– SCHLÜTER KONTRA THIEDE
– SCHLÜTER KONTRA THIEDE
SZEREPLŐK
Katharina Schlüter, sértett – Ónodi Eszter
Bírónő – Udvaros Dorottya m.v.
Biegler, a sértett jogi képviselője – Kocsis Gergely
Breslau, a vádlott védője – Pálmai Anna
Christian Thiede, vádlott – Fekete Ernő
Heise, főügyész – Takátsy Péter
Pia Altstedt, pszichológus szakértő – Pelsőczy Réka
Valeria Maiburg – Jordán Adél
Frauke Reuther, bűnügyi főnyomozó – Fullajtár Andrea
Martin Laux-Frohnau, igazságügyi orvosszakértő – Rajkai Zoltán
Paul Marotzka, taxisofőr – Elek Ferenc
Bírósági gyakornok – Wettstein Márk e.h.
ALKOTÓK
Díszlet: Schnábel Zita
Jelmez: Pattantyus Dóra
Dramaturg, fordító: Szabó-Székely Ármin
Zene: Csizmás András
Fény: Pető Gergő, Bárány Bence, Mészáros Gábor
Videó, operatőr: Török Marcell
Operatőr: Kovács Bálint
Vágó: Nagy Réka
Súgó: Boncza Anita
Ügyelő: Héricz Anna
Asszisztens: Tiwald György
FERDINAND VON SHIRACH, AZ ÁLÜGYVÉD
Miért lett jogász?
Féltem a szegénységtől. Író akartam lenni, de tartottam tőle, hogy nem fog sikerülni. Meg voltam róla győződve, hogy a szegénység miatti szorongás táplálja a depressziómat. Így, hogy megóvjam magam a további depressziós epizódoktól, úgy döntöttem, jogot fogok tanulni. Ma már persze tudom, hogy mindez butaság volt. De az ember sokszor csak akkor érti meg a döntéseit, amikor visszatekint rájuk.
Gyerekként kezdett írni?
Igen. Nagyjából 12 éves korom körül kezdtem el írni. Főleg színdarabokat és – mint minden fiatal fiú – verseket. Az első darabomat A három testőr alapján írtam. Csak két színészem volt, mégis működött!
És érdekelte a jog?
Persze. Az alkotmányjog érdekelt és érdekel ma is – hogyan szervezzünk meg egy olyan társadalmat, amelyben az ember szabad –; vagy a büntetőjog, a bűnösség mechanizmusának megértése. A polgári jog viszont, hogy ki kinek a pénzét hogyan szerzi meg, mindig is borzasztóan unalmasnak tűnt számomra, és soha nem tudtam volna ezen a területen dolgozni.
Nagyon sikeres volt büntetőjogászként is. Leginkább szerencsés voltam. Ha őszinte akarok lenni, színészként gondoltam magamra ebben a szakmában. Az ügyvédet játszó színészként. Mintha egy napon valaki belépne majd a tárgyalóterembe, és leleplezné a játékomat. „Az az ember ott. Ő egy álügyvéd.” Az volt a benyomásom, hogy a megnyert perek elsősorban valamilyen bűvésztrükknek, és nem a saját cselekedeteimnek voltak köszönhetőek. De tudja, a büntetőjogban minimális szociális érzékkel nagyon messzire lehet jutni. A legfontosabb képesség, amire szükség van ebben a szakmában, hogy az ember tudjon kérdezni.
Érezte már úgy, hogy az írót játssza? Nem! Számomra az írás valódi. Visszanézve rájövök, hogy a jogi tanulmányaim és a büntetőjogászként végzett munkám valójában csak megszakították azt, amit igazán csinálni akartam: az írást.
Hogyan telik egy átlagos napja most, hogy író lett?
