Sziget Endre: Egyetemi emlékmorzsák

Page 1

1


2


SZIGETI ENDRE: EMLÉKMORZSÁK – 2.

Leningrád, 1968.

A borítón: Emlék az egyetem DISZ-szervezetétől 1952-1956 Hansági építőtábor, 1959 KEN-hangulatban 1982.

3


E feljegyzések minden irodalmi ambíció és nyilvános közlési szándék nélkül készülnek.

Felelős kiadó: Szigeti Zsuzsanna Szerkesztő: Halász Géza Készült az Aula Digitális Gyorsnyomdában Nyomdavezető: Dobozi Erika

4


Egyetemi emlékmorzsák Amikor befejeztem az egyetemet, 1956. július 15-én, kötelező elhelyezés volt. Ez azt jelentette, hogy az egyetem mondta meg, hová mehetek dolgozni. Arra már nem emlékszem, mi történt, ha valaki máshová akart menni. Nekem mindenesetre azt mondták, a Kertészeti Főiskolán kapok állást, a politikai gazdaságtan tanszéken. Örültem, hiszen tanítani szerettem volna. Meg azért is, mert az állások zöme községi és járási begyűjtési felügyelői munka volt. Ezt nem szívesen csináltam volna. Ekkor még létezett az 1956-ban eltörölt kötelező beszolgáltatási rendszer. Minden gazdára kirótták, milyen terményből és állatból milyen mennyiséget kell beszolgáltatni az államnak. Az akkori vezetők azt gondolták, másként nem kerül elegendő élelmiszer a városi népesség asztalára és elegendő nyersanyag az ipar szükségleteinek kielégítésére. Később kiderült, hogy ez nem igaz. A rendszer több sebből vérzett. Az átvételi árak nagyon alacsonyak voltak, a termelők nyomorúságosan éltek. A kötelező beadás mennyiségét önkényesen szabták meg, olykor az egész termés sem volt

5


elég. Dúlt az önkény és a kényszer. Hát ebben nem szívesen vettem volna részt, bár ekkor még nem láttam ilyen világosan a rendszer hibás és káros voltát. Azután néhány nappal a tanév kezdete előtt táviratban hívtak be a közgázra. Mégis oda helyeznek, intézzem el a papírokat. A politikai gazdaságtan tanszékre kerültem, s hamarosan az exkluzív elmélettörténeti csoport tagja lettem. Ez az ország vezető idevágó intézménye volt, érthető, hogy megtiszteltetésnek vettem és boldog voltam. A dologban az volt a különös, hogy amikor később megkaptam a végzéskor rólam készített jellemzést, abban az állt, hogy elméleti munkára javasolnak, mert az emberekkel nem tudok kapcsolatot teremteni, ezért tanítani nem vagyok alkalmas. Ezt a jellemzést a tanszék készítette. Ezután meg meghív. Ki érti ezt? Előbb azonban teljesíteni kellett honvédelmi kötelezettségemet. A tanévek során honvédelmi ismeretek című tárgyat tanultunk, majd az első, második és az utolsó év után egy-egy, végül három hónap katonai szolgálatot kellett végezni, tartalékos tiszti kiképzés keretében. Első év után

6


Böhönyén táboroztunk. Itt a legemlékezetesebb esemény a hadsereg egészségügyi szolgálatának vérhas megelőző akciója volt. Éjjel kettőkor fel kellett sorakozni, kanállal a kézben. Ezután kis éjjeli menetelés következett. Egy erre alkalmasnak minősített erdőrészben megálltunk. Mindenki tépett – parancsra – egy falevelet és két egészségügyi tiszthelyettes elé járult. Az egyik fehér port szórt a falevélre, a másik valami folyadékot öntött a kanálba és ellenőrizte, rendesen lenyaljuk-e a port és lenyeljük-e a kanál tartalmát. A hatás csak harmadnap jelentkezett,

Dunai gátépítő önkéntes tábor, 1959.

7


amikor is hatalmas vérhas járvány tört ki a táborban. Én megúsztam, de rengetegen nem. A férfiak zöme hosszabb-rövidebb katonáskodásából azt a hasznot véli húzni, hogy egy életen át van mit mesélnie. A dolog azonban hamar unalmassá válik, amit az érintettek ritkán érzékelnek. Én ebben kivétel vagyok, így ellenállok a kísértésnek és nem töltök meg sok oldalt katonaemlékeimmel. Csak a végzés utáni három hónapról néhány szót. Az első hónapban Pesten, a Kerepesi úti Hunyadi laktanyában koptattuk az iskolapadot. Izgalmas tanulmányainkról csak annyit, hogy az egyik tárgy keretében megtudtuk, mi a teendő atomtámadás esetén az élelmiszerekkel. A vajról például le kell vágni a külső réteget, hogy sugármentesítsük. Nagy szerencse, hogy nem került sor ilyen támadásra. Egyébként esténként gyakran elhagytam a tábort a hátsó kerítésen keresztül, hogy meglátogassam a családot. Soha nem kaptak el, így megúsztam a fogdát, esetleg a hadbíróságot. A további két hónapot Ercsiben töltöttem, öt évfolyamtársammal együtt, a hidász-pontonos dandárnál. Innen a munkanap végén autóbusz szállította Budapestre az ott lakó tiszteket. Eleinte erre mentem fel és a kocsi végében meghúzód-

