuk elkezdődött. André nem ismert előtte nőt, és romlatlan fiatalságával egészen elragadta tapasztalt barátnőjét. Ő csak szeretett, Jacqueline szerelmes volt, s tudta, hogy életében először hátrányba került. De vállalta e veszedelmes kapcsolat minden kockázatát. - Ez a természet törvénye, André - mondta bölcsen. - Tizennyolc éves koromban nem ismertem a szerelem ízét; akkor engem szerettek. Mire megtanultam, mi az ölelés értelme és szépsége, elhagy a fiatalság. Voltak, akik szenvedtek értem annak idején, mert bennem a saját ifjúságukba kapaszkodtak, de én túlnéztem rajtuk, mint a gyermekek általában. Engem a jövő érdekelt és mindaz, amit még nem értem el. Most én szenvedek miattad. Így van rendjén. Nem, ne vigasztalj! Ne is sajnálkozz rajtam, mert én jó orvosa vagyok magamnak, és megbirkózom a nyavalyámmal egyedül, ha rákerül a sor. Addig azonban, amíg velem maradsz, hálás vagyok e gyökértelen és jövő nélküli jelen minden pillanatáért. Nekem megéri. Így, remény, tervek, követelések nélkül, viszonyuk sok-sok éven át tartott, és mikor a szexuális elem elillant belőle, akkor is megmaradt semleges barátságnak. André nagyon sokat köszönhetett Jacqueline-nak. Nélküle talán az ő testét görgették volna partra a Szajna hullámai ott, ahol Christine néni - látomása nyomán - rátalált halott fiára. De Pierre egyelőre mohón, hatványozottan élt, és jövőjét szövögette tehetsége, kíváncsisága vonalán Andréval egy irányban. Érettségi után mindketten beiratkoztak az orvosi egyetemre, de szorgalmasan látogatták Gaston Argout előadásait is, aki filozófiát tanított akkoriban. Pierre rajongott érte. Argout már az ő születése előtt házuk barátja volt. Az öreg profeszszor tudása, derűs bölcsessége és egyéni nézetei döntő módon hatottak Andréra is. Gyakran felkeresték az otthonában, ahol két zajtalan, szépséges perzsa macskával élt együtt egy más dimenzióvilágban. Apró, a könyveken kívül csaknem üres lakása a fizikai világ utolsó állomásának tetszett, ahonnan szédítő távlatú utak indultak ki a természet titkos birodalmába, a csillagok közé, a történelem előtti múlt mélységeibe, az emberi lélek útvesztőjébe, mítoszok és művészetek ezotériájába. Pierre és André nála ízlelték meg azt a tömör

szellemi

szórakozásokat,

élvezetet, amelyek

amely a

sivár

maguk

pótanyagnak

korabeli

tüntette

fiatalemberek

fel erőit,

előttük

mindazokat

érdeklődését

csaknem

maradéktalanul felszívják. Ezek az Argout-nál celebrált „fehér szellemi misék” voltak életük csúcspontjai, a lelküket átformáló hő. Különös témái, kérdései, szokatlan állításai végtelen távlatokba csalogató lidércfényt lobbantottak fel szomjas megismerésvágyuk előtt. - Nézd meg ezt a vézna, fizikailag egészen szegény kis öregembert - mondta Pierre egyszer, valamelyik csodálatos „mentális mise” után. - Ha sohasem hittem volna abban, hogy a durva tények érthetetlen szövevénye mögött rejtett, hatalmas értelem feszül, pusztán az ő lénye és léte elegendő bizonyíték lenne rá. Van-e a világnak olyan határtalanul mély, színültig telt kincseskamrája, van-e az anyagnak olyan végtelen mélysége és magassága, belefér-e a fizikai határok közé mindaz, amit az ő intellektusa tartalmaz? S ha valaki azt állítaná, hogy szellemi kincseit egyetlen élet alatt gyűjtötte össze halott betűkből és némely részletmegfigyelésből, kinevetném. Találkoztam már könyvmolyokkal, éles eszű megfigyelőkkel, tehetséges regisztrátorokkal és kiváló alkotó típusokkal személyesen vagy műveikben; de 170

mindegyikben csak töredékét találtam meg - ha zseniális töredékét is - annak az egésznek és határtalannak, ami Gaston Argout szellemében nyílt meg előttem. Ez nem egy ember s nem egyetlen élet gyűjtése. Nem lehet könyvből megtanulni, vagy kiolvasni a jelenségekből. Többről van szó... mintha rajta át egy magasabb, minden valóságot magában foglaló ősi állapotra lehetne rálátni. Benne felfakadt az a véna, amely bennünk még zárt és torlaszokkal elrekesztett. Nem tudom, értesz-e? - Azt hiszem - mondta André. - A megvilágosodásra gondolsz? Arra, amit a hermetikus tudósok a kozmikus öntudat felébresztésének neveznek? - Igen. És ez a szemünk előtt megmutatkozó csoda egy fényörvény szívóerejével hat ránk. Most értem meg a Messiások, a próféták hatalmát. Érzem, mi az, ami lényük elvont lángaurájába vonzza a hívők, a keresők, az emberen túli valóságra szomjas halandók seregét. Kétségtelenül létünk legnagyobb megrendülése az az általuk megmutatkozó tény, hogy az anyag nem áthatolhatatlan búra a lény körül, hanem egy ponton titkos mantrákkal felnyitható. S e résen át az életnek olyan valósága villan fel, amely mámorító, mert halhatatlan, s dimenziói határtalanok. Mindkettőjüket a pszichológia érdekelte a legerősebben. Erre is Argout nyitotta rá a szemüket. A pszichológiában a dolgok megnyilvánulásának szüntelenül változó fénytörései kápráztatták el őket. Egyetemi tanulmányok, előadások öntötték agyukba az erjesztő gondolatokat. A klasszikus irányok hűvös, zárt rendszerét akkoriban már új elméletek forradalmi áradata ostromolta. Egymással és diáktársaikkal folytatott vitáik fényszökőkútként felsistergő könyvekről, fantasztikus ideákról és zseniális ötletekről a késő éjszakába nyúltak. De az egésszé záruló szellemi tájat Argout előadásai nyitották meg előttük a mesebeli üveghegy tetején, ahonnan a szintézis ünnepi varázsában tárult fel mindaz, amit „odalent” részletekben, hiányosan szemlélhettek. A lélekelemzés módszerei alakulóban voltak már; Freud betört a tudattalan területére. Az alvilági démonok, amelyek csak regények alapján kísértettek addig, kezdtek átnyomulni a tudomány barikádjain. Az emberi tudat szűk sugara széttágult. A lélek mélységeibe fény vetődött, titokzatos élet nyüzsgése indult meg. Olyan baljós gyökerek, szálakat húzogató sötét bábjátékos-kezek léte lett nyilvánvalóvá, amelyek meghatározták a tudatos ember bonyolult sorsát. Rejtélyes betegségcsírák, tragédiák méhe nyílt ki, és az emberek iszonyodva hőköltek hátra önnön benső távlataiktól. Pierre-t és Andrét lázba hozta a zseniális szellemi frontáttörés. Szenvedélyesen vetették magukat a harcba a meghökkent, sértődött konzervatív csoportok ellen, amelyek hallani sem akartak zabolátlan, esetleg kriminális lakótársukról saját puritán testükben. Argout mosolygott hevességükön. - Úgy gondolják - kérdezte -, hogy befejezett tényekkel és eredményekkel állnak szemben? Nem. De mindenesetre fölmérhetetlen eseménynek látják Freud teóriáját. Korszaknyitónak. Forradalomnak, amely kikényszeríti az egész lélektan átértékelését. - Ebben egyetértünk - mondta Argout. - Ne felejtsék el azonban, hogy Freud felfedezése csak a mi civilizációnkban új és forradalmi. Voltak már korszakok, amelyeknek mítosza ennél sokkal többről és jelentősebbről vall az emberi lelket illetően. Freud tétele olyan „happy ending”-hez hasonló egyelőre, mint némely házasságnál az esküvő pillanata. Ismeretlen, még egyáltalán fel nem mért 171

tényezőkkel dolgozik. A birodalom, amelynek szétrobbantotta zárókövét, merőben idegen, törvényei felderítetlenek. Határtalan területe nincs még térképezve. Lakói egészen más nyelvet beszélnek. A néhány közös fogalom, talán inkább jelbeszéd, amely már megszületett, szinte ösztönös emlékezés az ősi mítoszokra. Ilyen az elfojtott, „mélytudatba süllyesztett” élmények felszínre emelésének „tudatosításának” szükségessége, s az esetleges gyógyulás valamely neurózisból azáltal, hogy a rejtőzőnek és névtelennek megtaláljuk a „nevét”, s a névvel hatalmat nyerünk fölötte. Nagyszerű ráérzés ez a valóságra, de kétélű fegyver. Csak akkor eredményes, ha valóban megtaláljuk a nevét a démonnak, amelyet az alvilágból felidéztünk. Ha nem, vadállatokat engedtünk szabadon ketrecükből, és eleven húst vetünk oda nekik zsákmányul. Ehhez a kísérlethez nem fél, hanem egész tudás és olyasfajta bátorság kell, amely nem ismer előítéletet, és nem rekeszt ki egyetlen tényezőt sem csak azért, mert tudományos szempontból nem tartják ma szobatisztának vagy lehetségesnek. Akit különféle vallási vagy tudományos dogmák nyűgöznek le, akinek szelleme kötött, nem szintetikus, akinek érzelmi élete felderítetlen, zavaros és zsarnok erejű, az sohase lépjen az ismeretlen birodalom területére, mert elnyelik a szakadékok, vagy felfalják a sötétség szörnyei. - Mit ért ön egész tudás alatt? - kérdezte Pierre. - Az ember kozmikus lényegének, a lélek és a világmindenség összefüggéseinek, minden dolgok hármas természetének felismerését. A makrokozmosz titkának kifejtését a mikrokozmoszból. Az analógiák, a párhuzamok kitapintását emberben és világegyetemben. A valóság lenyomozását önmagunkban. - Ez hogyan lehetséges? - André lelkének figyelő, mohó feszültségéből szikraként pattant elő a kérdés. - Retrospekcióval. Önmagunkon át való visszahatolással. A szellemi elv bennünk örök. Lényünk éltető magja körül anyag örvénylik; sűrűsödik, kiteljesedik, és elmúlik, hogy a legbenső góc ideatöltése újabb változatokat hozzon létre az élet és a halál, a fény és a sötétség elemeiből. Ez az örök góc nem azonos a személyiséggel, amely az anyag áradásában egy életen belül is, de az egyéni és a nemzedéki inkarnációnak sorozatában is szüntelenül átalakul. Ez a hinduk Atmanja, az Önvaló, amelyben benne nyugszik a lét egész története és misztériuma. Odáig kell visszajutnunk, ha minden rejtett rugó, titkos név és a hatalom birtokába akarunk jutni a tudattalan birodalmának démonai fölött. Mert lényünk élménytartalmának rétegeződése végtelen. Testünkben minden sejt évmilliók eseményeire emlékszik. Lelkünk emléktára az egyéni motívumokon kívül magában foglalja mindazt, amit a formavilágba lépett lények átéltek. Szörnyű kövületek rejtőznek benne évezredes tragédiák megkövesült pentagramjaiként; az élet különféle síkjainak olyan változatai, amelyekre a szűk tudat világában sem szavak, sem gondolatok nincsenek. S mindez ott zsúfolódik, örvénylik, lázad, fenyeget, ihlet, láncait rázza, szárnyal, sötét képzeleteket nyilaz, eszmék, ösztönök rákszerű

172

burjánzását tenyészti a tudaton túl a személyes tudattalanban, amelynek kapuját a zseniális Freud most időszerűen és szükségképpen felnyitotta. Ez azonban még csak Hádesz kapuja, barátaim! -

Ilyenformán... ön feltételez egy másik kaput is?! - sürgette Pierre.

Nem én, hanem az egyensúly törvénye. A lét törvénye. Ahol megjelenik a sötétség, ott

megjelenik a fény. Ahol fellobban a fény, ott mögéje vetül az árnyék. A világnak két pillére van. Az élet feltétele, fenntartója két ikererő örök ellentétpárja. A mindenség méhe a két ellentét harcából és vonzásából keletkezett törvény. A fejlődés mindig párhuzamos, ha az emberi értelem számonkéri is a dolgokat. Az asztrofizika újdonságai, a színképelemzés, az ibolyántúli sugárzás felfedezése és bizonyos eszközökkel való ellenőrzése mind összefügg azzal, hogy a pszichoanalízis fogalma felmerült. Az élet kitágult. Hozzákapcsolódott az évezredekig lezárt Anienti, a személyes mélytudat területe, amely törvényszerűen feltételezi és megidézi másik pólusát, az emberen túli, személy feletti síkokat, a magasabb rendű szellemi világot; mert az az ember hármas lényege: a teste, a lelke, a szelleme. E háromból együtt születhetik csak meg létének egyensúlya és felszabadulása évmilliós karmájának gátlásai, sebei, iszonyai, rögeszméi és szorongásai alól. -

Ön tehát kétségbe vonja a pszichoanalízis eredményeit? - kérdezte André.

Egyelőre... igen. De már most is és minden további szakaszában helyesnek, szükségesnek,

korszakunk egyik legjelentősebb ügyének tartom. Ariadne-fonal végének. Ez a fonal, ha útvesztőben kanyarog is, végül oda vezet, ahová a felfedezőnek jutnia kell. Hogy mennyi idő alatt, milyen vereségek, átértékelések, tévedések, kis részletsikerek és kudarcok közepette, hány fanatikus és hány áldozat csöndben lejátszódó tragédiája árán, az sohasem volt lényeges ilyen hatalmas végösszegnél. Mert hiszen nem kevesebbről van szó itt, mint az ember beavatkozásáról önnön létének titkaiba. A Paradicsomból kiűzött Ádám vezeklése a végéhez közeledik Néhány évszázad még, és visszatérhet Éden Kertjébe, a Látás ősi állapotába, amikor tudta a halhatatlanságot. - Titáni feladat az, amelyet ön az új tudomány művelője elé tűz! — mondta André töprengve. - Maga a feladat kényszerít titáni erőfeszítésekre. Majd meglátják a kísérleteik alatt.

HÁDESZ KAPUJA André és Pierre belevetették magukat a legkülönösebb lélektani kísérletekbe. Charcot, Rochas, Freud, Argout elágazó ideaösvényein, szédítő gondolattájain való csatangolásaikból megtermékenyülten, lelkesülten, erős tettvággyal tértek meg, és valóságos lángra lobbantották diáktársaikat, akik mohó kíváncsisággal mindenre vállalkoztak, mindenben osztozni akartak. A kísérletek színhelye Pierre szobája volt, a szokatlan dolgokat fenntartása nélkül befogadó Rue St.-Séverin-i lakásban. Médiumuk akadt garmadával. André, aki Argout-tól pszichografológiát, frenológiát és asztrológiát tanult, karaterológiai vizsgálat alapján válogatta ki legmegfelelőbb eszközeiket. Az érzékenységet illetően ritkán tévedtek, de előfordultak váratlan kudarcok is, amikor ismeretlen tényezők avatkoztak be, és a 173

szuggerált, analizált vagy születése küszöbén túlra vezetett alanyban rémképek, félelemrohamok, énhasadás, szertelen indulatok és gátlástalan szenvedélyek forrásai fakadtak fel baljós fenyegetéssel. Szerencsére kéznél volt Argout, aki néhány bölcs tanáccsal visszaszorította a tomboló asztrálcsürhét az alvilágba, és a két pórul járt kísérletezőnek alaposan megmosta a fejét. - Korai dolog ez még, fiúk! Tanuljanak előbb! Éppen elegen fognak beleesni ugyanebbe a hibába magukon kívül. Ne szaporítsák a lékek számát, amelyeken keresztül az alvilági özönvíz a világra ömlik. Magukra sokkal jelentősebb szerep vár, ha lesz türelmük felkészülni rá. Például az, hogy valóban gyógyítsanak, építsenek, s ezért, amit szétzúznak, valami jobbat adjanak cserébe. Az elfojtott nemi ösztönt, a tudattalan vágyvilág, a libidó összeütközése az erkölcsi énnel, valóban oka számtalan betegségnek, neurózisnak, tragédiának, boldogtalan összeomlásnak, de magában nem indokolja meg az egész életet. Amikor leszedjük erjedő, álarcos indulatok bilincseit, sokszor a meglévőnél nagyobb bajokat idézünk elő. A kiélés, a lereagálás, az indulatáttétel legtöbbször csöbörből vödörbe juttathat bennünket. Ha egy langyos házasságban élő, tisztességes, úgynevezett frigid asszonyt gátlástalan szajhává szabadítunk fel, nem biztos, hogy meggyógyítottuk őt, sőt valószínűleg még bonyolultabb bajok közé löktük. Amit most csinálnak, az olyan, mintha sterilizálás nélkül operálnának. Át sem vizsgálhatták egész területüket, és máris gyógyítani akarnak, mégpedig fordított sorrendben, elővigyázatosság, iránytű, térkép nélkül. A bajt nem a szétfakasztott mérgező fekélyből kell megállapítani, hanem sokkal előbb kell ismerni. -

Hogyan? - kérdezték mohón.

Bizonyos összetett, fokozatosan felépített módszerekkel. Annak, aki a lélek titkaiba akar

hatolni, láthatatlan belső sérüléseket akar orvosolni, elsősorban önmaga által kielemzett, rejtett disszonanciáktól nem szenvedő embernek kell lennie. Az egyiptomiak az embert a Nagy Kilencnek nevezték. Kilenc rétegének megvoltak a pontos meghatározásai. A beavatkozás alatt a kilenc sík fokozatosan megtelt isteni fényességgel, míg a testet teljesen áthatotta a lélek, a lelket a szellem, és a szellemet Isten. Ez volt a gyógyulás, a beteljesedés, minden káprázat megszűnése, a megváltottság, a tökéletes felszabadulás állapota. -

Ez körülbelül annyit jelent, hogy a pszichoanalitikusnak beavatottá kell válnia előbb? - kérdezte

Pierre. -

Feltétlenül, fiam. Persze tisztáznunk kell a fogalmat, nehogy mumussá legyen előttünk.

Beavatottnak lenni annyit jelent, hogy valaki nemcsak elméletileg ismeri a területet, amelyen dolgozik, hanem tudásával önmagát is átvilágítja. Minden őrültség és idegbaj mélyén kétségtelenül az embernek önmagára vonatkozó tudatlansága rejlik. Félelme lényegében halálfélelem. Bűntudata transzcendens emlékezés. Idegesség, lelki elégedetlenség. Nyavalyáinak eredményes gyógymódja csak önmaga és léte misztériumának megismerése lehet. Más nem szüntetheti meg benne a halálfélelmet, nem oszlathatja el a félreértést, amely az ember tudatát egyetlen testi élet nyomorúságára korlátozza. Ezért az orvosnak vissza kell adnia betege kozmikus állampolgárságát; Istennel, a világmindenséggel való összefüggéseit és 174

határtalan lehetőségeit az örökkévalóságban. Saját erői urává kell tennie őt, hogy képzeletét, érzéseit, akaratát irányítani, életét formálni tudja. Képessé kell tennie rá, hogy hanyatlását emelkedéssé, ösztöneit, indulatait építő energiákká alakítsa át. - Ön nem orvosról... ön a Megváltóról beszél! - mondta Pierre hevesen. - Még nem jött rá arra, fiam, hogy a neurotikus betegek és az őrültek éppúgy, mint a látszólag normális emberek, különféle jelbeszédekkel mind a Megváltójukat hívják? - mosolygott Argout. André, noha Argout fejtegetései elragadták, és meghatározták érdeklődése irányát, nem hitt addig e kísérletek veszélyében, amíg a maga és a barátja életében elé nem tornyosultak a megállíthatatlan bonyodalmak. Mivel ő maga csöndes, semleges kívülállója volt az érzelmek tüzes színjátékának, valószínűtlennek tartotta, hogy más, hozzá közel álló, értelmes emberek nyakig elmerülnek benne. A SZÉTSZAGGATOTT HAL Clémentine-nal egészen gyanútlanul, mellékesen kezdett foglalkozni, mivel szabad idejét is átszőtte az új eszmekör élményeinek izgalma. Nem tudta abbahagyni. Gondolatai továbbhullámzottak, mikor sétált, evett, másokkal beszélgetett. Minden eléje kerülő embert, eseményt ezen a prizmán át fürkészett. Clémentine ragyogó médiumul kínálkozott lelkes, lázas, irreális érzelmi önkívületében, mélyen elásott, álcázott múltjával, amelyből bizarr fantázia-növényzet burjánzott ki. Andrét izgatta a lehetőség, hogy e tenyészet valódi gyökeréig hatoljon, és megfigyelje, mivé lesz nénje az „ásatások” után, amikor eléje kerülnek a meztelen leletek. Nem is gondolt rá, micsoda fájdalmas zűrzavarba, rejtett sebek közé nyúl, és tettének mi lesz a következménye. Gyöngéden szerette Clémentine-t. Minden áldozatra kész lett volna, hogy megkímélje bármilyen nehézségtől, sérelemtől, bánattól. Vigyázva, tapintatosan fogott munkához. Semmit nem erőltetett. A hónapokig tartó megbeszélés még közelebb hozta őket egymáshoz, és néhány kisülést, sírórohamot, vonzó vagy taszító indulatvetítést leszámítva, mindkettőjüknek nagy élvezetet okozott. André Clémentine-nál állította fel először a háromsíkú kórportrét; a testi, a lelki, a szellemi alkat pontos térképét. Később erre a módszerre számos sikeres gyógyítása épült. Úgy kellett lennie azonban, hogy első komoly kísérlete - noha a valódi kulcsok ott kerültek a kezébe - váratlan események miatt tragikus kudarccal végződjék. Pontos naplót vezetett az operáció minden mozzanatáról. Feljegyezte Clémentine hangulatéletének hullámzásait; akciók, benyomások, provokáló oltásként felvetett fogalmak reakcióit. Olyan finom, könnyed, óvatos egyensúlyozással lebegtek egy-egy gondolattársítás vékony fonalán, mint a kötéltáncosok. Álmok, megérzések, rejtélyes pozitúrák felöltése, odavetett rajzok és merengve rajzolgatott betűk, mind ihletet ontó, költői mozzanatai voltak a legbensőbb titkot idéző szertartásnak. S a rendkívüli, feszülten kellemes, rejtélyes áramoktól átszínezett légkörben André valósággal ünnepélyes izgalmat érzett egy-egy ellenállási góc leküzdése után. Mikor pedig a „Nagy

175

Sír” kapujában álltak, a felnyitás lávamorajlású, elsötétült várakozásában, szinte áhítat fogta el, mint amikor egy hittétel testet ölt, s a hívő szeme előtt csoda megy végbe. Clémentine

eltemetett

érzelmi

komplexusa

réteges

múmiaborítás

alatt,

sérelmek

védőgyűrűjében, olyan közhely, olyan szánalmas kicsi góc volt, amelyet a durvább, érzéketlenebb ember nevetéssel intézett volna el. André analógia-érzékelő, jelképolvasó megérzése azonban kitapintotta benne a veszedelmes gyulladást okozó, s az egész szervezet egyensúlyát megbontó vérrögöt, amely ingerek, ösztönök, érzések nedváramában lassan a szív felé utazott. Clémentine Brasseuréknál ismerte meg Octave Morelt. Octave a csúnya, horgas orrú, pattanásos arcú Jeanette Brasseur unokafivére volt. Jeanette imádta Clémentine-t, akit lenyűgözött ez a tisztázatlan hátterű rajongás. Kétségtelenül leányszerelem volt; viharos, szenvedélyes, bár teljesen öntudatlan. Clémentine-nak gyakran terhére volt a sok fogadkozás, csókolózás, szemrehányás és féltékenységi roham. De sajnálta barátnőjét, aki egyszer, apró összezördülésük után „valami altatót vett be; alig tudták visszaráncigálni az életbe”. Clémentine ettől az időtől kezdve egy kicsit irtózott tőle, és lazítani szerette volna kapcsolatukat. Amint Octave-ot megismerte, ez az érzése erősen felfokozódott. Csak Jeanette előtt beszélgethettek. Octave verseket írt akkoriban, s gyakran szavalt a két lánynak világos színű, szelíd hangján. Clémentine még mindig remegett e tavaszi órák perzselő hőjétől. Megmutatta a verseket is, amelyek egy ernyedt széplélek divatos halálvágyát, a férfias erő és a vakmerőség iránti csüggedt hódolatát tükrözték csiszolt mértéktartással, de minden különösebb tehetség nélkül. - Mit szólsz hozzá?! - kérdezte Andrétól Clémentine elfulladt suttogással. - Erről ő nem tud semmit! - intett André anyjának szobája felé. - Fogalma sincs róla, ki volt Octave! A lelke sohase volt övé! André egy szegény öreg süldőlány zavart, rajongó szemébe nézett e vallomás alatt. Mert Clémentine foglyul esett a múltnak azon a pontján, s az idő attól kezdve súlytalan álomként zúdult át fölötte. Jeanette, aki előtt nem maradhatott titokban Clémentine lobogása, gonosz, keserű gúny tűzhányójává alakult át hirtelen. A finom, szerény, udvarias Octave-ot kínos viccek, durva ugratások áldozatává tette, nevetségessé akarta tenni barátnője előtt. Persze sikertelenül. Konok harag támadt köpöttük; zavaros, beteg érzések örök félreértése. Kapcsolatuk egyre feszültebbé vált. Clémentine fellázadt. Menekülni akart zsarnoka birtokló parancsuralmából. Békére vágyott Octave pasztell-egyéniségébe oldódva. De Jeanette nem tágított. Intrikák mérgezett hüllőcsápjait fonta köréjük. Sértődött szerelmében vad aktivitásba lendült. Állandóan nyomozott, terveket kovácsolt. Lerázhatatlan vérebként ott szimatolt folyton a védtelen pár körül. Clémentine és Octave ártatlan légyottokra jártak a Bois fái alá. Elvörösödő, vonagló arccal üdvözölték egymást. Versekről, könyvekről, színdarabokról, képekről, zenéről beszélgettek, s csak néha tévedtek át szúró izgalommal a személyes célzások trópusi légkörébe. Clémentine lelkében minden szó, vallomást rejtő mondat bebalzsamozott ereklyeként pihent. - Én mindig egyedül voltam, és egyedül leszek, amíg élek. Nem vagyok elég szép és jelentékeny hozzá, hogy magamhoz kössek valakit... úgy értem: örök barátságra! - mondta egyszer a fiatalembernek Clémentine egy szeptember végi napon, aranysárga fényben. A levegőben hosszú, csillogó szálak úsztak el mellettük. 176

Octave ránézett, megállt, s őt is megállásra késztette, de nem felelt, csak mosolygott. Furcsa várakozással álltak ott. Clémentine attól félt, hogy Octave észreveszi a nyakán kirajzolódó, vadul lüktető eret. Kezével odanyúlt, és eltakarta. Az elnyújtott várakozásban volt valami alig elviselhető izgalom, ami éles, görcsös fájdalom villámait futtatta át Clémentine szívén és gyomrán. Mégis azt kívánta, ez a pillanat soha ne érjen véget. Világosan érezte, hogy egész életének ez a legtökéletesebb pontja. Octave azután megszólalt végre. - Maga szép, jelentékeny és okos, Clémentine. Istenem! Egészen valószínűtlenül bájos! Ha beéri egy ilyen magamfajta féljelenléttel... egy soha teljesen meg nem született emberrel, akkor én mindig... a barátja leszek. Továbbindultak. Clémentine-ben ujjongó szavak harangzúgása támadt fel, de fogát összeszorította, nehogy megrémítse vele tartózkodó barátját. Kapkodva, sokáig válogatott a torlódó mondatokban, végül is nevetséges elfulladással halk kis töredék rebbent ki a száján. - Megajándékozott, Octave! Az egész világot adta nekem... Mintha tűz fölé hajolt volna, a szeme átkönnyesedett a láthatatlan lángok hevétől. Érezte, hogy a férfi nézi. Zúgó kábulatán át hallotta Octave hangját. — Mademoiselle Mimosa! - S orrába lendült a férfi dohányának keserédes illata. Jeanette nyilván megleste őket. De nem maga avatkozott az idillbe, hanem Germaine-t, az erőszakos, túlérett vérmességében ingerült nővért vetette harcba, aki „felelős volt a kishúgáért”. Vele rendeztetett meg egy „véletlen” találkozást. E jelenet azonban másképpen folyt le, s főleg másképpen végződött, mint ahogyan Jeanette vagy akár maga Germaine előre elképzelte. Tervek sohasem vezették, s nem is kényszeríthették Germaine-t, aki ingereinek akarat nélküli bábja volt. Talán az ősz édessége nyűgözte le a dúsan pirosló tájban, vagy Octave ideges, regényes gyöngesége vonzotta agresszivitását. Egy kétségtelen: cselekmény közben átalakította a Jeanette által sugallt drámát. Csípős felháborodás helyett elragadtatott szívélyesség ömlött a riadt fiatalokra. A következőkben pedig Clémentine szerepe teljesen háttérbe szorult. Szürke statisztaként ődöngött a harsány színekkel uralkodó hősnő mellett, aki szavaival szinte legázolta Octave-ot. Clémentine szégyellte a nővérét. Testével szerette volna elfedni közönségességét. Harag és szorongás váltakoztak benne. Legjobban az riasztotta meg, hogy barátja zavarában bőbeszédűvé vált, kipirult, nevetgélt, és remegő kezéből kiejtette a kalapját. Kapcsolatuk ettől a találkozástól kezdve „törvényes” lett. Szegényesebbé s egyben bonyolultabbá vált. Octave rendszeresen látogatta őket. Délután öt óra körül jelent meg csaknem mindennap, s ha egyszer elmaradt, távolléte hangos hiányjelként érződött az egész lakásán. S Octave is hosszan megindokolta mulasztását, mintha rejtélyes kötelezettségek láthatatlan szövedéke kötözte volna oda. De nem egyedül Clémentine-hoz. Gyakrabban látták egymást, Clémentine-nak mégis kevesebb jutott Octave-ból. Bizalmas magányuk finom, védett melegház-zárlata széttört. Betódult hozzájuk a külvilág nyers vaskossága, amely nem kedvezett a gyöngéd hallgatás és a piheérintésű célzások egzotikus tenyészetének.

177

Clémentine eleinte úgy érezte, Octave-ot taszítja Germaine sűrű, vörhenyes lénye. Fél tőle. Ő maga baljós előérzettel, viharos indulatokkal telt meg fokozatosan. Új szemmel nézte Germaine-t. Élesen figyelt rajta mindent. Hol mohó hivalkodónak, hol ellenszenvesnek, duzzadó módon csinosnak látta. Germaine nem tűrte, hogy jelenlétében az érdeklődés más felé forduljon. Cselekedetei Octave-ot vették célba; felé hajoltak, körülötte gyűrűztek, mint a szerelmét áruló bajadéré. Mialatt azonban Clémentine gyöngébb egyénisége teljes tehetetlenségre kárhoztatva vergődött, az érzékek és érzések néma viaskodásába váratlan erő avatkozott be Gabrielle személyében. Éles, hideg szellemű legidősebb nővérük felvette a harcot Germaine-nel. Kivédhetetlen szó-pengéi puha húsba szaladtak. Nyomukban dühödt, feketés vér szökkent fel. Valójában ők ketten vívtak Octaveért életre-halálra. Mert a férfi gyakran menekült Gabrielle hűvös aurájába Germaine buja indulatkigőzölgése elől. Hosszú beszélgetésekbe merültek, amelyek tartalma klauzurát vont köréjük, és kirekesztette a lomha agyú Germaine-t. Clémentine szeszélyesen villódzó gondolkodása is lesiklott e magasságok lejtőiről. A kanti kategóriák, a hegeli dialektika vagy a Platón és Démokritosz között dúló évezredes eszmeháború bonyolult meghatározásai teljesen elcsüggesztették. Azután rájött, hogy Germaine titokban, házon kívül is találkozik Octave-val. Később egy Gabrielle és Germaine között lejátszódó csúnya jelenetből azt is megtudta, hogy Gabrielle szintén légyottokra jár Octave-val. Germaine förtelmes vádakkal illette a nővérét. Gabrielle nagy lélekjelenléttel, gyilkos gúnnyal replikázott. Germaine zokogott, átkozódott, fenyegetőzött, Gabrielle egészen magas, éles, süvöltő hangon kiabált. Clémentine pedig elájult. Csak akkor vettek tudomást róla. Clémentine aznap éjszaka, álmában három horgászt látott a Szajna partján. Mindhárom horgász horgát egyetlen vékonyka, hosszú hal kapta be. A horgászok rángatni kezdték horgászbotjukat, végül szétszaggatták a halat. Clémentine belebetegedett az álmába. Olyan iszonyat és szánalom fogta el a hal iránt, hogy magas lázt kapott tőle. Sokáig beteg volt. Éber álmokból kábult ébrenlétbe sodródott. Néha úgy rémlett előtte, Germaine és Gabrielle aggódó arca hajolt ágya fölé. Máskor azonban úgy tetszett, csak álmodja őket. Egyszer világosan látta, megesküdött volna rá, hogy élete egyik legvalóságosabb átélése volt, amint Germaine meztelenül áll az éjjeliszekrénye mellett, és gonosz, sóvár arccal nyers, véres húsdarabokat eszik. Hirtelen rájött, hogy a hús Octave testéből való. Gábriellé trancsírozta fel szerencsétlen barátját. Gondos, száraz pontossággal metélte apró darabokra a nagy, háromszögletű konyhakéssel, amellyel Julie az ürühúst szokta szeletelni. Clémentine vadul felsikoltott, ki akart ugrani az ágyból, de lefogták. Octave-val birkózott. Valóban Octave-val, aki éppen látogatóba érkezett a nővérekhez, és a betegszobába sietett segíteni. Amint Clémentine felismerte Octave-ot, megszűnt ködös állapota. Agya, szeme kitisztult, csak nagyon kimerült volt. Magához intette Gabrielle-t, és arra kérte, intézze el Germaine-nel, hogy néhány percig egyedül maradhasson Octave-val. Gábriellé bólintott, és magukra hagyta őket.

178

Clémentine zavartnak, szomorúnak és betegesen fakó bőrűnek látta Octave-ot. Abban a pillanatban egyáltalában nem gondolt önmagára, csak a barátjára. Ezért nem nyűgözte le félszegség. Rekedt, gyönge hangon, de érezhető eréllyel és sürgetéssel arra kérte a férfit, menjen el tőlük. Rögtön. És ne is jöjjön többé hozzájuk. Octave tétova meghökkenéssel nézett rá. - Miért? - kérdezte azután. - Annyira meggyűlölt engem? - Jól tudja, miről beszélek - súgta türelmetlenül Clémentine. - Én változatlanul az vagyok, aki voltam. A barátja, a testvére, a... De nem tudok küzdeni. És maga is gyenge. Védtelen. Ők erősek. Nem ismernek kegyelmet. Meneküljön innen, mert széttépik! - Fáradtan, zihálva hátrahanyatlott, de érezte, megtette, amit tennie kellett. Tudta, hogy a férfi megértette. Még azt is felfogta, amit ő nem mondott ki. Feldúlt, lazán gyűrődő, sápadt arca kettőjük lelkét tükrözte. A szavak, amelyek ajkáról Clémentine-hoz érkeztek, furcsa anyagból szövődtek: rögzíthetetlenül átalakultak, rezegtek, csupán elgondolt gondolatnak tetszettek, amelyeket ő nem a fülével, hanem agyával vett át. Clémentine! - mintha ezt mondta volna Octave. - Mi egy-képűek, vagyunk. Ez a tragédiánk. - Igen! - Clémentine sírt. - Isten se akarja, hogy ugyanabba a mérlegtányérba kerüljünk, mert felborul az egyensúly. Én már nem mehetek el innen. - Mintha Octave ezt súgta volna egészen közelről, de lehet, hogy gondolatárnyékként suhant az agyából Clémentine agyába. Mert nemcsak szavakat hallott, hanem teljes képet látott hirtelen, amelyben már minden kialakult, megtörtént, és lezárult. Ebből az időbe mélyülő, félelmetesen éles képből tudta meg, hogy Germaine fondorlatosan beoltotta, megfertőzte, tűzzel megbélyegezte magának Octave-ot. Éppúgy nem veheti el tőle senki, mint ahogyan a koncot nem húzhatná ki a vadállat szájából. Azt is tudta azonban, hogy Octave mégis mindörökre az övé. Ami azután következett, az olyan volt, mint a nagy tűzvész után sötéten felgomolygó füst. Clémentine teste látszólag felgyógyult, de lénye ernyedt és fénytelen maradt. Súlyos függönyök hulltak közé és a külső élet közé. Érzékelése félhomályos vetítővásznán egy esküvő fantomjátéka tükröződött. Germaine elkerült hazulról. Gábriellé gyakran járt hozzájuk; robbanóanyagot vitt és hozott. De Clémentine nem vett részt semmiben. Betegségbe menekült, hogy a múltban maradhasson. Amit hallott, nem hatott újnak vagy jelentősnek. Mintha sokszor forgatott könyv sorait olvasta volna, amelynek minden fordulatát előre tudta, és ismerte a befejezését is. A házasság nem sikerült. Persze. Az ernyedt, befelé fordult Octave hogyan is tölthetett volna be egy olyan határtalan, követelő hiányérzetet és ingerzűrzavart, amely Germaine-ben kavargott, aki minden elégtételét, kielégülését a megkaparintott egyetlen gyönge hímből akarta kisajtolni. Lelki nimfomániává erjedt sóvárgása olyan kaotikus és sokirányú volt, hogy valójában maga sem tudta pontosan, mit akar. Csak elégedetlen, gyanakvó, ingerült és dühöngően boldogtalan volt. Gábriellé pedig luciferi számítással, esztelen eszességgel mélyítette a szakadékot a házasfelek között. Clémentine nem sokkal Octave halála előtt találkozott a sógorával a Bois-ban. Ugyanott. Ugyanabban az aranysárga fényben. Mintha találkát adtak volna egymásnak. Tudta, hogy ott találja. 179

Azért ment oda. Lehet persze, hogy nap nap után ott volt. Tavasztól őszig, éveken át mindennap. De ez nem fontos. Valójában mindig erre az utolsó légyottra indult. Octave önmaga árnyékaként megjelenő, süppedt halántékú, kopott hajú, reszketően csontos ujjú kísértet volt. Nehézkes, szánandó mozdulattal ereszkedett le a padra Clémentine mellé, és hegyesedő állát nádbotja görcsös hajlatára támasztotta. Ő sem lepődött meg Clémentine ottlétén. Miért lepődött volna meg, mikor tudattalanul régen számított rá? -

Rossz a szívem, Mademoiselle Mimosa - mondta halkan, rövid lélegzettel. - Bocsáss meg, hogy így ülve

üdvözöllek! - mosolygott, és mentegetőzésére nem várt választ. Clémentine nem is felelt neki. Miért felelt, miért kérdezett volna, mikor tudta, hol tartanak a történetben, s e mozzanat után mi következik? Octave odanyújtott keze, amelyet futólag megszorított, nyirkosán, tapadóan hideg volt, mint a haldoklóé. Ültek csendesen. -

Az a baj - mondta hosszú-hosszú percek után Octave -, hogy ti hárman nem vagytok egyek. Így

megoldatlan marad minden. - Arca eltorzult. Kaparászó ujjal dobozt halászott elő a mellényzsebéből, és fehéreslila, vékony ajkai közé apró, fehér pasztillát tolt. -

Szeretlek - mondta Clémentine egyszerűen és távolian, mintha képzelete árnyalakjához szólna.

Igen. - Octave elsimult arccal maga elé nézett. - Szeretni csak te tudsz... Gábriellé élettelen gondolatokat

őröl. Germaine vakon akar. Én is szeretlek, Clémentine. De ez nem elég. - Felállt. Lassan, nagyon lassan végigmentek a fasoron. Octave többször megpihent közben. Azután elváltak. Clémentine csak a ravatalon látta viszont.

A BOSZORKÁNYMESTER Alfréd Vilinnel mindjárt valami jelentős lépett az életükbe. Mindketten érezték Pierre-rel. Vilin senkire sem hasonlított. Teljesen rendhagyó eset volt, mintha valahonnan a mitikus alvilágból surrant volna elő, kijátszva az őrök éberségét. Kísérleteik fonalán került hozzájuk. Egyik medikustársuk hozta el Pierre-ék lakására. Vilin ősz sörényű, hatalmas orrú, magas, nagy erejű férfi volt; az energia és a durvaság, a gúnyos, hideg intelligencia és az elrévedő, konok fanatizmus furcsa keveréke. Medikustársuk professzornak szólította. De hogy miképpen jutott e címhez, és jogosan viselte-e, az nem derült ki. Fölényes, parancsoló modora nem keltett rokonszenvet, de lenyűgözte az embereket. Uralkodóként viselkedett, s a leküzdhetetlen gyanú ellenére, hogy talán szélhámos, kénytelenek voltak feltételezni benne valami képességet, szokatlan többletet, ami biztonságot és hatalmat adott neki. Elsőrendű szuggerátor volt. A legellenállóbb médium is puha viasszá olvadt a kezében. Hipnózison kívül különféle parapszichológiai kísérletekkel foglalkozott, saját állítása szerint évtizedek óta. Később meggyőződtek róla, hogy e tárgyról szóló jegyzőkönyvei köteteket töltöttek meg. Sajátos módszerrel kísérletezett, és eredményeihez még eredetibb elméleteket fűzött. Nem haladt járt utakon, de az ő iránya az egészséges elmének visszatetsző, bizarr és követhetetlen volt. André hamarosan rájött erre Vilin nagy sikerei ellenére. A „professzor” nézetei olyan végletesen szemben 180

álltak Argout felfogásával, mintha egyenesen az ő világképének árnyékaként jelent volna meg, igazolva így agg mesterük egyik tanítását a fény és a sötétség egymást felidéző ikererejének törvényszerűségéről. Argout az emberi lét célját és lényegét magasabb erkölcsi ideálok megvalósításában látta. Az anyag mint az elsődleges, halhatatlan szellemi elv átmeneti, tapasztalati állomása, a megalvadt időbe zárult szellemi energia fájdalmas alkímiai stádiuma szerepelt Argout megismerésének ibolyántúlra terjedő skáláján. Vilin felfogásából teljesen hiányzott az erkölcsi ideál. Csak azért nem lopott, csalt, gyilkolt vagy dorbézolt, mert egész valóját másfajta érdeklődés és becsvágy töltötte be. Hideg, részvétlen közönye, a közösségtől való csillagtávola szinte elrémítette azt, aki előtt megnyilvánult. S azt a gondolatot, hogy az ember szelleme túléli a testét, nevetséges szamárságnak tartotta. Határtalanul tisztelte a testet. Titokzatos mikrokozmosznak látta, amelyben felderítetlen erők működnek. Ezek azonban az örökkévaló matéria csodái; az anyagé, amely független méltósággal hömpölyög tova, létrehozva, majd szétpattantva az emberi öntudat apró buborékjait. Vilin a médiumain át a sötét természet-anyával viaskodott. A vak ingereit gátlás nélkül követő, kegyetlen vágyait, indulatait megvalósító Lilithet vallatta teremtő mágiájáról. Médiumai öntudatának parányi, törékeny üveglencséjén át akart belesni a rejtett boszorkánykonyhába, az élet titkai közé, hogy elragadja onnan az anyag halhatatlanságát. - Ha az ember rájön erre a misztériumra — mondta Andrénak és(Pierre-nek -, a Földön valóban megszületik Isten. Aki több a tervszerűtlen, önmagának ellentmondó, zseniális, mégis ösztönös természetnél. Több minden más élőlénynél, mert összesíti magában minden létforma tulajdonságait. Az ösztönös, mágikus természetáram és az öntudatos ember két adottságából kikeveri a kettőnél magasabb rendű természetlényt: az uralkodó össztudatot, halhatatlan testtel. Vilin ilyenformán Isten akart lenni, nem kevesebb. - A természet műhelyébe belesni csak tökéletlen selejtképződményeken: őrülteken, hisztériásokon, ideggyenge futóbolondokon, gyengeelméjűeken át lehet - közölte velük. - Én túlságosan jól sikerültem. Egészséges, erős vagyok, és olyan az idegzetem, mint egy gorilláé. Az agyam tökéletes szerkezet. Szervezetem minden része hibátlan pontossággal működik. Érzelmi életem úgyszólván nincsen. Csak természetes ingereim vannak, amelyeket kielégítek. Tehát együtt van nálam mindaz a feltétel, amely az uralkodó természetlény megszületéséhez szükséges. Az emberiség kilencven százaléka pszichopata vagy eszelős. Kísérleti anyagom van tehát bőven. Húszévi lankadatlan munka után dicsekvés nélkül mondhatom önöknek: nyomon vagyok. Eredményeiről azonban egyelőre nem beszélt. Csak kísérleteibe vonta be őket, mert asszisztensekre volt szüksége, akik ellenőrző megfigyeléseket végeztek, jegyzeteket készítettek, és feldolgozták az anyagot. Száznál több médiummal kísérletezett nagy, jól felszerelt laboratóriumában. Bármennyire hihetetlennek tetszett, munkájához hivatalos támogatást kapott. A társadalom minden rétegében akadtak olyan önállótlan, befolyásolható emberek, akik vakon hittek benne, és a korszak egyik legnagyobb zsenijének tartották. Két magántébolyda a rendelkezésére bocsátotta, kényre-kedvre kiszolgáltatta neki a betegeit. André és Pierre a Vilinnel való néhány együttlétük után megállapították, hogy a „professzor” nem épeszű. Egyike a legbonyolultabb, leghozzáférhetetlenebb kóreseteknek. Mivel azonban őrületében 181

rendszer van, s egészen a végkövetkeztetésig - amely maga a rögeszme - okos, lenyűgöző érvláncolatot ötvöz össze, gyönge, védtelen agyak elszédülnek tőle, és foglyaivá lesznek. Ha dühöngene, törne-zúzna, mint a többi eszelős, ártalmatlanná tennék. Így azonban szabadon rombolhat, anélkül, hogy közveszélyességét észrevennék. Amint e felismerés birtokában figyelni kezdték, elámultak, micsoda szuggesztív nagyképűséggel és zsonglőr-ügyességgel csalogatta be Vilin az áldozatait kiúttalanul kanyargó szólabirintusokkal a maga zűrzavarába. Saját, kétely nélkül való biztonságát és önérzetét úgy vitte át az emberekre, mint a legéletképesebb baktériumkultúrákat. Mivel ő az elmebetegek fanatizmusával hitt önmagában és abban, amit csinál, a lelki fertőzés öntudatlan médiumai is bíztak benne, csodálták, mert - saját erőtlen tanácstalanságukat érezve - hinni akartak valamiben. Vilin titka a demagógia titka s az emberi ostobaság tragikomédiája volt. Andrét és Pierre-t sok, egymásnak ellentmondó érdek, kötelességérzet, kíváncsiság tartotta Vilin mellett azután is, hogy bepillantottak egyénisége szakadékába, s rájöttek borzasztó üzelmeire. Elsősorban az kötelezte el őket, hogy ismerték állapotát, felelőtlenségét. Tudták, hogy a védtelenül kiszolgáltatott betegeket felmérhetetlen veszélyeknek tette ki célja érdekében. Nem gyógyítani akarta őket, hanem használni, akkor is, ha közben belepusztultak e kísérletekbe. Nem szánt meg soha senkit, mert máris az egyetlen, kiválasztott uralkodó állapotába élte bele magát. Úgy érezte, minden természeti és emberi törvénytől függetlenül, az alatta görnyedő szolgai, vak nyersanyag fölött trónol magasztosan, hozzáférhetetlenül, egyedül értelmes gócként. André és Pierre nem lettek volna képesek segítségnyújtás kísérlete nélkül magukra hagyni a betegek és egzaltált médiumok gyanútlan nyáját. Pókhálóban fennakadt légyként rengeteg ember kínlódott Vilin keze között. A két fiúnak egyelőre fogalma sem volt róla, hogy hogyan és milyen eszközökkel menthetnék ki e szentségtelen szektariánusokat vagy tehetetlen élőhalottakat a legtöbbször maguk választotta áldozati tűzből, de legalább szemmel tartották a sarlatánt, és bíztak benne, hogy majdcsak hibázik egyszer, és akkor megragadhatják, és leleplezhetik.

WALPURGIS-ÉJ Odette Vilin, a professzor leánya együtt dolgozott velük apja laboratóriumában. Első benyomásuk az volt róla, hogy teljesen megfélemlítették. Később, amikor gyors, egyértelműen sóvár pillantásokkal a tekintetüket kereste, s duzzadt, piros ajka réveteg mosolyra nyílt, zavarodott szánalmat éreztek iránta. Már közel lehetett a harmincadik évéhez. Érett, asszonyos, nagy teste lomha bujasággal ringott előttük. Ahogy észrevette, hogy ránéznek, meghökkentő mozdulatot tett. E kínálkozó, hívó gesztusa az őrültek szexuális túlfokozottságáról árulkodott. Vilin a munkáján kívül egyáltalán nem törődött vele. Egyetlen szót nem vetett oda neki. Pedig a lány csinos volt, és szívfájdítóan ragaszkodó. Sima, barna bőre, dús, fekete haja, bársonyos szeme, feszes, nagy melle, kerek csípője szerelemre és anyaságra való lett volna, ha alacsony, széles 182

homloka mögött nem a téboly szürke tűzfala emelkedik. A két fiú úgy látta, hogy a lánynak egyáltalában nincsenek gondolatai. Ingerekben, vágyódásokban él, szenved és fél, mint a szerencsétlen, gyönyörű állatok. Azt tette, amit parancsoltak. S közben testének, érzékeinek táplálékot koldult. Vilin ijesztően jó nyersanyagot kapott a kezébe Odette-tal. És alaposan visszaélt ezzel a lehetőséggel. - Felbomló, széthulló organizmusokra van szükségem vagy akarat nélküli eszközökre — mondta visszataszító tárgyilagossággal. - Olyan talajra, amelyben élve tovább boncolhatom a tudatot, s a természet rabszolgasága helyett saját igámba foghatom! Az élet misztériuma csakis az emberi tudaton át közelíthető meg. De nem éles, logikus, erkölcsi gátlások kalodájába zárt agyvelőkön, hanem az én bolondjaimon és hisztérikáimon keresztül! Ők kaparják ki nekem a gesztenyét a tűzből, önnön belső működéseik, idegkonstrukciójuk, agyszerkezetük gyanútlan kémjeiként. Az emberi képzelet teljesen fordított délibábja a feltevés, hogy Isten teremtette az anyagot, vagy az anyag szellemi eredetű. Az ösztönös, öntudatlan anyag kísérletezik az emberen át Isten megteremtésével. Nos! Én rajta leszek, hogy ez sikerüljön neki! Elképesztő leplezetlenséggel fogadta bizalmába a fiúkat. Ennek az oka leginkább mérhetetlen hiúsága és elbizakodottsága lehetett. Hiszen őket sem becsülte semmire. De kényelmesen kitárta magát a parányok előtt, akik szolgálták. A véleményükkel nem törődött, de vélt csodálatukra igényt tartott. Ha azonban munkatársai előtt nem is alakoskodott, annál diplomatikusabban járt el azokkal, akiktől akart valamit. Elméletét a világért sem hangoztatta volna orvos barátai, a hivatalos körök és a nyilvánosság előtt. Ott az elmekórtan lelkes, humánus kutatójaként ágált. Kísérleteiről és azok eredményeiről írt cikkei valóban figyelemre méltók voltak, s joggal keltettek feltűnést. Laboratóriuma valóságos pokla volt a végsőkig fokozott feszültségeknek, ideges kisüléseknek; olyan jelenségeknek, amelyek minden egészséges gondolkodású, ép érzékű embert elrémítettek volna.

Démoni

boszorkánytanya

Sabbath-orgiái

folytak

sötétkék

bársonydrapériák,

éles

fényforrások, zümmögő villanygépek, monomániásan ismétlődő, kínzó moll-hangzatok, támadó érzéki illatok, orrfacsaró bűz, üveghangok, sustorgó harangzúgás, tűzvillanások közepette, amelyeket a provokált, elaltatott médiumok metsző sikolyai, hiénanevetése vagy sírórohamai szőttek át hátborzongató színekkel. Mindazokat, akik e kísérleteknél jelen voltak, magukkal sodorták, áthatották, feldúlták e beteges hatások. Amikor André jegyzetblokkal a kezében először vett részt a „munkában”, úgy érezte, egész belső világa korbácsoló áramtól remeg, amely rikácsolásra, nevetésre, zokogásra, rángatózásra kényszerítené, ahogyan vizsgálatuk szerencsétlen tárgyait, ha nem uralkodnék magán minden erejével. Különös módon ezen a válságon is az Argout alakjára és szavaira való emlékezés segítette át. Argout az ilyenfajta felelőtlen kísérleteket léknek nevezte, amelyen át alvilági özönvíz tör fel a Föld felszínére. Megállapítása Vilin boszorkánykonyhájában vált Andréban élő igazsággá. Mikor értelme szilárdan megkapaszkodott Argout hűvös emlékhangjának fényfonalában, s lelki egyensúlya 183

helyrebillent valamennyire, figyelme Pierre felé fordult, aki láthatóan az övéhez hasonló állapotba került. Halálsápadtan meredt maga elé ahelyett, hogy a médiumát - egy fiatal, púpos leányt ellenőrizte volna, aki kifordult szemmel, rángatózó, habzó szájjal hevert a felső reflektor óriási fényforrása alatt, és időnként artikulátlan ordításban tört ki. Pierre megérezte, hogy André figyeli, és üldözött pillantással felnézett rá. Szemében rémület örvénylett. André tudta, hogy barátjának sürgős segítségre van szüksége, és megpróbálta Argout alakját átvetíteni az ő tudatába is. Saját agyát nagy hatású vetítőkészüléknek képzelte el, amely színes, éles, plasztikus képet sugároz Pierre gondolatterébe. Hirtelen megérezte, hogy az átvitel sikerült. Barátja görcsös arckifejezése ellazult, és megenyhült. Merev pozitúrája feloldódott. Mélyet sóhajtott. Vilin tompa, mély hangja zendült meg mögöttük. Úgy rezzentek össze, mintha hátulról tűt döfött volna beléjük. Sohasem tudták megszokni nesztelen suhanását. Nemeztalpú cipőben, hosszú, fehér köpenyben, hideg tébolytól parázsló szemmel siklott egyik csoporttól a másikig. - Figyeljenek, barátaim, figyeljenek! - Szavainak vége halk, undorító vihogásba gyűrődött. - Készül valami! Ez a púpos madárka megint remekül dolgozik! Nagy, széles ujjú, durva kezével a leány sovány melléhez kapott, ahol a ruha furcsa, borzalmas hullámzásba kezdett. -

Megvan! - Vilin hangja metszően diadalmas volt. Az eszméletlen leány vad, védekező ordításban

tört ki, és megragadva Vilin kezét, el akarta tépni magától. -

Neee... Neeem! Jaaj! - hörögte. Vilin azonban a másik kezével már a blúz alá nyúlt, és erőszakos

rántással kihúzott onnan egy vonagló, rózsás fényű valamit. A leány elnémult, és összecsuklott, mint a felszúrt hólyag. Szürkén, lappadtan feküdt ott, halottas, nyitott szemmel, tátott szájjal. André mozdulni sem tudott az iszonyattól. Úgy érezte, rögtön hányni fog. Az a dolog Vilin kezében középidőben lévő, nedvesen csillogó embrióhoz hasonlított. Csak egy pillanatig látta a görcsösen rángó végtagcsonkokat, a félig állati, lapos arcú, csupasz koponyát, a lelógó, remegve lengő, csápszerű végződéseket. Vilin azután bevitte zsákmányát egy mellékszobába, ahová senki nem követhette. -

Meghalt? - kérdezte súgva Andrétól Pierre. Szemét eltakarta. Nem mert felnézni. André a

púpos leányhoz támolygott. Az nem mozdult. Úgy tetszett, nem is lélegzik. A bőre nyirkos érintésű, a szája lila, a körme hullafoltos volt, de a szíve egészen gyengén vert még. - Él... egyelőre - mondta rekedten André. Vilin gyors hüllősiklással visszatért a terembe. -

Kitűnő! - kiáltotta felindultan. Arca piros volt, szemében mohó elégedettség fénylett. - Remek!

- Injekciós tűt szedett elő, és a púpos leány lemeztelenített csontváz-karjába döfött vele. - Így ni! Ezt a madárkát még ma hazaküldjük. Végleg. Igazán megtette a magáét! - Vidáman nézett vissza a két fiatalember borzalomtól elsötétült, kérdőn rámeredő szemébe. -

Hát nem csodálatos, fiatal barátaim?! - Karját széttárta; szeméből egzaltált, megrészegült

könnycsepp hullott forróságtól párolgó arcára. - Ez a nyomorult kis muszájszűz percek alatt 184

megszülte nekem titkos vágyakozása képzeletgyermekét! - Lármásan nevetett. — Valódi „szeplőtlen fogantatás” tanúi voltak, minden egyházi humbug nélkül! A testet öltött kis Messiás ott fekszik a műtőasztalon, hogy az embert megváltsa a halál bűnétől! Fontos láncszem ez, fiaim! Ma nem is folytatjuk a csoportos munkát! Egyedül akarok dolgozni. Elbocsátotta őket. S nemsokára Vilin házának udvarából kikanyarodott a szomorú nagy batár is a bolondokkal, köztük a haldokló nyomorék szűzzel, aki a hús bűne nélkül gyermeket teremtett egy Antikrisztus parancsára, s ezért el kellett pusztulnia. Néhány nap múlva maga Vilin közölte velük, hogy médiuma meghalt a tébolydában. Halálának közvetlen oka vészes vérszegénység volt, de a súlyosan depressziós, évek óta élőhalott nyomorékot teljesen reménytelen esetnek tartotta mindenki. E kísérteties kísérlet azonban csak egyik ága volt Vilin számtalan irányban szétburjánzó kísérletsorozatainak. Médiumait módszeresen dolgoztatta, provokálta, végső feszültségű izgalmi állapotba hajszolta, s azok lezárt leveleket olvastak el behunyt szemmel, távol levőkről adtak tudósítást, gondolatparancsokat vettek fel vagy továbbítottak, múltat kutattak fel, jövendöltek, diagnózist állapítottak meg félelmetes pontossággal. Végkimerülésig gyakorlatoztatta mindegyiket heteken, hónapokon át. Nem ismert sem kíméletet, sem pihenést. S amikor a médiumok fizikailag, idegileg csaknem összeomlottak már, akkor ebben a „porhanyós”, elcsigázott állapotukban kezdett hozzá a „valódi munkához”. A feloszló tudatú lényeket hipnotikus transzba ejtette, s remegő, rángatózó testükön át vallatta a természetet. Isten titkai után kémkedett, nyomozott bennük. Járomba fogott tudatukat a sejtszaporodás és -elhalás, a megújhodás, a keletkezés élet-halál küszöbéig kényszerítette, sötét káoszba merítette, szakadékokba lökte, tűzbe vetette, áthághatatlan falaknak űzte a zsákmányért. És a médiumok a sóvárgott konc egy-egy töredékét a saját életük árán hozták el Vilinnek. Néhány hónapnál tovább egyik sem bírta a tortúrát. Annyi esze azonban volt Vilinnek még paranoiájában is, hogy mindig idejében megszabaduljon a „hulladéktól”. Áldozatai sohasem nála haltak meg, vagy kerültek a halálnál rosszabb állapotba: az őrjöngő félelem alvilágába vagy a feloldhatatlan merevgörcsbe menekülve a sátáni zsarnok elől. André és Pierre a tények világos tudatában, tehetetlenül sodródtak Vilinnel az emberfeletti bűnök mezsgyéjén. Teljes bizonyossággal érezték azonban, hogy nem hagyhatják ott a színhelyet; valahogyan végezniük kell Vilinnel, az őrült szörnyeteggel. Ez erkölcsi kötelességük. Nem mehetnek tovább vállvonogatva, megalkuvón, beletörődve, hogy nem tehetnek semmit az őrült gonosztevő ellen, csak azért, mert az démoni erővel és okossággal uralkodik nagy befolyású embereken. Kétségtelenül sokan beszéltek Vilinről elképedve, szörnyülködve. Bolondnak, gazembernek, veszedelmes csirkefogónak nevezték. Ezek azonban mind súlytalan lények voltak. Akiktől függött, akiket céljai szolgálatába akart állítani, azokat leigázta. Szemét állandóan rajtuk tartotta, és azt láttatta velük, ami előnyére szolgált. A fontos kulcspozíciók hordozói egytől egyig a kezében voltak.

