In 1956 Pongrátz Gergely went to work at Henyelpuszta State Farm. He joined the Corvin köz group of armed insurgents on October 26,1956 where he and his brothers (Ödön, Ernő and Kristóf) soon won great respect and influence in the group leadership He took over command of the Corvin köz group on November 1 from László Iván Kovács. He moved to New York in 1957, where he worked as a security guard in a freight-car factory, and then to Boston, where he was a cleaner. From 1959, he lived for twelve years in Madrid. Returning to America, he worked as an insurance agent and later had a pig farm in Arizona. He returned to Hungary in 1991, where he became Budapest chairman of the World Federation of 1956 Hungarians and then the '56-ers Association, and honorary chairman and later deputy chairman of the Association of Political Prisoners (Pofosz). He founded and runs the 'Pest Lads' Foundation.
Szent Andrássy Jenő, ÚJJÁSZÜLETÉS című könyvéből kivonat a Pongrátz Gegellyel kapcsolatos írottak Még karácsony előtt a minden ’56-os szövetségi tag tiszteletének örvendő Pongrátz Gergely jelentkezett be elnökségünkhöz. Jövetelét megelőző, elnökségi ülésünkön mással nem is foglalkoztunk, mint fő témánkkal: mit kezdünk a végleg hazatelepült Pongrátz Gergellyel. Érdekes módon a már korábban megírt, de nálunk csak nem oly rég megjelent „Corvin-köz 1956” című könyve egyáltalában nem emelte előttem Gergelyt magasabb piedesztálra, mint ahová már korábban őt elhelyeztem. Debrei Pista egyetlen Corvin-közi elnökségi tagunk Gergelyről semmi olyat mondani nem tudott, amit már más forrásból ne ismertünk volna. Roik Jancsi négyszemközt elhangzott véleménye még az elnökség nyilvánosságát sem tűrte volna: „Pongrátz egy megjátszós senki! Amikor először meglátogatott bennünket, Hornyákkal kettesben fogadtuk őt. Hornyákkal kezet fogott, felettem elnézett. Kérdem én, milyen ember, milyen ’56-os az ilyen?” Vártam Gergelyt, örültem jöttének. Nem így az elnökség legtöbb tagja, akiknek véleményét a húsz évet börtönben töltött Vajda Német József foglalta össze: „Nem volt ám olyan nagy hős ez a Pongrátz Gergely. Amint a nagy orosz erőkkel a Corvinisták összecsaptak volna, ő már Bécsben üdült. És mikor is lett ő a parancsnok? Október 31én, (nov.1-én) miután seregnyi testvérével puccsal leváltotta Iván Kovács Lászlót. Tehát ő a nagy harcokból kimaradt... Míg mi mindannyian börtönökben sínylődtünk, ő, mint ’56 hőse a legnagyobb kényelemben fényezte magát Amerikában... Ha beveszitek őt az elnökségbe, én lemondok!” Végül a mindig nyugodt és józanul gondolkodó Mádi Jenő emelte fel jobbját és kért szót: „Itt összevissza beszéltek minden marhaságot. Azt sem tudjuk, mit akar Pongrátz Gergely! Jövő szerdán majd elmondja jövetelének okát és
majd utána, csak utána beszéljünk róla!” Ezzel Jenő le is zárta a vitát, Roik pedig az elnökségi ülést. Pongrátz Gergely nem egyedül, azzal a Barabás Erzsé-bet nevű hölggyel érkezett, aki már jó ideje szorgalmasan látogatta szövetségünket. Amit nem tudtunk róla, és csak most derült ki, ő és Gergely unokatestvérek. Mindannyiunk előtt világossá vált Erzsébet asszony eddigi nagy érdeklő-dése, mindenre odafigyelése, a szövetség minden tagjával szívesen szót váltó magatartásának titka: ő volt Gergely meghosszabbított szeme és füle. Így aztán nem is csodál-kozhattunk Gergely tökéletes informáltságán. Ott helyben módosítanom kellett korábbi fejtörést okozó, a „mit is kezd-jünk Pongrátz Gergellyel” – kérdésünket, a „Pongrátz mit akar kezdeni elnökségünkkel” – kérdésre. Ő a jövőt az álta-la megalakítandó ’56os Világszövetségben látta, amihez csatlakozhat az ’56-os Szövetség is. hosszan ecsetelte elképzelését a mátyásföldi, egykori orosz laktanya helyén létesítendő világszövetségi központról. Még egyéb, talán nem egészen racionális tervvel is előhozakodott Gergely, de Elnököm majd mindegyikre nemet mondott. „Nem a ti véleményetekre vagyok kíváncsi, Roik, szólította meg Gergely Jancsit, hanem a tagságéra. Hívjátok csak össze a tagságot és majd meglátjuk, ők hogyan döntenek. Pedig ezt az ultimátumnak is nevezhető álláspontját Gergelynek megelőzte az elnökség sebtében elfogadott azon nagyvo-nalú döntése, amellyel felajánlotta Pongrátz Gergelynek az ’56-os Szövetség társelnöki pozícióját. Ennek ellenére ő hajthatatlan maradt. Szó szót követett, a vita veszekedéssé fajult, de igazán botrányossá akkor dagadt, amikor Erzsébet asszony kesztyűje a földre csúszott és az eddig alatta lapuló, kicsi riporter magnetofon mindannyiunk számára láthatóvá vált. Úgye megmondtam, hogy ez a Pongrátz nem egy becsületes ’56-os! – sivította Vajda Németh, majd: Gergely, nem szégyelled magad! Mi tiszta szívvel fogadtunk és te visszaélsz a bizalmunkkal?!” Erre a kirohanásra Gergely és unokahúga felálltak helyükről és feldúltan kirohantak az ajtón. Miután az elnökség magában maradt és a kedélyek valamelyest lecsillapodtak, majd mindenki ellenkezése elle-nére Roik Jancsi kijelentette: a Gergely által javasolt tag-gyűlést azért is összehívjuk!” Magyarázatul még hozzátette: „Így legalább megtudjuk, kiben nem és kiben bízhatunk!” Roik János állta szavát és összehívta a Kolumbusz utcai központunkba a Pongrátz szorgalmazta ’56-os taggyűlést. Elnökségünk minden tagja megjelent a telt házas összejövetelen, s maradt egészen addig, míg Gergely fel nem lépett a színpadra. Nem az elnöki szobában, hanem a társalgóban ültünk le beszélgetni és várni a fejleményeket. „TE” – szólított meg Roik, – „Menj vissza és nézd meg, hogyan is alakulnak odalent a dolgok!” A közönség: szövetségünk tagjai és más szervezetekből jöttek áhítattal hallgatták a még mindig idegenszerű kiejtéssel beszélő Pongrátz Gergelyt. Többször elismételte: nem vagyok politikus, szabadságharcos vagyok. Amikor bajtársaim megválasztottak a Corvin-köz parancsnokának, olyan keresztet tettek a vállamra, amit én nem kértem, de ha már felvettem, életem végéig hordanom kell.” A hallgatóság elsősorban a fiatalabbak „Bajusz, Bajusz, éljen Gergely!” – kiáltásokkal színesítették a hatalmas, fel-felerősödő tapsviharokat.
