Mitől nevetséges? by Géza Halász

Halász Géza

MITŐL NEVETSÉGES?

(Michalski Marek rajza)

Józan ész, igen, a paraszti, egyszerű logika. Valóban egészséges, de sokra nem lehet menni vele. Az ember paraszt marad ezzel – ahhoz, hogy többre vigye, egy kis bolondság kell. (Karinthy: Címszavak a Nagy Enciklopédiához)

MITŐL NEVETSÉGES?

Készült az Aula Digitális Gyorsnyomdában egyetlen, számozott példányban. Nyomdavezető: Dobozi Erika

Tartalom 0BAz első nevetés ................................................................................3 Humor – a finomszabályozó .............................................................5 Hogyan került a csizma…? ..............................................................8 1BEgy hajóban evezünk ..................................................................... 11 2BKreatív disszonancia ...................................................................... 14 3BInformáció ..................................................................................... 17 4BMitől információ? .......................................................................... 20 5BMérhető-e a poén? ......................................................................... 23 6BA csoda – égi információ ............................................................... 30 7BAz információ útja ......................................................................... 34 8BKódrendszereink ............................................................................ 38 Kép szöveg nélkül .......................................................................... 42 9B„Láthatatlan kéz” ........................................................................... 46 10BIsmétlődés ...................................................................................... 49 1BEgy vonal....................................................................................... 51 12BElegancia ....................................................................................... 53 13BÚtravaló ......................................................................................... 55 14BA valóság és annak mása ................................................................ 58 15BArcok ............................................................................................. 64 16BEredetvizsgálat ............................................................................... 68 17BŐk is a fejükre estek? ..................................................................... 73 18BSzertelen rendszerek ...................................................................... 76 19BEgy karikaturista matuzsálem halálára........................................... 79 20BKOKSZ ......................................................................................... 87 21BAdat, információ, tudás, vizualizáció ............................................. 99 2BFolyamatok .................................................................................. 104 23BHa nem úgy mennek a dolgok ...................................................... 109 24BPiros orr ....................................................................................... 112 25BVégletek és szélsőségek ............................................................... 114 26BWORLD PRESS CARTOON ...................................................... 121 27BA virtuálisnál is virtuálisabb ......................................................... 124 2Marabu kiállításán ........................................................................ 127 Glosszárium ................................................................................. 132

Az első nevetés 0B

A világon először Ábrahám nevetett, amikor az Úr gyermekáldást ígért neki. „Ekkor arczára borúla Ábrahám, és nevete, és gondolá az ő szívében: vajjon száz esztendős embernek lesz-é gyermeke? Avagy Sára kilencven esztendős lévén, szűlhet-é?”

Sára is jót nevetett, miközben a sátor ajtajában hallgatózott. Talán már szemei előtt látta is a vének nászát… „Vénségemre lenne-é gyönyörűségem? Meg az én uram is öreg!” A dologhoz az is hozzátartozik, hogy az isten, a csodatevő humortalanságával, kissé megütközött a nevetségen. Sára megpróbált szépíteni. „Sára pedig megtagadá, mondván: Nem nevettem én; mivelhogy fél vala. De monda az Úr: Nem úgy van, mert bizony nevettél.” (Ótestamentum) Van szempontunkból néhány tanulsága az esetnek: 1. A komikus helyzet mindig valamilyen meglepő helyzetről szól. Meglepő, mert valószínűtlen, vagy lehetetlen eseményt beszél el, ami ennek ellenére bekövetkezik, hiszen a fentiek ellenére végül is megszületett Izsák. 2. A nevetségesség sértő. Sára félt, hogy megbántotta az Urat, amiért kinevette. 3. A komikus helyzet nem mindig szándékosan jön létre: Az Úr nem akart viccelni, amikor megjövendölte az örömteli eseményt. 4. Az emberiség már túl volt az első testvérgyilkosságon, Szodoma pusztulásán, a vízözönön és a bábeli nyelvzavaron. Viszont még nem voltak zsidók, így a zsidóviccektől is pár emberöltőnyi távolságra voltak.

Humor – a finomszabályozó Megfejtették a humor titkát, azt, hogy mi tesz valamit vagy valakit nevetségessé - legalábbis ezt állítják amerikai kutatók. Sigmund Freud szerint a fölény vagy az illetlenség az alapforrás, Mark Twain úgy fogalmazott, hogy nem az öröm, hanem a bánat az igazi mozgató. A Coloradói Egyetem pszichoanalitikusai úgy vélik, pontot tettek állításukkal a vita végére, szerintük a humor a világ normális működésének ártalmatlan megsértéséből fakad. Annak megítélése, hogy valóban ártalmatlan-e például egy végletekig fokozottan goromba szállodavezető – ahogy az a Waczak szálló című brit tévésorozatban megy –, már egyéni. (NOL) Az is lehet, hogy Freudnak is, Mark Twainnek is, és a Coloradói Egyetem Pszichoanalitikusainak is igazuk van, mert a humor is sokféle szempontból vizsgálható, mint minden más. Humor-kutatásról olvashatunk pszichiátriai, pszichológiai, filozófiai, esztétikai, politológiai, szociológiai, irodalomtörténeti, művészettörténeti, sajtótörténeti szemszögekből is, sőt, amivel most én próbálkozom: a humort kibernetikai oldalról közelítem meg. Miért éppen kibernetika? A kibernetika az irányítás tudománya. Bár elsősorban műszaki tudományként indult, hamar rájöttek, hogy sok a hasonlóság a műszaki, a biológiai, a gazdasági és a társadalmi rendszerek irányításában. Ezeket a hierarchikus, 5

rendezetlen, önszervező – egyszóval kibernetikai – rendszereket bonyolult rendszereknek is nevezik. A társadalmat – annak minden szintjét, rétegét, szeletét és egyedét – különböző irányító hatások érik. Törvények születnek, ellenőrzik pénzügyeinket, nevelnek, tanítanak, divatok hatnak ránk, vallási- vagy éppen szabadságeszmék, reklámok csábítanak – vagyis szinte minden és mindenki valamilyen kicsi, nagy, alig észrevehető, vagy letaglózó hatással van ránk, cselekedeteinkre, gondolkodásunkra. A humor csak egy a sok hatás közül, mely az embereket érheti. A szülő szeretetet, az iskola tudományt, az egyház ősi hagyományokat közvetít. A pártok egyféle szemléletet tartanak követendőnek, munkahelyünk pedig a gazdasági racionalitást. Az utcán, az áruházakban, a strandon vagy az autóbuszokon – kinn az életben – ezek a hatások aztán mindenfelől, sokféle erősséggel támadnak ránk, s interneten szörfözgetve is csak a fejünket kapkodjuk. Ugyanazon a portálon, egyetlen oldalon is olyan ellentmondó eszmékkel találkozhatunk, melyek állásfoglalásra – de legalább is csodálkozásra – késztetnek. A globalizációnak, a tömegkommunikációnak, az internetnek, köszönhetően soha a történelemben nem volt eddig tudomásunk ennyi ellentmondásról politikában, tudományban, kultúrában és magánéletben. Igazi táptalaja ez a humornak. Persze nem csak azért érezzük, hogy sokkal több az ellentmondás, mert ennyire kicsiny lett a világunk, ennyire hamar értesülünk mindenről – száz éve még saját városuk

híreiről is ritkán és késve értesültek az emberek, – hanem azért is, mert valóban több az ellentmondás. Annyira kizökkent világunk, hogy sokszor már nem kell humorba csomagolnunk, elég egy-egy fényképet, egy beszédet, egy politikusi nyilatkozatot, egy statisztikát egy az egyben tálalni, mert az önmagában is nevetséges. A jó humorista a valóság humoros voltából indul ki, nem agyal, hiszen az a leghumorosabb, ami igazi, ami élő. Véleményem szerint a humor életünk, világnézetünk finomszabályozója. Egy-egy szellemes megjegyzés vagy vaskos vicc hatására senki nem fog másnaptól alapvetően másképp gondolkodni, de változtathat valamit, akár csak egy picit is a véleményén, kisebb-nagyobb mértékben felvilágosíthatja, alakíthatja. Nevetségességének kigúnyolásával fölhergelheti a lustát, vagy lenyugtathatja a forrófejűt, elgondolkodtatja a fösvényt, a bürokratát, a közhelyekben gondolkodót – vagyis mindenkit, hiszen amíg senki nem tökéletes, mindig lehet rajtunk valami gúnyolni, valami javítani való. Abban a nagy káoszban, ami az emberek fejében kavarog, ha nem is tesz rendet egy-egy humoros megjegyzés, film, vagy karikatúra, de legalább egy-egy dolgot megpróbál helyére tenni. Ha elfogadjuk, hogy a humor szerzőjének (kiagyalójának, mesélőjének stb.) eleve az a szándéka, hogy egyfajta finomszabályozóként alakítsa életünket, szemléletünket, gondolkodásunkat, akkor jogos a kibernetika felől való közelítése, kutatása.

Hogyan került a csizma…? – Figyeld meg, hogy a viccekben, a poén előtt, van egy előkészítő szakasz, aminek az a lényege, hogy elterelje a figyelmet, és az ember egész mást várjon, azután egyszer csak lecsap a poén, ami annál nagyobbat csattan, minél váratlanabb. – Ez így van, a poén legfontosabb tulajdonsága, hogy meglepjen, de ez nem minden. Attól, hogy valami váratlanul történik meg, még nem nevetünk rajta. Lehet valami a váratlanságon kívül, ami humorossá tesz dolgokat. – Itt van, mondjuk három váratlan dolog: baleset, lottó ötös, csoda. Ezek egyike sem humoros… – Attól függ. A baleset néha tragikus, néha viszont nagyon jót nevetünk rajta. Gondolj csak bele, hány hasra esés történik egy burleszk filmben, de az interneten is tele vannak a „fun” oldalak az ilyen videókkal. Nem mindegy, kivel történik a baleset. Például, ha egy idős néni esik el az utcán, azon eszünkbe sem jut nevetni, de ha például a főnökünk, vagy az iskolaigazgató, az már más. Vagy a kisbaba, tipegés közben átesik a macskán… – Jó. Akkor a lottó ötös. – Emlékszel a „Mese a tizenkét találatról” című filmre? – Nem emlékszel, mert legalább ötven éve láttam én is.(1954. rendezte: Makk Károly) Olyan sok telitalálatos volt, hogy szinte semmit sem nyertek, miközben vagyonokról álmodtak a film hősei. Sokat nevettünk rajta. De képzeld el azt az esetet, hogy egy király, egy pénzügyminiszter, vagy mondjuk, az OTP vezére nyerne a lottón. Ez is nevetséges eset lenne. 8

– Sejtem már, mit fogsz mondani a csodáról. Nevetséges például, amikor valaki azt hiszi, hogy csoda történt, pedig csak érzéki csalódás volt, vagy, hogy a csoda olyan kicsi volt, hogy még véletlen szerencsének is kevés lenne. Például egy ember, aki anyagilag teljesen leégett, azt mondja: Csoda történt! Találtam egy húszast!

Karikaturista vagyok, és informatikát tanítok a Közgázon. (Régebben fordítva fogalmaztam: a Közgázon tanítok, és karikatúrákat rajzolok – de akkor még többet kerestem a tudományommal.) Azóta foglalkoztat az a kérdés, hogy mitől lesz valami nevetséges, mióta Kiss Imre, egykori tanszékvezetőm, az információelméletről beszélgetve, ezt mondta nekem: „figyeld meg, hogy a viccekben, a poén előtt, van egy előkészítő szakasz, aminek az a lényege, hogy elterelje a figyelmet, és az ember egész mást várjon, azután egyszer csak lecsap a poén, ami annál nagyobbat csattan, minél váratlanabb.” Azóta tartot-

tam egy-két kiselőadást is a humorról, – egyszer még egy hermeneutikai (megértés-tudományi) konferencián is, – sőt ifjúi hévvel nekiláttam, hogy tanulmányt, esetleg könyvet is írok. Aztán persze minden csak terv maradt, mert … És arra is rájöttem, hogy nem találtam meg a humorcsinálás algoritmusát, sosem fogok karikaturistaprogramot használni számítógépemen, legföljebb néhány érdekes összefüggésre jöttem rá a humor kibernetikus vizsgálata során. A humor és a kibernetika kapcsolata első ránézésre legalább olyan nevetségesnek tűnik, mint a csodával határos húszforintos. Komoly könyv helyett most mégis erről írok egy-két cikket, lazán összefüggő sorozatot, inkább blogot arról, hogy hogyan látja a nevetést egy kibernetikus karikaturista. Lehet, hogy egy-egy gondolat, idézet kétszer is előfordul, annak az az oka, hogy nem fejezeteket írtam egy nagy tanulmányhoz, hanem van köztük cikk, van kiállítás megnyitóra szánt szöveg, van hozzászólás vagy éppen megemlékezés.

Egy hajóban evezünk 1B

A Hóvirág másodkormányosa jelenti – Bogáti Péter ifjúsági könyve volt gyermekkorom egyik legkedvesebb olvasmánya, és humor szempontjából is elsőrangú (miért nem adták ki azóta sem?) Ez a másodkormányos – egy gyermekcsapattal inkognitóban együtt utazó tanár – irányította a háttérből, mindenféle titkos levelekkel, itt-ott elhelyezett „informátorokkal” a kis csapatot egy nagy, Balaton körüli felfedező túrán, a Hóvirág fedélzetén. Nekem ő volt az első hajókormányosom. A hajókormányos görögül: kübernétész, ezt a szót alkalmazták a múlt század közepén, egy új tudomány, a kibernetika elnevezésére. A kibernetika az irányítással foglalkozik. Irányítani pedig sok mindent kell: autót, repülőt, gazdaságot, államot („az állam hajója”), és persze szabályozás működik testünkben is, mint minden biológiai lény testében. Az irányító valamilyen célt követ. Eljutni valahová, nyereségessé tenni a gazdaságot, megvédeni az államot és polgárait, meggyógyítani betegségünket, vagy fenntartani egészségünket. A társadalom irányítása sokkal bonyolultabb, mint egy autóé, mégis sok olyan közös vonás van bennük, melyek alapján ugyanazokat a következtetéseket vonja le a kibernetikus. A hidegháború idején fejlődő új tudomány eredményei mindkét oldalon gyanúsak voltak – ideológiailag. A kibernetika ugyanis olyan törvényszerűségeket is megállapított, melyek a kibernetikai rendszernek tekinthető társadalomra is vonatkoztathatók voltak. Emiatt egyik oldalról judeobolsevista kiagyalásnak, másfelől 11

merő misztifikációnak kiáltotta ki a politikai propaganda. Számunkra a kibernetika filozófiai kérdéseiről tartott két éves vita végén, 1959-ben dőlt el Moszkvában, hogy a kibernetika mégsem imperialista áltudomány. A vita résztvevői közül többen is felhívták a figyelmet arra, hogy a kibernetikai szemléletmód nem csak műszaki és biológiai rendszerekben, de gazdasági, sőt társadalmi rendszerekben is a kutatási módszertan alapja, s bizony, gondot okozott, hogy a sztálinizmus által akkorra már teljesen kiherélt marxista módszerek kompatibilisek-e a kibernetikával. Mellesleg a humor, a karikatúra maga is részt vehet a társadalom irányításában, ha nem is utasít, vagy megold feladatokat, de nevetséges viselkedésmódok gúnyolásával katalizálhatja az emberek, – vagy vezetőik – gondolkodásának megváltoztatását. (Vigyázat: ne keverjük a humort és a humoros elemeket is használó agitációt!) Ezekben az időkben, tehát a század derekán virágzott fel a strukturalizmus, egy új társadalmi, művészeti, irodalmi elemző módszer. Itthon megjelent egy kétkötetes könyv (Strukturalizmus, Európa Kiadó, Modern Könyvtár 1971., szerk.: Hankiss Elemér). A könyv tanulmányai a nyelv és jelentés, lélektan és szociológia, néprajz és

antropológia, reklám és sajtó, képzőművészet és film, valamint irodalomelmélet területén az egyszerű összefüggések, egyszerű, egyoldalú, lineáris ok-okozati összefüggések helyett bonyolultabb összefüggésrendszereket, több oldalú, kölcsönös és sokszoros kazualitásrendszereket vizsgálnak. Ezt olvasva nem volt vitás számomra, hogy a kibernetika rendszerszemlélete és a strukturalista vizsgálódás ugyanazon a talajon áll. Érdekes, ugyanakkor sokszor vitatható gondolatai már szinte ösztönöztek arra, hogy – legalább a humor területén – fejtsem ki a magaméit. Hát megpróbálom… A kép saját rajzom

Kreatív disszonancia 2B

Amikor Leon Festinger 1958-ban kognitív disszonanciának1 nevezte el azt, amit mi, karikaturisták már ezer éve arra használunk, hogy megnevettessük az embereket, és amikor 1978-ban Herbert Simon Nobel-díjat kapott a gondolkodástudományban elért sikereiért, és ennek kapcsán az emberek belátták, hogy a bonyolult mérnöki, orvosi, politikai vagy gazdasági döntéseknél csak korlátozottan érvényesülhet a racionalitás, mi, humoristák csak mosolyogtunk, mert ezt is régen tudtuk. Aztán akkor sem búslakodtunk, amikor a számítógépek másodpercen1

Az elmélet alapgondolata, hogy mikor valamilyen új információ vagy tapasztalat ellentmond a korábbi elképzeléseknek vagy ismereteknek, akkor disszonanciát, belső feszültséget élünk át. Ez a disszonancia szorongáskeltő állapot, melyet csökkenteni igyekszünk. (Wikipédia) – pl. humorral.

ként több millió műveletet elvégezve, már minden döntéshozó keze alá hatalmas adatbázisokat hoztak – hiszen a döntési rendszereket, a programokat továbbra is emberek tervezik, s a legjobb program is korlátozott elménk szüleménye: a humor forrása tehát soha nem apad el.