PERSEPHONE 185

Odette Vilin annyira félt az apjától, mint a vadállat az idomítójától. Gyűlölte is. Elvadult, lenyűgözött érzései teljes homályban, gondolatok nélkül erjedtek benne, és olyan válságot érleltek, amelyre senki sem számított, legkevésbé önmaga. A nyers, gátlástalan őserőktől feszülő természet vak, titokzatos sűrűsödése volt ez; romboló és teremtő energiák gyülekezése. Vilin Odette-ot éppúgy felhasználta, mint többi áldozatát. Mivel azonban a lány jobban ki volt szolgáltatva neki, s mintegy saját tulajdonának érezte, még aljasabb módszereket alkalmazott nála. A cél, amelyet lánya akaratától, értelmétől megfosztott testében démonivá fokozott, kontroll nélküli ösztönein át el akart érni, valóban meghaladta az emberi romlottság minden mértékét, s egy alvilági lény dermesztő képzeletdimenzióira vallott. Nem is álmodott róla azonban, mi megy végbe a leigázott hús-humuszban, amelyben saját vére áramlott. Nem sejtette, hogy néma, láthatatlan, megfoghatatlan ellenfele, amelyet annyira lebecsült, éppen ezt a mágikus vérközösséget használja majd fel ellene. Odette testének elementáljai harcra gyülekeztek. S a boldogtalan leányt éppúgy eszköznek, csatatérnek, fegyvernek használták fel a pokol e hadjáratában, mint Vilin. Odette először Andréhoz szegődött olyan forró, tapadó, kétségbeesett alázattal, hogy nem lehetett elutasítani. Nem alakoskodott. Minden tartózkodást elvetve kereste a fiatalember társaságát. Találkát kért tőle. Cédulákkal ostromolta, amelyekre nagy, dülöngélő, vastagon mázolt betűkkel meglepő szövegeket írt. A szenvedélynedvektől feszülő vonalakból helyenként robbanásszerű cseppek lövelltek, és bemocskolták a papírt. A sötét szenvedélytócsák között kirajzolódó szóképek egyértelmű ábrákkal árulkodtak a felszíni értelem mögött feszülő ingerekről. „André! André! André!” — először csak ennyi állt a formátlanul leszakított papírdarabon. Később már réveteg, látszólag összefüggéstelen asszociációit is kivetítette: „Jaj, André! Olyan nehéz, duzzadt, és fáj!... Egész éjszaka nem aludtam. Terhes anyamacskát dajkáltam magamhoz szorítva. Mozogtak a hasában a kölykök. Úgy szúr a neve, mint a kés, André! Ettől a késtől akarok meghalni! Szemfedőnek kívánom a testét magamon!” Ez a cédula kánikulába olvadó késő tavaszon került André kezébe, mikor Párizs utcáinak nehéz virágillattól fülledt levegője örömházak éjféli szellőzetlenségére emlékeztetett. Selymes, szürkéskék alkonyat fogta körül őket, amelynek színe bizarra, szívfájdítóan jelentőssé emeli a már felgyúló ívlámpák csillogását. E fényektől fakónak tűnő csillagok hunyorogtak fölöttük. Odette André mellett lépkedett az utcán. André a laboratóriumból Jacqueline lakása felé tartott. Hozzá menekült a baljós tartalmú vonzás elől, amely Odette szenvedélyében megkísértette. Mert a szerencsétlen leányban volt valami állati, megrendítő, lenyűgöző varázs. S ezt a hatást szinte ellenállhatatlanná fokozta, hogy a lányt sötét oltáron feláldozottnak, egy rögeszme tabujának tudta. Könyörgő felkínálkozása, puha, vontatott hangja, testének örvényként szívó aurája, szégyen nélküli érzéki izzása rettentő mágiával hálózta be André érzékeit. Kívánta. Olyan erősen megéhezett rá, mintha egész démonlégió étvágya gyúlt volna ki benne. Az évszak érzelmi dagálya, amelyet a növekvő Holdnak a nedvek fölött uralkodó hatalma is korbácsolt, teljesen elgyengítette. Térde remegett, foga láztól dideregve verődött össze az álló langyosságban. Ha nem járnak forgalmas, villanyfényes, zajos utcán, lökdösődő emberek között, brutálisan magához rántja Odette minduntalan nekiütődő testét, amelynek forró 186

feszességét a vékony ruhán át teljesen meztelennek érezte. Annak ellenére a magáévá tette volna, hogy értelme, egészséges ösztöne vadul tiltakozott ellene. Hiába tudta, hogy a lány beteg, fertőzött. Ragályos. Halálnál rosszabb lelki lepra áldozata. És Vilin leánya, aki... Keze a leány sima, melegen tapadó alsókarja alá siklott. A sima bőrön érdes hegyességgel végig hullámzó lúdbőr fájó borzongása átterjedt az ő testére is. Remegett tőle. S ebben az áradásban Jacqueline szelíd fénnyel világító ablaka elérhetetlen messzeségű mentőállomásnak tűnt. Úgy érezte, soha többé nem jut el oda. Alámerül. Érzékei belefúlnak, belepusztulnak a kéj gyilkos tenyerébe, amely... Pierre hangja köszöntötte őkét. Az áram megszakadt. André szédült, verejtékezett, mintha szakadék szélén torpant volna meg. Pierre hozzájuk szegődött. Együtt mentek Jacqueline lakásáig. Ő elbúcsúzott barátjától és Odette-tól. Felrohant barátnőjéhez. Úgy vitte hozzá zaklatott, ellenszegülő testét, mintha kényszerzubbonyba szorított eszelőst hurcolt volna. Ha Pierre nem bukkant volna fel mellette, akkor ezen az estén érzéki énje győzi le értelmét, s követi Odette-et valahová, ahol kielégülhet vele. Annak ellenére, hogy tisztán látta, milyen árat kell fizetni érte. Jacqueline előtt nem titkolta állapotát, de nem is rejthette volna el, hiszen az asszony olyan mélyen és szépen szerette őt, hogy mindent rögtön megérzett. Jó volt eléje önteni ezt a parázstömeget; okos, személytelen lényében megfüröszteni, szenvedélyes testében kioltani, és feloldani. Mikor néma, kétségbeesett ölelkezésük, hosszú beszélgetésük után fáradtan elpihent, úgy érezte magát, mint a lázbeteg, aki szerencsésen túljutott a krízisen. Odette, a képzeletében, érzékeiben őrjöngő démonszerető végre teljesen elhalványult; megtört rajta a hatalma. Csak ekkor gondolt Pierre-re. Rossz sejtelmek, aggodalom, szégyenkező bűntudat áradt szét benne. Nem tudott szabadulni az önvádtól, hogy saját irháját mentve, barátját felmérhetetlen veszedelemnek

szolgáltatta

ki.

Nyugtalansága

olyan

elbírhatatlanná

fokozódott,

hogy

legszívesebben azonnal Pierre keresésére indult volna. Jacqueline azonban nem engedte felkelni. - Maradj! - kérlelte. - Ha együtt vannak valahol, úgysem találhatod meg. Legfeljebb holnap reggel kezdhetsz valami mentőakcióhoz... bár igazán nem tudom, mit tehetnél érte? Pierre az érzelmi ügyeiben még rád sem hallgat! Nem azért maradt ott a barátnője mellett, mert kellemesebb volt beburkolóznia ágyának zsibbasztó védettségébe. Hanem mert teljes bizonyossággal érezte: elkésett. Amitől tartott, már bekövetkezett. Az események túlhaladtak rajta, ő azonban csodálatos módon megmenekült. Jacqueline hűs, áldozatkész testének védőhálója fogta fel, mikor a szakadék széléről már ellódította egy saját erkölcsi énjénél hatalmasabb, ellenséges erő.

ARMAGEDDON Azon az éjszakán Pierre és Odette sorsa összekapcsolódott. André ellőtt lassan kibontakozott együttlétük minden bizarr részlete. Pierre egyetlen pillanatig sem titkolózott, és fel sem merült benne, hogy barátja neheztel rá, mert a feléje induló tornádótölcsért eltérítette felőle, és önmagára 187

zúdította. Mert olyanok voltak mindannyian - Pierre, Odette, André, sőt maga Vilin is -, mint akik emberfeletti erők áramába kerültek, és túlfokozott érzékekkel küszködtek ellene. - Egész éjszaka kóboroltunk - mesélte Pierre Andrénak azzal a réveteg, gyűrött sápadtsággal, amely nagy feszültség után marad vissza az emberi arcon. - Padokon ültünk, azután kávéházban töltöttünk el valamennyi időt. Később egy park füvén feküdtünk. Összehajló bokrok között. Ágyban is voltunk... egy petróleumszagú garniszállóban. Nem tudom, meddig. S az egésznek nincs semmi valószerűsége. Mert attól a pillanattól kezdve, amikor elváltunk tőled Jacqueline lakása előtt, évszázadokat haladtunk egymás felé. Végtelenül hosszú, mélységben felmérhetetlen idők alatt, kifejezhetetlen, misztikus módon nyilvánvalóvá lett, hogy viszonyunknak sem kezdete, sem vége nincsen. Minden érzés, élmény, rejtett kívánság, névtelen emlék összefügg és összefonódik bennem az ő sejtelemelméletével és álomszerű, homályos, erőszakosan elfedett képzeletvilágával. Félelmetes dolog volt rájönni erre. Egy cseppet sem örömteljes. Ő is ettől akart elmenekülni, amikor indulatátvetítéssel téged rántott közénk torlasznak. Mert a mi ügyünknek nem lehet jó vége. A szenvedély születési horoszkópja mindig tragédiát mutat. Amikor André, e zord fanatizmustól megrettenve, érvelni kezdett barátja álláspontja ellen, Pierre csodálkozva ránézett. - Miért teszel úgy, mintha nem tudnád? Itt már nincs választási lehetőség. Nincs kiút. Én mindent tudok Odette-ról. Azt is, hogy nem épelméjű. Éppen úgy látom, mint te, hogy Vilin vak eszköze olyan gyalázatos üzelmekben, amelyek mibenlétét csak sejteni merem, mert még nem volt bátorságom szembenézni vele. Odette-et már gyermekkorában megrontották. Ő maga mesélte. Az apja tudtával történt. Valami öregembernek kedvezett így, aki sokat áldozott érte anyagilag. Bár az egész akció lényegileg Vilin rögeszméjét szolgálta. Elsősorban ezért akarta Odette-et kirekeszteni a normális emberi közösségből. Tervszerűen kivonta az egykorú barátnők, a társadalmi szinten összeverődő, egymást szemmel tartó emberek társaságából. Azért tette ki ellenállhatatlan ingereknek. Olyan démoni ízeket kóstoltatott meg vele, amelyek szinte démonágyassá aljasították. Mesterségesen tenyésztette benne az egészségtelen szenvedélyeket, hogy pórázra fűzze velük. Odette tizennégy éves korában feketemiséken vett részt, és kábítószerektől kóválygó fejjel ébredt reggelente. Ezek az emlékek színes, emésztetlen képtöredékekként éltek benne, de csak azért, mert apja meghagyta neki játékszerül, mint a babáját gyermekkorában. A teljes nemi érettsége utáni emlékeket azonban zárlat alatt tartja benne. Akkor kezdődött el valami, amelyet ez a „kúra” csak előkészített. A Vilin által tilosnak jelzett memóriakaput a félelem szörnyei védik benne. Amint feszegetni kezdtem, sokkszerű reszketés fogja el, és ömlik róla a verejték. Nyelve megbénul, dadog, s ha mégis tovább erőltetem, elájul. Vilin tizennégy éves kora óta hipnotizálja. Attól kezdve élete néhány réveteg felvillanásból, erős ingerekből állt, amelyeket, ha tudott, kielégített. Sőt, Vilin egyenesen elősegítette a viszonyait. Belső világának ez az álomszerű homálya, amelyben éhség, kéjvágy, vad félelmek és borzasztó nyugtalanság váltakozott, sajgó, éles világossággá változott, amint mi ketten a laboratóriumba kerültünk. Odette akkor pillantott rá először önmagára. 188

Legelőször sírt, szégyenkezett. Azután gondolatokat formált. És alakoskodott Vilin előtt. Tudta, hogy el kell rejtenie ezt a sivár világosságot, amely elviselhetetlenségében is élet volt az állati tengődéshez képest a félöntudat révületében. Ösztönösen tudta, hogy Vilin rögtön elvenné tőle. Kioltaná. Újra megvakítaná. Olyasfélét érezhetett, André, mint a kárhozottak, akik a halál álmából ébredve ráeszmélnek arra, hogy a pokol hüllőszorításában vergődnek, kiúttalan mélységben. És a helyzetüket azért ismerik fel, mert egy alászálló alakból rejtélyes fluidum árad: részvét s egy elfelejtett, magasabb világ fényessége. Nem tudom, érted-e? Általunk derengett fel benne a másik életforma léte, ahonnan száműztek, s ahová legbenső lényében ő is odatartozik. Ezt a misztikus Édennosztalgiát Vilin kihagyta a számításából. Nem hisz benne. S mivel tagadja, erősebbé válik, mert mégis van, és hat. Szegény anyamacskájuk tette Odette-ban tudatossá, hogy a saját testében valami őrült hiányérzet dolgozik, amelyet nem csillapíthat étel, ital vagy ölelkezés. A macskának eldobták a kölykeit, s az szüléstől vérezve, lázas, gyulladt emlőkkel kereste a kicsinyeit. Szekrények, ajtók előtt nyávogott, míg ki nem nyíltak előtte. Ágyakra, bútorokra ugrált fel; egész nap és egész éjszaka úton volt, hogy marcangoló anyasága enyhülését megtalálja a vaksi kis kölyöktestekben. Odette-ba olyan erővel szúrt bele az állat szenvedése, hogy szinte azonosult vele, s egyszerre megérezte, hogy már ő is volt ilyen állapotban. Ettől az élménytől rosszul lett, és elvesztette az eszméletét. Akkor is ájulás környékezte, amikor nekem beszámolt róla. Andrét is rosszullétszerű iszonyodás fogta el. Tudta, hogy már nem állíthatja meg sorsában tovasodródó barátját, mégis utána kiáltotta a kérdést, anélkül, hogy visszhangját várta volna. - Megértem, hogy sajnálod őt, Pierre. Én is segíteni akarok rajta. De hogyan tudod kívánni és szeretni ezek után?! Mintha gennyedő fekélyt csókolgatnál! Pierre szeme rajta függött. Teste ott járt mellette, mégis egészen messze érezte magától; süket, sötét messzeségen túli idegenségben. - Senki mást nem tudok szeretni, csak őt - mondta egy álmában beszélő ember fakó hangján. - Sohasem szerettem mást. Az ő szenvedő, mérgezett, elaljasított teste az én testem egy része. Fogságba vetett lelke hozzám tartozik. A fekélyei énrajtam is kinyíltak. Mikor megöleltem, nyitott, szakadástól sebes, érzékeny, amputációtól vonagló érzéscsápok keresték egymást, összetalálkoztak, és olyan szenvedélyben nőttek össze újra, amely már fájdalom volt. - Mit akarsz tenni? Feleségül veszed? - kérdezte André csendesen. - Igen. Már tudom, hogy Vilin minden erejével és hatalmával harcolni fog ellene - mondta Pierre. Meggörnyedt, mintha láthatatlan súly gördült volna rá a hátára. - Odette-ben és Odette által fog harcolni. Azt nem bánja, hogy a szeretőm lett. Sőt. Kaján elégtétellel figyeli. Ez az ijesztő benne. Ennek is a végére kell járnom. Esztelen, elbizakodott fajankó lennék, ha lebecsülném Vilin erejét. Nekem csak egy, nála erősebb szövetségesem van: a szerelem. Az legyőzheti őt, mert már életre kelt Odette tetszhalott lényében is. Ez az egyetlen olyan betegség a testben, amely mindig felfalja a többi nyavalyát. A legősibb ellenméreg. Odette-et a szerelem fogja meggyógyítani, felszabadítani akkor is, ha kapcsolatunk tragédiával végződik! 189

- Miért idézed folyton a drámát? Ilyen magatartással csak veszíthetsz ebben a bonyolult küzdelemben! Pierre most régi okos, rezignált pillantásával nézett barátjára. - Vak azért nem vagyok, André! Egy ilyenfajta viszonynak nem lehet jó vége. Magában hordja a csődjét. A szeretők, akik testüket használják szenvedélyes lelkük eszközéül, rossz lapra tettek. Mert tűzvészt gyújtanak, amely megkínozza és gyorsan elégeti az anyagot. A szerelem a Földön a végső nagy egyesülés ellenpólusa, pokla és tisztítótüze! André még egyszer találkozott Pierre-rel Argout-nál, mielőtt saját élete sötét viharzónája elnyelte volna néhány hónapra. Az is Pierre elkerülhetetlen sorsához tartozott, hogy egyedül kellett maradnia legnagyobb válságában. Argout a beszámolóikon keresztül élénk figyelemmel kísérte Alfred Vilint. Az első kísérletek és Vilin őrült önvallomása után azt tanácsolta, azonnal hagyják ott mindketten, mert beláthatatlan veszélybe sodródhatnak. Az őrület ragályos. Senki sem lehet eléggé erős a „harmadik birodalom” démonaival szemben. Ellentmondtak neki. Meg akarták győzni róla, hogy rajtuk nem foghat a fertőzés, hiszen világosan látják Vilin állapotát. S éppen a sok aljas visszaélés, amiről tudomást szereztek, kötelezi őket maradásra. Rá kell találniuk a szálra, amelynél fogva szétbonthatják az egész kórszövevényt. Rajtuk kívül ezt nem teheti meg senki, mert vagy kívülálló, akit elkápráztatott a tudományos Potemkindíszletek blöffje, vagy akarat nélküli viaszbáb Vilin kezében. Argout az érveik ellenére kitartott az eredeti álláspontja mellett. Úgy vélte, az ilyen szövevény előbbutóbb magától is bomlani kezd. Ha ott maradnak, őket is elnyelheti a meglódult erők törvénye. Már éppen eleget láttak ahhoz, hogy óvatos külső akciót kezdjenek ellene. - Külső akció nem sokat ér! - vitáztak vele. Kézzelfogható, cáfolhatatlan bizonyítékot kell szerezniük. Andréra erősen hatott Argout érvelése. Pierre-t is megingatta. De a hínár, amely kíváncsiságból, részvétből és tisztázatlan kalandvágyból termelődött bennük, már körülfonta őket. Pierre Odette miatt, s André Pierre miatt sem tudott volna már elmenni. Argout nem neheztelt tanácsának visszautasításáért. Ismerte az embereket s az érzések hatalmát az okos érvek fölött. De valahányszor együtt voltak, mindig visszatért rá, s a maga passzív módján megismételte aggályait. Csak akkor hagyott fel szelíd kísérleteivel, amikor Pierre feltárta előtte Odette-tal való viszonyát. Ez a fejlemény szemmel láthatólag őt is lesújtotta, de teljes visszavonulásra késztette. Komoran elnyugodott a bizonyosságtól, amely már nem engedett más választást, és fölöslegessé tett minden erőfeszítést. André megdöbbenve érzett bele Argout állapotába, amely azonos volt a saját élményével: mindketten csüggedten lehullt kezekkel álltak barátjuk mellett, mert tudták, hogy elkéstek. Amitől féltek, bekövetkezett. Argout az utolsó látogatásukkor az ajtóig kísérte őket. Ahogy André visszanézett a lépcsőházból, látta, mesterük állva maradt ott, és utánuk pillantott. Finom aggastyánarcán gond és gyász tükröződött. André este érkezett haza erősen zaklatott állapotban, de túlfokozott idegességének a jelenben nem találta magyarázatát. Úgy érezte, valóban fertőzés érte. Láthatatlan vírusok támadtak rá Vilin boszorkánykonyháján, 190

és színültig töltötték balsejtelemmel, nyugtalansággal, önmaga elől is futni kívánó türelmetlenséggel. Útközben, mikor Pierre elvált tőle, arra gondolt, felmegy Jacqueline-hoz, de sohasem tapasztalt viszolygás tartotta vissza tőle. Nem kívánt embert látni. Önmagának is terhére volt. Otthon már az előszobában rátört a bizonyosság, hogy a távollétében óriási változás történt. Mintha egyetlen gonosz varázsige eltüntette volna addigi életük viszonylagos egyensúlyát. Pedig nyomasztó, lappangó, töredékekre zúzott, ájult és döbbent csönd fogadta. Olyan némaság, amely rettentő zendülés után megpattant húr hangját szokta követni. A konyha hideg, nyúlós árnyai közül az öreg Julie óvakodott eléje idegen, eltorzult arccal. Vörös, dagadt szemén látszott, hogy addig sírt, amíg könnyei voltak. Bütykös két kezével tehetetlenül integetett. Süppedt, reszkető szája csonka, torzszülött szavakat formált. - Iste... fiatalú... már úgyv... Madám... Clémentine... elment! Én úgy félek!... Jaj! Jaaj, Istenem! Hogy miért nem volt itt, mikor a Madame bántotta a fiatalúr notesza miatt!... Hogy jutott hozzá? Istenem!...

Jaj

nekem!...

Szegény...

szegénykém!

Felsőtestét

ide-oda

lóbálta,

mint

siratóasszonyok. Dagadt szeméből új könnypatak fakadt fel. André nem tudott megmozdulni. Csak állt az előszobában villámsújtottan. Julie didergő szavai gonosz, éles világosságot gyújtottak benne hirtelen, és látta az egész eseményfolyamatot. Látta, hogy minden jóvátehetetlenül összezavarodott, meglódult, lefelé zúdult. Örökké szimatoló, bizalmatlan anyja megtalálta jegyzeteit Clémentine esetéről. Rengeteg írás között, polcok, fiókok tömegében, éppen azt. Vagy talán hetek és hónapok óta mindegyiket átkutatta, átforgatta, végigolvasta már? Hiszen féltékeny volt minden gondolatára, minden pillanatára, amelyről nem számolt be neki. Birtokolni akarta minden testi, lelki, szellemi titkát, s legfőképp nemi élete után szimatolt. Ő pedig nem zárt el semmit. Fel sem merült benne az émelyítő, visszataszító lehetőség... és ez volt a bűne! Úgy hitte, törvénynek fogadta el, hogy az erkölcsi kordon, amely neki áttörhetetlen tilalmat jelentett, anyját is köti. Pedig a tilalom csak azt tartja vissza, aki olvasni tud. A vak nyugodtan elmegy piros betűs jelzőtáblák mellett. Clémentine esete az első, részletesen vezetett kórnaplója volt, dátumokkal, nevekkel, saját megjegyzéseivel robbanóanyagként

és

világos kellett

összefoglalással. hasson

illegális

ábra,

amely

behatolóra,

anyjáról aki

kialakult

sötét

benne,

kísértettükörben

szembetalálkozott önmagával. S aki visszanézett rá a tükörből, azt meztelen és torz szörnyetegnek látta. Amit elorzott, saját és mindnyájuk szerencsétlenségére, több volt, mint orvosi titok: érzékeny életgócra, rejtett, finom gyökerekre tiport rá, amelyeket, ha megsérültek, nem lehetett többé orvosolni. Nehéz, rossz rémület torlódott fel Andréban, amely szinte elnyomta Clementine iránti szánalmát. Közelebb lépett a fojtottan zokogó, lamentálva hajlongó öregasszonyhoz. -

Anyám rárontott Clémentine-ra? - kérdezte súgva, mintha a botrány szereplőinek negatívja még ott

handabandázott volna körülöttük. -

Alig bírtam kiszedni a kezei közül! Verte, karmolta, mint egy megveszett állat! Még Mademoiselle

Gabrielle-t és engem is összekapart, mire lefogtuk. De nem az volt a legrosszabb! Hanem amiket mondott. 191

Úristen! Abba bele kell, hogy haljon. Rosszabb, mintha elevenen megnyúzva volna! Hiszen a fiatalúr ismeri a szegény, gyönge kis bogarat! Jaaaj nekünk! Szegény, boldogtalan lélek! - Julié teste rázkódott, két kezével a homlokát szorította. - Hol van Clementine? - Elment. - Julié bedagadt, vörös lében úszó szeme mindentudó bánattal meredt rá a gyér lámpafényben. - De nem úgy ám, ahogy volt, megszaggatva, kócosan. Hanem megmosdott, felöltözött. A világoszöldbe. A szép fekete csipkekalapját vette fel és a prémes selyemköpenyt. Azért félek annyira. Istenem! Ma reggel két helyen láttam őt! Mellette álltam a szobában, aztán egyszerre mintha felém jött volna Mademoiselle Gabrielle szobájából is. Ketten voltak. Annyira félek, fiatalúr! André betámogatta Julie-t a szobájába, mert alig állt a lábán. Megkérdezte, mikor ment el Clementine. Délután. Este tíz óra volt. Elindult Clementine után anélkül, hogy tudta volna, hol keresse. Végigjárta ismerőseiket, noha nem hitte, hogy a nénje bármelyikhez el tudott menni. Átkutatta a Bois-t. A Szajna-parton járkált tanácstalanul, szemerkélő esőben. A könnyű cseppek selyemsuhogással hulltak a sötét vízbe. Testét borzongás járta át. A levegő erősen lehűlt, de nem tudta magát elszánni arra, hogy hazamenjen. Mintha a kietlen otthontalanság érzete, amely fogva tartotta, a kikutathatatlan magányban rejtőző Clementine lelkéből ömlött volna át az ő testébe. Biztos volt benne, hogy a nénje is rá gondolt most. Megzendült benne a szegény öreg leány érzéseinek forradalma. Szinte hallotta keserű, cáfolhatatlan vádjait. Clementine csalódott benne, és ezt nem bírta elviselni. Mert tudta, a nénje árulónak tartja őt. Megajándékozta szomorú, meddő élete minden titkával, és azt hiszi, kajánul, alattomosan kiszolgáltatta őt legnagyobb ellenségének. Rejtőző, csupaseb, védtelen benső meztelenségét odavetette zsákmányul a nagy ragadozó elé. Annyira szenvedett e gondolattól, hogy lépteit meggyorsította, szinte futott hazafelé, hátha Clémentine-t otthon találja. Attól irtózott, hogy az anyjával beszéljen. Gabrielle-t sem kívánta látni. Annak ellenére, hogy kétségbeesésében sem vesztette el objektivitását. Nem kerülhetett már olyan állapotba, hogy a tényeket másképp értelmezze, mint amilyenek a valóságban voltak. Anyja viselkedését sem látta másnak ebben a válságban, mint elemi csapásnak, amely mögött vak erők dolgoztak. Anyjában csak egészen halványan, erőtlenül derengett az emberi értelem, s csaknem teljesen hiányzott az erkölcsi megismerésből fakadó ellenőrzőszelep, amely képessé tette volna rá, hogy saját indulataival szembeszegüljön. Hiábavaló őrültség lett volna szemrehányást tenni neki, szenvedélyes haraggal kérdőre vonni, hiszen éppen olyan lett volna, mintha orkánnal kel birokra, földrengéssel vitatkozik, vagy lávakitörést átkoz meg esztelen dühvel. Julie-től megtudta, hogy Clementine nem érkezett haza. Gabrielle néni már bejelentette az esetet a rendőrségen. Lábujjhegyen a szobájába osont, és anélkül, hogy villanyt gyújtott volna, leült az íróasztala mellé. Nem akarta, hogy bekopogjanak hozzá. Megkísérelte Clémentine-nal való körvonal nélküli kapcsolatát megélesíteni, közelebb hozni, kifejteni az ellenszegülő, leplező homályból. 192

Nem kételkedett benne, hogy kapcsolatuk valóban fennáll: a nénje valahol ott volt benne, kitapinthatóan: mégsem tudta elérni; oly közel, mégis szédítően távol rejtőzött, valahol élethalál határmezsgyéjén. - Hol vagy? Clementine! - szólongatta végtelenbe nyúló perceken át, minden erejét, gyöngéd részvétét összpontosítva rá. A percek órákká öregedtek. -

Ne menj el így! Adj jelt magadról! — ostromolta láthatatlanná tévő varázskörben időző nénjét,

de nem talált rést a körön. -

Engedd, hogy megtaláljalak! Könyörülj rajtam! - sürgette. Az ellenállás csak hajnal felé gyengült

végre. A védekezés gátjai ernyedten szétnyíltak. André hirtelen megérezte, egyszerre tudta és látta Clémentine-t a temetőben. Octave sírja mellett. Recés, szürke, jéghideg kőpadon ült, amelyet fényesre áztatott az eső. Kora délután mehetett oda, elbújt valamelyik kegyeletből kikopott kriptában, és este bezáratta magát; megszökött az élők közül. André a kora reggeli nyitáskor már ott várakozott a temetőkapunál. Halkan, vigyázva lépkedett a csikorgó kavicson, nehogy megriassza Clémentine-t. Óvatossága fölöslegesnek bizonyult. Nénje félönkívületben pihent a padon. Köpenye aljára, cipőjére agyagos sár tapadt. Csipkekalapja, köpenyének prémje csapzott varjútollként lógott rajta. Ruhája teljesen átnedvesedett. Mikor lehajolt hozzá, látta, hogy foltos, összekarmolt, dagadt arca pirosan tüzel. Amikor a karjába vette, Clémentine zavaros, üldözött pillantású szeme nézte, de nem látta őt. Szüntelenül halk, elhárító indulatszavakat, érthetetlen hangzatokat motyogott magában, felszisszent, feljajdult, mintha csipkedték vagy szurkálták volna. Teste olyan könnyű volt, mint egy gyermeklányé. Tekintete a kocsiban megpihent Andrén néhány pillanatra, de eszmélet helyett beteg fény gyúlt ki benne. -

Octave - dünnyögte halkan -, ezt tette velem a fiunk. Pedig kilenc hónapig a testemben

hordtam, és azután se... Ő, te meg én egyek maradtunk. És most... - dideregni kezdett. Szeme lesiklott Andréról. Laza húsa szárazon égett a láztól. André fokozódó rémülettel figyelte kinyúlt, sovány nyakán a vadul lüktető, megvastagodott ütőeret. Clémentine három napig kínlódott még a láz kohójában anélkül, hogy teljesen visszanyerte volna eszméletét. André nem mozdult az ágya mellől. Remélte, egyetlen tiszta perc kapuján át talán becsempészheti hozzá saját mentségeit. Az utolsó szó jogán. Úgy érezte, valóban haldokló édesanyja mellett ül, ahogyan Clémentine is a fiának mondta őt lázálmában. S az is volt. Fizikai tények és törvények ellenére mindhárom nővér egyképpen az anyja volt. Nem tudta különválasztani őket; mintha egyetlen egész misztikus módon háromfelé hasadt töredékei lettek volna. Ellenségeskedésük olyan elmekórrá vált a húsban, amely saját létfeltételét, a szervezetet őrölte fel lassan. Clémentine halálának oka tüdőgyulladás volt. De meghalt volna akkor is, ha minden szerve ép, mert nem akart élni.

193

Andrét csak benső ereje és a rendszeresség tartotta egyensúlyban, amely még a rázúduló problémák között is hibátlanul működött, elemzett, feldolgozott, és helyükre utalta a jelenségeket. Egyedül ez akadályozta meg összeomlását a lelkiismeret-furdalás ostorcsapásai alatt. Hűvös, megalkuvást nem tűrő elfogulatlansággal rettentő bűntény tárgyalását folytatta le önmagában. A per ott kezdődött a temetőben, Octave Morel sírjánál. S azóta szüntelenül tartott minden más cselekmény mögött. Bíró, ügyész, vádlott: mindenki a helyén volt végig. Az ítéletet Clémentine halála mondta ki André fölött. Nem kapott felmentést. S kegyelmet sem kérhetett. Büntetése a végső félreértettség gyötrelmét rótta ki rá. Hogy nem nyomorodott meg lelkileg, azt annak köszönhette, hogy saját módszerét önmagára is alkalmazta. Bevette az orvosságot, amelyet másoknak ajánlott. Benső laboratóriumában egyetlen pillanatra sem hagyta kialudni az éles, felső reflektorfényt, amely tisztán mutatta a feltárt sebet, de nem adott helyt homályból felburjánzó, megtévesztő vízióknak. Nem tűrte az önkínzás kielégülését. A helyében talán mindenki más terméketlen bűntudat szakadékába vetette volna magát a fékezhetetlen vádfúriák elől, ő azonban helytállt. Saját hibáját, tudatlanságát nem kisebbítette, de az árulás júdásjelmezét elutasította magától. A nénjét nem ő ölte meg. Ez a kiküzdött egyensúly azonban nem kisebbítette szenvedését és gyászát Clémentine drámai pusztulása miatt, amelynek beteljesedésében neki is részt kellett vennie. Az óriási kísértés ellenére még annyira sem tántorodott meg, hogy az anyját gyűlölte vagy felelősségre vonta volna. Mert nem tudott kételkedni abban, hogy a legvadabb s látszólag összefüggéstelen történések mögött is terv van. Az emberek életéből csak az nő ki, aminek magját a múltban valahol elvetették. Ahogyan André az első pillanatban megsejtette, Clementine halálával közös életük teljes bomlásnak indult. Mintha valóban egyetlen organizmus egyensúlya borult volna fel. Anyjának szervezetében kezdődtek először rejtélyes folyamatok. A nagy kitörés után konok, riadt hallgatásba burkolózott. Belső háborgásának zűrzavarából kemény, ellenséges szemmel nézett vissza mindenkire. Éjszaka nem tudott - vagy nem mert aludni. Étvágya megromlott. Szinte órák alatt lefogyott, kifakult, összeesett. Bőre szürke ráncokba gyűrődött. Clementine haldoklása alatt irtózva kerülte a betegszobát, ahol húga egyre reménytelenebbül küzdött a láz tűzvészében. Mivel saját lakrészét egyetlen ajtó választotta el a betegétől, bevette magát a távoli, lakatlanságtól dohos „nagyebédlőbe”. Ott ült órákig egyenes derékkal, minden zajra összerándulva, feszülten felülve, mint rémült beteg a műtő előtt, ahol operációját készítik elő. A harmadik napon nem bírta tovább idegei felajzottságát, a tények erejét, és összeroppant. Betegségbe menekült. Testi fájdalom harsogó viharába vetette magát, hogy megsüketüljön a házban végbemenő események neszeivel szemben. Fejére vizes törölközőtornyot épített. Befeküdt az ágyba, melegvizes palackok közé. Hangosan nyögött, jajgatott, hogy elnyomja a szomszéd szoba apró, száraz, egyre halkuló zajait. Újabb három nap múlva azonban belépett hozzá Gabrielle hidegen és kérlelhetetlenül. - Kelj fel! - mondta neki. - Be kell jönnöd Clémentine-hoz! 194

André anyja makacsul összeszorította lehunyt szemét. - Nem bírok! Jaaj! Hagyj engem! - nyögte. - Én is halálosan beteg vagyok! Nehéz a fejem, mint a kő! Nem tudom felemelni! -

Egyáltalán nem az a fontos, hogy teveled mi van most! -Gabrielle hangja gyilkos szándékkal elhajított

éles tőrként hasította a levegőt. André a nyitott ajtóból figyelte a nővéreket. Nem akart közel menni az ágyhoz. Kínosnak és fölöslegesnek érezte ezt a tetemrehívást. De nem tudta megakadályozni. Gabrielle néni, legfőbb ütőkártyaként, őt is bevonszolta az anyjához. -

Már csak órákig élhet! - folytatta a nagy inkvizítor. - Látnod kell őt! Utoljára! Igaz, André? -

fordult hátra hozzá, mint egy antik tragédia kórusához. -

Igaz - felelte André vonakodva. Minden érzékével Clementine szobája felé figyelt. A beállott

csendben tisztán, fenyegetően szörcsögő, hörgő hang hallatszott. Anyja a párnába fúrta a fejét. A vastag dunyhát a szemére rántotta. -

Csukjátok be az ajtót! - kiáltott, és e mondattal szinte ordítva bukott ki szájából a zokogás.

André Gabrielle-hoz lépett. Karjára tette a kezét. -

Menjünk ki innen! - mondta halkan. - Anyám valóban beteg.

Nénje nem ellenkezett tovább. Anyja a temetésre sem tudott elmenni. Rejtélyes módon elhatalmasodtak rajta mindazok a betegségek, amelyektől egész életén keresztül félt, és éppen ezért mániákusan állandóan foglalkozott velük. Nemcsak átmenetileg fellépő, könnyű diétával egyensúlyban tartható cukorbaja változott át súlyos kórrá, hanem vérnyomása is felszökött kétszázötven fölé. Őrjítő epefájdalmak hasogatták minden étkezés után. De kínjai s a kezelés szüntelen elfoglaltsága sem enyhítették tébolyító halálfélelmét. Rimánkodott, ne hagyják egyedül. Váltogatták egymást az ágyánál. André vállalta e terhes szolgálat oroszlánrészét, hogy a kimerült Julie-t és Gabrielle nénit megkímélje. Anyja lenyűgöző, félelmetes és szánalmas birkózást folytatott a testét marcangoló vérebekkel. Hebegve, dadogva, nyöszörgő siránkozással, szünet nélkül beszélt. Mentegetőzött. Kérdezősködött, de ő maga válaszolt is hadarva. Érveket keresett gyógyulására. Tízszer is elismételt egy-egy megnyugtató mondatot: csökönyösen addig őrölte, míg az teljesen kifakult, és erejét vesztette. André kezét görcsösen szorongatta, mind a tíz nyirkos, reszkető ujjával belekapaszkodott, mialatt torkából ömlött a szóáradat. Úgy érezte, amíg szavai között nem támadt rés, a „legrosszabb” nem tud hozzáférni. - Aludj! - mondta neki André szánakozó tehetetlenséggel. - Attól erőre kapsz! - Mikor azonban altatót kínált neki, anyja rémülten kiütötte a kezéből. - Nem! - kiáltotta. - Nekem nem szabad aludnom! Tudod! Ha lehunyom a szemem... ha csak egy pillanatra lehunyom, messze elöl már ott megy Clementine! Csak a hátát látom. Megy, megy, megy, nagyon siet. Nem tudom utolérni. Pedig rohanok én is, ahogyan csak bírok. Mégis növekszik a távolság közöttünk. Hosszú szál húzódik közte és köztem. És ez a szál bomlik. Itt bomlik, az én testemben, ahogyan ő siet, és húzza a szálat. Clementine felbont engem, mint egy horgolt terítőt. 195

Ez az utolsó kép akkor nyert baljós értelmet, mikor kiderült, hogy Germaine teste rohamosan elrákosodott. Csak néhány hónappal élte túl Clémentine-t. Gabrielle néni egyetlen könnyet sem ejtett a temetőben. Száraz szemmel állt a szertartás alatt Julié és André között, mereven kihúzta magát. André megrettent szürke arcától és aszott, vékony testétől. Olyan volt, mintha minden nedv elpárolgott volna belőle. - Múmia! - gondolta André. - Tulajdonképpen nem él már, de valami konzerválja, ami... Nénje hirtelen ránézett, mintha pontosan elolvasta volna a gondolatát. - Mi külön-külön nem maradhatunk meg, André - súgta. - Ez csak most lett világos előttem. De nem félek. Nyugodt vagyok. És szinte boldog. Mert együtt sem élhettünk így, marakodva. Végre megleltük az egyetlen kiutat. André ijedt tehetetlenséggel szólni akart, de nem tudta, mit mondjon, olyan erővel nyűgözte le Gabrielle szavainak mágikus valósága. Belekarolt a nénjébe, és megszorította a karját. Az öreg leány hirtelen fénylőn rámosolygott a nyitott sír mellett. Még sohasem mosolygott így. André ámultan nézte a Gabrielle arcából rátekintő Clementine gyöngéd kislányszemét, s megdöbbent szája vonalától, amely Germaine nyers szenvedélyességét rajzolta ki. - Akkor te itt maradhatsz! — szakadt fel belőle ujjongva. Gábriellé szemében kialudt a fény. A csoda eltűnt. A ráncos múmiarcra időtlen fáradtság árnyéka vetült. - A töredék sohasem életképes — mondta halkan. - A dolgok csak tükröződnek benne. Nincsenek beleépítve. Most már minden rendbe jön, André. Te érted. Pierre többször kereste e rettentő élménysorozat alatt, de rövid találkozásaik nem voltak igazi együttlétek. Pierre kímélte őt. Nem akarta a saját gondjaival terhelni. De ő maga sem érzett erőt rá, hogy próbatételei közül kitekintsen. Csak anyja temetése után tudatosította a benyomást, amely nyugtalanító porszemként megmaradt saját válsága mögött: milyen feldúlt, zavart és türelmetlen volt a barátja e látogatások alatt. Mintha őrlődő, reménytelen tevékenység láza űzte volna. Amint ebből a megérzésből tudatos gondolat formálódott, André már indult is, hogy megkeresse Pierre-t. Egyszerre rettenetes aggodalom fogta el barátjáért. Pierre-t nem találta otthon. Az édesanyjával beszélt. Az öregasszonyból kiolvasta, mennyire rosszul állnak a dolgok Pierre körül. A régebben mindig derűs, furcsa egzaltációjában is jó humorú, okos, kedves özvegy most baljós előérzetek rabja volt. - Láttam azt a lányt, André! - mondta keserűen. - Pierre idehozta. Én nem bántottam. De azután, hogy egyedül hagytak, szerettem volna meghalni. Mit akar tenni az én fiam? André homályos lelkiismeret-furdalást érzett. Mintha ő maga okozta volna ezt a bánatot barátja édesanyjának. - Önnek is számítani kellett rá, hogy Pierre megnősül egyszer - mondta csillapítóan. - Odette imádja Pierre-t és... 196

- Ne tegyen úgy, André, mintha nem értené, miről beszélek! - vágta el szavát az özvegy erélyesen. Nagyon is számoltam Pierre nősülésével. Azt nem tagadom, hogy nem örültem neki. Mert ismerem az emberek nehezen összeegyeztethető természetét. Tudom, hogy a rövid érzéki farsang után rendszerint hamvazószerda következik. De reméltem, Pierre mégiscsak szerencsés lesz végül. Talál valami jóakaratú, okos lányt vagy asszonyt, akivel békességben meglehet majd szeretkezés után is. De Odette Vilin... Ne higgye, hogy haragszom rá. Inkább ijesztőnek találom. Alig tudnám meghatározni az iszonyodásom okát. Mert iszonyodom tőle. És biztos vagyok benne, hogy belőle árad ez a szörnyűség. Nem bennem van. Úgy száll fel belőle, mint a mocsár párája. Megmérgezi Pierre-t is. Alig alszik. Nem eszik. Nem olvas. Nem tanul. Nem ír. Ideges. Ingerült. Sohasem volt ilyen. Valahogyan... Istenem, hogyan találjak rá szavakat? Mintha bélpoklos jött volna hozzám alázatosan, esengő kutyaszemmel, szegény, sajnálatraméltó, de veszélyesen fertőző beteg. Nem tehet róla, mégis az. - Odette valóban nagyon szerencsétlen - kereste André a szavakat, megrendülve az öregasszony csalhatatlan ösztönétől -, Pierre szereti, és sajnálja. - De lehet-e egy bélpokloson segíteni azzal, ha feleségül veszi valaki, aki nem beteg?! - kérdezte Pierre édesanyja hevesen, mintha ez a vita döntené el magát az ügyet is. - A bélpoklos tisztátlan. El kell különíteni. Mert akihez hozzáér, azt tönkreteszi! - ismételte makacsul. - Odette azonban nem bélpoklos! - ellenkezett André. - De az, az! Én tudom! Érzem! Látom! A fekélyek nem a testén vannak, hanem a lelkén. André tehetetlenül nézett az öregasszonyra, mert érezte, ebben a kérdésben nincs híd közöttük. Bár látta Pierre édesanyjának az igazát, és tudta, hogy irtózása Odette-tól teljesen indokolt. Mégis volt valami, ami lehetetlenné tette, hogy szövetkezzék vele: a többlet, amit Pierre és Odette esetéről tudott. Ez a borzasztó többlet az, amitől biztosan tudta, hogy Pierre már túlsodródott azon a ponton, amikor érvek vagy önérdekű, egészséges szempontok visszatarthatták volna Vilin megfertőzött lányától. Bármilyen sokat jelentett neki a világ többi része, Odette benső folyamattá vált benne. Átitatta. Azonosult vele. Égett az ereiben, mint a láz. Fertőző vírusaként uralkodott. Odette Vilin maga volt az asztrális bélpoklosság Pierre lényében. Otthon Pierre kusza levele várta: Elutazom, André. Kérlelj, nyugtasd meg anyámat! Jó helyen vagyok, nincs semmi bajom. Neki is megírtam ezt, de neked inkább elhiszi. Úton vagyok, Odette-tal rettentő küzdelem után, amelyet benne Vilin ellen vívtam. Hogy sikerrel-e, most dől el. Sebtében érintem csak, a dolgokat, mert neked tudnod kell róluk, anélkül, hogy magam mélyebben beleéreznék, hiszen megfeszített íj minden idegszálam. De ki kell tartanom. Nem mérhetem fel mindazt, ami történt, mert talán összeomlanék, tőle. Tehát röviden: Elhatározásom után mindjárt felkerestem Vilint. Megkértem, adja hozzám feleségül Odette-ot. Nyugodtan fogadta a hírt; mondhatnám, gúnyos nyájassággal. - Rendben van, barátom! - mondta. - Ha Odette feleségül akar menni magához, nekem nincs semmi kifogásom ellene.

197

Láttam, hogy mulat rajtam. Elöntött a felháborodás. Felálltam. - Ne játsszunk, bújócskát! Engedje szabadon Odette-ot! Van itt elég nyomorult a keze alatt kísérleti nyúlnak,. Legalább a saját vérén könyörüljön! - Maga túlmegy a megengedett határon, fiatalember! Ráadásul szentimentális, mint egy mosónő! - Szemérmetlenül élvezte a felindulásomat. - Odette szeret engem! - kiáltottam ostoba elvakultsággal. - No és?! - Arca hideg, aljas kifejezést öltött. - Igazán nem panaszkodhat. Semmit sem tettem az ellen, hogy bebizonyítsa magának! Elvesztettem önuralmamat, és leütöttem. Te is azt tetted volna, André, ha látod az arcát. A földön feküdt, mint egy zsák. Nem törődtem vele. Bementem Odette-hoz. Sírt. Reszketett. Könyörgött, vigyem el onnan azonnal. Összecsomagolta néhány holmiját, és velem jött. Anyámhoz nem vihettem, Odette fél tőle. Érzi, hogy nem szereti. Egy szállodában vettem ki neki szobát, azután elrohantam intézkedni, hogy mielőbb megesküdhessünk. Könnyelmű szamár voltam még; az ajtót sem zártam rá. Mire néhány óra múlva visszatértem, hűlt helyét találtam. Vilin megrántotta a pórázt, és visszahúzta magához. Nem akarok kitérni most a kálváriára, amelyet végigjártam attól a naptól kezdve. Hogyan harcoltam ki az újabb találkozásokat Odette-tal, aki minden érzésével hozzám törekedett, de egész akaratával Vilin leigázott rabnője volt. Nem számolok be részletesen ellenszuggesztió-kísérleteim kudarcáról, amelyek mindig akkor omlottak össze, amikor már célnál hittem magam. Pedig rengeteg tanulságos dolgot mondhatnék el neked a veszélyekről, láthatatlan csapdákból, amelyeket Vilin állított elém, amikor ellentámadásba ment át, és távhipnózissal megpróbált elriasztani, megfélemlíteni, végül pedig rávenni arra, hogy engedelmesen egy villamos alá feküdjek, vagy levessem magam az emeletről. Rettentő napok voltak, André! Alig győztem szellemi éberséggel és idegerővel. Néha, amikor szaggató fejfájás, fullasztó légszomj és szédülés gyötört - mindez az ő akaratából -, úgy éreztem, megadom magam. De lassanként tért hódítottam Odette szegény rabszolga lelkében. Határtalan szerelme segített benne és az a tény, hogy... gyermeket vár tőlem. Nem tudod elképzelni, mennyire megváltoztatta a terhesség. Biztosabb, öntudatosabb lett tőle. A testi közösség köztünk, lényünk szintézise az ő méhében a túlsúlyt az én oldalamra billentette. A természet segített nekem Vilin ellen. Sikerült áttörnöm az utolsó tilalmakat is. Behatoltam... Andrél Micsoda aljasság és téboly poklába jutottam. Szerencse, hogy hipnotikus transzban vallattam ki Odette-ot. Mert ebben az állapotban, éberen nem viselte volna el a saját történetét. Vilin azért hajszolta nemi kapcsolatokba, azért segítette elő viszonyait, hogy terhessé váljék. Különböző korú embriókra volt szüksége a kísérleteihez. Odette-tól három gyermeket vett már el így. Ezért tartotta fogva. Más médiumot sokkal nehezebb és kockázatosabb lett volna felhasználnia ilyen célra. Tehát nevelt magának egyet a saját véréből. A szegény kis őrült lány ektoplazmát szült neki az élete árán. Odette pedig... nem tudok többet beszélni most erről. Majd később. Majd ha mindenen túl leszünk, és Odette-ot visszavezettem az alvilágból az erkölcsi gátakkal körülvett felszíni fénybe. A láncai lehulltak már, André! Az enyém. Egészen. Egy kis Szajna menti városban esküszünk meg, amelynek nevét nem írom ide, és azt is megtiltom magamnak, hogy rágondoljak. Hátha Vilin anyagon és távolságon átperzselő tébolyult bagolyszeme elolvassa az agyamban, vagy a te tudatodból csapolja le. 198

Sok erőre és a te baráti együttérzésedre van szükségem ahhoz, hogy végigcsináljam ezt. Vilint ártalmatlanná kell tenni! Odette a szövetségesünk lett ebben, és ez eldönti a dolgot. Mondd meg Argout-nak, hogy soha le nem róható hálával tartozom neki, annak ellenére, hogy ez egyszer nem fogadtam meg a tanácsát. Jelentkezem majd. Addig is, míg újra látlak, és csatlakozom hozzád, folytasd a félbehagyott munkát! Ölel Pierre. A levelet még Párizsban adta postára. André két hétig nem hallott Pierre-ről semmit, de minden éjszaka vele álmodott. Zsúfolt, áthatolhatatlan képek nyüzsögtek mélyen a tudatában, mintha fordított látcsővel zsugorította és tolta volna el a messzeségbe a kavargó történéseket. Fáradtabban ébredt, mint ahogyan lefeküdt. Szellemi önmagát azonban e kimerült, zavaros állapotában is különválasztotta magánérdekeitől. Tanult. Dolgozott. Felkereste Argout-t. Nagy sétákra vette rá Gabrielle nénit. Csak Vilint kerülte gondosan. Mindjárt a levél kézhezvétele után meglátogatta Pierre édesanyját is. De nem sikerült sem megnyugtatnia, sem megvigasztalnia. Nem érvelt, nem vitázott már. Engedte, hogy ő beszéljen. Szeme azonban üresen túlnézett rajta. Mikor kifogyott a szavakból, érezhető volt, hogy a beállott csendre inkább felfigyelt. - Köszönöm, André! - mondta színtelenül. - Maga nagyon kedves hozzám. Rossz hangulattal, némi ingerültséggel búcsúzott el tőle. Még önzéssel is megvádolta magában. A Lafayette Áruházban találkozott össze Odette-tal. A lány egyedül volt. Maradék selyemdarabok között turkált mohó kézzel egy nagy asztal mellett, amelyen színes anyagzuhatag örvénylett. Szúróan ijesztő, megdöbbentő volt a jelenléte ott. André egy pillanatra visszatorpant. Homályosan úgy érezte, hogy el kell rohannia onnan. El kell ködösítenie a képet, nem szabad meg ragadnia a kínálkozó, szörnyű fonalvéget, amelynek vezetésével feltarthatatlanul elérkezik oda, ahonnan minden gondolata, érzése úgy hőkölt hátra, mint a lába alatt megnyíló kobrafészektől. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne futamodjék meg gyáván. Amikor megismerte, Odette üres mosollyal nézett rá. A szeme is üres volt, üres és sekély, mint szürke jégréteg fölött az arasznyi víz. - Mikor érkezett haza? - kérdezte a lánytól. Odette értetlenül bámult rá. Látszott, erőtlenül töpreng, nyílást keres befelé önmagába, de ernyedtsége mindenütt zárt kapukba ütközik. - Nem tudom - mondta révetegen. - Nem voltam sehol. Feküdtem. Tegnap keltem föl. Tegnap. - Hol van Pierre? Az arasznyi vízrétegre árnyék vetült. Odette szűk, magas, hátrahajló homlokára ráncok torlódtak. - Pierre? Arcán halvány nyugtalanság tükröződött. - Hol van Pierre?! - kérdezte most ő Andrétól zavartan. - Két héttel ezelőtt együtt utaztak el valahová, hogy megesküdjenek! - szuggerálta André. - Emlékezzék! Magának tudni kell! 199

Odette szemében a nyugtalanság szorongássá, majd rémületté változott. - Hol van Pierre?! - kérdezte súgva, fojtottan. Már nem látta Andrét. Köszönés nélkül elindult baljós érzései nyomán, ellopott emlékképei után kutatva. - Hol van Pierre? - hallotta André még egyszer, ahogyan a lány távolodott, de nem ment utána. Ezt a kötést úgysem oldhatta fel többé. Nem mehetett máshová, csak Pierre édesanyjához. S nem lepődött meg, amikor a ház kapujában összetalálkoztak. Az alacsony, kissé papagájarcú öregasszonyon nyoma sem volt néhány nap előtti összetört ernyedtségének. Ilyen tetterősnek, határozottnak még sohasem látta. - Magához készültem! - mondta erélyes kézrázás után. - Velem kell jönnie! - Hová? És akkor egy Szajna-parti helység nevét mondta, ahol Pierre-t meg fogják találni. - Írt? - kérdezte André izgatott örömmel. - Nem. Beszéltem vele. Szeme találkozott az özvegy pillantásával, és megrettent tőle. Most vette csak észre, hogy amit tetterőnek gondolt, valójában lázas felfokozottság, egzaltáció, s mögötte éber, száraz fájdalom ég, amely annyira heves, hogy nem oldódhat fel könnyekben.

200

- Pierre nem él már, André. - Az öregasszony hangja egészen rekedt volt. - Tíz napja halott. Azt akarja, hogy tisztességesen eltemessük a testét. Egyenes, merev tartással elindult. André teljesen megzavarodva sietett mellette. Bosszúság birkózott benne valami lenyűgözöttséggel, amely ellen hiába védekezett. Pierre édesanyjának bolondériájára gondolt, a naponta tartott szeánszokra, amelyeken farsangi menet vonult fel végtelen sorban. Alakjai csak ruhák voltak, nagyképű közhelyek, üres karakterjelmezek szellem nélkül. Valamelyik kótyagos médium mondhatta e gonosz túlvilági hírt a rettegő asszonynak, telepatikusan visszahangozva annak balsejtelmeit. - Melyik médium mondta? - kérdezte a hosszú léptekkel loholó asszonytól. Az nem fordította felé merev arcát. - Hiába gondolja, hogy ez is csak cirkusz! - mondta nyersen. - Én láttam Pierre-t! A testén kívül. Úgy láttam. Igen. Beszéltem vele. Nem fontos, mit hisz maga erről. A vonaton egyetlen szót sem ejtett ki többé. Hallgatása olyan zordul védekező és elutasító volt, hogy André nem merte kérdésekkel zaklatni. Abban a helységben, amelyet az özvegy megnevezett, sás között, hínárral elborítva találták meg a holttestet. Ők fedezték fel elsőként. Pierre édesanyja tétovázás nélkül vezette oda az öt emberből álló csoportot, amelyet a faluban verbuvált a borzasztó kiránduláshoz. Földművesek voltak. A rothadó szagok között heverő, felduzzadt test körül megindult a kései cselekvés örvénylése. Egyszerre emberek tolultak elő; a csoport tömeggé nőtt. Az öregasszony olyan eréllyel intézkedett, mintha hadműveletet irányított volna. Nemsokára megjelentek a hatóság képviselői, és elkezdődött a hullaszemle. André kábultan, összetörten, de a csapás és egyben transzcendentális élmény erejétől szinte érzéketlenül sodródott az eseményekkel. A riadt, borzadozó arcokról minduntalan az ég halcsontváz alakú felhőinek aranyfénye felé fordította a tekintetét. - Hihetetlen - gondolta tétován -, hogy Pierre már... Szeme hirtelen a szivacsos hullatestre szegeződött, mintha egy idegen erő odakényszerítette volna. A mondat folytatása olyan élesen csendült meg benne, mint amikor kalapáccsal ráütnek egy fémdarabra: Lehetetlen! Lehetetlen, hogy Pierre és ez a felbomló hulla ugyanaz a személy. Azonosak. Az özvegyre pillantott, aki a holttest ág-hordágyra emelésénél segédkezett ellentmondást nem tűrő fürgeséggel. Milyen erős! Csodálat árasztotta el és szenvedélyes részvét. De belsejében ismét megszólalt a hűvös, oldó, érzelmi kilengésekre nem hajlamos hang: nem őt, magamat sajnálom! Vigyáznom kell a megkülönböztetésre! Ő tudja, hogy Pierre él, és most már egészen az övé. A testét elföldelted. A testét, amely elválasztotta tőle eddig, mert zsákmányul kínálkozott idegen asszonyoknak. De én... én rengeteget vesztettem! Szemét férfiatlan könnyek homályosították el. A belső megvesztegethetetlen azonban folytatta elemzését: - Ez a magatartás rossz. Mert téves. Pierre nem pusztulhatott el. Hiszen bennem is élve maradt. S ha felöltöm a helyes belső magatartást, biztosan szólni fog hozzám. Persze másképp, mint az édesanyjához, mert mi

másfajta közeget teremtettünk együtt. A közös munka élő, fejlődő szervezetét. E kapcsolat termékenyítőbb volt minden érzelemnél. Miért ne folytatódhatnék? Lehetetlen, hogy ne folytatódjék a fontos mű. Csak azért, mert egy holttest himbálózik lomhán, lucskos élettelenséggel a meghajló faágakon. Pierre idevezette az anyját és áltála engem is, idegenné vált hullájához. Ahogyan az ember egy elveszett, útszélen heverő tárgyat felkerestet. De ő maga, e tárgytól függetlenül, van. Ez biztos és akkor... Ez a balzsamos szellemiség, részegítő gondolatfolyamat megint csak elválasztotta a durva, kétségbeejtő történéstől. Kívül maradt. Hűvösen rálátott a képre, anélkül, hogy beleveszett volna.