8


va elkerültem a feltűnéssel járó lelepleződést és a kiűzetést. Másnap reggel a Margit-hídi indulóhelyen hasonló eljárást követtem. Egy reggel azután egy társam az illegális buszhasználatban, elaludt és csak a Móricz Zsigmond téri megállóban érte utol taxival a buszt. Az utolsó pillanatban érkezett, felugrott és a megerőltetéstől elpilledve leroskadt az első szabad helyre. Ám ez, sajnos a hadtápfőnök mellett volt, aki ezután intézkedett, hogy a buszra véletlenül se jussunk fel. Kénytelenek voltunk kompon átmenni a Duna másik oldalára és hosszú gyaloglás után HÉVre szállni. De azért így is hazajutottunk időnként. Egy napon kedvenc sportunkat űztük, amikor megszólaltak a szirénák és a dandár kocsira szállva eltávozott a laktanyából. Minket, hallgatókat (ez volt a hivatalos titulusunk) senki sem keresett. Este a rádióból megtudtuk, hogy Pesten ellenforradalom, illetve, másnap vagy félnap múlva, hogy forradalom tört ki. A rádióban, egyetlen hírforrásunkban hol ezt, hol az ellenkezőjét mondták. Október 31-én felkapaszkodtam egy csirkéket szállító teherautóra és hazaugrottam. Mindenki jól volt, de Gyuri, aki a Köztársaság téren jött keresztül hozzánk tartva, látta az

9


előző napi vérengzés nyomait és azt tanácsolta, szedjem le az egyenruhámról a címert és más jeleket, nehogy ávósnak nézzenek és bajom essen. Másnap visszamentem és két nap múlva leszereltek bennünket. Hazafelé menet egy puskás egyetemistával (őt még nem szerelték le) ballagtam a Kálvária téren, amikor hozzánk lépett egy ember: Az urak nemzetőrök? – Igen. – Tudják, hol lehet feljelenteni bujkáló kommunistákat? – Nálunk. Ezután megmondta a címet és megnyugodva távozott. Én meg hazamentem. November negyedikén reggel visszajöttek a szovjet csapatok és megkezdődött a fegyveres harc. Mi néhány napig a pincében laktunk. Az udvaron üldögéltem kedvenc sámlimon, ölemben a pólyással, amikor berontott egy férfi, pisztollyal a kezében. Nyomás kifelé, barikádot építeni, jönnek az oroszok. Valahogy megúsztam a mozgósítást. Néhány nappal később két szovjet katona jött be a házba, egy tiszttel. Fegyvereseket kerestek (nem voltak). Felszólítottak minket, menjünk ki, barikádot bontani. Én viszont orosz tudásomat felhasználva megkértem a tisztet, kísérjen ki a patikába, hogy a ház betegeinek gyógyszert, fiacskámnak meg tápszert hozhas-

10


sak. Összeírtam, mi kell. A tiszt elkísért. Jó volt, mert a barikád mellett elhaladva be akartak sorozni a bontóbrigádba, de a tiszt nem engedte. Bementem a patikába lökött troli vágta lukon és összeszedtem, ami kellett. Később mindenki felíratta a körzeti orvossal a szereket és a helyreállított patikában kiegyenlítette a számlát.

Szakszervezeti disznótor, 1962.

Ez nem értékelés akar lenni, hanem néhány személyes emlék. Aki többet akar tudni 56-ról, tanulmányozza a szakirodalmat.

11


1956-hoz kapcsolódnak a következők is. Miként ez történelmi események után rendszerint történik, a hatalomba jutottak megtorolják ellenfeleik vélt vagy valóságos cselekedeteit. Ekkor nyílik alkalom a politika köpönyege alá bújva a személyes bosszúra is. Egyik egykori barátomat 1956. Októberében régóta ellenséges szomszédai feljelentették, hogy bujkáló ávós, le is tartóztatták és november negyedikére tűzték ki a kivégzését (amit az ezen a napon támadó szovjetek megakadályoztak). A fiú valójában a folyami flottilla hadnagya volt, nem ávós. Mellesleg, a megölt ávósokat nem bíróság ítélte el, hanem lincselés áldozatai lettek. Túlnyomó részt a személyes bosszú kategóriájába tartozott az a rendkívül sok bejelentés is, amelyet 1957-ben az egyetem kapott az esti és levelező hallgatói által elkövetett állítólagos „ellenforradalmi” cselekményekről. Az ilyesmiért akkor legalábbis az egyetemről való kizárás járt. Ám rektorunk, Háy László, aki a Központi Bizottságnak a tagja is volt, nem fogadta el automatikusan a bejelentéseket a „bűnösség” bizonyítékaként. Sok esetben egy ilyen (alaptalan) bejelentés is elég volt ahhoz, hogy valakire sár tapadjon. A rektor megbízta a fiatal oktatókat, köztük engem is,

12


vizsgáljanak ki minden ügyet. Nekem három jutott. Az egyikre emlékszem, a szegedi postaigazgatóság vezetője ellen emeltek válogatott ellenforradalmi cselekmények vádját. Többször jártam Szegeden, nagy nehezen rájöttem, hogy sokan hazudnak nekem (is) az eseményekről, majd számos kihallgatás után világos lett, hogy a gyanúsított egyetlen bűne az, hogy a székében ült, miközben arra más pályázott. Kidobták az állásából, a pártból és szerették volna, ha az egyetem is így jár el. Jelentésem alapján hallgatónk maradt és sikerült álláshoz juttatni (egy kis postára került) és a pártba is visszavették (ez akkoriban fontos volt). A másik két esetben is bebizonyítottam a hallgatónk ártatlanságát, akik így az egyetemen maradhattak. Úgy emlékszem, amatőr nyomozó kollegáim is hasonló eredményre jutottak. Az egyetemen csak februárban folytatódott (nekem kezdődött) a tanítás. Addig én voltam otthon Bütyökkel (ő a fiacskám), etettem, pelenkáztam stb. Eközben Erzsi dolgozott, amíg racionalizálás címén el nem bocsátották.

