2014.06.02. Zala Megyei RFK Iktatószám: 11511-25 Írásbeli vallomás Gyanusított: P. Balázs (a Mura menti gyilkosságok ügyében) Iktató: K. Zoltán rtzls (nyomozó)
Elöljáróban mindeképp szeretném leszögezni: nem vagyok pszichopata! Ha esetleg a többiek ezt állították volna, megnyugtatom Önöket: hazudnak, mint a vízfolyás. Hiába próbált leírni már az első kihallgatásnál Bugris őrmester, nekem az égvilágon semmi közöm azokhoz a gyilkosságokhoz. Neki is elmondtam, hogy mi történt, leírom most újra: dőljenek hátra, hosszú történet következik. Az írásos vallomás mindenképp az előnyömre válik, elmondhatom részletesen mi történt, anélkül, hogy percenként a szavamba és/vagy az orromba vágnának. Ha nem vigyázok, lehet, hogy trilógia lesz, aztán filmet forgatnak belőle, valami nyálas amerikai tinibuzi főszereplésével... Mondhat Tomi, amit akar, semmi közöm a srácok halálához. Ő kergült meg a történet végére, élve feldarabolt volna; persze azt hitte, én is revinja vagyok. Pedig ez nem igaz, nem vagyok az. Elnézést, lehet, hogy elsőre így kissé bonyolultnak tűnik. Kezdem inkább az elejétől. Tradíció lett, hogy minden évben, május környékén elmegyünk horgászni. Azaz nem csak akkor horgászunk, egész évben nyomjuk a témát, de ilyenkor valahol messze délen határmenti barátainknál ütünk tanyát néhány napra. Megy a peca, az ökörködés, egy-egy korty is lecsúszik az ember torkán, de előre bocsátom: nem az alkohol volt a vérengzés oka. Valójában annyi történt, hogy rosszkor voltunk rossz helyen, mindenesetre egy életre elment a kedvem a vizes placcoktól, meg a horgászattól, vagyis úgy általában mindentől. Péntek este, kicsit későn értünk Murarátkára (a Saab nem sokkal Nagykanizsa előtt defektet kapott), én akkor már tomboltam az idegtől, mert napijegyet venni nem tudtunk, így a hajnali balinozás is elveszettnek tűnt. Úgy vettem észre ugyanis, hogy fényváltáskor sokkal könnyebb megfogni a balint, mint...mindegy, nem fontos, a leszakadt végtagokhoz ennek végülis semmi köze.
Szóval késtünk, de azért igazi öröm volt viszontlátni Ricsit és Simit. Kicsit borozgattunk, ettünk, legyet kötöttünk (ha jól emlékszem, soft hackle nedveseket), aztán én megint ettem, végül nagy nehezen lefeküdtünk aludni. Mivel napijegyünk nem volt, a hajnali peca elmaradt (szomorú sóhajjal vettem búcsút a nagy balinoktól), de kora reggeli kelést terveztünk. Ez különben túl jól sikerült, Tomi hajnali hatkor ugyanis végigtrappolt mindenkin, mert pisilnie kellett; tovább nem is erőltettük az alvást. Már csak azért sem, mert közben megérkezett Ricsi, meleg kávéval és egy üveg házi tejjel (ezt nekem hozta), melyek láttán majdnem vállra vettük szerencsétlen srácot. Lackó ekkor minden különösebb előjel nélkül szépen elrókázta magát. Először azt hittük, megártott neki az esti lumpolás, de egyre cefetebbül érezte magát, így (mivel egészségügyis múltammal feljogosítva éreztem erre magam) enterális vírusfertőzést állapítottam meg nála. Különben a diagnózist alátámasztandó Laci még egy adag vacsorát kiadott magából. Szerencsétlen nagyon cefetül érezte magát, így megszületett a döntés: kicsit visszafekszik, és ha jobban lesz, felhívja Simit és ketten utánunk jönnek a Samurai-al (félreértések elkerülése végett: a Samurai Simi hároméltű járgánya, nem egy újabb haver). Mint a végén majd kiderül, szegény Lackó betegsége nem is jöhetett volna jobbkor... Maradtunk tehát öten: Péter, Bazsi, Ricsi, Tomi és jómagam. Útközben beugrottunk néhány üveg Strongbow ciderért a boltba, megvettük a horgászathoz szükséges okmányokat, beikszeltük a megfelelő napot, majd berregni kezdtünk a víz felé. Végre! Esküszöm, szinte hallottam, ahogy a műlegyek izgatottan fészkelődnek a dobozomban! Elhagytuk a "letenyeinagykanyart", Ricsi valami új helyet ígért nekünk, ahol a kerítés is balinból van; persze ő sem volt még ott, egy ismerőstől hallott róla, aki egy ismerőstől hallott róla, aki egy ismerőstől hallott róla. Különösebben nem érdekelt, hová megyünk, mert a Mura mindenhol szép és halat is lehet benne fogni. Állítólag. Nekem még nem sikerült, de vagyok annyira szerény, hogy ezt ne a folyó hibájául rójam fel...