Gergely esetében megtört az eddig tapasztalt „börtönvarázs”, mert annak ellenére, hogy ő egy napot sem ült börtönben, az emberek többsége mégis őt fogadta el igazi szabadságharcos vezérnek. Közel másfél éve, amióta az új magyar kormányt demokratikusan megválasztották, várjuk sérelmeink orvosolását. Vártuk, hogy az új kormány vigye győzelemre a forradalmat, adja meg az elismerést a Pesti Srácoknak. Mivel ez már nem fog bekövetkezni, elhatároztuk, hogy megszervezzük az 1956-os Magyarok Világszövetségét! „A Világszövetség minden olyan párthoz és szervezethez csatlakozik, amelyek tevékenységét a Forradalom és Szabadságharc szelemében fejti ki és 1956 eszmei alapján áll.” „Egyesült erővel követeljük a kormánytól a Forradalom eszméinek maradéktalan és megalkuvás nélküli győzelemre vitelét!” Gergely még hosszasan beszélt a mátyásföldi, egykori orosz laktanya helyén létesítendő világszövetségi központról. Az ugyanitt építendő idős, beteg ’56-osokat befogadó otthonról, valamint a külföldről látogatóba érkező, vagy hazatelepülő bajtársaknak (fizetés ellenében) helyet adó lakásokról. Beszéde során bizony nem fukarkodott a jelenlegi ’56-os szervezetek vezetőit megalkuvásuk miatt – bíráló kijelentéseivel sem. Beszéde zárszavaként belépésre szólította fel a gyűlés résztvevőit. Nem vártam meg, míg hosszan elnyúló nyilvántartásba-vételi folyamat véget ér, inkább visszatértem a „jelentésemre” várakozó elnökséghez. Beszámolóm viszont megnyugtatta még a nyúzott arcú, agyoncigarettázott Roik Jancsit is, mert belátta, Pongrátz szándékától ugyan nem áll messze az ’56osok feletti hatalom átvétele, de egyelőre ehhez még kevés az ereje. Annyit mondott mindössze, és ezzel kimondta a többiek véleményét is: Tudod ki megy Mátyásföldre! Oda Pongrátzot nem követi senki. Az egy ’56-os gettó lesz! Ezután megkért a „Pongrátz rendezvény” végének megvárására és helyiségeink zárására. Valakinek közülünk mindenképpen maradnia kellett, mivel tagjaink többsége felső kabátját itt, ebben a teremben hagyta. A késői órákban befejeződött „Pongrátz rendezvény” sikerét a résztvevők tetszésnyilvánításán túl a társalgó ajtajában váratlanul megjelent Gergelyen is lemérhettem. Fejét szokatlanul felszegte, szeme vidám fiatalossággal csillogott, amint azzal a jellegzetesen rafinált, bajuszától némileg takart örmény mosolyával, Erzsébet asszony kíséretében a helyiségbe lépett. – Van kulcsod a Pofoszhoz? – kérdezte, majd magyarázatul hozzátette: mert ott hagytam a kabátomat és így zakóban mégsem mehetek Soroksárra. Kulccsal segíteni nem tudtam, ellenben felajánlottam kölcsönbe Roik irodájában időző, belső használatra szánt rövid kabátomat és még ígéretet tettem Soroksárra fuvarozásukra is. nagy kerülőt nékem ez nem jelentett, annál inkább örömet okozott Gergely felajánlkozásomat elfogadó „köszönöm”je, amit olyan hangsúllyal ejtett ki, mintha ő tenne nekem szívességet. És ezt én is így éreztem, mert hiába álltunk szervezetileg egymással szemben, Gergely iránti tiszteletem azért töretlen maradt. A Soroksári út egyik lámpájánál lefulladt Skodám, s újraindítása ellen az öreg akkumulátor nyögdécselve tiltakozott. Szégyen ide, szégyen oda, de utasaim testi erejét kellett az újraindításhoz kérnem. Az út csúszott, az eső szemerkélt, ezért az indításnak ez az alternatív módja nem csak fizikai erőt igényelt, hanem a baleset
veszélyét is magában hordozta. Ők ketten, erővel tolták, talán kétszer is nekiveselkedve, mire a kocsi hirtelen kiugrott a hátul negyvenöt fokos szögben meghajló, a motorháztetőre támaszkodó és erőt kifejtő Gergely alól, aki így támaszték nélkül maradva a csatakos úttestre hasalt. Erzsébet szerencsésen, esés nélkül megúszta, így együtt segítettük fel a földről a feltápászkodni igyekvő Gergelyt. Hál’ Istennek sérülés nem történt és a baleset szenvedő alanya sem fogta fel tragikusan a vele történteket, sőt! „Ami nem sikerült sem a ruszkiknak, sem a kommunistáknak, az neked majdnem sikerült!” mondta bajusza alatt mosolyogva. „Viszont a kabát a kabátod olyan lett” célzott a nem éppen száraz és tiszta úttesten beszennyeződött ruhadarabra. Pongrátz Gergellyel az őt ért „baleset” óta nem találkoztam, kölcsönbe adott kabátomat is mással küldte vissza. Ennek ellenére mégis olyan hozzá közeli barát hírébe kerültem, hogy Mozsár Mihály (később lovag, vitéz) foglalkozására nézve úri szabó, engem keresett meg egy Gergellyel való