Minden nap írok három-három és fél órát, egész évben, beleértve a születésnapomat és a karácsonyt is. Ez napi egy oldalnak felel meg. (Amikor elérem a 150 oldalt, van egy könyvem.) Ha ezzel végeztem, elmegyek ebédelni. Aztán hazamegyek, szundítok egyet, felkelek, újraolvasom, amit reggel írtam. A délutánjaimat levelezésekre, felolvasásokra, interjúkra stb. reagálással töltöm. Este elmegyek vacsorázni, majd hazamegyek aludni.
Semmi sport?
Soha életemben.
Még egy Bayern-München meccs sem a tévében?
A foci soha nem érdekelt.
Tömör és világos mondatokat ír, kerüli a hangulatok, érzelmek leírását. Hogyan találta meg a stílusát?
Mindig is ilyen volt. Utálom a pátoszt. Az írásban az egyszerűség jelenti az igazi kihívást. Világosan írni. Nekem ez a célom. A világosság. Képeket adni az olvasónak, mint egy filmben. Egy férfi belép egy étterembe, kalapot visel. Ön számára a férfi nem azt jelenti, mint nekem, de ez nem számít. A cselekedetei leírásával több információt kapunk, mintha melléknevekkel részletesen meghatároznánk a kalapja színét és textúráját. Sajnos a németek még mindig azt hiszik, hogy minél bonyolultabb egy szöveg, annál jelentősebb. Még mindig azzal a heideggeri gondolattal élünk, hogy az egyszerűség a filozófia halála.
Nem hatottak különböző események vagy kedvenc szerzők a stílusára?
A kedvenc szerzőm továbbra is Thomas Mann. Mégis, az ő stílusa és az általa feltárt témák – hogyan lehet művészként élni egy polgári társadalomban – nagyon távol állnak az enyémtől. De tudja, ha az ember 20 vagy 25 évesen kezd írni, keresi a stílusát. Bizonytalan abban, hogy ki ő, nézelődik jobbra-balra. 40 éves korára már mindenféle dolgot vetítettek rá. Míg, ha 45 évesen kezd el írni, mint én, akkor már tudja, hogy kicsoda, és kialakította, hogyan látja a világot.
Kávé és cigaretta című önéletrajzában megemlíti, hogy tizenhatéves korában öngyilkosságot kísérelt meg. Mint írja, a depressziójából kifolyólag. Hogyan viseli jelenleg az ilyen szakaszokat?
A depresszió része annak, aki vagyok. Időszakonként jön, sötétségként. 14 éves koromban kezdődött. Azóta igyekszem a lehető legtávolabb tartani magamtól. Amikor jön, meg kell birkóznom vele, és ki kell várnom, hogy újra eltűnjön.
Az öngyilkosság nem az egyik legbelátóbb és legracionálisabb cselekedet?
Nem. Tönkreteszi a körülötted élő embereket. Tartozunk egy társadalomhoz, egy baráti és családi környezethez. Az öngyilkosság elkövetése olyan brutálisan árt a másiknak, hogy ez számomra elegendő ok arra, hogy ne tegyem meg.
A bírók ítéletet hirdetnek. Börtönbe küldenek embereket anélkül, hogy ők maguk valaha is börtönben ültek volna. Tudják, hogy mit tesznek?
Fenntartják a társadalom egyensúlyát. A társadalmat úgy kell elképzelni, mint egy tavat vagy egy nagy szövetet, amelynek fenn kell tartani a simaságát, az összhangját. Ha valaki vagy valami megbontja ezt a rendet, az igazságszolgáltatás megpróbálja helyreállítani. A büntetés ezt a célt teljesíti.
A bírók hisznek-e az általuk kiszabott büntetések hatékonyságában?
Nem lehet jó bíró, aki nem hisz ebben a rendszerben. És itt nem a jó vagy rossz fogalmi kérdéséről van szó. Senki sem hisz már abban, hogy az embereket jobbá lehetne tenni. Mégis, ahhoz, hogy a társadalmon belül biztosítsunk egy bizonyos fokú szabadságot, törvényeket kell alkalmaznunk. Ma egyre többen kérdőjelezik meg a modern igazságszolgáltatás alapjait. Azt állítják, hogy a szabad akarat illúzió. És ez talán igaz is lehet, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy higgyünk benne. Szabad akarat nélkül pusztulásra vagyunk ítélve.
