TYUK! by Géza Halász

DANYIIL HARMSZ

NAPIHÍREK avagy

A KÉK FÜZET avagy

PUSKIN ÉS GOGOL avagy

LEESETT EGY ÖREGASSZONY avagy

MASKIN MEGÖLTE KOSKINT vagyis

TYUK!

A kötetet a Magyar Elektronikus Könyvtár „polcairól” csentük el, magunk és barátaink, valamint barátaink barátainak szórakoztatására. Szerkesztette, tördelte, borítóját tervezte: Halász Géza A borító Halász Géza: Egy különleges tehetség c. montázsa felhasználásával készült.

Naná, hogy nem kerül kereskedelmi forgalomba.

……………………………………… részére

AULA KALÓZ KIADÓ 2

Danyiil Harmsz

Napihírek

megjelent: Helikon, Kolozsvár, 1990. szept. 7. (36 sz.) [bevezető levéllel és utóirattal] fordították: Circasenco, Stahei és Geréb Tamás

Tisztelt Szerkesztőség! Egy felfedezés feletti örömünket szeretnénk megosztani Önökkel és, amennyiben lehetséges, az olvasókkal. Egy elhallgatott-elfelejtett orosz avantgarde íróról van szó, kit a hatvanas-hetvenes években fedeztek fel keleten és nyugaton. Daniil Harmsz (1905-1942) műveiről hazánkban először 1973-ban adott hírt a Vatra hasábjain Ioan RadinPeianov, akinek fordításában 1982-ben egy kötetnyi válogatás is megjelent az író műveiből (a Junimea kiadónál, Dan Culcer előszavával). Régi álmunk, hogy Harmsz írásait magyarul is olvashassuk-olvashassák, s mivel tudomásunk szerint mindezidáig nem jelent meg magyar nyelvű fordítása – ugyanakkor viszont irodalmi jelentősége igen nagy –, szerény képességeinkkel szeretnénk hozzájárulni megismertetéséhez. E célból válogattunk ki 13 kisebb írást a szerző 1935-ben írt Napihírek c. ciklusából, mely szerintünk életművének egyik legeredetibb oldalát mutatja be. Közlés esetén ajánljuk az írások sorrendjének tiszteletben tartását, valamint teljes formában és összességükben való kiadását. Az ismertető szöveg, melyet az írások végéhez kapcsoltunk, csak ebben a helyzetében közölhető, viszont tetszés szerint csonkítható, elhagyható, esetleg kicserélhető. 3

S végül egy külön személyes kérés: kérjük, tartsák tiszteletben a szövegek magyar helyesírását, amit változtathatatlannak tekintünk. Reméljük, hogy ha ezen írások megjelennek, hivatásos fordítóink kedvet kapnak az író munkásságának egy átfogóbb bemutatásához. Köszönjük kívánunk.

türelmüket,

további

eredményes

munkát

Stahei Circasenco és Geréb Tamás U.i. Címeinket nem közöljük, mivel nem tartunk igényt semmiféle tiszteletdíjra. Vegyék az egészet úgy, mint egy és fél magyar meg egy fél ukrán ajándékát. M. Vásárhely-Tg. Mureš-Neumarkt/Meresch-TrgumurešTyrgumureš, 1990. VII. 10.

A kék füzet

Volt egyszer egy vöröshajú, akinek nem volt se szeme, se füle. Haja sem volt, úgyhogy csak a látszat kedvéért hívták vöröshajúnak. Beszélni nem beszélt, mivelhogy nem volt szája. Orra sem volt. Még csak kezei vagy lábai sem voltak. Gyomra se volt, nem volt meg a hátgerince és semmiféle belső szerve sem volt. Semmije se volt. Éppen ezért nem egészen világos, hogy kiről is van szó. Úgyhogy jobb, ha nem is beszélünk többet róla.

Köznapi eset

Egy napon Orlov elrontotta a gyomrát valami borsóval és meghalt. Mikor Krilov ezt meghallotta, meghalt ő is. Szpiridonov viszont meghalt magától. Szpiridonov felesége pedig leesett a kredencről és ugyancsak meghalt. Szpiridonov gyerekei pedig belefulladtak egy halastóba. Szpiridonov nagyanyja iszákos lett és csavargásra adta a fejét. Mihajlov pedig nem fésülködött többé és tele lett a feje korpával. Kruglov meg egy korbácsot tartó hölgyet rajzolt, és megőrült. Ami Perehresztovot illeti, ő kapott távirati úton száz rubelt, mire olyan felvágós lett, hogy kidobták a munkahelyéről. Felnőtt emberek és nem tudnak nyugton ülni.

Leesett egy öregasszony

Egy túl kíváncsi öregasszony kihajolt az ablakon, kiesett és összetörte magát. Egy másik öregasszony kihajolt, hogy lássa azt, aki épp leesett és – túl kíváncsi lévén – ő is megcsúszott, kiesett és összetörte magát. Aztán kiesett az ablakon egy harmadik öregasszony, majd egy negyedik, majd egy ötödik. Miután a hatodik öregasszony is leesett, meguntam, hogy folyton nézzem őket, amint potyognak, és elmentem a Malcev térre, ahol – állítólag – egy vak ember kapott ajándékba egy kötött sálat.

Puskin és Gogol

GOGOL a kulisszák mögül beesik a színpadra, fekve marad PUSKIN belép, megbotlik GOGOLban és elesik: Az ördögbe! Ez biztosan Gogol. GOGOL feltápászkodik: Ördög és pokol! Azt se hagyják, hogy kifújd magad! (elindul, megbotlik PUSKINban és elesik) Tessék! Megint belebotlom Puskinba! PUSKIN feltápászkodik: Nincs egy perc nyugalmam! (elindul, megbotlik GOGOLban, elesik) Az ördögbe! Ez biztosan megint Gogol! GOGOL feltápászkodik: Mindenütt akadályok! (elindul, megbotlik PUSKINban, elesik) Nézd, az átkozott! Megint Puskin! PUSKIN feltápászkodik: Gorombaság! Ez egyenesen gorombaság! (elindul, megbotlik GOGOLban, elesik) Az ördögbe! Megint Gogol! GOGOL feltápászkodik: Ez tiszta csúfság! (elindul, megbotlik PUSKINban, elesik) Megint Puskin! PUSKIN feltápászkodik: Az ördögbe! Az ördögbe belé! (elindul, megbotlik GOGOLban, a színfalnak esik) Gogol! GOGOL feltápászkodik: Ördög és megbotlik PUSKINban, elesik) Puskin!

pokol!

(elindul,

PUSKIN feltápászkodik: Az ördögbe! (elindul, megbotlik GOGOLban és a kulisszák mögé esik) Gogol! GOGOL feltápászkodik: Ördög és pokol! (kimegy) GOGOL hangja a színfalak mögül: Puskin!

Az álom

Kalugin elaludt és álmodott – méghozzá azt álmodta, hogy egy bokorban ül, a bokor mellett pedig elmegy egy milicista. Kalugin felébredt, megtörölte a száját, majd újra elaludt és azt álmodta, hogy elmegy a bokor mellett, a bokorban pedig ott ül elbújva a milicista. Kalugin felébredt, a feje alá tett egy újságot, hogy a taknya ne folyjon a párnára, és megint álomba merült, hogy aszongya: ül a bokorban és a bokor mellett elmegy a milicista. Kalugin felébredt, kicserélte az újságot, lefeküdt és újból elaludt. Elaludt és újra azt álmodta, hogy elmegy a bokor mellett, a bokorban pedig a milicista ül. Ezúttal Kalugin felébredt és elhatározta, hogy nem alszik vissza, de azonnyomban elaludt és azt álmodta, hogy a milicista mögé bújva áll, mellettük pedig elhalad egy bokor. Kalugin üvölteni kezdett meg hánykolódni ágyában, de felébredni már nem tudott. Kalugin átaludt négy napot és négy éjszakát, az ötödik napon pedig olyan nyeszletten ébredt, hogy a csizmát spárgával kellett a lábához kötözze, nehogy lecsússzon a bokájára.

A pékségben, ahol Kalugin búzakenyeret szokott vásárolni, nem ismerték fel és rozskenyeret adtak neki. Mikor az egészségügyiek a lakásokat ellenőrizték, szemet szúrt nekik Kalugin, akit tisztátalannak és semmirekellőnek nyilvánítottak, és javasolták a lakóbizottságnak, hogy dobja ki őt a szeméttel együtt. Kalugint kettőbe tűrték, becsomagolták, és kidobták a szeméttel együtt.

Lynch törvénye

Petrov felül a lovára és beszédet intéz a tömeghez arról, hogy mi lesz, ha a Várospark jelenlegi helyén felhúznak majd egy felhőkarcolót, amerikai módra. A tömeg figyel és teljesen egyetért. Petrov felír valamit a jegyzetfüzetébe. A tömegből kiválik egy középmagas ember és megkérdi Petrovot, hogy mit jegyzett fel magának. Petrov azt feleli, hogy ez csak őrá tartozik. A középmagas ember erősködik. A párbeszéd eldurvul. Kitör a veszekedés. A tömeg a középmagas ember pártján áll, Petrov meg, hogy mentse az életét, megsarkantyúzza lovát és eltűnik a sarok mögött. A tömeg zúgolódik, és mivel nincs a közelében más áldozat, megragadja a középmagas embert és leszakítja a fejét. A leszakított fej a kövezetre gurul és megáll a lefolyócsatorna szájánál. A tömeg, miután lecsillapította szenvedélyét, szétszóródik.

A találkozás

Nos, elment egyszer egy ember a munkahelyére, az úton pedig találkozott egy másik emberrel aki, miután vásárolt egy veknit magának, épp hazafelé tartott. És tulajdonképpen ennyi az egész.

Elhibázott előadás

Petrakov-Gorbunov belép a színpadra és el akar mondani néhány szót, de csuklani kezd. Elfogja a hányinger. Kimegy. Belép Prityikin. PRITYIKIN: Petrakov-Gorbunov elvtárs el akarta monda... (Hányinger fogja el és kiszalad) Belép Makarov. MAKAROV: Jegor... (Hányingere van. Futva el) Belép Szerpuhov. SZERPUHOV: Hogy ne... (Hányinger fogja el, kiszalad) Belép Kurova. KUROVA: Azt akartam... (Hányinger fogja el, kiszalad) Belép egy kislány. KISLÁNY: Apukám megkért, hogy közöljem, hogy a színházat bezárják. Az egész társulatot elfogta a hányinger.

Tyuk!

Nyár. Egy íróasztal. Jobbra egy ajtó. A falon egy kép. A kép egy lovat ábrázol, amint a fogaival egy cigányt szorongat. Olga Petrovna fát vág. Minden fejszecsapásnál Olga Petrovnának az orrára csúszik a lornyon. Jevdokim Oszipovics a karosszékben ül és dohányzik. OLGA PETROVNA a tuskóba vágja a fejszét, de a fa sehogysem akar elhasadni. JEVDOKIM OSZIPOVICS: Tyuk! OLGA PETROVNA megigazítja orrán a lornyont, a tuskóba vágja a fejszét. JEVDOKIM OSZIPOVICS: Tyuk! OLGA PETROVNA megigazítja a lornyont: Jevdokim Oszipovics! Kérem, ne mondja többet, hogy „tyuk!". JEVDOKIM OSZIPOVICS: Jó, jó! OLGA PETROVNA a tuskóba vágja a fejszét. JEVDOKIM OSZIPOVICS: Tyuk! OLGA PETROVNA: Jevdokim Oszipovics! Megígérte, hogy nem mondja többé, hogy „tyuk"! JEVDOKIM OSZIPOVICS: Jó, jó, Olga Petrovna. Nem mondom többet! OLGA PETROVNA a tuskóba vágja a fejszét. JEVDOKIM OSZIPOVICS: Tyuk! 15

OLGA PETROVNA: Ez már arcátlanság! Felnőtt, komoly ember, és nem akarja megtenni, amire kérik. JEVDOKIM OSZIPOVICS: Olga Petrovna! Nyugodtan folytathatja a munkáját. Én nem fogom zavarni többet. OLGA PETROVNA: Nagyon kérem: hagyja, hogy legalább ezt a tuskót felvágjam! JEVDOKIM OSZIPOVICS: Vágja csak, vágja, vágja! OLGA PETROVNA a tuskóba vágja a fejszét. JEVDOKIM OSZIPOVICS: Tyuk! OLGA PETROVNA elejti a tuskót, szólni akar, de nem jön ki hang a torkán. Jevdokim Oszipovics feláll a karosszékből, tetőtől-talpig végigméri Olga Petrovnát, majd lassan elsétál. Olga Petrovna moccanatlanul, tátott szájjal áll és a távolodó Jevdokim Oszipovics után bámul.

