Aectivators . Hungarian Pavillion . La Biennale di Venezia 2016

Helyi aktív építészet Locally active architecture 15th International Architecture Exhibition La Biennale di Venezia 2016 28.5— 27.11 Magyar Pavilon Hungarian Pavillion

15. Mostra Internazionale di Architettura Partecipazioni Nazionali

æktivátorok. æctivators.

Helyi aktív építészet Locally active architecture

002

003

Helyi aktív építészet Locally active architecture 15th International Architecture Exhibition La Biennale di Venezia 2016 28.5— 27.11 Magyar Pavilon Hungarian Pavillion

Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum Ludwig Museum – Museum of Contemporary Art Budapest, 2016

Tartalom Contents

Fabényi Julia 009 Egy milliméter 013 One Millimetre

101

Szijártó Zsolt Az Ellátó: egy kulturális-közösségi kísérlet The Ellátó: A Cultural Community Experiment in Eger

017 Polyák Levente Talált erőforrások, bizalom és együttműködés: a kulturális helyszínek új generációja Európában 035 Found Resources, Trust and Collaboration: A New Generation of Cultural Venues in Europe

117

Somogyi Krisztina 053 Szükségmegoldás – pozitív felhanggal. Lokalitás, aktivitás, építészet 077 Makeshift – with Positive Overtones. Locality, Activity, Architecture

Fábián Gábor 218 A kiállítás leírása 222 About the Exhibition

Fábián Gábor Fajcsák Dénes 135 Az Ellátóról 139 The Ellátó 144 144

Fázisok Phases

Fábián Gábor 229 Az arktról 239 About arkt

008

Fabényi Julia

Egy milliméter

„Apró győzelem érdekében kreatívan rizikót vállaló példákat fogunk bemutatni, hiszen a probléma komoly, ezért a csak egy milliméternyi javulás is jelentős. Szükség lehet arra, hogy újragondoljuk a sikerről kialakított elképzelésünket, ugyanis a frontvonalon az eredmények relatívak, nem abszolútak” – írja felhívásában Alejandro Aravena, a 15.

Velencei Építészeti Biennále főkurátora.

A magyar pavilon kiállítása mintegy Aravena fenti gondolatára rímel. A tőle idézett sorok jól írják le azt az értéket, amelyet a kiállító arkt építészcsoport projektje képvisel. Velencéből, az építészeti világ centrumaiból vagy egy sanghaji szuperberuházás léptékéből nézve tényleg nem több egy milliméternél az, amit a bemutatkozó fiatal építészek egy magyar kisvárosban, Egerben elértek. Mégis, egy fontos irányba megtett lépés ez, példaértékű és sokak számára reményt adhat.

Aravena építészetről szóló, de a szociális elemet előtérbe helyező gondolkodásmódja nem az önzetlen adakozás stratégiáján alapul. Helyette a valóban felismert szociális szükségletek és a fenntarthatóság szemlélete határozzák meg, aminek része az a széles távú megőrző és újat teremtő építkezés is, amely befogad, de mércét is állít.

Az egri Gárdonyi-kertben pusztulásra ítélt önkormányzati épület megmentését és

009

újrahasznosítását bemutató kiállítás egy valós problémára adott valós választ kíván a középpontba helyezni. Az építészeti jelenlét okán egy korábban értéktelennek tekintett épület mára élő hellyé, kulturális központtá vált a városban. Újrahasznosították, aktiválták, értékké tették. A beavatkozás eredményessége sem pusztán esztétikailag, hanem a komplex társadalmi hasznosságon keresztül mérhető, így a helyi identitás erősödésében, a közösség kialakulásában és a használatok diverzitásában; másfelől megközelíthető (vagy megítélhető) a létrehozásában és működtetésében részt vevő közösségek felől is. A projekt bemutatásmódja a pavilonban a témához illően és a projekt léptékéhez igazodóan szerény, ugyanakkor kreatív.

Az alkalmi és átalakított, újrahasznált terek az elmúlt évtizedekben gomba mód szaporodtak szerte a világban, különösen nagyvárosokban és hátrányos helyzetű településeken. Ezek az alulról jövő civil kezdeményezések leginkább a szubkultúra irányából fejlődtek ki, spontán formában. A volt szocialista országokban a rendszerváltást követően a nagyvárosok sok helyütt radikális szlömösödésnek indultak, a munkanélküliségből eredő elszegényedés vagy az ingatlanspekuláció folyományaként számos lakókörzet és ipartelep vált lepusztulttá. Magam a német nagyvárosokban tapasztalhattam, hogyan vették birtokba a művészek az elhagyatott körzeteket, megüresedett ingatlanokat, és hogyan alakították át azokat puszta jelenlétükkel izgalmas kulturális akcióterületté, laborrá, művészeti fórummá. Ezek a helyek a későbbiekben a befektetők számára is érdekessé váltak, olykor sikeres példákat produkálva a tőkeerős vállalkozói és a kulturális kreatív szcéna együttműködésére.

A magyarországi kreatív térformálódások legkarakteresebben a budapesti belvárosi romkocsmákban mutatkoznak meg, amelyek az elmúlt évtizedben stílusteremtők lettek, és profilformáló erővel hatnak az urbánus tér alakításában. Ezek vonzereje és hálózatépítő hatása generációspecifikus, jelentős turisztikai szerepük ellenére azonban bizonytalan a fennmaradásuk.

Ehhez hasonló, de kisebb, látványában és térfoglalásában nem jelentős, közösségépítő erejében azonban mégis fontos és innovatív jelenség részeként értékelendőek azok a kedvező áron megszerzett vagy bérelt, helyi összefogással létrehozott közösségi terek, amelyek a gazdaságilag és szociálisan leszakadó régiókban kulturális igénnyel jelentek meg, főként vidéken. Megjelenésük nem reprezentatív, nem az emblematikus épületek konjunktúráját erősítik, hanem az emberléptékű, felhasználóbarát

010

várossal és a természeti környezettel való szelíd bánásmód jellemzi őket. Olyan transzformációk, amelyek egyben szellemi átalakulásokat is generálnak.

A válság és az új közösségi, hálózati kultúra hatására az építészeti szakmagyakorlás is változóban van, alternatívákat keres. Ebben a helyzetben az építészet építés is, és legalább annyira vonatkozik a közösségre, mint magára a házra. Az egri épület újrahasznosítása építészek civil kezdeményezésére indult, de túlnőtt azon. Az alkotók szakmai stratégiája helyes iránynak bizonyult: fiatal építészként nem pályázatokra vártak, hanem saját kezükbe vették környezetük és az épület sorsát. A tervezésen túl közösséget inspiráló aktorokká – aktivátorokká – váltak. Helyi támogatókat vontak be, jó együttműködést alakítottak ki a tulajdonos önkormányzattal. A helyi identitást erősítő kapcsolatokat építettek ki, civilekkel, helyi kisiparosokkal, szakmunkás-tanulókkal, elítéltekkel dolgoztak együtt. És ami igazán fontos: közben nem adták fel a kortárs építészet sokszor elfeledett ígéretét, hogy általa megélhetjük a kultúrát, megtudhatunk valamit magunkról, a jövőnkről és a múltunkról.

Magyarországról, egy kisvárosból egy apró, de követhető példát szeretnénk mutatni a világnak a tenni akarásról, a közösség erejéről. Az építész maga is a közösség része, aki úgy végezhet eredményes munkát, ha az épület lakóit, felhasználóit bevonja az építés, az alkotás folyamatába. A megvalósult egri projekt szociálisan is inkluzív, hiszen számos társadalmi csoport együttműködésére és munkájára volt szükség ahhoz, hogy létrejöjjön. Olyan mintaprojekt, amely egy kicsi lépést tesz egy lokális probléma megoldására: olyan lépést, amely jó gyakorlat lehet mások – építészek és közösségek – számára itthon és külföldön egyaránt.

Fabényi Julia (1953) művészettörténész

A budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója, a magyar pavilon nemzeti biztosa.

011

012

Julia Fabényi

One Millimetre

“We will present cases and practices where creativity was used to take the risk to go even for a tiny victory because when the problem is big, just a one-millimetre improvement is relevant; what may be required is to adjust our notion of success, because achievements on the frontlines are relative, not absolute”—reads the introductory text

by Alejandro Aravena, curator-in-chief of the 15th International Architecture Exhibition of the Venice Biennale.

The exhibition in the Hungarian Pavilion rhymes perfectly with Aravena’s thoughts. His cited words accurately describe the value represented by the arkt architecture studio’s exhibited project. Regarded from the perspective of Venice and the centres of the architectural world, or compared with the scale of a megaproject in Shanghai, the improvement accomplished by these young architects in a small town in a small country is not more than one millimetre. And yet, this small but exemplary step in a new direction is all the more significant as it can give hope to many communities.

Aravena’s way of thinking about architecture with a focus on the social element is not founded on the strategy of selfless charity. Instead, his approach is determined by the recognition of actual social needs as well as sustainability, involving the broad perspective of preservation and creation by construction that accommodates while setting standards.

013

The exhibition presenting the salvaging and recycling of a municipal building in the Gárdonyi Garden in the Northern Hungarian town of Eger focuses on a real answer to a real problem. As a result of architectural presence, a building formerly considered as worthless has turned into a living space, a cultural centre. It has been recycled, activated, rendered valuable. The success of the intervention is measurable not merely by aesthetic standards, but rather through its complex social usefulness: on the one hand, in terms of the strengthening of local identity, the development of a community, and the diversity of its uses; on the other hand, from the perspective of the communities participating in its creation and operation. The presentation of the project in the pavilion is modest yet creative—well-suited for the subject and the scale of the project.

Temporary, transformed, and recycled spaces have been spreading like mushrooms around the world over the past decades, especially in big cities and disadvantaged municipalities. These grassroots initiatives usually develop spontaneously in subcultures. Following the regime change, gradual slummification affected many big cities in post-socialist countries; several residential neighbourhoods and industrial zones had become derelict and deteriorated as a result of unemployment and impoverishment or real estate speculation. I have had the chance to observe in German cities how artists occupied abandoned areas and vacant properties, and how they transformed them into sites of exciting cultural activities, labs, and artistic forums with their mere presence. Later on, these places became interesting for investors, often giving rise to successful examples of cooperation between the entrepreneurial and the cultural-creative scene.

The most characteristic instances of the creative transformation of urban space in Hungary are the ruin bars of downtown Budapest, which have become trendsetting over the past decade, and which have the power to shape the image of urban space.

The attraction and network building effect of these is generation-specific, and despite their considerable role in tourism, their future is uncertain.

The community spaces that have appeared with a cultural intent in economically and socially disadvantaged and mostly rural regions, acquired or leased with favourable conditions and created through local cooperation, can be considered as part of a similar phenomenon, which is, although smaller-scale and less spectacular, all the more significant and innovative in terms of its community building power. Their

014

outward appearance is not representative, they are not emblematic buildings; instead, they are characterized by a gentle approach to a human-scale and user-friendly city and natural environment. These are transformations that at once generate intellectual renewal.

As an effect of the economic crisis and the emerging new culture of communities and social networks, the praxis of architecture is also changing and seeking alternatives. In these circumstances, architecture is also construction, pertaining as much to the community as to the building. The recycling of the building in Eger had begun as a civil initiative of architects, but it became much more. The young architects’ professional strategy proved to be the right way: they were not waiting for tenders, but instead took the fate of the building and their environment into their own hands.

In addition to carrying out architectural design, they became actors—activators— inspiring an entire community. They involved local sponsors and developed a wellfunctioning cooperation with the municipality that owns the building. They established relations strengthening local identity and collaborated with local residents, local small manufacturers, polytechnic students, and convicts. And what really counts: they never gave up the often ignored promise of contemporary architecture—that it can help us experience culture, learn something about ourselves, our past and our future.

We would like to show the world a small but emblematic example of the power of community and the will to make a difference, from a small town in Hungary. The architect is also a member of the community, who can only achieve successful results by involving the users and inhabitants of the building into the creative process of construction. The project accomplished in Eger is also socially inclusive, as its completion required the cooperation and work of several social groups. It is a model project, which takes a small step towards solving a local problem: a step that could become good practice for other architects and communities in Hungary as well as abroad.

Julia Fabényi (1953) art historian

Director of Ludwig Museum – Museum of Contemporary Art, Budapest, National Commissioner for the Hungarian Pavilion.

015

016

Polyák Levente

Talált erőforrások, bizalom és együttműködés: a kulturális helyszínek új generációja Európában

A 15. Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonját az arkt csapata tölti meg tartalommal. Az arkt győztes pályázatának középpontjában az iroda egri kulturális központja, az Ellátó áll, amely egy üres épület újragondolásával, használt és felajánlott anyagok újrahasznosításával, közösségi összefogással és sok önkéntes munkával jött létre. Az arkt sikere egy fontos tendenciát jelez: a kulturális és közösségi élet valódi központjai egyre inkább azok az alulról szerveződő helyszínek, amelyek az erőforrások hatékony felhasználásával és újrahasznosításával biztosítják fenntarthatóságukat. Az egri Ellátó jelentősége leginkább egy tágabb, európai kontextusban mutatkozik meg: a kontinens jóléti szolgáltatásainak lassú eróziója és rengeteg középületének megüresedése közepette kulcsfontosságú azoknak a közösségi kezdeményezésű kulturális helyszíneknek a létrejötte, amelyek helyi igényekhez és valódi kapacitásokhoz kapcsolódnak, és képesek a bizalom és az együttműködés megteremtésével különböző városi szereplők hálózatait mozgósítani.

A 2000-es évek első felének virágzását követően a gazdasági válság komoly nehézségekkel szembesítette az európai városok jelentős részét: számos önkormányzatot tereltek a csőd szélére a valós pénzügyi fedezet, vásárlói vagy bérlői igények nélkül megvalósított fejlesztési projektek. A recesszió – a különböző politikai válságokkal és megszorítási intézkedésekkel kiegészítve – az európai jóléti államok válságát

017

eredményezte, amelynek részeként a közszféra a kontinens számos településén elkezdett kivonulni a kultúrához, oktatáshoz, egészségügyhöz kapcsolódó közösségi infrastruktúrák és szolgáltatások területéről. A közszolgáltatások átalakulása és a megszorítások egyúttal a városi terekre is rányomták bélyegüket: a csökkenő önkormányzati költségvetések Európa-szerte a közösségi létesítmények és közterek elhanyagolását és gyakran sikertelen privatizációját, megüresedését vonták magukkal. 1 A városi ingatlanállományok hanyatlásából nem csak a közszféra vette ki a részét. A spekulációs ingatlanbuborék kipukkanása a 2000-es évek végén a legdinamikusabb városi gazdaságokban is hatalmas túlkínálatot eredményezett a nem lakófunkciójú ingatlanok körében: „Egyrészt a spekulatív befektetések visszaesése, másrészt a kormányzati megszorító intézkedések hatására számos város viseli a tőkekivonás fizikai nyomait üres épületek és elhagyott terek formájában.” 2 Az építészet kulcsszerepet töltött be az önkormányzatok strukturális átalakításában, majd az alternatív közösségi szolgáltatások és infrastruktúra létrehozásában.

Az alapfeladatok ellátásához szükséges rendszeres adóbevételek növekvő hiánya miatt az önkormányzatok már a válságot megelőző időszakban is egyre inkább függővé váltak az építkezési beruházásoktól: „A könyvtárak feltöltéséhez, a kulturális programok kidolgozásához, valamint a parkok, a sugárutak, járdák és terek építéséhez és fenntartásához az önkormányzatok az ingatlanfejlesztésből eredő bevételekre támaszkodtak, amelyek időnként kockázatos beruházást követeltek meg.” 3 Ez olyan épületeket eredményezett, amelyeket nem a valós igényekre reflektáló tervezés határozott meg, hanem a pénzügyi tényezők, hasonlóan a „pénzügyi termékekhez, amelyek elvesztették kapcsolódásukat a valós termeléshez vagy a valós gazdasághoz.” 4 Az építész szerepe leszűkült „a stílus végtelen variációinak létrehozására”, „olcsón megalkotva az esztétikai formát és a fejlesztőkre hagyva a jóval lényegesebb építési és tervezési folyamatokat”. 5 A válsággal és a hozzá kapcsolódó gazdasági, politikai és demográfiai átalakulással Európa és Észak-Amerika számos, korábban lényeges megtorpanások nélkül prosperáló városa találta magát hasonló helyzetben, mint Kelet-Németország városai a rendszerváltás után, illetve az amerikai „rozsdaövezet” városai iparuk leépülésekor.

Ebben az értelemben, az üres ingatlanok problémájának felismerésében és kezelésében a lakossága jelentős részét az elmúlt évtizedekben elvesztő Detroit vagy Lipcse

018

megelőzte az „egykori Nyugat” egyéb városait. A lipcsei Galerie für Zeitgenössische Kunst, a dessaui Bauhaus Stiftung és az Archplus folyóirat által 2002-ben kezdeményezett Shrinking Cities-projekt mai perspektívából szemlélve nem más, mint előtanulmány egy Európában és Észak-Amerikában később jelentkező válsághoz. Kísérlet az üres ingatlanok és városi területek általánossá váló problémájának kezelésére alkalmas módszerek és eszközök kidolgozására, javaslat egy új várostervezői szókészlet bevezetésére, előkészítve a terepet a gazdasági válság urbanisztikai oldásához. 6 A recesszió és a helyi gazdaságok átalakulása bizonyos épülettípusok, helyiségek, sőt néhol egész komplexumok és városrészek megüresedését vonta magával: Rotterdam kiadatlan irodaépületei, Lipcse elhagyott lakóházai, Róma üres filmszínházai vagy a spanyol tengerpart – a Budapest melletti Tóparkhoz hasonló – leállt építkezései mind komoly feladat elé állítják a városfejlesztőket. Nem is beszélve Olaszországról: ahogy Benoit Felici Unfinished Italy című dokumentumfilmjének egyik interjúalanya megjegyzi, „a háború utáni Olaszország legfontosabb építészeti stílusa a »befejezetlen szicíliai«.” 7

A párhuzamos jóléti infrastruktúra Európában A közösségi szolgáltatások és terek válságára adott válaszként Európa számos városában olyan közösségek és szervezetek jelentek meg, amelyek a hiányzó szolgáltatások pótlására vállalkoztak. Felismerve, hogy a hagyományos támogatási struktúrák és finanszírozási források elvesztették kapacitásukat a közösségi célú városfejlesztési projektek megvalósítására, ezek a kezdeményezések fokozatosan városfejlesztővé avanzsáltak: a közösségi erőforrások összefogásának segítségével alternatív formátumokat kezdtek kidolgozni azért, hogy életben maradjanak vagy megszülessenek azok a „helyi szolgáltatások és terek, amelyek a hiányzó vagy nem megfelelő közellátást pótolják vagy helyettesítik.” 8 A gazdasági válsággal Európa számos nagyvárosában önkéntelenül is megkezdődött egy párhuzamos jóléti infrastruktúra kiépítése. Elég Athén önkéntes

019

020

Közösségileg működtetett köztér, Campo de Cebada, Madrid Community-operated public space, Campo de Cebada, Madrid

üzemeltetésű kórházaira, a római foglalt házakban működő tornatermekre vagy Madrid közösségi fenntartású köztereire gondolni. További példák azok a kísérletek, amelyek bizonyos közszolgáltatások szerződéses kiszervezésére, egy „megosztott adminisztráció” kialakítására irányultak többek között Bolognában vagy Angliában. Az önkormányzati költségvetések zsugorodásával ráadásul számos városháza eszköztárába bekerült a városi infrastruktúra közösségi finanszírozásának a módszere: Rotterdam, a belgiumi Gent, Párizs és London önkormányzatai esetenként privát kezdeményezések crowdfunding kampány során összegyűjtött büdzséjét egészítették – bizonyos keretek között – ki.

Míg Északnyugat-Európa városai, köszönhetően kiegyensúlyozottabb költségvetéseiknek és élő együttműködéseiknek, koordinált körülményeket tudtak teremteni az önkormányzati szolgáltatások közösségek felé szerződéses módon történő kiszervezéséhez, sok dél- és kelet-európai város alapvető jóléti szolgáltatásokról és létesítményekről mondott le a válság és a megszorítások hatására. Az itt működő társadalmi szervezetek jelentős része félillegalitásban vagy illegalitásban dolgozik: eredményeiket és jelentőségüket a közszféra sosem ismerte el igazán, kizárólag önkéntes munkaerőre támaszkodva kezdték meg egy párhuzamos szociális és kulturális infrastruktúra létrehozását – az állami és önkormányzati intézményektől annyira függetlenül, amen�nyire csak lehetséges.

Spanyolországban a válság számos nagy építkezés félbehagyását eredményezte: a munkálatok leállításának nemcsak a nagy, városi perifériákon épített új lakónegyedek estek áldozatul, de közösségi célú önkormányzati fejlesztések is. Az egyik legérdekesebb történet a Madrid La Latine kerületében található Campo de Cebadahoz fűződik. A téren 1968-ig egy vásárcsarnok működött, amelyet később részben sportcsarnokká alakították át. A 2000-es években megkezdték a létesítmény egy részének lebontását és újjáépítését, de a válság félbeszakította a beruházást, egy teljesen használaton kívüli, ötezer négyzetméteres területet hagyva maga mögött a város szívében. 2010-ben egy fesztivál keretében a francia exyzt építészkollektíva egy ideiglenes strand- és koncerttér megépítésével élő közteret hozott létre a félbehagyott építkezés területén. A strand és a koncertek segítségével a helyiek újra felfedezték a területet, és amikor a fesztivál végeztével az installációt lebontották, a helyi közösség igényt formált a köztér állandósítására. A tér jövőjével kapcsolatban tartott

021

022

Fenntartható és megfizethető közösségi tér, ExRotaprint, Berlin Sustainable and affordable public space, ExRotaprint, Berlin

találkozók és gyűlések egyre több embert vonzottak: a helyiek egyesületet hoztak létre, és formális ajánlatot tettek az önkormányzatnak. Elfogadva az ajánlatot, az önkormányzat 2011-ben ideiglenesen átengedte a területet az egyesületnek, amely azóta koncertek és filmvetítések helyszíneként, valamint sportközpontként működteti azt.

Olaszországban a gazdasági válság korábban kezdődött, és egy állandósult politikai válsággal kiegészülve áthatolhatatlannak tűnő szakadékot hozott létre a közintézmények és a helyi kezdeményezések között. Rómában az egymást követő adminisztrációk inkoherens várospolitikája és egyenlőtlen városfejlesztési projektjei nemcsak próbára tették az önkormányzati költségvetést, de a város kulturális, oktatási és szociális intézményrendszerén is maradandó nyomot hagytak. Önszerveződő közösségek, párhuzamosan a lakhatási válságra adott aktivista válaszokkal, számos mozi, színház, iskola, tornaterem és könyvtár üresen álló épületét foglalták el az elmúlt évtizedekben, hogy eredeti funkciójuk szerint üzemeltessék őket. A közszféra szolgáltatásainak hiányára reagálva a helyi közösségek gyakorlatilag elkezdtek „gondoskodni mindarról, amire egy városnegyednek szüksége van, teljesen átvéve a közintézmények szerepét.” 9 Európa északnyugati városaiban ugyanez a folyamat strukturáltabban, egy szövetkezeti-vállalkozói dimenzióval kiegészülve zajlott le. Az elmúlt évtizedekben csak Nagy-Britanniában több száz olyan közösségi szervezet jött létre, amelyek szövetkezeti tulajdonviszonyok létrehozásával, közösségi finanszírozási kampányok vagy közösségi részvények segítségével vállalkoznak a helyi közösségek számára kulcsfontosságú szolgáltatások és terek megmentésére vagy felépítésére, majd a gyökeret eresztett társadalmi vállalkozások által generált profitnak a környékbe való visszaforgatására.

Berlinben a közösségi és kulturális terek új generációja jelent meg az elmúlt években: a közösségi tulajdonjog segítségével a dzsentrifikációnak ellenálló terek hosszú távon biztosítani tudják a helyi közösségek hozzáférését a legfontosabb kulturális és szociális szolgáltatásokhoz. Az észak-berlini Wedding kerületben található egykori nyomdaipari gépgyár területén működik az ExRotaprint-komplexum. A tízezer négyzetméteres területet a volt bérlők az önkormányzat ingatlankezelőjétől két olyan alapítvány segítségével vették meg, amelyek a társadalmilag felelős közösségi projektek megerősítésére és a közösségi ingatlanok spekulációs ciklusból való kiemelésére specializálódtak. Az azt megelőzőleg veszélyeztetett ipari épületegyüttes ma a lehető

023

legkülönfélébb szociális, kulturális és kisipari funkciókat fogad be megfizethető áron, de elég profitot termelve a komplexum fokozatos felújításához.

A Párizstól északra fekvő településen, Saint-Denis-ben létrehozott Le 6B közösségi központ és irodaház egy üres, ideiglenesen bérelt irodaépületből fejlődött ki.

A néhány építész által működtetett, lebontásra ítélt volt Alstrom-épület hétezer négyzetmétere fokozatosan telt meg művészekkel, dizájnerekkel, civil szervezetekkel és kis cégekkel, lassanként egy megkerülhetetlen kreatív központot alakítva ki a hátrányos térségben. Az épület sikerét felismerve a fejlesztő is újragondolta terveit: a Le 6B épülete integrált részévé vált a terület fejlesztési tervének.

Az értékalapú városrehabilitáció célját szem előtt tartó „kooperatív városfejlesztő csoport”, a Stipo több, a rotterdami belvárosban üresen álló irodaépületet hasznosított újra. A lakás- és ingatlankezelő vállalatok, társadalmi vállalkozások és a kreatív ipar képviselőinek a részvételével létrejött együttműködést egy a fizikai, társadalmi és gazdasági elemek összekapcsolására, valamint a hálózatépítésre, ideiglenes eseményekre és differenciált bérleti konstrukciókra építő módszertan segítette.

Néhány utcával távolabb a ZUS építésziroda vett bérbe egy épületet, majd azt helyiségenként átalakítva egy kreatív inkubátorházat hozott létre. A Schieblock programjának lényege az egyes funkciók egymást megtermékenyítő párosítása és összekapcsolása, ezen keresztül a gazdasági csere élénkítése, valamint különböző társadalmi csoportok közötti kapcsolatok létrehozása. A ZUS tagjai a 2012-es rotterdami építészeti biennále egyik fókuszpontjában lévő Schieblock fejlesztési módszerét „megrendelés és terv nélküli építészetnek” nevezik: az előre meghatározott eredményekkel számoló tervet felváltja a forgatókönyv, azaz egy változni képes, a körülményekhez alkalmazkodó tanulófolyamat. Az ingatlanfejlesztőként fellépő építésziroda és az általa létrehozott gazdasági-szakmai közösség önmaguk megbízójává válnak. Az ZUS ebben az új szerepben látta a lehetőséget az építészet relevanciájának megőrzésére: „Az építészet megszűnik, ha nem foglalkozik a társadalom főbb változásaival, és nem próbál meg választ adni azokra. [...] A dizájnkutatás lehet proaktív a megbízások végrehajtásának kritikai megközelítésében. Ehhez párhuzamos utak kidolgozása szükséges, megnyitva az utat a kísérletezésnek, és szélesebb látókörű gondolkodás, amely mer támaszkodni a divat, belsőépítészet, építészet, várostervezés és tájépítészet integrált egységére.” 1 0

024

Üres irodaházból kulturális központ, Le 6B, Párizs Üres irodaházból kreatív központ, Schieblock, Rotterdam Cultural centre from vacant office building, Le 6B, Párizs Creative centre from vacant office building, Schieblock, Rotterdam

025

026

Tรกrsadalmi vรกllalkozรกsok egy korรกbban kihalt vรกrosnegyedben, ZoHo, Rotterdam Social enterprises in a formerly abandoned neighbourhood, ZoHo, Rotterdam

Új építészetdefiníciók A ZUS építészetdefiníciója jól illusztrálja azt a folyamatot, amelyben az építészek a hagyományos építészeti piac átalakulásával, a megrendelések válság alatti elapadásával új szerepeket kezdtek el feltárni és kialakítani maguknak. A holland Rietveld Landscape tájépítész-iroda a 12. Velencei Építészeti Biennálén mutatta be Vacant NL című kiállítását. Az iroda tagjai összegyűjtötték Hollandia összes, mintegy ötezer üres középületét, és ezzel egy új építészeti paradigma mellett tettek állásfoglalást. Az új paradigma a nem valós célközönség számára készülő beruházások és az ezeket előkészítő bontások helyett a már meglévő épületek és infrastrukturális elemek újrahasznosítását propagálja, azok új funkciókkal való megtöltésén, illetve új használói csoportokhoz való fokozatos adaptációjukon keresztül. Az ilyen építészeti beavatkozások során az egyes funkciók először tesztelésre, kipróbálásra kerülnek, majd a működő megoldások rögzülnek a modellben, míg a sikertelenek kikerülnek belőle.

Az önfenntartó, alternatív közösségi infrastruktúrák és szolgáltatások iránti növekvő igény jelentős hatással volt az építészetre és a várostervezésre. Felismerve tudásuk társadalmi hasznosságát, az építészek és az urbanisták a közösségi kezdeményezésű fejlesztési projektek központi szereplőivé váltak, nem annyira tervezőként, mint szervezőként: a különböző szereplőket összekötő mediátorként, a fejlesztési folyamatok menedzsereként.