A humor eléd tárja, hogy nevetségessé is válhatsz, ha másképp döntesz, mint ahogyan ésszerű lenne – nevezhetnénk kreatív disszonanciának, mert olyan módon tárja eléd az ellentmondásokat, hogy ne téveszthesd el, hogy felfigyelj rá. Szándékosan tár eléd végletesen – és bár logikailag hibátlan, mégis – irracionális viselkedésről

szóló karikatúrákat. Rajzolj kereket a sziklára, hátha elmozdíthatod! Tárd szét a karod, repülj, mint gyermekkorodban, – hátha legalább te megmenekülsz, mert a repülőd zuhan! Szép akarsz lenni? – Vágasd le a karod, hogy legalább ebben hasonlíts a Milói Vénuszra. A humor gyakran használja a szélsőség, a meglepetés eszközeit, hiszen ezek mozdítják ki leginkább fantáziánkat, ezek sarkítják legjobban kérdéseinket is, válaszainkat is. Meglepő hatásokra hagyományos módon reagálni, vagy várt eseményekre meglepő választ adni – a humor bevált módja. Álljon itt címszavakban, és nem törekedve a teljességre egy nagyon gazdag eszköztár, melyet a humorban alkalmazunk: Abszurd, asszociáció, blaszfémia, bizarr, burleszk, fekete humor, giccs, groteszk, gúny, helyzethumor, ismétlődés, káröröm, közhely, nonszensz, obszcenitás, paródia, pikantéria, szarkazmus, szatíra, travesztia. Képek: Dragan Rumencic, Topor, a harmadiknak még utána kellene nézni…

Információ 3B

Döntésinket információk támasztják alá. A legegyszerűbbekhez is információt kell gyűjtenünk: ha lépünk, nincs-e gödör vagy kiálló kő az utunkban, nem megyünk-e neki valakinek, jó irányba haladunk-e, zöld-e a lámpa. Ugyanakkor mennyire ostobák vagyunk, amikor információra vágyunk és bekapcsoljuk a tévét, és csak a harmadik celeb mellnagyobbító műtétje után vesszük észre, hogy ez már a híradó. Hogy gyanakszunk, amikor valaki azt mondja: jóság (adományra vadászik) vagy értelem (rá akar venni egy új előfizetésre), haladás (sikerpropaganda) vagy gyermek (a szeretettel zsarol, hogy megvásároljam a termékét) – Informálnak, vagy dezinformálnak? A Mango nevű bolygón lakó lények fingás és sztepptánc útján kommunikálnak egymással Kilgore Trout – a Kurt Vonnegut által teremtett sci-fi regényíró-regényalak – regényében. A Földön az emberek egymás között beszéddel és írással kommunikálnak. Ha azonban valaki nem hétköznapi mondandóját, hanem érzéseit, szóban megfogalmazhatatlan gondolatait akarja közölni, akkor már kevés a beszéd. Így született a regény, a vers, a zene, a tánc, a képzőművészet. Így született a karikatúra is. Hogyan mondjuk el mondandónkat, hogy hatásos legyen, hogy örökre emlékezetedbe vésd? A Claude Shannon-féle információelmélet (1948) ezzel nem foglalkozik… „Itt járt Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes. Nagyon kedvesek voltak.” …– írja Devecseri Gábor A hasfelmetszés előnyei c. könyvében (Magvető, 1974) – „Nagyon érdekes volt, amit egy Rényi Alfréd-cikkről mondottak. Hogyha nem foglalkozott volna információ-elmélettel, írja Rényi, soha rá nem jön, hogy egy verssor vagy versszakasz rengetegszer több közlendőt tartalmaz, mint egy ugyanolyan terjedelmű távirat. Hát én meg azt mondtam, hogy ez nagyon is természetes, mert a

verssor, az zenél, és amellett olyan, mint egy zenekar. És mindenkinek van benne szólama. Van szólama – sőt szólamcsoportja – az értelemnek, az asszociációk rengeteg szólamáról nem is beszélve. Ezek a lehetséges szólamok az olvasóban részben azonosan, más részben meg variálva jelentkeznek. Számuk szinte végtelen. Sőt, elvben végtelen. Na most. Van, mondjuk így, egy zenész, aki a képeket fújja. Van egy muki, aki a verszenét, időmértéket vagy az ütemet és így tovább. Még azt is hozzátehetem, van egy szórend-muki, ugye nem mindegy, hogy menynyi mindent tud közölni a versen belül egy-egy inverzió. Hogyha ezt a partitúrát, ami időben csak olyan terjedelmű, mint a távirat – amelyik hiába akar nagyon tömör lenni, mégiscsak egyetlen dallam –, az azonos hosszúságú távirat mellé fektetjük kibontva, vagyis a szólamokat egymás után külön-külön írjuk le, hát akkor az valóban elvezet az országúton, ahogy Jókai mondta egyszer a saját regényeiről: Komáromtól Budapestig.” Miért rajzolunk karikatúrát? – Hogy többet mondjunk el valamiről, valakiről, mint egy újságcikk vagy egy fénykép, miközben sokkal kevesebb festéket használunk el, ha mondjuk, ugyanakkorában kinyomtatjuk őket. Vagyis tömörítjük a lényeget. A fenti Devecseri-idézet alapján viszont azt is mondhatjuk, hogy nemcsak tömörítjük, de olyan „szólamokkal” is ellátjuk, melyek a karikírozott személlyel vagy jelenséggel kapcsolatos érzelmeket is kifejeznek, illetve kiváltanak. A pár vonallal megrajzolt karikatúra is mondhat annyit

(vagy többet), mint a részletekbe menő, ezáltal a lényeget is sokszor elfedő szöveg. Nézzük meg például Tunin Szergej 1973-as rajzát, mit mond el nekünk kimondatlanul is az egykori szovjet rendszer gigantomániájáról. Ezzel a fantasztikus információ-sűrítéssel kivívjuk a néző mosolyát.

Mitől információ? 4B

Azt már említettem, hogy az információ közlése valamennyire meglepi a befogadót. Ha nem lep meg, nem is információ. Egy közlésnek, hogy valóban információnak nevezhessük, sokféle követelménynek kell megfelelnie, hiszen a sok mondat között, amit naponta elmondunk, leírunk, (lerajzolunk vagy elmuzsikálunk) nem mind nevezhető információnak. Itt van például professzorunk, aki elég magas katedrára kapaszkodott, mégsem tud újat mondani. De ha már úgy gondoljuk, hogy a professzorok által jutunk a legkomolyabb tudáshoz, nézzünk be egy másik előadóterembe, ahol egy másik prof madarakat tanít repülni. Addig azért nem jut el, hogy személyesen is bemutassa repülési tudományát, mert lehet, hogy kiderülne, hogy annyira sem száll, mint a legbutább cinege a hátsó sorban. Az információnak tehát a befogadók számára új ismereteket kell tartalmaznia, mert egyébként csak fölösleges szó, szó, szó. Például fontoskodás. Például okoskodás. Közhely, szerepelni vágyás, hiúság.

Ugyanez a témája a következő rajznak, csakhogy a tanító itt kalitkában akarja a madarat repülésre tanítani! Nem ismerős valahonnan ez a cinikus viselkedés?

Az információ azonban elakadhat, ha a befogadó nincs abban a helyzetben, hogy a közlés újszerűségét felfogja. Fabian rajzán például valószínűsíthető, hogy a tévénézők semmit nem fognak föl a híradó információiból. Nem elég tehát, új ismereteket közölni, az információ iránt kell némi érdeklődés is. Az igazi információ befolyásolja döntéseinket, magatartásunkat, gazdagítja tudásunkat. Tehát ami egyesek számára információ, nem biztos, hogy mások számára is az. Kell egy szellemi színvonal, kell egy közös nyelv, amelyet a közlő és a befogadó egyaránt megért. Marinov Vladimir, Brenner György, Slavoljub Ignjatovic és Czeczot Andrzej (Fabian) rajza

Mérhető-e a poén? 5B

Mérhető-e a poén? Információelmélet és esztétikai élmény – ez volt a címe A.A. Moles könyvének (Gondolat kiadó, 1973., de a francia eredeti már 1958-ban megjelent). A francia professzor az eredetiség mértékét a váratlansághoz, a meglepetés nagyságához köti. Ez így már mérhető is volt – le is vezette – az információelmélet alapján. Izgalmas szellemi kalandokba vitt bele, például amikor nagy matematikai és zeneelméleti apparátussal vezeti le a komolyzene és a könnyűzene közti különbséget: „…Az esztétikai érdekesség az üzenet gazdagságának szinonimája. A melódia elszegényíti az üzenetet azzal, hogy érthetővé teszi. A szélsőséges esetet véve – a néhány hangból álló pentaton dallam csak csontváza a zenének. A könnyűzene »szerzői« ilyen vázakat vesznek, majd a harmonikus formák, a hangszín és a variációk öltözetében teszik mindezt »fogyaszthatóvá«.” 23

Ugye az idézet alapján nem csak a könnyűzenére gondolhatunk? Az esztétikai élmény és a humor élménye nagyon közeli rokonok. Akár zenehallgatás közben, akár egy színdarab különlegesen megkapó részénél érezzük, hogy elmosolyodunk. A meglepetés, a váratlan élmény hatása ez. A humoros hatást a váratlan fordulat, a meglepetés váltja ki. (Ebben pl. nem is különbözik a vicc és a karikatúra.) Minél kisebb egy esemény bekövetkezésének a valószínűsége, annál jobban meglep, ha mégis bekövetkezik. Ha földobok egy kockát, (ez a valószínűség számítással és információelmélettel foglalkozók kedvenc példája) és az a hatos lapjával felülre esik, akkor 1/6-nyi mértékben lep meg, hiszen nagyjából hatdobásonként ez várható. Ha viszont már – mondjuk – hatodszor dobok hatost, az eléggé meglep, még másnap is elmesélem társaságban. A legnagyobb meglepetés persze az lenne, ha a földobott kocka fönnmaradna. Ennek ugyanis semmi esélye. („A csoda – égi információ”, írja Páskándi Géza) Itt jegyezném meg, hogy az információelmélet sokak számára kemény matematika, az információ mennyisége ugyanis a megszüntetett határozatlanság mértékével egyenlő, a rendszer egészének határozatlansága, az entrópia pedig e határozatlanságok eredője. Ne menjünk bele a pár oldalas levezetésbe, bárki utána nézhet, Claude Shannon nevét keresse a weben. Nem csak a meglepetés lep meg. Néha a meglepetés elmaradása is. (Látta már valaki meglepődni Buster Keatont?)

Visszatérve eredeti kérdésünkhöz, – mérhető-e a poén? – A.A. Moles könyve egyik esztétikai-szociológiai példájában kiszámítja a szimfonikus hangversenyek programjának eredetiségi fokát. Amennyiben egy hangverseny összeállítása információ, akkor az összeállítás meglepetésszerűsége, vagyis az, hogy minél kevesebbet játszott zeneszerző, minél ritkábban játszott művét veszik a programba, annál magasabb a zenei műsor szocio-kulturális eredetiségi foka. A példához méretes táblázatot is mellékel, melyből megtudhatjuk, hogy Mozart 6,1 százalékot, Ravel viszont mindössze 0,95 százalékot tesz ki a hangversenyek programjaiban, és az első 16 szerző szerezte az összes hangversenyprogram felét. (Ravel viszont csak 33.) Ugyanígy sorra veszi a példában az első három zeneszerző (Bach, Beethoven, Mozart) zeneművei előadási statisztikáját, s bár a számszerű eredményt nem közli (talán érzi, hogy valahol az egész sántít) azt megtudhatjuk, hogy igen alacsony annak a programnak az eredetiségi együtthatója, melyben Beethoven Coriolan-nyitánya, Haydn Üstdobszimfóniája, Mozart Jupiter-szimfóniája, Beethoven: cmoll zongoraversenye, és végül 5. szimfóniája szerepel. Nagyon magas viszont egy Berg: Wozzek-nyitány, Schönberg: A varsói menekült, Vivaldi: F-dur kvintett, Busoni: Hegedűverseny op. 35. és Britten: Albert Herring-nyitány összeállítás eredetisége. Természetesen – nem vitatva Moles professzor felvetésének eredetiségét– fontos szerepe van egy hangverseny összeállításának abban, hogy milyen élményben lesz része a közönségnek, és ezt a ritkaság élménye is növeli,

ám belátható, hogy nem csak ettől lesz jó vagy kevésbé jó az esténk.

A meglepetés önmagában kevés. Ha ugyanis csak a meglepetés nagysága alapján rangsorolnánk esztétikai élményeinket, talán a krimik állnának a sor elején, s messze lemaradnának a klasszikus regények, vagy a szerelmi költemények. Az információelmélet önmagában csak valószínűségi viszonyokra ad választ, s ezeket az eredményeket elsősorban a hírközlés használja. Nekünk azonban nem csak az fontos, hogy mekkora az az információ, hanem az is, hogy mit mond, hogyan mondja, miért mondja, mi lesz

az eredménye stb. – vagyis mindenoldalúan érdekel, „rendszerszemléletben” érdekel. A karikatúrák is igyekeznek meglepetést okozni. A meglepetés azonban nem egyedüli feltétele a poénnak. A fenti karikatúrán az a tény, hogy egy ember a vízen jár, a meglepetés szélsőséges esete: csoda. Az, hogy a vizeken általában alkalmazzák a vízi kresz szabályait, nem lep meg, sőt: természetes. Ha azonban a két esetet kombinálja a rajzoló már nem csak meglepő lesz, de nevetséges is. A rajz megjelenésének helye és időpontja további adalék az esztétikai élmény szintjének emeléséhez, a rajz ugyanis a Szovjetunióban keletkezett a hetvenes évek (a brezsnyevi pangás) idején. Csodát látunk a másik képen is, bár tudjuk, hogy a történet szerint itt valóban csoda történt, nem erre számítottunk, nem baleseti sebészeti megoldásra, s főleg nem Őtőle. Itt tehát megint két dolgot hozott össze a rajzoló, s ez adja a poént. Ennek a rajznak is van azonban társadalmipolitikai íze: a hitvilágot, a vallást legtöbben tabuként ke-

zelik, s e tabuk döntögetése néha pengeélen történő táncmutatvány, csak a nézőtől függ, hogy mulatságosnak, elgondolkodtatónak, ízléstelennek vagy felháborítónak tartja. A poént tehát nem csak a lerajzolt cselekmény, esemény meglepetése jelenti, hanem azok együttese is, a társadalmi-történelmi háttér, a modellszerűség, a valóságnak megfelelés, de még az is, hogy milyen módon, hány vonallal, milyen színekkel dobja fel a papírra a karikaturista. Érdekes, hogy egy-egy rajz üzenete, poénja nem mindig a rajzasztalon dől el, erre jó példa az a rajzom, amit II. János Pál pápa halála hetében közöltek egy napilap heti kulturális mellékletében. Már aznap reggel fölhívott egy barátom, hogy milyen szép gondolat volt ez a rajz erre az alkalomra, pedig pár héttel előbb, amikor még rajzoltam, eszembe se jutott, hogy meghal, a szerkesztő véletlen (vagy tudatos?) húzása volt akkor éppen ezt a rajzot közölni. Nem tudom, másnak eszébe jutott-e ez a gondolat, de az eset nagyon jól illusztrálja, hogy az információ nagysága csak a híradástechnikában objektív érték. A mi szempontunkból, vagyis a megértés szempontjából az az informá-

ció, ami az agyunkban megjelenik, egy-egy közlés, hang, mozdulat vagy kép hatására. Ez mindenkinek más és más. A poén tehát akár mérhető is lehetne, de minek? Képek: Michalski Marek, Heinrich Valk, Dzib Carlos, Halász Géza

Kötelező irodalom

6BPPáskándi Géza: A csoda – égi információ (Tudománynépszerűsítő párbeszédek)

(Most nem az információról mint tudásanyagról lesz szó, hanem elsősorban a kibernetikai információról. Hogy ez mi – az majd kiderül. Szokásunkhoz híven: népszerű, mindenki által hozzáférhető formában. Két rongyos, piszkos barátpap megy az erdőben: az egyik Assisi (Szent) Ferenc, a másik egy átlagbarát, Ferenc arca szelíd, sebei láthatóak, kivéve a lentebbieket. Az átlagbarát azért átlag, mert sebei nincsenek.) Ferenc; Pihenjünk meg, barátom, barát. Barát: Pihenjünk meg, barát barátom. (Megpihennek egy fa alatt.) Ferenc: Elmélkedtél te már az információról? Barát: Hogyne. Nagyon jól informált embernek tartanak. Ferenc; No nem. De azon gondolkodtál-e, hogy az égő csipkebokor nem volt más, mint információ, amely lángol? Lángoló információ. Barát: De igen. A Savonarola máglyája előtt elmélkedtem ezen. Arra gondoltam: a máglya nem más, mint információ arról: hogyan viselkedik egy eretnek teste az égő farakáson. Ügy, ahogy mondod: lángoló információ. Új adat, új hír egy viselkedésformáról bizonyos adott körülmények között. Ferenc: Igen, ez is. De én most nem erre gondolok. Nem arra, hogy a kijelentés maga is információ, melyet az Úr ad Önmagáról, hanem arra, hogy például a csoda… igen, a csoda nem más, mint égi információ. Barát: Ezt nem értem. Ferenc: A csoda valószínűsége ugyanis nem nagy. Namármost: vegyük a derült égből villámcsapás kérdését. A legkisebb valószínűsége van annak, hogy de30

rült égből villám csapjon le. Ha ez azonban mégis megtörténik: csodáról beszélünk. A csoda tehát nem más, mint a valószínűség nullpontján jelentkező, mely a valószínűtlennel határos. Nomármost: képzelj el egy olyan tákolmányt, mint amilyen a hőmérő. Felfele a pluszok: ez jelzi a meleget. Mondjuk, ez a valószínűségek skálája. A nullpont alatt vannak a valószínűtlenségi fokok. Minél lejjebb megyünk, annál közelebb kerülünk a lehetetlennek tartottakhoz. Nos, a csoda a nullponttól lefelé kezdődik tulajdonképpen, s minél inkább megközelíti az abszolút valószínűtlenség pontját, vagyis a teljes lehetetlenség! pontot – annál inkább csoda. Barát (álmélkodva): Ezek szerint nem minden csoda egyforma? Ferenc: De nem ám! Annál értékesebb egy véletlenszerű kísérlet eredménye, minél kevésbé voltunk biztosak az eredményben. Igazi információt tehát csakis véletlen útján szerezhetünk. A csoda mint égi információ csupán az ember számára véletlenszerű: az Úr számára természetes megnyilvánulás. Az Űr tehát csodát tesz, de őt magát csoda nem érheti soha. A csoda csak számunkra csoda. Barát: Mi a csoda? (Álmélkodik.) De hiszen te csak tudod: annyiszor tettél csodát.