találkozó elősegítése ügyében. Mozsár kérdés nélkül mondta el kérésének okát: a Független Kisgazda Párt vezetősége szeretné, ha Gergely lenne a hadügyminiszter és őt bízta meg a tábornoki ruha elkészítésével. Gergelyt Barabás Erzsébet telefonszámán értem utol és ütöttem nyélbe a találkozóját Mozsár Misivel. Elképzelhetően az uniformis elkészült, de sajnos Gergelyből sem tábornok, sem hadügyminiszter nem lehetett. Gergely, habár nem járt be az ’56-os Szövetségbe, a Pofosz-hoz is csak nagy ritkán, a róla szóló hírek azért eljutottak hozzám. Így szereztem tudomást Király B. Izabellához és Csurka Istvánhoz fűződő baráti kapcsolatáról. Ennek ellenére nem értettem Gergelyt, miért nem a legnemzetibb Romhányi László Magyarok Nemzeti Szövetségével akarja a Világszövetség „szekerét” összekötni? Roik Jancsinak képtelen volt megbocsátani a „Pongrátz gettó” Mátyásfölddel kapcsolatos megjegyzését. Roik pedig Pongrátzot karrieristának tartotta, aki az ’56osok hátán akar a politikai elit közé kerülni. Mindkét embert kedveltem, ezért egymással való szembenállásukat nehezen voltam képes elfogadni. Roik megértő, engedékeny és igazságos olyan elnök volt, akinek ambíciója nem hatalmának kiterjesztésére, hanem az ’56-osok sorsának jobbra fordítására irányult. Mivel még mindig hitt a megtörtént rendszerváltásban, az Antall kormány ígért ’56-osokat előnybe részesítő lépéseiben, csak haladt az árral és nehezen és csak nyomásra szánta el magát a kormány elleni fellépésre. Pongrátz Gergellyel személyes kapcsolatom alig terjedt túl az egyszerű „ismerősi” viszonynál. Pongrátz Gergely Mátyásfölddel kapcsolatos álma csak részben vált valósággá: a lakások ugyan elkészültek, de felette nem Ő, hanem a Szabadságharcos Alapítvány Kuratóriuma felügyelt. Neki csak egy szavazat erejéig volt lehetősége beleszólnia az épületek hasznosításába. Ragaszkodása eredeti elképzeléseihez állandó vitákat gerjesztett közte és a kuratórium többi tagja között. A kuratóriumi tagok Gergellyel szembeni állásfoglalását talán még az irigység is tüzelte az ugyancsak Mátyásföldön létesült ’56os Világszövetség központjaként működő, tetszetős, különálló épület tulajdonlása miatt. Elegáns bútorokkal berendezett, ovális irodájában jókedvűen és barátságosan fogadott Gergely. Miután gratuláltam Neki szép irodájához, Ő: látod, ti, akik itthon maradtatok, hiába alkudtatok meg, még
sincs ilyen épületetek, mint nekem, aki soha nem feküdtem le egyetlen hatalomnak sem!” Valószínűleg elvörösödtem zavaromban és hirtelen nem tudtam mit felelni, de főleg azért nem, mert be kellett látnom, Gergelynek igaza van: mindannyian megalkudtunk! És Gergely nem? – fordult meg fejemben. „Gergely!” – kezdtem – „ott Amerikában a gyerekeid beszélnek magyarul?” Most Gergely jött zavarba és csak annyit mondott: sajnos nem.” Sokáig nem beszélgethettünk Vödrös Csaba és Nagy Jóska szinte percenkénti sürgetése miatt, akik emlékeztették vendéglátómat a BM. Klubban őrá váró tárgyalópartnerekre. „Elkísérsz? – kérdezte Gergely. Már majdnem igen-t mondtam, amikor tekintetem az őt körülvevő néhány ember arcára tévedt. Amit azokról leolvasni véltem, jobbnak láttam Gergelynek kosarat adni. Ez az, amit később is megfigyeltem Gergely környezetében: Őt, akik nagyon tisztelik, szeretik, és bizalmát élvezik, féltékenyen elzárnak, mások elöl minden hozzá vezető utat. Csurka István a MIÉP. Elnöke Mozgalmunk működésének zavartalan biztosítása érdekében a Magyar Út Körökhöz való csatlakozásunkra tett javaslatot. Erre az ajánlatára, habár nagyon megtisztelő gesztusnak tartottam, későbbi választ ígértem. Talán már másnap, Vödrös Csaba az ’56-os Magyarok Világszövetségének ügyvezető elnöke keresett meg Pongrátz Gergely üzenetével: ha vállalod, kinevezlek alelnökömmé!” A Világszövetség Koppány utcai központjából már telefonon beszélhettem az USA.