Társadalmi-politikai jelentőségük visszaállítása megkövetelte az építész szakma progresszív átalakulását. Az átalakulás első jegyeit 2007-ben Michelle Provoost és Wouter Vanstiphout rögzítették, akik az építészek és várostervezők új hullámát a „várostervezés megkerüléseként” („Ditch School of Urban Design”) írták le: „Ezek a kezdeményezések nem várnak sem ügyfélre, sem megrendelésre, egyszerűen maguktól haladnak előre, és finanszírozást találnak a projekthez. [...] Ezek az irodák, csoportok és művészek szakítottak a hagyományos építésziroda vagy várostervezési főosztály gondolatával, és elsöpörték a határokat várostervezés, városi design, művészet és szociális munka között. [...] Beavatkozásaik lehetnek fizikai objektumok, de annál inkább a politikai színtérben való taktikai manipulációk. Ezek a csoportok sikeres építkezésükkel a politikai status quót változtatják meg oly módon, hogy még több dolog válik elképzelhetővé és végrehajthatóvá.” 1 1

027

Az ingatlanbuborékból eredő és az építőipart is sújtó gazdasági válság figyelmeztetés volt: leszűkítette az építészek és a tervezők munkaerőpiacát. Ugyanakkor megváltoztatta a szakma optikáját is: a recesszió pusztító hatása az építőiparban ráébresztette az építészeket a korábbi finanszírozási mechanizmusok és tervezési folyamatok fenntarthatatlanságára. Befejezetlen építkezések, üres komplexumok és fragmentált közösségi terek közepette építészek teljes generációja kezdett el kritikusan gondolkodni a spekulációalapú gazdaságról, felismerve a hivatalos tervezés figyelmén kívül eső városi területekben rejlő lehetőségeket. Ebben a folyamatban az építészek egyre érzékenyebbé váltak a helyiek igényeire: a nagyobb beruházási projektekkel szemben a kisléptékű, közösségi és gyakran csak időszakos beavatkozásokat helyezték előtérbe, ezzel egyértelműen a közigazgatás által korábban biztosított finanszírozás és szolgáltatások csökkenésére adva választ. A hagyományos építészeti módszereknek a rendellenes helyzetekben való használhatatlanságát mutatja az, hogy az építészek egyre gyakrabban használták a kommunikációs kampányok és a kortárs művészet eszköztárát: a performanszt, a részvételi módszereket, az időszakos installációkat, az épített környezetbe beavatkozó programokat. Az új generáció számára kevésbé a szép tárgyak teremtése, mint inkább a társadalmi hatás vált az építészet céljává.

Az elmúlt évtized politikai és gazdasági fejleményei elkerülhetetlenül megváltoztatták az építészeti szakma pozícióját, számos kérdést eredményezve az építészek, dizájnerek bevonásával kapcsolatban: hogyan lehet a tervezési folyamatban részt venni úgy, hogy elkerülhető legyen annak instrumentalizációja? Hogyan biztosítható a közösségi részvétel nemcsak az épített objektum, hanem a létrejött terek sorsának irányításában is? Hogyan lehetséges az önálló közösségi projektek fejlesztése és finanszírozása úgy, hogy csökkenjen a rajtuk kívül eső céloknak való kiszolgáltatottságuk?

028

Építészi szerepkeresés Magyarországon Az építész szakma szerepkeresése sajátos módon játszódott le Magyarországon, ahol a költségvetési elvonások és a közpolitika újratervezett prioritásai aláástak számos fontos szociális szolgáltatást, és ahol egy erre adott válaszként épültek fokozatosan ki a kereskedelmi forrásokra és közösségi kapacitásokra támaszkodó közösségi infrastruktúrák.

Magyarország közelmúltjának gazdasági, politikai és társadalmi változásai a kulturális és szociális szolgáltatások és infrastruktúrák átalakításának jelentős hullámát hozták. A recesszió hatására az egymást követő kormányok újraszervezték a jóléti rendszert: az ország átment az EU által indított túlzottdeficit-eljáráson, ami a központi és a helyi költségvetések csökkentésével, valamint a szociális, kulturális, illetve oktatási szolgáltatások visszavágásával járt. A szociális, kulturális és oktatási források elosztása ugyanakkor a 2010-ben megválasztott új kormány erőltetett államosítási stratégiája következtében központosítottá, a helyi igényektől egyre inkább elszigeteltté vált.

Miközben a válság csökkentette a kulturális és szociális infrastruktúra magánfinanszírozásának lehetőségeit, lehetővé tette a politikai hatalom központosítását, az építészeti műveletek finanszírozásához szükséges tőke monopolizálását. 2010 után a vezető kormánypárt abszolút parlamenti többsége lehetővé tette a döntéshozatali folyamatok rövidre zárását mind a költségvetési kiadások, mind a városfejlesztés terén.

Miközben egyes jóléti intézmények elszegényedtek vagy bezártak, máshol magas presztízsű kezdeményezések, köztérfelújítások és építkezések jelentek meg imponáló hatékonysággal, de gyakran teljesen elszakadva a helyi kapacitásoktól.

Bár Nyugat-Európa lakásügyi és építészeti stratégiáiban kiemelt helyet kapott az üres ingatlanok újrahasznosításának, illetve a közösségi helyszínek létrehozásának a kérdése, sőt, külön egyetemi programok születtek a témában, Magyarországon az építészeket és városfejlesztőket nemcsak a művészek előzték meg, de a vendéglátóipar is. Sokáig csak művészek és kulturális vállalkozók tettek annak az érdekében, hogy – gyakran bármiféle engedély nélkül, máskor magukat a hivatali bürokrácia útvesztőin átverekedve – kihasználják az üres ingatlanokban rejlő lehetőségeket. Miközben az elhagyott gyárépületek (Tűzraktár), szervizépületek (Trafó), üzletházak (Müszi) és a városban szerteszét található üres kirakatok (Kirakat Galéria) több művészgeneráció

029

kiállításainak, performanszainak, koncertjeinek, illetve szórakozóhelyeinek szolgáltak helyszínéül, az építészek igen kevés szerepet vállaltak ebben a folyamatban.

Ezért annyira fontos, hogy az egri arkt – sikeres, fiatal építészirodaként, hagyományos megbízásai mellett – felismerte annak a jelentőségét, hogy közösségi teret hozzon létre ott, ahol évek óta üresség van: mind a volt GAMESZ-irodaház helyiségeit illetően, mind a helyi fiatalok számára nyitva álló lehetőségek terén.

Talált erőforrások, bizalom és együttműködés Alejandro Aravena, a 15. Velencei Építészeti Biennále főkurátora saját frontvonalaik definiálását kérte a kiállításon részt vevő építészektől és kurátoroktól. Magyarország legfontosabb frontvonala az ország közepén, a különböző politikai kultúrák között helyezkedik el, amelyek konfliktusa megfertőzte a társadalom minden szféráját, kettévágva barátságokat, családokat és munkahelyeket, megfosztva az ország egyik részét a másikkal való kommunikáció lehetőségétől.

A köz-, a magán- és a civilszféra közötti együttműködés folyamatai nemhogy nem automatizálhatóak a megfelelő policyk segítségével, de az egymásba vetett bizalom tökéletes eróziójának köszönhetően gyakorlatilag teljesen ellehetetlenültek.

Ebben a kontextusban ért el csodával határos eredményt az arkt: az önkormányzat, a helyi oktatási intézmények és vállalkozások, a kulturális szcéna és a büntetés-végrehajtó intézmények elkötelezésével Fajcsák Dénes és Fábián Gábor olyan szereplőket állított maga mellé, akik korábban nemigen beszélték egymás nyelvét.

Az arkt építésziroda ugyanakkor nemcsak azt mutatta meg az Ellátó létrehozásával, hogy miként lehet a társadalmi beágyazottságot és a különböző helyi csoportok támogatását erőforrássá alakítani, illetve, hogy miként lehet a különböző kompetenciákat és kapacitásokat mozgósítva felépíteni egy közös platformot, de azt is, hogy miként tud egy kulturális helyszín a saját lábára állni, jogi és pénzügyi biztosítékok beépítésével függetlenedni a köz- és magánszféra támogatásától.

030

A gazdaság újbóli helyreállásával számos nagy városban háttérbe szorítják a visszatérő nagyberuházások a korábban helyzetbe hozott, támogatott közösségi projekteket. Ez nemcsak Magyarország, de más, a gazdasági válságból kilábaló ország számára is fontos tanulság: érdemes végiggondolni, hogy hány ember életét tudja megváltoztatni egy akár néhány évig nyitva tartó közösségi hely? Milyen új tudások, képességek születnek meg egy új helyszín felépítése, működtetése során? Milyen találkozások jönnek létre egy olyan közegben, amely képes a város különböző csoportjait magába integrálni? Az elmúlt évek építészeti kísérletei számos olyan eredményt hoztak, amelyeknek helye kell, hogy legyen a kortárs városfejlesztési gyakorlatban.

Polyák Levente (1979) urbanista és kutató

Szakterülete a közösségi városrehabilitáció, részt vett budapesti, New York-i, párizsi, bécsi és római projektekben, rendszeresen dolgozik önkormányzatokkal és közösségi kezdeményezésekkel.

Az Eutropian Research&Planning ügyvezető igazgatója, a bécsi Wonderland – Platform for European Architecture és a budapesti Kortárs Építészeti Központ kuratóriumának tagja.

031

1 Peck, Jamie: Austerity urbanism. City: analysis

10 van Boxel, Elma –Koreman, Kristian:

of urban trends, culture, theory, policy, action,

Re-public. Towards a New Spatial Politics.

vol. 16 (2012) No. 6. 648. p.

Rotterdam, 2007, NAi Publishers, 36. p.

2 Tonkiss, Fran: Austerity urbanism

11 Provoost, Michelle – Wouter Vanstiphout:

and the makeshift city. City: analysis of urban

Facts on the Ground. Urbanism from

trends, culture, theory, policy, action,

Mid-Road to Ditch. Harvard Design Magazine,

Vol. 17 (2013) No. 3. 312. p.

(2007) No. 25. 38. p.

3 Vanstiphout, Wouter: The self-destruction machine. In Self, Jack – Bose, Shumi eds.: Real Estates: Life Without Debt.

London, 2014, Bedford Press, 59. p.

4 Vanstiphout, Wouter: The Historian of the Present. In Hyde, Rory ed.: Future Practice.

Conversations from the Edge of Practice.

New York és London, 2010, Routledge, 94. p.

5 Illner, Peer: For me, myself and I: Architecture in the age of self-reflexivity.

In Self, Jack – Bose, Shumi eds.: Real Estates: Life Without Debt.

London, 2014, Bedford Press, 54. p.

6 Oswalt, Philipp ed.: Shrinking Cities.

Leipzig, 2005, Hatje Cantz Verlag.

7 Unfinished Italy.

Rend. Felici, Benoît. 2011, Zelig Film.

8 Tonkiss, Fran: Austerity urbanism and the makeshift city. City: analysis of urban trends, culture, theory, policy, action, Vol. 17 (2013) No. 3. 318. p.

9 Cellamare, Carlo: Autorganizzazione e vita quotidiana. In Cellamare, Carlo et al. eds: Recinti Urbani: Roma e I luoghi dell’abitare.

Roma, 74. p.

032

Gyerekfoglalkozás a Gárdonyi-kertben, Ellátó, Eger Activity for children at the Gárdonyi Garden, Ellátó, Eger

033

034

Levente Polyák

Found Resources, Trust and Collaboration: A New Generation of Cultural Venues in Europe

The Hungarian pavilion at the 15th International Architecture Exhibition of the Venice Biennale displays the work of the arkt team. Arkt’s winning submission is centred on Ellátó (Provider), the studio’s cultural centre in the Hungarian town of Eger, realized by reconceptualizing an abandoned building, recycling used and donated materials, joining a community in collaboration and countless hours of volunteer work. The success of arkt indicates an important tendency: grassroots venues that ensure their sustainability by the efficient use and recycling of resources are increasingly becoming the true centres of cultural and community life. The significance of the Ellátó in Eger can be best perceived in a broader, European context: amongst the gradual erosion of the continent’s welfare services and with a vast amount of its public buildings falling vacant, it is of utmost importance to establish collectively conceived cultural venues that are linked to local requirements and actual capacities, and are capable of mobilizing the network of various players of the urban scene by creating collaborations.

Following the boom in the wake of the new millennium, the economic crisis made the majority of European cities face serious difficulties: several local governments ended up on the verge of bankruptcy on account of development projects realized without actual funds or client requirements. The recession—complemented with

035

various political crises and restrictive measures—resulted in the crisis of European welfare states, which entailed the withdrawal of the public sphere from the field of community infrastructures and services related to culture, education, and health care in a number of towns and cities across the continent. The restructuring of public services and the austerity measures also left a mark on urban spaces: the decreasing budgets of local governments entailed the neglect and abandonment of community establishments and public spaces, and often their unsuccessful privatisation and subsequent vacation. 1 The decline of urban building stocks was not only caused by the public sphere.

The burst of the speculative real estate bubble at the end of the 2000s resulted in an enormous oversupply of non-residential properties even in the most dynamic urban economies: “Given downturns in speculative investment on the one hand, and the turning screws of government austerity on the other, many cities are bearing the physical scars of disinvestment, disuse, and decline; in vacant and abandoned spaces of private rescission and public retreat.” 2 Architecture had a key role in the restructuring of local governments and subsequently in the establishment of alternative community services and infrastructure. Due to the growing lack of regular tax income required to fulfil basic functions, local governments had already started becoming increasingly dependent on construction projects even before the crisis: “For staffing libraries and developing cultural programmes, as well as for constructing and maintaining parks, boulevards, pavements, and squares, municipalities relied upon revenues from land-development activities, some of which required risky investments.” 3 This resulted in buildings that were defined by financial factors instead of designs reflecting actual needs, “similarly to how financial products are being created and sold that have lost any connection with real production or a real economy.” 4 The role of the architect became restricted to “performing an endless variation of style” and “inexpensively providing aesthetic form while the building and planning process is relegated to the developer.” 5 With the crisis and the economic, political, and demographic changes it entailed, several cities in Europe and North America, previously prospering without serious halts, now found themselves in a similar situation as East-German cities after the regime change or the cities of the Rust Belt in the United States after their industries

036

had declined. In this sense, having lost a considerable proportion of their population over the past decades, Detroit or Leipzig preceded other cities of the “former West” in terms of recognizing and addressing the problem of vacant properties. The Shrinking Cities project, launched in 2002 by the Galerie für Zeitgenössische Kunst in Leipzig, the Bauhaus Stiftung in Dessau, and the Archplus journal is, from today’s perspective, none other than a preliminary study for a crisis that would hit Europe and North America at a later time. An experiment to develop methods and tools suitable for addressing the soon to be general problem of vacant buildings and urban spaces; a proposal for introducing a new terminology in urban planning, preparing the ground for the urbanistic mitigation of an economic crisis. 6 The recession and the transformation of local economies entailed the vacation of specific building types, premises, and sometimes entire complexes and neighbourhoods: the vacated office buildings of Rotterdam waiting for tenants, the abandoned residential houses of Leipzig, the empty cinemas of Rome, or the suspended constructions on the Spanish seashore—similar to the Tópark (Lakepark) project near Budapest—now all pose serious problems to urban planners. Not to mention Italy: as one of the interviewed subjects in Benoit Felici’s documentary Unfinished Italy remarks: “the most significant architectural style of post-war Italy is the »unfinished Sicilian«.” 7

Parallel welfare infrastructure in Europe As a response of community services and spaces to the crisis, a number of communities and organizations started emerging in cities around Europe with the endeavour of recovering the lacking services. Realizing that traditional sponsorship structures and resources of financing had lost their capacity for realizing community-based urban development projects, these initiatives gradually became the driving forces behind urban developments: with the help of collaborative community resources, they began developing alternative formats to keep, or give birth to “local services and spaces that substitute or compensate for absent or inadequate public provision.” 8

037

038

Közösségileg működtetett köztér, Campo de Cebada, Madrid Community-operated public space, Campo de Cebada, Madrid

With the economic crisis, a number of big cities in Europe, even if inadvertently, began to develop a parallel welfare infrastructure. It is enough to think of Athens’ hospitals operated by volunteers, the gyms in squats around Rome, or Madrid’s collectively maintained public spaces. Further examples include experiments of outsourcing certain public services to contractors, or of establishing a so-called “shared administration” in Bologna or England, among others. Moreover, with the shrinking of local government budgets, the method of crowdfunding urban infrastructures had become an accepted means of financing in several city halls: the municipalities of Rotterdam, Gent, Paris, and London occasionally augmented (within certain limits) the budgets of private initiatives, collected by crowdfunding campaigns.

While owing to their more balanced budgets and active collaborations, the cities of North-Eastern Europe were able to create coordinated conditions for the contract-based outsourcing of local government services to communities, many South and East-European cities had to give up basic welfare services and establishments as a result of the crisis and the austerity measures. A considerable proportion of social organizations operating in these regions function semi-legally or illegally: their significance and achievements have never really been acknowledged by the public sphere, and so they began to develop a parallel social and cultural infrastructure relying solely on volunteer workforce—as independently of government institutions as possible.

In Spain, the crisis resulted in the suspension of a number of big construction projects: it was not only the new residential areas being built on the peripheries of cities that fell victim to the halting of the work, but also the community-based local government developments. One of the most interesting stories is related to the Campo de Cebada in the La Latine district of Madrid. Until 1968, the square had accommodated a great market hall, which was later partly transformed into a sports hall. In the 2000s, demolition and reconstruction of part of the establishment began, but the project was halted by the crisis, leaving behind a completely abandoned area of 5 000 m2 in the heart of the city. In 2010, in the scope of a festival, the French exyzt architectural collective created a living public space in the abandoned construction site by building a temporary beach and concert arena. The beach and the concerts attracted locals, who rediscovered the area, and when the installation was dismantled at the end of the festival, the local community requested the permanent establishment of a public

039

040

Fenntartható és megfizethető közösségi tér, ExRotaprint, Berlin Sustainable and affordable public space, ExRotaprint, Berlin

space in the premises. The meetings and assemblies held about the future of the square attracted more and more people: the locals established an association and made a formal proposal to the local government. Accepting the proposal, the local government temporarily granted the area to the association, which has been using it as a venue for concerts and film screenings as well as a sports centre.

The economic crisis had begun sooner in Italy, and complemented with a permanent political crisis, it created a seemingly uncrossable gap between public institutions and local initiatives. The incoherent urban policies and unequal urban development projects of consecutive administrations in Rome not only put great pressure on the local government’s budget, but also left a permanent mark on the cultural, educational, and social system of institutions in the city. Self-organized communities, in parallel with activists’ responses to the housing crisis, occupied the empty buildings of a number of cinemas, theatres, schools, gyms, and libraries over the past decades, to operate them in their original functions. As a reaction to the lack of public services, local communities practically began to “provide everything that an urban neighbourhood needs, taking over the role of public institutions.” 9 In the North-Western cities of Europe, the same process took place in a more structured way, complemented with a co-operative-entrepreneurial dimension. Only in Great Britain, several hundred community organizations have been established over the past decades, which have undertaken to save or develop services and spaces of key importance to the local community, and to reinvest the returns generated by the already profitable social enterprises into developing the neighbourhood further.

In Berlin, a new generation of cultural spaces has emerged over the past years: spaces resisting gentrification owing to collective ownership can provide long-term access for the local communities to the most important cultural and social services.

The ExRotaprint complex is located in the area of a former printing press factory in Wedding, a district of North-Berlin. The area of 10 000 m2 was purchased by its former leaseholders from the local government’s property management division with the help of two foundations specialized in reinforcing socially responsible community projects and extracting community real estates from speculation cycles. The once endangered industrial complex now accommodates all kinds of social, cultural, and small industrial functions at affordable prices, while making enough profit for the gradual renovation of the complex.

041

042

Üres irodaházból kulturális központ, Le 6B, Párizs Üres irodaházból kreatív központ, Schieblock, Rotterdam Cultural centre from vacant office building, Le 6B, Párizs Creative centre from vacant office building, Schieblock, Rotterdam

Established in the town of Saint-Denis north of Paris, the Le 6B community centre and office building was developed from an empty, temporarily leased office building.

Operated by a few architects, the former Alstrom-building of 7 000 m2 was condemned to be demolished until it gradually filled up with artists, designers, NGOs, and small businesses, slowly forming an essential creative centre in the otherwise disadvantaged region. Recognizing the success of the building, the property developer reconsidered their plans: the building of Le 6B became an integral part of the development plan for the area.

Focusing on value-based urban rehabilitation, the Stipo “urban development cooperative” recycled a vacant office building in downtown Rotterdam. Founded with the participation of property management companies, social enterprises and representatives of the creative industry, the cooperation was facilitated by a methodology based on linking physical, social and economic elements as well as networking, temporary events, and differentiated leasing constructs.

A few streets further, the ZUS architecture studio leased a building and reconstructing it room by room, they created a creative incubator house. The gist of the Schieblock’s program is the synergy of coupled and joint functions entailing the invigoration of economic exchange and connecting different social groups. The development method of Schieblock, which was in the focus of the 2012 International Architecture Biennale of Rotterdam, is referred to by the members of ZUS as “unsolicited architecture:” traditional plans and blueprints that reckon with predefined results are replaced by a script, or in other words, a learning process which is capable of changing and adapting to circumstances. Acting as property developer, the architecture studio and the economic-professional community they brought to life become their own clients. ZUS saw an opportunity for preserving the relevance of architecture in this new role: “Architecture will cease to exist if it refuses to engage with the main developments in society and makes no attempt to come up with answers. […] Design research can be pro-active in developing a critical awareness regarding commissions. This would necessitate the development of parallel routes, offering opportunities for experiment. It would also require thinking more widely, to dare to consider fashion, interior design, architecture, urban design and landscape design as an integrated whole.” 1 0

043

044

Tรกrsadalmi vรกllalkozรกsok egy korรกbban kihalt vรกrosnegyedben, ZoHo, Rotterdam Social enterprises in a formerly abandoned neighbourhood, ZoHo, Rotterdam

New definitions of architecture ZUS’s definition of architecture is a perfect illustration of the process in which the restructuring of the traditional architectural market and the abatement of commissions during the crisis caused architects to begin exploring and creating new roles for themselves. The Dutch Rietveld Landscape architecture studio presented its exhibition Vacant NL at the 12th International Architecture Exhibition of the Venice Biennale.

The members of the studio collected all of the vacant public buildings in the Netherlands, altogether about 5 000, making a statement for a new paradigm in architecture.

Instead of new projects targeted at unrealistic users and demolitions in preparation for these, the new paradigm propagates the recycling of already existing buildings and elements of infrastructure through filling them with new functions and their gradual adaptation to new user groups. In the course of such architectural interventions, each function is first tried and tested, and the solutions that actually work are finalized in the model, while unsuccessful ideas are discarded.

The growing need for self-sustaining, alternative community infrastructures and services has had considerable impact on architecture and urban planning. Recognizing the social benefit of their knowledge, architects and urbanists have become the protagonists of development projects initiated by communities, not so much as designers than as organizers: mediators linking the various players and managers of development processes.

The restoration of their social-political significance required a progressive transformation of architecture as a profession. The first characteristics of this transformation were put down by Michelle Provoost and Wouter Vanstiphout in 2007, calling the new wave of architects and urban planners the “Ditch School of Urban Design:” “These practices don’t wait for a client or a commission—they forge ahead on their own and find other ways to finance the project. […] These offices, groups, and artists have abandoned the idea of the conventional architects’ office or urban planning department and have blurred the boundaries between urban planning, urban design, art, and social work. […] Their interventions can be physical objects but even then are more importantly tactical manipulations of political landscapes. By succeeding in building something, these groups change the political status quo in such a way that more things become thinkable and doable.” 1 1

045

The economic crisis resulting from the real estate bubble and adversely affecting the construction industry was a warning: it narrowed down the labour market of architects and designers. At the same time, it also changed the profession’s approach: the devastating effect of the recession in the construction industry made architects realize the unsustainability of former financing mechanisms and planning processes.

Amongst unfinished constructions, vacant complexes, and fragmented community spaces, an entire generation of architects began thinking critically about speculationbased economy, recognizing the potentials in urban spaces overlooked by official planning. Throughout this process, architects became more and more receptive of local needs: instead of large-scale projects, they began focusing on small-scale, community-based, and often temporary interventions, as an unequivocal response to the decrease in public financing and services. The inapplicability of traditional architectural methods in irregular situations is indicated by the fact that architects began to ever so frequently use the tools of PR campaigns and contemporary art: performance, participatory methods, temporary installations, events intervening into architectural environment. For the new generation, the goal of architecture is social impact rather than the creation of beautiful objects.

The political and economic developments of the past decade have inevitably changed the position of the architectural profession, raising a number of questions regarding the involvement of architects and designers: how is it possible to participate in the design process without instrumentalizing it? How can community participation be ensured in controlling the constructed object as well as the spaces brought to existence by it? How is it possible to develop and finance autonomous community projects while decreasing their exposure to interests and goals from outside their scope?

046

Architects in quest of a function in Hungary The architectural profession’s quest for a function has taken place in a peculiar manner in Hungary, where budget cuts and the restructured priorities of public policy have undermined a number of important social services, and where community infrastructures relying on commercial resources and community capacities have gradually developed in response to this.

The significant economic, political, and social changes in Hungary’s recent past have brought about a considerable wave of restructuring social services and infrastructures. As a result of the recession, consecutive governments have kept reorganizing the welfare system: the country underwent the EU’s excessive deficit procedure, which meant the reduction of central and local budgets as well as cutting back on social, cultural, and educational services. At the same time, since 2010, the distribution of social, cultural, and educational resources has become centralized and all the more isolated from local needs as a result of the newly elected government’s forceful nationalization strategy.

While the crisis reduced the possibilities of privately financing cultural and social infrastructure, it also made the centralization of political power and the monopolization of the capital required to finance constructions possible. Since 2010, the governing party’s absolute majority in the Parliament has made it possible to expedite decision-making processes in the field of budget expenses as well as urban development. Meanwhile, some welfare institutions are facing bankruptcy or have shut down, and other, high prestige initiatives, public space renovations and constructions have emerged with impressive efficiency, often with complete disregard for local capacities.

Although the issue of recycling vacant real estate and the establishment of community sites is a priority in Western European housing and architectural strategies, with special university programs being dedicated to the subject, in Hungary, architects and urban developers were preceded not only by artists, but also by the hospitality industry. For long, only artists and cultural entrepreneurs were taking action in order to exploit the potentials of vacant real estates—often without any kind of permit, or struggling through the labyrinth of post-socialist bureaucracy. While abandoned factory buildings (Tűzraktár), facilities (Trafó), shopping malls (Müszi), and empty shop

047

windows scattered around the city (Kirakat Galéria) have served as venues for the exhibitions, performances, concerts, and clubs for several generations of artists, architects have undertaken little role in this process.

This is why it is so important that the arkt studio of Eger has—on top of its traditional commissions, being a successful young architecture studio—recognized the significance of creating a community space where there was nothing but a gaping void for years: both in terms of the vacant spaces of the former GAMESZ office building, and with regard to the opportunities available to the local youth.

Found resources, trust and collaboration Alejandro Aravena, curator-in-chief of the 15th International Architecture Exhibition of the Venice Biennale requested participating architects and curators to define their own frontlines. Hungary’s most important frontline lies in the middle of the country, between discrepant political cultures, the conflict of which has infected every sphere of the society, breaking friendships, families, and workplaces apart, depriving half of the country of the possibility to communicate with the other half.

Not only is it impossible to automatize processes of collaboration between the public, private and civil spheres with appropriate policies, but owing to the perfect erosion of mutual trust, collaborations as such have practically become impossible.

The results achieved by arkt in this context are miraculous: by having local educational institutions and enterprises, the cultural scene and penal institutions commit themselves to the cause, Dénes Fajcsák and Gábor Fábián joined such actors in a collaboration, who had not even spoken the same language before.

By creating Ellátó, the arkt architecture studio has showed how it is possible to convert embeddedness and the support of different local groups into a resource, and how it is possible to create a common platform by mobilizing different competencies and capacities; however, they have also shown how a cultural venue can stand on its own feet and become independent of public and private support by integrating legal and financial safeguards.

048

With the economy recovering, in a number of big cities, the community projects that received support and opportunities are now forced into the background by revived large-scale projects. This is an important moral for Hungary as well as any other country recovering from the economic crisis: it is worthwhile to consider how many people’s lives can be changed by a community space that is open for even just a few years. What kind of new knowledge and skills can be acquired during the construction and operation of a new venue? What kinds of encounters take place in an environment that is capable of integrating a city’s different groups? The architectural experiments of the past years have yielded a number of results that have to have a place in contemporary urban development.

Levente Polyák (1979) urbanist and researcher

He specializes in community-based urban rehabilitation. He has participated in projects in Budapest, New York, Paris, Vienna and Rome. He regularly collaborates with local governments and community initiatives. He is Managing Director of Eutropian Research&Planning and board member of Wonderland – Platform for European Architecture in Vienna and the Contemporary Architecture Centre in Budapest.

049

1 Peck, Jamie: Austerity urbanism.

10 van Boxel, Elma –Koreman, Kristian: Re-

City: analysis of urban trends, culture, theory,

public. Towards a New Spatial Politics.

policy, action, Vol. 16 (2012) No. 6. 648. p.

Rotterdam, 2007, NAi Publishers, 36. p.

2 Tonkiss, Fran: Austerity urbanism and the

11 Provoost, Michelle – Wouter Vanstiphout:

makeshift city. City: analysis of urban trends,

Facts on the Ground. Urbanism from Mid-

culture, theory, policy, action,

Road to Ditch. Harvard Design Magazine,

Vol. 17 (2013) No. 3. 312. p.

(2007) No. 25. 38. p.

3 Vanstiphout, Wouter: The self-destruction machine. In Self, Jack – Bose, Shumi eds.: Real Estates: Life Without Debt.

London, 2014, Bedford Press, 59. p.

4 Vanstiphout, Wouter: The Historian of the Present. In Hyde, Rory ed.: Future Practice.

Conversations from the Edge of Practice.

New York and London, 2010, Routledge, 94. p.

5 Illner, Peer: For me, myself and I: Architecture in the age of self-reflexivity.

In Self, Jack – Bose, Shumi eds.: Real Estates: Life Without Debt.

London, 2014, Bedford Press, 54. p.

6 Oswalt, Philipp ed.: Shrinking Cities.

Leipzig, 2005, Hatje Cantz Verlag.

7 Unfinished Italy.

Dir. Felici, Benoît. 2011, Zelig Film.

8 Tonkiss, Fran: Austerity urbanism and the makeshift city. City: analysis of urban trends, culture, theory, policy, action, Vol. 17 (2013) No. 3. 318. p.

9 Cellamare, Carlo: Autorganizzazione e vita quotidiana. In Cellamare, Carlo et al. eds: Recinti Urbani: Roma e I luoghi dell’abitare.

Roma, 74. p.

