Bálványos Huba, dr. Benkő Éva: Testem e nép e táj by Kalman Dulity

A címlapon: Asszonycsoport (1980) Fotó: Dulity Kálmán A hátoldalon: Szabaduló (2002) Fotó: Kiss András Fotók: valamint:

Dulity Kálmán Bojár Sándor: 8. oldal Brezsó: 106. oldal 1. kép, 123. oldal 2. kép Gyürky László: 16. oldal 1., 3. kép Kiss András: 41. oldal, 71. oldal 3. kép, 73. oldal 2. kép Szénásiné Harton Edit: 16. oldal 6., 7. kép, 135. oldal Tóth István: 6. oldal 3. kép

“My body is these people, this landscape”, The life work of Tibor Dulity English summary: page 143 (Translator: Judit Saád, István Varga) Resumé francais: page 146 (La traductrice: Judit Solymosi) Deutsche Zusammenfassung: Seite 149 (Übersetzer: István Varga) Sažetak na srpskom: strana 152 (Prevodioc: Zdenka Bodlović)

Felelős kiadó: Dulity Kálmán, Kreatív Dekor Kft., Kiskunfélegyháza Borító- és arculatterv: Bálványos Huba Nyomdai előkészítés: Salánki Annamária, Salanet Bt., Kecskemét Lektor: Nagy Katalin Nyomdai munkálatok: Print 2000 Nyomda Kft., Kecskemét ISBN: 963 06 0143 5

„TESTEM E NÉP, E TÁJ” Bálványos Huba – Benkő Éva

DULITY TIBOR életműve

Kreatív Dekor Kft. Kiskunfélegyháza 2006

Előszó – Preface Dulity Tibor az Alföld szülötte, a magyar Alföld festője. Többnyire ezt halljuk, ezt látjuk leírva, ha róla van szó. Az ilyen megjelöltség és mellette az ilyen szemléletű elhivatottság meghatározása a manapság érvényesülő, egyre másabb művészeti trendek felől nézve kevés, hovatovább leminősítő. Szép, és rangot adó viszont a felől a világ felől nézve, amely fiának ismeri, amely az ő alkotásaiban a maga múltjának s jelen világának, lakó- és táji környezetének lelkületére ismer, amely hálás az együttérző közvetlenségért, a szolidaritásért, a sorsában osztozó, a vele mindennapjait is megosztó életvitelért. A nagyjából egyívásúak között a Dulity életmű egyedi sajátosságát az adja, hogy még náluk is többágú gyökérzettel kötődik a talajhoz. A festők sajátos, alkotásba vonult életformáját csak másoknál sokkal később volt módja megteremteni magának. Addig pedig a „civil” létformát élő emberek sokaságánál is gazdagabb sokrétűséggel, és felelősséggel kötődött a mindennapokhoz. Nem volt módja elvonulni, de szíve se lett volna hozzá. Erős volt a kötődése a progresszív társadalmi tevékenység hamarabbi eredményességéhez. A művészetben lassúbb a megtérülés, lassúbb volt hát a folyamat maga is, amivel oda befészkelhette magát. Így aztán ideje se, de inspirációja se volt stílust keresni. Nem akadémiai mintákból, nem is manifesztumok és kritikák által mintául ajánlott, avagy tiltakozó-tagadó alkotásokból tanult. Belülről festett. Valójában már 1953 óta. Nem elsősorban művészetből tanulta a művészetet. Azok a nedvek táplálták, amelyeket sokágú gyökereivel szívott az éltető talajból. Volt ebben a talajban gazdagon festői hagyomány is természetesen, egészen Nagybányáig. Ám voltak itt sorsok, drámák, szép és csúnya életek, békés és kegyetlen halál, pusztulás és megdicsőülés. Minden, amitől csordulásig telik a lélek. Kár, hogy az elitizált művészeti szemlélet kevés figyelmet fordít ennek a világnak a kultúrájára, művészeti hagyományaira, beleértve akár a szolnoki, akár a vásárhelyi művészet múltját és jelenét is. Az elit meghaladottként tekint erre a világra, az „előre” irányt sem errefelé látja. Meggyőződésünk, hogy monográfiánkkal a kultúra egyféle adósságát törlesztjük. Túl azon, hogy szeretett művészünknek adózunk e tisztességgel, arra törekszünk, hogy felmutassuk a Dulity Tibor teremtette arculatot azok között a dokumentált, hagyományt folytató és teremtő életművek között, amelyek – így már majd vele is – együtt adják, és úgy adják meg a társadalom, a világ egy szeletének identitását, hogy abban az egyetemes emberi értékek szolgáltatják a fedezetet. Tudjuk, hogy vannak, és lesznek sokan, akik ilyen művészeti élmények révén tudnak inkább elmélyülni saját világukban, akiknek így inkább van módjuk tájékozódni népünk lelki enteriőrjében, akiknek ennek révén kínálkozik adalékként jó lehetőség a saját értékrendjüket kiformálni. A művészeti törekvések sokféleségét a szemléletmódok sokfélesége hozza, ebből pedig az értékállítások sokfélesége következik. Az értékpluralizmus jelenségeihez lehet sokféleképpen viszonyulni, de józanabb ítélettel nem foglalhatunk másként állást, minthogy minden értéknek kijár az egzisztencia terének valamely terepe, hogy ebben a sokszínűségben minden érték megkaphatja, elfoglalhatja a maga helyét. Annál is inkább, mert nem létezik az az objektív világszemlélet, ahonnét hitelt érdemlőn megítélhető volna a különböző értékállítások érvénye, igazságtartalma. A különböző, ma modernnek számító szellemi áramlatok és irányzatok szubjektív értékállítása miért volna mérvadóbb annál, mint amihez szemléleti alapot egy nép sorsa, történelme szolgáltat? Azé a népé, amely saját társadalmának is teremtője és szenvedője volt inkább, mint haszonélvezője. Bálványos Huba

Vallomástöredékek önmagamról – Fragments of a confession about myself Születtem Bácsalmáson 1935. március 31-én. Anyám Kósa Julianna, házakhoz járó mosónő, mindenes. Apám Dulity Márk napszámos, majd villanyszerelő, családelhagyó, mint később jómagam. Májkó nagyanyám, családunk lelke a bunyevác szokások és családi hagyományok átörökítője. Faluvégi kölyökbanda, bátyám vezényletében, mezítláb, glottgatya, kisebb csínytevések, nagyobb bűnök, padlások és csűrök igézete, a csakazértis megmutatom bátor botorságai máig hűen őrzött boldogan szegény gyermekkorom. Életem a hűség és hűtlenség örök csapdái közt. Hozzám hűtlen először egészségem lett: tüdőm egy részét még ifjúkoromban hagytam el, gerincem felnőttként utalt műtőszobába, hasnyálmirigyem időskoromban akarta föladni. A következményeket kár részletezni. Különben jól vagyok. Én először bukott diákként iskolai osztályomhoz lettem hűtlen, jóvátételként felnőtt fejjel diplomáztam, tanárként éveken át tanítottam Szegeden. Maradtam mindvégig néptanító. Voltam népművelő, szakszervezeti falusi népünnepélyek, oktatások, még később országos képzőművészeti rendezvények szervezője. Az első autodidakta képzőművészeti egyesület (a Szabad Képző- és Iparművészeti Országos Szövetség) első elnöke. Máig megszállott képzőművészeti nevelő szinte minden alkalommal élve: családban, barátok közt, táborokban, kiállítási megnyitókon, felnőttek, öregek vagy gyerekek közt, teljesen mindegy. Aztán hűtlen lettem családomhoz, s a leggyakrabban asszonyokhoz. A mindennapokból szívesen hátráltam ki. Mindig a hűség és hűtlenség örök csapdái közt. Az első képzőművészeti élmény a Pesti Hírlap vasárnapi képes melléklete, gyermekkorom hangárának fölfedezése, anyám egyik gazdájánál Huszáréknál Bácsalmáson. Művészeti reprodukciók másolásával kezdtem. Tanáraim, Rakonczai Miska bátyám és Gellért Sándor biztattak, szakkönyveket adtak. Bozsó János őszintesége, Diószegi Balázs, Goór Imre tömör vizuális szókészlete, Sőreg Dénes, Tóth István esztétikai világlátása volt hatással rám. Hűségem azóta töretlen mindenhez, ami képzőművészet, tisztelet, szeretet azok iránt, akik elindítottak, segítettek ezen az úton tovább haladni. S a legfontosabb, majdnem minden titkom tudója, hétköznapi és ünnepi életem segítője Éva, a társ és asszony, aki által mindig megszólít a hűség. A képzőművészetben majdnem mindent kipróbáltam, ami érdeklődésemet felkeltette, s amihez eszközeim adottak voltak: rajz, akvarell, pasztell, akrill, olaj, vegyestechnika, zománc, agyag. Amiben nem éreztem jól magam, azt elhagytam, de sokszor évek múltán újra próbálkoztam, sílusokat, technikákat váltogattam. A fontos számomra mindig az indító élmény volt, ez adta a problémakört, a tartalmat, s ahhoz kerestem a megfelelő kifejezésmódot, a formát. Amihez azonban hűséges maradtam az az egyszerű falusi emberek és életek világa, s az alföldi táj, lett légyen kifejezésmódom realista, expresszív vagy teljesen absztrakt. Mindig a hűség és hűtlenség örök csapdái közt. Ötven éve annak, hogy egy munkám országos kiállításra került és most ez évben (2003-ban) gyűjteményes kiállításom nyílik a Kiskun Múzeumban az általam megszeretett városban, Kiskunfélegyházán. Több mint száz egyéni kiállításom volt, és jártam munkáimmal a fővárosban, szinte valamennyi megyénk számos helyén, valamint Jugoszláviában, Ausztriában, Franciaországban. Harmincöt évig főhivatású munka mellett festettem, tizenöt éve nem teszek egyebet, csak festek, s olykor szobrászkodom, de sokat rajzolok. Az utóbbi időben gyakran foglalkoztat egy-egy problémakör, téma, s annak megoldási lehetősége. Így jöttek létre tematikus kiállításaim: a „Színjáték”, „Emlékek”, „Egyszer volt bohóc”, „Cím nélküli képek”, „Sors(ok)”. Elismerésre nem vadásztam, de barátaim, közeli ismerőseim ﬁgyelme, érdeklődése alkotói szándékaimhoz újabb biztatást, újabb erőt adtak. Most itt élünk Jakabszálláson a „Szultánsarokban”, ahol nyugalmat, belső békét találtunk, ahol jó elmélyülten alkotni, együtt lenni gyermekeinkkel, unokáinkkal, barátainkkal. Mindez együtt jelenti számunkra a szárnyaló eget és a biztonságot adó földet. A hűség mindig önmaga, vagy önmaga ellentétébe csaphat, talán mégis a legfontosabb az, hogy legyünk hűek önmagunkhoz, a hűség és hűtlenség örök csapdái közt. Dulity Tibor (2003)

1. Pillanatképek az útról (fotódokumentumok) – Snapshots about the passage (photo documentary)

1.1. A portré változásai – Changes of the portrait

1.2. Alkotás közben – During work

Még ﬁatalon... Egy nyitott kapu témája a jakabszállási határban

Tavasszal a tanyán

A dunaszentbenedeki gátőrháznál

1.3. Alkotócsoportok-közösségek körében – In the circle of art groups

Most már jobb

Válogatás a fotókiállításra

Korrektúra a jakabszállási Táj–Kép–Festő Alkotótáborban

„Mi is tudunk közösen alkotni!” Ajándék a művészeti vezetőnek a „három gráciától” jakabszállási alkotótábor

Korrektúra a Táj–Kép–Festő Alkotótábor Péteri-tavi bázisán (Kiskunsági Nemzeti Park)

Táborzáró kép Jakabszállás

Beszélgetés – Péteri-tó

Búcsú fotó – Fülöpjakab

Táborzáró kép Fülöpjakab

Műbírálatok a Tiszaalpári Alkotó Táborban

Az Ádor Pál szervezte Nemzetközi Alkotótáborban Bácska-Topolyán

A tanyai gyerektábor az izzasztó munka után csobban egyet

Műhelymunka a Csongrádi „Arany Sziget” Otthonban Idézet a műhelymunkát követő kiállítás vendégkönyvéből: „Nekem nagy élmény volt, mert nem kerültem ilyen jó barátságba művészemberrel, aki ilyen szívélyes barátságot tudjon teremteni mindenkivel. Mikor bemutattak neki, mindjárt felajánlotta, hogy lefest, és ez meg is történt egy este. Eléggé meglepődtem, a kép hűségesen mutatja a mostani állapotom. Nagyon szép kiállítás volt, egy kis változatosságot hozott életünkbe. Örültem, hogy láthattam az én művemet is. Sok szeretettel üdvözli Juliska néni” (92 éves)

1.4. Egy kis magánélet... – A little privacy...

Játék Rex-szel

Francia barátainknál

A főzőmester

Karácsony kettesben

Karácsony a gyerekekkel

Egy 50 éves születésnap szomorú és vidám percei

Pihen a betonozó brigád

Évbúcsúztató szertartások a tanyán

Munkában az asztalosmester

1.5. Kiállítások – Exhibitions

Sőreg Dénes kiállításának megnyitása

Vincze János fotókiállításának megnyitása

Terescsényi Endre kiállításának megnyitója

Tóth Baranyi Csaba első kiállítása után

A Sáska Árpád első verseskötetét és Sáska Tibor festményeit bemutató kiállítás megnyitása után

Közönség egy kiállításmegnyitón

Az utolsó külföldi kiállítás: Paudorf

Dulity Tibor retrospektív kiállításának megnyitója 2003. március 15-én, a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumban

A Dulity Tibor Képtár átadása 2004. április 30-án Bácsalmáson

2. Az indulás – Setting oﬀ

Kendős arckép (1959) o.p. 25×22 – Portrait with headscarf

Kislány portré cr.p. 29,5×24 – Portrait of a young girl

Fehér Laci bá ’ (1956) cr.p. 50×35 – Uncle Fehér Laci

Bajuszos portré (1956) cr.p. 35×30 – Portrait with moustache

Havas tanya o.f. 20×27,5 – Snowy farm

Tanya télen o.f. 30×45 – Farm in winter

Tanyánk terasza (2000) o.f. 40×60 – The terrace of our farm

3. Tárgyi környezet (exteriőr, enteriőr) – Where we live (exterior, interior)

„…keserűek a ránk köszönő, gazdát kereső tanyák. Csattannak a sárga fények a falakon, s látjuk azt, ami gyakran nincs is a képen: az embert. Látjuk hogyan él ebben a környezetben, hogy siratja a tanya a gazdát és a gazda a tanyát. Kisöregek lapulnak meg, fák hűvösében a tanyaudvaron, a csattanó sárga színek melletti árnyékban, magukra hagyottan, ránk nézve: mi lesz velünk? A társadalomnak teszik fel a kérdést és nekünk embereknek, külön-külön.” (Benkő Éva, 1988. október 21. Dulity Tibor kiállításának megnyitója Bácsalmáson, a Gyűjtemények Házában)

A tárgyi környezet: humán környezet. Benne, létező dolgaiban emberként és egyenként, az emberiség egyedeiként élhetjük át az emberi létezés élményét. A felemelő és lesújtó élmények két véglete között a sokféle élményt. Ilyenféle élmények kínálata terelte egybe az ide csoportosított festményeket. „Tanyánk terasza” Az a sok mindenféle tárgy, ami körülvesz minket, mi vagyunk, emberek. Többnyire nem okos magyarázatokkal adunk számot arról, hogy ezt tudjuk. Hangulataink, érzelmeink árulják el. Üvegkancsó hófehér abroszon egy vizespohárral, nem kell előadás tárgya legyen ahhoz, hogy láttán elöntse lelkünket az emberlét élménye. Fejünk felett lugas, alattunk fonott karosszék, s elmerengünk, ki mindenki lett hallgatólagos társunk itt, ezekben a tárgyakban. Merthogy embertől embernek születik e tárgyak világa, ember van mindegyikben. Mire mi megszülettünk, – például – már székek változatainak sokasága létezett. A székek (sok-sok ember) vártak minket. Képletesen szólva a karosszékben ülve átélhetjük: végre megérkeztünk, s ülünk az emberiség ölében. A lugas, a karosszék, a fehér abrosz a vizespohárral a néző élménye, aki áll a „Tanyánk terasza” című kép előtt. Ezt a mélyen lakozó képies élményt eleveníti fel most elementáris erővel a festmény rokonuló élménykínálata. Ilyenek voltak a fények a házfal lábazatán, a virágcserepeken, s imbolyogtak az abroszon, ahogy a lugas engedte. A délelőtt ragyogásában megállt az idő. Az érzés, ami most lebegésbe von, valahogy több is az egykorinál. Elmerülök a képlátvány hangulatában, az én élményem megágyazott hozzá, s már nem is tudom, a kép szippantott magába, vagy az én élményem olvasztja magába a képet? Kellemesen elringat azonban az a halvány megvilágosodás, hogy ember vagyok, mint ő, s ő társam az emberségben, ha őrajta is áthullámzott a létezésnek ez a gyönyörű remegése. Nem mondhatom, hogy „pedig csak festve van”. Ellenkezőleg: azt kell mondanom, hogy így festve az igazi. Mert igazából így lettem Dulity Tibor vendége a tanyáján. Lelki vendége. A sors különös kegye volna, ha a valóságban pont ilyen megszentelt pillanatban csöppennék be hozzá. Lehetnének darazsak, kóbor cefreszag, zavarna épp leszakadt inggombom, vagy a kutya szakadatlan morgása a vakondtúrás előtt. Azt pedig a kegyelet tiltja, hogy idesoroljam a dolog végzetes ellehetetlenülését is. Az idő nem áll meg, sem a hangulatoké, sem az életé. Megörökítés. A köznyelvben is meghonosodott a kifejezés. A festmény örökre megállított pillanata a léleknek. (BH)

Madácsi tanya I. (1993) o.f. 40×70 – Farm in Madács I.

Madácsi tanya II. (1995) o.f. 40×70 – Farm in Madács II.

Elhagyatva (1999) o.f. 30×40,5 – Abandoned

Madácsi tanya I., Madácsi tanya II., Elhagyatva „Beszélhetek arról, hogy a „Madácsi tanya” évről-évre romosabb lett. Elment a gazdája. Hiányzik belőle az ember. De nézzék csak a málló falakra vetődő fák árnyékait. A fa, ami az árnyékot adja, nincs is a képen. Lehet, hogy nem is a lomb árnyéka az, amit látunk a falra vetődni? Tán a benne élt emberek visszajáró árnyai? Két ajtó közé mintha egy férﬁfej vetődne, s az ajtón túl mintha a család többi tagja ülne körben: egy nő és a gyermekek. Valamikor így élhettek itt, csak akkor még ép tető fedte a házat, s tán még a földre és szétdűlő tetőre vetődő délutáni fények sem voltak ennyire fájón rozsdavörösek. Az ember elment, magára hagyva az ezen a vidéken évszázadok óta otthont adó vályogfalú tanyákat. A Madácsi-tanyáról minden évben készül egy Dulity-kép, tükrözve, hogy milyen a romlás, az elmúlás.” (Benkő Éva, 1996. ősz, Tiszaalpár, Művelődési Otthon) Az elmúlás megörökítése. Megörökítése annak, mit ront rajta évről évre az idő. Az idő? Benkő Éva egy kiállítás megnyitójában azt mondja, hogy a romlás oka „az ember hiánya, kiszorulása régi természeti környezetéből” (Kiskunfélegyháza, Városi Galéria, 1995). Felmutatni, megörökíteni, évről évre szívós csöndességgel. Évszázados életformát számolnak föl a felgyorsult társadalmi változások. Sokan voltak, s vannak, akik nem tudnak lépést váltani. A fejlődés? Nem. Érzéketlenség. Mohó érdekek miatt sorsok futnak vakvágányra. A festő expresszív felhangokkal dokumentál, szolidáris a talajvesztettekkel, nevükben vádol. Nincs egyedül. Hogy ír korábban Váci Mihály a Te bolond című versében? „Honnan vetted rá a jogot, ki volt ki felhatalmazott, hogy érte és a neviben egy szót is szóljál? – Senkisem! (...) Nincs jogod, hogy hangot ne adj azoknak, kiknek motyogás a hangjuk, meg káromkodás.” (BH) „Ha akarná mégis tőlem kérdezni, hogy mit tekintek élethivatásomnak, akkor én, én a tanítói hivatást tudnám megjelölni, nem a tanárit, a tanítói hivatást. Nem azért mondom én ezt, mert a papiros is megvan róla, hanem azért, mert az egész eddigi életemben – hiszen december 9-én lesz harminc éve, hogy eljegyeztem magam a közművelődéssel – arra az egyetlenegy alapvető célra jegyeztem én el magam, hogy minden, ami emberi, és mindaz, ami egy picikét is segíti a világ jobb megismerését, legyen az bár egy nagyon egyszerű dolog, mert nem bonyolult kérdésekre gondolok, én azt szolgálom. Nem bonyolult kérdésekre gondolok én, s ezért olyan egyszerű jelrendszerre törekszem, ami szóban is és festészetben is azokra az alapokra épül, ami azé a világé, ahonnan én jöttem. Mert szemérmes a parasztember, és ezt a szemérmességet mi a magamhoz hasonló emberekkel együtt úgy tudjuk feloldani, hogy helyettük, nem nélkülük, de értük próbálunk valamit tenni. – Városban élő ember. Vajon miért érez felelősséget egy tanyán élő öregért? – Megint egyszerű a válaszom: mert közülük való vagyok én is. Ahol én születtem, Bácsalmáson, ott az embereknek a fő hivatása a földhöz kötődött. Ilyen volt az én nagyapám is még, meg a nagyanyám is. – Csúnya kifejezés, hogy földhözragadt? – Nem, nem, nem csúnya a kifejezés, mert nem a szó pejoratív értelmében igaz, hanem akkor, hogy ha az életet jelenti az ember számára a föld; ha az életet jelenti az, hogy a parasztember mikor vet; ha az életet jelenti az, hogy mennyit fog termelni; ha az életet jelenti az, hogy a megtermelt javakból mit fog vásárolni; hogy miként fejleszti a tanyát és környékét; vesz-e villanyt a tanyába, hogy valamilyen módon azt a nagy lépéshátrányt, ami életmódjából fakad, ellensúlyozza, akkor én úgy gondolom, hogy ez a föld egyenlő az élettel.” (Rádióriport Dulity Tiborral a Kossuth Rádió „Kopogtató” című 1983. november 13-i adásában.)

Kapu (1953) o.f. 47,5×33,5 – Gate

Zárva o.f. 70×50 – Closed

Pinceajtó o.f. 70×50 – Cellar door

Kotla o.f. 75×65 – Old kettle

„A „Kapu” a volt művelődési ház kapuja, ahol Dulity Tibor volt mindenféle, a könyvelőtől az igazgatóig, szakkörvezetőig. Ez a kép szerepelt először nem helyi kiállításon. Az első jel, ami a festőről tágabb körben is hírt adott.” (Benkő Éva, 2004. április 30., képtárátadás az Európába lépés alkalmával, Bácsalmás) Körülnézünk ebben a világban a festővel. Ő megtette, mi csak képletesen, a képei segítségével. Meggyőző a megidézés, és megindító. Átéljük, amit a festő is átélhetett. Azok a megfestett falak, ajtók, ablakok öregek. Öregebbek nálunk, öregebbek voltak magánál a festőnél is. Mit, milyen világot láttak őelőtte, kiket láttak, kiket szolgáltak, kiknek voltak mindennapos társaik ezek a tárgyak? Akkoriban, tárgylétük ifjúságában, amikor mi még nem is voltunk. Némaságukban is beszédesek.

Így – megfestve már –, szoktatnak minket ahhoz, hogy való világunkban is szólnának hozzánk a tárgyak, ha ﬁgyelnénk rájuk. Akik készítették, akik használták, és használják máig is netán, emberek szólnának hozzánk belőlük. Bármerre nézzünk, tárgyak vesznek körül. Lélekben összejöhetünk velük, a bennük tárggyá lett emberek visszaelevenedhetnek, velük melegedhetünk össze kedvesen, szomorkásan, melankolikusan vagy vidáman. Arra szoktatnak ezek a hosszan szemlélhető csöndes megfestett tárgyak, amiben fellelhetjük világunk édes-bús otthonosságát, múltunkat, jelenünket és jövőnket is. (BH)

Nyitott ajtó vt.k. 41×41 – Opened door Tanyaoldal vt.p. 30×40 – Farm wing

Mulandóság o.f. 47,5×33,5 – Transience

Sötét szemek o.f. 80×60 – Dark eyes

Esti árnyak a.f. 35×50 – Evening shadow

Ha rakunk is falakat magunk köré, maradjon nyitható ajtó. Akkor különösen, ha a bezártság, a menedék börtönünkké is válhat. Ha a benti fényforrás óhatatlanul gyengébb, mint a kinti napsütés, kell legalább egy kis ajtórésnyi esély, hogy bejöhessen a szabad tér fénye, levegője. Ó, mennyire fontos, hogy ezt belülről lássuk is. Úgy kell helyezkedni, oda kell fordulni, s megnyugvást keresve tartósan szemlélhetjük. Tartós érzelmi állapotot tud előidézni így a kép, valami várakozásfélét, ami tartson minél tovább. Amíg a napjárás engedi, talán tényleg nem is fog történni semmi. Az ablak nem mond semmit, szemben csak fehér házfal. A távlat nem a horizont felé van, hanem fölfelé. Onnan jön a fény, eléri, végigsimítja az ablakpárkányt, a ládatetőt, nyitná kifelé az ajtót, fönt is, lent is rést talál. A képen tényleg nem fog történni semmi, így várakozik azóta is, és így marad, ami alatt velünk minden megtörténhet. Lelki készültségeink gyarapodtával talán mégse minden. A kép bevésődik, része lesz ebben a lelki készültségben. Alkalmat kínál ez a kép arra is, hogy Dulity Tibor festésmódját szóba hozzuk. Erről valóban ilyenkor érdemes szólni, amikor a dolog látszik is. A lényegre törő festésmód abban látszik, hogy nincs a képen semmi fölösleges. Nem is elsősorban tárgyi értelemben, hogy ti. nincs a képen fölösleges berendezési tárgy. Nem. Abban az értelemben, hogy nincs a képen a kéz- és ecsetjárásnak semmi olyan nyoma, ami az élvezkedő elidőzésről szólna. Azt látjuk, hogy nem a festéssel való elidőzés adja a festőnek az alkotói élményt, hanem az elmondás, a kifejezés teljesülése. „A forma szemléletileg folyó tevékenység” mondta József Attila. Ha az érzelmi-szemléleti anyag tevékenységben összeállt, már nincs tovább, nincs tovább formai bíbelődés, mert nincs forma a tartalmon kívül. Amit hozzátennénk, viszi másfele a tartalmat. Sőreg Dénest is idézhetjük. „Miért szeretem Dulity Tibor festészetét…? Azért, mert a kép végleges megoldásánál az alkotó üzenete világos és tiszta. Korunk a művészektől csak tiszta és egyértelmű választ fogad el. Ezek a képek ilyenek. A témát felvetik, de a megoldást is megadják. Ezért szeretem a képeit.” (BH) Résnyi fény (2003) o.f. 30×40 – Slit lights

A kemence a.f. 34×50 – The oven

Szobabelső a.f. 31×36 – Room interior

Így is élhettünk volna vt.f. 40×70 – We could haved lived so

Magány (2003) a.f. 54×77 – Solitude

A nap vége (2004) a.f. 45,5×77 – The end of the day

A prés (2000) vt.f. 50×80 – The press

Pihenőt várva vt.f. 50×70 – Waiting for rest

Dédi II. o.f. 50×67 – Mum II.

Árnyékban o.f. 16×64 – Farm in dark Tanya fényben o.f. 22×70 – Farm in light

Tanya fényben o.f. 32×75 – Farm in light

Vöröslő tanya o.f. 22,5×70 – Farm in red light

Ruhaszárítás III. a.f. 29×69,5 – Clothes drying III.