-ban magát gyógykezelő Pongrátz Gergellyel. Ő megismételte a Vödrös Csabától már hallottakat. Gergelynek nem tudtam ellent mondani, tehát igent mondtam. Pongrátz alelnökeként óriási feladatot rótt rám a Világszövetség zilált szervezettségének helyreállítása. A kora reggeltől késő estig tartó szervezői munka mellett, mint kötelező feladatot az igazságot hajszoló politikai elmélkedéseimet sem hanyagoltam el. Pongrátz Gergely még mindig Amerikában gyógykezeltette magát ezért csak közvetett segítségére – amit meg is kaptam – számíthattam. Közvetlenül Reibl Márton, Kállai Eszter a Szépen Emberül Magyarul Alapítvány elnöke, Garamszegi Miklós ezredes, Werner László a Szabadságharcos Nemzetőr Szövetség elnöke segítségére támaszkodhattam. Végre! Már éppen ideje! Fejeztem ki türelmetlen véleményemet, mikor utolért Gergely üzenete Ferihegyre érkezésének időpontjáról. Gergely, amint megpillantotta a zászlós, táblás ünnepre öltözött, tiszteletére felvonult sokaságot, őszintén elérzékenyült. Tőlünk néhány lépésnyire megállt, s szeme azonnal könnybe lábadt. Ellenségeink Gergelyt túlzott érzékenysége miatt a „Pityogó parancsnok” jelzővel illették. Amikor ünnepi, erre az alkalomra írt üdvözlő beszédemet elmondtam, és átöleltem, egész teste hangtalan zokogástól rázkódott. Úgy a csarnokban, mint a Reptér parkolójában fényképek is készültek. Ma ezeket a fényképeket nézegetem, és ami akkor, ott a helyszínen fel sem tűnt, most a meglepetés erejével hat .. Hol vannak az elnökség tagjai? Talán, ha kettőt, Reibl Marcit és Vödrös Csabát látom.. Aztán a parkolóban készült fotón ott áll Gergely közelében Hoffer Miklós, arcán a bennfenteseknek olyan mosolyával, mint akit a Parancsnokhoz régi baráti szálak fűznek... Pedig információm szerint, ők még soha
nem találkoztak... Ha valóban ez az igazság, akkor ez a találkozás olyan kölcsönös egymás iránti szimpátiát ébresztett mindkettőjükben, hogy Koppány utcába az utat Gergely, már Miklós autójának utasaként tette meg. Ettől kezdve Miklós Gergelyt sofőr-testőr minőségben szolgálta és formált jogot Szövetségünk helyiségeiben, az Elnök közelében való tartózkodásra. A Lada 1300-as minden reggel és este fuvarozta Vezérünket lakhelye és a Koppány utca között. Gergely már nem Barabás Erzsébetnél lakott, vele kapcsolata nem tudni miért, megszakadt, hanem Rigó néni Ferenciek téri lakásába költözött. Október 24-én, bírósági határozat által kötelezve, ismét Kongresszust ültünk, ezúttal a Koppány utcában Az alapszabály módosítása mellett új elnökséget is választottunk Tagjai: Körmendi László, Werner László,Pongrátz Gergely, Vödrös Csaba, Bátonyi Sándor, SzentAndrássy Jenő, Reibl Márton, Szebeni Zoltán. Októberben kitűntetéseket adott át az ’56-os Magyarok Világszövetsége. A kitüntetésre érdemesség eldöntése a következőképpen zajlott: Pongrátz Gergely felsorolta a kitüntetésre érdemesek neveit, azt mi az elnökség tagjai ellenszavazat nélkül elfogadtuk. Így kapott kitűntetést a külföldön élő magyarok közül: Bánkúti Géza, Lángi Mária, Tóth József, Hajdú Szabolcs, Kányádi Sándor, Veress Zoltán, Pongrátz András, Gerlinde Schramm, Kacsó Tíbor, Kovách G. István, Varga László. Az itthon élők közül az ’56-os Hős” kitűntetést kapott: Gyarmati Dezső, Grosics Gyula, dr. Fedor József, Kocsis Imre, Zwack Péter, Adamecz Béla, Szalai Róbert, Kovács Antal, Simon István, Nóvé Gyula. A „Ma Hőse” kitüntetésben részesült: Erdős László, Raffai Ernő, Sándor András, Bencsik András. November 4.-ére tervezett METÉSZ. Tüntetést, vidékről Budapestre vonulásukat, a Hősök téri találkozásukat velünk és más szimpatizáns szervezetekkel, majd együtt vonulást az Ország Háza elé, –a rendőrség nem engedélyezte. Ennek ellenére Maczó és Pongrátz nem hátráltak.. A”Hősök terén találkozunk és azért is a Parlament elé megyünk!”–jelentette ki a telefonvonalban lévő Maczó Ágnesnek Pongrátz Gergely. „Indulunk?” – kérdeztem Gergelyt a tüntetés november 4-ei napján, amikor órám mutatói már vészesen közelítették a számlap 11-esét. Mivel Gergely válaszára hiába vártam, tovább folytattam: 11-re már így sem érünk oda!” Gergely megemelte egyik vállát és „türelem!” – mondta. Már elmúlt a Hösök téri találkozó tizenegyre megbeszélt ideje, hát folytattam korábbi, iratokba temetkezésemet. Mellettem a tárgyalóasztalnál, szemét le sem véve Gergelyről, ült Hoffer Miklós, vele szemben Reibl Marci. Korábbi megbeszélésünk szerint a tüntetésre Miklós Ladájával megyünk mind a négyen. Megcsörrent a telefon. A kagylót Gergely élénk mozdulattal emelte fel villájáról és „igen, nem, jó…” válaszait anélkül hallatta, hogy tudtam volna kivel is beszél valójában. Gergely még kezében tartotta a kagylót, amikor székéből felállt, nekünk pedig félvállról odavetette: „Az én kocsimmal megyek. Ti gyertek utánam hozzátok a zászlót… a Kossuth téren találkozunk!” Ezzel, csak úgy zakóban kifordult az ajtón. A Földművelési Minisztérium elöl az örmény származású Esztergály Előd integetett „megállj”-t felénk.