050

Gyerekfoglalkozás a Gárdonyi-kertben, Ellátó, Eger Activity for children at the Gárdonyi Garden, Ellátó, Eger

051

052

Somogyi Krisztina

Szükségmegoldás – pozitív felhanggal Lokalitás, aktivitás, építészet

„Minden építész azt várja, azt reméli, hogy munkája valahogyan az emberiséget szolgálja, hogy általa szebb és jobb lesz a világ.

Folyamatosan keresnünk kell ennek a lehetőségét, de mint annyiszor, itt sincsenek sem egyértelmű definíciók, sem kitaposott utak.”

Samuel Mockbee 1

053

Szerepváltás A velencei biennále magyar pavilonjában bemutatkozó Ellátó mint épület nem fotogén – nem is ezért lett kiválasztva. Ez a projekt elsőként és elsődlegesen nem kép, hanem történet. Egy üresen álló, pusztuló épület közösségi participációval létrehozott újrahasznosítása, egy építés narratívája. Ennél az építészeti beavatkozásnál ezért nem formáról és homlokzatokról lesz szó, hanem szereplőkről és cselekményről. A projekt fontossága innen érthető meg.

Történetünk főszereplői fiatal építészek, akik a recesszió miatt nehéz helyzetbe került vidéki városban, Egerben minden kezdőtőke és megbízói szándék hiányában sikeresen revitalizáltak egy helyet. A gazdasági válság a helyi építészeket is nehéz helyzetbe hozta, a beruházások drasztikus lecsökkenése miatt megbízás nélkül maradtak. Európában sok építésziroda tapasztalta meg a munkára való várakozás feszültségét; a passzív tehetetlenség oka, hogy az építésznek azt tanítják, a szakma gyakorlásához a kezdeményezés mindig a megbízóé, akinek víziója és pénze van, aki programot ad, ezáltal behív az építés párbeszédébe. De vajon szükségszerű ez a szerepleosztás? Az arkt építészeinek alapvető fontosságú döntése a stratégiaváltás volt, passzív helyzetüket aktívra fordították. Elsőként az önkormányzatot szólították meg, aztán a kiválasztott helyszínnel, egy volt gazdasági épülettel kezdtek párbeszédet. Majd egészen különböző embereket hívtak meg közreműködőnek: tűzoltó- és börtönparancsnok, alpolgármester, vállalkozó, fogvatartott, művész, ipari tanuló, sok-sok barát és családtag vett részt a munkában. „Az embereket nem azért próbáljuk rávenni a részvételre, hogy jó válaszaink legyenek, hanem azért, hogy rátaláljunk a jó kérdésre. Nincs rosszabb annál, mint egy rossz kérdést jól megválaszolni.” – vallja az idei biennále főkurátora, Alejandro Aravena, 2 akinek a szemléletével összecseng, ahogyan az arkt építészei gondolkodtak.

A participatív építésben mindenki talált magának örömöt, sokan még hasznot is. Az ipari tanulók például élesben gyakorolták a szakmát, és tanultak valamit a sztereotípiáktól mentes kreatív hozzáállásból, az elhivatottságból, az alkotói lelkesedésből és az építészekkel való együttműködésben rejlő lehetőségekből. A tűzoltók magukkal vitték a tetőteraszra vezető, hatalmas kültéri létrát, a közeli művészeti főiskola saját kiállítási helyszínnel gyarapodott. Bár a beavatkozásnak önös érdekei is voltak,

054

hiszen az építészek saját építészirodájukat alakították ki a tetőtérben, a társadalmi felelősségvállalás, a szélesebb értelemben vett hasznosság szempontjából is pozitív példa az Ellátóé. Egy év működés után egyszerűbb feltenni a kérdést: Miért hagyjuk üresen állni, pusztulni meglévő épületeinket? Biztos, hogy már nem használhatók?

Szemléletváltás A történetben az aktivátorok mellett a fizikai hely a másik központi szereplő. Tulajdonságai, jellemzői, karaktere az Ellátó-projekt indításakor is nagyrészt adottak voltak.

Fotó, film bár látható róla minden megjelenésben, az épület mint kép kevéssé mutatja a lényeget. A 70-es években gazdasági irodának épült házikó a létrehozása pillanatában sem volt építészeti érték, ahogy a felújítás célja sem esztétikai. Az eredmény bár egyes részleteiben vonzó, mégsem építészeti műalkotás. Nincsen róla ikonikus nézet. A nézőnek is szemléletváltásra van szüksége ahhoz, hogy értékelni tudja a projekt publikációit. Egy építészeti tárgyú bemutatásban a képnélküliség ugyanis gondot okoz. Ideemelve Mitchell gondolatmenetét a „képi fordulatról”, 3 az építészetre jelentős módon visszahat a látványos fotómegjelenés. A 20. század végére az építészet iránt érdeklődő néző a képek általi mediálást, a képfogyasztást tartja alapvető minimumnak, szöveget olvasni ezt követően kezd. A képdömpingben kialakult gyorsnézegetési szokások megszűrik a tartalmat: a szemnek érdekes képek a pillantás szűrőjén fennakadnak, a többi érdektelen marad.

Az építészetben is a műalkotás egyedisége, az új izgalma kelti fel a figyelmet, pedig annak a társadalmi hasznosság, a jó működés, avagy a fenntarthatóság alapvető szempontjaival nem sok kapcsolata van. Az „új tradíciója” elkerülhetetlen – érvelt Charles Jenks az Independent hasábjain a bilbaói Gehry-féle múzeummal kapcsolatban. A „formális nyelv komplex komponáltsága” mellett a szépségérzet szoros kapcsolatban áll az újdonságszerűséggel, mert a váratlan, meglepő és szokatlan önmagában vonzó, ugyanis „agyi izgalmat” okoz. 4 A szépségnek az építészetben tehát információelméleti, pszichológiai és a kognitív tudományok méréseire hivatkozott okai lennének,

055

ami Jenks szerint az ikonikus építészet szükségszerűsége fele mutat. Nem tagadva az eszmefuttatás részigazságait, érdemes bízni abban, hogy az újdonságszerűség érzete nem csak vizuális ingerekkel váltható ki. Igaz, a regenerációs és participatív beavatkozások közül is éppen azok a legnépszerűbbek, amelyek látványosságukkal egyaránt képesek voltak magukra vonni a figyelmet. Gondoljunk például az idén Turner-díjban részesített angol Assemble csoport munkáira, így a Folly for a Flyover 15 ideiglenes mozira és közösségi térre, amelyet egy feltűnő építészeti elem beékelésével hoztak létre Kelet-Londonban, a kanális partján, egy autópálya alatti hulladéktérben. Ez a nagy gesztussal megrajzolt forma felkiáltójelként működik: a távolról nézelődők tekintetét ragadja meg.

Ismert és ismeretlen történetek A Gárdonyi-kertben lévő épületről azonban nem érdemes építészeti fotót mutogatni.

De a látványosság hiánya a használókat természetesen egyáltalán nem zavarja. Miért is tenné? Az épület belső tereiből szép kilátás nyílik a kertre és a szomszédos műemlék épületre, a Gárdonyi Emlékházra; a korábbi szűk cellás irodák helyett most tágas terek fogadják a látogatót, a sokaknak hiányzó közösségi hely és kiállítótér most elérhető adottság, a felszolgált kávé és a bor pedig egészen kiváló. Az épület saját közegében, saját valóságában hasznos, jól működik.

A mediálásra alkalmas látványok hiánya csak a publikációk, prezentációk és kiállítások során okoz nehézséget, ez viszont a nem műalkotás-centrikus építészeti projektek bemutatásakor általános kihívás. A közös építések, az akció-, participatív, empatikus, felelősségteljes avagy szolidáris építészet kommunikációja során egy látványelem beemelése ugyanakkor aránytalan, fölösleges és öncélú is lehet: elterelheti az üzenetről, a társadalmi hasznosságról, a közösségépítésről, az értékmentésről avagy a fenntartható megoldásokról a figyelmet. Az elmúlt évtizedben Magyarországon is több olyan építészeti beavatkozás valósult meg, amelynek eredménye nem egy műalkotás, ezek ismertsége azonban még mindig nem elég nagy. Az Ellátó velencei biennálén való szerepeltetése egyfajta nagyítót tart a hasonló projektek fölé is.

056

Gárdonyi Emlékház, Eger Gárdonyi Memorial House, Eger

057

Perbálon a Tovább Élni Egyesület által működtetett, súlyosan és halmozottan sérült gyermekek gondozó otthonába szervez rendszeresen építőtábort a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) Középülettervezési Tanszéke Kemes Balázs vezetésével. A magánberuházásként 1993 és 1997 között Janesch Péter és Karácsony Tamás által tervezett épületegyüttes egy komplex gyógypedagógiai szemlélet részeként valósult meg. A lakók számára természetközeli helyzetet kívántak teremteni, a területen és környékén folyó gazdálkodásnak is nevelő szerepet szántak.

Az épületek állapota egy évtized alatt leromlott, az otthonban közben felnövő gyerekek számára pedig megváltozott a térhasználat. Az építőtáborok során pici beavatkozásokkal, javításokkal és átértelmezésekkel a térkapcsolatok modulálására, átjárások megteremtésére és egy-egy új elem behelyezésére vállalkoztak a fiatal építészek.

A perbáli építőtáborba érkező egyetemisták és a lakók közös munkájaként az elmúlt évek során rend lett a telepen, létrejött egy lépcső, egy rámpa, egy árok felett átvezető fahidacska, egy kiskert és egy kukoricagóré. Mindez nemcsak a hely használhatóságát és a lakók közérzetét javította, de megváltoztatta a közösség kommunikációs stratégiáját is: a termények piacon történő árusításával a lakók kapcsolatba léptek a külvilággal. Az építő jelenlét a hely identitásának alapvető elemévé vált, nemcsak a lakók, hanem az építészhallgatók is sokat tanultak a közös munkából. Kemes Balázs meghatározó döntése volt, hogy nem újabb esztétikai elemek elhelyezésében gondolkodtak, hanem a közösen végzett, értelmes munka, az építés közösségben való tanulása volt a fontos. Több év után készült csak el a korábban feldőlt kukaricagóré helyén az új terménytároló, amely a főút felől mégiscsak jelzi a kortárs építészek jelenlétét.

Hasonló szervezésben valósultak meg az elmúlt években a valkonyai építő­ táborok, bár az építészek jelenléte ebben a kis őrségi faluban már több évtizedes.

Reischl Gábor építész 1993 óta szervezett beavatkozásokat a jelenleg 67 lakosú kis faluba. Az első meghatározó lépés itt is épületátalakítás volt: a megüresedett iskola turistaházként való megmentése hosszútávra alapozta meg a kis közösség életét.

Az épülethez toldott terasz, a falu fejlesztési terve, a közelben megépített kútház, egy fedett kemence építése különböző mérnökök, építészek és tájépítészek önkéntes vállalása volt. Elhagyott boronapincéket mentettek meg, a helyi jelleg megőrzését fontosnak gondolták. Közben lépésről-lépésre megállt, majd visszafordult a falu közösségének rohamos fogyása. Reischl munkáját halála után fiatal építészek folytatták.

058

Kukoricagóré, Perbál Corn barn, Perbál

059

Fáczányi Zsuzsa, Benárd Aurél majd Kemes Balázs, Láris Barnabás és Varga Imre Zoltán szervezett építőtáborokat. A turistaház kertjében felépített pajtaszínház már egy növekvő, vízióval rendelkező falu igényeit szolgálja. A táj és a falu szépségének és a helyiek aktivitásának köszönhetően mára egyre több alkalommal használják a közösségi épületet és a kertet: télen főleg a helyiek szerveznek maguknak találkozókat, legnagyobb eseményük, az őszi ludvérc ünnep viszont messziről is vonz érdeklődőket.

Más esetekben az építész irányítása alatt végzett munka nem igényel építészeti tervezést, sokféle szaktudást és empátiát azonban igen. Faluközösségekben gyakori az üres, rossz állapotban lévő épület, amelynek felújítása, így számos esetben a tető fedése is, jellemzően közös használatok befogadását szolgálja. Erre találunk példát Mátraverebélyen, ahol a Máltai Szeretetszolgálat iniciálására és Kruppa Gábor építész vezetésével a BME hallgatóinak közreműködésével valósult meg közösségi építés.

A beavatkozás fizikai valóságát tekintve a tető megmentése volt a feladat, az egy hét alatt elvégzett munka hatása azonban sokkal nagyobb. A cél egy mélyszegénységben élő cigány családokat szolgáló közösségi hely kialakítása volt, de az építés tette maga is jelentőséggel bírt. Egy pusztuló, magára hagyott közösségben az építő jelenlét önmagában is üzenet értékű.

Holczer Veronika több hazai és nemzetközi díjjal is jutalmazott diplomamunkája szintén mélyszegénységben élők számára valósult meg Markócon, az ország déli részében, a sellyei kistérségben. (Előzményének tekintendő Lantos Tamás polgármester elszánt tevékenysége a kicsi falu megmentésére.) A düledező pajta a helyiek bevonásával, kalákában, az építész aktív jelenléte mellett vált közösségi épületté, amelyben az Ormánság Alapítvány is otthonra talált. A több nyáron át épült ház ma közösségi gyümölcsfeldolgozóként is működik: a korábban a helyiek között szétosztott kétszázféle gyümölcsfa terményeinek feldolgozását szolgálja, ezzel ösztönözve az önellátó tevékenység meghonosodását a jellemzően munkanélküli lakosság körében.

Külön érdekessége ennek a felvetésnek, hogy diplomamunkaként fogalmazódott meg: Holczer Veronika nem új épület tervezésével, hanem egy megtalált problémával kívánt foglalkozni, védésén az épület és a közösség építését is bemutatta. Bátor vállalás ez, miközben az egyetemeken még mindig az önálló és egyedi műalkotás létrehozása az elvárt. A diplomamunka sikere azt is jelzi, hogy egyes professzorok számára már

060

PajtaszĂ­nhĂĄz, Valkonya Barn theatre, Valkonya

061

062

Gyümölcsfeldolgozó, Markóc Fruit processing facility, Markóc

063

evidens, hogy az építészeknek új szerepeket, problémákat, módszereket egyaránt fel kell vállalniuk – többek közt a szegénységben élők elemi igényeivel is foglalkozniuk kell!

Amíg falusi környezetben az épületek revitalizálása és az új épített elemek elhelyezése a helyi közösség életben maradását és közösséggé válását szolgálja és külső tudások segítséggel valósul meg, addig nagyvárosi környezetben jellemzően már meglévő közösségek, érdekcsoportok, de akár gazdasági társaságok lakják be önépítő módon az üresen álló épületeket. A pesti belváros romkocsmái vagy a város egyik legfontosabb közlekedési csomópontján, a Blaha Lujza téren üresen álló Corvin Áruház harmadik szintjén működő MÜSZI (Művelődési Szint) ma már közismert, jól működő helyek; nemcsak a város hétköznapi életét szolgálják, de érdekes karakterrel bíró turisztikai látványosságok is. A leromló épületek új tartalommal való megtöltése a külső kerületekben és az agglomerációban is beindult, jellemzően a helyi közösségek életét szolgáló vegyes funkcióval, így kulturális események mellett helyi piaccal, oktatással és máshonnan kiszoruló civil szervezetek jelenlétével. Érdekes példája ennek Rákosliget Maros mozija. 1911-ben építették szecessziós stílusban, községházának, de elég korán voltak benne filmvetítések is. Az 1992 óta üres épületet többször kirabolták, megrongálták, a pusztuló állapot alig sejtetett valamit a hajdani kedves és szép épületből. A felújítás és a belakás lépésről-lépésre jött létre a helyiek aktivitásával, 2010-ben nyílt meg, azóta is működik.

Közösség és épített környezet együttes formálódásának, a leromlott és üres környezet revitalizációjának városi léptékű példája a Borsos Melinda és Dimitrijevic Tijana építészek által több éven keresztül átgondoltan és rendszeresen megtervett MICROmagdolna akciósorozat. Budapest egyik legrosszabb hírű, valóban problémás városrészében egy tágabb, az önkormányzat által támogatott és a Rév8 által koordinált rehabilitációs program kísérleti részeként üres boltok ideiglenes használatára kerestek megoldásokat. A két fiatal építész szociális városrehabilitációként gondol tevékenységükre, amelynek céljai között a leromlott épületek és a helyiek segítésén túl a városrész identitásának, így belső és külső megítélésének a javítása is szerepel. A városrészre jellemző az „urban blight”, azaz egy olyan várospusztulás, amely ragályos betegségként, foltokban jelenik meg, és onnan terjed tovább. Egy ilyen folyamat nehezen megállítható. Az építészek első felvetésében a Mátyás tér és a Tavaszmező utca vonzáskörzetében, ebben a „központi elhelyezkedésű, de nem kívánatos” 6

064

MÜSZI, Budapest Forgalomlassító akció az óvoda és a játszótér között, MICROmagdolna, Budapest MÜSZI (Cultural Level), Budapest Traffic calming intervention between kindergarten and playground, MICROmagdolna, Budapest

065

066

Biobrikett-szárító, Monor Bio-briquette drying facility, Monor

városrészben az üresen álló földszinti üzlethelyiségek feltérképezése és az átmeneti újrahasználhatóság lehetőségeinek a keresése tűnt a legfontosabbnak. A BME Építő­ művészeti Doktori Iskolájának kutatási témájaként több építésszel együtt keresték az üzlethelyiségek közösségi használatának lehetőségét. Idővel a hangsúly áttevődött a helyi közösségek bevonására, és civil szervezetekkel együtt dolgozva minimális beavatkozásaikkal több helyszínen voltak jelen; a tájékozódást, a figyelemfelkeltést, a környezettel való kommunikációt segítették egy nyári építőtábor keretein belül. Végül publikációkkal igyekeztek nemcsak a helyiek identitástudatát, de a környék külső megítélését is javítani.

Ezeknek a beavatkozásoknak a jelentős része még a magyar szakma egésze számára sem ismert. Bár díjak, megjelenések és konferenciák próbálják felhívni rájuk a figyelmet, a tapasztalat azt mutatja, hogy azok a projektek az emlékezetesebbek, amelyeknek a végeredménye képként is felmutatható. Ezért (is) tudott nagyobb publicitást kapni a monori Tabán cigánytelepen megépített biobrikett szárítóépülete, 7 avagy a Hello Wood számos nyári építészeti táborának eredményei: 8 például a 2012-ben több helyszínen felállított, ikonikus megjelenésű fakonstrukciók, így a Bódvalenkén megépített látványos Sárkányteregető, amely a mosásra szolgáló közös kút és a betonteknő szomszédságában szolgálja a ruhák szárítását. 9 A Hello Wood vezető szervezőjének, Pozsár Péternek és cégtársának, a Reflekt Stúdió másik építészének, Gulyás Böbének bereti épületfelújításai avagy a bagi cigánytelepen történt beavatkozásai viszont ugyancsak kevesebb megjelenést kaptak. A már említett déli, ormánsági és északkeleti országrészben élő cigány közösségek számára készült lakóház-felújítások és közösségi épületek, így iskolák 1 0 közül sok egyáltalán nem ismert, mert tervezőjük sem alkotásként, azaz építészetként, hanem sokkal inkább építésként gondol rájuk.

Ezek a felelősségteljes és hasznos tettek nemcsak az építészek életművéből maradnak ki, hanem általában az építészetről való gondolkodásba sem kerülnek gyakran bele, pedig ez az építészeti szerepvállalás elősegítené a szakma megítélésének javulását.

067

Építészeti hulladék és jugaad szemlélet Az esztétikai megfontolás az Ellátó esetében nemcsak a publikációk szempontjából, de a létrehozás felől közelítve is másodlagos volt. Mert bár az egri vár közvetlen környéke egyáltalán nem érdektelen hely, mégis hiba lenne azt állítani, hogy az elhanyagolt kert vagy az üresen álló épület látványa keltette volna fel az építészek figyelmét. Nem a hely hívott magához cselekvést, ezért nem is a házat érdemes néznünk, hanem a belakott teret. A volt gazdasági épület nemcsak építészeti műként nem értelmezhető, de az önkormányzat szerint használati értéke sem volt. Üresen állt, ami 7-8 év alatt annyira amortizálta, hogy a tulajdonos önkormányzat veszélyesnek ítélte. A haszontalannak tűnő állapot a kiindulás az újrahasznosítás történetében. Fontos hangsúlyozni, hogy nem történeti vagy építészeti értékmentésről van szó. A tizenöt évre bérbe kapott épület fölösleges volt: ha akarjuk, hulladék. Az arkt az üres épületek listáját elkérve, több pusztuló épület közül választotta ki.

Jellegtelen, rossz állapotú, magára hagyott épületből nem csak Egerben és nem csak Magyarországon van sok. Bár az épített szerkezetek még állékonyak, épületként és építőanyagként egyaránt használhatóak lennének, mégis pusztulnak, mert nem tudnak megmozgatni sem pályázati pénzeket, sem befektetői igényeket, de még az emberek fantáziáját sem. Pedig, mint az egri példa is jól mutatja, a hulladékról való gondolkodás megváltozása nagyon sok előnnyel jár: hatalmas energia sűrűsödik kihasználatlanul, az üres épületekben sok még a tartalék. A tárgyak recirkulásának fontossága a recesszió időszakában került előtérbe, de ökológiai stratégiaként továbbra is napirenden kell, hogy maradjon. A számos gazdasági, ökológiai elmélet közül emeljük ide az amerikai építész William McDonough és a német vegyész Michael Braungart 1992-es Hannoveri alapelveit, amelynek a hulladék fogalmának a megszüntetése az egyik alap felvetése. „Ahelyett, hogy az anyagokra hulladékgazdálkodási problémaként tekintenénk, a Bölcsőtől bölcsőig-elv az anyagokra tápanyagként tekint, amelyek megújulási folyamaton, biológiai vagy technológiai metabolizmuson mennek át. [...] A technológiai metabolizmust a természetben előforduló ciklusok mintájára terveztük meg, ez egy olyan önismétlődő, zárt rendszer, amelyben az értékes, high-tech műanyagokat és ásványi erőforrásokat visszaforgatjuk a gyártás, rendbe hozás és újrahasznosítás végtelenített folyamatába.” 1 1 Az Ellátó épületének és

068

a beépített anyagoknak az újrahasznosítása tulajdonképpen technológiai metabolizmus. Az épület minimális külső anyagbevitellel került vissza az élet körforgásába, az építkezés kevés szállítással járt. Az induláskor a felújításra pénz nem állt rendelkezésre, nulla forint pénzmozgás történt, ugyanakkor tizenöt millió forintnyi érték, így valamennyi szponzorációból szerzett anyag és nagyon sok munkaóra épült be a házba.

Az anyagi források teljes hiánya kifejezetten inspiráló hatású volt: szükségszerű minimumra korlátozta a folyamatot, leszűkítette a lehetőségeket és kreatív megoldásokra sarkallta a létrehozókat. Mindez nem unikalitás Magyarországon, általánosságokban is elmondható, hogy számos építészeti tervezésben a beosztó szemlélet, az egyedi, okos megoldások keresése, a helyi anyagok, adottságok kihasználása az egyetlen lehetőség, hogy a tervezett mű az építész számára is elfogadhatóan valósuljon meg. Arra azonban kevés példa van, hogy egy beruházás mindennemű pénzforrás hiányában épüljön fel. A szükséggel való együttélés gondolkodási logikát is magával hoz: ami egy jóléti helyzetben hulladék, az egy másik közösség számára még használható. És ha már nem alkalmas az eredeti szerepre – hát található neki másik. Egy tárgy is kezdhet új életet, az átalakulás azonban nem automatikus, kreatív ötletre, kézügyességre, technológiai tudásra komoly szükség van a folyamatban. A föld fogytán lévő forráskészlete azonban hamarosan felértékeli azokat a stratégiákat, amelyek lehetővé teszik, hogy „takarékosan – mégis gazdagon – éljünk a szűkösség hamarosan ránk köszöntő időszakában.” 1 2 A takarékosság és a kreatív hasznosítás jellemző módon minden szegény civilizációban jelen van. A szemlélet pár éve a hindi, penjabi „jugaad” szóval vált nemzetközi fogalommá, könyv és kiállítás formájában terjed nem csak dizájnberkekben. „A kifejezést az angol üzleti nyelvbe is megpróbálták átemelni, dizájn, üzleti és mérnöki körökben is használják a takarékos innováció, takarékos technika, kényszeralapú innováció, forráshiányos tervezés, extrém megfizethetőséggel való tervezés avagy, hogy személyes kedvencemet említsem, a fatalista kreativitás fogalmakra.” 1 3 Amíg a nyugati kultúra ízlelgeti a fordításokat és keresgéli a fogalom legbenső fókuszát, addig a szegény világ számos kifejezést használ a takarékos, leleményes, vállalkozó szellemű újrahasznosításokra: Kenyában a „jua kali”, Mexikóban a „rasquachismo” fogalma vonható ide. Magyarul talán a barkácsmegoldás juthat az ember eszébe, amely azért is beszédes szóhasználat, mert a benne levő negatív konnotáció okán rávilágít arra,

069

hogy az eredetileg szegénységhez, szükségszerűséghez és nélkülözéshez kötött jelenséget nem is olyan egyszerű átformálni egy pozitív, előremutató dizájnstratégiai jelentéssé. Az Ellátó átalakítása is jugaad szemléletű – és ezt most hangsúlyozottan a remélt új, pozitív értelemben mondom.

Újrahasznosítás az építészetnél kisebb léptékben A jugaad helyzet sajátossága, hogy az alkotó abból dolgozik, abból konstruál, ami a keze ügyébe akad. Az egri Ellátó kialakításában ez a szemlélet nagyon is jellemző.

Ez átalakítja magát a tervezési folyamatot: az építészeti, belsőépítészeti és tárgyi elemek megalkotása során a tervezés nem különül el sem térben, sem időben a csinálás aktusától. Nincsen olyan távoli íróasztal, ahol a koncepciók elvont szintjén jön létre a mű, amely később transzponálódik anyagba. Ebben a projektben a tervezés és az építés egészen közel van egymáshoz. Helyben van. Egyes elemek a tervezés szándékát közvetítik (így a cellás rendszerű alsó tér kibontása építészeti döntés), mások az éppen adódó anyagi, tárgyi, technikai és emberi adottságok által formálódnak.

A párbeszéd a szándékok és a lehetőségek, az adottságok között folyamatos. A kiszerelt, lebontott alkotóelemek csak ritkán kerülnek el a helyszínről, hiszen a szállítás, mozgatás is pénzbe kerül – az az egy-két elem, amelynek a felújítása műhelyt igényelt, a helyi börtönbe vagy a szakmunkásképzőbe került át.

Pár példa a kreatív tárgyhasznosításra, a jugaad vagy barkács szemléletű leleményre. A bejárati zónában a szponzorok fala szép látvány, a raszterben felrakott falapok, amelyekből áll, lámpatestek lezáró elemei voltak korábban. Maguk a 80-as évekre jellemző, kellemetlen színű és gyakran cicergő neonlámpák egymás mellé sorolva jelennek meg a kiállítótér izgalmas állmennyezeteként – a halmozás átlényegítette az egyes elemeket. A 80-as évekbeli barna enteriőr részekre szedve és megtisztítva látványossá vált, átgondoltsága, kedvessége mellett esztétikai élményt is ad. Legérdekesebb számomra a korábbi földtől-plafonig beépített szekrények szerkezeti faelemeinek hasznosítása a kiállítótér tagolását lehetővé tevő paravánként, kiállítási installációként,

070

festőállványként. A lelemény diadala ez a transzformáció, a leghétköznapibb, papaneki értelemben vett dizájn. És ha már dizájn: az emeleti építésziroda hangsúlyos, összefüggő asztaltömbje sem új darab. Minden eleme recirkulált: a fénylő, vajszínű lapok megtisztított ajtólapok, az alumíniumcilinderek a monitorok lába mellett figyelhetők meg; az asztallábak pedig a kiszerelt fa ablakkeretek összefogatásából jöttek létre.

A közösségi tér bútorait innen-onnan szedték össze, és bár önálló elemként nem képviseltek értéket a tárgyak, válogatásuk egyfajta vintage hangulattal bír, tehát az elemek összessége itt is átlényegülés. Az újrahasznosítás és kreatív felhasználás az épület környezetében, a kertben is megfigyelhető: a terasz faburkolata nem előre tervezett felület, hanem az adottságokból való építkezés szép példája: az erdészettől ajándékba kapott, felszeletelt faágakat és törzseket építették be. Újrahasznosított anyag az épület külső felülete is, amely lepelként borítja kívülről a házat. A használt molinóval való beburkolás nemcsak homogénné teszi a felületet (és letakarja a nem kívánatos részleteket), hanem egyben lényegtelenné, nem nézendővé is alakítja a homlokzatot.

A molinó jelenléte a belső tér felől jelentőségtelibb: a befelé fordított nyomatok reflexei megszínezik a belső térelválasztók fehér falait, és egyben vetítőfelületként is szolgálják a belső életet.

Újrahasznosítás és közösség Az épületnél kisebb léptékű újrahasznosítás után az épületnél eggyel nagyobb léptékkel is érdemes foglalkozni: a beavatkozást az Ellátó szociofizikai környezetén keresztül is vizsgálni kell. Milyen hatással van az Ellátó a közösségre?

A szponzori segítséget gyűjtő cégek és különösen a munkájukkal segítő emberek bevonása jelentősnek mondható. Két csoport különösen érdekes ebből a szempontból: az ipari tanulóké, így villanyszerelő-tanoncok és festők alkalmazása, valamint a börtönben fogvatartottaké, tehát a börtön műhelyében végzett asztalosmunka, illetve a fogvatartottak helyszínen végzett munkája. Az ő ténykedésük során volt érzékelhető a legnagyobb lelkesedés: az építés számukra nemcsak hasznos munka, de erős érzelmeket

071

kiváltó tevékenység volt, amely büszkeségérzettel járt együtt. Az értelmes cselekvés lelki értelemben is építő jellegű, pozitív emléke kitűnik az egyetemisták által rögzített videóvallomásokból. Mindez azért hangsúlyozandó, mert az Ellátó hatását nem szabad kizárólag a megmentett épületben, vagy a használat során születő értékekben lássuk: a regenerálódás, az épülés az építők közösségében is érzékelhető. Az ő történetük megismerése egyaránt fontos része az Ellátó történetének. A velencei biennálén bemutatkozó installációban ezek a személyes narratívák hangoznak el, kiegészülve a használók beszámolóival.