Tarka délután o.f. 25,8×25,5 – Colourful afternoon

Csupaszon hideg est közelg o.p. 33,5×47,5 – Naked, cold evening is coming

Tanya fákkal o.f. 40×60 – Farm and trees

Magány o.f. 34×69,5 – Solitude

Tanya narancs éggel (2004) a.f. 18×60,5 – Farm and orange sky

Kék fények o.f. 60,5×76,5 – Blue lights

Ég a napmelegtől vt.f. 80×60 – Burned by sun

Utcarészlet o.f. 40×71 – Street scene

Őszi felhők o.f. 31×42 – Clouds in autumn

Utcarészlet o.f. 60×80 – Street scene

Dédi (1980) o.f. 80×61 – Mum

Dédi az ajtóban o.f. 70×50 – Mum in the door

Délidő o.f. 50×35 – Noontime

Dédi o.f. 80×60 – Mum

4. „E nép löki a vért szivembe” – “These people pushes the blood into my heart” Illyés Gyula: Dűlő-út „Felkapják fénylő nyakukat a fülelő lovak, (...) Kopárságával vad és szertelen a táj; azzal jajong, hogy hallgatag. Felemel, s rögtön megaláz. Üres, azáltal óriás. (...) Itt tartogatja – ő tudja mi okra – egy ezredév emlékeit hazád. Őskora lappang a szittyós laposba, cserény villantja vissza Ázsiát. De ott az ól s a boglya-sor amott Európáig ballagott. Utána kunyhó: vályog-skatulya; be sem vakolták a falát; teteje nincs, előtte vad kutya őrzi a körmös pusztulást. (...) Ide hoztalak. A dűlő-utakon, mint színfalak mögött, hol semmi díszlet, csak por, huzat és egypár ingatag kellék (kereszt) és őgyelgő alak, itt ismersz engem is meg; szerelmem , itt ismered meg magad: hogyan fűzöd sorsodba sorsomat. (...) ...E nép löki a vért szivembe, számba az igét. Hazugság vagyok, puszta kép nélkülük, létre nem lehelt anyag, (...) Testem e nép, e táj – Nem lehet szólnom, cselekednem, néma vagyok és tehetetlen, tetteim letörnek kezemről, amíg e szép anyag, amelyből, formáltattam és teremtettem, talpra nem áll, hogy felnövesszen.”

Fehér ló kék tájban (1980) o.f. 87,5×93 – White horse in blue landscape

Parasztok o.f. 85,5×100 – Peasants

„Fehér ló kék tájban” szinte szétfeszíti a falat, amelyre került. A mélykék, viharral fenyegető sötét tájból messzi kis tanya árva kis fénye csillan felénk, s az előtérben bánatosan, a „mi lesz velünk” kérdésével áll kocsijából kifogva, árván, a csontváz-szerű fehér ló. Előtte törtvörös árnyalattal villanó folt. A táplálék, az élet? A véres fájdalom? Vagy a mégis élni fogunk reménye? Keményen keserű a „Fehér ló kék tájban”. Mint ahogyan keserűek a ránk köszönő, gazdát kereső tanyák. Csattannak a sárga fények a falakon, s látjuk azt, ami gyakran nincs is a képen: az embert. Látjuk hogyan él ebben a környezetben, hogy siratja a tanya a gazdát és a gazda a tanyát. Kisöregek lapulnak meg, fák hűvösében a tanyaudvaron, a csattanó sárga színek melletti árnyékban, magukra hagyottan, ránknézve: mi lesz velünk? A társadalomnak teszik fel a kérdést és nekünk embereknek külön-külön. Csalogat is a táj szépségével, síkságba vesző távlataival, földerengő holdfénnyel, az ősz barna-szürke színeivel, miközben kiált, és újra kiált, egy emberibb létért. A festő, aki e kérdőjelekről és kiáltásokról így tud festeni, annak köze van falvainkhoz, élete a falu életében gyökerezik, Bácsalmásról származik. (Benkő Éva, 1988. október 21. Dulity Tibor kiállításának megnyitója Bácsalmáson, a Gyűjtemények Házában)

Parasztok o.f. 65×76,5 – Peasants

Asszonycsoport (2002) a.f. 70×100 – Group of Women

Asszonycsoport (1980) o.f. 60×80 – Group of Women

Két változatban látunk fekete falusi asszonyokat. Falusi, nem tanyasi asszonyok. Faluban fordulhat elő, hogy többen összeverődnek, itt többen élnek egymás közelében. Ha összeverődnek, maradnak is. Ismerik egymást, közük van egymáshoz. Alig mozdulnak, annyira csak, amennyit az egymás felé induló szó kíván. Idő van rá, úgy tűnik, valamit várhatnak. Autóbuszra várnának? Nem valószínű, hová is mennének ennyien, egyszerre. Jönnek talán valahonnan együtt, s csak megálltak? Mindnyájan egy helyről? Talán a templomból. Amikor közelebb lép hozzájuk a festő, többek kezében már látja ő is az imakönyvet. Arcuk még itt sem sokkal részletezőbb, de a kendős fejek szelíd billenései kifejezőn egészítik ki az alakok alig mozduló testi valóját. Ennyi volna a téma. A jelentés azonban változott, ha változott a kompozícióban az alakok tere is, meg az egymáshoz való viszonya is. Első ízben mintha tudnának is valamit kezdeni a szóval, jobban is hallják egymást, nagyobb az együttérzés a kifelé induló legelesettebb alakkal. Másodjára nagyon széthúzódtak. Alig korábban egy volt a szavuk a templomi énekben, az imában, meg is ült bennük a közelség. A közelség. Az együtt-ről akarhatott szólni a festő, ha ennyire nem kellett egyénítenie most sem az arcokat. A közös vonások hangsúlyát nem is kell nagyon nyomatékosítania, mert ilyen hasonlatosságokból áll ez a világ a valóságban is. Az együtt-ről akarhatott szólni szívéből. A későbbi képen széthúzódó asszonyok látványa már zavarta a maga mélyen közösségi lelkét, gondolom. Ő pedig ilyen témákban a hitét szokta elmondani. Ahhoz képest az együtt igazabb volt úgy. Ha meg mégsem, akkor legyen így, mert úgy igazabb. Ezt ülteti a lelkekbe a templomi ének is, és ezt ülteti lelkünkbe a képpel Dulity Tibor is, mert ez így inkább méltó az emberhez, akinek jobbik természete a másikra való szükség, s nem az önzés, széthúzás. (BH)

Várakozók (2001) o.f. 62×109 – Waiting

Falusi asszonyok csoportja egy gyermekkel, beburkolózva a téli hóesés hidegébe. Mint egy sziget. Elszakadva a társadalomtól, a mozgásoktól, várakozva valamire a tejeskannák mellett. Az idősebbek tán még emlékeznek rá: régebben így gyűjtötték össze a tejet. De ők nem csak a tejbegyűjtőt várják. Várakoznak ezen a szigeten arra, hogy valami történjék velük. Valami történjék az életükkel, valami történjék a mellettük álló gyermekkel. Valami, ami visz valahová erről az elszakadt szigetről, ami a múlt, és sokszor még a jelen is. Egy út, ami „Bugacpuszta” útján a jövő felé visz, ahol várnak minket, vár szépség és jóság, s a tompa barna tónusú színek a remény sárgás-zöldes hangulatában oldódnak békévé. (Benkő Éva, 2003. március 15., retrospektív kiállítás, Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum)

Nyitott kapu o.f. 39×60 – Opened gate Etetés után o.f. 100×70 – After feeding

Lány kecskével o.f. 69×68 – Girl with goat

Közös sors I. o.f. 60×80 – Common destiny I.

A merengő (2002) gipsz 36×29×21 – Day dreaming A súroló (2001) gipsz 8×16×13 – Scrubber

Egyszer volt asszony (2002) gipsz Emlék 30×10×6 Valóság 26×10×11 – There was once woman Memory

Reality

A súroló (hátulnézet) (2001) gipsz 8×16×13 – Scrubber (backwards)

Öregség (1980) vt.f. 80×58 – Old age

Mosónő a.f. 69×49 – Washerwoman

Vajákos (1984) o.f. 75×64 – Quack doctor

Asszonytánc a.f. 62×47 – Women’s dance

5. Arcok – Faces Rosta Ferenc írt méltatást a 2003-as kiskunfélegyházi kiállításról. Méltatja a nézőt szépen és átgondoltan vezető rendezést, s ezt követve a „Kapu” című képtől elindulva a kiállítás képeinek ágyazatában így vezeti föl azokat, amelyek arcokat ábrázolnak. „A kapu jelentését sokan ismerik, szimbolikájának magyarázata oldalakat tesz ki. Úgy érezzük, a művész valósággal belök minket ezen a rozzant, sötétet ígérő kapubejáraton, ahová nem is biztos, hogy be akarunk menni, különösen, ha a mellette látható ablak is minden, csak nem bizalomgerjesztő. Másképp is érthetjük mindezt, csak gondoljunk egy régi filmszalagra, melynek első képkockái még sötétek, alig kivehetőek, valahová még pásztáz a kamera, még mozog, csattog, zörög, de egyszer csak beáll ez a réges-régi masina, és kristálytisztán megjelennek a képek körben, a teremben. Kövessük mi is őket! Eleinte kékes, sötétszürkés közegben markánsan, keményen feltett figurák. Zártak, konokak, egyszerű falusi emberek és életek világa. A gyökerek, ahonnan az indulás számítódik. (…) S aztán mintegy varázsütésre az eddigi arctalan figurák helyett megjelennek az arcok, a közeli tekintetek, a döbbenetes portrék. Mint egy életfilmen előbukkanó régi és még régebbi ismerősök, mindazok, akik valamilyen okból fontosak a művésznek. A háttér komorságából komolyan tekintenek ki az arcok.” (Rosta Ferenc: Hűség és hűtlenség. Félegyházi Közlöny, 2003. március 21.)

Mama o.f. 40×25 – Mummy

Sultis Miska (1960) o.f. 45×30 – Miska Sultis

Olvassuk el Dulity Tibor munkanaplószerű írását arról, hogyan készült a kép az 50-es évek végén, a bácsalmási képzőművészkörben. Azon túl, hogy az ilyen beavatás ritkán gyakorolt művészi gesztus, megindító dokumentuma ez az írásban ekkor még nem különösebben gyakorlott ﬁatal tehetség alkotói lelkesültségének, s a kor sajátos lenyomatait is viselő szemléleti beállítódásának. „Már csak két falat a kenyérből, és végre az elém helyezett vacsorát elpusztítottam. Szinte rohanok lefele a manzárdból vezető lépcsőkön. Már a kilincsen van a kezem, ekkor ideges borzongás fut végig a nyakszirtemtől a gerincemen. Visszalopakodom a folyosón, ki az udvarra. A sötét udvart az ablakon keresztül sárgás fénynyalábok vágják ketté. Belesek az ablakon, mint egy idegen lakás ablakán, pedig az én irodámé. Ott van, ott ül a kerek asztal mellett, és szemével a szőnyeg tarka mintáját simogatja, majd ideges, de szeles, tempós mozdulattal jobbra és balra simítja. Felszegi a fejét, és belenéz a fénybe. Pontosan úgy, amiként azt elképzeltem vacsora közben. Ideges nyugalom önt el, s szinte futva jutok el újra az irodámig, egy mély lélegzet, és benyitok. Már köszönés közben a festékes ládámban keresem a színeket. A kör többi tagjai már vártak rám, hiszen modellbeállítás nélkül nem kezdhettek neki a munkához. Nem szólok semmit. A festékek belesisteregnek a csendbe, és halk kupacként kerülnek a palettámra. Az irodában simogat a kályha melege, és a levegőt részegítő olajfestékszag táncolja végig. Széles és lapos sörteecsetet veszek elő, és most nézek először Gyurkó Józsi bácsira, a modellre. Őt már régóta ismerem, azonban soha enynyire nem láttam még, mint most. Van Dyck barnát, cinóbert veszek a festékekből az ecsetre, és szélesen, biztos foltokban festem fel a fejet. Nem kell keresni a karaktert, erőteljesen és kontrasztosan, szinte önmagától kerül minden a helyére. Minden dobpergésszerűen megy, s ebbe az alkotó zenébe sistereg bele a szén és a ceruza szólója, melyet a körtagok ideges és tétova keze vezet. Aztán, aztán összeolvad köröttem minden. Kemény percek következnek, érdekes, már majdnem kész vagyok, de hiszen csak most fogtam hozzá. Nem, még nem kész. Az eddigi foltok még nagyon felületi hatások, nem eléggé mélyek, és nem elég darabosak. Az ecset nem felel meg. Más kell. Felvillan a festőkés pengéje és végigkúszik a paletta színein. Játszik az acél a fehéren, okkeren, cinóberen, krapplakkon. Lázasan ülteti át festék-magját a deklire. Itt egy kicsit jobban meg kell nyomni. Egy, most hirtelen lazán és szélesebb foltban ezüstös zöldes kicsengésben érzékeltetni a pufajka súlyát, az anyagnak tömegét. Vissza az arcra. A szembe egy csepp kéket, kobaltot. A szemhéjat jobban alá kell ágyaznom. Primitívebben kell feltenni a szemet. Igen, most jobb. Most benne van az a kétkedés, amikor a hírt fogadta Jóska bátyám, hogy nem kell mást tennie, csak ülni türelmesen, és ezért pénzt kap. Nem hitte el, mint ahogyan nem hihető még a portrén, hogy ez az ember elsősorban nem azért dolgozik, hogy legyen mit elinnia. Nem vörös szín kell az orrára, hanem egy hideg és dacos száj a vitorlaként lelógó bajusz alá. Igen, a bajusz alatti száj most már jobb. Kíméletlen nem csak az élettel szemben, melyről végig hallgatott, hanem a pohár tartalmával szemben is. A gégén gonoszan megvillan a fény, a nagy temető. Zöldet, zöldet az arcba, hidegebbé teszi az eddigi pirosakat, s átmenetet teremt az okkeres hatásokból. Vissza a szemcsonthoz. Milyen kiugró, és alatta milyen mély a tekintet. Vajon mennyi mindent takarhat; szégyent, diadalt, elmúlt ifjúságot, bánatot. Nem, bánatot nem, hiszen a múltkor is, pedig nehéz helyzetben volt Józsi bá’, s felülkerekedett. Igaz, még 30 mázsát összefűrészelt és felaprított, és meglett a családnak az, ami kellett. Még Veronkának is, a legnagyobbik lányának tudott juttatni egypár forintot, no meg az unokáknak cukrot. Ez csak a látszat, az igazság az, hogy egy százast még el is dugott, igaz, az nem soká tartott, megitta. Igen, ezt kell még érzékeltetni. Nem mindig igazak a pillantások, de ezt nem egyoldalúan kell bizonyítani. Gyurkó Józsefet többrétűen kell ábrázolnom. Úgy kell megfesteni, hogy feloldjam minden emberi hibájától, és az ő kora beli parasztembert, a földmunkást fessem meg. A nyomort, mely csak azért van meg még most is, mert Józsi bá’ választotta az ital miatt. Ne az ital legyen azonban a rontó ördög, hanem az a társadalom, amely az italhoz vezette. Fénnyel és vonallal térbe kell még helyezni az arcot. Az okker, krómoxid zöld és Van Dyck barna egy leheletnyi pirossal milyen különös ezüstös hatást nyújt a fehérben való úsztatással…

Talán most kész. Milyen hitetlenül néz le rám a dekliről, mintha panaszosan kételkedne, de meg nem törik. A pufajkából kiduzzad még az anyag alatti őserő. Az ing sárga ugyan, de kékre festem, így jobban egyensúlyban tartja a képet, és a kékesfehér folt visszahúzza a szemet az arcra. Nézem a képet. A fej nem szól, de dacosan összeszorítja a száját, hallgat és tűr, talán szenved is, de nem szól, mert az élet megtanította hallgatni. Összeszűkül a szem, s talán jobban lát, ha még jobban szűkítem. Igen, most, most… Kész. Felállok. Kinyújtózom. Jóleső fáradtságot érzek, mint mindég festés után.”

Gyurkó bácsi (1960) o.f. 70×65 – Uncle Gyurkó

Édes (2004) o.f. 51×35 – Sweet (in provincial dialect: dear Mummy)

Zubbonyban a.f. 70×50 – In jacket

Szakállas férﬁ vt.f. 33×20,5 – Bearded man

Férﬁ portré (1956) p.p. 30×20 – Man portrait

Bözsi néni (1981) o.f. 69×69,5 – Auntie Bözsi

Portré sárgában a.f. 70×50 – Portrait in yellow Egyedül (részlet) a.f. 70×50 – Alone (detail)

Kalapban o.f. 44×42 – Man with hat Pisti (2003) a.f. 48×43 – Pisti

Szent-Györgyi Albert (2000) vt.f. 69×46 – Albert Szent-Györgyi Sáska o.f. 43×30 – Sáska

Harlekin o.f. 70×50 – Harlequin

Portré rd. 11,5×8,5 – Portrait

Sárga mellényben a.f. 70×50 – In yellow waistcoat

Bajuszos férﬁ rd. 45×34 – Man with moustache

Gergő (1953) cr.p. 25×19 – Gergő

Dózsa tr.p. 25×19 – Dózsa

Szent-György Albert tr.p. 12×10 – Albert Szent-Györgyi

Duke Ellington (2001) tr.p. 12×10 – Duke Ellington

Baranyi illusztráció (2004) tr.p. 9,2×6 – Baranyi illustration

Villon illusztráció (2003) tr.p. 8,3×3,6 – Villon illustration

Szakállas férﬁ tr.p. 13×10 – Bearded man

Bajuszos portré tr.p. 13×10 – Portrait of a man with moustache

Fiatalkori önarckép p.p. 40×27 – Self-portrait as a young man

Önarckép o.p. 41×30 – Self-portrait

Önarckép (tanulmány) cr.p. 19×19 – Self-portrait (study)

Önarckép o.p. 23×25 – Self-portrait

Önarckép tr.p. 10×8– Self-portrait

Önarckép o.f. 69×69,5 – Self-portrait

Önarckép barnában (1996) o.f. 64×75 – Self-portrait in brown

Sötét erő (2000) a.k. 79×68,5 – Dark power

Bohóc virággal (2002) a.f. 41×10,5 – Clown with ﬂower Bábúfélelem (2000) a.k. 87×68 – Fear of puppet

6. Álarcok – Masks 6.1. Bohócok – Clowns „Mert bohócként élni a világban még mindig szebb, Gyönyörűbb, értelmesebb foglalkozás és életstratégia, mint rohanni mindennapi ostobaságaink és hülyeségeink után kapaszkodva! Mert az angyalok és a bohócok Mosolyt és derűt sugároznak erre a nyomorult emberiségre! A mosoly pedig energia! S az energia maga az élet!” (Sztarenki Pál)

Bohócmagyarázatok „Ha megengedik, messzebbről kezdeném. Mit is tudunk a bohócról, életéről, megjelenéséről a képzőművészetben, az irodalomban? „A bohóc a művészetben” témakörben volt szerencsém Szabolcsi Miklós könyvét olvasni, s ebből néhány gondolatot fontosnak tartok elmondani, mert a bohóc gyermekkorunk óta fontos számunka. Érdekes a megjelenése ezen a kiállításon is, s így művészeti megjelenésének története sem érdektelen. A bohóc majdnem egykorú az emberiséggel. Az etruszkoknál már voltak bohócjátékok, bohóctréfák, bár mások, mint a mai világban. Ahonnan az európai bohóckép igazából tért nyert, az a XVI. századi Itália. Ugye mindenki emlékszik Harlekinre? A parasztinges egyszerű, naiv figurára, a parasztfiúra, aki naiv volt, könnyen rászedhető, de valahogy mindig kihúzta magát a csávából. Aztán ez a bohóc átkelt az Alpokon Franciaországba és a naiv parasztingesből egy Pierrot lett. Ugye emlékszünk a fehérruhás Pierrot-kra is? Selyemruhában. Ez egy könnyed, franciás, tréfacsináló bohóc figurája. A következő ugrás az angol bohóc, a clown. Ez egy másik bohóc. Nem naiv, mint a parasztinges régi bohóc, nem könnyed, mint az elegáns, tréfálkozó francia Pierrot, hanem keserű, telve öngúnnyal, iróniával, halálmotívumokkal. Ennek a clownnak a megjelenése egybeesik azzal az időszakkal, amikor Európában megjelenik a cirkusz. A modern cirkusz, mint műfaj. A bolonddal, a csinnadrattával, bohóctréfákkal, a fantasztikus légbeli bemutatókkal, amelyek könnyedek, elegánsak, és közben ki tudja, hogy a színfalak mögött milyen keserves munka előzi meg azt a könnyedséget, ahogyan ez a cirkuszi mutatvány fényben és csillogásban, nevetésben és sírásban megjelenik a színpadon. Körülbelül ez a bohóc útja, de ezek a jelzések is talán érzékeltetik, hogy a XX. századi ember számára ez a bohóctéma nagyon vonzó kifejezési eszköz. Egy művésznek meg sokszorosan. Sokszorosan, mert sokkal több gondolat, érzés vihető, jeleníthető meg egy-egy ilyen témájú alkotásban. Nem véletlen tehát, hogy Watteau-tól, a festőtől, Shakespeareig sokan használták ezt a jelképet. Emlékezzünk Hamletra, – hát ő is bolond, bolondot tettet, hogy ki tudja mondani az igazságot. Nagyon sok XX. századi bohóc is ilyen. Bolondot tettet, hogy ki tudja mondani az igazságot. Ezt is századokkal előbbről örököltük. Nem véletlen, tehát, hogy a művészet minden ágában megtalálható, a képzőművészetben talán gyakrabban, de irodalomban, zenében is, gondoljunk pl. Verdi Falstaff-jára, vagy Schönberg zenéjére, vagy Nino Rota Országúton-jára is. Ezek hát a mi bohócelőzményeink.” (Benkő Éva, 2001, az „Egyszer volt bohóc” kiállítás megnyitása, Kiskunfélegyháza, Városi Galéria)

Bohócok-sorozat (2000–2004) tr.p. – Clowns series

Az olyan világgal telített ember, mint Dulity Tibor, nem kapkod, nem vált témát napról napra, rajzról rajzra. Ha valami foglalkoztatja, annak oka van, s az eltölti hosszabb időre, meg vissza-visszatér. Látjuk, a bohóc téma ilyen a számára. Talán az egyik legmeghatározóbb témaköre, s így jobb is: témakör, nem csupán téma. A témakör variációkból áll. Nem egy téma rajzváltozatait akarta elkészíteni valamiféle művészi elhatározás okán. Ezek a rajzok nem képtervek. Az emberi viselkedés jellemváltozatait ragadják meg, ez pedig oly sokféle, hogy szinte végigrajzolhatatlan. Mégis megszületett ez a remek rajzsorozat. Alkotónk kamatoztatja benne azt a lényeglátó képességét, amire a sokrétű tevékenység lázában eltelt évtizedeiben tett szert. Minden tevékenysége emberi közegben zajlott, sikere vagy kudarca így mindig emberi tényezőkön múlott, így a sajátjain is. Emberismeret és önismeret az, ami ezekben a rajzokban gazdagon kiteljesíti a festmények témasorát. A rajzok egy-egy villanás, és telitalálat. A festmények ugyane tartalmak esetenként meggondoltabb, kiérlelt megformálásai. A festménynek mindig komolyabb a fogadtatása, mint egy ilyen firkának, azért is talán, mert méltányoljuk a befektetett időt, s vele a többször megforgatott gondolatot. Amíg egy rajz gyakran csak rögtönzésnek tűnik. Pedig ha tényleg rögtönzés, attól csak még igazibb lehet. Hányszor van, hogy az egymás után kifolyó rajzok azért lesznek igazak, mert nincs mód és idő a kimondás megfontolására. Egyébként is csak papiros, nincs semmi veszteség, ha félrecsúszik, és papírkosárban végzi. Így gátlások sincsenek. Mappában is maradhatnak, ha nem akar velük az ember mások előtt vetkezni. Rajzolhat hát bátran. El is határozhatja, hogy most csak firkál. Aztán megugrik a vércukorszintje, mert maga is megdöbben egy kicsúszott rajzi kiáltástól, s menetrendszerűen jön is a révült állapot, hozza a sikerült rajzokat. Dehogyis mappa, már mutatja is annak, aki éppen a legelérhetőbb… A gyakorlatlan rajzoló kudarcainak fő oka, hogy figyelme a rajzeszköz nyomára, az éppen születő vonalra koncentrálódik. Azt figyeli, azt igazgatja, javítgatja. A Dulity rajz másképp születik. Az ilyen rajznak titka van. Bár azt hiszem, minden olyan rajznak ílymódon kell születnie, amely nem látvány előtt készül. Ha a rajzoló szeme a vonalra tapad és azt követi, akkor nem látja a rajz terét, azt a teret, amit a vonalak együttesének kell megteremteni. Ehhez minden vonalat egyszerre kell látnia. Ezért nem is állíthatja éleslátását a papír síkjára. Neki a jelentést kell látni, s számára ez az egyre gyarapodó vonalegyüttesből beszél vissza. Ugyanis előbb a belső látás terében derengett föl a rajzolnivaló, s ugyanott nyer képet az alakuló rajz is, s érzékletességével folyamatosan törli ki azt a formálatlan előképet. Erre mondta József Attila, hogy „a forma szemléletileg folyó tevékenység”. Dulity rajzain is azt látom, hogy a belülről jövő expresszió írta a vonalakat, s nem valamiféle rajzolási rutin. Együttérzés és irónia, szemérmesség és exhibicionizmus, melankólia és pátosz, érzelmesség és tárgyilagosság, – sokféle reláció képpé lesz, ahogy az emberi jellemnek és a jellem viselkedésének sokfélesége érzelmi viszonyt fakaszt a művész lelkében, s ezekben, mint megannyi tükörképben az alkotó visszanéz saját vonásaira. Annyira megragadó mindez, hogy egyik másik rajz előtt úgy tűnik, nem is volt másra kíváncsi. (BH) „Vállalom a bohócságot, legszívesebben udvari bolond lennék, ez az őszinteség még nyíltabb megnyilatkozását is lehetővé tenné. A bohócnak sokszor kell népszerűtlen feladatokat ellátnia, megbújva a vidámság mögé, elrejtve az egyedüllétet, a magányosságot. Mert a bohóc véresen komolyan veszi önmagát, miközben kacagtatva olvassa rá bárkire a valóságot, igazságot. Számomra az egy különleges ajándék, hogy szórakoztató előadó és társalgó vagyok, íráskészségem is jónak minősíthető, s mindezek mellett vizuális jelekkel mondhatom a magamét elvonult bohócként festhetek. „Csalfa ügy” ez, ugyanakkor azt is tudni kell, hogy mindanynyian bohócok lehetünk, jók-rosszak, meg nem értettek és meg nem értők.” (Röthler István: Főmunkatársi ecsetvonások. Portrévázlat Dulity Tiborról, a festőről, fotókkal. Munka, 1988. 12. szám)

„Komoly intellektuális tartalommal végigzongorázta a bohóc figuráját, s a benne rejlő lehetőségeket igencsak kimerítette. Lényegében három színre építette képsorát. A kék-vörös-fehér kombinációt csak néhol színezi a sárga. Foltszerűen, néha álomképszerűen jelennek meg figurái, akik mentesek a színpadi csillogástól. Ezek a bohócok nem az öltözékükkel hatnak, hanem az arcukkal, a tekintetükkel.” (Rosta Ferenc: „A Holló László Képzőművész körből indultak el”. Félegyházi Hírlap, 2001. május 24.) „Én vagyok a bohóc – mondja a festő önarckép jellegű alkotása. Mert önarckép ez, ha nem is a festő vonásaival. Kifestett arccal tekint reánk, de még a csontját is látjuk az áttetsző ruhán keresztül. Bohóca az életnek, jelképe annak, hogy átlátszóak vagyunk ruhánkban is. Szabolcsi Miklós szerint is a bohóc képzőművészeti jelképe több önmagánál. A bohóc álmodás és messzire figyelés, világtól való félelem és érzékenység, kicsúfoltság és fölény. Árulkodik a művészről, érzéseiről, tanúskodik a művész helyéről embertársai között: önvallomás. Magányérzés és egyedüllét. De a bohóc nemcsak a festő, hanem az ember szimbóluma is: az Emberé. A meg nem értett, de szabad emberé. A remélő, sorsát alakító emberé. A festő, aki vall, fölvállalja, hogy átlátszó lényét elébünk tárja megmérettetésre és megmutatja nekünk azt a világot, amelyben úgy élünk, ahogyan ő látja és hagyja, hogy elgondolkodjunk azon, hogy mi hogyan látjuk ugyanezt a világot. A bohóc az ember szimbólumaként tekint itt reánk. A fehér bohóc a kedves, a tiszta, a jót és szépet akaró ember, a fekete meg a rossz, a romboló, a kegyetlen embert jelenti. E bohócok mi magunk is lehetnénk. Jók és rosszak, meg nem értettek, és meg nem értők, toleránsak és merevek, néha-néha csak jók, vagy csak rosszak, máskor meg elválasztatlanul fonódik össze bennünk fekete és fehér, az árnyék és a fény. Úgy, ahogyan e képek barna tónusra épülő színei vonulnak, mosódnak át egymásba, világunk rejtelmeit kutatva, lemeztelenítve. Az első Dulity-bohóc 1985-ben született. Már ekkor is több volt önmagánál ez a bohóc, mint általában a művészet bohócai. Áttetsző ruhájában szinte csontvázig lemeztelenedve, nyitott tenyérrel, kiszolgáltatva néz felénk egy figura, védelmet kérőn, várón, kissé reménytelenül.” (Benkő Éva, 1988. október 21., Dulity Tibor kiállításának megnyitója Bácsalmáson, a Gyűjtemények Házában)