13


Megkapom a magamĂŠt

14


Időközben megszűnt az MDP, melynek tagja voltam és helyébe megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt. Aki továbbra is párttag akart lenni, az azt hiszem, április 30-ig átigazolhatott és tagsága folyamatos maradt. Én az átélt csalódások (sztálini személyi kultusz, Rákosi a legjobb magyar tanítvány) hatására nem kívántam fenntartani a párttagságomat. Barátaim már átléptek és azzal győzködtek, hogy ebből a pártból tisztességes szervezetet lehet csinálni, de csak belülről. Hagytam magam meggyőzni és a hónap végén én is átigazoltam. Igaz, a társadalmi munka iránti vonzalmamat kezdettől a szakszervezetben éltem ki, pártfunkciót nem vállaltam. A pártszervezet pedig nem gátolta szakszervezeti munkámat, sőt, ha kellett, támogatta azt. Az 1944-es szörnyű tapasztalatok és az 1956-os események mellett megint csak barátaim és kollegáim ösztönzése játszott szerepet abban, hogy 1957-ben beléptem a munkásőrségbe. Az egyetem oktatóinak és egyéb dolgozóinak nagyobb része ekkor már a IX. kerületi zászlóalj tagja volt. Nem volt nehéz követni a példájukat. Fontos szempont volt, hogy így fegyverhez jutottam. Azt gondoltam, ha még egyszer fegyvert fognak

15


rám, nem kell kiszolgáltatott helyzetben engedelmeskednem, mint például a nyilas időkben. Szerencsére, ez a helyzet nem fordult többet elő, így a fegyverre sem volt szükségem. A munkásőrségben különben unalmas előadások, vidám tréfálkozások és izgalmas ulti csaták váltogatták egymást. Időnként a kerületi pártbizottság épületét kellett éjjel őrizni, bár az ellenség soha nem akart behatolni, szerencsére, és mivel csak ketten voltunk, ultizással sem tudtuk az unalmat elűzni. Egy vicces eset: Zászlóavatás a Fradi-pályán. A gyepen a zászlóalj állt, a lelátókon közönség ült. Marosán beszélt: …Mert kitántorgott külföldre kétszázezer hazánkfia. Dögöljenek meg, ott ahol vannak! – kiáltotta a szónok, majd kis szünetet tartott, – mire a közönség heves ordítozásba kezdett: fuj! Le velük! Dögöljenek meg! – Marosán visszavette a szót: mondják az imperialisták, de mi visszavárjuk őket. A nézőtéren döbbent csend. Egy személyes élmény. Szombat éjjel a pártbizottságot kellett volna őriznem, de egy kollegám megkért, cseréljek vele. Így a következő napon

16


mentem oda, ahol a zászlóaljparancsnok és a rendkívül ideges századparancsnok fogadott. (Mellesleg mindkettő hivatásos katona és az utóbbi távoli rokon volt.) A századparancsnok nyomban a tárgyra tért. Kiszolgáltatta a pártházat az imperialistáknak! Őrizetlenül hagyta! A főnökéhez fordult: ismerem a családját, azok nagyon rendes emberek. De ő, – mutatott rám vádlón, – messze esett a fától. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy a távollévő nem én voltam, mivel cseréltem, de nem tudtam kibontakozni. Reméltem, hogy kirúgnak, mert már nagyon untam a dolgot, de nem tettek ilyet. Ezért azután nekem kellett kimesterkednem, hogy leszerelhessek, ami 1960-ban vagy 61-ben sikerült is.

Adjunktus házibuliban, 1965.

17


Az egyetemen egy darabig politikai gazdaságtant tanítottam, majd évfolyamtársammal és immár tanszéki kollegámmal, azóta is barátommal, Mihalik Pistával át nem helyeztek az elmélettörténeti csoportba. Ettől kezdve Pistával közösen írtunk majdnem mindent, amit a nyilvánosság elé tártunk. Úgy emlékszem, 1960-ban, fiatal tanársegédként a rektor felkért, legyek a titkára. Ez a mai egyetemi főtitkári feladatkörnek felet meg. Azt mondta, azért ajánlottak neki engem, mert igen jó a kapcsolatom a hallgatósággal. Két és fél évig csináltam ezt a munkát – a tanítás mellett -, azután elegem lett belőle és visszakértem magam a tanszékre. A rektor – Háy László – kedves ember volt. Néha kiügetett a szobájából és vicceket mesélt. Ezeken részben udvariasságból, részben szívből jókat nevettünk. Emlékszem egy mondatára, amit Pach Zsigmond Páltól, későbbi rektorunktól és nagyon tisztelt kollegámtól tudok. Háy papa túl volt a hetvenen. Pach fel akarta segíteni a kabátját, mire ő: Köszönöm Pach elvtárs, egyedül is nehezen megy. Elmesélem egy hibámat. Idős kollegánk, Emődi Éva néni, matematikus, nyugdíjba készült. Ebből az alkalomból

18


kitüntették, a medáliát szombaton elküldték a minisztériumból. Miután az ünnepség hétfőn volt, bezártam a páncélszekrényembe, majd akkor előveszem. Azután elutaztam, hivatalos útra. Hétfőn délután értem haza, egyenesen a rektorhoz mentem. Minden büntetés jogos, mondtam a főnökömnek. Ő alapfokú ejnye-ejnyével borított fátylat a kínos ügyre.

