Farkas utcai templom fuzet by Kallay Panna

2015. augusztus 16. Kiemelkedő jelentőségű nap a Farkas utcai gyülekezet, Kolozsvár polgárai, Erdély református népe és a Kárpát-medence magyarsága életében. Több mint másfél éves szünet után újból a Templomban lehet együtt a hálaadó sereg. A hajlék teljes egészében megújult, akár úgy is mondhatnánk, újjászületett. Őszintén, szívből vallhatja mindenki, aki az eseményen részt vesz vagy a későbbiekben idelátogat: Boldogok, akik házadban laknak! (Zsolt 84,5) Boldogok vagyunk, mert már szemünkkel is láthatjuk, amiről eddig legfeljebb álmodoztunk. És hálásak is, mert Isten megengedte megérnünk a napot, amikor immár nem valamit letisztítani, helyreállítani, megjavítani vagy kicserélni jöttünk ide, hanem őt, a Mindenhatót dicsőíteni, neki dicséretet mondani. Hisz csak ezáltal lesz teljessé a boldogság, amit a zsoltáros is kifejez. Ma vele együtt valljuk: Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! A Farkas utcai templom nem pusztán az épített örökség kiemelkedő emléke, nem csak egy istentiszteleti hely, hanem majdnem fél évezrede az egymást követő és mindig egymásra találó nemzedékek közös otthona. Itt együtt lehetünk mi, a ma még élők, együtt a szentek közösségében, az üdvözültek társaságában. Együtt lehetnek az előző és eljövendő nemzedékek istenfélő tagjai. És e hajlékban otthon is lehetünk. Otthon az Úr színe előtt már elköltözött szeretteinkkel és még meg nem született utódainkkal. Nekik, dédunokáinknak szánjuk örökségként e felbecsülhetetlen értékű templomot. Együtt és otthon a Templomban – ezzel a boldogító, hálára indító érzéssel ünnepelünk ma, és együttlétünk emlékéül adjuk át nagy szeretettel minden jelenlevőnek e kis albumot, amely a kolozsvári Farkas utcai református templom történetéről, valamint a 2014–2015-ös években elvégzett felújítási munkálatokról tájékoztatja a kedves olvasót. Isten áldása legyen mindenkor mivelünk! Fazekas Zsolt lelkipásztor

A templom története

Farkas utcai református templom Erdély legnagyobb méretű késő gótikus épülete, melynek fordulatos története, igényes építészeti kialakítása és gazdag berendezése rabul ejti látogatóját. A templom az obszerváns (minorita) ferencesek kolozsvári kolostorának részeként épült, s már az első rá vonatkozó okiratból kiderül (melyet a városbíró adott ki 1486-ban), hogy Hunyadi Mátyás király (1458–1490) alapította. 1487-ben királyi okiratban esik szó a város által a kolostor számára kijelölt telkekről. Az épületre vonatkozó legfontosabb királyi oklevél (1490) említi Mátyás bőkezű adományát, az építkezések konkrét elkezdését, illetve egy bizonyos János testvért, akit a király a kolostor ügyében küldött Kolozsvárra. János testvér ﬁgurája emiatt élénk művészettörténeti viták szereplője lett, hiszen míg egyesek egyenesen a késő gótikus kolostor építészét látják benne, addig valószínűbb, hogy inkább az építkezés adminisztrációját felügyelő rendtag volt. Mátyás halála után az építkezések folytatódtak, amiket utódja, II. Jagelló Ulászló (1490–1516) új oklevélben évente 300 forintnyi sóval támogatott (1494). 1503-ban végrendeletileg 10 forintot hagyományoznak a templomban való misemondásra, ezért akkor annak már állnia kellett. Hogy a kolostor építkezései még folytatódtak, azt onnan lehet sejteni, hogy II. Lajos király (1516–1526) 1520-ban engedélyezi, hogy a kolozsvári minoriták bármikor

Aki nem énekel a kórusban, áll, mint ökör a vásárban, hirdeti az 1577-es latin nyelvű graffiti elvihessék a tordai sóbányába bányavíz miatt rekedt 300 forintnyi sójukat, ami elvileg az 1494-es adomány értelmében építkezési támogatás volt. Egy 1534-es adatból sejthető, hogy a kolostor a legnépesebb ferences közösség otthona volt a Magyar Királyság területén. A reformáció után, 1556-ban a protestáns városvezetés elűzte a ferenceseket. A telek és az épületek a város tulajdonába mentek át, a templomba és a környékére még az 1570-es években is temetkeztek, 1577-ben pedig latin felirat – korabeli grafﬁti – került az egyik falpillérre. 1579-ben Báthory István fejedelem (1571–1586, 1576-tól lengyel király) közbenjárására a város a régi kolostort átengedte a jezsuitáknak, kollégiumalapítás céljára is. Nyilvánvaló, hogy a katolikus fejedelem az unitarianizmus fellegvárának tartott városba a jezsuitákat valláspolitikai céljainak elérésére helyezte el. A jezsuiták felállítottak néhány ideiglenes oltárt, és a városbíró parancsára a polgárok a régi oltárok darabjait is visszahozták a templomba, s a fejedelem is értékes liturgikus tárgyakat adományozott. 1579-ben a jezsuiták el is kezdték az oktatást két teremben, a szükséges épületjavítások után. 1580ban a fejedelem építésze megvizsgálta az épületeket, majd a jezsuiták jelentést küldtek Rómába, mely szerint 8000 forintból helyre lehet állítani a kolostort és fel lehetne építeni az iskolát. Az iskolát ideiglenesen az elhagyott közeli klarissza (a ferencesek női ága) zárdában indították be. A fejedelem kezdeményezte egy jezsuita rendi főiskola (szeminárium) megalapítását is. A következő évben a fejedelem olasz építésze vezetésével fontos javítási munkák zajlottak, és elkezdték az iskola építését is a szomszéd telken. 1581 áprilisában a jezsuiták a kolozsmonostori régi bencés kolostorba költöztek, és nemsokára az iskola nyitóünnepségét is megtartották. Egy 1583-as levél említi