Sokkal nehezebben körülírható közösség a hellyel véletlenszerűen találkozóké.

Most elsősorban nem az egri vártól eltévelygő turistákra, hanem azokra a helyiekre gondolok, akik ismerhették a pusztulás időszakát, és most érzékelhetik a felújítás utáni állapotot. Vajon biztos, hogy látják a változást? A kérdést azért merem feltenni, mert a hétköznapok során nem tudatosul az épített környezet számos jellemzője. Egy üresen álló épület nem biztos, hogy szemet szúr, amíg problémák forrása nem lesz.

A Gárdonyi-kert elhanyagoltságáért sem szólaltak fel a helyiek. Talán ennek oka az, hogy a hely a hegyen, magasan van, így napi útjuk nem arra vezet. Arra sétálni pedig kevés okuk maradt: elkerülték, kiesett a számukra hasznos területből, akár le is került mentális térképükről. Egy magára hagyott, burjánzó természet még kelthetett volna pozitív érzéseket is, de a romló állapotú házzal együtt a hely a hanyatlás egyértelmű jelentésével bírt. A beavatkozás fontossága ezzel kontrasztba állítva mutatja meg fontosságát, a megváltoztatható attitűd lehetőségét. „Az emberek pozitívan viszonyulnak a vonzó helyekhez, míg a kellemetlen környezetet inkább kerülik.” 1 4 A mai rendezett, gondozott és tetsző környezet pozitív hatású, egy harmonikus használat irányába hat, és ez a pozitív élmény a tágabb környékre, a Hóhér-dombra is kiterjedhet.

Ma az Ellátóban kávézó üzemel, ahol nem mellesleg híres helyi borászok palackjait is felszolgálják. Az ellátás jó időben a park fele kitelepül, optikai értelemben a terasz az emlékházzal tart kapcsolatot. (És mosdót is szolgáltat annak.) Az emeleti építésziroda és a kávézó szervezi az Ellátó napi ritmusát, főiskolai és egyéb rendezvényekből álló éves kalendáriumát. Az arkt és az önkormányzat szerződésének megfelelően az Ellátó épülete tizenöt évig közhasznú feladatot lát el, a hanyatlás megállt mind fizikai, mind szellemi értelemben. Lépésről lépésre bekerül a helyi közösség életébe.

Ez a folyamat bár lassabban épül, mint a fizikai tér, jó alapjai vannak. Kell hagyni ennek

072

az átalakulásnak még időt. Az építészek megbízásai mindenesetre elszaporodtak a városban. A hangsúlyossá tett építészeti jelenlét mint stratégia számukra már bevált.

Az izgalmas dizájnmegoldásokon és egy jól működő hely kialakulásán túl az Ellátó közösségben betöltött szerepét gondolom az egyik legpozitívabb eredménynek. Az átalakulás lehetősége a helyiek számára példaértékű lehet, hiszen azt sugallja, hogy az épített környezet ügye nem független a benne élők akaratától és tevékenységétől. Hely és ember kapcsolata tranzakcionális, 1 5 azaz kölcsönös: az ember alakítja a környezetet, de a környezet is alakítja az embert. Az építész ebben a nehezen hallható és látható párbeszédben fontos szereplő: tudása, érzékenysége és gyakran szándéka is nagyobb arra, hogy beavatkozhasson. Az alakító szándék szelídsége okán azonban sokszor csak kevesek számára érzékelhető ez a munka. Látványos építészeti mű hiányában gyakran nem kerül publikálásra. Az építész számára sem építészet még, csak építés. Helyi történet marad, semmi más. A velencei biennále nagyítója azonban lehetőség, hogy jobban lássuk és értsük, milyen fontosak ezek a regeneráló, újraértelmező, alakító, építő gesztusok a közösség, a hely fejlődésében és az építészet fogalmának újraértelmezésében egyaránt. Az Ellátó jó példa; nem az egyetlen, de sikeres szükségmegoldás.

Somogyi Krisztina (1969) vizuálisintelligenciakutató, építészetkritikus

Szakterülete a kortárs építészet és vizuális kommunkáció, az épített környezet, a látható világ értelmezése és környezet­ pszichológiai szemléletű vizsgálata.

A Budapesti Műszaki Egyetem egyetemi docense, az Építőművészeti Doktori Iskola oktatója.

073

1 Mockbee, Samuel: The Rural Studio.

11 McDonough, William – Braungart, Michael:

Architectural Design,

From Principles to Practices: Creating a

vol. 68 (1998) No. 7/8. 72–79 p.

Sustaining Architecture for the Twenty-First

2 Winston, Anna: Architects “are never

Century. In Sykes, A. Krista ed.:

taught the right thing” says 2016 Pritzker

Constructing a New Agenda: Architectural

laureate Alejandro Aravena [online].

Theory 1993-2009. New York, 2010, Princeton

http://www.dezeen.com/2016/01/13/

Architectural Press, 220. p.

alejandro-aravena-interview-pritzker-prize-

12 Fischer, Adelheid: What Falls to Hand

laureate-2016-social-incremental-housing-

[online]. 2013. január. https://placesjournal.

chilean-architect/

org/article/what-falls-to-hand

3 Mitchell, W. J. T: A képi fordulat.

In Blaskó, Ágnes – Margitházi, Beja szerk.:

13 U.o.

14 Preface. In Nasar, Jack L. ed: Environmental

Vizuális kommunikáció. Szöveggyűjtemény.

aesthetics: Theory, research, and applications.

Budapest, 2010, Typotex, 173. p.

4 Jenks, Charles: The Saturday Essay:

Cambridge, 1988, Cambridge University Press, XXI. p.

Our modern age requires a new definition

15 „Közvetlen kapcsolat, teljes reciprocitás van

of beauty [online]. 1999. http://www.independ-

az organizmus és a környezet között:

ent.co.uk/arts-entertainment/the-saturday-

a szervezetet és viselkedését rövid és hosszú

essay-our-modern-age-requires-a-new-defini-

távon a környezet alakítja lehetőségei

tion-of-beauty-1073410.html

és kényszerei révén, az organizmus pedig

5 Lásd: http://assemblestudio.

ugyanígy formálja környezetét.”

co.uk/?page_id=5

Dúll, Andrea: A környezetpszichológia

6 Dinitrijevic Tijana MicroMagdolna című

alapkérdései: Helyek, tárgyak, viselkedés.

DLA-dolgozatának meghatározását használva

Budapest, 2009, L’Harmattan Kiadó, 33–34. p.

7 Tervezők: Fazekas Katalin, Fejérdi Péter, Kemes Balázs, Oroszlány Miklós.

8 Például Beret, Bátonyterenye, Bódvalenke, Szakácsi, Dédestapolcsány falvakban.

9 Tervezők: Borbás Péter, Cseh András, Ványolós Endre.

10 Például Pelényi Margit munkái Mánfán vagy Sajókazán.

074

Ellรกtรณ, Eger

075

076

Krisztina Somogyi

Makeshift – with Positive Overtones Locality, Activity, Architecture

“All architects expect and hope their work will act in some sense as a servant for humanity—to make a better world.

That is the search we should always be undertaking and, again, there are no clear-cut definitions or assumed pathways.”

Samuel Mockbee 1

077

Shift of role Presented at the Hungarian pavilion of the Venice Biennale, the building of the Ellátó (Provider) is not photogenic as such—it was selected for other reasons. This project is first and foremost not an IMAGE but a STORY. It is the story of recycling a vacant, decaying building with community participation; the narrative of a construction. Instead of descriptions of forms and façades, the story of this architectural intervention involves participants and a plot. This is the perspective from which the project’s significance can be understood.

The protagonists of our story are young architects, who, despite the lack of any seed capital or client, successfully revitalized a place in a rural town suffering from difficulties in the wake of the recession. Local architects had also fallen into difficulty on account of the economic crisis, as they were left without commissions owing to the drastic drop in investment projects. Several architecture studios across Europe experienced the tension of waiting for a commission; the reason for this passive impotence was that architects are taught that the initiative for practicing their profession always comes from the client, who has vision and money, who has a program and invites the architect into the dialogue of construction. But is this casting of roles imperative? The decision of fundamental importance made by the architects of arkt was the shift in strategy: they activated their previously passive situation. Firstly, they addressed the local government, and then they engaged in dialogue with the site of their choice, a former service facility. Secondly, they invited all kinds of people to contribute: a fire and a prison warden, a vice-mayor, merchants, convicts, artists, polytechnic students, friends, and family all participated in the work. “What we're trying to do by asking people to participate is envision what is the question, not what is the answer. There's nothing worse than answering the wrong questions well.”—reads the testimony of Alejandro Aravena, curator-in-chief of this year’s Biennale, 2 whose approach is in perfect harmony with the arkt architects’ way of thinking.

Everyone found joy in participatory construction, and many also found it useful.

The polytechnic students, for instance, could practice the profession in real life, and they could learn a thing or two about creative approach devoid of stereotypes, about commitment, creative zeal, and also the opportunities presented by collaborations

078

with architects. The firefighters could take the enormous outdoor ladder leading to the rooftop terrace, and the nearby art school got its own exhibition space. Although there were some selfish interests behind the intervention, as the architects fashioned their own office in the attic, the Ellátó is a positive example in terms of both social responsibility and usefulness in the broader sense. After one year of operation, it is easier to pose the following questions: Why do we leave our existing buildings to stand empty and deteriorate? Is it certain that they are useless?

Shift of approach In addition to the activators, the physical place also has a central role in the story. Its aspects, features, and character were mostly given factors when the Ellátó project was launched. Although there are countless photographs and films about the building, as an image, it hardly shows the essence of the story. Built in the 1970s as an office for municipal services, the house had had little architectural value, just as its renovation was not intended to be aesthetic. The result is not an architectural artwork, although some of its details are appealing. It has no iconic view. The spectator, too, needs a shift of approach to be able to value the publications about the project, for the lack of images is problematic when presenting architecture. Citing Mitchell’s train of thought about the “pictorial turn,” 3 spectacular photographic display has considerable impact on the reception of architecture. By the end of the 20th century, mediation via images, the consumption of images is the bare minimum for architecturally inclined spectators: reading texts always comes second. Spectators have developed the habit of rapid browsing amidst the overflow of images, which involves the filtering of content: eyecatching images are caught up in the filter of the glance, the rest is of no interest.

This is not different in architecture: attention is raised by the uniqueness of the artwork, the excitement of novelty, even though that has little to do with such basic aspects as social usefulness, good functioning, and sustainability. The “tradition of the new” is unavoidable—argued Charles Jencks in the Independent in relation to

079

Frank Gehry’s museum in Bilbao. In addition to the “complex manipulation of a formal language,” our sense of beauty is closely related to our sense of novelty, because the unexpected, the surprising, and the unusual are attractive by their own right, as they “arouse” the mind. 4 Beauty in architecture thus seems to rely on reasons “illuminated” by information theory, psychology, and cognitive theory. According to Jencks, all of this underscores the necessity of iconic architecture. Without renouncing the partial truths of this theory, it is worthwhile to trust that the sense of novelty can not only be triggered by visual stimuli. Of course, it has to be conceded that even among regenerative and participatory interventions, the most popular ones are those that are able to attract attention with their spectacularity. Let us recall, for instance, the works of the British Assemble group, winners of this year’s Turner Prize: the temporary cinema and community space Folly for a Flyover 5 was created by installing a conspicuous architectural element on the bank of a canal in a disused motorway undercroft in East London. Its grandiose form works as an exclamation mark, catching the eye of the distant observer.

Well-known and unknown stories There is no point in showing off architectural photographs of the building in the Gárdonyi Garden. Notwithstanding, the lack of spectacularity is the least of its users’ worries.

Why would it bother them? The building’s interiors have a beautiful view of the garden and the neighbouring heritage building, the Gárdonyi Memorial House; instead of the former cramped cells functioning as offices, now spacious halls welcome visitors, the community place and exhibition space that so many have been missing in the town are now available, and the coffee and wine served are of gourmet quality. In its own environment and reality, the building is useful and functions well.

The lack of spectacles suitable for communication only poses a problem in the case of publications, presentations, and exhibitions, but this is a general challenge when presenting non-artwork-centred architectural projects. Nevertheless, during

080

Kitekintés a Gárdonyi Emlékház felé, Ellátó, Eger A view of the Gárdonyi Memorial House, Ellátó, Eger

081

the communication of collective constructions, participatory, empathic, responsible, solidary, or action-architecture, the inclusion of visual elements may well be out of proportion, superfluous or autotelic: it may divert attention from the message—social usefulness, community building, value preservation, or sustainable solutions. Over the past decade, a number of architectural interventions have been carried out in Hungary which were not intended to be works of art, but they received way too little publicity.

The participation of the Ellátó project at the Venice Biennale will hopefully raise awareness of other similar projects as well.

The Department of Public Building Design of the Budapest University of Technology and Ecomonics (BME) regularly organizes a summer construction workshop with the leadership of Balázs Kemes at the care centre for children with severe and multiple disabilities operated by the Tovább Élni Egyesület (Live Further Association) in Perbál. The building complex was designed in the scope of a private project by Péter Janesch and Tamás Karácsony between 1993 and 1997, and it was realized as part of a complex approach in special education. With the intention to create natural conditions for the inhabitants, an educational role was assigned to farming on the premises and in the neighbourhood. Over a decade, the condition of the buildings had deteriorated, and requirements for the use of space had changed as the children grew up. In the course of the summer workshops, the participating young architects set out to modulate spatial connections, enhance accessibility, and install a few new elements by minor interventions, improvements and reinterpretations. As a collective endeavour of the university students and the inhabitants at the summer construction workshop of Perbál, the complex was put in order over the past years, and received a new staircase, a ramp, a wooden bridge over a ditch, a small garden, and a corn barn.

Not only has all of this improved the usability of the place and the general comfort of its inhabitants, but it has also changed the community’s communication strategy: by selling their produce at the market, the inhabitants are now in touch with the outside world.

Constructive presence has become a principal element of the identity of the place, besides the inhabitants, the architecture students have also learned a lot from the collaboration. It was a decision of fundamental importance by Balázs Kemes that instead of adding new aesthetic elements, they would emphasize collective, sensible work and the collective learning of the know-how of construction. The new barn replacing the

082

Kiskert és lépcső, Perbál Backyard and staircase, Perbál

083

corn barn that had previously toppled over has taken years to build—observed from the main road, it does signal the presence of contemporary architects, after all.

The summer construction workshops of Valkonya have been organized in a similar structure over the past years, although architects have been present for decades in the small village in the Őrség region. Architect Gábor Reischl began organizing interventions in the small village of presently 67 residents in 1993. The first decisive step was the modification of a building here as well: saving the vacant school as a chalet for hikers laid the foundations of the small community’s life for decades to come. The porch annexed to the building, the development plan for the village, the well house built nearby, and the covered outdoor oven were all volunteer enterprises of various engineers, architects, and landscape architects. They saved abandoned wine cellars, keeping in mind the preservation of locality. In the meantime, the rapid decline in the village community had gradually stopped and began to reverse. Reischl’s work was carried on after his death by young architects. Summer construction workshops were organized by Zsuzsa Fáczányi, Aurél Benárd, Balázs Kemes, Barnabás Láris, and Imre Zoltán Varga. The barn theatre built in the garden of the chalet now serves the needs of a growing village with a vision. Owing to the beauty of the landscape and the village as well as the activity of the locals, the community house and its garden are being used more and more: in the winter mostly by locals for gatherings, but their greatest event, the autumn will-o’-the-wisp festival attracts visitors from afar.

In other cases, work done under the guidance of an architect requires no architectural design, but it does need expertise and empathy. Vacant and deteriorated buildings are a common sight in village communities, and the renovation of these, often involving new roofing, typically serves to accommodate community functions.

We find an example of this in Mátraverebély, where at the initiative of the Hungarian Maltese Charity Service a collective construction project was carried out with the contribution of BME students under the leadership of architect Gábor Kruppa. In terms of the intervention’s physical reality, the goal was to save the roof, but the long-term impact of the one-week project is much greater. The objective was to create a community place serving Roma families living in deep poverty, but the act of construction was also significant. Constructive presence in a declining, abandoned community is awareness raising in itself.

084

PajtaszĂ­nhĂĄz, Valkonya Barn theatre, Valkonya

085

Awarded with a number of Hungarian and international prizes, the diploma project of Veronika Holczer also targeted people in deep poverty in the village of Markóc in the Southern Hungarian Sellye subregion. (The project had been preceded

by Mayor Tamás Lantos’ dedicated activity to save the tiny village). The ruinous barn was transformed into a community house in a collective endeavour with the participation of locals and in the active presence of the architect. The house is now home to the Ormánság Foundation. Built in the course of several summers, the building also functions as a community fruit processing facility: it serves to process the produce of the 200 fruit trees previously distributed among the locals, thereby motivating the habituation of independent activity among the typically unemployed population. What is especially interesting about this initiative is that it was conceived as a diploma project: Veronika Holczer intended to address a found problem instead of designing a new building, and her DLA thesis defence involved the presentation of community development in addition to the collective construction of the building. This was a brave enterprise, as universities still require students to design independent and unique artworks.

The success of the diploma project indicates that it is already evident to some professors that architects need to undertake new roles, problems and methods—among others the basic needs of people living in poverty!

While in village environments the revitalization of buildings and the installation of new elements serve the survival and community development of the local community and are realized with the help of external knowledge resources, in urban environments it is typically already existing communities and interest groups, or even businesses that inhabit vacant buildings in a self-constructive manner. The ruin pubs of downtown Budapest or the MÜSZI (Community & Art Level), on the third floor of the vacant Corvin Department Store on Blaha Lujza Square, one of the main junctions in Budapest, are well-known, well-functioning places today, not only serving the daily life of the city, but also serving as tourist sights of a peculiar character. The filling of decaying buildings with new contents has also begun in outer districts and in the suburbs, typically with a mixed function in service of local community life, incorporating farmers’ markets, educational features, and NGOs that have no place elsewhere, along with various cultural functions and events. An interesting example of this is

086

Gyümölcsfeldolgozó, Markóc Fruit processing facility, Markóc

087

088

Forgalomlassító akció az óvoda és a játszótér között, MICROmagdolna, Budapest Traffic calming intervention between kindergarten and playground, MICROmagdolna, Budapest

the Maros Cinema in Rákosliget. It was built in 1911 as an art nouveau town hall, but it also accommodated film screenings from early on. Vacant since 1992, the building was looted and vandalized a number of times. Its dilapidated condition was barely reminiscent of the formerly beautiful and lovable building. Its renovation and re-inhabitation was a gradual procedure involving local activity, resulting in the reopening of the building in 2010.

An urban scale example of the joint development of communities and constructed environment involving the revitalization of dilapidated and vacuous areas is the well thought-out and systematically planned series of actions entitled MICROmagdolna by architects Melinda Borsos and Tijana Dimitrijevic. As an experimental feature of a large-scale rehabilitation program in one of the most infamous and truly problematic neighbourhoods of Budapest, supported by the local government and coordinated by Rév8, the two architects sought solutions for the temporary utilization of vacant shops. The two young architects conceive of their activity as social urban rehabilitation, and its objectives include, beyond the restoration of the run-down buildings and providing assistance to the locals, the improvement of the neighbourhood’s identity, their esteem from without and within. The neighbourhood is characterized by “urban blight,” an urban decay that emerges as an infectious disease in different spots from where it spreads out. Such processes are hard to halt. The most important feature in the architects’ first proposal was the survey of vacant ground floor commercial real estates in the vicinity of the Mátyás Square and the Tavaszmező Street, in this “centrally situated yet undesirable” 6 neighbourhood, and to seek possibilities for their transitory use. As a research project of the BME Doctoral School of Architecture, involving a number of architects, they were looking for possibilities to put the shop spaces to community use. Over time, their focus shifted to the participatory engagement of local communities, and in collaboration with NGOs, they implemented minimal interventions at a number of sites; in the scope of a summer construction workshop, they helped to facilitate orientation, awareness raising, and communication with the surroundings. Eventually, they issued publications in an effort to improve the reputation of the neighbourhood as well as the local community’s sense of identity.

The entire architectural profession in Hungary is unfamiliar with many of these interventions. Although awards, publications, and conferences intend to call attention

089

to these projects, the general experience is that the most memorable projects are those that have visually presentable end results. This is one of the reasons why such projects could get more publicity as the bio-briquette drying facility 7 built at the Tabán Roma settlement in Monor, or the results of the numerous Hello Wood summer construction workshops: 8 for instance, the iconic wooden structures built in various locations in 2012, including the spectacular Clothes-Dragon in Bódvalenke, serving as a drying rack next to the common well and wash tub. 9 On the other hand, the building reconstructions in Beret or the interventions at the Roma settlement in Bag by Péter Pozsár, main organizer of Hello Wood and his associate Böbe Gulyás, the other architect of Reflekt Stúdió, got considerably less publicity. Many renovations of residential houses and community buildings such as schools built for Roma communities in the already mentioned Southern Hungarian region of Ormánság or in North-Eastern Hungary 1 0 remain absolutely unknown, because even their designer conceives of them more as constructive than creative or architectural projects. These responsible and useful deeds are not only left out of the architects’ oeuvres, but they rarely become part of architectural thought in general, even though this architectural participation and engagement would improve the reputation of the profession.

Architectural waste and the jugaad approach In the case of the Ellátó project, aesthetic considerations were secondary not only in terms of publications but also from the aspect of creation. The reason is that although the immediate vicinity of the Eger Castle is by far not uninteresting, it would be a mistake to assume that it was the sight of the neglected garden or the abandoned building that caught the attention of the architects. It was not the place that attracted action, therefore, we should focus on the newly inhabited SPACE and not the HOUSE. Not only is the former municipal office building uninterpretable as a piece of architecture but according to the local government, it had no use-value either. It had deteriorated to such extent over its 7–8 years of disuse that the owner—the municipality—deemed

090

Biobrikett-szárító, Monor Bio-briquette drying facility, Monor

091

it dangerous. Its seemingly useless condition was the starting point for the story of its recycling. It is important to emphasize that this is not a project of historical or architectural value preservation. The building leased for 15 years had been unnecessary: waste, if you will. It was selected by arkt from a list of several vacant, run-down buildings.

Not only Eger and Hungary have a lot of indistinctive, run-down, abandoned buildings. Albeit of their relatively solid structural integrity and the fact that they still could be suitable for use as buildings as well as building materials, they are steadily deteriorating because of their incapability of mobilizing not only the financial resources through public tenders or the interest of investors, but even the imagination of the people. Whereas, as clearly indicated by the project in Eger, changing the way people think about waste has a number of benefits: there is a reserve of enormous unused energy piled up in vacant buildings. The significance of recycling objects came to the fore in the period of recession, but it has to continue being part of the agenda as an ecological strategy. From the countless economic and ecological theories, let us recall the Hannover Principles conceived by the American architect William McDonough and the German chemist Michael Braungart in 1992, one of the fundamental propositions of which was the elimination of the concept of waste: “Rather than seeing materials as a waste management problem, cradle-to-cradle thinking sees materials as nutrients that cycle through either the biological metabolism, or the technical metabolism. [...]

The technical metabolism is designed to mirror natural nutrient cycles; it is a closedloop system in which valuable, high-tech synthetics and mineral resources circulate in an endless cycle of production, recovery and reuse.” 1 1 The recycling of the building of the Ellátó and the incorporated materials can practically be considered technical metabolism. The building re-entered the cycle of life with minimal material input and without much transportation. At the start there were no financial resources for the renovation, which began with zero cash flow, while 15 million Forints worth of materials from sponsors and several man-hours were built into the house.

The complete lack of financial resources had an outright inspiring effect: it reduced the process to the bare minimum, narrowing down the possibilities and motivating the architects to implement creative solutions. This is not unique in Hungary; in general, a number of architectural designs rely on a frugal approach, the quest

092

for unique and smart solutions, and the use of local materials and faculties in order for the realized design to be considered acceptable by the architect. There are very few examples, however, of a project to be completed without any financial resources.

Exigency entails a certain logic: what counts as waste in welfare conditions can still be useful for another community. And if it is no more suitable for its original role—another role can be attributed to it. An object can also start a new life, but this transformation is not automatic: the process requires creative ideas, dexterity, and technical expertise. As the Earth’s resources are running out, the value of strategies that empower us with “the capacity to live frugally—yet richly—in the coming age of limits” 1 2 will steadily increase.

Frugality and creative reuse are typical characteristics of every poor civilization. With the use of the Hindi and Punjabi term “jugaad,” this approach became an internationally acknowledged concept some years ago, spreading through books and exhibitions, not only in designer circles. “Jugaad has even been translated into English business-speak, alternately referred to in design, business and engineering circles as frugal innovation, frugal engineering, constraint-based innovation, resource-constrained design, design for extreme affordability and, my personal favorite, fatalistic creativity.” 1 3 While Western culture is savouring the different translations and seeking the innermost focus of the concept, the poor world uses a number of terms to refer to frugal, inventive, venturesome recycling: in Kenya, the term “jua kali,” in Mexico, “rasquachismo” is used. In English, the term “makeshift” may come to mind, which is expressive, as the negative connotations inherent in it reveal that the phenomenon, which is originally related to poverty, exigency, and indigence, cannot be so easily transformed so as to imply a positive and progressive design strategy. The reconstruction of the Ellátó is also based on the jugaad approach—pronouncedly in the hoped-for new and positive sense of the word.

093

Recycling on a smaller scale than architecture The unique aspect of the jugaad situation is that the builder works with whatever (s)he can find. This approach is quite characteristic of the Ellátó’s design. It transforms the very design process: in the course of creating elements of architecture, interior design, and furniture, the design process is not separated in time or space from the act of making. There is no remote desk where the work is created first on the abstract conceptual level, to be transposed into material later on. Design and construction are inseparably close in this project. On site. Some elements convey the design intention (tearing down the ground floor cell structure to open up a single large space is thus an architectural decision), while others are shaped by available and ad hoc financial, material, technical, and human capacities. There was a constant dialogue between intentions, possibilities and given faculties. Dismantled, disassembled components rarely made it out of the site, as moving and transportation also cost money— the few components that required a workshop for repairs were hauled to the local prison or the polytechnic.

A few examples of creative recycling in the spirit of jugaad or makeshift ingenuity. The wall of the sponsors in the entrance zone is a nice sight—the matrix of wooden panels that make it up used to be components of the ceiling light frames. Characteristic of the 1980s with their unpleasant colour temperature and chirping noise, the neon lights themselves are aligned in rows to form an exciting dropped ceiling in the exhibition space—accumulation has transubstantiated the individual elements. Taken apart and cleaned, the brown interior, also from the 1980s, has become an aesthetically pleasing spectacle in addition to being well-thought-out and lovely. The feature I find most interesting is the recycling of the wooden structural elements of the former builtin cabinetry that used to line the walls from floor to ceiling: these now serve as divider screens in the exhibition space, installation elements, and easels. This transformation is the triumph of ingenuity, design in the most common, Papanekian sense. Speaking of design: the pronounced, contiguous block of tables in the upstairs architecture studio is also not brand new. All of its components are recycled: the satiny cream coloured table tops are polished door panels, the aluminium cylinders of the keyholes can be noticed next to the monitor stands; the table legs are composed of dismantled wooden window frames. The furniture in the community space was collected

094

from here and there, and although the objects individually have no special value, their assembly radiates a sort of vintage atmosphere—in other words, collectively, these elements are also transubstantiated. Recycling and creative use can also be observed in the building’s surroundings: the wooden flooring of the terrace is not a pre-designed surface, but a beautiful example of construction using local faculties: it incorporates sliced branches and logs received as gift from local forest management. The building’s exterior surface is also made of recycled materials, sheathing the building like a veil. Enveloping the surface in used canvas banners with their backside facing outward renders the surface homogeneous (while covering unwanted parts), and makes the façade unimportant, something not to look at. The presence of the canvas banner is more significant from within: light reflected from the prints facing inward colours the white walls of the interior dividers. The banners also serve as projection screens through the windows.

Recycling and community After addressing the subject of recycling on a scale smaller than a building, it is worthwhile to examine the same on a larger scale: through the socio-physical environment of the Ellátó. What kind of impact does the Ellátó have on the community?

The project involved a considerable participation of companies gathering assistance through sponsors, but especially of people providing assistance through their work. Two groups are of special interest in this aspect: polytechnic students, such as electricians and painters, and convicts doing carpentry jobs in the prison’s workshop as well as on-site work. Their engagement was characterized by the greatest enthusiasm: construction work was not only useful for them, but it was an activity that triggered strong emotions including pride. Sensible activity is also constructive in a spiritual sense; positive memories stand out in the video testimonies recorded by the university students. All of this needs to be emphasized because the impact of the

095

Ellátó is greater than the saving of a building or the values created throughout its use: construction is also perceivable in terms of the community of constructors. Their individual stories form an equally important part of the Ellátó’s story. The installation presented at the Venice Biennale features these personal narratives along with the reports of users.

The community of those randomly encountering the place is much more difficult to describe. I am not referring to the tourists who wander off from the castle, but the locals who were familiar with the period of decay and now meet the renovated conditions. Do they surely see the change? I dare ask this question because a number of aspects that characterize constructed environment are easily overlooked. A vacant building will not necessarily catch the eye until it becomes a source of problems.

Locals never bothered to complain about the neglected Gárdonyi Garden. Perhaps because it is high up on the hill and thus not in the path of their daily routes. Little reason did they have to walk there: they avoided it as a place outside the area useful for them, maybe they even erased it from their mental map. An abandoned piece of prolific nature may have given rise to positive emotions, but together with the run-down house, the place projected a clear sense of decline. The significance of the intervention is most prominent in contrast with all of this, as is the possibility of changing people’s attitude, inasmuch as „individuals are attracted to an appealing environment and are more likely to avoid an unpleasant one.” 1 4 Today’s organized, maintained, and attractive environment has a positive effect, pointing towards harmonic use, and this positive experience may extend to the broader neighbourhood including the Hóhér Mound.