Végül olyan helyen táboroztunk le, amihez képest az "Isten háta mögött" felkapott helynek számít - Bazsi nehezményezte is, hogy nincs a közelben büfé, de aztán már csak magában dohogott Doiyo feliratú sapkájának siltje mögött. Nekem tetszett a hely, a Texasi láncfűrészes című film jutott róla eszembe, ezt el is mondtam Ricsinek, aki lehülyézett. Éppen készültem emiatt megsértődni, de ebben a pillanatban olyan balinrablást vettem észre egy közeli öbölben, mintha Háti ezredes csapata rohant volna végig a sekély vízben. Nem szaporítom tovább a szót: a balin és a domolykó zabált ezerrel, így nem az ő hibájuk volt, hogy nem fogtunk semmit. Mi vagyunk balfékek. Ez persze szintén nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de gondoltam leírom, hátha enyhítő körülmény lesz a bíróságon. A Nap éppen lemenőben, Péter a homokon alszik, Bazsi csalit cserél, Tomi és Ricsi szalonnázik, én dobálok elmélyülten (igazi murai idill) mikor valami embertelen és túlvilági kiáltás üti meg a fülem. A többiek is sasolnak, tanácstalanok; viszont Ricsi arca (még most is előttem van) eltorzul, töpreng, mintha tudná, mi a nyavalya ad ilyen iszonyú hangot. Aztán megrázza a fejét és eszik tovább... Most már tudom, hogy abban a pillanatban kellett volna minden szart eldobni a kezünkből és rohanni az autó felé. Akkor talán megúszhattuk volna mindannyian. Két hatalmas bakit követtünk el a következő percekben. Vagyis konkrétan Peti és Ricsi bakizott jókorát: utóbbi sajnos nem hitt a helyi rémtörténetekben, előbbi pedig felvetette, hogy maradjunk sötétedés után süllőzni egy kicsit. Mivel nem siettünk sehová, mindannyian rábólintottunk (még én is, hiszen nem lehettem önzo, eljött a gumis buziskodás ideje - nem félreérteni, nem homokos találkozót terveztünk a homokra, inkább egy kis gumihalas mókát), így maradtunk és vallatni kezdtük a medret. Bazsi fogott egy húszcentis kis süllőcskét...bár erre szerintem szintén nem kíváncsiak a nyomozó elvtársak. Ugorjunk! Tíz órakor kettőt csippant az órám, és szinte válaszként a hátunk mögött húzódó rekettyésből megszólalt az előző, síron túli hang.
Hosszan, nyújtottan, most hangosabban, szinte üvöltve, idegeket tépve, hátborzongatón. Tomi - aki éppen mellettem pergetett hatalmasat ugrott - bokáig a vízbe -, s ijedten bámult rám. - Balu, mi ez? Nem tudtam. Akkor még senki sem tudta. Azaz Ricsi sejtette, csak maga sem hitte el. Itt már esélyünk sem volt elmenekülni, ha rohanni kezdünk, azok az ocsmány dögök mindannyiunkat levadásznak, egyenként. Persze nem rohantunk, mert tudtuk, hogy szörnyek csak a filmekben vannak, mert gyerekkorunkban megmagyarázták nekünk, hogy nincs szellem a palackban, farkas az emberben, különféle lények a szekrényben. És mi elhittük. - Mi a fasz...? - hallottam Peti hangját, aztán az ordítását, majd ahogy a Spyderco pengéje kipattan a helyéről. - Gyere, gyere! - üvöltött Bazsi, de eltakarta őket egy félig kidőlt fa csontváza. Fejlámpák fénye cikázott a víz felett, hatalmas csobbanás: valaki a vízbe zuhant, reméltem, hogy Peti az, ő talán kikecmereg a rohanó Murából valahogy. Aztán eszembe jutott, hogy szürkületkor mellest húztunk és szinte biztos voltam, hogy tragédia történt. Újabb üvöltés. Sakálok! Más nem lehet, a sakál vonyít így. Persze már akkor is tudtam, hogy ez nem igaz, a sakál nem támad emberre - talán a veszett sakál sem -, és a hangnak sincs köze semmihez, amit eddig hallottam: mintha fémet köszörülnél, mellette torokhangú sírás, iszonyú és hátborzongató egyaránt. Ebben a pillanatban (talán az adrenalin számlájára írható) eszembe jutott a Banshee. A kelta legenda szerint minden családhoz tartozik egy ilyen szellem, aki az elhunyt családtagokért jajong. A monda szerint ha közember hallja, nem kell tartania tőle, s valami obszcén módon az jutott eszembe, ha itt lenne velünk Orbán Viktor, most milyen kurva nagy bajban lenne. Az az apróság, hogy nem vagyunk kelták teljesen mellékesnek tűnt. A kidőlt fa mögül két alak bukkant fel a Hold fényénél; az egyik teljes erejéből rángatta a másikat, szinte a köveken húzta, mindketten erőteljesen bazdmegoztak, hangjukból ítélve önkívületi állapotban voltak. Kimerülten rogytak le mellénk,