a jezsuita Fra Massimo Milanesit (†1586), az építkezések felügyelőjét, aki a tervezésben is részt vett. 1584-ben fejezték be a kolostor és a szeminárium terveit, illetve a költségvetést, amelyeket 1585-ben küldtek Báthory Istvánnak, illetve Rómába jóváhagyás végett. Ebben az értelemben nem tűnik valószínűnek a munkálatok 1588-as befejezése, amikor a jezsuitákat először űzték el Kolozsvárról. Az 1584–85-ben készült helyszínrajz fennmaradt a párizsi Bibliothčque Nationale-ban. 1595-ben, amikor az erdélyi belpolitikai helyzet újra kedvezőbb lett, a jezsuiták visszatértek és újrakezdték a tanítást meg az igehirdetést a kolozsvári rezidenciában, ám az 1584-es épületállomány nem fejlődött számottevően a tizenöt éves háború időszakában. 1603-ban Kolozsvár unitárius polgársága, miután a városból elűzte a királyi német helyőrséget, és az újonnan megválasztott Székely Mózes fejedelem seregének megnyitotta a város kapuit, feldúlta a jezsuita kolostort. A feldühödött tömeg lerombolta a templomhajó boltozatát, megsemmisítette bútorzatát és felszereléseit. Az események után szinte két évtizeden keresztül a romhalmazzá vált kolostor köveit különféle építkezésekhez szállították, a templomot szénaraktárként használták, a melléképületek helyébe házak épültek. Georg Houfnagel 1617-es metszete Kolozsvárról, mely Egidius van der Rye ﬂamand festő festménye alapján készült (1603?), ezt az állapotot mutatja. A metszeten a templomszentély tengelyében a környező házakénál magasabb tető látszik, ami a jezsuita iskola épületének tűnik. Ma igen kevés emléket köthetünk az épületegyüttesből a

jezsuita korszakhoz, korabeli analógiák alapján a templom déli bejáratának reneszánsz kerete tartozhat ebbe a periódusba. A templombelső mai képe jórészt a XVII. század második negyedében lezajlott helyreállítások során alakult ki. 1622-ben az országgyűlés elfogadta Bethlen Gábor fejedelem (1613–1629) javaslatát a Farkas utcai puszta klastromnak a kolozsvári református közösségnek való adományozásáról. A fejedelem ezáltal a kolozsvári reformátusoknak kedvezett, akik az unitárius többségű városban zömével Várad 1598-as ostroma után telepedtek le. A fejedelem főiskolát is szeretett volna alapítani az épületegyüttesben, ám végül, ugyanabban az évben, a Collegium Academicumot Gyulafehérvárott hozta létre. A templom helyreállítási munkáinak első, 1638-as adatai egybevágnak a gyulafehérvári kollégium építkezéseinek leállásával, s ez kapcsolatban van I. Rákóczi György fejedelem (1630–1648) kolozsvári kollégiumalapítási terveivel. 1638-ban kezdték el azokat a munkákat (Georg Maurer pallér vezetésével), melyek során használhatóvá tették a templomot, 1639-re majdnem teljesen kijavították a tetőt és 1642-ben négy saroktornyos sisakkal látták el a tornyot, elhelyezték a toronygombot és a három új harangot, s a tetőt mázas cseréppel rakták ki. A felújított torony azonban nehezen bírta az új tetejét és harangjait, s ezért a nyugati homlokzat mellett új torony építésébe fogtak. A nem megfelelő alapozás miatt hamarosan erről is lemondtak, és a harangokat egy, a templomtól északra emelkedő fa haranglábban helyezték el.

