A sorozat előszava

Az olvasó A Biblia ma sorozat tizenegyedik kötetét tartja a kezében. Az angliai The Bible Speaks Today sorozathoz hasonlóan ezeknek a bibliamagyarázatoknak hármas célja van: szerzőik igyekeznek hűséggel feltárni a bibliai szövegeket, a megértett üzenetet korunkra alkalmazni, és egyúttal olvasmányosságra is törekednek.

Azoknak az olvasóinknak szeretnénk szolgálatot tenni A Biblia ma könyvekkel, akik komolyan veszik, hogy Isten ma is szól a Szentíráson keresztül, akik szeretnék a bibliai üzenetet pontosan megérteni, a gyakorlatba átültetni, és ebben másoknak is segíteni (igehirdetéssel vagy bibliakörök vezetésével). Bár a szerzők képzett teológusok, és olvasottságuk számottevő, munkáik nem teológiai kézikönyvek: azok is haszonnal forgathatják, akik e tudományban nem járatosak. Hisszük, hogy a magyar lelki megújulás és növekedés egyik alapfeltétele az, hogy a keresztyének meghallják és megértsék, mit üzen nekik Isten az írott Ige által.

A szerző előszava

Jób könyvével kapcsolatos, itt leírt gondolataimat, először egy igehirdetés-sorozat keretében fogalmaztam meg, amely az oxfordi Wycliffe Hall Kápolna reggeli istentiszteletein hangzott el.

Jób könyve súlyos kérdésekkel szembesít, amelyek részben személyes, részben lelkigondozói jellegűek. A világban tapasztalható szenvedés több szempontból is érinthet minket. Legerőteljesebben talán saját testi-lelki fájdalmaink közepette nehezedik ránk a súlya, vagy akkor, amikor szenvedő embertársunkkal kerülünk kapcsolatba, s mi csupán tanácstalanul és tehetetlenül szemléljük a sorsát. Néhányunknak minden bizonnyal az az intellektuális kérdés okozza a legnagyobb gondot, hogy miért is van szenvedés a világon. Lehet-e értelme és célja a sok ártatlan szenvedésnek? Másoknak az Istennel való kapcsolatát rendítik meg a szenvedéssel kapcsolatos kérdések: vajon hol volt Isten a holokauszt idején? Hogyan higgyünk Istenben, látva, hogy a szomszédunkban élő kisgyermek gyógyíthatatlan rákban szenved? Beszélhetünk-e akkor is a törődő, szerető és együttérző Istenről, amikor minden arra vall körülöttünk, hogy cserbenhagyott bennünket?

Jób könyve ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. Egy olyan embert mutat be az olvasónak, akit testi és lelki fájdalmak kínoznak. Megismerkedhetünk három barátjával is; akik minden tőlük telhetőt megtesznek ugyan, de csupán rontanak Jób helyzetén. Jób könyvét olvasva nem térhetünk ki többé a bennünket nyugtalanító kérdések elől. Ráadásul Jób Istenbe vetett hitével is küzd.

A könyv végén azután Isten kegyelemmel teli szavát halljuk, amely igazságosságáról, hatalmáról és bölcsességéről tesz bizonyságot és győz meg bennünket. Jób zarándokútja áldással végződik ugyan, e célhoz azonban nyugtalanító fejezetek során át vezet az út, s e hosszú utat mindannyiunknak magunknak kell végigjárnunk.

Olyan különös erő rejlik Jób könyvében, hogy meg tudja szólítani a szívünket, bármilyen helyzetben legyünk is, és valós kérdéseinkre válaszol. E korántsem kellemes olvasmány nem kendőzi el a valóságot. Realista mű, amely nem tesz úgy, mintha minden rendben lenne, amikor úgy érezzük, semmi sincs rendben – ezért tud erőteljes vigaszt nyújtani. Megláthatjuk, hogy más is keresztülment már a miénkhez hasonló szenvedéseken.