hatalmas kő esett le a szívemről: Peti és Bazsi voltak, ez utóbbi csuromvizesen és végtelenül lestrapált állapotban. A karjából dőlt a vér, talán esés közben szántotta végig egy kő, holtsápadtan, hatalmas pupillákkal. Peti sem volt jobb állapotban, látszott rajta, hogy majd felrobban a rengeteg adrenalintól, kezében még mindig a gyíklesőt szorongatta, mint mesebeli lovag a varázskardot. - Megtámadott minket! - hörögte Nekiesett...Bazsinak....belökte a vízbe, az utolsó pillanatban kaptam el a gatyája kantárját, mielőtt elvitte volna a víz...! Bazsi csak ült, egy szót sem szólt. - Balu, nézd meg a sebét. - találta meg Tomi is a hangját. Elvérzik... Mint egy robot, úgy hajoltam le a sebesülthöz, lassan lehúztam karjáról a szakadt termo pulcsit. - Egy kis fényt... - kértem rekedten a többieket, mert jó szokásomhoz híven nem volt nálam lámpa. Tomi világított, én pedig úgy éreztem, Bazsi mellé csuklok a homokra: a tetovált kart a könyöktől a válláig négy karom tépte fel kíméletlen precizitással. Ismét felvisított a valami a közelben. A használhatatlan termofelsőt Péter darabokra vágta, azzal kötöttem be Bazsi karját, míg Tomi az erdőt pásztázta. - Vissza kell jutnunk az autóhoz. Ha Ricsi... - Hol van Ricsi? - ugrottam fel a kövekről. - Láttátok? Péter a fejét rázta, majd vadul üvölteni kezdte barátunk nevét. Csatlakoztunk a kétségbeesett kórushoz. Közben Bazsi is összeszedte magát, feltápászkodott, a fejlámpák fénye kapkodva pásztázta az erdő sötétjét. - Ha visszajutunk, talán el tudom indítani az autót kulcs nélkül is. - dünnyögte a pécsi cipészek szószólója, miután kifogyott belőle a szusz. Szótlanul vettük tudomásul, hogy Ricsit elnyelte a föld (vagy esetleg valami más). A hollywood-i filmekben ilyenkor a hősök olyan kijelentéseket tesznek, hogy: nem megyek sehová Johnny nélkül, majd egy árva tőrrel a kezükben átkutatják az erdőt. Elárulom: a valóság merőben más, éjjel
tizenegy körül koromsötétben, a hátad mögött tomboló ismeretlen lénnyel minden hősiesség kivész az emberből. Ricsi eltűnt, téma lezárva. Nem elveszett gyerek (már ugye a szó hagyományos értelmében), ismeri a vidéket, és van nála egy mobiltelefonnak álcázott sokkoló, amivel hatékonyan meg tudja védeni magát. Nem is mertem belegondolni, hogy ezzel szemben nálam önvédelmi eszközként maximum egy zsinórvágó csipesz van, ami nem biztos, hogy elég lesz az arasznyi karmok ellen. Nem tehettünk mást, elindultunk az autó felé. Egymásnak háttal, fürkészve az erdőt, kísérve az idegtépő visongással, zörgő bokrokkal. Akkor már mindennyian tisztában voltunk azzal, hogy több fenevad feni ránk sárga fogait, de hogy mik lehetnek azok, csak találgatni tudtunk. Bazsi medvére gyanakodott, de Peti lehülyézte, mondván a medve ritkán ad ki hasonló hangokat. Ő volt különben az egyetlen, aki látta a támadót a felvillanó fejlámpa fényénél, de fogalma sem volt róla, mi lehetett az. Valami rémült poént elejtett egy mocsári manóról, de nem emlékszem rá, mert azon morfondíroztam, hogy tuti vérfarkasok csapdájába kerültünk. Ezen feltevésemnek hangot is adtam, egyedül Tamás hallgatott: ő valószínűleg kevesebb információval rendelkezett a természetfeletti lényekkel kapcsolatban, inkább reális magyarázatot keresett a történéseket illetően. Nem talált. Az autót viszonylag hamar