Maskin megölte Koskint

Koskin elvtárs körültáncolta Maskin elvtársat. Maskin elvtárs a szeme sarkából követte Koskin elvtársat. Koskin elvtárs sértő módon verdesett a karjaival és lábait visszataszítóan hajlítgatta. Maskin elvtárs ráncolni kezdte a szemöldökét. Koskin elvtárs bemutatott dobbantott a bal lábával.

néhány

hasmozgást

és

Maskin elvtárs felkiáltott és nekiugrott Koskin elvtársnak. Koskin elvtárs megpróbált elszaladni, de megbotlott és Maskin elvtárs utolérte. Maskin elvtárs öklével fejbeverte Koskin elvtársat. Koskin elvtárs felkiáltott és négykézlábra esett. Maskin elvtárs hasbarúgta Koskin elvtársat és mégegyszer tarkónvágta az öklével. Koskin elvtárs elnyúlt a földön és meghalt. Maskin megölte Koskint.

Anekdoták Puskin életéből

1. Puskin költő volt és mindig írt valamit. Egyszer Zsukovszkij rajtakapta írás közben és így kiáltott fel: – Na nézd, alighanem egy firkász! Attól fogva Puskin nagyon megszerette Zsukovszkijt és azután, mint barátok közt szokás, egyszerűen csak Zsukovnak szólította. 2. Mint ismeretes, Puskinnak sosem nőtt ki a szakálla. Ez Puskint nagyon elszomorította és folyton irigykedett Zaharinra, akinek, ellenkezőleg, elég szép szakálla nőtt. „Neki nő, nekem pedig nem nő” – mondta soxor Puskin, ujjal mutogatva Zaharinra. És mindig igaza volt. 3. Egyszer Petrusevszkij elrontotta az óráját és Puskinért küldött. Puskin eljött, megnézte Petrusevszkij óráját, aztán visszatette az asztalra. „Nos, mit szólsz, Puskin öcsém?” – kérdezte Petrusevszkij. „Stop masina!” – mondta Puskin. 4. Puskin szeretett kövekkel dobálni. Ahogy valahol köveket látott, rögtön elkezdett dobálózni velük. Néha rettenetesen belejött a szórakozásba, és ilyenkor meg lehetett figyelni, amint ott áll, teljesen nekivörösödve, hadonászik a kezével, hajigálja a köveket – valami szörnyű!

Csodálatos nyári nap kezdődik (Szimfónia)

Ahogy a kakas megszólalt, Tyimofej rögtön kimászott a padlásablakon a tetőre, rémületbe ejtve a járókelőket. Hariton, a paraszt, megtorpant, felkapott egy követ és Tyimofej felé hajította. Tyimofej eltűnt, nem tudni, hová. „Phü! De virgonc!” zúgott fel az embertömeg, Zubov pedig teljes erőből nekiment a fejével a falnak. „Eh!” – kiáltotta egy dagadt arcú asszony. Komarov azonban fentről leöntötte vízzel és az asszony üvöltve egy kapu alá menekült. Éppen arra ment Fetyeljusin, aki úgy vicsorgott, mintha mosolyogna. Komarov odament hozzá és a fülébe súgta: „Te, dagadt!", majd jól oldalbabökte az öklével. Fetyeljusin nekidőlt egy falnak és csuklani kezdett. Romaskin folyton köpdösött az ablakból, hogy eltalálja Fetyeljusint. Kicsit arrébb egy nagyorrú asszony egy csebret vagdosott a gyereke fejéhez. Egy fiatal és dundi anyuka pedig mindegyre a falhoz dörgölte aranyos kislányának arcát. Egy kiskutya, aki eltörte vékony lábacskáját, a járdán fetrengett. Egy utcakölyök flegmát habzsolt a köpőcsészéből. A fűszerüzlet előtt hosszú sor keletkezett cukorért. Az asszonyok nagy hangon veszekedtek, kosaraikat egymás fejéhez csapkodva. Hariton, a paraszt, aki jól beszívott denaturált szeszből, épp előttük állt kigombolt sliccel és káromkodott. Így kezdődött egy csodálatos nyári nap.

II. szimfónia

Anton Mihajlovics köpött egyet, azt mondta – „eh", még egyet köpött, megint azt mondta – „eh", köpött még egyet, mégegyszer azt mondta – „eh” és elment. Hadd menjen! Inkább mesélek Ilja Pavlovicsról. Ilja Pavlovics 1893-ban született Cárigrádban. Még kiskorában Pétervárra hozták, itt aztán elvégezte a Kirocsnaja utcai német iskolát. Később eladó lett egy boltban, aztán még dolgozott valahol, a Forradalom kezdetén pedig külföldre távozott. Hadd menjen! Inkább mesélek Anna Ignatyevnáról. Viszont Anna Ignatyevnáról nem olyan könnyű mesélni. Először is szinte semmit sem tudok róla, másodszor pedig épp most estem le a székről és elfelejtettem, hogy miről is akartam mesélni. Inkább mesélek magamról. Én magas termetű vagyok, okos vagyok, elegánsan, jó ízléssel öltözködöm, nem iszom, nem járok lóversenyre, viszont vonzanak a nők. Ők sem térnek ki előlem. Sőt, még szeretnek is velem sétálni. Szerafima Szmajlovna soxor meghívott magához, ugyanígy Zinajda Jakovlevna is, aki elmondta, hogy mindig jólesik neki engem látni. Viszont íme, Marina Petrovnánál történt egy mulatságos eset, amit el szeretnék mesélni. Egy nagyon köznapi eset, ám mindazonáltal szórakoztató, merthogy Marina Petrovna nekem köszönhetően kopasz lett, mint a tenyerem. Ez így történt: elmentem egyszer Marina Petrovnához, ő meg – hopp! – és kopasz lett. És ez minden.

Aláirat

Volt egyszer egy birodalom, annak is egy császára. Abban a délceg időben, mikor a kísértet már bebarangolta Európát és, nem járván sikerrel, végül megpihent egy kicsit a Nagy Szőke Mosoly Országában, szóval I. József Visszárionovics idejében élt a materializmus tajgáján egy bolond ember. Ez az ember folyton golfhoz öltözve járkált és imperialista módra pipázott, ami különben nem is csoda, hiszen gyerekkorában Pétervárott német iskolába járt. Pfuj. Ráadásul az apja egy bizonyos Iván Pavlovics Juvacsov volt, sorjában tengerész, narodnyik, majd meteorológus Szahalin szigetén. Végülis aztán ez Iván fogta magát és mégiscsak átment a Nagy Szőke Mosolyország túlsó felébe, Péter várában pedig fiat nemzett, aki Daniil húszéves taknyos korára arra vetemedett, hogy a Nagy Októberi Abszurdot elvitassa Novembertől és magának kikövetelje. Na aztán lett volna erre nagy felhajtás, ha a gond viselése nem akarja úgy, hogy ama kornak több ilyen lökött személyisége legyen, efféle viselős elméből pedig akadt akkor nem is egy – s ezek is mind maguknak akarták a Nagy Lényeget. Erre mit tehetett a mi emberünk, Daniil? Felvette a Harmsz nevet, abbahagyta a matematika tanulmányozását és verseket kezdett írni. Még volt egy nagy hibája: voltak barátai, akik kétfajta mániának hódoltak, éspedig a főbbik: hogy minél előbb meghaljanak, és ez nagyrészt sikerült is. (A másik: az új művészet.) Harmsz ezekkel az emberekkel csoportot alakított és nekilátott színdarabokat meg kisebb prózai műveket is írni. Két év leforgása alatt sikerült is megjelentetnie három versét, akkor azonban megszólalt a császár, I. Förtelmes József, a Visszárionovics: „Stop masina! Elég volt a hülyeségből; hátra arc, Majakovszkij is öngyilkos lesz három év múlva, úgyhogy az ilyesmi felesleges! Tessék elmenni dolgozni!” Harmsz nem ment dolgozni, barátaival kiadtak egy kiáltványt, aztán tovább írta a színdarabokat, melyeket be is mutattak. Ez így ment három évig, akkor a császár (aki jól ismerte alattvalói minden gondjátbaját) újra megszólalt: „Daniil fiam, te meg a többiek rám se bagóztok!” És íratott egy cikket a Szmena folyóiratba, mely végre kimondta, hogy Harmsz egy irodalmi huligán. Ezzel a színháznak és a csoportnak vége is lett. Öt nap múlva öngyilkos lett Majakovszkij (ki hitte volna?). Harmsz elment és egy gyereklapnak kezdett írni, de két év múlva ennek is vége lett. Harmsz hazament és írt tovább, magának meg a barátainak. Aztán a császár így szólt: „Daniil fiam, kitört a háború, gondolom tudod, hogy mi a dolgod!” Harmsz tudta és bevonult a kórházba, barátai pedig elmentek a frontra. Két éven belül

mindannyian meghaltak. (Így jár, aki nem tud nyugton ülni.) A birodalom még ma is él. Harmsz, mikor írt, se az eszét, se a szívét nem használta; csak a szemét. Ezért írásai szemtelenek. Írásai felületesek is, mivelhogy nem tudott mélyen írni – habár mindig komor képpel írt (ezért írásain sokat lehet kacagni). Tisztelte az orosz nép nagy alakjait, szerette nagy íróit, ezért nevetségessé tette őket. Finom, igen érzékeny ember lévén, előszeretettel írt erőszakos vagy ocsmány dolgokról. Egyetlen hosszabb novellájának cselekményét egy adott ponton megszakítja és e szavakkal fejezi be: „Egyelőre itt megállok az írással, mert azt hiszem, már így is túl hosszúra nyúlt.” Harmsz éberebb volt a császárnál: látta a gépezet mögötti űrt és az üresség mechanizmusát, látta azt a határvonalat, ahol a telítettség átcsap a semmibe – innen ered alakjai határozatlansága, személytelensége, és innen sekélyes, mechanikus nyelvezete. Harmsz nevét ma együtt emlegetik Apollinaire, Benn, Bogza, Carroll, Goll, Ionesco, Jarry, Kafka, Mrozek, Satie és Urmuz nevével. Ő is csak annyit tudott, hogy az írás nem tevékenység, hanem létforma, hús-vér gesztus az enyészet felé. És ez minden. A többi az Önök dolga. Stahei Circasenco – Geréb Tamás

Danyiil Harmsz karcolatai (Fordította: Fenyvesi Anna) Megjelent: Kelet-Nyugat, Nagyvárad, 1990. nov. 2.

Szonett Meglepő dolog esett meg velem: egyszercsak elfelejtettem, melyik jön hamarabb, a 7 vagy a 8. Átmentem a szomszédba és megkérdeztem, vajon ők mit gondolnak. Mily nagy volt a meglepetésem, amikor egyszercsak rájöttek, hogy ők sem emlékeznek a számok sorrendjére: az 1, 2, 3, 4, 5 és a 6-ra emlékeznek, de tovább nem. Elmentünk együtt az „Élelmiszer” nevű kereskedelmi boltba, amely a Znamenszkaja utca és a Basszejnaja utca sarkán van, és megkérdeztük a rejtélyről a pénztárosnőt. A pénztárosnő szomorúan elmosolyodott, kivett a szájából egy kis kalapácsot, és apró orrmozgatások közepette azt mondta: „Szerintem a hét a nyolc után következik abban az esetben, ha a nyolc a hét után következik.” Köszönetet mondtunk a pénztárosnőnek, és boldogan kiszaladtunk a boltból. De ekkor belegondoltunk a pénztárosnő szavaiba és újra elcsüggedtünk, mivel úgy találtuk, hogy azok híján voltak minden értelemnek.

Mit tehettünk volna? Elmentünk a Nyári kertbe és elkezdtük számolni a fákat. De amikor 6-ig értünk a számolásban, megálltunk és elkezdtünk vitatkozni: egyesek szerint a 7 következett, mások szerint a 8. Sokáig vitatkoztunk volna, de akkor szerencsére az egyik kerti padról leesett egy gyerek és összetörte mindkét állkapcsát. Ez elterelte figyelmünket a vitáról. Aztán mindenki hazament.

A láda

Egy vékonynyakú ember bemászott egy ládába, magára csukta a fedelet és elkezdett fulladozni. – Na – mondta fulladozva a vékonynyakú ember –, most fulladozom ebben a ládában, mert vékony a nyakam. A láda fedele be van csukva és nem engedi be a levegőt. Fulladozni fogok, de a láda fedelét akkor sem nyitom fel. Idővel majd meghalok. Látom már az élet és a halál küzdelmét. A kialakuló harc nem lesz természetes, nem lesznek egyenlő esélyek, hiszen természetesen a halál kerül ki győztesen, a halálraítélt élet pedig eredménytelenül viaskodik ellenségével, az utolsó pillanatig fel nem adva a hiábavaló reményt. A küzdelemben, amely itt végbemegy, az élet tudja majd, mi győzelmének kulcsa: rá kell bírnia a kezemet, hogy kinyissa a láda fedelét. Megnézzük, ki lesz a győztes! Csak hát olyan iszonyú naftalinszag van. Ha az élet győz, a ládában levő ruhákat legközelebb majd mahorkával szórom be. Na, elkezdődött: már nem kapok levegőt. Végem van, ez világos. Számomra már nincs menekvés! És semmi fennkölt nem jut az eszembe. Fulladok! Jaj! Hát ez meg mi? Most történt valami, de nem értem pontosan, hogy mi. Valamit láttam, vagy talán hallottam... Jaj! Megint történt valami! Istenem! Elfogyott a levegőm. Úgy tűnik, haldoklom...