HÁDESZ ÍTÉLETE A haláleset ügyében vizsgálat indult. A rendőrségen kihallgatták Andrét is. Mindenképpen meg akarta mutatni Pierre levelét, de az utolsó pillanatban, barátja édesanyjának kérésére, elállt ettől. Csak megemlítette, hogy Pierre a halála előtt írt neki. A levelet nem találja. Furcsa megkettőződéssel, lázadó ellenszegüléssel hazudott a levélről. Hiszen egyáltalán nem kívánta megkímélni Odette Vilint, akinek élete gyalázatosabb, rosszabb volt a halálnál. S az első pillanatban úgy érezte, ez a levél végre megindíthatja a Vilin-lavinát. -

Pierre nem akarja! - mondta az özvegy határozottan. - Kérem, semmisítse meg a levelet, és csak

annyit mondjon el belőle, amennyit Pierre jónak lát. Ő jobban tudja, mi a helyes. Ő látja! -

Őrültség volna ezt a szálat elengedni! - tiltakozott André. — Pierre-t Vilin ölte meg! Amíg

szabadon garázdálkodik, veszedelmesebb, mint valami járvány! Meg kell tennem, akkor is, ha... Özvegy Guinard-né előrehajolt. Arcának feszült keménysége hirtelen elernyedt; csupa laza, elkínzott vonallá, lefelé zuhogó könnypatak-ággyá lett. - Én a puszta kezemmel tudnám széttépni! - súgta fojtottan. — Vilint és a lányát is. De úgy kell lennie, ahogyan Pierre akarja. Az ő kívánsága fontosabb nekem a saját kielégülésemnél. Pierre azt mondja, hiábavaló bonyodalmakba sodródnék. Siker nélkül. Nem Odette-ot akarja menteni! - A szemében fanatikus láng villant egy pillanatra. - Nem fogja tudni megmenteni! Vilin arrafelé nem biztosította magát. A háta fedetlen. Itt mindenre gondolt. Itt ő az erősebb! Különös módon André sem tudott védekezni ez ellen a hipnotikus erő ellen. Akár Pierre anyjából, akár halott barátjából áradt. Lebírhatatlan hatással támadt rá. Sürgette. S ő, nehogy felülkerekedjék benne az ésszerűség lázadása, lejegyezte a levél tartalmát, azután az eredeti írást megsemmisítette. Kihallgatása alkalmával annyit elmondott, hogy Pierre Odette-tal utazott vidékre azért, hogy a leány apjának akarata ellenére összeházasodjanak. Nem hallgatta el, hogy Odette terhes volt Pierre-től, s mint apjának médiuma, annak hipnotikus befolyása alatt állt. Mikor Odette Vilin kihallgatására került sor, akkor értette meg, hogy Pierre egzaltált édesanyján át sugárzott üzenete emberen túli csoda volt. Mert Vilin alaposan felkészült. Nem hagyott rést a mesterien szőtt hálón. Odette mindenre emlékezett. A feltett kérdésekre nyugodt határozottsággal, készségesen felelt. Megmondta a helység nevét, ahová elutaztak. Megnevezte a szállodát, ahol szobát vettek ki. Egyetlen napot töltött a kedvesével. De mivel megbánta elhatározását, otthagyta őt, és egyedül hazautazott Párizsba. Állításait tanúk, vasúti jegyek igazolták. Odette távozása után Pierre csónakot bérelt, és kievezett a vízre. Testén nem voltak külsérelmi nyomok. Kétségtelenül öngyilkosság történt. Az oka: szerelmi csalódás. Odette erélyesen cáfolta a terhességét is. Szerette Pierre-t, de nem annyira, hogy apjával szakítani tudott volna miatta. Pierre-től félt mindig, mert erőszakos, indulatos, egzaltált ember volt. Apja a legnagyobb jóindulattal viseltetett iránta, ám Pierre szóváltást provokált vele, sőt meg is ütötte. Különös, üldözéses téveszmék gyötörték. Ezek közé tartozott az is, hogy őt az apja áldozatának, médiumának tartotta. Hiába bizonygatta neki, hogy az apja sohasem hipnotizálta. Ezt a képességét a professzor semmiféle körülmények között nem használná másra, mint

szigorúan tudományos, emberbaráti célokra. Önzetlen fáradozásaival nemcsak a hivatalos körök hozzájárulását nyerte el, hanem igen sok kitüntetést is kapott, s a legismertebb szakemberek működtek együtt vele. Az igazság az, hogy édesapja nem bízott Pierre Guinard jellemében, házasságukat azért ellenezte. Egyébként szívesen aláveti magát orvosi vizsgálatnak, hogy meggyőződjenek róla, nyoma sincs nála terhességnek. Odette nagyszerű hatást tett a kihallgatást vezető rendőrtisztre. Sápadt merevsége mély lehangoltságnak tűnt. Senki sem sejtette a kívülállók közül, hogy Alfréd Vilin gondolatait hallják női hangon egy élő gramofonon át; s ami történik, az valójában gaztett és szemfényvesztés. A folyosón Vilin maga várta Odette-ot, nehogy André vagy Pierre édesanyja hozzáférkőzzenek. André ennek ellenére hozzájuk lépett, és anélkül, hogy Vilinre ügyet vetett volna, erélyesen rászólt a gépiesen maga elé meredő lányra. - Odette! Ki ölte meg Pierre-t?! Odette összerezzent a hangra, és az álmából ébredő ember zavaros rémületével nézett fel rá. Arca eltorzult. - Pierre-t? - hebegte. - Apám ölte meg Pierre-t! – mondta hirtelen éles, emelt hangon, tagoltan, mintha a meglepetés, a váratlan eréllyel rátörő ellenhatás rést nyitott volna a falakon, amelyek közé Vilin zsarnoki akarata zárta. E kijelentést azonban Andrén kívül senki se hallotta. Vilin megmarkolta Odette karját, és elvezette onnan, mielőtt a lányt a készülő idegroham végképp a hatalmába kerítette volna. André nem nyugodott bele a kudarcba. Azonban kísérletei, amelyekkel érveinek valóságalapot akart teremteni,

meggyőzték

róla,

hogy

ködnyilakkal

próbálja

megostromolni

Vilin

szilárd

erődrendszerét. E klauzúra körül minden szó erőtlen, személytelen erdőzúgáshoz hasonlított. Találgatások, suttogások nem ártottak neki. Pierre levele, még ha felhasználja is, pehelynyi súlyt sem jelentett volna a földi igazságszolgáltatás mérlegén. Mert Vilin az áldozatát Odette segítségével beszámíthatatlan bolonddá torzította a köztudatban. André, Pierre édesanyja és közös barátaik vallomása semmi konkrétumot nem tartalmazott; fakón elcsengett Vilin tekintélyének, „erkölcsi súlyának” dús hangszerelése mellett. Sőt. Mintha a kipattant botrány még nagyobb lendületet adott Vilin karrierjének. A bizarr terület megidézte a műkedvelő kíváncsiságot. Cikksorozatok, fényképekkel, rajzokkal illusztrált interjúk jelentek meg „a lélek orvosáról”. Eredményeiről hálás rajongók számoltak be. Ő maga is ontotta a terjedelmes tanulmányokat. Divatos képeslapokban, folyóiratokban minden kérdéshez hozzászólt az abszolút tekintély nagyképűségével. Egyszerre három könyve volt nyomdában. Neve fogalommá lett a „tudatréteg-kondícionálás”, „sejtemlékezésenergia”, „a mélytudatzseni szolgálatba állítása” s „ingermegvalósítás teremtő varázslata” címszavak alatt közölt bonyodalmas elemzések nyomán, amelyeket kezdtek egyszerűen „vilinizmus”-nak nevezni. A „vilinizmus” körül szekták alakultak, amelyek fertőzött ingerörvényében szent mantrákként szajkózták Vilin tévtanait. Hiábavaló erőlködésével André inkább önmagát akarta megnyugtatni. S valóban, a sajgó fájdalom és a lázongó keserűség hűvös türelemmé simult benne lassan. - Pierre-nek volt igaza - gondolta

ünnepi emelkedettséggel, amelynek szintjén egyre gyakrabban zengett meg benne barátja különös üzenetének még nem teljesedett második fele: „A lavinának onnan kell elindulnia! Onnan, ahol Pierre van! Vilin arrafelé nem biztosította magát. A hátán fedetlen...” Ezek a szavak az emlékezetében folyton emelkedő feszültséggel, izgalommal teltek meg. Hőt sugároztak, mint az arcához közeledő tűzgolyó. Értelmük csak akkor lett világos előtte, mikor Vilin összeomlása bekövetkezett. S e vég a sors szimbólumbeszédének olyan megrázó pantomimja volt, hogy látó emberben nem támadhatott kétely: az alvilági szökevényért, az emberré álcázott asztráldémonért felnyomult az egész alvilág, hogy visszaűzze saját létformájába. Vilin fölött maga Hádesz ült törvényt. Mert ügye oda tartozott, és nem földi bírák elé! Egy kísérleti délutánon történt Vilin laboratóriumában. Vilin újabban „szimultán” kísérleteket vezetett transzba merített őrültekkel, akiknek tudatát „összekapcsolta”, mintegy zárt menetoszlopba tömörítette, hogy az így faltörő kosként nyomuljon a titkok legmélyebb rétegeibe, a rémület árnyai közé. Odette, szokás szerint, asszisztált neki. Hogy valójában mi volt az a mozzanat, amely az eseményeket hirtelen meglódította, pontosan senki sem tudhatta. Mert szereplői őrültek voltak, akiket e borzalmas élmény betegségük legsúlyosabb stádiumába vetett vissza. Az ápolók, akik az előcsarnokban várakoztak, Odette hangját hallották legelőször. Éles, fájdalmas üvöltés volt: gyűlöletterhes, éhes, mint a dzsungel vadállataié. Ez a hang lehetett a téboly varázsigéje, a rombolás gyökérszava, amely tettre korbácsolta a többi őrült gátlástalan indulaterejét is. Mire az ápolók és a személyzet berohant a laboratóriumba, Vilint már nem tudták kiszedni a kezeik közül. A napilapok, képesújságok hátborzongató riportokban versengve részletezték a kirobbanó téboly fokozatos láncreakcióját, a vérszomjas indulat csillapíthatatlan tűzvészét. A kannibál-szertartás résztvevői nem tudtak betelni Vilin cafatokká marcangolt testével. A helyszínre riasztott újabb ápolók, orvosok, rendőrök rontottak rájuk, míg végre sikerült megfékezniük a szerencsétlen, felelősségre nem vonható gyilkosokat, köztük Odetteot is, aki a többi őrülttel együtt most már oda került, ahova Vilin hajszolta: a tébolyda cellasírjába. Vilin testformulájának széttörésével megszűnt a védelem klauzúra is, amely körülvette. Egyszerre szökőárként tört elő életének minden szennyes titka. Leveleket, feljegyzéseket, szörnyű bűntárgyakat találtak. Felkutatták Vilin múltját, amely csalások, zsarolások, gyanús halálesetek erjedő tömegét vetette ki magából. Tanúk támadtak. Áldozatok szája nyílt ki. A rendőrség és az újságírók nem győzték kinyomozni, végiggombolyítani a bomló szálakat. S a híres, tekintélyes Vilin, tragikus pusztulása után, korának egyik leghírhedtebb gonosztevőjeként lepleződött le. Most már anélkül, hogy André vagy özvegy Guinardné lépéseket tett volna Pierre ügyének újrafelvétele érdekében, felmerült a hipnotikus úton elkövetett gyilkosság gondolata. Ami hetekkel előbb agyrémnek látszott, most az egyedül elfogadható tényként jelent meg a közvélemény előtt. A botrány persze magával rántott egy csomó jóhiszemű, hiszékeny embert, akik gyanútlanul fedezték, támogatták

Vilin

üzelmeit.

Védelmezője

egyetlenegy

sem

akadt,

mert

csak

áldozatai,

megnyomorítottjai, akaratával uralt médiumai voltak, barátai nem. S noha az anyag egyénné

koncentrált össztudata, természetmágus, a hús Istene akart lenni, még emberré sem sikerült válnia, akiben a könyörület égi szikrája ég.

A HARMADIK HANG Argout-val beszélgettek a kicsengő eseményekről. - A végső beavatkozás sohasem szentélyekben történik, hanem saját sorsunk tüzes bonyodalmaiba szőve,

szenvedélyek

és

szenvedések

áramkamrájába

zárva.

Álom-elfogultsággal.

Vízió-

lenyűgözöttséggel. Pierre teste elégett ebben a tűzben. Maga épségben lábalt át rajta - mondta Argout tetőlakásának „anyag-végvárában”. André cigarettájának füstje olyan cizelláltan terjengett a levegőben, mint egy kelet-ázsiai selyemfestmény ecsetrajza. - Pierre tehetségesebb volt nálam - ismerte be tárgyilagosan André. - Bizonyos mértékig kiegészített, és én szinte egyen-súlytalannak érzem magam nélküle, bár... - Nos? - Argout olyan sokat tudó mosollyal kérdezte azt, mintha előre tudná a választ. André azonban habozott. A kifejezhetetlent alig merte szavak hálójába fogni. Irtózott attól, hogy mestere egy rossz árnyalás miatt félreértheti. - Attól félek, hogy a beszéd... eltünteti az igazat. Mintha könnyű hamura fújnak rá nagy lélegzettel. - Maga elé nézve, habozva kerülgette a témát. - Én ugyanis... nem érzem távol Pierre-t. Pontosabban: úgy tetszik, most is velem van. - Felpillantott, és szavainak tempója meglódult. - Persze nem szentimentális, spiritiszta öncsalásról van itt szó! A külső életben és a gyakorlati dolgokban egyáltalában nem nyilvánul meg. Inkább mentális kapcsolatnak nevezhetném. Olvasás, tanulás, írás közben, a gondolatok áradásában a következtetés néha olyanformán alakul, hogy azt kell hinnem, kettőnk szellemi működéséből keverődött. Problémák oldódnak meg. Mondatok egészülnek ki. Új eszmék merülnek fel, éppen úgy, mint azelőtt, amikor ellenőriztük, ihlettük egymást. S e rejtélyes közös munka alatt egyre növekszik bennem a készség, a lendület, sőt az Örömnek eddig nem ismert hevességű tűzeleme is, mintha Pierre velem és általam elvégezhetné mindazt, amit félbehagyott. A „lélekterhesség” meghatározás taszít, mert annyi hamis képzet, főleg bizarr és fülledt homály tapad hozzá. - Ha viszolyog ettől a szótól, ne használja - mondta csendesen Argout. - Bár mindegy, hogyan nevezi. Ez a misztikus kielégülés, erőfelgyülemlés minden esetben bekövetkezik, amikor egymással nagyon összenőtt vérrokonok, szerelmesek, barátok, munkatársak közül az egyik átlép a „tükör másik oldalára”. A legtöbben persze nem tudatosítják úgy, ahogyan maga az érzések, gondolatok csodálatos gazdagodását, kiegészülését a másik képességeivel, temperamentumával, ötleteivel. Néha sajnos ugyanez megtörténik türelmetlen indulatokkal és rossz szokásokkal is. Az ittmaradt gyermek például gyakran felölti imádott anyjának modorosságait, s rárezzen egy hanghordozásra vagy gesztusra, amely önmagából kizökkentve hirtelen az elhalttá változtatja. A különös csak az, hogy amíg élt az illető, ilyesmi sohasem történt. Élhetetlen emberekben hirtelen üzleti véna fakad fel, mintha az eltávozott, aki addig nagy lendülettel elintézett minden gyakorlati kérdést, nemcsak fizikai javait hagyta volna hátra, hanem örököse agyába, lelki vénájába is beleömlesztette volna ezt a hagyatékot is.

André Gabrielle néni különös átváltozására gondolt édesanyja sírjánál, és tűnődve bólintott. -

Igen. Lehetséges... Mindenesetre nem tudom, hogy én gondolom-e, vagy Pierre töpreng rajta

bennem, vajon mindenképpen meg kellett-e történnie ennek? -

Én nem kételkedem benne - mondta Argout határozottan. - Pierre nemcsak tehetséges volt,

hanem nagyon vakmerő is. Olyan erőket hívott ki, amelyek szükségképpen legyőzték őt, mivel ellenfeleinek saját személyén belül is szövetségesei támadtak. Sok volt benne az asztrális gyúanyag, s az átpattanó szikráktól lángra kapott. Szenvedélyes, önközpontú ember ezért nem lehet adeptusorvossá. -

„Sűrített, nagyszerű operáció volt!” - André szinte távolról hallotta a saját szavait, mintha egy

harmadig hang szólt volna bele párbeszédjükbe. Olyan valakinek a hangja, akit nem szemükkel érzékeltek. - „A mágikus halál tengelyében elégett minden gyúlékony anyag. Ez a sötét gaztett éppen önnön terheitől váltotta meg az áldozatot!” Gabrielle néni halála után André az öreg Julie-vel együtt új lakásba költözött. Egyetlen bútordarabot, szőnyeget, nippet, festményt sem vitt magával, csak édesapja és Clementine fényképeit meg Gabrielle könyvtárát. Életéből lassan kiveszett minden múltba szövődő kapaszkodás. Anyja, két nénje és Pierre halálával elsimultak személyes problémái. Áthaladt a tűzön, mulandó énjén túlra került. Semmi gátja vagy feltétele nem volt többé szellemi munkájának. Úgy múltak el fölötte hosszú évek, hogy mindig mások életében élt, és csak tanulmányainak, felismeréseinek, ötleteinek volt külön története. Argout e személytelen, izgalmas cselekményhez tartozott. André beláthatatlan nagyságú benső területeken vándorolt. Föl nem mérhető lélekdzsungelek tenyérnyi foltjait próbálta civilizálni. Éppen ezért a sikerei szánalmas epizódoknak látszottak a kudarcai mellett. Feladatában alázatos, semleges türelemmel látta meg az egyetlen emberi életen túlnövő dimenziókat. Minden küzdelme, fáradozása ellenére összhangban volt a sorsával, mert érezte, pontosan azt teszi és úgy él, ahogyan élnie kell. Helytáll a saját posztján. Mikor Argout elvitte Madeleine Rougemont-hoz a Rue St. Séverin-i lakásba, akkor zengett meg benne Pierre utoljára s a legerősebben. Az idegbeteg Madeleine, aki nem tudott és nem akart élni, barátja okos, szenvedélytől sújtott szemét nyitotta rá. Pedig egyébként Holdból szőtt, hajlékony moll-anyag volt, a női principium maga. S mégis az annyira férfias Pierre kísértete. Mintha Pierre vetítette volna ki képzelete fókuszából a legszebbet, a legkülönösebbet, a meghatót és egyetlent: barátságukért cserébe. És éppen ez a barátság, amely a szerelmen túl Madeleine-ban folytatódott, adott neki szinte emberfeletti kitartást, találékonyságot a gyógyítás művének felépítéséhez. Nem fogott félre. Nem bizonytalankodott. Mert ismerte Pierre-t, ifjúsága társát, akinek gondolatárnyai a halála után is benne éltek. Belülről értette Pierre-t, tehát értette Pierre-t, tehát értette Madeleine-t is.

Jupiter palotรกja

MIKROKOZMOSZ Gyerekkorára visszagondolva, Baráth György kénytelen volt látszólagos ellentmondásainak egyikét felhasználni, másképp nem tudta kifejezni akkori állapotát. Azt kellett tehát mondania e serdületlen időszaka jellemzéséül, hogy mindig sokkal idősebb volt testi önmagánál. S úgy küzdött saját gyengeségével, gyámoltalanságával, mint a csapdába esett madár. A külső világgal való szembenállása rögtön élessé vált. Benyomása szerint a káprázatos lehetőségeket rejtő dolgokat rendetlen, hozzá nem értő, gonosz és ostoba módon dobálták össze. Szépek, gyöngédek, mérhetetlen örömöt adók lehettek volna. Ehelyett fájdalmat, szégyent, feloldhatatlan zavarokat okoztak. Tehát javítani kellett rajtuk: erőlködve, kétségbeesetten, lángolón. Micsoda falaknak rohant eleinte! Csalánba nyúlt. Kampókban akadt fel eleven húsával. Nagyfeszültségű, meztelen áramot markolt puszta kézzel. Csak lassan, vonakodva vonult vissza önmagába. De örök lázadóként újra és újra megkísérelte a lehetetlent: javítani, szépíteni, engesztelni próbálta a külső világot. Visszavonulása kora gyermekkorában történt. S ezzel a pozitúra-változtatással kezdett épülni benne az egyre hatalmasabb dimenziókba terjedő képzelet-birodalom, ahol minden, szeme elé villanó külső mozzanat javított, tökéletes formában született újjá. Olyan elmélyülten, lázasan, hosszan töprengett egy-egy problematikus részlet békítő megoldásán, mint valami teremtő Isten, akinek izzó gondolatai létbe hívó igeként elevenítik meg a nyugvó ősanyagot. Minden emberhez, állathoz, tárgyhoz igazságos akart lenni. Sorsukat oly heves azonosítással élte át, mintha nem lett volna külön léte tőlük. S valami rejtélyes módon úgy érezte, szenvedésük megszűnése az ő lelkiismeretes döntésétől függ; attól, hogy képzeletében miképpen rendezi el ügyeiket. Sohasem kételkedett benne, hogy léte gyökerében minden más élettel szorosan összefügg. Hozzájuk tartozik. Felelős értük. De a legtöbb jelenség valahogyan kisiklott gondoskodása alól. Elkülönült. Borzasztó bonyodalmakba sodródott, s nem kereste többé az összhangot vele. Ez a gonosz félreértés és ellenszegülés lappangó gyulladásként sajgott benne legkorábbi emlékezete óta. Fájtak neki a sebzett, üldözött élőlények, durván bántalmazott fák, kiszaggatott virágok. De éppúgy megkínozták a haragos, mérges, síró, csúnya, rikácsoló, irigy, részvétlen, más baját örömmel leső emberek is. Rögtön tudta pontosan, hogy önmaguknak is fájnak. Érezte acsarkodó indulataik maró szétáradását, ahogyan lényük elmerült ebben a bűzös mocsárban, fuldokoltak benne, s felduzzadtak, mint az érő fekély. Szánalmában először minden nélkülözőt pazarul megajándékozott képzeletben. Odaadta nekik mindazt, ami után titkon vagy nyíltan sóvárogtak: pénzt, szépséget, sikert, s később, mikor saját figyelme ráterelődött, a szerelmet is. Alig jutott azonban túl a kamaszkoron, amikor már rájött, hogy ezek a dolgok nem segítenek bizonyos alapvető bajokon. Mert a teljesülést nemcsak a betelt vágy szalmalobbanásában szemlélte, hanem éles fantáziaerővel tovább követte a képzeletcselekmény sokrétű, de könyörtelen logikájában, amely a szereplők jelleméből nőtt ki. S a jellemeket nem volt képes meghamisítani. Az eredmény ezért sivárul ijesztő hitelességgel alakult. A pénzben, sikerben dúslakodó emberek kegyetlen szörnyeteggé torzultak telhetetlen szenvedélyeikben. Önző, rideg

209

különccé váltan nemcsak társaiktól sodródtak áthidalhatatlan csillagtávolban, hanem saját magasabb törekvéseik is megbénultak az erőfeszítés, kritika és csalódás nélküli, meddő életformában. E felismerés pontján mint a kísérletező Teremtő, új módszerekkel próbálkozott. Másfajta ráhatásokkal, bonyolult leleményességgel nevelni kezdett. Megszorításokkal élt. Elkülönített. Összezárt. Száműzött. Saját bűneikkel büntette a bűnözőket. Megszámlálhatatlan színpadon számtalan párhuzamos játék folyt így benne rengeteg szereplővel, akik a külső életben lazán ténferegtek ügyetlen, kusza sorsukban, míg rájuk nem került a sor az átdramatizált, gondosan felépített darabban, amelyet ő gondolt ki és szőtt tovább saját mikrokozmoszának fénylő misztérium-színpadán.

NÉGYZET Hároméves korában értette meg, hogy szülei boszorkánykörébe nem hatolhat be, mert azok, eszelősen szembefordulva, csak egymást támogatják, marják, őrlik és imádják. Rajta átnéznek, átnyúlnak, mint a levegőben kígyózó cigarettafüstön. Csak akkor emelik egy pillanatra tudatuk fényébe, ha bőre felszínén önmaguk visszaverődését lesik meg, s utána nyeles, finom ezüsttükörként rögtön félretolják. Mert őt éppúgy szeretik, mint szép, értékes használati tárgyaikat. Ragaszkodnak hozzá. Kedvük telik benne. De többi tulajdonukhoz hasonlóan mégis kívül esik érzékeik vad szenvedéllyel összekapcsolódó áramkörén. Hatéves volt, amikor az anyja egy vézna kis öcsöt szült neki, aki szülei közönyétől már a pólyában szenvedni kezdett, s ezzel bosszús, gondterhelt gyámjává kényszerítette őt. Hogy lehet valaki ilyen ostoba?! - gondolta tehetetlen ingerültséggel, s játékait otthagyva a makacsul ordító gyerek kocsijához állt. Belebámult a piros keretes, sötét kis barlangba, amelyből dühödt anyavágy sikoltott elő. Gyermeklányuk pelenkát mosott a konyhában, s konok süketségbe menekült a követelés elől. Mit tegyen? Rázta, tologatta a kocsit, de nem használt. Öccsét akkor a karjába vette. Meglepődött, mennyire súlytalan. Ez a karján pihenő, nyöszörgő súlytalanság hirtelen nagy keserűséggel

töltötte

el.

Szeretett

volna

megsemmisítő

erővel

rákiáltani

szüleire,

hogy

összeszaladjon az egész ház. De nem voltak szavai hozzá, és a valódi meggyőződés is hiányzott. - Nincs igazam! - merült fel benne a saját indulatától való visszahőköléssel. - Tévedek. Akárhogy akarják, nem engedhetnek magukhoz, mert valami körülzárja őket. - Mégis jólesett haragudni rájuk. Végigment nagy lakásuk három szobáján, és közeledett a negyedikhez, amelynek csukott ajtaján keresztül ruganyos ellenállás sugárzott. Ez volt a szüleik szobája. A kicsike elhallgatott a mágneses pólushoz való közeledés várakozásában. Mielőtt lenyomta volna a kilincset, ziháló sírást hallott az ajtón át. - Tudom!... - Az anyja könnyektől felpuhult hangjára ismert. - Szánalom ez. Jóság. Értelek. Amíg a gyerekek elvontak engem, te kihűltél. De nekem semmi más nem kell, csak az, amit elvesztettem. Én nem vagyok anya. Nem vagyok feleség. Munkatárs és barát sem. Ha nem lehetek a húsodba ágyazott egyetlenegy, akkor inkább... - A többi zavaros vitába fúlt, könnyekbe, csókokba és furcsa, taszító vinnyogásba, amely szinte dühnek hatott. 210

Ez a néhány szó azonban világosan belérögződött, s megállította. Sajátos elragadtatásuk értelmét csak évekkel később tudta meghatározni, de egyet kétely nélkül érzett már akkor is: hogy kettejük számára nincs senki odabent. Megfordult, öccsét visszavitte a kocsijába. A kicsi újra sírni kezdett. Ha megmutatom neki, milyenek, talán megérti - villant át rajta. Előkeresett egy négyszögletes építőkockát, és a csecsemő arca fölé tartotta. Az elhallgatott, kezét nyújtogatta a kocka felé. - Látod? - mondta neki gyöngéden. - Ebben vannak. Belezárták őket. Mi meg kívül maradtunk. Mi ketten. Ide nem lehet bejutni. Az öccse hallgatott, visszanézett rá, és mosolygott. De soha életében nem nyugodott bele a minden oldalon zárt kockába. LÁNGOLÓ JELMEZEK Szülei erős emberek voltak; jelentékenyek. Nem adták fel elsődleges fontosságukat, főszerepüket. Egyetlen pillanatra sem oldódtak melléktényezőkké önhígító pelenkakultuszban. Nem gyermekeikben akartak tovább élni, hanem önmagukban. Sohasem váltak prózává. Szenvedélyes hősnőt és hőst alakítottak, nem tűrték a hétköznapot. Vállalták érte a szenvedést, a gyorsabb égést; egész életüket erre a játékra tették fel. Hivatásuk s minden tettük a nagy párharc körül csoportosult. S mivel szokatlan egyéniségükkel kívül rekedtek a közönséges életformákon, felszívta őket az emberi érzelmek, célok senki földje, ahol a jelenségek csak imbolygó álom árnyakként tükrözik a valóságot: Gyurka anyja színésznő, apja színész lett. Ahogy hosszú évek alatt át- meg átelemezte ezt a legproblematikusabb emberpárt, végül is antik kísérteteknek látta őket. E két kísértetet nagy szellemidézők túlfeszült képzelete idézte színpadra halhatatlan típusnak. Nem embernek. Mert a magánélet dimenzióiból kiríttak, mint nappali fényben a rikítóra festett, stilizált marionettek. Rájuk sem vonatkozott más törvény, mint a szenvedély és a fantázia törvénye. Amit tettek és gondoltak, az dramatizált cselekmény és gondolat volt. Örök izzás díszeibe öltöztek. Kifogyhatatlan szerelmi bájitaltól részegedtek le. Az írók tovább írták őket a színpadon túl is. A szerep és a reflektorfény mágiája uralkodott rajtuk. Anyja Júlia, Ofélia, Titánia, Nóra vagy Njuként támolygott haza, s napokig nem foszlott le róla az igézet, amely néhány öngyilkossági kísérletig is elfajult. Apja százárnyalatú hangja öntudatlanul tovább zengette otthon a magára vett, inkább magába olvasztott hősök vágyakozását, kételyeit, önmarcangoló töprengését vagy rideg sértődöttségét. Marták egymást, hogy kibékülhessenek. Megcsalták egymást, hogy szépen, hatásosan kínlódjanak. Keresték a disszonanciát, perverzül felidézték a harag, a féltékenység, a hiú irigység démonait, hogy válságuk egy pillanatig se szüneteljék. Viszonyuk: bezárult kör. Ha mégis szaporodnak, ivadékuk melléktermék marad. Mert ölelkezésüknek más célja van. Önmagukon kívül minden egyéb dolog kelléknek számít nekik. Virág, állat, otthon, könyvek, tájak, évszakok, templom, még Isten is; csak egy öncélú játék kellékei. György semmit sem tudott kezdeni velük saját benső eszmevilágában. Ott is ellenszegültek. Pedig sokat fáradozott azzal, hogy képzeletében megkísérelte önmagukon kívül is megmutatni nekik a 211

világot. De a kellékeket így sem sikerült lelkes, személyes összefüggésekké hevítenie bennük. Olthatatlan tűzzel égtek egyelőre. Máglyán lobogtak. A szellemmé nemesedett test kéjes mártíriumában

jajgattak,

imádkoztak.

Nem

tudtak

kitekinteni

rájuk

szakadt

tömény

cselekményből. György rajtuk kívül, mellettük élt tehát; szerette, értette őket és nem kívánt tőlük semmit. Nem volt soha szeretet-stréber. Ő akart szeretni, feltétel nélkül. Azt, hogy viszontszerették, titkos naptörvény beteljesedésének érezte. Ha a földre hő és fény vetül, élet fogan rajta; hálás növénykarok nyújtóznak a nap felé. Ez nem kiváltság, hanem isteni természetesség. A szeretet a nap érdek nélkül szétsugárzó, forró tevékenysége. Nem csereüzlet.

A SZERETETKOLDUS Öccse nem nyugodott bele kirekesztettségébe, mert ő maga egyensúlytalan töredék volt. Szenvedett attól, hogy kellék és mellékalak a reflektor fénykörén kívül, mert mellékalak volt. Apjának árnyékriválisa és anyjának árnyékszerelmese. Az a figura, akit semmibe vettek. Ezért vált alattomossá. Mindent megkísérelt, hogy felhívja magára a figyelmet: sírt, toporzékolt, betegeskedett, árulkodott, serénykedett, szavalt, „jó gyermek” volt, majd elvadult kamasszá lett. Hiába! Mindenki sajnálta, kinevette, dicsérte, gáncsolta, csak éppen azok nem, akikért színét változtatta, s akik felé versenyt futott: a szülei. György tizenhárom éves volt és az öccse hét, amikor egy hűvös, keskeny, szürke szemű lány került hozzájuk nevelőnőnek. Fiatal lehetett, talán szép is, de ez akkor még nem látszott fontosnak. Nem takarta el a lényeget, hogy körvonalai, színei mögött a valóságban milyen valaki. Ez a sorsukba nyomult, közeli, jelentős lény anyja tökéletes ellentéteként zendült meg Gyurkában. Magányos, személytelen, kívülálló, de fanyarul, hűsen barátságos lány volt. Egyénisége nagyon ízlett Györgynek. Nagyon kellett. Olyanfajta cinkosság lehetősége rejlett benne, amelynek tudattalanul régóta hiányát érezte. Társtalan homályban hányódó megnyilatkozási vágya előtt jelzőfény gyúlt ki, mert az új kisasszony remekül tudott kérdezni. Nem a felszín kérgét érintette, hanem rögtön az érzékeny, mélyebb réteget. Nem azt firtatta: hogy hívják? Szeret-e tanulni? Hány éves? Mi akar lenni, ha megnő? Hanem aziránt érdeklődött, álmában járt-e már távoli csillagokon? Olvasta-e Servadac Hectort? Mit gondol, mi van a tenger alatt, olyan mélyen, ahová még senkinek sem sikerült lehatolni? Szereti-e a kísértethistóriákat, mert ő nagyszerű történeteket tud mesélni, és imád félni közben. Rögtön rendben voltak egymással. Öccse, Zoltán azonban mindjárt az első alapállásban vesztessé vált, éppen, mert erőszakosan magához akarta zsákmányolni az új érzésközpont minden figyelmét. A kisasszony ölébe bújt. Nyafogott. Mialatt nevelőnőjük vele beszélgetett, arcát nyűgös mozdulattal önmaga felé kényszerítette. Előhordta a játékait. Énekelt. Verset mondott. Fintorogva, hülye mozdulatokkal ugrálni, táncolni, komédiázni kezdett. Kurjongatott. Fütyült. Fárasztó, tolakodó, telhetetlen módon zsarolta a dicséretet. Mikor megérezte, hogy ők ketten átnéznek rajta, s a közös érdeklődés izgalmában csak egymással váltanak titkos utalásoktól villanó szavakat, közölte a

212

kisasszonnyal, hogy bátyja nem szeret fogat mosni, és hétéves korában a szolga néni hazahozta az iskolából, mert bekisdolgozott. - Érdekes! - nézett rá nevelőnőjük szinte megkönnyebbült derűvel. - Pontosan ugyanez történt velem, mikor nyolcéves voltam. Kicsit féltem, hogy valakitől talán megtudjátok egyszer, és akkor szégyellhetem magam. Most legalább túlestünk ezen is. Viszont, ha már a bekisdolgozás is kiderült rólam, legjobb lesz, ha Noéminak neveztek. Attól kezdve György mindent megtett volna Noémiért.

SZÓMÁMOR Noémi általában megnyerte az embereket, mert nem akart kimesterkedni tőlük semmit, és nem kívánta megváltoztatni őket azért, hogy kellemesebbé, kényelmesebbé tegyék az ő életét. Nem közöny volt ez, mert minden érdekelte, és ha részt vállalhatott valamiből, szívesen megtette. Csak éppen nem csinált nagy ügyet belőle. Nem hevült, szörnyülködött, sírt, vihogott közben, mint Jolán, a szakácsnő vagy Ida, a mosónő. Az is lehet, hogy Noémi alakja, szereplésének eléggé rövid közjátékában, azért kristályosodott Györgyben szinte hibátlan figurává, mivel szülei igen méltatlan helyzetbe sodorták, s a lány állhatatos egyenletességgel viselt el mindent. Hű maradt önmagához, mialatt a dolgok teljesen összezavarodtak körülötte. Kétségtelenül Noémi lényében rejlett a varázsige, amely legelőször felnyitotta György vénáját. Ő ízleltette meg vele a közlés gyönyörűségét. Ő vette rá, hogy hidat építsen a bensejében örvénylő teremtő folyamatok és a külvilág között. Semmi sem hasonlíthatott többé első, szűz élményeire, amikor az agyában és az érzéseiben alakuló, még láthatatlan idomokra lassanként szóköntös borult. Az először bő, formátlan, színtelen zsákok egyre finomuló, selymes burokká feszültek, és rejtélyes, szépséges körvonalakat rajzoltak ki. Noémi szürke mandulaszeme összeszűkült, mint a hunyorgó macskáé. Mosoly árnyéka sem villant benne. György ritkán látta komolynak, de a beszélgetések alatt, amikor ő szavakat keresgélve vallott neki az emberekről s arról, hogyan éltek tovább benne, mint növelte sorsukat egyetlen külső mozzanat apró magjából terebélyes életfává, egyre komolyabb lett, s ami máskor sohasem volt: egyre ünnepélyesebb. - Hihetetlen, Gyurka! - mondta halkított, rejtőző hangján, amely kicsit rövid lélegzetű volt, mintha lábujjhegyen, hosszan futott volna előzőleg, s most titkolná. - Le kell írnod ezeket! Rábámult. Némán, töprengve figyelt befelé önmagába, a megtorpanás küszöbén torlódó anyagra, amelyeknek szavakká kellett volna lennie. - Azt nem lehet - mondta hosszabb hallgatás után. - Miért? - Sokkal nehezebb, mint... - Persze. De jelentősebb. Megmarad. Mint az ember, aki a világra született. Sőt. Annál is több. Mert az ember meghal. Az írás tovább él. Sokáig. Ha van benne gondolatvarázs, akkor örökké él! 213

- Gondolatvarázs! - forgatta a szájában Gyurka elbűvölten, szinte részegükén. - Mondj erről még valamit! Noémi nevetett, mintha ő is megszédült volna valami erős italtól. - Gondolatvarázs... szómámor! - súgta, mint egy tündéri, tiltott, szúrósan édes titkot. Egyebet nem mondott, de György nem is érezte szükségét. Mert mindent közölt, amitől megtermékenyült, végérvényesen, megmásíthatatlanul terhessé lett. Ama ritka találkozás volt ez mantra és lélek között, amely mágikus ige gyanánt rejtekajtót nyit fel. Gyurka annyi mindenre látott rá hirtelen, hogy belekábult, vad szívdobogást kapott. Tudta, miről van szó, rögtön megérezte. Csak éppen annyira hatalmas és más volt, mint testi dimenzió vagy addig feltárt fogalomkészlete, hogy sem átfogni, sem kifejezni nem lehetett egyelőre.

A BARNA KÖNTÖSŰ FÉRFI Akkor éjszaka, hajnal felé, álom és ébrenlét küszöbén látta először a barna köntösű férfit a nagy, kőkocka padlójú terem hófehér, tiszta hűvösséget árasztó falai között. Pontosabban: újra látta. Mert nem először pillantotta meg. Valahonnan egészen mélyre temetett emlékhumuszból bukkant elő ismert alakja, a legapróbb részletéig kristályosan plasztikus jelentőségével együtt. A két szó kapuján lépett be hozzá, amelyet Noémi ejtett ki időtlen titkok médiumaként: „Gondolatvarázs... szómámor!” A barna köntösű férfi a nagy fekete-fehér kőkockákon sétált fel-alá lassan, tűnődve. Lépteinek nem volt nesze. Arcéle élesen előrajzolódott a vasrácsos ablak hátteréből. Az ablakon kissé vérszegény, északi tavasz erőtlen napfénye ömlött be, s a fény sápadt aranyába metszett profil csodálatosan érzékeny, finom vonalakat, szinte tökéletes egyensúlyt mutatott. Nem volt rajta hiány, nyomottság vagy túltengés. Az álla határozott, de nem erőszakos. Az ajka telt, gyöngéd, mégis titoktartó; nem aszkétikus és nem buja. Az orra egyenes, erős. Magas, dudoros, boltozatos homloka közepébe szinte egy harmadik, rejtett szem árnyékvölgye mélyült. Még mielőtt szembenézett volna vele, György remegve gondolt sötét szemére, amelyben egy önmagát fékező, titáni energia tüze lappangott... Négyen ültek a nehéz tölgyfa asztal körül, barna fafeszület alatt, amelynek közepén élő piros rózsa illatozott. György feladata volt gondoskodni róla, hogy ez a rózsa mindennap friss legyen a kereszten. Ha ránézett, rögtön felmerült benne a hajnali kert nyers, nedves földszaga, a rózsatövek sorának szűzies, védekező pompája, s kezén apró tövisszúrások sajdultak meg. Három társával néma, feszült várakozás áramköre kapcsolta össze. Az asztalon agyagtálban bodzalé sötétlila felülete csillant. Pergamenlapok kunkorodtak előttük zizzenés nélkül, s hegyesre metszett tollhegyük apró remegéssel pihent a sárgás felületen. Türelmetlenség nélkül, de szomjasan figyeltek. Szemük néha elkalandozott az ablakon túli hullámzó szelíd dombhajlatokra, s követte a messze üveghangon üzengető madarak röptét az égen. Aztán egyszerre megnyílt a csend. A barna köntösű férfi ajkáról ékkövekké csiszolódott mondatok

214

váltak le; egy vesszővel sem több, egy hangsúllyal sem kevesebb, mint ami pontosan fedte a megnyilatkozó gondolat számtalan sík felé szétágazó, vakító sugarakkal felragyogó napközpontját. Tolluk egyetlen ritmusban merült meg a bodzalében, és sercegni kezdett a pergamenen. Világosan maga előtt látta saját magasra, remegőre rajzolt lila gót betűit; az iniciálék finom, fellengzős hurkait, érezte a szavakból a lelkébe ömlő, egész lényében eláradó ámulatot és ujjongást. A Szóvá testesülő Ige misztériuma ment végbe előtte, s ő tudta, teljes eszmélettel, minden képessége intenzív érintettségével felismerte ezt ott, az álom valamikor jelenében, és élményszerű bizonyosságát áthozta magával tizenhárom éves gyermek korában való ébredésekor. A szöveget magát, amelynek álmában íródeákja volt, nem tudta átmenteni, csak határtalan hódolatát iránta. S ez az érzéstartalom nyugtalan, izgalmas örömöt tartott benne rezgésben hosszú időn keresztül. Ez a kép azután visszatérő álommá változott; elmaradhatatlan kísérője lett válságainak. Sorsának fontos csomópontjain, dilemmák, kísértések lázában, erkölcsi mélyponton, szellemi felröppenések lebegésében, parázsló külső sikerek hamis villanásában vagy kudarcok ólmos levegőjében mindig megjelent szilárd mértéknek, örök kiegyensúlyozó erőnek, legmagasabbra kitűzött célnak, szent lidérclángnak, amely a könnyen elérhetőtől, a mulandóság pillanatörömeitől egyre messzebbre csalogatta.

SZÜLETŐ LOGOSZ Tizenhárom éves korában lett íróvá kétely nélküli, teljes elkötelezettséggel, s anélkül, hogy egyetlen sort leírt volna. Csak nézelődött. Felhalmozta magában a benyomások feszítő gőzeit. Mohón olvasott, de már nem csupán a történés lendülete sodorta kormány nélküli lélekvesztőként. Tudatát kivonta az elemi erejű, vak érdekeltségből, s a módszer műhelytitkaira lesett rá hűvös mérlegeléssel. Hatások eredetét kutatta, szavak valóságértékét, hitelét méregette finomuló esztétikai ösztöne patikamérlegén. Ő maga azonban tétovázott. - Ha ezt leírnám!... - remegett meg sokszor, amikor a ritka közös étkezések alkalmával megfigyelte a szüleit, amint rutinosan hangolt szavak, gesztusok maszkja mögött ösztönök, indulatok jelbeszédét folytatták egymással; de mindig visszariadt, mert torzónak látta. Olyan töredéknek, amelynek még nem fejtette meg az eredetét és a kibontakozását. Elégtelennek érezte az emberek és a tárgyak felvillanó átmenetiségét. Nem tudta volna hitelesen ábrázolni a jelenségeket a „képen való átvonulás” rövid pillanatában. Tétova veszteglésének volt egy másik, rejtett rugója is. Szerette, élvezte a kirobbanás előtti feszült együttlétet a formálódó, élő gondolatanyaggal, s azt, hogy Noémival közölhetett mindent. Elmondhatta, hogyan fejezné ki, amit látott, ha le kellene írnia. - Milyen ez a lakás például? - kérdezte Noémi. Gyurka körülnézett, azután lehunyta a szemét. Nemcsak a lakásnak a jelenben megmutatkozó felszíni képét akarta látni, hanem rétegesen maga elé idézte, ahogy évek hangulatelemeiből egymásra rakódott. S akkor beszélni kezdett, mint a médium, aki transzban a valóság mélyebb, bonyolultabb síkjait szemléli.

215

- Semmi sem szilárd itt... - mondta töprengve, tétova álomhangon -, semmi sem igazi. Ideiglenes. És mindig mozgásban van. A légkörnek titkos láztól rossz a közérzete. Az az érzésem, minden pillanatban széttolhatnánk a szobák falait, akár a színpadon anyámék körül a színfalakat, amint kiléptek a díszletből. A bútorok sértődöttek, mert nem szereti őket senki, csak használja. Én egy kicsit félek apa nagy karosszékétől a dolgozóban. Ökölbe szorított kezek vannak rajta. Ha beleülnék, talán nagyot ütne rám, és fojtogatni kezdene. Anya fényképei a falon elnéznek róla, és mögöttem összemosolyognak valakivel, akivel az egész világgal szemben értik egymást. És mert azzal a láthatatlan valakivel mögöttem életre-halálra összeszövetkezett, senki se kaphat anyából semmit. Szép, hideg kályha. Ha nevétől elhitetve hozzásimulok, jobban lehűt, mint minden más érintése. Anya éppen így mosolyog önmagára, amikor hármas tükre elé ül. Négy valaki van akkor ott, teljesen egyforma négy alak, nem lehet őket megkülönböztetni. Mosolyognak, és csak egymással jó barátok, mindenki mást kirekesztenek. A mi szobánk mellékszoba. Odaragasztott szoba. Szégyellt szoba. Néha egy kicsit lejjebb süllyed, mint a többi helyiség. Ha éjszaka csend és sötét van, titokban befalazzák láthatatlan, rossz sűrűséggel. Reggel nehéz kilépni belőle, ez a rágondolt levegőfal annyira ellenáll. Ez tulajdonképpen nem a mi lakásunk. Csak itt vagyunk egy ideig, és senki sem örül neki. Zoli szeretne idetartozni, szerepet kapni anyáéktól, de hiába. Nekünk ezen a helyen nem írtak szerepet. Meg kell keresnünk majd azt a darabot, amelyből hiányzunk. Mert mindenki hiányzik valahol, ezt biztosan tudom, akkor is, ha most nem vagyok képes megmagyarázni. A legkisebb élőlény is valami egészhez tartozik, ami széttört. A legkisebb élőlény is sajgó hiány valahol. S ezeket a dolgokat helyükre kell tennie valakinek. Akármilyen gyerekes butaságnak hangzik, úgy érzem, nekem sikerülni fog valami keveset megjavítani abból, amit elrontottak, és összezavartak... Noémi könnyezett, és fél karjával magához szorította Gyurkát. A Városligetben sétáltak hármasban. De Zoli előreszaladgált a karikája után, és így nyugodtan beszélgethettek. György furcsállta Noémi elérzékenyülését. Ő egy cseppet sem sajnálta önmagát. Nem is akart ezzel hatni a lányra, annyira nyilvánvaló ténynek látta azt, amit mondott. Bár - még egyszer átgondolva - üresnek, hézagosnak érezte hirtelen az egészet. Rettentő sok részlet volt még, amit... Mogorva bútorok, kedvetlen színek és a falon táncoló árnyak titkos üzenetei villantak fel benne... Azonban ezek nem szavak voltak már, hanem vonal, hang, szín és illat együtt. Csüggedés fogta el. - Nehéz ez. Nem jó! Sohasem teljes! - mondta töprengve. - Talán nem is lehet úgy ábrázolni valamit, hogy minden megmutatkozzék, nemcsak kívül, hanem benne és... mögötte is! -

Neked sikerülni fog, Gyurka! Én tudom! - mondta Noémi szokatlan hevességgel. - Mások

évekig kísérleteznek, míg idáig eljutnak. Én is próbáltam. Annyira szerettem volna! Rengeteget írtam. És semmi nem volt igaz. Csak valaminek a visszatükrözése, amit csodáltam. Mások szavaival játszottam. Mások gondolatainak tüzében égtem. Mások képzeletével álmodoztam. Csupa rám aggatott holmi volt mind. Amit te mondasz, az a tiéd! És mindenre a saját szemeddel nézel. Engem talán a könyvek rontottak meg. De egy ideje azt hiszem, ez is csak önvigasztalás. Akiben eléggé erős a teremtő tűz, az a könyvekből is saját misztériumot dramatizál, és eljut Orfeusz hajnali Naptemplomáig... 216

Ez szép! - kiáltotta önkéntelenül Gyurka.

De nem az enyém. Ez sem az enyém. Nálam a könyvek labirintussá és tükörteremmé váltak.

Folyton körbefutkosok, és élet helyett kísértetekkel találkozom! A fiút egyszerre olyan szánalom nyűgözte le, hogy meg kellett állnia. Új érzések hőt sugárzó fényével pillantott Noémira. Vajon mitől ilyen keserű és egyensúlytalan? Nevelőnője keskeny, hűvös arca feléje fordult. Szürke szeméből fanyar gyöngeség, érzékeny magány lesett ki. Megijesztette ez a sebezhető, szomjas védtelenség. Mi lesz vele? - gondolta szívdobogva, és heves drámai előérzet fogta el. Belekarolt Noémiba. A lány karját védőn magához szorította. Szeretett volna mondani neki valamit, ami gyógyszerré, határtalan remény örömévé oldódhatna benne, de szellemének e későbbi elixírje fiatal testének lezárt tégelyében pihent egyelőre. Nem férhetett hozzá. Pedig kényszerű hallgatása megsebezte belül. - Az, hogy én... szeretlek téged, nem sokat jelent... - mondta végül belső birkózástól sápadtan. - De majd... Noémi szeme megint ködössé vált, de hangja szilárd volt, és alázatosan egyszerű: - Ebben a tengernyi világban ez az én egyetlen apró tutajom. Hogy te szeretsz engem, Gyurka. Ezzel a hangsúllyal és így. El kell hinned, ha azt mondom: nincs más talaj a lábam alatt. Azért, mert te szeretsz, most megint érek valamit. Magamnak nem vagyok eléggé jó. Mindenről lemaradtam. Letörtem. Megbuktam. Mert igen sokfelé igyekeztem, és túlméretezett becsvágyaim voltak. - Mi akartál lenni? - Író. Az pedig hiába akar lenni valaki. Írónak születni kell. Olyan adottság ez, mint a testalkat. - Szüleid vannak? - Nincsenek. Nagyanyám nevelt. Ő is meghalt. - Anyád, apád... hova lettek? -

Apámat nem ismertem. Anyám... sohasem ment férjhez.

Ebben a gyors, halk kijelentésben volt valami konok sebzettség. Városi gyermek lévén, Gyurka már évekkel korábban pontosan tudta volna, miről beszél a lány. Noémi anyja „megesett”, mint a házmesterné húga. Noémi „törvénytelen” gyerek. Furcsa módon a lány még közelebb került hozzá e vallomással. Mintha ez egészen szoros sorsközelségbe zárta volna őket, annak ellenére, hogy az ő szülei törvényes házasságban éltek a világ előtt. Egy másfajta, hitelesebb belső törvény szemszögéből azonban viharos, zavaros viszonyukra semmiképp sem illett rá ez a polgári és patriarkális kifejezés. Gyermekeik születése pedig nemi marakodásuk balesetének számított, amiért éppoly bosszús idegenkedéssel vállalták a felelősséget, mint Erósz illegális kalandorai. - Az nem számít! - mondta hevesen Gyurka. - Neked ahhoz semmi közöd! Nekem sincs semmi közöm apámékhoz! Te és én... mi különszakadtunk! - Te a magad lábán állsz! Igen. Neked nincs szükséged rájuk. Akkor sem volna, ha... házasságon kívül jössz a világra. Én azonban gyenge vagyok. Csak az erősek tudnak különszakadni. Én mindentől függök, mégsem tartozom sehová. Nagyanyám jó volt, de teljesen egyképű velem. A vele töltött évek még védtelenebbé tettek. 217

Gödöllőn laktunk. De lakhattunk volna a Holdban is, annyira nem érintkeztünk senkivel. Az iskolában sem szegődött hozzám senki. Boldogult nagyapám könyvei megtöltötték kis házunkat. Nyugdíjból éltünk eléggé kényelmesen. Nagyanyám is bolondja volt a könyveknek. Haláláig nyelveket tanult, hogy eredetiben olvashasson. Így történt azután, hogy az életet nem láttuk, nem tanultuk, nem értettük, csak a betűket. Irodalmi, filozófiai, tudományos folyóiratokat járattunk, és megvásároltunk minden jelentősebb könyvet. Hónap végén mindig paprikás krumplin éltünk, annyira kifogytunk a pénzből, de boldogok voltunk. Együtt határoztuk el, hogy író leszek. Anyámmal is ez volt a terve, de az szegény... szakadékba zuhant, mert sohasem nézett le a földre. Valamiféle újságíró csábította el húszéves korában, akivel a villamoson ismerkedett meg. Szép dolgokat mondott neki, amelyekhez semmi köze nem volt. Anyám nem tudta, hogy minden szava fedezetlen csekk és szélhámosság. Fogalma sem volt róla, hogy az ügyes, jól értesült irodalmi csiszoltság mögött milyen cinikus, vásott ridegség rejlik. Anyám egzaltált volt és regényes. Nem is lehetett más nagyanyám mellett. Mikor megtörtént a baj, az újságíró nem mutatkozott többé. Anyám belehalt érzelmi élete zűrzavarába. - Öngyilkos lett? - Nem. Csak nem akart élni, és mindenféle betegségeknek engedte át magát. Persze ez is egy formája az öngyilkosságnak. - Nagyapád mi volt? - Tanár. Középiskolában, legnagyobbrészt konfekcióagyakkal, közönyös, hályogos szemekkel küszködött, és ebből a szentségtelen robotból a francia klasszikusokhoz menekült. Mikor nagyanyám meghalt, tizenhat éves voltam. Arról, hogy továbbtanuljak, szó sem lehetett. Házunkat, könyveinket elárverezték. S én nyolc éve barátkozom a gyerekekkel, mert félek a felnőttektől. A Munkácsy utca egyik kétemeletes bérvillájának földszintjén laktak. A huzatos, öreg, kedvetlen ház kertjéből kiparancsolta őket az acsarkodó háziúr. - Ülök, és várok - gondolta sokszor Gyurka, amikor az ablakon át kitekintett a kerti kőmedencére, amelyben ujjnyi sötétzöld víz poshadozott. Peremét kócos akácfák állták körül. Mióta Noémi a házban volt, e várakozása kellemesebbé színeződött át, de sohasem szűnt meg. S a fantasztikus, reménykedő gondolat, hogy valamikor talán Noémival indulhat tovább e veszteglésből, homályos terveit jó izgalommal fűtötte fel.

218

EURIDIKÉ Gyurka anyja nagyon beteg lett, és szanatóriumba szállították. A szakácsnő meg a mosónő sustorgásából megtudta, hogy anyjának gyermeke született volna, de nem akarta. Csináltatott valamit ellene, és majdnem elvérzett, pedig kitűnő szakorvos vállalkozott a műtétre. De anyja nagyon vérzékeny volt. Apja riadt kísértetként bolyongott otthon. Kerülte azokat a helyeket, ahová feleségével együtt szokott járni. Súlyos törzsével, amelyet vékony, bizonytalan léptű láb támasztott alá, benyomult a gyerekszobába is. Kérdezősködött. Beszélgetni akart velük. A híd azonban teljesen hiányzott közöljük. Zoltán, amikor végre produkálhatta volna magát, valósággal megbénult a lámpaláztól. Feje pirosan égett, állát a mellére szegezte. Ő meg... ő sem volt még jó társalgó akkor. Szavai másra kellettek, mint hogy eltakarja velük a valót. Hallgatott lehullt karokkal. Nem nyúlt a felé vetett kötelekért, amelyekben apja szeretett volna megkapaszkodni. Noémit azonban megindította valami, amit ő nem látott: apja rémült magányossága. Kedves, hűs hangon szólt hozzá, és úgy kérdezősködött, hogy vigasztalta. Ez a párbeszéd, amely semlegessége ellenére őt kívülre zárta, rossz érzést rezzentett meg Gyurkában. Mintha Noémi ott, előtte ügyes, könnyű ujjal egy ragadozó sebeit tisztogatta volna. Fogalma sem volt a veszélyről, amelyet felidézett. Gyurka azonban érezte. A megigézett ragadozó hálásan leült. Elegáns ruhájának leplező vonalai mögött kövéredni kezdő, nagy teste elernyedt a széken. Szinte elviselhetetlenül idegen és zavaró volt a jelenléte közöttük. De Noémi rajta pihenő szeme nem árulkodott nyugtalanságról. Vajon Noémi milyennek látja az ő apját? - ötlött fel a fiúban, s megpróbált a lány szemével az apjára pillantani. Őszülő halántékú, barna hajú, puhán szép arcú férfi jelent meg személytelenre hangolt képterében, domború szemhéjú szemmel, amely érzelmesen elborult, és kissé zavaros tekintetű volt. A szája taszította a leginkább, ez a duzzadt, öntelt, színlelő és kegyetlen ripacsszáj. Észreveszi ezt Noémi? Szerencsére észrevette. Nem nyűgözte le a kábulat. Nyolc év választotta el a lehetőségtől, hogy ugyanazt a hibát kövesse el, amibe az anyja belehalt. Nyolc éve tanulta az életet könyvek nélkül. Nyolc éve hányódott a világban egyedül. A

védett

zárlatukba

benyomult

ragadozó

közben

veszélyesen éledni

kezdett

nyugtalan

szabadságában, amely inkább önsajnálattól mérgezett elhagyatottság volt. Az asszony betegségében komplikációk léptek fel. Érszűkület, bénulások, anyagcserezavarok. Noémival együtt meglátogatták színházi öltözővé díszített, felvirágozott szanatóriumi szobájában. Amint a fiú ránézett anyja kikészített, kemény szépségű arcára, tudta, hogy meg fog gyógyulni. Járni és játszani fog, mert életvágya nagyobb, mint betegségének ereje. Apja azonban árva volt a nap néhány hosszú órájában, s úgy szokott rá Noémi társaságára, mint a kábítószerre. A fiú egyre nagyobb nyugtalansággal kérlelte Noémit, utasítsa vissza apja közeledését. Nemcsak a féltékenység, hanem növekvő, baljós előérzete is erre ösztönözte. Mintha behunyt szemmel izzó parázshoz közeledett volna, amelynek perzselő hője már fájdalom volt. Elmondta Noéminak, amit

219

az már úgyis észrevett: hogy a házban keselyűkent figyelik a bontakozó idillt. Gonosz szenzációéhségből bármelyik pillanatban besúghatja valaki anyjának a szanatóriumban, és akkor... - Tudom - mondta Noémi. - Éppúgy látom, mint te. Szeretnék, akarok, próbálok véget vetni neki, de... - Szívesen vagy vele?! - csapott le rá Gyurka a szorongó kérdéssel, és minden idegszálával leste a lány válaszának mellékzöngéit. - Nem! - E meggondolt szó teljesen egyértelmű volt. - Eleinte sajnáltam. Mióta azonban rájöttem, hogy szereti sajnáltatni magát, inkább bosszant. Úgy érzem magam, mintha valami puha, ragadós állagba zuhantam volna. Hiába öklözöm, taposom, nem kerülök ki belőle. Sőt. S így is volt. Noémi szabadulási kísérletei éppen ellenkező hatást váltottak ki a férfiból. A fölényes hanyagsággal kezelt „kis eset” fekéllyé mérgeződött benne a folytonos kitérés, visszautasítás fölötti sértődöttségtől. Most már hozzájuk csatlakozott sétáikon is, és beszélt-beszélt megállíthatatlanul. Cukrászdába kényszerítette, kocsikázni vitte őket. Sokszínű ripacshangjának egész skáláját harcba vetette. Fölényes volt és nagyvonalú. Költői, borongós, közönséges és áhítatos. Egyre nevetségesebbé tette magát. Noémi már egyáltalában nem titkolta kelletlenségét. Menekült a férfi elől. Amikor a férfi ráolvasta, hogy üres kifogásokkal él, szembefordult vele, és nyugodtan beismerte. - Igen! - Miért?! - a férfi gyűrött arca keserű dühtől remegett. - Miért ne? - kérdezte Noémi egyszerűen. Előttük játszódott le ez is; de a színész most nem törődött a kellékekkel. Sárga bélésű „gumirádli” ringatta őket a Stefánia úti kocsikorzón. Apja felindulásában is jobbra-balra köszöngetett. Ezerkilencszáztizennégy májusában voltak. Az asszonyok karcsúra fűzött testén világos, nyitott köpeny lebegett. Fejük búbjára tűzött malomkeréknyi kalapjukra a virágzó fák édes illatú, elfáradt virágkelyheket hullattak. S az asszonyok nedves, tapadó szemmel, tavasz fűtötte mosollyal bólogattak be a kocsiba. Sóvárgásuk láthatatlan csápokkal érintgette a hullámos hajú, buja szájú díszhímet, aki szavakban kivérző költők mondatait kölcsönvéve, a színpadon mindazt beteljesítette, amivel életük prózája adós maradt nekik. Noémi porszürke hosszú kosztümben húzódott meg a harsány, habzó fényben. Sötétszőke hajának kontyba csavart, vastag fonatain hamvas csillogás vibrált. Keskeny nyílású szeme egészen kék volt a sötét szempillák keretében, a szűzies, gúnyos ajka zárkózottan hallgatott. Nagy, fekete, ibolyacsokorral díszített szalmakalapja alól csak hűvös, finom profilja fordult a férfi felé, aki bosszúsan, átpirosodó fejjel nézte, és önmagát is meglepő vulkánerőket forralt magában a lány iránt. Kétségtelenül gyűlölte már, s minden más nőnél jobban kívánta. Közhely volt az egész, éppen ezért félelmetes és elemi erejű. - Mire vár? - kérdezte fölényesen Noémitól. - Valamilyen nyárspolgári idillre, amelytől konyhaszagú és vaskos lesz anélkül, hogy a szenvedély és az öröm egyetlen pillanatát megismerte volna? - Kíváncsi lennék rá, ha ilyen pillanatért az egész életét kérnék cserébe, ön odaadná-e?! - mondta Noémi kifürkészhetetlen arccal.