A helyreállítás legnehezebb feladata minden bizonnyal a templomhajó beboltozása volt, melyhez a fejedelem a baltikumi Kurlandból hozatott (nem feltétlenül odavalósi!) mestereket, akik értettek a hatalmas fesztávú boltozat megépítéséhez. 1643-ban már állt a hajó csillagmustrás hálóboltozata, melyet új fejezetekkel a középkori beugró támpillérekre terheltek. 1646-ban Elias Nicolai nagyszebeni szobrász befejezte a szószék kőfaragómunkáját, a katedra mellvédjének alabástrombetétei Régeni Asztalos János (alias Hannes Lew Rehner) művei. A korábbi szakirodalomban a szószék lábazatát Kőfaragó Benedekkel hozták kapcsolatba, ám az újabb kutatások szerint a lábazat is a Régeni Asztalos János, Kolozsváron letelepedett mester oeuvrejébe tartozik. A ciprusfa szószékkoronát Sárospatakon faragta a fejedelem lengyel asztalosa, Stanislawski, a szószék festéséért a kolozsvári festőknek igen jelentős összeget, 80 forintot ﬁzettek. Valószínűleg az 1640-es években készült az északi bejárat (utólag teljesen újrafaragott) reneszánsz kerete, melyet egy régebbi keret helyére illesztettek. A helyreállított épületet a fejedelem jelenlétében 1647-ben szentelte fel Geleji Katona István püspök. Már a fejedelem ﬁa és örököse, II. Rákóczi György (1648– 1660) idejébe nyúlik át a református kollégium megépítése a templomtól délre, melyhez felhasználhatták a középkori kolostor romjait is, bár az ókollégium ma is álló északi fala inkább különálló épületre utal. Mind a templom, mind a kollégium erősen károsodott az 1655-ös tűzvészben, s Apáczai Csere János 1656-ban már e leégett s itt-ott kijavított falak között kezdte el iskola(újjá)alapító működését. Közben, városi kezdeményezésre, 1652-ben megépült átellenben az óparókia épülete

is, mely a templommal, az udvarán álló harangtoronnyal és a kollégiummal együtt már összefüggő épületegyüttest képezett. Az 1698-as tűzvészben a harangláb megsemmisült a Rákóczi-féle harangokkal együtt. A történeti ábrázolásokon feltűnő, a templom nyugati oromzatából kiemelkedő torony 1708–1710 között épült, 1721–1723 között és 1727-ben javítások zajlottak az épületegyüttesen. 1760–1762 között újabb javításokról értesülünk, ekkor épülhettek az 1950-es években elbontott északi és keleti portikuszok, a nyugati homlokzat oldalbejárata, az oldalfolyosóvá átlényegült régi kerengőszárny keleti vége emelettel bővült, illetve a torony két alsó dongaboltozata is ekkor készült több ajtó famunkájával együtt. 1765-ben állították fel, először a szentélyben, az orgonát, melyet később egy fából épített nyugati karzatra helyeztek át (helyén áll a mai neogótikus karzat). 1794-ben Anton Überlacher ács a fedélszerkezetet javította. Az 1798-as nagy tűzvészben a kollégium leégett, csupán északi fala maradt fenn négy ablaknyílással és középen a monumentális reneszánsz bejárattal, melyhez hasonlót a szentbenedeki Kornis-kastélynál találunk (1720); az 1762-es felirata renoválási dátum. A tűzvész után a templom helyreállítása öt évig tartott. A helyreállításon dolgozó legismertebb mester Türk Antal és Leder József volt. 1835-ben Winkler György végzett javításokat a templom és a portikuszok fedelén. 1862-ben és 1864-ben újrarakták a hajó két déli támpillérét, 1875-ben az ablakokat javították. A XX. században két lényegesebb helyreállításon esett át a Farkas utcai templom, 1909– 1912 és 1958–1963 között. Az elsőt Möller István kezdeményezte 1904-ben, a tervező Lux Kálmán volt, a régészeti ásatásokat Pósta Béla és Szádeczky Lajos vezették. 1911-ben építették a „stylszerű” nyugati karzatot és faragták újra a szentélyből a toronyba tartó bejárat csúcsíves keretét. Előbbin kapott helyet a XVIII. századi orgona, melyet 1907-ben a neves pécsi orgonaépítő cég, az Angster és Fiai bővített hangversenyorgonává. Az 1930-as években Debreczeni László és Kós Károly a templom nyugati homlokzatának oromzatát javították. 1941ben vakolták újra a templombelsőt a faragott kő részletek bemutatásával. Ugyanebben az évben helyezték el a templomban

a két Apaﬁ fejedelem és feleségeik hamvait (sírjaik eredetileg Almakeréken voltak). Erdély utolsó fejedelmeinek a szentély végében felállított síremlékét Kós Károly tervezte. Az 1958–1963 közötti helyreállításokat a bukaresti Műemléki Igazgatóság és a református egyházkerület műszaki osztálya tervezte, a kivitelezést Bágyuj Lajos vezette. Megerősítették a tetőszerkezetet és a déli tornyot, kiegészítették az északi lépcsőtornyot, a koronázópárkányt és a lábazatot, illetve újrafaragták a nyugati kapu hiányzó középosztóját. Ekkor állították helyre a volt kerengő északi szárnyát is (a gótikus boltozat-rekonstrukció is ekkor készült), a templomtól délre eső terület kb. egy méter magas feltöltődését pedig a mai utcaszintre süllyesztették, sajnos megfelelő régészeti felügyelet nélkül. A templombelsőt kimeszelték, a külsőről pedig eltávolították a vakolatot és kifúgázták a falazatot. A ferences kolostor a középkori várost övező négyszögletű második vár délkeleti sarkában áll, nem messze a Szabók saroktornyától, s ez a hely az építés idején még periférikusnak számíthatott. A kolostor együttesét északról a templomtest zárta, mely a nagyméretű teremhajóból és szentélyből áll. A mai szoros beépítésű Farkas utcában már nehéz elképzelni, de a kolostortól északra hatalmas, csak szórványosan beépített