Hát ez meg micsoda? Miért éneklek én? Azt hiszem, fáj a nyakam... De hát hol van a láda? Miért látok most mindent, ami itt van a szobámban? De hisz én a padlón fekszem! És hol a láda? A vékonynyakú ember felkelt és körülnézett. A láda nem volt sehol. A székeken és az ágyon ott hevertek a ládából kivett holmik, a láda pedig eltűnt. A vékonynyakú ember azt mondta: – Akkor hát az élet számomra ismeretlen módon győzte le a halált.

Veszteségek

Andrej Andrejevics Mjaszov kanócot vett a piacon és elindult vele hazafelé. Útközben Andrej Andrejevics elvesztette a kanócot és betért a boltba tizenöt deka poltavai felvágottat venni. Aztán Andrej Andrejevics bement a tejközpontba és vett egy üveg kefírt, aztán egy utcai bódénál megivott egy pohár kvászt, és beállt a sorba újságért. A sor elég hosszú volt, s Andrej Andrejevics legalább húsz percig állt sorba, de amikor már közel volt az árushoz, az újságok pont az orra előtt elfogytak. Andrej Andrejevics toporgott egy sort, aztán hazafelé indult, de útközben elvesztette a kefírt és bement a péksüteményeshez, vett egy francia zsemlét, de elvesztette a poltavai felvágottat. Ekkor Andrej Andrejevics egyenesen hazaindult, de útközben elesett, elvesztette a francia zsemlét és eltörte a cvikkerét. Andrej Andrejevics nagyon dühös volt, mire hazaért, és egyből lefeküdt aludni, de sokáig nem bírt elaludni, amikor meg elaludt, azt álmodta: elvesztette a fogkeféjét és most valami gyertyatartóval mos fogat.

Verekedők története

Alekszej Alekszejevics maga alá gyűrte Andrej Karlovicsot és a pofáját alaposan szétverve elengedte. Andrej Karlovics dühtől sápadtan Alekszej Alekszejevics után vetette magát és jól szájon vágta. Alekszej Alekszejevics, aki nem számított ilyen gyors támadásra, elterült a földön, Andrej Karlovics pedig ráült, kiszedte szájából kivehető fogsorát és azzal úgy megdolgozta Alekszej Alekszejevicset, hogy az teljesen megnyomorított arccal és szakadt orral kelt fel a földről. Két kezével fogva arcát, Alekszej Alekszejevics elszaladt. Andrej Karlovics pedig megtörölte kivehető fogsorát, visszatette szájába, fogát megcsattogtatva meggyőződött arról, hogy a fogsor a helyére ült, körbetekintett, és mivel sehol nem látta Alekszej Alekszejevicset, elment, hogy megkeresse.

Kusakov asztalos

Volt egyszer egy asztalos. Kusakov volt a neve. Kiment egyszer a házból és elment a boltba asztalosragasztót venni. Éppen olvadt és az utca nagyon csúszós volt. Az asztalos tett néhány lépést, megcsúszott és felsebezte a homlokát. – Ej! – mondta az asztalos, felállt, elment a gyógyszertárba, ragtapaszt vásárolt és beragasztotta a homlokát. De amikor kiment az utcára és tett néhány lépést, megint megcsúszott és felsebezte az orrát. – Pfuj! – mondta az asztalos, elment a gyógyszertárba, ragtapaszt vásárolt és a ragtapasszal leragasztotta az orrát. Aztán megint kiment az utcára, megint megcsúszott, elesett és felsebezte az arcát. Megint el kellett menni a gyógyszertárba s leragtapaszozni az arcát is. – Tudja mit – mondta az asztalosnak a patikus –, maga olyan gyakran esik el és sebesíti meg magát, hogy azt tanácsolom, vegyen egyszerre több ragtapaszt. – Nem – mondta az asztalos –, többet nem fogok elesni. De amikor kiment az utcára, megint megcsúszott, elesett és felsebezte az állát.

– Átkozott jég! – kiáltotta az asztalos és újból szaladt a gyógyszertárba. – Na látja – mondta a patikus. – Már megint elesett. – Nem! – kiáltotta az asztalos. – Semmit nem akarok hallani! Adja gyorsan a ragtapaszt! A patikus adott neki ragtapaszt, az asztalos leragasztotta az állát és elszaladt hazafelé. De otthon nem ismerték meg és nem engedték be a lakásba. – Én vagyok, Kusakov asztalos! – kiáltotta az asztalos. – Na ne mondja! – válaszolták a lakásból és bezárták az ajtót kallantyúra és láncra. Kusakov asztalos álldogált egy sort a lépcsőházban, köpött egyet és kiment az utcára.

Mit kapni manapság a boltban? (Fordították: Klausz Ildikó és Kozma András) Megjelent : 2000, Budapest, ?? (Megjegyzés: Danyiil Harmsz írásait a Poljot za nyebesza című kötetéből vettük át (Szovjetszkij piszatyel, 1991).)

Mit kapni manapság a boltban? Koratigin megérkezett Tikalejevhez, de nem találta otthon. Tikalejev ez idő alatt a boltban volt, cukrot, húst és uborkát vásárolt. Koratigin ott toporgott Tikalejev ajtaja előtt, és már épp egy rövid levélkét készült írni, amikor észrevette, hogy jön maga Tikalejev, kezében viaszosvászon szatyorral. Koratigin, meglátva Tikalejevet, odakiáltott: – Már egy órája várom! – Ez nem igaz – mondta Tikalejev –, legfeljebb huszonöt perce, hogy elmentem itthonról. – Azt nem tudom – mondta Koratigin –, én mindenesetre legalább egy órája itt vagyok. – Ne hazudjon – mondta Tikalejev. – Hazudni bűn. – Tisztelt uram – mondta Koratigin –, kérem, válogassa meg a szavait. – Úgy gondolom... – kezdte volna Koratigin, de Tikalejev félbeszakította és így szólt: – Micsoda jómadár vagy te!

E szavak annyira felbőszítették Koratigint, hogy az ujjával befogta az egyik orrlyukát, a másikat pedig kifújta Tikalejevre. Ekkor Tikalejev kirántotta a szatyorból a legnagyobb uborkát, és fejbe vágta vele Koratigint. Koratigin a fejéhez kapott, összeesett és meghalt. Hát ilyen nagy uborkákat lehet manapság kapni a boltban.

Ivan Jakovlevics Antonov karrierje

Ez még a forradalom előtt történt. Egy kereskedőné nagyot ásított, s berepült a szájába egy kakukkmadár. Felesége ordítására odarohant a kereskedő, egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, és megtalálta a legjobb megoldást. Így lett ismertté a város lakói előtt, és beválasztották a szenátusba. Körülbelül négyévi szolgálat után azonban a szerencsétlen kereskedő ásított egyet, s berepült a szájába egy kakukkmadár. Férje ordítására odarohant a kereskedőné, és megtalálta a legjobb megoldást. Találékonyságának híre terjedt az egész vidéken, és a kereskedőnét a fővárosba vitték, hogy bemutassák a metropolitának. A metropolita, miközben a kereskedőné hosszú elbeszélését hallgatta, ásított egyet, s berepült a szájába egy kakukkmadár. A metropolita ordítására odarohant Ivan Jakovlevics Grigorjev, és megtalálta a legjobb megoldást. Ezért Ivan Jakovlevics Grigorjevet átkeresztelték Ivan Jakovlevics Antonovnak, és cárrá koronázták. Így derült most már végre fény arra, hogyan csinált Ivan Jakovlevics Antonov karriert. 1935. január 8.

Az előadás

Puskov kijelentette: – A nő a szerelem esztergapadja. Mire rögtön kapott egyet a pofájába. – De hát miért? – kérdezte Puskov. Ám kérdésére nem kapott választ, így hát folytatta: – Úgy gondolom, hogy a nőkhöz alulról kell közelíteni. A nők ezt így szeretik, és csak úgy tesznek, mintha nem így szeretnék. Ekkor Puskovot megint pofán vágták. – De hát mi ez az egész, elvtársak? Akkor inkább nem beszélek – mondta Puskov. Egy fél perc elteltével azonban tovább folytatta: – A nő úgy van elrendezve, hogy mindene puha és nedves. Ekkor Puskovot megint pofán vágták. Puskov megpróbált úgy tenni, mintha észre sem vette volna, és folytatta: – Ha megszagoljuk a nőt... Ekkor azonban Puskovnak akkorát nyomtak a pofájába, hogy odakapott, és így szólt: – Elvtársak! Ilyen körülmények között teljesen lehetetlen megtartanom az előadást. Ha ez továbbra is így fog folytatódni, elnémulok.

Puskov várt egy fél percet, aztán folytatta: – Hol is hagytuk abba? Ja, igen. Tehát. A nő szereti bámulni önmagát. Amikor leül a tükör elé teljesen pucéran... Ennél a szónál Puskov megint kapott egyet a pofájába. – Pucéran – ismételte Puskov. Puff! – bele a pofájába. – Pucéran! – kiáltotta Puskov. Puff! – bele a pofájába. – Pucéran! A nő pucér! Pucér spiné! – ordította Puskov. Puff! Puff! Puff! – záporoztak az ütések Puskov pofájára. – Pucér spiné korsóval a kezében! – ordította Puskov. Puff! Puff! – hullottak Puskovra az ütések. – Szoknyapecér! – ordította Puskov, forgolódva az ütések elől. – Pucér apáca! Ekkor azonban Puskov egy olyat kapott a pofájába, hogy elvesztette az eszméletét, és a földre zuhant, mint akinek gáncsot vetettek. 1940. augusztus 12.

A professzor feleségének története

Egyszer egy professzor evett valamit, amit jobb lett volna nem ennie, és ettől hányni kezdett. Odamegy hozzá erre a felesége, és megkérdezi: „Mi van veled?” A professzor meg azt mondja: „Semmi.” A felesége meg otthagyta. A professzor lefeküdt a díványra, heverészett egy kicsit, kipihente magát, és bement dolgozni. A munkahelyén meglepetés várta: fizetéscsökkentés – mostantól 650 rubel helyett csak 500-at kap. A professzor rohant fűhöz-fához, de nem segített semmi. A professzor fölment az igazgatóhoz, aki jól nyakon vágta. A professzor a könyvelőhöz fordult, az meg így szólt: „Forduljon az igazgatóhoz.” Erre a professzor vonatra ült, és elindult Moszkvába. Útközben a professzor influenzát kapott. Megérkezett Moszkvába, de már kiszállni sem tudott. A professzort hordágyra fektették, kórházba szállították. A professzor alig négy napot feküdt a kórházban, mikor meghalt. A professzor testét elégették a krematóriumban, hamvait egy befőttesüvegbe rakták, és elküldték a feleségének. Nos, ül a professzor felesége, és éppen kávézik. Egyszer csak csengetnek. Hát ez ki? „Csomagja érkezett.”

Az asszony megörül, fülig ér a szája, egy félrubelest nyom a postás kezébe, és sietve nekilát a csomag kibontásának. Nézi-nézi, hát a csomagban egy hamuval teli befőttesüveg, rajta cetli: „Ez minden, ami a férjéből maradt.” Az asszony egy szót sem ért az egészből, rázza a befőttesüveget, tartja a fény felé – a cetlit pedig hatszor is elolvassa. Mikor végre felfogta a helyzetet, szörnyen nekikeseredett. A professzor felesége kesergett, sírdogált vagy három órát, aztán elindult, hogy a hamuval teli befőttesüveget eltemesse. A befőttesüveget újságpapírba csavarta, és elvitte az Első Ötéves Terv parkba, amit korábban Tavricseszkijnek hívtak. A professzor felesége kinézett magának egy csendesebb sétányt, és már éppen készült a befőttesüveget a földbe ásni, amikor hirtelen feltűnt a parkőr. – Hé! – kiáltotta a parkőr. – Te meg mit csinálsz itt? A professzor felesége megijedt, és azt mondta: – Hát, én csak néhány békát akartam az üvegbe gyűjteni. – No – mondja erre a parkőr –, abban nincs semmi rossz. Csak aztán vigyázz, mert a fűre lépni tilos! Mikor a parkőr elment, a professzor felesége elásta a befőttesüveget, egy kicsit körbetaposta a földet, és sétára indult a parkban. A parkban viszont ráakaszkodott valami matróz. Gyere csak, aszongya, gyere, bújjunk ágyba. Ő meg erre azt feleli: „Miért kellene nappal aludni?” De az csak hajtogatja: bújjunk ágyba, gyere, bújjunk ágyba.