elértük, egyikünket sem ették meg a titokzatos támadók, így optimistábban szemléltük a helyzetet. Mikor azonban észrevettük, hogy a kocsi kerekei darabokra vannak szaggatva, valamint a motorháztető félig nyitott ajtaja alól széttépett kábelkötegek lógnak ki, ismét erőt vett rajtunk a kétségbeesés. - Beszoptuk. - jellemezte Bazsi a helyzetet, mi pedig nem tudtunk vitatkozni vele. - Valaki ül az autóban. - súgtam a többieknek. - Elöl, a kormánynál... Három fénysugár vetődött a szélvédőre, amely mögött megpillantottuk Ricsi rémült arcát. Hatalmas kő esett le a szívünkről, szinte boldogan ugrottunk be
a menedéket nyújtó, használhatatlan kaszniba. Bíztunk benne, hogy az acéllemezen nem hatol át a hosszú karom, és kibekkelhetjük az éjszakát benne. Ricsi elmondta, hogy tőlünk kicsit messzebb pergetett (elment egy szebb süllője, amit öt centis fehér cut-shaddel akasztott, de ez szintén nem tartozik szorosan a tárgyhoz), mikor az a valami jelt adott az erdőben és őt is megtámadta egy szörnyeteg. A mi irányunkból rohant felé a köveken, szinte tudatosan elvágva Ricsit tőlünk, akinek volt annyi esze, hogy az autót vegye célba. A sötét erdőben azt a kétszáz métert lefutni, nyomában egy éhes üldözovel nem lehetett leányálom, az emberek nagy része inkább sírva lekuporodott volna az egyik kőszórás mellé és várta volna a halált. Ricsinek még annyi lélekjelenléte is volt, hogy megfigyelje a támadót. - Mi volt az? - kérdeztük hárman egy emberként. - Egy revinja. Kérdezni sem kellett tőle, hogy mi a búbánatos lótúró az a revinja, mesélni kezdett. A délszláv háború után minden évben eltűnt egy-két ember a környéken. A folyóba fulladtak, mondták a helyiek, mert leggyakrabban rabsicok voltak az áldozatok, de egyszer eltűnt Letenyéről egy kisgyerek, aki éppen az egyik legbefolyásosabb nagykanizsai politikus unokaöccse volt. Alapos kutatást rendeltek el, és meg is találták a kölyök megcsonkított holttestét a Mura menti bozótban. Persze azonnal mindenre kiterjedő nyomozás, de semmi eredmény. Aztán különféle mendemondák kezdtek átszivárogni a határ másik oldaláról, egy csapat dekanoveci vénasszonyról, akik állítólag feketemágiával próbálták visszatartani a falut megszálló bosnyák katonákat. A dolog túl jól sikerült, a vénasszonyokat magába szippantotta a mágia sötét ereje, boszorkányokká váltak, akiket revinjáknak neveztek el. Értheto okokból (a faluban kialakuló lincshangulat miatt) később menekülniük kellett. Mi már azt is tudtuk, hol vertek tanyát. Annak ellenére, hogy a történet több sebből vérzett, én sem találtam értelmesebb magyarázatot arra, mi próbál minket karomvégre kapni. A többieken is láttam, hogy a revinja-teória hallgatólagosan el lett fogadva; mintha nem lenne teljesen
mindegy, mi próbálja megenni az ember fiát. A lényeg, hogy menekülni kell. És menekültünk, ahogy megbeszéltük. Háromra kirongyoltunk az autóból és a legközelebbi még kivehető tájékozódási pont, egy vörösen pislákoló lámpa (talán egy rádió torony?) felé kezdtünk rohanni: Ricsi szerint így távolodni fogunk a Murától, ami logikusnak tűnt, mert ilyen objektumokat viszonylag ritkán telepítenek egy folyó közepébe. Már a terv megszületésekor tisztában voltam azzal, hogy komoly hátrányban leszek a többiekkel szemben, ez gyakorlatban be is bizonyosodott: Bazsi - sebei ellenére - vezette a mezőnyt (naponta kétszer körbefutja a Mecseket, nem nagy kunszt így vezetni), mögötte kicsivel lemaradva Tamás és Ricsi, aztán Péter, végül sereghajtóként én. Azaz futott még valaki más is mögöttem, amire a folyamatos visítás és bozótzörgés volt a bizonyíték. Mikor megbotlottam, átvillant az agyamon, hogy game over, nekem befellegzett. Hasra estem, arccal a sárba, ugrottam volna fel, de mozdulni sem tudtam, mert