terület állt, melyen a klarisszák (ferences apácák) nyomtalanul eltűnt kolostora is emelkedett. A nyújtott, poligonális záródású szentélyt geometrikus konzolokra és a záradékban karcsú falpillérekre támaszkodó négyszakaszos, csillagmustrás hálóboltozat fedi. Az egyik konzolon madárfigura töredéke látszik, melyről feltételezik, hogy a Hunyadi család hollós címerének a maradványa. A hajó ötszakaszos csillagboltozata behúzott támpillérekre támaszkodik. A belső támpillérek e mintából elterjedtek Erdély késő gótikus templomaiban, hasonlókat találunk Désen (ref. templom), a kolozsvári egykori domonkos, ma ferences templomban és számos szász templomban is. Ez a tértípus (néhány korábbi előzmény után) a középkori Magyarország építészetében 1500 körül jelent meg, délnémet (sváb) és osztrák hatásra. Megfigyelhető, hogy a mai hajóboltozat reneszánsz profilú fejezetekről indul, s a keleti sarkokban is fennmaradtak a reneszánsz konzolok alatt a hajdani késő gótikus konzolok. A keretek profilelemei a késő gótikára jellemző módon számos helyen átmetszik egymást: ez megfigyelhető a szentély ablakain, a diadalíven, de a legszebb fény-árnyék játékot mégis a nyugati kapun eredményezi. A kettős nyílású kaput hajdan félköríves timpanon koronázta. A keret felső sarkain egy-egy címerpajzsban angyalfigurák tartják Krisztus szenvedéseinek az eszközeit (ostor, oszlop, lándzsa stb.). Ez alapján feltételezik, hogy a timpanon három konzolján a Keresztrefeszítés háromalakos jelenete lehetett. A kolozsvári átmetsződő tagozatos, kettős kaputípus elterjedt az erdélyi késő gótikus építészetben: Tordán, Medgyesen, Berethalomban, Brassóban és Besztercén találjuk párjait. Bár próbálták a kaputípus helyi eredetét bizonyítani, kiderült, hogy előképeik a konstanzi városháza és székesegyház (Németország, mindkettő 1484) hasonló megoldású kapui voltak. A szentély boltozata ugyancsak délnémet hatást mutat. A templom épületén két nagyobb késő gótikus építési fázist lehet megkülönböztetni, a szentélyt és a hajót, különféle építéstechnikai és stilisztikai eltérések (ablakprofilok, mér művek, kőfaragójegyek stb.) alapján, ám a fázisváltás okát és idejét egyelőre nem ismerjük pontosan. Elképzelhető, hogy terv- vagy akár tervezőváltás is beállt az építkezés idején, amely a stilisztikai alapkoncepciót is megváltoztatta. A szentély részleteinek

(gyámkövek, diadalívproﬁl) az analógiái az 1480-as évekre mutatnak, a hajóé (lábazati proﬁl, orrtag nélküli mérművek) már inkább az 1500–1510-es évekre. Úgy tűnik, hogy a kolostor kerengője (melynek ma csupán az északi, templomhoz tapasztott szárnya áll) épült a legkésőbb a ma is álló épületrészek közül. A templomtól délre álló kolostornak sem az 1603-as események, sem az azokat követő két évtizednyi gazdátlanság nem használtak. A hajdani együttesből csonkán áll a szentély délnyugati külső sarkához tapasztott régi harangtorony, az egyéb épületekről csak sejtéseink lehetnek. A torony földszintjét és első emeletét a XVIII. századra keltezhető dongaboltozat fedi. A toronyföldszint négy ajtajából (egy nyugatra, a kerengő felé, míg kettő egymás mellett keletre nyílik!) háromnak eredeti gótikus kőkerete van, csupán a szentélybe nyíló ajtó keretét faragták újra. A földszinten kőkeretes, csúcsíves ülőfülke található. A második emeletet az 1958–63-as helyreállítások alkalmával két szintre osztották; az alsó szinten egy széles, félköríves fülke mélyed a szentélyfalba, talán egy falitéka helye. A déli toronyhomlokzat legalsó, kőkeretes nyílása tulajdonképpen ajtó, melyen keresztül hajdan egy külső lépcső segítségével az első emeleti helyiséget lehetett megközelíteni. A kerengő nyugati szakaszának bejáratát egy későbbi fal köpenyezi, melyben ma XVIII. századi füles kőkeret nyílik, s az ókollégium faláig elnyúló hatalmas támív is legalább részben XVIII. századi lehet. Az 1–4. támpillérek között a kerengő földszintes, a két utolsó tám közötti részt a XVIII. században

alacsony emelettel bővítették. A kerengőszakasz keleti részén egy korábbi teherelhárító ív alá az 1959-ben elbontott portikusz késő barokk keretét illesztették be. A kerengő belsejét a két XIX. századi támpillér tagolja. Belül látszik a templom proﬁlozott lábazata, annak jeleként, hogy a kerengő későbbi fázisban épült. A kerengő mai lefedése modern: nyugati szakaszán a XVIII. század közepi barokk ﬁókos dongaboltozatot utánzó betonboltozatot épített Bágyuj Lajos a múlt század közepén, a két következő XIX. századi támpillér közé pedig az in situ gyámokra (és helyükre) gótikus keresztboltozatot rekonstruált a feltárt boltozati bordák, csomópontok és indítások alapján.