Beszéd az FDSZ alakuló kongresszusán, 1989

57 elején kidobták a tanszékvezetésből és az egyetemről Kádár Ivánt. Ő vett oda a tanszékre. Úgy látszik, egyesek, akik döntési helyzetbe kerültek, valamiért nem szerették. Szellemes em19


ber volt, ő mondta egy párttaggyűlésen, nevetséges, hogy vannak, akik saját kabátujjukban is az ellenség kezét keresik. Ez még 56 előtt történt. Helyére Vörös Gyulát, a Pártfőiskola addigi tanszékvezetőjét helyezték. Akkor én voltam a tanszéki titkár, így engem utasított egy táblázat elkészítésére. Ebből akarta tudni, mikor, hol, milyen témából van éppen szeminárium. Nálunk akkor több mint harminc szemináriumi csoport volt, sok teremben, különböző témákból, eltérő időpontokban tartottak órát a kollegáim. Ezt lehetetlen volt áttekinthető táblázatba foglalni. Vörös ezt nem hitte el, neki kellett látnom. Öszszeragasztottam négy csomagolópapírt és teleírtam, televonaloztam. Aztán kihordtam a tanszékvezetői szobából az ülőgarnitúrát és helyére fektettem a hatalmas papírlapot. Amikor Vörös meglátta, igazán vörös lett, kifejezte gyanúját, hogy talán gúnyt akarok űzni belőle, majd levette a napirendről a kérdést. Vörös után Berei Andor bácsi volt sokáig a tanszék vezetője. Kedveltem, jó főnök volt, segített és ösztönzött. De azt nem szerettem, hogy gyanúm szerint a titkárnője egyben besúgói feladatokat is ellátott. Hogy bizonyosságot szerezzek,

20


több barátommal, kollegámmal bementem a szobájába és azt mondtam nekik, elutazom néhány napra, ha az Öreg keres, mondják azt, hogy órán vagyok. Másnap a folyosón összefutottunk. Meglepetten kérdezte: hát maga itt? Miért, hol kéne lennem? A besúgó leégett, mi meg jót nevettünk.

Az énekkar Finnországban, 1975.

21


Az egyetemen akkor és még sokáig baráti, majdnem családias szellem uralkodott. Mindenki ismert mindenkit. Sokat szomszédoltunk, átjártunk a többi tanszékre, egy jót beszélgetni. Többen rendszeres ulti játékosok voltunk. A zsuga a játék élvezetén kívül vidám évődésekkel és vitákkal is szórakoztatott bennünket. A szakszervezet lakásépítéseket szervezett, sokan jutottak ennek révén viszonylag alacsony összeg befizetése mellett lakáshoz. Nekem soha nem volt elég pénzem a részvételhez, nem azért, mert elkártyáztam, hanem mert az én tanársegédi (és Erzsi tanítói) fizetéséből hárman csak igen szerényen élhettünk. A menzán ettünk és hét végén tíz deka nápolyival tettük ünnepivé az ebédet. De mindig volt mit enni, volt pénz fűtésre, Bütyök nem szenvedett hiányt semmiből. Ennyi engem kielégített, a pénz különösebben soha nem izgatott, nem vágytam vagyonra. Egy tanár ne is ábrándozzon ilyenről. Az én szakterületemen mellékkeresetre nem volt lehetőség, amikor pedig barátilag kínáltak erre alkalmat, szerintem nem tisztességes alkalmat, akkor nem éltem ezzel. Többen ugyanis tanulmányokat írtak jó pénzért nagyvállalatoknak pl a termelékenység növelésének lehetőségeiről és ezekhez

22


készíthettem volna történeti bevezetőket. De hát erre természetesen semmi szükség sem volt, így nem is vállalhattam. Olyan is előfordult, hogy egy ambiciózus apa úgy akarta elősegíteni lánya egyetemi felvételét, hogy felajánlott nekem féltrabantnyi összeget, ha elintézem a dolgot. Kidobtam. Amivel pénzt tudtam keresni, az a fordítás volt. A Kossuth kiadónak fordítottam orosz szakkönyveket, nagyon szerény díjazásért. Sok fordítást kaptam az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején, sokat dolgoztam. Ezt a munkát otthon lehetett végezni, bár így a családra kevés idő jutott. Összejött egy fél kocsira való. Ez jó történet, elmondom. Azt hiszem, 1957-ben, kétéves külkereskedelmi tanfolyam indult az egyetemen. A külkereskedelem kiszemelt új vezetőit kellett itt megfelelő ismeretekkel ellátni. Én is tanítottam itt, politikai gazdaságtant. Talán 63-ban találkoztam egyszer egyik volt hallgatómmal, aki ekkor az autók behozatalával és eladásával foglalkozó vállalat vezérigazgatója volt. Beszélgetés közben megkérdezte, akarok-e autót venni. Persze, hogy akarok. Ebben az időben és még sokáig 3-5 évet kellett várni egy autóra. Úgy sem lesz ebből

23


semmi, gondoltam. Azután két hét múlva értesítést kaptam, hol és mikor vehetem át a Trabantomat. Ára 42 ezer forint. Volt 20ezrem. A többit kölcsön kértem. Tíz vagy tizenkét embernek tartoztam. Az elsők között voltam az egyetemen autótulajdonos. Azután kb. fél év múlva lehetőségem nyílt beszállni egy lakásépítkezésbe. Véget ért a pünkösdi királyság, el kellett adni a kocsit. Befizettem a belépőt az építkezésbe, ám hamarosan átadtam ezt egy kollegámnak, mert felbomlott a házasságom és nem kellett már a lakás. Viszont így egyszerre vissza tudtam adni minden tartozásomat. Se pénz, se posztó. Még a rektori titkárságom idejében, talán 1961ben sikerült májgyulladást kapnom. Fertőző kórházba kerültem egy hónapra. Látogatás csak a zárt ajtó ablakán keresztül(nézés) volt. Egyszer azonban meglátogatott az egyetem rektorhelyettese, két másik vezető társaságában. Ők nagy emberek voltak, leülhettek velem a hallban beszélgetni. Szerencsére egyikük sem kapta el tőlem a kórt. Amikor már jobban voltam, behozattam az aktuális fordításomat és dolgoztam. Kifelé a papírok a fertőtlenítőn keresztül mentek. Közben egy kis egészségügyi gyakorlatot is