Ferenc (szerényen): Az Úr tette. De most – amióta megismerkedtem a modern információs-elmélettel – rájöttem, hogy a csodáim nem érnek egy fabatkát. Válságba kerültem. A lelkem szégyenli magát. Alig vagyok több ama bűvésznél, szemfényvesztőnél, aki pontosan tudja, hogy a láng, amit nyel, nem igazi láng, nem égeti meg a torkát. Barát: Ejnye, Ferenc! Több száz farkast megszelídítettél, és még te szerénykedsz… ki tudta volna ezt megtenni? Ferenc (látszik: a válság benne mély): Hagyjuk azokat a farkasokat. Ismerem a saját képességeimet… hidd el: igazi csodát nem tettem életemben. A szememnek olyan égő tüze volt, s én ezt jól tudtam, hogy a szegény állat elkábult tőle. Hangom zsongító volt. Meghatódott, amikor „farkas testvéremnek" neveztem. Az, hogy egyenrangúvá avattam magammal – szelíddé tette. Szóval ennyi volt az egész. Barát: Ejnye. Ejnye, Ferenc. Nem tetszik nekem, ha az emberek kisebbíteni akarják saját érdemeiket. Amikor annyi ember van, aki érdemek nélkül is ágál, dicsekszik. Te pedig szerénykedsz, mint eme kis ibolya a bokor alján… Ferenc (saját szavaitól a válság benne egyre mélyül): Nem, nem. Nem éltem helyesen. Kihagytam a véletlenszerűt tevékenységemből, a legfontosabbat, ami csodává tehette volna az egészet. Számomra rutin lett a csodatétel. Rutinos lettem a csodák véghezvitelében. Ó, a rutin pedig legnagyobb ellensége a csodának! (Sóhajt, az arcán eluralkodik a teljes reménytelenség, Barát aggódva nézi, Ferenc lassan könynyezni kezd.) Barát: Ne sírj, Ferenc, ne sírj. Lesz még szőlő, lágy csoda ... (Ebben a pillanatban a tisztáson hatalmas farkas jelenik meg. Szeme villog, liheg. Látszik rajta: nagyon éhes, bordái majdnem kibökik oldalát, szőre csomókban: elhanyagolt külsejű farkas benyomását kelti.) Barát (észreveszi): Ne sírj, Ferenc! Itt a farkas. Tégy valamit! (Vacog.) Ferenc (bús fejét felemeli): A szememben a könnyek eloltották a tüzet. (Hirtelen feláll, mert valami eszébe 32

jut, közeledik: sebeit körmeivel felszakítja: hadd csurogjon a vér; a farkas szimatol, száját nyalja, nagyon ég a szeme, Ferenc közeledik.) Barát; Mit csinálsz, Ferenc? ... a sebeidet … vigyázz ... a vérszag. (Nyög.) Szent Isten! A szemedben sincs a tűz, a szokásos tűz. A hangod se a régi, nem ís beszélsz, némán közelegsz hozzá… hozzá... (A farkas most nagy lendülettel Ferencié veti magát, Barát feljajdul, szemét eltakarja.) Ferenc (arca kimondhatatlanul boldog): Az információ egysége az a tudásmennyiség, amelyet egy – két egyenlő valószínűségű kimenetellel járó – kísérlet végrehajtásával szerzünk. Tehát például: fej vagy írás. Egyenlő a valószínűsége a fejnek is, az írásnak is. De ez még mindig nem igazi csoda. A csoda itt kezdődik: több száz farkassal a tarsolyomban itt vagyok egy farkas szájában. (Arca boldog, a farkas arca is boldog.) Ne sírj, barát! Végre igazi csodát tettem: már esz! (Most Barát arca is boldog, mert a jóllakott farkas eloldalog, boldog a függöny is, lemegy.) 1973 Páskándi Géza: A vegytisztító becsülete, Kriterion, 1973. Rajz: Halász Géza

Az információ útja 7B

Az információ kiindulópontja a forrás, végpontját pedig nyelőnek nevezik az információelméletben. Mielőtt a nyelő lenyelné az információt, nevezzük át befogadónak, hogy kicsit érthetőbb legyen humán olvasók számára is. Az információ a forrás és a befogadó közt a csatornán közlekedik, ám, ha nem vigyázunk, a csatornában sok minden történhet. Például eltorzul. A csatornát persze nem feltétlenül így kell elképzelni…

… és nem csak térben, hanem időben is értelmezhető.

(A felső 1633 felrat: Nem, Galilei, a Föld nem forog a Nap körül! Az alsó 1979 felirata: jó, jó, forog…) 35

Egy ügyes ötlettel a segélykérés paragrafusokká alakul át a befogadó fejében. Ismerős?

Mindenkinek megvan a maga csatornája a fejében is, ahol az információ torzul. Ugyanazt az információt mindenki a maga szűrőjén keresztül értelmezi. Ez a szűrő a

néző neveltetése, kultúrája, a pillanatnyi hangulata, várakozása és még nagyon sok tényező függvénye. Rajzok: Dikov Milko, Hegedűs István (HIHI), Blazic Zdenko, Rosantsev Valentin, Vlahovic

Kódrendszereink 8B

Ugyanazt az információt sokféleképp közölhetjük. Levélben, dalban, táncban, rajzban, virágnyelven, Morse-jelekkel, bohóctréfában vagy éppen fingás és sztepptánc útján. Az a fontos, hogy a leginkább megfelelőt válasszuk ki. Versben közöljük vagy gobelinbe varrva? Még egyetlen műfajon belül is sokféle megoldás lehet. – és ha rosszat választunk, máris humoros dolog történhet. „…én azzal próbáltam bizonyítani a közönség előtt, – írja Devecseri Gábor (A hasfelmetszés előnyei) – hogy a formának milyen fontos szerepe van, és mennyire nem választhatja a költő a formát önkényesen, hogy átírtam a Talpra magyar-t a Szeptember végén mértékére valahogy így: Hát talpra magyar mert hív az idő És elmondtam, ha Petőfi a Múzeum-kertben, a lépcsőn ezt a költeményt szavalja el, ha a költemény – lehetőleg minden hozzátevés és bármi elvevés nélkül – anapesztikus versmértékben, ilyen szépen és zengve hangzik el, akkor az emberek egyszerre csak elérzékenyültek volna, talán

elálmosodnak, vagy szeretni kezdik az ellenségeiket, és az nem tesz jót a forradalomnak. És a forradalom akkor sem tört volna ki, ha Petőfi azután, a hibát javítandó azt mondogatta volna ott, hogy: Kerti virág! Bérci tető!” Ha azt akarja közölni a várkisasszony lovagjával, hogy szívesen látja, és szabad a levegő, akkor (és ezt előre megbeszélték) egy égő gyertyát helyez az ablakába. Ugyanez lehet egy összeesküvés tagjainak is a jel arra, hogy az őrt lefegyverezték, támadhatnak a kertkapu felől. Mindkét esetben a közlemény egyetlen elemből áll: a gyertyából. A kódrendszer pedig mindkét esetben két elemű: égő gyertya az egyik, nem égő gyertya a másik. (Ez a két állapot lett a digitális számrendszer alapja.) Az ilyen egyszerű kódrendszerek hibája, hogy elég egy szellő, amit bármely filmvígjátékban könnyűszerrel támaszt a forgatókönyvíró, s a gyertyafény tévesen informál. A kódokat, kódrendszereket azért találjuk ki, hogy valamit egyértelműen közöljünk. A hétköznapok kódrendszere a nyelv – nálunk a magyar nyelv –, mely szavakból épül, a matematikáé a számok, betűk, jelek, amelyekkel képleteket tudnak felírni. A közlekedőkkel kresz-táblák segítségével kommunikál a közlekedés-rendészet. A katonákat régebben kürtjelekkel mozgósították. A modern város fő információközvetítői a piktogramok.

A kódolás elmélet azt fejti ki, hogy hogyan lehet egy rendszer számára a kommunikációhoz legalkalmasabb kódrendszert megalkotni, s az adott rendszerben hogyan lehet a legegyszerűbben, legkevesebb jel felhasználásával, optimális jelkombinációkkal, mégis biztonságosan és érthetően közölni a legkülönfélébb üzeneteket. Ebben partner a karikatúra is, hiszen a jó karikaturista a rajzi elemeket valóban a legcélszerűbben próbálja meg felhasználni. Ez a levél, melyben egyetlen „betű” jel van: a virág, ez például elég egyértelmű. És még kedves is! Ha azonban arról beszélünk, hogy minden művészeti ágnak megvan a maga „nyelve”, akkor ez azt is jelenti, hogy a műélvező is fel kell, hogy készüljön ennek a befogadására: ahogy iskolában megtanuljuk az idegen nyelveket, meg kell tanulnunk a művészetek (sokkal kevésbé idegen) nyelvét is. Erre azonban az iskola kevés. Erre

egy élet kell. Sok humoros esetnek forrása, ha ezt a „nyelvet” félreértjük. A piktogramok a modern világban, Karinthy idejében jelentek meg. Így írt a képek nyelvéről:„… a világ kezdete óta, képnek és rajznak megvan az a nagy előnye, hogy független a nyelvek Bábelétől: ami az emberben és az ő cselekedeteiben fizikai valóság, az a világ minden részén mindig ugyanaz volt, azt mindenki rögtön megérti, ha ábrázolva látja. Nagyot téved a makacs fejlődéstörténész, mikor az egyiptomi hieroglif-módszert a közlés és konzerválás kezdetleges állapotának tekinti, ennek a módszernek egyik oldalági leszármazottja csak az, amit ma írásnak nevezünk: egészében fennmaradt, s – erről akarok éppen beszélni – századunkban, úgy látszik, hatalmasabb lendületnek indul, lényegének természeténél fogva, mintsem valaha álmodhatta volna a világ. Állítom, hogy a képpel, ábrával való közlés rendszere már napjainkban is nagyobb szerepet játszik a tömegeket felvilágosító és szórakoztató kultúrában, mint a más és más nyelveken, más és más érvekkel jelzett fogalmak elvont közlési módja: az írás.” (Címszavak a Nagy Enciklopédiához)

Kép szöveg nélkül A művészetek „nyelve” sokkal gazdagabb a hétköznapi közlésformáknál. A mérnök nyelve néhány ezer szót tartalmaz, a költőké többtízezret. A hétköznapokon néhány színt használunk, még a színskálák is csak párszázat, a festők több milliót. Egyes művészeti ágak képesek kikapcsolni a beszélt nyelvet, hiszen nem azzal üzennek, hanem saját műfajukban próbálják megérttetni magukat. A zene, a képzőművészet, a balett vagy az egykori némafilmek magukért beszélnek.

Apropó némafilm. Karinthy Frigyesnek alkalma volt egy drámát mozgóképen és színpadon is megnézni. „ A mozgóképmegoldás egyszerűen többet adott, többet és finomabbat és különlegesebbet, szavak nélkül teljesebb hatást váltott ki, mint a darab: gazdagabb és sokrétűbb és kifejezőbb formának bizonyult … nem a színdarabhoz való képsorozatnak hatott a mozidráma, mint ahogy gondolhatná, aki a mozit holmi eleven mesekönyvillusztrációnak nézi …” Versekről, képzőművészetről, filmekről készült írásokból idézek írásaimban. Belátható azonban, hogy ezek a humorra, a karikatúrára éppúgy igazak. A karikatúrát nem mindig kezelik (kezeljük) önálló műfajként. Ez különösen a sajtókarikatúrák megjelenésétől fogva igaz. Ma sokszor csak azt nevezik karikaturistának, akinek a nyomtatott sajtóban rajzos, humoros poénja jelenik meg, akkor is, ha rajzainak semmi köze a karikatúrához. Jean Effel, a világhírű francia rajzoló egyszer azt nyilatkozta, hogy ő nem tartja magát karikaturistának, mert a képei mindig tartalmaznak párbeszédet is, ő inkább vicc-illusztrátor. A leginkább elter-

jedt a két ember beszélget típusú vicc. Ilyenkor a rajzoló két embert rajzol oda valamilyen szituációban, – ez a vicc felvezetése, – és a rajz alatt, a párbeszéd tartalmazza a poént. Ha letakarjuk a rajzot, és csak elmeséljük a szituációt, ugyanaz a poén-hatás ér. Ezzel nem akarom minősíteni azt, amit nem karikatúrának, hanem illusztrált viccnek nevezhetnénk, mert nagyon sok rossz karikatúra, és nagyon sok jó illusztrált vicc van. Én csak úgy gondolom, hogy érdemes lenne tisztázni a körvonalakat. A karikatúrának ugyanis nem csak a sajtóban van helye, a karikatúra nem napi aktuális és elfelejthető hírhez kapcsolódik, nem egy társasági viccmesélés illusztrált lenyomata. A karikatúra távlatos művészi alkotás. És nem csak rajzban. Ma is élő, érvényes karikatúra Moliere Úrhatnám polgára, Gogol Revizora, vagy az Így írtok ti Karinthytól, de sokszor hallhatunk zenei karikatúrákat, mozgásunkat parodizálják a pantomimosok, s a cirkuszi bohócok is bennünket karikíroznak. A kép szöveg nélkül olyan műfaj, ahol a nézőnek kell gondolkodni, nem teszi meg helyette a rajzoló vagy a szerkesztő, vagyis csak képi információt közöl. Az én rajzaimnak soha nincs aláírása, címet is csak a szerkesztőtől kap, ha kap, én még azzal sem akarom befolyásolni a nézőt. Így kell megérteni! És lehet így is érteni, lehet úgy is, nem szólok bele. Nem mindig, nem mindenki érti,

s ha érti sem mindig ugyanúgy. Ezzel megint nem minősíteni akarok. Csak szeretnék különbséget tenni a szöveg nélküli karikatúrák és a képaláírásos vicc-illusztrációk közt. Sőt: a különbség közt ott vannak azok a karikatúrák, amelyekben a rajz nem a szöveg illusztrációja, hanem együtt él a szöveggel. Ilyen is van! Valaki egyszer egy újságban látott rajzom miatt felhívott, hogy ugyan mondjam már meg, mi a vicc a rajzomban. Mondtam, hogy nem biztos, hogy van poénja, de azért nézegesse még egy kicsit! Képek: Tettamanti Béla, Adolf Born, Császár Tamás, Marabu, Halász Géza

„Láthatatlan kéz” 9B

A művészeti ágaknak (függetlenül humoros voltuktól) kialakultak komoly és könnyű (populáris) ágazatai. Talán a kapitalizmus legelején, amikor a művészet kezdett áruvá válni, amikor megjelentek a ponyvák és a műdalok, amikor éhen haltak a Csokonayk és a Derkovitsok. Amikor a könyvkiadó profitját is ugyanaz a smith-i „láthatatlan kéz” irányította, mint a vasgyárakét. (Smith leghíresebb metaforája a „láthatatlan kéz”, az a rendező elv, ami a piacon a kereslet és kínálat, bőség és szűkösség erőinek és ellenerőinek eredményeként beosztja a nemzet erőforrásait. A „láthatatlan kéz” a keresletre és a kínálatra ható erők eredményeként alakítja ki a „természetes árat”. – Adam Smith: A nemzetek gazdaságtana)

Ez a „láthatatlan kéz” létrehozta a könnyű műfajnak is a szuperkönnyű, altáji (az intim testrészek mutogatásával, és farhangokkal viccelődő) változatát, melyet a sztárok (újkeletű szóval: celebek) uralnak, s amelyben legfontosabb a nézettség és a hatalmas profit. Ennek érdekében a tömeghülyítés világméreteket öltött, globalizálódott, ahol minden fillér számít, beleértve a reklámokat és a kiszavazósókra emelt díjas SMS mobilszavazatokból befolyó milliókat is. (Számítógépemen ezt a szót: „tömeghülyítés” a Word zölddel aláhúzta, s azt a megjegyzést írta ki, hogy ez egy durva, obszcén vagy bántó szó. Aranyos!) A karikatúra eleve a könnyű műfajba sorolódott, pedig tudjuk, hogy nem mind az. Megjelenése miatt azonban nehéz védeni. Hol jelenik meg? A sajtóban, többnyire ott, ahol véletlenül akad egy lyuk a szöveg között, ahová éppen nem illik fotó, nem fizetnek reklámért. Nem sok újság engedheti meg magának, (van kivétel!) hogy jó papíron, tisztességes méretben, jó helyen, kellően támogatva jelentesse meg a karikatúrát. Kevés szerkesztőség becsüli. Még humor-célú lapok is sokszor apró méretben, rosszul tördelve, és még ennél is rosszabbul válogatva közölnek rajzokat.

De ne csak a szerkesztőket kárhoztassuk! A karikaturista szakma egy része ugyanúgy igénytelen, olcsó, közhelyes vagy rosszabb: politikai-behízelgő, álkemény, grafikailag összegányolt rajzokkal bombázza a szerkesztőségeket. S hogy biztosan közöljék, inkább árban is aláígér bárkinek, mert az olcsó rajz vonzó, egy költségekre nagyon, humorra kevésbé érzékeny szerkesztőnek. Bár híg a leve, a nép imádja, mert olyan vicces… – Hát ennyit a smith-i láthatatlan kézről. Rajzok: Podulka, Halász

Ismétlődés 10B

„Míg az ismétlődés a hétköznapokban időnként végtelenül unalmassá válhat, addig a fényképeken a jól eltalált ismétlődés megdöbbentő látványt nyújthat.” – Írja egy fotós „Egy másik igen gyakori technika a mintázat ismétlődésének a megszakítása. Próbáljunk meg száz egyszínű cukorka közé egy pirosat becsempészni.” – írja később. Mi karikaturisták is ismerjük és szeretettel alkalmazzuk ezt a technikát, s a humor más műfajaiban is (legabszurdabb formájában a burleszkben) gyakran találkozunk vele. Van ebben valami ipari, gyártósorszerű: mindenki és mindig ugyanazt és ugyanazt csinálják (csináljuk). Reggel belépünk a mókuskerékbe, előre nézünk, rohanunk, este a tévé előtt is benne maradunk, s még a hétvégi kikapcsolódásról is a mókuskerék gondos-

kodik. Vagy a száguldozó hintalovak. Chaplin, Modern idők.

– De valakinek ott fenn, a harmadik sorban, középen, ez nem tetszik!? Képek: Lehoczki Károly, Jelenszky László, Halász Géza, Szalay Pál

Egy vonal 1B

Egyetlen, széles ecsetvonás. Egy arc. Nem hasonlít senkire, tehát mindenkire hasonlít. Nem fontos a szeme, a füle, nincs frizurája, nem láthatók bőrhibái. Egyetlen arcél. Egy homlok, egy orr, egy száj, egy áll. A homlok egyenes, az orr szabályos, a száj ordít … vagyis becsukva … kiabál vagy hallgat? Mi van kívül? Mi van belül? – Tudathasadás? Ez nem egy véletlen ecsetvonás! Ez egy korrajz, egy karikaturista protestálása egy korszak kultúrpolitikája ellen! Az öncenzúra álszentsége ellen. Van egy fogalom az információelméletben, a redundancia. A redundancia egy üzenetben a fölös jelek arányát jelenti, vagyis azoknak a jeleknek, szavaknak, mondatoknak az arányát, melyek az információ megértéséhez már nem szükségesek, de magyarázatként, segítségként, a jobb megértés, a hatékonyság céljából ez is része az információnak. Vannak, akik szűkszavúak, mégis sokat mondanak, vannak, akik sokat fecsegnek, mégsem mon-

danak semmit. Ezen a rajzon egyetlen görbe vonal sokat elmond. A redundancia stílus kérdése. Réber Lászlónál megszoktuk, hogy nincs fölösleges vonal, nincs szükségtelen díszítés, mellébeszélés. Nulla redundanciával rajzolt. Ez volt a különlegessége, ezért is volt nagy művész. A fölös jelekkel híresen takarékosan bánó karikaturistáknak – például Kaján, Tettamanti, Marabu, Császár vagy Szerényi – ellentéte lehet a rajzait szuperrealisztikus részletességgel kidolgozó Fenekovács, vagy a szereplőit szándékosan, apró, jelentéktelen részletek, elnagyolt faktúrák közé rajzoló Jelenszky. Szándékosan a legjobbak közül említek neveket, nehogy arra gondoljunk, hogy ettől a redundancia-dologtól egyiket jobbnak, másikat rosszabbnak kellene tartanunk. A redundancia minimalizálása ugyanis csak az információtovábbítás szempontjából jelent fölös jeleket, a megérttetés vagy a megértés szempontjából legtöbbször nagyon is szükséges. Sőt: néha csak az apró részletekkel együtt fejezhetők ki gondolataink. A redundáns elemeket tartalmazó rajzokat sokkal könnyebb megérteni, nem véletlen, hogy „szűkszavú” karikaturistáinkra könnyen rásütik a „száraz”, az „elvont” esetleg az „érthetetlen” jelzőket. Különösen nagyra becsülöm az egyszerűsítést, az elvonatkoztatást alkalmazó stílusokat – tehát nem a jeltovábbítás szempontjából minimalizált redundanciára gondolok, hanem a fölösleges locsogásra, mellébeszélésre, mely sok rajzon a mondandó tisztasága, az érthetőség rovására terjeszkedik.