„Ti itt csellengtek, miközben főnökötöket a Hösök terén a rendőrök bilincsbe verték és elvitték!?” A „Most mit tegyünk?” és a „Hogyan tovább?” kérdésre Marci és Miklós a választ tőlem várta. Gyorsan döntöttem: vissza a Koppány utcába! Több próbálkozás után sikerült a Közlekedés Rendészet ügyeletesét telefonon elérnem és tőle megtudnom a jó hírt, amely szerint Gergely éppen most távozott tőlük. Gergellyel aznap már nem sikerült találkoznom, de a TV. Híradóban viszontláttam, amint megbilincselt kezét, a vele történtek miatt felháborodott emberek felé tartva mondja: ne haragudjatok ezért a rendőrökre, ők csak parancsot teljesítettek!” Gergelyt a Hősök terén ért atrocitás után, az Ügyész kihallgatta. Nem, hogy sérüléséért elégtételt nem kapott, még Őt vádolták rendőrgázolással és izgatással. Izgatással vádolni Elnökünket, akkor, amikor lázításuk helyett inkább lecsillapította a segítségére mozduló, a rendőrök karmából Őt kiszabadítani akaró embereket!? Gergely elfogadta dr. Gidai Erzsébet helyzetértékelését, éppen ezért nem a jelen parlament pártjaiban, hanem a sok száz, ez idáig összefogni képtelen nemzeti elkötelezettségű párt és ’56-os szervezet választási szövetségében bízott. A legmesszebbmenőkig osztottam Gergely véleményét, ezért ahhoz az „Új év” című írásommal csatlakoztam. Gergely ebben az időben leginkább Maczó Ágnes irodájában tartózkodott, és amikor nem, akkor is szívesen beszélt „Ágiról”. Viccesen meg is kérdeztem Marcitól: csak nem szerelmes a mi Gergelyünk?” Aztán, ahogy közelebb kerültünk a választás időpontjához, Gergely, újabb ötletével ismét meglepett: nem ártana, ha közülünk is indulna valaki az Új Szövetség színeiben.. Én rád gondoltam…. Már ajánlottalak Áginak.” Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem hízelgett hiuságomnak ez a felkérés, ennek ellenére szövetségbeli teendőimre hivatkozva, nem túlhatározottan, de visszautasítottam ezt a megtiszteltetést. Másnap Gergely, már határozottabban forszírozta képviselő-jelöltségem: Jenő, ugye én a parancsnokod vagyok? –kérdezte. Miután erre igent mondtam, Ő: akkor utasítalak, hogy indulj a választásokon. Politikusi ambíciómat romba döntő, sikertelen ajánlószelvény gyűjtésemről, nyolcvanegy éves Apámnak is beszámoltam. Ő elolvasta szórólapomat, elmosolyodott és kijelentette: nem vagy és soha nem is leszel politikus. Ahhoz te túl naiv vagy. Itt írod:: jelenleg Pongrátz Gergely a Corvin-közi hős helyetteseként, mint alelnök tevékenykedek az ’56-os Magyarok Világszövetségében, s ugyanitt az ’56-os Világtanács magyarországi Nagytanácsának elnöki tisztét is betöltöm. Szegény fiam, sajnállak, amiért ennyire nem ismered az embereket. Még mindig azt hiszed, hogy az egykori néhány ezer résztvevőn kívül érdekel valakit 1956 és Pongrátz Gergely? Ki előtt kell szégyenkeznem? A többi „Új Szövetséges”, egy kivétellel, hozzám hasonló sikertelenségről számolhatott be pártunk elnöknőjének megvető tekintetétől kisérve, amint beszámolt kudarccal végződő szerepléséről. Rossz nyelvek szerint, még Ágnes asszonynak sem jött össze a szükséges számú „kopogtató cédula”. És Pongrátz? Állítólag „valahol” vidéken, Ő is próbálkozott…. Csak próbálkozott. Pongrátz Gergellyel csak röviden taglaltuk az „Új Szövetség Magyarországért Párt” kudarcát. Hogy miért
nem társult a MIÉP és a MÉP, a sok száz, magát „nemzetinek” valló párt és szövetség, a tucatnyi ’56-os szervezet? Ennek Gergely adta, már – már klasszikusnak számító magyarázatát: sok-sok kis szemétdomb mindegyikén egy – egy kis kakassal... Az elnökségi asztalnál Rácz Sándor, Faddy Othmár atya, Bátonyi Sándor, és Fónay Jenő foglaltak helyet. Mellettük egy szék, Pongrátz Gergelyé, üresen maradt. Ő inkább a közönség sorában keresett ülőhelyet magának. Ezzel a viselkedésével kívánta hangsúlyozni a többieknek még el sem hangzott válaszával szembeni ellenvéleményét. Ekkor én – mint a sajtótájékoztatót levezénylő moderátor – legszívesebben emlékeztettem volna Gergelyt „kakasos” mondására, megtoldva: „az egyik közülük te vagy Gergely!” véleményemmel. Pedig Bogdány Karcsinak mennyi energiájába került a két „jellemet”, Ráczot és Pongrátzot rávennie az együtt szereplésre. Sőt Karcsi még arra is rábeszélte Gergelyt, hogy kiskúnmajsai tanyájáról Pestre jövet, Izsákon felvegye Ráczot. Együtt megtett útjuk során talán sértegették egymást? Rácz esetleg, Gergelynek ugyanazt mondta, amit tanyájáról véleményeként Bogdány Karcsinak: „ez a múzeum nem ’56-ról, hanem Pongrátz Gergelyről szól!” Gergely mielőtt visszaindult volna Kiskunmajsára, átadta Sasvári István pécsi elnökünk június 4.-ére, Őt a megemlékezés szónokának felkérő levelét Miután azt elolvastam, kérdően Elnökömre néztem. „Én nem érek rá, menj te el helyettem!”