220

- Igen! - A felelet heves, hazug és örvendező volt. A férfi a siker szelét érezte a kérdésből, és orrlyuka dagályos érzelgősséggel megremegett. De Noémi józan pillantása lehűtötte. - Egy estére. Talán. Vagy egy szerep tartamára. Azután jelmez helyett felvenné újra a saját ruháit. Saját ragaszkodásait és kedvteléseit. Ami mégiscsak az egyetlen komoly főszerep. A többi múló epizód. Játék. - Ó... ha csak ez bántja! — tört ki a férfiból diadalmasan. -

Engem nem bánt semmi. Elvekről beszélünk.

Minden nőt el kellene égetni, akinek elvei vannak! - A gyors riposztból heves indulat csapott ki.

- Márpedig nekem vannak! - Noémi nem emelte fel hangját. -

Olvassa el Szent Antal megkísértését Flauberttól!

Olvastam.

- Azt hiszi, apácának született? - Nem. De az ellenkezőjének sem! - Szeretném megverni! - Inkább önmagát fegyelmezze meg! - Sérteget? - A férfi valódi dühének moduláltan színészkedő tolmácsolásában volt valami kínosan nevetséges. - Védekezem. - Noémi izgalmát csak sápadtsága árulta el. - Nem kell védekeznie! Még sohasem támadtam nőre! - Köszönöm. Ez megnyugtat. Az apja rászólt a kocsisra, fizetett, és kiszállt anélkül, hogy elköszönt volna tőlük. Esztelen harag zsinegei rángatták. Érintetlen és érinthetetlen hiúsága rákdaganatát érte ütés, s az ütés égőpiros foltjai ott égtek puha, elborultan fellengzős arcán. Úgy megkönnyebbültek a kocsiban, mintha mázsás homokzsákok szakadtak volna le róluk. Noémi hátradőlt, és lehunyta a szemét. Nagyon fáradtnak látszott. - Nehéz ez... - mondta halkan. - Mi lesz velünk, Noémi?! - kérdezte a fiú a lányhoz hajolva, és didergett a tavaszi langyosságban. - Nem tudom. Ha ti nem volnátok itt... még ma továbbállnék! Megrémült. Erre nem is gondolt. Hogy Noémi elmehet. Mintha a föld mozdult volna meg a lába alatt. - De nem mégy el?! Ugye nem?! - Hangja megremegett, és szíven ütötte Noémit. - Ha rajtam múlik, nem megyek el! - Kezét egy pillanatra rátette a fiú kezére, azután visszavonta. — Mert te fontosabb vagy nekem, mint én magam. - Nem azt mondta: ti. Azt mondta: te. Gyurka örömét azonban elrontotta az öccse jelenléte. Érezte megbántottságát. Noémi máskor gondolni szokott erre, de a pillanat feszültsége nem tűrte a színlelést, s a lány őszintesége kirekesztette a lapos homlokú, egérarcú kis szeretetkoldust. Gyurka lopva Zoltánra nézett. Az elfordított fejjel ült, s koponyájához lapuló füle pirosan égett. Ez a fül mindent elárult róla.

221

- Ha te elmennél, mi is veled mennénk! - jelentette ki Gyurka valamivel hangosabban, mint természetes lett volna. Zoltánt is magukhoz akarta ölelni ezzel. De az nem mozdult. S Noémi sem felelt mély tűnődésében. A lovak lassú galoppja méla ütemet vert ki az úttesten. Sivár, kietlen, reménytelen érzés áradt el a fiúban. Másnap vasárnap volt. Apja meghűlés ürügyével ágyban maradt. Nem játszott aznap. Nyilvánvalóan számolt vele, hogy délután csak Noémi marad otthon a gyerekekkel, mint mindig. Ha csenget, neki kell bemennie hozzá. Egyszerű, undorító kis terv volt. Még Jolán, a szakácsnő is vigyorgott rajta. Rossz készenlét nyűgözte le az elcsendesült házat délután. - Menj el! Neked is jár kimenő! - mondta Noéminak Gyurka. - Ha csenget, én megyek be hozzá. Egy szót sem szólhat ellene! - Hová menjek? - kérdezte csendesen Noémi. - Az a család, akiknél évekig voltam, vidéken lakik. Rajtuk kívül nem ismerek senkit. - Sétálj az utcán... Zolival! Igen! Az orvos is mondta, hogy Zolinak sokat kell levegőn lennie! - Nem megyek! - jelentette ki Zoli konokul. - Miért? - Apa beteg. Én fogom őt kiszolgálni. Menjetek el ti. Ti ketten! Váratlan zendülés volt ez. Gyurka akkor jött rá először, hogy a gyengék sokszor alattomosak: ahol tehetik, bosszút állnak az erősebbeken. - Itthon maradunk! - döntötte el Noémi. Vártak. Minden foglalatosság csak ürügy volt. Giccses képes levelezőlapra rögzítve állt az idő: a kopott szőnyegre sárga napnyaláb hullt be. Az ablakon túli akácfán rezzenés nélkül bújtak össze a poros levelek. A kerti medencéből nedves, mohos kőkagyló emelkedett ki, közepéből rozsdás vascső meredt elő. A szobán dongó röppent át zúgolódó döngessél. Kemény, zöld fénye teste bútorokhoz, ablaküveghez vágódott heves koppanással, aztán kimenekült a varázslatból. Sötétedett. Apja szobájában nem mozdult semmi. Noémi olvasott. Gyurka is egy könyv elmosódó betűire próbált figyelni. Zoltán kifestőfüzetet színezett haragos, sötét színekkel. Villanyt kellett volna gyújtani, de egyikük sem mozdult. Mintha mozdulatuk felidézhetett volna valami elháríthatatlant. Gyurka hirtelen ráeszmélt, hogy légszomja van, annyira fojtottan lélegzik. Zoltán éles, sértődött hangja törte meg a csendet, s ez a hang örökre összenőtt azzal, ami utána történt. Szinte jeladásnak, egy akció első ütemének hatott. - Éhes vagyok! Mikor vacsorázunk?! Utána rögtön megszólalt a csengő. Hosszú, parancsoló berregés volt, és a gyomorgörcsöt rántó izgalom ellenére sajátosan feszültségoldó, hiszen egész délután vártak rá. Noémi tétován felemelkedett. - Veled megyek! - ugrott melléje Gyurka. Noémi kézen fogta. Apja szobájához közeledve erős, parfümös dohányszag csapta meg őket. Mikor kinyitották az ajtót, rum, tea, konyakpára szegődött a kilengő illatokhoz.

222

Az apja felhúzott térddel félig ült az ágyban, háta mögött nagy, duzzadt, összegyűrt, rózsaszín párnákkal. Ágya körül folyóiratok, képesújságok, könyvek hevertek. A levegőben sűrű, kék rétegben terjengett a füst. A férfi erős, bozontos, szőrös látványt nyújtott így az ágyban. Sötét hajának egyik fürtje lapos, magas homlokára hullt. Nyitott hálóingéből vastag, párnás nyak látszott ki. Mellén fekete szőrzet kunkorodott. - Téged nem hívtalak! Eredj a szobádba! - szólt Gyurkára az apja nyersen, mintha acsarkodó kis ölebet taszított volna félre az útjából, de ő nem mozdult. - Hallottad?! - Az ágy megreccsent az apja alatt, ahogy előrehajolt. Felfűtött testéből vérhullám rohant a férfi fejébe. - Kimehetsz, Gyurka. Rögtön jövök én is! - mondta Noémi tiszta, hideg hangon. A fiú vonakodva, lassan húzódott ki a szobából. Még hallotta, amint Noémi megkérdezte az apjától, mit parancsol; a válasz azonban késett. Az ajtót becsukta maga mögött, de ott maradt szorosan mellette. Szorongva figyelt befelé. Egy ideig teljes némaság volt odabent. Noémi megismételte kérdését, majd apja végre mormogott valamit egy borogatásról, amit nem értett pontosan. Halk léptek koppantak, azután megint csend támadt. Vajon Noémi távolodott, vagy közelebb lépett-e az ágyhoz? Gyurka kés élén állt. Gonosz, fenyegető érzés hasított az idegeibe. Gyomra összeszorult. Hirtelen megérezte, az apja közelebb hívta Noémit magához, hogy felrakasson vele egy borogatást a nyakára. S egyszerre, a tikkadt némaságban szinte foghatóan ért hozzá a levegő örvénylése, amelyet fojtott dulakodás kavart az apja szobájában. Felrántotta az ajtót. A kép annyira lesújtó és undorító volt, hogy megtorpant. Apja az ágyra szorította Noémit, és egész testével ránehezedett. Tenyerét a lány szájára tapasztotta. Vaskos meztelensége riasztóan kiduzzadt a felgyűrődött hálóing alól. Erőszakos, állati terpeszkedéssel gyűrte maga alá a szívósan ellenszegülő lányt. A fiú remegve, iszonyodva felkiáltott. - Apa! Hangja áttörte a piros ködöt. Az eszeveszett szatírtest elernyedt egy pillanatra, s Noémi kisiklott alóla. Arca egészen torz és falsápadt volt a felháborodástól. Ruhája végigszakadt, haja kócosan lógott, lélegzete hangosan zihált, de nem sírt. Kisietett a szobából, és a fiú követte. Rá sem nézett többé az apjára. Noémi egyenesen a fülkébe ment, amelyet függöny választott el a gyerekszobától. Az ágyára feküdt, és eltakarta az arcát. Gyurka hiába szólt hozzá, a lány nem felelt. A fiú halálosan megrémült ettől a hallgatástól, mert Noémit elzárta tőle, és félelmetesen idegenné tette. Mintha számára meghalt volna. Kezét félénk könyörgéssel rátette a lány vállára. Szándéktalanul oda, ahol a fehér bőr kibukkant az elszakadt szövet alól. Szúró, ijedt gyönyörűséggel érezte meg hirtelen, milyen sima, forró hús lüktet a tenyere alatt. Vad gyöngédség és kétségbeesés öntötte el. - Noémi! Szólj! Noémi! - kérlelte. Noémi végre sírni kezdett. Teste rángatózott, torkából gyermekes, panaszos hangok törtek elő. Gyurkát olyan tehetetlen szánalom fogta el, hogy neki is sírnia kellett. Ráborult az ágyra, és átölelte Noémit; zokogástól gőzös, borzas kamaszfejét Noémi feszes szűzlány-melléhez szorította.

223

- Nem bírom, Gyurka! Látod! Ó istenem! - zihálta Noémi. E viharos, szenvedélyes, egymáshoz menekülő ölelkezés a fiú számára már nem volt többé testetlen öntudatlanság. Remegve, kábultan simult oda az ibolyaillatú, ruganyos női testhez. Olyan félelmetes boldogság zúgott fel benne, hogy könnyei már ebből a lázból ömlöttek elő. Csak ne kellene soha többé elengednie! Nem... nem elszakadni tőle! Illat és forróság... édes örvény... Noémi hirtelen elengedte, és ő abban a pillanatban tudta, hogy Zoltán nézi őket. Hátrafordult. Öccse ott állt a függönynél. - Eredj csak, kisfiam... te is Gyurka! Mindjárt hozom a vacsorát! - mondta Noémi sírástól rekedt hangon, és tűzögetni kezdte leomlott haját. Nem tudtak enni. Zoltán sem. Ajtó csapódását hallották közben. Az apja, úgy látszik, felöltözött, és elment. Este Gyurka sokáig álmatlanul hevert. Lázas, zaklatott volt. Zavaros érzéseinek tárgya ott virrasztott a vékony almazöld selyemdrapéria mögött a kis benyílóban. Éjszakai lámpájának fénye áttűzött a függönyön. Eddig is így volt ez sok-sok éjszakán keresztül. De azelőtt szelíd elnyugvással hallgatta a könyv lapjának zizegését, amelyet Noémi olvasott. A fülkét a barátság jó kikötőjének érezte. Lakójának a ruhái alatt nem volt teste, s arca is csak idéző-formulaként vonzotta, amellyel izgalmas szavak, gondolatok tündéri jelenéseit lehetett életre kelteni. Ma azonban... Először látta, pontosabban: először figyelte meg Noémi vetkőzését. Micsoda ámulat, bűnös, édes megdöbbenés, aljas felmagasztosulás volt ez! Torka kiszáradt a sóvár kíváncsiságtól. Testében vágy nyilai sajogtak. Amint Noémi egyre bontogatta magáról a lepleket, finom rajzú, karcsú testének körvonalait a lámpa élesen rávetítette a függönyre. A lány hajladozott, felnyúlt, megfeszült ebben az isteni-sátáni árnyjátékban. Hajfonatai leomlottak, s kibomlottak. Egy pillanatra megmutatkozott fiatal, hegyes, apró mellének ijesztő szépségű vonala, mielőtt ráhullt volna a hálóing redős takarója. Mennyire reszketett! Gyurka kiáltani, futni szeretett volna tanácstalan feszültségében. Érzéseinek ez a válsága semmiben sem hasonlított a mocskos, féleszméletlen kis gyermekbűnhöz, amelynek humusza gátlástalanul képzelgő magány volt. Ehhez a másik kellett volna! Az elérhetetlen, aki nyakig zárt köntösben, éberen feküdt az ágyában néhány lépésnyire a fiútól, de időben messze elöl, túl egy évtized kínai falán. Az évtizednyi gát kisfiú és érett nő között emelkedett. S ez a nő nem titkos nevelőnő-szajha volt, hanem magányos szűz; zárt, rejtőző, tiszta, mint a primitív festők madonnái. Nehéz volt a másnapba beleszületni, mert nem egészséges, hosszú álomhídon jutottak a küszöbére, hanem őrlő virrasztás útvesztőjén át. A fejük sajgott. A szemük alatt kék karika árulkodott érzelmi pokolra szállásukról. Mindketten érezték, de Zoltán tudta, hogy valami történni fog. Még mielőtt bekövetkezett volna a változás, saját benső tér-idő világukban átsodródtak a határon, és idegen jövő levegője rontott rájuk. Az apja a szakácsnővel üzente meg délben, hogy Noénknak be kell mennie délután a szanatóriumba. Az anyja beszélni akar vele. Egyedül.

224

Villámgyorsan bonyolódott le az egész. Noémi egy óra hosszat volt távol, s mikor visszaérkezett, alig látszott rajta felindulás. Rögtön csomagolni kezdett. Gyurka térde elgyengült. Alig tudta megszólítani. Noémi kis kézibőröndje szétnyitva hevert az ágyon. - Mi történt? - kérdezte végre súgva, mintha valaki súlyos, beteg álomba veszve aludt volna a szobában. - Bele kell törődnöd, Gyurka! - Noémi hangja rezignált, de eltökélten nyugodt volt. Belenyugvásában megmásíthatatlan dolgok holtteste hevert. - Nekem éppolyan nehéz. Anyád... felmondott. Azonnal el kell hagynom a házat. Miattad. ígérd meg, hogy nem fogod gyűlölni Zolit. Tudom, hogy nem fogod. Mert te is érted, miért tette. Félreértett engem. Azt hitte, kevésbé szeretem, mint téged. Ma reggel bement apádhoz... nem akartam szólni neked. Elmondta, hogy tegnap este... Szóval azt mondta, hogy te az ágyamban feküdtél, és ölelkeztünk egymással. Egy ilyen kisgyerek nem tudja jól kifejezni magát. Nem képes lemérni, mit jelent egy-egy szó... Hiszen én megöleltelek, Gyurka! - A lány hangja elfulladt. Neki le kellett ülnie, mert testéből kifutott minden erő. Gondolatai szétestek, összefüggés nélkül kóvályogtak az agyában. Furcsa, részleges ájulás volt ez, anélkül, hogy teljes eszméletét elvesztette volna. Benső képterén lidércálom-foszlányok úsztak át. Görnyedten, lelógó karokkal nézte, amint Noémi kiüríti a szekrényét, leszorítja a bőröndöt. A zár fémes kattanását vastag vattarétegen át hallotta. Orrát ibolyaillat csapta meg. Arcát puha, hűvös ajak érintette. Súlytalan szavak repdesték körül. Érzéketlensége felszínén könnyek gördültek végig, mint zárt ablak üvegén az esőcseppek... azután csend támadt. Noémi elment anélkül, hogy ő megkérdezte volna, hová megy. Elment, és sohasem látta többé. Sohasem hallott róla. Mintha meghalt volna. Mintha egyenesen átlépett volna egy láthatatlan tükörvilág küszöbén.

SZÁMŰZETÉS Mikor Noémi jelen volt, tőle kapta a legdöntőbb benyomásokat. S azzal, hogy éppen a kamaszkor nyitányában ment el, meghatározta Gyurka egész érzelmi életét. Elzárta benne a mélységbe vezető utakat. A szerelmet a képzelet, a testetlenül regényes és halhatatlan eszmék oldaláról közelítette meg általa, s amit így megízlelt, az annyival különb volt a puszta testi kéjelgésnél, hogy nem tudott többé megalkudni vele. Őt magát is kitelepítették hazulról egy vidéki grófi birtokra vezekelni. Ebben a korszakban a divatos színész légvonalban közelítette meg a kiváltságos osztályt. Gyurka szüleinek egész sereg arisztokrata tisztelője, barátja volt, noha ez a nagyurak számára nem jelentett többet az udvari bohóccal, az ágyasokkal vagy a cigányprímással való kétes „barátkozásnál”. Otthona elhagyását a fiú egyáltalában nem érezte büntetésnek. Inkább megkönnyebbült, minden pórusa külön fellélegzett tőle.

225

Vaskos, nyájas intézőcsaládhoz került, ahol négy fiú tombolt a meleg kenyér és keményített fehérneműszagú tágas, napsütötte házban. Sárga színű, tornácos, oszlopos, kúriaszerű épület volt zöld zsalukkal és kövér, égőpiros muskátlisorokkal az ablakokban. Kutyák, macskák, dísznyulak, fehér pávafarkú galambok, szelíd fácánok, kecskegidák nyüzsögtek a nyitott udvaron, mert a fiúk mindegyike valóságos menazsériát tartott. A fák között nagy ketrecekben mókusok ugráltak. Az intéző fiai zsemleszőkék, szeplősek, vadak, de eléggé jóindulatúak voltak, mert ösztöneiket feloldotta a mozgás öröme és harsány egészségük. Ugyancsak zsemleszínű, tömb-kövérségű anyjuk pedig maga volt a mindent magába ölelő, ősi anyaföld. Gyurka rögtön megszerette ezt a kevéssé kíváncsi, türelmes, otthonőrző asszonyt, akiből a termékeny erő gyöngédsége áradt. Saját válságának emléke titkos zúzott sebként sajgott a bőre alatt. Az apja által okozott sokk és Zoltán árulása mérgező gócként erjedt benne. De sorsa ezen a veszélyes ponton a testénél ragadta meg. Belevetette dús ízek, új erőfeszítések boszorkányüstjébe. Fülét derűs lármával tömte be. Szemét különös fényekkel és árnyakkal vakította meg. Izmait szüntelen mozgásban tartotta, hogy energiaégető, jó fáradtsága idegeit és képzeletét pihenésre kényszerítse. A pipadohány levében és füstjében pácolódó hallgatag, gyökérszerűen szívós, barna és szikár intézőt ritkán látták. Elnyelte a több falunyi birtok gondja, felelőssége. De ha jött, nem okozott zavart. Sötét bársony basszusa csak harmonikusabbá árnyalta a sokmotívumú természet-rapszódiát, amely minden napszakban más ritmussal és hangulatvarázzsal közvetítette az örökkévaló élet titkos üzenetét. A természettel való első találkozása Gyurkát kinyilatkoztatásként rázta meg. Sem növénnyel, sem állattal nem támadt soha semmi félreértése. Mindegyiket határtalan gyöngédséggel, úgy közelítette meg, ahogyan annak félénksége, bizalmatlansága, dicséretsóvárgása vagy finom zárkózottsága megkívánta. Nem akarta megragadni a mókust, magához láncolni a macskát, ölébe kényszeríteni a nyulat, simogatni a fácánt, fogdosni a galambot és dajkálni a botladozva szilajkodó kecskegidát, s ezért mély barátságban élt mindegyikkel. Az életörömtől remegő, síkos szőrű, hajlékony vizslák egy pillanatra sem tágítottak mellőle. A négy fiúhoz nem került közel, de távol sem maradt tőlük. Három közülük fiatalabb, egy idősebb volt nála. Mozgásra szomjas, egészséges fiatal teste velük együtt járta a földeket, velük lovagolt vagy úszott a vad sodrú, karmosan hideg Dunában. Minden versengésükben részt vett. Futballozott, birkózott, futott, nehéz köveket hajigált. Esténként közöttük ült a keskeny vízér mellet ráklesen, nyers szagok között, hűvös ezüstfényben. Csak éjszaka hullt külön tőlük a nagy, meszelt falú hálószoba dagadó, hideg ágyneműjébe temetkezve, jóleső izomláztól sajgó testtel, szédítő tücsökzenére figyelve kábuló érzékeivel. Mielőtt az álom felhőpuha nirvánájába siklott volna, mindig Noémira gondolt édes, rettentő fájdalommal és olyan sóvárgással, hogy el kellett fojtania a torkára toluló nyöszörgő jajdulást. A nyár elrepült, mint a szép, pihentető közjátékok mind, amelyeket a sors a sok terhű életek válságai közé iktat. A háború kitörésének nyara volt ez. De a csöndes, a vad lendületű események sodrától félrehúzódó tájba csak elemi vonalon tört be a háború emlékezetes viharával, amely szinte derült égből szakadt

226

le vastag fákat földre teperő szélfergeteggel, pokollángú villámokkal, tomboló dörgéssel és vízesésként alázúduló esőtömeggel. A természettel együtt élő, együtt lélegző emberek lelkét baljós előérzet érintette. Valóságsejtő ösztönük még egészségesebben működött, mint a városé. Nem vezette félre propagandától elkábított lelkesedés-hisztéria. A Prima Matéria papjai súlyos napokra készültek, de a Föld lázt jelző szívverésére hajló figyelmük zavartalan maradt. Az örökkévaló dolgokkal való kapcsolat méltósága volt ez.

A BAKFEJ Az intéző hozta a hírt. Gyurka azonban alig tudott mit kezdeni vele az első pillanatban. Valahol messze háború tört ki. De körülötte állandóság és mozdulatlan víztükörként eget tükröző csend van. Lassú, tempós menetben tehenek vonultak az itatóhoz a csillogó alkonyatban. Éjszaka azonban megint látta a barna köntösű férfit a fekete-fehér kőkockás teremben. Figyelő, sötét szeme rajta nyugodott. Tekintetéből árnyakat őrlő erő árama csapott ki. Kezében csillogó tárgyat tartott. Sötétzöld, vastag drótból formált pentagram volt. A csúcsa lefelé mutatott. A zöld szikrákat vető drót furcsán vibrált, és rezgett, mintha eleven kígyótest lett volna, majd formálódni kezdett: kecskebak feje alakult ki belőle. - Az ördög! - gondolta Gyurka rémülettel, és felpillantott a barna köntösű férfi arcába. Az mosolygott. Mindentudóan, biztatóan és szánakozva. Ősszel Gödöllőre került a premontreiekhez, anélkül, hogy előbb hazalátogatott volna. Mivel otthona végképp idegenné vált számára, tudatosan vállalta az otthontalanságot, a független „ballagást” egy elhagyott és egy eljövendő menedék között. Sok tapasztalatra, finom megkülönböztetésekre épült, okos, eléggé kötetlen környezetbe jutott, amelynek vastörvényei csak akkor vágtak a húsba, ha nagyon széles, végletes mozgásokkal próbálkozott valaki. Ő azonban természeténél fogva türelmes és alkalmazkodó volt anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben feladta volna önmagát. Túlesett a rövid, heves korszakon, amikor kívülről akart ráhatni meghatározott jelenségekre. Most már befelé terjeszkedett; a külvilág irányában csak akkor, ha erőszak nélkül, nyitott ajtón át tehette. Ennek ellenére soha nem mondott le a reményről, s kísérletező kedve sem lanyhult egy pillanatra sem az emberi természet oldó-formulájának keresésében. Fantasztikus, merész, gyermekes és krisztusi célja, hogy a kötöttet kötetlenné, az ellenségeset barátivá változtassa, el nem oltható tűzzel világított benne. De az ütköző módszerek hiábavalósága annyira nyilvánvalóvá lett előtte, mintha nem néhány kölyökévnyi, hanem sok emberöltőnyi tapasztalat érlelte volna ki a lényét. Megfért mindenkivel. Társaival és tanáraival is. Mialatt hallgatott, pontosabban meghallgatott mindenkit, és barátságosan hozzáalakult a tanulás, a pihenés, a játék ritmusához, senki nem vette észre, hogy nem velük egy mederben, hanem külön vonalon halad magányos, párhuzamos úton, rejtélyes szomjtól ihletetten sajátos célja felé. Társai a kamaszkor erjedésében különféle mellékösvényeken próbálták levezetni feszültségeiket. A megtagadott, agyonhallgatott, kendőzött vagy megvetett Erósz titkos Sabbath-orgiákat ült a

227

tudattalan ösztönzónákban. Voltak fiúk, akik vallási rajongásba hangolták át gerjedelmeiket, és papnak készültek szüntelen vezeklés, önmaguk elől nyargaló imák közepette. Mások az ateizmussal kacérkodtak titkos összeesküvéssel, magukra idézve az intézetből való kizáratás szégyenét. E két pólus között helyezkedett el a többi árnyalat: a verekedők, a sportfanatikusok, az intellektuellek, a pornografikusok, egymással fajtalankodók szektái. E külön kis csoportnak mind külön szertartásai voltak csempészett, dugdosott könyvekkel, folyóiratokkal, rajzokkal és fényképekkel. Gyurka egyikhez sem tartozott, de egyikkel sem került összeütközésbe. A természetellenes nemi kicsapongások áldozatain kívül - akikről a többiek súgtak-búgtak, míg ők maguk zavarodott bűntudattal, egy mindenkori hamvazószerda émelygésével mélyen hallgattak - a többi csoport nyíltan beszélt előtte, mert érezték, soha nem lesz árulóvá. Erről a belső sejtrendszerről a tanárok semmit sem tudtak. Ők csak gyöngébb vagy jó tanulókkal, tehetségekkel és közepes képességű, jellemes vagy kétes egyéniségű tanítványokkal számoltak az intézet meghatározott, összesítő rendjében. Vasárnaponként a budapesti fiúk legtöbbje hazalátogatott, vagy hozzátartozói látogatását fogadta. Gyurkához csak egyetlenegyszer jöttek el szülei, hogy ebben a szerepben reprezentáljanak az intézet mint közönség előtt. Anyja már teljesen meggyógyult. Az ő kínos, fájdalmas lámpaláza elmúlt hirtelen, amint szembekerült a két szép, mosolygó, szabályosan elegáns lárvával, akik örvendező nyájassággal üdvözölték, ahogyan a helyzet megkívánta. Egy pillanat alatt tisztában volt vele, hogy azt, ami történt, tökéletesen elfelejtették, csakúgy, mint legdrámaibb szerepeik viharzó érzelmeit. Mert mindig új alakokban és helyzetekben születtek meg, s különböző jelmezekbe öltöztették csak egymásra kiterjedő, mámoros önzésük közös lelki csontvázát. - Zoli mit csinál? - kérdezte, önmaga előtt is váratlanul. Azután látta tűnődő, tanácstalan arcukon, hogy a kert fáitól, a ház falaitól inkább kérdezhette volna. - Tanul - mondta az anyja lélegzetnyi szünet után -, nagyon jó kisasszony van mellette. Öreg leány. - Hangja súlytalan volt, tekintete üres és elsikló. Apja is hideg, felhőtlen nyájassággal, rezzenés nélkül nézett rá, míg őt szökőárszerűen öntötte el a gyötrő emlékezés. Egész éven át nem ment haza látogatóba. A karácsonyi és a húsvéti szünetet egy iskolatársánál töltötte, aki minden klikkből kimaradt félénk határozatlansága miatt, s a kóbor kutya alázatos rajongásával szegődött a nyomába. Szegeden laktak. A fiú anyja, egy kúriai bíró özvegye, amolyan szelíd bolond volt, s a fia neveltetését egy közönyös gyám, valami távoli rokon intézte. A fiú regényes nevét is az anyja adta neki: Olivérnek hívták. Ennek a két embernek az időből kizáródott sajátos világában, hatások, kapcsolatok nélküli senki földjén kezdett el Gyurka írni. Barátjának édesanyja úgyszólván a saját testében sem volt jelen. Öreg mindenes szakácsnőjük a maga mogorvaságának áttörhetetlen zárlatában évtizedes sérelmeket dajkált; lehetőleg nem szólt senkihez, legfeljebb önmagával vitatkozott félhangosan a konyhában, mosogatás közben. Olivér pedig naphosszat a bélyegeivel és a bogárgyűjteményével bajlódott. A semleges, senkihez sem tartozó kötetlenségben csodálatos érettséggel, erjedten csípős szűziességgel gördültek ki Gyurkából a mondatok. Rejtett, áradóan heves sodrú véna tört felszínre; nem lehetett elállítani többé. E felszökkenő forrás

228

aktivitásával s egy csomó jegyzettel tért vissza az intézetbe, s e töltés oly erős volt, hogy újfajta figyelmet keltett Gyurka iránt. Anélkül, hogy kezdeményezte volna, közeledtek hozzá, tevékenységét, gondolatait firtatták. A világot minden részletében újra felfedező mohóságában néhány társának megmutatta a jegyzeteit. Első pillanatban szinte villámszerűen felfénylő örömmel vette tudomásul, hogy amit leírt, azzal mindig hatást tudott kelteni. Olvasóját felgyújtotta, és meghökkentette. A hiú öröm és az ihlettel való részeg ölelkezés után azonban kietlen sötétség szakadt rá. „Minden kihűl, megvakult utcai pocsolyává lesz, ha lenyugszik a rejtélyes égi korong!” — írta versei, karcolatai margójára a nemzés lázának lecsillapultával. — „S a rettentő, édes remegés szégyenkező csömörbe taszít! Gyűlölöm a szitából szőtt mondatokat, amelyeken nyom nélkül áthull a hiteles tartalom. Tehetetlen düh fog el. Tudom, hogy én nyúlok ostobán a tündéri, testetlen csillagpor felé. Úgy akarom foglyul ejteni, hogy megmarkolom.” Éhsége, hajszoltsága nőttön-nőtt. Kergetni, módszeresen nyomozni kezdte a rejtélyes hőt és fényt, amely írásaiból elillant. Ernyedetlenül írt. Betűkké formált minden szeme elé villanó mozzanatot, arcot, mozdulatot vagy mozdulatlanság mögé búvó benső tevékenységet. E kereső megszállottságát „Szómámor” című verse fejezte ki ebben az időben: Tudom, a mantra gyújt, ha kezembe hull a magja; szisszenve húsomba ég, s nincs többé emberi fék, amely megállíthatja. De én kiáltva hívom iszonyú hevét, s ha elemészt, hát úgy akarom! Leküzdhetetlen kényszerré lett benne a pontos meghatározás szükséglete, az, hogy szavakkal körülrajzoljon, végigtapogasson, felboncoljon minden embert, állatot, tárgyat maga körül. Tíz-, tizenöt-, húszsoros meghatározásokat írt; olyan szorgalommal gyűjtötte e csillogó mozaikokat, mintha márványtéglákat csiszolt, faragott volna egy, a jövőben várakozó építkezéshez. Keveset olvasott ekkoriban, mert nem fért a lényébe idegen betű. Úgy érezte, „első kézből” van szüksége mindenre. A legragyogóbb könyvek is meghamisítják valamiképpen a természettel, az emberekkel, az eseményekkel való viszonyát. Félrevezetik. Bezárják őt egy elragadó, de idegen világmindenségbe. A világ pedig egészen személyes ügy, ezt tudta. Óvta magát kísértő befolyásoktól, kész eredményektől, tökéletessé csiszolt termékektől, mert saját szemével akart látni, saját lelkével akart megélni mindent. - Később megint rengeteget olvasol majd. Rengeteg hátralékom van. Mindenki többet tud nálam. De itt most nem arról van szó, hanem a forrásról, amely az enyém - írta a jegyzetei közé.

229

Az egyik paptanár - fiatal, sima, kedélyes kanonok - szintén felfigyelt rá. Eléggé kényelmetlen módon zsenit, de amolyan fából vaskarikát: kezelhető, irányítható lángelmét szimatolt benne. Derék, szabályos nézeteinek akarta megnyergelni, hiúságát legyezgetve, magamutogatását kitenyésztve. Felkarolta, fénybe állította, a fiatal agyakban erjedő irodalmi örvénylés középpontjába vetette. Annyira észrevétlenül kezdődött, hogy Gyurka kis, sajgó ellenérzésen kívül alig érzett valamit, mikor a finom, kedves, ártalmatlan ember vallatni kezdte irodalmi dolgozatai nyomán. Egészen gyanútlanul említette meg kísérleteit és kételyeit. Úgy vélte, ismeri erőtlenül jóindulatú, kissé finomkodóan nevetséges irodalomtanárát, és nem is sejtette, micsoda agresszió szivárog be hozzá általa. A ki nem elégült gyengék sóvárgó folyondárszívóssága tapadt rá; vámpírizáló lárvamohóság próbált érvényesülni általa. A tanára kezébe adott írásai egyszerre széles nyilvánosságot kaptak az intézeten belül, s ő riadtan hunyorgott a kigyúlt rivaldafényben. Menekült. Annyira szégyenkezett, mintha piszkos alsóruhában mutogatták volna. - Szent Isten! Mit csinált velem? - kérdezte önelégültségtől ragyogó tanárát. - Hiszen mondtam, hogy még el sem indultam a szavak igazi értelme felé! Iszonyodom minden betűtől, amit leírtam! Nem pózolok! Könyörgöm, higgye el: silány, ostoba dadogás ez! Elszánt és elvakult felfedezője úgy ingatta a fejét erre a kitörésre, mint a mindentudó csodadoktor, aki beadott csodaszere hatását nyugtázza. - Rendben van, fiam! Csak bízza rám, mit teszek! Maga írjon, és elégedetlenkedjék! A többi az én dolgom! Gyurka hiába magyarázkodott, könyörgött, néhány karcolatát és két versét a tanár egyszerűen birtokába vette, és előadatta az évzáró ünnepélyen. A fiú hetekig nem aludt az ünnepély előtt. Tudta, hogy buzgó pártfogója a szüleinek is írt, s azok elfogadták meghívását. Rövid, viaszízűen gyöngéd levelükből sejtette, hogy tanára hízelgő, csábító dolgokat ecsetelt előttük róla, mert szülei a babér távoli, hervatag illatára, ha az valamiképpen velük volt kapcsolatban, még a sírjukból is felkeltek volna. Jövünk, drágám! Jövünk, repülünk, hozzád! Veled akarunk, lenni életed első nagy pillanatában! - írta az anyja. - Mióta megkaptam tanárod, atyai barátod, pártfogód levelét, folyton könnyezem. Magam előtt látlak, mint kisfiút. Istenem, hogy rohan az idő! Egyedül az vigasztal, hogy ha mi félreállunk, utánunk te következel... Micsoda süket kiáltozás volt ez az ismeretlen űrbe! Élete első nagy pillanata Noémival való megismerkedése volt. A második az, amikor szenvedélyes barátsága szerelemmé izzott fel egy ártatlan ölelésben. A harmadik az elvesztése; de érzelmi válságain túl, egyidejűleg ott élt benne a barna köntösű férfi, visszatérő álmának rejtélyes látogatója, aki titkos kulcsot és határozott célt jelentett valamihez, aminek a nevét egyelőre még nem tudta. Benső kozmoszának e magaslataitól milyen távol éltek a szülei! Mennyire nem vegyülhettek össze vele! Vajon hogyan láthatja az édesanyja maga előtt, mint kisfiút, mikor soha nem pillantott rá abban az időben? Sohasem rögzítette. Föléje, mellé, túlnézett rajta mindig szórakozottan. S hogy utánuk ő következnék? Hol? Hiszen útjuk egymástól távol eső szférákban kanyarog. Megkísérelte pontosan kifejezni magában ezt a végletes különbséget. Szülei minden hevüket, tehetségük tüzét szűrés nélkül kifelé vetítik.

230

Életük üres díszlet, rikító plakát, amely megvehető dolgokat hirdet. Ő meg csak azért töri magát, amit nem lehet könnyen elérni, tetszetős konfekciónívón, készen elővenni egy árcédulás üvegszekrényből. A sohasem látott, sohasem ízlelt, első, pecséttörő felfedezés, benső tájak veszélyes ösvénye érdekli egyedül. Maga az út, amely ismeretlen céljának végtelen felé futó lidérce nyomán vezet. SZÖKŐLÁNG Képzeletében újra meg újra kínpadra vonta szégyene, amelyet az ünnepélyen világgá kiáltanak majd. Szájában ólomsúllyá, szívén lidércnyomássá lettek a szavak, amelyek agya és lelke éretlen mámorából születtek. Csömört kapott tőlük. Az ünnepély előtti estén már annyira kimerült a tépelődéstől, hogy mélyen elaludt. Álmában a barna köntösű férfi mellett járt lassú léptekkel, s a mozaikpadló fekete-fehér kőkockáit figyelte a lába alatt. Néha felpillantott néma társára. A férfi arcának kristályos egyensúlya mindig új örömmel és ámulattal töltötte el. Ez az arc leleplez előttem minden más arcot - gondolta. Talán mondta is, mert a mellette lépkedő férfi válasza egyszerre ott volt az agyában idegenül ismerős, fénylő súllyal és tágassággal, mintha hegytetőn álló óriás teleszkóp lencséjébe nézett volna bele hirtelen. Az árnyak sírnak. - A barna köntösű férfi gondolatai csillagfényből formált, hatalmas szobrokként formálódtak ki Gyurkában. - A lárvák részeg vihogása forgószél az utcasarkon; mocskot kavar, aztán elül. Ez lenne a te közönséged? Ki előtt szégyenkezel? Ami múlandó benned, az nem igaz. De Isten mértéke örök. Meztelenül kell eléje állnod. Vagy továbbra is rejtőzni akarsz előle?! - Nem! - mondta riadtan. Szíve annyira vert, hogy rá kellett szorítania a kezét. Akkor vetkőzz! Rétegről rétegre vesd le a rongyaidat! Szabadulj meg tőlük! E felszólítás éberré, boldoggá és végtelenül könnyűvé tette egyszerre. Értelmet adott a szavakkal való viaskodásának. Meghatározta tevékenységét, és feloldotta szégyenét. Nem tehetett mást. Vetkőznie kellett a tolongó bélpoklosok tömegében, le kellett szaggatnia koldusrongyait, hogy meztelen sebeit megmárthassa a gyógyulás és az újjászületés Forrásában. E csodálatos tartalommal lényegében, újra figyelni kezdte a lába alá sikló kőkockákat, s hirtelen ráeszmélt arra, hogy mindig a fekete kockákra lép. Megállt, és kockát váltott. S e változással teljesen elsimult benne minden hiú lámpaláz és görcsös feszültség. Reggel ezzel az oldott érzéssel ébredt. Nem rettegett többé saját kivetített árnyaitól. A köldökzsinór elszakadt korszülöttei és közötte. Sorsuk közönyössé vált előtte. Levetett magáról valamit, és továbbment. Független volt újra. Szüleit furcsán kiürültnek és fakónak látta, amikor saját külön időtörvényeik közül kibukkanva, az ünnepélyen újra találkozott velük. Olyan mennyiségnek látta őket, amelyből mindig fogyasztanak anélkül, hogy pótolnák a hiányt. Életkoruk szerint az alkonyat veszedelmes határmezsgyéjén jártak, amikor a nap már a hegyek mögé siklott, és színrabszolgái tolongó nyájként vakon utánavetették magukat az éjszaka szakadékaiba. Elpetyhüdt vonásaik görcsössé váltak a szorongó erőlködéstől, amellyel ifjúságuk tűnő hitelét leplezték. Túlfokoztak mindent. Másoknak és önmaguknak

231

szüntelenül bizonyították: nem igaz, hogy lezárt pénzszekrényük, amelyben életük egyetlen értékét őrzik, tátongóan üres. Gyurka sajnálta őket, ezért kedves tudott lenni hozzájuk. Kedvesebb, mint bármikor. Anyja észrevette, mennyire népszerű, és büszke volt rá, mint saját teljesítményére. Apja közönyösen barátságos főszereplőként mozgott a statisztéria között. De maszkja alatt szorongás lapult, mert tudattalanul érezte, egyre lazul a közönséggel való kapcsolata, s a termékeny magány sem tárul fel előtte. Fényes díszletek között, kőkeményre fagyott senki földjén bolyong dús jelmezében, mert hiába élt, és egyedül kell meghalnia. Az ünnepélyen, mialatt az intézet legtehetségesebb szavalója előadta Gyurka verseit és karcolatait, varázslat ment végbe. A fiú teljesen elfogulatlan kívülállóként figyelte és elemezte ezt a jelenséget. A silány, lapos, üres szavak megteltek gyúanyaggal. A közönség és az előadó között szikrák pattogtak, majd élő, világító, áthevítő áram kezdett keringeni. Mi történt? Gyurka feszülten figyelte a szavakat, amelyeket annyiszor átpergetett az agyán, lemért, és könnyűnek talált. Ugyanazok voltak. De a közönség és az előadó együtt már megint felidézte a szómámor tűzpillanatát, a nemzés gyönyörét. Láthatatlan szellem lépett be, s a terem egyszerre megtelt mágiával. Ez a szellem azonban nem a szavakban rejtőzött. A fiú nem engedte, hogy az átizzott pillanat elhitesse. Szándékában, meggyőződésében, sóvárgásában, amellyel írt, abban lángolt a tűzvarázs, az lobbant fel, az világított az előadó hangjában. S a közönséget megperzselte a láng. - Holnap éppolyan silánynak fogom találni e gondolatembriókat, mint tegnap - gondolta Gyurka a lelkesedéstől elzárkózva. - Ez itt kölcsönfény. Igézet. Ha azonosítom magam vele, paranoiás bolonddá változom, aki szentély helyett útszéli kocsmában celebrálja miséit. „Az árnyak sírnak, és a lárvák vihognak” rajta, de ő mindörökre bélpoklos koldus marad. Gyurkát taps örvénylette körül. Kezek, testek, kapcsolatkereső szemek nyomultak közel hozzá. Neveket, meghívások kötelét vetették feléje. Tervekbe szőtték. Tanárok, társak, szülők, barátok álltak a fénykörbe, amelyet a pillanat tüze gyújtott körülötte. Ő azonban olyan csendes maradt belül, mint a sima vízfelület. A védelem benne a barna köntösű férfi arcának, gondolatainak kristály-egyensúlya volt. „Isten mértéke”, amely örök. S e mérték birtokában tudta, az emberek részéről félreértés mindaz, amit hisznek róla és remélnek tőle. Mert ő sohasem fogja ezt a fajta várakozást kiszolgálni. Most még nem értik emberfeletti s ezért talán embertelen titkát, azért ünneplik. Egy megszületendő gyermekben mindenki a saját messiását várja. Szüleivel együtt utazott haza az erjedően nyüzsgő, mégis észrevehetően apadó életerejű városba. 1916 nyara volt. A látszatkonjunktúrától lüktető zsúfolt kávéházak, színházak nem feledtették el a piszkolódó utcák, az avas szagok, a gyérülő élelem, az eltűnő ízek riadalmát. A pályaudvarok környékéről, sebesültvonatok gócaiból hideglelős félelem szivárgott a közösség szervezetébe. A rengeteg egyenruha láttán Gyurka csodálkozva kérdezte magában, apja vajon miért maradt ki ebből a „darabból”, mikor a város legnagyobb része katonajelmezbe öltözött át. Nyitott konflison gördültek haza. Menetszázaddal, katonabandával találkoztak közben, s az anyja merengve megjegyezte.

232

- Apád is bevonul egy hét múlva. Pedig koron felül van már. Soron kívül jelentkezett. Lépésben haladó kocsijuk csődület mellett vonult el. A tömeg szétvált egy pillanatra. Hanyatt fekve rángatózó, lerongyolódott közkatonára láttak. Gyurka apja iszonyodva előrehajolt. Maszkja most egészen eltűnt, s arca leplezetlenül mutatta a senki földjén rémülten körbeloholó menekülőt. - Epilepszia. Vagy idegsokk - mondta sápadtan. - Hová vonul be? - kérdezte a fiú halkan az anyjától, az apja felé intve. - Irodai munkára. A városban marad. Féltik a szívét. Így fel is léphet esténként. - Akkor miért... - akarta mondani, de elhallgatott. Az apja nem tudott lemondani a nappali jelmezről. Meztelen arca villant fel benne a lemállott maszk mögött. S egyszerre nem tudta sajnálni tőle ezt a kábítószert. A sápadt, sovány Zoltán nagyon megnőtt. Vonásai különösen duzzadoztak, elváltoztak a növekedés közben. Orra megnyúlt, álla még ernyedtebben hátraesett, szája vastag lett, szemét sötét karika vette körül. Lényéből beteg sóvárgás, alattomosság s az elviselhetetlen magány lázadozása csapott ki. - Zolika a legjobb tanuló az osztályban! — mondta az anyja a néhány perc alatt, míg a gyerekszobában időzött. Gyurka szíve belefájdult, amikor látta, Zoltán milyen kutyaalázattal kapja fel ezt a kis dicséretkoncot. - Ő majd a nyomukba lép! - gondolta. - Ha ugyan nem lesz egészen nyárspolgár. - Hirtelen megsajdult benne az emlék, amikor az öccse csecsemőkorában egyedül sírt a bölcsőjében csillapíthatatlan anyaéhségében, s ő a karjára vette, hogy bevigye a szülei szobájába. Ez a reménytelen sírás áradt belőle most is némán. S az anyja, aki után szomjasan epekedett, nem volt sehol. Fel akarta oldani öccse zavart bűntudatát, amely szinte megbénította, mikor egyedül maradtak. Cinkos módjára bizalmasan ráhunyorított.

233

- Kidobattad a vén madárijesztőt?! - Az úton hallotta anyjától, hogy kénytelen volt elküldeni a német kisasszonyt, mert Zolit annyira megverte, hogy az egyik fogát is kiütötte. Zoltán arcán hálás, beismerő mosoly ragyogott fel. Szó nélkül a szekrényhez ment, egy dobozból elővette az odvas bűnjelet, és Gyurka elé tette. - Meg kellene aranyozni! - Lógott már, mi ?! - Persze. A nyelvemmel löktem ki, amikor huzakodtunk. Kicsit vérzett. Odafektettem a szám szélére, és vonítottam. Összeszaladt az egész ház. A legjobbkor jött. Különben... én szöktem volna el. - Zoltán hangja megremegett az önsajnálattól. Szemében kalandos álmok parazsa villant. - Gondoltam, hozzád megyek Gödöllőre. Azután tovább... - Hová? - Az... idegenlégióba. - Értem. De azért jobb így. Ügyesen csináltad! - Gyurka kedvesen megbökte öccse vállát, azután egy pillanatra magához szorította Zoltánt. A sovány, ideges fiútest szinte ájult alázattal simult hozzá. Rettentő szánalmat érzett iránta. Éppen úgy, mint csecsemőkorában, amikor a karjában vitte. És fogadalomszerűen merült fel benne a gondolat: Nem lehet, hogy én is elhagyjalak! Hiszen nem kellesz senkinek, annyira gyenge, olyan középszerű vagy! Noémi ágya a kis fülke sarkában állt a zöld selyemfüggöny mögött. Egy villanásnyi időre Gyurka úgy érezte, a lány maga is ott fekszik az ágyon nyakig zárt hálóingében, s lélegzésének halk nesze felborzolja a csendet. Ketten idézték őt, mert Zoli is rá gondolt. -

Sajnálom... - mondta Zoltán kínlódva - azt. Akkor.

Gyurka nem segített neki, pedig tudta, miről beszél. De az első szóra zárkózó, taszító tiltakozás zúgott fel benne: Ne érintsd! Hagyjuk! Zoltán válla előregörbült. Esetten, megverten állt előtte. - Nagyon utáltál, ugye? - Nem tudtad, mit teszel. Felejtsük el! - Nehezen szakadtak ki belőle e szűkös mondatok. De mikor látta, micsoda fényt gyújt vele az öccse arcán, örült, hogy legyőzte saját ellenállását. Este, amikor Zoltán már elaludt, a sötétben Gyurka odasurrant az üres ágyhoz, és végigsimította vékony selyemtakaróját, amely alatt, úgy érezte, ruganyos idomok domborodnak. - Noémi... - formálta a szája némán. A névnek olyan íze volt, mint a csóknak. Letérdelt az ágy elé, és arcát a takaróra hajtotta. Bőre alatt átforrósodott a sima selyem, s Noémi fantomérverése lüktetett át rajta. Csöndes kis vers ritmusa zengett fel benne. Oltsd el a lámpát, legyen sötét most, Noémi! Feszítsük ki az éj bársonyát, s arcod édes kísértetárnyát a sugárzó múlt majd rávetíti.

234

Kezem a paplan selymén siklik, tested ez itt, Noémi? Kereső ajkam végigsimít, ne húzódj el Noémi! Jó neked rólad vallani, az elmondhatatlant elmondani: mielőtt születtem, ismertelek, mielőtt születtem, szerettelek, Noémi! Megnyugtató, titkos édesség rezgett a versben s a lüktető, forró selyemben is arca alatt.

BÉKANÁSZ A nyarat Zoltánnal együtt töltötte egy siófoki panzióban. Akkor mentek el egyedül először. És akkor kezdődött évekig tartó néma szenvedése a kényszerű nevelőnőszerepben, remegő gyámoltalansággal, féltékeny, sértődött szeretettel ráfonódó öccse mellett. Zoltán mindig beteges volt, ez volt egyetlen fegyvere a világ ellen. Rejtélyes lázakat, kiütéseket, idegfájásokat, görcsöket, szédüléseket produkált, hogy független, erős bátyját megbüntesse, és magához kösse. Az emberekkel általában alattomos és ingerült volt, mert senkitől nem kapta meg azokat a rokonszenv-reflexeket, amelyeket elvárt, anélkül, hogy ő maga tett volna értük valamit. A vele egyidős fiúkat magára bőszítette, mert minden ügyüket lekicsinyelte, Gyurka nem győzte kimenteni az öccsét feldühödött pajtásai öklei közül. A lányok már tízéves korában vad izgalomba hozták. Szüntelenül ott csetlett-botlott körülöttük. Kedvüket kereste, ügyeskedni akart előttük. A strandon szánalmas tornamutatványokba ficamodott. A lányok egymást bökdösve vihogtak rajta. Tömzsi, széles arcú, mandulaszemű, tizenhárom éves, fekete kis zsidólányba szeretett bele végül, aki undorodott tőle, és úgy bánt vele, mint egy tolakodó rovarral. Zoli azonban ernyedetlenül hordta utána a labdát, a széket, a pokrócot. Naponta számtalanszor megfésülte szöges süvölvény-üstökét, és komolyan szenvedett. - Hagyd a fenébe ezt a nagyszájú, csúnya, kövér lányt! - mondta neki bosszúsan Gyurka, mikor már nem tudta nézni harsányan gyötrődő bárgyúságát. - Minek futsz utána? Túl jó vagy neki! Ez buta hozzád. És rossz is! Zoltán sápadt haraggal nézett rá. - Az én dolgom, mit csinálok! Különben is, nem futok senki után. Ne törődj velem! - Rendben van! Estére persze már megint a kedvét kereste, mikor szerelme ajtaja bezárult előtte a szomszéd villában. A torkát fájlalta, borzongott.

235

- Elmégy? - kérdezte leselkedve, mert tudta, hogy Gyurka el akar menni. -

Még nem tudom. Majd friss borogatást teszek a nyakadra.

Jó. Nem akartalak megbántani délután.

Persze. Én sem téged.

- Az a lány... buta. Igazán. Ahogyan te mondtad. Csak az a fiú imponál neki, aki jól tud verekedni, meg aki... híres. Tudod. A színészek például meg az írók. A nagy emberek. Te... nem írsz mostanában? - S mintha áramot kapcsoltak volna belé, Zoltán hirtelen felült az ágyban. Nyakán lazán lógott a rátekert borogatás, arcán pattanások égtek. -

Keveset. Nem számít.

Mit írtál? Verset?

Miért érdekel?

Csak. Tegnap írtál valamit. Láttam!

Verset.

Mutasd!

Ugyan. Igazi költők verseit olvasd!

Te is igazi költő vagy!

Még nem vagyok az.

- Mutasd! Gyurka! Kérlek! Kérlek! El is mehetsz azután. Különben félnék egyedül! Olyan esengve kérte, hogy Gyurka kimarkolt a zsebéből egy csomó teleírt cédulát, és az ágyra vetette. - Tedd majd az éjjeliszekrényemre! Zoltán lázas örömmel nyúlt a papírokért, vele már nem törődött. Köszönni is elfelejtett. Kisétált a mólóra. A naptól felfűtött kövek a hűs estében is hőséget árasztottak. Állt a levegő. A növekvő Hold sápadt fénycsápjával hosszan elnyúlt a vízen. Az ég alján nehéz, lusta esőfelhők hevertek. Tömör, torlódó körvonalaikat villámok piros villanásai borították fénybe időnként. Kábító békakoncert zúgott. A moszatos kavicsok között rejtélyes apró lények motoztak. A kánikulai nyár bágyadt, érzéki illatát a víz furcsa, nyers szagokkal színezte. Gyurkában magasztos, tüzes telítettség feszült. Magányában tökéletes kapcsolata volt a külső és a belső táj minden titkos részletével. - Ez a teljesség! - gondolta. - A zavartalan, egész élet. Könnyű léptek koppantak mögötte. Orrát erős, édes illat csapta meg. - Eta! - ismert rá anélkül, hogy megfordult volna. - Kár. A lélektáj és a külső táj egysége hirtelen sok rejtvénytöredékre hullt szét. De míg képzelete csendes nosztalgiával a magány után pillantott, érzékei felfigyeltek a sellők énekére. Eta a panzióban lakott. Nem lehetett több huszonöt évesnél. Válófélben volt a férjétől. Gyurka kerülte ezt a vörös hajú, hegyes ujjú, nyirkosán érzelmes asszonyt, aki még az élettelen tárgyakra is telhetetlen epekedéssel nézett. Ebben az éjszakában azonban mitikus varázs izzott. A fiú tizenhat éves volt, és testileg szűz még, mint egy kispap. Fantáziája ott ácsorgott a szerelmeskedés csábító kirakatai

236

előtt. Álmában ölelkezett már, s érzékei ismerték a kéj zsarnoki szenvedélyét. - Minek álljak ellen, mikor ez az aljasul gyönyörű kísértés elzsákmányolja lassan minden pillanatomat? - gondolta a fiú, mialatt Eta puha, illatos teste hozzányomakodott a sötét mólon. - Egyedül?... Mindig egyedül?! - kérdezte az asszony fülledten. Szavainak pléhcsengése megütötte Gyurkát. - Minek ez? - viszolygott magában. - Csak ne emelne ilyen hülye szöveget fügefalevélül meztelen kíváncsisága elé! - A békák üzekednek, hallja?! - szólt rá parancsolóan az asszonyra. Érezte az asszony zavarát, ahogyan ez a mondat kongóan visszhangzott agya ürességében. - Hallom. De nem tudtam, hogy ez a brekegés... - felvihogott. - A szerelemtől van. Most legalább ismeri a békanász hangját is! - Maga elé mosolygott. - Furcsa elgondolni, hogy a békáknak is van nászéjszakájuk, nem? - Mit tud maga a nászéjszakáról?! - Az asszony hangja most durva, sürgető és trágár volt. - Semmit. Sokat. - Hallgassunk! — mondta az asszony félelmetes gyakorlattal, és szájon csókolta. Éjfél után már otthon volt. Nem érzett csömört, csak szomorúságot. Nyugtalansága, ingerlékenysége elmúlt, de másképp is kiürült. Ami jó szellemi üzemanyag lett volna, az is elillant a sistergő hőben, a nedvesség és a tűz összeütközése alatt. Teljesen hibás ez így - gondolta, mialatt nesztelenül levetkőzött a sötétben. Zoltán nehezen lélegzett a másik ágyban, nyögött, mormogott, a fogait csikorgatta. - Eta kifejezetten ellenszenvessé válik, amint megszólal. Közösülés előtt és után idegenebbnek érzem, mint egy sütkérező gyíkot a mólón, a kövek között. Mégis, abban az egyetlen pillanatban rettentő öröm és gyöngédség támad fel. Ez azonban nem rá vonatkozik, hanem valaki másra, akivel fel lehet építeni egy tökéletes piramist a beteljesedés csúcsáig, hogy azután más formában ott maradhassunk együtt később is. Talán Noémi... - de a hívásra most nem érkezett visszhang. Noémi befejezett alakjába már nem fért bele ez a viharzóan szenvedélyes motívum. Nem lehetett ebbe a kéjes, töredékes érzelmi kísérletezésbe belevonni az emlékjelenből, ahová mindörökre bezárult nyakig csukott hálóingében, hűvösen és szűziesen. Hiába gyújtotta fel akkor este öntudatlanul. A tépett ruhából kibukkanó tenyérnyi meztelenségén túl nem lehetett tovább vetkőztetni. Noémi a nemiség fölé került abban a pillanatban, amikor ő feltörte egy valóságos test pecsétjét. Reggel ott találta verseit szépen összerakva az utazóóra alatt. Zoltán már lenyalt frizurával, beesett mellére feszített keresztcsíkos trikóban, türelmetlenül várta. -

Siess! - mondta. - Reggelizni szeretnék. Éhes vagyok.

