1. Amikor összedől a világ

1

Amikor összedől a világ

Drága kisbabánk vag y g yermekünk halálának hírére rémisztően ismeretlen terepen találjuk magunkat, és szívünkben szállást vesz a g yász. Zavartan, elkeseredetten és összetörten nézünk szembe a veszteséggel. Valahog y folytatnunk kellene az életünket, de hog yan?

EZT NEM LEHET elfelejteni. Egy pillanat, amelyre mindig emlékezni fogunk, amely mindent megváltoztatott, amikor elhangzott a félelmetes, rettegett mondat: „ Jobb, ha leül… Nagyon sajná lom, gyermeke elveszítette a harcot.” „Nincs szívhang.” „Nem tudtuk megmenteni a kisbabáját.” „Gyermeke balesetet szenvedett… a sérülései túl súlyosak voltak. Részvétem.” Minden szót hallottunk, de nem tudtuk értelmezni, képtelenek voltunk felfogni. Nem állt össze. Hitetlenkedve meredtünk a hír közlőjére. Az agyunk kereste a kiutat a szürreális helyzetből, ami olyan volt, mint valami gonosz tréfa. Ez csak egy rossz á lom lehet, mindjá rt fölébredünk, és minden rendben lesz. De nem, nem az elménk űzött velünk gonosz tréfát – ez a valóság, életünk nem várt fordulatot vett. Alig kezdődött el, máris véget ért egy élet. Az egyik pillanat11

ban még itt volt, a másikban pedig már nincs élet a testében. Nincs több lélegzetvétel, nincs több szív verés. A monitoron vízszintes a vonal. Akkor még nem tudtuk, de egy részünk ott meghalt. Vége a közös életünknek a kisbabánkkal, a gyermekünkkel. A világunk összedőlt, és maga alá temetett minket. „NEM! NEM!”, kiáltotta. Vagy csak úgy érezte, mintha kiáltana. A lelkében felsikoltott, de a száját néma sikoly hagyta el. A térdéből kiszökött az erő, a szíve vadul kalapált, ömlöttek a könnyei, ahogy kezdte felfogni, mi történt. Rázta a zokogás, és úgy érezte, a fájdalom tőrként hatol a szívébe. Lehet, hogy nem valaki más közölte a rossz hírt, hanem a kiságy fölé hajolva talált rá a halott gyermekre. Fel akarta ébreszteni, de csecsemője hideg és mozdulatlan volt. Vagy még a várandósság idején hirtelen megfájdult a háta, a hasa görcsölni kezdett, kiment a fürdőszobába, és a kicsi túl korán érkezett, még nem állt készen az életre. Azt gondolnánk, hogy miután évek óta hallunk tragédiákról a hírekből, szembesülünk döbbenetes emberi sorsok kal a közösségi médián keresztül, megszámlálhatatlan ember halálának voltunk szemtanúi a filmekben, és rémisztő történeteket olvastunk az emberiség szenvedéseiről a régmúlt időkben, legalább valamelyest fel vagyunk készülve a halálra. Csakhogy g yermeke elvesztésére eg yetlen szü lő sincs – nem is lehet – felkészülve! Mások élete – még ha megindított és együttérzést ébresztett is bennünk, a saját, személyes életünkre nem volt hatással. Tisztában vagyunk azzal, hogy olykor rossz dolgok történnek az emberekkel – de ez azért túlzás! Velünk ez nem történhet meg! Az én kisbabámmal, az én kisfiammal, az én lányommal ez nem történhet meg! Pedig megtörtént, és valahogy ki kell találnunk, hogyan élhetjük ezt túl.

12

Hog y lehet ezt túlélni?

