HALÁSZ GÉZA
GÁZ VAN
2014
Az @RC óriásplakát pályázaton 3. díjat nyert plakátom
GÁZ VAN
© Halász Géza 2014.
http://zu.hu http://koksz.hu
Ebben a kötetben (Szerényi dédnagyapját leszámítva) 2014-es évjáratú képeimet lehet látni.
Készült a Budapesti Corvinus Egyetem Digitális nyomdájában Nyomdavezető: Dobozi Erika
Vernisszázs ([vernisszázs < francia: vernissage (megnyitó, fényezés) < vernisser (mázol, lakkoz) < vernis (lakk, firnisz)]. Csepeli kiállításunk előtt, 2014. november 14-én mondta el Szerényi Gábor.
Jó estét kívánok, Hölgyeim és Uraim! Ha körbenézünk ezeken a paravánokon, Önök kétségkívül a hazai szatirikus képzőművészet elit-csapatának válogatott munkáit láthatják. És rögtön szembeötlik, hogy a műfaj köszönő viszonyban sincs a közvélekedésben számon tartott úgy nevezett vicces rajzokkal. Az ön-definícióra nem azért van szükség, mert a szatírának védekeznie kellene a kommersz, gyakorta blőd, sőt ostobácska tömegtermeléssel, ami eléggé szégyenletes módon nem csak bitorolja a karikatúra elnevezést, de kizárólagosan birtokolni is akarja. Nem adjuk. A Magyar Képzőművészek Szövetségének szatirikus szakosztályának, nevezetesen a KOKSZ Műhelynek ( a mozaikszó megfejtése: Kortárs Karikatúra és Szatíra) nincs szüksége fejléces papírra, pecsétre sem, hogy legitimálja szakmai rangját. Puszta léte elegendő hozzá. Nem keresi, nem hajhássza a tömegek kegyeit, de igen graciőzen (eredetileg a szabadlelkű kifejezést akartam használni, de a puszta politikai áthallás halvány árnyékát is kerülöm), szóval nagyvonalúan a művészettörténetben kevésbé járatos nézőnek is magas szellemi színvonalú élményeket prezentál. Íme, itt a bizonyíték: három alkotó munkái, akik három csapást képviselnek a szakma dzsungelében.
A meghívót Császár Tamás tervezte
Halász Géza munkáival hetente találkozhatnak a Magyar Nemzet szombati, magazin számaiban, ahol külön kis kornere van a melléklet eleje felé, fönn a jobb ficakban. Rangos hely, a nemzetközi, de azon belül inkább a nyugati világ legpatinásabb sajtó béli tradícióinak egyik utolsó kis bástyája. Reprezentálja, hogy az Európába özönlő agresszív iszlám halálos fenyegetőzéseivel szemben, itt, ezen a mi szellemi pástunkon a zsidó-keresztény kultúrkör a mértékadó. (S reméljük marad is.) Halász Géza amúgy egy kedves, galamblelkű, barátságos ember, aki mindazonáltal nem készít turbános terroristát groteszkül, vagy akárhogy ábrázoló képeket. És vegyük észre, hogy amikor a Feszty Árpád körképéből verbuvált magyar önkénteseket a Mars bolygóra vezényli, akkor ez 100 %-ban mentes a soviniszta arroganciától, nyomelemekben sem tartalmaz gyűlöletkeltő (rákkeltő) anyagokat. Inkább az Örkény István-i lucidus humort kelti életre, ami szerint, ugye, el kell jönnie annak az időnek, amikor "magyarni", a legszebb, legnemesebb és legélvezetesebb tevékenységet jelöli. (Nem is akarok belemenni a képzettársítási udvarra, hogy mi minden kínálkozik fel e megközelítésben a szó értelmezésére.) (Amikor ideértem a szöveg írásában, megjegyeztem, hogy ennél a résznél biztosan nevetni fognak önök. Ha nem, akkor azon, hogy ezt bevallottam.) Igen, másodszorra bejött! Kérdés persze, hogy akarunk-e nevetni? A szorongatásból kiszabadulni egy pár pillanatra. Azt képzelem, hogy inkább egy jóleső, bölcsességet sugalló csöndes derű lesz úrrá rajtunk, amikor például azt látjuk, hogy Halász Géza, mint egy sadchen, egy házasságszervező, összehozza Munkácsi Mihály Ásító inasát Leonardo da Vinci Giocondájával. Éppen ilyen "vér-" vagy "génkeveredés" eredménye, amikor Botticelli Vénuszának szokott helyére a milói Vénusz archaikus és persze testesebb alakja kerül.