Now there is a café in the Ellátó, the wine card of which, for instance, features bottles from renowned local wineries. In good weather, service is extended to the park, and the terrace is optically linked with the memorial house. (Also serving it with lavatories.) The daily rhythm of the Ellátó is organized by the upstairs architecture studio and the café, including its yearly agenda of university and other events. According to the contract signed by arkt with the local government, the building of the Ellátó has to provide public services for 15 years, which means that both mental and physical decline has been stopped and reversed. The building is gradually entering the life of the community. Although this process builds up slower than the physical space, it has solid foundations. Some more time is needed for full transformation. In any case, the

096

architecture studio has more and more commissions around the town. Emphasized architectural presence as a strategy has already proven successful for them.

Beyond the exciting design solutions and the development of a well-functioning place, I consider the Ellátó’s role in the community as one of its most positive results.

The possibility of transformation can be exemplary for locals, as it suggests that the cause of the constructed environment is not detached from the will and activity of the people inhabiting it. The relation between people and places is transactional, 1 5 that is, reciprocal: people shape the environment but the environment also shapes the people.

In this hardly audible and visible dialogue, architects have an important role: they are more sensitive and often also have a stronger intention to intervene. Due to the gentleness of the transformative intent, however, this work is often perceptible only to a few.

For want of a spectacular piece of architecture, it often remains unpublished. To the architect, it is not architecture, just construction. It remains a local story, no more. The magnifying glass of the Venice Biennale, however, is an opportunity to better see and understand how crucial these regenerative, reinterpretative, formative, and constructive gestures are to the development of a place as well as to the reinterpretation of the notion of architecture. The Ellátó is a good example; not the only makeshift solution out there, but a successful one.

Krisztina Somogyi (1969) visual intelligence researcher and architecture critic

She specializes in the interpretation and environmental psychological analysis of contemporary architecture and design, the constructed environment, and the visible world. She is University Docent at the Budapest University of Technology and Economics and lecturer at the Doctoral School of Architecture.

097

1 Mockbee, Samuel: The Rural Studio.

11 McDonough, William – Braungart, Michael:

Architectural Design,

From Principles to Practices: Creating

vol. 68 (1998) No. 7/8. p. 72–79.

a Sustaining Architecture for the Twenty-First

2 Winston, Anna: Architects “are never

Century. In Sykes, A. Krista ed.: Constructing a

taught the right thing” says 2016 Pritzker

New Agenda: Architectural Theory 1993–2009.

laureate Alejandro Aravena [online].

New York, Princeton Architectural Press, 2010.

http://www.dezeen.com/2016/01/13/

p. 220.

alejandro-aravena-interview-pritzker-prize-

12 Fischer, Adelheid: What Falls to Hand

laureate-2016-social-incremental-housing-

[online]. 2013. january.

chilean-architect/

https://placesjournal.org/article/

3 Mitchell, W. J. T.: The Pictorial Turn.

what-falls-to-hand

In Mitchell, W. J. T.: Picture Theory. Chicago, The University of Chicago Press, 1994.

13 Ibid.

14 Preface. In Nasar, Jack L. ed: Environmental

4 Jenks, Charles: The Saturday Essay:

aesthetics: Theory, research, and applications.

Our modern age requires a new definition

Cambridge, Cambridge University Press,

of beauty [online]. 1999.

1988. p. XXI.

http://www.independent.co.uk/arts-

15 “There is a direct relation, complete

entertainment/the-saturday-essay-our-

reciprocity between organism and

modern-age-requires-a-new-

environment: on both short and long term,

definition-of-beauty-1073410.html

the organism and its behaviour is influenced

5 Cf.: http://assemblestudio.co.uk/?page_id=5 6 Using the definition in Tijana Dinitrijevic’ DLA

constraints, and the organism shapes its

thesis MicroMagdolna

environment in the same way.”

by the environment via its possibilities and

7 Designers: Katalin Fazekas, Péter Fejérdi,

Dúll, Andrea: A környezetpszichológia alap­

Balázs Kemes, Miklós Oroszlány.

kérdései: Helyek, tárgyak, viselkedés.

8 For instance in the villages of Beret,

Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2009. p. 33–34.

Bátonyterenye, Bódvalenke, Szakácsi, Dédestapolcsány.

9 Designers: Péter Borbás, András Cseh, Endre Ványolós.

10 For instance the works of Margit Pelényi in Mánfa or Sajókaza.

098

Ellรกtรณ, Eger

099

100

Szijártó Zsolt

Az Ellátó: Egy kulturális-közösségi kísérlet Egerben

A 15. Velencei Építészeti Biennále címe – Jelentés a frontról – és az Alejandro Aravena által jegyzett főkurátori felhívás 1 nézőpontváltást eredményez a szakterületen belül: az építészet másfajta, kisebb léptékű, a közösségfejlesztést középpontba állító felfogását fogalmazza meg. Továbbá szélesre tárja a kaput az építészet tágabb környezetét jelentő, társadalmi-kulturális-politikai kontextus figyelembe vétele előtt. A felhívásban említett legfontosabb fogalmak – a valóság nehézkedési ereje és tehetetlensége, 2 a „periférikus tapasztalatok” jelentősége, a harc és a küzdelem középpontba állítása 3 – lehetőséget kínálnak arra, hogy az építészetet ne egy elszigetelt, sajátos problémák és önálló formanyelv által jellemezhető területként szemléljük. A felhívás arra buzdít, hogy helyezzük el az építészetet a társadalmi tér bonyolult összefüggésrendszerében, a történeti idő egy meghatározott szeletében, és a társadalmi cselekvők, intézmények összetett cselekvési rendszerében.

Ez a fajta – meglehetősen ritka, s ezért is figyelemre méltó – kontextus­ érzékenység ráadásul alkalmat kínál arra is, hogy a kortárs építészetről szóló diskurzusban megjelenhessenek az európai társadalomfejlődés centrumától távolabb fekvő

101

területek, így többek közt a kelet-közép-európai posztkommunista régió speciális problémái is. Hiszen a valóság tehetetlenségi ereje, nehézkedése, entrópiája közel sem ugyanazokat a kényszereket, determinációkat hozta létre Nyugat-Európában, mint a teljesen másfajta társadalmi szerkezet, politikai múlt, kulturális hagyományok által meghatározott perifériális területeken. S a helyet és a közösséget egyaránt eltörlő entrópiával szembeszegülő kockázatvállaló magatartás is egészen eltérő előképekkel és előtörténettel, kulturális mintákkal rendelkezik, mint amelyekre a centrum társadalomfejlődési pályát befutott országaiban támaszkodhat.

Az építészetet körülvevő társadalmi-kulturális-politikai kontextusok felértékelése szükségszerűen magával hozza egy olyan nézőpont igényét, amely kellően érzékeny e területek vizsgálata iránt, elkötelezett a lokális sajátosságok feltérképezése mellett, ugyanakkor elég reflexív ahhoz, hogy figyelembe vegye a makroszinten zajló történések szabályszerűségeit is, azaz ne hangsúlyozza túl a periférikus tapasztalat egyediségét, különlegességét. Ezt kínálja fel a kulturális antropológia módszertana: egyrészt az egyedi történések távolról sokszor érthetetlennek, netán barbárnak tűnő mikrovilágát próbálja lehetőleg közelről, pontosan rekonstruálni és megérteni, másrészt folyamatosan törekszik arra, hogy ezek a leírások ne maradjanak meg egzotikus, távoli világok furcsa történeteinek, hanem átfogó társadalmi rendszerek, makroszintű folyamatok aktuális – egy adott itt és mostban létrejött – megjelenési formájaként váljanak értelmezhetővé. 4 A 15. Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonját megvalósító egri építészközösség, az arkt iroda tevékenysége s Ellátó elnevezésű projektje különösen alkalmas arra, hogy periférikus területen zajló építészeti (és közösségfejlesztési) folyamatokat lehessen rekonstruálni: egy kelet-közép-európai ország központjától távol eső vidéki város egy kis léptékű épületének az újrahasznosítása kapcsán. Milyen is ezen a tájon a valóság sűrűsége, miképpen jön létre a kényszerek acélkeménységű ketrece?

Hogyan számítható ki a területen uralkodó gravitáció, nehézségi erő egyenlete? S még egy további számítás: a kockázatot vállalóknak (építészeknek, közösségfejlesztőknek, urbanistáknak) milyen felhajtóerőre, elrugaszkodási energiára van szükségük ahhoz, hogy túl tudjanak jutni a fizikai törvények szigorúságára hasonlító determinációkon?

Aztán: milyen titkos műhelyekben, okkult szertartások között, beavatott társak részvételével lehet létrehozni ezt az energiát, amelyből a változtatás ereje származhat?

102

Jelen írás az egri arkt építésziroda projektjét meghatározó társadalmi-kulturálispolitikai kontextus antropológiai rekonstrukciója során két fontosabb területet mutat be részletesebben, amelyek egyúttal e projekt koordinátarendszerét és lehetőségeinek feltételeit is meghatározták. A földrajzi-társadalmi-kulturális tér, a diszkontinuitásokkal szabdalt történeti idő, illetőleg a projekttel kapcsolatba került fontosabb társadalmi szereplők állnak az elemzés középpontjában. A konkrét projekt rekonstrukcióján túl – összhangban a kurátori felhívásban megfogalmazottakkal – érdemes azt a kérdést is feltenni, hogy mennyiben képesek ezek a kezdeményezések önmagukon túlmutatni, s olyan modellként működni, amely példaértékű lehet más, hasonló léptékű városok közösségei számára is.

A hely mint csatatér Aravena kurátori koncepciójában kulcsszerepet játszik egy sajátos térfelfogás, amely szakít a földrajztudományokból származó, széles körben meghonosodott, az (építészeti) aktivitásoknak helyet adó földrajzi teret valamifajta tartályként, az eseményeket magában foglaló semleges keretként megjelenítő elképzeléssel. A 90-es évektől elterjedt új megközelítésmód – amely sokat köszönhet a francia fenomenológusok (Maurice Merleau-Ponty), marxisták (Henry Lefebvre) könyveinek 5 és a kulturális geográfia új irányzatainak – teljesen más nézőpontot kínál. A helyre pillantva korábbi és jelen idejű emberi cselekvések, küzdelmek nyomait fedezik fel, s eltérő érdekekkel, elképzelésekkel rendelkező csoportok összecsapásait rekonstruálják. Így az adott hely „sajátossága” (etnikailag, társadalmilag, kulturálisan, generációsan stb.) különböző társadalmi szereplők a térért és a térrel folytatott harcainak aktuális helyzetéből olvasható ki.

Talán sehol sem érzékelhető jobban e kontextusérzékeny és konfliktusközpontú helyértelmezés igazsága, mint az arkt kezdeményezésének helyet adó település, Eger kapcsán. A küzdőtérként felfogott hely által meghatározott determinációk fontos szerepet játszanak a projekt alakulástörténetében. Mind az Észak-Magyarország régióban

103

található, a fővárostól 140 km távolságban fekvő, alig 55 ezer lakosú kisváros, mind az épületnek helyet adó, a barokk belvárostól rövid távolságra lévő történeti múzeumkert, egykori arborétum olyan sajátosságokkal bírnak, amelyek nélkül e projekt helyi értéke, jelentősége csak nehezen érthető meg.

A város földrajzi-geopolitikai helyzete sok szempontból is különlegesnek, egyedinek tekinthető. Egy erősen városhiányos régióban (ahol a városi népesség aránya 50% alatt van, ez a legalacsonyabb mutató az egész országban) Eger olyan pozíciót foglal el, amely leginkább valamiféle „urbánus szigetre” emlékeztet. Egy középkori eredetű, városi múltra visszatekintő, a nyugat-európai városfejlődés főbb trendjeivel harmonizáló, hagyományos vásár- és kereskedőváros emelkedik ki a környezetéből, amely a középkortól kezdve jelentős egyházi és oktatási központ volt (jelenleg egyetemi szintű képzéseknek is helyet adó főiskolával).

Ez az „urbánus sziget” jelleg a város közelmúltjában is jól tetten érhető. Az Egert is magában foglaló Kelet-Magyarország régió volt az 50-es évek szocialista nehézipari fejlesztésének egyik kiemelt központja, amely a 90-es évekre a gazdasági szerkezetváltás és a politikai rendszerváltás következtében nagyon nehéz helyzetbe került. Ám miközben a régió többi városa (beleértve a regionális központot, Miskolcot is) súlyos gazdasági, társadalmi válsággal küzdenek nagyjából 20-30 éve, addig Eger képes volt ebben a súlyos depressziótól szenvedő térségben is a megőrizni saját városi pozícióinak többségét.

Ez a fajta relatív stabilitás ugyanakkor nem egy szerencsés véletlen helyzetre vezethető vissza. Sokszoros küzdelmek eredménye, amelyeket Eger a történelem során hol a központi hatalmak a várost ellehetetlenítő intézkedéseivel, hol a kedvezőtlen makrotársadalmi és gazdasági trendekkel szemben vívott meg. E zömében sikeres küzdelmek következménye az a viszonylagos társadalmi-gazdasági stabilitás, amely Egerre – közvetlen környezetétől eltérően – a történelem során jellemző volt; amely mögött nyilvánvalóan hosszas tanulási folyamatok állnak, és amelyből egy alapvető városi tapasztalat is eredeztethető.

A helyért folytatott nagyon is konkrét küzdelmek, harcok egyik kiemelt fejezete miatt Eger a magyar kulturális emlékezetben megkerülhetetlen szerepet játszik. Az 1552-es török ostromnak sikeresen ellenálló vár képe a magyar kulturális örökség egyik fontos összetevőjét alkotja. A történetet Gárdonyi Géza, Egerben is élő író dolgozta

104

Minaret, Eger

105

fel 1901-ben kiadott Egri csillagok című, több mint 20 nyelvre, többek közt angolra és olaszra is lefordított, Magyarországon kötelező olvasmánnyá vált történelmi regényében, amelyhez számtalan csataábrázolás, filmadaptáció is kapcsolódik. S mindez Egerben nem csupán szellemi örökségként van jelen: a nagyrészt épségben fennmaradt hatalmas reneszánsz erőd az ország egyik legfontosabb turisztikai célpontja, meghatározva ezzel a város mai kulturális stratégiáját, mindennapi életét is.

A jelenkorban a város helyzetét veszélyeztető kihívások közül a legmeghatározóbb a népesedési viszonyok alakulása: a demográfiai adatok tanúsága szerint – hasonlóan más magyarországi városokhoz – Egert is a népességfogyás, elvándorlás jellemzi. Noha ez a folyamat közel sem olyan drámai, mint más, regressziótól sújtotta terület esetében, de kétségkívüli tény, hogy a fiatal, képzett munkaerők megtartása nehezen megoldható problémát jelent, amely rövid úton a városi tér kiüresedéséhez vezethet. Ez a probléma képezi az Ellátó-projekt kiindulási pontját, ahol felveszi a küzdelmet a helyet leginkább veszélyeztető jelenkori demográfiai-szociális folyamatokkal (az elvándorlással, a közösségek leépülésével) szemben.

Ez a felismerés természetesen nem új. Már a város legutóbbi városfejlesztési koncepciója is ezt a problémát emelte ki a jelen sürgető feladatai közül, s próbált három javaslatot megfogalmazni, amelyek visszaköszönnek az Ellátó-projektben is.

E felvetések mindegyike kapcsolódik az építészethez, de csak az első pont – a lakáskínálat bővítése – tartozik szorosan és hagyományosan ehhez a területhez. Ugyanakkor a koncepcióban megjelennek a városi vonzáserő növelésének további elemei, így a kulturális kínálat bővítésének, újragondolásának igénye, illetőleg a közösségtudat erősítésének szándéka is, amelyeknek ugyancsak vannak az építészettel összekapcsolódó vetületei is.

Az Ellátó-projekt egyik fő jellegzetességét ez adja: ragaszkodás a lokalitás által létrehozott korábbi értékekhez, illetve szelíd, de mégis határozott ellenszegülés a helyet kiüresítő entrópiának, a lokális társadalom zsugorodásának, a közösségi terek eltűnésének. E küzdelemben – mely sokkal többről szól, mint egy négyszáz négyzetméteres épület renoválásáról, újrahasznosításáról – az ellenfél megfoghatatlanabb, mint a korábbi esetekben volt. Alapvető demográfiai folyamatokkal, makrotársadalmi tendenciákkal, új típusú kulturális mintákkal kell szembeszállni, hiszen ma ezek a legnagyobb fenyegető erők. S innen szemlélve érthető meg az egri projekt valódi tétje:

106

hogyan lehet a lokalitás erőforrásait felhasználva, a közösségi összefogás segítségével ezt az újabb, mai csatát megnyerni a teret eltörléssel fenyegető, kevésbé látható, de talán ezért veszélyesebb ellenséggel szemben.

A diszkontinuus idő A főkurátori koncepció másik lényegbevágó elemét a valóság nehézkedési erejével kapcsolatos problémakör alkotja. Ezzel Aravena ráirányítja a figyelmet a különböző közösségteremtő építészeti aktivitások másik fontos koordinátájára (a tér mellett), a történeti idő tengelyére.

Egy adott helyhez kapcsolódó aktivitások kapcsán az idő kulturális szerepe különösen a kontinuitások megszakadásakor, a homogén időn belüli törésvonalak megjelenésekor érzékelhető. Ez esetben is egy olyan speciális tapasztalatról van szó, amely periférikus régiókban gyakran jelen van. Egészen másképpen érzékelhető a valóság nehézkedése olyan időszakokban, amelyekben a hosszú időtartam, a szerves fejlődés jellemző, ahol a felmerülő problémák leküzdéséhez bejáratott, megbízható eszközök állnak rendelkezésre. S egészen mást jelent ez a tehetetlenségi nyomaték azokban a válságkorszakokban, állandósult átmeneti időszakokban, amelyek a kelet-közép-európai történelem, a városfejlődés utolsó évtizedeit meghatározták.

Az aktivitásoknak keretet adó történeti idő mindkét aspektusára – a hosszú, kontinuus időtartalmakra, s a hozzá kapcsolódó szerves fejlődésre, illetőleg a rövid, hektikus, átmenetiséggel jellemezhető válságkorszakokra – egyaránt van példa a város (és a projekt) történetében.

Az arkt által kiválasztott és újraalkotott épület, az Ellátó helyszínének – az egykori múzeumkertnek, arborétumnak – hármas tagoltságában is egymásra rétegződnek az elmúlt évszázadok jelentései, jól láthatóvá téve a történeti idő különböző változatait, s ezzel összefüggésben a valóság eltérő fokú nehézkedési erejét. A külső vár felrobbantása helyén keletkezett, korábban főleg iparosok által lakott, meredek Sánc városrész a város keleti részén található. A múzeumkert kiemelt épülete Gárdonyi Géza, az író jelenleg múzeumi funkcióval rendelkező egykori lakóháza. Ez a polgári igényeknek

107

megfelelően folyamatosan átalakított (tetővilágítással is ellátott), hagyományos háromosztatú, tornácos parasztház a hosszú 19. századot idézi fel, a gyarapodás, a szerves városfejlődés évtizedeit.

S ugyanez volt jellemző a nagyobb földrajzi egység, a város fejlődésére is. Eger pályája egészen a II. világháború utáni időszakig meglehetősen egyenes vonalú volt, sok párhuzamot mutatva a nyugat-európai városfejlődési trendekkel. Ezt szakította meg a szocializmus korszakának erőltetett iparosítása, amely nem csupán új iparágakat honosított meg a városban, hanem a városiasság összetevőit is átalakította. Új lakótelepek változtatták meg a település térszerkezetét, a városi társadalom összetételét, a kulturális fogyasztás hagyományos mintáit. Átalakultak a városok között korábban kialakult hierarchiák, ami a korábban fontos egyházi központként számon tartott Eger esetében együtt járt a korábbi privilegizált jelleg megszüntetésével.

A szocialista iparosodással együtt járó, újfajta léptékű problémák megoldására az önkormányzati struktúra megszüntetése, az erőltetett centralizáció, a központosított irányítás, a tervutasításos rendszer bevezetése miatt nem álltak rendelkezésre megfelelő eszközök. Csak fokozatos, több évtizedes tanulási folyamat eredményeképpen jöttek létre azok az új problémamegoldási technikák (a „kijárási rendszer” elfogadása, a passzív ellenállás stb.), amelyek segítségével úrrá lehetett lenni az államszocia­ lizmus valóságának nehézkedési erején, s amelyek révén a város cselekvőképessége megőrizhető maradt.

A Gárdonyi-ház területét sem hagyta érintetlenül a szocializmus térszabályozása, jól példázzák az államszocializmus jellegzetes kultúrairányítási rendszerének működését a területen a 70-es évek második felében megjelent, Balázs Mihály építész által tervezett műteremlakások. A képzőművészek Egerben való letelepedését lehetővé tevő, az állam által finanszírozott épületek a korszak alapvető elgondolásait jelenítik meg a hatalom képviselőivel szoros kapcsolatban álló művészekről, a művészet jelentősnek gondolt köznevelési, társadalomformáló szerepéről. E történeti intermezzo elmúltával a lakások idegen testként, erősen leromlott állapotban, egy letűnt korszak mementójaként vannak jelen a térben.

A történeti időrétegek közül a legfrissebb már a jelenhez, az Ellátó-projekthez kapcsolódik. Ebben az esetben is jól látható a kapcsolat a makrogazdasági folyamatok (a 2008-as általános pénzügyi válság hosszan elhúzódó hatása) és a lokális,

108

3

1

2

4

Helyszínrajz 1 Gárdonyi-kert 2 Gárdonyi Géza Emlékmúzeum 3 Műteremlakások 4 Ellátó Site plan 1 Gárdonyi Garden 2 Géza Gárdonyi Memorial Museum 3 Studio apartments 4 Ellátó

109

mikroszintű változások (a politikai rendszerváltáskor újra létrehozott önkormányzati rendszer finanszírozásának problémái, újfajta „visszaállamosítás” elindulása) között.

A gazdasági válság egyik látványos eleme, az építőipar csődje jelentős hatással volt az építészirodák munkalehetőségeire, ami az arkt esetében a megrendelések elmaradásához, korábbi munkák felfüggesztéséhez vezetett, és szükségessé tette az építészeti tevékenységek újragondolását. A válság hatására keletkező szabadidő, a felszabaduló energia lehetőségeket is nyitott: az építésziroda tagjai kötetlenül kísérletezhettek új területek feltárásával, másfajta problémák megoldásával. A magátólértetődések és a preferenciák új rendszerében az épületek tervezése helyett a közösségek tervezése lett a fontos, míg a megrendelőkkel való kommunikáció megszűnt központi kérdésnek lenni, helyét egy olyan közös tervezési folyamat elindítása vette át, amely segít az alapvető társadalmi, városi, építészeti problémák megfogalmazásában és megoldásában.

Ugyanez a válság másképpen jelentkezett az önkormányzat szerepvállalását illetően. A rendszerváltás környékén az önkormányzatok (hosszú évtizedek lemaradását pótolandó) valósággal tülekedtek a saját intézmények létrehozásáért, átvételéért – legyen szó akár az oktatással, kultúrával, vagy éppen az egészségüggyel összefüggő területekről. Azóta a városi gazdaság szerkezetének átalakulása, a kedvezőtlen demográfiai folyamatok, a 2008-as pénzügyi válság hatására elindult egy ellenkező irányú folyamat: a fenntarthatóság jegyében a városok immáron mindinkább karcsúsítani szeretnék az intézményrendszerüket. Ráadásul ebbéli törekvéseikben nagyon is készséges partnerre leltek az élet minden területén erőteljes centralizációs politikát folytató központi államapparátusban, amely át is vette az oktatási, egészségügyi intézmények nagy részét.

Az önkormányzati intézmények racionalizációjának jellegzetes eszköze a kulturális tevékenységek esetében a „kiszervezés”, a civil szervezetekkel való együttműködés. 9 Ennek keretében az egyesületek átvállalnak közművelődési, kulturális tevékenységeket, cserében az önkormányzat költségvetési támogatással, kedvező bérleti konstrukciókkal, helyszínek felajánlásával támogatja őket. A projektek kiindulópontja általában az, hogy a civil szervezetek legtöbbször valamilyen üresen álló, használaton kívüli, de mégis központi helyen lévő épületegyüttes újrahasznosítását vállalják. Egerben sem történt másképpen, az Ellátó-projekt ebből a szempontból meglehetősen szervesen tudott kapcsolódni az önkormányzat kulturális politikájához.

110

Aktivátorok. A közösségek építészete: önszerveződő helyek és a kultúra új színterei Workshop – kerekasztal, Kortárs Építészeti Központ, Budapest, 2016 Activators. Community architecture: self-organized places and the new scenes of culture Workshop – discussion, Kortárs Építészeti Központ, Budapest, 2016 Veronika Kovacsova (Packhaus, Wien), Süli András (Nagyerdei víztorony, Debrecen), Fajcsák Dénes (arkt, Eger), Szuhay András (Szabadkikötő, Pécs), Gerzsenyi Judit (Húsznegyven, Budaörs), Dobos Botond (Húsznegyven, Budaörs), Fábián Gábor (arkt, Eger), Polyák Levente (KÉK, Budapest)

111

Ugyanakkor a civil szerveződések és az önkormányzatok közötti együttműködés korántsem zökkenőmentes. Éppen az Ellátó-projekt elindulásával egy időben halt el egy korábbi, kezdetben jelentős sikereket felmutatni képes civil kulturális-művészeti kezdeményezés, amely a város legrégebbi, elhagyatott, rossz állapotban lévő zsinagógájába, az ún. Kis Zsinagógájába próbált új életet lehelni. 1 0 Az új civil szerveződéseknek ráadásul amellett, hogy meg kell birkózniuk a korábbi, néha sikertelenül végződött projektek örökségével, és alaposan fel kell tárniuk a helyi politikai viszonyrendszerét, a városi kulturális intézményrendszer szereplőivel is együtt kell működniük. 1 1 Ezek egy új kulturális funkciókkal is rendelkező szervezet létrejöttében akaratlanul is vetélytársat látnak, köszönhetően az egyre szűkülő pénzügyi források által determinált környezetnek.

Ezek az erők és ellenerők formálták az Ellátó-projekt körüli intézményes, lokális teret, és alakították a lehetséges cselekvések feltételrendszerét, amelyek eredőjeként, különböző szereplők kollaborációjából a projekt első fázisának végén, 1 2 2015. június 20-án, a Múzeumok éjszakáján megnyílt az Arkt Művészeti Ellátó és a Brancs kávézó.

A lokalitás ereje A régi észak-angol iparvidék jellegzetes városai, Manchester és Sheffield kapcsán vizsgál a jelen problémakör szempontjából is kulcsfontosságú kérdést az angol geográfusok és szociológusok által sokat hivatkozott könyv. 1 3 Milyen szerepet játszik a lokális környezet a különféle városfejlesztési modellek alkalmazásakor? Hogyan determinálják a helybeli adottságok a különböző aktivitásokat? 14 A két egykori – egymáshoz meglehetősen hasonló – iparváros egyformán kárvallottja volt a posztindusztriális gazdasági válságnak, ugyanakkor igencsak eltérő válaszokat adtak erre a kihívásra. Manchester esetében egy sikeres problémamegoldásról lehet beszélni: a város képes volt új iparágakat letelepíteni, valamint egy imázskampány keretében önmagát a változás elkötelezettjeként megjeleníteni. Mindeközben Sheffield egyre mélyebbre süllyedt önnön múltjába.

112

A kutatások tanúsága szerint a modernizációt, a kísérletezés melletti elkötelezettséget, a valóság nehézkedésére adott megfelelő választ leginkább az segíti elő (a városvezetés felkészültsége mellett), ha a városlakók különböző csoportjaiban kialakul és rutinná válik, habitualizálódik gyakorlatok egy meghatározott kánonja. Ezeket a szerzők „lokális érzésstruktúráknak” („local structures of feeling”) nevezik: 1 5 olyan elkülöníthető, érzelmileg is képviselt kulturális meggyőződések összességének, amely gyakorlatilag tudattalanul generálódik, s amely meghatározza azt, ahogyan a város felveszi a harcot, pozíciókat foglal el a valóság nehézkedési erejével szemben.

Mintha valami hasonló összetevőre, lokális érzésstruktúrára bukkant volna Egerben, saját városában az arkt építésziroda közössége. Ez a sajátos beállítódás bár hosszú idő alatt alakult ki, mégsem egy muzealizálódott örökség, hanem problémaészlelési és -megoldási gyakorlatok olyan összessége, amely megfelelő körülmények között a jelen kihívásai kapcsán aktualizálható. A kérdés többszörösen nyitott: más városok érzésstruktúráinak és közösségeinek együttműködéséből milyen újfajta intézmények, további közösségi terek jöhetnek létre? Hogyan lehet máshol is pillanatnyi, de nagyon fontos győzelmeket aratni a valóság fenyegető entrópiájával szemben?

S ezek hogyan segítenek abban bennünket, hogy rendszerszinten is szembenézzünk a jelenlegi urbanizmus által létrehozott legalapvetőbb problémákkal?

Szijártó Zsolt (1964) kommunikációkutató

Egyetemi docens, a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének vezetője.

Kutatási területe a kultúraelmélet, a város­ antropológia és a turizmus.

113

1 Aravena, Alejandro: Reporting from the Front

MJV Integrált Városfejlesztési Stratégiája (IVS)

[online]. http://www.labiennale.org/en/

[online]. 2013. http://www.eger.hu/hu/hirek/

architecture/exhibition/aravena/

integralt-varosfejlesztesi-strategia

2 Aravena megfogalmazásában:

9 Számos hasonló kezdeményezés

„Az épített környezetet formáló erők sem feltétlenül támogatóak: a tőke

figyelhető meg mind az országos, mind a nemzetközi színteret figyelve.

mohóságának és türelmetlenségének,

Ezek egy része az önkormányzattal

a bürokrácia korlátoltságának

együttműködve, más része önállóan

és maradiságának köszönhetően rendre

(sokszor éppen az önkormányzattal szemben)

banális, középszerű, szürke eredmények

kezd közösségfejlesztésbe, épületfelújításba.

születnek.” Aravena i.m.