Az első bohóc (1985) o.f. 39,5×15,5 – The ﬁrst clown

Mert a bohóc ő maga. Ruhája átlátszó, csontjai kilátszanak, meztelenre vetkőzik, mint itt a kiállítást megtekintők előtt. Tán önmaga előtt is akkor lepleződik le, amikor elkészül a kép, s olyan gondolat néz szembe az alkotóval, amelyeket még magának sem fogalmazott meg, de a képről leolvasható, látható. (Benkő Éva, 1995, kiállítás, Kiskunfélegyháza, Városi Galéria)

Az „Egyszer volt bohóc” a kiállítás címadó képe volt. „Ennek bohócfigurája egy játékbohócot, bohócbabát tart a kezében, melyet kénye kedve szerint mozgat bármely pozícióba. Érdekes és megdöbbentő. Íme a Nagy Misztikus Bohóc, aki mozgatja a marionett figurákat. Ki ő? Nem tudni, mert maszkot visel. És szép csendben feltolul dr. Benkő Éva szociológus kérdése, melyet a figyelemre méltó meghívóban megfogalmazott: „Többé-kevésbé bohócok vagyunk mindannyian és ott belül?” Hogy e kérdés ne álljon magában, íme még egy: És minket ki rángat?” (Rosta Ferenc: „Art-kavalkád”. Félegyházi Közlöny, 2001. június 1.) „Aztán ott van a fő-főfal egyszer volt bohócával, a bohóc bohócával, a rángatható, bármilyen mozdulatra képes játékszerrel. De aki mozgatja, az is bohócmaszkot visel. Vagy ő talán már belül is bohóc? Vagy ráégett a maszk? (Előfordult ez már egyszer-kétszer a történelemben.) De ott van mindjárt mellette a „Mindhalálig” csontvázzá csupaszított alakjaival, szinte a „Zenebohócok” folytatása, akik egy rozzant zongorából kétségbeesve próbálják kicsiholni a világszámot mindhalálig. (Rosta Ferenc: „A Holló László Képzőművész körből indultak el”. Félegyházi Hírlap, 2001. május 24.) Egyszer volt bohóc (2001) o.v. 104×104 – Once there was a clown

Mindhalálig... (2000) a.f. 70×100 – To the very last

Amikor az álarc lehull (részlet) (2001) a.f. 75×34 – When the mask is oﬀ (detail)

„Ide ﬁgyusz”, (2000) a.f. 66×24 – “Look here”

Kis marionett o.ps. 14,5×7 – The little marionette

Mester és tanítványai (2000) a.f. 100×84 – Master and his pupils

Hintán (1999) a.f. 32,5×34,5 –“Swinging”

Talán így könnyebb (2000) a.f. 100×35 – Perhaps so it is easier

6.2. Busók – Busos

Három busó (2001) a.f. 65,5×85,5 – Three busos (masked ﬁgures)

A három alak két képen szerepel. Az egyiken a képkeret fogadja be őket, a másikon csak állnak a hóesésben. Az egyiken olyan komoly a körítés, úgy veszi körül őket az ikonokkal gazdagon ellátott képkeret, hogy elcsöndesedünk előttük, mint egy múzeumban. Templomot is mondhatnék, de az illetlenség volna. Meg vannak örökítve, időtlenné merevedtek. Ők így valami egykor volt valóság, avagy a mindenkori valóság képe, múzeumi minta: ilyenek voltak, ilyenek, ilyeneknek kell lenni mindenkor a busóknak. A másikon meg ott dülöngélnek, fáznak élőn az igaziak, a mostaniak. Talán majd ők is le lesznek festve. Most még csak vannak, fáznak, a hó, a tél, a világ nem könyörületes hozzájuk, Dulity meg nézi őket, meditációjának megáll a pillanata. Látja: bebújtak, magukra öltötték a szerepkellékeket, amitől – időlegesen vagy nagyon – eluralkodik rajtuk az identitászavar. Ők ugyan nem busók, de most mégis busók. Ha kilépünk az otthon melegéből – ahol tudtuk, kik vagyunk – a hóesésbe, a hópelyhektől is átláthatatlanná homályosult világba, elbizonytalanodunk. A világ kedvéért felvett álarcnál egyelőre mintha még az nyújtana nagyobb támaszt lelkeinknek, hogy társakkal vagyunk. Így legalább a reszketés elmúlik. De mikor szedjük össze magunkat annyira, hogy kezdhetjük az ijesztgetést? (BH)

Busók hóesésben (2004) a.f. 60×82 – Busos in snow

Sebzett madár (1992) o.f. 37×45,5 – Wounded bird Hulló madár (2004) vt.v. 96×100 – Falling bird

7. Kereszt az emberen – ember a kereszten – Cross on man – man on cross A keresztény kultúrákban mindenkinek van Krisztus-képe. A megfeszített teste, arca, töviskoronája sok képről, szoborról válik belső képpé bennünk. Azt nehéz számbavenni, mi mindenen múlik az, hogy a kulturális szocializáció során milyen képe, melyik arca rögzül bennünk tartósabban, de tény, hogy sokan sok változatot tudnánk egymás mellé tenni. Mi ezekkel a képekkel fogadjuk az újabb és újabb elénk kerülő Krisztus-ábrázolásokat, s ezen múlik, hogy melyikünk melyikekkel tud azonosulni, s melyikekkel nem. A művész is egy közülünk, valahonnan neki is megvan a maga Krisztusa. Amikor formálja az anyagot, ezt a képet keresi. Amit vele és általa kifejezne, azt maga is csak akkor hiszi el magának, ha sikerült mindazt arra az arcra, alakra bíznia, ami őbenne él. Csak akkor érzi bizonyossággal, hogy a művet megalkotta. Részéről a dolog megtörtént. Ám az elmondottak szerint korántsem vehetjük biztosra, hogy az ő Krisztusai azonnal megtalálják az utat hozzánk. A mi lelkünkhöz többnyire csak akkor találnak utat a szoborban kifejezett érzelmi-gondolati tartalmak, ha a mi Krisztusunk felől nézvést van bennünk hozzá fogadókészség. Ha idegennek látjuk, akkor legföljebb csak értelmileg fogjuk fel az alkotás világszemléleti üzenetét, de az átélés, az élmény elmarad. Pedig a Krisztus-kép éppen azért jön elő önkéntelenül, a több tudatossággal alkotó művészekből ráadásul szándékkal is, mert egy kultúra belső terében eleve számíthatnak a fogadókészségre. A mű megalkotásába még bele se fogtak, de mintha a félutat máris megtették volna vele mifelénk, mert számíthatnak a mibennünk lévő (várakozó) Krisztus-képre. (BH)

Sebzett madár A természeti szabadság zöldje és az éteri távolságok kékje játszanak át itt egymásba a kép színében, ami szín egyaránt színe a madárnak és az ő terének is. Madár? Nem csak belelátjuk a keresztet, bármilyen meglepő, az valóban benne van. A madárban kereszt, keresztben a madár csak szokatlan képzettársítás. A madárképzet emberalak képzetével társul, a madárszárnyak meg ugyancsak szokatlanul, de így megfestve már csüggő áttetsző (halotti) leplek képzetével társulnak. Az egész pedig suhanó emelkedés látványa a szemünk előtt. Fölszabadult szemlélettel már a lélek emelkedését fantáziáljuk, Krisztus lelkét véljük látni, amint a halál pillanatában testi burkából kiszabadulva, még emlékezve kínjainak testhelyzetére, keresztjéről a mennyekbe emelkedik. (Lelkének valahol lennie kellett, mielőtt feltámadott…) Áttetsző érzékletességének szuggesztivitásában és elvonatkoztatásának emelkedettségében a „Sebzett madár” Dulity Tibor egyik legmegragadóbb alkotása. Ilyenként a madár-, a kereszt-, a Krisztus-asszociáció, s a mindezekből egybeszervesült jelentés a legmegindítóbb léleküzenet, ami csak kifakadhatott Dulityból. Krisztus mennybemenetelében egyetemes emberi vágy öltött testet eredetileg is. Földhözragadt világunkból mennybe vágyni, a szellem öntudatának jelentkezése, azé a szellemé, amely maradéktalanul sose békül a gondolattal, hogy be van zárva porhüvelyébe. (BH)

Hulló madár Ez a másik kép bevilágít lelkünk, szellemünk ellentmondásainak másik végletébe. Tudunk a súlytalan szellemiség emelkedéséből a test anyagi súlyosságával visszahullani a földre, mint a hulló madár… Tudunk a költői szárnyalásból visszahanyatlani a szürke prózaiságba… Megfesteni a lélek kétségeit hogyan is lehetne másként, mint hullani hulló madár képével; hullani a kétségbe. (BH)

Két corpus (2002–2003) fa, gipsz – Two corporas

Corpus (2002) fa, gipsz 70×49×15 – Corpora

Corpus (2003) fa, gipsz 109×53×15 – Corpora

Corpus (oldalnézet) (2002) fa, gipsz 70×49×15 – Corpora (proﬁle)

Részletek – Details

A két csonka korpusz képei Dulity Tibor két változatban is torzóként formálta meg Krisztus testét (corpus). Nincs ki az egész teste. Emiatt a közmegegyezésszerűen elfogadottal sem egyezik. Döbbenetes látvány. Nincs valóságalapja, nem így ismerjük a történetet. Első pillanatban látomásszerűségében is letaglózó, mert valami rémes csonkolásos kivégzés képe suhan át lelki szemeink előtt, amitől önvédelemből is továbblépünk, épp elég marad belőle így is ahhoz, hogy átvitt jelentése szívszorulást hozzon ránk. Milyen társadalmi konfliktusokat kell átvészelnie a ma emberének, milyen világdúlások képei kavarognak az alkotó lelkében, hogy ilyen látomás rajzolódik elébe a megváltóról? Csonkává foszlik a teste a kereszten. Az áldozatot mindaddig nem lehet beteljesíteni, amíg nincs arányban a bűnnel, amitől meg kell váltani az emberiséget. Szánnivalóbb emberfia nincs is talán szoborban. Mert szánni való nagyon maga az az emberiség, akinek megváltásához Krisztus rettenetes önfeláldozása kevésnek bizonyul. S ha lehet, még ennél is rettenetesebb részünkről belegondolni abba, mit jelent szellemileg is semmivé foszlani a kereszten abban a megsemmisítő tudatban, hogy alul volt méretezve az Atya elgondolása a megváltásról. (BH) Közelebbről nézve láthatjuk a kérdőn felemelt szemöldököket, a semmibe olvadó, avagy befelé forduló tekinteteket, a nagy-nagy némaságot, mintha maradandón emberré vált volna az ember fia, aki így már velünk vált eggyé abban is, hogy már végképp képtelen kiismerni az isteni szándékot. (BH) A „Parasztpiéta” „A szimbolikus realizmus stílusában is az alföldi festészet képviselője marad az alkotó. Az emberformákból épülő világ is ugyanazt a tekintetet veti ránk, mint a tanyák és a tájak vallomása. A „Parasztpiéta” nem vallásos témájú kép: az ember az csupán, aki megfeszíttetett. Megfeszíttetett az életfeltételek, a mindennapok gondjai, a más emberekkel való kapcsolatai, a saját magával vívott küzdelmei közepette. Nem ellentéte e kép a „Fehér ló kék tájban” címet viselőnek. Jelentésben egy vele, ilyenképpen inkább kiegészítője. Másra tekintve láttatja ugyanazt.” (Benkő Éva, 1988. október 21., Dulity Tibor kiállításának megnyitója Bácsalmáson, a Gyűjtemények Házában) „Egy színtónusból épül. A parasztasszony megérinti emberét: sebes-é az oldala? Mint ahogy Jézusnak megérintették. A „Keresztút”. Egy falusi tanyasi kerítés. Csak az? Szinte vérzik a keresztút. Az élet nehéz keresztjei, amelyek a szegény ember életének sajátjai még akkor is, ha mellette a festményen, ugyanúgy, mint az „Angelus”-nál, kezében kalappal, áhítattal, ott van a megfeszített Krisztus mellett. Vagy ő a megfeszíttetett? Krisztus csak egy van? Lehet, hogy több is. (Benkő Éva, 2002, „Sors(ok)”, Kiskunfélegyháza)

Parasztpiéta (1985) o.f.. 70×38,5 – Peasant pieta

A hagyományhoz közelebbi Krisztus-változatok között egy festmény és egy plasztika érdemel ﬁgyelmet. Az összevetésben választ kaphatunk arra, hogy a festő Dulity Tibor mikor és miért nyúl a plasztikai kifejezéshez. Mintha az útszéli korpuszokról szólna inkább mindkettő, s így arról inkább, milyen Krisztus-képet ápolnak ezek a nép lelkében; illetve arról, hogy a maga ábrázolásainak tanúsága szerint mit lát, és láttat bele az alkotó ezekbe a naiv ábrázolásokba. A festmény alakja ugyan le van szögezve, mint a pléh-Krisztusok, de nem függ a kereszten. Áll, keresztje a hátán, áll hozzászegezve, ellehetetlenülve, karjai, kezei tehetetlenek. Nem lehet, hogy mi ezt ne lássuk. Nem lehet, hogy vakon, összetett kézzel, térdepelve csak imádkozzunk, mint az az asszony a képen. A plasztikai formálásnak általában kétféle mássága van. Nem szeret jelenet lenni, ugyanakkor a harmadik dimenzióval nyerni tud életszerűségben. Itt nem lesz jelenet, mellékﬁgura, nincs is rá szükség, ugyanakkor a pléhszerűségből vissza tud életesedni a test és az arc. A festményben kifejezett társadalmi állapotból ki akar lépni. Attól el akar vonatkoztatni. Amit mondani akar, az nincs, de annak lennie kellene. Az ábrázolásnak ebben az elvonatkoztatásban többet kell nyújtania érzékletességből, hogy a szuggesztió nemcsak hogy megmaradjon, de meggyőző intenzitása fokozódjon. Ezért nyúl a plasztikához. Így elhitetőbb lesz, érvénye lesz annak a nyitott tekintetű elszánásnak, ami a bal kar görbülő erőkifejtésével látszik igazolódni. Krisztus ezen az ácsolatlan útszéli kereszten meghökkentően visszaéletesedik. Felismerni látszik, hogy az áldozat nem tölti be célját, a tett kell. Az többre visz. Ezzel a tudattal felismerni látszik, hogy a leszögezésben a legnagyobb kín a tehetetlenség, a cselekvéshez ki kell tépje magát ebből az állapotból. Dulity Tibor zseniális műfajváltással fogalmaz lehetséges alternatívát a tehetetlenségre kényszerített, leszögezett karok ellenében. (BH)

Corpus (2001) o.f. 100×70 – Corpora

Szabaduló (2004) fa, gipsz 73×48×20 – Getting free

Kereszt naplementében Az útmenti keresztekkel zavarba hoz minket Dulity máskor is. Itt annyira erős festői hatásokkal él, hogy egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, nem az igazit látjuk-e? A látvány izzása a naplemente színeit a végtelen magányban felejtett corpus köré már egy világégés drámájává fokozza, ami így a szemünk előtt lényegül át útmenti feszületből az élő Jézus Krisztussá, aki íme: halott. Ha valami képre kozmikus értelemben is illik a bibliai súlyos szó: „bevégeztetett”, akkor azt ebbe a Krisztus alakjába vetített Emberiség-sorsba Dulity nagyon beleírta… (BH)

Kereszt naplementében (2004) vt.f. 40×70 – Cross in sunset

Litván keresztek Minden kiállításnak van valamilyen története. Ennek is. A belépők az ajtó mellett olvashatják. Egy baráti találkozás Hannes Hermann Bischof úrral, osztrák barátunkkal. Litvániából érkezett és fantasztikus dolgokat mesélt egy emlékhelyről, ahol keresztek milliói sorakoznak. A második világháború alatt litvánok sokasága esett el. Erre a helyre kereszteket hordtak az emberek. A kereszteket a hatalom eldózerolta, – ekkor Litvánia még Szovjetunió volt – másnapra újból keresztek kerültek ugyanarra a helyre. Egy idő után olyan töménytelenül sok kereszt lett ott, valóságos kereszthegy, amelyet már nem lehetett eltüntetni a föld színéről. Az emberi lélek világba és önmagába vetett hitét, erejét, próbálja tükrözni ez a kiállítási anyag is. Később Bischop barátunk egy egész fotódokumentációt adott át Tibornak, mert látta, hogy nagyon megragadta ez a téma. Senki nem ismerne rá a fotókról a képekre, vagy a képekről a fotókra, és mégis a leglényegét köszönik vissza a képek, immár nem csupán Litvániából, hanem belőlünk is, Mohácsból, akárhonnan, ami a magyar történelem, vagy az egyes ember történelme, anyánkról, apánkról, nagyszüleinkről. (Benkő Éva, 2002, „Sors(ok)”, Kiskunfélegyháza)

Történelem (2001) vt.f. 70×100 – History

Küzdelem (2001) vt.f. 96×70 – Struggle

Aranyló emlékezet (2002) vt.f. 100×70 – Golden remembrance

Kereszthegy (2001) vt.f. 100×70 – Cross-hill

Litván ballada VI. (2002) vt.ps. 14×10 – Lithuanian ballad VI.

Litván ballada I. (2002) vt.ps. 14×10 – Lithuanian ballad I.

Litván ballada V. (2003) vt.ps. 14×9,5 – Lithuanian ballad V.

Litván ballada IV. (2003). vt.ps. 14×10 – Lithuanian ballad IV.

Ballada I. vt.p. 66×46 – Ballad I.

Kereszthegy vt.f. 50×70 – Cross-hill

Litván ballada II. vt.ps. 14×9 – Lithuanian ballad II.

8. Ember a tájban – tájban az ember – Man in landscape – landscape in a man Tóth Árpád: A fa Ó, nézd a furcsa, ferde fát, Mint hajlik a patakon át, Ó lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tűnődő, ki ily estelen A végtelen titkába elmerűl És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen... Nincs még olyan régen, hogy az európai kultúrában tájat fest a festő. Volt, hogy csak háttér volt, megjelenített történetek helyszíne. Aztán volt virtuális ablak a falon, amikor az igazi ablakon kitekintve már csak a másik házat látta a városi polgár. Van úgy, hogy ma is ilyen a szerepe a konszolidálódott festészeti terméknek: lakáskép lett a tájkép, ha kellően szelíd tudott lenni. A szép természet szép képe ábrándos gyönyörűség tud lenni a komód fölött, szelídíti az otthon hangulatát, elmélyíti kívánatos csöndjét, elmondja halkan a szoba lakójának békés lelkét. Dulity Tibor tájképei nem ilyenek. Nem mintha nem volna igénye csöndre, békére, otthon-hangulatra. Első látásra is sejlik bennük valami a táj látványán inneni, vagy azon túli emberi üzenet. Hallgassunk bele, hogyan mondja e képeket Benkő Éva egy Dulity-kiállítás megnyitóján. „Ezek a képek csak első látásra tükörképei egy környezetnek, mögöttük mindig keressünk valami többet. Mert az alkotóban témaválasztáskor, és a megvalósítás folyamata közben mindig van valami más is. Az alkotás folyamata nagyon bonyolult dolog, csak kísérletet lehet arra tenni, hogy jelzéseket adjunk erről. Ezt igazából csak az tudja, aki önmaga is alkotó ember, hogy ezek a dolgok hogy indulnak belőlünk, és hogyan alakulnak a kezünk alatt. Nem csupán arról van szó, hogy az anyag visszahat az alkotóra, miközben dolgozik. Arról is szó van, hogy volt egy pillanatunk, kaptunk egy élményt, egy látványt, ezt elraktározzuk, és egyszercsak szinte váratlanul előjön, visszaköszön. Lehet, hogy másként, nem ugyanúgy, de valami előhívja azt az élményt. Mondok egy példát. A kisteremben „Vihar után” címmel láthatnak egy kis vegyes technikájú képet. Egyetlen szál, kiszáradt fa egy nagy mezőben. A kép nem itt készült, nem volt itthon Tibor, mikor megkapta azt a hírt, hogy meghalt egyetlen testvére. Akkor azt mondta, hogy ez az élet rendje, szomorú, de legalább nem szenved tovább, és kiment a határba. Megfestette az itteni határt egy fával, ami ott nem is létezett, innen „ültette át”, de hát ez a fa nem is egy fa, ez a fa egy ember, akinek véget ért az élete, akinek a gyökerei már nem tudják felszívni az élethez szükséges elemi erőt, az éltető levegőt. Ott áll egyedül, mert az ember ilyenkor mindig egyedül marad. Alakul ez persze másképpen is. Az esőben nem fest a festő, mert elmossa anyagait a szél és a víz. Megőrzi emlékeiben a látott táj képét, és egyszercsak jön egy hangulat, felidézi ismét a táj képét, felidézi a vihart, esőt, a leszakadó felhőket, mert az életében támadt vihar kifejezésére ezt találja a legmegfelelőbbnek. Ezek jelzik az alkotás bonyolult folyamatát. Az élményből, s megfogalmazásából sem mindig lesz kép. Az alkotó elkezdi a folyamatot, s azt mondja: nem, nem ezt akartam, és félre teszi az elkezdett munkát. Aztán meglát valamit, ami eddig hiányzott, a képbe illeszti, és elkészült, megtalálta azt a színt, formát, pici témát, ami hiányzott ahhoz, amit kifejezni, mondani szeretne. Ennyit tán az alkotás folyamatáról.” (Benkő Éva, 2003, „Ahol élünk”, Kiskunfélegyháza, Városi Galéria)

Figyelhetünk arra is, hogy Dulity Tibor képeinek világát „belülről” is közelíteni képes Éva asszony egyszer-egyszer „úgynevezett” tájképekről beszél. Jelzését adja ezzel annak, hogy ezekben a képekben nem éppen arról van szó, amit látunk. Osztjuk az ő értékelését, amikor a tájak képében a kifejezett tartalmakra figyelve sajátos kétféleséget állapít meg. „A tanyaudvarok és az úgynevezett „tájképek” jelentős része széles, nagylendületű ecsetvonásokkal, kifejező lendülettel fogalmazódott. Harag, bánat, néha szépségszerető érzelmek, általában pedig közvetlen közeli tényre reagáló indulat sugárzik a képeken. Több az érzelem, mely gondolatokat és állásfoglalást követel, de megjelenítésében tán kevésbé árnyalt, mint egy másik stílus. Idézőjelbe kellett tennem a tájkép kifejezést. Mert nem csak a táj vetődik elénk, hanem vele együtt a társadalom, és az, ahogyan az ember él e tájban és társadalomban. Ezek expresszív stílusban és nagylendületű ecsettechnikával fogalmazottak. Néhány tájkép már a másik stílus és technika képviselője. Úgy fogalmaznám, hogy a szimbolikus realizmusé. Az e stílusban alkotott képek lágyabbak, fontosabbak bennük a táji elemek. Átlengi őket a humánum, ám áttételesebben, és nem a tragédia vagy harsogó öröm hangsúlyaival fogalmazódnak meg a társadalmi elemek. Vagy gyakran egy harmonikusabb társadalmi állapotot, mesélhetőbb megélt múltat tükröznek? A stílusválasztást egy másféle technika alkalmazása is segíti. Nincsenek lendületes ecsetvonások, sőt nincs is, vagy csak alig látható az ecsetnyom. Helyette az egyöntetűen felvitt festék visszafogásával vagy megerősítésével, ronggyal, fával vagy az elsimító ujjak lenyomatával épül a táj, a gondolat. Szinte egy szín ezernyi tónusából épülnek egymásba olvadva, egymásból következve a figurák, foltok, fénycsíkok.” (Benkő Éva, 1988. október 21., Dulity Tibor kiállításának megnyitója Bácsalmáson, a Gyűjtemények Házában) Még tömörebben foglalja össze a szimbolikus realizmus meghatározását egy másik megnyitó alkalmával. (Mintának ekkor idézte emlékezetünkbe Tóth Árpád fenti versét.) „Itt vannak az úgynevezett szimbolista realista alkotások, amelyek nem csupán egy táj, egy fa, egy tanya hű megjelenése, hanem nézve őket bátran kereshetünk egy mögöttes gondolatot, érzést, tartalmat, ami lehet, hogy mindenkiben másként, de valami másra is vonatkozik, nem csupán arra, amit első pillanatban konkrétan látunk a képen.” (Benkő Éva, 1992, Bácsalmás, Művelődési Ház) „Üdvözlő lap is lehetne itt egy-egy kép. Üdvözlő lap arról a területről, ahol élünk. Ahol élünk, az kevesebb, és sokkal, de sokkal több is, mint egy üdvözlő lap. Nem csupán azért, mert mi itt élünk. Ez a kiskun táj mindannyiunké, azoké is, akik tizenéve érkeztek más vidékekről, Németországból, Erdélyből, meg azoké is, akik már ide születtek, s szeretik ezt a tájat, mert ez a szülőföldjük, s nem is tudnák itt hagyni. E táj szeretetében ne versengjünk egymással. Mindnyájunké ez a táj. Ez a táj, ahol a nyárfák néha emberarcúak. Ez a táj, ahol az emberi magány és az elmúlás egy-egy tanya képén tükröződik, mert így fogalmazza meg őket az alkotó. Ezért és ettől sokkal másabb, mint egy üdvözlő lap. A tanyaudvaron két ember beszélget. Talán soha nem történt meg, talán mindennap megtörténik. Magányról szól az egyedül álló nőalak, és magányról szól a csirke. Magányról és kapcsolatokról szól az öreg házaspár, ahogy ül a lócán. Magányról és kapcsolatokról szól az idős férfi az udvarban, mert mellette ott áll a kerékpár. A kerékpár egyszer majd elindul valahová… Mi is mindig elindulunk valahová, keresni egymás kezét ebben a tájban, ebben a határban. Közben siratjuk az elhagyott tanyákat, siratjuk a kivesző kivágott fákat. És mindig, mindig hiú reménnyel arra gondolunk, hogy valaki majd egy tanyát megment valahol, egy nyárfa újra kihajt, valahol egy erdőt újra ültetnek.” Öreg fák „…nézzük csak jobban meg a tájképeket. Csendes erdőrészlet: öreg fák, mint egy öreganyó, vagy öregapó húzódnak meg. Mire várnak? Nem feszültségmentesek ezek az alkotások még akkor sem, ha a néző az első pillanatban csak egy kellemes tájat vesz észre. A tájban csak fa, csak természeti környezet van? Sose feledjük: minden tájban ott van az ember is. Több értelemben is.

