Elbeszélések Könyve

APOKRIF Első álom A pusztába kiáltott szó...

1 „Én vagyok a pusztába kiáltott szó1, amelyről a próféta jövendölt!2 Készítsétek az Úrnak útját3, és egyengessétek ösvényeit4, mert hamarosan jön utánam valaki5, és ő olthatatlan tűzre veti a bűnösöket6, kiirtja a búza közül a polyvát, hogy az Úr kenyere egészséges legyen és tápláló!7 Jöjjetek hát hozzám, bánjátok meg bűneiteket8, és én megkeresztellek titeket.9” János szavai elhaltak, és ő körülhordozta a tömegen10 szilaj tekintetét, amelyben a prófétaság tüze lángolt11. Senki nem volt a tömegben12, még a legelvetemültebbek közül sem13, aki ne hitte volna, hogy János a szívekbe lát14, és meglátja ott a gonoszságot, bármennyire titkolják is azt 15.

A prófétaságról 2 Illés óta nem támadt próféta Izráelből1, és a nép már kezdte azt hinni, hogy Isten elhagyta az Ő választott népét2, amikor János elkezdte Júdea falvait és városait járni3, és szenvedélyesen hirdette, hogy közeleg az Ő országa4, és térjenek meg bűneikből5, és a megtérés jeléül vízzel keresztelte meg őket6. A nép tódult hozzá, ahol csak megjelent, Jeruzsálemtől a legeldugottabb faluig7. Az asszonyok félretolták a tűzhelyen a félig kész ételt8, a férfiak odahagyták munkájukat9, és siettek a piactérre, hogy meghallgassák Jánost10. A gyerekek pedig csapatokba verődve, Istent dicsőítő himnuszokat énekelve követték őt mindenhova11.

János szava 3 A tömegben ott állt ő is1. A ház tetejéről, ahol éppen dolgozott, még jókor észrevette a falu felé közeledő Jánost2, és félbehagyta a munkát3, hiába fenyegetőzött a gazda, hogy nem fizeti ki az aznapi bérét4. Ha azt hitte, hogy a piactéren majd ő lesz az első, csalódnia kellett5, mert ott már voltak olyanok6, akik láthatólag nem a faluról falura járó árusok portékái közt bámészkodtak7, hanem arcukról leolvasható volt a várakozás feszültsége8. Az árusok is csomagoltak9, talán megsejtették, hogy fontosabb dolgokról lesz itt most szó, mint az ő kelméik, edényeik, szerszámaik10: „Ti azt hiszitek, hogy én vagyok az, akiről most beszéltem nektek11 – szólalt meg ismét János. Tekintetével mintha igézni akarná a tömeget12 –, de én mondom, jön utánam valaki, aki 1

hatalmasabb nálam13, és én még arra sem vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam14...”

Kezdetben vala...

Kábán ébredt és rosszkedvűen, mint az utóbbi napokban szinte mindig.

Betegségre gyanakodott. Rögtön el is rohant a barátjához, aki az egyik legjobban felszerelt kórházban volt orvos. Miután tetőtől talpig kivizsgálta, azt mondta, hogy semmiféle patologikus elváltozást nem észlelt. Ismerte a kacifántos orvosi nyelvet, hogy még azt is milyen körmönfont módon közlik veled, ha netán halálos beteg vagy, ezért hát rákérdezett: – És nem patologikusat? A barátja elnevette magát. – Azt egy emelettel feljebb kezeljük, a pszichiátrián... – majd komolyan hozzátette: – Nem nyomaszt valami, nem vagy mostanában stresszes? – majd meg se várva a válaszát, továbbküldte egy pszichiáter barátjához.

Ahogy a hatalmas üveg/acél monstrumban kóválygott, arra gondolt, vajon nem a MINOTAURUSZ labirintusa ihlette-e meg a tervezőt, amikor olyan épületet tervezett, ahol évekig bolyonghatna a szerencsétlen halandó anélkül, hogy a kijáratnak a közelébe kerülne, ha nem volnának a falakra festett piktogramok.

Még így is nemegyszer volt kénytelen útbaigazításért megállítani valamelyik egyik osztályról a másikra siető nővért vagy tolókocsiban beteget toló ápolót.

Találkozott egy nővéregyenruhába öltözött fiatal lánnyal is, aki elmélyülten tanulmányozta a kezében tartott térképet... Aztán, mikor már kezdte azt hinni, hogy végképp eltévedt, egy kanyarból kilépve, hirtelen a szeme elé került az iroda, ahová a barátja másfél órával ezelőtt küldte. A georgeclooney-s kinézetű pszichiáter épp akkor lépett ki az ajtón, amikor ő a feliratokat böngészte: DR ILAD YAHAVI pszichiáter Georgeclooney szabadkozni kezdett.

– Már vártam, Jichak jelezte, hogy jönni fog, de most sajnos nekem kell elmennem – és mintegy igazolásul megkocogtatta csuklóján az órát.

Mikor mentegetőzni kezdett, hogy eltévedt, a másik leintette: – Én már három éve dolgozom itt, de még mindig vannak az épületnek olyan részei, ahová kísérő nélkül nem merészkednék... Tudja, nekem most csoportterápiám van... ha akar, elkísérhet, de itt is megvárhat. Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy inkább elkíséri. A pszichiáter rendkívül közlékenynek bizonyult, s ő rövid negyedóra múltán máris úgy érezte, mintha 2

hosszú évek óta lennének barátok. Végül is kiben bízzon az ember, ha nem a pszichiáterében, az ateisták gyóntatójában, töprengett, és beszélt neki azokról a bizarr álmokról, amelyek mostanában rendszeresen visszatérnek, utánuk pedig az egész napja nyomott hangulatban telik el.

– Mint valakié, aki érzi, hogy nem a megfelelő helyen van, de nem tudja, hogy mi az ő megfelelő helye. - fejezte mondókáját – Bizarr álmokat mondott? - georgeclooney úgy ismételte meg a szavait, mintha legalábbis először beszélne neki valaki a bizarr álmairól – Igen. Ön minek nevezné, ha zsidó létére keresztényekkel álmodna?

– Ne feledje, hogy mégiscsak a Szentföldön vagyunk. A hely szelleme, a genius loci. Három világvallás is kötődik ehhez a helyhez, itt vannak a gyökereik.

Elcsodálkozna, ha elárulnám, hogy mennyi hasonló esetem volt már.

Turistákkal, akik itt ébredtek rá, hogy ők Jézus reinkarnálódásai. Aztán szektát alapítottak, és máig is vígan élnek. Az se számít, hogy valaki zsidó létére lesz keresztény, hiszen Jézus tanítványai is zsidók voltak. – Igen, de én még különösképpen vallásosnak se mondanám magam.

– Az nem számít. Az emberek általában nem hívőkként születnek, hanem azzá válnak. Ezt nevezik megtérésnek...

Nem sok ideje volt rá, hogy elgondolkozzon a másik szavain, mert a lift zökkenve megállt a földszinten, kinyílt az ajtó, és előttük feltárult egy hosszú folyosó, amin végig kellett menniük. Ennek a végén volt a szoba, ahová igyekeztek.

A valóság irrealitása A szobából rá lehetett látni a parkra. Az ablak pont egy mesterséges vízesésre nézett. Az volt az ember érzése, hogy nem is ablak, hanem egy hatalmas képernyőjű plazmatévé, amin a betegek megnyugtatására most egy mesterséges vízesés látható. A vízesés elé pad volt állítva, most is hárman ültek rajta.

Középen egy burnuszos, öreg arab, aki a botjára támaszkodva, megbabonázva nézte a vízcseppek és a napfény játékát. Az ablak nyitva állt, az egyik fán madár énekelt teli tüdővel. A kép annyira idilli volt, hogy aki belépett a szobába, annak a pillantását óhatatlanul magára vonzotta és rabul ejtette a látvány.

A szobában heten várakoztak. Valamennyien megbűvölve nézték a vízesést, de csak addig, amíg ők be nem léptek. Azután már minden szempár rájuk 3

szegeződött, és követték a mozdulataikat. Megannyi zavaros és zavart tekintet, amely a pszichiáterre bizalommal tekintett, rá pedig úgy, mint valami betolakodóra, akinek a kedvenc foglalatossága esetleg tizenkét éves kislányokat molesztálni. Úgyhogy a pszichiáter kénytelen volt őt bemutatni, mint egy barátját, aki elkísérte őt, mert mesélt neki róluk, és most kíváncsi a csoportterápiára. A kedélyek csak ekkor nyugodtak meg. Nyolc széket számolt össze körben elrendezve, minden széken ült valaki, az egyiket kivéve. A pszichiáter most intett neki, hogy ő is üljön le a fal melletti székek egyikére, maga pedig helyet foglalt a nyolcadik széken. Ő az ajtóhoz legközelebbi széket választotta, ahonnan az egész csoport a látóterében volt, és megpróbált annyira észrevétlen maradni, amennyire csak tudott. A másik még útközben elmagyarázta neki, hogy ezek a fiatalok drogfüggők, többségükben a kórház betegei, de páran kintről is járnak be. A legfiatalabb köztük tizennégy éves, a legöregebb harminckilenc.

A plazmatévé képébe most egy ápoló lépett be, és megkocogtatta az öreg arab vállát, aki annyira elmerült a látványban, hogy teljesen kizárta a külvilágot. Az öreg arab felrezzent révüléséből, csodálkozva nézett körül, majd megpillantva az ápolót, bólintott, mintha pusztán a megjelenésével a másik valami mulasztására figyelmeztetné, és hagyta magát elvezetni. A jelenet alig tartott tovább tíz másodpercnél. A többiekről, akik ugyanazon a padon ültek mindvégig ugyanazzal a szobormerevséggel, ahogy odaültették őket, tudta, hogy egész addig fognak így ülni, amíg értük is nem jön valaki.

Visszatért a szobába, ahol a drogfüggők éppen arról beszéltek, mit is csináltak a legutóbbi találkozásuk óta. Egy lány beszélt, akinek a haja a szivárvány minden színében pompázott, testének a legkülönbözőbb pontjain tetoválások voltak, a karján pedig hegek árulkodtak arról a hányatott életről, amit eddig megélt.

Szomorú szemei riadtan rebbentek meg, valahányszor a nevén szólították: – Sára, mire gondolsz most?

– Kislány koromban arról álmodoztam, hogy híres színésznő leszek. Állok a rivaldafényben, a közönség ünnepel, a férfiak szerelmesek belém, a szerelmükkel üldöznek. Én azonban elérhetetlen vagyok, mert az én szívemben csak ő van. Ő, akitől az első adag heroint kaptam, és akivel együtt repültünk...

Aztán már csak arról álmodtam, hogy meglegyen a következő adagom, és ezért mindenre képes voltam. A barátaim pedig közben sorra mentek el, mert a kábítószer kegyetlen istenség, égő áldozatokat követel... egyszer aztán ő is sorra került, és akkor én ültem a kórház folyosóján, és képtelen voltam imádkozni, mert nem tudtam, hogyan kell imádkozni.

Elhallgatott, és látszott rajta, hogy lehetetlenség tőle várni egyetlen további szót 4

is. Hallgatta a lányt, és hirtelen elfogta az a rossz érzés, hogy ő most egy szakrális összejövetelen van, ahol pedig semmi keresnivalója. Igen, olvasta valahol, hogy az őskeresztényeknél volt szokásban a nyilvános gyónás, amikor a bűnösök a gyülekezet előtt vallották meg a bűneiket, és a gyülekezet feloldozása jelképezte Isten megbocsátását.

Egy húsz év körüli fiúra figyelt fel, aki magába roskadva, szótlanul ült a helyén, mintha a többiek ott se lennének, idegesen a kezét tördelte, és a kinti forróságot kifejezetten hűvössé változtató légkondicionálás ellenére is izzadt. A tekintete, akár a csapdába esett vadállaté. Látszott, hogy elvonási tünetei vannak, olyan, mint egy kitörni készülő vulkán. Már látta is, ahogy magánkívül kitör, és a pszichiáter nyugtatja a dühöngő fiút, miközben észrevétlenül megnyom egy gombot, amely a közeli pszichiátriára jelez. Rövidesen két markos ápoló ront rájuk, és elhurcolja a szerencsétlent, aki közben habzó szájjal egyre üvölt, hogy hagyják őt. A narkósok közt persze kitör a pánik, mint mindig, ha a drog hatásával kénytelenek szembesülni. Egyesek hisztérikusan zokogni kezdenek, mások pedig dührohamot kapnak. Kényszerítette a fiút, hogy nézzen a szemébe, amit ő persze nem akart, a tekintete úgy verdesett, mint riadt madár a hálóban.

Végül azonban az ő akarata fölébe került a fiú akaratának, ami nem volt nehéz, mivel a fiúnak már rég nem volt önálló akarata, minden tettét a szer irányította.