Mégis, a börtön nem egy patologikus büntetési forma?
A börtön nem olyan kegyetlen, mint amilyennek önök talán képzelik – Németországban legalábbis. Sötét egy hely, az biztos, de lehet benne élni. Sok házasságban több a szenvedés, mint egy börtönben.
Az ön nagyapját, Baldur von Schirachot emberiesség elleni bűncselekményért ítélték el 1946-ban a nürnbergi perben. Műveinek központi témája a bűnösség fogalma, amely az egész háború utáni német kultúrát is meghatározza. Szerepet játszik családi öröksége abban, hogy ennyire érzékeny erre a témára?
Képtelen vagyok megmondani, hogy pontosan honnan ered a bűn és bűnösség iránti érdeklődésem. A bűntudat személyes kérdés. A nagyapám bűntudata, az ő generációjának bűntudata ma már nem időszerű. Megölsz valakit, ellopsz valamit, és szenvedsz a bűntudattól. A nagyapám bűntudata, az ő generációjának bűntudata ma már nem él. Viszont lefordíthatjuk a felelősségen keresztül. Egy olyan felelősségen keresztül, amelyet mi, az én generációm örököltünk a történelemtől. A világunk része, ez az a talaj, amelyre a háború utáni társadalmunk épült. És ma a mi kötelességünk helyesen cselekedni.
Nem vett részt abban, ami a múltban történt. Nem igazságtalan, hogy Önre hárul ez a történelmi felelősség?
A társadalmunkhoz tartozik. Ez a háború utáni német társadalom egyik állameszméje. A történelemben valaha elkövetett legnagyobb bűntettről beszélünk.
Ez vitatható.
Nem, nem az.
Sztálin...
Nem vitás. Sztálin szörnyű ember lehetett. De itt egy művelt nemzetről beszélünk, Európa közepén, olyan filozófusokkal, mint Kant és Schopenhauer, Beethoven és Mozart, és amely nemzet hatmillió embert gyilkolt meg vallási alapon. Ez egyedülálló.
És szerintem logikus, hogy ma ugyanez a nemzet vállalja a felelősséget a múltbeli tetteiért. Itt most nem a bűntudatról beszélek, ami személyes kérdés, hanem a felelősségről.
Az unokatestvére, Benedict von Schirach, a svájci Diogenes kiadó bestsellerszerzője Benedict Wellsre változtatta a nevét. Így akarta eltávolítani magát a nevük súlyától.
A neved módosításával nem változtatsz semmin. Ugyanaz a személy maradsz. A nevemen keresztül súlyos felelősséggel bírok a jelen és a jövő iránt. És valószínűleg ennek a névnek is köszönhető, hogy megpróbálok másképp csinálni dolgokat. Ha elmenekülnék a nevem elől, az azt jelentené, hogy menekülök a felelősségem elől. Számomra ez nem lenne élhető.
Tegyük fel, hogy ön egy filantróp milliárdos, és köteles a pénze egy részét szétosztani. Milyen célra adna?
A Gates Foundationnek adnám. Szerintem nagyon sok jó dolgot tesznek.
Ha újraszülethetne, ha választhatna egy korszakot, egy országot, egy szakmát, egy személyiséget, egy legendát, bármit, mit választana?
Egy gazdag fickót az 1920-as években. New Yorkban, Berlinben, Párizsban vagy Sanghajban. Imádom ennek a korszaknak a stílusát. A ruhák, az autók, se internet, se telefon.
Az interjút Malka Gouzer készítette 2020. május 14-én. Ford. Szabó-Székely Ármin https://www.chilperic.ch/interview/ferdinand-von-schirach-13.html
MI AZ IGAZSÁGOSSÁG?