Kasztói öreg tölgyek o.f. 40×70 – Old oaktrees of Kasztó

Az „Öreg fák” is többek lehetnek önmaguknál. Az elmúlás, a természet rendje. Feszültség és kapcsolat ifjúság és öregség között. A természet és az ember feszültsége, amit magunkban hordozunk, s akkor fedezzük fel, ha lelkünk rezdüléseiben visszhangra lelnek. A természeti képek az alkotó életének tükörképei. Jelzik: utóbbi éveinek nagy részét Jakabszálláson tölti, tanyák és tanyai emberek között. Egyszerű és kemény életeket és természeti környezetet ismerve, élve békélget meg önmagával és a világgal, s fogalmazza meg környezet és ember kapcsolatát, lelki rímelését. (Benkő Éva, 1995, kiállításmegnyitó, Kiskunfélegyháza, Városi Galéria) Mankóval Gyümölccsel dúsan rakott ágakat szoktunk alátámasztani így, de öreg fák rogyni készülő derékvastagságú oldalágait is. Hogyne társítanánk hát a támaszték látványát mankó képével. Mankója embernek szokott lenni. Ettől kezdve embert látunk a fában. Üres környezete emberi elhagyatottság lesz, a Nap-talan ború, a méla csend ennek az állapotnak az aláfestése. A mankó még halvány jele a gondoskodásnak, de mintha már az is csak a múlt története volna. Ez már most az alig élet, vagy maga az elmúlás. A későn jött segítség, vagy már csak kegyeletteli emlékezés az utolsó támaszra. Arra, ami hűlő szívét igyekezett még melegen tartani. De látjuk: a zöld környezetben csupasz ágai már nem ígérnek új tavaszt. (BH)

Mankóval o.f. 24,5×40 – With crutch

Öreg fák (1993) o.f. 50×80 – Old trees

Öreg fák (és részlet), Haldokló Az öregedés, az elmúlás gondolata előbb-utóbb mindnyájunkba befészkeli magát. A természet oly sokkoló gyakorisággal állítja elénk a látványt, hogy ezzel, mondhatnánk a festőktől függetlenül, gondoskodott már régen arról, hogy öreg, kiszáradt, vagy éppen kiszáradóban lévő fa látványának képéhez társuljon, kötődjön bennünk a gondolat. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a fák is élnek, s halnak, mint az ember, s elég nagyok ahhoz, hogy agóniájukban ne maradhassanak észrevétlenek. S ha valaki ember csak megpillant egy ilyen fát, lehet történetesen festő, akkor megtorpan előtte. Öreg fák (részlet) o.f. – Old trees (detail)

Haldokló o.f. 56×40 – Dying

A friss élmény érzékletes látványa helyébe áll a belső képzet elmosódottabb sémaképének, s ettől villámcsapásszerűen valóságosabb, átéltebb és fájdalmasabb lesz az elmúlás bevillanó gondolata. Az élmény eme forrása előtt az ember maga is percekre legyökeredzik, zsigereit is átjárja a létezés-nemlétezés agyi impulzusa, s zsibbadás üli meg a tagjait, amikor vakon továbblépeget. Sokáig nem lát kifelé. Belül viszi magával a képet, s ha történetesen festő, magában már festi is. Hogy valójában mikor lesz kép belőle? Rögtön, vagy máskor, azt gyakran az ecsetjárás is elárulja. Ha friss az expresszió, heves ecsetnyomok fogják átjárni a nézőt, ha megülepedett az élmény, meditatív csöndje is lesz a drámának. Dulity Tibornak e kép tanúsága szerint a határ egy fájában volt találkozása az elmúlással. Az ugyancsak élemedett társai közül őt ragadta el elsőnek a vég. (Hogyan gondolnak rá a társai, ha feledni sem tudják, hiszen itt van még tartósan a szemük előtt?) A festő kegyetlen keménységgel festette meg elszáradt tagjait, mintha az elmúlás ellen tiltakozna, oly dühös vállmozdulatokkal lendíti az ecsetjét. Aztán, mert nem múlik az élmény, csak átlényegül, később önsanyargató együttérzéssel megfesti csak őt egyedül („Haldokló”). Nem dühvel vegyes tiltakozás ez már, annak nem sok értelme volna ím a tények előtt. A fájdalom a kényszerű elfogadás fájdalma, de még nem beletörődés. Ha az volna, már nem születne kép. (BH)

Virágzás o.f. 37×46 – Blooming

Virágzás (és részlet) Az előbbi képek mellé gyönyörű kontraszt ez a szakadatlan újjászületést ünneplő „Virágzás”. Ezzel a jelentéssel megfestették már sokszor ő előtte, és bizonyára meg fogják még festeni sokszor ő utána is. De pont ez, pont így, egyszeri, egyetlen a világegyetemben. Az övé. S amikor előtte állok, az enyém. Belesűrűsödik minden tavasz, minden újjászületés. Mindenki újjászületésévé tágul, feledtetni képes az elmúlást magát is. Az örök életet ünnepli. Közel hajolok hozzá úgy, mint mikor barackfavirágok közé dőlt fejemet, arcomat elöntik a szirmok, s egy rózsaszín káprázattá lesz szemem előtt a világ. Így látom közelről az ecsetnyomok táncát, és beleszédülök az élet örömébe. (BH)

Virágzás (részlet) o.f. – Blooming (detail)

Szürkületben o.f. 24×30 – Twilight

Szürkületben, Sárga égbolt, Télutó, Esteledik Egy kép, amelynek a címe is halk. A víz két fát választ el. Vagy köt össze? Hiszen gyökereikig szivárog. Egyiknek több tere van, s láthatólag életereje is. A másik fogyatkozó hajtásaival kis szigetéről segélykérőn hajlik feléje. Kettejük között, mintha csak ábrándkép volna, két ﬁatalka fehér fácska dőlöget szédült örömbe, fejük felett fényglória. Mennyi kérdés az életünkből. Születhet-e kapcsolat a vágyból, ha a sors más helyre gyökereztetett le minket? Születhet-e kapcsolat a vágyból, ha a vágy tárgya öntelt, ha elvan magának? Merhetünk-e vágyakozni kapcsolat után, ha inkább bújnánk el, mert azt hisszük, külsőségeink fogyatkozását már mindenki látja? Avagy a gyönyörű fácskákra nézve: nem szívjuk-e el egymás elől az éltető nedveket, ha ily közelségben egymásba fonódnak a gyökereink? Egy másik kép kétségbeejtő állapottal látszik felelni e kérdésre. A „Sárga égbolt” sárga ege mintha annak a kettőnek a glóriájából áradt volna szét ragályosan. S azok ketten itt mintha minden gyötrést végigműveltek volna már egymással, ami az összetapasztó gyökerek kényszerhelyzetében csak egymás ellen fordítható. Vagy inkább arról van szó, hogy rossz helyre vetette őket a sors? Rajtuk kívül már(?) csak életfoszlányok vannak a képen. Ők pedig tépetten még állnak! Az állapotuk oka így valószerűbb, vagy úgy? Avagy a külső körülmények és a belső összeférhetetlenség egyszerre oka a nyomorúságunknak?

Sárga égbolt o.f. 13×21 – Yellow sky

Télutó o.f. 50×80 – Late winter

Ha már magunkba néztünk, tulajdonképpen el se kell dönteni már, hogy kérdést tett fel, vagy ítéletet mondott az alkotó? Azt azonban érezzük, hogy az alkotó mély együttérzése élteti-teremti a képet. Gondoljunk csak arra – váltásként –, hogy nem is rólunk van szó. Nagy megkönnyebbülés. Az önsajnálatot felváltja rögtön bennünk is a lélekemelő együttérzés. Lélekemelő, mert öröm tudni, hogy képesek vagyunk rá. És megköszönjük a képnek, hogy ez íme eltölthet bennünket. Így hat a „Télutó” című kép is, sőt. Együttérzést vált ki. Vöröslő este van. Kietlen vidék. Más semmi és senki, csak három fa. Egy erős, és két, sorsában még bizonytalan süvölvény. Rossz nekik, s ezt mi nézzük kívülről. Ám a cím segítségével belénk bújhat valami halvány reménység: Télutó. Ez jobb napok ígérete. Ettől az együttérzés már szárnyalhat, eloldódott a vele már-már ránk terhelődő felelősség súlya. Az együttérzésből nem kell segítségnek sarjadnia, mert elhihetjük, megoldódik a probléma nélkülünk is. Van olyan kép is ugyanakkor, amelyben az együttérzést a tehetetlenség érzetébe fojtja maga is. Az „Esteledik” című kép két fáját mintha ismernénk. Velük találkoztunk talán a sárga égbolt alatt. Csak ott nem volt a szomszédságukban egy meghalt tanya. (BH)

Esteledik (2003) o.f. 50×35 – It is getting dark

Egyedül és csoportban o.f. 19,5×55 – Alone and in group

Egyedül és csoportban Fákról szól látszólag a kép a címe szerint is. Ám a cím fölé a falra embereket ábrázoló képet is akaszthatnánk. Egyedül volna rajta egy és csoportban a többi. Igaz, akkor nem kerülhetnénk meg az emberalakok jellemzését az ábrázolásban, s akkor azokról szólna a kép inkább, s mi megengedhetnénk magunknak, hogy kívül maradjunk. Így meg? A fák összebújnak, mint delelő birkák, egy meg kívül marad. Jó így neki, vagy rossz? Tágabb így a belevetítés, következésképpen a beleélés lehetősége. A csoportot láthatjuk fenyegető falanksznak is, tömörülő római légiónak akár, amivel szemben az az egy eleve vesztes. Közel hajolva láthatjuk ilyennek is a kontrasztot. Avagy a bornírt közösségből ő az egyedüli, aki ki tudott szabadulni? Elég tömör az a tömb, nem volna jó elveszni benne. Vagy jó elveszni benne, mert úgy senki se ﬁgyelne ránk. Kívül könnyen kerül az ember a célzókeresztbe. Változatok tehát ezek, s nem két alternatíva csupán. Dulityban mi élhetett, ami így lett képpé? Ha tudhatnánk se változtatna a befogadói beleélés viszonylag korlátozott szabadságán. A változatok a csoport és a kívülálló egyén viszonyának változatai, s a változatok száma nem végtelen, ezért korlátozott a szubjektív értelmezés lehetősége. Mindenki a maga helyzetének kérdéseire keres válaszokat, s fog kapaszkodókat találni, s fog eltöprengeni… Közelgő est o.f. 40×69,5 – Nearing evening

Egyedül és csoportban (részlet) – Alone and in group (detail)

Közelgő est Van olyan Dulity Tibor tájképei között persze nem egy, amelyikben ő maga minősít helyzeteket. Amelyekben nem nyújt termékeny átélésben kínálkozó több értelmezésre lehetőséget, mert vonzódásaiból és taszítódásaiból kialakult világszemléleti pozíciója van. Ilyenkor a kép szuggesztiójával terel minket, hogy higgyünk neki. A „Közelgő est” facsoportja olyan közösség képzetét idézi meg bennünk, amelyre jöhet elfeketedő éjszaka, de vihar vagy szárazság is, megtartó tud lenni a benne egymásra talált emberek lelkében, gondoljuk, mert a környező nem éppen termékenységképeket idéző táj sem a barátságos társadalmi környezet képzete, mint ahogy az ég se éppen a tisztaság idillje. De szép, szinte simogató az ég külön aranypiros fénysapkája a facsoport fején, és szép, hogy a kép közepén uralkodó Nappal látszik így szövetséget kötni éppen. (BH)

Közelgő est (részlet) – Nearing evening (detail)

Jaj nekem (2002) vt.f. 33×48 – Woe is me!

Jaj nekem Az egyik leginkább megrendítő kép. Az érzelem hőfoka még a címadás pillanatában is égethette az alkotó lelkét, s ezt a feljajdulást azután utóbb sem változtatta meg. Amivé abban a lelki állapotban a kép lenni tudott, azt már a cím nem fogja fokozni, de megbizonyosodás végett jó, hogy maradt. A cím amúgyis elégséges, és egyben a legtöbb, amit szavakból még mellé tehetünk. A kontraszt kedvéért akkor szóljunk a szavakkal a képnyelvi, technikai eszközei egynémelyikéről. A téma elhelyezése például a kompozíció meghatározó képnyelvi eleme. Ha középre tette volna a fát, olyan hangsúlyt kapott volna, ami az ünnepélyesség szokott helyén kikezdhette volna a drámáját, s tragikomikus szituációt teremtett volna. Így a klasszikus aranymetszéses helyen nincs se középen, se szélen. A horizont egyharmad talajt és három harmad eget szab ki a képen. Ez elegendő ahhoz, hogy fenn súlyt képezhessen az ég, ha ilyen. És hát olyan, amilyen hatást az akvarell és a pasztell együtt képes csak adni. Nézzük mit mondott Benkő Éva a pasztellről, Dulity Tibor eme technikai készültségéről általában. (BH) „Milyen jó az akvarell arra, hogy a múló időt, a szétbomló formákat, a lassan enyészetnek induló tanyákkal érzékeltesse velünk. De nem minden kifejezésére alkalmas ez. Tibor talált egy technikát, amivel kiegészítheti az akvarellt, ennek anyaga a pasztell. A pasztell sejtelmességével, a távlatokat lebegtető anyagának lehetőségével nagy alkalom arra, hogy azt a tájat, ami messzi távlatokba vesző színekkel szinte végtelenbe visz, vissza tudja tükrözni. És milyen jó ez a pasztell akkor is, amikor nem elmosódottan, hanem egy-egy határozott vonallal, keményebben formál, kiemel egy fát, egy ház vonalát, hogy jelentésében közelebb hozzon hozzánk egy életteret, az itt leélt életeket, itteni életmódokat.” (Benkő Éva, 2003, „Ahol élünk”, Kiskunfélegyháza, Városi Galéria) Esteledik – szélben „Vagy nézzük meg az „Esteledik”-et. Csak a fákról szól, csak lemegy, lement a Nap? Vajon hogyan esteledik? Vajon kinek esteledik? A szél, a felhők fényei, a sötét ég alja mind-mind többet mondanak, mondhatnak a nézőnek, mint egy egyszerű, békés táj, egy mosolygós naplemente, mint egy „hétköznapi” esteledés.” (Benkő Éva, 1995, kiállításmegnyitó, Kiskunfélegyháza, Városi Galéria)

Esteledik – szélben (1993) o.f. 39,5×69 – It is getting dark, in wind

Bugac „Beszélhetek az öreg fákról is. Szomorú hírem van: az a szép nagy öregfa a múlt őszön egy szélviharban kidőlt. Már soha többet nem láthatjuk ilyennek. Ám nem minden pusztul, ne féljenek. A „Mese” ugyanígy él, mint ahogyan a „Kecskék”, vagy az „Esteledik” fái, akik kissé anyókásan-apókásan, a mostani őszi ködben is ugyanolyan meseszerűen fogják át az életet, mint ahogyan itt a képen is megjelennek. És nyugodt, kitárulkozó a végtelen határ. Szinte minden egyszínű, s az egy színen belül a színárnyalatok sokasága varázst sejtetve ugyanúgy köszön ránk, és azt mondja mindannyiunknak: végtelen a táj, a természet otthont ad, zaklatott életünkbe nyugalmat is képes varázsolni.” Közbevetőleg emlékeztetőül, milyen szép a kontraszt, ahogyan Benkő Éva a „Tejesek télen” című képtől átvezeti érzéseinket a „Bugac” távlata felé: „De ők nemcsak a tejbegyűjtőt várják. Várakoznak ezen a szigeten arra, hogy valami történjék velük. Valami történjék az életükkel, valami történjék a mellettük álló gyermekkel. Valami, ami visz valahová erről az elszakadt szigetről, ami a múlt, és sokszor még a jelen is. Egy út, ami „Bugacpuszta” útján a jövő felé visz, ahol várnak minket, vár szépség és jóság, s a tompa barna tónusú színek a remény sárgás-zöldes hangulatában oldódnak békévé.” (Benkő Éva, 2003. március 15., retrospektív kiállítás, Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum) Bugac (1989) o.f. 50×80 – Bugac

Ég és föld összeér aq.p. 22,5×30 – Sky and earth meeting Esteledik o.f. 15×30 – It is getting dark

Hazafelé (1986) o.f. 32×80 – On the way home

Holdfényes táj o.f. 29×69,5 – Landscape by moonlight

Fák a fényben o.v. 40×70 – Trees in light Belvizek madarakkal o.f. 40×70 – Inland water with birds

Út a fák közé o.f. 70×81 – Path among the trees

Szálfák vt.f. 70×80 – Timber trees

Nádas o.f. 37,5×63,5 – Reeds

Erdő belseje o.f. 45×50 – The heart of the forest

Dulity Tibor mondja: „A „Bugac”-cal kapcsolatban. Megélt élmény, mert az unokánkkal a nyakamban mentünk a bugaci Szabadtéri Múzeum felé, és veszettül hosszúnak tűnt az út, távolinak a cél. Az életutak is ilyenek. Elindulunk, benne vagyunk, elfáradunk, megpihenünk, de azért visz tovább minket az út, ha célunk van vele.” „Az „Esteledik – szélben”-hez annyit, hogy ott két fontos tényező van. Az egyik az éggel feleselő kis víztócsa a földön és a két égbeszúró nyárfa. Nem véletlenül egy, hanem kettő. Kettő, mert kettőnkről szól, akik viseljük azokat a megpróbáltatásokat, amelyek az élettel együtt járnak. Hajlunk, de nem törünk, ahogy Arany János a Toldiban beszél erről a szép fogalomról és tulajdonképpen a kompozícióban ilyen merész az a megoldás, hogy kifelé mutat a nyárfának a hegye és nem befelé.” (Benkő Éva idézi, 1996. ősz, Tiszaalpár, Művelődési Otthon) Tócsák a határban o.f. 40×70 – Puddles in the ﬁelds

Sárga csóva o.f. 40×70 – Yellow ﬁrebrand

Zöld égbolt alatt o.f. 35×50 – Under green sky

Legelészők vt.f. 35×50 – On pasture

Szomorkás hangulat aq.p. 35×50 – In sad mood

„…a boldogság gyorsan múló állapot, tudja ezt festőnk is, ezért akarja markolni olyan erősen, de a kedves lakóhely, amely saját maguk boldogsága mellett valami sokkal szélesebb, hagyományos életforma hordozója is, lassan kicsúszik a markából, de mégis megmarad nekünk néhány remek tájkép villanásában; a szomorkás hangulatot árasztó magányos fákban; az esős, szürkés, párás semmikben; a színek ellentétében; a falhoz támasztott, rozzant kerékpár látványában. Ezek a képek többek voltak egyszerű vizuális jelnél azzal, hogy nagyon „emberiesre” sikeredtek. Nagyon meg akart velük értetni valamit Dulity Tibor. Késő délutáni fények o.f. 39×69 – Light in late afternoon

Kék-arany szimfónia o.f. 40×70 – Symphony in blue-golden

Talán azt, hogy ebben az esztelenül rohanó kapkodásban elveszítjük a hagyományokat, a nyugodt élettempót diktáló formákat és tartalmakat, felelőtlenül és könnyedén átlépünk a „való világ” kedvéért a világ valóságán. A művészek már jelzik, hogy nagy árat ﬁzetünk majd ezért, s egyszer már el kellene kezdenünk hinnünk nekik. Mert először csak a gazda tűnik el, majd a tanya is, s legvégül az emlék is odavész.” (Rosta Ferenc: „Ők négyen meg a gyerekek…”. Félegyházi Hírlap, 2003. június 19.) Sárga-barna vt.p. 33×48 – Yellow-brown

Bordó tükröződés (2002) aq.p. 35×50 – Reﬂection in claret

Falu széle o.f. 65×90 – Outskirts of village

Sárga ég és föld között aq.p. 33,5×48 – Between the yellow sky and earth

Fasor a réten o.f. 40×70 – Avenue in the meadow

Este o.f. 18×28 – Evening

Őszi este o.f. 40×70 – Autumn evening

100

Alföldi táj o.f. 33,5×60 – Landscape from Great Plain

„Ezek a képek egyrészt dokumentumok, amelyek pontosan meghatározzák azt a helyet, ahol élnek, ahol életük telik-múlik. Másrészt minden alkotás, mint egy-egy stoptábla a rohanó, múló időnek. Ellene mennek a pusztulásnak, az enyészetnek. Megható az igyekezet, hogy a múló szépet, a nemes érzést az időtlenségbe vigyék át. A zöld erdő, a kék égbolt, villódzó fények és árnyékok. Az egészet átható líraiság. Néhol az árnyalatok letompulnak, de csak annyira, amennyire kifejezik a kedves szomorú hangulatot, amely a képsor sajátja. Ebbe csillannak meg a fehér falrészek, a mélykékben a vörösek, a zöld mellett a sárgák. Az egykori lüktető tanyasi élet halvány visszfényei. A hely, ahol élnek.” (Rosta Ferenc: „Ahol élnek…”, az „Ahol élünk” tematikus kiállításról. Félegyházi Közlöny, 2003. június 27.) Fényorgona o.f. 28,5×48,5 – Organ of light

101

Hold a víz felett o.f. 12,5×42,5 – Moon above the water

Belvízország o.f. 13×48 – Inland waters

Naplemente o.f. 12×34,5 – Sunset

Naplemente o.f. 10,5×35 – Sunset

102

Kép-részletek – details

103

Tél o.f. 10×33 – Winter

Bealkonyult o.f. 10,5×29,5 – It got dark

Táncoló fák o.f. 10×40 – Dancing trees

Vöröslő ég (1984) o.f. 10×26,5 – Reddish sky

104

Pecázók (2002) o.f. 35×50 – Anglers

Bordó fények o.f. 40×70 – Claret lights

Elmúlás vt.p. 35×50 – Mortality

105

A virágokat természetes közegükben, erdőben, kertben szerette megfesteni. A csendéletekről úgy gondolta, hogy azok csak piaci áruk, díszek, külsőségek. Az alkotó szempontjából általában csak tanulmányok, vagy a technikai felkészültség ﬁtogtatása. Ritkán rendelkeznek belső indíttatással. Persze mindjárt más a helyzet, ha a csendéletnek üzenete van. Ily módon üzenet a „Rózsa halála” is. A virágokon túl egy érzelmi kötődésről, egy számára kedves személy eltávoztáról vallanak. Az ő szóhasználatával élve „a megörömöztetés önzése”, az ajándékadás is ok lehetett nála csendélet készítésre. Ilyenkor képei a „dulityvirág” – a soha nem volt s nem lesz ilyen konkrét virág – színfoltjaiból épültek. (BÉ) „Dulityvirág” o.f. 12×11,5 – “Dulity Flower”

A rózsa halála (2003) o.f. 39×59 – Death of the rose

106

Virág bordóban o.f. 70×50 – Flower in claret

9. Emlékek, játékok, hangok, színek, dráma, élet – Memories, games, voices, colours, drama, life Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre „Telek jutnak eszembe, telek, régi, kemény, csillagos telek, murijáró szép falusi utcák, deres bajszok s nagy piros fülek. Parasztszagu éjféli misék, mennyi süllyedt, jámbor semmiség, nagykendőbe bagyulált cselédek, cukorbundás házak, tejes ég. (...) Ó teleim, gyermeteg telek! mily bolondul elfeledtelek. Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha nem ringatja eleven meleg. Némelyik már, mint egy szertehullt láncnak szeme, halkan elgurult… Pedig amint fogy-fogy a jövendő, egyre-egyre drágább lesz a mult.” Emléktöredékek (1998) o.f. 100×70 – Memory fragments

„Milyenek is ezek az emlékek? Két tulajdonsága van az emberi emlékezésnek, egyik hogy megőriz élményeket, benyomásokat. Másrészt ezeket valahogyan csoportosítjuk, összejönnek, egymás mellé állnak bennünk, mások kihullnak belőlünk. Adva van egy emlékkép, egy vízió. Mi lesz vele az idők folyamán? Változik. Akaratunktól függetlenül változik. Nem tudunk tudatosan belebeszélni. Egyszercsak valami elénk tűnik a mában, ami a múltban volt fontos. Ahányszor elébünk kerül a múlt egy darabja, ténye, érzelme, élménye, mindig más és más alakot, formát ölt. Ez tulajdonképpen egy belső küzdelem. A múlt és a jelen küzdelme. Mindenki megéli ezt a küzdelmet. Ennek során újraéli, reprodukálja saját életét, saját élményeit. Biztosan mindenki érzett ilyesmit. A franciák úgy mondják, ez a déjá vu élménye: már láttam. Lehet, hogy nem is láttuk, de olyan érzésem van, hogy én ezt már láttam valahol. Álmainkban is van ilyen momentum, én már láttam ezt valahol és elkezdem kibontani ebből a homályos ködből, azt a valamit, amire emlékezni akarok, ami a legfontosabb nekem ebből a múltból. Mert ebben az emlékezésben mindig van valami egészen új dolog, és ez a ma érzelme, ahogyan a múlt élményéhez ma viszonyulok. Ezek jelennek meg ezeken az emlékeken néha egymásban, összefonódva, szinte montázsszerűen, máskor pedig behatárolva, mintegy kép a képben, mert hiszen az emlékezetünk is valahogy ilyen módon működik, hogy elénk kerül egy emlék, s aztán mindjárt szétfoszlik, és helyére tolul a következő, s ezekből a folyton alakuló morzsákból áll össze az életünk élménye. Azt mondják, hogy ilyesmi történik az emberekkel haláluk előtt is, amikor végigpereg előttük az életük képről képre. Valami ilyen módon illeszkednek, jönnekmennek egymásba ezek az emlékképek. Egy mindennapi emberben is ez valahogy ilyen módon van, csak nem tudja úgy kifejezni, mint ahogyan egy művész képes arra, hogy kifejezze a múlt időnek ezt az egymásbafolyó egymásmellettiségét, az események egymásmellettiségét, amelyek másként és máshol történtek, amelyek most egyszerre egybeálltak bennünk, úgy, hogy néha belevetül a jövő is.

107

Többször láttam e képeket, és ma fedeztem föl, hogy az egyik képen, ami szintén egy emlék-variáció, mit ad isten, a művész arcát, testét vélem felismerni immáron egy jövőképet vetítve elénk, mozdulatlanná váltan, élettelenül. Mi vagyunk a jelen, a múlt és a jövő, és hordozzuk magunkban mindazt, ami történik, történt velünk, és a művész most megpróbálja átadni nekünk mindazt, ami volt, történt életében, és azt is, ahogyan ez megjelenik ma benne. Ez egy lelki állapot. Ahogyan megfogalmazódnak ezek a képek, ezek változó lelkiállapotok, és mindegyik kifejezés más lesz, ahogyan a lelkiállapotunk sem ugyanolyan ma, mint amilyen volt tegnap, vagy lesz holnap. Ugyanarra a dologra mindig másként emlékezünk, tegnap is másként emlékeztünk és holnap is másként fogunk. Mert ez az emlékezés kiválaszt. Valamit ma fontosabbnak tartunk, hangsúlyosabban kiemelünk. Más dolgokat meg elfelejtünk, félig véletlenül, félig szándékosan kiejtünk az idő rostáján. A művész abban más, mint a hétköznapi ember, gondolom én, hogy többet tud felejteni, és többet képes fontosnak ítélni, kiemelni és átnyújtani nekünk... Ez a kiállítás kísérlet annak bemutatására, hogy a műtárgyak alkotója számára az életnek melyik oldala vált fontossá. Ez ugyan egyéni és szubjektív dolog, de nem önkényes. Elárulja az alkotó egész lelki szerkezetét, hajlamát, világfölfogását és mindezek végső szintézisét, emlékeit. A kiállításon mégsem arra emlékezünk, amit láttunk, hanem azt látjuk, amire emlékezünk, vagy emlékeznénk.” (Benkő Éva, 1999, az „Emlékek” című kiállítás megnyitójából, Kiskunfélegyháza, Városi Galéria) Álomtöredékek (1997) a.f. 70×100 – Dream fragments

A képcímek is elmondják rögtön, amit felfogunk most e képek láttán. Nem látvány után készültek, nem is megőrzött és képként visszaidézett élmények, amik megelevenítik, megőrzik a lélek egy-egy csordultig teli állapotát. Nem. Ezekben – tárgyilagosan megállapíthatjuk – a képi gondolkodás természetéről kapunk működésrajzot. Az életünk során beült, s emlékké lett képek társulásos lánckapcsolatait ismerjük a magunk agyi működésének mechanizmusaiból. A szürrealisták az önkontroll minél teljesebb kiiktatásával az ilyen asszociációs gondolkodást hajszolták a végletekig. Dulity Tibor ellenkezőleg, ő föltáró igyekezettel áll elébe az emlékezetében minduntalan fölmerülő képeknek, amelyek ki tudja miért, milyen indukcióval jönnek éppen, de jönnek. Az előbukkanó, toluló és társuló emlékképek képvoltát megfestett képként mutatja már magának is festés közben. Élesítené a látását rájuk, hogy jobban kirajzolódjanak, de nem sikerül. Maradnak elmosódók, sejtelmesek. Ezzel együtt több alkotása ebben a gondolatkörben úgy mutatja az emlékek tárházát, mintha megfestett képek garmadáját képeznék a műteremben. Sok együtt, de egyenként kivehetetlenül. Azt kell gondoljuk, hogy megfestetlen képeit menti vissza az elmúlásból. Senki nem tudhatja mik ezek, s már úgy tűnik ő sem tudja, mik lehettek volna képként, ha megszülethettek volna. De kell valamiképpen mégis

108

jelét adni, hogy voltak megélt történések, lényegük talán kimondásra érett a gondolatban akkor, s valamiért mégsem váltak képpé. Letűntek, elmosódtak, de lám, fel-feljönnek a homályból. Így lettek most egy virtuális kiállítás víziói, tünékeny, életlen, tárgyukat is rejtő alig-képek a képben. Ezek az alig-képek mégis mind Dulity-képek stílusjegyeit hordozzák. Innen a szuggesztió. Sőt innen a ráncolt homlok, a kereső-kutató tekintet az arcunkon, amivel szeretnénk fölfedezni ezekben a képekben egy-egy már általunk ismert Dulity-képet. De nem, inkább a titkok sokasodnak. Fehér papírlapok (levelek? iratok? naplólapok?) hullanak szépen egymás után a képemlékek (emlékképek) előtti térben, és egynémelyiken rejtélyes kis fehér kecskék látogatják a festett képeket… (BH)

Emlékek II. (1998) a.f. 101×85 – Memories II.