valami - mázsás súlynak éreztem! - a hátamra telepedett. Szúrás a nyakamon: minden porcikám megbénult, pillanatok alatt magatehetetlen rongybabává változtam. Megfordítottak, három iszonyatos alak állt körülöttem; a Hold ekkor bújt ki a felhúk mögül, így alaposabban szemügyre vehettem őket. Mindhárman túl lehettek a százon, aszott, múmiákra emlékeztető arcuk nem árult el érzelmeket. Azon a hátborzongató köszörülő hangon beszéltek egymással, valószínűleg a sorsomon töprengtek; a legalacsonyabb, aszott, szinte teljesen meztelen kis alak, hatalmas karmokkal (ő lehetett Bazsi támadója) a nyakam körül matatott. A másik, hórihorgas revinja, kidülledt szemekkel (valami csontokból készült páncélszerű gúnyát viselt) hevesen rázta a fejét, míg a harmadik, melynek az arcát vesszőkosár takarta el és szinte szétfolyt a rengeteg hájtól egy szót sem szólt, de a szemei vörösen izzottak a kosár alatt: a szemembe bámult, és ettől vert ki legjobban a víz. Ebben a pillanatban öt forinttal nem fogadtam volna arra, hogy újra látom majd a családom. Végül úgy tűnt, döntöttek a sorsomat illetően: a dagadt fölém
hajolt és valamit a számba töltött; életemben nem éreztem még ilyen undorító, gyomorforgató ízt. Aztán minden megváltozott: erő költözött a tagjaimba, pulzusom lelassult, hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. Felálltam - jóval a revinják fölé magasodtam, egyikük sem volt magasabb százhatvannál - de menekülni eszembe sem jutott. A hórihorgas megveregette a vállam, majd sutyorogni kezdett a fülembe. Annak ellenére, hogy - azt hiszem - horvátul hablatyolt, értettem minden szót, az utasítás egyszerű volt: segítsek elkapni a többieket, majd hepi endként velük együtt én is vacsoraként végzem. Érdekes módon semmi ellenvetésem nem volt a projekttel kapcsolatban. Körülnéztem az éjszakai erdőben, óra nélkül is pontosan tudtam, hogy tizennégy perccel múlt éjfél. Éreztem a többieket, pontosan tudtam, merre vannak, mit csinálnak, talán azt is, mire gondolnak. Ricsi és Tomi ismét a Mura partján álltak és szitkozódtak, mert a pirosan világító torony eltűnt elmosolyodtan naivitásuk láttán -, Péter valahol az erdő mélyén lándzsát faragott, Bazsi pedig egyenletes tempóban futott a falu felé; nemsokára eléri az első szántóföldet, onnan már könnyen hazatalál. Egyértelmű volt, hogy ki legyen az első célpont. Pillanatok alatt utólértem a srácot, semmi megerőltető nem volt benne. Normál esetben esélyem sem lett volna erre, de a revinják csodaszerével semmi sem tűnt lehetetlennek. Pár száz méterre lehettem tőle, mikor orromba csapott az alvadt vér szaga, égette az érzékeim; megértettem, mit érezhet a farkas, amikor a vérző prédát üldözi. Közben Bazsi elérte a kukoricás szélét, s megpróbált felmászni a közeli magaslesre, talán pihenésképp, vagy tájékozódni szeretett volna, nem tudom, a lényeg: én már akkor tudtam, hogy a lesen egy vadász alszik, kezében töltött puskával, ami alaposan megnehezítheti a dolgomat. A vadász felébredt, Bazsi pedig szinte őrjöngve próbálta elmagyarázni neki az abszurd helyzetet. Józsi bácsi töprengett (szinte hallottam, ahogy csikorognak fejében a pálinkától berozsdásodott fogaskerekek), majd elkezdett lekecmereni a
