Rendelkezz házadról

Abban az időben Ezékiás halálosan megbetegedett. Ézsaiás próféta, Ámóc fia elment hozzá, és ezt mondta neki: Így szól az Úr: Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben!

2KIRÁLYOK 20,1

Nehéz feladat várt Ézsaiás prófétára. Rossz hírt közölni sohasem könnyű. Egyrészt nem mindig világos, hogy mikor van itt az ideje. Bár napjainkban sokkal valószínűbb, mint néhány évtizeddel ezelőtt, hogy az orvosok nyíltan közlik a halálos diagnózist, ugyanakkor továbbra is a családtagokra és a barátokra hárul az a kényes feladat, hogy eldöntsék, mikor és hogyan segítsenek a szeretett személynek abban, hogy megbékéljen a halál gondolatával. Az a tudat, hogy kevés az esély a gyógyulásra, még sürgetőbbé teszi a dolgok átértékelését, a megbékélést, valamint a gyakorlati és lelki felkészülést, különösen akkor, ha a háttérben fontos elrendezetlen ügyek húzódnak. Napjainkban azonban, amikor az orvosi beavatkozás lehetőségei messze meghaladják a józan reménység határait, néha akkor is fennmarad a tagadás, amikor már semmi értelme. Ez megfosztja a távozót azoktól az értékes beszélgetésektől, amelyeket önmagával és másokkal folytathatna az utolsó napokban.

A tagadás erőteljes és néha szükséges lélektani eszköz. Néha nem árt későbbre halasztani a kemény igazságokat. Az orvosetikai testületek heves vitákat folytatnak arról, hogy mikor helyes – és egyáltalán szükséges-e – átadni az olyan rideg üzenetet, mint amit Ézsaiás közölt Ezékiás királlyal. Ezékiás végül meggyógyult, ám a próféta szavai túlmutattak a közvetlen prognózison. A „Meg fogsz halni” kemény kijelentés ugyan, mégis felszabadító üzenet lehet, ha elhívásként érkezik.

Még a haldoklásban is elhívás rejlik. Egyesek számára ez a megbocsátás felajánlásának és elfogadásának az ideje. Mások számára ekkor érkezik el az idő, hogy felidézzék és megragadják a hit által nyújtott bizonyosságot. Némelyeknek ilyenkor látomásaik vannak, és álmokat látnak. Vannak, akiknek társaságra van szükségük, mások inkább egyedüllétre vágynak. Vannak, akik alszanak, míg mások éberek maradnak, és vannak, akik nyugtalanul hánykolódnak a kettő között, megszenvedve a távozás fájdalmát, ahogy az újszülöttek elszenvedik a szülőcsatorna kényelmetlenségét.

A jelenlét, amit felkínálunk, amikor a beteg mellett virrasztunk, alázatot igényel, hogy felismerjük, mire szólít a pillanat. A beszédnek van itt az ideje, vagy inkább annak, hogy teret engedjünk a csendnek? Vajon ez az a pillanat, amikor Isten oltalmát, Jézus vigasztalását és a Lélek vezetését kell kérnünk, vagy inkább történeteket meséljünk az élet szépségéről, hogy a haldokló hálával távozhasson? Osztozzunk a bánat terhében, vagy hagyjuk későbbre a bánkódást, hogy ne zavarjuk meg a nyugalmat? Annak van itt az ideje, hogy Ézsaiás módjára nyíltan és világosan kimondjuk az igazságot, vagy inkább legyünk tekintettel emberi gyen- geségünkre, mint akik – T. S. Eliot szavaival élve – „túl sok valóságot nem bírnak el”?

Ennek felismerése imádságos munka: Uram, segíts észrevennem, mire van szükség. Segíts, hogy félretegyem a saját fájdalmamat, és készen álljak a feladatra. Segíts felismernem, hogy mások szükségletei nagyon eltérhetnek az enyémtől. Segíts, hogy éber legyek a változásokra, amelyek ezt a titokzatos folyamatot kísérik, és nagylelkűen, türelmesen és önzetlenül feleljek rájuk. Segíts megnyitnom a szívemet, hogy befogadjam a kegyelmet, és eleget tegyek a mai nap kihívásainak. Segíts, hogy tiszteletre méltó és szent feladatnak tekintsem mind a haldoklás, mind a virrasztás munkáját.

A hospice-önkénteseket, akik haldokló betegek ágya mellett virrasztanak, már a képzés során felkészítik arra, hogy a család az utolsó óra előtt távozásra kérheti őket, hogy meghitt teret biztosítsanak a végső búcsúhoz. Bármilyen közel érzik is magukat a haldoklóhoz, gyakran nem lehetnek jelen az utolsó lélegzetvételnél, és nem adhatnak megerősítést a végső pillanatokban. Néha senkinek sem adatik meg ez a lezárás. Sok haldokló mintha megvárná, amíg minden tanú – még a számára legkedvesebb is – kimegy a szobából, mielőtt kiadná utolsó leheletét. A haldoklásnak megvan a maga diplomáciája.