Pécsett például Szabadkikötő elnevezéssel

3 „[…] olyan ügyek, mint a szegregáció,

üzemeltet egy gyermekjátszóhelyből,

az egyenlőtlenség, a perifériák, a higiéniához

kávézóból és a K64 nevű, kapcsolódó kreatív

való hozzáférés, a természeti katasztrófák,

irodákból álló közösségi színteret

a lakáshiány, a migráció, a tájékoztatás,

a Kulturális Labor Szociális Szövetkezet

a bűnözés, a közlekedés, a hulladék,

és a Mediátor Egyesület, együtt­m űködésben

a szennyezés, illetve a közösségek bevonása.”

több civil szervezettel. Nem titkolt céljuk,

Aravena i.m.

4 Szijártó, Zsolt: A hely hatalma: lokális

hogy kijjebb tolják a belváros határait mind a pécsiek, mind a turisták mentális

szcénák – globális folyamatok.

térképén. A Ludwig Múzeum és

Budapest, 2008, Gondolat.

a Kortárs Építészeti Központ (KÉK)

5 Lefebvre, Henri: The Production of Space.

2016. február 20-án workshopot szervezett

Oxford, 1991, Blackwell.

Aktivátorok. A közösségek építészete:

6 Crang, Mike – Nigel Thrift eds.: Thinking

önszerveződő helyek és a kultúra új színterei

Space. London–New York, 2000, Routledge.

címmel, hogy a jelenséget további példákon

7 Beluszky, Pál szerk.: Magyarország történeti

keresztül vizsgálja. Az ekkor elhangzott

földrajza. 1. köt. Budapest–Pécs, 2005, Dialóg

előadások hanganyaga elérhető.

Campus Kiadó.

Lásd Aktivátorok [online].

8 Bővebben lásd: Eger megyei jogú város

http://lakatlan.kek.org.hu/aktivatorok/

településfejlesztési koncepciója [online]. 2014.

A KÉK Lakatlan elnevezésű programja

július. http://eger.hu/public/uploads/telepfejl-

nagyszabású kísérlet arra, hogy az üresen

konc-eger-vegl_53d8969e4fb72.pdf és Eger

álló önkormányzati helyek problémáját

114

rendszerszinten miképpen lehetne kezelni.

Erről bővebben lásd: Lakatlan [online]. http://lakatlan.kek.org.hu/

10 Erről részletesen lásd: Kis Zsinagóga – egri kortárs galéria [online]. http://www.kiszsinagoga.hu/

11 Egerben az arktnak egy régi kulturális szerveződéssel, az Eger Vára Barátainak Köre Egyesülettel kellett együttműködnie ahhoz, hogy az önkormányzat a területet át tudja adni.

12 A további tervek között szerepel az épület körüli park rendbetétele, s kulturális hasznosítása.

13 Taylor, Ian et al.: Tale of Two Cities: Global Change, Local Feeling, and Everyday Life in the North Of England.

A Study in Manchester and Sheffield.

London–New York, 1996, Routledge.

Egy másik könyv, amely ezt a megközelítésmódot folytatja: Berking, Helmuth – Schwenk, Jochen: Hafenstädte. Eine komparative Untersuchung zur Eigenlogik von Bremerhaven und Rostock.

2009.

14 „még ebben a globalizált korszakban is van értelme észrevenni a városok közötti lokális kulturális különbségeket, felismerni szociológiai jelentőségüket, hosszútávú kulturális eredetüket és hatásukat” – olvasható a bevezetőben.

(Taylor et al.: i.m. XII. p.)

15 Taylor et al.: i.m. 16. p.

9 Szabadkikötő, Pécs

115

116

Zsolt Szijártó

The Ellátó: A Cultural Community Experiment in Eger

The title of the 15th International Architecture Exhibition of the Venice Biennale— Reporting from the Front—and its introductory text by curator-in-chief Alejandro Aravena 1 call for a shift of perspective within the profession: the exhibition propagates a different, smaller-scale architectural approach focusing on community development.

Furthermore, it opens up the horizon of taking the social-cultural-political context into consideration as the broader environment of architecture. The most important concepts put forth in the introduction—the gravitational force and inertia of reality, 2 the significance of the peripheries, the pivotal importance of combating problems 3 —provide an opportunity for perceiving architecture as more than an isolated field that can be characterized by particular problems and an independent language of form. The introduction encourages us to place architecture within the complex system of relations characterizing social space, within a specific section of historical time, and within the complex system of actions involving social actors and institutions.

This kind of—quite rare and all the more notable—context-sensitivity also provides an opportunity for areas falling outside the centre of the development of European society, such as the special problems of the Central and Eastern European postcommunist region, to appear in the discourse about contemporary architecture. For

117

the gravity and inertia, or entropy of reality has brought about entirely different exigencies and determinations in Western Europe than in the peripheral regions, which are defined by a completely different social structure, political past, and cultural traditions.

And the behaviour which takes risks and confronts the entropy that liquidates locality and community alike has completely different antecedents, history, and cultural patterns than what the centre can rely on in its countries that have run their course of social evolution.

The upvaluation of the social-cultural-political contexts surrounding architecture necessarily entails a claim for a perspective that is receptive enough to examine these areas, and committed to the exploration of local specificities, while reflective enough to consider the regularities of events that take place on a macro scale; in other words, it should not overemphasize the unique and special nature of the peripheral experience. This is what the methodology of cultural anthropology offers: on the one hand, it attempts to precisely reconstruct and understand from close-up the microworld of individual events that often appear incomprehensible and even barbaric from afar; on the other hand, it continuously endeavours to render these descriptions interpretable as current (conceived in a given here and now) forms of appearance of comprehensive social systems and macro-scale processes instead of remaining peculiar stories from exotic, distant worlds. 4 The activity of the arkt studio, an architectural community based in Eger, whose work is on display at the Hungarian Pavilion of the 15th International Architecture Exhibition of the Venice Biennale, with a focus on their Ellátó (Provider) project, is particularly suitable for reconstructing the nature of architectural (and community development) processes taking place in peripheral areas: the case in point is the recycling of a small-scale building in a rural town relatively far from the capital of a Central and Eastern European country. How dense is reality in this region? How is the steel-hard cage of exigencies created here? How can we calculate the equation of gravitational force dominant in this region? And one more calculation: what magnitude of buoyancy or ascensional force do risk-takers (architects, community developers, urbanists) need to overcome the determinations that are similar to rigorous physical laws? And then: what kinds of secret workshops, occult rituals with the participation of adepts are required to create the energy that yields the power to change?

118

Involving an anthropological reconstruction of the social-cultural-political context characterizing the project of the arkt architecture studio of Eger, this essay explores two important areas in detail, which determined the coordinate system of this project and the conditions of its possibilities. The analysis focuses on the geographical-social-cultural space, the historical time sectioned by discontinuities and the more important social actors that were involved in the project. Beyond the reconstruction of the project itself—in accordance with the outlines of the curatorial introduction—it is worthwhile to pose the following question: to what extent are such initiatives capable of growing bigger than themselves and functioning as models that are exemplary for the communities of other towns of similar scale?

The place as battleground Aravena’s curatorial concept features a peculiar conception of space, which breaks away from the widely established idea that originates in the science of geography, representing the geographical space that accommodates (architectural) activities as a sort of container, a neutral framework that incorporates the events taking place within it. The new approach that started spreading in the 90s—and which owes a lot to French phenomenology (Maurice Merleau-Ponty) and Marxism (Henry Lefebvre) 5 as well as to the new approaches of cultural geography 6 —offers an entirely different perspective. Taking a look at the locale, they discover traces of human activities and struggles past and present, and reconstruct the clashes of groups with different interests and ideas. This way, the (ethnic, social, cultural, generational, etc.) “specificity” of a given place can be gleaned ferom the standing of the battles of various social actors for and with the space at a given time.

Perhaps the truth of this context-sensitive and conflict-centred conception of locale can best be perceived in relation to the very town that accommodates arkt’s initiative. The determinations specific to the locale, which is considered a battleground, play an important role in the history of the project. Both the small town of barely 55,000

119

residents in the region of Northern Hungary, at a distance of 140 km from the capital, and the historical museum garden, former arboretum, at a short distance from the Baroque town centre, have such peculiar characteristics without which the intrinsic value and significance of the project is difficult to understand.

The geographical-geopolitical position of the town can be considered special and unique in a number of respects. In a region that has a considerable lack of towns (where the ratio of urban population is below 50%, which is the lowest figure in the entire country), Eger has a position that best resembles some kind of “urban island.”

It stands out from its surroundings as a traditional market and merchant town of medieval origin and urban past, in harmony with the main trends of European urban development, also a significant ecclesiastic and educational centre since the Middle Ages (currently accommodating a college that features university grade education).

This character of “urban island” can be witnessed it the town’s recent past as well. Incorporating Eger, Eastern Hungary was one of the prioritised centres of socialist heavy industry developments in the 50s. By the 90s, as a result of the structural change in the economy as well as the political regime change, the region had fallen into extreme difficulty. However, while the rest of the region’s cities (including the regional centre, Miskolc) have been struggling with a severe economic and social crisis for the last 20–30 years, Eger was able to preserve the majority of its own urban positions even in this region suffering from a great depression. 7 This kind of relative stability, however, is not the result of fortunate incidents. It is the result of Eger’s constant struggle throughout history, either against the measures of central powers that made the proper functioning of the city impossible, or against unfavourable macrosocial and economic trends. The result of these mostly successful battles is the relative social-economic stability that characterized Eger—as opposed to its immediate neighbourhood—throughout history, and that is obviously founded on long learning processes and has yielded a fundamental urban experience.

On account of a special chapter in the course of actual battles for the place, Eger has an inevitably central role in Hungarian cultural memory. The image of the castle that successfully resisted the Ottoman siege of 1552 is a key component in Hungarian cultural heritage. The story was adapted into a novel by Géza Gárdonyi (who had also lived in Eger) and published in 1901 as Stars of Eger, translated into more

120

Eger

121

than 20 languages including English and Italian, a compulsory reading in schools and a source of countless battle scenes in fine art as well as film adaptations. In fact, all of this is present in Eger not only as intellectual heritage: the vast renaissance castle is preserved almost intact, thus being one of the major tourist destinations of Hungary, determining the city’s cultural strategy and daily life.

The most important challenge faced by the city today is demographic change: according to recent figures, similarly to other Hungarian cities, Eger is characterized by population decline and emigration. Although this process is far from as dramatic as in other regions afflicted by regression, it is an indubitable fact that the retention of young, skilled labour force poses a difficult problem, which may rapidly lead to the vacation of urban space. This problem is the starting point of the Ellátó project, which intends to combat present-day demographic and social processes (emigration, disintegration of communities), which pose the greatest danger to the place.

Of course, this realization is not new. The town’s latest development strategy 8 also marked this problem as the most important among the pressing tasks at hand, attempting to formulate three proposals, all of which are reflected in the Ellátó project as well. Each of these proposals are related to architecture, but only the first item— development of new housing—is closely and traditionally related to this field. At the same time, the concept includes other elements of increasing the town’s attraction, such as the need for expanding and rethinking its cultural offer, and the intention of strengthening the sense of community, which also has aspects related to architecture.

The most distinct feature of the Ellátó project is the following: adherence to former values created by locality, and a gentle yet determined resistance against the entropy that evacuates the place, against the shrinking of local society and the disappearance of community spaces. In this struggle—which is about much more than the renovation and recycling of a 400 m2 building—the enemy is much less specific than in the previous cases. It is basic demographic processes, macrosocial tendencies, and new types of cultural models that have to be combated, as these pose the greatest threat today. It is from this perspective that we can understand the real stakes of the project in Eger: how is it possible to win this new, modern-day battle against a less visible and thus perhaps even more dangerous enemy threatening to obliterate the place, by using local resources and leaning on the cooperation of the community.

122

1 2

Eger belterülete 1 Gárdonyi-kert 2 vár Downtown Eger 1 Gárdonyi Garden 2 Castle

123

Discontinuous time The other essential element of the curatorial concept is the sphere of problems related to the gravitational force of reality. With this, Aravena directs attention to another important coordinate (besides space) of different community building architectural activities: the axis of historical time.

With regard to activities related to a given space, the cultural role of time can be perceived especially when continuities are interrupted, when ruptures appear within homogeneous time. This is again a special experience that is common in peripheral regions. The gravitational force of reality is perceived in completely different ways in periods characterized by long duration and organic development, where emerging problems can be overcome with the help of established and reliable means. This inertia, however, has an absolutely different meaning in periods of crisis and perpetuated transitional periods, which have determined the last decades of Central and Eastern European history and urban development. There are examples of both aspects of the historical time that provides a framework for activities—long, continuous durations and the related organic development, and hectic periods of crisis characterized by transitionality—in the history of the city (and the project).

Likewise, the threefold configuration of the site—with the former museum garden and arboretum—of the building chosen for reconstruction by arkt as Ellátó carries the different layers of meaning of passed centuries, rendering the various versions of historical time, as well as the different scale of gravitational force, exerted by reality markedly perceivable. The steep Sánc (rampart) district, which developed after the outer castle had been blown up and was formerly inhabited mostly by small manufacturers, is located in the eastern part of the town. A building of special importance in the museum garden is the former residential house of Géza Gárdonyi, the author of Stars of Eger, presently functioning as a museum. This traditionally three-part peasant house with a porch recalls the long 19th century, the decades of growth and organic urban development.

The same characterized the development of the greater geographical unit, the town. Eger’s course of development was quite linear until the end of World War II, sharing several similarities with Western European trends of urban development.

124

This was halted by the forced industrialization characterizing the socialist period that not only established new branches of industry in the city, but also transformed the components of its urbanity. New housing estates changed the spatial structure of the town, the composition of its urban society and the traditional patterns of cultural consumption. The formerly established hierarchies between towns changed radically, which, in the case of Eger, previously a significant ecclesiastic centre, entailed the termination of its privileged status.

On account of the disintegration of the local government structure, the forced centralization, the introduction of centralized administration and planned economy, the proper means to meet the novel challenges of socialist industrialization were unavailable. Only after a gradual, several decades long learning process could new problem-solving techniques emerge (accepting the “system of wangling,” passive resistance, etc.), with the help of which it became possible to overcome the gravitational force of the reality of state socialism, and owing to which the town could retain its capacity to act.

The site of the Gárdonyi house was not left untouched by the regulation of urban space under socialism, either. The studio apartments designed for artists by architect Mihály Balázs and constructed in the second half of the 70s on the premises are a perfect illustration of the cultural policy characteristic of state socialism. Financed by the state to make it possible for artists to settle in Eger, the buildings represent the fundamental ideas of the period about artists on close terms with the representatives of power, and about the considerable role of art in public education and social development. With the passing of this historical intermezzo, the apartments remain in the urban space as alien objects, run-down and desolate mementos of a past age.

The newest of the historical layers of time is related to the present, more specifically, to the Ellátó project. The relation between macroeconomic processes (the longterm effect of the 2008 financial crisis) and local, micro-level changes (the financing problems of the local government system re-established after the 1989 regime change and the new wave of “re-nationalization”) is easy to perceive in this case as well. The crash of the construction industry, a spectacular element of the economic crisis, had considerable impact on the work opportunities of architecture firms, which, in arkt’s case, led to the abatement of commissions and the suspension of ongoing projects,

125

and it made the reconsideration of architectural activities imperative. The free time and liberated energy that arose as a result of the crisis opened up new opportunities as well: the architecture studio’s members could freely experiment with exploring new fields and solving different problems. In the system of new self-evidences and preferences, community design became important instead of designing buildings, while communication with clients ceased to be a central issue and was replaced by a collective planning process that could help outline and solve fundamental social, urban, and architectural problems.

The same crisis had a different impact on the role undertaken by local governments. Around the time of the regime change, local governments (in order to make up for the decades of remission) were practically scrambling for establishing and taking charge of their own educational, cultural, or healthcare institutions. Since then, as a result of the restructuring of urban economy, the unfavourable demographic processes and the 2008 financial crisis, a reverse process has started: in the spirit of sustainability, cities now endeavour to streamline their institutional system. In fact, they have found a rather willing partner in this: the central state apparatus, which is now conducting a strong centralization policy in all fields of life, and which has gained control of the majority of educational and health institutions.

In the case of cultural activities, a typical means of rationalizing municipal institutions is “outsourcing,” that is, collaboration with NGOs. 9 In the framework of this, organizations take over public education and cultural activities in exchange for municipal support in the form of subsidies, favourable lease packages and venues.

The starting point of these projects is usually that NGOs undertake to recycle a vacant and unused set of buildings located in a central area. This was the case in Eger, and in this respect, the Ellátó project could connect quite organically to the local government’s cultural policy.

At the same time, the collaboration between civil organizations and local governments is far from smooth. In fact, as the Ellátó project was launched, another civil cultural and arts initiative withered away: an initially very successful attempt to revive the town’s oldest, abandoned and run-down synagogue, the so-called Small Synagogue. 1 0 Moreover, new civil organizations, in addition to having to struggle with the legacy of former, sometimes unsuccessful projects and explore the local political

126

Kis Zsinagóga Egri Kortárs Galéria, Eger Small Synagogue Contemporary Gallery, Eger

127

system of relations, have to collaborate with players within the city’s system of cultural institutions. 1 1 These, in turn, owing to the circumstances determined by constant budget cuts, inadvertently see the establishment of a new organization with cultural functions as emerging competition.

These forces and counterforces formed the institutional, local space around the Ellátó project and shaped the system of conditions for possible actions, as a result of which, owing to the collaboration of various parties, at the end of the project’s first phase, 1 2 on the 20th of June, 2015, on the Night of Museums, the Arkt Művészeti Ellátó (Arkt Art Provider) and the Brancs Café opened their gates to the public.

The power of locality A book often cited by British geographers and sociologists explores a key problem with regard to Manchester and Sheffield, two typical cities of the old industrial region of Northern England. 1 3 This problem is also relevant in terms of our project. What role does local environment play when applying different models of urban development?

How are different activities determined by local characteristics? 1 4 The two former— and rather similar—industrial cities were equally devastated by the post-industrial economic crisis, but their responses to this challenge were absolutely different.

In Manchester’s case we can speak of successful problem-solving: the city was able to establish new industrial sectors, and in the scope of a brand image campaign, to make itself appear as committed to change. Meanwhile, Sheffield sunk deeper and deeper into its past.

The moral of this research is that modernization, commitment to experimenting, and the appropriate response to the gravitational force of reality are best facilitated by (besides the preparedness of the city’s leadership) the development and habituation of a specific canon of practices in various groups within the urban population. These are referred to by the authors as “local structures of feeling:” 1 5 the totality of distinct,

128

emotionally endorsed cultural convictions, which are generated unconsciously and which determine how the city takes positions against and combats the gravitational force of reality.

As if the community of the arkt architecture studio had found some similar component, a local structure of feeling in Eger, their hometown. Although this peculiar approach took a long time to develop, it is not an archaic heritage but a totality of problem detection and solution practices, which can be actualized in appropriate circumstances in relation to the challenges of the present. The question is manifold: what kinds of new institutions and further community spaces may arise from collaborations between structures of feeling and communities in other cities? How is it possible to triumph over the ominous entropy of reality in other places, even if temporarily, but with all the more significance? And how do these help us systemically face the most fundamental problems brought about by present-day urbanism?

Zsolt Szijártó (1964) communications researcher

University Docent, Head of the Department of Communication and Media Studies at the University of Pécs. His fields of research are theory of culture, urban anthropology and tourism.

129

1 Aravena, Alejandro: Reporting from the Front

in Hungarian]. 2013. http://www.eger.hu/hu/

[online]. http://www.labiennale.org/en/

hirek/integralt-varosfejlesztesi-strategia

architecture/exhibition/aravena/

9 A number of similar initiatives can be

2 In Aravena’s words: “The forces that shape

observed on both the national and

the built environment are not necessarily

the international scene. Part of these engage

amicable either: the greed and impatience

in community building in collaboration with

of capital or the single mindedness and con-

the local government, while others embark

servatism of the bureaucracy tend to produce

on community building projects and building

banal, mediocre and dull built environments.”

renovations independently (often in opposition

Aravena op. cit.

to the local government). In the town of Pécs,

3 “[…] issues like segregation, inequalities,

for instance, two organizations, the Kulturális

peripheries, access to sanitation, natural

Labor Szociális Szövetkezet (Cultural Lab

disasters, housing shortage, migration,

Social Cooperative) and Mediátor Egyesület

informality, crime, traffic, waste, pollution and

(Mediator Association), in collaboration with

participation of communities.” Aravena op. cit.

4 Szijártó, Zsolt: A hely hatalma: lokális szcénák – globális folyamatok.

a number of NGOs, operate a community space named Szabadkikötő (Freeport) comprising a children’s playground, a café, and

Budapest, 2008, Gondolat.

a set of associated creative offices called K64.

5 Lefebvre, Henri: The Production of Space.

Their above-board objective is to expand the

Oxford, 1991, Blackwell.

frontiers of the downtown on the mental maps

6 Crang, Mike – Nigel Thrift eds.: Thinking

of locals and tourists alike. In order to examine

Space. London–New York, 2000, Routledge.

the phenomenon through further examples,

7 Beluszky, Pál (ed.): Magyarország

the Ludwig Museum and the Contemporary

történeti földrajza. vol. 1.

Architecture Centre (KÉK) organized

Budapest–Pécs, 2005, Dialóg Campus Kiadó.

a workshop on the 20th of February, 2016,

8 For more, cf.: Urban Development Concept

entitled Aktivátorok. A közösségek építészete:

of the Municipality of Eger

önszerveződő helyek és a kultúra új színterei

[online, in Hungarian]. 2014. July.

(Activators. Community architecture: self-

http://eger.hu/public/uploads/telepfejl-konc-

organized places and the new scenes of cul-

eger-vegl_53d8969e4fb72.pdf and

ture.). Sound recordings of the presentations

Integrated Urban Development Strategy

are available in Hungarian: Aktivátorok [online].

of the Municipality of Eger MJV [online,

http://lakatlan.kek.org.hu/aktivatorok/

130

The KÉK’s Vacant City program is a largescale experiment to systemically deal with the problem of vacant real estates owned by municipalities. More on this: Vacant City [online]. http://lakatlan.kek.org.hu/eng/

10 More on this (in Hungarian): Kis Zsinagóga – egri kortárs galéria [online]. http://www.kiszsinagoga.hu/

11 In Eger, arkt had to collaborate with an old cultural organization, the Eger Vára Barátainak Köre Egyesület (Friends of the Fortress of Eger Association) in order for the local government to be able to hand over the premises.

12 Further plans include the renovation and cultural utilization of the park around the building.

13 Taylor, Ian et al.: A Tale of Two Cities: Global Change, Local Feeling, and Everyday Life in the North Of England. A Study in Manchester and Sheffield. London–New York, 1996, Routledge. Another book that takes the same approach: Berking, Helmuth – Schwenk, Jochen: Hafenstädte. Eine komparative Untersuchung zur Eigenlogik von Bremerhaven und Rostock. 2009.

14 “it is still sensible, even in these globalising times, to recognise local cultural differences […] and to treat them as having a sociological significance and continuing cultural provenance and impact”―reads the preface.

(Taylor et al.: op. cit. XII. p.)

15 Taylor et al.: op. cit. 16. p.

131

132

133

134

Fajcsák Dénes, Fábián Gábor

Fábián Gábor – Fajcsák Dénes

Az Ellátóról

Hogyan találhat egy alkotócsoport a mai világban építészeti és művészeti feltöltődésre helyet egy Eger léptékű kisvárosban, amelyre jellemző az általános (ezáltal a kulturális) elvándorlás?

Csak úgy, ha erre megfelelő közeget teremt magának.

135

Az arkt művészeti központ gondolata 2013-ban fogalmazódott meg bennünk, a gazdasági visszaesés hatására felszabaduló idő- és gondolati kapacitás eredményeként. Az elmúlt években előtérbe került a meglévő épületek revitalizációja. Munkáink során különféle épületfelújítási stratégiákkal kísérletezünk, mind tervezési, mind finanszírozási téren. Saját kezdeményezésre ebből az indíttatásból kerestük meg az egri önkormányzatot, hogy biztosítson számunkra egy olyan épületet, amelyben már senki nem lát fantáziát, és költséges az egybentartása. Sajnálatos módon, de legnagyobb szerencsénkre, akadt volna több is. A történeti Gárdonyi-kert területén, a Gárdonyi Géza Emlékmúzeum szomszédságában több éve üresen álló, lassan az enyészetté váló, a városi kataszterben életveszélyessé nyilvánított volt GAMESZ (Gazdasági Műszaki Ellátó és Szolgáltató Szervezet) épületére esett a választásunk.

Tizenöt évre kaptuk meg használatra a közel 400 m2 össz-alapterületű épületet, a 4200 m2-es ősfás telekkel együtt. Az önkormányzat számára egy a helyi igényekre épülő, fenntartható modellt vázoltunk fel: vállaltuk, hogy értéknövelő beavatkozást hajtunk végre, és megtöltjük az épületet kulturális tartalommal. Mindezt a részeredmények folyamatos bemutatása mellett, a kommunikációra összpontosítva, a kölcsönös bizalomra építve valósítottuk meg. A városvezetés felelősség- és kockázatvállalása, valamint tudatos részvétele a folyamat elengedhetetlen eleme volt. Az önkormányzati függőség ebben az esetben lehetőséget jelentett egy hosszú távú, innovatív együttműködésre.

Az igényszintek és az esztétikai elvárások meghatározásakor, a maximális funkcionalitást szem előtt tartva, a műszakilag szükséges, de elégséges állapot elérése volt az irányadó. Építőipari, társadalmi és intézményi összefogással példaértékű felújítást sikerült megvalósítani csakis a rendelkezésre álló erőforrások újbóli, hatékony felhasználásával, kezdőtőke és pénzmozgás nélkül. Megfordítottuk a tervezés szokott irányát: először a szükséges feladatokra kerestünk természetbeni támogatókat, majd a felajánlott anyagok felhasználásához rendeltünk építészeti megoldásokat. A támogatóktól kapott építőanyagokból és a helyszínen talált tárgyak újrahasznosításával kevesebb mint egy év alatt sikerült az épületet aktiválni.

A megvalósulási folyamatba bevontuk az évek alatt kialakult építőipari kapcsolatainkon túl a helyi Bornemissza Gergely Szakközépiskola szakipari tanulóit is. Ezzel az érdeklődésük felkeltését és a szakmunkásképzés minőségének lehetséges emelését

136

eredményező gyakorlati helyszínt biztosítottunk a számukra. A meseterápiás felolvasásokat kínáló városi könyvtáron keresztül megkerestük továbbá a Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetet, amelynek fogvatartottai számára a saját társadalmi elfogadottságuk és önértékelésük javítására, későbbi rehabilitációjukra nyújtott jó lehetőséget a közösségben való építkezés. Az építés/épülés legalább annyira vonatkozott a résztvevőkre és a közösségre, mint magára a házra.

A tervezés új értelmet nyert, a kivitelezés pedig közösségi tevékenységgé emelkedett. A legnagyobb hozzáadott érték a szervezés, illetve az együttműködés egyre növekvő hálója lett. A folyamat által a jelenlét személyessé vált, amelynek köszönhetően barátságok, kapcsolatok köttettek, és ennek következményeképpen a ház részben el is veszítette a jelentőségét, hiszen a kialakult emberi kapcsolatok sokkalta fontosabbá váltak nála. Létrejött egy közösség, amelybe mérnökök, művészek, főiskolások, szakmunkás tanoncok és tanáraik, szakemberek, civilek, s végül, de nem utolsó sorban rabok és őreik is egyaránt integrálódtak. Így született meg az Arkt Művészeti Ellátó mérnöki, művészeti és kulturális központként, kiállítóterekkel, alkotóműhellyel és közösségi térrel. A kávé- és borkerttel, illetve többek között az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékével, annak hallgatóival együttműködve kiállításokkal, workshopokkal, előadásokkal, eseményekkel szeretne egy új intézményi formát működtetni. Az építészeti jelenlét és az aktív szerepvállalás által egy korábban értéktelennek tekintett épület mára egy élő hellyé vált, egy apró, de követhető példát mutatva a tenni akarásról, a közösség erejéről.

Fábián Gábor (1979) építész

Az arkt építész stúdió tagja,

Fajcsák Dénes (1978) építész

Az arkt építész stúdió tagja,

a kiállítás kurátora. a kiállítás társkurátora.

137

138

Gรกrdonyi-kert, Eger Gรกrdonyi Garden, Eger

Gábor Fábián – Dénes Fajcsák

The Ellátó

How can a creative group in today’s world find a place for refreshing architectural and artistic pastime in a small town of Eger’s scale, characterized by general (also cultural) emigration?

Only if they create a suitable environment for themselves.

139

The idea of the arkt arts centre was conceived in 2013, as a large proportion of our time and mental capacities were liberated on account of the economic recession. In recent years, the revitalization of existing buildings has come to the fore. Throughout our work, we experiment with different renovation strategies, in terms of design as well as financing. Out of this impulse, as our own initiative, we contacted the local government to provide us a building that no one found the inspiration to refurbish and was too expensive to maintain. Unfortunately, but luckily for us, there were a number of choices.

We opted for the former GAMESZ (Economic Technical Supplier and Service Provider Organization) building, located on the premises of the historical Gárdonyi Garden, next to the Géza Gárdonyi Memorial Museum, vacant for years and deteriorated by slow decay, marked as dangerous in the city’s cadastre. We received the building of nearly 400 m2 floor space and the 4200 m2 plot with native trees for a 15-year lease. We had outlined a sustainable model hinged on local needs: we had undertaken to implement a value-added reconstruction and fill the building with cultural content. The realization of the project was founded on mutual trust, with a focus on communication, involving the continuous presentation of partial results. The municipality’s responsibility and risk-taking, as well as their conscious participation, were indispensable elements of the process. In this case, dependency on the local government equalled an opportunity for a long-term innovative cooperation.

In defining our requirements and aesthetic standards, our guideline was to satisfy the basic technical requirements, but in terms of usability, we sought to achieve maximal functionality. In a collaboration involving the social sphere, the institutional sphere, and the construction industry, we managed to realize an exemplary renovation, making the most efficient use of only already available resources, entirely without seed capital and cash flow. We reversed the usual course of planning: first, we found material support for the required tasks and then came up with architectural solutions to match the materials offered by sponsors. Using the construction materials received and recycling the objects found on site, we managed to activate the building in less than a year.