Mire a professzor felesége tényleg elálmosodott. Járja az utcákat, közben meg aludni szeretne. Körülötte emberek futkosnak, valahogy mindegyik olyan kékes meg zöldes színű – ő meg csak aludni szeretne. Megy, és közben alszik. És azt álmodja, hogy szembe jön vele Lev Tolsztoj egy éjjeliedénnyel a kezében. Megkérdezi tőle: „Hát ez meg micsoda?” Az meg ujjával a bilire mutat, és így szól: „Nos – mondja –, idecsináltam egyet s mást, és most viszem, hogy megmutassam az egész világnak. Hadd lássa – mondja – minden ember.” A professzor felesége is nézegetni kezdi, és látja, hogy már nem is Tolsztoj áll előtte, hanem egy pajta, a pajtában pedig ott ül egy tyúk. A professzor felesége a tyúk után vetette magát, de a tyúk bebújt a dívány alá, ahonnan viszont már nyúl képében pislogott kifelé. A professzor felesége a dívány alá mászott a nyúlért, ám ekkor felébredt. Felébredt, és látja ám, hogy tényleg egy dívány alatt fekszik. A professzor felesége kimászott a dívány alól, és rájött, hogy ez bizony az ő tulajdon szobája. És az asztal is ott áll a félig megivott kávéval. Az asztalon pedig ott hever a cetli: „Ez minden, ami a férjéből maradt.” A professzor felesége megint felsírt, és leült, hogy megigya a kihűlt kávét. Egyszer csak csengetnek. Mi az? Emberek lépnek be az ajtón, és azt mondják neki: „Gyerünk.”

– Hová? – kérdezi a professzor felesége. – A bolondokházába – felelik. A professzor felesége kiabálni, makacskodni kezdett, de az emberek megragadták, és elszállították a bolondokházába. És most ott ül egy teljesen normális professzorfeleség az elmegyógyintézet egyik priccsén, kezében horgászbotot tart, és láthatatlan halacskákra horgászik a padlóról. És ez a professzorfeleség csupán egyetlen szánalmas példa arra, hogy hány olyan szerencsétlen van, aki nem az őt megillető helyet foglalja el az életben. 1936. augusztus 21.

Fegya Davidovics

Fegya sokáig lopakodott a vajtartó felé, végül elkapva a megfelelő pillanatot – amikor felesége lehajolt, hogy lábán levágja a körmöket –, gyorsan, egyetlen ujjmozdulattal kikanyarította a tartóból az összes vajat, és a szájába dugta. De ahogy visszacsukta a vajtartót, kezében váratlanul megcsörrent a fedő. Felesége nyomban kiegyenesedett, és látva, hogy üres a vajtartó, ollójával rábökött, majd szigorú hangon így szólt: – A tartóból eltűnt a vaj. Hová lett? Fegya csodálkozó szemeket meresztett rá, és nyakát kinyújtva belenézett a vajtartóba. – Ez a vaj a te szádban van – közölte a felesége, és ollójával Fegyára bökött. Fegya tagadólag rázta a fejét. – Áhá – mondta a felesége –, szóval megkukultál. A fejedet rázod, mert a szádat teletömted vajjal. Fegya, kidüllesztve szemeit, kezével a felesége felé legyintett, mintha azt mondaná: „Ugyan már, mit nem mondasz!” De a felesége így szólt: – Hazudsz, nyisd ki a szád! – Mm... – mondta Fegya. – Nyisd ki a szád – ismételte a felesége. 40

Fegya széttárta az ujjait, és felnyögött, mintha azt mondaná: „Jaj, teljesen kiment a fejemből... azonnal jövök!” – és felállt, hogy kimenjen a szobából. – Állj! – kiáltotta a felesége. De Fegya sietve elindult, és eltűnt az ajtó mögött. Felesége utánavetette magát, ám az ajtónál megtorpant, merthogy pucér volt, és így mégsem mutatkozhatott az előszobában, ahol a lakás többi lakói is közlekedtek. – Elment – mondta a felesége, s közben leült a díványra. – A fene esne belé! Fegya pedig a „Belépni szigorún tilos!” feliratú ajtóhoz araszolt, kinyitotta és bement. A szoba, ahová Fegya belépett, keskeny volt és hosszú, egyetlen ablakát újságpapír takarta. A szobában – jobbra a falnál – egy piszkos, rozzant heverő állt, az ablaknál pedig egy asztal, ami voltaképpen egy éjjeliszekrényre és egy széktámlára helyezett deszka volt. Balra a falon kettős polc lógott, amin valami felismerhetetlen dolog hevert. A szobában ezen kívül semmi se volt, leszámítva a heverőn fekvő fakózöld arcú embert, aki hosszú, rongyos, barna színű kabátot és fekete szövetnadrágot viselt, amiből kilógott tisztára mosott, csupasz lába. Az ember nem aludt, s átható tekintettel a belépőre meredt. Fegya meghajolt, összeütötte a bokáját, s miután ujja segítségével kiemelte a vajat a szájából, odamutatta a fekvő embernek. – Másfél – mondta a szoba házigazdája, és meg sem mozdult. – Kevés – mondta Fegya. 41

– Éppen elég – mondta a házigazda. – Hát jó – így Fegya, és a vajat ujjáról a polcra helyezte át. – A pénzért holnap reggel gyere – mondta a házigazda. – Hogyhogy holnap? – kiáltott fel Fegya. – Hiszen nekem most kell. És csak másfél rubelről van szó... – Kifelé – felelte szárazon a házigazda, és Fegya lábujjhegyen kiosont a szobából, gondosan behúzva maga mögött az ajtót. 1939.

Bökkenő

Pronyin így szólt: – Gyönyörű a harisnyája. Irina Mazer azt mondta: – Tetszik magának a harisnyám? Pronyin így szólt: – Ó igen. Nagyon. – És rátette a kezét. Irina azt mondta: – És miért tetszik magának a harisnyám? Pronyin így szólt: – Mert olyan selymes. Irina feljebb emelte a szoknyáját, és azt mondta: – És nézze csak, milyen hosszú. Pronyin így szólt: – Ó igen, igen. Irina azt mondta: – De csak eddig ér. Innentől a lábam meztelen. – Ó, micsoda láb! – mondta Pronyin. – A lábaim túl vastagok – szólt Irina. – A csípőm pedig túl széles.

– Mutassa! – mondta Pronyin. – Nem lehet – szólt Irina –, nincs rajtam bugyi. Pronyin térdre ereszkedett. Irina így szólt: – De hát miért térdelt le? Pronyin közvetlenül a harisnya fölött megcsókolta a lábát, és azt mondta: – Hát ezért. Irina így szólt: – Na de miért húzza a szoknyámat még följebb? Hiszen mondtam már magának, hogy nincsen rajtam bugyi. Pronyin ennek ellenére felemelte a szoknyáját, és azt mondta: – Nem baj, nem baj. – Már hogy értsem azt, hogy nem baj? – szólt Irina. Ám ekkor kopogtattak az ajtón. Irina gyorsan lerántotta a szoknyáját, Pronyin pedig felemelkedett a padlóról, és az ablakhoz lépett. – Ki az? – kérdezte Irina az ajtón keresztül. – Nyissa ki az ajtót! – felelte egy éles hang. Irina kinyitotta az ajtót, és a szobába belépett egy fekete kabátos ember, hosszú szárú csizmában. Őt követte két alacsonyabb rangú katona, kezükben puskával, aztán bejött a házmester. Az alacsonyabb rangúak megálltak az ajtónál, a fekete kabátos ember pedig odament Irina Mazerhez, és így szólt: 44

– Családneve? – Mazer – mondta Irina. – És a magáé? – kérdezte Pronyinhoz fordulva a fekete kabátos ember. Pronyin így szólt: – A nevem Pronyin. – Van maguknál fegyver? – kérdezte a fekete kabátos ember. – Nincs – felelte Pronyin. – Üljön le ide – mondta Pronyinnak a fekete kabátos ember a székre mutatva. Pronyin leült. – Maga meg – mondta a fekete kabátos ember Irinához fordulva – vegye fel a kabátját. Velünk jön. – Miért? – kérdezte Irina. A fekete kabátos ember nem felelt. – Át kell öltöznöm – mondta Irina. – Nem lehet – mondta a fekete kabátos ember. – De még egyet s mást fel kellene vennem – mondta Irina. – Nem lehet – mondta a fekete kabátos ember. Irina némán felvette a bundáját. – Isten önnel – mondta Pronyinnak. – Tilos a beszélgetés – mondta a fekete kabátos ember. – Nekem is magukkal kell mennem? – kérdezte Pronyin.

– Igen – mondta a fekete kabátos ember –, öltözzön. Pronyin felállt, kabátját és kalapját levette a fogasról, felöltözött, és azt mondta: – Hát, készen vagyok. – Gyerünk – mondta a fekete kabátos ember. Az alacsonyabb rangúak és a házmester kopogós léptekkel elindultak. Valamennyien kivonultak a lakás előszobájába. A fekete kabátos ember bezárta Irina szobáját, és két darab sötétbarna pecséttel lepecsételte. – Gyerünk, kifele – mondta. És mindannyian kivonultak a lakásból, hangosan becsapva maguk után a bejárati ajtót. 1940.

A vénasszony Páll Erna fordítása Megjelent: 2000.[megjelenés dátuma ismeretlen (a szöveget fénymásolatban kaptam)] Eredeti cím: Sztaruha Keletkezés éve: 1939. Megj.: Novij Mir 1988/4. (ld. a jegyzetet).

Egy vénasszony áll az udvaron és a kezében faliórát tart. Ahogy elhaladnék mellette, megállok, s rákérdezek: „Hány óra?” – Nézze meg – mondja a vénasszony. Megnézem, s látom, hogy az órán nincs mutató. – Ezen nincs mutató – mondom. A vénasszony a számlapra néz, s azt mondja: – Most háromnegyed három van. – Vagy úgy. Köszönöm szépen – mondom, s megyek tovább. A vénasszony valamit még utánam kiált, de én csak megyek, vissza se nézek. Kilépek az utcára, s a napos oldalon indulok tovább. Nagyon jólesik a tavaszi napsütés. Megyek gyalogosan, hunyorgok, és szívom a pipámat. A Szadovaja sarkán szembe jön velem Szakerdon Mihajlovics. Köszöntjük egymást, és hosszan elbeszélgetünk. Unok már az utcán ácsorogni, s meginvitálom Szakerdon Mihajlovicsot egy kiskocsmába.

Vodkát iszunk, kemény tojást és apró sós halat eszegetünk mellé, aztán elbúcsúzunk, és én egyedül megyek tovább. Ekkor hirtelen eszembe jut, hogy elfelejtettem kikapcsolni a szobámban a villanymelegítőt. Ez szörnyen bosszant. Visszafordulok, s megyek hazafelé. Milyen jól kezdődött ez a nap, s tessék, máris itt az első kellemetlenség. Jobb lett volna, ha ki se lépek az utcára. Hazaérkezem, levetem a kiskabátom, kiveszem az órát a mellényzsebemből, és a szögre akasztom, aztán kulcsra zárom az ajtót, és lefekszem a heverőre. Szépen feküdni fogok, s megpróbálok elaludni. Odakintről utcakölykök undok ricsajozását hallani. Fekszem, és különböző kivégzési módokat eszelek ki a számukra. Azt találom a legjobbnak, ha merevgörcsöt hozok rájuk, hogy azonmód mozdulatlanná dermedjenek. A szüleik majd egyenként hazaviszik őket. Aztán ott fekszenek ágyacskáikban, s még enni se tudnak, mert nem bírják kinyitni a szájukat. Mesterségesen táplálják őket. Egy hét után a merevgörcs elmúlik, de a gyerekek annyira gyengék, hogy még egy teljes hónapig ágyban kell maradniuk. Ezt követően lassan lábadozni kezdenek, de én újabb merevgörcsöt hozok rájuk, így aztán meggebednek mindahányan. Csak fekszem a heverőn, a szemem nyitva, s nem tudok elaludni. Eszembe jut a vénasszony a faliórájával, az, akit ma az udvaron láttam, s jó érzés fog el attól, hogy az óráján nem volt mutató. A napokban megláttam a bizományiban egy ronda konyhai órát, annak kést és villát formált a két mutatója.

Te jó Isten! Hisz még ki sem kapcsoltam a villanymelegítőt! Felugrok és kikapcsolom, majd visszafekszem a heverőre és, próbálok elaludni. Behunyom a szemem. Nem vagyok álmos. Az ablakon át épp rám süt a tavaszi nap. Kezd melegem lenni. Felkelek, és az ablak melletti fotelba ülök. Most már álmos vagyok, de nem fogok aludni. Papírt és tollat veszek elő, s írni fogok. Elbeszélést egy csodatévőről, aki napjainkban él és nem tesz csodákat. Tudja magáról, hogy csodatévő és képes véghez vinni bármilyen csodát, de nem teszi meg. Kirakják a lakásából, ő tudja, hogy csak intenie kellene az ujjával, s a lakás az övé maradna, de nem teszi meg, hanem megadóan kiköltözik, és a városon kívül, egy fészerben él. A fészert gyönyörű téglaházzá varázsolhatná, de nem teszi meg, továbbra is a fészerben lakik, s végül úgy hal meg, hogy egész életében egyetlen csodát sem tett. Ülök, és dörzsölöm a kezem örömömben. Szakerdon Mihajlovics meg fog pukkadni az irigységtől. Ő azt hiszi, hogy én már nem tudok zseniálisat alkotni. Gyorsan, gyorsan, lássunk munkához! Vesszen az alvás és a lustaság! Írni fogok, tizennyolc órát egyvégtében! A türelmetlenségtől egész testemben reszketek. Nem tudok rájönni, hogy fogjak hozzá: tollat és papírt kellett volna elővennem, ehelyett fel-felkaptam mindenféle mást, távolról sem azt, amire szükségem volt. Fel s alá futkostam a szobában: az ablaktól az asztalig, az asztaltól a kályháig, aztán a díványig, majd ismét az ablakig. Fuldokoltam a lángtól, mely a keblemben lobogott. Még csak öt óra van. Előttem az egész nap, meg az este, meg az egész éjszaka.