A templom berendezése igen rangos. Az intarziás, feliratos emblémákkal díszített Úrasztala 1827-ben készült Szilágy Sámuel pap buzgóságából, az asztallap közepén betétként Leonardo híres Utolsó vacsorájának kőlapra felvitt másolata látható. Az erdélyi fejedelmek lakhelyeinek berendezési tárgyai szinte nyomtalanul eltűntek, ezért (is) igen értékesek a templomban fennmaradt, fejedelmi megrendelésre készült bútordarabok. I. Rákóczi György segesvári és besztercei mesterekkel 16 hátas és 15 egyszerű padot készíttetett a templomba, ezek ma a szentély és a hajó falaihoz támasztva állnak, többet közülük áttört gótikus mérművek és gyümölcsfüzéres domborművek díszítenek. A templombelsőt összetéveszthetetlenné teszi a halotti epitáﬁumok (emléktáblák) és címerek színpompás, Erdélyben egyedülálló gyűjteménye. Az egyetlen temetési alkalomra több változatban (fémdomborítás, textília, festés) készített nemesi címereknek és polgári insigniáknak számos funkciója volt a régiségben: a ravatalra akasztották, a halott mellé helyezték a koporsóba, temetési meghívóként küldték szét, illetve egyet a templomban is kifüggesztettek. A templom legrégebbi halotti címerei az Apaﬁ Mihály fejedelem gyerekeinek sírjaiban 1911-ben feltárt domborított fémemlékek (1664, 1666), a legújabbak a XX. századból valók, melyek már nem temetési kellékek, hanem csupán a templomApafi György ban való személyes vagy családi halotti címere reprezentáció eszközei.

A művészettörténeti kutatások eredményei

helyreállítás kitűnő alkalmat nyújtott a templom további kutatása számára. Mivel a templomhajó és a szentély vakolatát csak ott távolították el, ahol azt a statikai helyreállítás (pl. a szentély boltozata, a nagyobb repedések környéke) vagy a fal kiszárítása megkövetelte (a falfelületek alsó kb. 2 métere), ezek a megﬁgyelések a jövő kutatói számára még folytathatóak. A kutatási eredményeket a templom építészeti alegységei szerint mutatjuk be.

Kerengő Mára az 1490-ben elkezdett obszerváns kolostor eredetileg négyszögű, befele árkádokkal nyitott kerengőjének csupán az erősen átépített északi szárnya áll, közvetlenül a hajó déli fala mellett, melynek támpillérei átívelik azt (érdekes, hogy a támpillérek belső íveit később alulról megkettőzték). A kerengőszárny csúcsíves árkádjai közül csupán a három nyugati van eredeti pozícióban. A hajdani keleti és nyugati kerengőszárnyak indítása (melyek közül a nyugatit elfalazták, de a keleti, bár erősen átalakítva, ma is bejáratként működik) kitűnően kirajzolódott a kutatás során. A kerengő déli falának szövetében a hajóból származó, építőanyagként újrahasznosított bordák jól jelzik a hatalmas felületű pótlásokat, javításokat, melyeket az 1630–40-es években végeztek. A XVIII. században a kerengő két keleti falszakaszát megmagasítva, a kollégium számára emeleti helyiségeket alakítottak ki. A kerengő középkori boltozatából csupán néhány borda meg egy zárókő maradt fenn, s a gyámoknak a legtöbb esetben csupán a helyét lehetett megﬁgyelni, ám ezek megfelelnek Bágyuj Lajos rekonstrukciójának a 3–5. támpillérek között. A padláson látszik, hogy a kerengőnek egy időben síkfödéme is volt. Ugyancsak a padláson sikerült beazonosítani a templom középkori nyugati karzatának a kőkeretes ajtaját. Az ajtót hajdanában is a padlásról közelítették meg, ami a földszintes kerengő közlekedőtereként is működött. Még érdekesebb és egyelőre megmagyarázhatatlan jelenség, hogy a templomhajó déli középső ablakának a könyöklője eredetileg jó másfél méterrel alacsonyabb volt, és így belelógott a kerengő padlásába. Ezt csupán az eredeti terv hirtelen megváltozásával

tudjuk magyarázni, akárcsak azt, hogy a hajó külső lábazati párkánya a kerengő belsejébe került. A belső térbe kerülő lábazat erős kopása arra utal, hogy a kerengő nagyon hosszú ideig állt fedetlenül. A kerengőből a hajóba hatalmas reneszánsz portál vezet, melyről azt feltételezik, hogy viszonylag későn, csupán a templom jezsuita korszakában (1570–80-as évek) készült. A feltételezés alapja a templomot meghatározó késő gótikus stílusjegyek dominanciája, melybe úgymond nem illeszkedik a keret reneszánsz stílusa, illetve a keret szemöldökének sajátos proﬁlmegoldása, melyre az egyetlen kolozsvári analógia az 1570-es évekből származik. Mindennek ellenére a keret egyidősnek tűnik a templommal: a hajó eredeti – de szintén reneszánsz jellegű! – lábazata tökéletesen ízesül a kapukerethez, melynek elemei jól illeszkednek a falszövetbe (a későbbi beillesztés nyomai felismerhetőek lettek volna a falkutatás során). Ha beigazolódna, hogy a keret egyidős a templommal (tehát 1503 előtti), az felborítja az erdélyi és a kolozsvári reneszánsz érvényben levő kronológiáját, hiszen egy évtizeddel korábbi lenne, mint az eddig ismert első, biztosan keltezhető (1514) kolozsvári reneszánsz ajtókeret. Késő gótikus templomainkon számos esetben jelennek meg reneszánsz keretek, ezekre a legjobb példa a kb. 1494–1511 között (lényegében a Farkas utcai templommal egy időben) épült nyírbátori mai református templom több kerete.