Jób könyve ezenkívül lelkigondozással kapcsolatos kérdéseket is felvet. Mit tehetünk, és mit kell tennünk, ha segíteni akarunk valakinek? Mi a legmegfelelőbb módja a segítségnyújtásnak egy ilyen helyzetben? Mi, akik már tudunk Krisztus keresztjéről és üres sírjáról, keresztyén szemszögből fogjuk megvizsgálni Jób helyzetét, és vonjuk le belőle a tanulságot az említett kérdéseket illetően. Arra keresünk majd választ, hogy keresztyénként vajon hogyan szolgálhatunk hatékonyan egy olyan személy felé, akit Jóbéhoz hasonló kérdések gyötörnek.

A könyv, amelyet az olvasó a kezében tart, nem tipikus, részletekbe menő kommentár, hanem kísérlet a szöveg mögött meghúzódó valóság felkutatására. Remélem, mindannyiunknak hasznos segítséget nyújt majd –különös tekintettel a lelkigondozói szolgálatot végzőkre –, hogy problémáinkat és a bennünket foglalkoztató kérdéseket Isten Bölcsességének a fényében tudjuk szemlélni, amely még Jób könyvének legsötétebb oldalain keresztül is világosságot áraszt felénk.

Néhány év óta betöltöm az Oxfordi Keresztyén Lelkigondozói Intézet (OCIC) Igazgatótanácsának titkári posztját. Jótékonysági szervezetünk célja az Oxford környéki gyülekezetek segítése és a velük való együttműködés, amelynek keretén belül lelkigondozói szolgálatot, támogatást és képzést biztosítunk nekik. Számtalan „Jób” fordult már segítségért az OCIChez, és munkatársainknak köszönhetően sokan közülük megoldásra, megnyugvásra találtak. Ezeknek a munkatársaknak ajánlom ezt a könyvet a keresztyén lelkigondozói szolgálat iránti elkötelezettségük elismeréséül.

1. Az igaz Jób és a mennyben kötött fogadás (Jób 1–3)

Van válasz?

A gyülekezeti faliújságon a következő felirat volt olvasható: „Krisztus a válasz!” Valaki azonban odaírta mellé: „Jó, de mi a kérdés?” És egyébként is: kell-e minden esetben válaszok után kutatnunk?

Modern világunk nagy hangsúlyt fektet a válaszok megtalálására. A tudományos gondolkodású ember úgy véli, hogy a világ megérthető és irányításunk alatt tartható. Hajlamosak vagyunk egész életünket válaszra váró kérdések és megoldás után kiáltó problémák soraként, azaz okok és okozatok összefüggésében szemlélni.

Lesslie Newbigin püspök a The Other Side of 1984 (1984 másik oldala) című csodálatos könyvében korunk kultúrájának ezeket az aspektusait vizsgálja. Így ír:

Mi, akik a felvilágosodás örökösei és a „modern tudományos világnézet” képviselői vagyunk, megszoktuk, hogy felsorakoztatjuk a „problémákat”, feltárjuk az okukat, majd a helyzet tudományos elemzését követően „megoldásokkal” állunk elő. Abból a feltevésből indulunk ki, hogy elvben mindig lennie kell egy megoldásnak, amelyhez alapos kutatással és a megfelelő módszerekkel eljuthatunk.1

Ezt követően azonban a szerző – helyesen – bírálja a fenti, általánosan elfogadott szemléletet. Így folytatja:

Ma már egyre inkább kétségbe vonjuk ennek a megközelítésnek a helytállóságát. Kezdjük belátni, hogy az emberi élet bizonyos „prob- lémáira” nem létezik „megoldás”. Fel kell tennünk a kérdést, hogy nincs-e szükségünk új megközelítésre emberi létünk alapkérdéseinek megértéséhez.2