Csak egyetlen dolog tartotta még életben, hogy hozzájusson a következő adaghoz, és ha ez nem sikerült, akkor nagyon szenvedett. Ide is a kétségbeesés hozta el. Dehogyis akart ő igazából leszokni, csak remélte, hogy itt kaphat valami gyógyszert, amivel enyhíthetné kínjait. Már két éve próbálkozott, de nem volt elég erős, mindig visszaesett a mámor rabságába, úgyhogy már a próbálkozást is feladta. Mikor észrevette, hogy csapdába esett, egy nálánál hatalmasabb akarat befolyása alá került, arcára kiült a rettegés, és megpróbált fellázadni. Szeretett volna kiabálni, hogy hagyják őt békén, ő csak el akar tűnni innen, de a száját hiába nyitotta kiáltásra, csak tátogott, mint a partra vetett hal, és a torkából mindössze egy alig hallható, nyüszítő hang jött ki, mint mikor rálépnek a kölyökkutya lábára. A csoportterápia véget ért. Megjelentek az ápolók, akik visszavezették a drogosokat az osztályukra, mások pedig a pszichiáter körül csoportosultak, hogy írja alá az igazolást a terápián való részvételről. Lassan azonban ők is elszivárogtak, mint eső után a víz a sivatag homokjában.

Mire feleszmélt, egyedül maradt a pszichiáterrel.

– Tudja, csak kényszerből vesznek részt a terápián, a többségük itt szembesül először a kábítószer hatásával, amikor sikerül valamelyiküket megnyitnom. Nem lehet kellemes érzés hallgatni, amikor valaki közülük arról beszél, mit csinált belőle a kábítószer... – magyarázkodott, és az órájára pillantott: 5

– Én most ebédelni megyek. Velem tart?

Meg se várva a válaszát, elindult, ő pedig követte, mert pánikba esett a gondolatra, hogy kárhozott lélekként fog itt bolyongani az idők végezetéig.

Elbeszélések könyve II. Beléptek a hatalmas étterembe, ahol egyszerre több százan étkezhettek, és minden mozdulat olyan gépiesen kiszámított volt, hogy az embernek az volt az érzése, mintha valami tudományos laboratóriumba csöppent volna, ahol a tudósok az egyik legbonyolultabb emberi tevékenységre, az étkezésre próbálják megtanítani a robotokat, amiket egy dizájner emberszabásúra tervezett. Ezen az emeleten még három ilyen étterem volt, amit egy ételgyár látott el a nap huszonnégy órájában. Az a kényszerképzete támadt, hogy a húst a lenti patológiáról szerzik be, és megfogadta, hogy amíg itt van, nem vesz húst a szájába.

Végre sorra kerültek, miután majd félórát álltak a sorban, és az unott arcú kiszolgálólány georgeclooney tányérjára lapátolta a birkacombot rizskörettel. Az ő tányérjára is ugyanezt akarta tenni, de ő tagadólag intett, és rámutatott a salátára: – Figyeltem ám magát a csoportterápián, és rögtön észrevettem, hogy mit csinált azzal a fiúval. Beninek hívják, csak ritkán jelenik meg a foglalkozásokon, de olyankor mindig kalamajkát okoz... Hm, nehéz eset. Most is ettől féltem, de maga lecsillapította. Különleges képesség, gyakran szokja alkalmazni? – tettetett közönnyel hangzott el a kérdés, de rosszul játszotta a szerepét, a hangja remegett.

Megrázta a fejét, hogy nem akar erről a témáról beszélni, és próbált az ételre koncentrálni, ám dr Alavi nem adta fel ilyen könnyen: – Régóta tud erről a képességéről?

Igyekezett tőmondatokban válaszolni a kérdéseire, de a másik érdeklődését annál jobban felcsigázta, minél kurtább válaszokat kapott. Kezdett az a kényelmetlen érzése lenni, hogy egy kihallgatás résztvevője. Azt el kell ismerni, hogy a másik tökéletesen alakította a szerepét, így észre se vette, mikor tért át a tőmondatokról a folyamatos beszédre. Elmondta, hogy még katona volt, és ő vezetett egy őrjáratot, amikor teljesen váratlanul ellenséges fegyveresek csoportjával kerültek szembe.

– ...ők ugyanúgy meglepődtek, és féltek is, ahogy mi. Fiatalok voltak, nagyon fiatalok, szinte még gyerekek, ahogy mi is, és ők se akartak még meghalni...

Szinte csak megszokásból emelték lövésre a fegyvereket, de egy pillanatig 6

haboztak. Ez a pillanat elég volt arra, hogy megakadályozza, hogy mindenki meghaljon. Akkor persze még nem tudta, hogy ez őmiatta történt, csak a harmadik hasonló eset után kezdett gondolkodni, és tett egy próbát a társaival.

Az elbeszélés láthatóan felajzotta a pszichiátert: – Tudja, az egyetemen van egy kutatócsoport, és pont ebben a témában folytatunk kutatásokat. Szívesen megvizsgálnánk magát is.

Erre már nem volt mit tenni, határozottan visszautasította az ajánlatot, és egy sürgős elintéznivalóra hivatkozva, amiről eddig teljesen megfeledkezett, bejelentette, hogy el kell mennie. A másik már megbánta, hogy ilyen otromba volt, de hiába marasztalta.

– „...tényleg megfeledkeztem róla, higgye el...” –, faképnél hagyta a pszichiátert.

Persze, nem volt semmi dolga, csak pánikba esett, hogy esetleg kísérleti nyúlnak fogják használni.

Hazament, és bezárkózott a lakásba. Sorra járta a helyiségeket, a konyhából a nappaliba, a nappaliból a hálószobába, a hálószobából az előszobába, az előszobából a konyhába, a konyhából a nappaliba, a nappaliból a hálószobába (a fürdőszoba és a vécé kimaradt)... míg meg nem nyugodott.

Ott találta magát a számítógép előtt. Bekapcsolta. Egy kattintás, és rákapcsolódott az internetre. Szenvedélyes internetező volt. Éjszakákat töltött a gép előtt. Élvezte, hogy egy kattintással a világ legeldugottabb részeivel lép kapcsolatba. Az internet volt az a virtuális tér a huszonegyedik században, amely a világból egyetlen nagy falut csinált. Míg régen kiültél a ház elé a padra, és szóba elegyedtél azzal, aki épp arra jött, most leülsz a gép elé, és csetelhetsz bárkivel, éljen akár a világ túlsó felén.

Belépett kedvenc csetszobájába. NICKDOMOT kereste, akivel órákig volt képes csetelni semmiségekről, míg rá nem bukkantak egy témára, és ilyenkor érdekfeszítő eszmecsere alakult ki köztük. Tudta, hogy NICKDOM is ilyenkor lép be, miután egész nap az apja zöldséges standján árulta a háziasszonyoknak az ebédhez valót. Tulajdonképpen nem sokat tudott róla a nicknevén és azon a kevésen kívül, amit elárult magáról. De hisz pont azért volt ez az internetes kommunikáció olyan hátborzongatóan izgalmas, mert sose tudhattad, ki ül a másik gépnél. Talán olyan valaki, akivel személyes találkozás alkalmával szóba se állnál, mert közétek áll a rassz, hogy te másként hívod az istenedet, vagy te másként látod a világot, másként gondolkozol, mint ő.

7

Mikor belépett a szobába, NICKDOM már csetelt valakivel, és éppen egy reggeli élményéről számolt be: NICKDOM: ...a standunk pár száz méterre van a buszmegállótól, ahol a gyerekek várakoztak. Mikor a robbanás történt a légnyomás egészen odáig repítette a roncsokat és a véres testrészeket. Én megsüketültem a légnyomástól, és csodálkozva vettem észre, hogy engem is megsebesített egy üvegszilánk.

Annyira abszurd volt minden, bár minden pillanatban felvagyunk rá készülve, hogy történhet veled valami ilyesmi, de akkor mégis csak azon töröd a fejed, hogy ki gyűlölhet téged annyira, hogy képes ilyet tenni... tőlem pár centire egy kézfej hevert, odébb egy tőből leszakadt láb... valószínűleg egy gyereké, mert olyan kicsi volt... de nemcsak gyerekek testrészei hevertek a földön, mert a megállóban várakozott pár katona is, ők lehettek a valódi célpontok is...a merénylő, ahogy a közelükbe ért, már meg is nyomta a kioldót. Azt hiszem, elveszítettem az eszméletemet... vijjogó mentőautók hangjára tértem magamhoz... mindenütt őrjöngő szülők, akik a gyerekeiket keresték... nem tudom, mennyi halott volt, a mentőautók alig győzték elszállítani őket... én egy rendőrtisztnél jelentkeztem, de ő közölte velem, hogy a könnyű sérülteket csak a legvégén tudják ellátni.

JOSEPH HELLER: Helló NICKDOM! NICKDOM: Mióta vagy itt JOSEPH HELLER? JOSEPH HELLER: Épp elég ideje, hogy képben legyek.

NICKDOM: Tudod, mi Etiópiából jöttünk ide, az Ígéret Földjére, mert az ügynök, aki az áttelepülésünket intézte, azt mondta nekünk, hogy annyi évezred hányattatása után végre minden zsidónak egy helyen kell élnie, az Ígéret Földjén, amit Izrael Istene adott népének. Mi otthon nagy szegénységben éltünk, és tényleg úgy tűnt nekünk, hogy az Ígéret Földjére jöttünk, amikor ideértünk.

Az én öreg apám sírt örömében, mikor leszállt a repülőgépről, és megcsókolta a földet. De aztán láttuk, hogy mennyi gyűlölet van itt, ezért a darab földért ölik egymást az emberek. Mi otthon szegénységben éltünk, de szeretetben és békességben, és ez teljesen új volt nekünk. Otthon, ha kellett, az egész falu segített a rászorulónak, és nem számított, hogy zsidó vagy, keresztény vagy, vagy éppenséggel muszlim, itt pedig ferde szemmel néznek rád, ha nem ugyanazt az istent imádod, mint ők...

Második álom Indulás1 8

Az ég alja még alig pirkadt, egy hajszálvékony csík jelezte1, hogy pár óra múlva az éjszaka átengedi birodalmát a nappalnak2. Az éjszaka lehűlt levegő3 még mindig csípős volt4, de a kis csapat már a Jordán felé tartott5. Időben el kellett indulniuk6, mert jókora út állt még előttük7. Főleg fiatalok voltak8, akiket fellelkesített János prédikációja isten országáról9, és most mentek, hogy megkeresztelkedjenek10.

A kegyesekről 2 Voltak köztük öregek is1, kegyesek2, akik egész életükben Isten országának az eljöttét várták3, és János szavai újult reménnyel töltötték el őket4, hogy talán még megélik5 a prófécia beteljesülését6. A csapatban ott ment ő is7, akire olyan hatással voltak János szavai, hogy azóta másra se tudott gondolni. Leginkább ezek a szavak foglalkoztatták8: „Ti azt hiszitek, hogy én vagyok az, akiről most beszéltem nektek9, de én mondom, jön utánam valaki, aki hatalmasabb nálam10, és én még arra sem vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam 11...”

Hogyha nem ő az, akkor vajon ki?12 Ki lesz az, aki beteljesít minden eddigi próféciát 13, és megváltja népét szenvedéseiből 14, amiket bűneivel idézett magára?15 Isten országának a titkairól 3 Akinek a nevében1 János bűneinek a megvallására szólítja a népet2, és a nép tódul hozzá3, mert „...kivágják a rossz gyümölcsöt termő fát4, és tűzre vetik5, ahol olthatatlan tűzzel megemésztetik6...” Útközben találkoztak más csoportokkal is7, akik ugyanúgy Jánoshoz igyekeztek8, mint ők9. Némelyek közülük már egy egész napja úton voltak10, hogy János megkeresztelje őket11.

Egész Júdea útra kelt...4 Júdea egész népe útra kelt1, még az írástudók is eljöttek Jeruzsálemből2, akik félték Isten haragját3. Voltak az úton teljes karavánok is4, amelyekkel egész falvak keltek útra5 Galileából vagy egyenesen Szamariából6, annyira nagy volt a népben a megváltás utáni vágy7! A férfiak kötőféken vezették az öszvéreket8, amiken a család összes vagyona volt9, míg a nagyobbacska gyerekek a kecskéket terelték10, az asszonyok pedig a még járni nem tudó kisdedeket vitték a karjukon11.

A Jordán partján 5 Ahogy közeledtek a Jordánhoz, úgy lett a táj mind élénkebb zöld1, és a vidék kopárságát már ligetek is tarkították2. Aztán egyszercsak megérkeztek a folyóhoz3. János a segítőivel a folyó közepén állt4, és keresztelte azokat5, akik 9

megbánták eddigi bűnös életüket6, és új, Istennek tetsző életre vágyakoztak7. A keresztelés pedig így ment végbe8: János kiválasztott valakit a tömegből9, magához intette 10, majd kezét rátéve, arcát az ég felé fordítva imádkozott 11, és a víz alá nyomta azt, aki ilyen módon 12. Segítők pedig azért voltak mellette13, nehogy valaki túl sokáig legyen a víz alatt, mert János időnként extázisba esett14.