Torony A csonkatoronynak is nevezett építmény az eredeti obszerváns kolostorkompozíciónak a talán a legtöbb átalakításon átesett eleme. Ezen átalakítások nyomai a legtöbb esetben nehezen magyarázhatóak, s a keleti fal földszinti ajtóin kívül kevés nyílásáról mondhatjuk el, hogy eredeti. Az első emeletén kerültek elő talán a legértékesebb leletek. A helyiség sarkaiból, nagyjából a mai padlószintről indult a hajdani, gótikus bordás keresztboltozat, melynek fennmaradtak a gyámjai. A helyiségből

a szentély felé egy kőkeretes karzatajtó is nyílt, mely talán az I. Rákóczi György-féle helyreállítás idején készült. Ugyanezen a falon, kissé magasabban, késő reneszánsz ízlésű, a XVII. század derekára keltezhető virágos falfestés maradt fenn, mely egy olvashatatlanná kopott feliratot övezett. Már a barokk korban, a XVIII. században készült dongaboltozaton nagyszabású, de sajnos töredékes, secco technikával készült falkép látható, melynek ikonográﬁája összhangban van a helyiség akkori

könyvtár-funkciójával. Ennek megfelelően a festményen vaskos kötetek mellett a lándzsás Pallasz Athéné istennő tűnik fel szent madaraival, a bagollyal és a kakassal. Bár a tornyot a Rákóczi-korban helyreállították és új, négy saroktornyos sisakkal meg harangokkal látták el, 1646-ra statikai gondok miatt használhatatlanná vált, és előbb a nyugati homlokzathoz csatolva kő-, majd miután az sem sikerült, különálló fa haranglábat építettek. A torony sisakját és felső részét valószínűleg még ekkor (tehát az 1655-ös tűzvész előtt) vissza kellett bontani, erre utal a keleti homlokzat koronapárkányán megﬁgyelhető 1652-es felirat.

Szentély A hajdani kolostoregyüttes legépebben fennmaradt tere sok érdekességet tartogatott. A szentély az együttes legkorábbi része, és bár késő gótikus stílusú, akárcsak a hajó, mégis azt megelőző fázisban keletkezett, a diadalívfallal és a hajó oldalfalainak keleti indításával együtt. A falszárítás miatt eltávolított vakolat alól meglehetősen töredékesen három festett felszentelési kereszt került elő, melyek párjai a diadalív belsejének két oldalán ﬁgyelhetőek meg. A felszentelési keresztek egyidősnek tűnnek a templommal. Az északi fal nyugati szakaszának szövetében kisméretű, eltömött ablakra emlékeztető téglaelfalazás található, melynek mérete megfelel ama kis kőláda méretének, amelyet még Bágyuj Lajos váltott ki a kerengő déli falából. A „kőláda” nyílásának egyszerű proﬁlja és eredeti helye világosan utal arra, hogy itt a hajdani kegyszertartó fülke maradványaival állunk szemben, melyet ugyancsak a Rákóczi-féle helyreállítás idején távolíthattak el vallási-ideológiai okokból. A déli falon előkerült az a toronyemeletről nyíló ajtó, mely valószínűleg egy kis oratórium-erkélyt vagy orgonakarzatot közelített meg. Az erkélynek két lefaragott konzolgerendája is fennmaradt. Ugyancsak a déli falon, az ülőfülke mellett sikerült feltárni egy szabadba nyíló ismeretlen ajtót, melynek egyelőre nem ismerjük a rendeltetését. Eltöméséből nagy számban kerültek elő a hajó bordái, kávája pedig erős égésnyomokat mutatott, így a Rákóczi-korban falazhatták el. A keleti ablakok valamikor, hatalmas erőhatásra, kissé kimozdultak az eredeti

A szentélyben feltárt felszentelési keresztek

A hajóban feltárt felszentelési kereszt

helyzetükből. Ezt a szabók tornyának 1627-es robbanása okozhatta. Ekkor kis híján a szentély boltozata is megsemmisült, s csupán a boltsüvegek mintegy felénél a téglafalazás teljes cseréje árán sikerült megmenteni valószínűleg a Rákóczi-korban. Az eredeti boltsüvegeket a tisztítás után jól meg lehetett különböztetni a kimozdult téglarakás és az eltérő szín alapján. A három keleti ablak belső rézsűiben szimmetrikus elhelyezésű, részben eltömött lyukak látszanak, melyek különböznek a jellegzetes középkori emelőlyukaktól. A legfelső lyukak a mai járószinttől 10,20 m-re vannak. Elképzelhető, hogy ezek a lyukak a hajdani oltár retábulumát (az oltárasztalra állított „szárnyasoltárt”) a falhoz rögzítő vasrudak illesztési furatai voltak,