lesről. Lehuppant mellém a fűbe, én pedig eltörtem a nyakát... A lesen Bazsi gubbasztott, tudtam, hogy látott mindent, csak éppen nem hitt a szemének. - Mit csinálsz?? - suttogta kikerekedett szemekkel, mikor felmásztam hozzá. - Miért...? Nem lettem zombi, agymosott, üres test, így leültem mellé és elmagyaráztam a helyzetet. Ami eddig rémisztő volt, az most természetes lett, úgy is mondhatnám, hogy a revinják logikájával gondolkoztam. Hitetlenkedve nézett rám. - Akkor most..? Elmosolyodtam. - Tudod...most beetetek. És ledobtam a lesről a kukoricásba. Egy üvöltés, visítozás, zörgés majd csend. Négyből egy. Péter elkészült a lándzsával, én pedig őt vettem célba. - Vigyázzzz! - hallottam a fejemben a kövér revinja hangját. Tiszafa! Bizony, barátom egy fiatal tiszafa növendéket szemelt ki fegyvernek. Hogy miért baj ez? Ha esetleg nem tudnák, a revinja egyetlen fegyverrel sebezhető: tiszafa karóval. Nem tudom, Peti tudatosan választotta a tiszafát, vagy csak a gondviselő sors sodorta az útjába, mindenesetre elkapott a düh; féltettem az én kis revinjáimat! Tébolyultan rohantam felé, az utolsó néhány méteren már szinte repülve, letaroltam, mint kuglit a golyó, nekicsapódtunk egy jókora tölgyfa oldalának. Azonnal felugrottam, ő is felpattant, a lándzsát maga elé tartva épp a szemembe világított a fejlámpával. Nem zavart. Körülöttem a bozótban ott zörögtek és susogtak a revinják, várták az újabb falatot. - Micsinálsz? - förmedt rám Peti. - Gyere már ide, te állat, ott vannak mögötted! - Na? - emeltem fel az állam. - Kempo vagy kung-fu? - és elröhögtem magam. Peti ekkor már sejtette, hogy gáz van, én pedig tettem róla, hogy biztos legyen benne. Elindultam felé, bízva abban, hogy nem szúr keresztül a tiszafával (nem mintha nekem számított volna, miből van, engem inkább a hegye
zavart, de az nagyon). Nem szúrt le, hanem nemes egyszerűséggel megrúgott. Nem kicsit, inkább nagyon. A kempo-kungfu dilemma hamar megoldódott, újdonsült képességeim ellenére sem tudtam kivédeni a támadást. Kicsit fetrengtem a földön (a revinják igazán megajándékozhattak volna valami extra erős fájdalomcsillapítóval is), majd feltápászkodtam és őt is felvilágosítottam a helyzetről. A helyzet ellenére elröhögte magát. - Balu, bazdmeg. Sejtettem, hogy egyszer te leszel a halálom... És eldobta a lándzsát. Persze azonnal tudtam, mire készül, sasszé oldalra, a halált hozó tiszafa elszáguldott mellettem és bezúgott a bokrok közé. A következő pillanatban mintha ezer darabra robbant volna a fejem, iszonyú üvöltés, visítás, csapkodás, rögtön sejtettem, mi történt - a lándzsa telibe kapta valamelyik revinját! Szinte megvesztem a fájdalomtól, Péterre vetettem magam, akit meglepett a támadás heve, de így is kiosztott egy könyököst a fülem tövére. Viszont már elég közel voltam hozzá, hogy megsorozhassam, amit nagyon fel sem vett, nem is próbálta védeni magát, inkább a gyomromba térdelt. Összegörnyedtem, a bokrok közül ebben a pillanatban rontott ki a két életben maradt revinja: a hórihorgas és a dagadék. Mivel az előbbi könnyebb célpontnak bizonyult, Peti őt vette kezelésbe: rettenetesen megverte, hallottam, ahogy porrá törik a testét borító csonpáncél. A zsírbüfé közben a hátába került és megszúrta. Ugyanott, ahol engem, a nyakán. Peti összeroskadt, magatehetetlenül - együttéreztem vele, tudtam, milyen szar érzés. Együttérzés...a törpe revinja halálával mintha a befolyásuk is csökkent volna valamelyest. Megfordult a fejemben, hogy segíteni kellene Péternek, végül mégsem tettem. Miért nem? Nem tudom. Kényelmesebb és egyszerűbb volt nézni, ahogy behurcolják a fák közé. Tomi és Ricsi még mindig a folyónál álltak, nem is olyan messze, rémülten hallgatták a küzdelem hangjait. Nem siettem, hiszen ketten könnyen leteperhettek volna, próbáltam kieszelni valami raffinált tervet, amivel mindkettüjüket egyszerre