Extázis 6 Ilyenkor remegés vonaglott végig a testén1, és képtelen volt felügyelni a mozdulatait2, ezért volt hát szüksége tanítványainak a vigyázására3, hogy se másban4, se magában ne tegyen kárt5. Ekkor odalépett hozzá az egyik tanítványa6, és súgott a fülébe valamit7, miközben feléjük mutatott8. János ekkor abba az irányba nézett9, ahová a tanítvány mutatott10, majd lassan kinyújtotta a karját11, és az írástudók csoportjára mutatott12, akik a többiektől elkülönülve álltak13, és díszes öltözetükről voltak felismerhetők14: Kifakadás 7 „Mérges kígyóknak fajzatai1, kicsoda figyelmeztetett titeket2, hogy bánjátok meg bűneiteket3, mert közelít Isten haragja4? Hiába mondjátok5, ti képmutatók6, hogy Ábrahám fiai vagyunk mi7, mert bizony mondom nektek8, Isten ezekből a kövekből is tud fiakat teremteni Ábrahámnak9!” Messzehangzó, érces hangja volt 10, amit most még megedzett a szent he vület 11. A megdöbbent tömeg arra tekintett, amerre János mutatott 12, és az írástudók a nép tekintete előtt 13, megszégyenülten távoztak 14.

A keresztelkedés 8 A nap már a horizontra hágott1, amikor rájuk került a sor2. János olyan volt, int amilyennek az ember a prófétákat elképzelte3. A külseje teljesen elvadult volt4, durva, teveszőr ruhát viselt5, amit háncskötéllel fogott össze6, a szeme pedig úgy csillogott7, mintha örökös lázban égne8. Azt beszélték róla9, hogy évekig élt a hegyekben10 egy barlangban11, és a szent iratok tanulmányozásával 12 készült fel a prófétaságra 13. Csak ezután ereszkedett le Júdea falvaiba és városaiba14, hirdetni az embereknek15, hogy térjenek meg16, és a megtérés jeleként vízzel keresztelte meg őket17.

A jel 9 „Én vízzel keresztellek meg titeket1, de aki utánam jön2, ő majd lélekkel keresztel meg titeket3”. János most magához intette őt4, és az ő szíve egyszerre hevesebben kezdett el dobogni5, mintha egy láthatatlan kéz szorongatná a 10

torkát6, és csak állt ott megbűvölten7, mire egy kéz hátulról megtaszította, hogy most már induljon8. Mindvégig magán érezte János tekintetét9, amitől olyan kiszolgáltatottnak érezte magát10, mintha csupaszon kellene a tömeg előtt elhaladnia11. Belépett a folyóba12, és János kezét rátéve imádkozni kezdett13 egy számára érthetetlen nyelven14. Lenyomta a víz alá15, és mikor újfent felbukkant16, egy csodálatos jelenségnek volt a tanúja17.

Mennyei szózat 10 Ahogy feltekintett az égre1, egyszerre eltakarodtak onnan a felhők2, amelyek idáig árnyékot vetettek a földre3, mindeközben pedig egy szózat hangzott fel az égből4: „Te vagy az én kedvelt Fiam5, akiben gyönyörködöm6!” Az első pillanatban nem tudta mire vélni a hangot7, de János tekintetét látva8, lassan fény gyúlt a lelkében9. Körülnézett10, vajon más tanúja is volt a látomásnak?11 A tömeg azonban csak azt látta12, hogy János megöleli őt13, és felujjongott14, mert ez azt jelentette15, hogy János a tanítványává fogadta16 Második nap Eszmélés A képernyő villódzására ébredt, és arra, hogy iszonyúan fáj a nyaka, mivel a számítógép előtt lepte meg az álom. Kénytelen volt pár gyakorlatot végezni, és masszírozta a fájó pontot, hogy nyakából kiálljon a görcs.

Csak arra emlékezett vissza a tegnap éjszakából, hogy hajnalig internetezett, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül elaludt. A gép automatikusan takarékos üzemmódra állította be magát, és most egy felirat volt látható a monitoron, ami álmából még mindig rémlett neki, úgyhogy ki kellett szeméből az álmot dörzsölni, hogy az éjszaka minden nyoma tovatűnjön: Te vagy az én kedvelt Fiam, akiben gyönyörködöm!

Döbbenten bámulta a képernyőt hosszú percekig, és nem tudta mire vélni. Mi ez? Első gondolata az volt, hogy vírus, amely az internetről töltődött le, de hiába futtatott le két különböző vírusirtó programot is, nem talált semmit. Aztán eszébe jutott, hogy ma van a születésnapja (március 23.), és a barátai ilyenkor mindig meglepik valamivel, habár ő ilyenkor roppant kínosan érzi magát, és szabadkozik, mert ez is csak a mulasztására emlékeztette, hogy ő megfeledkezett a barátai születésnapjáról. Dehát, mikor a legtöbbször azt se tartja nyilván, hogy épp milyen nap van. Egyszer aztán egy olyan programot kapott tőlük ajándékba, ami figyelmezteti őt barátainak a születésnapjára. Eddig ez volt a leghasznosabb 11

ajándékuk. Lehet, hogy most ezt találták ki? Bármikor feltelepíthették a gépére a programot, amely ma lépett működésbe, a születésnapján...

Azonban bármilyen gondosan is vizsgálta át a gép memóriáját, nem talált gyanús programot. Egy idő után feladta a hiábavaló kísérletezést, mert a gyomra már erősen követelte az energiát, amitől működőképes, ő pedig jobb híján kikapcsolta a gépet. A képernyő elsötétült, de az írás továbbra is ott villódzott, akár egy neonreklám...

Te vagy az én kedvelt Fiam, akiben gyönyörködöm!

Most már komolyan dühös lett, bárkinek is az ötlete volt ez a születésnapi tréfa.

Rövid gondolkodás után egyszerűen kihúzta a falból a dugót, és végre a felirat is eltűnt.

Kiment a konyhába, hogy a hűtőben keressen valami ehetőt, ekkor megcsörrent a mobiltelefon, amit este a számítógép mellé tett le. Úgyhogy, vissza kellett menni a szobába, hogy felvegye. Addig is az egyik legismertebb zsidó népi tánc néhány taktusát játszotta kitartóan, amelynek a kirobbanó életöröme arról tanúskodott, hogy ezt a népet az elmúlt évezredek csapásai se tudták megtörni.

A tegnapi pszichiáter volt: – Itt vagyok egy saroknyira a lakásától egy étteremben, és szívesen meghívnám reggelire.

A kérdések ott sorjáztak valahol agyának a hátsó traktusában, de válaszokat, bárhogy erőltette is az agyát, már nem talált, így aztán, rövid gondolkodás után, elfogadta a meghívást, habár jól tudta, hogy a tűzzel játszik.

A kora reggel ellenére az utcára kilépve kishíján ledöntötte lábáról a forróság a kellemesen hűtött lakás után. A forgalom abban az utcában, ahol ő lakott, zsákutca lévén nem volt nagy, de ahogy kifordult a főutcára, kishíján megsüketült a dudálástól, ami errefelé a közlekedés szerves része volt.

Belépett az étterembe. A pszichiáter felállt, hogy jelezze, melyik asztalnál ül, és miután kezet fogtak, rögtön mentegetőzni kezdett: – Röstellem a tegnapi viselkedésemet, de annyira a kutatás lázában élek, és a maga elbeszélése őszintén felcsigázott, hogy elragadtattam magam.

Egész viselkedésével azt fejezte ki, hogy szánja-bánja bűnét, vagy ez is csak a játék része volt?

12

A pincér jelent meg az asztalnál, és a tálcán ott volt a két villásreggeli: – Engedelmével, magának is én rendeltem, de meglátja, nem fog csalódni benne. Éhes volt, ezért hát bármit is tettek volna eléje, jóízűen megeszi. Pár falat után meg kellett állapítania, hogy bármi legyen a gyanús külsejű valami, amit elé tálaltak, mindenesetre kitűnő.

– Remélem, nem baj, hogy nem egészen kóser?

Intett, hogy nem baj. Dr Alavi újból a kutatásról kezdett beszélni. Ezekben a napokban láthatóan nem is volt nagyon más témája, annyira lekötötte minden gondolatát ez a projekt, amiről úgy áradozott neki, hogy lelkesedése csakhamar őrá is átragadt.

Mintha nem is egy egyszerű kutatásról lenne szó, hanem legalábbis a világ megmentéséről. Hirtelen komor képet vágott: – Tudja, egész éjjel a laborban voltam a munkatársaimmal... de a médium nem jelent meg... mindenfelé kerestük, telefonálgattunk, mire éjfél felé megtudtuk, hogy rajta volt azon a buszon, amelyet tegnap felrobbantottak... most jövök a kórházból... ha esetleg fel is épülne... akkor se használhatnánk többé mint médiumot... ez pedig a padlóra küldené a projektet... maga az utolsó reményünk...

Mindezt szinte egy szuszra mondta el, és a zavaros, akadozó előadásból kiderült, hogy tényleg nagyon fel van zaklatva, ezúttal nem szerepet játszik.

Visszagondolt a tegnapi csetelésre, és azokra a borzalmas képekre, amiket a felrobbantott buszról és az áldozatokról látott, és a kettő így egymás mellett annyira abszurd volt, hogy ilyen abszurd csak az élet lehetett...

Aztán egy őrült gondolat ötlött fel benne.

Vajon nem tartozik-e annyival annak az ismeretlen médiumnak, hogy folytassa, amit ő elkezdett? Sőt, ha már őrület, akkor legyen teljes, vajon lehetetlene, hogy ez az egész miatta történt, azért, hogy ő annak az ismeretlen médiumnak a helyére kerüljön? Hogy felmérje a képességeit, amelyeknek eddig semmi jelentőséget nem tulajdonított, amíg dr Alavi fel nem hívta rá a figyelmét, hogy ez mennyire 13

rendkívüli. Mintha csak repülni tudna, amit ő teljesen természetesnek vett, hisz a madarak is tudnak repülni, de semmi esetre se tartotta valami rendkívüli képességnek, sőt, tulajdonképpen csak bosszankodott miatta, hiszen ő mégiscsak ember, és nem látott még egyetlen más embert se felemelkedni az utca közepén, hogy kikerülje a csúcsforgalmat.

Ráadásul még titkolni is kellett a képességét, nem tudhatta, a környezete hogyan reagálna, ha kiderülne. Talán most jött el az ideje, hogy megtanuljon képességeivel együtt élni, és lehet, hogy ennek a kísérleti nyúl szerepének az eljátszása is a része? Lehet, hogy nem is ő saját sorsának az irányítója, hanem valami felsőbb hatalom, hívjuk azt akár Istennek?

A pszichiáter autója a kampusz épületei közt kanyargott, ami tizenkét hektáron terült el a város szélén, rajta elszórva az egyetem épületei. A kutatásokhoz az egyetem biztosította a labort, ez volt a hozzájárulása.

A pénzt egy közelebbről meg nem határozott, rejtélyes alapítvány biztosította, amely azonban szigorúan számon kérte az eredményeket. Útközben ellenőrző pontokon haladtak át, ahol biztonsági őrök kukucskáltak be az autóba, de útitársát felismerve csak jelezték, hogy menjenek tovább. Aztán a következő ellenőrzési pontoknál már jó előre felhúzták a sorompókat, és az őrök csak intettek, hogy menjenek tovább.

A laboratóriumokat rejtő több szintes épületben várt rájuk az utolsó biztonsági ellenőrzés, egy fémdetektoros kapun kellett átmenniük, miután a biztonsági őröknél leadták az összes náluk levő fémtárgyat. Csak azután mentek tovább, miután visszakapták értéktárgyaikat.

A pszichiáternek egész idő alatt be nem állt a szája, annyira fel volt dobva, hogy sikerült őt megnyernie az ügynek, személyes sikerének tekintette, amit a tegnapi merev elutasítás után nem is remélt, és ezzel az egész kutatást megmentette: – Tudja, mi a munkatársaimmal fizetség nélkül végezzük ezt a munkát. Még azt is nehéz volt kiharcolni, hogy az egyetem helyet biztosítson nekünk, és találjunk egy olyan alapítványt, ahol nem úgy néznek ránk, mint akik a Marsról jöttek, mikor a kutatási terveinkről beszélünk. Az eredményeink láttán most már kezdenek minket komolyan venni, és akkor pont most történik ez a szerencsétlenség... – hitetlenül megrázta a fejét, mint aki nem hisz a véletlenek ilyetén egybeesésében.

14

A harmadik emeletre mentek. A laborban csupa feszült arc, fiatal emberek, akik láthatóan csak nemrég kerültek ki az egyetemről, és most bizonytalanok, vajon sikerül-e vezetőjük missziója. Mikor beléptek, az addig maszkmerev vonások egyszerre fellazultak, és társa felé egy-egy elismerő pillantást küldtek.

Dr Alavi leplezetlen diadallal mutatta be őt, a képességeit pedig szemérmetlenül túlértékelte. Olyan képességekről is beszélt, amelyekről biztosan nem esett köztük szó, miközben őt buzdító pillantásokkal biztatta, mint az edző verseny előtt a tanítványát, akinek tisztában van a képességeivel, úgyhogy monológjának a végén bárkinek az lehetett az érzése, hogy nem is annyira nagy baj, hogy cserére kényszerültek, mert az új médium jobb a réginél.