s magasságuk alapján fogalmat alkothatunk annak hatalmas méreteiről. Már korábban ismert volt, hogy a szentély zárókövei festettek voltak. A falkép-restaurátorok tevékenysége folytán ma ezek a rózsák és csillagok újra láthatóvá váltak. A kutatás során bepillantást nyerhettünk a templom építésének a műhelytitkaiba. A bordákat tartó falpilléreken és lefutó gyámköveken számos középkori kőfaragójegyet sikerült begyűjteni – e jegyeket az elszámoláshoz használhatták a különböző kőfaragó csoportok. Váratlan volt azoknak a vázlatoknak a felbukkanása, melyek a boltozatot és a tetőt készíthették elő: a délkeleti ablak bélletében egy bekarcolt, gótikus típusú fedélszerkezet rajza, a diadalív déli szárán pedig két, vörös krétával készült fedélszerkezetterv került elő, majd az egyik déli ablakon egy boltozat alaprajza. Sajnos lehetetlen megállapítani, hogy ezeket kivitelezték-e, vagy csak a tervezés állomásai voltak. A boltozathoz hasonlót ma nem találni a templomban, de az eredeti együttesnek számos terét nem ismerjük, ahol akár ez elő is fordulhatott. A templom középkori fedélszerkezete a számos tűzvész okán (1655, 1697, 1798) nyomtalanul eltűnt, csupán a hajó nyugati oromfala őrzi a hajdani tetősíkok dőlési szögét, melynek a rajzok többé-kevésbé megfelelnek. Az egyik északi ablak bélletében lendületes, kitűnő érzékkel megrajzolt, jellegzetes késő gótikus levél- és indadísz vöröskrétarajza borítja az egyik alsó rétegkő rézsűjét, s ráfordul a proﬁlra is. A vörös krétát jellemző módon a falképek alárajzolására használták, tehát ebben az esetben egy elkezdett, de már vázlat korában abbahagyott díszítés nyomát sikerült kimutatni, mely minden bizonnyal egyidős a templommal. A lendületes levéldísz jó analógiája a székelydályai unitárius templom szentélyének nevezetes boltívfestésének.

Zárókövek a szentélyben

Templomhajó A templom legtágasabb, leglátványosabb belső terét XVII. század közepi, hatalmas fesztávú, a késő gótikát felidéző, de már a Rákóczi-korban készült bordás csillagboltozat fedi. A Kurlandból érkezett mesterek e remekműve az 1603-ban beomlasztott középkori boltozat helyébe készült. Számos kutató kereste sikertelenül e korábbi boltozat maradványait, amelyet több mint 14 méteres szélességével Európa egyik legnagyobb fesztávú késő gótikus boltozatának tartanak. Az állványokról jól látszott, hogy a beugrasztott támpillérek két felső rétegkövén még megvannak a lefaragott bordaindítások nyomai. A fennmaradt néhány bordacsomópont és ezen indítások segítségével sikerülhet rajzban rekonstruálni a hajdani boltozatot, mely minden bizonnyal más volt, mint a mai. A hajó belső terének jellegzetes elemei, a beugrasztott támpillérek nincsenek összeszőve az oldalfalakkal, csak a felső részüknél. Ez arra utalhat, hogy a hajó kialakításában is volt két nagy középkori fázis, és nem zárható ki, hogy eredetileg háromhajós csarnokot képzeltek el, amiről később lemondtak az egységes belső tér javára. A keleti és a nyugati támközöknek nincsenek oldalablakai. Ez a nem szokványos megoldás sejteti, hogy ezekben a térrészekben olyan építmények lehettek, amelyek az ablakok síkjába esetleg belevágtak volna. A nyugati térrészen ez az építmény tkp. ma is megvan: a nyugati orgonakarzat, amelyet bár 1911-ben építettek, számos jel utal arra, hogy volt középkori előzménye. A hajdani nyugati karzat ajtaja előkerült a kerengő padlásán, de nyílása a hajóban is látszott. E középkori karzatra utalnak a nyugati homlokzat ablakainak a már a gótikában megmagasított mellvédjei is. A hajó keleti végében talán felolvasókarzatot szerettek volna kialakítani, ám hogy ez ténylegesen elkészült-e, arra egyelőre nincsenek utalások (a diadalív belső síkján egymással szemben feltűnő két bemélyedés esetleg utalhat erre). 24