Már-már azt hihetnénk, hogy meg is fejtettük a Halász Géza-i képalkotó technikát. Amihez elég, ha veszünk közismert motívumokat, például Hieronymus Bosch pokol és menny képeit, majd bebuszozunk a Bosch Tours járműveivel, idegenvezetőnk persze a Géza. Olyan ez, mint a lottó nyertes számainak eltalálása. Ahogy kimondják, rögtön eszembe jut, dehát erre én is gondoltam! Csakhogy Halász Géza mindig megelőz. Miközben saját bevallása szerint nem erőssége a szabadkézi rajz, ám a netes rajzkomponálásban lenyűgözően virtuóz. Amikor Jézus-Jehosua utolsó vacsoráján szétülteti a résztvevőket, s mindenki külön kis asztalnál éli meg a bibliai jóslat beteljesedését, nem egyszerűen technikai problémát old meg. Az érzékletes átszerkesztés egy filozofikus meditációba vezet, harsányság nélkül, az ismert (ismertnek vélt) világ fonákját felmutatva, amiből mindig groteszk szálak feslenek fel. Gyulai Líviusz, a Nemzet Művésze. Kossuth-díjas, Munkácsy-díjas. Ez mind nagyon rendben van, bizony lehet olyan az életben, hogy valaki megérdemli és meg is kapja. Az életműve olyan erős, hogy azt is kibírta, amikor néhány éve – vagy már évtizede – óriásplakáton is megjelentek bámulatosan finom szövésű, álomszerűen sejtelmes, óriásira kinagyított litográfiái. A Weöres Sándor Psychéjéhez készült, vagy a Stendhal romantikus regényéhez, az Érzékeny utazásokhoz metszett illusztrációk a kiváltó okok nélkül is remekművek. Pazar áradása rokokó fioritúráknak – te szentsége úristen! – micsoda patakzó zeneiség, micsoda elegáns és gyöngéd semmibevevése a durván hasító, hidegen csörömpölő korunknak. És miközben ámulhatunk, mintha egy gigantikus székesegyház parkolna le egy hipermarket hangárja mellett, Gyulai Líviusz fanyar humorral
mutatja, minden tud, mindent lát és láttat, humora olyan magától értetődően hatja át minden lapját, hogy szinte megnyugodhatnánk, nincs olyan nagy baj az emberiséggel, amíg ilyen képek születnek. „Szinte megnyugodhatnánk.” De persze nem. A KOKSZ Műhely új és fiatal tagja, Fazekas Levente. A kiállítás rendezése közben megjegyezte, ezek a tőle való munkák mind önarcképek. Azt képzelem, hogy tapintatosan mindenki odales a művészre, s megkönnyebbült sóhajjal jegyzi meg magában, "dehát élőben egy kellemes ábrázatú, szelíd fiatalembert láthatunk". Mindazonáltal stimmel a megjegyzés. Ahogy egy vándoranekdota szerint, amikor egy festő mesternek fölrótták, hogy "nem is hasonlít" a kép a modellre, imigyen fakadt ki: "kit érdekel a modell?!" Máris paradoxonba sikerült manőverezni magam, hiszen Fazekas Levente portréi mégiscsak önmagáról szólnak, mégha nem is a szó epikai, elbeszélő értelmében. Sokkalta inkább úgy, hogy a látható mögötti lélektani szerkezeteket jeleníti meg. Amikor az arc, a test anatómiája médiumként működik. Közvetít pszichikai mélységekből, búvárol ennek a – mondjuk ki, ne szépelegjünk! – ennek a szegény, nyomorult, halálra ítélt, hibát hibára halmozó szerencsétlen emberiségnek a tömeg-pszichéjéből, mentségeket keresve, együttérzően, ám sosem szépítve: íme, ez a szűkölő szorongás ilyen esendővé tesz mindannyiunkat. Ilyen esendő a kiállítás megnyitó szerepe és azoké is, akik hallgatják. Én próbáltam úgy forgatni a szót, hogy egyszerre legyek félelmetes vátesz, aki beolvas az emberiségnek, s egyúttal önmagam, mondandóm karikatúrája is legyek. Ha sikerült, az nagyszerű (bár sose tudom meg, a végén úgyis gépiesen kezet fognak nyújtani néhányan, hiába, erősek a tradíciók, különösen az álságos, hiteltelen gratulációk terén ), ha meg nem sikerült, akkor önök győztek, fölébe kerekedtek ennek a beszédnek, aminek mindjárt vége.
De a KOKSZ Műhely itt van, válogatás a legjavából. Úgyhogy önök mindenképpen jól jártak, hála a Jóistennek. Most egy kicsit még itt maradok, aztán hazamegyek. Ja, ha nem mondtam volna, az előző bekezdésnél már véget ért a megnyitó, ezt már csak úgy magamnak írogattam ide, s gépiesen fölolvasom. Szerintem feltűnés nélkül vegyüljünk el mindannyian egymás között, és a képeket is lehet nézegetni. Tényleg külön köszönöm, hogy még ezt is meghallgatták, ami már csak ilyen töltelék-szöveg a végére. De van még egy szolgálati közlemény, aki megírta a kiállításról élményeit, adja le az Enikőnek, a legjobbak között kisorsolunk egy kétszemélyes belépőt a következő KOKSZ kiállításra. Szerintem azt is én fogom megnyitni. Szerényi Gábor (A mellékleten egyik dédnagyapám, Weisz József, aki jószágkormányzó volt Füzérkomlóson a Károlyi grófok birtokán. Úgy tudom egy kiállítást se nyitott meg, én viszont próbálok kormányozni, ha jószág nincs, másokat.)
Az @RC óriásplakát pályázaton kiállított plakátom