Ezután a rövid beszéd után munkához láttak, mert be kellett hozniuk az éjszakai kiesést. A projekt már így is szoros határidőkkel dolgozott, vészesen közel volt az időpont, amikor vissza kell adnia a labort az egyetemnek.

Beült egy izolált szobába, ahol egy asszisztens először drótokat erősített rá, majd különböző ábrákat mutogatott neki, és ezekből egyet ki kellett választania, amire aztán erősen koncentrálnia kellett. Egy másik, ugyanilyen szobában ült egy másik médium, az „antenna”, akinek az volt a dolga, hogy fogja az ő gondolathullámait, és minél pontosabban lerajzolja azt az ábrát, amelyre ő koncentrál.

Az "antennával" nem találkozhatott, őt egy másik útvonalon vitték a laborba, nehogy összebeszéljenek, és ezzel befolyásolják a kísérlet eredményét. Dr Alavi még megkérdezte, hogy az elmúlt huszonnégy órában fogyasztott e valami tudatmódosító szert, esetleg gyógyszert, és csak miután nemleges választ kapott, azután hagyta őket magukra.

Fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideje folyt már a kísérlet abban a világtól tökéletesen elzárt ablaktalan szobában. Az időnek megvan az a tulajdonsága, hogy egy ponton túl tökéletesen összefolyik, és ha még a biológiai órád is cserbenhagy (nem kell kimenned a mosdóba, nem éhezel meg stb.), akkor tényleg a semmi közepén lebegsz.

Csak onnan tudott valahogy az idő múlására következtetni, hogy a fiatal asszisztensnő egyszer kiment, vélhetően pisilni, és neki is azt mondta, hogy ha valamilyen szükséglete van, azt most intézze el, mert harminc perc szünetet tartanak. Egyébként pedig olyan szenvtelen arccal mutogatta az ábrákat, mintha otthon a tükörben órákig csak ezt a kifejezést gyakorolta volna.

Végre bejött dr Alavi, és ragyogott az arca az elégedettségtől: 15

– Nyolcvanöt százalék. Ekkora telepatikus képességgel még nem találkoztam, de még a szakirodalomban se olvastam. Az eddigi médiumunknál hatvanhét százalék volt a maximum.

Ez mind szép, mondta ő, csakhogy neki most mennie kell, mert sürgős teendője van, mire a másik egyszerre csupa aggodalom lett, mintha attól tartana, ha egyszer kimegy a laborból, többé vissza se jön, ő azonban úgy érezte, hogy mára már elege van a kísérleti nyúl szerepéből. Nem kerülte el a figyelmét az a kétségbeesett pillantás sem, amit az aszszisztensnővel váltott, de az tanácstalanul megvonta a vállát. Végül belátta, hogy vesztett: – Rendben van, menjen el, de holnap vissza kell jönnie, hogy megismételjük a kísérletet. Ilyen kiugró eredménynél szükség van kontrollvizsgálatra is, hogy kizárjuk a véletlen és a tévedés lehetőségét.

Persze, nem volt semmi sürgős teendője, még munkája sem volt. A múlt héten veszítette el az állását egy biztonsági cégnél, ahol a belső számítógépes rendszer karbantartása volt a feladata. Az igazat megvallva, társtulajdonos volt a cégben, amit még az egyetemen alapítottak, és öt évig ment is rendben a vállalkozás, de aztán mintha minden összeesküdött volna ellenük.

A lehetőségekhez képest még ő járt a legjobban, hiszen még idejében eladta a részét, a többiek viszont futhatnak a pénzük után. Most tehát nem volt semmi dolga, és az épületből kilépve elgondolkozott, hogy mihez is kezdjen a nap további részében. Régen másként volt ez is, amikor napokig szinte ki se dugta az orrát a lakásból, ült a gép előtt, és szörfözött a neten. Akkoriban szinte betege volt a virtuális térnek, olyannyira, hogy nemegyszer gondolkodott rajta, orvosi segítséget kéne kérnie, hogy leszokjon az internet-függőségéről, de aztán pár hete, egyik napról a másikra immunissá vált. Így, utólag visszagondolva nem talál rá magyarázatot. Biztosan, valami megrázkódtatás volt rá ilyen hatással, de hogy mi, azt nem tudta volna megmondani. Aztán a gondolatai visszatértek a laborba. Persze, maradhatott volna még, hogy játssza tovább a szerepet, amit végül is önként vállalt el, de volt valami, ami egész idő alatt zavarta. Ami soha nem volt rá jellemző, most bizonytalankodott. Nem volt benne biztos, hogy helyesen cselekedett, amikor elvállalta ezt a szerepet, és ez valami egészen új volt neki.

Eddig épp azzal ingerelte a környezetét, hogy rendíthetetlen volt elhatározásaiban. Ha valamit eldöntött, amellett sziklaszilárdan kiállt, és ez bizony nem konformista magatartás egy olyan világban, amely apró vagy nagyobb megalkuvásokra épül. Megalkudni pedig mindennel mindenkor és 16

mindenhol lehet, ha kell, a józan ésszel is, ha kell, a lelkiismerettel is. Aztán a holnap már hozhat bármit, fő a pillanatnyi előny. Ő azonban viszolygott az effajta alkuktól, és ösztönösen kikerült minden ilyen csapdát.

Eddig. Mert most úgy érezte, hogy ő is beleesett a húsdarálóba, amely majd lassanként ledarálja. Hiába sorakoztatta egymás mellé az érveket és az ellenérveket újra és újra, a végeredmény mindig ugyanaz lett, mint a matematikában egy bizonyos szinten túl, hogy minden, és annak az ellenkezője is bebizonyítható.

Kicsi gyerekkorából emlékezett rá, hogy már akkor érzékeny „antennái” voltak, amivel felfogta környezetének a negatív vagy pozitív kisugárzását. Mintha egy szuper érzékeny műszer mérné a háttérsugárzást, és rögtön jelezne, ha a sugárzás megemelkedik, ha pedig a veszélyes tartományba lép, akkor riaszt.

Olyan volt ez, mint mikor a moziban nézed a filmet, a szereplők idegen nyelven beszélnek, és alatta olvasod a szöveget, és rögtön kiszúrod, ha a kettő nincs szinkronban. Akkor még nem tulajdonított ennek jelentőséget, hiszen úgy gondolta, hogy mindenkinek megvan ez képessége, legfeljebb csak azon csodálkozott, hogy a felnőttek miért mondanak olyan gyakran mást, mint amit gondolnak. Úgy gondolta azonban, hogy ez az ő külön játékuk, amihez a gyerekek nem értenek.

Körülnézett a parkban, ahol a késő délután ellenére, és hogy már az utolsó előadás is vagy két órája véget ért, sok fiatal élvezte a hegyek felől érkező, enyhet adó szél simogatását. A fiatalok hol párban sétáltak, általában egy fiú egy lány leosztásban, hol magányosan ültek, a számtalan pad valamelyikén, könyvvel az ölükben készültek a másnapi vizsgára.

Tekintete megakadt egy húsz év körüli, szép arcú lányon, akinek a haját kendő takarta. Láthatóan se nem volt szerelmes, se nem tanult, bár mereven nézett az ölében fekvő könyvbe, de ha olvasott is, a szavak értelme nem hatolt el az agyáig.

Magányába burkolózva ült ott, mintha egy világegyetem választaná el a körülötte lévő világtól. Leült a szomszéd padra, és szeme sarkából a széparcú lányt figyelte, aki teljesen elmerült a gondolataiban, tudomást se véve a körülötte zajló eseményekről. Fején a kendőt egészen a szemébe húzta, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy ő kívül áll a történéseken, őt hagyják békén. Egy rakoncátlan tincs mindazonáltal előkunkorodott a kendő alól, ami különös bájt adott ennek a gyönyörű arcnak.

Minden igyekezete ellenére se tudta leplezni, hogy valamikor életvidám lány volt, akinek azonban a büszkeségét most megtiporták. Ez az arc olyan beszédes 17

volt akár egy drámai hősnőé, és annak, aki olvasni tudott belőle, egy egész történetet mesélt el...

Ez a történet egy gyönyörű, fiatal diáklányról szólt, aki még túl naiv és túl ártatlan volt ahhoz, hogy ne higgyen minden szónak, minden ígéretnek.

22:30 Az estély igazán fényesnek ígérkezett, hivatalból az egyetem egész professzori kara felvonult, aki pedig legnagyobb sajnálatára nem tudott eljönni, az táviratban gratulált az ünnepeltnek, a rangos nemzetközi díjhoz, amely az egyetem presztízsét is növelte. Az ünnepi beszédet az egyetem rektora mondta, kiemelte, hogy csak azért nem egy Nobel-díjast ünnepelnek, mert Alfred Nobel elfelejtett arra a szakterületre díjat alapítani. Miután az illedelmes taps elhalt, a szakterület legkiválóbbjait minden évben díjazó alapítvány kurátora átnyújtotta a díjat a díjazottnak.

Ezután következett a gratulálók hosszú sora, akik egy kézfogás és néhány kedves szó – „Szép volt, öregem... Megérdemelted... Most vagy pályafutásod csúcsán...Jó helyre került a díj... Senki nem tudja rajtam kívül, hogy mennyit dolgoztál érte... Beérett a gyümölcs... Élvezd ki a pillanatot, mert nem tart soká...” – kíséretében köszöntötték az ünnepeltet. Az ünnepelt családja körében, az alkalomhoz illő szerénységgel – „Ugyan már... Zavarba hozol... Köszönöm...

Köszönöm... Köszönöm... Köszönöm... Köszönöm... Köszönöm...” – fogadta a gratulációkat. Feltűnően szép, fiatal nő állt mellette, a felesége, és három kicsi gyerek.

Ekkor egy fiatal lány következett, akin rögtön fel lehetett fedezni az arab vonásokat. Nemcsak a fejét fedte kendő, az egész teste is leplekbe volt burkolva.

Amint az ünnepelt meglátta, szeme elkerekedett, arcára zavar és döbbenet keveréke ült ki. Pár szót váltottak, amit azonban még a legközelebb állók sem értettek. „Mit keresel itt?” ”Gratulálni jöttem...” – ekkor a lány pisztolyt húzott elő, és hidegvérrel lelőtte az ünnepeltet. Gondosan célzott, nehogy a közelben állók közül valakit eltaláljon. Célzás közben egyik szemét összehúzta, mint a mesterlövészek, hogy jobban a célpontra fókuszáljon.

Az egész tárat kilőtte, bár az áldozatot már az első lövés hátralökte a háta mögött álló pincér karjaiba. A fegyvert a bátyjától csente el, és akkora volt a kalibere, hogy minden lövés cafatokat tépett ki a szerencsétlen testéből.

23:01 Leengedte a fegyvert, és némán tűrte, hogy a biztonsági őrök leteperjék, mintha a fájdalommal akarná magát büntetni, fel se szisszent, amikor durván hátracsavarták a kezét, némán tűrte az ütlegeket. Az első pillanatban olyan volt minden, mintha egy filmnek egyetlen kockáját hirtelen kimerevítenék. Ez volt az a pillanat, amire azt mondjuk, hogy az örökkévalóságig tart.

18

Ezután azonban annál jobban felgyorsultak az események, mintha a Nagy Rendező észbe kapott volna, hogy be kell hoznia azt az elpocsékolt időt, amit erre a hatásvadász képre eltékozolt, és a jelenetek egymásutániságát egy absztrakt jelenetté vágta volna össze, a chaplini burleszk és a Shakespeare-i véres királydrámák bizarr ötvözetévé. Egy nő a sokkhatás alatt sikoltozni kezdett, miközben kezeit kétségbeesetten a fülére tapasztotta, mintha önmagának is elviselhetetlen volna az a hang, amit kiad, míg végül a mellette álló férfi pofonvágta.

A feleség, akinek a ruhája csupa vér volt, és a ráloccsant belsőségek groteszk mintát alkottak rajta, hogy azt lehetett hinni, maga is megsebesült, szóval a feleség nem tudta, hogy melyik gyerekének a szemét takarja el, bár láthatóan ő is sokkos állapotban volt.

A rendőrautók szirénái szinte azonnal felbúgtak, mintha valami hasonló eseményre várva a közelben parkoltak volna, és csak a hangkürtöket és a villódzó fényeket kellett bekapcsolni. A kert felől futólépések hallatszottak, pattogó vezényszavak, ahogy a kommandósok elfoglalták a házat. Habár mindenki tudta, hogy az eset nem terrorcselekmény, hanem egy szerelmi dráma véres záróakkordja, pusztán az a tény, hogy az áldozat és a tettes külön nemzetek gyermeke volt, amelyek rendesen gyűlölik egymást, pusztán ez a tény elég volt ahhoz, hogy a hatóságok és a média terrorcselekményként tárgyalják az ügyet, és a híradások világszerte azzal kezdődtek, hogy egy palesztin nő megölt egy zsidó férfit...

A lány a padon megérezte, hogy figyelik, de nem akart róla tudomást venni.