Éjszaka (1998) o.f. 70×100 – Night

Emléktöredékek (1998) a.f. 39×46 – Memory fragments

109

9.1. Játékok, dráma, hangok, élet – Games, drama, voices, life Két „furcsa” képe van Dulity Tibornak. Sokan találhatjuk magunk is furcsának ezeket a képeket. Vagyunk sokan, akik képzőművészeti műveltségünket többek között klasszikus szépségű aktok látványán alapoztuk. De lehetnek sokan olyanok is, akik a mitológiai alakok Vénuszok és Adoniszok szépségéről talán keveset tudnak, ám az ő ízlésükbe manapság a vizuális média reklámjai, sztárkultusza oltja be a szépségképzeteket. Származzanak bár innét az ízlések szépségpaneljei, egy biztos, ezek előtt ezeknek a megfestett embereknek nem lehet megállása. Innét nézve ezek az emberek csúnyák. A „furcsa” jelzőnek épp ezért lehet némi oldó szerepe: időlegesen képes lebegtetni a csúnyaság végérvényes megállapítását. Nyújt némi esélyt arra, hogy a szépségkulisszák mögül felrévedjenek, előóvakodjanak prózaibb látványemlékeink, több valósághitellel bíró képzeteink mezítelenségről, állapotokról, mozdulatokról, pihenő emberekről, tétova ölelésről; egyszóval kinyílhatunk, ha félretesszük a képekkel szemben támasztott konvencionális várakozásainkat. A csúnyaság sohasem kellemes látvány, de van, amikor meggyőzően hiteles, meggyőzően igaz, s ez az igazság lehet oly megindító, hogy szépnek kezdjük látni. Hogy aztán ebbe a bennünk megszületett együttérzés is belejátszik? Hogy emelkedetté teszi lelkünket, ha szétárad bennünk annak tudata, hogy emberként tudunk érezni. Ezt a magunk érzését szépnek látni, és vele azt is, ami kiváltotta, nem is olyan ritka lélektani helyzet. (BH)

Furcsa pár o.f. 66×52 – Strange pair

110

Egyszerűen (1986) o.f. 58×47 – Simply Furcsa pár (1989) o.f. 60×75 – The couple

111

Együtt (2000) a.f. 70×100 – Together

Okkal érezhet némi zavart az ember, ha elmerül egy rögtönzött rajz, egy vázlatosan „feldobott” képötlet látványában. Mintha belülkerültünk volna a másik ember intim szférájának falán, ahol aztán máskor nem tapasztalt, nem a mi szemléletünknek való magánügyek nagyítódnak a szemünk elé. Hogy ez a kép így maradt, annak két oka lehet. Vagy nincs tovább, mert ez nem az, amit érdemes kibontani, vagy ellenkezőleg: a kép nem kíván értelmezőbb formálást, mert a kifejezés így hiteles. Meglehet, hogy a bohóctémák gondolatkörében villant a festő ecsetjére. Kiíratlanabbak az alakok, mint a bohócképek szereplői, mégis, követhetőnek tűnnek a kép egyes elemei. A középre helyezett ﬁgura és a jobbról-balról odaírt másik kettő elhatározott kompozíciós helyzetnek látszik. A főalak felénk induló lendülete mintha minta akarna lenni a két tétova mozdulatnak, mintha az „Együtt” cím is nekik, kettejüknek szólna. Nem csak hátrább vannak, de kisebbek is. Fiókáit is így tanítja repülni az anyamadár. Ő a minta, a példa. Embernél talán mégsem ilyen egyszerű a dolog, de tény, hogy mint minden élet, az ember is mindig fény fele törekszik, kifele a sötétségből. Ráadásul ez a felnőtt már tudni látszik mivel terhes ott mögöttük a sötétség. A másikak – alig-arcukból olvasom – még nem értik miben vannak, de neki nem csak arca és tekintete van, hanem elszántságot is rögtönzött rá a futó ecset. Hogy felénk lendülnének együtt? Ilyen értelmezésben nincs más irányuk. Hátat fordítsanak? Vagy oldalirányba jobbra, balra? Ki, vagy mi elől? Ki, vagy mi után? Itt előttük mi vagyunk. Mi fog történni, ha beesnek közénk? (BH) Rémület Elgondolkodtató „példabeszéd” ez a kép emberről és az ő árnyékáról. Aki beáll a fény utcájába, s ott teszi-veszi magát, óhatatlanul árnyéka keletkezik. Az még korántsem biztos, hogy meg is látja. Ha meglátja sem biztos, hogy megrémül tőle. De ha mégis, akkor azt kérdezzük, mit keres ott? Már csak azért is kérdezzük, mert ijeszt minket is, és akkor meditálhatunk tovább. A pont fényforrásból induló fénysugarak annál nagyobb árnyékot képeznek, minél messzebb esik a megvilágított objektum mögött a felfogó felület. Itt még befér a kép alsó mezőjébe, de mi lesz, ha minket is árnyékba borít. Ez már tényleg rémület, és mintha Dulity Tibor is így értette volna, amikor a címet odaírta. Ez a ﬁgura elég jelentéktelen ahhoz, hogy

112

Rémület (2001) a.f. 70×80 – Horror

Sors-ok (2001) a.f. 15×8 – Destinies

érzelmeket fakasszon bennünk akkor, ha a címből csak azt értenénk ki, hogy megijedt a a saját árnyékától. Mégis kellően jelentékeny ahhoz, hogy féljünk tőle, ha minket borít árnyékba. Az ilyen rémisztő árnyékokat (sötétséget) érdemtelenül naggyá kapaszkodott jelentéktelen figurák szokták vetni ránk. (BH) Sors-ok A vázlatosnak ható festésmód igen alkalmas arra, hogy víziószerű képet villantson a tudatunkba. Képzeteinkkel fogadjuk, képzeteink segítségével dekódoljuk a képi látványokat. Ha van korpusz-képzetünk, vesszük a képet, ha nincs, nem értjük. Ebben a keresztény kultúrkörben kicsit is kiműveltebb szemlélet számára tehát be tud villanni a kép. Futólag két kereszt, mindkettőn ott az Emberfia. Ebből a cím többes számot közlő bár furcsa írásmódját véljük megérteni: kettő már többes szám. Lehet, gondoljuk, megváltók voltak, és vannak többen is, s a megváltóknak azóta is ez a sors jut. Bár hamar megsejtjük, hogy ez a közlendő itt differenciáltabb. A fölső a kiírtabb, az alsó csak foltszerűségében hasonlít rá, még nem íródott köré egészen a kereszt. Ott már bevégeztetett, itt még teljesedésben van a sors, ha a megfeszítettéhez hasonló vállalás írta meg. „Mindenkinek megvan a maga keresztje”, mondjuk a mindenkinek kijutó szenvedésről szólva. Dulity Tibor, a felelősnek kijelöltetett alkotó visszakomolyítja a szólást. A kereszt jelentése ugyanis nemcsak a szenvedés. Önfeláldozás is. Ilyenként a vállalás igazolt jutalma. Igen, a dulity tiborok tudják, hogy van, akinek keresztjévé lesz a vállalása. Mintegy a vállalás rangját adja meg, hogy kereszt lesz a jutalma. Sorsának oka a vállalása: megváltani a sorsüldözötteket ezen a világon azok ellenében, akik a haszonélvezők, akik mindig is készenlétben tartották a keresztet. Aki kiszenvedett, annak nincs oka meditálni. Megíratott, bevégeztetett. De ha még nem? Ha még ott tart, hogy naponta viszi vállán a „jutalom” keresztjét? Sorsának oka naponta terhelheti szorongással. Ráadásul a dilemmával is, hogy érdemes-e? Gondoljunk bele Dulity Tibor köznapi vállalásokban elmerült lelkének egy-egy nyilalló pillanatába. Elhangozhatott az utolsó percekben még az Emberfia szájából is, hogy múljék el tőle ez a pohár. Pedig nála senki sem tudhatta tisztábban, hogy a vállalás: vállalás. (BH)

113

Don Quihote o.f. 50×70

Sancho Panza (részlet) – (detail)

114

Don Quihote tr.p. 30×15

Sancho Panza (1999) gipsz 40×20×17

Don Quihote A vállalás, az vállalás. A világhoz, embertársaihoz kitárt karral közelítő ember fegyvertelenül és kiszolgáltatottan, gyakran kerül a keresztre. Avagy ragadjon fegyvert, s vívja szélmalomharcát? Helyes célt lát elvben és gyakorlatban is? Milyen eszközökkel vívható a küzdelem? Légy kiszolgáló, fegyverhordozó? Légy harcban elöljáró a másik emberért? Néha nevetségessé váló, fellegeken lépkedő idealista? Földön járó, mindennapi realitásokkal gáncsoskodó, saját érdekeit is képviselő, ám cserben nem hagyó hűséges társa a küzdőnek? Küzdj a jóért, embertársaidért, az előre lépésért, s viseld az ezzel járó konﬂiktusokat? Felszólítás és kérdőjelek sora. Dulity életművében visszatérő kérdések. A kereszt téma többsíkú megfogalmazása az utolsó évek jellemző problémaköre. Más megközelítéssel, ám hasonló gondolatokat vet föl az alkotói periódus utolsó 10-15 évének másik főtémája, a bohóc-sorozat. Nem vált önálló kiállítás témájává, de ifjúkorától folyamatosan visszatérő kérdés a Don Quihote-i magatartás, s ennek kapcsolata a Sancho Panza-ival. Erről tanúskodnak a különböző időszakokból származó graﬁkái, néhány festmény és plasztika. (BÉ)

Don Quihote (1999) gipsz 60×12×15

Don Quihote (részlet) – (detail)

115

Küzdelem o.ps. 16,5×7 – Fight

Csodálatos mandarin a.f. 90×57 – Miraculous Mandarin

Íme az ember. „Ecce homo.” Mégsem Krisztus, hanem a Csodálatos mandarin. Esett ember, akinek semmije sincs, tulajdona se, ereje se. Az elesettség szobra állva. Alkotói bátorság, megfesteni az embert így, és nem címet adni a képnek, hanem kiegészíteni a címadás gondolatot inspiráló hatásával. Arra inspirál, hogy a Csodálatos mandarin-gondolatot mi vigyük a képbe. Mi kérdezzünk rá a világra a kép emberalakjával, őt képviselve, ha már erre se volna ereje. Az ember (a Mandarin) nem halhat meg, amíg vágyait be nem töltötte. Ha már megszületett, ha emberré lett ebben a világban, akkor hogy nem jut ki neki, ami emberként mindenkinek jár. Az igazi döbbenetet az váltja ki belőlünk, hogy e gondolatok közben, amint ráélesedik a szemünk a képre, se Krisztust nem látunk, se Csodálatos mandarint. Hanem szinte sose látott látványként egy ruhátlan, ösztövér parasztemberfélét, aki láthatóan maga se tud mit kezdeni a mezítelenségével. Akit le kellett ruhátlanítania a festőnek ahhoz, hogy meg tudja láttatni az ily módon lemeztelenített lényeget. A föld embereinek a minden biztonság nélküli létezését, a bizonyosságok elvesztését, a kilátástalanságát ott, ahol korábban szabott medre volt az életnek. (BH)

116

Kékszakállú

Kékszakállú (1998) o.ps. 20,5×18 – Bluebeard

A „Kékszakállú” az egyik legkonkrétabb darabja ennek a kiállításnak, ennyiben tán „kilóg” a többi elvontabb kép mellől, de egyben tán segít is annak, akinek önmagától nem jut valami az eszébe, hogy az azon a falon elhelyezett képeket valamilyen mederbe terelje, segítse az eligazodást. A „Kékszakállú”, Újfalussy József elemzését idézem, követem a következő Kékszakállú elemzésben, az asszonyfaló története, nagyon régi történet. A Don Juanban is találkozunk vele. A monda, amely szerint a Kékszakállú megölte hét feleségét, a Kékszakállú, aki lázadó volt. Lázadó, a társadalom, a megszokott konvencionális emberi kapcsolatok ellen. A Balázs Béla-i mű is rokona ennek a Don Juannak, és maga a mű is, ahány korban, ahány szerző által megvalósíttatott, annyiféle a mondanivalója is. Ám ez a mű elég tipikusan XX. századi. Nem csupán Bartók Béla zenéje által, hanem Balázs Béla szövege által is. Bartók Béla misztériuma az áttörhetetlen emberi magány tragédiáját testesíti meg. A történet egy belső színpadon folyik, ettől misztérium. Misztérium, mint ahogy önmagunk belső világa még saját magunk számára is az. A Kékszakállú herceg vára nem más, mint a zárt és feltörhetetlen emberi lélek. Ady szavaival valahogy így: „A lelkem ódon babonás vár, mohos, gőgős és elhagyott, a két szemem ugye milyen nagy és nem ragyog, és nem ragyog... örökös itt a lélekjárás… Csak néha, titkos éji órán gyúlnak ki e bús, nagy szemek, a fehér asszony jár a házban s az ablakokon kinevet.” Az emberi kapcsolatok fontosságának világa ez Balázs Bélánál, Bartók Bélánál egyaránt, és ez a kiállítási anyag nekem ezt juttatta eszembe. Lehet, hogy másnak más, számomra ilyen. Úgy találom, hogy Dulity Tibornak is az emberi kapcsolatok szövevényéből született, azt tükrözni próbáló alkotássorozata. Balázs Béla értelmezése szerint mi magunk vagyunk, mi, itt mindannyian, a Kékszakállú herceg. A babonás várban megannyi rablólovag, akik mások lelkének, vérének kiszipolyozásával építjük föl világunkat. Vérrel szerzett kincseinket zárt ajtók mögött őrizzük, s csak az válthat meg börtönünkből, ha valaki önzetlenül és áldozatkészen szeret. Az önzetlen szeretet feltétele az, hogy ajtajainkat kinyitogassuk, titkos kincsestárunkat elébe tárjuk a szabadító másiknak. De éppen a titok teljes megismerése, a vár birtokbavétele közben, a szabadító maga is a titkok egyikévé válik, belül reked a várkapun, rabbá lesz a börtönben, bekerül a megelőző szabadítók mellé. A kietlen, véres, könnyes várra és rabjaira újból reménytelen sötétség borul. A bűvös kör bezárult és foglyait nem engedi el. Vagy mégsem? Vagy mégis elengedi? Vagy mégis lehetségesek álmaink kék és vörös ködfüggönye mögül megtalálni a másik ember kezét? Vajon világunkban a vallás, vagy a másik ember valamit segít abban, hogy eligazodjuk, hogy továbbmenjünk? Hogy elérjük vágyainkat? Vagy színház az egész világ? Hát persze. Színészek vagyunk és cirkusz, mint ahogy itt a falakon is, de közben gyermekien vágyunk önmagunkra, gyermekien vágyunk a másik emberre, mert bennünk van a jó, csak rettenetesen nehéz elviselni, hogy fönt dübörög a zene, kint rohannak az autók, amott a Csodálatos Mandarin vívja utolsó csatáját, itt a falon pedig Coppélia harmonikus mozdulatai kékben és aranyban úszva köszöntenek bennünket, párhuzamosan, ugyanabban az időben. Nem könnyű embernek lenni. Nem könnyű ebben a társadalomban élni. Hogy könnyebben tehessük, talán segítséget adhat ez a kiállítási anyag. Ha már oly sokat beszéltem Bartókról, hadd idézzem most 1935-ös szavait „A mai ember minden idők legvadabbikának embere. Próbálj mindenek előtt ember lenni, s ha felfogtad, mint lehet embernek lenni, csak akkor törődhetsz hazával, társsal, baráttal!” (Benkő Éva, 2000, „Címnélküli képek”, Kiskunfélegyháza, Városi Galéria)

117

9.2. Színek, játékok, élet – Colours, games, life Nonﬁguratív képek „Nincs konkrét, konvencionális jel, ami eligazít. Az egyetlen, ami megkötheti vagy útbaigazíthatja a néző fantáziáját, a képcím, amely arról szól, hogy a művész mit érzett, gondolt, amikor az alkotást késznek találta, s a közönség kegyeibe kívánta ajánlani. Sehol egy szembetűnően ránk köszöntő út, fa, kerítés, ház, ablak vagy alak. Csak robbanó színcsóvák, vagy egy szín tónusainak leheletﬁnom áttűnései, vagy kontrasztos színek harsány egymásra kiáltó haragjai. Tárgynélküli művészet ez. A képzőművészetben járatosabbaknak Jackson Pollock jut eszükbe, ha kapaszkodót keresnek. A járatosabbak? Jobb, ha a szívüket kezdik először vallatóra fogni.” (Benkő Éva: Kép-szín-játék-élet. SZÍN, a Magyar Művelődési Intézet lapja, 1999. 4/1.)

Benkő Éva: Kép-szín-játék-élet A kép-jelek most váratlanok, nehezen érthetők. Ha segítségül hívjuk a magyar költészet néhány gyöngyszemét, tán könnyebben indulhatunk el, kapunk kedvet a földtől való elrugaszkodáshoz, sétához a fellegekbe, vagy ereszkedünk lelkünk mélyeinek pokolbugyraihoz. Kosztolányit kell idéznem az egyik póluson: Mostan színes tintákról álmodom Mostan színes tintákról álmodom. Legszebb a sárga. Sok-sok levelet e tintával írnék egy kisleánynak, egy kisleánynak, akit szeretek. Kriszkrakszokat, japán betűket írnék, s egy kacskaringós, kedves madarat. És akarok még sok másszínű tintát, bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, és kellene még sok száz és ezer, és kellene még aztán millió: tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, szemérmetes, szerelmes, rikító, és kellene szomorú-viola és téglabarna és kék is, de halvány, (…) És akarok még égő-pirosat, vérszínűt, mint a mérges alkonyat és akkor írnék, mindig-mindig írnék (…) Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. Kiszínezném vele az életem.” (Kosztolányi Dezső) Kit nem ejtett meg még a színes tinták varázsa? Ki nem adott értelmet, érzelmet, szívet és lelket egy-egy színnek? Ki nem kívánta még szürke reggelen életét színekkel varázsolni boldogabbá, teljesebbé? Ki ne kívánt volna még aranybetűs levelet küldeni anyjának? Aki már igen, annak kulcsa van e képi világhoz, bátran beléphet a zártnak tűnő kapun.

118

A másik póluson zengjen a költőóriás József Attila Ódája: (...) „Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong – tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.” (...) Ki ne érezte volna már dadogó létünk sár-aranyát, ellentéteit, harcait és harmóniáit, a szépség hínárját, a jóság csapdáit, a pillanat örökkévalóságát? Aki egyszer is megmártózott már kedvese csillagképeiben, bejárta lelkének, testének napsütött és homályos tájait, aki érezte a lét-dadogást, az már átlépte e képi világ rejtett tartalmait, csak el kell hinnie, hogy amit lát, az igaz. Hadd idézzem fel Matisse gondolatát: „L’exactitude n’est pas la verité”, azaz: a pontosság még nem az igazság. Van egy belső igazság, amelyet függetleníteni kell a látvány tanult igazságától. Pontosság e szikrázó színű képeken? De lehet e pontosabban kifejezni a jugoszláviai borzalmakat, mint ahogy a festő teszi itt a „Valahol Európában” I–IV. sorozaton? Támadó, szinte gyász-fekete-kék felesel az élet, a kiömlő élet vörös igazával a fehér ártatlanság mezején. Tán egy emberi arc döbbent fájdalmát véljük látni? Tán egy elképedt fekete madarat? Súrolt fényben s csak akkor, rejtve, a fehér árnyak egy tanya sziluettjét idézik, s a fal fehérjén csattanó vörös folt radnótis emlékként csorgó vöröslő fájdalom, vagy maga a vér? Kinek-kinek lelke, előismeretei, képi világa, fantáziája szerint. A „Madarak” kép támadó kék-vöröse az éhezés fekete hollós fehér telét éppúgy idézheti, mint a „Madarak” című Hitchcock-ﬁlm, még a madár is kivájja szemünket, gondolatát. Fehérben II. vt.f. 28×40 – In white II.

119

Valahol Európában I. (1997) vt.f. 122×67 – Somewhere in Europe I.

Valahol Európában II. (1997) vt.f. 46×44 – Somewhere in Europe II.

Hogyan jöhet létre ez az újszerűen értelmezhető képvilág? Mennyire tudatos, vagy mennyire ösztönös, véletlenszerű? A művész előre tudja, mit, miért, hogyan kíván kifejezni? Az első ilyen Dulity kép régen érlelődött, s művei között sincs előzmények nélkül. Sokan vannak itt, akik egy jó évvel ezelőtt részesei voltak a félegyházi Galériában létrejött kiállításnak. Emlékeznek még néhány ott megjelent képre? Az „Itáliai emlék” szürke-türkiszzöld kompozíciójára, vagy a „Sebzett madár” elvont, mégis könnyen értelmezhető képjelére, vagy a „Fekete lyuk” minden színkavalkádot magához vonzó, elnyelő, egyáltalán nem fekete, inkább zöld-szürke mélységpontjára, amely magába olvaszt és elnyel, mint a fekete lyuk a hozzá kerülő tárgyakat, égitesteket, mint bennünket az élet, mint életünket a körülöttünk lévő színes világ és fellángoló-kihűlő emberi kapcsolataink? Ezek a képek már mind-mind előzményei az itt feltáruló különleges világnak. Tudatos hát a művész? Készült erre, és pont erre az alkotásra? Amikor a „Valahol Európában” sorozat elkészült, már éppen vége felé járt az „első felvonás”, a boszniai háború. Egészen addig dolgozott belül valami, dolgozott az élmény, a hihetetlen, a háború, a testvérháború, a háború itt, az orrunk előtt, szeretteink között s lehet még máskor is, máshol is – valahol Európában. Dolgoztak az ösztönök? De hogyan jött létre a mű? Tudatos? Igen. Festék, eszközök, táblaméret előre oda van készítve, semmi ösztön, semmi véletlen. Aztán jött (jelen esetben éppen így történt) egy váratlan élmény: egy hiány, egy űr, egy elszakadás zűrzavaros élmény-érzése, átszakadt a gát. Egymás után szólaltak meg a lélek mélyén felgyülemlett életérzések, amelyek eddig nem kelhettek életre a képalkotás megszokott jeleivel, mert nincs rájuk kép-szó, és nincs rájuk képfogalom. A felkészülés tudatos, ám az eredmény belülről vezérelt, nem ésszel tudatos. Kokoschka megfogalmazását kell segítségül hívnom, hogy megkönnyítsem a magyarázatot.

120

Valahogy így, ilyenformán: „a tudatosság olyan tó, amelybe látomások gyűrűznek, és ami ebbe a tóba áramlik, az ellenőrzésünkön kívül esik. Hogy az alakot öltő kép anyagszerű vagy anyagtalan jellegű, hogy figuratív vagy nonfiguratív, az szintén kívül esik az ellenőrzésünkön. Itt a léleké a szó, és a művész nem tehet mást, mint tanúsítja belső látomását. De a látomást az emberi tapasztalat táplálja, mint olaj a lámpát, és a láng olyan magasra lobban a művész szeme előtt, amennyire az olaj táplálja.” Megkérdeztem Dulity Tibort, ő hogyan látja, hogyan érzi az alkotás ilyen megjelenésének folyamatát. Szerinte Jackson Pollock fogalmazta meg legteljesebben a mű és alkotója közötti kapcsolatot: „Amikor benne vagyok festményemben, már nem vagyok annak tudatában, hogy mit csinálok. Csak bizonyos „ismerkedéses” időszak után látom, hogy min vagyok túl. Nem félek változtatni, lerombolni a képet, mert a festménynek külön élete van. Megpróbálom ezt érvényre juttatni. Csak akkor támad zavar, ha elveszítem kapcsolatomat a festménnyel. Máskülönben tiszta harmónia alakul ki, valami könnyű adás és kapás, és a festmény sikerül.” Könnyű adás és kapás? Persze könnyű, amikor a meleg sárgák özöne melegít bennünket a „Levegő szellemén”, a „Manók táncán” vagy a „Színes tinták” álmain, amikor a tűzijáték varázsát, boldog bolondozásainkat idézi a „Karnevál”, a „Káprázat” vagy az „Április elseje” vidám színözöne. De vajon mennyire könnyű kapás vagy adás a „Zúzmara”, vagy a „Tél” megalkotása, megértése, megélése, a fehérek ostroma? Vajon milyen ez a sok-sok árnyalatú fehér, vajon kinek milyen élményt jelent ma és tegnap? És holnap? Ártatlanság? Halál? Harmónia? Színes színtelenség? Vagy a színek összessége, végtelensége? Káprázatos és bonyolult világ, s színei gyakran sem nem egyértelműek, sem nem egy síkban elhelyezkedők, magukon hordozzák a több dimenzió terét, s a többszólamúságot. Nézem a „Keletkezés”-t. Úgy tűnik, a kép legalsó rétege egy mélybarna szín, amely ki-kivillan mindig más-más árnyalati hatással a rákerülő kacskaringók, pontok-foltok mélykékjei, sárgái, vörösei közül, s maguk a színek is egymáson egy harmadik, vagy negyedik színt villantanak, például a kékek vékonyan a sárgán, a zöld egy árnyalatát alkotják. A táblakép (emlékeztetőül: 137×161 centiméter) durván kétharmad részben egy nagyobb vörös folt mélykék, alig hangsúlyos pontjával tán maga az élet. Föld és tenger keletkezése a világegyetem rengeteg felcsapó-egymásbafonódó, egymást kioltó, vagy felerősítő tűz-törmelék-ásvány-gázüstökös csóvái közepette? Vagy testünk vérrögeiből szabadult spermák ostroma, sejttalálkozások életet hordozó egyesülése? Tán valahogy úgy. Másnak – volt ki ezt mondta – a madarak röptét idézte életet adó tengerek felett, megint másnak tűzijátékok boldog, ünnepi elszabadulását. Így a jó. Az adás és kapás a befogadó szempontjából úgy teljes, ha fantáziáját a kép nem megköti, hanem felszabadítja. Kérdés persze, hogy merünk-e, tudunk-e felszabadulni? Merünk-e, félünk-e? Nézzük-e a „fecsegő felszínt”, tudjuk-e, hogy „hallgat a mély”? Milyen is a mi világunk? Hol van már a klasszikus ember nyugodt és derűs művészete, nyugodt és derűs világa? Információink és konfliktusaink immár világés világegyetem méretűek. Bűneink megszámlálhatatlanok, képpel, szóval már alig leírhatók. Ám alig kifejezhetőek küzdelmeink a jóért, szépért, humánumért, emberi kapcsolatainkért, a világűr-méretű magunkra maradottságban alig leírhatók harcaink a derűért és nyugalomért.

Menekülés o.v. 52×44 – Escape

121

Miközben világunk nyugtalanító és félelemmel teli, a ma művészete is nyugtalanító és félelemmel teli. „Nem félünk a farkastól” utal a képcím az azonos című ﬁlmre. S a pasztellzöld harmónia foszlányain ott küzd a képen a kék hidege, sötétbe húzó-vonzó ereje, s a vörös lázadása. Küzdelem: színeké, formáké, emberé. Küzdelem az öregség, a betegség, a halál ellen, a megértésért, a harmóniáért. Min múlik, hogy létrejön-e a festő sikerélménye, a tiszta harmónia, a könnyű adás és kapás, „a festmény sikerült” belső, szent meggyőződése? Min múlik, hogy mi nézők az ismerkedés szakasza után felszabadultan tudjuk, merjük követni az alkotót? Ebből a szempontból az alkotás vitalitása, élettelisége döntő kritérium. Az alkotó úgy érezte, a létrejött alkotások kifejezik elképzelését, akaratát, úgy érezte, „a festmény sikerült”. Zaklatott, bonyolult világunk érzelmi indulatokkal, gesztusokkal jól kifejezhető. A kép-nézőn is múlik, hogy az alkotás gesztusait megérti-e, fel tudja-e szabadítani magát a hagyományos kép, hagyományos képnézés konvenciói alól. Ha tudja, hogy ez szükséges lépés a képek megértése felé, s hajlandó e lépést megtenni, akkor eldől, hogy e képek vitalitása, élettelisége létrehozza-e majd az alkotó és befogadó kapcsolatát. A festmény valóban sikerült-e?

Tisztelet Tóth Menyhértnek (1995) vt.f. 35×32,5 – Hommage to Menyhért Tóth

122

Jelet hagyni (1995) vt.f. 39×19 – To leave a sign

A világ mindensége (1996) vt.f. 71×72 – The universe

123

Itáliai emlék (1996) vt.f. 39×73 – Rememberance to Italy

Vörös pont (1998) vt.f. 23×30,5 – Red point

124

Az én varázshegyem (2004) vt.f. 80×120 – My magic mountain

Lelet (1996) vt.f. 38×46 – Finding

125

A festő nyomai vt.f. 51×50 – Trails of the painter

126

Félelem (2005) (az utolsó kép) a.f. 100×70 – Fear (last picture)

127

Fiatalkori önarckép o.p. 30×24 – Self-portrait as a young man

Esendően (2004) a.f. 90×70 – Fallibly

128

10. Összegzés – Summary Mi más is lehetne az erőt adó szépség, ha nem a művészet általában, ami itt és most a képzőművészet. Mi más lehetne, ami segít átvinni a szerelmet a túlsó partra, mint valami olyan, ami egy picit a földön is van, meg az égben is, úgy, mint az ember, aki a földben is gyökerezik, meg az égben is él gondolataival, szellemével, vágyaival, az életével? Aki valahonnan jött és valahová igyekszik, ha nem is mindig tudja, hogy honnan, és nem is mindig tudja, hogy hová fog elérkezni az élete végén; de tudja, hogy most itt van. És tudja, hogy nincs fontosabb a számára, mint az emberi kapcsolat, és nincs fontosabb számára, mint valami olyan idea, valami olyan plusz, ami segít egy kicsikét a sárból megemelni a lábát legalább egy lépésnyire, mert ez segít élni, mert ettől tudjuk, hogy van értelme az életnek.