Elegancia 12B

„Humor. Bizony, ő. De ez magyarázatot igényel. Amiről itt szó van, korántsem a falrengető röhögés, a viccek, groteszkek, paródiák és hasonlók. Förtelem! Micsoda penészes ócskaság, ezek a tegnapi számok! Tehát „humor” helyett, ami félreértést okozhat, azt kellene mondani, „elegancia”, az pedig elválaszthatatlan a mesteri tudástól, anyag és eszközök tökéletes uralásától. Az ilyen tudás engedi meg azt a kis distanciát, kicsit kívülről látást, szabadít fel a bevett szabályok alól, ez azonban nem anarchikus vagy lompos szabadság, hanem tudatos és szabályerősítő. Annyira ura vagyok a dolgomnak, hogy egy percig eljátszhatok vele, mint macska az egérrel.” – olvasom Mrozeknél.

Valóban, a karikatúrákban is ránézésre is felismerhetők az elegáns megoldások és az izzadságszagú, viccelődő cartoon-ok. De mi is az elegancia? Találtam egy nagyon jó példát Raymond Smullyan amerikai logikaprofesszor könyvében (Emlékek, történetek, paradoxonok, Typotex Kiadó, 2004.): „Egy kislánynak egyszer a következő feladatot adtam. Ötvenhat süteményt kell elosztanunk tíz állat között, amelyek mindegyike kutya, vagy macska. A kutyák hat, a macskák öt süteményt kapnak. Hány kutya van? Ez persze egyszerű algebrapélda: ha a kutyák száma x, akkor 10 - x macska van, és a 6x + 5(10 - x) = 56 egyenletet kell megoldanunk. A kislány azonban még nem tanult algebrát, így sokkal elegánsabb megoldást mondott: – Előbb adjunk mind a tíz állatnak öt süteményt. Ez pontosan ötven darab sütemény. A macskák ezzel meg is kapták, ami jár nekik, s mivel mindegyik kutya eggyel többet kap, és hat sütemény maradt, ez azt jelenti, hogy hat kutya van.” Elegancia: (kislexikon.hu) Választékosság; művészeti minőség; jellemzője a biztos mesterségbeli tudásból fakadó technikai tökély és lendületes, könnyed formakeze-

lés, valamint a kifejezni szándékolt eszmei mondanivaló közvetítését leghatásosabban szolgáló formaválasztás... Mivel tanár is vagyok, következzen a házi feladat: Nézzen meg száz karikatúrát, válassza ki az elegánsakat, jegyezze meg, a többit pedig felejtse el!

Képek: Tettamanti Béla, Hegedűs István, Császár Makina, Szerényi Gábor, Varga Zsófi 13B

Útravaló Első önálló kiállításom kb. 35 éve, valamikor a hetvenes évek elején volt a közgáz egyik kollégiumában. Nemrég találtam meg Sándor György humoralista megnyitó beszédét. Akkor még nem gondoltam, hogy ezek a szavak legalább harmincöt (és ki tudja, még hány) évig szolgálnak útravalóul. Hadd idézzem: A humor egyik fogása: a kimozdítás. Egy mindenki által ismert, megszokott tárgyat például, egy ajtót, valamikor régen az első karikaturista egy kicsit kimozdította, nem kinyitotta: megdöntötte; még nem annyira, mint a Pisa-i ferde tornyot, csak egy kicsit. És felharsant a váratlanságon az első nevetés. Aztán megszokták és már egy kicsit ferdén: nem volt váratlan, tehát tovább kellett az ajtót keretével dönteni, hogy komikusan hasson. Aztán még direktebbé kellett tenni az ajtó poentírozását, még szájbarágóbbá a valamikori nüánsszal elért finom humort, hogy hatásos legyen. Az ajtót feje tetejére kellett állítani. Aztán a háborúk önmaguktól is a feje tetejére 56

állították. Aztán – most már békében – még tovább kellett szegény alkotónak csavarni az idegeken, hogy észrevétesse az ajtó humoros voltát. Aztán még tovább. Az ajtó, ahogy döntögettük, visszatért eredeti állapotába. Géza! – folytatta Sándor György – Csak egy kicsi hiányzik, és vissza tudod állítani az ajtót teljesen. Egy az egybe ábrázold, úgy ahogy van, mert önmagában a leghumorosabb. Tehát ma már elég felskiccelni valamit, és mindnyájan nagyon sokat, az elképzelhető és képzelhetetlen összes variációt tudjuk a dolgokról, dolgainkról, annyi minden történt a történelmünk folyamán magunk által velünk.”

A valóság és annak mása 14B

Egy az egybe ábrázold – mondta Sándor György – úgy, ahogy van, mert úgy a leghumorosabb. Újra idézem ezt a mondatot, mivel ebben a mondatban, ha szó szerint veszszük, benne van saját képtelensége is. Persze, a szó szerint vesszük kitétel igazából a humortalanságra jellemző, azokra, akik nem látnak a saját szavaik mögé. Sándor György nem ilyen. De most tegyünk próbát. Tehát egy az egybe. Mondjuk, azt akarom ábrázolni, hogy a világ rossz. Elkezdem behordani a lapba a világot, hogy mindenki lássa, milyen rossz. Csakhogy hamar megtelik a hasáb, az oldal, a lap is, miközben én még mindig csak itt vagyok a szobámban, még semmit nem ábrázoltam az utcából, a városból, hol vannak még más országok, hegyek, tengerek… Egy az egybe akarom ábrázolni a tegnapi színházi előadást. Akárhogyan is ellenkezik, begyömöszölöm a rovatomba a főszereplőket, a mellékszereplőket, statisztákat, díszlettervezőt, jelmeztervezőt, sminkest, díszletmunkást, a zsöllyéket, az erkélyeket és… tessék már abbahagyni…

Az egy az egybe nem azt jelenti, hogy egy az egybe, használjunk inkább modelleket! A modell a vizsgálandó valóságnak egy olyan speciális mása, amelyet abból a célból hozunk létre, hogy az eredeti rendszert vizsgálhassuk. Az eredeti rendszer maga ugyanis legtöbbször nem vizsgálható közvetlenül.

Vagy azért mert túl nagy, vagy azért, mert túl sokáig tartana, vagy azért, mert a közvetlen vizsgálat tönkretenné magát a rendszert. Lehet a rendszer túl bonyolult, lehet túl hideg, lehet túl távol, esetleg nem látható. Ezért úgy modellezzük, hogy kisebb legyen vagy nagyobb, gyorsabb vagy lassabb, ne tegye tönkre önmagát, ne legyen bonyolult, ne legyen távol, ne legyen hideg és legyen látható is: egy rendszernek nagyon sok féle modellje lehet. A modellvasút csak egy féle modellje (hasonlóságon alapuló modellje: makettje) a vasútnak. Egy másik modellje például a menetrend. Egy harmadik egy vasúti térkép. A vasútról szóló újságcikkek is modelljei a vasútnak: egy

adott vizsgálati cél szempontjából írják le azt akkor is, ha a jegyvizsgálóra panaszkodnak, akkor is, ha az utasokra. Vannak matematikai modellek, vannak számítógépes modellek, statisztikai, politikai, szociológiai és viselkedési modellek és még ezer féle. No meg topmodellek. Ők mutatják meg az egyszerű háziaszszonyoknak, hogy fog rajtuk mutatni a ruha… Nem mondok újat, ha azt mondom, hogy a karikatúra is modell. A karikaturista a maga szemszögéből leegyszerűsíti, bizonyos dolgoktól elvonatkoztat, a számára lényeges dolgokat kiemeli – és ezzel a bemutatandó rendszerről, akár a világról, akár a tegnapi színielőadásról – úgy tud igazat írni – egy az egybe –, hogy kiemeli a lényeget, a számára fontosat, és a nevetségest. A modellek közül a legegyszerűbbek, legkézenfekvőbbek a fizikai hasonlóságon alapulók. Ha valaki el akarja ma-

gyarázni, hogy milyen a krokodil fogsora, de csak egy wc-tető van nála, az is megteheti. A másik ezek után sokmindenre gondolhat, attól függően, hogy jó a hasonlat, vagy nem. Íme egy példa a banánra is, ami köztudott, hogy csúszik, s így jó modellje lehet egy sípályának. A politikai propaganda gyakran él (vissza) a modellezés törvényeivel: könnyen lehet csúsztatni, ha a rendszernek nem adekvát, nem lényeges, nem fontos és nem jellemző tulajdonságát emeljük ki. Díszes szökőkútjaink gazdagságról árulkodnak – gondolhatnánk, ha a karikaturista nem rántotta volna le a leplet. (Megint egy szovjet példa…) Sok karikatúra szól arról, hogy összekeverjük a dolgok modelljét a valósággal. Vagy vágyainkat a valósággal. Lehet, hogy aki a kapcsolópultnál ül, nem is tudná bekapcsolni a villanyt, mert az is csak oda van rajzolva. Kaján Tibor rajza dinamikus modell, egy képbe sűríti az idő múlását a kőkorszaktól máig.

A karikatúra, ahogyan a műalkotások majd mindegyike, áttételes információ. A rajzon mindig valami konkrét

eseményt látunk, ám a megértésnél tudni kell, hogy az az emberforma, aki a képen látható nem egy konkrét ember, hanem általában „Az Ember”. A helyzet, amibe belekerül, nem egy konkrét kalamajka, hanem „A Kalamajka” és így tovább. Kivétel persze (kivétel mindig van) például a portré vagy például az aktuál-karikatúra, amikor konkrét eseményt, konkrét személyt pécézünk ki, de akkor is, ha egy miniszterelnök vagy király, író vagy színész kerül ceruzánk hegyére, általános emberi, etikai, esztétikai törvények vezetnek, ahogy Hamletben sem csak egy távoli királyfit, és Tartuffe-ben sem csak egy egyszerű párizsi kispolgárt kell látnunk.

A modellek jelképrendszere nagyon összetett. Ha virágot látunk a karikatúrán, gondoljunk a szeretetre, ha gyertyát, gondoljunk az elmúlásra, ha a Mona Lisát, akkor a mosolyra, ha felfordított kalapot, a szegénységre. Vagy, ha nyomorékot, akkor a Milói Vénuszra, ha kanalat, akkor a villára, ha angyalt, akkor sztriptíztáncosnőre. Vagyis mindenről minden eszünkbe juthat. És az ellenkezője is. A karikaturista ezt akarja…

Képek: Halász Géza, Dusan Ludwig, Heinrich Valk, Favard Claude, Peskov Vitalij, Kaján Tibor

Arcok 15B

A karikatúra eredetileg a mai portrékarikatúrát jelentette. „Voltaképen az utánzás egyik faja is eredetileg abban áll, hogy valakinek alakját eltorzítja túlzás által. Így lesz a hórihorgas, sovány még nagyobb és soványabb, a kövér még kövérebb, a nagy orr vagy fül még nagyobb stb. Ez a caricatura valódi jelentése, tehát érzéki képben feltüntetett komikumot alkot. Az már csak átvitt értelem, ha egy regény vagy színdarab valamely személyét nevezzük caricaturá-nak, ha egy cselekményt a való élet caricaturá-jának mondunk stb. Újabb időben a caricatura hanyatlásnak indult, vagy, ha úgy tetszik, átalakult. Nyugaton a komikai sajtó illustratiói ma már nem annyira torzításra tö-

rekszenek, mint inkább jellemzésre.” – írja Szigetvári Iván 1911-ben megjelent A komikum elmélete c. művében. A modell-módszer – bár mondhatom, hogy minden karikatúra egy-egy modell – egyik önállósult műfaja a portrékarikatúra. A karikatúra szó (carricare ol. nagyít, torzít) eredetileg is ehhez a műfajhoz kötődött, és néhány nyelvben találtak is más megjelölést a nem-portrékarikatúrákra: az angoloknál például gag cartoon, a vicc-kategóriát jelöli editorial cartoon pedig a politikai karikatúrát. A portrékészítők közül legtöbben a turisták által látogatott helyeken ülnek nyaranta, vagy vállalati bulikra hívják meg őket, hogy a jelenlévőkről készítsenek karikatúrákat. Van, aki könyvbe gyűjti híres emberekről készült gyűjteményét, vannak, akiknek rajzai újságokban jelennek meg, és van, aki művészi kedvtelésből rajzol arcokat, hogy egyszer majd kiállíthassa azokat, ahogyan Sajdik tette nem régen az Irodalmi Múzeumban.

Sok karikaturista rajzol portrét, – ha egy geghez ismert arc kell, vagy politikai karikatúrához szükséges egy-egy konkrét politikus. A portrékarikatúrának van divatos, piacon is jól eladható – viccesre vett válfaja, van, ami viszont nem torzít, hanem kiemel, esetleg a lényegtelen részeket tűnteti el, és akkor már csak pár vonás marad. Ha egy karikatúra jó, akkor nem torz fényképre hasonlít, hanem az „áldozatra”, úgy, hogy a képen nem csak az arcának, hanem lelkének karikatúráját is láthatjuk. A portrékarikatúra általában mindenkinek nagyon tetszik, kivéve az „áldozatnak” – ezért az utcai változatban kialakultak a „retorzító” – vagyis a széppé torzító technikák, végül is piacról él az ember! Bár a műfajnak világszerte sok sztárja van, és igazán elegáns történelme, illusztrációként mai magyar karikaturistáktól gyűjtöttem kis csokrot. Mind más, van, aki kidolgozza, van aki felvázolja, és van, aki csak pár könynyed vonalat dob fel. Nem ettől függ, hogy tetszik-e.

Képek: Sajdik Ferenc: Karinthy Frigyes, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Békési Joe: Sólyom László, Tónió: Belmondo, Kozma György: Albert Györgyi, Zsoldos Péter: Gyurcsány Ferenc, Fenekovács László: Tarlós István, Rózsahegyi György: Gáti Oszkár, Gáspár Imre: Kosztolányi Dezső

Eredetvizsgálat 16B

1. A karikatúraötletek eredetének keresése sokszor a távoli múltba vezetne vissza. Persze senki nem keresi az ős-ötleteket, legfeljebb néha belebotlunk egy-egy meglepetésbe. A karikatúra-ötlet olyan, mint az energia: nem vész el, csak átalakul. „Naponta több ezer karikatúra készül a világon, óhatatlan, hogy néha egy-egy karikatúra-ötlet egybeesik.” – írta válaszlevelében az egykori Ludas Matyi egy még régebbi főszerkesztője, mikor még egyetemista koromban szóvá tettem, hogy időnként az ő lapjában találkozom viszont az egyetemi lapban megjelent karikatúra-ötletemmel. Lehet benne valami, sokszor döbbenek rá, hogy a „nagy ötlet”, amit meg is rajzoltam, sőt, talán meg is jelent, mintha valahol, ott hátul az emlékeimben… Bizisten nem volt szándékos!

2. Érdekes dolog humorosnak lenni! Az ember külföldi kiránduláson beszabadul egy funny ajándékboltba, ahol csupa kedvesen vicces, vagy durván marha ajándékot látunk, mit szólnak a haverok, ha ilyet viszek nekik? – és máris elhiszem, hogy ez az én viccem, az én humorom, és eszembe se jut, hogy ezt valaki más találta ki. Ráadásul, ha megveszem és hazaviszem, ők, a haverok is azt gondolják, hogy én vagyok a humoros… – akárcsak viccmeséléskor! Lopunk vagy nem lopunk, ez itt nem kérdés. Elsősorban azért, mert tényleg nehéz megtalálni az eredetit, bebizonyítani az ötlet eltulajdonítását. Ráadásul egy újszülöttnek minden vicc új: miért ne találhatná ki újra más is? Talán azért, mert nem csak az eredet a fontos, hanem az eredetiség is! A minden második karikaturistának eszébe jutható ötlet lehet, hogy nem is olyan nagy ötlet. A mindenki által megrajzolt ötletek variálásuk ellenére is gyakran nagyon izzadságszagúak. Mert teljesíteni akarunk, hétről hétre, napról napra szükség van a nagy ötletre, hogy az olvasó… azaz a szerkesztő, vagyis hogy a pénztárcám… Ilyenkor aztán előjönnek a megbízható, jó kis közhelyek. Nem használnak, de nem is ártanak (gondoljuk). Mi az eredeti ötlet? – amit még más nem talált ki, ami csak az enyém. Ami igazán meglepő. Legalább is nincs róla tudomásom, hogy már valaki ugyanezt… Talán az informatika ebben is a segítségünkre lesz. A mesterséges

intelligencia alkalmazásai közt egyszer majd a beszkennelt karikatúrák ezreinek szintaktikai és szemantikai elemzése, és adattára lehetővé teszi – akár még ötlet stádiumában – ellenőrizni, másnak is volt-e már hasonló gondolata? 3. Van néhány, már klasszikus alaphelyzet, amit – talán nincs karikaturista, aki nem – mindenki megrajzol valamilyen variációban. A hajótörött, a sarkon várakozó rabló, az ajtóra föltett vödör víz, ami hamarosan valaki nyakába zúdul, a három majom – nem lát, nem hall, nem beszél és a többiek. Az alaphelyzetek ismétlődése már nem lopási kategória. Itt a szerző tudatosan lép be abba a sorba, amiről tudja, hogy több százan vannak előtte, és több százan lesznek utána is, de ő másként dolgozza fel ugyanazt a szituációt, mint bárki más. Olyan, mint egyegy zenemű új feldolgozása, vagy egy jazz-zenész improvizációja egy témára. Ilyen próbatétel a műfordítóknál a Vándor éji dala, szinte mindenkit megkísért, hogy neki

is legyen egy változata. Nem tudom megállni, hogy ne lopjak el a webről egy jól sikerült (eredeti!) Varró Dániel változatot Goethe híres versére: Minden orom csupa öröm, a lombokon, a lömbökön szél szól: lihi. Madárdaltól nem zeng az erdõ. Örvendj, tekergõ, itt a pihi.