Sértette volna az önérzetét, ha a másik szeméből részvétet olvas ki, vagy az együttérzésnek a legkisebb jelét is, ha most bárki elkezdené őt sajnálni, az nagyobb megaláztatás volna a számára, nagyobb annál is, hogy becsapták.

Csakhogy az ő szemében nem volt részvét, sőt, irgalom sem. Megérezte anélkül, hogy elfordította volna a fejét, mereven nézett a könyvbe, mint büszkeségének utolsó pajzsát, úgy tartotta maga elé, mintha ez volna az egyedüli semleges pont a világegyetemben, amely nem árulója az érzelmeinek, és így a büszkeségének.

Kegyetlen harc volt ez köztük, néma, de ádáz küzdelem, amelyben le kellett győznie a másik büszkeségét, a gyengék luxusát, ami az utolsó menedékük.

Harmadik álom Az én utam nem a te utad...1

19

„Az én utam nem a te utad”1, ezt János mondta 2 a hetedik napon3, miután feltűnt neki4, milyen ridegen bánik vele5, nem úgy, mint a többi tanítványával6, sőt, mintha azt akarná, hogy menjen el7. Ekkor tette fel neki a kérdést8, hogy akkor miért fogadta őt a tanítványává9, amire ez volt a válasz10.

A te utad nem az emberek útja...2 Mikor tovább faggatta1, hogy akkor mi az ő útja2, azt válaszolta, hogy erre magának kell rájönnie3, „...de sose fogsz rájönni, ha az emberek közt maradsz4, hanem csak magányosan elmélkedve5”. Ezért aztán kivonult a pusztába6, huszonegy napig ment egyfolytában7, tápláléka a puszta vadjainak a tápláléka volt8, szomját poshadt vízzel oltotta9, később már a saját vizeletével10.

Jelenések 3 Ekkor a kövek már feltörték a lábát1, hogy nem is a test, hanem a lélek vitte előre2, a kegyetlen nap kiszítta az életerejét3, testét fájdalmas hólyagok borították4, szemét kimarta az izzadság5, amely a homlokáról a szemébe folyt6.

Ekkor jelent meg a Sátán7, egy jóltáplált kereskedő képében8, aki gazdagon megrakott karavánjával9 ment arra 10, és mikor megpillantotta a földön fekvő alakot 11, megállíttatta a luxuscikkek súlyától rogyadozó teherhordó állatait 12.

Odalépett hozzá 13, és a pusztaságban heverő kövekre mutatott 14: „Ha az vagy, akinek hiszlek 15, változtasd ezeket a köveket kenyérré! 16” Felemelte a fejét, de csak artikulálatlan hangokat tudott kiadni 17.

A parancs 4 Ekkor magához intette a szolgáit1, hogy kötözzék az idegent az egyik teherhordó állatra 2, és mikor a szolgák közül valaki megjegyezte3, hogy az idegen meghal 4, hogyha nem adnak neki inni 5, megtiltotta neki 6, hogy inni adjon az idegennek 7, ráadásul mindenkit megfenyegetett 8, hogy halálra korbácsoltat bárkit 9, aki megpróbál enyhíteni az idegen szenvedésén 10.

A próba 5 Esteledett, mikor egy nagy hegyhez értek 1, és a kereskedő megparancsolta 2, hogy a hegy lábánál táborozzanak le éjszakára 3, ő pedig odalépett ahhoz az öszvérhez 4, amelyikre az idegen volt felkötözve 5, és elindultak, fel a hegyre 6.

Nyaktörő kapaszkodókon vezetett az útjuk 7, égig érő csúcsok, szédítő mélységek közt 8, elég lett volna egy rossz lépés 9, vagy hogy megcsússzon az öszvér lába 10, és ott zúzzák magukat halálra a mélyben 11. Felértek a csúcsra 12, a kereskedő leoldozta az idegent az öszvérről 13, majd talpra állította 14, és elvezette a csúcs pereméig 15, és kényszerítette, hogy nézzen fel az égre 16.

20

A látomás 6 Az égbolton már teljes pompájában ragyogott a hold 1, előtte felhők vonultak el 2. Lassanként csodálatos jelenség bontakozott ki 3. A Hold kikerekedett képe és az előtte elvonuló felhők csodás fény-árnyék játékából 4 varázslatos képek alakultak ki 5, amelyek megelevenedtek 6. Először őrjöngő tömeg előtt rémült, a félelemtől félig ájult embereket tereltek egy porondra 7, ahol kiéhezett fenevadak vártak rájuk 8, és rögtön rávetették magukat a szerencsétlenekre 9...

A kép most váltott 10, és két sereg nőtt ki a semmiből 11. Mindkét sereg harcosai csillogó páncélban 12, de az egyik oldalon fejkendős harcosok voltak 13, akik vadul rázták fegyvereiket, pompás ménjeik táncoltak alattuk 14, míg a másik sereg komor fegyelmezettséggel állt a dombtetőn 15, szinte érezni lehetett, hogy megfeszült idegekkel várakoznak a harcosok a jelre 16, amire majd mindent elsodró fergetegként lezúdulnak a völgybe 17. A harcosok köpenyén különös ábra 18, azokra a keresztekre hasonlít, amiken a rómaiak szokták ellenségeiket kivégezni 19. Mielőtt azonban a két sereg öszszecsapott és a harcosok egyetlen véres folyóként hömpölygő masszává olvadtak volna 20, a képnek hirtelen vége szakadt 21, hogy átadja a helyét egy másik, sokkal szörnyűbb képnek 22.

A történelem tébolya 7 Csonttá soványodott férfiak, nők és gyerekek vonszolták magukat a kígyózó sorban 1, amely nem akart véget érni 2, akárcsak az ő szenvedésük 3. Mert minden arcra rá volt vésve a szomorú szenvedés 4, a reményt vesztett beletörődés 5. Időnként valaki kidőlt a sorból 6, lerogyott a földre 7, és nem mozdult többé 8. Az őrök ilyenkor a földön fekvőhöz léptek 9, és módszeresen agyonverték 10, miközben a kígyó ugyanúgy vonszolta magát tovább 11, és a sorból senkinek se jutott eszébe, hogy egy pillantást vessen társára 12.

Felszólítás 8 Ekkor megszólalt mellette a kereskedő 1, most szinte barátságosan csengett a hangja 2: „Nos, látod az emberiség és néped jövőjét 3, amit eszméid idéznek rá 4? Most még megteheted 5, hogy megelőzöd mindezt 6. Lépj egyet 7, vesd a mélybe magad 8, és megmented az emberiséget 9!” A hang lágyan zengett, megnyerően 10, és a fülébe suttogott szavak oly meggyőzően hangzottak 11, hogy már-már megingott 12. Talán csak egy erősebb széllökés kellett volna, hogy az irdatlan mélységben halálra zúzza magát 13, de a máskor viharos szél, ami idefent fújt 14, most csodálatosképpen alig lengedezett 15, és mikor egy pillanatra megingott 16, mintha egy kéz nyúlt volna utána 17, amely visszatartotta 18.

21

Megtört varázs 9 Megfordult, visszabotorkált az öszvérhez1, csakhogy az ereje cserbenhagyta, és összeesett2. Egész éjjel ájultan hevert3. Csak hajnalban tért magához4, amikor a táborban már javában folyt az élet5, a szolgák a teherhordó állatokat málházták fel6, szitkozódások allatszottak minden felől 7. A kereskedő jelent meg a sátor nyílásában 8 és hozzá sietett 9, aki ott feküdt saját mocskában 10.

Intett a szolgáknak 11, hogy kötözzék vissza az öszvér hátára 12. Ezután az egész tábor megreggelizett 13, csak ő maradt étlen-szomjan 14, mert senki se merészelt közeledni hozzá 15, hiszen uruk szigorúan megtiltotta nekik 16. Úton Jeruzsálem felé 10 A tábor útra kelt Jeruzsálem felé 1, ami három napig tartott 2, és ezt az utat ő jobbára önkívületben tette meg 3, a sors különös kegyelméből 4, és ebből az önkívületből csak néha tért magához 4, és ez volt a szerencséje 5, mert olyankor mindig megjelent a kereskedő 7, és próbálta rávenni, hogy tagadja meg az Atyát 8, ő azonban csak megrázta a fejét 9. Ilyenkor a kereskedő éktelen haragra lobbant 10, mégse nyúlt hozzá egy ujjal se 11, hanem a rabszolgák közül kiválasztott egyet 12, akit gúnyosan BÁRÁNYNAK nevezett 13, és addig kínoztatta 14, amíg csak bele nem halt a kínzásokba 15, őt pedig kényszerítette 16, hogy nézze végig 17.

Megérkezés 11 Azután megérkeztek a Jeruzsálem feletti ligetekhez 1, ahonnan már rá lehetett látni az alant elterülő városra 2, és itt a kereskedő megállította a karavánt 3, és megparancsolta a szolgáknak 4, hogy vegyék őt a gondjaikba 5. A legszebb rabszolgalányok kenték meg a testét illatos olajokkal 6, a legpompásabb kelmékből készült ruhákat adták rá7.

A kísértés 12 Úgy bántak vele, mint az esküvőre készülő vőlegénnyel 1, pompás lakomát készítettek neki 2, a főhelyre ültették 3. A lakoma végeztével a kereskedő kegyesen karon fogta 4, és kivezette a táborból 5, majd lemutatott az előttük elterülő városra 6, minden palotájával és kincsesházával egyetemben 7. „Mindez a tied lehet 8, ha szolgálsz nekem 9” – mondta 10. Hátralépett, és a másik arcába nézett 11, amely most csupa nyájasság volt, fénylett a jóindulattól 12, ő azonban megrázta a fejét 13. Az imént még nyájas arc egy pillanat alatt elsötétült 14, gonoszság és gyűlölködés tükröződött rajta 15.

22

A Gonosz valódi arca 13 Szeme villámokat szórt 1, legszívesebben megölte volna 2, hogyha hatalma lett volna felette 3, ehelyett azonban intett a szolgáknak 4, hogy addig korbácsolják, amíg csak bele nem fáradnak 5. A szolgák pedig ugrottak 6, hisz ismerték uruk irgalmatlanságát 7, ha nem kellő lelkesedéssel hajtanák végre az ítéletet 8, könnyen ők kerülhetnének a szerencsétlen helyére 9. Miután már holtnak hitték 10, ott hagyták, két fa közt kifeszítve 11, a karaván pedig haladt tovább 12.

Harmadik nap És ellenségeid kezére adlak...

Hülyén sütött a nap, az egyetem biztonsági őrei már ismerősként üdvözölték, mióta felcsapott kísérleti nyúlnak, már arcról is megismerték. Mose, az elhízott, nyugalmazott rendőr, akinek az arcáról még a legválságosabb helyzetekben sem olvadt le a mosoly, már jó előre felhúzta a sorompót. Egy ideje a belépőjét se kérte el, amit mindenki megkap, aki az egyetem területén dolgozik vagy tanul.

Már egy egész hónapja vizsgálták a telepatikus képességeit, és a kutatók teljesen magukon kívül voltak, hogy micsoda kiváló médium akadt az útjukba, pedig a teljes igazságot még nem is ismerték... Ez a hónap azonban nemcsak a kutatóknak volt megdöbbentő, hanem neki magának is, aki folyton újabb képességeket fedezett fel magában.

Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy nem szabad magát teljesen kiadni a kutatóknak, akiknek a hozzáállása körülbelül olyan volt, mint a bennszülötteknek az üveggyöngyhöz. Nem fogytak ki az ötletekből, milyen feladatot adjanak neki, és úgy örültek, mint a kisgyerek az újonnan kapott játéknak, ha pozitív eredményre jutottak. Ő pedig úgy érezte magát, mint a bűvész, aki trükkjeivel elkápráztatja a közönségét, és ez a szerep tetszett neki.

Hogy még a legmakacsabb materialistákat is zavarba hozza, akik filmre vették a kísérleteket, hogy utóbb kockáról kockára kielemezzék, leleplezzék a „trükköt”, mert az ő fejükbe nem fér bele, hogy egy csésze csak úgy a levegőbe emelkedjen és ellebegjen hozzá, mintha hirtelen megszűnt volna a gravitáció.

Ezért aztán egy hajszálvékony, áttetsző fonalat keresnek, mert azt hiszik, hogyha nem így van, azzal az ő minden eddigi tudományuk kérdőjeleződik meg. Ők azok, akik még a saját szemüknek se hajlandók hinni, ha az nem azt látja, amiről meg vannak győződve, és egyáltalában, mindent elvetnek, amit nem lehet megmérni vagy a számok skatulyájába gyömöszölni, mert túlontúl fantáziátlanok és földhöz ragadtak.

23

Nem adhatja ki magát nekik egészen, hisz nincsenek rá felkészülve.

Ez alatt a hónap alatt volt rá alkalma bőven, hogy másfajta kutatásokat is megfigyeljen, és megdöbbentette a tudósok felelőtlensége, milyen öncélúan kísérletezgetnek, vagy ami még rosszabb, nincsenek tudatában a munkájuk jelentőségének, hogy mi mindenre lehet felhasználni a felfedezéseiket. A kutatócsoport vezetőjétől kapott belépőt kihasználva, amely az egész egyetem területén szabad mozgást biztosított neki, néha egész napokat töltött az egyetemen. Beült az előadásokra, elbeszélgetett az egyetemistákkal, és viszszaidézte azt az időt, amikor még ő volt diák.