In addition to our contacts in the construction industry, established throughout the years, we involved some students of the local Bornemissza Gergely Polytechnic High School who specialized in the sector. We thus provided them with a site for field

140

practice that not only raised their interest, but also resulted in a possible improvement of the quality of technical education. Through our contacts in the municipal library, which offers tale reading therapy sessions, we reached out to the Heves County Penitentiary. For the convicts of the institution, participating in a collective construction project provided an excellent opportunity to improve their social acceptance and selfesteem, and facilitate their rehabilitation. These collective efforts proved constructive for the participants and the community at least as much as for the building itself. Planning gained new meaning and construction became a collective activity. The greatest added value of the project turned out to be the growing social network of organizers and collaborators. The process rendered people’s presence personal, owing to which friendships and relationships were formed, and as a result, the building itself lost some of its significance, as the human relationships became much more important.

A community was formed, integrating engineers, artists, college students, polytechnic students and teachers, experts, civilians, and last, but not least, convicts and their guards.

This is how the Arkt Művészeti Ellátó (Arkt Art Provider) was brought to life as a centre for engineering, arts, and culture, offering exhibition spaces, workshops, studios, and a community space. In cooperation with the café and wine garden, as well as the Eger-based Eszterházy Károly University’s Department of Visual Arts, the “Provider” endeavours to operate a new form of institution with exhibitions, workshops, performances, and events. Owing to architectural presence and active engagement, a building that was once considered worthless has become a space full of life: a small but emblematic example of the power of community and the will to make a difference.

Gábor Fábián (1979) architect

Member of the arkt architecture studio, curator of the exhibition.

Dénes Fajcsák (1978) architect

Member of the arkt architecture studio, co-curator of the exhibition.

141

5

2

142

Az Ellátó axonometrikus robbantott ábrája 1 főbejárat 2 kiállítótermek Exploded axonometric view of Ellátó 1 main entrance 2 exhibition halls

4

3

1

3 nagyterem, Brancs kávé- és borkert 4 terasz, Gárdonyi-kert 5 tetőtér, munkaállomások 3 great hall, Brancs coffee and wine garden 4 terrace, Gárdonyi Garden 5 attic, workstations

143

Fázisok Phases

æsculus Gárdonyi Géza (1863–1922) magyar író, legismertebb regénye, az Egri Csillagok a hazai alapfokú oktatás része. Amellett, hogy fontos szerepe volt a helyi identitástudat kialakulásában, az 1900-as évek elején botanikus kertet hozott létre a háza körül. A vadgesztenye fák ültetésével a folyamat első aktivátorává vált. A Gárdonyi-kert lett számunkra a kiindulási pont: a hely, amely megragadott minket, ahonnan a folyamat során az erőt merítettük, ahol a gondolatok születtek, születnek. Jelenléte a magára hagyott, omladozó épület sorsát is meghatározta.

The celebrated Hungarian novelist Géza Gárdonyi (1863–1922)—whose most famous novel, Stars of Eger, is a fundamental part of the curriculum in primary schools—fashioned a botanical garden around his house in the early 1900s. In addition to having a significant role in the formation of local identity, by planting horse chestnut trees, he became the first activator in the process. The Gárdonyi Garden became our point of departure: the place that captivated and empowered us throughout the project, the place where thoughts are conceived. Its presence has also determined the destiny of the abandoned, crumbling building it accommodates.

144

145

146

147

148

149

150

151

együttműködés cooperation Az új funkció kialakításához szükségszerű beavatkozásokat hajtottunk végre az épületen.

A műszaki problémák megoldása mellett tereket nyitottunk össze, falakat bontottunk el.

Elképzeléseinket a helyszínen folyamatosan prezentáltuk az önkormányzat felé.

Az első prezentáció alkalmával kiállítással szemléltettük, hogy az épület romos állapotában is kész új, kulturális funkciójának betöltésére.

A kiállítási tárgyak a szokásostól eltérő kontextusban, a beépített bútorok elemeivel, azok évtizedes lenyomatával és az épület állagromlásának jeleivel együtt értelmezendőek.

Some necessary interventions had to be implemented in the building in order to develop its new function. Besides solving technical problems, we opened up spaces and tore down walls.

We continuously presented our ideas to the municipality on site.

During the first such presentation, we organized an exhibition to demonstrate how the building was already prepared to fulfil its new cultural function even in its ruinous condition.

The exhibited objects should be interpreted in an unusual context, in unison with the components of built-in furniture, their imprint of decades of history, and the signs of the building’s deterioration.

152

153

154

155

156

157

158

159

gyakorlati oktatás practical education A szakipari tanulók bevonása a megvalósulás folyamatába már korábban megfogalmazódott bennünk. Épületeink kivitelezésénél tapasztaltuk, hogy a munkásokkal nem találjuk a közös hangot, nem a várt eredmény születik. Azt gondoljuk, hogy a szakmunkásképzésben is szükség van az építész (tehát egy mérnök) jelenlétére ahhoz, hogy kialakulhasson a leendő szakemberekben a megfelelő gondolkodásmód és igényesség, a hivatástudat.

We had thought about involving polytechnic students in the processes of implementation even before this project. During the construction of our buildings, we had often experienced that we were not on the same page with the workers, and the results were unsatisfactory. We believe that the presence of architects (i.e. engineers) is necessary in training skilled workers in order for the appropriate way of thinking, high standards, and professional commitment to develop in future specialists.

160

161

Teamwork and the time spent together brought closer the different professionals and people.

„Dénes tavaly szeptemberben keresett meg bennünket, hogy lenne egy olyan lehetőség, hogy az önkormányzattól átadott épületrészt, amit ők fognak birtokba venni, villany­ szerelési felújítási munkákat kellene végeznünk. Meg is egyeztünk ebben a dologban.

Két részletben történt a villanyszerelési felújítás. Vállalkozók megcsinálták a csövek falba szerelését, és a külső munkálatokat, azaz a szerelvényezést és a lámpatestek felhelyezését a diákjainkkal végeztettük el. Annyit kell tudni a diákjainkról, hogy 18–19 éves srácokról van szó, és tanulóként, külső gyakorlatként végezték ezeket a munkákat.”

“Dénes found us last September with his idea that we could implement the electrical installation works in the building they were reconstructing. We agreed on the project. The electrical installation works were done in two phases. Constructors installed the pipes in the walls and then our students did the external mounting work, so to say the fitting of switches and lamps.

Our students are 18–19 years old boys who did this work as part of their external traineeship.”

162

Varga Zoltán szakoktató, Egri Bornemissza Gergely Szakiskola (filmrészlet) Zoltán Varga specialized teacher, Bornemissza Gergely Polytechnic, Eger (film still)

„Általában minden második héten jöttünk dolgozni, kis brigádokat alakítottunk aszerint, hogy ki milyen képességű, és olyan nehézségi fokozatú munkákat kaptak.

Megbeszéltük, hogy mit kell csinálni, milyen anyagokat kell beszerezni, azt Dénes beszerezte, hozta, beépítettük. Csodásan haladtunk.”

“We came to work here every second week, in small teams formed according to the skills of the students and they received tasks to match up their skills. We discussed what kind of works we had to do, what materials were needed, Dénes purchased the materials and we did the job. It all went wonderfully.” „Ha benézünk a galéria első termébe, akkor ott gyakorlatilag felszereltünk rengeteg már kidobásra ítélt lámpatestet, ahol a harminchatból nem világít csak négy, csak ilyen díszítőelem a mennyezeten, tehát gyakorlatilag apáink, nagyapáink szerelvényei lettek beépítve.”

“If you look in the first room of the gallery, there we fitted lots of rubbish lamps, only four working out of the 36, so they are decorations on the ceiling. Practically we installed lamps of our fathers and grandfathers.” „Az építési háló beépítése is egyébként ilyen különleges feladatnak számított a srácok részére. Örömmel csinálták, igaz nem villanyszerelő munka, de szorosan kapcsolódik, mert a tiplizése illetve a felszerelése aránylag jó kézügyességet igényel. Azt is megtanulták egyébként, hogyan kell viselkedni egy külső munkahelyen. Magát az együttes munkát, a munkaszervezést is, ha nem is nagy jártasságot, de némi tapasztalatokat szereztek.”

“The installation of the covering canvas was also a special task for the guys. They made it with pleasure even though it was not an electrical fitting task. Still it proved to be useful as the plugging and fixing of it required handiness. They also learned how to behave in an external workplace and gained some experience in teamwork and work management.” „A csapatmunka és az együttlét kicsit összehozta a szakmákat, embereket.”

“Teamwork and the time spent together brought closer the different professionals and people.”

163

The kids really liked working here… so did I.

164

Makovics Sándor festő-karbantartó, Egri Bornemissza Gergely Szakiskola (filmrészlet) Sándor Makovics painter-caretaker, Bornemissza Gergely Polytechnic, Eger (film still)

„Magára a kinézetre nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lesz a végeredmény, mert először magamban el sem tudtam képzelni, tehát amikor legelőször magát az épületet láttuk.”

“I was really looking forward to see the outcome, because I could hardly imagine it when I saw the building for the first time.” „Másodéves tanulókkal végeztük a munkálatokat, többek között a festési részét is.

Voltak kihívások is természetesen a festés közben, számunkra ez nagyon szokatlan volt, hogy bizonyos hibákat a falon is ott kellett hagyni, például repedéseket vagy más hibákat, és a kiviteli munkák során nem kellett a tökéletességre törekedni.”

“We worked with second grade students, the painting works as well. Of course there were challenges with the painting, it was quite strange for us to leave some faults uncorrected, for example cracks and other faults and that we didn’t have to make it perfect.” „Nagyon megfogott az a helyiség, ahol a mennyezetre 44 darab lámpatest van felszerelve.

Hát kicsit rozsdásak, kérdeztem is Dénestől, hogy nem kellene-e az oldalát kicsit lefesteni, de azt mondta, hogy pont ez benne a pláne, hogy ezek így néznek ki.”

“I am really impressed by the premise where the 44 lamps are installed on the ceiling.

They are a bit rusty, so I asked Dénes if we should paint the sides but he said that’s the point, that makes them look special.” „Volt még egy mellékhelyiség amin csodálkoztunk, hogy a vakolás sincs rajta többek között, hanem csak szürkére kenjük le ablakostól mindenestől.

Hát nekünk ez egy kicsit meglepő volt, mert ilyet még nem kértek.”

“There was also a restroom which was surprising for us, as it was not even plastered, we just had to paint it, even the window, in grey. Well, this was a bit strange for us because nobody has asked such a thing before.” „A gyerekek nagyon szerettek itt dolgozni egyébként… velem együtt.”

“The kids really liked working here… so did I.”

165

166

167

168

169

természetbeni támogatás in-kind sponsorship Az önkormányzati egyeztetésekkel párhuzamosan felmértük, építőipari kapcsolataink vajon a kezdeményezés mőgé állnak-e? Legnagyobb örömünkre ezekben az ínséges időkben nem sok zárt ajtóra találtunk.

Elsősorban helyi vállalkozók támogattak, többek között a beton padlóburkolat kialakításában, az épület összes nyílászáró üvegezésének cseréjében, valamint kisebb bontási és építési munkálatokban.

A terasz burkolásához egységes vastagságúra felszeletelt rönkfát kaptunk.

Egy levetett építési hálóhoz is hozzájutottunk, amelyet a villanyszerelő tanoncok segítségével az épület külső homlokzati felületén helyeztünk el. A háló belátás és napsugárzás ellen nyújt védelmet, a kiállítóterekben szórt fényt biztosít, valamint vetítőfelületként is használható.

A támogatásokból felépülő építészeti eszköztár határozta meg döntéseinket, ezáltal a folyamat magától értetődővé vált.

While negotiating with the municipality, we queried our contacts in construction industry whether they would back this initiative. To our greatest joy, not many doors remained shut even in these dire times.

Most of the support came from local enterprises. They helped us with the concrete flooring, with the replacement of glazing in all of the doors and windows, and with smaller demolition and construction tasks, to mention a few.

We were offered uniformly sliced logs for the terrace flooring.

We also received used construction safety nets, which were installed on the building’s exterior with the help of electrician students. The net serves as protection against prying eyes and sunshine, providing diffused light in the exhibition spaces, and can also be used as a projection screen.

Our decisions were determined by a set of architectural tools that came from sponsors, making the process self-explanatory.

170

171

172

173

174

175

176

177

178

179

transzformáció transformation A korlátozott költségvetésű projektnek sajátossága a meglévő erőforrásokra való támaszkodás, ezen belül a helyszínen talált tárgyak, anyagok felhasználása, a megszülető funkciónak meg­ felelő új jelentéssel történő felruházása, transzformációja.

Az épület háromosztatú homlokzati nyílászáróinak felajánlásból származó hőszigetelő üvegezése során a helyi büntetés-végrehajtási intézet asztalosműhelyében a fogvatartottak lecsiszolták a szárnykeretekről a múltat ídéző barna felületkezelést. Festék hiányában a középen felnyíló ablakszárnyak nem kerültek vissza, helyükre egyszerűbb, fix üvegezés készült. Később a funkciójukat vesztő ablakkeretek a szakipari tanulók által a lekerülő belső ajtólapokból készített asztalok lábaivá alakultak át.

A tönkrement beépített szekrények megmenthető polcai ülőalkalmatossággá, az ajtólapok új bútorelemekké, kiállítási felületekké, a vázszerkezetek pedig kiállítási segédszerkezetté transzformálódtak.

A kidobásra ítélt lámpatestekből optikai álmennyezet készült.

What makes this project of limited budget special is its reliance on existing resources, including the use of objects and materials found on site, their transformation and endowment with new meanings according to the building’s new function.

The installation of thermal glazing (offered by a sponsor) into the building’s threefold windows involved the local penal institution’s carpentry workshop, where convicts sanded off the outdated brown surface treatment from the window frames. For want of paint, the upper section of the window frames, which used to open upwards, was replaced by simpler fixed glazing.

Later the discarded frames were turned into the legs of the tables made from the dismantled interior door panels.

The shelves that could be saved from the deteriorated built-in cabinetry were transformed into chairs, while their door panels were turned into components of new furniture as well as screens for installing exhibitions. The cabinetry frame was transformed into exhibition display structures.

The neon lights that were to be discarded ended up installed as an optical suspended ceiling.

180

181

182

183

184

185

186

187

188

189

190

191

192

193

When they feel they can compensate for what they have committed against the society.

194

Juhász Attila intézetparancsnok, Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet (filmrészlet) Attila Juhász warden, Heves County Penitentiary (film still)

„Szerettünk volna a fogvatartottaknak olyan lehetőséget, esélyt biztosítani, ami egyfajta társadalmi hasznosságot mutat nekik, amivel egyfajta jóvátételt tudnak megvalósítani.

A fogvatartottak szempontjából az önkéntesség a kulcs szempont. Senkire nem kényszerítjük, hogy vegyen részt a programban, csak önkéntesen jönnek, sőt, azt is tudni kell, hogy azokon a napokon amikor kijönnek a városba takarítani, azokon a napokon nem vesznek részt a munkáltatásban, így azokra a napokra bért sem kapnak.

Ennek ellenére nagyon szívesen jönnek, és nagy a túljelentkezés. Azt azért el lehet gondolni, hogy azok az emberek akik börtönbüntetést töltenek, meglehetősen alacsony önértékeléssel rendelkeznek, és egyéb más problémáik is vannak nyilvánvalóan, és nagyon sokat jelent nekik, ha elvégeznek egy feladatot. Előfordult már nem egyszer, hogy a helyiek odajöttek és megköszönték személyesen, hogy valami jót tettek, és nagyon sokat jelent ezeknek az embereknek, hogy érezhetik azt, hogy hasznos tagjává válhatnak a társadalomnak. Érezhetik azt, hogy valamit vissza tudnak fizetni abból, amit a társadalom rovására elkövettek.”

“Our aim was to offer a possibility for the prisoners that has a kind of social benefit, through which they can achieve some sort of relief. From the point of view of the prisoners volunteering was a key aspect. It wasn’t compulsory for any of them to participate in the program, only volunteers came. It’s also important to know that on the days of external works they aren’t in regular employment so they don’t get paid for these days. Still they like to participate in the program, there is oversubscription. These people in prison have low self-esteem, and obviously have other problems, too, so it means a lot for them when they accomplish a task.

It has happened several times that locals came up to us saying thank you for doing something good. It means a lot for these people when they feel they can become useful members of the society. When they feel they can compensate for what they have committed against the society.”

195

It felt like we were free people those days,

196

Az építésen részt vevő fogvatartott, Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet (filmrészlet) Convict contributing to the construction, Heves County Penitentiary (film still)

„Nagyon meglepett, amikor kaptuk ezt a lehetőséget. Örültünk neki, hogy a biztonsági osztály is megbízott bennünk, a munkáltató is megbízott bennünk, azért is vittek ki dolgozni. És ugye megválogatták, hogy milyen embereket visznek ki.”

“I was so surprised when we were offered this possibility. We were happy that the security department had trust in us, and the employer had trust in us and so they took us out for work.

And they selected who they’d take out.” „Először is bontási munkálatok voltak, törmelék kihordása, vakolat leverése, és külső munkálatokon is voltunk, takarítási munkálatok, avartalanítás, szemétszedés, meg ilyen hulladék gyűjtések, ilyeneken vettünk részt. A tudásunk legjavát adtuk hozzá, és ugyan olyan szívből csináltuk, mintha a sajátunkat csinálnánk odahaza.”

“First we did some wrecking, brought out the rubbish, removed the mortar off the walls and we also took part in outdoor works like cleaning, clearing the leaf-litter, litter picking, and things like that. We did our best and worked wholeheartedly just like we were doing our own back at home.” „Olyan volt, mintha szabad emberek volnánk aznap, teljesen más világ volt odakint, mint idebent dolgozni.”

“It felt like we were free people those days, it was so different out there.” „Egy kicsit megszabadultunk, ebből a zárt rendszerből, felszabadultabbak voltunk, még a levegő is jobb volt, magyarul mondva, és örültünk neki, hogy egy jó páran kimehettünk egy pár alkalommal ezekre a felújítási munkálatokra.

Meg ugye az is jó, hogy másokon is segít az ember, ez is közrejátszott abban.”

“We got out of this closed world for a while, we were more relaxed, even the air was better and we were happy to go out for a few times to work in this reconstruction. And it was also good to help others.”

197

It was a feeling I can't really describe.

198

Az építésen részt vevő fogvatartott, Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet (filmrészlet) Convict contributing to the construction, Heves County Penitentiary (film still)

„Nyitott voltam erre a – hogy is mondjam – társadalomba való visszailleszkedéshez, és úgy voltam vele, hogy addig sem börtönben vagyok bent, hanem kint civil emberek között.

Próbáltam megszokni azt, ami most majd vár rám, mert ez egy új világ végül is.

Nem úgy mondom, hogy mi alkalmazkodtunk hozzájuk, hanem ők próbálták felvenni ezeket a dolgainkat. Ismerkedni nem ismerkedtünk, hanem megadták konkrétan, hogy mit kell csinálni, de hagytak minket kibontakozni, szóval úgy a magunk tempója és világunk szerint csináltuk. Jó volt.”

“I was open for this—how shall I put it—reintegration to society, and I also liked that I was not in the prison for that time but with regular people. I was trying to get used to what I’ll have to face when I get out. Because it’s a new world for me. We didn’t have to adapt to them, but rather they tried to comply with our things. We didn’t really get to know each other. They told us what to do, but also let us evolve, we could do things in our ways and rhythm. It was good.” „Én a szakmámban dolgoztam, az ablakokat csináltam, parkosítottunk, átalakítottuk az egész helyet, de mégis megvan az a régi feeling, ami úgy meg kell hogy legyen. Tudják, hogy kié volt, mi volt.”

“I worked in my profession, worked on the windows, we did some landscaping.

We transformed the whole place, but that right old feeling is still there. Just to make you feel whose it was and how it was.” „Ebből a monoton életből, ami idebent van, ami napról napra, hétfőtől vasárnapig nem változik, kiszakadni, egy olyan érzés, ami számomra kimondhatatlan.”

“Getting out of this monotone life that we have in here, which is the same every day from Monday to Sunday, it was a feeling I can’t really describe.”

199

befejezettség határa on the verge of completion Az épület felújítása során a pénzügyi korlátoknak megfelelően a műszakilag szükséges, de elégséges állapotot céloztuk meg. Nem törekedtünk a tökéletességre. A projekt a befejezettség elérésének határán mozog, a részletmegoldások minőségével, az elemek szokatlan helyzetbehozásával kompenzál.

A meglévő és a javított, vakolt és vakolatlan falfelületeket költségkímélő, egyszerű festéssel rendeztük, aktualizáltuk.

A feleslegessé vált ajtólapok – a tömör fakeretüket kihasználva – az élek vágásával bútorlappá avanzsálódtak.

A terek egybenyitásával jelentkező, a régi struktúrát idéző burkolatváltásokat a vágott elemek eltávolításával, fogazottan alakítottuk ki, a tervezettség érzetét keltve.

A korlátozott feltételek arra ösztönöznek, hogy még többet gondolkodjunk a projekt lényegén.

A gondolati tisztaság gyakran a szűkös keretekből következik.

Throughout the renovation, in keeping with our limited budget, our guideline was to satisfy the basic technical requirements. We never sought to achieve perfection. The project is permanently on the verge of achieving completion, compensating this with the quality of details and by giving unusual function to some components.

We normalized and actualized the existing or mended, plastered or bare walls by inexpensive and simple painting.

Unnecessary door panels—making use of their solid wood frame—were transformed into furniture boards by trimming their edges.

As a result of breaking down walls, now there are different floor designs within a single large space, the dividing lines signalling the former structure of the building. By removing partial tiles from the traces of the old walls, we gave these divisions a serrated look, evoking a sense of deliberate design.

Limited conditions compel us to think even more about the essence of the project.

Clear thoughts are often the result of a tight budget.

200

201

202

203

204

205

206

207

kulturális fenntarthatóság cultural sustainability A kulturális fenntarthatóságot, a folyamatos megújulás lehetőségét elsősorban az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékének jelenléte, együttműködése szolgálja.

A kiállítóterek a hallgatók számára megjelenési lehetőséget biztosítanak, ahol szabadon kipróbálhatják ötleteiket, bemutathatják munkáikat. A rugalmas, dinamikus kapcsolat létrejötte elősegíti a kiállítási kedvet. A kétheti rendszerességgel nyíló kiállítások a Brancs Kávé- és Borkerttel közösen, egymást erősítve töltik meg élettel az épületet.

Cultural sustainability and constant renewal is made possible most of all by the collaborative presence of the Department of Visual Arts of the Eszterházy Károly University of Eger.

The exhibition spaces provide an opportunity for the students to publicly display their works and freely experiment with their ideas. The flexible and dynamic relations make students more enthusiastic to exhibit. The building is now filled with life owing to the combined energy of the exhibitions that open every other week and the atmospheric Brancs Café and Wine Garden.

208

209

210

211

212

213

214

215

216

217

R200

H75

218

Asztal rajza Drawing of the table

Fábián Gábor

A kiállítás leírása

Az egri művészeti központ, az Ellátó leghangsúlyosabb gondolati és hangulati eleme, a talált anyagok újrahasznosítása és transzformációja nem jeleníthető meg hitelesen a velencei környezetben, ugyanis a kiállítási pavilon esetében egy üres, tárgyak nélküli épületet kellett tartalommal megtöltenünk. Itt nem működőképes ugyanaz a tervezői magatartás, mint Egerben, már csak azért sem, mert a kiállítás felhasználható költségkerete jóval magasabb, mint az egri épület teljes felújításának a beruházási értéke; nem beszélve arról, hogy ott az egész folyamat pénzmozgás nélkül valósult meg.

A kiállítás a bemutatott projekt mintájára a befejezettség elérésének a határát feszegeti. A maximális funkcionalitást szem előtt tartva, a műszakilag szükséges, de elégséges állapotot céloztuk meg. Nem festettük például újra a kiállítóterem falait, és nem bontottuk el az előző kiállításhoz épített álmennyezetet sem, hiszen az a végeredmény szempontjából felesleges kiadás és átmeneti megoldás lett volna, amit a következő biennále kiállítója úgyis átalakít. A megjelenő installáció – utalva az Ellátó bútoraira, részleteire – szokatlan elemekből, ugyanakkor kellő műgonddal épült, és a befejezettség érzetét kelti. Helyszínen található, előzetesen újrahasznosítható anyagok hiányában az alkalmazott installációs elemek későbbi felhasználhatósága volt fontos szempont számunkra: a műszaki eszközök a Ludwig Múzeum kiállításain, a bútorok az Ellátóban fognak hasznosulni.

219

Tevékenységünkre és a kiállítás címére reagálva a pavilonban cselekvési pontokat határoztunk meg, ahol kisebb aktivitásra szólítjuk fel a látogatót ahhoz, hogy információt szerezzen a projekttel kapcsolatosan.

Az első ilyen pont a fapadozatú, henger alakú előtér. Itt a látogató rövid, tömör formában hozzájuthat minden fontos információhoz és hangulati benyomáshoz, így a kiállítótérbe már „ismerősként“ léphet be. A teremben egy négy méter átmérőjű faasztalt láthatunk, amely körül az egri Eszterházy Károly Főiskola hallgatói által készített dokumentumfilm mutat be részleteket a tévéképernyőkön. A látogatónak ahhoz, hogy a vetített történetet megismerhesse, helyet kell foglalnia a kör alakú asztal körül.

A filmrészletek az egyes szereplők személyes gondolatait jelenítik meg egymás után, a monitorokon váltakozva, így vezetve a becsatlakozók tekintetét. A vetítés a résztvevők nézőpontján keresztül a szervezőmunkára, az építészi szerepvállalásra helyezi a hangsúlyt. A személyes vallomásokon keresztül nemcsak a ház átépítését, hanem a résztvevők személyes épülését is megismerhetjük. Az asztalt az újbóli felhasználás érdekében kisebb elemekből, sok kis asztalból összeépítve és zsaluzáshoz használatos tartóelemekből, anyagokból készítettük, egyszerre utalva ezzel a projekt egyik alapelemére, a társadalmi összefogásra és az építőipari támogatásokra is.

A párhuzamos teremben az ugyanilyen kerek asztalon található számítógépeken a látogató virtuálisan bejárhatja az egri épület belső tereit és aktuális kiállítását, információt gyűjtve az épület jelenéről, kulturális fenntarthatóságáról. A programban szereplő kiállítás a projekthez kapcsolódó Aktivátorok. A közösségek építészete: önszerveződő helyek és a kultúra új színterei című workshop résztvevőinek tevékenységét mutatja be, így más, az egrihez hasonló helyszínekről is képet kaphatunk.

Az online alkalmazás segítségével az érdeklődők Egerből és a világ minden pontjáról elérhetik a velencei magyar pavilon kiállítóterét, ha pedig az Ellátóban valamilyen program van, akkor a velencei monitorok átkapcsolnak az egri élőképre, így az esemény részesei lehetnek a kiállítás látogatói. Az asztalok felett a kiállítási lámpatestek szokatlan használatával egyedi világítást alakítottunk ki. A cselekvési pontokat falgrafikák kísérik, elősegítve az értelmezést. A két teret összekötő falon a projekthez kapcsolódó, a folyamatot magyarázó gondolatok jelennek meg hagyományos módon, tablók formájában. Méretükből adódóan az olvasáshoz a befogadó részéről közeledésre van szükség.

220

A pavilon átriumában – a Gárdonyi-kert állandó jelenlétére utalva – ideiglenesen növényeket telepítettünk. A vizuális kapcsolat a kerttel a kiállítótér minden részéből biztosított, de legjobban az apszis paddal körbezárt – elmélyülésre, megpihenésre, gondolatok megosztására szánt – térrészében érvényesül. A növényeket a kiállítás végeztével a Giardini területén ültetjük el, együttműködve a biennále kertészeivel. A kertet a bejárati előtértől a főcímet is megjelenítő építési hálóból készült áttetsző felület választja el. A háló sokféle alkalmazási lehetőségét és a projekttel való kapcsolatát mutatja az, hogy megfelelő fényviszonyok mellett átlátást enged a terek között. A fenntarthatóság szempontjából lényeges és sokak számára nélkülözhetetlen további beavatkozás: a Ludwig Múzeum kérésére a pavilon hátsó frontjára korszerű, kerekesszékes rámpát terveztünk, amelynek köszönhetően elbontható lett a műemlék épület főhomlokzatába ékelődő, üzemképtelen lépcsőlift.

Távozáskor vizespalackot vihet magával a látogató, amelyet az átriumba telepített csapból vízzel tölthet meg. Ha a palack kiürül, a város ivókútjainál újratölthető.

221

R230

H15 H00

H45

222

Pad rajza Drawing of the bench

Gábor Fábián

About the Exhibition

The most pronounced conceptual and atmospheric feature of the Ellátó (Provider) arts centre in Eger is the recycling and transformation of found materials. This cannot be authentically represented in Venice, as the pavilion we had to fill with content is a vacuous building without any objects lying around. The design behaviour that characterized the project in Eger is not applicable here, especially because the budget for this exhibition is a lot higher than the total cost of the entire reconstruction project was, not to mention the fact that the entire project in Eger was realized without cash flow.

Following the model of the project it introduces, the exhibition is permanently on the verge of achieving completion. Keeping maximal functionality in mind, our guideline has been to satisfy the basic technical requirements. For instance, neither did we repaint the walls of the exhibition space, nor dismantle the suspended ceiling constructed for the previous exhibition, for in terms of the final result, these would have meant unnecessary expenditure and a provisional solution that would be modified nevertheless by the next exhibitor. The installation on display—a reference to the furniture and details of Ellátó—was built from unusual components but with utmost care, and it gives a sense of completeness. With no recyclable elements on site, our guideline has been the subsequent recyclability of the installation’s components: the technical devices will be used at exhibitions in the Ludwig Museum and the furniture will move to Ellátó.

223

Reflecting on our practice and the title of the exhibition, we have defined activity points in the pavilion, where we invite the visitors to engage in minor activities in order to gain information about the project. The first such point is the cylindrical foyer with wooden floor. Here, visitors can access all important information and impression in a brief format, so that they feel “familiar” when they enter the exhibition space.