4. Mashup, montázs, újrakeverve – posztmodern formák. Innen veszek egy kis Leonardót, amonnan egy kis Picassót, megkeverem Van Gogh-gal, és máris kész az új mű! Vagy harminc éve „szerkesztettem” így egy verset: minden sora vagy egy ismert vers, vagy egy slágerszöveg egy sora volt (még az Ifjusági Magazin is közölte: Ágnes asszony és a három kismalac) Most pedig Retusált művészettörténetem (Mundus Kiadó, 2008) minden képe egyegy montázs, ahol a felhasznált, retusált, montírozott alkotások együttesével egy új értéket, esetleg humoros, szatirikus értéket hoztam létre. Többen kérdezték, nem törvénysértés-e ezeknek a műveknek a felhasználása. – Holott nyilvánvaló, hogy egy közismert műalkotás szerzőségét nem loptam el, sosem állítottam, hogy én festettem az Ásító inast. De megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha Gioconda ásítana bele a képünkbe, vagy mi az övébe, és egymáséba? – és megtettem, mint ahogyan étkezőkocsiba ültettem az utolsó vacsorára az apostolokat, vagy ahogy Van Gogh ágyára fektettem Olympiát. Egy kép a Robinson Crusoe első kiadásából (1719,) Kaján Tibor hajótörött ötlete, és egy saját képem Van Goghtól és Edouard Manet-tól

Ők is a fejükre estek? 17B

Az idei Magyar Karikatúra Művészeti Fesztivál egyik győztese az ukrán Vladimir Kavanevsky a kozmikus radiofizika tudósa, és mellesleg író is. Több mint száz nemzetközi pályázat díjazottja. A mostani magyar karikaturisták közül Lehoczki Károly a Kistehén zenekar ismert dobosa, Rák Béla kitűnő jazz-zenész. Mező István országgyűlési képviselő is volt. Gyöngy Kálmán lexikont állított össze a magyar karikaturistákról. A kötetben mindenki benne van, akinek 1848 óta Magyarországon karikatúrája jelent meg. A sok ismert és kevésbé ismert grafikus, festőművész, iparművész között böngészve azonban orvosokat, tanárokat, politikusokat és egészen meglepő neveket is találhatunk. Bánffy Miklós például a Bethlen-kormány külügyminisztere többek között az Új Idők és a Borsszem Jankó rajzolója is volt. Ugyancsak az Új Időkben jelentek meg Batthyány Gyula gróf rajzai. Berény Róbertet sem karikatúráiról ismerjük, pedig ő is rajzolt a Borsszem Jankóba vagy az Urambátyámba, miközben Bortnyik Sándor Az Est és a Színházi Élet számára rajzolt. Sok más ismert

festő mellett Rippl Rónai is rajzolt karikatúrákat. Darvas Iván színész-kollégáit (és saját magát is) örökítette meg karikatúrákban. Jókai Mór A Nagy Tükör és az Üstökös címmel két élclapot is alapított, s maga is rajzolt. Karinthy Frigyes nem csak irodalmi karikatúrákat készített az Így írtok ti lapjain, kávéházi szórakozásaihoz tartozott a portrékarikatúra rajzolás kollégáiról, ismerőseiről. Rajzait több újság is közölte. Tóth Árpád Aradi néven rajzolt karikatúrákat a Bolond Istók c. élclap részére, sőt saját történeteit is illusztrálta. Rajzainak nem volt semmi dilettáns íze – írja Gyöngy Kálmán a lexikonban. Paulini Béla kortárs karikaturista a magyar kabaré atyjáról így emlékezik: „Nagy Endre egy időben majdnem szabályos karikatúrarajzolói tevékenységet fejtett ki, nemcsak ráadásképp adta a maga írásaihoz a rajzot, hanem rajzolt kis viccekhez nagy képeket is, egész sorát a rajzoknak, s egyik jobb volt, mint a másik.”. Sárközi György költő, író, műfordító – a Magyarország felfedezése szociográfiai könyvsoro-

zat elindítója kitűnő portrékarikatúrákat rajzolt, és ugyancsak portrékarikatúrákat készített Somogyvári Rudolf a Thália, majd a Vígszínház neves színésze is. Történelmi névvel találkozunk az Sz betűnél: Szeremley Miklós festő, feltaláló, litográfus, mérnökkari tiszt nevéhez fűződik az első magyar nyelvű politikai élclap, a Charivari, melyhez maga is készített litografált illusztrációkat. Végül egy mai név: Trunkó Barnabás jogász, újságíró, kezdetben a Magyar Ifjúságban publikálta karikatúráit. Képek: Darvas Iván önportréja, Jókai élclapjának címoldala, Karinthy Frigyes rajza Kosztolányi Dezsőről.

Szertelen rendszerek 18B

Szer, gyógyszer, kegyszer, lőszer, egyszer, kétszer szerkezet, szerv, szerkeszt, szerel, Pusztaszer, módszer, rendszer, szeretet, szerelem… A rendszer azoknak az elemeknek együttese, amelyek valamely vizsgálat szempontjából egymással kapcsolatban vannak, együvé tartoznak, egészként foghatók fel. Ilyen szempontból a fenti néhány szó is rendszerként fogható fel, még akkor is, ha csak néhány példát összehordtunk arra, hogy számos magyar szó egyik összetevője a szer. Mondhatjuk azt is, hogy bármit fölfoghatunk rendszerként, ha úgy akarjuk, a kulcskarikától a vasorrú bábáig.

A kibernetika azonban nem foglalkozik mindenféle rendszerrel, és most, a karikatúrák vizsgálatánál is szűkítsük a kört úgy, ahogyan a kibernetikusok teszik. A rendszereket a szerkezetük és a bennük lezajló folyamatok alapján vizsgáljuk. A szerkezetük, amely az elemek, részrendszerek kapcsolatait írja le, a folyamatok pedig azokat a tevékenységeket, történéseket, amelyek a bemenettől a kimenetig mennek végbe a rendszerben. Szerkezetükben ezek a rendszerek lehetnek meghatározhatók vagy meghatározhatatlanok, vagyis olyan bonyo-

lultak, hogy nem tudjuk leírni az összes elem és részrendszer kapcsolatát. Működésükben pedig határozott (determinisztikus) és határozatlan rendszereket ismerünk, vagyis, ha a bemenetnél pontosan tudjuk, mi lesz a kimeneti esemény, akkor határozott rendszerről beszélünk, ha viszont nem tudjuk előre, csak valószínűsítjük, akkor határozatlan. A kibernetika csak a bonyolult és határozatlan rendszerekkel foglalkozik. (Érthető: ha egy tudományt, a kibernetikát, arra találták ki, hogy az irányítás törvényszerűségeit kutassa, fölösleges azokkal a rendszerekkel és folyamatokkal foglalkozni, amelyeknél nem szükséges az irányítás, hiszen a rendszerben végbemenő folyamat csak egyféleképpen mehet végbe.) Aztán tovább szűkítve a kört, kiszűrjük a zárt rendszereket, amelyeknek (vizsgálatunk szempontjából) nincsenek környezeti kapcsolatai, nem foglalkozunk statikus (nem működő), passzívan működő rendszerekkel. (Nem

tudatos: pl. egy vízesés nem tudatosan működik, de a ráépülő erőművel az ember tudatosan használja ki a természeti törvényeket.) A dinamikus és aktívan működő rendszerek közül is csak a célratörő (van a működésében egy kitüntethető állapot, amit el akar érni), önszervező, vagyis képes átszervezni saját elemkapcsolatait, önszabályozó, mert képes saját maga – külső beavatkozás nélkül is – irányítani a folyamatait, és öntanuló, mert képes saját működési algoritmusait megváltoztatni. És végül, de nem utolsó sorban csak a hierarchikus rendszerek azok, amelyeket a kibernetika vizsgál. Hát ez így nagyon bonyolultan hangzik, pedig csak a biológiai, a gazdasági, és a társadalmi, rendszerek legfontosabb rendszertulajdonságait vettük számba. A karikatúra maga is modell, a rendszerről alkotott kép torzítása, a karikaturista gyakran úgy „alkot”, hogy a rendszerek különbözőségét és hasonlóságát „keveri”, egyik rendszer elemeit, tulajdonságait építi be egy másik rendszerébe. Magam is gyakran élek vele, de vigyázni kell, hogy az önmagában nevetséges szituáció ne legyen öncélú. Képek: Halász Géza, Bahchanian Wagerich, Ziomeeki Zhiginow, Halász Géza

Egy karikaturista matuzsálem halálára 19B

(avagy a politikai karikatúráról) "Álhumor: nevetségessé tenni a dolgokat. Igazi: megtalálni a nevetségest." Karinthy A napokban halt meg 108 éves korában egy orosz karikaturista, Borisz Jefimov. Látta Lenint, barátkozott Trockijjal, de legfőbb megrendelője, Sztálin „kedvéért” kigúnyolt mindenkit, akit ellenséggé nyilvánítottak. Rajzolt a Roszta-faliújságokra, a Krokogyilba, a Pravdába és az Izvesztijába. Trockijról így emlékezik: Találkoztunk aznap, amikor elhagyta a Szovjetuniót. Búcsúzóul a pályaudvaron Lev Davidovics nekem adta a kabátját. – Az 1940-ben Sztálin által Mexikóban meggyilkoltatott forradalmárt Jefimov ezután már csak saját rajzain látta viszont. – Az egyik legfájóbb emlékem, hogy karikatúrákat kellett róla készítenem. – Az ideológiai csata azonban folyt, 79

és Sztálinnak a trockizmus elleni harchoz szüksége volt „áldozatának eljelentéktelenítésére”. Jefimov szerint ez a karikaturista feladata. Nyilvánosan nevetségessé kell tenni az ellenséget. – mondta. (Népszabadság, 2005. július 26.). A hosszú élet titka? – Lehet, hogy ezzel az elvvel túl lehetett élni Sztálint, sőt a Szovjetuniót is, de szerintem ez szereptévesztés: ez nem a karikaturista, hanem a propagandista feladata. Ha a karikaturista feladatot kap, máris megszűnt szabadnak lenni, s ezzel búcsút inthet a Karinthy által megfogalmazott valódi humornak. Kezdheti gyártani álhumoros rajzait. Ezek pedig vagy a hatalom csahos harcosai lesznek, vagy – mint napjainkban – ordas eszmék, rasszista, kirekesztő tanok illusztrációi. Ítélkezhetünk-e ilyen szigorúan? – Nem tudhatjuk, milyen más választása lehetett Jefimovnak. Bátyját 1940ben kivégezték, ekkor egy időre őt is elhallgattatták. Családja volt, sokat kockáztatott volna, ha nem teszi… Nyugodjék békében! Mit gondol egy mai karikaturista a politikai karikatúrákról? A Figyelő 2007. szeptember 27-i, a Kádár-korszaknak a bennünk, zsigereinkben élő szellemiségéről írt tanulmányát az egykori Ludas Matyi karikatúrái illusztrálják. Vajon miért éppen a Ludas jellemzi legjobban a korszak hangulatát? – Talán

azért, mert olyan látványosan szolgálta ki a hatalmat? – nem hinném. Inkább azt gondolom, hogy a kisemberek (kispolgárok) langyos állóvizét tudta görbetükrözni – éppen azt, amelyet a rendszer filozófiája elítélt, de amelynek fenntartása (talán ez benne a dialektika) a rendszer érdekében állott. A Ludas ezt az állóvizet nagy hitelességgel tükrözte, de nem fodrozta meg, és nem kavarta föl. És ez így volt jó és vidám – mindannyiunknak. – Vagy nem? Csaknem két évtizeddel a Ludas halála után (nem számítva a felélesztésére szánt erőlködés rövid időszakát), humorról beszélgetve nagyon sötét képet festenek – elsősorban maguk a humoristák. Megszűnt a rádiókabaré is! A Hócipőn kívül gyakorlatilag nincs semmi, ami legalábbis színvonalban értékelhető lenne. Teljes kiúttalanság, sötétség – legutóbb egy humor-sajtó témájú beszélgetéséről jöttünk ki ilyen világvége hangulatban. – Egyetlen dolog tűnt fel akkor nekem: a vitatkozó humoristák közt nem volt egyetlen fiatal sem. Nos, nem halt ki a magyar politikai karikatúra. Nem állítom, hogy virágzik, azt sem, hogy olyan nagy az anyagitársadalmi megbecsülése, mint a Ludas-Kádár korszakban, de a társadalomnak, – sőt a közvéleménynek is – ma is megbízható tükre. Aregjó Éva szociológus tanulmánya (Politikai karikatúrák, Korrajz 2004., a XXI. Század Intézet évkönyve) szerint: „A több évtizedes hallgatást és a lapos sematizmust követően a rendszerváltás után született politikai karikatúrák életünkben újra fontos szerepet tölthetnek be. A tipikus, de a rajzokon egyénített figurák által megélt mulatságos élethelyzetek és sorsok, abszurd

látásmódjukkal hozzásegíthetnek korunk bonyolult történéseinek mélyebb megértéséhez, s a társadalom kollektív emlékezetének megőrzéséhez is.” Változott a humor, ahogy életünk is más lett? Nem divat már a kedélyes kávéházi humor, a fiatalok inkább a szókimondó, nem kertelő, néha durva, a korábbi tabukat megdöntő humort szeretik. – Persze nem a humor változott. A humor kezdettől fogva az igazságnak képünkbe vágása volt. Ezt tette az udvari bolond is, és ezt teszik finomabb vagy durvább formában ma is komolyabb vagy viccesebb formában humoristáink. Csak éppen voltak időszakok, amikor a „képünkbe vágást” is úgy kellett kódolni, mintha nem rólunk lenne szó, és nem is most, vagyis a sorok közé kellett rejteni, „félszavakból is értettük egymást”. Most olyan időszak van, amikor mindehhez már nem kell bátorság, így viszont megvan annak a veszélye, hogy előbújnak azok is, akiknek nincs is bátorságuk. Esetleg humoruk sem. Támad tehát a program-karikaturista, esetleg programozott karikaturista. Ez a típus különösen a választá-

sok környékén, politikai felfordulásokra lesve, vagy éppen soviniszta, rasszista felbuzdulások eredményeképpen aktivizálódik, s célja az „ellenség” (többnyire komcsi, zsidó, cigány, meleg) nevetségessé tétele. Vagyis az, amire Karinthy azt mondta: álhumor. A program-karikatúra sosem arról szólt, hogy „nézzük meg magunkat”– ahogyan Kaján Tibor mondta egy karikatúra kiállítás megnyitóján, vagyis hogy görbe tükröt tart elénk, sokkal inkább mást akar lejáratni, mást akar kinevettetni, mást akar gyűlöletessé tenni, nem túl nagy bátorsággal. Az utóbbi évek legnagyobb karikatúrabotránya éppen ilyen álhumorban is humortalan dán Mohamed-viccek, itthon pedig a Móricka vicclap cigányokat gúnyoló képregénye miatt pattant ki. A politika nem becsüli a humort, ritkán is él vele, bár néha nagyon viccesnek gondolja magát egy-egy politikus egy-egy elmésnek gondolt mondat, hasonlat, vagy parádriposzt után. Néha tényleg sikerül is. De a humortól inkább félnek. Az első magyar, aki a nyomtatást használta ellenzéki nézeteinek, kifejtésére, gúnyiratainak nyilvánosságára, Bornemisza Péter, 1574-ben azt írja szatírájának a hatásáról: „Az mostani Heródesek is, midőn látják, hogy megcsúfoltatnak mindenfelől, fölötte igen elbúsulnak, hogy még szakállukat is marják bele. És mint az dühös ebek, haragukban futnak mindenfelé, oltalmat és segítséget kérvén császáruktól és nemesektől.” Bornemisza egyébként háromszor ült ezért börtönben, bár nem sokáig, mert mindháromszor hamar megszökött.

„Hír az, aminek a kinyomtatását valaki meg akarja akadályozni; minden más hirdetés.” (W. R. Hearst) – hát még a humor! Napóleon rettegett a gúnytól. Moliere iróniájára a Napkirály nem volt vevő, Bulgakov Sztálint is célba vevő humora – éppen Moliere-drámája miatt vált kegyvesztetté. Nagy Endre kabaréját Horthyt gúnyoló dalocskájáért záratták be. Az „átkosban” is féltek a humoristáktól, ezért inkább megszelídítették őket (már akit tudtak), (mert volt, aki már eleve szelíd volt…). „Az a néhány értelmesebb és igényesebb szatirikus rajz, ami a honi sajtóban megjelenhetett – és amely a valóságot, ha csak közvetve is, és ha nem is torzabbnak, de legalább olyannak ábrázolta, amilyen volt, és nem bájosabbnak –, beleveszett a bornírt és igénytelen sajtókarikatúrák tömegébe.” – írja Császár Tamás Mesterkurzusában (Karton.hu). A politikusok (többnyire) jól tudják, hogy a legrosszabb, ami velük történhet, az a nevetségesség. És nem attól lesz nevetséges valaki, ha tegyük föl, a fejét egy montázsban áthelyezik egy aktkép nyakára, mert ez csak egy ártatlan vicc. Az a veszélyes, ha a karikaturista valódi nevetségességéről lebbenti fel a fátylat. A nevetségesség és a fennköltség (ezzel pedig tele van a parlament) olyan közel van egymáshoz, hogy szinte észrevehetetlen a határ. A humortalan politika persze – talán éppen ettől – még nevetségesebb. Egyébként a nevetségesség nem csak a fennköltséggel határos, ugyanennyire közeli szomszédja a tragikum is. „Egy az egybe ábrázold, úgy ahogy van, mert önmagában a leghumorosabb” – adott tanácsot Sándor György

mintegy harminc évvel ezelőtt, első önálló karikatúrakiállításom megnyitásakor. Ezt az elvet követi ma Farkasházy is a Hócipőben. Nem figurázza ki, nem rajzolja át politikusainkat, hanem egy az egyben közli a saját magukat leleplező fotókat. Vannak nagy lapok – nem nálunk – amelyek rendszeresen, első oldalon jelentetnek meg politikai karikatúrákat. Azt mondják, egy jól sikerült karikatúra többet ér egy vezércikknél. Valóban: a vezércikk okos szavakkal, érvekkel beszél, a karikatúra viszont érzelmet visz bele, nevetségest tálal elénk. A politikai karikaturista lehet bal- és lehet jobboldali indíttatású, de jellemzően inkább egy kritikus krónikás, nem bigott kormánypárti, de nem is megátalkodott ellenzéki, aki fölhívja a figyelmet, de legtöbbször az olvasóra bízza az ítélkezést. Nem helyettünk gondolkodik, hanem nekünk kell elgondolkodni. A karikaturista nem magyarázza meg álláspontját, nem is próbál nagy, átfogó érvrendszereket kifejteni, egy jó karikatúra kapcsán lát-

ható, hogyan is közvetítenek az apró részletek gyakran erőteljes üzeneteket. A szocialista hatalom által irányított humor lényege a szelep volt. Szelep, amely leeresztette a fölgyülekvő gőzt, azokkal a közhelyekkel, melyek arról szóltak, hogy vannak még problémák, (elvtársak,) ott fönn is tudják, nyugi… A „kedvesen élcelődő” műfajra nagy volt a kereslet a politikusok közt is, és szerette a közönség is. Gőz persze ma is van, a szelepek is szükségesek. Csakhogy szelepként ma már össznépi közhely-show működik minden csatornán, és már nem elvtársakkal. Lebutított sztárok, lebutított közönség, életlen poénok. A humor-újságok nagy része ma rossz vicclap. De vesszük, faljuk, habzsoljuk. És ez így jó és vidám – mindannyiunknak. Vagy nem? Képek: Léphaft Pál, Jelenszky László, Fenekovács László

KOKSZ 20B

Gondolkodunk és/vagy nevetünk?

A hazai sajtókarikatúrában – elsősorban a Ludas idején és hatására – számos közhely jelenik meg. A közhelyes rajzolók azok, akik megmondják az igazat, akik kitalálják gondolatainkat, amelyek nincsenek ugyan, de majd ők kitalálják, hogy mire gondolhattunk volna, vagy mire kellene gondolnunk. Persze, szeretjük őket, megnevettetnek, szórakoztatnak egyetértően rábólintunk, de jól megmondta, a szívünkből beszél! A karikatúrára sokan (köztük a szakma kritikusai is) azt mondják, hogy szomorúművészet. A humoristák sokszor a legkomolyabb emberek, ezzel szemben vannak olyanok is, akik mindig viccelnek, még meg sem szólaltak és már nevetnek, még nem is fogtuk fel a poént a rajzaikon, már nevetünk, hogy micsoda vicces feje van ennek az embernek!