Állok a szoba közepén. De hol jár az eszem? Hisz már öt perccel múlt negyed hat. Írnom kell. Odahúzom a kisasztalt az ablak elé, s mellé ülök. Előttem kockás papír, a kezemben toll. A szívem még túl vadul kalapál, a kezem remeg. Várom, hogy egy kicsit megnyugodjak. Leteszem a tollat, és megtömöm a pipámat. A nap egyenesen a szemembe süt, hunyorgok és pipára gyújtok. Az ablak előtt most egy varjú repül el. Kinézek az utcára, s látom, amint az utcán egy falábú ember megy végig. Hangosan kopog a lába meg a botja. – Akkor hát – mondom magamnak, s tovább nézek ki az ablakon. A nap a szemközti ház kéménye mögé bújik. A kémény árnyéka végigfut a tetőn, átsuhan az utcán és az arcomra vetül. Ki kell használni ezt az árnyékot, s írni pár sort a csodatévőről. Megragadom a tollat és leírom: „A csodatévő magas termetű ember volt.” Semmi többet nem vagyok képes leírni. Addig ülök így, míg meg nem éhezem. Akkor felállok, odamegyek a kisszekrényhez, ahol az ennivalót tartom, kotorászok benne, de nem találok semmi mást, csak egy szem kockacukrot. Kopognak az ajtón. – Ki az? Senki sem felel. Kinyitom az ajtót, és a vénasszonyt látom magam előtt, azt, aki reggel az udvaron állt a faliórájával. Nagyon meglepődöm, szólni sem tudok.

– Hát én megjöttem – mondja a vénasszony, s belép a szobámba. Állok az ajtóban, és nem tudom, mit tegyek: elzavarjam a vénasszonyt, vagy épp ellenkezőleg, székkel kínáljam. De ő magától az ablak melletti fotelomhoz megy és beleül. – Csukd be az ajtót, és zárd kulcsra – mondja a vénasszony. Én becsukom és bezárom az ajtót. – Térdelj le – mondja a vénasszony. És én letérdelek. Ekkor azonban kezdem felfogni helyzetem teljes fonákságát. Minek térdepelek én itt holmi vénasszony előtt? És egyáltalán, miért van ez a vénasszony a szobámban és ül a kedvenc fotelomban? Miért nem zavartam el ezt a vénasszonyt? – Ide figyeljen – mondom –, mi jogon rendelkezik maga itt az én szobámban és parancsolgat még a tetejébe nekem? Semmi kedvem térden állni. – Nem is kell – mondja a vénasszony. – Most feküdj hasra, és szorítsd az arcod a padlóhoz. Nyomban teljesítettem a parancsát. Szabályos rajzolatú négyzeteket látok magam előtt. A vállamba és a jobb oldalamba hasító fáidalom testhelyzetem megváltoztatására kényszerít. Eddig hason feküdtem, s most nagy nehezen feltápászkodom térdre. Kezem-lábam elzsibbadt és alig hajlik. Körülnézek, s látom magam, amint a szobám közepén térdepelek a padlón. Lassan kezdem visszanyerni öntudatomat és emlékezőképességemet. Megint körülnézek a szobában, s

úgy látom, hogy az ablak melletti fotelban ül valaki. A szobában nincs túl világos; mivel most nyilván fehér éjszaka van. Alaposan szemügyre veszek mindent. Uramisten! Tán csak nem a vénasszony ül még mindig a fotelomban? Nyújtogatom a nyakam és figyelek. Hát persze hogy a vénasszony ül ott, fejét a mellére ejtve. Bizonyára elaludt. Feltápászkodom és odasántikálok hozzá. A vénasszony feje a mellére hanyatlott, kezei kétoldalt lelógnak a fotelról. Szeretném nyakon ragadni ezt a vénasszonyt, és kilökdösni az ajtón. – Ide igyeljen – mondom –, maga az én szobámban tartózkodik. Nekem dolgom van. Kérem, távozzék. A vénasszony nem mozdul. Föléje hajolok és az arcába nézek. A szája nyitva van, kilóg belőle a helyéről elszabadult műfogsor. Hirtelen megvilágosodik előttem minden: a vénasszony meghalt. Iszonyú dühbe gurulok. Miért halt meg épp az én szobámban? Különben is, ki nem állhatom a halottakat. Most meg nyűglődjek ezzel a döggel, menjek a házmesterhez és a gondnokhoz magyarázkodni, hogy egyáltalán miért került hozzám ez a vénasszony? Gyűlölettel mértem végig. És hátha meg se halt? Megtapintom a homlokát. A homloka hideg. A keze is. Mit tegyek hát? Rágyújtok a pipámra, és leülök a heverőre. Eszeveszett düh önt el. – A rohadt szemét! – mondom hangosan.

A halott vénasszony olyan, mint egy zsák, ahogy ott ül a fotelomban. A foga kilóg a szájából. Hasonlít egy döglött lóhoz. – Undorító látvány – mondom, de nem takarhatom le a vénasszonyt újságpapírral, mert ugyan ki tudja, mi minden történhet a papír alatt. A válaszfalon túlról motozást hallani: most kel fel a szomszédom, a mozdonyvezető. Még csak az kéne, hogy kiszagolja: egy halott vénasszony ücsörög a szobámban! Figyelem a szomszédom lépteit. Mit vacakol annyit? Már fél hat van! Régen indulnia kellene. Te jó Isten! Most még teázni készül! Hallom, ahogy sziszeg odaát a petróleumfőző. Jaj, csak menne már ez az átkozott mozdonyvezető! Felkuporodok a heverőre, majd végignyúlok rajta. Eltelik nyolc perc, de a szomszédom teája még nem készült el, hallom a petróleumfőző sziszegését. Behunyom a szemem és elszunyókálok. Azt álmodom, hogy a szomszédom távozott, én vele együtt kimegyek a lépcsőházba és becsapom magam mögött a wertheim-záras ajtót. Kulcs nincs nálam, így nem tudok visszajutni a lakásba. Be kell csöngetnem, s felkeltenem a többi társbérlőt, ami már végleg kellemetlen. Állok az ajtó előtt a lépcsőházban, gondolkodom, mit tegyek, amikor hirtelen észreveszem, hogy nincs kezem. Lejjebb hajtom a fejem, hogy jobban megvizsgálhassam, van-e kezem, s látom, hogy az egyik helyén egy konyhakés meredezik, a másikén meg egy villa.

– Nahát – mondom erre Szakerdon Mihajlovicsnak, aki nem tudni miért, de itt ül egy összecsukható széken. – Látja, milyen a kezem? De Szakerdon Mihajlovics csak ül némán, s én rájövök, hogy ez nem is az igazi, hanem egy agyag Szakerdon Mihajlovics. Erre felébredek, s megértem, hogy a szobámban fekszem a heverőmön, az ablak mellett pedig a fotelban ott ül a halott vénasszony. Gyorsan feléje fordítom a fejem. A vénasszony nincs a fotelban. Nézem az üres fotelt, és vad öröm tölt el. Eszerint álmodtam az egészet: De mivel is kezdődött? Bejött-e vajon tegnap a vénasszony a szobámba? Vagy ezt is álmodtam? Tegnap azért tértem haza, mert elfelejtettem kikapcsolni a villanymelegítőt. Vagy lehet, hogy ezt is álmodtam? Bárhogy legyen is, nagyon jó, hogy a szobámban nincs semmilyen halott vénasszony, nem kell tehát a gondnokhoz menni, és holmi halottal nyűglődni! Dehát mennyi ideig aludhattam? Az órára néztem: fél tíz van, bizonyára délelőtt fél tíz. Úristen, mit össze nem álmodik az ember! Lecsúsztattam a lábam a heverőről, hogy felkeljek, s egyszerre megláttam a halott vénasszonyt, aki az asztal mögött feküdt a földön, a fal tövében, a fotel mellett. Arccal felfelé feküdt, a száján kilógó műfogsorának egyik foga az orrlyukába mélyedt. Két keze a törzse alá szorult, s nem is látszott, felgyűrődött szoknyája alól pedig kilógott piszkosfehér gyapjúharisnyába bújtatott csontos lába.

– Rohadt szemét! – kiáltottam, s a vénasszony mellé ugorva csizmás lábammal állon rúgtam. A műfogsora a sarokba repült. Még egyszer bele akartam rúgni a vénasszonyba, de féltem, hogy ennek nyoma maradhat a testén, s majd még azt mondják, én öltem meg. Távolabb húzódtam a vénasszonytól, leültem a heverőre, és pipára gyújtottam. Így telt el vagy húsz perc. Immár világossá vált számomra, hogy mindenképpen átadják a dolgot a bűnügyi rendőrségnek, s a fafejű nyomozók engem fognak gyilkossággal vádolni. A helyzet tehát komolyra fordult, s mellé még itt ez a rúgás. Megint odamentem a vénasszonyhoz, fölé hajoltam, s vizsgálgatni kezdtem az arcát. Az állán egy kis folt sötétlett. Á, ebbe nem lehet belekötni. Sokminden megeshet. A vénasszony még a halála előtt is megüthette magát valamibe. Kicsit megnyugszom, s járkálni kezdek a szobában, meg-megszíva a pipámat és átgondolva helyzetemet. Járkálok a szobában és érzem, hogy egyre éhesebb vagyok. Az éhségtől már remegni kezdek. Újra kotorászok a kisszekrényben, ahol az ennivalót tartom, de nem találok semmi mást, csak egy szem kockacukrot. Előveszem a tárcámat és megszámolom, mennyi pénzem van. Tizenegy rubel. Tehát vehetek magamnak sonkaszalámit, kenyeret, és még dohányra is marad. Megigazítom az éjszaka folyamán félrecsúszott nyakkendőmet, fogom az órámat, felveszem a kiskabátom, kilépek az előszobába, gondosan bezárom a szobám ajtaját, a kulcsot zsebre teszem, és kilépek az utcára. Mindenekelőtt ennem kell, akkor kitisztulnak a 55

gondolataim, s akkor elszánom magam valamire ennek a dögnek a dolgában. Az élelmiszerbolt felé menet eszembe ötlik, ne nézzek-e be Szakerdon Mihajlovicshoz, és ne mondjak-e el neki mindent, hiszen lehet, hogy ketten hamarabb kiokoskodnánk, mit kell tenni. De rögtön el is vetem ezt a tervet, mert vannak dolgok, amelyeket jobb, ha az ember egymaga, tanúk nélkül intéz el. A boltban sonkaszalámi nem volt, így fél kiló szafaládét vettem. Dohány se volt. Átmentem ebből a boltból a péküzletbe. A péküzletben sokan voltak, hosszú sor kígyózott a pénztár előtt. Ettől egyszeriben elkomorodtam, de csak beálltam a sorba. A sor nagyon lassan haladt előre, aztán meg végleg megrekedt, mert a pénztár előtt botrány tört ki. Úgy tettem, mintha nem vennék észre semmit, s az előttem álló ifjú hölgy hátát néztem merően. Az ifjú hölgy láthatólag roppant kíváncsi volt: hol jobbra, hol balra nyújtogatta nyakát, és percenként lábujjhegyre állt, hogy jobban lássa, mi folyik ott a pénztárnál. Végül felém fordult, és megkérdezte: – Nem tudja, mi folyik ott? – Bocsásson meg, de nem tudom – feleltem a lehető legszárazabban. Az ifjú kis hölgy izgett-mozgott erre-arra, aztán megint hozzám fordult: – Nem mehetne előre, hogy kiderítse, mi folyik ott?

– Bocsásson meg, de ez engem egy cseppet sem érdekel – mondtam még szárazabban. – Hogyhogy nem érdekli? – kiáltott fel a kis hölgy. – Hisz maga is kénytelen itt rostokolni emiatt a sorban! Nem válaszoltam, csak könnyedén meghajoltam. A kis hölgy figyelmesen végigmért. – Persze nem férfinak való kenyérért sorban állni – mondta. – Sajnálom magát, amiért itt kell állnia. Bizonyára nőtlen, igaz? – Igen, nőtlen vagyok – válaszoltam kissé döbbenten, de megszokásból továbbra is meglehetősen szárazan felelgettem, könnyedén meg-meghajolva. A kis hölgy még egyszer végigmért tetőtől talpig, majd hirtelen megérintette a kabátom ujját, és így szólt: – Tudja mit, majd én megveszem, amire szüksége van, maga pedig várjon meg odakint. Szörnyű zavarba jöttem. – Hálásan köszönöm – mondtam. – Ez roppant kedves magától, de igazán elboldogulnék magam is. – Nem, nem – szólt a kis hölgy –, menjen csak ki az utcára. Mit akart vásárolni? – Hát – mondtam – egy fél kiló fekete kenyeret szerettem volna venni, de azt a négyszögleteset amelyik olcsóbb. Én azt szeretem. – Rendben is vagyunk – szólt a kis hölgy. – Most pedig menjen. Majd én megveszem, aztán elszámolunk. És még meg is lökte kissé a könyökömet.