1 L. Newbigin, The Other Side of 1984 (World Council of Churches, 1983), 18–19. old.

Az igazság az, hogy gyakran fontos, hogy ne válaszoljuk meg a kérdéseket; néha kudarcot kell vallanunk, és el kell buknunk. 1983-ban Sir Keith Joseph oktatásügyi miniszter azt a javaslatot terjesztette elő, miszerint minden végzős középiskolásnak egy úgynevezett „jellembizonyítványt” kellene kapnia. John V. Taylor püspök erre felvetette, hogy a szóban forgó okmányt nem lehetne-e úgy kiállítani, hogy az így legyen összefoglalható: „Ez a diák megtanult kudarcot vallani.” Így folytatta: Ez ugyanis az erényeknek egy elengedhetetlenül fontos, de nagyon ritkán fellelhető fajtája. Három évvel ezelőtt az egyik barátunk igen jó képességű lánya egyetemi ösztöndíjat nyert. A következőket mondtam neki: „Hamarosan kudarcokat fogsz átélni, és nem tudom, hogy leszel képes megbirkózni velük.”3

Isten néha megengedi, sőt, mondhatjuk, maga rendeli el, hogy az árnyék völgyében járjunk. Talán azért teszi ezt, mert más módon nem ismerhetnénk meg vigasztaló botjának és vesszejének az erejét. Vagy talán számunkra érthetetlen gondviselése az ok, amellyel – szeretetben és kegyelmesen, s a legkevésbé sem manipulatívan – arra szólít bennünket, hogy olyan mennyei célok érdekében, amelyek itt a földön rejtve maradnak előttünk, fájdalmunk és rászorultságunk által legyünk az Ő szolgái.

Úgy tűnik, Jób könyvének ez az egyik lényeges pontja. Ezzel kapcsolatban, ahogyan látni fogjuk, sok probléma és sok kérdés merül fel, amelyekre azonban igen ritkán kapunk a szó szoros értelmében vett választ. Egy istenfélő férfivel találkozunk, aki elviselhetetlenül és láthatólag szűnni nem akaró szenvedéssel szenved. Fájdalma, gyötrelme és az őt ért igazságtalanság minket is magával ragad. Vele együtt kiáltunk Istenhez, hogy számon kérjük, mi történik. Átérezzük elhagyatottságát – családja, barátai és Isten részéről. De semmit sem tudunk mondani, amivel fájdalmát enyhíthetnénk, és semmit sem tehetünk azért, hogy a sorsa jobbra forduljon.

2 I. m. 19. old.

3 John V. Taylor püspök a Hockerhill Foundation Lecture-ben, 1983.

A szakadék széle

Jób könyve a szakadék széléig vezeti az olvasót. Azzal a fajta kudarccal és szenvedéssel szembesít bennünket, amelyre nincs magyarázat. Szembe kell néznünk a szolgálat nem megfelelő voltával; azzal, hogy bizonyos fajta igehirdetések nem helyénvalók; és egy olyan Istennel, aki némának, érzéketlennek, igazságtalannak és távolinak tűnik. Rákényszerít előítéleteink felülbírálására; át kell értékelnünk teológiánkat; újra kell gondolnunk a lelkigondozás valódi tartalmát az igazságtalanság és a szenvedés közepette; és azt, hogy miképpen szólunk Istenről. És bár végül a könyv visszavezet bennünket az isteni kegyelem elégséges voltához – és a bibliai bölcsességirodalmon belül kivételes helyet foglal el, amennyiben arra hívja fel a figyelmet, hogy a dolgokat mindig Isten, és nem az ember szemszögéből kell néznünk –, hosszú, fájdalmas és nehéz utat kell végigjárnunk, mígnem meghalljuk az Úr szavát, aki a könyv végén a forgószélből szól hozzánk.