– mondta és nadrágja zsebéből néhány papírpénzt „benzinre” magyarázattal markomba nyomott. Megszámoltam a pénzt, majd a borravalót keveslők „rövid ez főnök” mondásával, mindjárt vissza is nyújtottam. Gergely miközben méltatlankodva azt dohogta,: de sokat eszik a kocsid!”– újabb bankjegyet halászott elő zsebéből. Még így kiegészítve is kevésnek ítéltem, az oda-vissza útra kapott pénzt. Furcsának tartottam Gergely szűkmarkúságát, mert néhány napja arcizomrándulás nélkül fizetett ki gépkocsija motor cseréjére 500.000 Ft-ot Ezt a nagy összeget és ki tudja még mennyit, az őt árnyékként kísérő Hoffer Miklós táskában mindig magánál tartotta.. Csak azt nem tudom, miben mehetett tönkre Gergely kocsija, amikor szinte mindig Hoffer Ladáját vette igénybe? Úgy tűnt Gergely végleg a múzeum-tanyát választotta otthonául, még Rigó nénit is magával vitte. Oda engem egyszer invitált, s mivel akkor „nem”-et mondtam, meghívását soha többé nem ismételte. Szerencsémre ma Erika nyitott, ezért hivatalunk működésében nem okozott gondot késésem. „Gergely?” kérdeztem Erikát. Már hozta kávémat, úgy válaszolta: tegnap sem jött és Miklós szerint egész héten Kiskúnmajsán marad.” Még megvártam Marcit és csak utána telefonáltam Gergelynek. Átadtam néki a pécsiek jókívánságait és beszámoltam az ott történtekről. A jókívánságokat még érdeklődéssel hallgatta, de a beszámolóm már érzékelhetően untatta. Nem is láttuk őt, Gergely szeptember eleji budapesti visszaérkezéséig. Gergely mellett, hóna alatt a „pénzes” táskával Miklós is az irodába lépett. Bizalmas mondanivalóval vártam Gergelyt, ezért Miklóst tapintatosan távozásra kértem. Miklós nem mozdult. Segélykérően Gergelyre néztem. Ő előbb leült az íróasztala mögötti székre, megigazította szemüvegét és olyat mondott, amit, míg élek el nem felej-
tek: Miklós marad! Ő az én apám, anyám, testvérem, barátom és legigazabb bizalmasom! Olyan érzés fogott el, mintha gyomorszájon ütöttek volna. Egy ideig még levegőt sem kaptam. Ahogy Gergelyről Miklósra tévedt tekintetem és megláttam annak diadalittas tekintetét, mindjárt tudtam, honnan is „fúj a szél,” „vérben forgó” szemekkel meglódultam felé, hogy belevágjak abba a vigyorgó képébe, de aztán visszafogtam magam és szó nélkül a kijárat felé indultam. Ekkor szólalt meg Miklós és izgalomtól rekedté torzult hangon süvítette: nehogy azt hidd, hogy félek tőled!” Legyintettem egyet és kiléptem az ajtón. „Na megkérdezted tőle? Mit mondott? – kérdezgette az a négy – öt várakozó ember, akiknek érdekében beszélni szerettem volna Gergellyel. „Mindjárt visszajövök!” – tértem ki a válaszadás elől, majd Marcit magammal húzva, kiléptem a folyosóra. Elpanaszoltam Marcinak az imént történteket és mindjárt megkérdeztem tőle, hogy Miklóssal közös utazásuk során nem tett-e sértő megjegyzéseket Gergelyre. Ezt Marciról feltételeztem, mert ő közel sem tisztelte hozzám hasonló mértékben Gergelyt. Nem rosszindulatból, vagy irigységből, hanem olyan természetes okok miatt, mint az azonos életkor, ismeretségük még 1956 előttről és mindkettőjük soroksári kötődése. Marci még gondolkodott, amikor Gergely közeledett felénk. Mellénk érve, mintha mi sem történt volna, odavetette: mindjárt visszajövök!” és csak úgy mentében, nekem "nem kell mindjárt megsértődni!” És valóban, néhány perc múlva vissza is jött és szobájába hívott. Ezúttal Miklós felállt és szó nélkül elhagyta a helyiséget. A tüske, amit Gergely csak nem rég szúrt belém még mindig nagyon égetett, amiért legszívesebben Őt végleg faképnél hagytam volna, de akkor mi lesz ott kint azokkal a fiukkal, akik bennem bíznak? Tíz kitöltött „felterjesztést” tettem – aláírását kérve – Gergely elé az asztalra. „Szeretném, ha október 23.-ára ezeket az embereket felterjesztenéd ’56-os Emléklapra. Mindannyian igazolt ’56-osok, rendkívül csekély nyugdíjjal!” – indokoltam kérésem. Gergely épp csak átpörgette két ujjával az elé tett felterjesztéseket, aztán undorral felém tolta az egész köteget. „Én nem írom alá ezeket” – jelentette ki közömbösen. De Gergely. ezeknek a srácoknak igen alacsony a nyugdíjuk, segítenünk kell rajtuk! Nekem is kevés a nyugdíjam, mégsem kérek egy fillért sem! – vágott vissza Gergely Hiába erősködtem az Elnök hajthatatlan maradt, ezért hát összeszedtem az iratokat és az ajtó előtt várakozókat türelemre intve fiókomba tettem azokat. Gergely távozása után, elnökségnek az épületben tartózkodó néhány tagjától szerettem volna ötleteket kapni a felterjesztések célba juttatásának Gergelyt mellőző lehetőségeiről. Használható tippet egyet kaptam csak, mégpedig, attól az embertől, akire a legkevésbé számítottam, Dr Vincze János. Amikor Pongrátz Gergely a Colombusz utcában életre hívta az ’56-os Magyarok Világszövetségét, oda Nagy Jóska az ’56-os Szövetségből, azonnal átigazolt. Rövidesen a választmány alelnökévé emelkedett, s ebben a beosztásában maradt egészen addig, míg Gergellyel nem szakított. Mindazt, amit abban az időben Gergelyről állított, fenntartással fogadtam, mert úgy véltem, csak a sértődöttség beszél belőle. Néhány évvel később, amikor tudomást szerzett Gergelyhez történő csatlakozási szándékomról, igyekezett arról lebeszélni: „Pongrátz Gergelyt azok