Denise Levertov egyik verssorában a „türelmes, udvariasan várakozó Halál” kifejezés azt a szokatlan gondolatot veti fel, hogy vannak bizonyos illemszabályok, amelyek megilletik a halál óráját. Az udvariasság kedvességben gyökerezik, a kedvesség az ítélőképességben, az ítélőképesség pedig az imádságban. Az udvariasság apró megnyilvánulásai – jeges borogatás felkínálása, lepedők kisimítása, a fények és hangok tompítása – szeretetet közvetítenek. Soha nem tudhatjuk, milyen nagyok vagy kicsik ezek az ajándékok és szívességek. Nem is kell tudnunk. A mi dolgunk az, hogy jelen legyünk és elfogadjuk minden egyes pillanat kihívását, és hozzájáruljunk, hogy ezek a pillanatok – éppúgy, mint minden más pillanat – Isten tökéletes időzítése szerint érkezzenek és távozzanak.

Te, aki isteni alázattal jöttél, adj nekem most alázatot, hogy feladjak minden hiábavaló erőfeszítést az irányításra, hogy éber maradjak izgatottság nélkül, hogy figyelmes maradjak szorongás nélkül, hogy társ legyek ezen a végső úton, és amikor rám kerül a sor, búcsúzhassak reménységgel és kegyelemmel. Ámen.

TANÚSÁG: TÖRTÉNETEK AZ ELENGEDÉSRŐL

Az alábbi esetek, amelyeket nagyrészt tanúk elbeszéléséből gyűjtöttem össze, olyan tapasztalatokról és felismerésekről szólnak, amelyeket a halál órájában vagy ahhoz közeledve szereztek, és amelyek arra bátorítanak minket, hogy reménységgel, a haldoklás titokzatos folyamata iránti mély tisztelettel, valamint a Szentlélek és az emberi lélek munkájában való bizalommal legyünk jelen, amikor elérkezik az óra, tudva azt, hogy az élők, a haldoklók és az elhunytak általunk elképzelhetetlen módon kapcsolódnak egymáshoz. Bár a történetek különböző emberektől származnak, név nélkül és egyes szám első személyben írtam le őket a lehető legnagyobb hűséggel visszaadva, amit tőlük hallottam. Néhányat magam éltem át.

Az éjszakát édesapám ágya mellett töltöttem a kórházban, hogy édesanyám zavartalanul pihenhessen, amire már nagyon nagy szüksége volt. Apa hetek óta legyengülve és mozdulatlanul feküdt az ágyon, hajnali kettő körül azonban hirtelen felült, mosolygott és lelkesen tapsolni kezdett. Egy perc múlva visszafeküdt és újra elaludt. Mindez néhány nappal a halála előtt történt. Amikor a hospice-nővérnek elmondtam, mi történt, felnevetett és csak annyit mondott: „Jó helyen volt.” Ez a hirtelen energialöket és a szemmel látható öröm nagy bátorítást és vigasztalást jelentett számomra a halálát megelőző napokban és utána is. Meggyőződésem, hogy néhány pillanatra betekintést nyert a fátyol mögé, amely azután hamarosan fellebbent.

Lányunk, aki szeretett táncolni, egy kórház palliatív osztályának napfényes szobájában feküdt várva, hogy a morfium enyhítse a fájdalmát, miközben teste és tudata lassan közeledett az elkerülhetetlen felé. A családtagok egymást váltva virrasztottak mellette. Néha tudatánál volt, máskor kevésbé, bár mindannyian gyanítottuk, hogy tudata éberebb, mint amilyennek látszott, és ezt feltételezve beszéltünk hozzá. Éppen az egyik unokatestvére, egy jóképű fiatalember állt az ágya mellett, amikor hirtelen kinyitotta a szemét, rámosolygott, kecsesen intett a kezével, és azt mondta: „Az utolsó tánc.” A megjegyzésében rejlő kedves humor és az, hogy tudatában volt közelgő távozásának, tiszteletet ébresztett bennünk önálló döntése iránt, hogy lemond a hiábavaló kezelésről, és elfogadja saját korai halálát.

Akik sírnak

Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.