24


szereztem. Lusta volt a nővér, így rám bízta – mégis csak Tanár úr voltam – a lázlapok vezetését. Hőmérséklet, pisi, kaki, naponta kétszer. Dupla sütemény volt a munkadíjam. Most jut eszembe, még kollégista koromban is töltöttem hosszabb időt kórházban. Lázas lettem, hívták a körzeti orvost. Nem akart jönni. Erre két nagy fiú érte ment és közrefogva elvezették a kollégiumba. Ő az ajtóból rám világított és megállapította, hogy tüdőgyulladásom van. Mentő, Szövetség utcai kórház. Ügyeletes orvos megnéz, elalél, magához tér és átküld a László kórházba, mivel kanyarós voltam. Másnap azután a fiúk hiába kerestek a Szövetség utcai kórházban. Persze utóbb megtaláltak. Vissza az egyetemre. Sokáig én adtam elő tárgyunkat első félévben az esti hallgatóknak. Kellemes hallgatóság volt, általában figyeltek vagy legalábbis úgy tettek, mintha figyelnének. Legnagyobb sikeremet is náluk értem el. Történt, hogy az előadóteremben csak egy körte világított. Javasoltam, hogy menjenek haza, így nem lehet jegyzetelni. Ők inkább a fény köré csoportosultak és kérték, tartsam meg az előadást. Ez

25


volt a siker. A nappali hallgatóknál viszont sikerült a legnagyobb kudarcomat elérnem (vagy egyik legnagyobbat). A félév első előadásán nagyon sokan beszélgettek, zörögtek. Azt mondtam, akit a tárgy nem érdekel, ne jöjjön el, a vizsgára meg úgy készül fel, ahogy akar. Na, a második előadásra az évfolyam negyede sem jött el. Sikerült lebeszélni őket rólam. A hetvenes évek elején dékánhelyettes lettem. Amikor a rektor felkért, nem vállaltam. Nem szeretek vezető lenni. Az említett funkcióra a kari tanács választott a docensek vagy profeszszorok közül. A rektor jelölt valakit, aki a kari tanács tagjainak nem tetszett. Ezért megkerestek engem, vállaljam el mégis a jelölést, a „tömegek” akaratából. Ez hízelgett, beleegyeztem. Meg is választottak, ekkor és még két alkalommal. Így összesen majdnem kilenc évig vezettem többek között az egyetemi tanárképzést. Kidolgoztam eközben egy korszerű tanárképzés tervét és el is fogadtattam. A részletektől megkímélek mindenkit, csak egy epizódot elevenítek fel. Jártam a vidéket, jó barátommal és dékánommal, Szuhay Miklóssal, hogy ismertessük az érintett iskolák vezetőivel az újdonságokat. Az

26


egyik helyen pálinkával vártak. Nem szerettem, nem kértem. Erőszakoskodtak, azt hitték, szerénykedem. Semmiképpen sem akartam inni, ezért ezt mondtam: sajnálom, de megígértem a főorvos úrnak, amikor kijöttem az elvonókúráról, hogy nem iszom többet. Dermedt csend fogadta bejelentésemet. A pesti elvtárs alkoholista volt! (Némelyikük tényleg az volt, de nyilvánosan ezt soha sem ismerték volna el.) Szuhay nem bírta a feszültséget: ugyan, a Bandi mindig viccel. Felszabadult nevetés. De innom nem kellett.

Szekszárd, kollégákkal, 1986.

27


Még egy epizód dékánhelyettesi (tanárképző bizottsági elnöki) ténykedésemből. Valamikor a hetvenes években rendeletet hoztak, hogy a tanárképzősök diplomája csak akkor válik érvényessé, ha végzés után nyomban tanárként helyezkednek el és valamennyi ideig ott is maradnak. Ez kézenfekvőnek hangzik, ámde előfordulhat olyan helyzet, amelyben ez alól felmentést kell adni. Erre a miniszter volt jogosult. Egy ilyen helyzet szereplői kerestek meg egyszer. Két tanárképzős összeházasodott. Az egyik tanári állást kapott egy vidéki városban, a másik nem. Neki viszont módja lett volna elhelyezkedni a város egyik vállalatánál. Megérdeklődtem a minisztériumban, hogyan lehet felmentést kapni. Be kell küldeni a kérelmet és kb. fél év múlva a miniszter dönt. Csakhogy az ifjú párnak egy hónapon belül el kellett foglalni a munkahelyeket. Nem értek rá megvárni a bürokratikus út végét. Megértettem a problémát és rövid úton megoldottam. (Erre ma is büszke vagyok.) Önkényesen kisajátítottam a miniszteri hatáskört és megadtam a szükséges engedélyt. Volt rajta aláírás, pecsét, mindenki elfogadta. Aztán még néhány esetben követtem ezt az eljárást.

28


Most vissza 1959-be. Akkor még nem én voltam a rektori titkár. Elődöm behívott hármunkat az irodájába (Mihalik Pistát, Hágelmayer Pistát és engem). Döntsük el, ki megy a Szovjetunióba aspiránsnak, ki akar függetlenített aspiráns lenni (három évig azért fizetik, hogy megírja a kandidátusi disszertációját, meg letegye a vizsgáit) és ki lesz önálló aspiráns (ez nem jelent semmiféle kedvezményt, csak azt, hogy ha készen van a disszertációval, beadhatja a Tudományos Minősítő Bizottságnak). Hágelmayer lett a függetlenített aspiráns, Mihalik ment a Szovjetunióba (nem tudott még oroszul, ráadásul angol nyelvű szerzőről írt, angolul is meg kellett tanulnia. Hősi és sikeres vállalkozás volt). 1968. októberében védtem meg a dolgozatomat és lettem kandidátus (ennek felel meg a mai phd), majd nem sokára kineveztek docensnek. A védés simán ment, az egyik bíráló szerint a jelölt (ez én voltam) kissé balos szemüvegen át nézett témájára, a másik szerint némi jobboldali elhajlás volt tapasztalható, de a bizottság egyhangú döntést hozott. Még a védés előtt néhány évvel a rektor felkért, legyek az egyetem minisztériumi összekötője.

