Sandra M. Covey: Saját történeteink

Sandra Merill Covey Saját történeteink

Egy biztos: sosem volt unalmas Stephen feleségének lenni, aki mindig kitalált valami izgalmasat vagy érdekeset. Még él bennem az emlék, hogy apám és anyám kéz a kézben elsétáltak a Fernwood fagyizóhoz, vettek egy fagyit, hazasétáltak, leültek a verandán és elcsevegtek a szomszédokkal. Stephen meg én sosem éltünk ilyen életet. Időről időre felteszem neki a kérdést: – Hova lettek azok a régi szép idők?

Új pár, új stílus

Emlékszem, amikor férjhez mentem, az volt a legnehezebb, hogy úgy éreztem: hűtlen vagyok a családomhoz, ha nem a szüleim szokásait követem. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy minden család másképp működik, és el lehet dönteni, mi hogyan akarunk élni.

Házasságkötésünk után Bostonba költöztünk, mert Stephen még tanult. Azután gyermekünk született, és egy bő év után hazaköltöztünk. Emlékszem, rögtön az első héten felhívott Stephen anyja, és azt mondta: – Jaj, Sandra, úgy örülök, hogy megint itt vagytok! Csak azt akartam mondani, hogy Stephen világéletében Arden tejet ivott, úgyhogy mi mindig azt vettük, és tudod, a Deseret News újságot járattuk.

saJát történeteink 11

„Ne feledjük: ha tudunk valamit, de nem tesszük, akkor nem tudjuk.

Ha megtanulunk valamit, de nem gyakoroljuk, akkor nem tanultuk meg.”

STEPHEN R. COVEY

12 A KIEMELKEDŐEN EREDMÉNYES HÁZASSÁGOK 7 SZOKÁSA

– Köszönöm, hogy elmondtad! – feleltem. Aztán felhívott az anyám: – Sandra, te világéletedben Winder Dairy tejet ittál, és tudod, mi mindig a Tribune-t járattuk.

Nem volt más hátra, kompromisszumot kellett kötnünk. Kénytelen voltam a Clover Leaf tejet és a Daily Herald újságot választani.

Én a felnőtt, házas gyermekeinknek azt mondtam: – Válogassátok ki a legjobb dolgokat minkettőtök családjából, és vegyétek át azokat! De még azokat sem kell ugyanúgy tennetek, ahogy mi tettük – csináljátok úgy, ahogy ti jónak látjátok!

Az én családom nagyon nyitott volt: nem jelentett gondot kinyilvánítani a szeretetünket mások előtt, megszokott volt a puszi, az ölelés. Nem voltak titkaink egymás előtt, mindenki tudott minden családtagról mindent. Ha valaki haragudott valakire, azt is azonnal tudni lehetett. Stephen családja sokkal zárkózottabb volt, náluk nem volt világos, hogy valaki haragszik a másikra, és inkább megtartották a dolgokat maguknak. Ez érdekes ellentéteket szült. Stephen folyton próbált rávenni, hogy kevesebbet beszéljek, én meg állandóan győzködtem őt, hogy beszéljen többet.

A különbözőségek gazdagítják a családot

Stephen nagyon vakmerő. Vadászik, evez, vízisíel, az éjszaka közepén ugrál a tóba, terepjárós meg motoros túrákra jár és amit még el lehet képzelni. Házasságunk első éveiben komoly küzdelmembe került elhallgattatni anyám hangját a gondolataimban – sőt, még manapság is előfordul, hogy meg kell harcolnom vele: „Ha beszállsz abba a csónakba, felborulsz, és vízbe fogsz fulladni, és ha felmászol a fára, le fogsz esni!”

Ahhoz, hogy mind a ketten önmagunk maradhassunk, ugyanakkor csapatként is működni tudjunk, megegyezésre kellett jutnunk, hogy feltétlenül szem előtt tartjuk a gyermekeink érdekét, a többi

saJát történeteink 13

dolgot pedig ráhagyjuk a másikra, hogy csinálja a saját stílusa és kedve szerint.

Én rajongok a művészetért, a színházért, a balettért, az operáért, úgyhogy gyakran vettünk jegyeket az ilyen előadásokra, Stephen viszont a sportot, a kosárlabdát és a futballt szereti. Azt akartuk, hogy a családban mindenki részt vegyen mindenben. Emlékszem, amikor a fiaink kisebbek voltak, úgy kellett elvonszolnom őket egy-egy szimfonikus hangversenyre, de amikor kamaszok lettek, és elkezdtek randevúzni, rájöttek, milyen vagány dolog meghívni a lányokat egy koncertre vagy színházba, és végül még össze is vesztek a jegyeken.

Van egy módszerünk, ami nagyon bevált: amikor mindkettőnk tervez valamit, például én el akarok menni egy balettelőadásra, ő meg moziba vagy egy meccsre, feltesszük a kérdést: – Akkor most teljesen őszintén, egy egytől tízig terjedő skálán mennyire fontos ez neked?