istenítik és tartják hősnek, akiknek semmi közük nem volt ’56-hoz, és azok, akik nem állnak vele közvetlen munkakapcsolatban. Gondold meg magad, mert én megtapasztaltam: jobb Gergelyt távolról szeretni, mint közelről gyűlölni!” Akkor nem fogadtam meg az „angliai” tanácsát, de ma már „bőrömön” kezdtem érezni figyelmeztetésének némi megalapozottságát. Mindig eseménynek számított, ha Bánkuti Géza az ’56-os Magyarok Világtanácsának elnöke, nem mellékesen, első számú szponzorunk, megtisztelte látogatásával Közösségünket. Komor arccal, magával vonva Gergelyt, bevonultak annak szobájába és ott hosszan elidőztek. Beszélgetésük témája csak a soron kívül összehívott elnökségi tanácskozásig maradt titokban.. Bánkuti felháborodottan hozta tudomásunkra, hogy Pest terüli elnökünk, Kállai Eszter megrágalmazta őt. Kállai Esztert még a bizottság tanácskozása előtt, férjével, Poprádi Bélával közös otthonukban kerestem fel, ahol kérdésemre elárulta, miért is vádolja Őt rágalmazással Bánkuti Géza: „Egészen röviden: csak megkérdeztem Gézától, hogy miért tart kapcsolatot Szabó Miklóssal?” „Ennyi az egész?”– kérdeztem csodálkozva.” Ennyi, de ezt nem kérdeznéd, ha tudnád ki az a Szabó Miklós!”– válaszolta magabiztosan Eszter, majd belekezdett megvilágosodásomat szolgáló elbeszélésébe: „Teljesen véletlenül fültanúja lettem Bánkuti Géza Pongrátz Gergelyhez intézett mondatának, amely szerint, amikor Ő Magyarországon tartózkodik, minden vasárnap Szabó Miklósnál ebédel. Szabó Miklós neve ismerősen csengett és most már, vele kapcsolatban Bánkuti Gézáé is. Szabó Miklós, még Forradalmunk előtt a kommunista rezsim Ausztriába telepített „hírszerzője” kérkedve ír a nemzeti emigráció soraiba történt beépüléséről, a hazafiak elárulásáról. Ezt az aknamunkáját folytatta Szabadságharcunk bukása után is, és sikerrel férkőzött az új menekült hullámmal érkezett, a harcot folytatni akaró hazafiak közé. Büszkén vállalja a MUK „mézesmadzagjával” beetetett fiatalok halálba küldését. Szabó Miklós közeli munkatársainak, barátainak nevezi Bánkuti Gézát és Ábrahám Dezsőt. Az idők folyamán összegyűlt Gergellyel szembeni kifogás a suttogás alagsori szintjéről, a hangos panasz kimondásának magasságára emelkedett. Magam is, aki korábban tanúja lehettem Gergely némely erősen kifogásolható cselekedetének, meglepődtem a tagok, ismereteimet meghaladó informáltságán. Nos, ez alkalommal oly mértékű „elítélhető hétköznapi cselekedeteket” tulajdonítottak Gergelynek, amelyek mellett eltörpültek még a „hírnevét megalapozó tettei” is. Remélhetőleg csak összeesküvés elmélet hordozója volt az a hozzászóló, aki Szabó Miklós-Bánkuti Frankel Géza - Ábrahám Dezső hármasához, mint azokkal hasonszőrűt, hozzájuk negyediknek Pongrátz Gergelyt kapcsolta. Meg az is, aki a Corvinköz igazi parancsnokának nem Gergelyt, hanem Nagy Gábort tekintette. Gergelyt természetesen telefonon tájékoztattam – az én szerepemet nem tagadva – az őt ért, viselkedését kifogásoló belső kritikákról. Ez a gesztusom azonban nem érte el célját, mert valakik már megelőztek és amit én lágyan csomagolva tálaltam, azt az előttem szólók bizony kíméletlen nyersességgel hozták tudomására. Ezért aztán hiábavalónak bizonyult jó szándékú azon törekvésem, amellyel
Gergelyt, viselkedésének megváltoztatására igyekeztem rábírni. Gergely hangja fáradt, kiábrándult és gyanakvó is volt egyben. Tudtam, ebben az esetben nem csak az általam mondottak, és a bennem való csalódás szegte kedvét. Ilyen előzmények után került sor szeptember első felében tartott elnökségi ülésünkre, ahol az elnökség végleg eldöntötte Pongrátz Gergely elnöki státuszának „tiszteletbelire” változtatását, és a kongresszus feladatává tette, helyette, új elnök megválasztását. 1998. szeptember 30-án Pongrátz Gergely anélkül, hogy bárkivel egyeztetett volna a médiához fordult a következő, akár érdekesnek is nevezhető bejelentésével: az ’56-os Magyarok Világszövetsége befejezte küldetését és ezért beszünteti minden tevékenységét! Ez a kijelentés több újságban, a Rádióban és a TV képernyőjén, hírként jelent meg. A tagság körében óriási felháborodást váltott ki Gergely bejelentése. Ekkor veszítette el Pongrátz az ’56-os MVSZ tagságának támogatását. „Érdekesnek” neveztem Pongrátz Gergely szeptember 30.ai bejelentésének azt a részletét, amely szerint az ’56-os Magyarok Világszövetsége „teljesítette küldetését.” Mit teljesítettünk? És mi volt a mi küldetésünk? Gergely legnagyobb bűneként tartom számon, ennek a hazai és külföldi tagok ezreiből álló Szervezetnek a szétverését, és ezen utolsó felvonást megelőző, mindenfelé kapkodó politizálását, amellyel ezt a hatalmas „nemzeti