Egy kérdésen sem vitatkoztak még ily hevesen. Egy kérdés miatt sem ontottak ki ennyi értékes vért, és nem hullattak oly keserű könnyeket. Platóntól Kantig egy kérdés sem képezte még ennyire a legjelesebb gondolkodók elmélyült gondolkozásának tárgyát. És mégis, e kérdés napjainkban ugyanúgy megválaszolatlan, mint valaha volt. Úgy tűnik, azokhoz a kérdésekhez tartozik, amelyekről a lemondó bölcsesség így szól: nem találhatunk végleges választ, csak megkísérelhetjük javítani a kérdést.
Az igazságosság mindenekelőtt az emberek kölcsönös viszonyait szabályozó társadalmi rend lehetséges, de nem szükségképpeni minősége. Csak másodsorban emberi erény. Mert az ember akkor igazságos, ha magatartása az igazságosnak feltételezett társadalmi rend normáinak megfelel. De mit jelent valójában az, ha azt mondjuk, hogy a társadalmi rend igazságos? Azt jelenti, hogy e rend az emberek viselkedését mindenkit kielégítő módon szabályozza, vagyis úgy, hogy mindenki megtalálja benne boldogságát. A vágyódás az igazságosságra, az emberek vágyakozása a boldogság után. A boldogság az, amit az ember elkülönült egyénként, egyedül nem találhat meg, és ezért keresi a társadalomban. Az igazságosság társadalmi boldogság. Olyan boldogság, amelyet a társadalmi rend biztosít. Ezért mondja Platón az igazságosságot a boldogsággal azonosítva, hogy csak az igazságos ember boldog, az igazságtalan viszont boldogtalan. Az igazságosság azonosítása a boldogsággal nyilván nem végső válasz; a kérdésnek csak felváltása. Meg kell hát kérdeznünk: Mi a boldogság?
Hans Kelsen: Mi az igazságosság? in Dr. Varga Csaba et alii (szerk.): Jog és filozófia. Antológia a XX. század jogi gondolkodása köréből, Budapest, Akadémiai, 1981. 269. Ford. Sajó András et alii
SZÍNHÁZ MINT TÁRGYALÓTEREM
A tárgyalótermi drámák egyidősek a tragédia műfajával. Az első teljes egészében fennmaradt görög drámatrilógia, az Oreszteia, egy olyan perrel végződik, ahol maga az igazság istennője a bíró. A perben Athéné véget vet az Átreusz-házat dúló erőszak körforgásának, s egyúttal nemcsak az esküdtbíróság rendszerét vezeti be, de Athént is megalapítja. Az istennő esküdtszékhez szóló intelmei performatívak: szavai hozzák létre az athéni polisz törvényeit.
A per-darabok különösen alkalmasak arra, hogy megmutassák, miként formálódik egy közösség az ítélkezés aktusán keresztül. A jog alkalmazása egy adott helyzetre nem közösségi döntés, de egy színházi tárgyalás megtekintése közösségi élmény. Nem egyedül ítélkezünk, hanem mások társaságában. Az ítélkezés közösségi szervezőelvvé válik. A színházban az ítélkezés előttünk zajló folyamatként tapasztalható meg, amely nemcsak múltbeli (bűn)tettekkel foglalkozik, hanem közös jövőnket is formálja.
De miféle igazságszolgáltatást kaphatunk a színházban? A színházak nem rendelkeznek a törvény kényszerítő erejével. Amikor egy tárgyalást visznek színre, akkor az igazságszolgáltatás olyan aktus lehet, amely az emberek együttlétére támaszkodik, nem pedig az állam erőszakmonopóliumára. Az ítélkezés ezen formája nem követel erkölcsi előírást vagy törvényt; sőt, a színház megtaníthatja a közönséget arra is, hogy magát a törvényt ítélje meg, ha a törvény igazságtalan. A színház egyszerűen egy olyan hely, ahol az emberek együtt lehetnek anélkül, hogy egymás torkának esnének, és ahol úgy mérlegelhetik a történéseket, hogy figyelembe veszik mások tapasztalatait. Elgondolkodhatunk azon, hogy a mellettünk ülő ember hogyan látja azt, amit mi látunk.
