Mozdulatlanul

moz dul atl anul

„...szellemnek lenni, távol maradni, csak szó maradni.” b. g.

Kiss Imre

mozdulatlanul in memoriam Plat贸n

Debrecen 2014

Visszatartotta l é l e g z e t é t .

Ebből az ölmeleg lázálomból – mely már hónapok óta gyötri – pillanatok múlva mindent beterítő, árnyékként alábukó bizonyosság vált. Korai szakaszában az életnek, ugyanazokat a képeket látta, ugyan­az a víz csobogott előtte, mint a többi ember előtt.

– Nem, azt hiszem ez nem fogság. – mondta egekik magasztalt anyja, aki éppen mögötte ült, hogy azt ne mondjam, évek óta meg sem mozdult. Fia születésére úgy emlékszik vissza, mint valami égi jelenség: nagy fénypászmák, pára, aztán irtózatos jégverem. Innentől kezdve folytonos árnyképek lebegtek mögötte, amit a fiú nem is látott.

…ellenben már egészen azóta, amióta itt van, valamiképp folytonos kényszert érzett arra, hogy meglássa, hogy végre valami formában egyáltalán megértse, tudomása legyen arról a viszontagságos helyzetről,

hogy

létezik-e más, hogy nézhet–e másképp a fekete

égre, erre a sűrű, homályokkal és sziluettekkel teli egérlyuknyi égre – mely e pillanatban kövek irdatlan tömegű feszült pattogásával telítődött meg – de még, legalább beláthatta volna, de nem látta; szemein szürke fátyolként csobogott le a

csöndje.

beletörődés hirtelen

Fekete árnyék, csönd.

– A zajok, a harangzúgás és az iszonyú robaj, kövek lennének? Ez a szabálytalan jövésmenés, az árnyékok és a foltok, mik ezek? – kérdezte, majd kezeit mozdítani próbálta, de hamar felsejlett előtte, hogy hiábavaló minden mozdulat, még a gondolata is, hogy megmozduljon, hiszen hányszor próbált valamit is, állandó némaság, remegő körvonalak fogadták.

– És mi van ha...?

A végeláthatatlan sötét lyukból való felmenetelemet, de, a múltat innen szemlélve már mondhatom azt, hogy szabadulásomat, egy kiszámíthatatlan és fenyegető rabság fogadta.

Jelenlegi életem, ez a tengődő, fény által meghatározott életem semmiképp sem volt más, hogy úgy mondjam, semmi sem változott, csak egy valami :

a

elvakítva látszik az, amit ott lent ösztönszerűnek véltem :

b e l e t örő dé

s.

A megismerést botladozó

kövekkel telített nyálkás gödörre gon-

lépések kísérték, hirtelen

dolt, arra a néhány köbcentiméterre,

káromkodások, szusszanás.

amit eddig magáénak tudott, ahol azok

Próbálta ezt a képtelen

a gondolatok születtek, hogy mi lenne,

helyzetet valahogy felfogni,

ha mégis, ha netalántán sikerülne ki-

saját tudatára ébredni, hogy

jutnia, de ezt a sejtelmesen ködös, sötét

valamiképp szabaduljon, de

gondolatot hamar kiégette az addig

még mindig arra a zúgó

soha nem látott, szürke fény.

A sötét gödör selymesen vonagló ízes fénnyel telt meg.

A kíméletlen szél zúgásától mélyülő csöndben csak saját szívének tompa dobbanásait hallotta.

Szomorúan tekintett a baljós égre, erre az örökkévalóságig mozdulatlan légbuborékra, mely az idő hepehupáin, valami félálom - szerű lecsupaszított, száraz hangokkal jelezte, hogy nem is olyan sokára, tehát, pár órán belül, ebből a burából, melyet az előbb még nekifeszült fények töltöttek ki – hogy úgy mondjam, uralták – most fekete köd lepi el, majd irgalmatlan hangzavarban megered az eső.

Pattogó fényekkel és baljós hangokkal megkezdődött valami ideges párbeszéd...

Ablakot

nyitott.

A szilárd fekete tömbbé keményedett éjszakát néhány felkúszó csillag oldotta fel. Nem több ez, mint néhány óra, s akkor vége. A csillagok útja – melyet egy koszos pocsolyában láttam meg – megrémített. Napról napra izgatott feszültséggel véstem bele az agyagos földbuckákba a csillagok véget nem érő mozdulatait. Halk megdöbbenéssel pergett le a szemem előtt ez a körforgás – hogy végül mindegy is, értelmetlen zajkeltés és feszengés bármit is kezdeni, hogy mire végére érnék, bekövetkezik a megállíthatatlanul alázúduló halál – ami, mint rájöttem, nem egyéb, mint figyelmeztetés.

bele az agyagos földbuckákba a csillagok véget nem érő mozdulatait.

Halk megdöbbenéssel pergett le a szemem előtt ez a körforgás – hogy végül mindegy is, értelmetlen zajkeltés és feszengés bármit is kezdeni, hogy mire végére érnék, bekövetkezik a megállíthatatlanul alázúduló halál – ami, mint rájöttem, nem egyéb, mint figyelmeztetés.

a Nap az oka

Visszanéztem előző lakhelyemre és sorstársaimat, a sötét bugyrokat a fejemben számkivetettnek és nevetségesen szánalmasnak véltem. Ők azonban akik ott maradtak, hogy most már mondhatom, hogy ott lent, azok tompa agyuk mélyén fesztelen káprázatba vetették magukat. Minduntalan ugyan azta dalt dúdolták, ugyan azokat az árnyképeket látták, azóta, mióta anyjuk irgalmatlan szenvedések között „világra” hozta őket. De hamarosan éles fájdalommal visított belém:

mindennek.

Senki sem ĂŠl ĂŠs semmi sem igaz.

mozdulatlanul in memoriam Platón

készült 2014–ben 6 számozott példányban Adobe Jenson Pro Italic betűtípussal nyomdai munkálatok: T – Rex Digitális Nyomda, Debrecen

Köszönet Édesanyámnak, Fülöp Anettnek és Voronko Verának.