E négy teli falszakaszon, igen magasan, egy-egy utólagosan beillesztett, majd le is faragott kőkonzol került elő, melyek egyáltalán nem illeszkednek sem az eredeti, sem a mai boltozati koncepcióba. Itt a Rákóczi-kor boltozási próbálkozásáról lehet szó, melynek sikertelensége ébreszthette rá a fejedelmet egy gótikus koncepciójú bordás boltozat visszaépítésének szükségességére, melyhez mestert a XVII. század közepén a Baltikumban talált. Megjegyzendő, hogy német nyelvterületen a gótikus bordás boltozás technológiáját igen gyakran alkalmazták a XVII. században. A mai boltozat készítésekor a középkori boltozat beugró támpilléreit, mint láttuk, felhasználták, csupán a bordákat faragták le róluk és reneszánsz párkányos fejezetekkel látták el őket. A keleti sarkokban is fennmaradtak a középkori gyámok, melyek fölé a már sokkal vaskosabb új gyámokat illesztették. A vakolat eltávolításakor jól látszott, hogy az új gyám beillesztéséhez hatalmas falrészeket kellett újjáépíteni. A bordákon több tucat kőfaragójegyet lehetett megkülönböztetni, ami arra utal, hogy ezeket helyi kőfaragók faragták ki a baltikumi mesterek útmutatása alapján. Az egyik borda oldalsó síkján előkerült 1643-as évszám csattanósan bizonyítja a boltozat visszaépítésének a történeti adatokból is kirajzolódó dátumát. Ugyancsak a Rákóczi-korra keltezzük azokat az oldalkarzatokat, melyek nyomai mindkét oldalfalon előkerültek. Az északi falon erre az ablakok mellvédjének az utólagos felfalazása utal (erre biztonsági okokból volt szükség), míg a déli falban, a külső falsíkon olyan (utólagosan beillesztett) gerendavégeket lehetett megﬁgyelni a javítás során, melyeket csak oldalkarzat konzolgerendáiként lehet értelmezni. A templom mai szószéke, Elias Nicolai és Régeni Asztalos János műve, az erdélyi reneszánsz egyik kulcsemléke. Mégis feltevődik a kérdés, hogy miért volt rá szükség, hiszen a templom

1643-as évszám a hajó boltozatán

korábbi birtokosainak, az élénk prédikációs tevékenységükről ismert ferenceseknek és jezsuitáknak bizonyára volt szószékük. Templomainkban számos értékes késő gótikus kőszószéket ismerünk, és furcsa lenne, hogyha éppen ide nem készült volna hasonló. A déli oldalon keletről a második behúzott támpilléren látható lefaragásnyomok hajdani szószékre engednek következtetni, amely lépcsőjével együtt körülölelte a támpillért, és kosarát egy kis oszlop támaszthatta alá. Csak találgathatjuk, hogy miért bontották el: az 1603-as támadás dühe nyilván nem kímélte, s oldallapjain olyan ábrázolások is lehettek, melyek nem illettek bele Rákóczi György fejedelem és Geleji Katona István püspök keményvonalas kálvinista elképzeléseibe. Különben a kutatás során a templom katolikus múltja emlékeitől való szisztematikus megtisztításának rengeteg apró jele került elő. A padok elvitele alkalmat adott a kőpadló vizsgálatára. Mint kiderült, számos kőlapon találhatóak kőfaragójegyek, melyek közül több előfordul a bordákon is, s így feltételezhető, hogy a padló is a boltozattal egyszerre készült. Látható volt Széki Teleki Kata meg férje, Alvinczi Gábor 1788-as és Bethlen Gergely 1785-ös sírfelirata, mely valószínűleg kriptájukat is jelzi. A homlokzatok javítása során megﬁgyelhető volt a hajó ablak mérműveinek a festése. A nyugati ablakok még különlegesebb, tudomásunk szerint a középkori magyar királyságban egyedülálló díszítést kaptak, melynek azonban sajnos csak nyomai maradtak fenn. A középső ablak mérművében dombormű volt, melynek témáját szerencsére a töredékből is meg lehet állapítani: ma a hatalmas, üres felső kört egy függőleges

osztó tagolja, melyről lefaragták az ábrázolást, egy szalagra írt felirattöredék kivételével, melyet (IN)R(I)-nek lehet kiegészíteni. Mivel a függőleges osztón a keresztszárak indítása is megmaradt, itt keresztre feszítést ábrázoló dombormű állt, mely a Rákóczi-kori helyreállítások idején tűnhetett el. Az oldalsó ablakmérművek mandorla alakú mezőiben állhattak a keresztre feszítés kísérőﬁgurái, Mária és János. Az ikonográﬁai azonosítást megerősíti az ablakkávák felső részén fennmaradt, de mindeddig ismeretlen csillagos kifestés. Hasonló mérmű-domborművekre néhány svábföldi késő gótikus templomon találunk példát. A helyreállítás során előkerült számos lelet, érdekesség, művészeti emlék teljesebbé teszi tudásunkat a Farkas utcai templomról, és bár értelmezésük még számos ponton módosulhat, világosan utalnak arra, hogy „jól ismert” épületeink is mennyi meglepetést tartogatnak a kutatás számára.

KÖNYVÉSZET A kolozsvári Farkas utcai templom címerei. ENTZ Géza és KOVÁCS András tanulmányaival. Budapest–Kolozsvár, Balassi–Polis, 1996. HEREPEI János: A kolozsvári Farkas utcai templom történetéből. S.a.r. SAS Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2002. PAPP Szilárd: A királyi udvar építkezései Magyarországon. 1480–1515. Budapest, Balassi, 2005. KOVÁCS András: Képfaragók és dekorátorok a 17. századi Erdélyben. Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából. I (XI) 2006. KOVÁCS András–PAPP Szilárd–SIPOS Gábor: A kolozsvári Farkas utcai templom történeti és művészettörténeti kutatása. Mss., 2007. KOVÁCS András: A kolozsvári Farkas utcai templom és kolostor jezsuita korszaka. In: Erdély reneszánsza. I. Kolozsvár, 2009.