becserkészhetem. A revinják odvas foga csikorgott, ahogy koncentrálni próbáltak, ketten sokkal nehezebben tartották rajtam a bűbájt; szinte már kívántam, hogy vége legyen az egésznek és mehessek a kondérba a többiek mellé. Mégsem siettem, majdnem két órán keresztül tervezgettem a rajtaütés, közben kicsit pihentettem zúzott tagjaimat. Péter jó munkát végzett, az orrom és néhány bordám biztosan eltört, hiába sürgettek a boszorkányok, regenerálódnom kellett. A két srác közben tüzet gyújtott a parton, ami jó ötletnek tűnt: nagy méretű, világos placc, jól látható minden, a két revinja nélkülem a közelükbe sem tudott volna kerülni. Hogy miért nem jutott ez előbb eszünkbe? Elmosolyodtam. Átkutattam a zsebeim, de nem találtam bennük mást, csak egy darab paracord zsinórt. Kerestem két jókora követ és a zsinór két végére kötöttem őket. Készen álltam. Rohanni kezdtem feléjük, botladozva, elkeseredetten (tökéletes álca volt, még mindig szivárgott a vér az orromból), és közben torkom szakadtából üvöltöttem. Ricsiék felugrottak a tűz mellől, a karjukba zuhantam - ebben a pillanatban Oscar díjat érdemeltem volna az alakításért. - Megfogták! - hörögtem, közben egyszerre éreztem magam álnoknak és zseninek. - Kicsodát? - kérdeztek vissza egyszerre. - Petit...Bazsi olyan száz méterre fekszik az erdő mellett. nyökögtem. - Nem tud járni, eltört a lába. - Megyek érte. - ugrott fel Tomi, én pedig elmosolyodtam. Bejött! Sikerült szétválasztanom őket, Tamást az erdőnél kapják el, Ricsit én teszem harcképtelenné. Tudják Önök, mi az a bóla? Argentín cowboyok használták vadászatra, kötél, két végén kövekkel. Középen megfogják, megpörgetik, a kötél a nandu lábára tekeredik, megvan a zsákmány. Talán bonyolultnak tűnhet ez a módszer, de Ricsi kezében ott mosolygott a már említett sokkoló, így nem mertem közelebbi konfrontációba keveredni vele. Mikor Tomi feltételezett pozíciója felé fordult, éppen háttal nekem, meglengettem a bólát és elhajítottam. Azonban az ezt megelőző pillanatban a sötétből kirontott az egyik revinja (az
égimeszelo), Ricsire vetette magát, az eddigiektől eltérően szemből. Talán Peti hülyére verte, nem tudom, mindenesetre óvatosságot elfeledve támadott az ocsmányság, polipként fonta karjait Ricsi köré, aki azonnal bekapcsolta a sokkolót. Következő pillanatban rájuk tekeredett a paracord, teljesen behálózva őket, s miközben rázta őket az áram, belezuhantak a rohanó vízbe... Leroskadtam a tűz mellé. Ahogy vitte lefelé a víz a revinját, annál inkább kitisztult a fejem. A dagadék valahol messzebb lehetett, már korántsem tűnt olyan jó ötletnek a vadászat. Ekkor vettem csak észre, hogy Tomi a tűz másik feléről engem bámul. Csak rázta a fejét, én pedig nagy nehezen kipréseltem magamból egy szót. - Fuss! - és mutattam, merre. Szót fogadott. Rohant, mintha csak focimeccsen lenne, mindent beleadva, be az erdőbe. Újra elborultam, egyre erősebb lett a revinják befolyása. Hangtalanul, mint egy szellem, megjelent a kövér boszorkány, megállt, biztos távolságban a tűztől. - Kapd el. - motyogta. - Kapd el, és vége! Láttam rajta, hogy veszettül koncentrál, de egyre kevésbé megy neki. Próbáltam ellenállni, megrázni a fejem, de nem tudtam. Gyenge egy féreg az ember, hiába, nem igazán vagyok felkészülve egy mentális támadásra. Szóval Tomi után eredtem, hogy befejezzem a melót. Nem siettem, tudtam, hogy úgyis utolérem, ráadásul a revinja is maga mellett tartott, hogy kontrollálni tudja a tetteim. Ott zörgött mellettem a bozótban, csodálkoztam is, hogy egy ilyen hájpacni hogy tudja tartani az iramot velünk. A töltésen értem utol Tamást, akkor már hullafáradt volt, könnyű prédának tűnt. A revinja egyre türelmetlenebbül viselkedett, nem próbált elbújni, ott lebzselt körülöttem. Tomi halálra váltan bámulta, valahogy nem tudta összerakni a dolgokat. Kezdett világosodni, túl sok időnk nem volt, a boszi szeretett volna visszabújni a vackába és durmolni egyet. Ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam: Tamás