Kimentem a péküzletből, és szorosan az ajtó mellé álltam. A tavaszi nap egyenesen az arcomba süt. Pipára gyújtok. Milyen kedves kis hölgy! Ez manapság annyira ritka. Csak állok, hunyorgok a naptól, szívom a pipámat, és a kedves kis hölgyre gondolok. Hisz olyan mogyoróbarna a szeme. Egyszerűen elragadó, hogy milyen .bájos! – Maga pipázik? – hallom közvetlen közelről. A kedves kis hölgy odanyújtja nekem a kenyeret. – Végtelen hálára kötelez – mondom, ahogy a kenyérért nyúlok. – Szóval maga pipázik! Ez nekem nagyon imponál – szól a kedves kis hölgy. És az alábbi beszélgetés zajlik le köztünk. Ő: Ezek szerint saját maga szokott kenyérért menni? Én: Nemcsak kenyérért, mindent én vásárolok magamnak. Ő: És hol szokott ebédelni? Én Többnyire magam főzök. Néha meg a sörözőben étkezem. Ő: Szereti a sört? Én: Nem, jobban szeretem a vodkát. Ő: Én is szeretem a vodkát. Én: Szereti a vodkát? Jaj, de jó! Szívesen vodkázgatnék egyszer magával. Ő: Én is szívesen vodkáznék magával. Én: Bocsásson meg, kérdezhetnék valamit?

Ő (egészen elvörösödve): Persze, kérdezzen csak. Én: Jó, kérdezek valamit. Hisz maga Istenben? Ő (elcsodálkozva): Istenben? Persze hogy hiszek. Én: És mit szólna hozzá, ha most vennénk egy kis vodkát és felmennénk hozzám? Itt lakom a közelben. Ő (pajzánan): Ám legyen, benne vagyok! Én: Hát akkor menjünk. Bemegyünk a boltba, s én megveszem a fél liter vodkát. Több pénzem nincs, csak valamennyi apróm maradt. Egész idő alatt beszélgetünk erről-arról, de hirtelen eszembe jut, hogy a szobámban, a padlón egy halott vénasszony fekszik. Szememmel új ismerősömet keresem: a pult előtt áll, és a lekváros üvegeket nézegeti. Óvatosan az ajtóhoz lopakodom, és kilépek a boltból. Épp a bolttal szemben megáll egy villamos. Felugrok rá, meg sem nézve, hányas. A Mihajlovszkaja utcánál leszállok, s elindulok Szakerdon Mihajlovicshoz. A kezemben ott a vodka, a szafaládé és a kenyér. Szakerdon Mihajlovics maga nyitott ajtót. Pucér testére húzott köpeny, hasított szárú orosz csizma és füles szőrmesapka volt rajta, de a füleket a sapka tetejére hajtotta, és zsinórjukat masnira kötötte. – Nagyon örvendek – szólt Szakerdon Mihajlovics, amikor meglátott. – Nem munkájában zavartam meg? – kérdeztem. – Nem, nem – szólt Szakerdon Mihajlovics. – Nem csináltam semmit, csak üldögéltem a padlón.

– Szóval, látja – mondtam Szakerdon Mihajlovicsnak. – Vodkával és harapnivalóval jöttem. Ha nincs ellenére, igyunk egyet. – Nagyszerű – szólt Szakerdon Mihajlovics. – Jöijön csak be. A szobájába mentünk. Én kibontottam a vodkás üveget, Szakerdon Mihajlovics pedig két kupicát és egy főtt hússal teli tányért tett az asztalra. – Hoztam szafaládét – mondtam. – Hogy csináljuk: nyersen együk, vagy megfőzzük? – Feltesszük főzni – mondta Szakerdon Mihajlovics –, s amíg fő, a főtt hús mellé isszuk a vodkát. Nagyon finom hús, levesben főtt! Szakerdon Mihajlovics feltett egy lábast a petróleumfőzőre, mi meg nekiültünk vodkát inni. – A vodka nagyon egészséges – szólt Szakerdon Mihajlovics, miközben töltött. – Mecsnyikov azt írta, hogy a vodka egészségesebb, mint a kenyér, mert a kenyér olyan, mint a szalma, ami csak elrothad az ember gyomrában. – Egészségére! – mondtam; és koccintottam Szakerdon Mihajloviccsal. Ittunk, és hideg főtt húst ettünk mellé. – Finom – mondta Szakerdon Mihajlovics. De ebben a pillanatban valami éleset csattant a szobában. – Ez mi? – kérdeztem.

Ültünk némán, és hallgatóztunk. Hirtelen még egyet csattant. Szakerdon Mihajlovics felugrott a székről, az ablakhoz futott, és letépte a függönyt. – Mit csinál? – kiáltottam rá. De Szakerdon Mihajlovics válasz nélkül a petróleumfőzőhöz rohant, gyorsan megfogta a függönnyel a lábast, és letette a földre. – A fene egye meg! – szólt Szakerdon Mihajlovics. – Elfelejtettem vizet önteni a lábasba; az meg zománcos, így most a zománc lepattogzott róla. – Most már értem – szóltam fejcsóválva. Újra asztalhoz ültünk. – Üsse kő – szólt Szakerdon Mihajlovics –, majd megesszük a szafaládét nyersen. – Rettentő éhes vagyok – mondtam. – Fogyasszon csak – szólt Szakerdon Mihajlovics, felém tolva a tányért. – Hisz tegnap ettem utoljára, magával együtt, ott a kiskocsmában, azóta pedig egy falatot se – mondtam. – Igen, igen, igen – szólt Szakerdon Mihajlovics. – Egész idő alatt írtam – mondtam. – Nahát, a fenébe is! – kiáltott fel színpadiasan Szakerdon Mihajlovics. – Nagy öröm, ha az ember egy géniuszt láthat a szeme előtt. – De mennyire! – mondtam én. – Jó sokat összehozott, ugye?

– Igen. Töméntelen sok papírt teleírtam. – Napjaink géniuszára – mondta Szakerdon Mihajlovics, emelve poharát. Ittunk. Szakerdon Mihajlovics főtt húst evett, én meg szafaládét. Miután négyet megettem, pipára gyújtottam, s így szóltam: – Én, tudja, voltaképpen az üldözőim elől menekültem magához. – No és ki üldözte? – kérdezte Szakerdon Mihajlovics. – Egy hölgy – mondtam én. Mivel azonban Szakerdon Mihajlovics nem kérdezett tovább semmit, folytattam: – A péküzletben ismerkedtem meg vele, és rögtön beleszerettem. – Csinos? – kérdezte Szakerdon Mihajlovics. – Igen – mondtam én –, épp az én zsánerem. Ittunk, s én folytattam: – Hajlandó lett volna feljönni hozzám, és elvodkázgatni velem. Elmentünk vele egy boltba, de a boltból kénytelen voltam csendben meglépni. – Nem volt elég a pénze? – kérdezte Szakerdon Mihajlovics. – Dehogy. Fillérre elég volt – mondtam én –, csak eszembe jutott, hogy nem engedhetem be a hölgyet a szobámba. – Miért, talán egy másik hölgy volt a szobájában? – kérdezte Szakerdon Mihajlovics.

– Hát, ha akarja, tényleg egy másik hölgy tartózkodik a szobámban – szóltam mosolyogva. – Most éppen senkit sem engedhetek be a szobámba. – Nősüljön meg. Akkor majd meghívnak engem a feleségével ebédre – mondta Szakerdon Mihajlovics. – Azt már nem – mondtam, pukkadozva a nevetéstől – ezt a hölgyet nem veszem feleségül. – Hát akkor vegye el azt a másikat, a péküzletből – mondta Szakerdon Mihajlovics. – Dehát miért akar engem mindenáron megnősíteni? – szóltam. – Miért ne? – mondta Szakerdon Mihajlovics, és újra töltött. – A sikereire! Ittunk. A vodka láthatólag kezdett már hatni mindkettőnkre. Szakerdon Mihajlovics levette füles szőrmesapkáját, és az ágyra hajította. Én felálltam, jártam egyet a szobában, érezve, hogy kicsit szédülök. – Mi a véleménye a halottakról? – kérdeztem Szakerdon Mihajlovicsot. – A lehető legrosszabb – mondta Szakerdon Mihajlovics. – Félek tőlük. – Hát igen, én sem állhatom őket – mondtam. – Kerülne csak egy elibém, olyan, aki nem rokonom, biztosan belerúgnék. – Nem szabad rugdosni a holtakat – szólt Szakerdon Mihajlovics.

– Én pedig csizmás lábbal rúgnám pontosan pofán – mondtam. – Ki nem állhatom a halottakat meg a gyerekeket. – Igen, a gyerekek undorítóak – mondta egyetértőn Szakerdon Mihajlovics. – No és maga szerint melyik a rosszabb a kettő közül, a gyerekek vagy a halottak? – kérdeztem. – Alkalmasint a gyerekek a rosszabbak, azok gyakrabban zavarják az embert. A halottak mégsem törnek be az életébe – mondta Szakerdon Mihajlovics. – De mennyire hogy betörnek! – kiáltottam, ám nyomban el is hallgattam. Szakerdon Mihajlovics figyelmesen végigmért. – Kér még vodkát? – kérdezte. – Nem kell – mondtam, de észbe kapva hozzátettem: – Köszönöm szépen, többet nem kérek. Közelebb léptem, s újra az asztalhoz ültem. Egy darabig hallgattunk. – Szeretném megkérdezni magát – szólok végül. – Hisz Istenben? Szakerdon Mihajlovics homlokára egy átlós barázda gyűrődik, ő maga így szól: – Vannak illetlen cselekedetek. Illetlenség például, ha kölcsön kér valakitől ötven rubelt akkor, amikor látta, hogy az illető épp ezt megelőzően tett zsebre kétszázat. Rajta múlik ugyanis, hogy ad-e kölcsön magának, vagy elutasítja a kérését. Az elutasítás legkényelmesebb és legkellemesebb

módja pedig, ha azt hazudja, hogy nincs pénze. De maga látta, hogy az illetőnek van pénze, s ezzel megfosztotta az elutasítás legkényelmesebb és legkellemesebb módjától. Megfosztotta a választás lehetőségétől, ez pedig disznóság. És megkérdezni valakitől, hogy „Hisz maga Istenben?” – szintén tapintatlan és illetlen cselekedet. – Ugyan már – szóltam –, a kettőnek semmi köze egymáshoz. – Én nem is teszek egyenlőségjelet közéjük – mondta Szakerdon Mihajlovics. – Jól van – mondtam –, hagyjuk. Csak bocsássa meg, hogy ilyen illetlen és tapintatlan kérdést tettem fel magának. – Kérem – szólt Szakerdon Mihajlovics. – Hisz én egyszerűen csak annyit tettem, hogy megtagadtam a választ. – Én se válaszoltam volna – mondtam – csak éppen más okból. – Ugyan milyenből? – kérdezte unottan Szakerdon Mihajlovics. – Tudja, szerintem egyszerűen nincsenek hívők vagy hitetlenek. Csak olyanok vannak, akik szeretnének hinni, vagy szeretnének nem hinni. – Ezek szerint azok, akik szeretnének nem hinni, valamiben már hisznek? – kérdezte Szakerdon Mihajlovics. – Azok meg, akik szeretnének hinni, már eredendően nem hisznek semmiben? – Lehet, hogy így van – mondtam. – Nem tudom.

– És mi az, amiben hisznek, vagy nem hisznek? – kérdezte Szakerdon Mihajlovics. – Istenben? – Nem – szóltam –, a halhatatlanságban. – Akkor hát miért azt kérdezte tőlem, hogy Istenben hiszek-e? – Egyszerűen csak azért, mert olyat kérdezni, hogy „hisz-e maga a halhatatlanságban?” – valahogy hülyén hangzik – mondtam Szakerdon Mihajlovicsnak, és felálltam. – Mi az, menni készül? – kérdezte Szakerdon Mihajlovics. – Igen – mondtam –, épp ideje. – Hát a vodka? – szólt Szakerdon Mihajlovics. – Hisz épp egy- egy kupicára való maradt. – Na jó, igyuk meg – mondtam. Megittuk a vodkát, és megettük mellé a főtt hús maradékát. – Most már mennem kell – mondtam. – Viszontlátásra – szólt Szakerdon Mihajlovics, miközben a konyhán át a lépcsőházba kísért. – Köszönöm, hogy megvendégelt. – Én köszönöm – mondtam –, a viszontlátásra. És távoztam. Szakerdon Mihajlovics, miután magára maradt, leszedte az asztalt, feldobta a szekrény tetejére az üres vodkás üveget, újra fejébe húzta füles szőrmesapkáját, és leült a padlóra az ablak elé. A kezét hátrafonta úgy, hogy egyik sem látszott. Felgyűrődött köntöse alól viszont kilógott hasított szárú orosz csizmába bújtatott csontos lába.