Ártatlanul szenvedni

Az ártatlanok érthetetlen szenvedése alkotja Jób könyvének központi témáját. Mindannyian találkozunk ezzel a problémával, hacsak nem járunk vakon a bennünket körülvevő világban, vagy nem dugjuk fejünket gyáván a homokba. Nem csupán a holokauszt borzalmai ébreszthetnek fel effajta kérdéseket a hívő keresztyénekben: Miért engedte meg ezt Isten? Hol volt ekkor Isten? Lehet még egyáltalán hinni Istenben Auschwitz után? – Akkor is ránk törnek ezek a kérdések, amikor megrontott gyermekekről hallunk, vagy egy hurrikánról, amely családokat a házukkal együtt elsodort, földrengésről, amelyben ezrek vesztették életüket, vagy bombatámadásról, ahol ártatlanok estek a terrorizmus áldozatául. Ezek közül egyeseket emberek tetteinek tulajdoníthatunk, s talán őket vádoljuk, amiért ártatlanoknak okoztak szenvedést. Más esetekben viszont egyedül Isten kezét látjuk. Ilyenkor vajon Őt kell vádolnunk a történtekért? Miért tűnik olyan kiszámíthatatlannak Isten gondviselése? Miért gyógyítja meg az egyik ember betegségét, de a másikét nem? És egyáltalán, miért foglalkozik bárkinek a betegségével, ha semmit sem tesz milliók halála ellen a gázkamrákban? Olyan kérdések ezek, amelyeket mindannyian feltettünk már. Jób könyvétől nem kapunk egyszerű válaszokat. De útmutatást ad arra nézve, hogy hogyan küzdhetünk velük a hit embereiként. Bemutat nekünk egy férfit, aki végül kegyelmet kapott ahhoz, hogy együtt tudjon élni a kérdéseivel.

A könyv tanulmányozása során talán érzékenyebbé válunk az emberiség problémái iránt. Jób barátaihoz hasonlóan késznek kell rá lennünk, hogy szembenézzünk az emberi szenvedés borzalmaival. És – ez nekik nehezen ment – ki kell majd merészkednünk megerősített bástyáink mögül, és nem szabad félnünk meghallani Jób szavait, amint éppen kérdőre vonja Istent és elkeseredik amiatt, ahogyan Isten a világot igazgatja. Isten segítsen bennünket, hogy ne futamodjunk meg, ahogy Jób barátai tették! Ők képtelenek voltak megbirkózni a Jób által megtestesített emberi szenvedéssel. Mindenképpen okokat kerestek, és mindenképpen megoldást akartak találni. Állandóan válaszok után kutattak. Kényelmetlenül érezték magukat, amikor olyasmivel találkoztak, ami ellentmondott logikus teológiai álláspontjuknak. Csak az „igazság” hirdetése volt fontos a számukra. A szenvedést csakis megoldandó feladatként akarták kezelni, és nem voltak készek arra, hogy felvállalják megmagyarázhatatlanságának bizonytalanságát. Ezért végül igen éles bírálatot kaptak az Úrtól (lásd 42,7). A könyv arra szólít fel minket, hogy maradjunk Jóbbal a legmélyebb szenvedésében is, és legyünk készek bárhová elmenni vele, mert csak ekkor érthetjük meg az Úr kegyelmes szavának jelentőségét a történet végén.

A könyv szerkezete

Ezzel azonban máris túlságosan előreszaladtunk. A legelején kell kezdenünk.

Jób könyve három világosan elkülönülő részre tagolható. Egy prózai prológussal kezdődik (1–2. fejezet); amely leírja az alaphelyzetet, és a földi, illetve a mennyei világ párhuzamosan jelenik meg benne. Ezzel összhangban egy prózai epilógussal zárul (42,7–14), amely a könyv végén meghatározott célt szolgál, és lezárja a művet. A kettő között található a könyv fő része, egy hosszú költemény (3,1–42,6), amelyben Jób és barátai megpróbálják megvitatni Jób helyzetét, és amelynek végén azután Jób végre Isten hangját hallja.

Egyes bibliamagyarázók szerint a tulajdonképpeni történet csak a harmadik fejezettel kezdődik; ők az első és a második fejezetet későbbi hozzátoldásnak tekintik. Azonban – ahogyan azt látni fogjuk – ezek a fejezetek is a történet szerves részét képezik, azáltal, hogy kontextusba helyezik a történetet, segítenek ráhangolni az olvasót a könyv hátralevő részének témáira.