The hall accommodates a wooden table of four metres in diameter, around which TV screens show segments of a documentary made by students of the Eszterházy Károly University in Eger, introducing details of the project. The film segments show the personal thoughts of each participant in succession, alternating from screen to screen, guiding the eye of the spectator. The screening places emphasis on organizing and on the architects’ engagement through the perspectives of each participant. The personal testimonies allow insight into the building’s reconstruction as well as the participants’ personal edification. Keeping reusability in mind, we constructed the table from a lot of smaller tables and braces used in cradling construction, referring at once to social cooperation, one of the fundamental elements of the project, and to the support received from the construction industry.

In the parallel hall, using computers at a similar round table, visitors can take a virtual tour of the Eger building’s interiors and current exhibition, gathering information about the building’s present and cultural sustainability. The exhibition featured in the program introduces the activity of the participants of the workshop Activators.

Community Architecture: Self-organized Places and the New Scenes of Culture, so that visitors can learn about other projects similar to the one in Eger. With the help of an online application, anyone who is interested can remotely access the exhibition space of the Hungarian pavilion in Venice from Eger or anywhere in the world, and in case an event is taking place at the Ellátó, the screens switch to the live broadcast from Eger, allowing the exhibition’s visitors to observe. With the unusual use of exhibition lighting, we created a unique lighting design above the tables. Activity points are augmented by wall graphics to facilitate interpretation. The wall connecting the two spaces displays traditional tableaux with ideas related to the project, interpreting the process. Due to their size, the spectator needs to approach in order to read them.

We temporarily installed plants in the atrium of the pavilion, as a reference to the omnipresence of the Gárdonyi Garden. The view on the garden is available from every

224

corner of the exhibition space, but it is most prominent in the part of the apse that is enclosed by benches, intended for meditation, relaxation, and sharing thoughts. Once the exhibition closes, the plants will be moved to the Giardini, in collaboration with the Biennale’s gardeners. The entrance is separated from the garden by a translucent surface made up of a construction safety net, which also displays the exhibition’s title.

The fact that in appropriate lighting conditions, the net provides transparency between the spaces is an indication of its various applications and its relation to the project.

In terms of sustainability, another essential and for many people indispensable intervention was that, at the Ludwig Museum’s request, we designed a wheelchair ramp at the back of the pavilion, as a result of which the inoperable stairlift wedged in the main façade of the heritage building could be discarded.

Upon exit, visitors can take a bottle and fill it with water from the tap installed in the atrium. The bottle can be refilled later at any of the city’s drinking fountains.

225

226

A kiállítás elrendezési rajza Exhibition arrangement drawing

227

228

Fábián Gábor

Az arktról

Az arkt építészstúdió 2003-ban alakult, és pár év külön töltött idő után 2011-ben aktivizálta magát. Tervezéskor elsődleges számunkra az igényeknek maximálisan megfelelő funkcionális elrendezés elérése. Épületeinkre jellemző a szerkesztettség, az egyszerűségre való törekvés, a szerkezeti tisztaság iránti vágy.

Már a kezdetektől kísérletezünk azzal, hogy az épület megjelenését elsősorban ne esztétikai ítéleten, ízlésen alapuló, szubjektív döntések határozzák meg. Minden feladat során egy olyan viszonyítási rendszer, rendezőelv, koncepció felállítása a célunk, amely döntéseinket a rendszeren belül egyértelműen meghatározza, és amely által az alkotás magától értetődővé válhat.

229

1 tervezésekor egy téregységekből felépülő struktúrát A mogyoródi lakópark határoztunk meg, amelyben az egységek homlokzati felülete lehet zárt vagy teljesen nyitott. A különböző igényeken alapuló alaprajzi elrendezés sokfélesége változatos, különböző külsőt eredményezett mind a tizenkét, egyforma kubatúrájú ház esetében.

Hasonló térszervezési elvet mutat az a négy testvér számára tervezett gellérthegyi négylakásos társasház, 2 amely az egyenlőség, az egységesség igénye mellett a nyitott és zárt téregységek szintenkénti eltolásával biztosít jellegzetes megjelenést.

A budapesti A38 kulturális állóhajó II. ütemeként készült úszómű 3 teljes egészében a funkciónak alárendelt tárgy a Dunán, magába foglalva az „anyahajóból” hiányzó vagy kiszorult kiszolgáló funkciókat (raktárakat, irodákat, stúdiót, az étterem teraszát, kikötőt és nem utolsó sorban multifunkcionális kiállítóteret). Mérnöki esztétika jellemzi, a hajótest merevítőbordáinak ritmusa díszíti, rendezi. A szerkezeti elemek sorolása, a tektonikus rend jellemző szerkesztési elve az épületeinknek.

Emellett általában a környezeti tényezők befolyásolják a megjelenést. A Balaton-felvidéki nyaralóépület 4 és Egerben a lajosvárosi családi ház 5 esetében a napsugárzás ellen védelmet nyújtó átmeneti tér, az intimitást biztosító tornác jelenik meg jellegzetes, hangsúlyos elemként; a diósdi 6 és az Eger, hajdúhegyi családi ház 7 vonatkozásában ezt a funkciót egy átrium tölti be, amelyet a környezeti sokféleségre válaszoló befelé fordulás részeként alakítottunk ki. A felsőtárkányi 8 és a városra néző egri családi ház 9 az utca és a szomszédos házak felé zártságot, de látvány érdekében a völgy felé teljes nyitottságot mutatnak. A belső terek maximális bevilágításának

1 1-Forma lakóház, Mogyoród, 2007

5 Családi ház, Eger, 2011

Váncza Művek – Váncza László, Fábián Gábor

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes

2 Négylakásos társasház, Budapest, 2009

6 Családi ház, Diósd, 2009

Váncza Művek – Váncza László, Fábián Gábor

Fábián Gábor, Joó Éva

3 A38 Kulturális állóhajó, Budapest, 2009

7 Családi ház, Eger, 2012

Váncza Művek – Váncza László, Fábián Gábor

4 Nyaralóépület, Balaton-felvidék, 2009 Váncza Művek – Váncza László, Fábián Gábor

230

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes

8 Családi ház, Felsőtárkány, 2011 Fábián Gábor, Fajcsák Dénes

1

5

2

6

3

7

4

8

231

igénye és a kedvezőtlen tájolású telek adottsága alakította az egri Csákó városrészbe tervezett családi ház 1 0 térbeli rendszerét: a belátás miatt a földszint az utca felé zárt, de a kert felé nyitott, ahogy nyitott a természetes megvilágítás végett az emelet is.

Budapest 16. kerületében található a megfelelő benapozás biztosítása céljából szokatlanul kapcsolódó ikerház, 1 1 amelynek speciálisan kialakított emeleti szintje egyedi, hídszerű megjelenést szolgáltat az épületnek.

A meg nem valósult ter vek közül néhány: egygesztusú épületként jellemezhető a kiskörei mozgásszervi rehabilitációs kórházé, 1 2 amely a halászkunyhók mintájára a termáltó köré rendezett szobák sorából épül fel; a természetes földrézsűből „kihajtott” teraszlemez alatt kialakított szarvaskői ökocentrumé; 1 3 a terep természetes lejtését követő, lépcsős-teraszos kialakítású miskolctapolcai gerincklinikáé; 1 4 az alföldi táj jellemző, telepített erdei fái között megbújó kiskörei víziszínházé, 1 5 amelynek fedett nézőterét egy vékony vasbetonlemez formálta dombmű biztosítja; valamint az épület szerkezeti rendjét és megjelenését egyaránt meghatározó óriásplakát-helyek bérleti díjából fenntartott gyöngyösi szolgáltatóház 1 6 terve.

Az elmúlt években a gazdasági visszaesés következtében került előtérbe a meglévő épületek revitalizációja. Az elhagyatott ipari épületek hasznosításának a kérdése diplomater v 1 7 formájában már 2005-ben felmerült. Egy-egy meglévő struktúra kiegészítéseként értelmezhetők a következő, ugyancsak nem megvalósult tervek: a keszthelyi lakótelep volt pakuratárolójának újraértelmezéséből létrejövő,

9 Családi ház, Eger, 2015

13 Ökoturisztikai központ, Szarvaskő, 2012

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes, Simon Orsolya

10 Családi ház, Eger, 2013

14 Gerincklinika, Miskolctapolca, 2012

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes, Simon Orsolya

11 Kétlakásos társasház, Budapest, 2014

15 Víziszínház, Kisköre, 2012

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes

12 Mozgásrehabilitációs kórház, Kisköre, 2010

16 Szolgáltatóház, Gyöngyös, 2013

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes,

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes

Gasparovics Attila

232

9

13

10

14

11

15

12

16

233

a közösséget szolgáló épület terve; 1 8 Budapesten egy 15. kerületi, toldozott-foltozott lakóingatlan sorsának rendezése tetőráépítéssel; 1 9 illetve a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum épületének energetikai fejlesztési, hőszigetelési célból születő tanulmányterve. 2 0 Utóbbi kiállítási tárgyként foglalja magába az épületegyüttest, a tömegek között új kiállítási teret hozva létre.

A 2015-ben Mies van der Rohe-díjra is jelölt egri Gál Tibor Pincebár és Bikavér Múzeum 2 1 volt az utolsó eset, hogy rendelkezésünkre állt a teljes értékű megújuláshoz elegendő anyagi háttér. Az épület egyesíti a hagyományt és a modernitást, az új funkciók elhelyezésénél a meglévő értékek megőrzése, a történeti folytonosság megjelenítése volt az elsődleges szempont. A megszorításoknak köszönhetően az Üdvhadsereg gyöngyösi népkonyha és napköziotthon épületének 2 2 nyílászárócseréje során a különböző méretű falnyílásokat egyenméretű ablakszárnyakkal gyártott nyílászárókkal töltöttük ki, az ehhez szükséges tokszélesítéssel – egyértelmű jelét adva a változásnak.

A székesfehérvári Alumíniumipari Múzeumon 2 3 már csak a korlátozott költségvetésnek megfelelő beavatkozást hajtottunk végre: a kiállítóterek munkásszállói múltjuktól, a téglafalak vizesedő vakolatuktól szabadultak meg, biztosítva a terek áramlását és a falak szellőzését.

17 Diplomaterv – Adrenalin Park, Eger, 2005

22 Népkonyha és Családi Napközi,

Fajcsák Dénes

Gyöngyös, 2012

18 Közösségi épület, Keszthely, 2010

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes, Mihály Eszter

Fábián Gábor

23 Alumíniumipari Múzeum,

19 Tetőtér-ráépítés, Budapest, 2014

Székesfehérvár, 2012

Fábián Gábor

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes

20 Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum

24 Névsor a fugákban, Trefort kert,

fejlesztési terve, Budapest, 2011

Budapest, 2014

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes

Albert Farkas, Albert Kristóf, Albert Tamás,

21 Fúzió – Gál Tibor Pincészet, Eger, 2011

Bujdosó Ildikó, Fajcsák Dénes,

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes,

Lukács Eszter, Polgárdi Ákos,

Fenes Tamás, Juhász Veronika

Róth János, Szabó Levente, Szigeti Nóra

234

17

21

18

22

19

23

20

24

235

A Piranesi-díj átadóján dicséretben részesült az ELTE Bölcsészkarának II. világháborús emlékműve (Névsor a fugákban 2 4). A téglafalak fúgáiba épített, a háború egyetemi áldozatainak nevét tartalmazó, kétszáz méter hosszú és egy centiméter magas bronzszalag egyszerre totális és észrevehetetlen beavatkozás a budapesti Trefort-kertben.

Az építészeti tervezés mellett már a kezdetektől folytatunk művészeti tevékenységet is. Az Egri Tavaszi Fesztivál keretein belül 2012-ben a Trinitárius templom főhomlokzatára, 2013-ban a vár bejáratára, 2015-ben pedig az Arkt Művészeti Ellátó megnyitóján a Gárdonyi-kertben szerveztünk fényfestést. 2 5 2015-ben az Eger-patak medrében kialakított Meder Galériában rendeztük meg a helyi kortárs építészetet bemutató kiállítást, 2 6 kiállítótereinkben elsőként pedig az iroda munkásságát mutattuk be Arktól az Ellátóig címmel. 2 7 2016 elején a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum megbízásából a terveink alapján korábban átalakított székesfehérvári Alumíniumipari Múzeumban készítettük el az alumíniumgyártás hazai történetét ismertető kiállítást. 2 8

25 Fényfestés, Gárdonyi-kert, Eger, 2015

27 Arkttól az Ellátóig című kiállítás, Eger, 2015

Fajcsák Dénes, Double-O Technologies

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes,

26 Kiállítás a Meder Galériában, Eger, 2015

Juhász Veronika, Simon Orsolya

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes, Simon Orsolya

28 Kiállítás az Alumíniuimipari Múzeumban, Székesfehérvár, 2016 Fábián Gábor, Fajcsák Dénes, Jánossy Kinga, Simon Orsolya

236

25

27

26

28

237

238

Gábor Fábián

About arkt

The arkt architecture studio was established in 2003, and after few years spent separately, reactivated in 2011.

Our priority in planning and design is to achieve a functional configuration that completely fulfills the requirements. Our buildings are characterized by precise composition, simplicity, and clean structure.

Since the beginning, we have been experimenting to avoid offhand subjective decisions and aesthetic taste determining the appearance of our buildings. Throughout each task, our goal is to establish a frame of reference, organizing principle, or concept that unequivocally determines our decisions within the system at hand, due to which the creative process becomes self-explanatory.

239

When designing the Mogyoród residential park, 1 we chose a spatial structure composed of units, where the façade of each unit was either closed or completely open. The diversity of floor plan arrangements based on different user requirements resulted in different exteriors for each of the twelve buildings of identical airspace.

Designed for four brothers, the condominium of four flats on the Gellért Hill 2 exhibits a similar principle of spatial organization, as in addition to adhering to the claim of equality and uniformity, its characteristic appearance comes from the tiered levels of open and closed spatial units.

The floating platform designed in the second phase of the A38 cultural ship 3 is an “object” on the Danube designed solely in terms of functionality: it incorporates the service functions that are missing from or have no more room on the ship (stores, offices, studio, restaurant terrace, dock, and a multifunctional exhibition hall.). It is characterized by technical aesthetics, governed by the ornamental rhythm of the bars reinforcing the ship’s frame. Tectonic order and the consecutive alignment of structural elements are typical organizing principles of our buildings.

In addition to these, the buildings’ appearance is usually influenced by inhabitant behaviour governed by environmental factors. In the case of the summer cottage in the Balaton Highlands 4 and the single-family residence 5 in the Lajosváros district of Eger, the buildings’ characteristic and emphasized element is the porch, a transitory space providing intimacy and protection from the sun. The prominent functional element in the single-family residences in Diósd 6 and the Hajdúhegy 7 district of Eger is the atrium, formed as a result of the introversion which is a response to the diversity of the environment.

1 1-Form residential house, Mogyoród, 2007

5 Single-family residence, Eger, 2011

Váncza Művek – László Váncza, Gábor Fábián

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák

2 Four-family condominium, Budapest, 2009

6 Single-family residence, Diósd, 2009

Váncza Művek – László Váncza, Gábor Fábián

Gábor Fábián, Éva Joó

3 A38 cultural ship, Budapest, 2009

7 Single-family residence, Eger, 2012

Váncza Művek – László Váncza, Gábor Fábián

4 Summer cottage, Balaton-felvidék, 2009 Váncza Művek – László Váncza, Gábor Fábián

240

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák

8 Single-family residence, Felsőtárkány, 2011 Gábor Fábián, Dénes Fajcsák

1

5

2

6

3

7

4

8

241

The single-family residences in Felsőtárkány 8 and in Eger 9 overlooking the city are closed-off towards the street and the neighbouring houses, while their other sides are view-oriented and completely open towards the valleys they overlook. The spatial arrangement of the single-family residence in the Csákó district of Eger 1 0 was the result of a claim for allowing as much light to enter as possible, coupled with the unfavourable orientation of the plot: the south side facing the street is completely closed on the ground floor to ensure privacy, but fully open on the first floor to allow natural lighting, and the north side ground floor facing the garden is also open. The two halves of the semi-detached house in the 16th District of Budapest 1 1 are joined in an unusual manner to ensure as much sunlight as possible, with a specially designed upper floor giving the building a unique, bridge-like appearance.

Some of our project plans that were never realized: the mobility rehabilitation centre in Kisköre, 1 2 made up of rows of rooms arranged around the thermal lake like fishing huts; the eco-centre in Szarvaskő, 1 3 structured beneath a terrace-plate extruding from a natural earth slope; the spine clinic in Miskolctapolca, 1 4 following the terrain’s natural sloping in a terraced structure; the lake theatre in Kisköre, 1 5 hiding among the trees of the planted forest typical of the Great Plain, with a thin reinforced concrete dome sheathing the auditorium; and the service provider building in Gyöngyös 1 6 that was intended to be maintained from leasing billboard spaces, which would have defined the structural order and appearance of the building. These designs are all characterized by a single governing motif.

9 Single-family residence, Eger, 2015

13 Ecotourism centre, Szarvaskő, 2012

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák, Orsolya Simon

10 Single-family residence, Eger, 2013

14 Spine clinic, Miskolctapolca, 2012

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák, Orsolya Simon

11 Semi-detached house, Budapest, 2014

15 Lake theatre, Kisköre, 2012

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák

12 Mobility rehabilitation centre, Kisköre, 2010

16 Service provider building, Gyöngyös, 2013

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák,

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák

Attila Gasparovics

242

9

13

10

14

11

15

12

16

243

The question of recycling abandoned industrial facilities already came up in 2005 in the form of a diploma plan, 1 7 but the revitalization of existing buildings as an option has only come to the fore in recent years, as a consequence of the economic recession.

Examples for augmenting an existing structure include the plan of the building intended to serve a local community, designed by reinterpreting the Keszthely housing project’s former fuel oil terminal; 1 8 the planned restoration and augmenting of the roof of an old residential house in Budapest’s 15th district, 1 9 botched up and mended several times over the years; the preliminary draft plans intended to solve the building energetics and thermal insulation development of the Hungarian Museum of Science, Technology and Transport’s building in the City Park, 2 0 involving a structure incorporating the existing building as an exhibit, spatial divisions, and a new exhibition space formed between the masses.

Nominated for the Mies van der Rohe Award 2015, the building of the Gál Tibor Winery – Fusion in Eger 2 1 unites tradition and modernity. When installing the new functions, the guiding principle was the preservation of existing values and historical continuity. In later projects there was never enough money for a full-scale renovation.

17 Diploma design - Adrenalin Park, Eger, 2005

22 Public kitchen and day care centre,

Dénes Fajcsák

Gyöngyös, 2012

18 Community house, Keszthely, 2010

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák, Eszter Mihály

Gábor Fábián

23 Aluminium Industry Museum,

19 Extra roof level, Budapest, 2014

Székesfehérvár, 2012

Gábor Fábián

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák

20 Development plans for the Hungarian

24 Memorial, Trefort Garden, Budapest, 2014

Museum of Science, Technology and

Farkas Albert, Kristóf Albert, Tamás Albert,

Transport, Budapest, 2011

Ildikó Bujdosó, Dénes Fajcsák,

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák

Eszter Lukács, Ákos Polgárdi,

21 Fusion - Gál Tibor Winery, Eger, 2011

János Róth, Levente Szabó, Nóra Szigeti

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák, Tamás Fenes, Veronika Juhász

244

17

21

18

22

19

23

20

24

245

On account of the restrictions, the replacement of the doors and windows of the Slavation Army’s public kitchen and day care centre 2 2 was carried out without reconstructing the walls and installing new headers, by simply widening the frames instead, filling them with uniform doors and windows, as a clear expression of the idea.

Upon renovating the Aluminium Industry Museum in Székesfehérvár, 2 3 we “only” carried out an intervention matching the limited budget. By removing the damp plaster from the walls, the exhibition halls were divested of their past as rooms of a workers’ hostel, and airflow was restored to the spaces, the walls could breathe again.

The World War II monument at the ELTE Faculty of Arts (appraised at the Piranesi Award ceremony) is a 1 centimetre wide and 200 metres long bronze band running along the buildings’ brick walls, fitted in the mortar joint between the bricks, as a total yet unnoticeable intervention in the Trefort Garden in Budapest. 24 In addition to architectural design, we have been engaged in art projects as well. Within the framework of the Eger Spring Festival, we organized projection mappings on the main façade of the Trinitarian church in 2012, on the castle gate in 2013, and in the Gárdonyi Garden in 2015, 2 5 at the opening of the Arkt Art Provider. In 2015, we organized an exhibition of local contemporary architecture at the Meder Gallery, 2 6 situated in the riverbed of the Eger creek. The first exhibition in our own exhibition space introduced the studio’s work under the title From Ark to Provider. 27 In early 2016, we arranged an exhibition commissioned by the Hungarian Museum of Science, Technology and Transport, introducing the history of aluminium production in Hungary at the Aluminium Industry Museum of Székesfehérvár, 2 8 reconstructed earlier according to our plans.

25 Projection mapping,

27 The exhibition From Arkt to Provider, Eger, 2015

Gárdonyi Garden, Eger, 2015

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák,

Dénes Fajcsák, Double-O Technologies

Veronika Juhász, Orsolya Simon

26 Exhibition at the Meder Gallery,

28 Exhibition at the Aluminium

Eger, 2015

Industry Museum, Székesfehérvár, 2016

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák,

Gábor Fábián, Dénes Fajcsák, Kinga Jánossy,

Orsolya Simon

Orsolya Simon

246

25

27

26

28

247

Index

Fotók Photos

Boros Géza pp. 065 (felső/top), 111 (felső, top), 149 Budai Péter pp. 085 Busák Attila pp. 057, 075, 081, 210, 237 (25), 245 (25) Dekovics Dóra pp. 111 (alsó/bottom) Fábián Gábor pp. 132–133, 171, 231 (2,3,4,6), 235 (23), 237 (28), 245 (28) Fajcsák Bence pp. 105, 121, 138, 153, 154, 155, 161, 162, 164, 173, 176, 185, 194, 196, 198, 235 (21) Fajcsák Dénes pp. 002–003, 127, 145, 146, 147, 148, 150, 151, 156–157, 158, 159, 166, 167, 168, 169, 172, 174, 175, 177, 178, 179, 182, 183, 184, 186, 187, 188, 189, 190, 191, 192, 193, 201, 202, 203, 204, 205, 206, 207, 214, 231 (5,7,8), 233 (9), 235 (17, 22), 237 (26, 27), 245 (26, 27) Holczer Veronika pp. 062, 063, 087

Nagy Stefánia pp. 066, 091 Polgárdi Ákos pp. 235 (24), 245 (24) Polyák Levente pp. 020, 022, 025, 026, 038, 040, 042, 044, 099 Soltész László pp. 059 (jobb/right), 061 Szijártó Zsolt pp. 115 Sztavropulosz Nikolász pp. 059 (bal/left) Víg Lajos pp.209

Látványtervek Renders Boros Melinda, Dimitrijevic Tijana pp. 265 (alsó/bottom) Fábián Gábor pp. 231 (1), 233 (11, 13, 16), 235 (18) Fajcsák Dénes pp. 233 (12), 245 (17)

Jánossy Kinga pp. 134, 211, 212, 213

Makettek Models

Kemes Balázs pp. 083

Fábián Gábor pp. 231 (11, 14, 15), 235 (19, 20), 243 (15), 245 (18)

Korsós Viktor, pp. 033, 051, 216–217, 254–255

Simon Orsolya pp. 243 (13)

Rajzok Drawings Fábián Gábor pp. 109, 123, 142–143, 181, 218, 222, 226–227, 241 (1-8), 243 (9-12, 14,16), 245 (19-23)

Műalkotások Artworks pp. 127 Süli-Zakar Szabolcs: Fegyelem (installáció) Kis Zsinagóga Kortárs Galéria, Eger; Autodafé kiállítás Szabó Attilával, 2011 Szabolcs Süli-Zakar: Discipline (installation) Small Synagogue Contemporary Gallery, Eger; Autodafe exhibition with Attila Szabó, 2011 pp. 156–157 Fajcsák Dénes: A fehér kép (2013) Ellátó, Eger; Kísérleti kiállítás a romos épületben, 2014 Dénes Fajcsák: White Picture (2013) Ellátó, Eger; Exhibition in the ruinous building, 2014 pp. 158, 159 F. Balogh Erzsébet: Cím nélkül 1, 2 (2008) Ellátó, Eger; Kísérleti kiállítás a romos épületben, 2014 Erzsébet F. Balogh: Untitled 1, 2 (2008) Ellátó, Eger; Exhibition in the ruinous building, 2014 pp. 159 F. Balogh Erzsébet: Árnyékvilág (2011) Ellátó, Eger; Kísérleti kiállítás a romos épületben, 2014 Erzsébet F. Balogh: Shadowland (2011) Ellátó, Eger; Exhibition in the ruinous building, 2014

pp. 210 Albertho A. A. Wanma: Az élet Ellátó, Eger; Üzenet Keletről című kiállítás, 2015 Albertho A. A. Wanma: Life Ellátó, Eger; Message from the East exhibition, 2015 pp. 211 Egervári Júlia: Sorban (2015) Ellátó, Eger; Mindennapi című kiállítás, 2015 Júlia Egervári: Serialized (2015) Ellátó, Eger; Daily exhibition, 2015 pp. 212 Fehér Zsanett, Nagy Krisztina: Fehér kenyér (2015) Ellátó, Eger; Mindennapi című kiállítás, 2015 Zsanett Fehér, Krisztina Nagy: White Bread (2015) Ellátó, Eger; Daily exhibition, 2015 pp. 213 Albertho A. A. Wanma: Performansz Ellátó, Eger; Üzenet Keletről című kiállítás, 2015 Albertho A. A. Wanma: Performance Ellátó, Eger; Message from the East exhibition, 2015 pp. 214, 237 (25), 245 (25) Double-O Technologies: Fényfestés, Gárdonyi-kert, Ellátó, Eger; Arkttól az Ellátóig című kiállítás, 2015 Double-O Technologies: Projection mapping, Gárdonyi Garden, Ellátó, Eger; From Arkt to Provider exhibition, 2015

15. Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállítás – La Biennale di Venezia 2016 Velence, Giardini di Castello, Magyar pavilon The exhibition in the Hungarian Pavilion at the 15th International Architecture Exhibition – La Biennale di Venezia, Giardini di Castello 2016. május 28. – november 27.

28 May – 27 November 2016.

Kiállító Exhibitor: arkt Kurátor Curator Fábián Gábor Társkurátor Co-curator Fajcsák Dénes Nemzeti biztos National commissioner: Fabényi Julia Pályázati zsűri Selection Committee: Boros Géza, Fabényi Julia, Pelényi Margit, Sáros László György, Somlai-Fischer Szabolcs, Somogyi Krisztina, Sulyok Miklós, Szipőcs Krisztina Megvalósító Organizer: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest www.ludwigmuseum.hu

Koordináció Coordinators: Velencei Biennále Iroda Venice Biennale Office Bálványos Anna, Boros Géza, Puskás István Grafikai terv Graphics design: Juhász Veronika (naka építész stúdió) Munkatárs Assistant: Jánossy Kinga (arkt) Videók Video: Domán Dániel, Franyó Krisztina Tímea Hajós Klaudia, Kalotai Dániel Műszaki kivitelezés Technical Team: Bodor Béla, Dóczi István, Walch Márton Real5D-vizualizáció Real5D virtual platform: Faragó Balázs (Real5D Inc., Redwood, USA)

Számítógép rendszergazda System Administrator: Szabó Ákos Multimédia Multimedia: Szőnyi András Fotók Photo: Boros Géza, Busák Attila, Dekovics Dóra, Fábián Gábor, Fajcsák Bence, Fajcsák Dénes, Jánossy Kinga, Korsós Viktor, Polyák Levente, Víg Lajos Angol fordítás English Translation: Sipos Dániel Olasz fordítás Italian Translation: Puskás István Vizes palackok Plastic Bottles: Gajdácsi Flakon Kft. (Lajosmizse) Asztal-installáció zsaluelemei Shutter-piles for the Table Installation: Magyar Doka Zsalutechnika Kft. (Budapest) Pavilon felügyelet Pavilion Maintenance: Gabriella Vidoni, Marco Vidoni Együttműködő partnerek Partners: Médiapartner Media: Építészforum.hu

Catering: Brancs (Eger) TITI Bikavér 2012, Egri Csillag 2015: (Gál Tibor Pincészet,Eger) C10 Indiana Pale Ale (Kortárs Építészeti Központ, Budapest) Támogató Sponsored by: Emberi Erőforrások Minisztériuma Hungarian Ministry of Human Capacities A kiállításon bemutatott projekt Project presented at the exhibition: Arkt Művészeti Ellátó, 2015 H–3300 Eger, Gárdonyi kert 5.

Fábián Gábor, Fajcsák Dénes, Simon Orsolya www.arkt.hu

æktivátorok. æctivators.

Helyi aktív építészet Locally active architecture

A 15. Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállítás – La Biennale di Venezia magyar pavilonjában rendezett kiállítás katalógusa The catalogue is published on the occasion of the exhibition in the Hungarian Pavilion at the 15th International Architecture Exhibition – La Biennale di Venezia

Kiadó Published by: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest

Papír Paper: CyclusOffset 250 g/m2, 115 g/m2 100%-ban újrahasznosított papír 100% Recycled Paper

Szerkesztő Editor: Boros Géza

Betűtípus Typeface: Neue Haas Unica Light, Light Italic, Medium

Szerzők Texts: Fabényi Julia, Fábián Gábor, Fajcsák Dénes, Polyák Levente, Somogyi Krisztina, Szijártó Zsolt

Nyomda Print: EPC Nyomda, Budaörs

Grafikai terv Graphic Design: Juhász Veronika (naka építész stúdió)

© Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest Ludwig Museum – Museum of Contemporary Art, Budapest

Angol fordítás English Translation: Sipos Dániel Videofeliratok angol fordítása English translation of video subtitles: Tóth-Dolenszky Réka Olvasószerkesztő Copy Editor: Zsámboki Miklós

ISBN 978-963-9537-51-4

254

#aectivators

Hogyan találhat a mai világban otthonra egy fiatal építészcsoport?

Csak úgy, ha megfelelő közeget teremt magának.

How can a group of young architects find their home in today’s world?

Only if they create a suitable environment for themselves.

www.arkt.hu

9

789639

5 3 7 5 14