Mentem a Nyevszkij sugárúton gondolataimba mélyedve. Sürgősen a gondnokhoz kell mennem, s elmondanom neki mindent. És ha megszabadultam a vénasszonytól, naphosszat ott fogok állni a péküzlet előtt, mindaddig, míg meg nem látom azt a kedves ifjú hölgyet. Hisz adós maradtam neki a kenyérért járó negyvennyolc kopejkával. Jó ürügy arra, hogy megkeressem. Az elfogyasztott vodka még hatott, s én úgy éreztem, hogy a dolgok szerencsésen és jól alakulnak. A Fontankán odamentem egy bódéhoz,.és a maradék aprómból ittam egy nagy korsó kenyérből erjesztett kvászt. A kvász romlott és savanyú volt, nagyon rossz lett a szájam íze, ahogy tovább mentem. A Lityejnaja sarkán nagyot lökött rajtam egy megtántorodó részeg. Még jó, hogy nincs revolverem, különben azon helyt lepuffantottam volna. Egészen hazáig nyilván dühtől eltorzult arccal mentem. A szembejövők mindenesetre valamennyien utánam fordultak. Beléptem a házkezelőség irodájába. Az asztalon egy apró termetű, mocskos, pisze orrú, ferde derekú, hirtelenszőke leányzó ült, és egy kézitükröt tartva maga elé, a száját rúzsozta. – Hát a gondnok hol van? – kérdeztem. A leányzó nem felelt, csak rúzsozta tovább a száját. – Hol a gondnok? – ismételtem meg a kérdést már éles hangon. – Csak holnap lesz bent, ma nem – felete a mocskos, ferde derekú, hirtelenszőke leányzó. 67

Kiléptem az utcára. A szemközti oldalon a falábú rokkant bicegett, hangosan kopogott a lába meg a botja. Hat kölyök futott a rokkant nyomában, és csúfolódott azon, ahogy jár. Befordultam a házunk főkapuján, s kezdtem felfelé kapaszkodni a lépcsőn. A harmadik emeleten megtorpantam: egy kínzó gondolat hasított belém. A vénasszony már nyilván oszlásnak indult. Nem csuktam be az ablakot, márpedig azt mondják, hogy nyitott ablaknál gyorsabban szoktak oszlásnak indulni a hullák. Nahát, micsoda hülyeség! És ez az istenverte gondnok is csak holnap jön be. Határozatlanul álldogáltam még pár percet, aztán kapaszkodtam tovább felfelé a lépcsőn. A lakásajtóm előtt ismét megtorpantam. Talán el kellene mennem a péküzlethez, és várnom arra a kedves kis hölgyre? Könyörögnék neki, hogy fogadjon be két vagy három éjszakára. De eszembe jut, hogy ma már biztosan megvette a kenyerét, tehát nem jön a péküzletbe. Meg különben is, ebből az egészből úgysem lenne semmi. Kinyitottam az ajtót, és beléptem az előszobába. Az előszoba végén égett a lámpa, s Marija Vasziljevna valami rongyot tartott a kezében, egy másikkal meg emezt dörzsölgette. Amikor meglátott, rám szólt: – Kerezste egy öregember! – Miféle öregember? – kérdeztem. – Azst nem tudom – felelte Marija Vasziljevna. – Mikor volt itt? – kérdeztem. – Azst sem tudom – mondta Marija Vasziljevna.

– Maga beszélt az öregemberrel? – kérdeztem Marija Vasziljevnát. – Én – felelte Marija Vasziljevna. – Akkor hogyhogy nem tudja, mikor volt itt? – kérdeztem. – Úgy két órával ezselőtt – mondta Marija Vasziljevna. – És hogy nézett ki az az öregember? – kérdeztem. – Azst se tudom – mondta Marija Vasziljevna, és a konyhába ment. A szobámhoz léptem. „Hátha – gondoltam – közben eltűnt a vénasszony. Bemegyek a szobámba, s a vénasszony nincs sehol. Istenem! Talán nincsenek csodák?!” Kinyitottam a zárat, s kezdtem óvatosan kinyitni az ajtót. Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha arcomba csapott volna az oszlásnak induló hulla bűze. Belestem.a résre nyitott ajtón, s egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. A vénasszony négykézláb mászott lassan felém. Felordítottam; becsaptam az ajtót, ráfordítottam a kulcsot, és a szemközti falhoz ugrottam. Az előszobában feltűnt Marija Vasziljevna alakja. – Engem sólított? – kérdezte. Úgy remegtem, hogy szólni sem tudtam, csak tagadólag ráztam a fejem. Marija Vasziljevna közelebb lépett. – Besélgetett valakivel – mondta. Megint csak tagadólag ráztam a fejem.

– Esement – mondta Marija Vasziljevna, s újra a konyhába ment, útközben többször visszanézve rám. „Így álldogálni nem szabad. Így álldogálni nem szabad” – ismételgettem gondolatban. Ez a mondat magától fogalmazódott meg valahol a bensőmben. Addig hajtogattam, míg el nem hatolt a tudatomig. – Igen. Így álldogálni nem szabad – mondtam magamnak, de továbbra is csak álltam, mint a sóbálvány. Szörnyű dolog történt, de amit még tennem kell, lehet, hogy annál is szörnyűbb lesz, mint ami már megtörtént. Kavarogtak fejemben a gondolatok, én meg egyre csak a halott vénasszony gonosz szemét láttam, azét, aki négykézláb mászott lassan felém. Berontani a szobába és szétzúzni a vénasszony koponyáját. Ez az, amit tenni kell! Kutatóan körbe is pillantottam, s megörültem, amikor megakadt a szemem a krikett-ütőn, amely nem tudni, mi célból, de már sok éve ott árválkodott az előszoba sarkában. Fel kell kapni, berontani vele a szobába, és bumm! Hideglelős reszketésem még nem hagyott alább. A bennem szétáradó hidegtől összegémberedve álltam. Gondolataim vadul száguldoztak, összezavarodtak, visszakanyarodtak kiindulópontjukhoz, majd ismét nekiiramodtak, mind újabb területeket érintve, én meg csak álltam, figyeltem gondolataimat, mintha kívülről érzékelném őket, s nem is én parancsolnék nekik. – A halottak – magyarázták a gondolataim – ocsmány egy népség. Rosszul mondják róluk, hogy nyugosznak békében, ezek inkább nyughatatlankodnak békétlenül. Folytonfolyvást vigyázni kell őket. Kérdezzék csak meg

akármelyik hullaházi őrt. Mit gondolnak, miért kellett odaállítani? Csakis azért, hogy vigyázzon, nehogy a halottak szanaszét másszanak. Ezzel kapcsolatban előfordulnak egészen különös esetek is. Az egyik halott, amíg.az őr a felsőbbség utasítására a fürdőben tisztálkodott, kimászott a hullaházból, bemászott a fertőtlenítő kamrába, és felfalt ott egy nagy csomó fehérneműt. A fertőtlenítősök alaposan elpáholták ezt a halottat, de a fehérneműrongálással okozott kárt a saját zsebükből kellett megtéríteniük. Egy másik halott meg bemászott a szülőszobába, s úgy megrémítette a szülő nőket, hogy egyikük rögvest koraszült, a halott pedig rávetette magát az éretlen magzatra, s csámcsogva zabálni kezdte. Amikor egy bátor ápolónő hátbavágta egy kórházi zsámollyal, a halott az ápolónő lábába harapott, aki rövidesen meg is halt hullamérgezésben. Bizony, a halottak ocsmány népség, az embernek igencsak résen kell lennie velük. – Megállj! – mondtam saját gondolataimnak. Képtelenségeket beszéltek. A halottak nem mozognak.

–

– Jól van – mondták erre saját gondolataim –, akkor menj csak be a szobádba, ahol ott fekszik egy halott, aki, mint mondod, nem mozog. Hirtelen megszólalt bennem a makacsság. – Be is megyek! – mondtam határozottan a saját gondolataimnak. – Próbáld csak meg! – mondták erre gúnyosan a saját gondolataim. Gúnyos hangjuk végleg felbőszített. Felkaptam a krikettütőt, s egyetlen ugrással az ajtónál termettem.

– Állj ! – kiáltottak rám a saját gondolataim, de én már elfordítottam a kulcsot a zárban, és kitártam az ajtót. A vénasszony a küszöb mögött feküdt, arcát a padlóhoz szorítva. Felemelt krikett-ütővel a kezemben készenlétben álltam. A vénasszony nem mozdult. Hideglelős reszketésem elmúlt, a gondolataim tisztán, világosan sorjáztak. Én parancsoltam nekik. – Mindenekelőtt zárd.be az ajtót! – adtam ki a parancsot önmagamnak. Kívülről kihúztam a kulcsot az ajtóból, s belülről a zárba dugtam. Mindezt bal kézzel csináltam, mert a jobbomban ott volt a krikett-ütő, s egész idő alatt le nem vettem a szemem a vénasszonyról. Kulcsra zártam az ajtót, s óvatosan átlépve a vénasszonyon, a szoba közepére mentem. – Most aztán kiegyenlítjük a számlát – mondtam. Olyan terv fogant meg bennem, amilyenhez általában a detektívregények és a rendőrségi tudósítások bűnözői szoktak folyamodni: egyszerűen begyömöszölöm a vénasszonyt egy bőröndbe, elviszem a városon kívülre, és bedobom a mocsárba. Tudtam egy alkalmas helyet. A bőröndöm a heverő alatt volt. Előhúztam és kinyitottam. Különböző holmik voltak benne: néhány könyv, egy régi nyúlszőr kalap és rongyos fehérnemű. Mindezt kiraktam a heverőre. Ezenközben hangosan becsapódott a külső ajtó, s a vénasszony mintha megremegett volna.

Abban a pillanatban talpra ugrottam, és megragadtam a krikett-ütőt. A vénasszony nyugodtan fekszik. Én állok és hallgatózom. A mozdonyvezető érkezett haza, hallom, ahogy járkál a szobájában. Most az előszobán át a konyhába indul. Ha Marija Vasziljevna szóba hozza előtte eszementségemet, abból baj lesz. Őrület! Ki kell mennem a konyhába, hogy nyugodt külsőm megnyugtassa őket. Ismét átléptem a vénasszonyon, az ütőt szorosan az ajtóhoz állítottam, hogy visszatérve a kezem ügyében találjam még mielőtt a szobába lépek, s kimentem az előszobába. A konyha felől hangokat hallottam, de a szavak értelmét nem tudtam kivenni. Behajtottam a szobám ajtaját, s óvatosan a konyha felé lopakodtam: tudni akartam, miről beszélget Marija Vasziljevna a mozdonyvezetővel. Az előszobán át gyorsan mentem, de a konyha előtt lelassítottam lépteimet. A mozdonyvezető beszélt, láthatólag valamilyen munkahelyi eseményről számolt be. A konyhába léptem. A mozdonyvezető állt, karján törülközővel, Marija Vasziljevna meg egy zsámolyon ült, és hallgatta. A mozdonyvezető felém intett a kezével, amikor meglátott. – Jó napot, jó napot, Matvej Filippovics – szóltam odaneki, és a fürdőszobába mentem. Egyelőre minden rendben volt. Marija Vasziljevna hozzászokott már a különcségeimhez, erről az utóbbi esetről pedig akár már meg is feledkezhetett. Hirtelen eszembe villant: nem zártam be az ajtót. És ha a vénasszony kimászik a szobámból?

Nekilódultam, hogy visszarohanjak, de észbe kaptam, hogy nem szabad megijesztenem a lakótársakat, s nyugodt léptekkel hagytam el a konyhát. Marija Vasziljevna ujjával a konyhaasztalon dobolt, s azt mondta a mozdonyvezetőnek: – Nagyserű! Ezs azstán a nagyserű! Én izs fütyültem volna! Szívszorongva léptem ki az előszobába, majdhogynem futva iramodtam a szobámhoz.

aztán

Kívülről minden nyugodtnak látszott. Közelebb mentem az ajtóhoz, résnyire nyitottam, és belestem a szobába. A vénasszony most is nyugodtan feküdt, arcát a padlóhoz szorítva. A krikett-ütő a régi helyén állt az ajtó mellett. Megfogtam, bementem a szobába, és kulcsra zártam az ajtót magam mögött. Igen, a szobában kétségtelenül hullaszag volt. Átléptem a vénasszonyon, az ablakhoz mentem,és beültem a fotelba. Csak rosszul ne legyek ettől az egyelőre bár még gyenge, de máris elviselhetetlen szagtól. Pipára gyújtottam. Hányinger környékezett, s megfájdult kicsit a hasam. Dehát mit ülök én itt? Cselekedni kell gyorsan, még mielőtt ez a vénasszony végleg megbüdösödne. A bőröndbe mindenesetre óvatosan kell begyömöszölni, mert épp eközben haraphat bele az ujjamba. Aztán haljak meg hullamérgezésben – még mit nem! – Hoppá! -kiáltottam fel hirtelen. – Érdekelne: mivel fog maga engem megharapni? Hisz a fogacskái ni hol vannak! Áthajoltam a fotel karfáján, s az ablak túlsó oldala felőli sarokba néztem, ahol, mint számítottam, a vénasszony műfogsorának lennie kellene. De a műfogsor nem volt ott.