MÁTÉ 5,4

A gyász időt és teret nyit a bánatnak, és jó táptalaja lehet a bölcsesség és az együttérzés növekedésének. Wendell Berry egyik története egy idős emberről szól, akit egy család kimenekít a személytelen intézeti gondozásból, hogy családi körben fejezze be az életét. Az író szembeállítja a kórház ridegségét „az emberi szeretet tágasabb, lazább, sötétebb rendjével”. Az emberi szeretet olyan sötét helyekre is elvisz minket, ahol a legnehezebb dolgokat tanulhatjuk meg. Szeretteink szenvedéseken mennek át, és mivel szeretjük őket, együtt szenvedünk velük. Végül azután elveszítjük őket. A szeretet azt a kemény feladatot rója ránk, hogy elkísérjük egymást betegségben és egészségben, gyakran egészen a halálig. Nem gyászoljuk azt, amit nem szerettünk. Azok gyászolnak, akik szeretnek.

Boldogok, akik sírnak, mert ők részei ennek a „tágasabb, lazább, sötétebb rendnek”. Védekezés helyett vállalják a hitelesség és a megtörtség fájdalmát. Az irányítás helyett a bizalmat választják. Az önsajnálat hamis vigasza helyett az Isten által nyújtott vigasztalásra támaszkodnak, amire leginkább azok képesek, akik szélesre tárják fájó szívüket.

Az idézett boldogmondás többes számban áll, ami arra utal, hogy a magányos bánattól eltérően a gyász közösségi gyakorlat: gyászolni annyit jelent, mint osztozni másokkal a mindannyiunkat sújtó bánatban, és saját szomorúságunkban meglátni az alkalmat, hogy emlékezzünk a szentek közösségére – mindazokra, akik előttünk tették meg ezt az utat, és azokra is, akik velünk együtt járnak az úton mint ennek a halálra szánt nemzedéknek a tagjai.

Az, hogy mások hasonló fájdalmat hordoznak, nem teszi kisebbé a sajátunkat, de ha legsötétebb óráinkban képesek vagyunk megemlékezni mások fájdalmáról, azzal olyan áldozatos nagylelkűséget gyakorlunk, amely elűzi a keserűséget. Ez a befogadó, képzeletgazdag és nyitott szívű gyászmunka nem keményedik haraggá, és nem sorvad kicsinyességgé. Nicholas Wolterstorff rövid, de annál felkavaróbb könyvében, amelyet szeretett fia hirtelen halála után írt, azon tűnődik, vajon kire gondolhatott Jézus, amikor boldognak nevezte a sírókat:

De hát kik azok, akik sírnak? Azok, akik egy pillanatra már látták felvirradni Isten ama új napját, akik égő vággyal a szívükben várják e nap eljövetelét, és könnyekben törnek ki, amikor újra és újra rádöbbennek, mennyire távoli e nap. Ők azok, akik tudják, hogy Isten országában nincsenek vakok, épp ezért fáj nekik, valahányszor világtalant látnak. Ők azok, akik tudják, hogy

Isten országában nincsenek éhezők, épp ezért fáj nekik, ha valakit éhezni látnak. Ők azok, akik tudják, hogy Isten országában senkit sem vádolnak hamisan, épp ezért fáj nekik, ha valakit igazságtalanul zártak börtönbe.

Boldogok, akik sírnak, mert a szívük erősebb és tágasabb lesz. Egy fiatal barátom, aki középiskolás volt, amikor elvesztette az édesanyját, sok év elteltével is vigasztalást talál Kahlil Gibran könyvében, amelyet anyja hagyott rá: „Minél mélyebb árkot hasít lényetekbe a bánat, annál több öröm befogadására lesztek képesek.” Gibran felteszi a kérdést: „És a lant, melynek szava lelketeket megnyugtatja, nem azonos-e a fával, melyet késsel vájtak üregessé?” Amikor a bánat belénk mar, először csupán a tátongó, nyílt seb látszik, ám a seb idővel a gyógyulás helyévé válik. Sok embert ismertem, akik akkor találtak gyógyulást a családtagjaikkal évek óta tartó konfliktusaikra, amikor gyászolták őket. A halál arra késztette őket, hogy átértékeljék és új megvilágításba helyezzék az elhunyt személy életének történetét. Ez a meglepő felismerés akár a temetési szertartáson is megtörténhet, vagy a hátrahagyott dolgok válogatása közben, vagy amikor közös ismerősökkel beszélgetünk, akik más kontextusban ismerték az elhunytat.

A boldogmondások közül talán éppen ez jelenti a legnagyobb paradoxont és kihívást, amely boldognak nevezi a sírókat, mégis a vigasztalás ajándékát hordozza. A gyászban áldás rejlik. Amikor időt szánunk a gyászra, amikor találkozunk a többi gyászolóval, amikor másképp tekintünk az életre és a reményre, amikor beszélgetésekbe bocsátkozunk, amelyek az elmélkedés és az imádság mélyebb szintjére visznek – a gyásznak ezek a megnyilvánulásai, ha engedjük, áldást hoznak számunkra. Adjuk hát beleegyezésünket minden szürke reggelen, amikor gyászunkban újabb nap virrad ránk, hogy áldásban részesüljünk.