Minou Arjomand alapján. Uő.: Staged. Show Trials, Political Theater And The Aesthetics Of Judgment, New York, Columbia University, 2018.
KÉTSÉG ESETÉN
- Interjú Elisa Hoven jogászprofesszorral
Schirach darabjában a sértett és a vádlott is ismert személyiség. Emiatt hatalmas médiavisszhangot kelt az ügy. Egy hasonló esetben mennyire befolyásolja ez a bírók és más szakemberek munkáját?
A bírók általában mindent megtesznek, hogy kiderítsék az igazságot és igazságos döntéseket hozzanak. De, amikor a média nyomása alatt állnak, természetesen tudják, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy hibázzanak. Ráadásul az igazság kiderítése az ilyen ügyekben nemcsak az érintettek, hanem a nyilvánosság számára is kulcsfontosságú. Közérdekké válik az igazságszolgáltatás. A bírók tehát tudatában vannak a nyilvánossággal szembeni felelősségüknek.
Hogyan határozza meg a német büntetőjog a nemi erőszak fogalmát?
Ez egy jó kérdés, mert sok a félreértés ekörül. Amit mi a hétköznapi nyelvben nemi erőszaknak nevezünk, az más, mint amit a büntető törvénykönyv ért szexuális erőszak alatt. A „nemi erőszak” kifejezés tartalmazza az „erőszak” szót, és a legtöbb ember pontosan ezt köti a szexuális erőszakhoz, azaz egy erőszakos támadást. A német Büntető Törvénykönyv azonban nem így határozza meg. A Büntető Törvénykönyv a szexuális bántalmazás cselekménye mellett tételezi a szexuális kényszerítését is. Vagyis a szexuális erőszak nem feltétlenül jár külön fizikai erőszak alkalmazásával. Elég, ha az áldozat nemet mond, és az elkövető mégis folytatja. Ha ez a szexuális erőszak a testbe való behatolásból áll, akkor a jogászok nemi erőszakról beszélnek. De nem szükséges erőszak alkalmazása ahhoz, hogy megvalósuljon a szexuális kényszerítés tényállása. Ez azonban nem áll összhangban a nemi erőszak kifejezés általános értelmezésével.
Ezek az eltérő meghatározások a joggyakorlatban is problémát okozhatnak? Különösen, amikor a sajtóban közölnek ítéleteket, és az elkövetőket például szexuális erőszakért egy év próbaidőre ítélik, sokan felteszik maguknak a kérdést: Hogyan lehetséges ez? De ha aztán közelebbről megvizsgáljuk az esetet, akkor kiderülhet, hogy a bűncselekmény teljesen más volt, mint amit elképzeltünk, amikor meghallottuk az „erőszak” szót. Ezzel nem a cselekményeket akarom relativizálni, de a szexuális bűncselekmények jellege között vannak különbségek.
Gyakran előfordul, hogy egy állítás (a sértetté) kerül szembe egy tagadással (a vádlottéval). Milyen lehetőségei vannak az igazságszolgáltatásnak ezekben az esetekben?
Igen ez valóban gyakori, különösen a szexuális területen, mivel ezek jellemzően olyan bűncselekmények, amelyek a magánéletben történnek, ahol nincsenek tanúk vagy videofelvételek. Kiderülhet az érintett felek által egymásnak küldött üzenetekből valami, például valaki bocsánatot kér a viselkedéséért. Előfordulhatnak sérülések, de ezeket közvetlenül a bűncselekmény után orvosnak kell dokumentálni. A bírósági döntés végül sok esetben attól függ, hogy hogyan értékelik a személyek szavahihetőségét és a vallomások hitelességét. Ha az egész egy párkapcsolati helyzetben történik, akkor gyakran mindkét fél verziója hihető. Schirach darabja is nagyon jól mutatja ezt. Mindkét vallomás önmagában is lehet meggyőző, és mindkét verzió megtörténhetett.