kezében megcsillant Péter Spyderco pengéje és a vállamba mártotta. Felüvöltöttem, ez a fájdalom jóval intenzívebb volt a fejemben zsongó szorításnál, de Tomi újra szúrt, ezúttal a tenyeremet döfte át, amit magam elé emeltem védekezésképp. A kés megakadt a csontban, de kirántotta és mint valami hörcsög, megint rám rontott. A revinját megzavarhatta az intenzív fájdalom, amit a fejemben érzett, mert csak dohogott meg toporgott egy helyben, így tőle nem várhattam segítséget. Hátrahőköltem, de megbotlottam valamiben, bevertem a fejem és elájultam. Sokáig nem lehettem eszméletlen, mert amikor magamhoz tértem, barátom már a szörnyeteggel birkózott. Úgy gondolhatta, velem már nem lesz gondja, így kínzóm ellen fordult és éppen vesztésre állt. A revinja a torkát szorongatta, a kés a földön hevert: a boszi, akár egy vámpír az életenergiáját szívta ki éppen, s közben dorombolt, mint egy kövér macska. Annyira élvezte a lakomát, hogy észre sem vette, mikor mellé léptem: mivel kevésbé koncentrált rám, volt bőven idő arra, hogy minden frusztráltságom és bánatom egyszerre törjön elő belőlem. Derékon rúgtam a derék revinját, igazi csonttörő, kickboxos rúgással, de annyira, hogy az még nekem is fájt. És baromi boldognak éreztem magam ettől... Ebben a lélekemelő pillanatban a töltés szélén megjelent Simi Samurai-a és mire észbe kaphattam volna, lekaszálta a dagadt boszorkányt. Hallottam, ahogy ropognak a csontjai, éreztem, ahogy az ízületek szakadnak, s miközben tombolt a fejemben a fájdalom, megpróbáltam Tomit elhúzni az útból. Az autóból Simi ugrott elő - Lackó holtsápadtan ült az anyósülésen és engem bámult -, a csomagtartóból jókora nyílpuskát húzott elő, a döglődő revinja mellé lépett és mellbe lőtte vele. Abban a pillanatban, ahogy a vessző (tiszafa, hát persze!) elérte ocsmányság szívét, megszűnt a fájdalom, én pedig összeroskadtam és siratni kezdtem a többeieket. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire igazából magamhoz tértem. Simi a Samurai előtt ült és cigarettázott, Lackó Tomit támogatta,
aki gyilkos pillantásokat vetett rám. Nem kárhoztathatom érte. - Évek óta vadászok a revinjákra. - szólalt meg Simi két slukk között. - A fiú, akit régebben megöltek közeli rokon volt. Akkor kezdtem el kutatni utánuk, beálltam egy titkos szervezetbe, ami az ilyen véglényekre vadászik. Eredetileg négyen voltak, egyet tavaly sikerült leterítenem. Nézd! A halott revinja helyén egy jókora kupac hamu volt. - Elégetted? - kérdeztem tőle, bár tudtam a választ. - Nem, ha meghalnak hamuvá változnak. - Valószínűleg maradt egy. Ricsi... - Tudom. - bólintott szomorúan. - Rajta vagyok az ügyön. Elnyomta a csikket. - Balu, nem irigyellek, kínos kérdésekre kell majd válaszolnod. Biztos vagyok benne, hogy rád verik majd a balhét, ez ellen nem tehetsz semmit. Meg kell értened, hogy nem kürtölhetjük világgá az esetet: világra szóló pánikot keltene, ha kiderülne, mi minden ólálkodik körülöttünk a sötétben. Szimpla hármas gyilkosságként kezelik majd az esetet, berúgtatok peca közben, összevesztetek, ennyi. - Ennyi? - hüledeztem, bár tisztában voltam vele, hogy megérdemlem a legszörnyűbb büntetést is. Ha van pokol, akkor egy külön bugyrot foglalnak le nekem érkezésem napjáig. Megrántotta a vállát és beszállt az autóba. Közben megérkeztek a mentők és a rendőrség, autók, helikoptek, minden, ami kell a nagy felhajtáshoz. Engem behoztak, Tomi ellenem vallott (bár biztos vagyok benne, hogy akarata ellenére tette ezt), Lackó semmiről sem tud, Siminek pedig megtiltották, hogy bármit mondjon az esetről. És - már ne is haragudjanak - de a rendőrök vakok, az orruk hegyénél nem látnak tovább. Mert - ahogy már korábban írtam - maguk is azt hiszik, tudják, hogy szörnyek csak a filmekben vannak, mert gyerekkorukban megtanulták, hogy nincs szellem a palackban, farkas az emberben, különféle lények a szekrényben. És elhitték. Pedig mennyire rosszul tették...