Az a szabály, hogy teljesen őszintén kell pontozni. – Nekem ez a balett egy 5-ös. – Nekem a meccs csak 2-es, úgyhogy akkor menjünk a balettra!

Ez az egészen egyszerű kommunikációs forma nekünk sokat segített.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy van választásunk. Nem muszáj ugyanúgy intéznünk az ügyeinket, ahogyan a szüleink neveltek bennünket, dönthetünk másképp, igazodhatunk egymáshoz, és kideríthetjük, mi fontos a párunknak.

A dolog nyitja a bensőséges kommunikáció

Megtanultunk egymással beszélgetni. Stephen naponta többször felhív, akárhol is van, rendszeresen megcsörren a telefonom: – Szia, mit csinálsz?

14 A KIEMELKEDŐEN EREDMÉNYES HÁZASSÁGOK 7 SZOKÁSA

Amikor kicsik voltak a gyerekek, az előadókörútjairól minden este felhívott minket, és külön-külön beszélt velük: – Mi újság? Milyen napod volt? Hogy érzed magad?

Aztán az időeltolódás miatt volt, amikor este tíz előtt öt perccel csörrent meg a telefon, és mi éppen filmet néztünk. Beindult az alkudozás: – Jaj, ne, ez apa! Te beszélj vele! – Nem, én nem akarok, tegnap este beszéltem vele, most beszélj vele te!

Így a folyamatos kapcsolatnak köszönhettem, hogy én, az otthon levő szülő, nem éreztem úgy, mintha egyedül nevelném a gyerekeket.

A kis Honda motorunkkal, ha tehetjük, mindennap elmegyünk egyet kettesben motorozni. Olyankor otthon hagyjuk a telefont és a gyerekeket, és csak egymásra figyelünk, kettesben vagyunk és egymással beszélgetünk. Teszünk egy kört a környéken.

Akármilyen problémánk volt, hogyha tudtunk róla beszélni egymással, jobban éreztük magunkat. Csak ha hallgattunk valamiről, akkor vált nehézzé. Stephen előszeretettel emlékeztet rá, hogy az elfojtott érzések sosem halnak meg, csak csúnyább formában jönnek elő később. Ez nagyon igaz a házasságban is, a családban is. Fontos, hogy a férj és a feleség megtanulja biztonságos módon kifejezésre juttatni azt, ami nyugtalanítja.

A nők többnyire beszédesebbek, mi vágyunk arra, hogy a férjünk pontosan azt mondja, amit hallani szeretnénk. Egy barátnőm, Ann mesélte egyszer: – Egyik este azt mondtam a férjemnek: „Truman, annyira csodálatos ember vagy! Te vagy a legjobb férj, és nagyon örülök, hogy a te feleséged lehetek, nem is tudok senkit, aki nálad figyelmesebb vagy nagyszerűbb lenne.” Komolyan is gondoltam, de közben arra is vágytam, hogy valami hasonlót halljak én is tőle, ő meg csak anynyit mondott: „Dettó”.

saJát történeteink 15

Van, amikor ilyen választ kapunk. Észre kell vennünk a más formában érkező kommunikációt is. Az őszinteségen túl rendkívül fontos még a humor. A fürdőszobámban van egy táblácska, amin az áll: „Jobban szeretlek ma, mint tegnap. Tegnap az idegeimre mentél.”

Családi ováció

Családi szokásunk, hogy nagy feneket kerítünk annak, ha valaki hazaérkezik vagy elindul otthonról. Amikor az egyikünk hazaér, mindent abbahagyunk, és köré sereglünk. Akárki jön meg, igyekszünk kifejezni a szeretetünket és az örömünket: „De jó, hogy itt vagy! Mesélj, milyen napod volt?” Amikor pedig elindul valaki, ugyanígy teszünk. Kap egy nagy puszit, ölelést, és azt mondjuk neki: „Vigyázz magadra, és siess haza!” Ettől mindenki érezni fogja, hogy szeretik, és vágyik majd haza.

Az egyik vejem mondta: „Tudod, amikor benősültem a családotokba, elképedtem, hogy folyton mondogatjátok, hogy mennyire szeretitek, meg milyen csodálatosnak tartjátok egymást, és ennyire nagy felhajtást csináltok. Nálatok nemcsak születésnap van, hanem születésnapi hét vagy hónap!” Aztán némi szünet után hozzátette: „Most már kezdem megszeretni.”

Dicsérjük egymást rendszeresen, amiért csak lehet! A gyerekeink maguktól ritkán mondanak olyanokat, hogy: „Annyira csodás anya vagy, meghallgatsz minket, kimosod a ruháinkat és mesés vacsorákat főzöl!” Ilyet nem sűrűn hallunk tőlük. De nálunk, hogyha igazán finom lett az étel, vagy valami egy kicsit is eltért a megszokottól vagy különleges volt, Stephen felbujtotta a gyerekeket: „Akkor most állva tapsoljuk meg anyát!” És felálltak és megtapsoltak. Hip-hip-hurráztunk is, ha valaki valami különleges teljesítményt nyújtott.