Pillanat! Rögtön elkészülök.

Kényelmetlen volt

neki a gondolat, hogy Eta is ott lesz az étteremben nagyrózsás

selyempongyolájában, amelyet párnás csípőjére és felszorított, túlméretezett mellére csavar olyan tapadással, hogy anatómiai tanulmányokat lehetne végezni rajta. Hogyan szólítsa meg ilyen szoros közelség után, amelytől még messzebbre került tőle?

237

Akkor még nem ismerte az asszonyokat. Később már rájött, hogy a legtehetségtelenebb színésznő is ösztönös mestere a nemi kapcsolatot leplező színlelésnek. Elnézte az ismerősökkel pletykáló, gyerekekkel gügyögő asszonyt, aki futó köszönésen kívül rá sem pillantott. Komikusnak és ellenszenvesnek érezte. - Minden dolog hazug körülötte - állapította meg magában -, a színei, a formái, amelyek elernyednek és szétfolynak, ha a fűzőjét kikapcsolja; a mozdulatai, a szavai, a gondolatai, az érzései. Csak abban a percben igaz és állatian természetes, amikor beteljesedik rajta a kéj önkívülete. Az viszont kevés így magában. - S számára elfogadhatatlan emberi és emberfeletti síkra való átrezgés nélkül. Nagy megkönnyebbülést érzett, mikor világossá lett előtte, hogy Eta nem kell neki. Nem nyúl hozzá többé. Ezt persze könnyebb volt elhatározni, mint véghezvinni. Mert Eta egyszerűen megtébolyodott attól, hogy viszonyukat nem ő irányította. Be nem telt kívánságát, sértődött hiúságát Gyurka szívós elzárkózása őrjöngő szenvedéllyé gerjesztette. A legostobább módon üldözni kezdte. Émelyítő leveleket küldözgetett. Lesett utána. Szívgörcsöket kapott. Botrányokat rendezett. Fenyegette, és könyörgött neki. Minden színlelést levetve, megszállottan és ízléstelenül kitárta érzéseit boldog-boldogtalannak, míg annyira nevetségessé tette magát, hogy az egész fürdőhely rajta derült. De heves, kirakatba tett gerjedelme furcsa járványt indított el; valóságos érzéki hisztériát keltett a többi nőben is a fiú iránt. Gyurka riadt elképedéssel tért ki átlátszó módon megteremtett alkalmak és olyan ajánlatok elől, amelyeket eddig álmában sem tartott volna lehetségesnek. Zoltán tizenhárom éves szerelme is rátört egyszer. Utána úszott, mikor csónakon kievezett a vízre. Gyanútlanul napozott jó messze a parttól, s váratlanul meghallotta a kislány prüszkölését, mintha valami elhízott fóka kerülgette volna. Kénytelen volt a csónakba segíteni a fáradtan csapkodó, szénparázs szemű, szőrös, vaskos kis teremtést, mert a kislány már egészen kifulladt a szokatlan teljesítménytől. - De nehéz magához hozzáférni! - mondta lihegve a kislány, és lehúzta fejéről sárga viaszosvászon úszósapkáját. Alacsony homlokába benőtt, vastag szálú fekete haja szétterült a vállán. - Pedig csak kérdezni akartam valamit. Négyszemközt. - Sapkájából gyűrött cédulákat kotorászott elő. - Ezek a maga versei, ugye? — Az odanyújtott papírlapon Zoltán gyerekes, balra hajló betűi dülöngéltek. Randevú A bolond,akit az Idő becsapott, még mindig vár, óráját lesi, jobbra néz és balra néz, topog. Kezében bot és száraz virágcsonk, szemén zsinóros monokli s alatta hályog.

238

Pillanat Az ősz piros fáit az este ezüsttel vonta be. Álmos-sötéten nyúlik el a víz óriási teste. Duzzadó fénypók az égre tűzve, álmot űzve a Hold. Ma zaklató hálót sző a titokőrző csendbe. Az élők vágya marcangolóbb, ha beléjük szúr e hideg penge, de sugara nemcsak élőket fon be. Parti bokrok fülledt hajába kísértet-gyöngyöt fűzött, és síró holtakat vonzott a móló köveire. Hófehér habkaréj veri ott a mea culpát hajnalig, míg fel nem hangzik a kakasszó. Valahol, egy messze kertben lampion lidérce lebben. Kék, mint az emlék. Hirtelen megpillantotta a két vers alatt a kacskaringósan cizellált, pontozott ajánlást és aláírást. „Szerénkének ajánlva, az őt sírig... Zoltán”

239

- Ez Zoltán írása - mondta nyugodtan. - Nekem semmi közöm nincs hozzá. A kislány rá bámult. - Nem igaz. Bevallotta. Mert nekem nem tetszettek. Én másfajta verseket szeretek. - Igen? Milyeneket? - Szerelmes verseket! - A kislány felhevültén nézett rá, és kidüllesztette tömzsi mellét, amely inkább kövér volt, mint fejlett. Ideje, hogy hazautazzunk! - gondolta magában Gyurka. - Itt már nagyon megsűrűsödött a levegő! - Gyorsan kievezett a partra, mialatt a csöpögő kis fóka hátrahanyatlott a csónak orrában, és az álmát mesélte neki, amely szerint ő meglepte a fürdőkádban tusolás közben. Tanulságos nyár volt. Kiábrándító és iránymutató. Gyurka úgy érezte, kis, jelentéktelen élményei, megfigyelései nagy felismerésekhez juttatták, amelyek szinte emlékezésként hatottak. Mintha óriási tapasztalattárba nyitott volna be általuk. A vezérmotívum néhány taktusa felzengette benne az egész szimfóniát. Az öröm és a kielégülés ilyen egysíkú formáját olyasféle üzletnek értékelte a maga számára, mintha maroknyi üveggyöngyért nyers gyémántot, igazgyöngyöt kértek volna cserébe egy őserdei expedíció ügyes üzletemberei. Ő magányos bennszülöttje volt ugyan a teremtő erők szűzen sóvárgó, elemi erejű őstájának, de nem érzett hajlandóságot rá, hogy apró, silány kacatért fölmérhetetlen értékeket adjon cserébe. A csillogás nem kápráztatta el, mert birtokában volt a mérték: tökéletesség után sóvárgó, tüzes elégedetlensége. Tudta, függetlenségét csak akkor áldozhatja fel, ha tűzért tüzet, gondolatért gondolatot, szépségért valódi szépséget kap cserébe.

240

241

BETŰBÖLCSŐ Ezen az őszön ismerte meg Rotter Gézát, a zsidó intellektuelt, aki szinte oldott, körvonal nélküli állapotban lebegett mások műveiben, és az írott malaszt alázatos szolgálatában csaknem elvesztette saját egyéniségét. Ezzel egy időben keletkezett mély barátsága Ruff Ivánnal is. Intézetbeli padszomszédja, az ő megkérdezése nélkül beküldte Gyurka verseit egy irodalmi folyóirathoz. Mikor Lelléről hazaérkezett, levél várta Rottertól. Szeretném, ha felkeresne a szerkesztőségben. Néhány versét és két karcolatát szívesen leközöljük. Ez persze még semmit sem jelent. Ilyen fiatalon és ebben az állapotban nagyon sok költőt vetél el az idő, amint túlesik a kamaszkor forrongásain. A maga tehetsége több mint ígéret. Örülnék, ha tehetnék érte valamit! A levél meghatotta, de nyugtalanította is. Hasonló elkötelezési kísértés volt, mint a tanáráé. Valaki ismét nyersanyagot vélt találni benne, amelyet saját törvényei szerint kívánt formálni és kibontakoztatni. A szerkesztőség mindenesetre kissé meghökkentette. Másképp képzelte el a „szent betűbölcsőt”. Csalódottságát főképp az okozhatta, hogy tudattalanul megrögződött, betokosodott benne egy töredék Noémi határtalan irodalomrajongásából, amely szentséget csinált mindenből, aminek köze volt e sokrétű, ellentmondó és gyakran tudathasadásos tevékenységhez. A folyóirat kopott fémtáblájára szürke, szűk mellékutca poros, rossz szagú kapualjában talált rá, egy olyan piszkos ajtón, amely szinte halott szigorúsággal utasította el magától. Sokáig tétovázott, benyisson-e, mert a csengő helyéről görbe, haragos drót meredt ki. Végül is lenyomta a gallértalan, nyöszörgő kilincset. Sötét előszobába jutott, amelyben szellőzetlen, lakatlan szag terjengett. Láthatatlan ajtókon túl hangok morajlottak. Végigtapogatta a falat, és az első ajtón benyitott. Pillantása kis tégla alakú szobába hatolt be. A rendkívül magas, udvarra nyíló ablak előtt egyetlen nagy íróasztal terpeszkedett. A piszoktól homályos, vasvirágos üvegháttértől nagy sörényű, emeletes homlokú, éles orrú férfi profilja vált el. Egy pillanatra megütötte ennek az arcélnek a barna köntösű férfi arcához való hasonlósága. Benyomása azonban rögtön elenyészett, mivel az ablak előtti fejből hiányzott az egyensúly. Álla ernyedt volt, s szájinak vonala túlságosan önkínzó. A férfi nem nézett fel rá; előrehajolva tovább írt. Olyan tempóban rótta egymás alá a sorokat, mintha attól félt volna, üldözői a végakarata rögzítése előtt törik rá az ajtót. A fiú jelenlétét mégis tudomásul vette, mert rámordult. - Jó, jó, rögtön! Miért nem csukja be az ajtót? Nem érzi, hogy huzat van ?! Eléggé lesújtó kezdet volt, de Gyurkát különös módon mulattatni kezdte. Belépett a szobába, s önmagát eggyé zárta így az íróasztal foglyával. Csendesen állt, és figyelte a dúlt embert, aki láthatatlan ellenfelekkel birkózott, sötét tintaösvényen rohant előlük lélekszakadva. Azután a férfi megtorpant. Tolla letámaszkodott a papírra. S mintha a pont szellemi vércseppjében egész lelkiereje kivérzett volna, keze elernyedt. Hátradőlt, de még mindig nem nézett a fiúra. - Tenne nekem egy szívességet? — kérdezte fáradtan, ujjaival két szemgolyóját nyomkodva. - Nagyon szívesen! 242

A komor oroszlán feléje taszította a teleírt lapokat. -

Vigye ki ezt a szemetet a klozetba, és húzza rá a vizet!

Olyan váratlan és elképesztő mondat volt, hogy Gyurkában valósággal felrobbant a nevetés. Érezte, jóvátehetetlen illetlenséget követ el, hisztérikus vidámságát mégsem tudta elfojtani. A férfi az íróasztalnál felkapta a fejét, és belépése óta először szembenézett vele. Hústalan, szigorú aszkétaarca így még többet árult el belső harcából. Szemétől az álláig mély redők húzódtak. Szeme sötét árkokból csillogott elő. Mindjárt ki fog dobni! - villant át Gyurkán, de a kacagás önálló életre kelve tombolt a testében. A zord álarc azonban hirtelen eltört, és nyerítő, ugató röhögéscserepekben hullt le a vidám csirkefogó cinkos képéről az íróasztalnál. A férfi hátradőlt, előrelendült, tekergett a széken. - Nahát! - nyöszörögte nevetésgörcse közben, térdét csapkodva. - Én rögtön... - és trágárul kimondta, mi történik vele. Mikor mindkettőjükben nagy nehezen lecsillapodtak és kimerülten hanyattfeküdtek az elszabadult dzsinnek, a férfi felállt, illetve két rendkívül rövid lábra ráhelyezte hatalmas felsőtestét, és Gyurkához lépett. - Ruff Iván! - mondta a már újra összefoltozott aszkétaálarc mögül. - Te ki vagy? Mikor a fiú bemutatkozott neki, a férfi gúnyosan elmosolyodott. - Hm... Rotter Eszmeralda intellektuális háremének új bajadérja! - Élesen a fiúra nézett. - Azt hiszem, ezúttal csökönyös és emészthetetlen egyszarvút fogott a mitológiából! - A cinkos újra előlesett a maszk mögül, és Gyurkára kacsintott. - Mindenesetre egy ilyen őszinte röhögés a legbiztosabb szüzességi öv minden szellemi liliomtiprás ellen! Eredj be hozzá. Itt van a szomszéd szobában. Biztosan hallotta a nyerítésünket, és idegrohamot kapott tőle! A fiú sajátos előérzetében megerősödve lépett be Rotter Gézához, aki egy hasonlóan keskeny szoba íróasztala előtt ült, és várt rá. De ennek a kínosan tiszta szobának volt valami pedánsul vértelen, nőies jellege. Egészségtelenül sóvárgó és reménytelenül szűzies. Az ablakot csipkefüggöny felhőzte be, s a levegőben molyirtó szaga terjengett. A sovány, hosszú, borúsan bágyadt alak rögtön felemelkedett, és szívélyesen Gyurka elé ment, de rejtélyes módon nem lehetett felmérni, megrögzíteni, bármilyen közel került hozzá. Körvonalai beleolvadtak a háttérbe. Gyurka először azt hitte, a félhomály okozza e megkopott freskóképzetet, mert az udvar szürke fénye alig hatolt át a függönyös ablakon. De később rájött, Rotter Gézánál lelki tulajdonság ez a mimikri, a rejtőző felszívódás, oldódás minden környezetben. Rotter rendkívül halkan beszélt. Szavait így tetszés szerint alakíthatta az ember, aszerint, miféle utalást sejtett ki a félig elnyelt szövegből. Ennek ellenére mégis a hatása alá vonta, megigézte, átszínezte azt, aki együtt volt vele. Szüntelen védekezésben ez ellen a szellemi ópium ellen Ruff Iván kiegyenlítő ellenméreg-adagjaival beoltva, Gyurka rengeteget köszönhetett ennek a tragikusan elfajult, fanatikus, zseniális és határtalanul áldozatkész embernek. Rotter Géza tájékozottsága, műveltsége, emlékezőtehetsége elképesztő volt. Mindent tudott, amit valaha elképzeltek és leírtak. Ismerte a rejtett összefüggéseket, a különféle művészi áramlatok kialakulását, a 243

szélsőségek váltakozását, az egyéniségek döntő egymásra hatását és egymásban való gyökerezését. A keleti költészet három halk drágagyöngysora éppoly fontos, értékes volt számára, mint egy finn eposz zuzmóegyszerűsége. Ő maga azonban nem élt. A valóságról, amely a betűk előtt és a betűk után párolódik le titokzatos összeredményként, semmit nem sejtett. Ruff Iván viszont ennek a szavakká alig formálható szintézisnek a megszállottja volt. Ezért gyűlölte a betűt. Örök harcban állt a leírt szavakkal. - Múmiák! - mondta rájuk megvetően. - Csak akkor lehet a borításukba kényszeríteni a szüntelen változásban alakuló jelenségeket, ha kivégezzük őket. Írni gyilkosság! Gyurka ennek a két végletnek a satujába fogva küzdött saját egyéniségéért. Ellenállt, visszavert, nyers formákat adott fel, erővel telítődött. Rotter Géza elárasztotta könyvekkel. Megtanította rendszeresen olvasni, hozzájuttatta a betűbirodalom madártávlat-képéhez, s ezen a szellemi térképen nem tűrte a fehér foltot. Ruff Iván pedig soha le nem írt benső misztériumok felé csábította, az életet kóstoltatta vele a legkülönösebb rejtjelolvasással. S ebből a szemszögből nézve az aljas vagy szürke jelenség is hatalmas jelképpé növekedett a fiú előtt. Ruff olyan újoncot talált Gyurkában, aki fogékonyságával mesterét is megrészegítette. A férfi tulajdonképpen beszélni szeretett, szavak gőzében forogni, mint a dervisek transzuk önkívületében. - Ne becsülj le semmit, ami eléd kerül, Gyurka! - szívta le magával a szavak örvénymagjába. - És ne zárd korlátok közé! Az ürülés éppúgy mint a közösülés, a test fekélye, torzulása, az eszelősség, az istenkáromlás, a gyilkosság, a rablás, a vérfertőzés, a fajtalankodás mind csak mélységbe vetülő, torz jelkép, amelynek értelme magasabb síkokon található, mint az egyiptomi hieroglifáké. A látható dolgok gyökere a láthatatlan eszmék és mágikus érzések régiójában tapintható ki. Ha elhatolsz eddig a gyökeréig, akkor a hétköznapi mögött rábukkansz a fenségesre és a tragikusra. A bukott arkangyal misztériumára, aki szégyenét megteremti, megvalósítja, és odaveti a múlandóságnak. Mert a tévképzetet a sűrű halálvilág poklában kell anyaggá formálni, a lappangó bűnnek testet kell adni, a pusztulás csak ott férhet hozzá. De ez a pusztulás megtisztulás; feltámadás egy magasabb régióban. A mocsok, a nyomor, a szenvedés, a halálkín és a máglya épp annyira szükséges a megváltáshoz, mint a Messiás véráldozata! Egyszer megkérdezte Ruff Ivántól, miért ír olyan ernyedetlenül éjjel-nappal, ha az írást megveti, és gyilkosságnak tartja. - Mert a lehetetlent hajszolom! - mondta a férfi keserű grimasszal, amely antik misztériumok tragikus maszkjához hasonlított. - Fából vaskarikát akarok létrehozni, és mert hiú, nyomorult pojáca vagyok. Azért. A fejem az égbe lóg, a lábam a földön tántorog. Ha az egyik vagy a másik javára dönteni tudnék, megnyerném az életemet. Nekem azonban Isten is és a császár is kell. E két ellentétes hatalom feszít széjjel, és én kettéhasadok ebben az őrlődésben. Akármit csinálok, felemás. A testem is felemás. A legnagyobb művet akarom megteremteni, és a legszédítőbb sikert követelem érte. Elepedek a sikerért! Nagy Művet pedig nem lehet megszülni másképp, csak egész emberként. Beleveszve a munkába anélkül, hogy a gyümölcsére gondolnál. Úgy, hogy maga a Mű legyen a cél. S ennek a célnak maradéktalanul oda kell adnod a személyiségedet, bele kell ömlesztened minden erődet, szenvedélyedet, érzelmeid tűzanyagát, sóvárgásaid áradó vadvizeit, míg az teljesen át nem formál téged s mindazt, ami hitvány benned, a saját eszményképeddé nem 244

változtatja át. Nem maradhatsz hitvány paprikajancsi a munkád mögött! Ha létrehozod ezt a Művet - amely mindig a megváltás műve -, Adeptus, beavatott lettél, akiből kiégett a hiú, ostoba, reménytelen múlandóság. Itt nincs alku. Vagy-vagy! Én pedig alkudni próbálok napról napra. Ez az én szégyenem. Ősszel már ennek a két döntő kapcsolatnak a kötésével tért vissza Gyurka az intézetbe. Bőröndjei duzzadtak Rotter Géza könyveitől, lénye pedig a könyvek szellemének ihletétől. Forrt, erjedt, túlcsordult benne képzeletének mámora. Hosszú leveleket váltott Rotterral és Ruff Ivánnal. Nem tudta beérni a puszta olvasással, a betűk annyi új lávaforrást nyitottak meg az agyában. Novelláit, tanulmányait Rotter finomkodó, óvatosan adagolt elragadtatással fogadta. Ruff Iván azonban fanyarul idegenkedett ettől a korszakától. S ő maga csodálatosképpen mindig Ruff véleményét érezte irányadónak, olyan jelzőfénynek, amely rejtélyes célja felé terelte. Pap-tanára rögtön megérezte benne a változást; azt, hogy kisiklott a kezéből. Először az atyai jóbarát és keserűen csalódott pártfogó szelíd kényszerével megkísérelte visszaterelni a saját szellemi érdekkörébe. Akármennyire igyekezett Gyurka békésen kitérni a szubjektív birtoklás álcázott erőszakoskodása, érzelmi zsarolása elől, kénytelen volt terméketlen vitákba bonyolódni, amelyek teljesen elmérgesítették a helyzetet. Érveit, érzeteit, új műveit a tanára botrányosnak, dekadensnek, a valláserkölcs elleni veszedelmes támadásnak minősítette. Sértődött becsvágyában és megbántott világnézetében jóindulata egyszerre heves ellenszenvvé változott. Betegesen figyelni, nyilvánosan bírálni, gúnyolni kezdte gyámsága alól kitört egykori pártfogoltját. Minden helyzetet a végsőkig kiélezett a fiú körül. Gyurka jelenléte a tanárt már annyira ingerültté tette, hogy a fiú támadásainak állandó céltáblájává lett. A levegő jegesre hűlt Gyurka körül. Azután hamarosan megszületett az ürügy, amely kirobbantotta a végső megoldást. Rotter Géza elkezdte a hírverést Gyurka körül Pesten. A fiú versei, novellái, tanulmányai sorra megjelentek az irodalmi folyóiratban, majd egyes napilapokban is. Mivel a növendékek ilyfajta nyilvános szereplését az intézet szabályzata szigorúan tiltotta, a megjelent művek tanári értekezlet elé kerültek. Más körülmények között talán csak megfeddték és figyelmeztették volna az ifjút, mondjon le a nyilvános szereplésről. Így azonban irodalomtanára érveinek hatása alatt - Gyurka verseit, novelláit valamennyien „erotikusnak, cinikusnak”, tanulmányait, cikkeit „szabadelvűnek” találták, s kizárták őt az intézetből. Gyurka megkönnyebbülten hagyta el Gödöllőt. Érezte, otthon talaj sűrűsödött a lába alá. Nem kell törődnie szülei keserű felháborodásával, mert nem lesz majd terhükre növekvő gondjaik között. A folyóirat szerkesztőségében állás, a napilapoknál megragadó lehetőségek várták. Mindezt Rotter Gézának köszönhette, s hálája iránta ismét függést, kitérést jelentett; de elegendő ideje volt hozzá. Elhatározta, nem iratkozik be többé iskolába, mert az ilyenfajta keret már a húsába vág. Azt, hogy tovább tanul, többet fáradozik, és célszerűbben gyűjti az ismereteket, mint eddig, éppoly természetesnek találta, mint a lélegzetvételt.

245

SZÉTHULLÓ DÍSZLETFALAK Zoltán lelkileg teljesen kivérezve várta a nyomasztó otthoni légkörben. Neki nem volt belső ellenállása az ilyenfajta hatások elleni védekezésre. A külső körülmények gyúrták, nyomorították; behatoltak a lényébe, mérgezték, és a vérét szívták. Gyurka érkezését úgy fogadta, mint gázkamrában fuldokló a friss levegőt. -

Ugye most már nem utazol el?! - kérdezte Zoltán görcsös reménységgel. Nagyot nőtt megint, de

erőben semmit nem gyarapodott. Sőt. Mintha a meglévő kevés anyagot nyújtották volna meg rajta; törékenyebb, vékonyabb, betegesebb lett. Kinőtt kabátja szövetén át két hegyes lapockacsont meredt elő a hátán. -

Mindenesetre Pesten maradok — mondta Gyurka kitérőn.

Pesten? Úgy érted, hogy elmégy itthonról?

Még nem tudom.

A rémület oly gátlástalanul rajzolódott a kosszerűen hosszú, egyensúlytalan fiúarcra, hogy Gyurka szánalmában szinte gépiesen elkötelezte magát neki. -

Ne félj! Akárhogy lesz, téged nem hagylak egyedül!

A nagy, karikás, vizenyős szemek könnyel teltek meg. -

Akkor jó!

Otthon valóban nyomorúságosan álltak a dolgok. Apjuk puha hősszerelmes teste feloszlóban volt. Anyjuk bénultan támolygott a pályáján a férfi nélkül, mintha a fél lába, a fél karja hiányzott volna. A nagy, ünnepi szerelmek, szenvedélyek és tragédiák e két marionett-figurája kiselejteződött lassan a divatos együttesből. S most derült ki: egyik sem volt többszínű, változatos egyéniség, csak tetszetős, öntudatlan nemi díszlény. Más szerepbe nem léphettek át. Elképzelhetetlen volt rajtuk a kedélyes szülő, a zord intrikus, a humoros kabinetfigura vagy a mellékalak jelmeze és maszkja. Mindegyik

szerepkörhöz

több

jellem,

mélyebb

intellektus,

gazdagabb

érzelemvilág,

élesebb

megfigyelőképesség, az emberi közösség iránti nagyobb érdeklődés kellett volna. Ők azonban csak önmagukat élték és játszották minden szerepükön át. Az örök szerelmi ellenfelek párharcát vívták különféle írók képzeletének kivetített változataiban. Ez az egyetlen tűz égette, sorvasztotta, s mágikus lobogásuk alatt ez tette világító máglyalánggá őket. Apjuk halálfélelme kaput nyitott egy csomó betegségnek. Figyelme tragikomikus kancsalítással most már végleg önmaga felé fordult; veszélyes betegségtünetek után fürkészett olyan erővel, hogy a tünetek s mögöttük a szervi elváltozások kezdtek valóban létrejönni. A világon senki sem menthette ki önnön pánikban vonagló képzelete csapdájából. Szívkoszorúér-meszesedést és cukorbajt állapítottak meg. Ő azonban már behangolta a rákot is. Lakásuk olyan határtalan vergődés zárlatává lett, amelyet senki sem viselhetett el ép idegekkel. Orvosok, kuruzslók állandó búcsújárása folyt náluk. Új meg új vizsgálatok, bonyolult kezelési módok készenléte, zörejei, szaga, feszültsége; injekciók, beöntések, gőzölések, pakolások, fürdők, diéták és ellendiéták kudarcai mérgezték a légkört. Besugárzások, masszázsok fellobbanó reménykedését lázak, görcsök, rohamok

246

vitustánca követte. S e bomlás vonzataként egyre megalázóbb, egyre kétségbeejtőbb anyagi gondok törtek a családra. Ebben a lavinaomlásban alig törődtek azzal, hogy Gyurka hazaérkezett, s ő igyekezett teljesen észrevétlen maradni. Felmérte, mit tehet értük. Arra nem gondolhatott, hogy a maga kezdő anyagi teljesítményével számottevő segítséget nyújtson a szakadéknyi rések betöméséhez. Minden fillérjét hazaadta, de az összegek szégyenkező borravalónak látszottak a félelmetes számlák mellett. Valami más megoldást kellett találnia, a meglódult elemi erők dúlásától tehetetlenül félrehúzódva, kivárva, amíg valamiképpen nyugvópontra jutnak. Mindjárt másnap munkába állt az irodalmi folyóirat szerkesztőségében, Rotter Géza keze alatt, aki hűvös pedantériával avatta be a betűszolgálat technikai sajátosságaiba. Ami más körülmények között sértette, elkeserítette vagy untatta volna, most üdítő, csillapító szellemi menedéknek tetszett otthonának tomboló boszorkánykéje után. Jólesett a korrektúrák fölé hajló figyelem: Gyurka idegei elpihentek tőle. A várható, égetően szükséges anyagi ellenszolgáltatás is lelkesítette. Reggeltől késő estig dolgozott. Nehézségei persze akadtak bőven ezen a területen is. A napilapok, amelyek először jóindulattal fogadták, most, hogy görcsösen rávetette magát a munkára, visszadobták néhány időszerűtlen cikkét, kényes témájú novelláját, erősen elvont versét. Ez a kudarc még nagyobb erőfeszítésre ösztönözte; nem engedhette meg magának a sértődött visszavonulást. Szimatolni, olvasni, tájékozódni kezdett: mi az, amire a közérdeklődés szűk sugárnyalábja rávetül a sajtó mindig más területen takart vetítőlencséjén keresztül? Hogyan lehet egy ütemmel előbb behangolni a fény vándorlásának irányát? S főleg: miképpen kell szabályozni, körülhatárolni a kifejezés távlatait és erejét, hogy mondanivalója el ne rezegjen ibolyántúlra a szűkebbre beállított felfogás elől? Ezt a középskálát, amely alatt és fölött már nem követhette az átlagolvasó érdeklődése, korántsem akarta lakájalázattal kiszolgálni. Tisztában volt vele, hogy ingoványba lépne, és menthetetlenül elmerülne a silány átlagteljesítmények mélységében. De ügyesen próbált csalni. Zsonglőrködött. Észrevétlenül, kívánatos módon csempészte be a rendkívülit, s olvasóit lassanként megfertőzte a lappangó új. Örültek szokatlan hangjának. Friss, nyers, egyszerű képei megragadták őket. Még mindig előfordult, hogy a szerkesztők visszahőköltek szokatlan témáitól, túlságosan sok fénytörést villantó hasonlatairól, „idő feletti” szemléletétől. Benső reflektorát olyankor mindig a látszólag egyértelmű „időszerűség” felé fordította. Tolvajokkal, gyilkosokkal, sikkasztókkal, áldozatok hozzátartozóival, koldusokkal,

utcai

nőkkel,

alkoholistákkal,

kábítószer-élvezőkkel,

nemi

tévelygőkkel,

gyógyíthatatlan betegekkel csinált interjúkat. Ügyüket tömören, színesen, lüktetően dramatizálta. Izgalmas lélektani tanulmányokat írt róluk, majd sajátos, rétegeiket lehántó módszerrel közelcserkészett torzulásuk, drámájuk láthatatlan gyökeréhez. Feltárta a közhelyben a rendkívülit. Évekkel később már szégyellte ezeket a plakáthatású, durva zsonglőrmutatványokat, amelyeknek érthetetlen rutinja mögött gyakran gyermekes naivitás rejtőzött. De bizonyos, hogy ezeket a hatásos cikkeit utat vágó késként használhatta mesterségének dzsungelében. Egy percig sem volt számára érthetetlen, sikere miért volt a leghangosabb fejlődésének éppen ebben a korszakában. Mert ezen a metszőponton közelítette meg leginkább azt az igényt, amelytől legtávolabbra törekedett mindig. Amolyan irodalmi 247

fenegyerekként tartották számon ebben az időben. Jelzőit, hasonlat-telitalálatait felkapták, és idézték. Általában azt várták el tőle, amit gödöllői irodalomtanára: maradjon meg jóakarói, pártfogói, megborzongatott és mulattatott olvasói érdeklődésének szűk medrében. Mindenki csalódni fog bennem! - gondolta sokszor kényelmetlen tehetetlenséggel. - Csak Ruff Iván nem. Egyedül ő tudja, mit akarok, és nem köt gúzsba teljesíthetetlen feltételekkel. Várakozásán felüli, igen nagy összegeket keresett, de minden pénze nyomtalanul elolvadt szülei sorsának kataklizmájában. Apja édesanyjuk kíséretében egy magaslati szanatóriumba költözött, állandó orvosi felügyelet alá. Közös összeköttetéseik révén sikerült ugyan kedvezményeket kiharcolniuk, de időszerűtlen lényük és életformájuk halódó Őslényként mégis hatalmas anyagi dúlást vitt véghez túlméretezett vergődésében. Rideg, otthontalan lakásukat Gyurka nem oszlatta fel apja haláláig, amely az októberi forradalom zűrzavarában következett be. A ház ura éppen csak meghalni tért haza, hogy elevenen való felbomlásának emlékével megtöltse a lélektelen kulisszákat. A család eliszonyodva és összetörten menekülni akart a rettentő színhely zárlatából. A lehetetlen megkísérlése, valóságos bűvészmutatvány volt kiszabadulni lakásukból, de sikerült. Eléggé kedvező cserét csináltak egy akkor még kültelkinek számító, budai lakással a Sas-hegy aljánál, fiatal, foghíjas utcában épült magányos házban. Két szobájuk, hatalmas teraszuk volt a vidék és a város peremén; városból odahatoló zajok, fények, gőzölgő, meztelen, gazos mezőkről beáradó nyers szagok, tücsökzene, békamadrigál és madáresengés ütközőpontján.

ELTÉVEDT SZEREP Anyja a világból kiesetten kóborolt naphosszat. Begyalogolt a városba, hazatért, nyugtalanul rótta a szobákat és a nyolcméteres teraszt. Mindig útra készen állt emésztő sietségben, állandóan készülődött. Magas, hajlékony regényhősnő-teste szikár, éles, magányos matrónaalakká száradt össze. Hervadt arcán a vastag festékréteg, amely azelőtt a világ felé ragyogó, rejtélyes gerjedelmektől ködös szemét élő parázzsá izzította, most ijesztő maszknak hatott egy hullán. Pedig beszélgetett, társaságot fogadott, néha nevetett is pléhpohárban-zörgőkavics-hangon, terveket szőtt, szerepekkel foglalkozott, tárgyalt, görcsösen védekezett a beismerés ellen, hogy csak az időt húzza. Valójában már nincs dolga ott. Másutt volna jelenése, s ő felajzott idegekkel, szorongó lámpalázzal vár a végszóra. Éjszaka az asszony félt. Névtelen, alaktalan, nyirkos rettegése átragadt Zoltánra is. Félelmük súlya ránehezedett a padlóra, a bútorokra, s azok tömör ellenállással, nagy roppanásokkal védekeztek a beteg érzések nyomása ellen. - Hallottátok? - süvített át szobájukba anyja fojtott suttogása a nyitott ajtón keresztül. - Gyurka, kérlek, gyújts villanyt! Megőrülök! A fiú felkelt, átment az anyjához, és felkattantotta a villanykapcsolót. Szinte visszahőkölt tőle, amint ott ült ágyában tejszínű fényben, merev derékkal. Kulcscsontja mélyedéseibe sötét árnyékok 248

hulltak. Vastagon bezsírozott, szürke arcától élettelen, kemény feketeséggel ütött el a festett, ritka dróthaja. Szeme kimeredten nézett a távolba. Besüppedt szájából hiányzott a tökéletes fogsor. A végszó! - gondolta ilyenkor összeszorult szívvel Gyurka. - Hallja már, de még kapaszkodik. Nem akarja észrevenni, hogy élete súlypontja a másik színpad felé tolul, ahol az egyetlen partner várja. -

Mitől félsz? - kérdezte gyöngéden. Kezét az anyja vállára tette, s érezte, amint érintésétől az

asszony összerezzen. -

Volt itt valaki. A lépései közeledtek az ágyhoz. Hallottam, ahogyan talpa a padlóra nehezedett.

Súlyos testű férfi. Megállt az ágyam mellett. Hangosan lélegzett. Lehajolt hozzám, és akkor egy szag csapta meg az orromat... - Iszonyodva rázkódott össze. - De miért kellene félned apától, ha esetleg... -

Apától? - az asszony zavaros pillantása a fiú arcához csapódott, azután menekülve elröppent róla. -

Nem. Nem lehet ő. Az a szag... hullaszag volt! -

Ha valaki meghalt, és mégis él, akkor valóban semmi köze nem lehet a hullaszaghoz - mondta

csendesen Gyurka. - Saját kimerült idegeid rémítgetnek. Apa sohasem bántana így. Az anyja szeme még egyszer, fáradtan felcserkészett az ő szeméhez. Arcáról mérhetetlen feszültség görcse hullt le. Hátradőlt a párnájára. - Igaz - mondta laza ajkakkal, amelyen örömtelen mosoly kísérlete villant. - Jó gyerek vagy, Gyurka. Szemhéjának redős, nehéz, megfakult két függönyszárnya összecsukódott. - A villany csak maradjon égve... majd én eloltom - mormolta. Egy reggel az anyja elment. Korán. Gyurkával gomboltatta be szűk bőrkesztyűjét. Alig volt szava hozzájuk. Sietett. Tárgyalásra megy, mondta, talán mindjárt ott is marad olvasópróbán. Arcának lilásan rikító púderrétege fölé sűrű, fehér fátyolt kötözött egy fekete lovaglócilinderre. Szikár, hajlott testén szűk, végig gombolt bársonyruha feszült. Időszerűtlen, tragikus jelenség volt így, mint egy rémdráma tébolyult hősnője. Elment, és nem jött vissza többé. Hogy hová tűnt meghökkentő jelmezében, amelyben utcahosszat feltűnést kellett volna keltenie, megfejthetetlen maradt. Teljes bizonyossággal nem lehetett megállapítani, azonos-e a Dunából kifogott meztelen női hullával vagy a kéjgyilkosság áldozatával, akinek holttestét teljesen kifosztva, levetkőztetve, megcsonkítva ásták el a Kamaraerdőben. Különféle vizsgálatok és feltevések szerint mindkettő lehetett volna, s így talán egyik sem. György a hullaszemle ideggyötrő megpróbáltatásai alatt képtelen volt ráismerni az anyjára. S ezért a halálában sem tudott hinni teljesen. A legfantasztikusabb elképzelések kínozták: az anyja elvesztette az emlékezetét, és vidéki országutakon kóborol valahol teljesen lerongyolódva. Kéreget. Befogták ingyenmunkára. Minden összeköttetését megmozgatta, hogy a nyomára akadjon. Ellentmondó hírek futottak be hozzá. De ha egy szálat végignyomozott, kiderült, nem vezet sehová. Hol templomlépcsőn üldögélő öreg koldusasszonyban, hol kültelki árokban részegen hentergő vén prostituáltban vagy eszelős falu bolondjában vélték felfedezni. Sokszor úgy hitte, szembejön vele az utcán. Az asszony járása, alakja, arca a fiúból áradó vetületként jelent meg valakin, s a szívdobogtató, fájdalmas öröm káprázata csak akkor oszlott el, mikor a közelébe ért. Ruff Iván sokáig némán figyelte romló idegállapotát. 249

- Miért keresed folyton kívül? Nem veszed észre, hogy valóságot eltakaró, égig érő szeméthalomban kotorászol? - kérdezte végül szánalmát leplező ingerült támadással. - Így sohasem fogod megtalálni! - Lehet. Mégis keresem. Legalább csinálok valamit érte. - Tévedsz. Semmit sem csinálsz érte. De magadat a bolondokházába juttatod! - Szerinted mit kellene tennem?! - szegezte barátjának a kérdést, mert ismerte. Tudta, nem rukkol ki ilyen bosszús vádaskodással, csak akkor, ha már megszületett benne a segítés terve. - Közelítsd meg ott, ahol van! - Hogy közelítsem meg? - Saját fonalán, amely a vérén át összeköti veled! — mondta Ruff Iván komolyan. - Azt hiszed, benned nincs meg ez az Ariadne-fonal? - Beszélj világosabban! - Györgyöt izgalom fogta el. A szöveg, amelyet hallott, homályos ráismerést rezzentett meg benne. - Kapcsolódj össze vele, befelé figyelve! Hívd! Akkor, mikor zavartalanul egyedül vagy. Kérdezd őt magát! Éjszaka kísérletezz. Mert olyankor, ha él is, álmában a másik világban bolyong.

GYERTYÁK A TÜKÖR ELŐTT Első kísérletei persze nem sikerültek. Süket, homályos belső térben horgászott, vakon tapogatózott önmagában, és hívására nem érkezett visszhang. De álmai zsúfoltak, különösek voltak. Fülledt sötétségben, végeláthatatlan folyosókon járkált, számozott ajtók mellett. Némelyik ajtó felfeszített zárral vagy kitépett kilincshellyel lengett ki meg be. Pókhálós színházi öltözőkbe látott, amelyeket nagy sietségben hagyhattak el, nyitott tégelyekkel, szétszórt ruhákkal. Kitárt szekrényajtókon merev jelmezek, széles, redős, mállott aranycsipke-szegélyes női brokátruhák, gyöngyös esti öltözékek, görögös selyemköntösök függtek. Lepattogzott festékű fehér asztalokon állványra helyezett, félrebillent szőke, vörös, fekete, fehérre púderezett rokokó parókák loknijait vastag porréteg lepte be. Székek, zsámolyok között a piszkos, szemetes padlón felfordult, félretaposott hegyes, csatos selyemcipők, női lovaglócsizmák, piskóta sarkú, hímzett papucsok hevertek. Ahogy járkált a folyosón, és belesett az öltözőkbe, a háta mögött néha hegyes női cipősarok koppant. Megfordult. Csak testetlen árnyak mozogtak mögötte. Mintha egy fölötte lévő folyosón valaki gyorsan, lábujjhegyen végigfutott volna. Valamelyik csukott ajtó mögött üvegcsengést hallott. Benyitott. Öltöző volt ez is. A vakult tükör előtt két gyertya csonkja égett. A tükör előtti széken Stuart Mária jelmeze ült. Borzadás fogta el az üresen felmeredő ruhanyak és az élőn kinyújtott, kezetlen ruhaujjak láttára. - Hol vagy? - kiáltott fel szorongva. A tükörben anyja halvány, dúlt arca jelent meg. Olyan volt, mintha szürke cigarettafüstből állt volna össze, szüntelenül rezegve, oszladozva, elmosódva. - Nem tudom... - hallotta révetegen, nagyon messziről.

250

Mikor elmesélte az álmát Ruff Ivánnak, az azt tanácsolta, hogy következő kísérleténél gondolatait a tükörben rezgő cigarettafüst-portréra összpontosítsa. Micsoda rejtélyes, illanó anyag volt ez ott a pókháló öltözőtükörben! A feléje nyomuló szándék legenyhébb rezdülésére rögtön széjjeloszlott, mint a szélben föllebbenő füst. Ha meg félrévületben, a végtelen felé figyelve vonta belső képterébe, akkor tudatába osonó mellék-asszociációk idomait öltötte fel, és furcsa, más irányú burjánzásba kezdett. György csak türelmes, hosszú munkával tudta megszilárdítani, de akkor is olyan érzékenyen állt, mint a légáramlástól védett gyertyaláng. -

Élsz? - kérdezte akkor tőle vigyázva, nehogy az izgalom szélrohama újra elfújja előle a belső

álomtér látomását. -

Élek. - Nem hang volt ez, hanem egy gondolat negatívja.

Hol élsz? Itt vagy a túlvilágon?

Nem tudom. Nem tudom, mi a különbség.

BÁBOK A tanácstalan, féleszméletű, zavart tudattámolygás bizonytalanságából egyszerre éles színekben szökkent előtérbe Györgyben egy raktár képe, tele ernyedt kis marionettfigurákkal. Lecsüngő karjukról, kicsavart, tehetetlenül heverő lábukról laza szálak szövevénye indult felfelé, és elveszett a szédítően magas terem láthatatlan mennyezetének árnyékában. A groteszkül festett bábarcok lakkosan fénylettek egyetlen grimasz merevségében. Az egyik sírt, a másik félt, a harmadik kajánul nevetett, a negyedik borzadt, az ötödik csodálkozott, de olyan is volt, amelyik ábrándosan epekedve felfelé nézett, aludt, vagy részegen kancsalított. Halott mozdulatlansággal hevertek ott, pedig ahogy közelebb nyomult hozzájuk, észrevette, hogy erőtlen, töredékes, összefüggéstelen élet lüktet bennük. - Miért nem mozdultok? - zendült meg agyában a gondolat, s ez a testetlen kérdés heves, szinte erőszakos életre kelt a nagy raktárteremben; zúgva hömpölygő hangként verődött vissza. -Mozogjatok! Álljatok a lábatokra! Csillogó, merev üvegszemek mozdultak meg. A sírásba görbült arcon könnyek peregtek le. A nevető torkából ezüstös kacaj gyöngyözött. A csodálkozó ámult felkiáltást hallatott. Az epekedő zihálva sóhajtozni kezdett. Az alvó szeme kipattant. - Miért nem mozdultok?! - ismételte mindegyik a maga tónusában, tragikusan, trillázva, zokogva, sóhajos könyörgéssel. - Mozogjatok már! Álljatok a lábatokra! Ebben az egyforma szöveget szajkózó hangáradatban eltűnt a terem. György szédítően távoli, apró kis színpadra látott, amelyen jelmezes miniatűr szerelmespár mozgott, ölelkezett, örvendezett, dulakodott, könyörgött, kibékült, búcsúzott egymástól. Közben az anyja csiszolt, hajlékony hangját hallotta úgy, mint régen, ahogyan gyöngyszempergésű verseket skandált; s az apja hízelgő, buja baritonján az esengő kérdések ellenszólamát.

251

- Nekik még van szövegkészletük - gondolta -, ők még mozognak. De mi lesz, ha felélik a sok idegen gondolatot? - Szánalom, tehetetlenség, türelmetlenség fogta el. Az anyját akarta megragadni. Hozzá akart férni e groteszk képzeletjáték mögött. Holttestét vagy eszehagyott eleven testét kívánta fénybe emelni. Ez a követelés olyan vad sodrú erővé vált benne, hogy egész tudatán súlyos, sűrű víztömeg zúdult át hirtelen. Fulladozott, mintha fejét erőszakkal víz alá nyomták volna. Erei csaknem megpattantak a feszültségtől. Azután mélyen lenn, drótok, szikladarabok, szívós liánok szövedékébe akadva megérezte egy pillanatra a sötét, puha, mállatag valamit, amelynek hosszan lengő haja között halak suhantak át. Verejtékezve, remegve küzdötte György magát felszínre a rettentő környezet alvilágából. Mikor tudata végre visszaérkezett testébe, kimerülten hátradőlt. A teljes bizonyosság gyászába, hogy valóban anyja ismeretlen sírjához szállt le valahová a Duna medrébe, az élmény komor öröme vegyült. Az átélt érzékfeletti valóság filozófiai tartalma szinte elszédítette. Saját agysejtjein, túlfeszült érzékein át a lét végtelenbe rezgő titkaival teremtett összeköttetést. Az anyagból tehát rejtett kapu nyílik örök eszmék és erők síkjai felé. Csak meg kell találni hozzá a kulcsot. PRAXIS Ettől az időtől kezdve rendszeresen meditált. A napi félórai teljes belső elcsendesülést a külvilágot kirekesztő zárlat képzelet-varázskörében éppolyan szükségletnek érezte, mint az evést. Gyakorlatait Ruff Iván irányította nagy tájékozottsággal. A fiú összpontosító képességét úgy tornáztatta, mint tornatanára tanítványa izmait. Pozitúrák lélekre és testre visszaható mágiáját tárta fel előtte. A tudatos légzés csillapító, megújító, örök erőforrásokkal kapcsolatot teremtő hatalmába avatta be. Az élet minden jelenségét a gyökeréig feltáró jelképek, párhuzamok összefüggéseire világított rá. Számok, geometriai ábrák sorsot átszövő metafizikai szerkezetekként, az emberek a világmindenségbe szőtt csillagokként ragyogtak fel előtte; olyan mikrokozmoszokként, amelyek a látható és a láthatatlan univerzum minden misztériumát magukban rejtik. E gyakorlatok és tanulmányok minden mozzanata boldog ráismerésként zendült meg Györgyben. Nem először találkozott velük. Személyes tudatán, emlékein túl, lényének és létének gyökerét jelentették. György ereje, érdeklődése hatalmas lendülettel ömlött át arra a területre, amely minden korlátot szétfeszített, minden torzóból egészet formált, hamvukba hulló lángok helyett örök tüzet gyújtott, és a mindent felőrlő halál helyébe a megszüntethetetlen életet helyezte. Míg a gyűjtés és a praxis ideje tartott - s ez kereken tíz esztendőt vett igénybe -, György a világ felé amolyan elterelő tevékenységet folytatott; amennyire lehetett, megőrizte mimikrijét azért, hogy Zoltán és a maga anyagi létét fedezhesse. Leplező szándéka azonban az évek és fejlődése előrehaladásával egyre kevesebb sikerrel járt. Verseibe izzó, idegenszerű, új nedvek ömlöttek. Cikkei,

tanulmányai,

novellái

eszmei

tartalmát

betegesnek

érezték

azok,

akik

szellemi

tériszonyukban nem mertek „kilépni az űrbe”. Lassanként György is érezni kezdte a sértődött visszahatást. Úgy bántak vele, mintha megszegett volna egy hallgatólagos egyezséget. A felmért, civilizált, drótsövénnyel elrekesztett területeken túlra való utalásait hálátlan durvaságnak 252

tekintették. Még attól is viszolyogtak, hogy feltételezni merte: ezen a kordonon kívül van valami; például feltérképezetlen terület, vad, tágas táj, titkos, érzékfeletti kultúrnyomok. - Nevetségessé teszed magad! - mondta neki Rotter Géza, aki először és a legérzékenyebben reagált György átalakulására. - Egyszerűen kirúgtad a lábad alól a talajt. Ez már nem irodalom, hanem metafizika. Hova tartasz tulajdonképpen? - Pontosan oda, ahová minden alkotó ember el akar jutni. A Nagy Mű, az Opus Magnum felé. -

Ez megint ezotéria! Filozófusnak túlságosan művész vagy, művésznek pedig túlságosan spekulatív

természetű. Vigyázz, nehogy egyik megrontsa a másikat. Vagy a kettő küzdelmében te magad tragikus kentaurrá ne változz. Mert a kentaur épp annyira elfajzott ember, mint amennyire elfajzott állat. -

Ha nem lennének feloldhatatlan esztétikai dogmáid és iszonyaid, követhetnél az én megtalált mitikus

Gondvánám útján, s rájönnél, ez a nosztalgia benned is él, éppúgy, mint a modern francia lélekelemzőkben, az oroszok messianizmusában, vagy az általad nagyra becsült futuristák, kubisták, expresszionisták új kifejezési formákat kereső lázadásában. Természetesen a dekompozíció összes irányait végigsorolhatnám. -

Mit értesz dekompozíció alatt? - kérdezte Rotter szinte személyében sértődötten, mert nagy tisztelője és

támogatója volt az emberi együttélés csődje, kiúttalansága elől a nappalba vetített fura álomasszociációk, tudathasadásos látomások, torz lebomlás világába menekült művészeknek. - Azt a magatartást, amely alkotás helyett rombol vagy hány egyelőre. Nem állítom, hogy ez a folyamat nem szükségszerű. De nagy veszélyei vannak a rejtett mélyrétegek történelem előtti töredékeivel való állandó mérgeződésnek. A mindentől elvonatkozó személyiség mélytudata sötét és körvonaltalan. Oda senki más nem követheti a művészt, csak az, aki képes rá, hogy teljesen hasonlóvá torzuljon. Ez az alámerülés pedig az elme épségét elnyelő örvénnyé válik, ha az erjedés, a tisztulás átmenete után nem talál kiutat belőle. - Te találtál? - Rotter Géza hangjából megbántott gúny nyila pattant György felé, de nem sebezte meg. - Nem volt nehéz dolgom. Csak beengedtem magamhoz a sürgető jelenségeket, amelyek áramától zeng az érzékenyebb emberi idegzet. Te sem tagadhatod, hogy valami bevégződik, és valami elkezdődik most. A mélységből talajvíz szivárog. Az égre jelek rajzolódnak. A kozmoszból újfajta hatások zárótüze zuhog. A föld reng és morajlik, nem csak az én lábam alatt. Rajtad, rajtam, az egész emberiségen keresztül átalakul a világ. Tudomány, művészet, vallás, szociológia ma másfajta tartalmat takar, mint tegnap, s ez a tartalom pillanatonként új dimenziókkal gyarapszik. Az állandó születés és elhalás természeti csapásában a dolgoknak más arculata, új lelke és szelleme születik. Nos... én felveszem ezt a ritmust. De nem a sírásókhoz csatlakozom a pusztulás mantráival, a feloszlás szó-, hang- és színmámorának önkívületében, hanem átszököm az időtlenbe. A végletek között a középpontba helyezkedem; örök magként odamentek minden értéket ebből a hanyatló kultúrából. - Amit mondasz, abban van erő, mert művész vagy, de fanatikus megszállott is. Hatást keltesz vele. Ám ha szavaid lényegét nézem, az lesújt, és visszataszít. Micsoda ingoványba sodródtál! Ruff Iván, ez a sérült önérzetű, bukott irodalmi ripacs megrontott téged! El akarja vetélni a tehetségedet, mint ahogyan a sajátját elpusztította. Rögeszmét oltott beléd, a „Nagy Mű” rögeszméjét, ezt a szellemi örökmozgót, amely minden szellemi vagyont, erőt, ifjúságot, tüzet felemészt anélkül, hogy 253

közelebb juthatnál a megvalósításához! Silány Lucifered ég felé csavartatja a fejedet, hogy ne lásd többé a célt, ami az út! György tehetetlen szomorúsággal érzett bele Rotter keserű felháborodásába. Rotter lénye is minden oldalán zárt négyzet súlyos záróköveként hevert saját élményei csillogó, rugalmas, a láthatatlanból a láthatóba s a láthatóból a végtelenbe hullámzó sodrában. Nem férhetett hozzá. - Minden szó félreértés köztünk - mondta csendesen. - Én becsülöm le az utat? Minden megtett lépésért szorgalmasan dolgozom. De meg akarok érkezni valahová egyszer. Ha valami nagy áldozattal, testi csonkítással feloldhatnám ezt a rossz idegenséget köztünk, szívesen megtenném! Hiszen fel sem tudom mérni, mit köszönhetek neked! Ruff Ivánt nagyra becsülöm, de szerepét az életemben eltúlzod. Sok termékenyítő gondolatot kaptam tőle is. De kettőtök között megvan a saját mértékem. Ezt el kell tűrnötök. Az Opus Magnum nem Ruff Iván belém csempészett rögeszméje, hanem az én lélekterhességem. Magamban hordom, amióta megszülettem. - Célzásaidat dagályosnak és ködösnek találom. Szeretném hallani tőled az „Opus Magnum” pontos meghatározását! - A Nagy Mű a valóság tökéletes megjelenítése. Élő kristály, amelyben a teljes élet minden részlete erőket áraszt, és erőket szív be. A természet valamennyi síkjával kapcsolatban áll, s a jelenségek mágikus ritmusát e rejtett köldökzsinóron át önmagában is kihangolja. Hiteles, mint az ezertitkú lét maga. Szó, gondolat, sejtelem, érzés hajszálpontosan fedik benne egymást. Fogalmait szín és zene, zeneiségét értelem, értelmét határtalan ihlet hatja át. Isteni egyensúlya a nagy életelixír, mert nemcsak a halált és az ellentétpár harcát, hanem a feltámadást is magában rejti. A szülőmén, a temető, a kéj, a kín, a sírás, a nevetés, a nyomor, a dúslakodás, az őrület és a tobzódó őserő jelbeszéde sohasem marad csonka töredék ebben a bámulatos esszenciában, hanem gyógyító megismeréssé, fénnyé oldódik. A Nagy Mű a megváltás műve. -

Ó... így állunk?!

Igen.

Rettentő!

Lehet. De ez az utam.

Ruff Ivánnak György elmondta ezt a beszélgetést. Az fanyarul hallgatott egy ideig. - Szegény Rotter Géza - mondta azután furcsán gondterhes tűnődéssel. - Sok mindent megérez. De csak félig tudja a dolgokat. Ezért következtet tévesen. Helyesen érzi például, hogy a te sorsod csupa válság és veszély lesz ezután. Noha az ő útját követve is elkanyarodtál volna a „best seller” író kedélyes prostitúciójától. Ez azonban az irodalom sznobjai által fémjelzett szent téboly, tekintélyes tudathasadás, legális nagyzási hóbort lenne. Az ügy, amelyet választottál, a halálnál magányosabb, mégis mindennél közösebb tételt vet fel: az Opus Magnumot. Rotter Gézának abban is igaza van, hogy én elvetéltem a tehetségemet. A „silány Lucifer” és az „irodalmi ripacs” egyenesen tapsra késztet. Egyvalamiről azonban sejtelme sincs, amit én tudok jobban. Tudom, hogy te meg fogod szülni a misztikus gyermeket. Nem neki. Nem is nekem. És már önmagadnak sem. Mert fogantatása nem általam és nem az ember síkján történt. Közöttem és közötted az a különbség, 254

hogy én halottat hordok magamban, te élőt. Halványan, rejtetten, mélyen minden munkádban benne lüktetnek ennek a születő arkangyalnak a szívhangjai. -

Az önmagadról való keserű véleményed erősebben sért, mintha arcul ütnél! — mondta György.

- Úgy beszélsz, mintha valami erkölcsi torzulásban szenvednél. A „felebaráttal” való kapcsolataidat tisztáztad nagyrészt, de a „tenmagaddal” szőtt viszonyod teljesen zavaros! Nem tudom megérteni, hogy még általad sem tagadható képességeid, műveltséged, világos szemléleted és pompás elemzőképességed birtokában, hogy kerülhettél ennyire ellenséges viszonyba önmagáddal. Krisztus nyilván nem azért adta a tanácsot az embernek: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, hogy ezt a problémát kikapcsolják, vagy megkerüljék. Amíg nem kötsz békét önmagáddal, addig másokkal szemben sincs hiteles mértéked! -

Helyes. Elismerem. De nekem szükségem van erre a bánásmódra. Szükséges, hogy korbácsa

legyek a bőrömben lappangó Narcisszosznak. A nagy Önimádónak. Csak így lehetek mester és tanítvány egyszerre. Az alkímiai operáció félreérthető, de elkerülhetetlen fázisa ez: bomlás. Másképpen nem támaszthatom fel a halottaimat. Másképpen minden erőm kifelé vetül. Szentélyem üres, tudásom hideg visszfény marad. Az ember nem lehet másoknak bölcs, és önmagának botor. Egyiknek el kell pusztulnia. A harc kimenetele nem kétséges. Legfeljebb átmenetileg. Ruff Iván torz oroszlánfejére most mintha rávillant volna valami a jövő dimenziójából. Kis, múló fegyverszünetben önmagával, szokatlanul békés derűvel Györgyre hunyorított. - Ne felejtsd el, Gyurka, velem már egészen rossz dolgok nem történhetnek. Mert akármilyen hitvány bohóc vagyok, megérintett a valóság. Lázadozom, epéskedek, irigykedem, nevetséges fajankó módjára ágálok, de a jelmezem csuklyája mögött tudom, hogy halálon túli távolba vesző misztérium szereplője vagyok. Végtelen előzmények bonyodalmai közül léptem színre, s a rejtélyes, sokszor ijesztő konfliktusok a cselekményt az egyetlen, végső megoldás felé terelik. Györgynek korán észre kellett vennie, hogy egyéniségének szándéktalan és tudattalan sugárzása úgy hat nagyon sok nőre, mintha száraz avarra gyújtólencsével vetítenék rá a nap fényét. Remegő, zavart, ámokfutó szenvedélyeket keltett, amelyek legtöbbször taszították, megijesztették, vagy tehetetlen szánalmat keltettek benne. Lázadozó mirigyei parancsára néha viszonyt kezdett valamelyik gazdátlan nővel. Óvatosan, becsületesen és mérhetetlenül naivan feltárta partnere előtt mindazt, amit érzelmileg nyújtani tud neki. De az értelmes megegyezés a kapcsolat folyamán mindig érvényét vesztette, annak ellenére, hogy választottjai mindig művelt nők voltak. Etával való ellenszenves kalandja végképp elriasztotta a fejetlen némber típusától, akinek a legprimitívebb ingerek fedőszavain kívül legfeljebb egyértelmű jelbeszéde volt még.