29


Akkoriban az egyetemek delegáltak oktatókat a Művelődésügyi Minisztériumba, akik fő vagy mellékállásban az egyetemet képviselték a minisztériumban és a minisztériumot az egyetemen. Kitértem a felkérés elől azzal, hogy minden figyelmemet a disszertáció megírására kell fordítanom. Ezt a rektor (Pach Zsigmond Pál) nem felejtette el, és amikor kandidátus lettem, ismét szóba hozta a dolgot. Így kerültem (fizetés szempontjából) negyedállásban a minisztériumba. Szerencsére kb. másfél év múlva azt akarták, menjek oda teljes állásba, de én ragaszkodtam az egyetemhez és inkább kiléptem. Helyettem Mihalik ment, csakúgy, mint amikor a Marxizmus-Leninizmus Főosztály főosztályvezetőhelyettesi állását nem fogadtam el. A hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kari szakszervezeti elnökként valamely ügyben szigorúan és tántoríthatatlanul képviseltem a rektorral (és a miniszterrel, Pozsgayval szemben) a vezetőség álláspontját. Ennek egyenes folyományaként, amikor az addigi egyetemi titkár helye megüresedett, engem kértek fel és választottak meg egyetemi szakszervezeti vezetőnek. Majd egy évtizedig töltöttem be (újra vá-

30


lasztottak) ezt a tisztséget, oktatói állásom mellett, társadalmi munkában (vagyis nem fizetésért). Szerettem ezt a munkát. Sikerült elérnem, hogy a kollegáim érdekeit érintő ügyekben, egyébként a jogszabályok lehetőségeit kihasználva, megkerülhetetlen lett a szakszervezet az egyetemen. Előléptetés, kinevezés, kitüntetés, fizetésemelés, különjövedelmek elosztása ügyében egyetértési jogot gyakoroltunk. Emellett gondoskodtunk a dolgozók kedvezményes hazai

Az énekkar Helsinkiben

és külföldi üdülési lehetőségeiről és ügyeltünk a munkakörülményekre is. Egyszer, egy hűvös őszön, fűtési szezonban abbahagyták a fűtést, műszaki hibára hivatkozva. Két vagy három napig nem fűtöttek, az emberek fáztak. Ekkor beje31


lentettem, hogy másnaptól a szakszervezet nem engedélyezi a munkát, azaz bezárja az egyetemet addig, amíg a fűtést megjavítják. Három óra múlva a fűtőtestek melegedni kezdtek. Kiderült, hogy csak a gázszámlát akarták csökkenteni, műszaki hiba egyáltalán nem volt. A nyolcvanas évek vége felé néhányan – öten öt egyetemről – elégedetlenek lévén a Pedagógusok Szakszervezetének felsőoktatási tevékenységével – megalakítottuk a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetét. Ennek alakuló kongresszusán én tartottam az egyik beszámolót. Megválasztottak a szakszervezet alelnökévé, miközben az egyetemi szervezet vezetője is voltam. Azután egy viharos és hosszú értekezlet után, amelyet nekem kellett vezetni, igen magasra szökött az akkoriban amúgy is magas vérnyomásom. Emellett növekvő csalódottsággal vettem tudomásul, hogy a különböző érdekcsoportok közötti ellentéteket nem tudom áthidalni és sokan elégedetlenek a munkámmal, mert úgy látják, hogy nem az ő érdekeiket képviselem. Fájón tapasztaltam, hogy a hála valóban nem politikai kategória. A két tényező együttes hatására lemondtam minden szakszervezeti funkciómról és ezzel befejeztem sok évtizedes társadalmi tevékenységemet.

32


Ez 1990. januárjában történt. Nagyjából egy év múlva kaptam meg jól megérdemelt infarktusomat. Ez, mint már máshol említettem, igen pozitív mellékhatással járt, megismertem Juditot, akivel azóta is együtt élünk, mint feleség és férj.

Szaktalálkozó, 1987.

Egyetemi ügyeimhez tartozik az a szívműtét, amelyet 1995-ben hajtottak végre rajtam. Mármint annyiban, hogy pár nappal ez után hívott fel az egyetem rektora, hogy közölje, nyugdíjazni óhajtanak. Ez akkor nem nagyon érdekelt, tudomásul vettem. A következő évben jelent meg

33


a hivatalos lapban, hogy a köztársasági elnök felmentett professzori állásomból (ez volt a nyugdíjazás hivatalos formája). Ekkor már kissé rosszul esett a dolog, hiszen törvény szerint hetven éves koromig dolgozhattam volna. De beláttam, hogy Mihalikkal együtt (őt is nyugdíjazták) korábban olyasmit műveltünk, ami kivívta az illetékesek vágyát eltávolításunkra. Az, hogy polgári közgazdászok nézeteit tanítottuk, soha nem okozott gondot. Ám emellett Marx, Engels, Lenin közgazdasági nézeteit is tanítottuk, amiért az új rendszerben alighanem rossz pont járt. Úgy gondoltam, korábbi tevékenységem inkább elismerést, mintsem büntetést érdemelt volna, így a tanszék kérését, hogy továbbra is tartsam meg előadásaimat, most már óradíjasként, elutasítottam. Meg voltam sértve. Ennek már nyoma sincsen, jól érzem magam a bőrömben az egyetem nélkül is. Szeretnék néhány szót írni az 1996. évről. Leszámítva a nyugdíjazást, ami ekkor lépett életbe, igen sikeres év volt. Megjelent egy közgazdaságtan-történeti tankönyvem, amit egy megnyert pályázatra írtam. Kiadták a Süni című mesekönyvemet, ami néhány év alatt az utolsó dara-

34


big elfogyott. Elkészült és megjelent egy olyan CD, ami többek között tartalmazta egy interaktív formában írt történetemet, a Lila szalmakalap címűt. Végül megjelent a Sánta kamatláb című összeállításom is. Ez is régen elfogyott már. Egyetemi történeteket, kollegáimmal készített