Nem tudjuk, ki írta Jób könyvét; semmi egyebet nem tudunk a szerzőről azon kívül, amennyit a szöveg elárul róla. Nem ismerjük a mű keletkezé- sének idejét sem, bár elképzelhető, hogy egy ősi népmesén alapszik, s az író ezt szőtte tovább mesteri módon elbeszélő költeménnyé. Az Ezékiel 14,14 egy, a Jób személyével kapcsolatos bevett hagyományra utal. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy szerzőnk a történetírás mestere volt. A prológus pedig, azaz az első két fejezet, központi szerepet játszik a cselekmény kibontakozásában. udvara – bepillantás a színfalak mögé (1,1–2,8)

Éppen ezért mi is Jób könyvének az első két fejezetét fogjuk először tanulmányozni, amelyek a mennyben köttetett fogadásról számolnak be.

1.

Az első és a második fejezettel kapcsolatban mindenekelőtt azt fontos megjegyeznünk, hogy a szerző egy sajátos elbeszélő módot választ, amikor elmeséli az eseményeket: két történet szálait fonja össze; ezek egyike a mennyben, a másik pedig a földön játszódik.

Az

A cselekmény a földön, mégpedig Úc földjén kezdődik (bárhol is legyen az), s megtudjuk, hogy Jób, a történet főszereplője, igen gazdag ember volt; hét fiú- és három leánygyermek atyja, amely számok a teljességet szimbolizálják (1,1–5). Egy középkorú férfit ismerünk meg, felnőtt gyermekekkel, aki azonban elég fiatal volt ahhoz, hogy – amint arról a könyv végén értesülünk – tíz további gyermeket nemzzen (42,13). „Feddhetetlen és becsületes” volt (1,1) – vagyis jó ember. Semmivel nem lehetett vádolni, sem Isten, sem ember előtt. Jámbor volt és erkölcsös, „félte az Istent, és kerülte a rosszat” (1,1.8; 2,3). Nemzetközi viszonylatban kiemelkedő férfiúnak számított; a Jób 1,3-ból kiderül, hogy tekintélye minden keleti emberét felülmúlta.

Anyagi jólét

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a héber kultúrában az anyagi jólétet gyakran Isten áldásának jeleként értelmezték. Erre utal például Mózes ötödik könyvének 28. fejezete, amikor az Istennek engedelmes emberre szálló áldásokat szembeállítja az átkokkal, amelyek az engedetlenség következményei. Az első zsoltár szerzőjének a szemléletét tulajdonképpen a Szentírás számos része alátámasztja:

„Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint…

Mert ismeri (az angol fordításban: „szeretetteljes figyelemmel kíséri” a ford.) az Úr az igazak útját, a bűnösök útja pedig semmibe vész.” (Zsolt 1,1.6)

Isten jóságos Teremtő, aki törődik az általa alkotott világ jólétével. Gyermekei bátran rábízhatják megélhetésüket, boldogulásuk jó kezekben van nála. A világunk erkölcsön alapuló világ, ahol az erényekért jutalom, a gonosz tettekért büntetés jár. A Biblia újra meg újra olyan Istenként mutatja be az Urat, aki jó, és aki megjutalmazza a neki engedelmes és vele közösségben élő embereket; azokat, akik szorgalmasan keresik őt. (Vö. Zsid 11,6) Áldásainak egyik formája lehet az anyagi jólét.

Ezzel azonban nincs vége a történetnek. Az első zsoltár hitvallása mellett ugyanis például a negyvenkettedik zsoltárban megfogalmazott gondolatokat is szem előtt kell tartanunk, ahol a zsoltáros nehéz helyzete miatt kesereg. Vagy gondoljunk a hetvenharmadik zsoltárra, amelynek szerzőjét az őt ért szerencsétlenségek és a gonoszok jóléte közti kiáltó ellentét keseríti el. Ha valaki Isten országában él, az közel sem mindig jelent anyagi bőséget itt és most. Még ha hisszük is, hogy Isten tudja, mi szolgál a javunkra, egyáltalán nem biztos, hogy ez számunkra mindig nyilvánvaló lesz. Más szóval, az Isten világában való életnek van egy sötétebb oldala is. Néha Isten árnyékában találjuk magunkat. Isten velünk való bánásmódjának vannak olyan oldalai, amelyek látszólag a legkevésbé sem szolgálják a javunkat. A hit küzdelme és az Isten gondoskodásában való örvendezés nem választható el egymástól. Ahogyan azt látni fogjuk, Jób könyve éppen ezt a sötét oldalt mutatja be igen érzékletesen.