AZ ANDROGIN Élete legkülönösebb nőalakja kétségtelenül Rita volt, kolléganője az egyik lapnál. Ez a vörös hajú, enyhén szeplős, nagyon vékony, de erős mellű lány talán öt évvel lehetett idősebb nála. A lány haja mindig 255

megtépettnek, ziláltnak tetszett. Vízzöld, fürge pillantású macskaszemét fekete keretes szemüveg torzította természetellenes méretűvé. Orra erős, de szép formájú volt. Nagy, üde szájából fehér farkasfogsor villogott elő. Gyakran mosolygott, vagy festett ajkát gátlástalanul széttárva, visítva hahotázott. Mikor azonban két duzzadt szájszéle önfeledt hallgatásban összezárult, két mély ránc zárójele lepleződött le körülötte. Rendetlenül, ízléstelenül öltözködött. Harisnyáján a szemek futottak, a leszakadt gombok helyén mindig akadt rajta biztosítótű. Hangját rekedtre cigarettázta, ujjain sárga nikotinfoltok virítottak. A pénz egyszerűen megszökött a zsebéből, noha a lapnál igen jól fizették. A minimális szükségleteit sem tudta fedezni. Albérletből albérletbe vándorolt. Csak aktatáskával költözködött, amelybe hálóingét, fogkeféjét és kozmetikai szereit csomagolta, mert a kifizetetlen számlák fejében minden holmija lemaradt róla. A bíróságon törzsvendégként tartották számon. Rengeteg peres ügyében a lap ügyvédje védte barátságból, de még inkább mulatságból. Fizetését évekre előre lefoglalták a hitelezői. Ritát mindenki szerette, és segítette is, mint olyan embert, aki nem számít. Derűsen, ernyedten alámerült a mocsokba, s erről hetyke öngúnnyal színt vallott. Kollégái, kolléganői jók voltak hozzá, mert megvethették. Rita ivott is. Szemérmetlenül pumpolt mindenkit. Ha valamelyik férfi nagyon akarta, oda is adta magát. S ennek a minden erkölcsi érzék nélküli lánynak a kötetlenségében annyira nem volt semmi támpont vagy ellenállás, hogy egyszerűen nem lehetett prédikálni neki, mert okosan, szellemesen, humorral elfogadott minden vádat, szemrehányást, kérést, elszörnyedést, és túlfokozta. Olyan szatírafúgákat hangszerelt, hogy lélekmentője és hallgatósága görcsöt kapott a nevetéstől. Nem lehetett elképzelni, hogy valaha szülőhöz, rokonhoz, szeretőkhöz tartozott volna. A lap volt az egyedüli tanyája. Ott csapolta le rendkívüli tehetségének feszültségeit, de azt is rendszertelenül, hanyagul, elnagyoltan. Cikkei, novellái, versei nitroglicerin, kéjgáz és marokkal szórt paprika groteszk keverékeként robbantak, csíptek, elképesztettek és mulattattak. A szatíra és a fantasztikum volt a lételeme. Gúny szökőárja viharzott fel benne, ha valaki a „valóságot” emlegette előtte. Azt a bizonyos aggályosan fontoskodó aprólékosságot, amely a számok és a szabályok közül kiburjánzó életjelenségeket körülsáncolja vagy lefedi, hogy beilleszthesse őket saját rögeszmés statisztikái közé. - Ezt a szót a szűkagyú ólomrágók már annyira elrongyolták, hogy legszívesebben törölném az emberi fogalmak közül! - jelentette ki a New York kávéház híres és hírhedt művészasztalánál, amely „Dicsérjük magunkat!” jelszóval alakult meg az első világháború után. Ez a jelszó szentesítette az egyedüli magatartást, amely az asztal körül gyülekező énközpontú, ideges, tudathasadásos alkatú egyéniségeknek megfelelt. Mert akármilyen műfajban dolgoztak, akármennyire tehetségesek vagy akár zseniálisak voltak is, mindegyik bőrében borúsan szenvelgő, érzékeny s önmagával gátlástalan gyönyörben összeboruló Narcisszosz rejtőzött. Rita nagy élvezettel provokálta az irodalomtörténet e képzelt vagy valódi óriásait, akik közül többen „úgy terpeszkedtek a verizmus verejtékszagú mocsarában, mint az őslények a történelem előtti dzsungel hínárja között”. A röhej és a düh felhörrenései igazolták, hogy vasrúddal döfött a vékonyába némelyiknek, s elkezdődött a szokásos huzakodás, mely több nézőt és hallgatót vonzott a szomszéd asztaloktól, mint egy izgalmas 256

tarokkparti. A nagy szemhéjú, hervadt szájú költő, aki a kockacukrot is szalvétába törölte, mielőtt kapucínerébe ejtette, s kecsesen eltartott kisujján olyan hosszú körmöt viselt, mint egy kambodzsai templomtáncosnő, Ritát finom mosollyal az erkölcsi ganéj főpapnőjeként nevezte. Aztán megkérdezte tőle, a saját életét melyik műfajba sorolja. Rita élvezettel hátradőlt, s hátát a szék támlájához dörzsölte. Úgy viselkedett, mintha bókot mondtak volna neki. A nagy szemhéjú költőt már néhányszor kihozta a sodrából, s az úgy visítozott a kávéházban, mint egy hisztériás vénkisasszony. Mert körülötte csoportosultak azok a borzas sörényű, borostás, aszfaltból kinőtt szalon-naturalisták, akik forró, földszagú szerelmekről verseltek, ódát írtak az istállóról, nyelvükkel ízlelgették régi vaskerítések rozsdáját, s a hajnali szénakazal-hempergések nosztalgiájától állandó szénanáthától szipogtak. Rita elkapta a feléje hajított koncot, és rázni kezdte. - Teljesen igazat adok neked, kis selyemhernyóm! - mondta a költő naponta váltott selyemingére célozva. - Én valóban a magatok fajta veristák, naturalisták legkövérebb falatja lehetnék. A mocsoktól, amit átéltem, olvasóitok évekig önfertőzhetnének. Valamit azonban nem tudtok, mert hiányzik a szervetek hozzá. Most nem a nemzőszervetekről beszélek, mert az a ti dolgotok. Mármint a beszéd róla. Hanem valamiről, aminek a fejetekben kellene lennie. S akkor látnátok ahogyan én látom, hogy az ember mennyivel több annál a fába szorult, elkínzott féregnél, akinek a realisták ábrázolják. Legaljasabb blöffjük az, hogy megpróbálják elhitetni a többi bedagadt agyú fafejűvel, csak az éjszaka, a trágya, a hullaszag igaz, a napfény hazugság. Az én puszta történetem, a húsom, a lukas harisnyáim, a szívzavaraim, a szeretőim és az adósságaim éppoly keveset árulnak el életem valóságáról, mint amennyit a pince legkisebb svábbogara mondhatna el a föléje boruló székesegyházról. Mert a valóság egyedül az, amit gondolok. A világon csak az van, amit én elképzelek! Sajnos azonban egy elbóbiskolt Isten olyan erősen vizionál bennem, hogy látomásom alakjai egymással harcoló rémképekké sűrűsödtek, és kezdik elhinni saját képtelen létüket. De azért én tudom, hogy álmodok, és az egésznek van egy elfelejtett varázsigéje, amelytől felébredek majd. És akkor kiröhögöm a marhaságokat, amiket összeképzeltem egyetlen rezzenésnyi lidércnyomás-eon alatt. - Huss! - sóhajtotta a hervadt szájú költő, és lehunyta nehéz szemhéját. - Tűnj el. Az egész ind filozófia-kacatoddal együtt. Pirulok miatta. Legalább valami eredetit, életszagút találnál ki. Hiteleset. - Mit nevezel életszagúnak? Az anyagcsere bizonyos folyamatait? - kérdezte Rita. Átnyúlt a lehunyt szemű költő csészéjéért, kiitta a maradék kávét belőle, azután összerázkódott. - Pfuj! Hogy lehet ennyire megcukrozni ezt a löttyöt? Tiszta hánytatószer. A költő szeme szokatlanul nagyra és kerekre nyílt a felháborodástól. - Ha még egyszer elpotyázod a kávémat, kidobatlak a kávéházból! - kiáltotta. - Pardon! - mondta Rita nyugodtan. - Azt hittem, templomalvásba merültél, és már nincs szükséged földi táplálékra. - Tarhás disznó! Legközelebb az órámat fogod kiemelni, ha lehunyom a szemem! - Tévedsz. Ahhoz nem vagyunk eléggé jóban. Mindig megválogatom, kitől lopok el valamit. Legszívesebben visszaadnám a kávédat is, de az nagyon életszagú lenne. Hiába integetsz a

257

főpincérnek. Az csak addig remél, amíg a szeme előtt vagyok. A kifizetetlen cechem nála eléri a saját testsúlyomat. Györgyöt, mint többi kollégáját, barátságos, humorral fűszerezett, szexmentes kapcsolat fűzte Ritához. Ezt a barátságot gyakran alaposan megérezte a pénztárcája. - Te adsz a legszívesebben - mondta neki Rita egyszer az Erzsébet körúton, váratlanul, köszönés nélkül belekarolva. - Ezt meg kell mondanom neked. Az adakozás lélektanát még egyik rászoruló sem írta meg. Koldusokról annál többet beszélnek. Tudod, milyen jellemző az emberekre, ahogyan „jótékonykodnak, jótékonyságot gyakorolnak”?! Én talán az egész skáláját ismerem ennek a kelletlenül teljesített erkölcsi kényszernek. Mert olyan tele zsebű bólogató mandarin alig akadt még a mi húsosfazekunk körül, akit meg ne vágtam volna többé-kevésbé fájdalmas módon. A koldusokat nem sorolom ide. Azok maguktól adnak, ha van mit. A legtöbb ember sötét voodoobabonából jótékonykodik, rejtett vesztegetési szándékkal; az ég ártatlan hatalmait szeretné megvesztegetni. Bűntudatot, Önbecsülésadót ró le vele. Van, aki „eszmei” kötelességet teljesít, vagy néhány odavetett obulussal aranyvirágos gyertyát vásárol önimádata oltárára. Olyan áldozatom is akadt, aki azért fizetett meg rendszeresen, hogy prédikálhasson nekem. Őt utáltam a legjobban, mert tudtam, milyen gusztustalanul és reménytelenül kéjeleg közben, s álszent szövegekkel unszolja saját erénye gyenge liliomát, hogy segítse ki sertéstúlsúlyát a moslékból. Valamiben mindegyik megegyezik; hiú, ingerült, agresszív követeléssel nyújtja a markát a csereáruért, s gondja van rá, hogy jó üzletet csináljon. Ha tudnád, nyomorult kis összegekért milyen zsíros kamatokat izzadtam ki csodálatban, rebegő, hálás önkívületben, disznólkodásban, szemérmetlen vagy művészi hízelgésben, felfordulna a gyomrod. Te úgy adsz, hogy nem vársz érte semmit. Semmiféle beteg önérzetváladék nem tapad az adományhoz. Nem szégyenkezel, nem nagyképűsködsz. Úgy adsz, bocsáss meg a furcsa összehasonlításért, mintha magad is koldus lennél, pedig... - Pedig az vagyok! - nézett rá nevetve s első ízben feszélyezetten György. - Nem - mondta Rita komolyan. - Te sohasem leszel koldus. Azt ki lehet tapintani egy emberben. Akit a nyomor kerülget, azon akkor is érezni, mikor rajta kotlik a pénzeszsákján. A tünetek elárulják. - Miféle tünetek? - kérdezte György mulatva. - Csavargatja a nyakát, a válla fölött hátrales, szorong, remeg, mintha éhes farkasok settenkedését hallaná a háta mögött. Mindenki tudja, mi vár rá. Nem az eszével tudja, hanem az idegeivel, az ösztöneivel, az érzékeivel. Annál is inkább, mivel ezek gondoskodnak bennünk sorsunk beteljesüléséről. S ez a titkos énuralkodó a legtöbb emberben a józan tudat és a nemi vágy koncért marakodó hús érdekeivel ellentétes célokért harcol. Homályból előlángoló villámként gyújtja fel a halandók menedékeit, hogy kihajszolja őket a meztelen ég alá. Én megértettem ezt az emberfeletti szándékot, és ritka összhangban élek a láthatatlan felügyelővel, aki minden elképzelt talajt kiránt a lábunk alól. Sohasem választanék más sorsot magamnak a gyökértelen, megvetett kóbor eb és a „bolond” szerepénél. Mert az ember csak a társadalom kordonán kívül lehet egészen független. Te értesz engem. - Igen - mondta csendesen György.

258

Azon a november végi napon Rita valóban úgy vetődött be hozzájuk este tíz óra után, mint egy csatakos, beteg, kivert kutya. Sötétkék, bő esőköpenyéről nagy víztócsák csurogtak a padlóra. Haja vizes, hosszú tincsekben lógott le baszk sapkája alól. Falsápadt volt, náthásan szipogott, didergett. Sáros cipője nyílásain víz cuppogott, szörcsögött ki minden lépésénél. Teljesen tanácstalannak, megvertnek tűnt ezúttal. - Hozzád jöttem volna utoljára - mondta rekedten -, hidd el, Gyurka! Szívesebben boldogítanék most valami megrökönyödött puritánt. De különben is szükségem van rád. Ha valaki más előtt kellene ilyen nyomorult trágyahalomnak mutatkoznom, megölném, az arcába hánynék, vagy sírógörcsben törnék ki, mint egy sértett nemiségű szajha! Tehetetlenül, reszketve tűrte, hogy György kihámozza párolgó rongyaiból, lehúzza a cipőjét, a harisnyáját az újra felszított tűz mellett. Mialatt György vesződött a lánnyal, Zoltán is előszivárgott a másik szobából hosszú fürdőköpenyében. Kezében még ott szorongatta a könyvet, amelyet ágyban fekve olvasott. Vékony, ádámcsutkás nyakán imbolygó, pattanásos kamaszfeje kigyúlt kérdőjelnek látszott az ajtóban, ahogy a didergő, ázott hajú, kibomló testű nőt bámulta, akit György egyre vetkőztetett. - Itt a Mikulás, fiam! - mondta neki Rita komolyan. - Tedd ki szépen a cipődet! Zoltán sértődötten, zavartan visszahúzódott. Csak akkor került újra elő, amikor György megkérdezte tőle, akar-e teázni. - Ki ez a nő? - kérdezte gyanakvó ellenszenvvel. Megmondta neki. Zoltán jól ismerte Rita nevét és írásait. Kíváncsisága erősebb volt félszeg haragjánál. A tűz köré telepedtek hárman a tea meghitt télies párájában. Rita a hosszú, dohánybarna férfi háziköntösben, némileg rendbe szedett, száradó, rőtszínű hajával, nagy kölcsönpapucsban groteszkül, mégis különlegesen, szinte csinosan hatott. Arca átszíneződött lassan a hőemelkedéstől. Szemében okos, gúnyos kentaurderű lidércfénye gyúlt ki. - Most jó! - mondta elégedetten. - Nem számít, mi volt tegnap, és mi lesz holnap. - Lábát maga alá húzta, csontos, szellemes ujjait rátapasztotta, az átforrósodott csészére. - Ez az én titkom, Zoli. Megtanulhatnád tőlem. - Kissé kiálló, recés, fehér fogsora valamelyest eltorzította, mégis rendkívül kedvessé, barátivá tette a mosolyát. Zoltán furcsán készséges lett a közelében. Egészen kifordult önmagából. Orra pirosan, szeme nedvesen égett. Tisztátlan, zsíros bőrén nagy, gennyes pattanások duzzadtak. György szánakozva, nyugtalanul figyelte az öccsét. Beleérzett kamaszállapotának vad feszültségeibe. Nem tudta legyőzni a kísértést, hogy az ő szemével pillantson erre a lehetetlen, zseniális, mindenhonnan kirívó, züllött és végtelenül vonzó asszonyra. Felhúzott, meztelen lábán vakító bőr fehérlett. Feszes, nagy melle csaknem átdöfte a köpeny selymét. Árkolt, sárgászöld szeméből, duzzadt ajkáról pedig olyanfajta rutin ígérete áradt, amely a szerelem nélküli szeretkezés minden aljas, reménytelen szomorúságát végigkóstolta már. Rossz előérzet suhant át Györgyön. Szerette Ritát. A tehetségét nagyra becsülte. De sohasem engedte volna közel magához, mert tudta, hogy magánya teljesen megoszthatatlan. Neki pedig éppen erre a megosztódásra, a másikban való békés tükröződésre volt szüksége. Ritával minden érzelmi kapcsolatnak maró, megalázó 259

bonyodalommá kellett változnia, éppen ragyogó képességei és szokatlan intellektusa miatt. Rita nem alkalmazkodott, s hozzá sem lehetett alkalmazkodni. Tulajdonképpen elég volt önmagának. Mint a titkos, belső nászba veszett kétneműeket Platón Lakomájában, rejtélyes, bűvös boszorkánykör zárta el más, töredékes lények hiányérzetétől. György éppen ezért nem kívánta meg a lányt soha. Ahogyan a fecskében nem támadhat vágy arra, hogy denevérrel szerelmeskedjék. Zoltán azonban, a kamaszkor kegyetlen, éhes, fiatal farkasával a testében védtelen és gyanútlan volt. Rita a legrosszabbkor jött. És úgy jött, hogy nem lehetett elküldeni. Láz hatalmasodott el rajta. Olyanná vált tőle, mintha berúgott volna. Beszélt, szikrázó gondolatlávát ontott, agya hegyes tigrisfogakká élesedett, s képzelete vad delíriumképei közé magával rántotta Zoltán zavaros fantáziáját is. Lenyűgöző, ellenállhatatlan, megzavaró és ijesztő volt. György nagy nehezen hőmérőt erőszakolt a lány hóna alá, amelynek higanya negyven fok fölé szökött. A saját szobájában vetett neki ágyat. Mikor Rita fehér, tüzelő, félig csontos, félig puhán asszonyos testére ráhúzta a pizsamáját, s az olvasólámpa ténye a lány nagy, töprengő, dudoros homlokára, merész orrára, kéjes, gúnyos, széles szájára vetült, megint felvillant Györgyben az androgin furcsa képzete. Nem fizikailag kétnemű - gondolta -, hanem lélekben. Egy szajha és egy férfizseni keveréke. Azért ilyen társtalan és vegyülhetetlen. Szörnyeteg. Isten irgalmazzon annak, aki... Hirtelen Zoltán boldogtalan, sóvár kis szatírarca tolult a tudatába. Ösztönösen hátrafordult. Öccse hosszú, fehér alakja előlengett a másik szoba sötétségéből. Némán, mozdulatlanul állt ott. Leselkedett. Életük alaposan megterhelődött Ritával. Napirendjük felborult. Bejárónőjük, aki csöndes egyenletességgel

végezte

munkáját,

valami

ürüggyel

sértődötten

felmondott.

Lakásukban

megbízhatatlan takarítónők váltogatták egymást, akiknek kezéhez minden mozdítható tárgy hozzáragadt. A rendesebbje egy-két nap alatt eltűnt. S amelyik beilleszkedett a vad rendetlenségbe, még elviselhetetlenebbé fokozta a meglódult tárgyak, hangok, szagok zűrzavarát. Rita tíz napig súlyos beteg volt. Zoltán alig mozdult el az ágya mellől. Nem tanult, iskolát mulasztott, csakhogy vele lehessen. Olyan szolgálatokat végzett el körülötte, amelyekre György sohasem tartotta volna képesnek. Rita lázperiódusának valamelyik napján György szokatlan időben érkezett haza. Harsogott a gramofon, észre sem vették, hogy belépett a másik szobába. Rita a Csajkovszkij-vonósnégyes asztráláramától átfűtötten, láztól révetegen hangosabban beszélt, mint máskor; magasságba és mélységbe hullámzó tudata távolából kiáltozott át Zoltánhoz, aki nyilván megint szorosan mellette ült az ágy szélén. Rita az önkívület határmezsgyéjén botladozott. Beteg túlfeszültsége fertőzőbb volt így, a keserűen buja zene kíséretében, mint a vérbe vitt leprabaciluskultúra.

260

György még nem látta őket, csak Rita hangját hallotta, s Zoltán tikkadt közelségének szenvedélyes némaságát érezte meg. Kínos szégyenkezéssel önkéntelenül visszatorpant, mintha váratlan in flagranti bomlott volna ki előtte. - Bolond vagy, fiam! - mondta Rita szaggatott élességgel. - Vedd el a kezed innen, és légy türelemmel. Én úgyis az út szélén fekszem. Az heveredik mellém, aki megkívánja ezt a mindenki vackát. Tudhatnád. De betegen még az állatokat is békén hagyják. A sarki konflisló is kiröhög, ha nagy ügyet csinálsz belőlem! - Miket beszél! - hallotta György Zoltán izgalomtól elfulladó hangját. - Azért gyalázza magát előttem, mert le akar rázni. Gyereknek tart, pedig már... Rita hangosan felnevetett, és durván, közönségesen kimondta azt a szót, amit Zoltán elharapott. - Elhiszem - tette hozzá fénytelen álomhangon. - De most menj az ágyamtól. Náthás leszel! Ne lógasd az orrod. Tőled sem tagadok meg semmit a maga idején. Nyitott kapukat döngetsz, mert nem látod a felírását: nyilvános illemhely! György már be akart lépni hozzájuk, hogy véget vessen a kínos jelenetnek, mikor saját nevét hallotta Zoltán szájából. A fiú hangjából sértődött indulat csapott ki. - Gyurkával nem így beszél. Mert szerelmes belé! Becsapnak mind a ketten! Engem elküld, mert vele van viszonya. Már régen tudom. Ő maga mondta meg nekem! - Igazán? - Rita hangja derűsen kábult volt. - Nincs szerencséd, kisfiam. Akárki mással gyanúsítasz, őszintén zavarba hozol. Mert magam is bizonytalan lennék, vajon nincs-e igazad. Gyurkával kapcsolatban más a helyzet. Róla egészen pontosan tudom, hogy még nem nyúlt hozzám. Sajnos. Meg sem kísérelte. Ez mindig így van. Mert őt én kívánom. Ő lenne a tökéletes szerető. Giccsesen előkelő, szenvedélyes és önzetlen, akiért minden nő szívesen odadobná a hazugságait és a feltételeit. De Gyurka tabu nekem. Mert én nem vagyok se nő, se férfi, se homoszexuális. Talán ember se vagyok. Csak amolyan kétfelé szorult állag az emberi fokozat alatt és fölött. Hagyj engem a fenébe. Kicsit meghúzom magam nálatok, azután továbbállok! Ezen a ponton György halkan kinyitotta, és zajosan újra becsukta a szobaajtót. A beszélgetés megszakadt. Rita felgyógyult, de semmi jelét nem mutatta „továbbállási” szándékának. Sőt. Berendezkedett. Éjjel kettőig, háromig égette a villanyt, olvasott vagy írt. Délután kelt fel. Rengeteget dohányzott. Órákra beült a kádba. Olyan magától értetődő, öntudatlan szórakozottsággal tette mindezt, hogy nem lehetett hibáztatni érte. Erős egyénisége megteremtette maga körül a saját törvénytelen törvényeit. Zoltán állandóan gőzös, tétova szemmel nézte, mint a benyálazott nyulacska az óriáskígyót. György idegeit kellemetlenül megterhelte Rita lényének zaklató, rendetlen ritmusa. Menekült hazulról, s emiatt is elégedetlen volt önmagával. Úgy érezte, vigyáznia kellene öccsére, hogy megóvja... mitől? Hogyan? A világ legnevetségesebb szerepe az erkölcscsőszé. És reménytelen is. Rita végül mégiscsak elment. Magától. Rosszkor jött, és rosszkor ment el.

261

Györgyöt egy este szokatlan csend fogadta. A lakás üres és sötét volt. Rita szaga: a dohány, a szellőzetlen ágynemű, a fanyar kölni illata elvesztette a forrását. Oszló emlékpáraként lengett a levegőben. Mielőtt elindult, a szobákat rendbe rakta. Még be is ágyazott. Megpróbált bocsánatkérően „emberül viselkedni”. Utoljára. Az íróasztalára tett levélen György megismerte szúrós, ideges, lendületes betűit. Pácba kerültem, Gyurka, és nem tudom, hogyan mosakodjam előtted. Mentség az, hogy nem akartam. Nem. S hogy nem számítottam rá, az én esetemben súlyosbító körülmény. Közhelyekben gondolkoztam, s ez nem csak az irodalomban végzetes bűn. Úgy hittem, bizonyos bevált módszerrel helyre tudom billenteni az öcsédet. Persze szamarat csináltam magamból. Ami nem érdekel. De azért, hogy neked bajt csináltam, szeretném leharapni a fejemet. Bűvészinas voltam. Most nem látok, más kiutat, mint hogy elkotródom innen. Már előbb is megtehettem volna. Azért maradtam, hogy az éhes kis csődört undorig etessem. Eddig még mindenki utánam köpött azután, hogy megkapott. Ő nem. Beteg ez a gyerek. Érzelmileg olyan, mint egy nimfomániás asszony. Az önkínzásával, a gyöngeségével zsarolt. Képes volna meghalni azért, hogy az erősebb, akit gyilkos folyondárcsápokkal befont, az övé maradjon. Én sohasem tudtam az ilyenfajta vámpírizmus tárgya lenni. Független, önző csavargó vagyok ehhez. Amim volt, odaadtam neki. Ő azonban olyasmit kér, amivel nem rendelkezem. Tégy valamit vele. Te okosabb és jobb vagy nálam. Nem ezt érdemelted tőlem. Először van förtelmes erkölcsi hányingerem önmagamtól. Legszívesebben szerelmet vallanék neked. Rita A levél nyitott volt, mint ahogyan Rita egész élete hanyagul nyitva hagyott ajtók, ablakok előtt zajlott le. Zoltán biztosan elolvasta, amikor délben az iskolából hazaérkezett. Kétségtelenül Rita után sietett. Lénye baljós hiányjel volt az üres lakásban, amelyre lassan rátelepedett a nyomasztó éjszaka. György meddő tettvággyal kezdett járkálni a szobákban, s Zoltán ágyán megtalálta az odatűzött cédulát. Megkeresem Ritát. Ne várj ráml Milyen nőies gesztus ez is. - gondolta. - Mintha egy olcsó folytatásos regény hősnője tette volna. Mégis. Ezek a közhelyek a legijesztőbb, a legreménytelenebb ügyek. Érezte, Zoltán annyira szenved most, mintha a feje búbjáig vitriolban áznék. Hol keresse? A lelkiismeretét akarta megnyugtatni azzal, hogy betelefonált a rendőrségre. Azután várakozott. Nem tehetett mást. Nagy önuralmába került a négy fal között maradni, de semmiféle támpontja nem volt, merre induljon. A szobákban emésztetlen percek erjedtek. Rosszat sejtő aggodalom egyetlen bizonytalan ágán függött, sötét szakadék fölött. Éjfél után lerohant az utcára, taxiba ült, és felkeresett néhány kávéházat, kocsmát, bárt, ahová tudomása szerint Rita ellátogatott néha. Hetek óta nem látták sehol. Talán másfél óra hosszat lehetett távol. Mikor hazaérkezett, az előszoba homályos üvegablakán fény szűrődött át. Az öröm szúró villanását szorongás váltotta fel; olyanfajta megérzés, amely semmi kétséget nem tűr el többé. A kulcs belülről benne volt a zárban. Csengetett. Senki sem mozdult. Újra megnyomta a csengőt. 262

Ujja hosszan ránehezedett a gombra, de az éles, riadt berregés nem zavart fel emberi készséget. Kongó csend, süket öntudatlanság fölött nyargalt át; rideg falakról verődött vissza. Györgynek hosszú vesződség után sikerült a saját kulcsával a belül lévő kulcsot megfordítani, és kilökni a zárból. Verejték csurgott róla. Úgy érezte, belőle oson el az élet fokozatosan. Halálhidegtől remegett egész testében. Zoltánt a fürdőszobában találta meg. A kádban ült ruhástól. Valami kísérteties pedantériával két vérző csuklóját a lefolyó fölé tartotta. Feje zöldessárgán, ájultan félrebillent, szája kinyílt. Hörgött. György agya élesen, tisztán működött. Hosszas okkult tréningnek köszönhette, hogy amint koncentrált, érzéseit irányítani tudta. Most félretolta az aggodalmát. Képzeletét kikapcsolta, mert cselekednie kellett. Gyorsan, pontosan, idejében. Zoltán ellenszegülő testéről lehámozta a kabátját. Az ingét felgyűrte, két karján gézszalaggal elkötötte a vérző ütőeret. Azután otthagyta őt a fürdőkádban, lerohant a házban lakó orvosért. Egyesült erővel ágyba fektették az eszméletlen, bepólyált csuklójú fiút. Hajnalban Zoltán végre magához tért. A szíve gyengén, de szabályosan vert. Beszélni azonban nem tudott, vagy nem akart. Reggel szanatóriumba szállították. Ellene szóló vádiratát, amelyet a kabátzsebében talált meg, György csak később olvasta el. Kávéházban írhatta, olcsó levélpapíron, viharzó fájdalom önkívületében, talán részegen. Miattad volt ez is. Miattad. Azzal, hogy vagy, elszívod előlem a levegőt. Nekem csak az árnyék, a lerágott csont, az utolsó hely jut mindig. Ha nem állsz közöttünk, Rita velem marad. Mit tudod te, mennyire kell nekem. Fáj, fáj, fáj. Elevenen megnyúztatok, és sózzátok, a sebeimet. Mivel érdemeltem ezt tőled? Rita téged szeret. Rita is. Szerelmes beléd. Bevallotta. Kívánom, hogy ugyanazt érezd, amit én érzek, amikor leírom ezt. Erre átkozlak. Nem bírom tovább. Azért is gyűlöllek, mert jó vagy hozzám, mint egy rühös, döglődő kutyához. Felülről. Ismerlek. Mindenkit te vettél el tőlem. A te áldozatod vagyok, amióta megszülettem. Most lásd, mit tettél. Én semmi rosszat nem akartam, csak, tartozni valakihez. Valaki kell nekem, aki egészen az enyém, nem a tiéd. Az Isten verjen meg. A vércsoportjuk azonos volt. György adott vért Zoltánnak. Az öccse nagyon nehezen tért magához. Valami ernyedtség nyűgözte le. Sápadozott, szédült. Bágyadtan feküdt. Nem beszélt. Nem olvasott. Mintha ott akart volna időzni a jogos erőtlenség, az eszméletlenség határmezsgyéjén, minden töprengés és felelősség nélkül. - El kell küldeni valahová, ahol fiatalokkal lehet együtt - mondta az orvos. - Környezetváltozásra van szüksége. Nehéz kérdés volt ebben az évszakban. Karácsony közeledett. Sok utánjárással sikerült helyet szereznie egy kis mátrai üdülőben. Zoltán nem ellenkezett. Közönyösen tűrte, hogy eligazítsa körülötte a dolgokat. Amikor a csomagját felrakta a vonatfülke csomagtartójába, gépies udvariassággal megköszönte fáradozását. Ezt is másképp kell csinálnom! - gondolta, amikor ott maradt egyedül a pályaudvaron, rideg szürke fényben, poros huzatban. - Felemésztem őt, ha együtt élünk. Egy bennem lévő, de akaratomon kívül működő törvény

263

valóban elszívja az életerejét. Nem szabad együtt maradnunk, mert minden dolgunk sorsszerűén ütközik. Gondoskodnom kell róla; vigyáznom kell rá, de távolról. Nehéz, tompa, fájdalmas érzés nyomta a szívét, mint aki szándéktalanul súlyos balesetet okozott. S tehetetlen bűntudatában egykori fogadalma szinte mágikus eltökéltséggé izzott át: nem hagyja el Zoltánt! Minden erkölcsi erejével azon lesz, hogy ne okozzon neki újabb szenvedést. Akkor érlelődött meg benne a régóta elodázott külföldi utazás gondolata. Érezte, mennie kell. Lehetőségek is kínálkoztak rá. Akármelyik napilap szívesen közölte volna tudósításait. Leginkább Németország vonzotta háború utáni, félelmetes erjedésében. Visszatérő álma gyakran látogatta meg ebben az időben, és furcsa, sürgető érzést fokozott fel benne. Zoltán megerősödve, barnapirosan tért haza a Mátrából, s félénk zárkózottságát leszámítva, szinte elfogulatlanul barátkozott vele. Közeledését nem szavakkal, hanem a buzgalmával fejezte ki. Heves szorgalommal látott neki a tanulásnak, hetek alatt pótolta a mulasztott hónapokat, s kitűnő minősítéssel le is érettségizett. Ritáról többé nem esett szó közöttük. Zoltán több új nőismerősével levelezett, akikkel a Mátrában jöttek össze. A nyarat ezúttal külön töltötték. György Pesten maradt; készült őszi utazására. Zoltánt leküldte a Balaton mellé. Megegyeztek abban is, hogy az öccse ősszel beiratkozik az egyetemre, s egy idősebb újságíró-kollégája családjánál fog lakni, akikhez eddig is gyakran ellátogatott. A kisigényű, gyermektelen házaspár eléggé szűkös anyagi viszonyok között élt. Kettőjükön kívül a férfi vénlány nővére is a családhoz tartozott, aki vértelen sóvárgással várakozott gazdátlan érzelmei tárgyára. Zoltán valóban hazakerült hozzájuk, s György joggal hitte, hogy öccsét a legmegnyugtatóbb környezetben hagyta hátra.

HUGÓ VON DENSTAHL Hazájának otthonos, fájó és jelentős légköréből kijutva meglepetésként érintette a külföld szívébe szúró ismerőssége. Visszatérő volt mindenütt, ha útja temetőkön, lezárult tragédiákon vezetett is át. S e rejtélyes felismerés szinte zenei fenséggel szólalt, zendült meg benne. A tájak örök arca alig változott, csak elhúzódott a csúf, torlódó házak elől. A levegő ízét, a fény sajátos árnyalatait, a dombok, a hegyek hajlatát, a vizek színét, szagát, a fák beszélő formáit ismerte meg, s úgy érezte, azok a mindentudó dolgok bús tapintatával üdvözölték. Nyitott szeme mögött, gondolatai küszöbén innen, szüntelenül ott kísértett visszatérő álmának izgalma is. Biztos volt benne, hogy meghatározott célja most is fedőnév. Valójában egy olyan találkozás vagy tapasztalat felé siet, amellyel önvalója tűzte ki a randevút. Berlint meglehetősen sivárnak találta rohanó, zsúfolt ridegségével. A város szórakozásait, elszánt, túlhajtott, brutális élvezetkergetését egy frigid nő reménytelen kéjcsiholásának látta. A sok muszájörömöt pótszerekből keverték, s a gépies ölelésből, szervezett kicsapongásból hiányzott minden egyéni szenvedély, titok és szépség. Bódítószerektől korbácsolt, beteg konjunktúra 264

ágaskodott a sérült önérzetű nyomor és elégedetlenség fölött a tágas, tiszta utcákon, színházak, filmműtermek, mozik, lokálok, kabarék, kávéházak, áruházak és bordélyok beszívó örvényeiben. A sportpályákat a benső bizonytalanságát, gyöngeségét izmokkal helyettesítő, nyugtalan, új nemzedék népesítette be. Mi keresnivalóm van nekem itt? - tűnődött el György sokszor a Romanisches Caffe vagy a Caffe Wien teraszáról figyelve a sokarcú, gyökértelen ürességében mégis annyira egyképű tömeget. A Schluter Strassén lakott egy nyirkos bőrű, magas, tönklábú, nyugdíjas özvegyasszonynál, aki hervadt, éles arca köré kanárisárga, merev loknikat tűzködött. Mély megbántottságában élt egyedül, dúlt arcán a változás korának vérpiros hullámaival. Dacosságát főként lakása tárgyaival éreztette, amelyeket ernyedetlenül üldözött. A szobákból minden bizonnyal saját lelkének fülledt sötétségét, rendetlenségét akarta kitakarítani. Reggeltől estig pucolt, sikált, porolt, csiszolt, fényesített, söpört, rázott, húzott, emelt, taszigált, s e tevékenységével éppen csak annyi időre hagyott fel, míg elrohant vásárolni vagy a templomba. Nagy engedmény és önmegtartóztatás volt tőle, hogy lakóját, amíg otthon tartózkodott, békén hagyta két szobájában. De takarítási mániája néha már úgy nyaldosta György küszöbét és verdeste ajtaját kívülről, mint a szökőár. Ám György fáradt volt ahhoz, hogy más lakást keressen. Átmenetnek tekintette Berlint. A munka csak néhány óráját foglalta le. Napközben a várost járta. Fejfájósra nézegette magát a múzeumok és a képtárak egymást öldöklő látnivalói között. Távoli városrészeket keresett fel; más és más szagú, színösszetételű utcák légkörébe hatolt bele. Valójában az esemény vagy ember felé sietett, aki miatt ott kellett időznie. Különös sejtelmet követve rávetette magát az antikváriumokra: hátha egy fontos könyv vár rá valahol, bizonyos hiányzó kulcsokkal. Fejedelmi szórakozás volt. Naponta új meglepetéseket hozott. Nagy értékű, okkult ritkaságokat halászott elő egy-egy nyomorúságos boltocska szeméthalmaza alól, rejtélyes exlibrisekkel, halott könyvimádók kincseit, amelyek furcsa mellékutakon továbbáramlottak saját, külön sorsuk szerint azokhoz, akikhez kellő időben el kellett jutniok. A Bulow Strasse-i kis okkult könyvkereskedésben találkozott össze Hugó von Denstahllal. Néhány perccel a férfi után lépett be a sötét saroküzletbe, késő délután. Johann Valentin Andrea; Chymische Hochzeit című műve után érdeklődött, amelyet telefonon odaígértek neki. Könyvkereskedők adták kézről kézre, és ők irányították erre a címre, ahol az egyetlen példány nyomára akadt. Még Ruff Iván kötötte lelkére, hogy szerezze meg. A kereskedőn tanácstalan zavar látszott. - Sajnálom uram - mondta tétován -, tévedés történhetett. Nem ön volt az, aki a könyvért telefonált? - fordult a homályban álló alakhoz, aki csak árnynak látszott az üzlet sötétségében. - Nem! - hangzott a hűvös, halk válasz. - Akkor a könyv ezt az urat illeti. Neki ígértük. Az alak előbbre lépett, s egy utcai lámpa bevetődő fénykörébe került. György nyomban erős, rokonszenvező érdeklődést érzett iránta. A férfi hozzálépett, és bemutatkozott. - Denstahl - mondta röviden. - Bár Johann Valentin Andrea már bemutatott bennünket egymásnak. - Szikár arcát futó mosoly derítette fel. - Ha nincs más dolga, megihatnánk együtt egy feketét. 265

Mikor szemben ültek a kávéházban, György azon töprengett, vajon hány éves lehet a férfi. Denstahl sűrű haja acélszürke, arca barna, hústalan, de sima volt. Keskeny nyílású szürke szeme Györgyöt némiképp Noémira emlékeztette. A férfi vékony, társtalan szája nehezen nyílt szóra és mosolyra, de nem zárkózott komorságot árult el, hanem magányos tűnődést. Nagyon magas alakjával, kissé fényes, sötét öltönyében kifogástalanul elegáns, mindenképpen jelentős, különleges megjelenésű férfi volt. Az ötvenes éveiben járhatott. Hallgatott György is, a kávéját kavargatta. Denstahl úgy nézett el mellette, mintha megfeledkezett volna a jelenlétéről. Ez a csend közöttük mégsem vált kellemetlenné. Denstahllal sokat lehetett hallgatni együtt, s e hallgatás mindig tele volt kifejezhetetlen tartalommal. - Különös - szólalt meg végül Denstahl hosszú idő után. - Körülbelül tudtam, hogy ilyesmi kerül elém rövid berlini tartózkodásom alatt, de nem voltam biztos benne. A...-ban lakom (itt megnevezett egy dél-német kisvárost München közelében). Az ügyvédemhez kellett jönnöm néhány, csak személyesen elintézhető ügy miatt, amelyek ezúttal is ürügyek voltak. Bizonyos körülmények, amelyekről később beszélünk majd, jelezték, hogy... de talán ne vágjunk elébe a dolgoknak. Szeretném tudni, meddig jutott a felismerésben, hová tartozik? György hirtelen lefékezte izgalmát, feltorlódó közlési vágyát. Az ember tévedhet. Jupiter hiszékeny lelkesedése gyakran vetít rá piszkos tűzfalakra sugárzó mennyországkaput. -

Milyen értelemben? - kérdezte óvatosan. Amint szeme asztaltársa hűvös, szelíd, okos pillantásával

találkozott, elszégyellte magát. -

Nem kell védekeznie - mondta Denstahl barátságosan. - Fárasztó lenne mindkettőnknek, és teljesen

felesleges. Vagy más a véleménye? -

Nem. Csak első pillanatban megzavart. Visszarettentem, mert... túlságosan sokat jelent nekem. Olyan

régen várom, és annyira szokatlan. Dimenziómozdulat. Biztosan érti. Mikor az ember álmában például eltalál egy pozitúrát, amelyben repülni tud. S akkor hirtelen visszaemlékezik rá, hogy földön csúszó bénultsága puszta feledékenység volt. Ne haragudjék... - kereste a szavakat. - Mikor azt kérdezte az előbb, meddig jutottam a felismerésben, hová tartozom, olyan tudatkölcsönhatást hozott létre nálam, mintha eszméletem eddig kábult töredéke rádöbbent volna egy olyan történésre, amely eddig is folyamatban volt, de ő nem vette észre. Ez a történés... -

Annyiból áll, hogy a felszíni jelenségek függönye széthúzódik, és színre lép az örök történés valamelyik

szereplője - fejezte be mondatát Denstahl halk, sima hangja. A súlytalan könnyedséggel elősikló szavak óriási áramot kapcsoltak be. György önkéntelenül kiegyenesedett, és mélyet lélegzett, mintha napfényes, titkos ózont szívott volna magába. Dimenziómozdulat volt. Emlékek szakadtak fel, meghatározhatatlan képek villództak a vakító fényben. -

Valami dereng... egész körkilátás, de a körvonalak elmosódnak. Mint amikor napfényben vetítik a

filmet. Talán más feltételeket kell teremtenem, hogy teljesen, világosan lássak és felismerjek. Eddig jutottam el.

266

- És ez nem kevés! - Denstahl szeme újra félresiklott róla. - Otthon van néhány figyelemre méltó könyvem és kéziratom. Megnézhetné őket - mondta színtelenül. - Sajnos az utóbbi években csak kevéssé tudtam hódolni a „csodálatos könyvhalászat” szenvedélyének, de régebben... hozzám került egy és más, ami... majd meglátja különben. Egyikük sem gondolt rá, hogy másképp is történhetnék. A meghívás nem szeszélyes ötlet volt, hanem sorscsomópont. Akkor György már tudta, miért utazott Németországba.

RÓZSAKERESZT Az idő megrekedt a német kisváros kopár, télies csendjében. A barna vagy zöld keretes, függönnyel eltorlaszolt ablakok mögött fakó, araszos életek forogtak saját varázskörükben, háttal a világnak és egymásnak, önmaguk bús talányául. Denstahl háza a városon kívül állt egy dombtetőn, gyér, hosszú törzsű vörösfenyők között, magas, zöld rácskerítéssel körülvéve. Az igen régi épületből átalakított gótikus, vöröses kővilla lakatlannak hatott behajtogatott zsaluival. A várossal, a dombhajlatokkal, a fákkal való találkozása élményszerű volt, s György óvatosan lépkedett a Denstahl házához vezető szerpentin út ledöngölt, sárga agyagján, nehogy kizökkenjen ebből a jó varázslatból. A rácskaputól a ház kapujáig árkádos folyosó vezetett. Két oldalán gondosan bepólyált rózsatövek álltak. György cipőtalpa fehér-fekete kőkockákon kopogott, s ez a zaj pontosan beleillett a misztikus zeneműbe, amely különös változatokkal állandóan ott zúgott, hullámzott benne. A visszatérés fáradt, fájdalmas örömének opusa volt ez. Meghúzta a csengőzsinórt. A hang tompa, mély mollban zengett végig a házon. Maga Denstahl nyitott ajtót, hosszú, kámzsaszerű háziköpenyben. E szerzetescsuha hitelesebb volt rajta, mint a modern ruha, amelyben megismerte, s a szoba, ahová belépett, újra felidézte a dimenziómozdulat élményét. Mert nemcsak térben mozgott benne, hanem időben is. Tárgyak, fényhatások, színek, múltból, jelenből és jövőből dobtak felszínre mozzanatokat; ibolyántúli képeket, eseményeket, elhangzott szavakat árasztottak magukból. A bútorokon, a szőnyegeken, a képeken, a szobrokon, a porcelánokon finom, ezüstös fátyol rezgett, amely letompította csillogásukat: elmúlt dolgok holdköde volt ez. A sárgás, földig omló, csillagrajzos függönyökre a külső fény rávetítette az ablak rácsának sötét vonalait. - Örülök, hogy megérkezett végre! - mondta Denstahl, s György hálás bizonyossággal érezte meg e szavak másik, jelentősebb értelmét. Egyszerű ebéd után együtt léptek be Denstahl dolgozószobájába. Napnyaláb hullt az ajtóval szemben lévő falra, s mintegy reflektorfénybe vonta a barna fafeszületet, amelynek közepén élő, piros rózsa világított. Ez a selymes, üde ifjúságtól harmatos színfolt az érzékek minden gyönyörénél különösebb, mélyebb örömöt gyújtott Györgyben. Megtorpant. Nem nézett Denstahlra, de tudta, hogy az mellette állva figyeli, s leolvassa róla az elragadtatást, amely csaknem térdre kényszerítette. A visszatérés opusában a vezérmotívum teljesedett

267

ki ebben a pillanatban. Megismerte Denstahlt anélkül, hogy felé fordult volna. Mert összetartozásuk így kovácsolódott szétzúzhatatlan művé: profilból. Közös várakozásban, koncentrált figyelésben, eggyé forrva, hegyesre csiszolt, kecses ívű tollal a kezükben, az álomterem asztalánál. Együtt ültek az időtáj e pontján, évszázadok mélységében, amely dimenziómozdulat varázslatában újra jelenné vált. A Szó felcsendülését lestek a barna köntösű férfi ajkáról, aki lassú léptekkel fel-alá sétált a fehér-fekete kőkockákon. Magas, keskeny alakja, mágikus arcéle rárajzolódott néha a vasrácsos ablak világos hátterére. Az ablakon túl sápadt, vérszegény napfény ömlött a dél-németországi tájra. Vannak anyaggal el nem takarható képek, amelyek keresztül fénylenek a kripták kőgátjain is - suhant át Györgyön a gondolat. - Az ilyen jelképek az idődimenzió behangolótárcsái - mondta Denstahl, mintegy az ő gondolatának kiegészítéséül, és György nem lepődött meg rajta, csak bólintott. A hiányzó részek mind Denstahlnál voltak. Rokoni kapcsolatain keresztül titkos kéziratokhoz jutott, s élete tíz esztendejében úgyszólván csak ezeket másolta. De birtokában voltak a legértékesebb

nyomtatásban

megjelent

művek

is,

amelyek

antikváriumokban

hányódtak

tulajdonosuk halála után. Denstahl kulcsokkal, magyarázatokkal ellátva adta György kezébe a forrásokat, amelyekből maga merített, de a „nagy feledést” gyógyító arkánumot szóban és a saját gyakorlatain át juttatta Györgyhöz. Visszatérő álmának minden részlete úgy illett össze Denstahl emlékanyagával, mint egyetlen mozaikfestmény szétszóródott darabjai. S általa lett hangossá a nagyrészt néma pantomim. A szöveget Denstahl szinkronizálta visszatérő álmának képsora alá. Az álomtér, halál-túlvilág régiók s a meditációs dimenziók azonosságát élményszerűen igazolta az, hogy Denstahl múltba néző meditációban hozta felszínre önmagában ugyanazt az emlékanyagot, amelyhez György álmában jutott hozzá. S a kiválasztottság e bizonyossága rajtuk kívül még két társukban törte át a sírok sötétségét. Denstahl kapcsolatot keresett és talált mindazokkal, akiknek Christian Rosenkreutz lediktálta kutatásai, kísérletei eredményeit a XIV. században. Ketten a négy íródeák közül Európától távol éltek: az egyik Indiában, a másik Dél-Amerikában. Denstahl állandóan levelezett velük. Előtanulmányai után, amelyek voltaképpen csak a benne felhalmozott anyag áttekintéséhez és rendezéséhez segítették hozzá, Denstahl kiszolgáltatta neki a jó okból féltetten rejtett, titkos tervezetet és kézikönyvet. Engedélyt adott rá, hogy György lemásolja az általa írt jegyzetköteget, amely nemcsak a tudatos vagy öntudatlan megbízottakon át érvényesülő örök eszmét tárta fel, hanem a módszert is, amely erőszak nélkül, láthatatlan és kivédhetetlen gondolatmagokkal termékenyítette meg a múló évszázadokat a legkiválóbb agyakon át. Ennek a szellemi alkímiának az operációi csak fázisértéket ismertek, halált nem. S így nézve az emberi történet legsötétebb vagy legragyogóbb mozzanata is csak átmeneti szakasz volt: az egyre elvontabbá váló Szellem Nagy Művének egy-egy fokozata. A nagy erjedés, a „finálé” állapota ebben a korszakban szükségessé tette, hogy a közlés egy részét megfelelően álcázó, de művészi keretben nyilvánosságra hozzák. Ebben a munkában kellett Györgynek íráskészségével és összeköttetéseivel részt vennie.

268

Denstahllal sokat beszélgettek a művészi közlés hatásáról és értékéről. - A művészet régiójában az emberek elvesztik a talajt a lábuk alól - mondta Denstahl. — Mágiája áthatja és formálja őket. De mivel tudatlanok, azt hiszik, a képzelettermék, bármennyire nagy hatású, nem lehet igaz, csak hasonló az igazsághoz; mint a festett tárgy a valódi tárgyhoz vagy a vetített táj a valódi tájhoz. Sejtik, de nem merik ténynek elfogadni, hogy a valódi tájat mindig megelőzi a képzelettáj és a valódi tárgyat az elvont, művészi ihlet. Tudatos irányítással nagy titkok és nagy igazságok csempészhetők be műalkotásokba anélkül, hogy maga a művész tudna erről a láthatatlan oltásról. Ma már egyre több ilyen álomtalajba vetett magból kicsírázott mű születik. A rejtett üzenet éppúgy felismerhető bennük, mint a gyöngyszem mögött a zavaró porszem.

CHRISTIAN ROSENKREUTZ TESTAMENTUMA Denstahl jegyzetei látszólagos ziláltságuk, töredékességük ellenére szinte beteges pedantériával követték a Rend történetének fonalát a szimbólumokba, hieroglifákba, mondákba veszett eredettől, évezredes történelem szövedékén át, a jelenkorig. Dátumok, nevek, eszmeáramlatok, vallási villongások, háborúk, forradalmak zűrzavaros színpadképei új értelmet és összefüggést nyertek a színfalak mögötti szellemi magatartástól, amely az emberi szenvedélyek, az emberi magatartás gyökereként a halál sötétsége elleni lázadást ismerte fel. A múlandósággal terhelt test, a káprázatok felhőjátékába veszett érzelemvilág és az örökkévalóság Édenéből kiűzött Szellem honvágyának vegyületéből hasadás, benső ellentmondás, háborúság, a lélek és a képzelet őrülete nőtt ki. S ebből a benső konfliktusból kristályosodott ki az emberi együttélés minden diszharmóniája. Az emberen s az ember vetületén, a világon segíteni csak az tud, aki a Szellem oldaláról közelíti meg problémáit. Ott gyógyít és old, ahol a fertőzés és a kötés megtörtént: az egyéniség és a személyiség klauzúrájában. A messianizmus nem más, mint az ember szellemi oldalról való megközelítése. A Messiás a mindenség legjelentősebb eszmegóca. Minden egyénben és minden eszmében, amely a múlandóságba zárult életet a halhatatlanság felé tereli, Ő ébred öntudatra. Denstahl jegyzeteiben a Föld a kozmosz egyik bolygója, a végtelen változatokban kibomló élet kísérleti laboratóriuma volt, éppúgy, mint a többi bolygó, Nap, Naprendszer, csillaghalmaz, Tejút és ködrendszer. E világkép szerint a különféle alkímiai fokozatokon átégő értelmes energia elpusztíthatatlan, halhatatlan. Ha léte valamelyik síkon megszűnik, áthullámzik egy másik régióba, más formát, halmazállapotot ölt, de soha el nem pusztul. Anyag, energia, értelem: a szellem tudatállapotának három fokozata, létének háromféle halmazállapota. Az anyag tudattalan, az energia ösztönös, elemi erejű, az értelem tudatos. Irányításra, felismerésre csak a tudatosság képes. Ezért szövetkezik a messianizmus az értelemmel. A messiási értelem nem hűvösen szemlélődő kívülálló, hanem beavatott, aki Armageddon, a világ vége háborúján átégve önmagával békét kötött. Testén uralkodik. Energiáit irányítani tudja. Értelmi működése több dimenzióba terjedő vízió: a láthatóból a láthatatlanba hullámzó élet áramlását éberen követő Látás! A Látás visszanyerésének operátora a Messiás és minden messiási szolga.

269

A Rend ennek a messiási szolgálatnak olyan szervezete, amely minden korszakban újjáalakul az anyalúg kristályrácsához hasonlóan, az anyagot szervező eszméktől. Mert a látható jelenségek mögött láthatatlan dolgok állnak. A látható dolgok gyökere a láthatatlanban van. A Rend első színrelépése a nagy földi természeti csapások idejére tehető, mikor ember és kozmosz között megszakadt a közvetlen összeköttetés. A minden életjelenséget átfogó s a mágikus okokig követő világkép összeszűkült. Az ember agyára ráborult a tragikus „fátyol”, amely az öt érzékszerv és a három dimenziónyílás sémáján kívülre zárta az élettitok egész értelmét. Denstahl jegyzetei hosszasan foglalkoztak ezzel a korszakkal. Közép-amerikai kódexek, ősmondák, szertartások, temetkezési szokások, hieroglifák, jelképek, régészeti leleteket, kifejezési formákat értékelő elméletek, kinyilatkoztatások és feljegyzéstöredékek összehasonlításával illesztette a mozaikokat egységes művé, amelynek csodálatos rajza így teljes képet mutatott. A fantasztikus, mitikus tételek alá szilárd és szellemes logikai lépcsőt épített. Az eszme, hogy az ember is - mint a csillagtérben állandóan úton lévő sugárzás, energiaáramlás, csillagpor-űrhajón közlekedő különféle mikroorganizmusok - a kozmoszból érkezett a Földre, Denstahl következtetéseinek fonalán törvényszerűnek tetszett. Az anyag szerkezetének misztériuma, sűrűségi fokozatai a Földénél számtalanszor sűrűbb „nehéz” csillagoktól az ibolyántúli fénnyé váló végtelen skálán, Denstahlnak azt a feltevését támasztotta alá, hogy az ember mai állapota átmeneti mozzanat fejlődésének lépcsősorán. A hármas szervezetébe beépített csökevényszervek, ösztönök, sejtelmek, tudattalanjának bizonyos módszerekkel lecsapolható, kimeríthetetlen tartalma, mind kezdet és vég nélküli, egyetemes összefüggéseit bizonyítják. Denstahl különféle biológiai és fizikai párhuzamokkal világította meg az éteri „fénytest” magasabb rezgésáramával Földre érkezett értelmes lények energiáinak megsűrűsödését, elnehezülését és azt, hogy mi okozta szellemi látásuk elhomályosulását, lényük hasadását, kozmikus emlékezetük visszahúzódását a tudattalan sejtelmek síkjára. Ezért van az, hogy az emberre zuhant halálfélelem állandó lidércnyomásával egyidejűleg minden emberben benne él a halhatatlanság sejtelme is. Nemi vágyának érvényesítése megidézi az elragadtatás nosztalgiáját. Hatalmi ösztönének erőszakos útkeresése a minden élőlényen, formán, tendencián, működésen és elemi erőn uralkodó mágikus energiát idézi. Állapotának tragikuma és nagyszerűsége az, hogy nem menekülhet belőle gyilkolással és vezekléssel, imákkal és dőzsöléssel, hetvenkedéssel és káprázatűrhajó-építéssel, mert egyetlen hordozó áll csak rendelkezésére a kozmoszba való visszatérésre: a megtisztulás. Minden energiájának, képességének, becsvágyának megtisztítása a mentális alkímia operációinak tüzében. A Rend kezdettől ennek a Tűznek az őrzője és ébrentartója. Titkos nevek, jelképek és párhuzamok kulcsainak birtokában, a tudatlanság minden özönvizéből bójaként felszínre emeli az ember kozmikus öntudatát. A Rend eredeti jelképe a hármas, lépcsőzetes, álló kereszt, közepén élő, piros rózsával. Ez a virág a végletek közötti középpont rejtélyes egyensúlyára, a megváltás kulcsára utal. Titkos kijárat ez a vágyakozás és a harc szülte örvényből, a három sík lépcsőfokainak legmagasabb pontján. A piros rózsa a gyűlölet és a szenvedély között kivirágzó szeretet misztériumának jelképe. A Rózsakeresztes elnevezés az ellentéteket önmagában kibékítő megismerés fémjele. Ám sohasem lehet valakire ráaggatott név és külső cicoma, csak benső rang. A Rózsakeresztesség minden

270

magasrendű szellemi érték egyesítésére és megőrzésére kötött, örök szövetség. Közösségébe tartozik mindenki, akinek lényében megfogant a messiási eszme. Aki elhatárolás, kirekesztés, fanatikus elkülönülés helyett az élőlények közötti egyedül döntő összefüggéseket keresi. Denstahl hosszasan foglalkozott Ekhnaton fáraó alakjával. Jézus előfutárának, kettejüket „iker megváltóknak” nevezte. Különféle szertartások, filozófiai utalások, kultusztárgyak, mítoszok összevetésével feltárta a keresztény misztika és morál egygyökerű rokonságát az egyiptomi misztériumokkal. Az egyiptomi filozófia háttereként pedig a homályba vesző atlantiszi eredet logikai, régészeti, földrajzi, csillagászati bizonyítékaira világított rá. A Rend különféle megnyilvánulásainak történeti állomásaiképpen a gnosztikusok, a pithagoreusok, az esszeusok működését ismertette részletes adatokkal, összehasonlító módon, majd áttért Christian Rosenkreutz életére és munkásságára. A német lovag egy damaszkuszi ezoterikus iskolában gyűjtötte össze mindazokat az elemeket, amelyeket az elmerevedő keresztény dogmatizmus kiszorított Európából. A XIV. században az önmagát az egyetemes misztikusmágikus hagyománnyal azonosító, eredeti tant már éppúgy üldözték, mint a korai kereszténységet. A „csillagokból alászállt” őskinyilatkoztatás, amelynek Ekhnaton Aton-vallása éppúgy szerves része volt, mint Hermész Triszmegisztosz analógiatana, Mózes nagy kísérlete saját népével és Jézus misztikus mártíriuma, titkos tanítássá koncentrálódott. Mágikus elemeit a gnosztikusok, misztériumait az esszeusok őrizték. Denstahl merész, alapos, előítéletmentes kutatásainak fényében új, meglepő színek villantak a szellem történetének sok alakján. Tyanai Apollonius, Simon mágus, korai és későbbi alkimisták, a hermetikus, kabbalisztikus tanok, az ősalkímia elemei és a mágia kapcsolatai az alkímiával mind beépültek a messianizmus nagy szintézisébe. Christian Rosenkreutz szerepe a szétszóródott fényt fókuszba gyűjtő lencséé volt. Feltámasztotta, újjáteremtette a teljes hagyományt, s koncentrált, szellemi lángot lobbantó tűzmaggá sűrítette. A fanatizmustól és elfogultságtól megbetegedett keresztény misztikát a tudomány, a vallás és a filozófia szintézisének gondolatmagjával termékenyítette meg. A Föld salakos, sűrű anyagából újra kifejtett Ősvallás mágikus eszméjét Rosenkreutz kicsi, de megbízható és erős szellemi szövetség klauzúrájába zárta. Ennek a körnek a tagjai - az úgynevezett tanítójelöltek - olyan próbákon átégett munkatársai voltak, amely próbák előképe ősi templomok beavatási termeiben élt az idők mélyében. Ezek a próbák kizártak minden későbbi csalódást. S ezzel megindult a harc a hatalom és a hagyományok mögött védekező sötétség ellen. Ezt a háborút nem fegyverekkel, hanem az emberben felébresztett örök nosztalgia és sejtelem energiáival vívták. Rosenkreutz számítása nem egyetlen nemzedékre épült, hanem sok halál-határkövön túlra tervezett. Nem támadott szembe, és nem érintett fekélyes pontokat. Átfogó megismerés és bizonyosságot termő praxis tanították meg rá, hogy az eszmék élete és törvényszerűsége más dimenziókba tartozik, mint az ember teste. A szellem szempontjából a halál és a rothadás csak egyetlen szakasza a nagy alkímiai operációnak, s utánuk mindig feltámadás következik. Tudta, hogy a tömeg, a kiteljesedett fizikai rendszer s a hatalomra jutott, megmerevedett dogma végzetesen felhígult.