Mi lehet ez a kettősség? Nevetünk, amikor sírni kellene, sírunk, amikor nevetni kellene?.) Van egy kis társaság, amelynek a tagjai ugyancsak a karikatúra területén (vagy ahhoz közeli művészeti ágakban) tevékenykednek, de más elképzeléseik vannak a műfajról. Talán valamiben hasonlítunk, talán valamit mindannyian úgy gondolunk, hogy így egymásra találtunk. Például azt, hogy a karikatúra nem csak szórakoztat: gyógyít vagy gyilkol, de nem csak vicc. KOrtárs Karikatúra és Szatirikus Képzőművészeti csoport (KOKSZ), a Magyar Képző- és Iparművész Szövetség szakosztálya. Időnként összegyűlünk, megiszunk néhány korsó sört, beszélgetünk, időnként kiállítunk. A sajtókarikatúra és a képzőművészet sajátos határán, hol ezen, hol

azon az oldalon álló alkotók nem akarják kisajátítani maguknak a szatirikus képzőművészetet, nem is akarnak exkluzív páholyba tömörülni, inkább egy műhelyt szeretnének, ahol magukról, egymásról, műveikről és gondolataikról kicserélhetik gondolataikat. Egyik főbűnösünk – nevezzük nevén, nehogy elbújhasson kifogásai mögé: Tettamanti Béla. Ő az, aki felboszszant, amikor a „csak átlapozom a lapot” - tevékenységed közben odavonzza a tekinteted, nem hagy továbblapozni, titkolózik, hogy minél tovább időzz el a képénél, amíg ki nem találsz valamit. – Nem azt, hogy ő mire gondolt! Szó sincs róla, azt sose fogod megtudni! – Azt, hogy te mire gondolsz, azt kell kitalálnod! Nem segít cím, vagy aláírás, még annyi sincs, hogy kép szöveg nélkül, mert talán már az is segítene. Ott állsz (ülsz) egyedül, szemben egy képpel, és agyadban megindulnak az asszociációk.

És a kérdések. – Miért olyan fanyarak Jelenszky karikatúrái, melyeken a kisember huszonötezredszer is kérdez, huszonötezredszer sem érti meg, mi folyik körülötte, huszonötezredszer sem kap választ. – Chaplin jut eszünkbe? – Miért van fanyar érzésünk, ha Szerényi rajzait nézzük? Kipakolja dolgainkat? Átértelmezi mércéinket, négy- és ötszögesíti köreinket? Úgy rajzol le a metrón ülve, vagy a körúton lófrálva, hogy legszívesebben nem ismernénk magunkra? – Varga Zsófi nekünk szontyolodik el, vagy nekünk próbál egy kis mosolyt lopni a szívünkbe – honnan nézzük? – Makina kislányként csodálkozik rá a világra, pedig már húsz is elmúlt – ezt a csodálkozást kapjuk meg tőle.

– Szalay Pál száz szobrán és ezer festményén futnak, rohannak – egy helyben – a harcosok hintalovon, egyik 90

kezünkben kivont karddal vagy mobiltelefonnal, aktatáskával a másikban. Mind az ezren mi vagyunk, őrült honfoglalók és társaslovon kirándulók. Sírjunk, vagy nevessünk? – És Kemény György, aki elsők közt nézett szét, mikor még alig hittük, hogy egyáltalán szétnézhetünk, és lepett meg az ötvenes évek sematizmusa után, és azóta is mindig, igazi erőt, igazi optimizmust sugárzó reklámokkal, lemezborítókkal, és persze önálló, autonóm alkotásokkal. Micsoda élet és tapasztalat lehet mögötte, hogy így tud nevetni? – Lipták György finom gunyorossága, melyet papírra vagy üvegre fest, rajzol, karcol. „… Ősi fossziliából visszavarázsolódott élőlény. Növényborzasság burjánzás-dzsungel. A természeti tébolyult tenyészet. A boldog, tomboló öröm növény-alakban, madár-alakban, emberalakban, erdei törpe manók, rózsák, rettenetek és remények. És mindez olyan finom vonalakból, mint egy szempilla-gyűjtemény gyötrelme és végtelen reménye. Ez

az (eddigi) életmű, akár a seben a gézkötés vérrel, át van itatva merengéssel, szomorúsággal és szeretettel, szent bohóckodással, a szentjánosbogár luci-ferinlámpás potroh-tűzével. …” – mondta róla Juhász Ferenc a Vigadóban rendezett kiállításán 2003-ban. (Tiszatáj, 2003. szeptember). – Árvai László kacér madarai, fontoskodó, vagy éppen az egérfogóban is dolgukat végző egerei, a róka és a gólya története egy konyhaasztalnál – kisplasztikába gyúrva – miről mesélnek? – És miről mesél, ha nem rólunk Sajdik Ferenc, aki rajzaival, festményeivel tanúsítja, hogy a magas színvonalú humor és a népszerűség nem állnak ellentétben? Ki nem ismeri Gombóc Artúrt, vagy a Nagy Ho-ho-hót? És ki ismeri budapesti vagy váci utcaképeit, hangulatait?

– És itt van (mert mindig itt lesz velünk, bár közöttünk már nem lehet) Hegedűs István, HIHI – így írta alá rajzait évtizedeken keresztül – szakállas, súlyos vonalaival. Hiányozni fog a fanyar, hűvösen elegáns távolságtartása mindattól, ami az értelmet a rikácsoló köznapiság, a napi politika, vagy a primitív agitáció eszközének tekinti. – búcsúzott tőle nevünkben is Császár Tamás 2007-ben – Hiányozni fog az értelem csöndes, folyamatos lázadása, ami nemcsak a rajzainak a tartalmában, hanem valami megmagyarázhatatlan módon a legapróbb vonalaiban is jelen volt. –Hiányozni fog? – Bojcsuk Ivánt sem könnyű megérteni. Milyen sellő az, amelyik felül oroszlán, és milyen fényképezőgép, ami egyszersmind oldsmobil is? És mit álmodik az óbudai bakter hajnalban, és miért van takarásban a képen I. Ferenc József, ha már lefesti őt a Blanka fedélzetén? – És miért üzen hadat a tévéantennáknak Surányi András? – Miért különleges élmény, ha olyan könyvet veszünk a kezünkbe, amelyet Gyulai Líviusz illusztrált?

– Hányszor mászhatta meg a Steinberg-sziklákat Kaján Tibor, Iróniai kirándulásai során?

– Találkozott-e ott Fenekovács Lacival, mikor elment a gondolkodva búsuló juhász szobra mellett? – És Császár Tamás, aki a csoport szellemi vezetője, miért nem ismer a humorban tréfát? – És (végül) Halász Géza miért ültette szét az apostoli vendégeket az Utolsó vacsorán, valóban így látja őketmagunkat? – És egyébként is, miért kérdez ennyit?

Választ kaphattak azok, akik ott voltak a Budapest Galériában, a Csók Galériában vagy a Vizivárosiban, esetleg Rómában, vagy Bécsben, vagy megnézték kiállításunkat az Autómentes napon, az Andrássy út közepén, esetleg meglátogatták a KOKSZ-honlapot. És akit még érdekelnek hasonló kérdések, látogasson el hozzánk, időnként összejövünk egy háztetőn egy virtuális

kiállításra, ahol sós sütemények és sör mellett úgy gondoljuk, hogy jól együtt vagyunk! Ha nem találna föl a tetőre, csak kattintson a koksz.hu-ra! Képek: Csoportkép 2003-ból, majd az említés sorrendjében a KOKSZ egyes tagjainak művei.

Adat, információ, tudás, vizualizáció 21B

– Mennyi? – Szól le a kapitány a fűtőnek. – Tizenhét! – kiált vissza a fűtő. – Mi tizenhét? – kérdezi a kapitány. – Mi mennyi? – kiáltja a fűtő. Nos, legkönnyebben ezzel a Hofi-viccel lehet megérteni, hogy mi a különbség az adat és az információ között. Az adat ugyanis csak egy jel, jelsorozat, önálló jelentés nélkül. Információt hordoz ugyan, de csak azok számára, akik tudják, mit jelent. A számítógépek hatalmas tömegben képesek ezeket az adatokat feldolgozni, ráadásul eszeveszett sebességgel. A számítástechnika hőskorában (Miért hőskor? – talán mert hősies kitartás kellett, egy-egy ma már nevetségesen kicsi program lefutásához, teszteléséhez, hibajavításához, a lyukkártyák olvasásához, amikor már leszerelték ugyan a Közgázon a fél földszintet elfoglaló Ural-2 számítógépet mind a 4K memóriájával(!), de az IBM 360/40, vagy később az R20 is kisöcsi lehet – tudásban, mert méretben óriás – egy mai kakaóbiztos óvodaszámítógép mellett – olyan lassú volt, mint a nyű, ahogyan akkoriban szidtuk), szóval a hőskorban is éjjelnappal dolgoztak a gépek, ontották az adatokat a nyomtatók, ezek a leporellók rögtön be is kerültek a raktárakba, 99

ahol aztán soha senki semmilyen célra többé nem használta. A technika ugyanis lehetővé tette a gyors és tömeges adatfeldolgozást, a vállalati szakembereknek azonban fogalmuk sem volt róla, hogy milyen adatokat gyűjtsenek vagy dolgozzanak föl. Ma már más a helyzet. Az adatbázisokban kurkászó adatbányászok, az adattárházak felhasználói tudatosan válogatnak (szintén borzasztó gyorsan), hogy mielőbb megbízható válaszokat adhassanak a vezetők kérdéseire. A vezetők asztalát már nem hosszas kimutatások foglalják el, hanem képernyőn megjelenő ábrák, grafikonok, vizualizációs eszközök. Döntéstámogató modellek segítik abban, hogy gyorsan és határozottan hozhassanak döntéseket. Mindaz a sok információ, amelyet ilyen módon nyernek, egyfajta tudássá sűrűsödik össze, egy szervezeti tudássá, ami több mint az alkalmazottak egyénenkénti tudásának összege, amit szerves egységnek nevezhetnénk, s aminek az a legfőbb célja, hogy ezzel a tudásmodellel minél inkább megközelítse annak a bonyolult biológiai, gazdasági vagy társadalmi rendszernek a valóságát, amit irányítani, fejleszteni, befolyásolni, gyógyítani szeretne. Persze nem magától „sűrűsödik össze” – minő költői egyszerűsítés – a tudásbázisokat is szervezni kell, működtetni, fejleszteni, karban tartani. És persze

100

védeni. Védjük pénzünket, életünket, és természetesen adatainkat, információinkat, tudásunkat. Betörőktől, adathalászoktól, villámtól, vírusoktól, még saját magunktól is. Védjük az inputot, hiszen mindenféle ál-adat is bekerülhet, védjük az outputot, hogy egyértelmű legyen. Ez ma már természetes. Pedig a nyolcvanas években végző közgazdász-hallgatók még azt sem hitték el, amikor informatika-előadásokon azt hallották, hogy 10-15 év múlva már mindenki asztalán számítógép lesz, s ezzel fogják végezni legtöbb munkájukat. Ők ma közép- és felső vezetők. Most már mindannyiukat képernyők fogadják reggel munkahelyeiken. Az adatvizualizáció – ez is egy új tudományág – dolga az, hogy annak érdekében, hogy egy vezető (autóvezető, vállalatvezető, szakaszparancsnok, miniszter) gyorsan felfogható információkhoz jusson, olyan képeket, diagramokat jelentessen meg a összegyűjtött, kibányászott információk alapján, amelyek elősegítik a gyors döntéshozatalban. Gondoljunk az autó műszerfaláról leolvasható információkra.

A vizualizáció az oktatás számára is a legfontosabb eszköz. Napóleon oroszországi hadjáratát mutatja be például ez a grafikon-térkép. Charles Joseph Minard képe térkép

101

a hadjárat vonulatáról, idődiagram is, mikor merre jártak, a vonalak vastagsága egyúttal a sereg méretét is mutatja, s mint látható, Moszkváig a harmada sem jutott el azoknak, akik elindultak a nagy hadjáratra, vissza pedig a fekete vonal vékonyságát Tél tábornok támadásának adatai támasztják alá, melyeket a visszaút hőmérsékleti értékeit bemutató görbén a kép alján láthatunk. Hosszan készítettem elő ezt a kis fejezetet, melyet a karikatúra vizualizációs szerepének szántam, viszont már nem kell hozzá sok szó, hogy beláthassuk: a karikatúra sokszor műszereknél is érzékenyebben kimutatja egy-egy korszak kisebb-nagyobb társadalmi problémáit. Akár a „sorok között”, áttételesen, ahogy több karikatúrán bemutattam ezt a sorozat eddigi részeiben, akár közvetlenebb, napi sajtókarikatúra formájában, szöveggel képaláírással. A karikaturisták nem adatbányászattal, hanem kulturális, szociális, politikai érzékenységükkel jutnak információhoz a problémákról, hogy azokat hatékonyan „vizualizálják”. Hargitai Zsigmond (nagy tehetségű, de túl bátor karikaturista volt, hamar kirúgták a Ludastól) képe nem csak az idő múlását mutatja, de a zsarnokságét is.

102

„A politikai rendszerek működését tükröző írott sajtóban a racionális érveken alapuló véleménynyilvánítások és politikai elemzések mellett fontos szerepet töltenek be a politikai-társadalmi események „sűrűsödési pontjai” mentén képeződő, főként az ösztönösségre érzelmiindulati befolyásolásra (is) törekvő, ezért erősebb hatást is kiváltani képes politikai karikatúrák. Az írott sajtócikkekkel szemben a tág asszociációs bázisra építő karikatúrákat jóval szélesebb olvasóréteg, köztük nagyszámú politikailag iskolázatlan, „egyszerű” ember is képes befogadni.” – írja Argejó Éva hosszabb tanulmányában (Politikai karikatúrák, Korrajz 2004., a XXI. Század Intézet évkönyve) a rendszerváltás utáni karikatúrák társadalomképéről. Még jó, hogy mi, karikaturisták nem gondolunk ilyesmire, miközben rajzolunk… Halász Géza, Mitnik Aleksandr, Hargitai Zsigmond karikatúrái

103

Folyamatok 2B

Volt már szó információról, ami a döntésekhez szükséges, volt szó kódolásról, kódrendszerekről, amelyekkel az információk hatékonyságán segíthetünk, beszéltünk a kibernetikai rendszerekről és a modelljeikről, ideje arról is megemlékeznünk, hogy mire valók ezek a rendszerek, milyen folyamatok zajlanak le bennük? A kibernetikai rendszerek célratörő rendszerek, céljuk van, (nem is mindig csak egy céljuk). Azok a folyamatok, amelyeket a rendszer elemei és részrendszerei végrehajtanak, annak érdekében történnek, hogy ezt a célt elérjék. A biológiai rendszerek egyik célja például az önfenntartás. Ennek érdekében számos feladatot hajt végre a vér-

104

keringés, a légzés, az anyagcsere, érzékelés, vagy a helyváltoztatás részrendszere. A társadalmi rendszerek egyik célja például magának a rendszernek a védelme. Ezt segítik a törvénykezési folyamatok, a rendvédelmi, polgári védelmi, és különböző civil folyamatok. Ezek a folyamatok azonban nem determinisztikusak, azaz sosem tudható biztosan, hogy egyik lépés után mi következik. Nem úgy, mint a versben, ahol pontos ok-okozati kapcsolatokat olvashatunk: "Egy szög miatt a patkó elveszett, a patkó miatt a ló elveszett, a ló miatt a lovas elveszett, a lovas miatt a csata elveszett, a csata miatt az ország elveszett – máskor verd be jól a patkószeget!" (angol népköltés, ford.: Károlyi Amy) A valóságban a véletlennek is igen nagy szerepe van, azonban – bonyolult rendszerek, emberek vagyunk, – mindenki különbözik a másiktól. Fizikumunkban is, gondolatainkban is. Egyszer csak megbetegszünk, s az önfenntartás célja kisebb-nagyobb veszélybe kerül. Vagy politikai tényezők vitatják, hogy kiket számítsunk a társadalom tagjai közé, néhány kisebbséget szeretnének társadalmon kívül tudni, s ezzel is veszélybe kerül a társadalmi rendszer védelme. A folyamatok nem a kívánt mederben folynak. Porszem vagy pajszer kerül a gépezetbe. Valamilyen zavaró hatás éri. Ez, bár váratlan, mégis mindennapos dolog. A karikaturisták azonban igyekeznek még váratlanabb, meghökkentőbb zavaró

105

hatásokat kitalálni. Például egy kutyabarát műtőst vagy egy sörözőt a díszszemlével szemben.

106

Bár a rendszer célratörő, mégis sokszor fordul elő, hogy egy-egy feladatát nem megfelelően választja ki cél eléréséhez. Itt a rajzon tehát nem a végrehajtásban, hanem a célszerű folyamat kiválasztásával van baja a karikaturistának. Minden folyamatnak van bemenete és kimenete (inputja és outputja). Ez lehet anyag, energia vagy információ. Sokszor nem is érdekel, hogy mi zajlik le a rendszerben, csak azt vizsgáljuk, hogy milyen bemenetre milyen kimenet várható. Ilyen esetekben beszélünk feketedobozról, vagyis arról, hogy a rendszert magát egy zárt feketedoboznak tekintjük. (Így egybe írva, mert ez nem egy fekete doboz, hanem egy vizsgálati módszer elnevezése.)

107

A folyamatokat nem mindig tudjuk közvetlenül vizsgálni, ezek megismeréséhez használjuk a folyamatmodelleket, melyek ugyanúgy millió félék lehetnek, mint a rendszerek modelljei. Ilyen modell például a GPS, amely kiszámolja, hogy az általa ismert zavaró hatások (földút, komp, sebességkorlátozás stb.) mellett mikor érkezünk utunk céljához, közben figyelmeztet, ha túl gyorsan megyünk, újratervez, ha túlmegyünk a kereszteződésen. Ennél sokkal bonyolultabbak azok a modellek, amelyek az időjárás előrejelzéséhez készülnek, vagy egy gazdasági folyamatot szimulálnak. Képek: Ciosu Constantin, Pirana, Jean Vallot, Rosetti Juliano, Tesler Oleg

108

Ha nem úgy mennek a dolgok 23B

Ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk, tenni kell valamit. Ha felmérjük lehetőségeinket, megállapíthatjuk, hogy rajtunk múlik-e, tudunk-e egyáltalán tenni azért, hogy terveinknek megfelelően történjenek az események. Ha tízre Miskolcon kell lenni, és fél tízkor még Gödöllő magasságában járunk, nem nagyon tudunk mit tenni. Azaz, igen: telefonálunk Miskolcra, hogy bocs, jövök már, de … (és a kipontozott helyre jön a kifogás). Nem lesz minden úgy, ahogyan terveztük, de a cél megváltoztatásával, az érkezési időpont áttételével az eredeti célkitűzés, a miskolci találkozó nem marad el. Ha azonban a menyasszonyunk (akihez sietünk Miskolcra), azt mondja a telefonba, hogy fel is út, meg le is, nem vár tovább, akkor (ha mindenáron randizni akarunk,) térjünk le a sztrádáról, és nézzünk szét a gödöllői lányok közt. Ebben az esetben nem csak korrigáltuk a célt, hanem új célt tűztünk ki. Ez már irányításpolitikai döntés. Amikor csak néhány paraméterében változtattunk a célunkon, akkor stratégiai döntésekről beszélünk, ha pedig minden rendben, csak a kanyarokra és az előzésekre kell figyelni, akkor taktikai döntéseket hozunk.