Gondolkodóba estem: talán azért mászott a vénasszony ideoda a padlón, mert a műfogait kereste? Netán meg is találta őket és visszarakta a szájába? Fogtam a krikett-ütőt, és végigkotorásztam vele a sarkot. Nem, a műfogsornak nyoma veszett. Ekkor elővettem a komódfiókból egy vastag flanelltakarót, és a vénasszonyhoz lęptem. A krikett-ütőt csapásra készen a jobb kezemben tartottam, ballal meg a takarót fogtam. Undorral vegyes félelmet ébresztett bennem ez a vénasszony. Kicsit megemeltem a fejét az ütővel: a szája nyitva volt, a szeme fennakadt, az állán meg, ahol csizmás lábbal megrúgtam, egy nagy, sötét folt terjedt szét. Belenéztem a szájába. Nem, nem találta meg a műfogsorát. Elengedtem a fejét. Az visszahanyatlott, s nagyot koppant a padlón. Ekkor szétterítettem a flanelltakarót, s egészen a vénasszony mellé húztam. Aztán a lábammal és a krikettütővel átfordítottam a vénasszonyt a bal oldalán, és a hátára fektettem. Most már a takarón volt. A lába térdben be volt hajlítva, a két ökle meg a vállához szorítva. Úgy festett, mintha a hátán fekvő vénasszony védekezni készülne, akár a macska, ha sas támad rá. Csak gyorsan, takarítsuk el végre ezt a dögöt! Becsavartam a vénasszonyt a takaróba, s a karomra emeltem. Kiderült, hogy könnyebb, mint gondoltam. Beletettem a bőröndbe, s próbáltam rácsukni a tetejét. Itt a legkülönbözőbb nehézségekre számítottam, de a bőröndöt viszonylag könnyen be lehetett csukni. Bekattintottam a két zárat, és felegyenesedtem.

Most itt áll előttem a bőrönd, kívülről egészen jóféle és ártalmatlan, akárha fehérnemű vagy könyvek lennének benne. Megfogtam a fülét, és próbáltam felemelni. Persze nehéz volt, de nem túlságosan, minden további nélkül el tudom vinni a villamosmegállóig. Az órámra néztem: negyed hat múlt öt perccel. Ez jó. Leültem a fotelra, hogy kifújjam magam és elszívjak egy pipát. A szafaládé, amelyet ma ettem, nyilván nem volt egészen friss, mert egyre jobban kezdett fájni a hasam. Vagy csak azért, mert nyersen ettem? De az is lehet, hogy idegi alapon van az egész. Ülök és szívom a pipámat. A percek meg múlnak, egyik a másik után. A tavaszi nap besüt az ablakon, hunyorgok a sugaraitól. A nap most a szemközti ház kéménye mögé bújik, végigfut a tetőn, átsuhan az utcán, és az arcomra vetül. Eszembe jut, hogy tegnap ugyanebben az időben az asztalnál ültem és az elbeszélésemet írtam. Itt is van előttem a kockás papír, rajta az első sor: „A csodatévő magas termetű ember volt.” Kinéztem az ablakon. Az utcán ott ment a falábú rokkant, hangosan kopogott a lába meg a botja. Két munkás és egy öregasszony a hasukat fogták, úgy nevettek a rokkant komikus járásán. Felálltam. Itt az idő! Ideje útnak indulnom. Ideje elvinnem a vénasszonyt a mocsárba. De előbb még kölcsön kell kérnem pénzt a mozdonyvezetőtől. Kiléptem az előszobába és odamentem az ajtajához. – Matvej Filippovics, otthon van? 76

– Otthon – felelte a mozdonyvezető. – Akkor már megbocsássa, Matvej Filippovics, de hogy áll pénzzel? Én holnap kapok fizetést. Nem tudna nekem kölcsönadni harminc rubelt? – De tudnék – szólt a mozdonyvezető. Hallottam, amint a kulcsait csörgetve kinyit valami fiókot. Aztán az ajtót is, és odanyújtott nekem egy új, piros hasú harminc rubelest. – Nagyon köszönöm, Matvej Filippovics – mondtam. – Nincs mit, nincs mit – mondta a mozdonyvezető. Zsebre tettem a pénzt, és visszamentem a szobámba. A bőrönd ott állt békén, ahol hagytam. – Most aztán induljunk, de azonnal – mondtam magamnak. Fogtam a bőröndöt, és kimentem a szobából. Marija Vasziljevna meglátott a bőrönddel, és rám kiáltott: – Hova-hova? – A nénikémhez – mondtam. – Nem zsokáig marad? – kérdezte Marija Vasziljevna. – Nem – mondtam –, csak el kell vinnem hozzá ezt a fehérneműt. Lehet, hogy még ma vissza is jövök. Kiléptem az utcára. Szerencsésen eljutottam a villamosmegállóig, hol jobb, hol meg bal kezemben fogva a bőröndöt. A villamos második kocsijának első peronjára szálltam, s rögtön intettem a kalauznőnek, hogy jöjjön oda és vegye el a menetjegyért és a csomag-pótjegyért járó pénzt. Nem akartam egyetlen harmincrubelesemet az egész kocsin át az

utasokkal kézről-kézre adatni, a bőröndöt sem mertem hátrahagyni, s a kalauznőhöz menni. Ő maga jött előre hozzám a peronra, de közölte, hogy nem tud visszaadni. A legközelebbi megállónál le kellett szállnom. Dühösen álltam, és vártam a következő villamost. Fájt a hasam, s remegett kicsit a lábam. Ekkor megpillantottam az én kedves kis hölgyemet, éppen ment át az úttesten, de nem nézett felém. Felkaptam a bőröndöt és a kis hölgy után eredtem. A nevét nem tudtam, így nem kiálthattam utána. A bőrönd rettenetesen akadályozott: két kézzel tartottam magam előtt, s a térdemmel meg a hasammal lökdöstem előre. A kedves kis hölgy meglehetősen gyorsan haladt, éreztem, hogy nem tudom utolérni. Szakadt rólam a víz, az erőm már-már elhagyott. A kedves kis hölgy befordult egy mellékutcába. Mire a sarokhoz értem, már sehol sem volt. – Átkozott vénasszony! – sziszegtem, s lecsaptam a bőröndöt. A kiskabátom ujja teljesen átnedvesedett a verítéktől, s csak úgy ragad a karomhoz. Leültem a bőröndre, elővettem a zsebkendőmet, és megtörölgettem vele a nyakamat és az arcomat. Két kis kölyök állt meg előttem és furcsálkodva méregetett. Nyugodt kifejezést erőltettem az arcomra, s merőn bámulni kezdtem a legközelebbi kapualjat, mintha várnék valakire. A kölykök sugdolóztak, s ujjukkal mutogattak felém. Vad düh fojtogatott. Ó, bárcsak merevgörcsöt hozhatnék rájuk! És a büdös kölykök miatt feltápászkodom, fogom a bőröndöt, odamegyek a kapualjhoz és benézek. Csodálkozó képet vágok, előveszem az órámat, és megvonom a vállam. 78

A kölykök a távolból figyelnek. Megint csak megvonom a vállam és a kapualjba nézek. – Furcsa – mondom hangosan, felveszem a bőröndöt és elcipelem a villamosmegállóhoz. Öt perccel hét óra előtt értem a pályaudvarra. Retúrjegyet váltok Liszij Noszig, és felszállok a vonatra. A kocsiban rajtam kívül még ketten vannak, egyikük a külsejéből ítélve munkás, fáradt, micisapkáját a szemébe húzva alszik. A másik, egy még fiatal fickó, amolyan falusi szépfiúnak látszik: a zakója alatt rózsaszín kihajtós nyakú ing, a micisapkája alól bodor hajtincs tekinget elő. Élénkzöld bakelit szipkába dugott cigarettáját szívja. Az ülések közötti szabad helyre állítom a bőröndömet, és leülök. Úgy csikar a hasam, hogy ökölbe kell szorítanom a kezem, nehogy hangosan felnyögjek. Az állomás peronján két rendőr kísér egy polgárt az őrszoba felé. Az hátratett kézzel, leszegett fejjel megy köztük. A vonat elindul. Az órámra nézek: hét múlt tíz perccel. Jaj, micsoda gyönyörűség lesz a mocsárba ejteni ezt a vénasszonyt! Csak az a kár, hogy nem hoztam magammal a sétabotomat, a vénasszonyt biztosan lökdösni kell majd lefelé. A rózsaszín inges falusi szépfiú pimaszul méreget. Hátat fordítok neki, s kinézek az ablakon. Iszonyúan görcsöl a hasam, ilyenkor összeharapom az ajkam, ökölbe szorítom a kezem, és megfeszítem a lábam.

Közben elhagyjuk Lanszkaját és Novaja Gyerevnyát. A távolban felcsillan a buddhista pagoda teteje, még távolabb előbukkan a tenger. Ekkor azonban felugrom, s minden másról megfeledkezve, apró léptekkel a vécé felé iramodom. Az őrület hulláma önti el örvénylőn a tudatomat. A vonat lassít. Közeledünk Lahtához. Ülök a klozeton, moccanni se merek, nehogy kizavarjanak a vécéből, míg a vonat áll. – Csak indulna már el! Csak indulna már el! A vonat elindul, s én behunyom a szemem a gyönyörűségtől. Ó, ezek a percek épp olyan andalítóak tudnak lenni, mint a szerelem boldog pillanatai! Most meg van feszítve minden erőm, de tudom, hogy ezt teljes ernyedtség követi majd. A vonat ismét megáll. Ez már Olgino. Tehát kezdődik újra a kínszenvedés! De ezúttal hamis volt az inger. Hideg veríték ül ki a homlokomra, enyhe hideg borzongatja a szívemet. Felállok, s kis ideig fejemet a faIhoz szorítva állok. A vonat halad, a kocsi himbálódzása nagyon jólesik. Összeszedem minden erőmet, és kitámolygok a vécéről. A kocsiban nincs senki. A munkás meg a rózsaszín inges falusi szépfiú nyilván leszállt Lahtában vagy Olginóban. Lassan odamegyek az ablakomhoz. Hirtelen megtorpanok, s bambán magam elé meredek. A bőrönd ott, ahol hagytam, nincs. Talán eltévesztettem az ablakot. A következőhöz ugrom. A bőrönd ott sincs.

Ugrom előre, ugrom hátra, végigszaladok a kocsi egyik, majd másik oldalán, benézek az ülések alá, de a bőrönd sehol sincs. Mi kétség lehet? Persze ellopták, míg én a vécén voltam. Tudhattam volna előre. Ülök a padon kimeredt szemmel, s nem tudni miért, de az jut eszembe, mekkora reccsenéssel pattant le a zománc Szakerdon Mihajlovics vörösen izzó lábasáról. – Mi sült hát ki az egészből? – kérdezem magamtól. – Most aztán ki hiszi el, hogy nem öltem meg a vénasszonyt? Még ma elkapnak, vagy mindjárt itt, vagy a városban a pályaudvaron, mint azt a polgárt, aki leszegett fejjel ment a rendőrök között. Előremegyek a kocsi peronjára. A vonat Liszij Noszhoz közeledik. Egymás után suhannak el előttem az utat szegélyező fehér oszlopok. A vonat megáll. A kocsim lépcsője nem ér le a földig. Leugrom, s az állomás épületéhez indulok. A város felé menő vonatra fél órát kell várni. Egy kis erdő felé indulok. Előttem borókabokrok. Ezek mögött nem lát meg senki. Arrafelé veszem az irányt. A földön egy kövér zöld hernyó mászik. Térdre ereszkedem, s megbököm az ujjammal. A hernyó többször is nagy erővel és görcsösen jobbra, majd balra kunkorog. Körülnézek. Engem senki sem lát. Könnyű remegés fut végig a hátamon. Mélyen lehajtom a fejem, s félhangosan mormolom: – Az Atyának és a Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, most és mindörökké, ámen. 81

JEGYZET

Danyiil Ivanovics Harmsz (1905-1942) költő és prózaíró az orosz irodalmi szürrealizmus legkiemelkedőbb alakja. 1929 után csak gyermekverseit publikálhatta. 1941-ben letartóztatták, lágerben halt meg. Életműve csak a legutóbbi időben vált ismertté. 1939-ben írt Sztaruha című elbeszélését a Novij Mir 1988-as 4. számából vettük át.

TARTALOM

Napihírek ..........................................................................3 A kék füzet .......................................................................5 Köznapi eset .....................................................................6 Leesett egy öregasszony....................................................7 Puskin és Gogol ................................................................ 8 Az álom ..........................................................................10 Lynch törvénye ............................................................... 12 A találkozás ....................................................................13 Elhibázott előadás ........................................................... 14 Tyuk! .............................................................................. 15 Maskin megölte Koskint ................................................. 17 Anekdoták Puskin életéből.............................................. 18 Csodálatos nyári nap kezdődik (Szimfónia)..................... 19 II. szimfónia....................................................................20 Aláirat............................................................................. 21 Szonett............................................................................ 23 A láda ............................................................................. 25 Veszteségek ....................................................................27 Verekedők története ........................................................ 28 Kusakov asztalos............................................................. 29 Mit kapni manapság a boltban? .......................................31 Ivan Jakovlevics Antonov karrierje .................................33 Az előadás ......................................................................34 A professzor feleségének története ..................................36 Fegya Davidovics ........................................................... 40 Bökkenő .........................................................................43 A vénasszony..................................................................47