Könyvborító

35


interjúimat, a Gőzgazdász című korábbi kiadvány jelentős részét és a Közgazdász c. egyetemi újságban megjelent humoros írások válogatott gyűjteményét tartalmazta. Az ötletet a Műegyetemen évtizedek óta megjelent (nem tudom, van e még) Vicinális dugóhúzó c. kiadvány adta. Évente adták ki újabb köteteit, az egyetem életét tükröző vidám történetekkel. A tanárok elszólásai, aranyköpései adták a fő témát és az a tanár sértődött meg, aki nem szerepelt a kötetben. Ezt szerettem volna nálunk is meghonosítani. A vezetőség támogatta az ötletet, pénzt is adtak a kivitelezéshez. Az első kötet megjelent, de a folytatásból nem lett semmi, hiszen kikerültem az egyetemről, más meg nem foglalkozott a dologgal.

36


Munka emlékmorzsák Már említettem, csak a rend kedvéért ismétlem, hogy a vészterhes 1944-es évben különböző munkákat végeztem, nyilván részben némi pénz kereséséért, részben talán vagányságból. Erre nem csak szükség, hanem lehetőség is volt. Az 1944-45-ös tanév a zsidó gyerekek számára nem létezett, hiszen ebben az időben a hatalom ( Horthy, Szálasi ) célja nem az említettek oktatása, hanem kiirtása volt. A felszabadulás után is dolgoztam egy darabig, Fábiánsebestyénben, egy tanyán, amiről már szintén volt szó.

Polgárista koromban nem dolgoztam, csak iskolába jártam és a nyarakat valószínűleg Dunafüreden (ez Százhalombatta közelében van) töltöttem. Ezek boldog idők voltak. Elsős középiskolás voltam, amikor apánk meghalt. Ez nem csak családi tragédia volt, hanem nagyon megnehezítette Mama életét a létfenntartásért folytatott küzdelem miatt is. Bolti eladó volt a RÖLTEX-nél , 719 forintért. Ebből kellett két gyereket és magát eltartani. Két évig tartó kollégistaságom átmenetileg könnyített terhein, de pl ruhára ekkor sem telt. Ezért én minden tanév közötti szünetben dolgoztam. Nem emlékszem a sorrendre, de egyik évben a soroksári állami gazdaságban voltam könyvelő, illetve pénztáros, a másikban a Bányászati Mélyfúró vállalatnál cipeltem vascsöveket és gázos palackokat, végül 37


egy nyáron a Soroksári Textilműveknél voltam udvari munkás (ez nem olyan, mint pl az udvari szállító). Apám halála után évekig az ő bakancsában jártam és abban a lenvászon munkásnadrágban, amit az egyik nyári keresményemből vettem. Nyáron a bakancs kissé meleg volt, télen meg a nadrág nem elég meleg. A könyvelésből csak arra emlékszem, hogy igen unalmas volt. A Sortexben végzett udvari munkáról már több emlékem van. Itt az udvaron felhalmozott rengeteg szenet kellett prizmákba rakni és locsolni, nehogy meggyulladjon. Két felnőtt úr társaságában dolgoztam, akik, mint kiderült, éppen szabadlábon voltak. Talán betörők voltak, főállásban. Velem nagyon rendesek voltak, csak az zavart, hogy az egyik bagózott és gyakran és büdöset köpött. Egyébként arra tanítottak, hogy ha valamit megcsinálunk, az legyen rendesen megcsinálva. Így azután a mi prizmáink mindig nagyon kiválóak voltak. Ha viszont lehetőség nyílott egy kis lógásra, akkor azt is teljes erőbedobással csinálták. Ezt is igyekeztem jól elsajátítani.

38


A másik munkahelyemen is nehéz volt a munka, néha öten-hatan álltunk egy darab cső alá, hogy bevigyük a vagonba. A kellemesebb munka a gázpalackok szállítása volt, de ez ritkábban adódott. Egyszer szép példát kaptam a proletár szolidaritásból. Szombat délben indult az a hajó, amivel Dunafüredre akartam utazni a szép Bözsivel. Erről persze az egész brigád tudott. Ámde reggel befutott egy vagon cső, amit még aznap ki kellett rámolni. Ezt nem lehetett elhalasztani hétfőre. A munka megszokott időigénye fél nap volt. A csapat azonban elhatározta, hogy nekem időre meg kell érkeznem a hajóállomásra, ahol a randevúm volt. Ezért rákapcsoltak(-tunk) és a szokásosnál jóval rövidebb idő alatt végeztünk. Elértem a hajót. (Mellesleg, ekkoriban – az 1950-es évek elején- még rendszeres személyhajó-közlekedés volt a Dunán. Délről pl. hajnalban értek az u.n. kofahajók a nagyvásártelepi kikötőbe, ahol a Duna-menti falvak kofái kiszálltak nagy kosarakba rakott friss zöldségneműkkel és egyéb élelmiszerekkel. Nagy lapátkerekes gőzhajókon utaztunk mi is Dunafüredre és viszsza.)