271

Hibái kiderültek. Meghasonlott, üres és egyensúlytalan. S abban is biztos volt, hogy a csata a lélekért csak az egyes ember lelkén át nyerhető meg. Óriási akadályokkal állt szemben, de nem kételkedett. A világ mágikus elgondolását mindig egyetlen ember mágikus elgondolása zúzta össze, változtatta át, vagy építette újjá. Christian Rosenkreutz élete egyetlen hatalmas mágikus elgondolás. Tanítványainak köre régi kísérete volt az eszmének, az idő és a tér változó jelmezeiben és cserélődő díszletei kö zött. A Szertartás azonban, amelyet életre keltettek, ugyanaz a kultusz volt, amely a megfogant életet összekapcsolta a kozmosz vérkeringésével. A kiválasztott négy tanítvány, akinek testamentumát Rosenkreutz lediktálta, a négy okkult erény alapkövét jelképezte, amely a gúla alapzataként reformjait alátámasztotta. Ez a mű tartalmazta mindazt, amit keleti útján a hermetikáról, az alkímiáról, a mágiáról, a kabbaláról és az asztrozófiáról tanult. Ismereteit a keresztény misztika és világteremtés-tan örök értékeivel és élményeivel egészítette ki, amelyek messze túlnőttek a népszerű vallások szűk körén. A sok értékes részlet, múlandó vallástöredék között Rosenkreutz szintézise tartalmazta a minden jelenséget összekapcsoló kulcsokat; a szimbólumok és a párhuzamok mágikus algebráját. A lényeget átfogó, zseniális agyakon át mindig a Logosz, az Ige vetül ki. Christian Rosenkreutz szellemében is az Ige öltött testet újra; a lét egyensúlya és szenvedéseinek feloldása; a megváltás. Denstahl hosszan fejtegette ennek a szellemi fogantatásnak a jelentőségét s a klauzúrájában növekvő szellemi magzat körüli erjedést, majd a „magvarázs” kibontakozását későbbi nemzedékek elit koponyáiban. Ismertette Reuchlin, Nettesheimi Agrippa, Paracelsus, Andrea Valentin, Luther, Zwingli, Ulrich von Hutten s a többi kisebb reformátor közvetlen vagy közvetett szerepét a dogmák felszámolásában. Az elmerevedett, halott testből élő szellem szabadult ki, ha a halottidézők százszoros egyházi átok alá kerültek is. A katolikus egyház hálói mindenütt ott feszültek körülöttük. Ha elérték, bebörtönözték, megkínozták, megölték őket. A tanítások lényege a legszigorúbb titoktartás mélyén pihent. Hozzájutni úgyszólván csak évszázados előzmények után lehetett.

Christian

Rosenkreutz

mágikus

folytatódott, és folytatódik ma is.

272

tervének

végrehajtása

azonban

megállás

nélkül

„AZ ADEPTUSOK HEGYE” György Denstahlnál ismerkedett meg a mágia és az alkímia szédítő dimenzióival; talán inkább ott emlékezett vissza rájuk. Nevet kapott benne számos olyan érzet, vágy, sejtelem, amelyek lényegében mágikus, alkímiai folyamatok voltak. - „Gondolkozni annyi, mint mágiát gyakorolni” - mondta neki Denstahl. - „A determináció ott végződik, ahol a mágia kezdődik!” - Mikor a meglepő, mégis ismerős örömöt rezzentő két gondolatot minden vonatkozásában kibontakoztatta, benső pozitúráját teljesen átalakította velük. A gondolkodás teremtő: oldó vagy kötő hatalmát tudatosította ezáltal. Azt a tényt, hogy minden dolog a „képzetek” síkján fogan meg. Onnan áraszt fényt vagy sötétséget, kórokozó sugallatokat vagy újító csodát az egész szervezetben. Túlvetül az egyén zárlatán. Áthatja, befolyásolja környezetét, emberekkel való jó vagy rossz viszonyát is. Felismerte, hogy a gondolatok élő erők, amelyek elhatolnak koncentrációjuk tárgyához, s töltésük szerint vonzzák, taszítják, felfűtik, áthangolják, vagy névtelen indulatokkal telítik. Denstahl dolgozószobájának szentélye előtt hat gyertya égett. Szimbológiai meditációi óta György számára a jelenségek valóban „formákhoz kötött mágikus erők” voltak. A hatos szám a két egymást támasztó háromszög, a hatágú csillag égi és földi egyensúlyát idézte fel. A gyertyák lobogó lángfeje pedig titkos kapuként nyílt ki; az Élő Tűz magasabb síkokra átvezető nyílás volt, minden átalakulás, elvonatkoztatás rejtélyes laboratóriuma. A gyertyák között háromlépcsős állványon állt a tömör, arany fényű kereszt, közepén élő, még csaknem összezárult kelyhű, piros rózsával. A keresztnek támasztott pergamenlapot vékony aranykeret feszítette simává. Sötétbarnára öregedett gót betűk iniciáléi kanyarogtak rajta. Ez a kézirat varázslatos erőket árasztott. Oszladozó felhőrétegekként emlékek szakadoztak fel Györgyben. A szavakat ismerte, mielőtt elolvasta volna őket. Felröppenő vesszőkre, lendületes áthúzásokra, a toll megpihenéseire eszmélt rá a lelkében. Világosan átélte újra a pillanatot, amikor a bodza sötétlila vére sűrű pontban ömlött le a pergamenre. Az izgalom és a boldog várakozás nem okozott zavart Györgyben. Nem törte meg klauzúrájának kristályos csendjét. Denstahl jelenlétét segítő áramként érzékelte. Ez volt összetartozásuk és személyükön túlemelkedő közös munkájuk misztikus jelképe: egymás mellett ülve, éber nyitottsággal a Fényre figyelni; felvenni, és továbbvetíteni... György szeme először a barnáslila sorok értelmének legfelső rétegét hántotta le: Püthagorasz mondja: Ne beszélj Istenről Fény nélkül! Ezért a templom örökmécsese, vagy a halott feje mellett lobogó gyertya egyaránt a sötétség lényeinek elűzésére és a Fény angyalainak megidézésére gyúl fel. A démon létformája a sötétség. Erejét onnan nyeri. A világosság megöli a démont, mint szárazra vetett halat a levegő. Az Égi Láng a Szellem éltető légköre. E láng a magasságban nem éget, hanem megvilágosít. A Lét mélységeinek tüze sebeket maró, anyagemésztő izzás. Középen azonban, menny és pokol kőzött mindkét véglet tulajdonságait egyesíti, és önmagában kiegyenlíti. Az áthidaló elemek, a nyitható zárak titka a Közép misztériuma. Koncentrál] mindig a végletek közt rejlő középpontra! Az első réteg után önmagától bomlani kezdett a többi. Különös, tudatos, mégis végtelenre állított figyeléssel, Denstahllal együtt elindultak a kitáruló síkok jobbról balfelé kanyargó szerpentinútján befelé. A közös szellemi központ ragyogásában szövetségük teljes és erős volt. A másik gondolatait,

273

képzeteit ugyanúgy élték, mint az önmagukét. Pozitúrájukban elolvadt saját személyiségük gubója, s néhány idő fölötti pillanatra átélték a misztika legmélyebb alapigazságának az értelmét: „Isten és közöttem állok én!” Átégette őket az egyetlen benső mozdulat csodája, amely az Isten és a közöttem között lévő múlandó ént kivonta a megsokszorozó káprázattükrök közül. S egyszerre nyilvánvaló lett Isten és a Lény azonossága. Az Én és a Te azonossága. Belső és külső pozitúrájuk a múltba vezetett vissza. A pergamenlap lilásbarna sorai köré odaépült lassan a környezet, amelyben az írás megszületett. Képei először rezgő vízióanyagból épültek, s a réveteg kábulatából felrezzenő józanész egy-egy villanására páraként szétoszlottak. De azután tetszhalott emlékezetvénáikba belezúdult a valóság elixírje. Az élmény. Az emlék jelenné szilárdult; megtelt színes, zengő, elágazó vonatkozásokkal. Szobájukból ismert, sokszor átjárt helyiségek árnyas-fényes fülkéi nyíltak. A ház körüli kert virágágyai, egyenesre nyírt bokrai, árkádos folyosói, széllel viaskodó fenyői mind előkeringtek a tudatraktárának tegnapjából, és mává lettek. S az épület, amelynek középpontjában tudatuknak ez a dimenzióvarázslata végbement, nem állt elkülönülten a ködös álomtérben, hanem ódon sikátorok, dombra emelkedő utcák, kopott, magasra kanyargó lépcsősorok, kitámasztott fa-táblájú szűk ablakok emlékezete kapcsolódott hozzá. S ezek a képek rejtett, nagyon ismerős fényekkel, fantasztikus árnyakat vető, cirádás rajzú, himbálózó vaslámpák házak falára vetített arabeszkjeivel, meleg kenyérszaggal, csecsemősírással, asszonypereléssel, talicskakeréknyikorgással, az emberi élet ezerszínű hang- és színszövevényével árnyalódtak. Az ablakok sorszárlatából lapos, kövér, közönyös vagy emésztődően sovány arcok, a kor jelmezébe burkolt, ismerős alakok villantak elő. Emberek, utcák nevei bukkantak fel Györgyben, végül furcsa megrendüléssel a saját neve is, a körülményekkel együtt, amelyekhez zsarnok percek pókszálai kötözték egy letűnt korszak lassan múló évei alatt. A barna köntösű férfi háttal állt a teremnek, és kinézett az ablakon. Alkonyodott. A vasrácsos ablakon túli tájra hűvös, gyászos fátylak ereszkedtek. György türelmesen várt, míg a férfi lassan megfordult, és egy apró tárgyat nyújtott oda neki. Ezt a mozdulatot nem kísérte szöveg, mert rengeteg előzmény kapcsolódott hozzá. A tárgy kis elefántcsont táblácska volt, amelyen rendkívüli finomságú rajz vonalai kanyarogtak. György mindent pontosan meghatározni kívánó írói eszmélete küzdött a tárgy több síkú, alig kifejezhető jelentőségével. Fizikai fogalmak nem voltak rá. A kis táblácska a Látást jelentette, a sokdimenziós víziót, azt, ahogyan egy hieroglifára vagy sokrétű álomképre kell ránézni. Arra sürgette, hogy tanuljon meg így látni, ezzel a lényeget érintő víziószemmel tekintsen rá a táblán levő rajzra. A rajz az állatégöv körén belül hétlépcsős, nyitott templomot ábrázolt, amelynek kupoláján a Nap és a Hold jele, csúcsán egy kiterjesztett szárnyú sas látszott. A templom piramis alakú hegy közepébe ékelődött. A rajz a templomot és a hegyet is keresztmetszetben mutatta. A templom minden lépcsőfokán György egy-egy alkímiai operáció nevét olvasta el. A piramishegy csúcsán emelkedő, nyitott templom oszlopai között jegyespár ült egymással szemben. A Meztelen Szűz és a Koronás Király, kezében rózsaággal. A piramishegy hét lépcsőfokán a hét bolygó jelképes alakjai állottak. A hegy lábánál bekötött szemű férfi bolyongott. A lába mellett nyúl surrant tova. Egy másik férfi lehajolva utána kapott a hegy

274

tövében nyíló apró barlangba igyekvő állatnak. Az állatégöv négy oldalán az elemek latin nevét négy kis kör zárta körül. György részletekre figyelő koncentrációja lassan meditatív révületté oldódott, amelyet felhőkön átrezgő naphőként fokozatosan megvilágított egy másfajta, rejtélyesen emlékező tudat izgalma. Ez a nappali érzékelésnél sokkal felfokozottabb félálom-eszmélet személytelen örömmel ismert rá az ábrára. A neve is úgy gördült György tudatába, hogy nem hökkent meg tőle: „Az Adeptusok Hegye”. És Györgyben természetesen fakadt fel a jelkép értelme, kitágult, életre kelt a hegycsúcson végbemenő „Kémiai Menyegző” misztériuma. Sokkal mélyebb kapcsolata támadt a titokzatos szertartás minden alakjával és minden mozzanatával, mint a fizikai világ bármely jelenségével vagy akár önmaga vetületével valamely tükörben. Az emberi egymás mellett élés reménytelen magánya és kirekesztettsége zengett meg érzésvilágában e tökéletes együttlét ellentéteként. Most belül volt. Formák és vetületek titkos magjában, ahol élő erővé lett mindaz, amit évezredek tapasztalataiból lepárolt. A Király és a Szűz egyesülése a Középpont Szentélyében isteni öröm naparanyává oldotta a halál ízeit s a hegy lábánál bolyongó bekötött szemű ember kétségbeesését. A mélység barlangjainak, ismeretlen, kísértő csapdáinak sötét odúi zuhogó fénnyel teltek meg, s a kicsorduló tömény sugárzás felszínre mosta az ösztönvilág fény elől búvó vadjait. Ömlött, párázott, szikrázó ragyogásban tisztult meg minden alámerült erő; felfelé rezgett az Ünnep fókuszába. A hivatottak felvonultak a nagy Fináléhoz, a vágy zúgó csillagzenéjében, hogy részt vegyenek a végső nászban, amelyben ellobban a múlandó teremtés minden jelensége, és megfogan a Messiás. A barna köntösű férfi keze most átnyúlt György vállán, és egy koppantóval jobbról balra haladva eloltotta az égig emelkedő álomszentély színes gyertyasorát. Ezzel a benső folyamattal párhuzamosan Denstahl keze a valóságos szentély gyertyáit oltogatta György előtt. Testének, személyiségének tudata lassan telítődő homokzsákként vonta lefelé Györgyöt. Szemét vonakodva nyitotta ki a szoba káprázó félhomályára. Denstahl lámpát gyújtott, és papírt készített a beszámolóhoz. Egyetlen szót sem beszéltek egymással. Denstahl az íróasztalnál, György egy távolabbi asztalkánál írt. Csaknem egy órán keresztül nem hallatszott más nesz, csak tolluk halk percegése a papíron. S ez a hang most boldogító kicsengése volt közös dimenziókutatásuknak. Mielőtt a saját írása ellenében kézhez kapta volna Denstahl meditációs naplóját, György tudta, hogy ez az írás megosztott élményük fizikai bizonyítékát rejti. A beszámolók minden részletükben fedték egymást. Csak kifejezésmódjuk különbözött, egyéni stílusuk szerint. Györgyét jupiteri tűz színezte meg, Denstahlé merkúrian hűvös és tömör volt. De mindkettő a közösen megtett út hiteles leírását tartalmazta. ARLEQUIN György hónapokat töltött Denstahl házában, s utazásaiból is mindig újra visszatért oda. Haladása meggyorsult. Élete egyre személytelenebb értékké összpontosult közösségi célja szolgálatában. Mindenre jutott ideje. Pedig rengeteg dolog sietett felé lényének új hívójelére: emberek, könyvek, tanulmányok, felmerülő rejtélyek sorsának szimbólumbeszédében.

275

Zoltán neveltetése és a maga eltartása is sok pénzbe került. De napi aktualitásoktól való eltávolodása egyre nehezebbé tette számára az összeköttetést Rotter Gézával és az otthoni lapokkal. Szellemi függetlenségét mégis meg kellett vásárolnia a „két úrnak szolgáló” megalkuvás őrlődésében. Zoltán jogot hallgatott Pesten, meglepő szorgalommal és kitűnő eredménnyel. Új környezete nagyon jó hatással volt rá. A gyermektelen házaspár és a sóvárgó aggszűz gazdátlan érzelmeik megtalált bálványát imádták benne. Zoltán hiú, sértődött, szeretetzsaroló gyöngesége kivirágzott a túlzó gyámolítási vágy melegházi hőjében. Boldogan alakította a rávetített szerepet: jó fiú volt. Erényes és szorgalmas. Valaki, „akire nagy jövő vár”. Zoltán két „édes mostohájától” György gátlástalanul dagályos leveleket kapott arcpirító dicséretekkel. Zoltán tetteit, szavait úgy tolmácsolták neki, mintha öccse egy gügyögő csecsemő és egy világmegváltó zseni keresztezése lett volna. Tisztában volt vele, hogy ezek a levelek a szerénykedő és mindig számítva felé leső Zoltán tudtával indulnak el hozzá. Viszolygott az édességtől ragacsos levelektől, de örült is nekik. Kissé restelkedő szánalommal állapította meg, hogy öccse most került valódi helyére: pelyhesen puha, nedves csókoktól párolgó asztrálpólyába. Külföldi tartózkodásának első éveiben, a nyári szünidő alatt Zoltán mindig meglátogatta Györgyöt. Egyszer Berlinben, azután Párizsban, majd Bécsben töltöttek együtt néhány erőltetett, mindkét részről őszintén jó szándékú, mégis reménytelen hetet. Válásuk azután bűntudatos, de egyre nagyobb megkönnyebbüléssel történt, annyira elgémberedtek lelkileg az egymáshoz való sikertelen alkalmazkodástól. Valójában évről évre távolodtak egymástól. Már egyetlen közös gondolatuk sem akadt. Süket űrbe beszéltek maguk elé, ha együtt voltak. A negyedik évben Zoltán már nem utazott ki Györgyhöz Londonba. Új családja rokonainak bécsi meghívását fogadta el, és buzgó ügyetlenséggel mentegette magát érte. Ettől kezdve csak akkor találkoztak, ha György Pestre látogatott. Zoltán apanázsát azonban pontosan folyósította mindig, amiért az szégyenkező hálát mutatott. György sajnálta az öccsét a kínlódva megírt köszönőlevelekért, de nem tiltotta el e terhes kötelezettségtől. Tudta, az ilyen elfojtás még erősebben sértené Zoltán önérzetét. Engedte hát, hogy gyötrődjék, és e gyötrődésben hálája névtelen haraggá alakuljon át. György utazgatásai szinte már a harmadik síkon történtek. A keret egészen mellékessé vált. Titkos jeleket adó gócok vonzották, amelyek csodálatos töretlenséggel ragyogtak még mindig az öreg Európa szellemi katakombáiban. A változó országok, városok mindig egy-egy új könyvet, élete cselekményének valamely fontos szereplőjével való találkozást, munkájának újabb mozzanatát jelentették. Az újságíró hűséges tudósításokat küldött a felszínen áramló történésről. A Rend szolgája serényen gyűjtötte az események legmélyebb összefüggéseit és valódi értelmét. Ruff Ivánnal György szorgalmasan levelezett, és boldog volt, hogy szellemi javakkal is visszafizetheti barátja felbecsülhetetlen értékű, döntő ihletét. Utazgatásainak évei alatt s főleg Denstahl házában született meg Györgyben végre az a módszer, amellyel hozzákezdhetett a Nagy Mű előkészületeihez. A „Vízöntő regény” szerkezete valójában az ősi törvények alkalmazása volt olyan területen, ahol eddig nem kísérleteztek vele, legfeljebb ösztönösen ráhibáztak, s akkor

276

kivédhetetlen hatású, hiteles mű született. Azt már az írással való első találkozásakor ösztönösen tudta, hogy az író csak akkor talál kapcsolatot az olvasóval, ha alakjai hevesebb és elevenebb valóságként kelnek életre a tömegben sodródó embernél. De hogy e mágikus szellemi teremtés alakjai miképpen és miért válnak lélek- és társadalomformáló erők hordozóivá, György csak akkor értette meg, amikor rendszere minden részletében kicsiszolt, plasztikus egésszé állt össze. Ez a sok évtizednyi szellemi terhességből született magzat nem szakadhatott ki klauzúrájából előbb, csak amikor György szeme rányílt az élet minden síkján megnyilvánuló párhuzamokra, s a körülötte szövődő jelenségekben el tudta olvasni a szimbólum-jelbeszédet. Boldog izgalommal ismerte fel minden teremtés teljes azonosságának törvényét. Azt, hogy az író teremtményeinek ugyanazzal az isteni varázzsal kell telítődniük, mint ami létrehozta az anyaggá sűrűsödő világot. Az Ige misztériuma ugyanaz mindkettőben. Ha az írott alakban Isten lélegzete lüktet, akkor a szívverése az olvasó véráramába kapcsolódik. Borzongása libabőrt ver ki az olvasó bőrére. Létének hitele s valósága mindössze sorrendi kérdés. Nem az anyaméhben fogan meg először, hanem a képzelet síkján, a mágikus okok világában, minden anyagi alakzat láthatatlan humuszában, a matéria mögött álló elvont eszmék és matematikai képletek régiójában. Mert minden megvalósulás mélyén a képzelet áll. S ha az író a teremtés egyetemes törvényei alapján alkotja hőseit, akkor azoknak élettől átfűtött teste, egyetemes titkoktól réteges lelke és végtelen tudatdimenziókba nyíló szelleme születik. Akármilyen bizarr, szédítő az író képzeletében megfogant kép, életre kel, mert gondolkozni, képzelni annyi, mint teremteni. S teremteni annyi, mint a mindenségben jelen lévő eszmecsírákat kibontakoztatni. Emberi agyban nem támadhat olyan képzet, amely ne lenne valóság valahol, a jövő vagy a múlt dimenziójában, s az egymáson átható mindenségek láthatóból láthatatlanba rezgő végtelen skáláján. Az anyaggá sűrűsödött ember és az író képzeletalakjai között az a különbség, hogy az embernek teste van. Misztikus gyökerében azonban ő is csak sűrűbb halmazállapotú eszme, amely köré bonyolult személyiség zárult. De egyedül lényének ebben az eszmemagvában rejlik a titokzatos szabadságszikra, amellyel beleszőheti, de ki is vonhatja magát a jelenségvilágból. Az írónak tehát ilyen isteni szabadságszikrával beoltott eszméket kell összevonnia, olyan egyénné sűrítenie, aki végtelen előzmények és következmények középpontjában áll éppúgy, mint a valóságos ember. Mágikus teremtményeivel Györgynek csodálatos élményei voltak. Kísérletképpen egy színdarabot írt meg először a felismert módszer alapján. Amint a téma vázlata kialakult, megrajzolta a típusok részletes karakterképét. Pontos horoszkópokat állított fel. Meghatározta alakjai szellemi nívóját, jellemét, ösztönéletét. Azután a belső szerkezetre ráépítette teljes testi alkatukat. Mielőtt a darab megírásához hozzákezdett volna, már annyira ismerte alakjai testi, lelki és szellemi sajátosságait, hogy látta őket. Látta mozdulataikat, modorosságaikat, gátlásaikat. Felismerte kínosan leplezett, titkos szégyenüket. Tudta, ínyük milyen ízeket kíván, szemük milyen formákban gyönyörködik, fülük micsoda szavakra, hangszínekre szomjas, érzékeik miféle kielégülés után sóvárognak. Belső szemével átvilágította a szervezetüket, követte pangó vagy túltengő szervi működésüket, ingerültségük, szorongásuk forrását. Behatolt érzelmi világukba, és megleste gondolattársításaik áruló láncát. Választott csillagaik köréjük zárták a körülmények börtönét; a

277

szülőkkel, a testvérekkel, a rokonokkal, a barátokkal, a szeretővel, a házastárssal, a gyermekekkel való viszonyt is. Meghatározták sorsukban a siker és a sikertelenség, a szenvedély, a szenvedés és a halál piros csomópontjait. Sajátos jellemükből születő ütközéseiket a külső világgal. Jelen életük képletének elemzése után sor került a múlt feltárására, az inkarnáció-horoszkópra, végül a haláldátum birtokában a következő létbe való betekintésre. Mikor a számítások, jegyzetek, összevetések, asztrozófiai szimbólum-meditáció hatalmas munkája után György lebontotta egy-egy alakról az építkezés állványzatát, ott állt előtte a húsból, vérből, idegekből szövődött, élő, érző, gondolatvillámoktól szikrázó valóságos lény, vállán súlyos karmaterhekkel, akit a saját jelleme örömökre, tragédiákra, szerelemre és halálra ítélt. Neki már csak el kellett indítania a tollából kiömlő tintaösvényen. Ott aztán teremtménye a saját lábára állva, önállóan kezdett járni. Mágikus teremtményeivel való furcsa lélekterhességében titokzatos idegen áramlások, érzések, gondolatok, tervek rezegtek át Györgyön a munka folyamata alatt. Akkor is, ha nem ült az íróasztala mellett. Olvasás, séta közben. Néha mély álmából riasztotta fel egy-egy válságban lévő figurájának gyötrődő ébersége, vagy két másfajta ügy között vers megírására késztette, amellyel a tőle teljesen független idegfeszültségét oldotta fel. Fantazmáinak párbeszédei állandóan hangzottak benne. Mindarra, amit látott, hallott, ők is rálestek az ő szemén, az ő fülén keresztül. Saját benyomásaitól élesen elhatárolva észlelte a rezonanciájukat a külső hatásokra. Ez a csodálatos együttélés pedig addig tartott, míg munkáját egy ponttal berekesztette. A cselekmény lezajlott. A válságokból kierjedt a végkifejlet. Az alakok megfáradtak, elnyugodtak, vagy meghaltak, a jellemük által meghatározott ítélet szerint. A teremtett világ elszakadt teremtőjétől, és befejezett művé zárult össze. Drámai teljességén György többé nem változtathatott, mert az elfoglalta helyét a múlt dimenziójában. Olyan halottá lett, aki már nem alakíthatja át lejátszódott történetét. Teremtményei éppúgy sajogtak, kísértettek Györgyben, mint az elhaltak emléke az élő valóság új színei, élményei között. Darabját Berlinben mutatták be először, 1932 vulkanikus telén, amikor a színházak a politikai haláltánc durva versenye miatt üresen tátongtak, s a szabadjegyeket a levélnyíláson át dobálták be a lakásokba. A sikeres darabok mind szélsőséges pártcélokat szolgáltak, és olyan indulatokat korbácsoltak fel, hogy az előadásokat állandó tüntetések, verekedések kísérték. Bomlott zűrzavarban haldokolt a régi rendszer hamis, tehetetlen biztonsága. Patyomkin díszleteit csatornaár sodorta el. György műve ott, akkor kétségtelenül időszerűtlen volt örök problémáival, amelyek messze túlnőttek a jelen rikító, züllött kamasz ideológiáján; mégis óriási hatást keltett. Hőse Arlequin volt, az esett, furcsa slemil, aki egy népes, jómódú, köztiszteletben álló család rejtélyes vendégeként felkavarja az együttélés sima felszínét. Elsüllyesztett érzelmi-szellemi hullákat hoz a felszínre. Félelmetes kísérteteket idéz meg. Titkos fekélyekre, tátongó szakadékok mélyére vet éles reflektorfényt pusztán azzal, hogy szabad, félelmetes biztonságával a látszat mögötti valóságot érinti. Mindentől és mindenkitől független, önmagában tökéletes egyensúlyban lévő lényéhez viszonyítva az emberi együttélés valamennyi mértéktelensége és hazugsága nyilvánvalóvá lesz.

278

Válságok robbannak ki a családban. Elnyomott erők lázadnak fel. Lappangó ellentétek vallanak színt. A gyűlölet aktív tettekké, a titkos erények megigazulássá változnak. Ebben a vad erjedésben a vesztés és a képmutatás összeesküszik Arlequin ellen. Többen el akarják tenni láb alól, zseniális tervet szőve, nehogy a tettük valaha is napfényre kerüljön. Arlequin azonban az előkészített bűntény legizgalmasabb pillanatában megfoghatatlan módon eltűnik. És akkor kiderül, hogy soha senki nem is hívta. A család szelíd, öreg egy-ügyűje, a nagynéni, most is friss virágot rak a szobájába száműzött feszület alá, érthetetlen, siránkozó és becézgető imádságát dünnyögve. Ugyanúgy, mint amikor Arlequin először a szobájába lépett, és kedves, örvendező rokonként a nevén szólította őt. Most, mialatt a lakásban sustorgó, fojtott izgalom forr, az eszelős néni cinkosan kuncogva felles a feszületre. - Elkéstetek! - motyogja zaklatottan járkáló családjának, akik ügyet sem vetnek rá. - Már egyszer megöltétek, Azért él örökké! A témában valahogy minden egyes néző érdekeltnek érezte magát. Mivel az együgyűt és Arlequint kivéve, a saját konfliktusát egyetlen szereplő sem úszta meg sötét kis komplexusa sérelme nélkül, a cselekmény szellemi hullámvasútján való rikoltóan kacagó vagy fulladtan izgalmas menet után a legtöbben felháborodtak, és vitatkozni akartak a darabról. A különféle politikai irányzatok ideológiájuk hátba támadását, a vallások képviselői szentségtörést, az ateisták rejtett igehirdetést, egyházi zugárut gyanítottak benne. Volt néhány független író és újságíró, akik szenvedélyes védőjéül szegődtek. S a napilapok hasábjain kibontakozó parázs veszekedés komoly sikert robbantott ki, amelyet csak az erőszak tudott eltaposni. Az Arlequint hirtelen betiltották a körülötte zajló véres verekedések, tüntetések miatt. Ennek ellenére Györgynek már új kapcsolatai születtek. Bécsben, Zürichben lekötötték a darabot, s Párizsban is próbálni kezdték. Kapuk nyíltak ki, örvények szívták Györgyöt maguk felé. Hitler Németországa a magafajta embernek amúgy sem volt többé elviselhető hely. Mielőtt azonban választott volna kínálkozó lehetőségei közül, elutazott Denstahlhoz, mivel a sokfelé húzó erők metszőpontján vesztegelve rossz bénultságot érzett. Merre tartson? Melyik út vezet tovább a célja felé? Mert a kitérőkből elege volt már. Semmi olyannak nem akarta többé elkötelezni magát a puszta megélhetésért, ami elvonja az egyetlen műtől, amelynek szolgálatára született.

VILÁGALKONY Denstahl csomagolt. Györgyöt meghökkentette, hogy ezt a tudatában biztos pontnak rögzített menedéket az elmozdulás állapotában látta viszont. A könyvállványok, a fiókok, a szekrények üresen tátongtak már. A nagy, megvasalt faládák nyersszínű oszlopai a mennyezetig emelkedtek az előszobában. -

Hová megy? - kérdezte barátjától György szinte ijedten. Denstahl nyugodt pedantériával osztályozta

íróasztala tartalmát. -

Én még sehová - mosolygott rá Denstahl. - Egyelőre csak a könyvek és a kéziratok utaznak.

279

Merre?

- Belgiumba. Ott lemásolnak néhány kéziratot, azután... a dátumot még nem ismerem pontosan... továbbindulnak Amerikába. György számára valóban ott, Denstahl házában kezdődött el az európai szellem hadiállapota, menekülése a világtest ösztönvilágából felszínre törő „függőleges özönvíz” elől. - Én hazautazom - mondta hirtelen, önmaga előtt is váratlanul. - Gondoltam - bólintott Denstahl. - A legokosabb, amit tehet. Ott néhány évig még viszonylag nyugodtan dolgozhat. - Hívnak Bécsbe, Párizsba... - tűnődött hangosan György. - Mintha a darabom megkísérelne láncra fűzni, maga után vonni... Denstahl feltekintett. - Nem tudom... - A hangja komolyan és olyan mellékzöngével ért Györgyhöz, hogy élesen figyelni kezdett. - Talán most nem az a fontos, hogy egy süllyedő hajón örök értékeket rakjon a kirakatba. Az sem tanácsos, hogy a nagy vadászat megjelölt vadjaként plakátokon árulja el az útirányát. Én azt ajánlanám, maradjon most egészen csendben, és készüljön fel a katasztrófa utánra. A világ többször a feje tetejére fordul addig. Aki fent volt, alulra kerül, s a mélységből feltört tömegek lába tapossa agyon. Csak a középpont marad egyensúlyban, s azok a választottak, akik e középpont rejtett egyensúlyába menekülve, névtelen ismeretlenekké válnak. György 1934 őszén érkezett haza, az európai távlatból szívfájdítóan összezsugorodott Budapestre. Szülővárosa, végletei ellenére, furcsa, nyárutói lobogásban égett, mint valami klimaxos, öregedő szépasszony, aki utolsó szenvedélyét éli gátlástalanul. E „süllyedő hajó” kirakatait valóban mohó kezek ékesítették egyre kívánatosabbá. A pénzszűke, a korrupció, a mandarinuralom, a nyomor elintézetlen, áporodott ügyei csak a város mélytudatát ülték meg kórképző erjedésükkel. A külső kerületekben üde színekben ragyogó, fiatal utcák növekedtek a gazosán terjengő telkek helyén. A belváros luxushoteléi, tömött üzletei előtt, a korzón, a Hangliban, a Margitszigeten bábeli nyelvzavar morajlott. A nyugat szomjas kíváncsisággal fedezte fel ezt a csípősen eredeti koktélt, amely az egész világ civilizáció-párlatát s egy sajátos kultúra egzotikumát összesítette magában, az olcsó, bő, fűszeres, rusztikus népi élvezetektől a pezsgőben és kokainban párolt lokálromantikáig. S mindehhez rengeteg valódi festőiség keretében jutott hozzá a külföldi látogató. A Németországban kirobbant láva torlódó, rücskös, vörös elefánthúsát csak kevesen látták közeledni a határok felé. S akik látták, azok sem tehettek semmi mást ellene, mint hogy tevékeny ellenzékbe vonultak. Zoltán már egy öreg opportunista ügyvéd-képviselő nélkülözhetetlen jobb kezeként működött a belvárosban. Nevelőszüleit nem hagyta el, mert neki éppen annyira szüksége volt óránként hitvalló hódolatukra, mint azoknak rá.

280

Amikor György belépett hozzájuk a túltömött lakásba, ahol vallásos metszetektől, családi fényképektől, édeskés nippektől kezdve a szecessziós ezüstkészletig az élet minden külső tartozéka Összezsúfolódott, rögtön érezte, ott is ellenzéki padban ül. Nem mintha ő maga vagy Zoltán és új családja így akarta volna. De így alakult a helyzet. Persze érintkezésük a felszínen túláradó, buzgó és hamis volt. A nevelőszülők Zoltánt dicsérték szinte szemérmetlen hevességgel, s ebből elmarasztaló ítélet csengett ki: Látod? Neked nem volt elég jó! Te boldogtalanná tetted, majdnem elpusztítottad saját egyéniséged érvényesítésével! György felborzolt idegekkel, fejfájással és egy csomó anyagi elkötelezettséggel távozott tőlük, de függetlenségét megmentette. Mikor lelki egyensúlya újra helyrebillent, inkább hálát érzett a Zoltánt körülrajongó család iránt. Örült, hogy kárpótolják mindazért, amit ő semmiképpen nem tudott nyújtani neki. György a Pasaréti úton bérelt erkélyes garzonlakást egy pasztellzöld ifjú házban, amelynek ablakszínpadát a természet díszletezte be teraszosan emelkedő dombokkal. E valószínűtlenül festői táj százárnyalatú, rőt lombtengeréből derűs kis villák csillantak elő. Szobájának tágas terébe néhány tömör bútordarabot állított, amelyeknek diószíne mély egyszerűséggel vált el a fal elefántcsonttónusától. Ugyanilyen dióbarna volt a feszület is a falon, a mattzöld Ozirisz fölött, melynek karosszéke kis, falra erősített állványon emelkedett két gyertya között, A szoba két falát mennyezetig érő könyvállvány borította. Helyére került a sima, nagy íróasztal, néhány mély karosszék, meghitt fényű lámpa is. Köré zárult így az ideiglenes alkimistaműhely, amelynek átmenetisége egy pillanatig sem gátolta munkáját. Mert az általa épített műnek az idő minden hevenyészett tanyája csak leplező előtere volt. Kísérletei egy mélyebb dimenzióban mentek végbe, a „Közép Szentélyében”, ahol a percek az örök Jelenre nyíltak. Lakása messze esett a város középpontjának ingerült izgalmaktól habzó életörvényétől, amelynek sodrában mágikus kötés forgatta, őrölte György legtöbb kollégáját. Ő immár tudatos kívülállóként látogatott el a betűvásárba. A többi írástudó sértődött érzékenységgel érezte meg rajta az idegenséget, de rejtett nosztalgiával tisztelte is érte. Külföldi sikere vegyes összetételű nimbuszt szőtt György köré, amely irigységből, önvádból és bosszús elismerésből keverődött. Megtalálta újra Rotter Géza keserű, vallástalan fanatizmusát és Ruff Iván őrlődő kentaurlényét is. Ők ketten eljárogattak hozzá. Rotter Géza ritkábban, Ruff Iván hetenként többször is. Ifjúságának kedves segítőtársai külsőleg alaposan megkoptak. Elindult náluk a befelé hullás kísérteties folyamata, amelynek startjelét az ötvenes évek adják meg zajtalan árnybeszéddel. Rotter Géza körvonalait fehéredő, ritkuló haja és száradó pergamenbőre még elmosódottabbá tette. Ruff Iván harcos oroszlánlelke is egyre inkább visszavonult külső héjából. Arcára mély, laza árkok gyűrődtek. Különös volt Zoltán viszonya a lakáshoz. Mintha provokálta, mágnesesen vonzotta, kényszerítve hívta volna. György nemegyszer találkozott vele a környéken. Mikor megszólította, az öccse összerezzent, zavart hebegéssel magyarázkodott, de nem tudta elfogadható okát adni, milyen céllal kereste fel a saját lakóhelyétől és irodájától oly távol eső vidéket. - Hozzám indultál? - kérdezte György barátságosan. Az elhárítás gyors és heves volt. 281

- Nem! Dehogy! Csak sétáltam. Nagyon szép itt. Azelőtt is szerettem. Csendes. Vidékies... Zoltán szégyellte, hogy a bátyja annyira meztelennek, védtelennek látja, s kitárul előtte gyöngesége fájó titka. Pedig külsőleg eléggé elrejtőzött. Kamaszszögletei, nyirkosságai, félszegségei lecsiszolódtak. Magas, talán túlságosan vékony és merev, jól öltözött, kitűnő modorú fiatalember volt, kissé zavaros pillantású, sóváran szolgálatkész szemmel, nagy, érzékeny orral, keskeny szájjal és erőtlen állal. -

Pedig örülnék, ha feljönnél hozzám! — mondta melegen György.

Nem! Sajnálom! Igazán nem érek rá. Majd máskor. Köszönöm szépen! Okvetlenül... - Nagy, sietős

gólyaléptekkel elimbolygott, mintha kergették volna. -

Menekül - gondolta György zaklatottan és tehetetlenül. - Borzasztó ez. Mert értem őt, és tudom, hogy

igaza van. Mialatt a külső világban kialakultak a frontok, s a nácizmus lávájának forró kénbűze lassan elárasztotta az országot, György felállította nagy regényének állványzatát. Figurái éltek már. Vele laktak. Csaknem látható asztráltestükkel körülnyüzsögték, mint családfőt a gyermekei. Ezer boldog, szorongó gondja volt velük. Mielőtt még a regény szigorú keretei közé terelte volna őket, már segítettek neki. Ötleteket sugalltak. Témákat vetettek fel. Verset, tanulmányt, novellát nemzettek benne saját történetüktől függetlenül, s így eltartották. Mert a fő munka melléktermékeiből fedezte anyagi szükségleteit. Hetilapok, sőt napilapok is előkelő helyet biztosítottak neki, s egyelőre minden sorát feltétel nélkül leközölték. Emigránsok című regénye egy kis ország szűk határai, nyomorult körülményei közé szorított alkotó embercsoport fizikai és lelki életéről szólt. A húsban megnyomorítottak, gátoltak, soha ki nem elégülők gyötrődő, felfelé kényszerülő menekülését rajzolta meg benne, s körülöttük az anyagba fúló élvezők felbomlását a húsban. Kényes, rettentő kérdést vetett fel: a szenvedély és a szenvedés problémáját, amelyet úgy kellett megoldania, hogy ne csak kórképet adjon, hanem oltóanyagot is vonjon ki minden nyavalyából. Zoltán néha mégis elmerészkedett hozzá futó látogatásokra, reménytelen reménnyel, hátha történik valami villámszerű varázslat, amely áthidalja köztük a dimenziók csillagtávolát. De ez a csoda sohasem ment végbe. Továbbra is csak vetítve látták egymást, saját meghatározott történetükben. S a másik lényéhez, szövegéhez nem tehettek hozzá egyetlen szót, egyetlen árnyalatot sem. Zoltán most már mindig Bécsben töltötte szabadságát új családja rokonainál, a legmélyebb titkolózás véd- és dacszövetségében. Görcsösen vigyáztak mindnyájan, nehogy György megtudjon valamit az öccse ottani ügyeiről. Mintha pusztán az, hogy tudomást szerez róla, gáncsot és kudarcot jelentett volna Zoltánnak. Bécs volt öccse elásott csontja, megduzzadt önérzetének forrása. Rövid, semmitmondó bécsi leveleinek betűi árulóan jobbfelé hajoltak, érzelmesen hajbókoltak, esengtek. Ezek az egzaltált vonalak árulták el Györgynek, hogy Zoltán szerelmes. De egészen 1937 márciusáig semmi közelebbi részletét nem ismerte öccse érzelmi kapcsolatának. György regénye 1938-ban, éppen az Anschluss idején jelent meg. Tehát éppúgy a szellemi szabadság komoran pirosló alkonyatában került a nyilvánosság elé, mint színdarabja annak idején 282

Berlinben. Hatása is hasonlóan erős és vegyes volt. Tajtékozva szidták, áradozva dicsérték, de jobbára fenyegették érte, mivel nyoma sem volt benne a „koreszme” egyedül üdvözítő pótszerének. S ezt az Anschluss után már egyáltalában nem bocsátották meg neki. Sűrű, nehéz év volt ez: politikai leprafekélyeket felszínre dobó, napfoltos, delíriumos időcsomópont. Rotter Géza lapja csődbe került. Ő maga aszketikus nyomorában Györgyhöz menekült a Pasarétre, halálos betegen, gyógyíthatatlan meghasonlással a korával és önmagával. Zsidó érzékenysége olyan sebeket kapott, amelyeken át lelkileg elvérzett. - Soha semmit nem tettem idejében... - mormolta agóniájában a szanatóriumi ágyon. - De biztos, hogy jókor halok meg! Rotter halálának az oka fehérvérűség volt. A temetésére már nagyon sokan nem jöttek el azok közül, akik írói rangjukat neki köszönhették. Ruff Ivánnal azután is ott maradtak Rotter sírjánál, amikor a gyér halottasmcnet elszéledt. A kísérők nagy része önnön sorsán kesergő zsidó író, újságíró volt, akik Rotter Gézában a saját karrierjüket siratták el a temetőben. Hallgatva álltak ketten, zajló emlékeik között, és nem tudtak elválni a nedvesen párolgó, sárga agyaghalomtól, amely alatt a betű legtisztább, legszegényebb kispapjának lehullt kámzsája feküdt. MÁGLYA 1938 tavaszán hozta haza Zoltán Bécsből Lídiát. Csöndes, nyomott légkörű polgári esküvőjük inkább halotti tornak hatott. Lídia mély gyászt viselt apjáért, aki az Anschluss első napján öngyilkos lett. Zsidó egyetemi professzor volt. Keresztény, magyar származású felesége már régen nem élt. Lídia az anyja révén közeli rokonságban állt Zoltán új családjával. S ő volt az, aki mágneses pólusként évről évre Bécsbe vonzotta Zoltánt. Esküvője előtt Zoltán szűkszavú levélben tájékoztatta Györgyöt élete nagy fordulatáról. Megnősülök - írta. - Menyasszonyomat évek óta szeretem. Az esküvővel még vártunk volna egy ideig, ha nem jönnek közbe olyan tragikus események, amelyek határoztak helyettünk. Lídia édesapja meghalt. Ő maga az osztrák fordulat következtében lehetetlen helyzetbe került. El kellett hagynia Bécset. Boldog vagyok, hogy ezekben a válságos időkben mellette állhattam, új nevet, hazát és otthont adhatok neki. Sikerült néhány értéktárgyat átmentenünk Ausztriából, amelyek fedezni fogják önállósulásomat. Így nem terhellek vele téged. Remélem, most már egészen levehetem a válladról életem terhét. Sőt. Talán elkezdhetem törleszteni azt az óriási adósságot, amellyel tartozom neked. Tudom, te ezt nem várod tőlem, de én szükségét érzem. Bár, amit tettél, azért a pénz úgysem ellenérték. Nagyon szeretném, ha jó barátok lennétek Lídiával! Sógornőjét György az esküvő napján látta először. A zsúfolt, fénytelen lakás hátterétől Lídia idegen, tragikus szépséggel különült el, s lesújtottságában is erő, egyensúly, zárt, tiszta szelídség áradt róla. György hirtelen megértette,

hogy

Zoltán 283

megint,

mint

mindig,

támaszt

keresett

partnerében.

Sóvárgó

gyöngeségében ősi anyatesthez simult ösztönösen, és Lídiát is gyámkodó részvét hajtotta Zoltánhoz. Jó ez így! - gondolta György, rokonszenve emelkedő árján közeledve sógornőjéhez, aki szintén feléje hajolt, feléje lépett, míg szemük és kezük összekapcsolódott. Amikor visszagondolt erre a pillanatra, György mindig elcsodálkozott, mennyire gyanútlan maradt akkor. Személytelenül, teljesen nyitottan engedte magához Lídia egyéniségét. Hálásan, lázasan boldoggá tette az asszony szürke szemének aranypontos csillogása, orrának klasszikus harmóniája, telt, okos, piros szája, hamvas árnyalatú szőke haja és bőrének gyöngyházragyogása. Lídia hangja régen feltett kérdésekre adta meg az egyetlen választ. S ő mégis gyanútlan maradt. - Te vagy az oka, hogy álmosan megyek az esküvőmre - mondta Lídia könnyű fátyolon átrezgő hangján. - Éjjel háromig olvastam a könyvedet! - Akkor én nagy hátrányba kerültem! - felelte György, s testébe hirtelen izgalom árama kapcsolódott be. - Miért? - Mert amíg te sötétben odakint álltál ismeretlenül, én egy ablak kivilágított négyszögében pőrére vetkőztem előtted! Lídia elmosolyodott. - De most már találkoztunk, és tudod, hogy nem kell szégyenkezned előttem! Ez a halk, bizalmas mondat szabadította el Hádesz démonait. Mi lesz most? — gondolta György kábultan, mialatt Lídiát elvonták tőle a rokonok és a vendégek. Hozzá is beszéltek, s ő felelt nekik, de alakjuk, hangjuk ködbe merült. - Mi lesz velünk? -

Csókoljátok meg egymást! - mondta Zoltán esküvő után piros, hangos, felmagasztosult

félszegséggel az elöljáróság poros előszobájában, szókavicsokat csörgető násznép gyűrűjében. -

Nem! - Lídia egészen riadt és sápadt volt. Elsötétült szeme kiutat keresett. — Nem itt. Majd

otthon. - Felnézett Györgyre, a lényébe kapcsolódott minden idegszálával. - Borzasztó hely ez, ugye? - Az asszony hangjában annyi áruló szín rezdült meg, hogy György teste elhidegült az ijedtségtől, hátha gyanakvó, örökké rosszat sejtő öccse észreveszi, hogy... De Zoltán a teljesülés lázában teljesen megsüketült. Felesége vállát ölelte, és büszkén, hiún, bőbeszédűen fecsegett. Kívül maradt az áramon, amely Lídia és György között félelmetes szikrákat vetett. Hátha tévedek? - őrlődött magában György hazafelé menet. - Lídia ideges, hevült, lámpalázas volt élete fordulópontján. Semmi egyéb. Amit éreztem, a saját kívánságom fénytörése. A szerelem igen gyakran egyoldalú bálványépítés, amelyhez a modellnek nincs semmi köze, mert egy másik partner nemi mágiájának erotikus varázskörébe zárva védett és sebezhetetlen. A szenvedély nemi mágiája tehetetlen az ilyen klauzúrával szemben. A társtalan vágyakozó a saját hiányérzeteiből kivetülő lelki társat vél felfedezni minden eléje kerülő jelmezben. Lídia Zoltáné. A sors neki adta. Bonyolult, pontos számításokká hozzá vetette, életfonalát összeszőtte vele. Ez a kötés: kordon! Olyan magasabb erkölcsiség tilalma, amelyet nem léphet át. A legnagyobb segítség az volna, ha Lídia teljesen érintetlen maradna. Ha rá sem eszmélne soha arra, hogy ők ketten... - Hideg, ijedt szomorúság áradt szét Györgyben; a sivár egyedüllét soha sem érzett, elviselhetetlen reménytelensége. Egyszeriben lehetetlennek érezte, hogy ebben a közelségben, a család

284

közösségébe zártan, némán és távol éljenek önmaguk teljességétől, s egymástól eltépve, kettévágott gyíkként kínlódva rángatózzanak. Zoltán öngyilkossági kísérletekor írott búcsúlevelének kusza sorai merültek fel benne hirtelen: „Ismerlek. Mindenkit te vettél el tőlem. Most lásd. Áldozat vagyok, pedig semmi rosszat nem akartam, csak tartozni valakihez, aki egészen az enyém, nem a tiéd!” Sorsuk könyörtelensége elrémítette, és fellázította. Miért van ez így? Miért kell neki Zoltán rovására élnie? Mi okozza, hogy homokóra két lombikrészeként, ami hozzá ömlik, Zoltánt rövidíti meg, s ami öccséhez kerül, őt fosztja meg léte egyensúlyától? Életének zártságát nyugtalan hullámok ostromolták. Voltak órái, mikor nem tudott dolgozni. Lába alá hosszú séták útszalagja futott. S ezek az utak mind Zoltánék újonnan berendezett lakása felé vezettek a belvárosba. A legtöbbször ellenállt a kísértésnek, de a küzdelem rengeteg erejét emésztette fel. Kerülte a helyeket, a társaságot, ahol találkozhattak volna. Néha azonban olyan hevességgel kondult érzékeibe Lídia hívása, hogy szinte hallotta ijesztő örömöt gyújtó hangját. El kell mennem Lídiához! - határozott. - Látni akarom, hogy lénye valóságával letörjem képzeletem diktatúráját! Megfutamodni szégyenteljes és ostoba dolog. Mert amitől félek, azt magamhoz vonzóm. Ami elől menekülök, az erőt vesz rajtam. Mikor a Széli Kálmán téren György át akart szállni az autóbuszra, találkozott Lídiával. Sógornője matt fényű, redős, puha szövetruhát viselt, és csillámló, szőke haja fedetlen volt. Ahogy meglátta az asszonyt, Györgyöt csodálatos nyugalom öntötte el. Testéből eltűnt lázas, álmatlanul őrlődő heteinek fáradtsága. Frissnek, kiegyensúlyozottnak érezte magát. - Hová igyekszel? - kérdezte önmaga ellenőrzéséül, mert már tudta, remélte, félte a választ. - Hozzád - mondta az asszony egyszerűen. - Beleuntam a várakozásba. Miért nem nézel felénk soha? - Dolgoztam - felelte kitérően, míg szúró izgalom, riadalom és mindent legyőző ujjongás morajlott fel benne. - Menjünk akkor vissza hozzám, jó? - Ha nincs valami fontosabb dolgod. Zoltánnal ott találkozom nálad. -

Nincs egyéb dolgom. Éppen hozzátok indultam én is.

Lídia megtorpant egy pillanatra. Szemében félrehúzódott a titokrejtő köd. - Mikor határoztad el, hogy meglátogatsz? - Hangja szorongó volt, és egészen halk. - Napok óta készülök rá. De talán másfél órával ezelőtt éreztem határozottan, hogy el kell mennem. - Miért? György Lídiára nézett, és nem felelt. Felsegítette az asszonyt az autóbuszra. A zsúfolt peronon álltak szembefordulva egymással, szorosan összepréselődve. Lídia lehajtotta a fejét, s ő elnézett csillogó haja fölött, mialatt egész testében érezte saját ereinek s az asszony szívének őrült lüktetését.

285

Leszálltak, és elindultak a dombra emelkedő úton. A csendes, hosszú villasoron sokáig nem szóltak egymáshoz. - Tudod, hogy Zoltán egész életében boldogtalan volt miattam? - kérdezte egy idő múlva Lídiától. - Tudom. - Sohasem akartam, mégis így történt. - Igen. - Egyszer öngyilkosságot kísérelt meg... - Elmesélte. Te rángattad vissza az életbe. Sokat tettél érte. Hálás neked. - Gyűlöl. - Csodál. Fél tőled. György megállt, és szembe fordult az asszonnyal. - Beteg. Meg kell gyógyítanod őt. Meg kell értetned vele, hogy én... - Nem fogja megérteni. - Akkor te majd kárpótolod őt mindazért, amit... - Igazán ezt kívánod tőlem? - E lehelethalkan kiejtett kérdés hirtelen úgy zuhant közéjük, mint egy sorsdöntő vizsgatétel. „Nem kívánhatok mást” - mondta volna gyáva megalkuvásként, azzal a szűkülő óhajjal, hogy az asszony érezze benne a nyitva hagyott ajtót. De ekkor váratlanul a barna köntösű férfi arca merült fel benne. Állhatatos, lénye meztelen mélyébe tűző szemeit látta, amelyekben nem volt semmi vád és sürgetés. Mégsem lehetett piszkos kis félmegoldásokba menekülnie előtte. Ezt az ajtót nem hagyhatja nyitva. Lídia Zoltáné! - Ezt kívánom tőled! - mondta rekedten. Azután továbbindultak. Az elborult, súlyosan fájdalmas légkör annyira sűrű volt kettőjük között, hogy Zoltánt is megérintette. - Nem érzed jól magad? - kérdezte Lídiától. - Fáj a fejem. Mennyi minden belefér egy ilyen asszonyi fejfájásba! - gondolta György figyelve Lídiát, akinek a szeme alá kék árnyékok mélyültek. Zoltán tehetetlen ügyetlenséggel körültopogta, lefektette a heverőre, csillapító orvosságot diktált bele. Lídia engedelmesen megtett mindent, azután csendesen, lehunyt szemmel feküdt, míg ők ketten Zoltánnal halk mormolással beszélgettek. Szavaik üres mélységbe buktak. Egyikük sem nyúlt az értelmük után. Lídia néma jelenléte azonban hangos és heves volt a szobában. Ez a fekvő asszonyalak immár elűzhetetlen fantommá lett György magányos tanyáján. Gyötrődő örömmel tudta, nincs védelme ellene. Jön, mint egy halálos nyavalya krízise. Vízióalakja önnön fizikai teste helyére fekszik majd le éjszakára. A párna, amelyen a teje nyugszik, kileheli a haja illatát. Az asszony lénye felavatta, megszállta, elözönlötte egész lakását. Az idegcsillapító szelíd, keserű rezignációvá oldotta Lídia lelki sokkját. Nem akart fekve maradni. Fel-alá járkált a szobában. Megnézett, végigsimított mindent. Kinyitogatta György könyveit. Leült az íróasztalához. Beletekintett a kéziratába. Közben könnyű, repdeső kérdéseket vetett felé, de más, el nem mondott kérdésekre várt választ.

286

Miközben György óvatosan, kétfelé figyelve visszaütögette a súlytalan szólabdákat, figyelte a szálakat, amelyeket Lídia köréje szőtt. Figyelte a tárgyakkal való összeesküvését, ahogyan a lényéből mindegyikbe belecsempészett valamit. Hosszú, fátyolos emlékpászmákat aggatott rájuk, amelyek képzelete állandó széljárásától lobogva az ő arcához, érzékeihez simulnak majd akkor is, ha egyedül marad velük. S úgy történt minden, ahogyan várta. Amint Lídia Zoltán árnyékalakjának kíséretében kilépett az ajtón, otthagyott lidércalakja életre kelt, és testében maláriás lázakat gyújtva, birtokba vette őt. 1939 tavaszán György levelet kapott Denstahltól. A levél Brüsszelből érkezett. Denstahl azt írta, szeretne néhány hetet Györggyel tölteni, mielőtt elindul Amerikába. A levélen át úgy kapaszkodott meg Denstahlban, mint fuldokló a feléje nyújtott kézben. Kimerültnek, üldözöttnek érezte magát. Üldözője önnön testében tartotta mágikus zárótűz alatt. Akármennyire elzárkózott Lídiától, útjaik állandóan keresztezték egymást. Akaratukon túli, rejtélyes rádiókapcsolat működött közöttük. Gondolataik, ingereik, ösztönös cselekvéseik összecsengtek, mint két zenei szólam közös ritmusa. Ha nyugtalan menekülésében György a még kopár, szürke ködös János-hegy felé vette az útját, egy útkanyarban biztosan beleütközött a magányosan ballagó asszonyba, akinek arcán a saját ijedt, boldog meglepetése lángolt fel. De akkor is találkozott vele, ha egészen távoli környéket keresett fel: a Városligetben, a Várban, a Halászbástyán, Óbuda görbe utcáin vagy a Gellérthegyen. Kísérteties, de tévedhetetlen randevúkra jártak így egymással, amelyeket sohasem beszéltek meg előre. Az volt a különös, hogy Lídia jelenlétében György rögtön megnyugodott. Gyanúsan mámoros megkönnyebbülés fogta el, amely feloldódáshoz hasonlított; valójában azonban a kábítószer hatása volt, amelynek elillanásával szervezete még nagyobb méregadag után sóvárgott. Sűrű, dús, gyönyörűséges témák végtelen fonadéka szövődött közöttük. György sohasem érezte magát annyira áradóan termőnek és termékenyítőnek, mint amikor az asszony hallgatta, kérdezte, tükrözte őt. De amint elváltak, mindig mélyebbre zuhant. Szaporodó kellemetlenségei, az egyre agresszívabb politikai áramlatokkal való nyílt ellentéte, a megaláztatások, a visszautasítások, anyagi helyzetének bizonytalansága alig érintették. A Lídia utáni sóvárgástól azonban mérhetetlenül szenvedett. Mitikus gyötrelmek voltak ezek: Tantalosz kínjai, mert hiszen csaknem naponta találkoztak. S az asszony félmondatai, apró utalásai, hallgatása mögött a saját válságára látott. Azon a napon, amikor elhatározta, hogy Brüsszelbe utazik, Lídia a szigeti sétányon jött felé galambszürke kosztümben. Az arca színtelen, matt fényű volt, mint a szobroké. Furcsa árnyaktól színváltó szemének és profiljának szépsége mindig meglepte Györgyöt, túlszárnyalta elképzelését, emlékét róla. - Fáradt vagy? - kérdezte azután, hogy köszöntötte. Már nem kísérleteztek ügyetlen mentségekkel. S a téma, amelyről hallgatniuk kellett, láthatatlan, de érinthetően szilárd körvonalakkal szorosan mellettük járt. - Azt álmodtam, hogy elutazol - folytatta Lídia soha el nem kezdett és félbe nem szakítható párbeszédüket. - Elutazom. - Háború lesz. -

Igen.

287

Ott rekedhetsz a másik oldalon.

- Talán könnyebben viselem el úgy. - Igaz. A súlyosabb problémák itt vannak. Megfutamodsz? - Szeretnék, de nem tudok. Visszajövök. Lídia ránézett. Nyíltan és kétségbeesetten, mint akinek már nincs fedezéke, és szembe kell fordulnia a tényekkel. De szorosra zárt ajka nem nyílt meg a dörömbölő gondolatnak. S tekintete is visszavonult, különös módon végtelenre állítódott, rajta nyugodva. - Igen - mondta azután mormoló álomhangon. - Vissza fogsz jönni. Rendben van. - Továbbindult, mintha ezzel titokzatos módon elkötelezte volna magát a jövőnek.