erőt” képtelennek bizonyult okosan, a haza szolgálatára rendelni. Kongresszusunk során az elnökségi asztalnál csak ketten, Pongrátz Gergely és Dr. Vincze János ültek. A külföldiek itt adták át adományaikat Gergelynek. A Kongresszus befejezését követően az összegyűlt pénzt Pongrátz Gergellyel, Dr. Tiszay Gabriellávál és Dr. Vincze Jánossal, négyesben számoltuk össze. Elámultam e valutában kapott óriási összeg láttán, melynek hazai fizetőeszközben kifejezett értéke elérte a kétmillió Forintot. „Holnap majd betesszük a Bankba!” – döntött az adomány sorsáról Gergely, azzal táskájába gyömöszölte a pénzt. Gergely táskája feneketlennek bizonyult, mert belőle a két millió soha nem került át az ’56-os Világszövetség bankszámlájára. Az ’56os MVSZ. 1997 októberében érte el szervezettségének csúcsát, ahonnan szép lassan megindult a teljes felbomlásához vezető úton. A többi ’56-os szervezet és a magukat nemzetinek valló pártok, 1998 júliusától mellőzték rendezvényeikre Pongrátz Gergely meghívását. A forgatókönyvnek megfelelően, ezután a Levezető elnök engem szólított a mikrofonhoz. Nekem jutott az a háládatlan feladat, amely példákon keresztül bizonyítani hivatott Gergely vezetésre való alkalmatlanságát, önző, saját személyének a Köz érdeke fölé helyezését. Semmit nem elhallgatva, bemutattam az általunk megtett utat, amelynek során, közülünk éppen a legfontosabb személy, akiben bíztunk, és akit követtünk, tagadta meg a végcélig még hátralévő út folytatását. Nem csak egyszerűen félreállt, hanem a CÉL ELÉRÉSÉT hazudva, minket is visszatartani akart az út folytatásától. Gergelynek ezen utóbbi cselekedete (működésünk felfüggesztése) oldotta ki azokat a fékeket, amelyek –közismert egoizmusa ellenére is–idáig rögzítették az iránta táplált tiszteletet. Csak idáig! Mert innen már a kétségbe nem vonható, ’56-os hősiességét, felül írta, jelenben tanúsított magatartása. Ez már az elnökségnek is sok volt, és döntött: Pongrátz Gergelyt le kell váltani! Őt,
mint Forradalmunk és szabadságharcunk hősét, megilleti a TISZTELETBELI cím, de helyette vezetésre alkalmas, új elnököt kell választani! A tagság részéről jelentkező elvárást erősítette meg az elnökség és hagyta jóvá még maga az érdekelt, Pongrátz Gergely is. Ezt bizonyítja, Bánkuty Gézával közösen, az elnökséghez, a Kongresszus összehívását szorgalmazó levele: A maradandó, ’56 és Pongrátz dicsőségét hirdető értékeket, Gergely nem a magánvagyonából finanszírozta. Anyagi fedezetét tőlünk, a mi ’56-os Világszövetségünktől vonta el Az adományozók pénzeiket, szervezetünk fenntartására és politikai céljaink megvalósítására, s nem Gergely sokáig titkolt építkezésére adták Szövetségünknek éppen ezek a pénzek nyújtottak volna támogatást, küldetése: az igazi rendszerváltás ’56 szellemében történő megvalósításához. Most, utólag leszögezem, és erről bárkivel hajlandó vagyok vitába szállni, miszerint Pongrátz Gergely mind a mai napig, és ezen túl is, e viselkedése miatt maradt, s marad „megosztó” személyiség. Még számomra is meglepetést okozott, a mikrofonnál engem váltó Barabás Erzsébet felszólalása. Ez vallomás volt a javából! Bevallotta, hogy ő nem unokatestvére, hanem tizenéves kora óta barátnője Gergelynek. Az ő édesapja volt annak a gimnáziumnak az igazgatója, amelyikben Gergely is tanult. Gimnáziumi tanulmányait azonban soha nem fejezte be, mert onnan, még érettségi előtt kizárták. Erzsébet hosszan cáfolta Gergely nyilvános életrajzának több tételét. (Erről nem írok, mert nem akarok írni!) Viszont Dr. Vincze János, ellenőrizte az Erzsébet által elmondottakat és birtokolja a dokumentumokat. Erzsébet, Gergely és ő közötte, az anyagiak miatt kialakult vitát nevezte meg szakításuk okának. Gergely 1990–91-ben „üres zsebbel” települt haza. E nehéz időszakon Erzsébet kölcsönei segítették át. Később, amikor anyagi helyzete már megengedte volna a törlesztést, Gergelyen „amnézia” lett úrrá: a kölcsönre ajándékként emlékezett. Dr. Szebeni Zoltán a számviteli bizottság elnöke, Szervezetünk anyagi helyzetét ismertette. Beszámolt a bankszámlánkon lévő egyenleg állásáról. Az jelenleg csak néhány fillérrel haladta meg a 4500 forintot. Ugyanekkora összeget talált számlánkon, az egy évvel korábbi ellenőrzés is. Hová került az egy évvel ezelőtti Kongresszuson összejött kétmillió Forint? Bátonyi egy milliója? Az eddigi adományok útja vajon merre vezetett? Mivel Gergely, még jóval a Kongresszus előtt, egyik hétvégi estén, Hoffer Miklós segítségével, irodájából az összes dokumentumot elvitte, csupán egy, néhány százezer Forint összegű adományt rögzítő lista került elő. Ezek az említett pénzek nem a bankba, hanem Hoffer Miklós táskájába kerültek. Őt emiatt tartotta oly nagy becsben Gergely. Miklós volt minden titkok tudója. És éppen emiatt kellett még az országból is – Bánkuty segítségével, hozzá – Amerikába távoznia.