39


Egyetemista koromban a nyarak egy részére a hadsereg tartott igényt. Erről máshol már írtam. Harmadév után a kötelező szakmai gyakorlat hat hete majdnem kitöltötte a nyarat. Ezt az Ipar utcai likőr- és rumgyárban töltötte, a tervosztályon. Ennek vége egy dolgozat és némi alkoholundor volt. A nyár maradék idejében kocsikísérőként dolgoztam az Unicum likőrgyárban. Egy u.n. csúcsforgalmis kocsin dolgoztam. Ez az akkoriban ritka madárnak számító maszek teherautó volt, amit akkor vehettek igénybe az állami vállalatok, ha az állami szállító cégek nem bírták a munkát, vagyis csúcsforgalomkor. (Ez nem azonos a mai csúcsforgalom fogalommal.) Az egyetem befejezése után elszegődtem tanársegédnek, havi 1300 forintért. A mindenhol kötelező kezdő fizetés 1200 volt, de a kitűnő diploma elismeréséül mi, vörös diplomások (ilyen kötése volt a kitűnő oklevélnek, míg a többinek kék), száz forinttal többet kaptunk. Ez akkor is vacak kis fizetés volt, a megtisztelő munkakör kárpótolt ezért. Persze a boltban ez nem számított, nagy szükségem volt plusz-pénzre. Az egyik pénzforrás a vasúti teherpályaudvar volt. Bár itt igen keveset fizettek (40 Ft egy vagon ölfa kira-

40


kásáért, 60 Ft egy vagon szénért), mégis örültünk, ha munkát kaptunk. (Úgy emlékszem, Gyurival együtt mentünk ide is, miként más munkákra. Például havat lapátolni voltunk, talán 30 Ft-ért egy éjszakára.) Tanársegéd úrként végzett fizikai munkáim legszebbike a mészégetés volt. Nagykovácsiban működött ekkoriban (1957ben) egy mészégető szövetkezet. Egyik kollegám révén sikerült itt munkát kapni, Gyurival együtt. Tíz Ft-os órabért ígértek, ami akkor majdnem a kétszerese volt az egyetemi béremnek. Engem a kemenceépítő kőművesek mellé osztottak be segédmunkásnak. Ez nehéz, de nem szörnyű munka volt. Akit a frissen kiégett mészkövek kemencéből való kihordásához alkalmaztak, az már rosszabbul járt. Szűk nyíláson kellett a forró kemencébe menni a kövekért, majd feldobni a teherautóra. Hajnalban keltem, kiutaztam a színhelyre, délben megettem a zsíros vagy rántottás kenyeret és este igen fáradtan hazamentem. Munka közben persze beszélgettünk és én többeknek kifejtettem azt a gyanúmat, hogy ez nem valódi, hanem álszövetkezet. Már nem emlékszem, miből gondoltam ezt. Sajnos, a hallga-

41


tóság között volt a szövetkezet elnökének az unokaöccse is, aki nyomban referált a nagybácsinak. Az megjelent a munkahelyen, félrehívott és azt mondta: maga intelligens ember, miért lázítja ezeket a primitív melósokat. Ígérje meg, hogy többet nem teszi. Én ezt nem vállaltam, ezért azonnali hatállyal kirúgott. Bementem a cég központjába és felvettem a tíznapi munkáért járó bért, az ígért tízforintos óradíjjal számolva. Azután kiderült, hogy ez volt életemben az egyetlen alkalom, amikor gerinces magatartásomat konkrét pénzösszeggel jutalmazta a sors. Amikor ugyanis a szövetkezetről kiderült, hogy valóban álszövetkezet és a rendőrség eljárást indított, a fiúkat csak hét forintos órabérrel számolták el. Bíróságra mentek, de eredményt nem értek el. Most jut eszembe, mégis dolgoztam már polgárista koromban. Egyik kevéssé tehetséges osztálytársamat kellett segíteni bizonyos díjazás ellenében a tanulásban. A részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy a gyerek lakására jártam. Ezt nagyon nem szerettem, mert a szomszéd épület nyilvános ház volt, ahonnan az ab-

42


lakban könyöklő lányok mindenféléket kiabáltak nekem, ami kellemetlenül érintett. Oktató korom eddig nem említett különmunkája a fordítás volt. Szakirodalmat fordítottam, oroszról magyarra. Az első munkát Mihalik Pistának köszönhetem. Moszkvából küldött (vagy hozott) egy vaskos kötetet, a legnevesebb szovjet elmélettörténész, Bljumin munkáját. Főnököm ebből fordíttatott le velem hosszabb részleteket, majd a Kossuth Könyvkiadó az egészet kiadta az én fordításomban. Ez nehéz, de érdekes munka volt. Rosszul fizettek, de fizettek. Emellett ezt otthon is lehetett csinálni, hétvégén és késő este is. Éltem ezekkel a lehetőségekkel, ami szükségszerűen a család elhanyagolásával járt. Az sem normális, aki a családjáért úgy dolgozik, hogy közben másra nincs ideje. Gondolom, ez is szerepet játszhatott első házasságom kudarcában. Szorgalmasan fordítottam egy darabig az említett kiadónak (6-8 könyvet), amíg egyszer viszszautasítottam egy felkérést (éppen a disszertációmat írtam) és soha többé nem kaptam munkát tőlük. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadónál

43


sokkal hamarabb leszerepeltem. Adtak egy szakkönyv-fordítást kontroll-szerkeszteni. A fordítás pocsék volt, de ezt kijavítottam. A könyv azonban még rosszabb volt, amit a jelentésemben meg is írtam. Akkoriban (hatvanas években) egy ilyen szerkesztői vélemény után nem lehetett a könyvet kiadni. Megkértek, vonjam vissza a véleményemet. Ezt megtagadtam. Többet ebben a kiadóban sem kaptam munkát. Még egy helyről sikerült kifocizni magamat. Az Országos Pedagógiai Intézettől felkértek, lektoráljak egy közgazdasági középiskoláknak szánt üzemgazdaságtan tankönyvet. Külön felhívták a figyelmemet arra, hogy a szerző jó barátja X. elvtársnak. A könyv borzasztó rossz volt. Külön bosszantott, hogy a szerző nem csak a szakmát nem ismerte, hanem a magyar nyelvet sem. Az elrettentő példákat lektori véleményemben több oldalon keresztül soroltam. Itt sem kaptam több megbízást.

Hátsó borítón: Konzultáció, 1982.

44


Lábjegyzet (Halász Géza karikatúrja a Sánta kamatlábból)

45


Halász Géza karikatúrja a Sánta kamatlábból

46


47


48


Turn static files into dynamic content formats.

Create a flipbook
Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.