Egy jó ember

Jób jó és istenfélő ember volt – ezt bárki láthatta. Jób könyvének a szerzője ezt teljesen egyértelművé szeretné tenni a számunkra. Nehéz lenne elképzelni Jóbnál figyelmesebb, becsületesebb, istenfélőbb és jobb embert. Annál megdöbbentőbbek éppen ezért az őt érő csapások.

Jób olyannyira kegyes és jólelkű volt, hogy családja papjaként áldozatokat mutatott be gyermekei nevében (1,5). Nem akarta, hogy szeretteit bűnök szennyezzék be. „Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent szívükben” gondolta (1,5). Jób tudta, hogy az istenkáromlás bűn, s egész családját tisztán akarta tartani. Éppen ezért „korán reggel” fölkelt (ez a héber idiomatikus kifejezés a „lelkiismeretesen” jelentést írja körül), és égőáldozatokat mutatott be. Egész életében „így szokott tenni” (1,5).

A mennyei udvartartás

A hatodik versben azután megváltozik a helyszín. A hirtelen váltás emlékeztet bennünket, hogy „több dolgok vannak földön s égen, mint amiről sok filozófus álmodni képes”. Eszünkbe jutnak Mózes első könyvének az első fejezetében olvasottak, miszerint az Úr „a menny és a föld” Teremtője. Márpedig a „menny” Isten teremtésében azt a helyet jelöli, amely az Ő lakhelye; itt található az Ő királyi udvara.

Jób könyvének az első fejezete nem használja a „menny” kifejezést; ehelyett „az Úr előtti” helyként utal rá (1,12)4, ami azonban ugyanazt jelenti. Van tehát egy másik világ, egy másik hely, ahol Isten mennyei udvartartásával tanácskozik, s ahol olyan döntések születnek, amelyek kihatással vannak az emberek földi életére. Jób mindezt nem látja. Egyetlen jel sem utal rá, hogy a történet bármely pontján tudatában lenne ennek. Sőt, az elbeszélés szempontjából különös fontossággal bír, hogy Jób egyáltalán nincs tudatában sorsa ezen dimenziójának. Csupán az abból fakadó szenvedést érzékeli. Mi azonban, az olvasók, beavatottakká válunk; a szerző bepillantást enged nekünk a mennyei világba, amelyről maga Jób mit sem sejt.

A Sátán

Jelen volt a mennyei udvartartás, s köztük az udvari „Ellenlábas” is; az ő feladata, hogy a vád részéről benyújtsa a keresetet. A Sátánról van szó, a vádlóangyalról, aki „a titkosrendőrség egyik tisztje”.5 Óvakodjunk azonban attól, hogy az újszövetségi ördögértelmezésből túl sokat belemagyarázzunk ebbe a sátánfigurába. Az ördögi lény személye fokozatosan rajzolódott ki egyre világosabban; a bibliai szerzők egyre gonoszabbnak ábrázolták, mígnem az evangéliumokban már ő (az ördög) viseli a „Sátán” nevet. Jób könyvében azonban a Sátán csupán az „Ellenség”, aki bejárta az egész földet, hogy Isten embereinek a jellemét megvizsgálja, s úgy tűnik, igyekszik Isten népének a hűtlenségére bizonyítékokat találni. Sőt mi több, láthatóan örömét leli benne, ha sikerrel jár. Egy olyan valaki jelenik meg előttünk, aki minden erejével az igaz és istenfélő emberek bukására törekszik.