Minden erőfeszítés ellenére egyik verzió sem igazolható vagy cáfolható a bíróságon – ilyenkor mi a teendő?
Akkor a vádlottat fel kell menteni, mert érvényes az elv: kétség esetén, a vádlott javára. Ha a bíróság nem tud a bizonyossággal határos valószínűséggel arra a következtetésre jutni, hogy a sértett állítása igaz, akkor nem szabad a vádlottat elítélni. Ez természetesen, ha a bűncselekmény valóban megtörtént, drámai a sértettek számára. Nemcsak a bűncselekményt kell átélniük, hanem azt is látják, hogy az elkövetőt felmentik. Mindazonáltal egy jogállamban az ilyen esetekben nincs más alternatíva.
Milyen irányba változik jelenleg a szexuális bűncselekményekkel kapcsolatos jogalkalmazás?
Az az érzésem, hogy jelenleg valami olyan mozgás van, amit tovább kellene támogatni. Egyre inkább tudatosítjuk a szexuális erőszak következményeit. Egyre több bíró ismeri fel, hogy valójában milyen jelentős kárt szenvednek az áldozatok, hogy az ilyen cselekmények hogyan tehetik tönkre a társas viszonyaikat évekre, évtizedekre. Ez a társadalmi vita, amelyet az elmúlt években nagyon intenzíven folytattunk, eléri a tárgyalótermeket is. Nehézkes folyamat, mert a bíróságok általában meglehetősen kötött hagyományok szerint hozzák meg ítéleteiket – „ahogy mindig tettek, úgy tesznek továbbra is.” De éppen ez a berögzült gyakorlat kezd lassan felbomlani a német jogértelmezésben.
Az interjút Julian Lorenz készítette 2024. február 26-án. Ford. Szabó-Székely Ármin
https://www.prisma.de/news/tv/Prof.-Elisa-Hoven-ueber-Sie-sagt.-Er-sagtund-das-deutsche-Sexualstrafrecht,47207878
HÉZAGOK A RENDSZERBEN
A jogalkalmazás semmiféle elmélete sem teheti magát azon túl, hogy a rögzített jogszabályok rendszere természeténél fogva hézagos; hogy tulajdonképpen már abban a pillanatban elavult, amikor lefektették; hogy a jelennel is alig boldogul, a jövővel pedig soha nem fog; hogy a társadalmi intézmények, melyekre a jogot alkalmazzák, szakadatlanul fejlődnek, és a rögzített döntési normák minden pillanatban új tartalommal telítődnek. Azt sem hagyhatjuk soha figyelmen kívül, hogy a jogalkalmazásra hivatott személyek, kik népük és koruk gyermekei, a jogot népük és koruk szellemében alkalmazzák, mely az ő szellemük is, és nem letűnt századok szellemében, vagyis „a törvényhozó szándéka” szerint. Az ilyesfajta tények szétzúzzák a szépen kimunkált elméleteket s meghiúsítják a leghatalmasabb törvényhozó hatalmát.
Eugen Ehrlich: Szabad jogtalálás és szabad jogtudomány in Dr. Varga Csaba et alii (szerk.): Jog és filozófia. Antológia a XX. század jogi gondolkodása köréből, Budapest, Akadémiai, 1981. 83. Ford. Sajó András et alii.