A „túlélés” azt jelenti, hogy nem haltunk meg, nem tűntünk el, átéltünk valamit, túléltünk valakit, kibírtuk, nem szűntünk meg létezni, folytatjuk az életünket. „Túlélő” az, aki átélt egy borzalmas helyzetet, és életben maradt. Minden szülő, aki elveszíti a g yermekét, joggal tek inthető tú lélőnek, mi közben a gyász sötét alagútján keresztül botorkálva próbál kijutni a fényre, ahol újra felcsillanhat a remény. Miután a temetési szertartás véget ér, úgy tűnhet, mintha körülöttünk minden visszatérne a régi kerék vágásba – csakhogy mi nem foly tathatjuk a korábbi életünket. Amint ráébredü n k a va lóságra, és tú l vag y un k az első sok kon, újfajta normalitást kell találnunk, amelynek része a gyermek, aki a szívünkben és az elménkben nagyon is él, miközben a fizikai va lóságból rettenetesen h iá nyzi k. Újra meg kel l tanul nun k él n i é s el iga zod n i a z élő k világában. Olykor úgy érez- Újfajta normalitást kell zük, szó szerint belehalunk találnunk, amelynek része a gyászba, annyira fáj. Ám a gyermek, aki a szívünkben a k i ezt olvassa, mégiscsa k és az elménkben nagyon is él, élni akar és élni is fog. miközben a fizikai valóságból Nem szokatlan, ha valaki ebben a helyzetben legszíverettenetesen hiányzik. sebben kimenekülne a világból, és eltűnne egy időre. Rövid időre elutazni egy távoli helyre, pihenni és feltöltődni, nos, a menekülésnek ez a formája jó és hasznos lehet. Nem jó ötlet azonban a gyász elől elmenekülni, elbújni. A g yász minden hol utoléri az embert, és k iköveteli, hogy foglalkozzunk vele. Tarthatunk egy kis szünetet, ha elmegyünk egy wellnessfürdőbe, vagy megnézünk egy jó filmet a moziban. Ilyenkor kicsit félretesszük a gyászt, és elszökünk

13

néhány órára. Az viszont már nincs rendben, sőt inkább káros, ha a túlzásba vitt költekezésben, munkában, evésben, alkoholban, drogban (gyógyszerekben vagy más szerekben) keresünk vigaszt. Pótszerek nélkül kell „elviselnünk” az életet. Szó szerint el kell szenvednünk, ki kell bírnunk a fájdalmat. Súlyos nehézségen megyünk keresztül. Nem mi választottuk, nem akartuk, hogy így történjen, és a tény, hogy mégis megtörtént, teljességgel elfogadhatatlan. Teljesen normá lis, ha szerintü nk ez nem normális. A szülőknek nem lenne szabad túlélniük a gyerekeiket. Nem ez az élet rendje. Nem volna szabad ennek megtörténnie! Az ember tudja, hogy nem változtathat azon, ami megtörtént, de az elméje mégis próbálkozik. Nappal, amikor elkalandoznak a gondolatai, vagy éjjel, amikor álmodik, az elméje makacsul a „mi lett volna, ha…”, a „bárcsak…”, a „miért nem…” kérdése körül forog. Ez így természetes. Az elme értelmezni próbálja a helyzetet, menekülőutat keres. Meg akarja érteni és el akarja fogadni a valóságot. A „túlél” szó meghatározása így szól: „továbbra is létezik”.1 A g yá sz friss, kezdeti sza k aszába n olya n na k tű nü n k, m i nt ak i nem is él, csak létezi k. Dobog a szív ü n k, de a rosszabb napokon a hozzá n k közel á l lók még ezt is kétségbe vonjá k. A legeg yszerűbb feladatok is g yötrel mesnek tű n nek. Má r a gondolat is, hog y reggel felöltözzü n k és mun kába menjü n k, pá ni k szerű rettegéssel tölt el min ket. Ha szá mba vesszü k a teendőket, amelyek egy hétköznap reggelen várnak ránk – felkelni, zuhanyozni, borotvá lkozni, hajat szá rítani, felöltözni, kávét főzni, reggelizni, utazni –, legszívesebben feladnánk és visszazuhannánk az ágyba. Szellemileg, lelkileg és fizikailag is eljutottun k képességein k hatá rá ig. A g yász kemény munka. Minden erőn ket felemészti, ezért in kább hátramenetbe

14

kapcsolunk vagy mozdulatlanná vá lunk. A gyászterápiában erre azt mondják: három lépés előre, kettő hátra. Úgy érezzük, haladunk, majd újra a kezdőlépéseknél találjuk magunkat.

Eg y lépés előre…

A gyászfolyamat nem lineáris, ahogy sokan remélik, inkább körkörösen halad a g yóg y ulá s és a megbékélés felé. Ez azt jelenti, hogy ha túljutunk is a gyász valamely fázisán, nem számíthatunk arra, hogy többé már nem térünk vissza ugyanoda. Vissza fogunk térni, újra és újra át fogjuk élni ugyanazokat az érzéseket. De legközelebb már kissé megerősödve, felkészültebben nézhetünk szembe velük. G ondolju n k v i ssza példáu l a rra, a m i kor g yermek ü n k elvesztése utá n először mentü n k el vá sá rol n i. M i nden erőn kkel igyekeztünk észben tartani, mit kell vennünk: tej, kenyér, mü zl i, g y ü mölcs, tojá s, vécépapír, papír zsebkendő. Ködös fejjel, céltalanul toltuk magunk előtt a bevásárlókocsit, majd véletlenül a csecsemőápolási cikkek között találtuk magunkat. A pelen ká kat látva el fogott a sírás. A pénztá rná l eg y fiatal anyuka állt be mögénk a sorba, a kisbabája békésen pihent a bevásárlókocsiba helyezett hordozóban. Halljuk, hogy a mögöttü k á l ló vá sá rló a k icsit csodá lja: „ Jaj, de édes! Tü ndéri kisbaba! Mennyi idős? ” „Egyhetes” – feleli a fiatal anyuka. Mi pedig úgy éreztük, mintha valaki kiszorította volna belőlünk a levegőt, és pánikszerűen kirohantunk az üzletből otthagy va a telepakolt bevásárlókocsit. Én legalábbis ezt tettem egy héttel azután, hogy elveszítettem a kisbabámat. Amikor hazaértem, a férjem döbbenten kérdezte: „Hol van, amit vásároltál? ” Én pedig zokogva vetettem magam a karjaiba. A következő alkalommal az ember odafigyel, hogy ne tévedjen a csecsemőholmik közelébe. De amikor elhalad a sor mel15