4 Az eredeti héber szöveget a katolikus fordítás adja vissza a leginkább; eszerint „az Úr színe elől” távozik el a Sátán – a fordító.

5 Jones, 27. old.

A Sátán tehát belép Isten tróntermébe, Isten pedig megkérdezi tőle, hogy merre járt. Ezt követően maga Isten indítja el Jób könyvének drámai cselekményét azáltal, hogy Jób személyére tereli a figyelmet. „Észrevetted-e szolgámat, Jóbot?” (1,8) (Jegyezzük meg, hogy a szerző Isten „szolgájának” nevezi Jóbot; ennek a jelentősége később válik majd világossá.)

A Sátán gúnyolódása

A Sátán azonban, akit az emberek hibáinak állandó kutatása rombolóan cinikussá tett, alapjában véve ezt feleli Istennek: „Azt hiszed, hogy Jób ok nélkül ilyen jámbor? Csak nem gondolod komolyan, hogy semmi jutalmat nem vár cserébe? Az mindenesetre biztos, hogy nem a legjobb példája az istenfélelemnek. Hiszen te, Isten, nagy vagyonnal, gazdagsággal és szerető családdal vetted körül! (1,10)6 Nem csoda hát, hogy olyan jó ember! A valós világban, a fájdalmak, a gyász és a problémák világában nem jók az emberek. Vedd csak el Jób vagyonát, és meglátod, elbukik – szemtőlszembe meg fog átkozni téged! Az emberi fájdalom valós világában lehetetlen jónak maradni.”

Így gúnyolódik tehát a Sátán, az általa felvetett kérdés pedig a könyv hátralévő részének egyik központi témájává lesz: „Ok nélkül féli-e Jób az Istent?” (1,9) Vagy más szóval: létezik-e érdekektől mentes istenfélelem?

Jób vajon csak azért jó-e, mert abból valami haszna származik? Néha más formában teszik fel nekünk ugyanezt a kérdést: „Nem csak azért vallásosak-e az emberek, mert valamilyen hasznot remélnek belőle? Nem attól függ-e az Istenbe vetett hited, hogy mennyi jót remélsz tőle?”

Egyes valláspszichológusok különbséget tesznek az úgynevezett „külső” és „belső” vallásosság között. Annak az embernek a vallásossága nevezhető „külsőlegesnek”, aki azt valamilyen célra felhasználja. Jelenthet számára a vallás például társadalmi státusszimbólumot vagy olyan szertartások sorozatát, amelyek segítségével a félelmeitől igyekszik megszabadulni. „Belsőleg” vallásos ember alatt azokat értik az említett pszichológusok, akik nem annyira használják, mint inkább élik a hitüket. A két csoport közti különbséget úgy is kifejezhetjük, hogy egyesek számára az istenhit eszközül szolgál valamilyen cél elérésére, míg mások számára maga Isten jelenti a célt. Ez a kérdés, amely Jób könyvében központi helyet foglal el, mindannyiunknak szól. Miért szolgáljuk Istent? Csak azért, ami abból nekünk jó? Vagy az élő Istennel való személyes és valóságos – minden más érdektől mentes – közösségben gyökerezik a hitünk?

6 A Károli fordításban így hangzik: „Nem te vetted-é körül őt magát, házát és mindenét, amije van?” – a fordító.

Ok nélkül szolgálja-e Jób Istent?

A Sátán szerint nem. A vádló állítása szerint Jób csak azért szolgálja és dicsőíti Istent, mert ez számára az anyagi jólét forrása. Ebből az állításból kiderül, hogy ő egészen másképp látja és értelmezi Jób viselkedését, mint Isten; és így az is világossá válik, hogy fogalma sincs a Jób és Isten közötti valódi és bensőséges kapcsolat természetéről. Azt állítja, hogy pusztán szerződéses viszonyban állnak egymással, amelynek mindkettőjük szempontjából megvannak a maga előnyei: Jób anyagi áldást nyer, Isten pedig azzal áltathatja magát, hogy őszinte viszontszeretetet kap Jóbtól.7 A Sátán azonban szem elől téveszt egy fontos tényt: mégpedig azt, hogy ami Jób számára a legfontosabb, az az, hogy élje, nem pedig hogy használja a hitét. Az Istennel való kapcsolata mindennél fontosabb. És ahogyan azt majd a könyv végéhez közeledve látni fogjuk, Jóbot éppen ez a valóságos és személyes kapcsolat menti ki nyomorúságos állapotából.