PÁRTATLANSÁG, INTEGRITÁS, GYAKORLATI BÖLCSESSÉG
(...) [A] helyes bírói döntés kialakításához elengedhetetlen, hogy a bírák rendelkezzenek bizonyos személyes jellemvonásokkal és erényekkel. Egyetértünk azzal, hogy például a bírói mértékletesség erénye, amely elősegíti, hogy a bíró ne legyen megvesztegethető, vagy a bátorság erénye, amellyel a bíró elkerülheti, ha a felektől érkező fizikai fenyegetettség vagy a társadalom negatív véleményalkotása egy-egy nagy horderejű döntés során ne befolyásolhassa a döntését, fontos részét kell képeznie a bírói személyiségnek.
Ugyanígy nyilvánvaló, hogy a bíró nem engedheti, hogy pillanatnyi érzelmei, felháborodottsága befolyásolja a döntését. Biztosan nem találunk olyan ügyfelet vagy hivatalos személyt, aki kétségbe vonná, hogy a bírónak rendelkeznie kell megfelelő intelligenciával és tanultsággal, hogy a komplex esetek minden releváns elemét észlelje, és megfelelő, átgondolt érveléssel képes legyen megteremteni a tények, a jogszabályok és a döntése közötti kapcsolatot. (...)
Az igazságosság erénye három attitűdöt foglal magában, méghozzá úgy, hogy igazságos döntésről akkor beszélünk, ha a bíró mindhárommal rendelkezik egyidejűleg. Az első összetevő a pártatlanság erénye: a bíró nem kedvezhet egyik félnek sem, nem azonosulhat kizárólag az egyik fél nézőpontjával, nem lehet részrehajló egyik féllel sem. Azonban a bírónak rendelkeznie kell elegendő empátiával és szimpátiával ahhoz, hogy az összes előtte álló fél érdekeit felismerje, és megfelelően értékelni tudja. A másik nagyon fontos összetevője az igazságosság erényének a bírói integritás, amely speciális elkötelezettséget jelent a joghoz való hűség és a jog koherenciájának értéke mellett. (...)
A harmadik összetevő pedig a gyakorlati bölcsesség (phronészisz), amely „döntő sajátossága, hogy mindig valamely konkrét cselekvőnek valamely konkrét cselekvési helyzetben ad, a megfontolás folyamatának eredményeképpen, tanácsot.” Gyakorlati bölcsességgel az rendelkezik, aki egy konkrét szituációban a rendelkezésre álló tudása alapján meg tudja válaszolni, hogy mit kell tenni. A gyakorlati bölcsesség a bíró tevékenységében azt az erényt testesíti meg, amely birtokában a bíró képes a konkrét jogesetet a „maga egészében" látni, amely magában foglalja azt a képességet, hogy kiválogassa, megértse és „összerakja” egy koherens egésszé az eset jogilag és erkölcsileg releváns tényeit, majd a jog alapján meghozni a konkrét jogi problémára a helyes döntést. A gyakorlati bölcsességgel rendelkező bíró, mivel képes a jogeset összes releváns tényét kiválogatni, meg tudja ítélni, hogy az általános szabálytól mikor igazolt eltérnie és mikor nem. A gyakorlati bölcsesség teszi lehetővé a bíró számára, hogy a jogszabálytól való eltérése ne önkényes megfontolások eredménye, hanem a méltányosság gyakorlásának igazolt formája legyen.
Ficsor Krisztina: A formalista bírói évelés jogelméleti és politikai filozófiai háttere, Doktori Értekezés, Debreceni Egyetem, 2014. https://dea.lib.unideb.hu/server/api/core/bitstreams/9cf50ac5-358b-4eb1 -b760-745916410100/content
FELADAT ÉS VISZONY
Megbízók és védőügyvédek között sajátságos a viszony. Egy ügyvéd nem mindig akarja tudni, mi történt valójában. Ennek egyik oka a büntetőeljárásról szóló törvényünkben rejlik: ha a védő tudja, hogy a megbízó Berlinben emberölést követett el, nem kérelmezheti olyan „mentőtanúk" meghallgatását, akik azt mondanák, hogy a vádlott azon a napon Münchenben volt. Ez amolyan kötéltánc.