lett, a szíve gyorsabban kezd verni, a szeme megtelik könnyel, és csomót érez a torkában. Még mindig nehéz, és elborítják az érzelmek, de legalább most hazaviszi, amit vásárolt, és ettől az apró győzelemtől valamivel jobban érzi magát. A tizedik alkalommal pedig már különösebb nehézség és sírás nélkül is képes elintézni a bevásárlást. De ne felejtsük el, hogy a gyógyulás folyamata nem lineáris. Pörgessünk előre egy évet – újra a boltban vagyunk, és megakad a szemünk egy bájos kis babaholmin, és máris kicsúszik a talaj a lábunk alól. Nem értjük saját magunkat: Hog y lehet, hog y eg y év elteltével is ennyire össze tudok törni? Pedig olyan jól haladtam! Amikor ráébredü n k, hog y a k isbabá n k éppen most lenne egyéves, érzelmileg újra a kezdőpontnál találjuk magunkat. Borzasztó hiányérzet és mély fájdalom tör ránk. A folyamat néha fordítva zajlik: egyre rosszabbul leszünk, mielőtt jobban lennénk. Például ak kor, ha a családban vagy a baráti körben k isbaba születik, vagy az elvesztett gyermekünkkel egyidős gyermekkel találkozunk. Annak idején előre elképzeltük, milyen jó lesz, hogy a gyerekeink együtt nőnek majd föl, sok közös élményt és emléket szerezve. Most azonban minden alkalommal elszomorodunk, amikor a másik kisgyerek kel találkozunk vagy hallunk róla. Minden találkozás egyre nehezebb, ezért inkább igyekszünk elkerülni a családot. Haragot és irigységet érzünk, amitől bűntudatunk lesz. „Miért nem vagyok képes egyszerűen elfogadni és szeretni a gyereküket? Miért zaklat fel annyira minden egyes találkozás? Az ő gyerekük itt van velük, az enyém nem lehet velem. Ez olyan igazságtalan!” Elképzelhető, hogy idővel annyira eltávolodunk ettől a családtól, hogy végül megszakad köztünk a kapcsolat – kivéve, ha elhatározzuk, hogy megpróbáljuk feldolgozni az érzéseinket, és őszintén beszélünk a barátunkkal a belső küzdelmeinkről.

16

Ha a ba rátu n k megértő és tü rel mes, m i ped ig ig yek szü n k megerősödni és megbékél ni a helyzettel, aká r még kü lön leges helyet is kaphat a g yermekü k a szív ü n kben, és örömet talá l hatun k az eg y ütt töltött időben. Még ha néha el is szomorodunk, nagyobb öröm, hogy részei az életünknek, mint ha nem lennénk kapcsolatban. A „túlélő” szó további jelentése: traumatikus élményt átélő személy, aki „erős és kitartó… akiben erős az élni akarás, és elszántan törekszik a nehézségek leküzdésére”.2

Félelem és szorongás: a gonosz páros

Vajon pontosan mit kell leküzdenie egy túlélőnek? Nos, a két legnagyobb akadály a félelem és a szorongás, amely könnyen csapdába ejti a szülőket, amikor megpróbálnának előrelépni. A félelem és a szorongás gyakran kéz a kézben jár, mint két gyanús idegen, akik a házunk körül ólálkodnak. Mintha folyton leskelődnének. A bánat első napjaiban, hónapjaiban úgy érezzük, mintha saját árnyékunk ként követnének minket. A veszteség hatására sebezhetőnek érezzük magunkat, és folyton azon aggódunk, miféle borzalmak várnak még ránk. Nem tudjuk, hogy kibírjuk- e az életet a gyermekünk nélkül. A félelem és a szorongá s további lehetséges sorscsapá sok ról suttog a fülünkbe. Ne hallgassunk rájuk! Mutassunk ajtót nekik, vagy tegy ü k k i a „Tilos az átjá rás!” táblát. Ha pedig úgy érezzü k, hogy túlságosan felerősödik a hangjuk, és elakadtunk a gyász folyamatában, ideje segítséget kérnünk egy tanácsadótól, lelkésztől vagy orvostól. A fájdalmas érzelmek könnyebben elcsitulnak és begyógyulnak, ha beszélünk róluk. Megoszthatjuk az érzéseinket egy közeli hozzátartozónkkal vagy barátunkkal, kiönthetjük a szívünket Isten előtt, meditálhatunk, gyakorolhatjuk a mélylégzést,