A megkötött kezű Sátán

Isten válaszképpen engedélyezi a Sátánnak, hogy megpróbálja Jóbot, de bizonyos korlátokat szab. A gonosz léte letagadhatatlan, dualizmusról azonban szó sincs; és itt talán érdemes megállnunk egy pillanatra. A keresztyén közgondolkodásban gyakran helyet kap egy olyan dualista látásmód, amelynek értelmében egész életünk Isten és a Sátán, vagy a Szentlélek és a démoni birodalom csatájának színhelye; mintha ezek egyenrangú felek lennének egy versengésben. Sokszor természetesen könnyebb az életünk gondjait természetfeletti erők harcaként magyarázni ahelyett, hogy vállalva a felelősséget, megtennénk, ami rajtunk áll. A jó és a rossz közti dualizmus azonban nem egyezik a Biblia tanításával. Bár komolyan kell vennünk a szellemi világban folyó hadviselést, nem szabad elfelejtenünk, hogy a harc nem egyenlő felek között zajlik. Isten jóságával nem áll szemben egyenlő nagyságú gonosz erő; a Szentírásban nem találkozunk ezzel a szemlélettel.

Éppen ellenkezőleg: a Biblia szerint Isten mindenható, a Sátán pedig csupán egy láncra fűzött ellenség, aki mindig Isten hatalma és ellenőrzése alatt áll. A mindenható Isten mondja neki a következőket: „Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet!” (1,12) Ezt követően – így olvassuk – „eltávozott a Sátán az Úr elől”.

Ismét a földön

A tizenharmadik versnél a színhely újra megváltozik: ismét a földön vagyunk. A mennyben elhangzó beszélgetésről mit sem sejtve, Jób fiai és leányai együtt lakomáznak – úgy tűnik, ez gyakori szokásuk volt. Hol egyikük, hol másikuk rendezett ünnepséget az otthonában (1,4). Jób élte az életét a földi világban; a dolgok azonban valahol máshol dőltek el. Bár neki fogalma sem volt róla, Isten felhasználta arra, hogy bemutassa a mennyben, hogyan kormányozza világát. Isten használja fel Jóbot szenvedő szolgájaként a saját mennyei céljai érdekében. Jób lelke mennyei tervek eszközévé vált.

A családtagok éppen a legidősebb fivér házában tartózkodtak, ami azt jelenti, hogy a hét eleje volt; illetve, hogy Jób nemrégiben mutatott be gyermekeiért égőáldozatot az Úrnak. A szerző mindenáron biztosítani akar bennünket afelől, hogy Jób és a családja semmilyen titkos bűnt nem takargatott; mindannyian épp most tisztultak meg. Jób és a családja nem voltak bűntelenek, de Jób valóban „jó” volt; igaz Isten szemében. Nem volt semmi, amit Jóbnak vagy családjának rendeznie kellett volna Istennel; minden bűnért be lett mutatva az áldozat.

A katasztrófa

És ekkor, mindezen jóság közepébe sorra sújtanak le a csapások. Jó és igaz voltuk ellenére, egyik csapás a másik után sújt le a családra: egymást követően négy hírnök érkezik Jóbhoz (lásd 1,14–19):

„A sébaiak elhajtották a csordáidat, szolgáidat pedig megölték. Egyedül én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked.”

„Villám csapott a nyájadba és a pásztoraidba. Egyedül én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked.”

„A káldeusok rajtaütöttek a tevéiden, és a szolgáidat is megölték. Egyedül én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked.”