Arany János: Epilógus Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam, (...) Hiszen az útfélen itt-ott Egy kis virág nekem nyitott: Azt leszedve, Megvolt szívem minden kedve. Az életet, ím, megjártam; Nem azt adott, amit vártam: (...) Mily temérdek munka várt még!... Mily kevés, amit beválték Félbe’-szerbe’, S hány reményem hagyott cserbe!”... (...)

129

11. Dokumentumok – Documents 11.1. Dulity Tibor szakmai életútja – Tibor Dulity’s professional life (1935–2005) Született Bácsalmáson. Tanítóképzőt végzett Debrecenben. 1953-tól kezdett festeni. Több mint 100 kiállítása volt belföldön és néhány külföldön is. Jelentősebb bemutatkozó kiállításai Kiskunfélegyházához kötődnek. 1995 és halála közötti időben elsősorban tematikus kiállítások a Városi Galériában, retrospektív kiállítása a Kiskun Múzeumban (2003). 1999-től tematikus kiállításain néhány agyagból, gipszből készült szobrát is bemutatta. 2000-től folyamatos a grafikai tevékenysége: Faludy György Villon balladáihoz készült önálló kiállítása, és halála előtt fejezte be a „Baranyi Ferenc költészetének vizuális jelei” témájú kiállítás anyagát. Szerepeltek képei a Nemzeti Galériában, Országos Grafikai és Önarckép Biennálékon, rendszeres résztvevője volt megyei Téli Tárlatoknak, valamint a Balaton és Mezőgazdaság a Művészetben országos kiállításoknak. Több tucat alkotást adományozott közintézményeknek (színház, iskolák, könyvtárak, művelődési otthonok). 2004-ben közel másfél száz alkotását (szobrok, festmények, grafikák) szülővárosának adományozta, amelyből Bácsalmás városa állandó kiállítóhelyet hozott létre, a „Dulity Tibor Képtárat”. Műterme folyamatosan megtekinthető Jakabszálláson. A Kiskun Múzeum 2007-től önálló helyiségben mutatja be alkotásait. Alkotói tevékenysége mellett számottevő közösségi, művészetszervezői, nevelői munkássága is. Alapítója a Kecskeméti Képzőművészek Közösségének. Megyei képviselője volt Bács-Kiskun megye képzőművészeinek az Amatőr Képző- és Iparművészeti Tanácsban, alapító tagja és 11 éven keresztül első elnöke volt a Szabad Képző- és Iparművészek Országos Szövetségének (ma OKIT). Tagja volt a Műhely Művészeti Egyesületnek. Több mint 30 éven át segítette a kiskunfélegyházi Holló László Képzőművészeti Közösség szakmai és társulati tevékenységét. Szociológiai felmérést végzett Bács-Kiskun megye autodidakta alkotói körében, segítette kiállítóhelyhez jutásukat, megnyitotta kiállításaikat, szakmai tanácsokkal segítette munkájukat. 12 éven át, haláláig művészeti vezetője volt a Jakabszállás-Fülöpjakab térségében szervezett Táj–Kép–Festő Alkatótábornak. Szakmai tanácsokkal segítette a tiszaalpári tábor munkáját, a nemesvámosi tábor indulását. A szerb-magyar kapcsolatokat segítendő az utóbbi években az „Art Gallery” meghívására, résztvett a bácskatopolyai művésztelep munkájában. Elismerései: 1984–85-ben elnyerte a SZOT Művészeti Ösztöndíját 1988. Közművelői munkájáért „Kiváló Népművelő” kitüntetés 1990. Bácsalmás város Művészeti díj 2002. Kiskunfélegyháza Művészeti díj 2005. Bácsalmás Díszpolgára (posthumus) 2005. Bács-Kiskun megye Művészeti díja (posthumus) 2005. Az Országos Képző- és Iparművészeti Tanács „Dulity Tibor Emlékdíjat” alapított, amelyet minden évben kuratórium ítél oda művészeti, pedagógiai és közösségi tevékenységében Dulity Tibor szellemét követő alkotónak.

130

11.2. Bozsik József interjúja Benkő Évával és Dulity Tiborral (a Dulity Képtár avatása alkalmával) – Bozsik József ’s interview with Éva Benkő and Tibor Dulity (on the occasion of the ribbon cutting ceremony of the Dulity Art Gallery) Kulisics István videofelvétele. Készült 2004. április 30-án, a kiállítás megnyitását követően. (Eredeti szöveg) Készült a Bácsalmás Baráti Köre Egyesület megbízásából. BJ: Állandó kiállítás nyílt Bácsalmáson, ide szólt a meghívó és dr. Benkő Éva szociológus nyitotta meg Dulity Tibor festőművész kiállítását. Most a megnyitó után vagyunk és egy olyan teremben ülünk, ahol a népi képeket látjuk, nagyon szép portrékat, arcokat. Régóta ismerik egymást, és mindketten Bács megyéhez kötődnek? BÉ: Igen, mondhatni azt, hogy gyermekkorunk óta ismerjük egymást, mert gyermekéveim közül tizet én is itt töltöttem, itt éltem. Akkor találkoztunk, de útjaink aztán elváltak, mígnem mintegy 20 évvel ezelőtt ismét egybefonódtak. Most már 18-19 éve minden jelentősebb kiállítását én nyitom meg, mert bízik bennem, úgy gondolja, hogy én ismerem őt a legjobban. BJ: És Bácsalmáshoz kötődnek mind a ketten, a mester is és Ön is. Azt hiszem, hogy nagy dolog az hogy itt, ahol Vörösmarty Mihály nevét viseli a gimnázium, van egy ilyen csodálatos kiállítás ahol sok ﬁatal is láthatja ezeket a képeket. BÉ: Elfelejtettem mondani a kiállításmegnyitón, pedig szándékomban állt, hogy én a legnagyobb dolognak azt tartom a mai változások között, hogy ha egy-egy település felfedezi a saját értékeit. Vörösmarty itt képviselő volt, van egy utcája, de ez történelem, ez régen volt és ő sosem járt itt. Az igazán jó az lenne, ha minden település úgy fedezné fel régmúltját, ha találna azokban olyan embereket, akikről jó elnevezni egy utcát. Akik megéltek annyit az életből, és tudtak olyat alkotni, amit érdemes bemutatni a településen és érdemes lenne többet áldozni rá, mint hogyha egy ötszörös Kossuth-díjas kiváló akármilyen művésznek, aki nem kötődik ide, lenne itt pl. galériája. Mert ezek a valódi értékek. Azt gondolom, hogy ha Európa felé kacsintgatunk, sőt, állítólag ott vagyunk, hogy akkor fogunk igazán odaérni, hogyha pl. Bácsalmáson vagy Jakabszálláson vagy akármilyen kistelepülésen lesznek olyan helyek, ahol a helyi nagyságok lelnek otthonra, meg utcanévre. Mert akkor leszünk igazán egyenrangúak a világgal, ha a saját értékeinket fel tudjuk fedezni. BJ: Dulity Tibor állandó kiállítása Bácsalmáson lesz. Önéleti írásában olvasom: „Bácsalmásról indultam el. Májkó nagyanyám, családunk lelke, a bunyevác szokások és hagyományok átörökítője volt”. Mesélne erről? DT: Ez így igaz, mert anyám mosni járt, apám segédmunkás volt. Mi otthon voltunk a bátyámmal és a Májkó a tiszta zsigolóságot tanította nekünk. Hihetetlenül következetes volt, de ha méregbe jött, az olyan volt, hogy ha akkor valaki evett volna a húsából, szörnyet halt volna. Rettenetesen kemény ember volt, és ezt a keménységet jó volt tőle megtanulni. Én is ezt a zárt, vékony vonalú szájat hordozom. Ő nagyon szép lány volt. A Libadombon laktak az alvégen, az almási megálló mellett. És szép nyári estében, amikor a nagyanyám kiült a Libadombra, és elkezdett ifjú lányként énekelni, akkor a fölvégen mondták azt, hogy: nocsak, nocsak a Liba Maris énekel. Mert Liba Marisnak hívták. Milankovics Mária volt a tisztességes neve. Attól lett Liba Maris, hogy ott laktak, azon a helyen, amit az ott tartott libákról neveztek Libadombnak. Tehát a dolog innen indult. És még egy fontos adalék nagyanyámról. Ő is, mint a legtöbb, ma már idős ember, vallásos volt. Ebből következett, hogy Szűz Mária, Jézuska és egyéb képek voltak a falon. És amikor a Horváth péktől én hazavittem az első nagy élményt jelentő aktképet, s Májkó meglátta, én attól tartottam, ki fog zavarni. Nem tette. És amikor elkezdtem festeni, öreganyám oda állt mögém és „ö, ö pozsgán ám, ám az Istened, mi lesz ebből”. És hát végül is az történt, hogy először csak az egyik szobából tűnt el a szentkép, majd a másikból, és helyettük úgy 2-3 hónap múlva csupa begyes maca volt a falon. És én nagyon büszke voltam erre. Mert ebbe a szakaszba tartozott a „Pipázó cigánylány”, a „Cigánylány hegedűvel”. A mai szemmel nézve ezek fertelmesen nagy… ilyet ma már nem festenék. De az igazság az, hogy nem szabad szégyellni a múltunkat, nem szabad szégyellni azt, hogy honnan indultunk el, hogy kitől tanultunk, hogy mit tanultunk. Tulajdonképpen, ha nagyon pontos akarok lenni, akkor a Horváth pék volt az

131

egyik, aki a „begyes Macáival” engem útnak indított. Egyre nagyon büszke voltam: mikor legelőször meglátta a képet, megmutattam, aszongya „úgy nézz ezekre, hogy ezeket én öltöztetem”. „Hát” – mondom én – „Pista bácsi, hát ezen nincs semmi.” „Éppen azért!” Humor is volt az életünkben. Szegények voltunk, de nagyon gazdag gyerekkorunk volt. Mi a játékainkat is magunk készítettük. Most itt volt az Orbán Karcsi, aki annak idején Onhausz Károly volt. Magyarosítottak, mert akkor így volt a divat. Egyszer gyári játékot akart adni nekem mindenáron. Hát én nem voltam hajlandó az én cséplőgépemet elcserélni egy hitvány gyári játékra, hanem büszke voltam arra, amit magam formáltam. Most ez egy szempontból volt nagyon érdekes, hogy már gyerekkorunkban megtanultunk valamit: hogyha valaminek a részesévé válunk, akkor az a miénk. Eltéphetetlenül a miénk, és tulajdonképpen, ugyan csak játékkészítők voltunk, de valamit nagyon megtanultunk; hogy ezt a hagyományt, átörökítést tovább kell adni. Én most öregek közé járok, egy évben 2-3 alkalommal Csongrádra, az Arany Sziget Otthonba. Most vannak itt egyébként az Arany Sziget Otthonból. Ezek az idős emberek, attól lesznek betegek, hogy nincsenek feladataik, mondhatnánk, hogy a múltban élnek, az emlékeikben. Ez elkeseríti a jelenüket. Kitaláltuk a legegyszerűbb technikát, ezt a monotípiát, ami abból áll, hogy egy anyagot fölkensz egy üveglapra vagy márványlapra, ráhelyezed a papírt, gumihengerrel meghúzod, és kicsikét megcsúsztatod. Gyönyörű formák jönnek ki. Olyan szép a színvilága ennek, hogy azt kézzel soha nem lehet megfesteni. Bárki meg tudja csinálni. Ebből rendeztünk kiállítást. Én portrékat festettem róluk, ezeket állítottam ki együtt az ő alkotásaikkal. Az volt a kiállításunk címe, hogy „Együtt könnyebb”. Most ez nagyon érdekes dolog, mert itt is visszatér az a cséplőgépkészítő pasas, aki akkor rájött arra, hogy amit készítek, az attól az enyém, hogy ezt én csináltam. És ezt úgy örökítettem át az én időseimbe, hogy büszkék voltak saját anyagukra, és nem volt szégyen egy bejáratott festőművésznek együtt kiállítani az idős bácsikkal. Ha megyek hozzájuk, mindig viszek magammal képzőművészeti filmeket, videokazettákat. Együtt megnézzük, megbeszéljük, mintha lakógyűlésen vennénk részt. És arra bátorítom őket, hogy igenis olvassanak, mert elfoglaltságok nélkül nem úgy működik az élet, ahogyan kellene. Az én számomra pedig nagyon fontos az ő életük. De, hogy tovább folytassam a számomra fontos dolgokat, van egy Holló László képzőművész kör Kiskunfélegyházán. Több mint 30 éve szakmai tanácsadójuk vagyok. Van egy helyőrségünk Kecskeméten, ott is közel 30 éve művészeti tanácsadó vagyok. Kiállításokat közösen szervezünk. Van egy alkotó táborunk, amit a párommal, dr. Benkő Éva szociológussal rendezünk meg. Ez az idén lesz 12 éves. És most kapaszkodjatok meg! Az történt, hogy az első évtől kezdve egészen az idei évig kitartottak az alapítók, büszkén jöttek! Most viszont azzal álltak elő, hogy messze van Bácsalmás, nem tudják vállalni a jövetelt, de lélekben velem lesznek így is. Vagy a gyönyörű szép levél, amit Éva felolvasott, a volt kolléganőimtől. No most ezek azért fontosak, mert az ember nem lehet sziget az óceán kellős közepén. Én majdnem sziget vagyok, mondom úgy, hogy félsziget. Tehát az egyik felem azért kötődik emberekhez, közösségekhez. De azért vállalom ezt a félsziget szerepet, mert az alkotáshoz kell az elvonultság, kell, mert végül is a műtárgyat nem akkor készítjük, amikor felrakjuk az állványra a vásznat. A műtárgy az óhatatlanul alakul bennünk, és amikor megérett, akkor olyan, mint a gyümölcs. Nem úgy, hogy lehullik a fáról, hanem úgy, hogy alkotójának a megnyilvánulása, kifejeződése. Itt van pl. „A nap vége” című festmény, ami egy nagy talány. Ha megnézzük: környezete szegényes. És nem biztos, hogy a szerdának a végéről vagy csütörtöknek a végéről szól, hanem arról, ami valamennyiünk számára törvényszerűen eljön. Amikor festettem ezt a képet akkor a kicsi fiam ott volt mellettem, és kérdezte: „apa miért magadat fested?” És tudattalanul akkor az az én portrém volt, tehát gyorsan átfestettem. Szóval annyira együtt voltam vele, mert a kép válaszol a festőjének. Tehát nem csak te formálod a képet, a kép visszaszól, például fegyelmez, azt mondja, ez sok az anyagból, ne tedd fel. Az első képeimen lehet látni, hogy a rapacsok nem ott vannak, ahol kéne, a franc bele. Na dehát akkor örültem, hogy egyáltalán kijön belőle valami. Most már ragaszkodom hozzá, hogy pont ott legyen, ahol lennie kell. Tanyán élünk, de nem elvontan a világtól. Tanyán élünk, sok barát jár ki hozzánk, a gyerekeink, unokáink. És mi is eljárunk. Most, hogy frissebb dolgokat mondjak, vasárnap, holnapután, megyünk a Terescsényi Bandi emlékkiállításra. Ő legendás figurája volt Félegyházának. 9-én megyünk a Jánoshoz, az Ólómi Jancsiékhoz. Mert van egy brancs, aki összetart, volt kollégák. És ott fogunk elmélkedni a világról. Aztán megyünk Érdre, meg Budapestre. Tehát a dolog arról szól, hogy kapcsolatok kellenek, mert a kap-

132

csolatok építenek bennünket. Ez olyan, hogy ha valaki ingerszegényen, négy fal között él, és kizárja magából azokat a néha bosszantónak tűnő zajokat, akkor lemond a sajátmaga épüléséről. Mert az épülésünk az ingereinkből jön létre. Kérdés az, hogy az ingerküszöbünk fönt van-e vagy lent. Az enyém jó lent van, szóval hagyom, hogy mindenfajta inger hasson rám. BJ: Szeretnék egy pár szót kérdezni Rékai Gábor műsora, az „Értsünk szót!” című műsor számára. Arról a nyelvről, amit itt most meg is érintett egy kicsit Dulity Tibor, mikor úgy kezdi szakmai önéletrajzát, hogy „Bácsalmásról indultam el és Májkó nagyanyám, családunk lelke, a bunyevác szokások és hagyományok átörökítője”. A Májkó az nem egy név, hanem azt jelenti, hogy nagymama. Jól tudom? DT: Így igaz. Ezt egészen pontosan jól mondod. Nagymama. Apánk, az Bátyó volt, édesanyám meg Mama. Tehát a dolog az azért volt érdekes, mert ez a mai szóhasználatból már egyre inkább kihalóban van. Hát azért ennek voltak olyan vonzatai, hogy Bácsalmáson csináltunk mi nagy prélót. BJ: Az mit jelent? DT: Hát ilyen nagy népi ünnepet. Amikor farsang táján összejönnek az emberek és kérlek szépen, estétől kivilágos-kivirradtig nyomják a zenét, táncolnak. És Bácsalmásnak nagyon-nagyon jó délszláv csoportja volt. Ja, azt nem is mondtam. Volt egy Retek J. Pálné nevű asszony, az Evica, akinek volt egy nagyon rangos délszláv csoportja. Ennek a délszláv csoportnak én voltam a rendezője. Hangsúlyozom, hogy a nyelvet nemigen tudtam én, a bátyám annál jobban. BJ: Melyik nyelvet? A bunyevác nyelvet? DT: A bunyevác nyelvet. BJ: Mit jelent az, hogy bunyevác nyelv? DT: Hát ez egy ilyen szerbhorvát kombináció, hogy lehetne az mondani, a székelység különleges kombinációja, maradjunk ennyiben. Körülbelül a jugóknál a magyar székelyekhez lehet viszonyítani a bunyevácokat. Ők ezekben a zűrökben nincsenek benne, amik ott voltak, és még sajnos napjainkban is vannak. BJ: És akkor Májkó nagymamától tanult ilyen bunyevác szavakat? DT: Még káromkodni is tőle tanultam. Igen, ő indulatos volt, de nagyon emberi volt. A prélónál hagytuk abba és az Evicánál. Képzeljétek el, még jártunk Mohácsra. Mohácsra mentünk bemutatni a „Válogatós Lány”-t, és kérlek szépen, én rendeztem a darabot. De miért tudtam rendezni? Mert az Evica a magyar megfelelőjét nekem elmondta, ott volt mellettem, ha valamit nem értettem, tisztáztuk és nagyon-nagyon jó csoportunk volt. Sajnos az egyik nagyon-nagy tehetsége Bácsalmásnak, a Tumbász Jancsi, az Iván meghalt. Világi tehetség volt. Ha Amerikában él, az biztos, hogy hatalmas nagy színész lesz belőle, félelmetes. Akkor volt a Bédics Lóré, a Lőrinc. Hát gyerekek, amit az tudott, az elképesztő. Annak olyan gumiarca volt, hogy nem kellett azt ám maszkírozni. Az olyan ﬁgurát hozott ki az arcából, amit ő akart. Nagyon-nagy élmények voltak ezek. Aztán volt magyar gyerek is, aki becsatlakozott ebbe a csoportba, Kiss Sanyi, a Kiss Sándor, itt él még Bácsalmáson. És nagyon jól tudtak együttműködni, sőt egy bunyevác lányt vett el feleségül. És a dolog azért erről is szól, hogy a művészeti együttesek azok emberi kapcsolatok kiépítésére is jók, de emberi kapcsolatok megtartására is. BJ: Azért, hagy kérdezzem még, mivel ez egy nyelvi műsor, a bunyevác nyelv rejtelmeiről. Én azt hiszem, hogy most már kevesen tudnak róla, nem? Megkopott? DT: A bátyám nagyon-nagyon sokat tudna erről beszélni, de ő nem él már. Ő az Állami Gazdaságnak, a kombinátnak volt a gépkocsivezetője. Ha Jugoszláviába mentek, ő volt a tolmács. Egyszerűen, én ugye korán elkerültem Bácsalmásról, ezért a nyelvet nem tudtam úgy gyakorolni. Gyerekkoromban jól beszéltem, ma már nem. Az a helyzet, hogy a dolog eléggé mély gyökerekre nyúlik vissza. Apám bunyevác, anyám abszolút magyar, Kósa Julianna. Szebb magyar nevet nemigen lehet találni. És az első nagy forradalmára a családnak – mindig azt szoktam mondani – apám volt. Aki el mert venni egy magyar lányt feleségül. Ugyanis ez egykoron tilalmi listán volt, ahogy mondták egykor a Szabolcsban, főd a főddel, itt a bunyevác bunyeváccal, a magyar a magyarral keljen egybe. Nagyon szép asszony volt az anyám, apámnak nagyon jó ízlése volt. És tulajdonképpen ezzel elmondtam egy nagyon érdekes dolgot, bár egy bunyevác családba ment feleségül édesanyám, de ő nem tudott bunyevácul szinte semmit. Miért? Mert, hogy is mondjam, nem biztos, hogy igazam van, de néha úgy éreztem, hogy ha nagyanyám valamiért

133

megharagudott apámra, akkor mindig bunyevácul nevelte meg, de cefetül. Onnantól kezdve kisegér volt apám, aki különben eléggé nagyhangú, káromkodós pasas volt. De szerette a családját egész addig, míg itt nem hagyott bennünket. 23 év után otthagyta anyánkat. Bizony én is egy ilyen érdekes pasas voltam, megnősültem, első nő a feleségem volt. Aztán én is játszottam a családot elhagyó szerepet, meg kóstolgattam az életet erre is, arra is. De most közel 70 évesen könnyű megállapodni. Verebes Pista mondja azt, hogy 70 évesen könnyű erkölcsösnek lenni, de 70 éves és ráadásul impotens. No én nem vagyok még az, de humornak jó. Visszatérve az eredeti gondolatmenetre, tehát én abban látom a dolgok lényegét, hogy két fontos identitásunk van. Egy, hogy beleszületünk egy általunk nem megválasztott családba, és szerencse kérdése, hogy milyen család ez. Napjaink nagy problémája az, hogy az emancipációval elértük azt, hogy a feleség is, meg a férj is dolgozik. Nagyon nagy dolog, ha mind a ketten dolgoznak, van munkájuk. És ha nagyanya van, akkor ez egy ideális család. Mert ugye három nemzedék volt együtt, a nagyanya, az apa, anya és a gyerekek. Ez valami remek kép volt. A másik fontos dolog az iskola. Nekem nagyon jó tanáraim voltak, Rakonczai Miska bácsi, Gellért Sándor, Rasztik Béla bácsi és Ács Józsi bácsi, az igazi néptanító. Mesélek is erről. Józsi bácsi megkérdezte a csapattól, hogy van-e kedvünk nála szenet hordani. Két gyönyörű lánya volt, ha másért nem, azért, hogy a lányokat lássuk, volt kedvünk, elmentünk. Rajzóra volt és a feladat az volt, hogy a mosófazekat kellett lerajzolni. Mire vége volt a szénhordásnak, visszamentünk az osztályba. Mindenki lerajzolta a mosófazekat, abból a szögből, amelyikből a padjában látta. Józsi bácsi a miénket megrajzolta, leosztályozta, osztályozásban nem végzett ám fél munkát. 1-es volt a legjobb, mindenkit le is osztályozott, természetesen egyesre. Na most ez a dolog nem azért volt számomra nagyon fontos, mert tesz helyettünk. Én úgy éreztem, hogy ez egy nagyon érdekes gesztus volt részéről, hogy jók voltak hozzám, ezt én viszonozom, és megköszönöm. BJ: És akkor a nagymama, a nagymama hozta akkor a bunyevác nyelvet, végül is amit tud bunyevácul, azt nagymamától tanulta? DT: Azt a keveset, amit most már nem tudok, azt tőle tanultam. De én azt hiszem, hogy a nyelv az egyik eszköz ahhoz, hogy az emberi kapcsolatok, az életkori különbségek megléte mellett is működjenek. Úgy gondolom, nagyanyámra, Májkóra visszaemlékezve, hogy a bunyevác nyelv nagyon zárt, szigorú nyelv volt. Ő, ha tehette, mindig bunyevácul beszélt velünk. Akkor ezt értettük is, sajnos ma már nehezen tudok alaposabban visszaemlékezni a szavakra, de az emberi tartásra annál inkább. Tehát a dolog lényege az, hogy az emberi kapcsolataink számára a nyelv ugyanolyan eszköz, mint a festő számára a szín, vagy a szobrász számára a forma. Tehát ha azzal jól tudunk gazdálkodni, akkor boldoggá tehetjük mások életét, és a saját életünket is. Ha már boldogságnál tartunk, a mai alkalom mindenképp ok arra, hogy a boldogságról beszéljünk, mert én most nagyon boldog ember vagyok. Valahogy azt találtam mondani a megnyitó során, hogy emeljék föl a fejüket, és nézzenek erre a vigyorgó emberre, ilyen egy boldog ember. Egy dolgot nem mondtam hozzá, de most hozzámondom. Ha már fölemelték a fejüket, akkor ne hajtsák le. Nincs miért lehajtani a fejünket, ha emberi mivoltunkat nem tagadjuk meg. Bátran magunkba kell nézni, de úgy, hogy tudjuk a poétikus erejét a talajnak. Mert ebből lettünk. Nagyon fontos az indíttatás, és ha szerencsénk van, talán még ide vissza is térhetünk. Bár számomra még ez sem adatik meg. Képzeljétek! Megkötöttünk egy szerződést a Semmelweis Orvostudományi Egyetem kórbonctani tanszékével. Ami arról szólt, hogy halálunk esetén testünkkel rendelkezhetnek. A párom, aki szociológus, ő is megkötötte ezt a szerződést. És az unokám, amikor ezt meghallotta, majdnem sírva fakadt. Na de kivel, hogyan megyek én ki a temetőbe, hogy ha teneked nem lesz sírod? Hát – mondom – előveszel egy videokazettát, fölrakod, megnézed a nagyapád. És azt mondod, hogy talán ez így még jobb is, mert nem kell az öregúrnak a sírját gaztalanítani. S ezzel a humoros megoldással, áthidaltunk valamit. A dolog számomra az adhatás önzése, az adja az emberi tartásomat. Én nem azért szeretek csupán adni, mert én egy önzetlen kutya vagyok. Én nagyon önző pasas vagyok. Mert szeretem látni, hogy a másik ember milyen boldog, ha valamit kap. És ez, az adhatás önzése ennek az állandó kiállításnak is az igazi magva. Aztán én nagyon büszke vagyok erre a településre, mert ez a település valamit fölfedezett. Azt fedezte föl, hogyha értékek mentén cselekedhet, ha az értéket fel tudja karolni, sőt fel is tudja tárni, akkor egyik legfontosabb dolgát végzi el. A másik emberben is észreveszi azt, ami esetleg benne van, vagy benne kéne, hogy legyen. Na most ez az önkormányzatban benne van, szerencsém van. De ennek a motorja a Boros Pisti, a volt

134

osztálytársam. Csodálatos ember, és az egész csapat csodálatos emberekből áll. Gyerekek! Itt olyan meló volt. Marika a könyvtáros fölhívott telefonon, hogy ez a kép mégsem itt van jó helyen, tegyük át! Mi a véleményed? Hozzájárulsz? És mert csapatmunka volt, megint visszatérünk a gyerekjáték-készítő emberre, tudván, hogy attól vált a könyvtár igazi gazdájává ennek a kiállításnak, mert a könyvtár működteti azt. Attól, hogy ő részese, és nem a készbe ült bele, hanem építőkockája volt ennek a dolognak. BJ: Most akkor szabadjon egy apróságot. Az imént egy olyan műsorhoz is készült adalékanyag, amely nemzetiséggel foglalkozik. Nem? Akkor a nyelvi műsorba beleférne esetleg egy régi-régi dalocska részlet a régmúltból. DT: Hát pár szótöredékre emlékszem, lehet, hogy nem leszek pontos, de megpróbálom, jó? BJ: Jó. S akkor a nagymamától tanulta ezt a kis éneket? DT: Ezt bizony tőle, Májkótól, a Liba Maristól. Amikor középiskolás voltam, akkori élményeim közül a Liba Marisról írtam fogalmazást. Akkora ötöst kaptam, hogy kilógott a füzetből. Tulajdonképpen nem csináltam mást, csak azt az élményt írtam meg, ami ő volt. Hallatlan nagy erejű asszony volt. 40-50 kilós zsákokat úgy dobált fel a kocsira, hogy sok férﬁember nem tudta megcsinálni. Volt egy második férje, mert első férjétől elvált. Ő volt tulajdonképpen a vérszerinti nagyapám. Hát iszákos, link pasas volt állítólag. De pótnagyapám, a szintén bunyevác Evetovics József csodálatos ember volt. Akkora humánum, picike, kis alacsony ember volt, de a szemünkben olyan nagy volt, mint egy torony. Föl lehetett nézni rá, mert emberi tartása folytán nagyon nagynak láttuk. Na, két fontos dolgot még nagyanyámhoz. Van itt egy vajákos asszony is ám a kiállításon. Ezek a vajákos asszonyok nem csak szülést vezettek le, vagy magzatot hajtottak el, hanem sok mást is tudtak. Egyszer a nagyapám elaludt, nem ébredt föl, de nagyanyám felmasszírozta. Amikor nagyapám így fölébredt, akkor azt mondta „Mária, én olyan jót aludtam, miért keltettél föl?” Nagyanyám nagyon zavarban volt, mert ő azt hitte, hogy majd örülni fog a nagyapám. Ő pedig azt mondta „Ha én még egyszer ilyen helyzetbe jutok, ne kelts föl!” Úgy is ment el, hogy amikor másodszor is megtörtént ez, valamivel később, akkor nagyanyám tiszteletben tartotta nagyapámnak az akaratát, hagyta, hogy elmenjen. Ő elment, mi meg tényleg szegényebbé váltunk. Egy fontos érték távozott a családunkból. A nagyapám az volt. BJ: Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést! Az interjú kicsit rövidített változata elhangzott 2004. július 3-án a Magyar Rádió „Kopogtató” című műsorában (Szerk.: Takács András)