17

naplót írhatunk, sportolhatunk, alkothatunk, kellemes zenét hallgathatunk, befogadhatunk egy gazdára váró állatot, ami vigasztalást és elevenséget hoz az életünkbe, támogathatunk valakit, aki segítségre szorul, és megnyithatjuk az életünket mások előtt. A bá nat olyasfajta érzés, m i nt eg y hosszú, sötét éjsza ka, amely nem hordozza a hajnal ígéretét. Sűrű köd borul a szívünkre, amin nem tudnak áttörni a nap sugarai. „Este bánat szá l l be hozzá n k, reggel re öröm.”3 Az öröm sok féle formát ölthet, és m i nden k i nek má st jelent, de m i nden nap be a kar kopogtatn i hozzá n k. Az öröm a napsugá r, a mely áthatol a szív ü n ket borító sötét fel legen. Ne mulasszuk el. Meg jelenhet egy pillangó vagy madár képében, amely leszáll mellénk, és tudjuk, hogy hozzánk jött. Megjelenhet egy kedves ember mosolyában, aki ezzel az apró gesztussal próbál könnyíteni a terhünkön. Megjelenhet egy egyszerű üzenetben vagy levélben, amely éppen azokat a bátorító szavakat tartalmazza, amelyekre szükségünk van. Lehet egy szivárvány az égen, hópehely a szempillánkon, vízből kiugró delfin, amely egy pillanatra mintha ránk mosolygott volna. Legyünk nyitottak az örömre, amely bármilyen formában ránk köszönthet. De jól figyeljünk, mert gyakran álruhában érkezik!

Bármilyen rövid ideig élt is Bármilyen rövid vagy hosszú a gyermekünk, fontos volt ideig élt is a gyermekünk, fontos volt a léte. Nem véletlenül a léte. élt, és hatá ssa l volt a v i lágra. Vajon mi tette őt különlegessé? Az, hogy a mi gyermekünk volt? Igen, az is. Hogyan fejezné be a következő mondatot: „A gyermekem azért volt különleges számomra, mert…” Elsősorban a kettőnk közötti szeretet az, ami igazán különleges. A gyászoló szülők legfőbb aggodalma, hogy gyermekük

18

feledésbe merül, és nemsokára már senki sem fog emlékezni rá. A vetélés következtében elvesztett magzatot vagy a halva született újszülöttet még csak meg sem ismerhette a környezetünk, számuk ra olyan, mintha nem is létezett volna. Mégsem ért véget gyermekünk története itt a földön, hiszen mi itt vagyunk, és ő tovább él bennünk. Nem hiábavaló a sok könny, nem h iábavaló a sok fájdalom. A jövőnk valami jót tartogat, ami miatt érdemes tovább élnünk, és ez a „valami” a gyermekünkkel kapcsolatos. Lehet, hogy azzal kezdődik, hogy elmeséljük valakinek a történetünket, vagy a gyermekünk emléke irá nti tiszteletből segítü nk valak inek. Gyermekü nk emlékét őrizzük azáltal, hogy megosztjuk másokkal az iránta való szeretetünket. Azt mondjá k, „az idő minden sebet beg yóg yít”. Eg y pillanatig se higgy ü k el! Az idő nem gyógyít. Ah hoz természetesen idő kell, hogy megtaláljuk a megküzdés módjait, és olyan lépéseket tegyünk, amelyek előrevisznek az életben. De nem az idő g yóg y ít! A mun kát mi mag unk végezzü k el, lépésről lépésre, minden egyes döntéssel, amit meghozunk. Legyünk tehát büszkék magunk ra, és ünnepeljünk meg minden apró győzelmet! Még ha a gyász kezdeti szakaszában három lépést teszünk is előre, és kettőt hátra, azért az haladás.

S A J ÁT SZ AVA I N K K A L

• Fel tud- e idézni olyan pillanatokat, amikor „meglátogatta” az öröm?

• Milyen apró győzelmeket tapasztalt?

19