A nála jó tíz évvel fiatalabb diákokkal való napi kapcsolat az ő gondolkodását is befolyásolta, nyitottabbá tette. Befogadóbbá vált, már nem volt olyan határozott az ítéleteiben. Pontosabban, rájött, hogy amit eddig határozottságnak hitt, az csak a változásra való képtelenségét leplezte; amit megnemalkuvásnak hitt, valójában a változtatás elutasítását jelentette. Habár életkorban még nem volt köztük olyan nagy a szakadék, de már az ő gondolkodása is konzervatívnak számított az egyetemisták nézeteivel szembesülve. Éjszakai kísérletek A kísérletek általában éjszaka zajlottak a zavaró körülmények kiiktatása végett, és hát a csoport tagjai közül szinte mindenkinek volt fő állása, így napközben ők se értek rá. A munkát az is hátráltatta, hogy a kísérleteket szinte mindig meg kellett ismételni, mivel az eredmények olyan hihetetlenek voltak, hogy még a legoptimistább kutatók is kételkedtek. Magyarázatot nem találtak a kiugró eredményekre, ezért még a legapróbb részleteket is kínos precizitással rögzítették, minden oldalról biztosítani akarták magukat... sőt, ha nem állt volna a sarkára, a munka még vontatottabban haladt volna, mivel a kutatók a végtelenségig ismételgették volna a kísérleteket.

Az egész projekt komolysága akkor került veszélybe, mikor pár hete, éjszakáról éjszakára, egyre több kíváncsiskodó akarta végignézni a kísérleteket, ahogy a hihetetlen eredmények híre elterjedt. Végül már tényleg kezdte magát úgy érezni, mintha cirkuszban lépne fel, és ez a munkát is zavarta, úgyhogy dr Alavinak kellett megtiltania, hogy bárki is idegeneket csempésszen be a laborba.

Azonban még így is kénytelenek voltak hetente bemutatókat tartani az egyetemi tanács tagjainak, akik se a jegyzőkönyveknek, se a filmeknek nem hittek, és manipulációra gyanakodtak, azzal a felkiáltással, hogy nem hajlandók pár háborodott tudós fantazmagóriáját pénzelni.

Közben pedig dr Alavi azért imádkozott, hogy a sajtó nehogy kiszimatolja, ami a laborban folyik, mivel annak az alapítványnak a képviselője, amelyik a 24

kutatást pénzelte, kerek perec közölte vele, hogy amennyiben bármilyen információ napvilágra kerül, ők nem fogják tovább finanszírozni a projektet.

Ezért aztán mindenkivel szigorú titoktartási nyilatkozatot írattak alá.

Ma éjszaka is egy bemutató volt soron, de addig jószerével még egy fél napja volt hátra. Először két előadást ült végig, de nem az előadóra figyelt, hanem a teremben ülő diákokra. Általában az előadó szavai csak afféle háttérzajként jutottak el az agyáig, a közönség megfigyelését mindig izgalmasabbnak találta, mint az előadást.

Néhány eminens diák szorgalmasan jegyzetelt, mások fejüket a karjukra hajtva igyekeztek elbújni társaik mögött, és pótolni az éjszakai alváshiányt. A többség azonban unott arccal ült a helyén, időnként kényszeredetten felnevettek, amikor az előadó valami halvány kísérletet tett arra, hogy feldobja a bágyadt hangulatot.

Délben megebédelt a menzán, utána pedig beült egy internetkávézóba, hogy az elmúlt napok felgyűlt postáját átolvassa. Az otthoni internetezésről az utóbbi időben átszokott a kávéházira, mivel az otthoni gépén azóta a reggel óta rejtélyes üzenetek jelentek meg, amelyeknek sehogy se tudott a nyomára jutni.

Már rég túl volt azon, hogy a barátai szórakoznak vele, sokkal inkább kezdett pszichológiai hadviseléshez hasonlítani minden. Tudja, hogy egy láthatatlan hacker szórakozik vele, aki valahol ott ül egy gép mögött, a világ másik felén, és valami rejtélyes oknál fogva pont őt szúrta ki áldozatául. Ő pedig semmit se tehet ellene, amit tehetett, azt már megtette, megváltoztatta gépén a beállításokat, hogy ezzel is nehezítse a titokzatos hacker dolgát. Aztán, amikor ez se segített, megszabadult a régi gépétől, és vásárolt egy újat.

Csakugyan, ez segített is kezdetben, de aztán pár nap után ugyanúgy megjelentek ezen a gépen is a titokzatos üzenetek.

A végső megoldás volt az, hogy beült az internetes kávézóba, és innen kapcsolódott rá a virtuális világra. Azonban még így is pár naponta kellett cserélnie a kávézókat, mert a rejtélyes hacker valahogy mindig a nyomára akadt, és újra kezdte küldözgetni az üzeneteit. Üzeneteinek száma: 1 Döbbenten bámult a képernyőre, amin az üzenet szövege volt olvasható: És a Te ellenségeid elfognak, és kiszolgáltatnak Téged a Gonosznak!

Az üzenet annyira megdöbbentette, hogy az első pillanatban az agya is leblokkolt, és nem tudott gondolkodni. Újra és újra elolvasta a szöveget, de a sokadik olvasatra se lett okosabb. Az üzenet olyannyira különbözött a megelőzőektől, mintha nem is ugyanaz a titokzatos valaki küldte volna. Ez 25

azonban lehetetlen. A másik lehetőség az, hogy a titokzatos valaki figyelmeztetni akarja valamire, és azért változtatott, hogy így is felhívja az üzenetre a figyelmét. Figyelmeztetni akarja, és valami veszélyre akarja figyelmeztetni. Megnézte az üzenet küldőjének címét, habár tudta, hogy az megint egy fiktív cím lesz, mint eddig valamennyi esetben. Az üzenetek eddig mindig más e-mail címről érkeztek, és láthatóan egy program véletlenszerűen kreálta őket, most azonban más volt a helyzet. Az üzenet a kutatócsoport vezetőjének a címéről jött, és a laboratórium egyik számítógépéről küldték! Egyszeriben roppant izgatott lett. Az ujjai vad táncba kezdtek a klaviatúrán, mint a zongoristáé a zongora billentyűin. Néhány perc, és bejutott a laboratórium belső rendszerébe, feltörte a gépet, amelyikről az üzenet érkezett.

Rögtön ráakadt egy jelentésre, ami róla szólt, és mintha direkt azért lett volna ott hagyva, hogy ő rátaláljon. Érezte, hogy a szája kiszárad, a végtagjai elzsibbadnak, ahogy az olvasásban előrehalad. A jelentés arról tájékoztatott közelebbről meg nem nevezett illetékeseket, hogy a kutatócsoport látókörébe egy elképesztő képességekkel rendelkező médium került, akinek a képességeit esetleg katonai célokra is fel lehetne használni. Ebből a célból további kutatásokat ajánl, amibe azonban javasolja a hadsereg képviselőit is bevonni.

A jelentés alján pedig ott volt a kutatás vezetőjének az aláírása. Percekig tehetetlenül ült a gép előtt, mintha egy láthatatlan erő préselte volna a székhez, és csak bámulta a monitort, az agya azonban teljesen leblokkolt, de aztán megtört a varázs. Első reakciója az volt, hogy körbepillantott a kávézóban, mintha azt várná,hogy máris gyanús alakok figyelik. Milyen könnyen válik az ember paranoiássá, gondolta keserűen... Csakhogy ez már több, mint paranoia, hiszen itt van a szeme előtt a jelentés.

Lázasan dolgozott az agya, végigskálázta az összes lehetőséget. Az világos, hogy az esti bemutatóra nem mehet el, hiszen valószínűleg pont azért rendezik, hogy a hadsereg képviselőit meggyőzzék. Ami azonban még ennél is több, az az, hogy illegalitásba kell vonulnia, sőt... a várost, és talán az országot is el kell hagynia.

Negyedik álom Szent Lélekkel eltelve 1 Mikor a zarándokok visszatértek a faluba 1, ujjongva adták hírül mindenkinek 2, hogy János a tanítványává fogadta 3. Hogyisne ujjongtak volna és lettek volna büszkék 4, mikor az, ha valakit a próféta tanítványául fogadott 5, az egész közösség számára dicsőség volt 6. Elmondhatták magukról, hogy Isten különös kegyében vannak 7, hiszen szent ember került ki közülük 8. Annál nagyobb volt 26

most az elképedés 9, amikor felbukkant a faluban 10, és nem tudták mire vélni a megjelenését 11.

Megvetve az emberek között 2 Aztán jöttek olyanok 1, akik Jánosnál jártak 2, és ők hírül hozták 3, hogy János maga küldte el őt 4. Az értetlenség most megvetéssé változott 5, hiszen ha János elküldte 6, az csak egyet jelenthet 7: nem találta rá méltónak, hogy a tanítványa legyen 8. És mint ilyenkor mindig 9, most is elindult a pletykálkodás 10. Kárörvendő hangok 11, amelyek minden emberi bukásban mentséget láttak a saját gyarlóságukra 12, felhánytorgatták azt a régi históriát 13, hogy állítólag Máriát, az anyját, József másállapotban vette el 14, és csak azért nem bocsátotta el magától 15, mert jó ember volt 16.

Elképedés 3 Ki tudja, hogy ki az apja 1, valószínűleg egy vándorkereskedő 2, vagy ami még rosszabb 3, egy római katona 4, aki az adót hajtotta be 5. Voltak aztán más hangok 6, akik szerint János nem tévedhetett 7, hiszen Isten ujja mutatja meg neki 8, hogy kit fogadjon el tanítványul 9, János számtalan alkalommal beszélt már erről 10. Akkor viszont csak az lehet 11, hogy ő nem érzett magában elég erőt 12, hogy tanítvány legyen 13. Akárhogy is van, mindkettő az ő szégyenük 14, hiszen közülük került ki az alkalmatlan tanítvány 15, sőt, a második istenkáromlással felérő bűn 16, hiszen minden izraelita férfi számára megtiszteltetés 17, ha az Örökkévalót szolgálhatja 18, bűn az ilyen meghívást visszautasítani 19, amivel nemcsak magára hozott szégyent 20, hanem a falura is 21, mert Adonáj megveti azt a közösséget 22, amelyből hasznavehetetlen szolgák kerülnek ki 23.

Kitaszítva az élők sorából... 4 Egyedül az anyja örült, hogy visszatért 1, hiszen apjának a halála óta 2 ő volt az egyedüli támasza 3, bár a testvérei úgy gondoskodtak róla, mintha édes gyermekei lettek volna 4, ahogy a törvény is parancsolja 5, de hát az ő szívének mégiscsak egyszülötte volt a legkedvesebb 6. Testvérei se értették a viselkedését 7, ám sokáig csak értetlenkedő pillantásokon tudta rajtakapni őket 8, ahogy a háta mögött összenéztek 9. Aztán egyszer József 10, a legidősebb fivér, aki apjuk után a műhelyt örökölte 11, zavartan 12, szemét lesütve 13 és hebegvehabogva közölte vele 14, hogy azt szeretnék, ha nem dolgozna velük 15, mert amióta visszatért 16, érezhetően kevesebb lett a munkájuk 16. Az emberek már meg is akarták őt kövezni 17, és csak az apjuk emléke iránt tiszteletből nem tették 18, de azóta úgy tekintenek rá a falubeliek 19, mint aki meghalt 20 27

Száműzve 5 Így aztán kénytelen volt a harmadik faluban munkát vállalni 1, ahol már olyan volt, mintha egy másik világból jött volna 2, és senkit se érdekelt, hogy kicsoda ő 3, és milyen múltja van 4. Az új munka, ahol dolgozott 5, egy építkezés volt 6 a falu szélén, egy narancsliget mellett 7, ami szintén a gazdáé volt 8, aki a házat építtette 9, és őt is felfogadta a munkára 10. Egész nap a tetőzeten dolgozott 11, ahol az ég madarain kívül nem volt más társasága 12, amit nem is nagyon bánt 13, amúgy is az emberek társaságát kívánta a legkevésbé 14.

A Szent Lélek eljövetele 6 Itt történt meg egy napon 1, hogy egy galamb ereszkedett alá a felhők közül 2, egy kört írt le a feje fölött 3, majd letelepedett tőle alig karnyújtásnyira 4 a gerendára 5, ugyanekkor szózat hangzott fel az égből, mintha mennydörgés lett volna 6, de nem lehetett az, hiszen derült volt az ég 7: „Te vagy az én kedvelt Fiam 8, akiben gyönyörködöm 9!” Tett egy mozdulatot a galamb felé 10, de a madár mozdulatlan maradt 11, ám amikor már csak egy ujjnyira volt tőle 12, a galamb felröppent 13, és ugyanúgy, ahogy jött 14, eltűnt a felhők között 15, ő pedig tűnődve nézett utána 16. Társának a méltatlankodó hangjára riadt 17, aki vele együtt volt a tetőn 18. „Abbahagynád ezt az álmodozást 19, vagy azt hiszed, hogy majd én építem fel ezt a házat 20?”