Felvételek a Dulity Tibor Képtár avatásán 2004. április 30-án

135

11.3. Bácsalmásiak Baráti Köre fölterjesztése „Díszpolgár” címre – Proposal of the Friendly Circle of the People of Bácsalmás for the title “Honoured Citizen” Bácsalmás Baráti Köre Egyesület Bácsalmás, Hősök tere 10. Bácsalmás Városi Önkormányzat Képviselő-testülete Zalántai Endre polgármester Bácsalmás

Tárgy: Dulity Tibor kitüntetése

Tisztelt Polgármester Úr, Tisztelt Képviselő-testület! Egyesületünk elnöksége nevében azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok Önökhöz, hogy Dulity Tibor festőművész nagy ívű, 50 évet átfogó alkotói életművét szíveskedjenek Bácsalmás Város Díszpolgára kitüntető címmel elismerni. Javasoljuk – amennyiben lehetséges –, a díj átadása 2005. április 16-án, a Dulity Tibor-emlékünnepség keretében történjen. Indoklás: Bácsalmás szülötte, itt élte „szegényen is boldog” gyermek- és ifjúkorát. Népművelőként kezdte pályáját, színjátszó- és rajzszakkört vezetett, majd a Művelődési Ház vezetője lett. A helytörténeti munkaközösség tagja, az 1958. évi hagyományteremtő, országos jelentőségű szoboravató Vörösmarty-emlékünnepség egyik szervezője. 1959-től népművelő Helvécián, 1966-tól a MEDOSZ, 1971-től 1990-ig a Szakszervezetek Megyei Tanácsa főmunkatársa. Hittel és szeretettel végzett munkája mellett szakmai segítője és tanácsadója volt az amatőr művészeti közösségeknek, táborokat vezetett, kiállításokat nyitott meg, miközben saját festészete is kiteljesedett. Az első önálló, 1981-es kecskeméti és bácsalmási bemutatkozása óta száznál több kiállítása volt hazánkban, valamint Jugoszláviában, Németországban, Franciaországban és Ausztriában. Büszkén vallotta mindig, hogy honnan indult; egyéni kiállításaival nagyban hozzájárult szülőhelye ismertté tételéhez. Alkotói tevékenysége mellett mindig jelentős volt a másokat önzetlenül segítő magatartása. Alapító tagja volt a Bácsalmás Baráti Köre Egyesületnek, művészetkedvelő közönségünk számára esztétikai élményt jelentett valamennyi kiállítása, tárlatvezetése. 1990-ben a paraszti életformát, öregséget ábrázoló megrendítő képsorral nyílt állandó kamara-kiállítása a Gyűjtemények Házában. Más jellegű alkotásaival testvérvárosainkban is bemutatkozott. Önzetlen festői egyéniségének kifejező bizonyítékai azok a festmény adományok, amelyek közintézményeinkben nyertek elhelyezést. 2003-ban a félegyházi Kiskun Múzeum évadnyitó tárlatán mutatta be ötven évre visszatekintő, több száz képből és kisplasztikából válogatott alkotásait, melyeket egy állandó kiállítás céljára szülőhelyének önzetlenül felajánlott. Ezekből az alkotásokból nyílt meg 2004. április 30-án a nagy értékű, katartikus élményt nyújtó tárlat, amellyel méltán büszkélkedhet városunk. Alkotói tevékenységének elismerései: 1984–85. SZOT Művészeti Ösztöndíj 1990. Bácsalmás Város Művészetéért Díszoklevél 2002. Kiskunfélegyháza Művészetéért Díj Bácsalmás, 2005. április 4. Bácsalmás Baráti Köre Egyesület elnöksége nevében: Szénásiné Harton Edit titkár

136

11.4. Fontosabb kiállítások – Major individual and group exhibitions Egyéni kiállítások 1981 Bácsalmás, Művelődési Ház 1982 Baja, Művelődési Ház 1982 Kiskőrös, Művelődési Ház 1982 Hódmezővásárhely, Orvostudományi Egyetem Főiskolai Kara 1982 Bezdán (Jugoszlávia), Művelődési Ház 1983 Gyula, Szot Szálló – Murony, Művelődési Ház – Telekgerendás, Művelődési Ház 1983 Budapest, SZOT Központi Iskola 1984 Kalocsa, Művelődési Ház 1984 Jászberény, Művelődési Ház 1984 Simontornya, Művelődési Ház 1984 Kecskemét, Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola 1984 Kiskunfélegyháza, Szakmaközi Művelődési Ház – Cegléd, Helyőrségi Művelődési Otthon 1985 Lajosmizse, Művelődési Ház 1986 Budapest, Marcibányi tér Művelődési Központ 1986 Budapest, Ságvári Endre Művelődési Ház 1987 Kiskőrös, Művelődési Ház 1987 Baja, Úttörő Ház 1988 Bácsalmás, Gyűjtemények Háza 1989 Greillenstein (Ausztria), Kastélymúzeum 1990 Gannat (Franciaország), Közösségi Ház 1990 Bácsalmás, Gyűjtemények Házában megnyílik állandó kiállítása 1991 Tiszakécske, Öregház Galéria 1991 Kecskemét, SZMT Művelődési Központ 1992 Budapest, Friedrich Neumann Alapítvány kiállítása 1992 Szentes, Művelődési Ház Galéria 1992 Bácsalmás, Művelődési Ház 1995 Kiskunfélegyháza, Városi Galéria 1996 Szolnok, Képtár 1996 Tiszaalpár, Művelődési Ház 1997 Csongrád, Tiszai Galéria 1998 Kiskunfélegyháza, Szakszervezeti Művelődési Ház: „Színjáték” 1999 Kiskunfélegyháza, Városi Galéria: „Emlékek” 2000 Kecskemét-Hetényegyháza, Művelődési Ház 2000 Kiskunfélegyháza, Városi Galéria: „Címnélküli képek” 2001 Kiskunfélegyháza, Városi Galéria: „Egyszer volt bohóc” 2002 Kiskunfélegyháza, Városi Galéria: „Sors(ok)” 2003 Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum: retrospektív kiállítás 50 év alkotásaiból 2003 Kiskunfélegyháza, Városi Galéria: „Ahol élünk” 2003 Kecskemét, Kortárs Galéria: „Részem” című válogatás 2003 Kecskemét, Katona József Színház: „Színészarc(ok) – Maszk(ok)” 2004 Kecskemét, HM Honvéd Kulturális Szolgáltató Kht. Kecskeméti Klubja: „Mégis” 2004 Bácsalmás, Dulity Tibor Képtár állandó kiállítás megnyitása 2004 Kiskunfélegyháza, Móra Ferenc Művelődési Központ: „Ismeretlen ismerős” (Faludy György Villon balladái), graﬁkai kiállítás 2004 Budapest, Residence Isabella Szálló: „Kiskunságból jöttem”

137

2005 Kiskunfélegyháza, Móra Ferenc Művelődési Központ: „Baranyi Ferenc költészetének vizuális jelei” 2005 Kiskunfélegyháza, TEMI Szakmaközi Művelődési Ház: „Ki viszi át…?” Önarcképekkel és befejezetlen alkotásokkal 2006 Kecskemét, HM Honvéd Kulturális Szolgáltató Kht. Kecskeméti Klubja: „Jelek I. – Miért szeretem Dulity Tibor festészetét” Sőreg Dénes szobrászművész válogatása 2006 Kiskunfélegyháza, Városi Galéria: „Jelek II. – A félelem és öröm arcai” Csoportos kiállítások 1953 Budapest, Szabad Föld pályázaton 1960 Budapest, Műcsarnok, Képzőművészkörök Országos Kiállítása 1976 évtől folyamatosan a Megyei Téli Tárlatokon 1979 Pedagógus Képzőművészek Megyei Kiállítása (1988-ban is) 1982 Hajós, Kalocsa, Kecskemét, Hajósi Alkotótábor kiállítása 1983 Hopfen (Németország), a „Magyar Hetek” keretében Törőcsik Jolánnal 1983 Füssen (Németország), Paul Jacob Galéria Tőrőcsik Jolánnal 1986 Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, SZOT Művészeti Ösztöndíjasok 1995 Balatonaliga, Balaton Tárlat (1997-ben, 1999-ben és 2001-ben is) 1998 Kecskemét, Dán Kulturális Intézet, Önarcképek 1998 Budapest, Mezőgazdasági Múzeum, Mezőgazdaság a Képzőművészetben (2001-ben is) 2000 Horvát festők vándorkiállítása Dragutin Gasparec és Dusanka Jabalanovic alkotótársakkal közösen a Patak Galéria szervezésében 2002 Kiskunfélegyháza, Művelődési Központ „Velencében jártunk” Rátkai Zsuzsával 2003 Paudorf/Götweig (Ausztria), Kienz Museum 2003 Budapest, Petőﬁ Irodalmi Múzeum, Kortárs Költészet – Kortárs Graﬁka 5. Országos Biennálé 2004 Budapest, I. Kortárs Önarckép Biennálé 2004 Kiskunfélegyháza, Városi Galéria, Sőreg Dénes szobrászművésszel közös kiállítás 2004 Mezőtúr, Városi Galéria, „Hírös Város – Kiskun Világ”, Bács-Kiskun megyei képzőművészek kiállítása

Bohóc sorozat tr.p. 15×8,5 – Clown series

138

Bohóc sorozat tr.p. 14×8,5 – Clown series

11.5. Bibliográfia – Bibliography Dulity Tibor festőművészről megjelent fontosabb cikkekről GOÓR Imre Valóságközelben Dulity Tibor képei előtt. Fotók: Asszonycsoport, Párás táj II., Egyedül. Petőfi Népe, 1981. szeptember 13. NÉMETH Gabriella A festészet híd az emberek között. Dulity Tibor kiállítása Kecskeméten. Fotó: Asszonycsoport. Medosz Lapja, 1981. szeptember 15. 5. p. Buga doktor Az első önálló kiállítás. Fotó az alkotóról és az Asszonycsoport-ról. Szabad Föld, 1981. szeptember 27. 13. p. KAJDI Béla Népművelő festő? Népművelés, 1981. október 2. 43. p. K. A. Hány gyertya ég? Medosz Lapja, 1982. november 15. 5. p. CSÁKY Lajos Katalógus előszó Dulity Tibor Kalocsai Képtárban rendezett kiállításához. 1983. február Dr. DOBI Ferenc /DT/ Képei a budapesti kiállításon fotókkal. Medosz Lapja, 1983. november 15. 1–2. p. CSÁKY Lajos /DT/ Képei életsorsot mutatnak be. Petőfi Népe, 1984. március 8. 5. p. A tanyavilág festője – recenzió a ceglédi kiállításról. Ceglédi Hírlap (Pest megyei Hírlap különkiadása), 1984. november 17. 5. p. TASNÁDI Attila SZOT-ösztöndíjasok kiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, 1986. december – 1987. január. A képes katalógusban recenzió Dulity Tiborról. Fotó: Bohócok. RÖTHLER István Főmunkatársi ecsetvonások. Portrévázlat Dulity Tiborról, a festőről, fotókkal. Munka, 1988. 12. szám 30–31. p. ROSTA Ferenc Kiállításnéző. Dulity Tibor szeptember 22-én megnyílt kiállításáról közönségfotóval. Félegyházi Hírlap, 1995. október 6. 6. p.

139

BENKŐ Éva Szín-játék. Dulity Tibor kiállítása a Kiskunfélegyházi Alkotónapon. SZÍN (a Magyar Művelődési Intézet folyóirata), 4/1. (1998. február) 26–27. p. ROSTA Ferenc Találkozások. Alkotónap Kiskunfélegyházán a harminc éves Szakmaközi Művelődési Házban. Recenzió Dulity Tibor festőművész ekkor megnyílt „Színjáték” c. kiállításáról. Félegyházi Hírlap, 1998. június 12. 6. p. ROSTA Ferenc Kiállításnéző. Dulity Tibor március 11-én megnyílt „Emlékek” c. kiállításáról. Félegyházi Hírlap, 1999. március 19. 6. p. MÁLIK Béla Dulity Tibor „ Emlékek” c. kiállításáról recenzió. Félegyházi Közlöny, 1999. március 26. 6. p. ROSTA Ferenc Címnélküli képek (Benkő) Évához, (Dulity) Tiborhoz nyílt levél. Félegyházi Közlöny, 2000. május 5. 6. p. ROSTA Ferenc Kiállításnéző. Dulity Tibor „Cím nélküli képek” c. kiállításáról fotóval. Félegyházi Hírlap, 2000. május 11. 2. p. ROSTA Ferenc A Holló László körből indultak el. Cikk két kiállításról, a második rész Dulity Tibor „Egyszer volt bohóc” c. kiállításának méltatása. Félegyházi Hírlap, 2001. május 24. 7. p. ROSTA Ferenc Art kavalkád címmel Dulity Tibor „Egyszer volt bohóc” kiállításáról fotóval. Félegyházi Közlöny, 2001. június 1. 6. p. /BÁLINT Gyula György/ A művészet közösségformáló ereje. Sziget az Aranyszigeten. Dulity Tibor festőművész kreatív műhelyt hozott létre. Ebből rendhagyó kiállítás nyílt 2001. november 28-án. Csongrád és térsége, 2001. november 27. 3. p. R F /Rosta Ferenc/ ÉS KÖZÉNK JÖTT MÓRA. Dulity Tibor festőművész Móra Ferencről készített portréjának méltatása, melyet az iskolának (a Móra Ferenc Gimnáziumnak) adományozott. Félegyházi Hírlap, 2002. február 14. 5. p. R F /Rosta Ferenc/ Arcoktól a sorsokig. Dulity Tibor festőművész ötödik tematikus kiállítása Kiskunfélegyházán. Félegyházi Hírlap, 2002. április 4. 9. p. MÁLIK /Béla/ Az ötödik. Dulity Tibor ötödik tematikus kiállításának, a „Sors(ok)”-nak méltatása fotókkal. Félegyházi Közlöny, 2002. április 5. 4. p.

140

ROSTA Ferenc Kiállítások a szeretet közegében. Dulity Tibor és Rátkai Zsuzsa „Velencében jártunk” c. kiállításának méltatása. Félegyházi Hírlap, 2002. április 18. 9. p. MÁLIK /Béla/ Tavaszi Tárlatok. Dulity Tibor és Rátkai Zsuzsa közös kiállításának ismertetője. Félegyházi Közlöny, 2002. április 19. 4. p. R F /Rosta Ferenc/ Az országos polgár. Portrévázlat Dulity Tiborról. Félegyházi Közlöny, 2002. június 28. 5. p. B Gy Gy /Bálint Gyula György/ Ajándék a Csongrádi Könyvtárnak. Dulity Tibor és az idő. Csongrád és térsége, 2002. (A kamarakiállítást dr. Benkő Éva nyitotta meg. Az alkotó a könyvtár névadójának, Csemegi Károlynak a portréját ekkor adta át.) BENKŐ Éva (szerk.) Dulity Tibor. (képes katalógus) 2003. március ROSTA Ferenc Hűség és a hűtlenség: Dulity Tibor retrospektív kiállításáról a Kiskun Múzeumban. Félegyházi Közlöny, 2003. március 21. 4. p ROSTA Ferenc Bácsalmástól Félegyházáig. Dulity Tibor 50 év anyagából válogatott kiállításáról a Kiskun Múzeumban 2003. március 15-én. Félegyházi Hírlap, 2003. március 27. 12. p. ROSTA Ferenc Ők négyen meg a gyerekek… Félegyházi Hírlap, 2003. június 19. 9. p. ROSTA Ferenc Ahol élnek… Az „Ahol élünk” c. tematikus kiállításról. Félegyházi Közlöny, 2003. június 27. 4. p. PÁSZTOR Andrea Feloldani az emberek hallgatását. Interjú Dulity Tiborral élet- és alkotói útjáról a Kortárs Galériában a „Részem” címmel rendezett kiállítás kapcsán. Kecskeméti Lapok kulturális melléklete, 2003. november 18. 9. p. ROSTA Ferenc Emberek az Emberről. Sőreg Dénessel közös kiállítás fotókkal. Félegyházi Közlöny, 2004. április 30. 4. p. ROSTA Ferenc Visszatekintés Sőreg Dénes és Dulity Tibor közös kiállításáról. Félegyházi Hírlap, 2004. május 6. 11. p.

141

Dulity Tibor Képtár. Híradás portréval. Petőﬁ Népe, 2004. szeptember 2. 11. p. ROSTA Ferenc Festőverseny 2004-ben. Gárdonyban rendezett festőtalálkozó híradása az új kezdeményezésről és Dulity Tibor díjairól. Félegyházi Közlöny, 2004. október 29. 4. p. Dulity Tibor 1935–2005. Gyászhír. Petőﬁ Népe, 2005. március 18. 2. p. ROSTA Ferenc In memoriam Dulity Tibor. Áttekintés Dulity Tibor jelentőségéről a festőről készült fotóval. Félegyházi Közlöny, 2005. április 1. 4. p. ROSTA Ferenc „Ki viszi át…” avagy a bohóc elköszönt. Híradás Dulity Tibor búcsúztatójáról. Félegyházi Közlöny, 2005. április 15. 4. p. ROSTA Ferenc Jelek az úton… Dulity Tibor halálának évfordulóján rendezett kecskeméti és kiskunfélegyházi kiállításokról fotóval. Félegyházi Közlöny, 2006. március 31. 5. p.

Bohóc sorozat tr.p. 15×8 – Clown series

Bohóc-sorozat tr.p. 13×9 – Clown series

142

11.6. Idegennyelvű összefoglalók – Foreign language summaries 11.6.1. English summary Tibor Dulity (1935–2005) This monograph presents the life work of Tibor Dulity by selection, analysis and evaluation of his works, and follows his creative life by means of documentation. Tibor Dulity, the painter, is the son of the Great Hungarian Plain, and the painter of the Great Hungarian Plain. This classification is not the definition of a local limitation. The characteristic feature of Tibor Dulity’s life work is the continuation of a typical Hungarian tradition, to which the artistic elite nowadays pays less attention than it deserves. The basis of this tradition is the social attachment that proved to be stronger in the painter’s mind than any actual artistic aspirations or trends. The destiny and history of people living under hard condition served as a basis for his attitude. This attachment meant for him the circumstance that determined his mode of existence. He was teaching, organising and practising art activities and had an effect in the art world. He lived the specific life of a painter, submerged into creation, especially in the late stage of his life. Therefore the determining factor in his art is the daily experience of the world/people and objects around him. He could not and did not want to loose contact with them. The accelerated social changes in his close and broad environment produced conflicts between the past and present. Owing to his great empathy, human fate meant much more to him than any ideas. He painted people, objects and landscapes, and he saw human fates in them all. This has been emphasised in the thematic compilation of the monograph. In accordance with his view on life, he searched for the meaning of what he saw and what he suspected in these themes that he intended to express. It is characteristic to his strong individualism that the discovered meaning is often a subjective projection in the treated theme, and the work becomes authentic through this. The secret is that his subjectivity is in fact the intuitive discovery of the essence, characteristic to highly gifted people. He becomes modern in this way, too. He was a seeker, an inquisitive, ready-to-learn character. This is confirmed by the fact that his activity was not constrained by technical or genre boundaries. He experimented using many sorts of colours, materials and surfaces. He very often followed the uncontrolled material, and inspiration obtained in this way produced new constellations based on his ideas and observations. Huba Bálványos Bohóc sorozat tr.p. 14×8,5 – Clown series

Előadás után tr.p. 15×8,5 – After performance

143

11.6.2. Fragments of a confession about myself I was born on 31 March, 1935 in Bácsalmás. My mother, Julianna Kósa was a washerwoman, a maid of all work. My father, Márk Dulity was a day-labourer, later an electrician. He left his family, like me, later. My grandmother, Majkó, was the soul of the family, she transmitted the „bunyevác” family customs and traditions. Rural gang of kids, my older brother as the chief, barefooted, sateen underpants, small pranks, greater sins, magic attics and barns, the stubborn will to show I-will-do-it – this is my childhood, poor and happy, still in my soul. My life in the traps of faithfulness and unfaithfulness. Unfaithful was first to me my health: I lost part of my lung during my youth. My spine referred me to the hospital’s operating room, and my pancreas wanted to give up in my older age. It is unnecessary to give details about the consequences. Otherwise I am well. I first became unfaithful to my school class, when I failed to pass the exams, but as reparation I graduated as a school teacher in my adult age and was teaching for years in Szeged. I became and remained an adult educator. I was organising rural trade union mass entertainments, teaching classes and later national fine arts programmes. I was the first president of the first self-taught association of fine arts (the Free National Association of Fine Arts and Appliaed Arts). I am an obsessed educator of fine arts till this very day, under all circumstances: in the family, among friends, in camps, at the openings of exhibitions, among adults, old people or children, all the same. Then I became unfaithful to my family, and most often to wives. I was ready to back out from the everyday life. Always in the traps of faithfulness and unfaithfulness. My first experience in the area of fine art in my childhood was the Sunday illustrated supplement of the Pesti Hírlap found in the hangar of one of my mother’s employers called Huszár in Bácsalmás. I started with copying fine arts reproductions. My teachers Miska Rakonczai and Sándor Gellért encouraged me and provided me with professional books. The sincerity of János Bozsó, the concise visual vocabulary of Balázs Diószegi and Imre Goór, the aesthetic taste and view of Dénes Sőreg and István Tóth had great impact on me. I have been steadfastly faithful since then to everything that is fine arts. Respect and love to those who helped me setting off and continue on my way. And the most important is Éva who knows almost all my secrets, and helps me on weekdays and on the special days, my companion and my woman, through whom faithfulness addresses me. I tried almost everything in fine arts that arouse my interest and to what I had the means: drawing, watercolour, pastel, acryl, oil painting, mixed techniques, enamel and clay. I left what I did not like, but many times I tried it again over the years; I changed styles and techniques. It was always some experience that set my work off that provided the problem area and the content to which I was seeking for adequate mode of expression and form. I remained faithful to the world of simple rural people and lives, and the Great Hungarian Plain, independent from the mode of expression, let it be realistic, expressive or abstract. Always in the traps of faithfulness and unfaithfulness. It was 50 years ago when a work of mine was displayed at a national exhibition, and this year (2003) a collection of my work will be exhibited in the Kiskun Museum in the town I got to like, Kiskunfélegyháza. I had more than hundred individual exhibitions, among others in the capital city and in many places in nearly every county, as well as in Yugoslavia, Austria and France. I had been painting next to my full time job for thirty-five years, and painting has become my sole professional activity for the last fifteen years, sometimes I also make sculptures and drawings. Recently I have been occupied with problem areas, and the solution possibilities to those. The result was my thematic exhibitions: the “Play”, “Memories”, “Once There Was a Clown”, “Pictures Without Title” and “Fates”.

144

I have never hunted for appreciation, but the attention and interest my friends and close acquaintances gave me new stimulation and strengthened me in my further work. At present we live at Jakabszállás in the “Sultan’s Corner” where we found tranquillity and inner peace, where it is good to be absorbed in the creative work, to be together with our children, grandchildren and friends. All these together mean for us the high heaven and the secure earth. Faithfulness is always itself, or it can turn into unfaithfulness; the most important perhaps is though, to remain faithful to ourselves, even in the eternal traps of faithfulness and unfaithfulness. Tibor Dulity (2003) Villon illusztráció tr.p. 14×10 – Villon illustration

Elkisérlek (1960) tr.p. 8×10 – I go with you

145

11.6.3. Resumé francais Tibor Dulity (1935–2005) Cette monographie se propose de suivre la vie créatrice de Tibor Dulity à l’aide de documents ainsi que par la sélection, l’analyse et l’évaluation de ses oeuvres. Tibor Dulity, le peintre est l’enfant de la Grande Plaine Hongroise; il est le peintre de la Grande Plaine Hongroise. Cette qualification n’est pas l’expression d’une limitation dans l’espace. Les caractéristiques de l’oeuvre de Tibor Dulity constituent la continuation d’une tradition hongroise typique que la culture artistique élitiste de nos jours tend à négliger. Cette tradition se fonde sur un rattachement à la société qui s’avère plus fort que les tendances artistiques actuelles et dont les bases conceptuelles sont fournies par le sort et l’histoire d’un peuple qui ne connaît que les côtés sombres de la vie. Pour Dulity, ce rattachement déterminait aussi sa forme de vie. C’est dans ce milieu intellectuel qu’il a poursuivi ses activités d’enseignant, d’éducateur, d’organisateur et de directeur artistique. Il pouvait se créer la forme de vie particulière des peintres envahie par la création seulement beaucoup plus tard que ses collègues. Ce fait explique le rôle déterminant dans son art du milieu humain et matériel quotidien dont il ne pouvait ni ne voulait se détacher. Les changements sociaux accélérés ont provoqué le conflit du passé et du présent dans son entourage local et plus large. Sa conscience était plus marquée par les sorts humains profondément ressentis que par d’autres idées quelconques. Il peignait les gens, il peignait aussi l’environnement matériel et le paysage, mais il n’y voyait que des sorts humains. Cela se reflète d’une manière convaincante dans la composition thématique de la monographie. Dans les thèmes de ses tableaux, sa vue cherchait toujours le sens aperçu ou pressenti qu’il essayait alors de dégager. En raison de sa forte personnalité, le sens détecté du thème donné est souvent une projection subjective de sa part, pourtant c’est justement cela qui rend l’oeuvre authentique. Sa subjectivité était en réalité une capacité intuitive de voir l’essentiel, ce qui ne caractérise que les artistes les plus doués. Son désir de toujours rechercher et apprendre se traduisait aussi par le fait que dans son expression il ne connaissait de limites techniques ou de genre. Il a travaillé avec beaucoup de colorants, de surfaces et d’outils sur des surfaces planes ou plastiques. Et il savait suivre la matière déchaînée et le hasard: par les inspirations ainsi acquises il créait de nouvelles constellations pour ses idées et pour ses visions personnelles. Huba Bálványos Bohóc sorozat tr.p. 15×9 – Clown series