Más esetekben az ügyvédnek okvetlenül tudnia kell az igazságot. A valós körülmények ismerete olyankor talán azt az apró előnyt jelenti számára, amellyel a megbízóját megóvhatja az elitéléstől. Annak, hogy az ügyvéd ártatlannak hiszi-e a megbízóját, nincs jelentősége. Neki az a feladata, hogy védje a megbízóját. Nem több, és nem kevesebb.
Ferdinand von Schirach: Bűnös?, Budapest, Partvonal, 2010. 89. Ford. Várnai Péter.
Büntetőügyekben először az ügyészség képviselőjének záróbeszéde hangzik el. Amerikától vagy Angliától eltérően az ügyészség Németországban nem perfél, semlegesen viselkedik. Tárgyilagos, mentő körülményeket is felderít, éppen ezért a perben sem nem nyer, sem nem is veszít – az ügyészségnek a törvényen kívül nincsenek vonzódásai. Csakis a jogot és az igazságosságot szolgálja. Elméletben mindenképpen. És ez a nyomozati eljárásra általában igaz is. A per hevében azonban gyakran megváltoznak a viszonyok, és akkor már kezd kárt szenvedni az objektivitás. Ez nagyon is emberi dolog, elvégre egy jó vádló mindig megmarad vádlónak, és több mint nehéz feladat vádolni és közben semlegesnek is megmaradni. Ez talán rendszerhiba a büntető perrendtartásunkban, vagy talán egyszerűen csak túl sokat vár el a törvény. Az természetesen soha nem lehet kérdés, hogy hisznek-e egy vádlott állításainak. A bíróság előtt a bizonyítás a kérdés. A vádlott ebből a szempontból előnyben van: neki semmit sem kell bizonyítania. Sem az ártatlanságát, sem azt, hogy igazak az állításai. Az ügyészségre és a bíróságra viszont más szabályok vonatkoznak: semmi olyat nem állíthatnak, amit nem tudnak bizonyítani. Ez egyszerűbbnek hangzik, mint amilyen valójában. Senki sem annyira objektív, hogy feltevés és bizonyított tény között mindenkor különbséget tudjon tenni. Van, hogy valamiről azt hisszük, bizton tudjuk, de elszámítjuk magunkat, és visszatalálni sokszor minden, csak éppen nem egyszerű.
i. m. 166-167.
BERTOLT BRECHT:
IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS
K. úr többször is példaként emlegette a régi Kína egyik jogi előírását, mely szerint a nagy perekhez a bírókat távoli tartományokból kell meghívni. Őket ugyanis sokkal kevésbé lehetett megvesztegetni (azaz kevésbé kellett megvesztegethetetlennek lenniük), mivel a helyi bírák őrködtek a megvesztegethetetlenségük fölött. A helyi bírák olyan emberek voltak, akik ebben a tekintetben jól kiismerték magukat, és a meghívott bíráknak rosszat akartak. A messziről hívott bírák a környék szokásait és állapotait sem ismerték mindennapi tapasztalatból. A jogtalanság jogszerűvé válik, ha gyakran előfordul. Az újaknak mindent újra és újra el kellett magyarázni, s így észrevették azt, ami feltűnő. Az új bírák nem kényszerültek arra, hogy az objektivitás erénye miatt megsértsenek más erényeket, mint például a hálát, a gyermekek szeretetét és a jóhiszeműséget a legközelebbi ismerősökkel szemben. És bátorság sem kellett hozzá, hogy a környezetükben ellenségeket szerezzenek maguknak.
Bertolt Brecht: Keuner úr történetei, Pécs, Jelenkor, 2000. 43. Ford. Weiss János.
Impresszum
Szerkesztette: Szabó-Székely Ármin
Előadásfotók: Mónus Márton
Tördelés: Báthori Róbert
KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ
1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 6. www.katonajozsefszinhaz.hu © 2024.