109

A döntések nyomán be kell avatkozni a folyamatba: kormányzunk és nyomjuk a gázt, sorompó előtt megállunk, és ha jelez a műszerfal, tankolunk. Az irányításnak több formája közül válogathatunk, ez sok dologtól függ. Az autó esetében nem nagyon választhatunk, bár a vezetők különböző stílusban vezetnek, a gyereknevelés esetében például, ami szintén irányítási folyamat, a liberális és a szigorú porosz módszer között azonban sok átmeneti forma létezik, melynek kialakításához nem csak a felnőtt, de a gyerek viselkedése (alkalmazkodása) hozzájárul. Három irányítási alaptípus létezik. A szabályozás utólagos: ha valami problémát észlelünk, megpróbálunk egy jó döntéssel beavatkozni, hogy helyre hozzuk az eltérést. A gyereknevelésben Makarenko óta tudjuk: néha hasznos egy pofon. A vezérlés esetén csak az előre kiszámítható káros hatások ellen védekezhetünk. Tudjuk, hogy mennyi ideig tud koncentrálni egy gyerek, illetve mennyi játék után fárad el, mikor éhezik meg, ezért órarendet írunk, munkával, szünetekkel. A harmadik irányítási forma az izoláció. A gyereket elzárjuk a káros hatásoktól, a komisz szomszédkölyköktől, a náthás barátoktól a lányoktól, és a felnőtt filmektől. Esetleg a széltől is óvjuk.

110

A rossz választás az irányítási formák között sokszor tragikus, sokszor komikus eredményre vezet, különösen a külső szemlélő (kibic) számára. Sőt: ami egy képen tragikus, a néző számára komikus lehet, ha kellő érzéssel rajzolja meg egy karikaturista. Rajzok: Dimitrescu Pompiliu, Diaz Humberto Valdes

111

Piros orr 24B

A nevetés gyógyít – mondják a piros orr alapítvány bohócdoktorai. Gyilkos humora van – mondják egyes humoristákra. Élet, halál – humor! Gyógyít vagy gyilkol, a jó humor nem közömbös. Azzal, hogy a humorista a nevettetéssel és gondolkodtatással beavatkozik mások életébe, mondhatjuk, hogy egy kis hatalomra tesz szert. Úgy befolyásolja mások világát, cselekedeteit, hogy szinte észre sem veszik. Sem a humorista, sem a „páciens”. Ugyanazt az embert a munkahelyén a kollégái befolyásolják: főnöke utasítja, beosztottjai hízelegnek, a többiek pletykálkodnak, fúrnak, vagy éppen segítenek neki. Családjában is különféle hatások alakítják, s ha végre este leül a tévé elé, ismét manipulálják. Alakul a zenei ízlése, a véleménye a fiatalokról és az öregekről, meg a nőkről vagy a férfiakról. Politikai nézete is így vagy úgy, változgat vagy megszilárdul. Ehhez az információ-hatás-áradathoz tartozik a mindennapos humor is, gúnyol, vagy csak megmosolyogtat, megsért vagy elszomorít, hatással van rád. A múlt század végén információ-robbanásról beszéltünk, e század elején már az információs társadalom tagjai let112

tünk. A hetvenes-nyolcvanas években még éveket vártunk (én csak hetet!) arra, hogy lakásunkban telefonunk legyen, postán adtuk föl a leveleinket és hétfőnként nem volt adás a televízió egyetlen csatornáján. Erre már szinte nem is emlékszünk. Ma már egy öttagú családnak legalább hat telefonja van, de gyakran szkájpolunk is. A kilencvenes évek vége felé kezdtük megismerni a világhálót – 96-97-ben már kezdtek megjelenni a magyar weblapok is. Talán véletlen, hogy az Internet megjelenésével szinte egy időben történt meg a rendszerváltás – nehéz elképzelni, milyen lett volna, ha az Internet már a nyolcvanas években megjelent volna. A rendszerváltás elhozta a kereskedelmi rádiók-tévék világát is, itt a bulvár is – a java is és az alja is. Mindez együtt olyan információ-tömeget áraszt ránk, amit az „információrobbanás” idejében még elképzelni sem mertünk. A hasznos információk kiszűrése, a tudás megragadása komoly szelekciós munkát jelent szülőknek, gyerekeknek, tanároknak, politikusoknak és újságíróknak egyaránt. Ebben a nagy szelektálásban szinte elvész, mégis kellemes, ha csak percekre is megjelenik egy kis humor. Humor a hétköznapban, humor a művészetben, humor a sajtóban, humor a társaságban. Jót tesz, éljünk vele, ne veszítsük el! Nehéz (lehetetlen) a humor fogalmát pontosan meghatározni. Értjük a humort, de nem tudjuk, mi az. Latinul a humor folyadékot, nedvet jelent. Testnedveket. Talán azért, mert a folyadékokban keverik, oldják fel a dolgokat. Talán azért, mert a nedvek teszik a gyomorban emészthetővé ételünket. Humorban oldjuk fel feszültségeinket. A humor teszi életünket emészthetővé. És vigyázat! Hamisítják!

113

Végletek és szélsőségek 25B

Mi jobb? Ha hülye emberek okoskodnak, vagy amikor okos emberek hülyéskednek?

A könnyű mosolytól a fergeteges humorig igen széles a skála. Az asszociációk sokszor nem is tudatosan születnek, nemegyszer a gyermekszáj váratlan ajándéka, ami114

kor a nagymama megemlíti, hogy reggel megy Kőbányára dolgozni, s a gyermek azonnal visszakérdez: nagymama is törpe? Igaza van, ő úgy tudja: a bányában törpék dolgoznak. Az egyik legismertebb kabaré-poén juthat eszünkbe: „A fiúk a bányában dolgoznak!” – mondta a Rádiókabaréban anno, és az ismétlésekben, kívánságműsorokban azóta is számtalanszor Sopánka-Bárdy Györgynek Hófehérke-Csala Zsuzsa. A két humoros mondat a szándékok alapján talán két véglet: az egyik egy komolyan hangzó, nem humorosnak szánt mondat, míg a másikat humorista írta, humorista színész adta elő olyan közönségnek, aki azért ment el a színházba, vagy kapcsolata be a rádióját, hogy vicces dolgokat halljon, aki nevetni, kikapcsolódni akart. A viccmesélő úgy kezdi: „És azt ismered?” – nem tudom, melyikre céloz, de önkéntelenül azt mondom, hogy nem, s ekkor, feljogosítva érezvén magát, azonnal el is mondja. Ha nem értenéd a poént, akkor is tudod, hol kell nevetni, mert olyan a hangsúly, és ráadásul a poén elhang-

115

zásával együtt a viccmesélő is hangos hahotázásba fakad. Nem szeretek, nem is tudok vicceket mesélni. Úgy érzem, a viccmesélés egy társaságban a beszélgetés, az együttlét kifulladását jelenti. Van viszont egy barátom, Ausztráliában él, hetente beszélünk, szkájpolunk és imádom, amikor belefog: „és azt ismered, hogy…”

Egy professzor barátom minden mondata humor-elméleti tanulmány lehetne. Csendben beszél, komoly a téma, stílusa néha könnyed, néha körmönfontan bonyolult, ám szellemes, nem nevet a saját viccein, nem is viccek azok, csak utalások, esetleg kételkedő megjegyzések, irodalmi, történeti hasonlatok, a jól tájékozott összekacsintása a többiek jól tájékozottságát feltételezve. És persze nem előre megírt, hanem ott helyben rögtönzött minden poénja, amelyen időnként elmosolyodunk, néha hangosan is nevetünk, hozzátesszük a magunk poénját, és jól érezzük magunkat – az értekezleten. Kandi kamera. Nevetünk másokon, gyanútlanokon, csapdába esőkön – mert mi is lehetnénk a helyükben.

116

A burleszk hősei csattanók sorozatán keresztül bizonyítják be, hogy alkalmatlanok a hétköznapi életre. Csetlenek-botlanak, képtelenek megszokni, amit mások megszoknak, beletörődni, amibe mások beletörődnek, újra és újra elindulnak, buknak, elindulnak, buknak, és sose nevetnek. Mi nézők, annál inkább.

A viccesség, jópofaság mélypontja az amerikai filmvígjáték. Annak is az az alfaja, amelyiknek főszereplője kissé kretén kinézetét még csücsörítéssel és beszédhibával is súlyosbítja, fingik, büfög, és ugyanilyenek a barátai is, akikkel kölcsönösen nagyon kreténnek tartják egymást. Karikatúrában is megvan ez az őstípus. Itt az alakok meglehetősen kidolgozottak, megvannak a gombok, a cipőzsinór, az ing ráncai, de a lényeg az, hogy az arc nagyon vicces legyen: nagy fej, szőrös arc, gülü szemek, lehetetlen orr, ha az olvasó esetleg nem értené a poént, legalább azon nevessen, hogy milyen nagy, krumpli feje van főhősünknek. A geg-karikatúrák másik véglete a Steinberg-féle, elvont emberalak. Arca lényegtelen – egy arcél, alakja sem lé117

nyeges, csak jelzi, hogy ember. Jelzi, hogy szék, hogy macska, hogy autó, hogy kirándul, hogy messze, hogy nevetséges, hogy unalmas – mindennek van szimbóluma, mindennek egy-két vonal. Nálunk Kaján és Réber tudták ezt magas színvonalon művelni. Nem hangos kacajra készülnek ezek a rajzok. El kell nézegetni, meg kell keresni, játszani, gondolkodni rajtuk. Elszomorodni és elmosolyodni. A mostani idők, politikai sikertelenségekkel és világválsággal súlyosbítva nem kedveznek a humornak. Vagyis annak, amit én annak tartok. Az alpári, alantas viccek, cigányokra, zsidókra, vagy „csak” a miniszterelnökre kihegyezve élik világukat, és röhögnek is rajtuk. A baj ott kezdődik, amikor már mi is belesüppedünk ebbe a humortalanságba: A MÚOSZ Etikai Bizottsága(!) Tóta W. Árpád stílusparódiáját, melyben Bayer Zsolt antiszemitizmusát tűzte tollára, antiszemitának találta, és ezért elítélte. Most min nevessünk? Igen, a szatíra veszélyes fegyver. Jonathan Swift humanista angol lelkészt és írót (A Gulliver – emlékszel?), egy

118

írása miatt meglincselték, megnyomorították, majd nem sokkal később ennek következtében halt meg. Swift Szerény javaslat címmel jelentette meg szatirikus írását.

(Alcíme: Annak megakadályozására, hogy hazánkban a szegény emberek gyermekei szüleik és országunk terhére legyenek, ellenben előmozdítani szeretnők, hogy a közjót szolgálni képesek legyenek életükben, s halálukkal egyaránt). Ebben a szatirikus írásban Swift többek között azt ajánlotta az éhség és szegénység ellen, hogy egyék meg a fölösleges létszámban születő gyermekeket. Hosszas, nem igazán gusztusos, hátborzongató fejtegetése "ötletei" felháborították mindazokat, akik nem voltak vevők a szatírára. (Csak pár sor: "...Az anyának azonban szigorúan meg kell hagyni, hogy az utolsó hónapban gyakrabban szoptassa a gyerekét, így lesz belőle ízletes, kövér falat valamely vidám társaság asztalán. Ha nagyobb vendégség érkezett, egy gyermekből két fogás is jut körettel,

119

salátával. Ha egy négytagú család egyedül étkezik a gyermek elülső vagy hátulsó fertályából olyan kiadós mennyiség készíthető, hogy még vacsorára is marad bőven. Ha egy kissé borsozzuk, vagy tengeri sóval hintjük, főve igen kitűnő lesz, még harmadnapon is, különösen télen ez a zsenge, csemege hús...") Talán innen táplálkozik az angol humor: a legnagyobb blődségeket is komolyan, igazi brit öntudattal, következetes és öngyilkos vakmerőséggel teszik meg vagy mondják el. Talán ennyiből is érezhető, hogy nálam a csendben megszólaló, komolyan gondolható, de szellemesen megfogalmazott humor sokkal inkább nyerő, mint a hivalkodóan vicces, röfögősen harsány. Ehhez a fejezethez olyan, már-már klasszikus grafikusok munkáiból válogattam, akik ugyan nem karikaturisták, de humoruk igazán elsőrangú. Rajzok: Gyulai Líviusz, Rékassy Csaba, Gácsi Mihály, Orosz István, Gross Arnold

120

WORLD PRESS CARTOON 26B

Értesítést kaptam a World Press Cartoon szervezőitől: a zsűri kiválasztotta díjazásra a karikatúrámat. Meghívtak a díjkiosztóra, ahogy írták: ceremóniára. Három éve, amikor az ARC óriásplakát kiállítás első díját kaptam, és nagyon boldog voltam, nem hittem volna, hogy egyszer nemzetközi mezőnyben is sikerül.

Ma hír lett belőle, megmutatta az Index, a Tiaramagazin, hívtak a Klubrádióból, a Magyar Nemzettől, a Népszabadságtól, a Metropoltól, és persze a család és a barátok. Többen, az Index blog-kommentezői közül (bár ez nem lepett meg) megtették a maguk fikázó, cinikus megjegyzését. Mivel nem valószínű, hogy a kommentezők visszatérnek a helyszínre, csak otthagyják nyomukat (kutya és fa hasonlat), majd továbbállnak más csataterekre, ahol névtelenségbe burkolózva harcolhatnak a ... miért is? – itt

121

foglalom össze, amit a bejegyzésekről érdemesnek gondolok. Tehát: Kösz a sok hozzászólást, örülök, hogy témát adhattam. És azért is jól érzem magam! Most írta egy ismerősöm: akár indián név is lehetne: Lassú Agy. – Nos, a karikatúrát valahogy így kell közelíteni: játsszunk el egy kicsit gondolatainkkal. (És jó az egyik hozzászólásban a teknagy és az agyknős is!) Ha egy karikatúra lényege csak az lenne, hogy kacajt fakasszon, akkor tényleg nem érdemes ezzel a képpel foglalkozni. A számítógépek korában sokkal könnyebb összehozni két különböző dolgot (pl. teknősbékát és agyat), mint amikor Dallos Jenő mindezt szabad kézzel művelte, és egyik rajza nevetségesebb volt, – ahogy egy hozzászóló írja – mint a másik. Én számítógéppel rajzoltam, tehát nem nagy dolog, kakaóbiztos számítógépén ma már egy bölcsis is megcsinálja. A karikatúra egyébként sem egy nagy dolog, ha nem nézzük, hogy van néhány művész Daumier-től Kaján Tiborig (épp 88 éves a Mester), akiknek azért nem napokban mérhető a sikere. A hozzászólásokban megemlített Marabu tényleg az egyik legnagyobb hazai tehetség, nekem is ő az egyik kedvencem, azt hiszem, jó barátok is vagyunk – valóban nagyon ötletes, és szerencsére nagyon máshogy, mint én, örülök, ha legalább ő "bejön" egyeseknek. A karikatúra lényege a nevében van: caricare, olaszul azt jelenti: nagyítani. Arcvonásokat, tulajdonságokat. Vagyis görbe tükröt állítani saját magunk elé. Tudom, hogy sokan nem szeretik, ha felnagyítják rossz tulajdonságaikat, ezért nem szívesen veszik az ilyen típusú karikatúrákat.

122

Sokkal jobb másokon nevetni, Pistikén, Mórickán, skótokon, zsidókon, cigányokon. Nem szoktam vicces szövegeket írni a képeim alá, címet sem fölé, nem segítek, tehát valóban meg kell keresni, minek kellene "átjönni". És akkor lehet elmosolyodni, esetleg elkeseredni, sírni vagy nevetni – a tragédia és a komédia nagyon közeliek egymáshoz. A karikatúra egyfajta szomorúműfaj. Tehát ha az ember két (vagy több) különböző, korban, témában, műfajban össze nem egyeztethető dolgot öszszemontíroz egy képen, valóban komoly, vagy nagyon komolytalan indokának kell lennie. Erre a hozzászólók közül többen, akik hajlandók voltak egy picit gondolkodni rá is jöttek. A többieknek segítségül néhány ellentétpár: –

Buta és lassú állat / kozmogóniai (világkeletkezés) mítoszok főhőse: ő tartja a Földet (az agyával?)

–

Páncélzat (védekezés) / túlélés (gondolkodás)

–

Érzéketlen külső / gondolkodó belső

–

Magasan fejlett emberi szerv / nagyon lassú testben

–

Magasan fejlett technika / alacsony szinvonalú felhasználó (user)

Hát inkább egy agyas teknőc, mint egy agyatlan kommentező!

123

A virtuálisnál is virtuálisabb 27B

A KOKSZ-műhely álkiállítása New-Yorkban és a felhő-számítástechnika

A kiállítást magát álszerénységből nem méltatnám, mivel magam is kiállító vagyok, tessék megnézni. Hogyan kerülnek Kaján, Sajdik, Kemény, Jelenszky, Császár és a többiek munkái New-Yorkba, annak is leghíresebb múzeuma, a Guggenheim előtti térre? Ráadásul anélkül, hogy erről az ott élők, arra sétálók semmit sem tudnak! A web egyik új varázsszava a cloud-computing (felhőszámítástechnika). Bár amit takar, nem annyira új, mégis most terjed tömegesen, most kezdik használni milliószámra weblapjaikon. Most megy át a popularitásba az, amit az e-business már egy ideje alkalmaz. És persze, ha jobban megnézzük, ez is biznisz. Akkor is biznisz, ha ingyenes. Virtuálisan ingyenes. Miről is van szó? Egy számítástechnikai cég elkészít egy keretprogramot. Ezt API-nak (lásd: Wikipedia), vagy magyarul alkalmazásprogramozási felületnek nevezik. A programot a weben bárki használhatja, anélkül, hogy magát a programot ismerné. Arról azonban maga az API készítője sem tud, hogy segítségével például valahol valaki egy kiállítást tartalmazó „réteget” helyez el a Google térképén. Ezért mondják, hogy maga a program valahol a felhőben fut –

124

így lett cloud-computing. Ezeknek a programoknak, rutinoknak a használata csak azért kap új nevet, azért kap különös népszerűséget, mert az internet segítségével az egész világon bárki használhatja, s mert milliószámra használják is. Ha például találunk a Youtube-on egy videót, azt az ott látható pársoros kód segítségével beágyazhatjuk azt a saját honlapunkra. Arra, hogy „levegyük azt a felhőből”, egy gadget-et használunk, ami egy API alkalmazásának megjelenítésére szolgál. Ugyanígy „levehetünk a felhőből” egy útvonaltervezőt, vagy egy kis Amazon e-boltot is. Számos példa helyett most egy szakmámba vágót, egy karikaturista felhőalkalmazást mutatnék be. Van egy oldal a hálón http://toonpool.com, amelyre karikaturisták töltik föl képeiket. Ebben a pillanatban 36350 rajz található itt, tehát még „fejlődésben van”. Különböző képfeltöltő oldalak eddig is voltak, itt azonban olyan szolgáltatásokat kap az, aki feltesz, és az is, aki nézi, esetleg vásárolni akar, amit máshol eddig nem kapott. És mellesleg, a lap karikatúra ügynökségként is működik – tehát a világon bármely lap vásárolhat is közlésre karikatúrát!