146

Bohóc sorozat tr.p. 8×5 – Clown series

11.6.4. Confessions fragmentées Je suis né le 31 mars 1935. Ma mère, née Julianna Kósa, était une blanchisseuse qui faisait toute sorte de travail chez des particuliers. Mon père, Márk Dulity était un ouvrier à la journée, puis monteur-électricien. Il quitta sa famille, tout comme moi-même, plus tard. L’âme de notre famille était ma grand-mère Májkó qui nous transmettait toutes les traditions familiales et toutes les coutumes ethniques des Bounevatz. La bande de gamins au bout du village, dirigée par mon frère, nos jeux en caleçon et pieds nus, nos farces et nos méfaits, le sortilège des greniers et des granges, les sottises audacieuses des “je-lui-en-ferai-voir” je garde fidèlement les souvenirs de mon enfance qui était heureuse malgré notre pauvreté. Ma vie se passa entre les pièges éternels de la fidélité et de l’infidélité. Ma santé était la première à manifester vraiment peu de fidélité. J’étais encore jeune quand je dûs dire adieu à une partie de mes poumons; ma colonne vertébrale devait être opérée quand j’étais entre deux âges, mon pancréas voulut me trahir quand j’étais déjà plus âgé. Les conséquences, je ne veux pas en parler. Autrement, je vais bien. Le premier cas où j’ai été infidèle, c’est quand, échoué, j’abandonnai ma classe. Comme récompense, j’ai obtenu mon diplôme et j’ai enseigné à Szeged pendant plusieurs années. Je suis toujours resté un simple instituteur. J’ai aussi travaillé comme animateur socio-culturel, organisateur de fêtes syndicales villageoises et de cours de formation ainsi que, plus tard, de manifestations artistiques nationales. Je fus le président de la première association des artistes autodidactes (la Fédération Nationale des Artistes Libres de Beaux-Arts et d’Arts Appliqués). Jusqu’à ce jour, je reste toujours et en toute occasion un éducateur passionné des beauxarts; il m’est tout à fait égal que ce soit en famille, entre amis, dans des camps d’été, lors de l’inauguration d’une exposition, dans le monde d’adultes, de personnes âgées ou d’enfants. Plus tard, je suis devenu infidèle à ma famille, et, le plus souvent, aux femmes. Je me faisais un plaisir de me retirer et de m’échapper de la vie quotidienne. Toujours entre les pièges éternels de la fidélité et de l’infidélité. Ma première expérience artistique fut le supplément illustré de l’édition de dimanche du journal Pesti Hírlap: je l’ai découvert dans mon enfance dans une grange à Bácsalmás, chez la famille Huszár, un des patrons de ma mère. Pour commencer, j’ai copié des reproductions artistiques. Mes professeurs, Mihály Rakonczai et Sándor Gellért m’ont encouragé et m’ont apporté des livres techniques. J’ai été impressionné et influencé par la sincérité de János Bozsó, par le vocabulaire visuel massif de Balázs Diószegi et de Imre Goór, par la vision du monde esthétique de Dénes Sõreg et de István Tóth. Je garde depuis une fidélité inébranlable envers tout ce qui est artistique, un respect et un amour pour ceux qui m’ont mis sur cette voie et qui m’ont aidé à continuer mon chemin. Sans oublier celle qui est la plus importante: Éva, la compagne et la femme, Éva qui connaît presque tous mes secrets, qui m’aide dans la vie quotidienne et dans la vie solennelle, Éva qui me rappelle toujours à la fidélité. Quand les moyens et les instruments nécessaires étaient à ma disposition, j’essayais dans les beaux-arts presque tout ce qui éveillait mon intérêt: dessin, aquarelle, acrilique, huile, technique mixte, émail, argile. Si ça ne me plaisait pas, j’abandonnais, mais souvent je recommençais après plusieurs années; j’ai toujours changé les styles et les techniques. Le plus important, c’était toujours l’expérience de départ, c’est cette expérience qui m’a indiqué le contenu, les problèmes pour lesquels je devais chercher la forme, le mode d’expression le plus convenable. Mais indépendamment du fait que cette expression soit réaliste, expressioniste ou complètement abstraite, je suis toujours resté fidèle au monde des villageois simples et aux paysages de la Grande Plaine. Toujours entre les pièges éternels de la fidélité et de l’infidélité. Cinquante ans ont passé depuis qu’une de mes oeuvres a été présentée à une exposition nationale. Cette année, en 2003, mes oeuvres seront présentées à une exposition rétrospective au Musée Kiskun à Kiskunfélegyháza, dans la ville que j’ai appris à aimer. J’ai eu droit à plus d’une centaine d’expositions individuelles et mes oeuvres ont été présentées dans la capitale, dans de nombreuses communes de presque tous les départements de Hongrie ainsi qu’en Yougoslavie, en Allemagne, en Autriche et en France. Depuis 1990, une exposition permanente est consacrée à mes oeuvres dans la Maison des Collections de ma ville natale, Bácsalmás. Pendant trente-cinq ans, j’avais un travail à plein temps et la peinture était pour moi une occupation complémentaire. Depuis quinze ans je ne fais que peindre et parfois sculpter, et je dessine beaucoup. Ces

147

derniers temps, certains sujets ou problèmes me préoccupent beaucoup et je réfléchis à leur solution. C’est ainsi que mes expositions thématiques ont vu le jour: “Jeu de lumière”, “Souvenirs”, “Il était une fois un clown”, “Tableaux sans titre”, “Destin(s)”. Je n’ai jamais mendié des approbations, mais l’attention et l’intérêt montrés par mes amis m’ont toujours redonné des forces. Nous vivons maintenant ici, à Jakabszállás, au “Coin du Sultan” où nous avons trouvé la quiétude et la paix intérieure, où il fait bon se consacrer à un travail approfondi et être ensemble avec nos enfants, nos petits-enfants et nos amis. Pour nous, tout cela équivaut à la voûte céleste qui s’élance et à la terre qui nous donne de l’assurance. La fidélité est toujours ce qu’elle est, ou encore, elle peut être en contradiction avec elle-même. Pourtant, le plus important c’est de rester fidèles à nous-mêmes entre les pièges éternels de la fidélité et de l’infidélité. Tibor Dulity (2003) Csodálatos mandarin (2001) tr.p. 21×15 – Miraculous Mandarin

Csodálatos mandarin (2001) tr.p. 22×10 – Miraculous Mandarin

148

11.6.5. Deutsche Zusammenfassung Tibor Dulity (1935–2005) Die vorliegende Monographie präsentiert das Lebenswerk von Tibor Dulity durch Auswahl, Analyse, Bewertung und mittels Dokumenten seines künstlerischen Schaffens. Tibor Dulity ist der Sohn und Maler der großen ungarischen Tiefebene. Diese Kennzeichnung ist keine Bestimmung einer lokalen Begrenztheit. Das Lebenswerk von Tibor Dulity ist in seinem Charakter die Fortsetzung einer typisch ungarischen Tradition. Diese zeigt der jetzigen elitären Kunstkultur nicht so große Aufmerksamkeit, als sie verdienen würde. Das Wesen dieser Tradition ist die soziale Bindung, die bei Tibor Dulity stärker war,als das aktuelle Kunststreben. Als Anschauungsgrundlage diente ihm das Schicksal und die Geschichte des armen Volkes. Diese Bindung bedeutete für ihn den Umstand, der seine Daseinsform bestimmte. Er lehrte und übte verschiedene auf Kunst bezogene organisatorische Tätigkeiten in dieser Umwelt aus. Ein echtes, typisches Künstlerleben vollzog er erst in seinem späteren Leben. Deshalb ist in seiner Kunst die täglich erlebte Welt der Menschen und ihrer Gegenstände bestimmend. Er konnte und wollte sich von dieser nicht trennen. Die beschleunigten gesellschaftlichen Veränderungen in seiner engeren und breiteren Umwelt brachten Konflikte mit der Vergangenheit und Gegenwart. Menschliche Schicksale, erlebt mit großer Einfühlungskraft, hatten immer eine größere Wirkung auf ihn, als irgendeine Idee. Er malte vor allem Menschen. Aber auch in Gegenständen und Landschaften sah er menschliche Schicksale. Das wirkt überzeugend in der thematischen Zusammenstellung dieser Monographie. Dank seiner Anschauung suchte er in diesen Themen die Deutung des Gesehenen und Geahnten. Er hatte einen starken Charakter und die Darstellung eines erfaßten Themas ist oft subjektive Beleuchtung, aber das Werk wird dadurch authentisch. Die Subjektivität ist eigentlich intuitive Erfassung des Wesentlichen und ist für Hochbegabte charakteristisch. So wurde er modern. Er war immer bereit zu forschen, zu suchen und zu lernen. Deshalb überschritt er die Grenzen betreffs Technik und Gattung. Er verwendete verschiedene Farbmateriale, Oberflächen glatt und plastisch. Sehr oft gab er dem sich losreißenden Material und dem Zufall freien Lauf. Dadurch ließ er sich inspirieren und wandelte seine persönlichen Ideen und Wahrnehmungen in neue Konstellationen um. Huba Bálványos Don Quihote sorozat tr.p. 17×13,5 –Don Quihote series

Don Quihote sorozat tr.p. 17×13,5 – Don Quihote series

149

11.6.6. Fragmente eines Bekenntnisses über mich selbst Ich wurde am 31. März 1935 in Bácsalmás geboren. Meine Mutter Julianna Kósa war Wäscherin, Mädchen für alles. Mein Vater, Márk Dulity war Tagelöhner auf dem Lande, später Elektriker und verliess die Familie so wie ich selbst später. Majko, meine Großmutter, war die Seele der Familie, die die b Sitten und Gebräuche der Bunyevác an uns weitergab. Eine dörfliche Bande von Flegeln, mein Bruder als Anführer, barfuß, in Klothunterhosen, kleine Striche, größere Sünden, der Zauber der Dachböden und Scheunen, die Torheiten des „Ich-werd’s-Euch-zeigens“, das sind die Erinnerungen aus meiner armen und glücklichen Kindheit, die ich noch immer in meiner Seele hüte. Mein Leben als Kampf zwischen Treue und Untreue. Zuerst wurde mir meine Gesundheit untreu: einen Teil meiner Lunge verlor ich noch während meiner Jugendjahren, als Erwachsenen hat mich mein Rückgrat zur Operation ins Hospital gezwungen, als alten Mann wollte meine Bauchspeicheldrüse aufgeben. Einzelheiten zu erähnen hat keinen Sinn. Trotz alledem geht es mir gut. Als durchgefallener Schüler wurde ich untreu zu meinen Mitschülern, aber als Erwachsene beendete ich meine Studien an der Hochschule und war mehrere Jahre Lehrer in Szeged. In meinem Herzen blieb ich immer ein Lehrer, der sich mit der Landbevölkerung befasste. Ich beschäftigte mich mit Volksbildung, veranstaltete dörfliche Volksfeste, Schulungen und später Veranstaltungen im Bereich der bildenden Kunst. Ich war der erste Vorsitzende der Gesellschaft für bildende Kunst der Autodidakten. Noch immer bin ich ein leidenschaftlicher bildkünstlerischer Erzieher bei jeder Gelegenheit: in der Familie, unter Freunden, bei Eröffnung von Ausstellungen, unter Alten und Kindern alles hat dieselbe Bedeutung. Dann wurde ich untreu zu meiner Familie, am häufigsten zu Frauen. Sehr gerne liess die Alltäglichkeit hinter mir. Immer der Kampf zwischen Treue und Untreue. Mein erstes bildkünstlerisches Erlebnis war die illustrierte Sonntagsbeilage von „Pesti Hirlap“ die ich während der Jugendjahren bei der Familie Huszár fand, Arbeitgeber meiner Mutter in Bácsalmás. Meine Lehrer, Miska Rakonczai und Sándor Gellért ermutigten mich, gaben mir Fachliteratur. Mich beeinflußte die Offenheit von János Bozsó, die bildreiche Sprache von Balázs Diószegi und Imre Goór, sowie das ästhetische Weltbild von Dénes Sőreg und István Tóth. Von jener Zeit an bin ich treu zu allem was Kunst ist, verehre und liebe jene, die mich auf meinen weiten Weg vorbereiteten und später halfen Doch der zentrale Punkt in meinem Leben ist Éva: sie kennt praktische alle meine Geheimnisse, sie hilft mir in Alltag und wenn wir feiern, sie ist meine Gefährtin und Frau, die Verkörperung der Treue. In der Kunst probierte ich fast alles was meine Neigungen erweckte: Zeichnen, Wassermalerei, Pastellmalerei, Öl, gemischte Techniken, Emailmalerei, Ton. Ich verließ jene Techniken, die mir nicht entsprachen, aber jahrelange experimentierte ich mit verschiedenen Lösungen und wechselte sie ständig. Aus dem Grunderlebnis ergab sich der Inhalt, und passte ich Technik und Form an. Aber immer bleib treu zu Leben der Menchen auf dem Lande, zur Landschaft der Tiefebene egal ob die Ausdruckform: realistisch, expressionistisch oder abstrakt war. Immer der Kampf zwischen Treue und Untreue. Es ist fünfzig Jahre her als eine Arbeit von mir auf einer Landesausstellung erschien Und in diesem Jahr, 2003, wird meine restrospektive Ausstellung in der von mir geliebten Stadt Kiskunfélegyháza im Kiskun Múzeum gezeigt. Bisher hatte ich mehr als hundertselbständige Ausstellungen. Meine Bilder wurden in Budapest, in verschiedenen ungarischen Städten und im Ausland (Jugoslawien, Deutschland, Österreich, Frankreich) ausgestell. Fünfunddreißig Jahre arbeitete ich als Angestellter und die Malerei war dabei eine Nebenbeschäftigung In den letzten fünfzehn Jahren male ich nur, manchmal betreibe ich bildhauere ich und zeichne viel. In der letzten Jahren interessiere ich mich für bestimmte Themen und ihrer Verwirklichung interessiert. So entstanden meine thematischen Ausstellungen: Schauspiel, Erinnerungen, Clown, Bilder ohne Titel, Schicksale.

150

Iffiielle Anerkennungen interessieren mich nicht, aber die Aufmerksamkeit und Interesse meiner Freunde und Bekannten gaben mir immer Ermutigung zum weiteren Schaffen. Jetzt leben wir in Jakabszállás in einer Art Einsiedlerdasein. Wir finden hier Ruhe, inneren Frieden, hier ist gut Kreativ zu sein, zusammen mit unseren Kindern, Enkeln, Freunden. All das eingebettet in eine Landschaft mit hohem Himmel und fester Erde. Treue kann zu Untreue werden und umgekehrt. Das wichtigste jedoch ist, sich selbst treu zu bleiben. Tibor Dulity (2003) Bohóc sorozat tr.p. 8,5×5 – Clown series

Bohóc sorozat tr.p. 15×9 – Clown series

151

11.6.7. Sazetak na srpskom Tibora Dulity (1935–2005) Ova monografija prikazuje životno delo Tibora Dulity kroz izbor, analizu i vrednovanje njegovih dela, i sledi dokumentima njegov stvaralački život. Slikar Tibor Dulity je sin velike mađarske ravnice i slikar velike mađarske ravnice. Ova karakteristika nije odrednica lokalne ograničenosti. Životno delo Tibora Dulity je po svom karakteru nastavak tipično mađarske tradicije, ovoj tradiciji sadašnja elitna umetnička kultura ne ukazuje tako veliku pažnju kao što ona zaslužuje. Bit ove tradicije je socijalna veza, koja je kod Tibora Dulity bila jača nego što je nastojanje aktuelne umetnosti. Kao osnova posmatranja služila mu je sudbina i istorija siromašnog naroda. Ova veza je za njega značila teškoću, koja je određivala njegovo prisustvo. On je upražnjavao, negovao i sprovodio različite organizacione delatnosti, koje se odnose na umetnost u ovoj okolini. Pravi, tipični umetnički život je za sebe obezbedio tek kasnije u toku svog života. Zbog toga je u njegovoj umetnosti određujući dnevno doživljeni svet ljudi i predmeta. On nije mogao a nije ni hteo da se odvoji od njega. Ubrzane društvene promene u njegovoj užoj i širokoj okolini su dovele do konflikta prošlosti i sadašnjosti. Ljudske sudbine, doživljene sa velikom snagom saosećanja, su imale uvek veći uticaj na njega nego bilo koja ideja. Slikao je pre svega ljude, ali i u naslikanim predmetima i pejzažima video je ljudske sudbine. To deluje ubedljivo u tematskom sastavu ove monografije. Zahvaljujući njegovom smislu za posmatranje tražio je u ovim temama značanje viđenog, udahnutog da bi ga prikazao. Imao je snažan karakter, a otkriveno značanje uhvaćene teme je često subjektivno ostvetljavao, delo je upravo zato autentično, jer je subjektivnost ustvari intuitivno shvatanje bitnog, a karakteristično je samo za obdarene. Tako je on postao moderan. Bio je uvek spreman da istražuje, traži i uči, zato prekoračuje granice tehnike i sveta kome pripada. Primenjivao je različite boje, površine, sredstva ravni i plastike. Vrlo često prepuštao je pocepani materijal slobodnom vazduhu, slučaju, tako se prepuštao inspiraciji, a svoje lične ideje i opažanja je pretvarao u nove konstelacije. Huba Bálványos Baranyi illusztráció tr.p. 18×13 – Baranyi illustration

152

Villon illusztráció tr.p. 18×12 – Villon illustration

11.6.8. Fragmenti ispovesti o sebi samom Rođen sam 31.3.1935. u Bačalmašu. Moja majka Julijana Koša je bila pralja, devojka za sve. Moj otac, Mark Dulity je bio nadničar, kasnije električar napustio je porodicu, kao i ja kasnije. Majka, moja baka je bila duša porodice, koja je na nas prenela bunjevačke običaje. Seoska banda prostaka, sa mojim bratom kao vođom, bosi, u klotanim gaćama, mali potezi, veliki grehovi, draž tavana i žitare, ludost ja ću vam ipak pokazati to su sećanja iz siromašnog ali srećnog detinjstva, koje je još uvek čuvam u svojoj duši. Moj život između slučajeva vernosti i neverstva. Najpre mi je bilo neverno moje zdravlje: deo pluća sam izgubio još za vreme godina moje mladosti, kao odraslog me je kičma odvela na operaciju u bolnicu, kao starcu mi je otkazao pankreas. Nema smisla pominjati pojedinosti. Inače mi je dobro. Kao propali đak bi sam neveran mojim školskim drugovima, ali kao odrastao završio sam moje studije na visokoj školi i mnogo godina sam bio učitelj u Segedinu. Do kraja sam ostao narodni učitelj. Bavio sam se obrazovanjem naroda, organizovao sam seoske narodne svečanosti, obuku, kasnije slikarske seoske priredbe. Bio sam prvi predsednik Društva za slikarsku umetnost samoukih umetnika (Slobodno zemaljsko udruženje za slikarsku umetnost). Ja sam još uvek opsednuti slikarsko-umetnički odgajivač u svakom slučaju: u porodici, među prijateljima pri otvaranju izložbi, među starima i decom, to za mene znači jednako mnogo. Zatim sam bio neveran mojoj porodici, najčešće ženama. Najradije napuštah svakodnevnicu. Uvek između slučajeva vernosti i neverstva. Moj prvi slikarsko-umetnički doživljaj je bio ilustrovani nedeljni dodatak Pešti Hirlapa, nađen u mladosti u hangaru porodice Husar, on je bio poslodavac moje majke u Bačalmašu. Počeo sam da kopiram umetničke reprodukcije. Moj učitelji, Miška Rakoncaji i Šandor Gelert su me hrabrili, davajući mi stručne knjige. Na mene je uticala otvorenost Janoša Bosoa, koji je sažimao vizuelni sadržaj reči Balaža Diosegija i Imrea Gora, kao i estetski pogled na svet Deneša Serega i Ištvana Tota. Od toga vremena sam veran svemu što je umetnost i volim one, koji me spremaju na moj daleki put i pritom pomažu. Ipak najvažniji lik za mene je Eva: ona zna sve moje tajne, ona mi pomaže u svakodnevnici i ako slavimo, ona je moja drugarica i žena, otelotvorenje vernosti. U slikarskoj umetnosti sam probao skoro sve, što je budilo moje težnje: crtanje, akvarel slikanje, pastel, ulje, mešane tehnike, slikanje na emajlu, glinu. Napuštao sam onu tehniku, koja mi ne odgovara, ali i dugogodišnje eksperimentisanje raznim rešenjima sam stalno menjao. Za mene je uvek bio važan osnovni doživljaj, sadržaj, pa sam tražio odgovarajuću formu. Ali sam uvek ostajao veran životu i svetu, jednostavnim ljudima sela, pejzažu ravnice nezavisno od forme izraza: realistički, ekspresionistički ili apstraktno. Uvek između večnih slučajeva vernosti i neverstva. Pedeset je godina otkako se moj rad pojavio na zemaljskoj izložbi, u ovoj godini, 2003. se otvara retrospektivna izložba u mom omiljenom gradu Kiškunfeleđhazi u muzeju Kiškun. Imao sam do sada više od sto samostalnih izložbi, moje slike se izlagane u Budimpešti, u raznim mađarskim gradovima, kao i u inostranstvu (Jugoslaviji, Nemačkoj, Austriji, Francuskoj). U mom gradu Bačalmašu je moja stalna izložba u Kući zbirki od 1990. Tridesetpet godina radim, a slikarstvo je pritom bilo sporedno zanimanje, ali zadnjih petnaest godina samo slikam, ponekad se bavim kiparstvom, a i crtam mnogo. U zadnje vreme sa zainteresovan za tematske krugove i njihovo ostvarenje. Tako su nastale tematske izložbe: Gluma, Sećanja, Bio jednom jedan klovn, Slike bez naslova, Sudbine. Nikad nisam težio priznanjima, ali pažnja i interes mojih prijatelja i poznanika su mi uvek davali ohrabrenje za dalja nastojanja. Sada živimo u Jakabsalašu na salašu Sultan ugao, ovde nalazimo mir, unutrašnji spokoj, ovde je veoma produbljeno zajedništvo sa našom decom, unucima, prijateljima. Sve to znači za nas visoko nebo i čvrsta zemlja. Vernost može preći u neverstvo, ali najvažnije bi možda bilo za nas ostati veran sebi između slučajeva vernosti i neverstva. Tibor Dulity (2003)

153

Szerzők – Authors

Bálványos Huba

Benkő Éva dr.

Graﬁkusművész, tanítóképző főiskolai tanár. Művészeti tevékenysége az alkotáson túl kiterjed a művészeti nevelés intézményes és öntevékeny formáira. 115 egyéni kiállításán túl a művészeti ismeretterjesztésben (előadások, publikációk) tett szert széles körű ismertségre. A vizuális nevelés témakörében több felsőoktatási tankönyv és tantervi anyagok szerkesztője és szerzője. Művészként 1979-ben Munkácsy-díjban pedagógusként 1997-ben Szent-Györgyi Albert díjban részesült.

Szociológus, népművelő, 1981–92 között a Közművelődési és Módszertani Intézet (ma Magyar Művelődési Intézet) igazgatója, ma nyugdíjas. Dulity Tibor élettársa. Ifjúsági klubok, művelődési otthonok, településfejlesztés, művészeti mozgalmak tevékenysége foglalkoztatta gyakorlatban, elméletben, kisebbnagyobb szakmai-irodalmi írásokban. Eddig legfontosabb könyv alakban megjelent tanulmánya: „Megszállottak, átutazók és beletörődők. Népművelők Budapesten” (Kiad. Népművelődési Propaganda Iroda Bp., 1982. 252 p.).

Festek, mit is tehetnék... tr.p. 15×8,5 – I paint, what else can I do

154

Írok, mit is tehetnék... tr.p. 13,5×10 – I write, what else can I do

A kötetben alkalmazott rövidítések magyarázata The explanation of abbreviations used in the book

a.f.

= akril, farost

= acryl, wooden ﬁbre

a.k.

= akril, karton

= acryl, cardboard

a.p.

= akril, papír

= acryl, paper

aq.p.

= akvarell, papír

= watercolour, paper

cr.p.

= ceruzarajz, papír

= pencil drawing, paper

= fa

= wooden

gipsz

= gipsz

= gypsum

o.f.

= olaj, farost

= oil, wooden ﬁbre

o.p.

= olaj, papír

= oil, paper

o.ps.

= olaj, polisztirol

= oil, polystyrene

o.v.

= olaj, vászon

= oil, canvas

p.p.

= pasztell, papír

= pastel, paper

rd.

= rézdomborítás

= copper, relief

tr.p.

= tollrajz, papír

= sketch, paper

vt.f.

= vegyestechnika, farost

= mixed technique, wooden ﬁbre

vt.k.

= vegyestechnika, karton

= mixed technique, cardboard

vt.p.

= vegyestechnika, papír

= mixed technique, paper

vt.ps.

= vegyestechnika, polisztirol

= mixed technique, polystyrene

vt.v.

= vegyestechnika, vászon

= mixed technique, canvas

A kiadó megjegyzései: A művek keletkezésének időpontját csak az alkotó által jelzett, vagy családja által biztosan tudott esetekben közöljük. Más esetekben eltekintünk a keletkezés évszámának jelzésétől. A kötet szerzői és kiadója – szíves elnézésüket kérve –, köszönetet mond mindazoknak, akiknek fotóit (nem ismervén szerzőiket) a kiadvány dokumentumfejezetében nevük feltüntetése nélkül közölték.

155

Dulity Tibor alkotásai megtekinthetők Where to see Tibor Dulity’s work

Bácsalmás: Dulity Tibor Képtár (Bácsalmás, Hősök tere 10.) Látogatható: hétfő, szerda, péntek a könyvtári órákban, szombaton és vasárnap előzetes egyeztetés esetén (Telefon: 79/341-350 Bácsalmás Városi Könyvtár)

Jakabszállás: Dulity Tibor műterme (Jakabszállás IV. ker. 174. Határ út) Előzetes egyeztetéssel (Telefon: 06-30/964-2488)

Kiskunfélegyháza: Petőﬁ Ház (Kiskunfélegyháza, Petőﬁ u. 7.) Szerda, csütörtök, péntek: 9–12 (Átadás: 2007-ben)

„Ahol élünk” kiállítás meghívótervei tr.p. – “Where we live” plan for an exhibition invitation

156

A kiadvány megjelentetését támogatták The issuance of this publication was donated by

Bácsalmás Város Önkormányzata Kiskunfélegyháza Város Önkormányzata

Bohóc sorozat tr.p. 15×8 – Clown series

Magyar Művelődési Intézet Orgovány és Vidéke Takarékszövetkezet Országos Képző- és Iparművészeti Társaság Print 2000 Nyomda Kft., Kecskemét Benedek Tamás és neje, Kecskemét Kőszegi János, Szigetszentmiklós Mojzer Antal és Renáta, Finnország dr. Nagy Katalin, Budapest Vitéz László és neje, Kecskemét

A kötet kiadója, és Dulity Tibor családja köszönetet mond a kiadvány elkészítésében és terjesztésében önzetlenül közreműködő, minden barátnak és segítőnek.

157

Tartalomjegyzék – Contents Előszó – Preface (Bálványos Huba) .............................................................................................................4

Vallomástöredékek önmagamról – Fragments of a confession about myself (Dulity Tibor) ..............................5

1. Pillanatképek az útról (fotódokumentumok) – Snapshots about the passage (photo documentary) ............6 1.1. A portré változásai – Changes of the portrait .................................................................................6 1.2. Alkotás közben – During work .....................................................................................................7 1.3. Alkotócsoportok-közösségek körében – In the circle of art groups ..................................................8 1.4. Egy kis magánélet... – A little privacy... ........................................................................................13 1.5. Kiállítások – Exhibitions ..............................................................................................................15

2. Az indulás – Setting oﬀ .......................................................................................................................17

3. Tárgyi környezet (exteriőr, enteriőr) – Where we live (exterior, interior) ..............................................19

4. „E nép löki a vért szívembe” – “These people pushes the blood into my heart” .....................................37

5. Arcok – Faces ......................................................................................................................................47

6. Álarcok – Masks ..................................................................................................................................59 6.1. Bohócok – Clowns ......................................................................................................................59 6.2. Busók – Busos .............................................................................................................................67

7. Kereszt az emberen – ember a kereszten – Cross on man – Man on cross ............................................69

8. Ember a tájban – tájban az ember – Man in landscape – landscape in a man .......................................79

9. Emlékek, játékok, hangok, színek, dráma, élet – Memories, games, voices, colours, drama, life .........107 9.1. Játékok, dráma, hangok, élet – Games, drama, voices, life .........................................................110 9.2. Színek, játékok, élet – Colours, games, life .................................................................................118

158

10. Összegzés – Summary ......................................................................................................................129

11. Dokumentumok – Documents .......................................................................................................130 11.1. Dulity Tibor szakmai életútja – Tibor Dulity’s professional life (1935–2005) ...........................130 11.2. Bozsik József interjúja Benkő Évával és Dulity Tiborral (a Dulity Képtár avatása alkalmával) – Bozsik József ’s interview with Éva Benkő and Tibor Dulity (on the occasion of the ribbon cutting ceremony of the Dulity Art Gallery) ............................................................................131 11.3. Bácsalmásiak Baráti Köre fölterjesztése „Díszpolgár” címre – Proposal of the Friendly Circle of the People of Bácsalmás for the title “Honoured Citizen” ....................................................136 11.4. Fontosabb egyéni és csoportos kiállítások – Major individual and group exhibitions ................137 11.5. Bibliográﬁa – Bibliography ......................................................................................................139 11.6. Idegennyelvű összefoglalók – Foreign language summaries .......................................................143 11.6.1. English summary (Huba Bálványos) .................................................................................143 11.6.2. Fragments of a confession about myself (Tibor Dulity) .....................................................144 11.6.3. Resumé francais (Huba Bálványos) ...................................................................................146 11.6.4. Confessions fragmentées (Tibor Dulity) ............................................................................147 11.6.5. Deutsche Zusammenfassung (Huba Bálványos) ................................................................149 11.6.6. Fragmente eines Bekenntnisses über mich selbst (Tibor Dulity) ........................................150 11.6.7. Sazetak na srpskom (Huba Bálványos) ..............................................................................152 11.6.8. Fragmenti ispovesti o sebi samom (Tibor Dulity) ..............................................................153

Szerzők – Authors ..................................................................................................................................155

A kötetben alkalmazott rövidítések magyarázata – The explanation of abbreviations used in the book .........155

Dulity Tibor alkotásai megtekinthetők – Where to see Tibor Dulity’s work ...........................................156

A kiadvány megjelentetését támogatták – The issuance of this publication was donated by ....................157

159