16 A KIEMELKEDŐEN EREDMÉNYES HÁZASSÁGOK 7 SZOKÁSA

A jó kapcsolathoz humorérzék is kell

A házasságban gyakran történik olyasmi, amit legjobb, ha viccesen fogunk fel.

Van egy hétvégi házunk Montanában, ahol nyaranta elég sok időt töltünk, és télen is odautazunk téli sportokat űzni. Egyszer kora ősszel már hűvös volt az idő, és vasárnap reggel korán keltünk, hogy elmenjünk a templomba. Ünneplőbe voltunk öltözve, és az istentisztelet után nekivágtunk a hatórás útnak haza, Utah államba.

Egy darabig Stephen vezetett, aztán azt mondta, hogy nagyon fáradt, és nem akarok-e én vezetni egy ideig. Miért is ne, feleltem. Eltelt vagy két óra, Stephen szunyókált egy kicsit a hátsó ülésen, aztán már nekem is majd’ leragadt a szemem. Szóltam Stephennek, hogy pihenőre van szükségem. – Kiszállok és hátramegyek, olyan jó kis ágyat rendeztél be, lefekszem, és most egy darabig te vezetsz. – Jó – felelte.

Kiszálltam, és hátrafelé megkerültem a kocsit. Stephen elöl ment körbe. Az autópályán száguldoztak mellettünk az autók, és nagy volt a zaj. Megálltam, és levettem a magas sarkú cipőmet, aztán bedobtam a csomagtartóba, majd lecsaptam az ajtaját. Stephen hallotta az ajtócsapódást, és hátra se nézett, azt hitte, beszálltam. Elindult. Csinált már ilyet máskor is, viccből. Azt hittem, most is viccel, de nem, már próbált besorolni, és egyszer csak kivágódott, és elhúzott, én meg ott álltam az autópálya szélén az ünneplőruhámban, harisnyában, cipő nélkül a hidegben. Reméltem, hogy mihamarabb észreveszi, hogy nem vagyok a kocsiban, és visszajön értem, de nem. Egymás után húztak el az autók mellettem. Gondolom, látták ezt az elhagyatott nőt az út szélén, és valaki telefonált az autópálya-rendőrségnek: „Egy fickó kilökte a feleségét a kocsiból, a nő meg ott áll harisnyában a hidegben az út mellett…”

saJát történeteink 17

Úgy húsz perccel később megérkezett a rendőrautó. Megállt mellettem, és a járőr megkérdezte: – Volt egy kis zűr a családban? – Nem, nem – feleltem. – A férjem azt hitte, bent ülök az autóban, nem vette észre, hogy itt maradtam. – Ez elég furcsa. Azt azért csak észrevette, hogy nem ül ott mellette az anyósülésen? – Hát, tudja, le akartam egy kicsit feküdni hátul. – Ja, persze. Na, szálljon be, megpróbáljuk megkeresni.

Beszálltam. – Mobilja van a férjének? – kérdezte a rendőr. Mondtam, hogy van. – Jó, akkor felhívjuk. – Mr. Covey? – Igen? – Autópálya-rendőrség. Hol van most?

Erre ő: – Nem is tudom, eddig a feleségem vezetett, én most vettem át a kormányt, azt se tudom, melyik államban vagyunk, talán ez már Utah. Egy pillanat, biztos úr, megkérdezem a feleségemet, itt alszik hátul.

És elkezd kiabálni: – Sandra, Sandra, hol vagyunk?

Mire a rendőr: – Halló! Mr. Covey, szerintem nem fog választ kapni tőle, mert itt ül mellettem a járőrkocsiban.

Végre utolértük, és amikor kiszállt a kocsiból, megkérdeztem, hogyhogy egyszer se nézett hátra. – Azért, mert féltem, hogy akkor szólsz, hogy álljunk meg egy picit, én pedig a lehető leggyorsabban haza akartam vezetni. Ezért nem néztem hátra, csak feltételeztem, hogy ott vagy.

A rendőr még mindig hitetlenkedett. Stephen erre azt mondta: – Na, lesz mit mesélnem!

18 A KIEMELKEDŐEN EREDMÉNYES HÁZASSÁGOK 7 SZOKÁSA

Erre a rendőr azt felelte: – Még hogy lesz mit mesélnie! Várjon csak, amíg én elmondom a srácoknak az őrsön, hogy Stephen Covey kitette a feleségét az autópálya szélén – mezítláb, harisnyában.

Szóval a jó kapcsolathoz jó adag humorérzék is kell.

saJát történeteink 19

É

„Nem a körülményeim terméke vagyok, hanem a döntéseimé.”

STEPHEN R. COVEY

20 I. RÉSZ • A 7 SZOKÁS A HÁZASSÁGBAN