125

Én (és bárki más) nagyon egyszerűen, és persze ingyen fölteszem a rajzomat, írhatok hozzá, címet, képaláírást, megjegyzést, fordítást más nyelvekre. Egy x-szel meghatalmazhatom őket, hogy ha van rá vevő, eladhatnak belőle nyomatot – jutalékot persze adnak –, vagy kiállíthatják (a berlini metróban szokták nagy méretben kiállítani a legjobb képeket), illetve közölhetik újságok – megfelelő jutalékért. A néző egyetlen helyen, különböző kategóriák szerint csoportosítva láthat több ezer karikatúrát, s ha úgy gondolja, saját honlapjára is föltehet egy állandóan lapozgató gadget-et, akár egy szerzőtől, akár a legújabbakból, akár véletlenszerűen, akár a szerkesztők által ajánlottakat. Az itt látható lábjegyzet rajzom például egy hétig „selected” – kiválasztott volt. Az üzletek tehát ma már a felhőkben köttetnek – csak azért nézem nem kis irigységgel a toonpool-t, mert két éve hasonló ötletet szerettünk volna megvalósítani a Tiarával, és ez másoknak sikerült. Hosszú cím, de itt található kiállításunk: http://maps.google.com/maps/ms?ie=UTF8&hl=hu&t=h &source=embed&msa=0&msid= 100909879395514210389.000463104b2f13fdaa6d0&ll= 40.783214,-73.959312&spn=0.003014,0.008256&z=18 Helyette az is járható, ha a http://zu.hu címen, a menüben kikeresed a „nyújorki kiállítás” menüpontot.

126

2Marabu kiállításán Tisztelt megjelentek! A drámaírók panaszkodnak néha, hogy azért nehéz a dolguk, mert Shakespeare annak idején mindent megírt előlük. A magyar humoristák sokszor Karinthyra mutogatnak: nincs ötlet, amit meg ne írt volna, amit el ne csent volna a jövő humoristái elől. Leonardo da Vinci mondása szerint, ha két ötlet megegyezik, akkor az nem jó ötlet. Az igazi alkotókat az teszi igazi alkotókká, hogy egyedülálló ötleteik vannak. Nem panaszkodnak Shakespeare-re vagy Karinthyra – dolgoznak. Az ötlet önmagában azonban kevés. Erre mutat rá Marabu összeállítása, aki ennek a kamarakiállításnak hármas címet adott: vicc, üzenet, művészet. Tény, hogy a humorban éppen az ötlet, a geg, vagyis a vicc az alapvető. Az a kicsi plusz, amitől a humor humor, az a kis csavarintás, kimozdítás, átértelmezés, vagy valami, amire nehéz, talán lehetetlen képletet találni. Tudjuk, hogy a csattanó annál hatásosabb, minél nagyobb

127

meglepetést okoz. Professzorom a Közgáz Informatika Tanszékén, ahol évtizedekig tanítottam – hívta föl rá a figyelmemet, hogy a viccek előkészítő része, a felvezetés, arra való, hogy a történet végén a poén a lehető legvalószínűtlenebb megoldás legyen. Ezt – információelméleti alapon – képletbe is foglalhatjuk, számíthatjuk. Azt hittem, megtaláltam a humoristák számára a bölcsek kövét: Nagyon meglepő dolgokat kell kitalálni, és máris dőlhetünk a kacagástól. Rögtön kitaláltam egy olyan példát, ami a legkisebb valószínűséggel következhet be: ötös találat a lottón… – Hát ez nem jött be. Ebben nincs semmi csattanó. Valami ötlettel nyakon kellene önteni. Például egy király, egy pénzügyminiszter, vagy mondjuk, az OTP vezére nyerné az ötöst. Vagyis nem elég, ha maga az esemény valószínűtlen, kell még hozzá valami. Lehetne példa egy hasra esés – mitől lehet vicces? - Ha egy tipegő baba esik hasra, mosolygunk, ha egy idős ember, sajnáljuk, de ha a főnök! Az vicc a javából. És ha ráadásul pocsolyába esik, abba sem hagyjuk a röhögést. Sokak számára a humor ennyi: Jó vicc, jót nevetünk, nyugodtan alszunk, szépeket álmodunk. Újságokban, vígjátékokban, internetes vicces portálokon nagyon gyakori. Nem jutnak túl az ügyetlenkedős, hasra esős, helyzetkomikumon, rosszabb esetben a röfögős, recsegős disznóságokon. Karikatúra kiállítás megnyitókon gyakran hangzik el, hogy a karikaturista „görbe tükröt tart elénk”. Vagyis kritizál bennünket. Nem csak kritizál, üzen. Azt üzeni, hogy nevetségesek leszünk, ha így viselkedünk. A nevetségesség súlyos büntetés. A nevetségessé vált embereket megvetik, gúnyolják – talán nehezebb a nevetségességből újra hitelessé válni, mint egy börtönbüntetés

128

után. A humorista nyitott szemmel jár a világban. Elsőként veszi észre, ha egy helyzet, egy megoldás, egy politikusi megnyilvánulás nevetséges. Ezt nagyítja fel (carricare=nagyítani), torzítja, hogy még jobban fölfigyeljünk rá. Karinthy is ezt tartja igazi humornak: megtalálni a nevetségest. Ez azonban mondatának a második fele. Az első fele így hangzik: Álhumor: nevetségessé tenni a dolgokat. Szerintem bűnös felelőtlenség! Valakit súlyos nevetségességre kárhoztatni bírósági ítélet nélkül, egy poén kedvéért, gyűlöletből vagy politikai számításból. Bűn és hazugság. Amikor egy humorista üzen, az az üzenet csak kristálytiszta igazság lehet. Ha nem az, akkor hiteltelen. „Ridentem dicere verum” – nevetve mondani igazat – tartja a latin mondás is. Az a humornak szánt rajz, amely igaztalanul akar nevetségessé tenni valakit, az álhumor. Rossz ízű propaganda. Kevés jó közéleti karikaturista van Magyarországon, aki tiszta eszközökkel tud indulatos lenni. Ezért szeretem Marabu közéleti karikatúráit. Az mondandó, amit a karikaturista üzen, nem csak közéleti, nem csak politikai. A jó karikaturista igyekszik minden más nevetségest feltárni, amit ember elkövethet. Ezek a kicsiny, sokszor említésre sem méltó cselekedeteink, szokásaink, tulajdonságaink – feledékenység, nagyravágyás, kicsinyesség, irigység, rosszindulat, felületesség, reklámfüggőség, celeb-imádat, hiszékenység, hűtlenség, iszákosság, hivatali visszaélés stb. mind-mind a karikaturista témái, minden rajzával elénk teszi azt a bizonyos görbe tükröt, ami néha nem is olyan görbe… A falakon látható kiállítás címének harmadik szava: művészet. A művészet az alkotónak egy olyan játéka, – nevezhetjük ezt a játékot

129

alkotói folyamatnak is – amelynek során kialakítja az üzenethez legjobban illő formát. Sokak szerint ehhez a kézügyesség, a ceruza vagy ecsetkezelés a legfontosabb. És a szem meg a képzelet. Azt hiszem, ez sokkal összetettebb. Devecseri Gábor, akit itt idézni fogok, költő, a versről beszél, de bármely más művészeti ágra igaz lehet (még a karikatúrára is): „… én azzal próbáltam bizonyítani a közönség előtt, – írja Devecseri Gábor – hogy a formának milyen fontos szerepe van, és mennyire nem választhatja a költő a formát önkényesen, hogy átírtam a Talpra magyar-t a Szeptember végén mértékére valahogy így: Hát talpra magyar mert hív az idő És elmondtam, ha Petőfi a Múzeum-kertben, a lépcsőn ezt a költeményt szavalja el, (…) akkor az emberek egyszerre csak elérzékenyültek volna, talán elálmosodnak, vagy szeretni kezdik az ellenségeiket, és az nem tesz jót a forradalomnak. Van karikaturista, (pl. Kaján, Marabu) aki pár vonallal találja meg a legjobb formát, van, aki szakállas vonalakkal, rézmetsző alaposságával (Császár), van, aki telerajzolja a lapot, (Sajdik, Jelenszky) van, aki mérnöki precizitással szerkeszt (Tettamanti) , van aki fényképszerűen realisztikusnak képet rajzol, (Fenekovács) és van, aki nem rajzol, hanem internetről összeszedhető elemekből építi föl a képét (én). Ez nem mindig könnyű. Néha pár perc, de legtöbbször sok vázlat, radírozás, újragondolás eredménye lesz egy igazán jó kép. Ha a karikaturista jól választja meg a tartalomhoz a formát, jó karikaturista lesz, szeretik az olvasók, a szerkesztők, és itt-ott díjjal is jutalmazzák. A poén, az üzenet és a művészet – ez a há-

130

rom összetevő, melyeket a karikatúra valamilyen arányban tartalmaz. Van azonban még egy, egy negyedik, mely nélkül minden mű a levegőben lóg: ez a közönség. A közönség nagyon heterogén: van, aki éppen azt szereti, ami többrétegű, mély humor, és van akit az is megnevettet, ha lát egy nagymellű nőt, vagy egy krumplifejű alakot a képen. Vannak művészek, akiket csak az utókor értékel. Ma már a sajtó műfajában ezt nem érünk rá kivárni. A közönség nem teljesen független az alkotótól, s az alkotó sem a közönségétől. A művésznek ma már lehetősége van arra, hogy alakítsa közönségét, sőt: együtt alakuljon a közönségével. Ilyen lehetőség a tömegkommunikáció, az internet mellett a kiállítás, ahol közvetlenül is találkozhatunk a közönséggel, ahogyan ma is. Marabu sokat rajzol. Sok helyen jelennek meg karikatúrái. Marabu ebből él, ebből tartja fönn a családját. Egyik lap könnyebb vicceket közöl, a másik aktuális, közéleti humort vár el, a harmadik intellektuális rajzokat, a képregény kedvelők Dodót keresik, a kiállítók pedig az örök értékeket. És Marabu rajzol könnyűt, rajzol művészit, rajzol üzenetet, és ezeket minden kombinációban. És mind minőség. Marabu a topon szerepel. Sikeres, mert okos ötletei, ütős viccei és jól komponált rajzai vannak. Naprakészek, őszinték és gondolkodtatók. Én szeretem őket. Ez nem alkalmi udvariasság: sokan vagyunk, akik csendes, bölcs humorával a legjobbak közé számítjuk. Megtisztelő, hogy fölkért kiállítása megnyitására.

131

Glosszárium (Összeállítás különböző webes lexikonokból) ABSZURD ami a józan észnek ellentmond, a dolog természetével ellenkezik, esztelen, ostoba. Logikai értelemben, ami ellenmondásos, a gondolkodás törvényeivel ellenkezik, pl. négyszögű háromszög. Innen egy állítást ad absurdum vezetni annyi, mint ellenmondásos voltát kimutatni, miből azután az ellenkező állítás helyességére is lehet következtetni. A közéletben gyakran azt is abszurdumnak nevezik, ami az uralkodó nézetekkel, v. valami közkeletű igazsággal ellentétben áll. Így abszurdnak állították Kolumbusz terveit ellenségei stb. ANAKRONIZMUS az irodalomban és egyéb művészetekben gyakran használt kifejezési eszköz, amellyel mulatságos vagy legalábbis szokatlan helyzeteket, jeleneteket lehet előállítani, adott esetben egy korábbi kor jellemzésére vagy akár egy elképzelt jövőbeli környezet megteremtésére. Bizonyos műfajokban, pl. történelmi regényekben – azok ismeretterjesztő jellege folytán – viszont hibának, tévedésnek számít az anakronizmus, amely zavarhatja az olvasó átélését az ábrázolt kor iránt. ANATOPIZMUS Helytévesztés; a művészi alkotásban olyan motívumok szándékos vagy szándékolatlan felhasználása, amelyek a műben ábrázolt színhelytől idegenek, ott nem létezhetnek.

132

BLASZFÉMIA Istenkáromlás, vagy blaszfémia az Isten és a vallási tisztelet tárgyainak sértő szándékkal történt lealacsonyítása. A régebbi és az újabb felfogás között két lényeges különbséget állapíthatunk meg. A régi felfogás a bűntett tárgyául magát az Istent tekintette s az aránytalanul súlyos büntetések a megsértett istenség kiengesztelését célozták. Az újabb felfogás szerint emberi cselekmény az Istent nem sértheti, Isten emberek védelmére nem szorul, a jogvédelem tárgya nem az Isten, hanem az állampolgároknak a vallásos érzései, mely a vallásos tisztelet tárgyainak megsértésén joggal megbotránkozhat. Míg a régi felfogás csak egy (a saját) vallásra volt tekintettel, ma a jogegyenlőség érvényesülésével az elismert hitfelekezetek tagjainak vallásos érzései is jogvédelemben részesülnek. BURLESZK a komikum nyersebb, durvább fajtája - a komoly, fennkölt műfajokat kigúnyoló irodalmi művek esztétikai minősége - az antik bohózatszerű jellemkép (mimosz) és a középkori bohózat (farce) hagyományait felhasználó, harsány eszközöket alkalmazó bohózatfajta - a kabaré és a film kedvelt műfaja. GEG tréfás ötlet. Többnyire helyzetkomikumra épülő humoros hatású cselekményelem a színjátékban, mely eredetileg a színész rögtönzése volt. Később a rögtönzés látszatát keltő, gondosan előkészített hatásvadász eszköz lett belőle. A színpadi művek közül a vígjáték, a zenés színjáték, az operett, a musical, a szórakoztató műforma él vele. A

133

némafilm korában a burleszk-ek sorozatára épült, s ez az eszköz azóta is kedvelt. GICCS a művészetben azon műalkotások gyűjtőfogalma, amelyek hazug, illúziókra épülő elképzeléseket táplálnak az ember és a társadalmi valóság viszonyáról, az ember osztályhelyzetéről és személyiségének jellegéről, hozzáillő sorsáról. A művészeten kívüli művészeti-esztétikai szférákban ízléstelenül dekoratív vagy édeskésen idillikus, gyakran bárgyú humorral megalkotott mű, illetve kontár vásári portéka. GROTESZK esztétikai minőség; a komikumnak az a fajtája, amelyben a legszélsőségesebben ellentétes elemek egybefonódása kelt nevetséges hatást. Az egyik elem minden esetben valamely riasztóan torz, rút vagy félelmet, borzalmat keltő vonás, amely másfelől mulatságos, kedves, bájos vagy kicsinyességével komikus elemekkel ötvöződik. HELYZETKOMIKUM A komikumnak az a formája, amelyben a komikus esemény hőse nem saját belső tulajdonságai miatt válik nevetségessé (mint a jellemkomikum esetén), hanem a külső körülmények alakulása folytán. HUMOR A bírálatnak, komikus ábrázolásnak egyik módja. Nem olyan könyörtelenül elutasító, mint a szatira, a megbocsátás elemeit is tartalmazza, hiszen nem a kívülálló fölé-

134

nyével ítélkezik, hanem lényegében helyesnek elismert jelenségek hibás vonásait teszi nevetségessé. IRÓNIA olyan közlésmód, amelyben a kimondott jelentést felülírja a közlés módja által hordozott jelentéstartalom. Az irónia eszköze lehet a szokásostól eltérő kontextus, kiejtés vagy más akár nem verbális gesztus is. Az irónia szó ógörög eredetű, a „színlelt szerénykedés, tettetés, kertelés, tudatlanságot színlelő kérdezgetés” jelentésű εἰρωνεία [eiróneia] az εἴρων [eirón] „tudatlanságot színlelve kérdező személy, színlelő” szóból képzett elvont főnév. Ez az eljárás Szókratész egyik kedvelt retorikai eszköze volt. Az ironikus jelentés nem feltétlenül magától értetődő, néha tragikus, néha humoros jelentést ad az eredeti közlésnek. Richard Rorty amerikai filozófus szerint az ironikus gondolkodás használata segít megőrizni a képességünket a szabadságra, a megújulásra. A nevetségesség forrása az irónia. A látszólagos magasztalás mögött megítélés, elmarasztalás bújik meg, melyet a szövegkörnyezet leplez le. KARIKATÚRA olyan humoros vagy gúnyos célú képi ábrázolás, főként rajz vagy lenyomat, amely egy ember jellegzetes vonásait vagy valamilyen jelenetet szándékosan túlzó módon, torzítva mutat be. Célja az ártatlan szórakoztatáson kívül lehet a kinevettetés, fenyegetés, figyelmeztetés és bírálat. Gyakran megbélyegzi az emberi gyarlóságokat vagy valamilyen társadalmi, politikai stb. jelenség sötét oldalát. Magyarországra a karikatúra legelőször a vicclapokon

135

136

keresztül került be, de emellett később megjelent az utcai változat is, az úgynevezett élő-karikatúra. Ez a jelenség manapság már egyre inkább kihaló félben van. (A mellékelt oldal a Hasznos mulatságok 1823-as évfolyamából való.) KÖZHELY VAGY KLISÉ egy olyan gondolat leírására használt kifejezés, amelyet olyan gyakran és olyan módon használnak, hogy eredeti hatása és értelme elvész. A választékos nyelvhasználatban és például lexikonszerkesztésnél a közhelyeket tudatosan kerülik és helyettük más, közhelynek nem minősülő kifejezéseket, szavakat használnak. NONSZENSZ értelmetlenség, képtelenség, ostobaság. OBSZCENITÁS Trágár, szeméremsértő viselkedés, vagy ilyen szavak használata társas kapcsolatban. Obszcénnek nevezzük általában a nemi szervek, és azok használatának durva megnevezését. A modern irodalom gyakran él ilyen szavakkal, egyes szereplők vagy élethelyzetek jellemzésekor. PIKANTÉRIA Sikamlósság, botrányos érdekesség, a helyzetben rejlő fonákság. A dolog pikantériája, hogy az dönt az utazásom ügyében, akit két éve én ütöttem el egy angliai úttól. Végső soron francia eredetű szó (tkp. 'csípős, szúrós').

137

SZARKAZMUS gúnyos, ellenséges stílus. Gyakran iróniával párosul és/vagy jellegzetes hanghordozás kíséri. SZATÍRA A komikus ábrázolásnak a humornál jóval élesebb, elutasítóbb fajtája. Legfőbb kifejező eszköze a többféle módon megnyilvánuló gúny. Különleges fajtája a paródia, s rokonságot tart a groteszkkel is. SZKATOLOGIKUS IRÓNIA a légiesen szellemi magasztost a legtestibb testivel, az anus és excrementum alantas régióival kontrapunktálni (hogy finomak legyünk). TRAVESZTIA (olasz travistere 'átöltöztetni') a paródiával rokon komikus műfaj, a karikatúra, szatíra egyik változata, amely a kigúnyolt eredeti művet torz formában, alantas hősökkel, szándékosan rossz stílussal, verseléssel adja elő, s így a tartalom és a forma disszonanciája nevetséges hatást kelt. Kezdetei az ókori mítosztravesztiához vezethetők vissza, s népszerűsége azóta folyamatos; a 17. századi francia irodalomban burleszk néven virágzott. Nevezetesek P. Scarron Vergilius-, J. N. Nestroy Hebbel- és Wagner-, Ch. Morgenstern Horatius-travestiái. A magyar irodalomban ismertebb Csokonai Békaegérharc, 1791 című komikus eposza, Seress I. Hári János Iliásza, 1885 és Hári János Odisszeája, 1886.

138

VICC rendszerint ismeretlen szerzőtől származó, csattanóval végződő, rövid, nevettető, kitalált történet, gyakran párbeszédes alakban. A magyar vicc szó az azonos jelentésű német Witz átvétele. Divatjamúlt szinonimája az élc.

139

140

/x/

141