Jákob oltára 7 Esténként rendesen elvonult a többiektől 1, akik munka után mulatozással töltötték az időt 2 egészen hajnalig 3, utána pihentek pár órát 4, majd kezdődött megint minden elölről 5. Őt viszont csodabogárnak tartották 6, mivel ilyenkor elvonult, hogy magányosan elmélkedjen 7, de hát a munkájára nem volt panasz 8, így hát megtűrték maguk között 9. Magának se tudott volna választ adni, hogy miért van szüksége a magánynak ezekre az óráira 10, hiszen azelőtt kifejezetten élvezte, ha mulatni lehetett 11, de amióta Jánosnál járt 12, és a pusztában a látomása volt 13, a lelkének szüksége volt rá, hogy egyedül lehessen a Teremtőjével 14. A narancsliget legtávolabbi részén 15 volt egy sziklás hely 16, aminek a közepén egy kövekből összehordott építmény állt, amit a néphit Jákob oltárának tartott 17.

Elmélkedés 8 Ide szokott félrevonulni 1, ahol csak a csillagok hideg fénye volt az egyetlen társasága 2, de gyakran még ezeknek a fénye is zavarta 3, úgyhogy behunyta a szemét 4, hogy a külső fény ne akadályozza a belső megvilágosodásban 5.

28

Rövidesen révületbe esett 6, és hajnalig társalgott Isten angyalaival 7, akik felkészítették őt a küldetésére 8. Mert neki küldetése volt 9, erre ott a pusztában ébredt rá 10, ahol a Gonosz megkísértette 11...

Rejtélyes dolgok 9 Csak a hajnal első sugarainál tért vissza a táborba 1, de még ilyenkor se aludt rögtön el 2, hanem még sokáig az iménti révületben átélt események jártak a fejében 3, amelyek éppoly valóságosnak tűntek 4, mint az a társa, aki mellette fekszik 5, álmában motyog valamit 6, majd felnevet, végül pedig fingik 7. Még az angyalok fehér ruhájához is hozzáérhetett volna 8, ha kinyújtja a karját 9, amikor velük társalgott 10. Csakhogy eszébe se jutott kinyújtani a karját 11, olyan csodálatos volt hallgatni, ahogy az angyalok beszéltek hozzá 12. Aztán kezdtek a társai ébredezni 13, ásítoztak, nyújtóztak, dörgölték szemükből a csipát, kiköpték a szájukban éjjel összegyűlt keserű nyálat 14.

A munka 10 Társai őt küldték a legveszélyesebb helyekre 1, a nyaktörő feladatokkal őt bízták meg 2, mondván, ő idegen3, nem tartozik közéjük 4. így aztán a nap legnagyobb részét a tetőn töltötte, magányosan 5, ami nem is nagyon volt ellenére 6, hisz pont az emberek társaságát nem kívánta ezekben a napokban 7. Ezekben a napokban történt az is 8,hogy János tanítványai felkeresték 9. A ház tetejéről 10, ahol dolgozott 11 már jó előre meglátta őket 12.

János tanítványai 11 Messzire elkísérte őt 1 meglepett társainak a lamentálása 2, akik nem tudták mire vélni 3, hogy az idegen egyszer csak lejött a tetőről 4, összeszedte szerszámait 5, ésfaképnél hagyta őket 6. János tanítványai a mezőn jöttek szembe vele 7: „Jánost elfogták 8, Ő küldött minket hozzád 9, hogy megkérdezzük 10, te vagy-e az, akit a próféták megjövendöltek 11” – mondta közülük a rangidős 12, néven nevezve Júdás 13. Nem szólt semmit 14, csak elindult a búzamezőn 15, a tanítványok pedig rövid tanakodás után követték 16, akadtak azonban olyanok is 17, akik az ellenkező irányba indultak el 18. Értetlenség 12 Az aranyló kalászok 1 már aratásra készen 2 nyújtogatták fejüket a vándor felé 3, aki haladtában tépett belőlük 4, és a kalászt szétmorzsolta a tenyerében, hogy végül csak a búzaszemek maradtak 5, némelyek pedig a földre hullottak 6, ámde ezek se mentek kárba 7, mert a madarak azon nyomban lecsaptak 8, és csőrükben vitték el zsákmányukat 9. János tanítványai mögötte 10 ugyanígy 29

cselekedtek 11, miközben egymás közt mesterük további sorsáról tanakodtak 12, és azt kérdezgették egymástól 13, hogy ugyan miért küldte őket ehhez a közönséges ácshoz 14, József fiához 15, akit pedig előzőleg maga küldött el 16, mindnyájan hallották a szavakat 17: „Az én utam nem a te utad 18!”

Tanakodás 13 Vagy nem azt jelentik-e ezek a szavak 1, hogy János hamisságot talált benne 2?

Nem ítélte-e méltatlannak rá 3, hogy az Ő útját járja vele 4? Most aztán egyszerre hozzá küldi őket 5, sőt a lelkükre köti 6, hogy eztán őt tiszteljék mesterükként 7. Csoda-e ezek után, ha meg voltak zavarodva 8, és voltak köztük olyanok is, akik egyszerűen elhagyták a tanítványságot 9? Habár akadtak köztük olyanok is 10, akik visszaemlékeztek János szavaira 11: „Jön utánam valaki 12... és én még arra se vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam 13” – de hát azt még ők se gondolták komolyan 14, hogy ezek a szavak pont egy félig írástudatlan ácsra vonatkoznak 15. Izrael felkentje Dávid házából való lesz 16, királyi ivadék 17, és nem egy közönséges ács 18.

Várakozások 14 Ő lesz az 1, aki Izráelt újra naggyá teszi 2, és kibékíti a választott népet Urával 3. Mert abban mindnyájan egyetértettek 4, hogy a jelenlegi állapot csakis átmeneti lehet 5, amivel az Úr oly gyakran sújtotta engedetlen népét 6. De vajon nem hozta-e ki az Úr az ő népét 7 a babiloni fogságból is 8? Aztán hazaérkeztek 9, és Józsefet, a féltestvérét 10 nagy munkában találták 11. Ruháját bőrköténnyel védve a szanaszét repülő forgácsoktól 12, egy oltárt készített a zsinagógába 13 a legnemesebb fából 14. Ahogy beléptek az udvarra 15, csak egy pillanatra tekintett fel a munkájából, hogy meggyőződjön róla 16, jó szándékú emberek jöttek 17. Ő nem ment be a házba a többiekkel 18, hanem kint maradt 19, hogy testvérének segítsen 20.

Fogadtatás 15 János tanítványait gyanakodva fogadták a háziak 1, nem értették, hogy János elfogatása után 2 mit keresnek itt 3. Ők még kevésbé értették 4, mint a tanítványok, hogy elfogatása után miért hozzá küldte János a tanítványait 5.

Hozzá 6, akit elküldött maga mellől 7. A tanítványok elfogatása óta is tartották a kapcsolatot Jánossal 8, így a kis udvarban is rendszeresen fordultak meg ismeretlen férfiak 9, akik üzenetet hoztak Jánostól, vagy pedig a tanítványok üzenetét vitték neki 10. Ezek a hírnökök mondták el azt is 11, hogy Heródiás nem meri bántani Jánost 12, mert retteg a néptől 13, ezért csak rabságban tartja 14, hogy ne tudjon ellene prédikálni a népnek 15. Ám Heródiás felesége gyűlöli Jánost 16, és asszonyi álnoksággal a vesztére tör 17.

30

Jakab 16 Az egyetlen, aki lelkendezve fogadta őt hazatérte után 1, az Jakab volt 2, akivel a legjobban megértette magát a testvérei közül 3. Hozzá hasonlóan volt álmodozó 4, és ha tehette, magányosan elvonult, és álmodozott 5, amiért a többiek ugyanolyan mihasznának tartották, mint őt 6. A többiek, akik túlságosan belemerültek a napi gondok posványába 7, és nem gondoltak tovább a holnapi nap megélhetésének a nehézségeinél 8, ezért aztán sem őt 9, sem pedig Jakabot nem értették meg 10. Ha pedig olyan dolgokról 11 kezdett beszélni, amiket azelőtt csak szombaton a zsinagógában hallottak 12, gúnyolni kezdték 13, hogy miért nem rabbinak ment 14, lám, annak még dolgoznia sem kell15. Jakab volt az 16, aki elújságolta 17, hogy menyegzőre hivatalosak 18, egy közeli rokon menyegzőjére19.

A menyegző 17 A menyegző napján 1, még jókor hajnalban útra keltek, hogy idejében odaérjenek a vendégségbe 2. Az ég alján még csak egy alig észrevehető csík derengett bizonytalanul 3, jelezve, hogy új napra virrad a világ 4, mikor a kis csapat már úton volt 5. Rajta, az anyján 6, testvérein és azok családján 7 kívül, még velük voltak János tanítványai is 8, akik attól a naptól velük éltek 9, kivették részüket a munkából 10, és a család mindennapjainak részei lettek 11.

Olyan természetes lett egyszerre 12, hogy a meglévő asztal mellé egy másikat is kellett csinálni 13, és az asszonyoknak egyszerre több ételt kellett készíteni 14, mintha mindig is így lett volna 15. Csak az volt a különös 16, amikor egyszerre mind eltűntek imádkozni 17, de hát ezt is meg lehetett szokni 18. Újbor a régi tömlőbe...18 Ő pedig hagyta őket 1, hogy vonuljanak külön 2, mert látta rajtuk, hogy össze vannak zavarodva 3, mint a megriadt nyáj 4, ha hirtelen pásztor nélkül marad 5.

Arról is értesült 6, hogy titokban küldöttséget menesztettek Jánoshoz 7, és megkérdezték tőle 8, vajon az ács fiára gondolt-e 9, mikor azt mondta: „...jönni fog utánam valaki 10... akinek én a saruját se vagyok méltó megoldani 11”.

Ekkor vált számára nyilvánvalóvá 12, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz elbocsátani maga mellől János tanítványait 13, mivel nem bölcs dolog 14 „régi tömlőbe újbort tölteni 15”.

A tanítványok elbocsájtása 19 Most hirtelen elhatározással János tanítványaihoz fordult 1: „János hozzám küldött titeket 2, és én íme, elbocsájtlak benneteket 3, és ugyanazt mondom 31

nektek, mint János mondott nekem4, az én utam nem a ti utatok 5.” A tanítványok arcán zavarodottság látszott 6. Voltak köztük 7, akik a földre szegezték tekintetüket 8, majd végül mások elindultak 9, és lassan a többiek követték őket 10. Egyedül Júdás nem mozdult 11: „Én tudom, hogy János rólad beszélt 12, amikor azt mondta, én arra se vagyok méltó 13, hogy a saruját megoldjam annak 14, aki utánam jön 15.” ”AMI MINDENT ELMOND" Retro Még ma is emlékszel arra a délutánra: arcodon folytak a könnyek, ahogy az első, majd a második gép a toronyba csapódott, és mindezt élőben adta a tévé. Mert Te akkor igenis ott voltál a gépen, és ugyanúgy átélted a halálfélelem minden pillanatát, mint az utasok, ugyanúgy meghaltál te is, mikor a gép az épületbe csapódott, és már nem a tévé előtt ülve nézted a borzalom képeit, az csak a tested volt…

Te igenis ott ültél a turistaosztályon, reggel még ugyanúgy vettél búcsút a családtól, mint bármelyik másik napon, húszévnyi begyakorolt rutinnal, azóta jársz két-három napos üzleti utakra, megcsókoltad legkisebb lányodat, aki a korai órán még aludt, nagyobb testvérei már mind Bostonba járnak iskolába, az egyik az egyetemre, a másik pedig még középiskolába.

A megrendelt taxi már a ház előtt vár, a taxist régi ismerősként üdvözlöd, évek óta mindig ő visz ki a reptérre. Tudod róla, hogy arab, és nagy családot kell eltartania.

A másfél órás út alatt beszélgetni szoktatok, már a legapróbb intimitásokat is tudjátok egymás családjáról, olyakat, amiket csak barátok osztanak meg egymással. Hogy a lányod felvették az ország legjobb egyetemére, hogy a fiad sportsikereire mennyire büszke vagy… és te adtál neki tanácsot, amikor az egyik unokaöccsétől megtagadták a vízumot.

Azt is tudja, hogy milyen útra mész, és szokás szerint most is jó utat kíván, amikor a repülőtérnél kitesz. A beszállással járó procedúra minden különösebb esemény nélkül zajlik le, és te a felszállásra várva, tudomásul veszed, hogy lesznek arab útitársaid is. Érdekes, hogy az ember még annak a tudatában is, hogy pár perc múlva meghal, milyen józanul képes gondolkodni, suhan át agyadon a gondolat. Azelőtt gyakran elgondolkodtál rajta, hogy vajon azoknak a zsidóknak, akiket Auschwitzban betereltek a gázkamrába, mi volt az utolsó gondolatuk? Arra a 32

következtetésre jutottál, hogy a félelemtől képtelenek voltak józanul gondolkodni. Ezt a saját tapasztalatod mondatta veled, hiszen te vészhelyzetben mindig csak a rutinban bízhattál. Az agyad olyankor mindig cserbenhagyott.