UTASOK Denstahlt György egy rendtársuk villájában találta meg a belga fővárosban. A házon baljós előérzet borongott már, de lakói időkön túlra figyelő eltökéltséggel várták a közeledő veszélyt. A szép és gyöngéd tárgyak, az örök eszmék múlandó jelképei, lázadozás nélkül készültek a halálra. Búcsú és ideiglenesség itatta át a régen belakott szobákat. Denstahl először lénye néma, tömény kisugárzásából, aurájából csapolta le György érzelmi maláriájának kórképét. S végre gyónhatott ő is; a gyulladás gonosz erjedésében mutathatta meg sebeit egy olyan orvosnak, aki a látható dolgok gyökerét a láthatatlanban tapintotta ki. - A tünetek szinte kizárnak minden tévedést - mondta Denstahl. - Emberfeletti próba és provokáció ez, mikor ilyen viszonyban vetül a tér-idő világba a kozmikus tragédia két szereplője. Mert sehol sem reménytelenebb a kettészakadt androgin egyesülése, mint a fizikai testben. A hús egész

sejtmikrokozmosza

választja

őket

egymástól.

Tejutak,

naprendszerek,

bolygók

fényévmilliói. Hogy újra egyesülhessenek, ennek a szövevénynek minden felhalmozott torlaszát le kell bontaniuk. A Földön, a végletes szenvedések és ellentétek állandó ütközetében égő csillagon, a kettészakadt Egy részei a legtöbbször egymás nyomában járnak, váltják egymást, mint az éj és a nappal. Mint a Hold és a Nap. Erőik is megoszlanak. Az egyik hiányát a másik bírja többletként. A bennük túlsúlyra került női vagy férfiúi töltés szerint tapasztalatkörük is teljesen különbözik, s csak legvégül egyesül újra szellemi eszenciává finomulva. Szép és messze mutató gondolatok voltak ezek. György érezte az igazságukat, de meghasonlástól sajgó lényétől távol lebegtek, mint a csillagképek. -

Félek, Lídia elvon mindattól, amiért születtem - vallott a testében dúló problémáról. - Ha a közelében

élek, úgy érzem, felőrli lassan az ellenállásomat, és magával ránt egy olyan állapotba, amelynek aljasságát nem tudnám elviselni. Annyi más nehézséggel kell ma megbirkózni. Rengeteg tennivalóm volna. Néha lázadozom. Vádolom azokat, akik megmenthetnének ettől. Miért kellett találkoznom vele Zoltánnak áldozott tabuként? És ha már összesodródtunk, miért kell ezt az álarcos, gonosz komédiát végigjátszanunk egymás és a világ előtt, amikor úgy vonzódunk egymáshoz, mint a mágnes negatív és pozitív pólusa?!

288

A beavatás próbáit mindig sötétben, egyedül, bekötött szemmel kell végigélni. S a feladat erőinek

legvégső határáig terheli meg a beavatásra várót. De operáció közben sohasem értheti meg súlyos terhelése célját. Csak utána. Mikor megérkezett hozzá. Legnagyobb megpróbáltatásaiban sem tanácsos azonban elveszítenie biztos meggyőződését abban, hogy átéléseinek értelme van! -

Az eszem tudja ezt. Az érzésvilágom és a testem háborog ellene. Végül is... mint mindig... a szellemnek

kell győznie. De micsoda áron! -

Az ember rendszerint sértődött, riadt haragot érez, amikor eszményképei átömlenek az érzelmi

világába, és kezdik felbontani körülötte az anyagot. A gyönge, hitvány ember hite, eszmevilága sápadt elvontság. Az erősé megtelik akaratmágiával, és nem tűri többé a megosztódást ég és pokol között. Maga már választott. Nem tud megállni félúton. Múló gyöngeségek nem számítanak. Azt fogja tenni, amit tennie kell. Sajnálom. Tehetetlenül szánom. De nem féltem!

289

György három hetet töltött Denstahllal Brüsszelben, s ezalatt átvett tőle egy csomó utasítást, elvégezni való munkát, Denstahl egész európai örökségét. Sohasem érezte még olyan erősen a személytelenség oldó balzsamát, mint egyéni problémái fölé emelkedő tevékenysége közben. Elkísérte Denstahlt Cherbourg-ba. Denstahl hajója június közepén indult. Kapkodó, izgatott, bizalmatlan légkörben, földrengéses talajon jártak. Elkésett akarások, túlérett szenvedélyek feszültek egymásnak zűrzavar, széthúzás, gyanakvó indulatok kirobbanása közepette. Akik azon a hajón hagyták el Franciaországot, sejtették, hogy Noé bárkáján ülnek. Nem tudták azonban, hogy saját, rövid távra időzített, küszködő életükkel együtt milyen ősi, különös rakományt mentenek át Amerikába. Velük utazott a Hermetikus Rend egyik leggazdagabb archívuma: a ködbe vesző hagyományt rögzítő, jövőt vetítő titkos kéziratok, könyvek gyűjteménye, amelyek létét tagadták, nevették, babonásan hitték, s a legendák, amelyek övezték, elhaltak, majd újra támadtak, mint a szél vagy a tenger hullámai.

PALACKPOSTA Denstahllal való megbeszélése szerint Györgynek Rómába kellett mennie. Szép, csendes szoba várta a Via Alessandrián bizonyos Umberto Egidio professzornál, akiről idős nővére gondoskodott, s aki nyugdíjas éveit pergette a könyvei között. A hatvanöt éves, sovány kis öregúr mindenben szívesen György kezére járt. Elvégezte helyette a munka legaprólékosabb részét, a betűtengerben való böngészést és kivonatolást. Ami Györgynek terhére lett volna, a professzornak kedvenc időtöltése volt. Györgyöt már csak az építés, az összefoglalás, a kifejezés felfénylő pontossága lelkesítette. Egidio professzor arcbőre olyan volt, mint a sötétbarnára szikkadt pergamen. Tonzúrás, fehér apostolfrizurájával, kiugró sasorrával szinte kámzsát és kolostorcellát idézett maga köré. S munkája is a szent iratokat másoló középkori szerzetesek szelíd tevékenységére emlékeztetett. Poros, bonyolult, súlyos kötetek százain rágta át magát. Apró, nyomtatott betűs, tisztán olvasható jegyzetei rengeteg füzetet töltöttek meg. Györgynek csak ezt a gyűjteményt kellett áttanulmányoznia. Csaknem készen, megtisztítva, tömörítve kapta az anyagot. Egidio professzor valamikor görögöt és latint tanított az egyetemen, de legalább hat nyelven olvasott, írt és beszélt tökéletesen. A könyvek védőn eltorlaszolták a lakásán kívül áramló kemény, jéghideg törtetéstől, s őt magát is láthatatlanná tették a felszínen ágáló jelmezes lárvák előtt, akikről kissé ironikusan, jelenbe tért, ritka pillanataiban azt szokta mondani, hogy a fejük csak azért nem repül fel a levegőbe, mert a nyakukhoz nőtt. Valójában roppantul elégedett volt az elvakult tett megszállottjainak szánakozó megvetésével, mert véderőművének páncélzatát jelentették. György pedig roppantul élvezte szűkszavú házigazdája rövid megjegyzéseit, amelyek úgy villantották fel tágas világképét, mint egy óriás teleszkóp szemhez illesztett része a csillagos eget.

290

Egy-egy díszes bohócjelmez mindig megtéveszti az embert. Azt hiszi, ő a főszereplő, s a darab bombasztikus szövege is a saját fejében születik. Pedig a színen csak statiszták ágálnak. A főszereplő a színfalak mögött marad, s a darabot láthatatlan szerző írja. A feladat, amivel Györgyöt megbízták, a hermetikus filozófia fakultásainak újraszövegezése volt, névtelenül és személytelenül, ugyancsak személytelen elődeinek nyomdokaiba lépve. Ősképek és alapképletek újjászületése volt ez; új fogalomköntösben való feltámadásuk a világtudatban. A hermetikus kulcsok felmérhetetlen jelentősége abban állt, hogy a jelenségek mögötti eszmék, az anyagot alakító „elvont matematikai képletek” gyökérszavait, jelképeit és párhuzamait tartalmazzák. Azt a törvényt, amely minden közegben újra és újra létrehozta ábráit az anyalúg kristályrácsához vagy a Chladni-féle hangfigurákhoz hasonlóan, amelyek üveglapra szórt finom homokból képződnek a megfelelő hangmagasságra hangolt húr megzengetésére. Ennek a teremtő „logosznak” az új közegét jelentette a forma, amelyet a fejlődő tudományok, az átalakuló világszemlélet nyelvén kellett Györgynek megfogalmaznia. 1939 nyarán kezdett munkához, a nagy világégés küszöbén, az „örök városban”, politikai kamaszok, véres kezű pojácák vitustánca közben. Az utcákon katonák nyüzsögtek, hősi játékok nagyképű paródiája folyt. Így fogant újra az új éon hermetikus filozófiája, elmúlást kongató méla harangzúgás kíséretében a Via Alessandrián, a hatalmát vesztő Egyház, a korszakot felszámoló, pusztuló eszmék agóniájában. Alkonyatkor, amikor a hőség feladta már támadó erőszakosságát, György a Via Bonellán keresztül elsétált a kis S. Giuseppe di Falegnami templomhoz, amelynek lépcsője alatt nyílt a hírhedt Carcer Mamertinus, a régi állami börtön bejárata. Az ókori Róma bús kísértetei, halálra kínzott szentek és eretnekek tolongták körül itt, és melléje lépett Lídia fantomja is, hogy újra önmagára eszmélt, emlékező, nyomorult, magányos emberré részegítse. Lídia levelei rendszeresen eljutottak hozzá, noha ő maga csak gyéren válaszolgatott rájuk. Tolla nehezen hajlott most megosztódásra. Az ihlete forrásából, a „nagy központból” ömlő áram szüntelenül rázta, emésztette, égette. Aszketikusan élt, keveset aludt, csonttá soványodott a kifejezéssel való lámpalázas birkózásban, hátha rövidzárlat áll be hirtelen, vagy tökéletlensége folytán ő maga közvetít rosszul egy-egy részletet. Néha elámult valamelyik szakasz tiszta, sugallatos erején, utána azonban rögtön a következő mondat kiúttalannak tetsző zsákutcájába bonyolódott. Ezt a gondolatot egyszerűen lehetetlen kifejezni! - lázadott magában. - Ki tud a megfoghatatlannak körvonalakat adni? - Azután egyszerre mégis megoldódott a feladat; álmában, esetleg séta közben a Fro Trajanón, Szent Péter szobra előtt a tudatába gördült hirtelen a pontos meghatározás. Ne rekessz ki engem szellemi örömeidből! - írta neki Lídia. - Mióta elmentél, úgy érzem magam, mintha befalaztak volna. A vékony falon túlról zajok, ezüstös csengés, magasztos zene és rejtélyes szövegek zümmögése hallatszik át hozzám. De a neszek összefüggő tartalmát nem értem, és ez szinte pánikszerű kétségbeeséssel tölt el. Tudni akarok én is, nemcsak sejteni, mint a Nap felé emelt arcú vak. Kinyújtott kézzel vándorolok szomjúságom irányába, vezető nélkül. Ne hagyj elveszni! Te ismered az utat!

291

Ez elől a felszólítás elől György nem térhetett ki. Tudta, Lídiánál nem puszta ürügy ez a kérés, hanem erős, igazi metafizikai szomj. A titokzatos köldökzsinóron át, amely összefűzte őket, az asszony lényébe átrezegtek az ő misztikus élményei. Györgyöt szánalom és bűntudat fogta el. Nem büntetheti Lídiát, nem engedheti éhezni saját testi-lelki sóvárgásának nyomorúsága miatt. Már az első levél, amelyet Lídiának írt, nagy terhet gördített le Györgyről. Lídia nem volt kezdő az ibolyán túl folytatódó jelenségek területén. Hosszú beszélgetések alatt, rejtélyes találkáikon sok témát érintettek, tisztázták, és egyeztették alapfogalmaikat. Amit Lídiának írt, nemcsak belső feszültségének oldódása, önmagával folytatott vita és alkalmi oktatás volt, hanem a fakultások előiskolája is. Mikor alkonyati sétáján a levelet bedobta a levélszekrénybe, a háborús hírektől morajló város hisztérikus zajhullámaiban is puha, derűs békesség öntötte el, mintha boldog ölelkezés után a kedvese mellett pihent volna.

LÁZADÓ KÍGYÓERŐK Nem érintkeztek senkivel, de az álló, sárgás hőséggel együtt az ablakon át hozzájuk is beömlött Róma ingerült, szorongó, rossz közérzete. 1941 nyarán már mindenki látta, hogy a gyászos pojáca végzetes kalandba sodorta Olaszországot. A pillanat, amelyet az ország látszat-semlegessége feladására választott, szégyenteljes, késői döntés volt; ugyanakkor elsietett is. A leterített ellenfél Anteuszként új erőket szívott fel a földből; életre kelt, és veszélyes tevékenységbe kezdett. A tengerbe nyúló, védtelen csizmát a víz és a levegő modern démonai fenyegették. A légitámadások végképpen lecsapolták a könnyen összeomló latin vérmérséklet vállalkozó kedvét. A mesterségesen felcsiholt tömegmámor nyílt bosszúsággá változott. Az emberek rosszul táplálkoztak, féltek, és már nem tudtak nevetni sem a kövér ripacson, aki a bukott darabban ágálva tovább alakította a győzelmes antik hőst. György levelezése Lídiával megritkult, mert mondanivalójukat a cenzúra miatt egyre kockázatosabb volt a postára bízni. S különös módon, amint a szoros szellemi kapcsolat megszakadt köztük, érzékeinek piros kígyóereje új életre támadt Györgyben. Aszkétikus életmódja, sovány kosztja, megfeszített munkája ellenére meleg, világos éjszakákon, amikor az égen felduzzadt a telehold, az ágya megint áttüzesedett. Egy ilyen teliholdas éjszakán történt, 1941 júniusának elején. Láza volt aznap. Keveset dolgozott, és alig evett. Tagjai fáradtan, ólmosan elnehezedtek. Arra sem érzett erőt, hogy megmozduljon, de fájdalmasan éber, lüktető agya terméketlen gondolatokat őrölt. Máskor meg tudott küzdeni ezekkel az elvont ragadozókkal, most azonban, nesztelen szárnyukkal forró borzongást kavarva, lecsaptak rá. A nyitott ablakon át tejszínű holdköd gomolygott be. Árnyakat ölelt körül. Sötéten alakuló formák mögé lapult, és kerítőként odakínálta őket György szomjas képzeletének. Lehunyta a szemét. Talán el is szundított rövid időre. Mély kábulatából arra ébredt, hogy a nevén szólítják. Lehelethalk női 292

hang volt. Nemcsak a fülével, hanem egész lázongó, remegő, átizzott testével hallotta, mintha a hangon kívül finom, selymes ujjak érintették volna. Ettől a borzasztó, szúró, gyönyörteli közelségtől feljajdult: - Lídia! - Szemhéja takaróján át a szemét éles fényesség öntötte el. Az arcomra világít a Hold! - suhant át az agyán a gondolat, de nem tudott megmozdulni. Kinyitotta a szemét. Legalábbis úgy érezte, kinyitja. Lídia az ágya mellett állt, meztelenül. A húsa nem élettelen holdködből tömörült össze, hanem sárgás-rózsaszínűen, eleven gyöngyfénnyel lüktetett. Az asszonyért nyúlt. A tenyere élő, borzongó bőrön siklott végig. Magához húzta az asszony testét. Újra lehunyta a szemét, hogy érzékei bizonyosságát ne vonhassa kétségbe többé. Hónapokon át egyetlen sort nem kapott Lídiától. 1943 áprilisában Zoltán rövid levélben értesítette, hogy kisfiúk született, akinek a keresztségben a Zoltán György nevet adták. Lídia kívánságára Györgyöt írták be keresztapának. Lídiát nagyon lefoglalja gyermekének ápolása, táplálása; elnézését kéri, amiért nem ír saját kezűleg a levélhez. Csak általa küldi szerető üdvözletét. Zoltán írásának összevissza támolygó dőlésszöge és görcsös vonalvezetése nagy belső válságról árulkodott. A tőrszerű végződések, csomósodások, ingerült elhúzások mély depresszióról vallottak. Zoltán megtiltotta Lídiának, hogy levelezzék velem! - rajzolódott ki Györgyben világosan a hangos jelképbeszéd értelme. - Ígéretet zsarolt tőle; nem indulatkitörésekkel. Részvétet keltett benne. Az a legerősebb fegyvere. Elérte, amit akart, mégis kudarcot vallott, mert a gyermek ellenére... Lídia nem az övé! VARÁZSKÖR 1943 januárjában elkészültek a fakultások, s csaknem egyidejűleg fordításuk is befejeződött, mert Egidio professzor Györggyel párhuzamosan dolgozott, a nővére pedig gépelte a példányokat. Vigyáztak rá, hogy a teljes mű ne legyen nagy terjedelmű. Egy-egy fakultás nem tett ki többet negyven-ötven oldalnál, de tömör főcímek alatt, világosan pontokba foglalva mindazt tartalmazta, amit számtalan vaskos kötet rejtjelei inkább elködösítettek addig. A történelmi folyamatok beérése és a munka lezárulásának pillanata érdekesen fedték egymást. György olaszországi tartózkodásának lehetősége megszűnt. Halálfélelemtől őrjöngő, elvadult indulatok között, látszólag indokolatlan, valójában tervszerű túlkapások történtek. Barátai figyelmeztetésére Egidio professzornak menekülnie kellett, Györgyöt pedig kiutasították az országból. Hazafelé vezető útja rendkívül fárasztó, hosszadalmas és veszedelmes volt. Kétszer meglopták. Poggyászának nagy része elveszett. Megbetegedett. A kézitáska azonban, amelyben a tíz fakultás négy nyelvre lefordított példányait vitte, vele együtt épségben megérkezett végül Budapestre. - Megkaptad a levelemet?! - fogadta Ruff Iván a lakásán, amelyet György a távollétében neki engedett át. György persze egyetlen sor írását sem látta hónapok óta; mégis dátumszerűen futott be. Ruff kitűnő menedéket talált neki egy nagy könyvhagyaték barikádja mögött. Az anyag feldolgozása legalább másfél évig eltarthatott.

293

A grófi kastély, ahol a fővárosi könyvtárra hagyományozott sok ezer könyvet csoportosítania, katalogizálnia és csomagoltatnia kellett, Budapesttől huszonhat kilométernyire feküdt a Duna vonalán. A munka befejezéséig az öreg gondnokházaspárra bízott gazdátlan kastélyban lakhatott. Semmiféle emberi számítással nem tudott volna megfelelőbb helyzetet teremteni az elkövetkező válságos időre. Mielőtt elfoglalta volna állását, György felkereste Zoltánékat új, gellérthegyi címükön. Öccse irodája továbbra is a belvárosban volt. A hírek, amelyeket hallott róla, a „jól helyezkedő” karrierista felfelé ívelő pályájának grafikonját mutatták. Június elején ment fel hozzájuk Nagyboldogasszony úti villalakásukba. Késő délután volt. György izgalma, hogy annyi év után látni fogja Lídiát fantomból újra asszonnyá testesülve, oly terhes és erőszakos volt, hogy félútról csaknem visszafordult. Nem is merült fel benne a gondolat, hogy Lídia talán megváltozott, meghízott, csúnya lett a szülés után, mert külső körülmények hozzá sem férhettek ahhoz a lényeghez, amely összekapcsolta őket. Ha egy matrónához sietett volna találkozóra, ugyanazt a lámpalázat érzi. Az ápolt, napfénytől felgyújtott, zöld gyepszőnyeges virágos kert a sárga kavicsos útelágazásokkal, a piros padokkal és a rózsaszínű terméskőből épült, nagy teraszos villa kissé hivalkodó, újonnan szerzett jólétet árasztott. Fehér kötényes, bóbitás szobalány vezette be Györgyöt Zoltán dolgozószobájába. Az öccse nem sietett elé. Pompás íróasztala, könyvállványa, duzzadt foteléi, tömör, súlyos szekrényei tekintélyére támaszkodva éppen csak felemelkedett karosszékéből, úgy várta meg, míg a süppedő keleti meseszőnyegen György hozzá érkezik. György érezte, Zoltán éppúgy felméri őt a földig érő ablakok sárgás függönyzuhataggal borított, fénylő keretében, ahogyan ő mérlegeli kissé nekigömbölyödött, önelégült öccsét, aki rózsásra borotváltan, homlokánál kikopott hajjal kétségtelenül hatásos, tekintélyes jelenség volt jól szabott öltönyében. - Isten hozott! - mondta Zoltán jól beskálázott hangon. Gyakorlott nyájasságában most nem volt semmi túlzás, s ez a mérséklet a sikeres ember önérzetéből fakadt. - Csakhogy megjöttél végre! Lídia és a kicsi a kertben vannak. Mindjárt leviszlek hozzájuk! - Zoltán kézfogása azonban még mindig a sérült kamaszé volt. Ernyedt ujjait szorítás nélkül adta György kezébe, azután szorongva visszakapta, mintha csalánba nyúlt volna. - Mesélj magadról! Hogy vagy? Olyan keveset hallunk rólad az utóbbi időben! Zoltán befejező mondatában már fullánk és diadal volt. Persze róla egyre inkább hallani lehetett. György csöndes, hűvös részvéttel nézte a görcsös törtetéstől feszült arcot, és ahelyett, hogy önmagáról beszélt volna, dicsérni kezdte a villát, öccse szorgalmát, beszámolt eredményei jó híréről. Tudta, ezt a koncot várja tőle, mert ma is főképpen neki és ellene dolgozik, stréberkedik, harcol, halmoz, díszít, reklámoz. Azért, hogy megcáfolja a nyilvánvalót. Zoltán úgy szürcsölte a dicséretét, mint a szomjában haldokló a vizet. Hízelgő szavait csak óvatosan hárítgatta, nehogy tiltakozásával meggyőzze, és elhallgattassa a bátyját. 294

- Ó... ne hidd! ... Dehogy... Az én pályámnak is megvannak az árnyoldalai... Ha tudnád, mennyit dolgozom! Rámennek az éjszakáim sokszor!... Rengeteg terhem és bosszúságom van!... Az emberek irigyek!... Ára van mindennek! A kertben, nyitott bokrok karéjában találták meg Lídiát és a kisfiút. Amint György meglátta az asszonyt, a régi nyugalom fogta el. Pedig tartott tőle, hogy az idegei elárulják. Lídia még sohasem tűnt ilyen sugárzóan szépnek és beteljesedettnek. György azt hitte, Lídia érzéseit nem lehet már új színnel gazdagítani, most mégis valami csodálatos többlet szegődött hozzá: Lídia anya lett. Örvendező, nedves, tág szeme a felhőtlen kristálykék eget tükrözte, ahogyan megpillantva őt, eléje sietett. - Nézd meg a keresztfiadat! - mondta Lídia rejtélyes ujjongástól átfűtött hangon. Nem azt mondta: „Nézd meg a fiamat”, vagy a „fiunkat”. Vele kapcsolta össze. Az ő birtokába utalta. A tizenöt hónapos kisfiú magas homloka fölött barna, fényes hajgyűrűk kunkorodtak. Bőrét finom naparany zománcozta be. Két arcdudorának almapirossága fölött nagy, komoly barna szempár nézett Györgyre. Hívás nélkül totyogott oda hozzá. Átölelte György térdét, és felkéredzkedett a karjába. Megrendítően ismerős gyerekfeje ott ragyogott a férfi arcának magasságában. S ez a fej minden vonásában őt tükrözte. A saját képét szemlélte benne. Mintha Lídia szomjas vágya lefotografálta, és őt magát hívta volna elő testének titokzatos sötétkamrájában. Félénken és felindultan érintette ajkát a gyermek puha bőréhez, azután óvatosan letette a könnyű kis testet a földre. Egyikük sem beszélt egy szót sem. Az élmény olyan rettentő és egyértelmű volt, hogy szétzúzta a kétségbeesett színlelés minden kísérletét. Később, vacsora után a teraszon ültek együtt a teleholdas, enyhe estében. Az elsötétített budai városrész háztetőit alattuk ezüstös csillagpor havazta be. A távoli tömegélet fekete szemfedők mögött csörömpölő lármája nem tudta elnyomni a szédítő tücsökzene bús, kék fényű hangját körülöttük. Nyugágyakon hevertek egymás mellett. A lámpákat kioltatta velük a törvény, de a Hold óriási, sárga lámpása lázító szabotázsként sugárzott a szorongva meglapuló táj fölött. - Éppen huszonnégy hónapja... - mondta Lídia a homályból, mialatt Zoltán cigarettájának kesernyés füstje körül-örvénylette őket. - Pontosan ilyen telehold fénylett az égen. És a telehold minden Hold-rabszolganőnél megidézi az alvilágot, de a másik végletet is az érzékek skáláján. Azt, ami halálosan szép és elérhetetlen. Veled álmodtam azon az éjszakán, Gyurka! - Lídia halkan, furcsán felnevetett. - Lídiának mindig jelentős álmai vannak! - mondta Zoltán szánalmas széljegyzetként. -

Igen... persze... - helyeselt buzgón György, mert elöntötte a részvét gyötrő tehetetlensége.

Jelentős álom volt. Igen. — Lídia hangja úgy csengett, mintha a sötétben sírt vagy mosolygott

volna. - Nem engedtük le a redőnyt, mert nagyon meleg volt. Tejszínű, álló hőség és... Kezét a sötétben György rátette Lídia kezére, hogy hallgasson. Először történt. Ez volt az egyetlen bizalmas mozdulat közöttük. Az asszony forró, keskeny keze megrezzent, azután hevesen megfordult, tenyérrel felfelé. Ujjai az ő ujjai közé kapcsolódtak, míg érzékeik eggyé zárult áramkörében vad erővel felizzott teret átmetsző, misztikus házasságtörésük teremtő élménye. 295

- Hazaviszlek - mondta Zoltán éjfél után, amikor György készülődni kezdett. Csillogó, fekete Mercedest gördített elő a garázsból. A lágy rugózású, krómdíszes luxuskocsi zajtalanul kanyargott velük lefelé a fehéren derengő szerpentin úton. Némán ültek egymás mellett. Rossz, elháríthatatlan feszültség gyűlt közöttük. György tudta, mi következik, és megadta magát neki. Amikor a lakása kapuja elé érkeztek, Zoltán röviden rászólt: - Várj! György érezte az öccse óriási izgalmát, hogy küszködik a szavakkal, amelyek keserű, maró méreggel telítik belül. Zoltán lélegzete elnehezült. - Nos? - kérdezte György nyugodtan, szomorúan. - Soha többé ne gyere hozzánk! - Zoltán hangja egészen elváltozott. Hirtelen felkattantotta a villanyt. Kék papírba burkolt, kísérteties fény ömlött el rajtuk. György szembefordult Zoltánnal. Látta, hogy az egész testében reszket. Vonagló arca sírás és düh antik maszkjává torzult. - Hagyd békén Lídiát! - Már artikulátlanul kiabált. - Megtiltom neked, hogy az útjába kerülj... Bitang!... Tolvaj!... Lator! - Zoltán felemelte az öklét. György nem mozdult. Leeresztett karral várta, hogy az öccse az arcába sújtson. De nem tette. Újra sötétséget rántott közéjük. A villany elaludt, s György a vak feketeségben inkább csak érezte, hogy Zoltán a felemelt kezével a saját arcába vág bele, és a volánra görbül. - Menj! - hallotta a gyötrődő, tompa, zokogó hangot. Kiszállt az autóból, és megvárta, míg elindul. Azt hitte, ennél elviselhetetlenebbet soha életében nem fog már átélni. Tévedett. Könyvek hangokon túli morajában a napoknak nem volt neve, s az időt csak a fény és a sötétség váltakozása határolta el. Hetek, hónapok osontak át György fölött csendben. Az események futólag bekiáltottak az ablakon, azután továbbsodródtak. 1944-ben még mindig a kastély fűtött könyvtárában, hideg pincéjében vagy fülledt padlásán dolgozott. Húzta az időt. Tudta, jó helye van. 1944 márciusában a kétfelé leselkedő országot elözönlötték a németek. A kíméleti korszak véget ért. Megkezdődtek a bombázások. Már szó sem esett arról, hogy a könyveket beszállítsa a városba. A hagyatékot ott kellett biztonságba helyeznie. A falu két kilométernyire volt tőlük. A kastélypark alatt húzódó országúton bőségesen áradtak a szekerek, autók, teherkocsik, biciklik, gyalogosok ingajárata város és falu között. Néha egy-egy német tank lomha hernyóteste is átkúszott György látóterén. Este és éjszaka rémítő szépségű pokol páholyává változott a kastélyterasz. Borzadva nézték a fényszórósugarak firkálta eget, a fürtökben lógó óriási, világító „csillárokat”, a nyomjelző lövedékek piros gyöngysorait, az aknák, a bombák, a légelhárító lövegek villanásait, amelyeket üvöltő, süvítő, vijjogó dörrenések kísértek. A látóhatárt tűzfény koszorúzta. Házak, gyárak, középületek félelmetesen lángoló tűzoszlopából még nappal is tömör, haragos füstoszlop kanyargott fölfelé.

296

Július elején megérkezett Ruff Iván gyalog, holtfáradtan, éhségtől támolyogva, rongyosan és olyan átélések égési sebeivel lényében, amelyektől részleges kábulatba menekült. A pasaréti lakást aknatalálat érte, lakhatatlanná vált. - Nem bírom tovább - mondta Ruff Iván halk, fénytelen hangján. Előreesett vállal ült, és maga elé nézett. - Nem az eszem, hanem az idegeim mondtak csődöt. Ebben a felfordulásban talán nem veszik észre az embertöbbletet itt. Hiszen a hiányra sem figyel már senki. - Furcsa, örömtelen, kicsit eszelős mosollyal hirtelen Györgyre pillantott, akibe ez az új kifejezés olyan heves szánalommal mart bele, mintha tömény savval érintették volna. - Meg akarok kapaszkodni benned. Valamiben, ami biztos maradt. Barátjának megjelenése váratlan ajándék volt. Az emberi együttélés apokaliptikus drámájában a törvények, a gátak cseppfolyóssá oldódtak, s meztelen érzések, indulatok törtek elő a mélységből. A könyörtelenül aljas, gyilkos harácsolással együtt a feltétel nélküli könyörület is megnyilvánult a tegnap és holnap közötti pinceszakadékban, amelynek senki sem ismerte a kijáratát. Ruff Iván a kastélyban maradt, amely éppúgy a senki földjén emelkedett védtelenül, a sors titkos jelével megjelölve, mint a többi emberi menedék. A hír, amit Ruff Iván Lídiáról hozott, György belső sejtelmét igazolta. A bombázások alatt az asszonyt nem érezte a városban. S most barátjától megtudta, hogy Zoltán a légitámadások elől vidékre költöztette a családját. Október tizenötödikén reggel a kormányzó elkésett, görcsös mozdulatot tett a szabadulás felé: békét kért a szövetségesektől. Estére már az őrjöngő nyilas kormány vette át a hatalmat német támogatással. A feloszlásnak ezeket a vak dilettánsait ámokfutó gyilkolási mánia szállta meg. Éretlen kamaszok alakjában démonok törtek kiszolgáltatott emberek ezreire, és öltek, öltek, öltek; vérbe fojtották saját eszelős rémületüket. Ezekben a hónapokban György nem figyelt testének érzékeire. Szándékos rövidzárlatot teremtett személye és szelleme között. Önvédelem volt ez. Béna, lenyűgözött érzésvilágában piros derengéssel sajgott a hiányérzett, de nem azonosította magát vele. Óvakodott a súlyosan terhelt, vágytól és szorongástól fertőzött varázsszót kiejteni: én! Csak Az volt. Ők. Mások. Önmagukban való dolgok. Testetlen eszmék. Könyvekből nyíló idegen világegyetemek. A munka. És a menekülők. A városból kiosonó, minden menedékből kihajszolt üldözöttek, akik a kastély borpincéje mögötti penészes rekeszben húzták meg magukat, rémület tűjére szúrva. Két zsidó újságíró kollégájuk családostól. A gondnokházaspár mindenre vállalkozott; részvéttel keveredő anyagi érdekből. Ezzel a személytelen részével György nem félt senkitől, semmitől. Pedig csendőrök kerülgették a kastélyt. Német katonák szivárogtak be. A nappali bombatámadásokat éjszakai bombatámadások váltogatták. A vészszirénák már óránként felüvöltöttek. A vörösen lángoló ég burája alatt céltalan katonacsoportok kormos árnyai ődöngtek. Tömör, fekete bokroknak hangja támadt; szökött katonák civil ruhát kunyeráltak a láthatatlanból, s ha arcuk elővillant a homályból, beteg álom víziójának látszottak. Az elhagyott, magányos házakat körös-körül fosztogató bandák lepték el; patkánycsordájuk a kastélyban is megjelent. Szitkok és fenyegetések között csökönyös, eszelős gólemarccal vitték, amibe begörbült karmuk belekapaszkodott. 297

Vonszolták, nyögve cipelték értelmetlen terhüket, s ha elszórtak valamit, nem hajoltak le érte. Az élet felbomlott ritmusában emberek menekültek a városból és a közeledő csapatok hírére a város felé. Az országúton összekeveredtek egy elgyötört, rettegő munkaszolgálatos csoporttal, amelyet nyilas karszalagos őrök kísértek. Az ordítozásban, lövöldözésben szöktek a foglyok, amerre láttak. A nyilas felügyelők benyomultak a környező házakba, színleg dezertálókat keresni, valójában fosztogatni. A kastélyban is házkutatást tartottak. A pincében, a nagy hordón túli ajtó mögött halálfélelem vacogott. György nem félt. Mert személytelen volt. Nem én. Hanem Az. Az útszélen, a mezőn, a kertekben zsidó hullák hevertek, menekülés közben érte őket golyótalálat. Ruff Iván segítségével éjszakánként folyton temettek.

HÍVÓJEL 1944. december huszonhatodikán tisztára söprődött az országút. Az ostromgyűrű bezárult a város körül. Negyvennyolc órán keresztül egyetlen lélek sem vonult át az országúton. Elvarázsolt mozdulatlansággal álltak a zúzmarás óriási fák az ólmos ég hátterében. Azután szekér zörgött a falu felől a legközelebbi orosz parancsnokság felé. Fekete kabátos férfiak gubbasztottak rajta kucsmák és kalapok alatt, álmatlan, viaszos arccal. Az egyikük hóna alól piszkosfehér, csüggedt zászlórongy meredt fel. Harmadnap azután táncoló, deres lovon fehér kucsmás, hosszú bundás kozák tiszt lovagolt a falu felé, csupa dermedt jégcsipke között, puha hószőnyegen. Messze, időtlen orosz sztyeppék egzotikus mesealakjának tetszett. Álomszerű kép volt. A Duna menti katlan harc nélkül került szovjet kézre, de Budapesten akkor kezdődött el a tánc. Hírforrásoktól elrekesztve, feltevésekre, sejtelmekre s a távoli halálpantomim rejtélyes fényeire, hangjaira utaltan, elszörnyedve nézték a külső és a belső támadásoktól szorongatott város agóniáját. Azt kellett hinniük, már senki sem élhet odabent; tűz, éhség, vízhiány, betegségek és rémület pusztította el őket. - Milyen jó, hogy Lídia vidéken van a fiával... - suhant át Györgyön néha a félálom elernyedésében. Vajon szerencsétlen öccse idejében oda tudott-e menekülni hozzájuk, vagy... - Ezen a ponton titkosan gyűlő fekély erjedt György kirekesztett személyiségében. Nem volt szabad hozzáérnie, mert hirtelen fájdalmas szorongás görcse rángott át rajta. A kastély ablakait szilánkokká zúzta egy január éjszakai bombatámadás. 1945 február közepén, a kifosztott kastély pincéjének egyetlen tűzhelygóca mellett gubbasztva György elaludt a körülötte zsongó halk beszélgetés morajában. Veszélytől felszabadulva mind együtt voltak már: a gondnokházaspár, a régebbi és az újabb menekültek a szoros, ingerült testi közelség kényelmetlenségében. Ahogy elgémberedett, fagyott lényük bénultsága lassan oldódni kezdett, minden hiányukat, sérelmüket, nyavalyájukat és rettegésüket fokozott erővel érezték. A visszatérő élet most is türelmetlen, vakon haragos és fájdalmas csecsemőjajdulással adott hírt magáról. Veszekedtek. Vádaskodtak. Tanácstalan tevékenységi láz égette, sürgette őket. Ruff Iván és György kivételével mindenki ment, rohant volna hozzátartozói, reményei, aggodalmai után, hogy felvegye

298

élete elvesztett fonalát. De a város, bár az ostrom már véget ért, ájultan, kivérzetten hevert közlekedés, víz, villany, gáz nélkül, elszabadult indulatok zsákmányaként, alig megközelíthetően. Ruff Ivánnak és Györgynek nem volt sürgős az indulás. Nem várta őket senki sehol. Amikor György elaludt a fullasztóan gőzös félhomályban, nyugágyának mély öblébe dőlve, különös állapotba zökkent hirtelen, amely alvás és ébrenlét között, sajátos éberséget gyújtott fel benne. Ez a kábulat és az éberség közötti heves felajzottság a lidércnyomás lenyűgözöttségéhez hasonlított, mert nem tudott megmozdulni, s egy, a testi érzékeken túli érzékelés rémítő hatása alatt állt. Kopogást hallott. Tompa, távoli kopogást. Ehhez a kopogáshoz alaktalanul tusakodó, nyüzsgő, baljós érzések szegődtek. A kopogás ritmikusan ismétlődött. Fáradtság, reménytelenség, rettentő gépiesség volt benne, mint a haldoklók reflexeiben. Mindig három koppanás. Három és megint három. Az elfolyó életerő utolsó, gyérülő cseppjei s mögöttük, egy rajta kívül lejátszódó múlt időhullámaiban, az első heves, őrjöngő döngetések. Öklöt véresre maró szabadulási vágy. Ebben az áthangzásban született meg az élmény gondolatszövege: Valakit eltemettek! Elevenen eltemetett emberek kopognak valahol! Romok alatt vergődve segítséget kérnek. Fájdalmas rettegése most már ellenállhatatlanul benyomult György gondolatpályáira, s felöltötte először Lídia, utána Zoltán és a kisfiúk alakjának körvonalait. Lídia és a gyerek?... Mii keresnek ők a városban?... Vidéken vannak! Védekezett, tiltakozott az erőszakosan beleömlő tartalom ellen, de a rátörő belső tények már elözönlötték. Létrejött a kapcsolat, józan tudatának minden fényénél és meggyőződésénél elemibb erővel: Lídia, Zoltán és a kisfiú... mindhárman együtt vannak... végveszélyben, eltemetve a romok alatt... Hívják őt!.. Haldokolva őt hívják! Megint hallotta a kopogást; mintha friss erő ömlött volna bele: reményből táplálkozó, megújult kétségbeesés. Három koppanás. És megint három: Se-gít-ség! Se-gít-ség! A kopogás már fulladt emberhangon beszélt hozzá. Lídia hangján suttogott, lihegett, fulladozott oly heves sürgetéssel, hogy György felnyögött tőle: Hol vagy? Felelj! Megyek... megyek már! S akkor elhasadt a benső homály utolsó ködfüggönye. Csillagfényes, hideg, tiszta éjszaka derengett fel a lehunyt szemei mögötti térben. A tejes fény sivár, összedúlt, sötét dolgokra csurgott le. Kiégett tankváz. Felfordult autó. Arcra borult, felhúzott lábú katonahulla, püffedt lótetem mellett. Felrobbant villák kormos, égre rajzolódó torz körvonalai. Zoltánék házának ellapított fekete árnya úgy hatott, mintha titáni csizma tiport volna rá, a két emeletet egymásra s a föld színére préselve. Álmából Györgynek nem kellett felébrednie. Mert már nem volt határ álom és ébrenlét között. Halasztást nem tűrő lendület rántotta fel a nyugágyból. Mialatt kapkodva készülődött, állandóan hallotta a kopogást. Csak fél öntudattal figyelt a megrökönyödött kérdésekre, tiltakozásokra, tanácsokra, mert teljes erejével a választ sugározta a kétségbeesetteknek: Megyek már! Indulok! Ruff Iván lihegve vele gyalogolt egy darabig, s az ő szaggatott elbeszélése közben érvelni próbált. -

Elfognak útközben!... Nem juthatsz át! - Mire odaérsz, már lejátszódott minden... úgyis hiába! Várj?..

Gyurka!... Térj eszedre!... Hátha meg sem történt, amit álmodtál... vagy a múltban régen befejeződött!

299

Még élnek! Hallom a kopogásukat! Sietnem kell! - mondta György csökönyösen, hosszú léptekkel

törtetve a göröngyös, sötét úton. -

Ilyen tempóban akarsz gyalogolni végig? — kérdezte Ruff Iván a mellére szorított kézzel. Lélegzete

hangosan zihált. - Az út huszonhat kilométer! - Több! - felelte György konokul. - A hegyeken át megyek. Barátja elmaradt tőle, ő pedig tovább haladt az ösztöne után, a lába alá csúszó Ösvényeken, nyers, hideg, nedves szagok, zajok között, de nem érzett fáradtságot, és nem figyelt semmire. Célja légvonalban vonzotta magához. Testének nem volt súlya. Nekiment meredek emelkedéseknek, és átjutott rajtuk. Bokrok, fák surrogtak el mellette kétoldalt, mintha ő maga személytelen jármű lett volna, amelyet égő fanatizmus hajt előre. Ebben a belső őrjöngésben nagyon-nagyon mélyről valami felszakadt benne; összeomlott mai lényének képességeivel és tudásával. A hegyomlás és a földrengés földalatti forrást szökkentett elő. Halványan, különösebb meglepetés, sőt érdeklődés nélkül vette tudomásul sok életen és halálon túl megszerzett képességének feltámadását, amelyet hosszú évtizedek önsanyargató gyakorlataival szerzett meg Tibetben. Az átszakadt emlékezetgáton képek gördültek be, és tudata összeforrt azzal a tudattal, amely abban a régmúltban egy másik, súlytalanná tett testet sodort magával, egyenletesen lebegő gyorsasággal, különös transzállapotban vándorolva napokig a zord fennsík üvöltő szelei között, hókorbácsos hegygerinceken át a célja felé. Alakja jelenéshez hasonlított azok előtt, akik megpillantották. Hegyi rablók babonásan kitértek előle, mert állapota és tartása tiszteletet parancsolt, mágikus védelmet biztosított neki. Teste önkéntelenül felöltötte az előírt tibeti pozitúrát. Tempója meggyorsult tőle. Kifogyó lélegzet nem zavarta. Szervezetét fizikainál hatalmasabb erő szabályozta, és vitte előre.

300

A kopogás egyre hangzott. Egyre hangzott a kopogás. Agya kínzottan lüktetett tőle, mert a hármas ütem hangereje nőttön nőtt. Mintha óriási, pufogó dobok felé közeledett volna. Szemének összpontosuló pillantása előhívta lassan a sötétből a láthatatlan tájat. Mind több fa, bokor, dombhajlat osont vissza a nappali helyére. A város peremén szólította meg az első járőr, de ő továbbment. Dörrenést hallott maga mögött. Nyakát lövés szele érte. Továbbment. Nehéz bakancsok lendültek utána futólépésben, de az üldözés zaja teljesen elhalványult a süvöltve lüktető, dörömbölő hármashangzat mellett, amelyet égre feszülő dobokon vertek ki titáni kezek. Továbbment. Egy kar megragadta, de húson áthatoló, meztelen akaratpengét markolt, amelynek éle lemetszette magáról. Fenyegető hang, dühödt ordítás nem ért György tudatáig. A zűrzavar csenddé alakult át. Nem számolta az akadályokat, amelyek útközben még eléje tornyosultak, míg szándékának íjról lepattant nyila céljának középpontjába fúródott. Amikor György végre álma színhelyére érkezett, Zoltánék laposra omlott villája elé, körülbelül hajnali négy óra lehetett. A homály didergő kotlósként még rajta gubbasztott a tájon. Ott meredezett György előtt a kiégett tankváz, a felfordult autó és a rommá őrölt villasor kormos rajza. A lótetem felmeredő négy lába furcsa égi trappba dermedt. Egyetlen lélek sem mozdult a közelben. Az arcra borult férfihulla mozdulatlanabb volt a romlakás köveinél. Meg kellene nézni, hátha valaki, akit ismerek. - gondolta György tétován, de fejéből úgy hullt ki rögtön ez az ötlet, mint az omló kavics. Nekiesett

alaktalan

törmeléknek.

Drótokat,

meghajolt,

rozsdás

vasdarabokat

próbált

szétfeszíteni. Fel sem robbant lövedékeket hajított odább. Kezét összesebezte, de nem jutott előbbre. Tehetetlenül felegyenesedett. - Találnom kell valakit, aki segít, és útbaigazít, merre volt a pince! — nézett körül remegő türelmetlenséggel. Hangosan elkiáltotta magát. - Halló! A tisztán csengő, messze morajló hang felhorzsolta a csend burkát; lapuló, pusmogó dolgok mozdultak meg alatta. Egy közeli romrakás mögül, valahonnan a föld alól borostás, rongyos, öreg férfi bukkant elő, és riadt szemmel méregette Györgyöt. Piszkosszínű, hideg hajnal csurgott az égről süppedt arcába. -

Maradjon csendben! - mondta ingerülten. - Mit akar? Idecsalja az őrséget!

Emberek vannak a romok alatt! Még élnek! Segítsen kiásni őket!

Parancsoló hangjára a süppedt arcú vénember összegörnyedt, és hátrább lépett. - Honnan veszi ezt? - Hallom a kopogásukat! Jöjjön! Mutassa meg, merre volt a pince! Az öreg tétován közeledett, mert György kívánságának mágiája megragadta, és magához vonta, de motyogva lázadozott közben. - Legalább egy hete halottak! - Nehézkesen lehajolva fölemelt egy téglát, félredobta, azután nyögve kiegyenesedett. - Hallgasson rám! Én tudom. Négy napig kutattunk utánuk, mert hallottuk a döngetésüket.

Azután csend lett. Én nem akartam abbahagyni a munkát, mert szerettem a gyereket. Az asszony is jó volt. És szép. De még egy robbanás történt belül. Attól az egész feltornyosuló súly ilyen laposra süllyedt. Nincs már pincetér! Érti?! Kitöltik a romok. Az egész ház a testükön fekszik. György kábultan szembenézett az öreggel. A kopogás hármas ritmusa szüntelenül verdeste belül a koponyáját, s tiltakozott a rázúduló tények ellen. De a kétely már megsebezte, mérge kezdett szétáradni benne. A kopogás talán már nem is a pincéből hangzik, hanem az élve eltemetettek képzeletének fogságából, a... a másik oldalról. Onnan, ahol péppé zúzott testük lemaradt róluk és... - Nem - kiáltott fel hangosan. - Nem hiszem!... Hozzon még embereket! Fiatalabbakat! Erősebbeket! Kétségbeesése megindította az Öreget. - Kije volt magának az ügyvéd... Baráth doktor? - kérdezte halkan. - Az öcsém. Egy órán belül hatan takarították a romokat; lesoványodott, kiéhezett, ólmos mozgású kísértetek. Készségesen, szótlanul végezték a meggyőződésük szerint értelmetlen munkát. Úgy néztek Györgyre, mint a megszállottra, pedig az ő megszállottjai voltak egytől egyig. Ezekben az időkben még senki se kapta vissza a nevét, a címét és az igényeit. Lét peremén tántorgó, személytelenné redukált emberparányok voltak valamennyien; szorongásukon át akadálytalanul hatolt beléjük egy erősebb akarat parancsa. Sötétedés előtt akadtak rá a felismerhetetlen, émelyítő cafatokra, téglák és vastörmelék között. A robbanás és a leszakadó romok nemcsak a puha emberhúst, hanem a szívós csontokat is megőrölték. György letette a csákányt, és az emberekhez fordult. - Köszönöm. Nagyon köszönöm - mondta gépiesen. Merev derékkal, fájó háttal, nehézkesen meghajolt. - Baráth György vagyok. Személye rongyainak előlengetése kiútnak tetszett egy rövid időre. Azok számára is, akik tanácstalanul körülállták a sűrűsödő homályban, átvezető hidat jelentett a megfoghatatlanul borzalmasból az egyéniség fedezéke mögé. Elmormolt nevek érintgették György eszméletének küszöbét anélkül, hogy a tudatába hatoltak volna. Az árnyak visszamosódtak a romok közé, és ő úgy hitte, egyedül maradt. Kizsarolt testének minden vádja, követelése egyszerre rohanta meg. Halálos fáradtság húzta le a földre. Leült egy kőrakásra. Izmai, csontjai annyira fájtak, hogy feljajdult tőle. Beleit éhség marta. De fizikai nyomorúságát túlsajogta a gyász és az elszörnyedés: Úristen! Miért kellett így meghalniuk?! S ha meghaltak, miért nem ölte meg őket azonnal a robbanás? Micsoda adóssága lehetett a gyenge férfinak, a fény felé sóvárgó asszonynak és a gyermeknek, az ő teste, lelke rejtélyes tükörképének, hogy sorsuk az élve eltemettetés iszonyú büntetésével sújtotta őket? A kopogás gyengült benne, de még mindig hangzott. Még mindig lüktetett, hajszolt és sürgetett: Se-gít-ségí Se-gít-ség!

Fejét a két tenyere közé szorította. Lehunyt szeme mögött tűzkarikák táncoltak. Majd kezek nyúltak felé. Kaparászó, remegő ujjú, kapaszkodó gyermek-, asszony-, férfikezek. Mikor valaki a vállához ért, György egész teste megrándult, mintha szédítő messzeségből zuhant volna vissza a helyre, ahol ült. Az öregember állt mellette, és egy csajkát nyújtott felé. - Igya meg ezt - mondta. György engedelmesen elfogadta. Forró, sós leves volt, és új élet, új erő, új fájdalom ömlött belé a híg folyadékkal. - Jöjjön le hozzánk. Ott legalább meleg van, és lefekhet néhány órára - unszolta az öreg. - Nem. Még nem. Még nem! - tiltakozott a kéregolvasztó részvét ellen, amely önuralma gátjait áradással fenyegette. Szerette volna megértetni az öreggel, milyen nehéz most egyensúlyban maradnia. Egyetlen szó, kívülről rátörő hang, szín, hő, egy lámpa remegő fénye felboríthatta idegei görcsös bűvészmutatványát. - Rendben van - bólintott az öregember, mintha a gondolatára felelt volna -, várok. Én is várok egy kicsit. Már nincs is olyan hideg. - Dünnyögve beszélt, tompa, résztvevő szavakkal érintgette Györgyöt. Hangjának egyenletes mormolása olyan volt, mintha hűs, könnyű homokot szórtak volna forró bőrére. - Mondtam az asszonynak... őrültség volt a gyerekkel visszajönni vidékről... Együtt akarták tölteni a karácsonyt. A férje nem mehetett le hozzájuk. Beteg volt. Tüdőgyulladást kapott. Az asszony jó volt... Jó volt. Ápolni szerette volna... Érthető. Nem? - Kérdezett, és felelt magának béketűrőn. - Szerették egymást. Az öccse imádta a feleségét. Az asszony... inkább az anyja volt neki is... Sajnálta. Féltette. Visszajött hozzá. A betegségével visszahívta... Azután itt rekedt. Sokan jártak így. Maga hol vészelte át az ostromot? György megmondta. Az öreg csodálkozva, töprengve hallgatott egy ideig. - Honnan tudta meg akkor, hogy mi történt itt? - kérdezte azután. - Azt hittem, még senki se jutott ki a városból. - Hallottam a kopogást a romok alól - fordult György az öreg felé erőlködve, óvatosan, mintha nyakán törékeny üveget egyensúlyozott volna. - Folyton hallottam! - magyarázta. - Ott? - Igen! Hirtelen felfogta a bizarr magyarázat elhordozhatatlan terhét az öregember agyában. S amint szeme önmagáról a másikra nyílt, már szabadabban lélegzett. - Nehéz ezt megérteni - mondta bocsánatkérően -, mégis így volt. Éreztem, hogy... bajba kerültek, de későn. Elkéstem. - Felállt, mert látta, hogy az öreg az egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, dideregve, mégsem akarja egyedül hagyni. -

Most már bemehetünk. És... köszönök mindent! - mormolta félszegen az öregember mögött,

mialatt követte. Gőzös lázkép díszletébe hatoltak le egy pincébe. Felfordított ládára helyezett olajmécs körül arcnélküli emberek hevertek. Tárgy és lény összeolvadt György elvesző öntudatában, s új környezete belemosódott a kastély hasonló légkörébe. Az öregember sötét, puha rongytömegre

támogatta le, amely maró penészszagot párolgott; mégis jó volt elfeküdni rajta, testét az eszméletlenség mély kútjába lebocsátani végre. Az idő és a tér rendje teljesen felbomlott benne. Képek, időpontok kerültek egymás mellé, amelyeket évek választottak el egymástól. Sorrendjük is őrültül zseniális tévedés volt. Sok-sok gyermek nyüzsgött együtt például, egykorú mind; hasonló, ugyanakkor mérhetetlenül különböző arcvonású, mint egy skála félhangonként emelkedő hangzatai. György valamennyiben idegenkedve önmagára ismert. Mintha levágott végtagjait szemlélte volna természetellenes szánalom és iszonyat pánikjával. Azután koldusként lappangott önmaga úri nyomában. Öregen haldokolt egy ágyon. Fiatal kamaszként ugyanakkor kint szerelmeskedett a haldokló öregember komor ablaka alatt éjszaka egy nedvesen forró húsú, éhes ölű némberrel, szentjánosbogár fényű tücsökzenében, akit gyűlölködve kívánt, de nem tudta, milyen az arca. Minden felszínre vetődő emléke megidézte a saját ellentételét. Ez a réveteg árnyjáték csak addig tartott, amíg rá nem talált biztos pontjára a barna köntösű férfiban. Amint titkos álomszentélyének ünnepi árama elborította, a tudatán átzúduló sok szeszélyes, apró múltpatak visszaözönlött alvilági medrébe. A középpontban egyedül a fekete-fehér kockás terem örök jelképe maradt. A barna köntösű férfi, karnyújtásnyira előtte állva, szembenézett vele. Milyen magas! - gondolta. Belemerült a minden mélységig örvendezően nyílt szem fénylő végtelenségébe, és úgy érezte, csodatévő forrás vizében mártja meg nyomorék lényét. Ebben a védő bizonyosságban gonosz karmok engedték el, és fullasztó abroncsok pattantak le róla. A barna köntösű férfi mögött, baloldalt az ablak vasrácsán három sötét árnyék vonult át hirtelen. Madarak! rebbent érzékeibe a szúró, védekező ijedelem. - Nagy, fekete madarak! Mintha idézte volna őket, már meg is jelentek kívül, kampós csőrű keselyűfejjel, sötét, lomha szárnyon. - Ne! Nem akarom! - mondta. A madarak már nekiütődtek az ablak rácsának. Súlyos, tömör testük nagyot koppant. Egyik a másik után rohamozta az ablakot. Lehulltak, és újra nekirugaszkodtak. Egyik... másik... harmadik!... Mindig három koppanás. Azután megint három. Miért nem mondod a nevüket? - hallotta a barna köntösű férfi gondolatát. - Költsd fel az álmodókat! Elfelejtetted a halálküszöb lidércnyomásának szabadító igéit? Hangok dús zuhataga öntötte el, mintha napfény élő, édes aranya hullt volna rá. Csak kis szómedreket kellett e patakzó sugárzás alá tartania, hogy azok színültig megteljenek varázserővel. Raihiell Rachiel! Árnyakat űzz, Rachiel! Zorath, Cazel, Redemel, Fénybe fúlva vesszen e l ! A színeket és árnyakat fehér ragyogás itta fel. Már nem volt többé sötétség. A hangok zenévé oldódtak. Nem volt többé rémült jajszavakkal tele, pusztító lárma. Jégtömbbé fagyott érzései párologni, fogyni kezdtek a szelíd hőben. Utak nyíltak ki előtte minden irányban, mint napközpontból szétáradó sugarak. A sírokból,

romok alól kiemelkedő alakokat csak érezte, amint könnyű légáramlást kavarva mögéje siklottak. Tudta, nem nézhet vissza rájuk. Még nem. Előrenézett a ragyogásba, amelyben nem voltak körvonalak, és nem vetett árnyékot semmi. Nem láthatta azokat, akik mögéje suhantak, mert aki nem égett el a tűzben, aki élve maradt, az nem nézhet vissza a halottaira. Két hétig ápolták, etették az idegen pincében, idegen emberek, akik minden kötés és fogadkozás nélkül a szövetségesei lettek. Mikor legyengülten, szédelegve először tántorgott szabad levegőre, a szikrázó márciusi napfénytől könnybe lábadt a szeme. Útja vissza a kastélyba háromszor annyi ideig tartott, mint a városba jövetele, mert rezignált, kihűlt erőtlenség apró gyertyalángja pislákolt benne üzemanyagként, nem a reménykedő fájdalom tüzes rakétamotorja. A kísértő hármas kopogás negatívja furcsa módon benne maradt, mint rejtett vírusoktól szennyezett sebhely, s időnként viszkető gyulladással felsajdult. Nem a fülében, belső hallásának jelenében érezte, hanem emlékezete vetítette ki álmaiban s ernyedt tűnődéseinek pillanatokra üressé vált vásznára: Se-gít-ség! Se-gít-ség! Vé-günk van! Vé-günk van! Sokáig, sokáig lüktették idegei a beléégett szörnyű morzejelet. Egészen addig, míg a vonaton, Raguelhoz utaztában, fel nem támadt benne a hármas ütem valódi megfejtése: örökké! Néhány hónapot még a kastélyban töltött. Csak ősszel költözött be a városba, ugyanannak a háznak, amelyben az ostrom előtt lakott, egy másik, épen maradt garzonlakásába. Ott kapta a híradást Denstahltól egy amerikai tiszt közvetítésével, aki nagy nehezen kinyomozta a lakóhelyét. Fontos és időszerű volna - írta Denstahl -, ha a fakultások, néhány francia, angol és német sorozatát elvinné Svájcba, A. Raguelhoz. Arra kérem, induljon el, amint teheti. Nem fontos sürgönyöznie. Brunnenben kell kiszállnia. Onnan autóút vezet fel Mythenburgba. György utazása különféle akadályok miatt hónapokig húzódott. S mikor elindult végre, valóban nem is gondolt rá, hogy jöveteléről értesítést küldjön. Megbízottnak érezte magát, akit azonban személyében sehol sem várnak. Szerepe a futáré. Homályos terveket szőtt, mit kezd majd Svájcban megbízása teljesítése után. Kapcsolatok újrafelvételére gondolt és arra, hogy esetleg kint marad, és dolgozni kezd. De elképzeléseiből hiányzott a valóság hitele. Raquel neve és a mythenburgi cím azonban izgalmas töltésű mágnes volt benne. A kíváncsiskodást méltatlannak érezte, mégis lámpaláz szórt bele, ha rá gondolt. Hátha... - lódult meg szívdobogása olyan érzéstartalommal, amely ünnepi előérzet volt -, hátha a sok utazás és átmeneti lakóhely után hazaérkezem végre? Ez az előérzet vált érzékfeletti valósággá a brunneni állomáson, amikor a szikár, fehér hajú Vincent hozzá lépett, és udvariasan megkérdezte tőle. -

Mythenburgba tart, uram?