Most azonban igazán érdekes megállapításra jutottál, ahogy megfigyelted magadat. Az első percekben, ahogy a terroristák birtokba vették a gépet, és az utasok közt kitört a pánik, a te vérnyomásod is az egekbe szökött, szinte elviselhetetlenül lüktetett a halántékod, a szíved pedig szét akarta verni a mellkasod.

Aztán, ahogy a szimptómák elérték azt a kritikus határt, amin túl már fiziológiai következménye lett volna a feszültségnek, egyszerre isteni béke szállt meg.

Nyilván tested védelmi reakciója volt ez, hiszen nem akartál szívrohamban meghalni.

Először arra gondoltál, hogy a terroristák csak a gépet akarják eltéríteni, és majd tárgyalások lesznek, követelések, alkudozások, esetleg egy kommandós akció.

Szóval, ahogy azt a CNN-en látni. A terroristákat azonban legkevésbé az utasok érdekelték. Rövid dulakodás után, aminek során leszúrták az egyik utaskísérőt, előre mentek, és miután elfoglalták a pilótafülkét, bezárkóztak oda. Ekkor sejtetted meg, hogy nem egy szokványos repülőgép eltérítésről van szó, és ti nem túszok, hanem áldozatok vagytok.

Igen, áldozat az a nászutas pár is, akik ott ülnek a másik oldali széksoron. A fiatalasszony férje ölébe hajtja fejét, és csöndesen sírdogál. A férfi viaszfehér arccal, mereven ül, mintha máris hiányozna belőle az élet, és csak egy kitömött bábu volna. Már arra sincs lelkiereje, hogy vigasztaló szavakat suttogjon felesége fülébe, amit eleinte még megtett... Áldozat az a fekete bőrű apáca is, aki most imára kulcsolt kézzel, lehunyt szemmel fohászkodik teremtőjéhez. Érdekes, az egész gépet, minden utast olyan pontosan látsz, ahogy onnan, ahol te ülsz, nem volna szabad. Még az ideges arab párbeszédet is hallod, pedig a te ülésed jó húsz méterre van a pilótafülkétől. Sokszor olvastál már hasonló esetekről, csak akkor mindig fizikai sérülés volt annak az oka, hogy a lélek elhagyta a testet, és most döbbenten tapasztalod, hogy ezt egy lelki trauma is kiválthatja. Látod magad, ahogy az üléseden gubbasztasz és verejtékezel. Igen, felülről látod magad, még a fejed tetején azt a tonzúrát is látod, amiért otthon gyakran szoktál tréfák céltáblája lenni, mondván, biztos, hogy kirúgott szerzetes vagy.

A gép most zuhanó repülésbe kezd, és a fedélzeten kitör a pánik, az utasok rémülten sikoltoznak, a másik oldali széksoron az ifjú férj felzokog, hogy nem akar meghalni...

Néhányan, mintha csak most ocsúdnának letargiájukból, elkezdenek a 33

pilótafülke felé rohanni. A gép már olyan alacsonyan száll, hogy a felhőkarcolók szinte karnyújtásnyira vannak, és az ikertornyok szédítő sebességgel közelednek… Ülsz a monitor előtt, és minden kattintásra a borzalom újabb és újabb képe elevenedik meg. Még szerencse, hogy a gép memóriája érzéketlen, csak ezért képes ennyi szörnyűséget elviselni, de a monitor olyan, mintha valami szörnyeteg szeme volna, amely magába szippantja áldozatát, és te már nem vagy kívülálló…

Kettesével szeded a lépcsőfokokat, ahogy rohansz lefelé, de a legszívesebben egész lépcsőházakat szökkennél át, és még így is emberfeletti távolságot kéne megtenned, hogy biztonságba juss. Ahogy remegve áthajolsz a korláton, még nem is látod a menekülést, és magadban átkozod azt, aki ezt a bábeltornyát építette. Pedig menekülhettél volna lifttel is, ahogy a többiek, de képtelen voltál beszállni, mert arra gondoltál, hogy hátha két emelet közt elakadtok. Pedig azt hitted,hogy kigyógyultál a klausztrofóbiából, mert mikor a városba kerültél, hónapokig jártál pszichiáterhez, míg végül képes voltál egy liftbe beszállni anélkül, hogy kardiológiai tüneteket produkáltál volna.

Ha jó az időérzéked, alig telt el negyed óra azóta, hogy a repülőgép a szomszédos toronyba csapódott. Először mindenki az ablakokhoz rohant, hogy saját szemével győződjön meg róla, megtörtént a hihetetlen. A második gondolata azonban már mindenkinek a menekülés volt, és kitört a pánik. Rajtad kívül is sokan választották a menekülésnek ezt a módját, bár azért a liftekben többen bíztak.

A lépcsőn ehhez mérten nagy volt a tülekedés, az erősebb kíméletlenül félrelökte a gyengébbet, mert most az életben maradás volt a tét, és ilyenkor minden egyéb csak másodlagos. A nagy rohanásban hirtelen gyereksírásra lettél figyelmes, és szemed sarkából egy rémült, négyéves-forma gyereket vettél észre, aki a menekülők fő sodrában állt, és sírt. Szinte nem is lassítottad le lépteidet, úgy kaptad fel a földről.

Ez az ártatlan, kékszemű kisfiú, aki olyan bizalommal hajtja válladra a fejét, egyszerre a világon mindennél fontosabb lett a számodra. Fontosabb a saját biztonságodnál is.

Ez az anyai ösztön, gondolod, ami egy harmincnégy éves nőben már működik.

El is határozod, hogyha túl leszel ezen az egészen, mindent megteszel azért, hogy végre anya legyél... Hirtelen, még mielőtt a gondolat végére juthatnál, irtózatos remegés fut végig az épületen, mintha földrengés rázta volna meg, és kialszik a villany. Kis híján a földre esel, de ekkor egy erős férfikéz utánad nyúl, 34

és megtart. Egy tűzoltó az, sisakján apró lámpa világít. Fogalmad sincs, hogy honnan került ide, de neked most ő a biztonság. Örömöd azonban korai, mert azt olvasod le a szájáról, hogy rohanj tovább, neki még meg kell néznie, hogy nincsenek-e máshol is bajba jutottak. Így aztán nem tehetsz mást, rohansz tovább, habár úgy érzed, hogy a tüdőd készül szétrobbanni, de tudod, hogy nem szabad megállnod, mert minden másodperc az életetekbe kerülhet. xxx A szemed káprázik már attól, ahogy egész nap mereven bámultad a monitort.

Csak most tudatosult benned, hogy a nyakad is megmerevedett, és pár gyakorlatot el kell végezned, míg újra a régi lesz. Az ablakon kopogtat az este, és a félhomály elbizonytalanítja a tárgyak körvonalait. Vasárnap van, a falra szerelt digitális óra fél nyolcat jelez, ami azt jelenti, hogy másfél órád van átjutni a város másik felére, ahol egy szórakozóhelyen a barátaiddal van találkozód.

Kapcsolnád ki a gépet, de ahelyett, hogy a monitor elsötétülne, egy szöveg jelenik meg rajta: „TE VAGY AZ ÉN KEDVELT FIAM, AKIBEN GYÖNYÖRKÖDÖM!” Jó ideig nézed megrökönyödve a képernyőt, és visszaidéződik benned az a kép, mikor pár hete ugyanígy, értetlenül néztél egy másik monitort, amelyen ugyanez a felirat jelent meg... pár hete megszűnt, most meg újra kezdődik... Úgy döntesz, hogy ráérsz ezzel később is foglalkozni. Áramtalanítod a gépet, a monitor elsötétül.

Alig késel öt percet a találkozóról, amelyet minden héten itt tartotok, az egyetemista korotokban felfedezett törzshelyeteken, azóta kultikus hellyé vált a számotokra, egyfajta menedékké, ahova krízishelyzetekben menekültök, és ha mást már nem is tudtok tenni, még mindig jól leihatjátok magatokat. Most azonban ijesztő kép fogad.

Mintha háború rombolt volna le mindent, pedig csak egy bomba volt. A detonáció akkora volt, hogy még a közeli házak is megsérültek. Villogó mentőkocsik és rendőrautók mindenhol, jajgató sérültek, és a rajtuk segíteni igyekvő orvosok, ápolók. Vér mindenhol, a levegőt betölti az égett hús szaga.

Vigyáznod kell minden lépésedre, nehogy a szanaszét heverő emberi testrészekre lépj.

Egy letépett karnál megtorpansz, mert egy ugyanolyan órát pillantsz meg rajta, mint amilyet barátod a harmincadik születésnapjára kapott tőled, még a belevésett monogram is kivehető. A felfedezés elemi erővel taglóz le, tagjaidból kiszökik az erő, mint mikor hirtelen leesik a vérnyomásod, és te úgy csuklasz össze, akár egy colstok. Most is összeesnél, de érzed, hogy egy kéz megtámaszt.

35

Felpillantasz, és egy fiatal rendőrt látsz, aki egy ideje aggódva méreget, és mikor látja, hogy arcodból kiszökik a vér, odaugrik hozzád, és még idejében elkap.

Bólintasz neki, ami most a köszönetet is jelenti, és azt is, hogy már jobban vagy: pedig, dehogy vagy jobban. Tehetetlen fájdalmadban arcod tenyeredbe temeted, de a közeledben megcsikordulnak az üvegcserepek, ahogy közeledik feléd valaki.

Amint felnézel, egy lányt látsz magad előtt, akinek a fél arca hiányzik. Összeroncsolt és vértől bemocskolt arcából csak a szemei csillognak elő elevenen. A légnyomás félig levetkőztette, a nyakában takaró, amit görcsösen fog össze elöl. Szemében téboly és értetlenség. Kinyújtod felé a kezedet, de a lány hátralép, mintha még az érintésedtől is rettegne. Majd megfordul és rohanni kezd.

Keresni kezded barátod testét, de rövidesen rájössz, hogy teljesen felesleges a fáradozásod, hiszen valószínűleg akkor se ismernéd fel, ha rátalálnál. Legalább a karját magadhoz veszed, és így mész tovább, barátod karjával a kezedben. Most egy férfire figyelsz fel, aki a vállán kamerával a földön szanaszét heverő testrészeket filmezi.

Tőle távolabb egy tévériporter már tudósít, miután megtalálta a leghatásosabb beállítást, amit majd műholdról szétszórva a világ összes tévéállomása lead, mindeközben újabb és újabb mentőkocsik érkeznek, mások pedig viszik a kórházakba a sebesülteket, a rendőrök megszokott rutinnal kezelik a helyzetet, nem ez az első ilyen bevetésük, és vélhetően nem is az utolsó, kordont vonnak a helyszín köré, hogy távol tartsák a kíváncsiskodókat. Külön emberek foglalkoznak az áldozatok hozzátartozóival, mindent feljegyeznek, ami az azonosításokhoz fontos lehet, majd útbaigazítják a hozzátartozókat, hogy hova vitték a hullákat, hova a sérülteket, te is odalépsz az egyik rendőrhöz, egy középkorú, pocakos férfihez, akinek az arca semmiféle érzelemről nem árulkodik. A rendőr barátod karjára pillant, majd egy műanyag zacskót ad, amibe beleteheted a testrészt, majd feljegyzi az adataidat, pár lényegre törő kérdést tesz fel, végül megmondja a hullaház és a kórház címét, öt perc se volt az egész.

A taxi nem ment el, ott várakozik nem messze, a sofőr tudja, hogy szükséged lesz rá, és ezért maradt, bár a rendőrök elküldték onnan, ahol eredetileg parkolt, sportközvetítést hallgat a rádióban, kikapcsolja a rádiót, amikor beszállsz, majd a zacskóra vet egy pillantást, amiben a barátod karja van, de nem szól semmit, először a hullaházba mente, a hullaház parkolójában már kocsik tucatjai vannak, elhaladtok egy autó mellett, amelynek a vezetője a kormányra borulva zokog, a hullaházhoz vezető út kaviccsal van felszórva, virágágyások szegélyezik, mintha ezzel akarnák ellensúlyozni a komor épület borongósságát, jóllehet, a tervező is 36

arra törekedett, hogy már az épület külsejével is távol tartsa a vidám gondolatokat attól, aki feléje közelít.

A fiú, aki a hullakamrába vezet, előre figyelmeztet, hogy csak akkor nézd meg a hullákat, ha jók az idegeid és erős a gyomrod, mire te elbizonytalanodsz, mégis továbbmész, a teremben, ahová bevezet, tizennégy hordágy van műanyag lepedővel letakarva, néhánynak a lábához cédula van kötve, azokat már azonosították, erre magad se tudod, miért, de összeszorul a torkod, és nézed a fiút, ahogy közömbös arccal, egymás után hajtogatja fel a lepedőket, végül az utolsóban felismersz egy lányt, akit gyakran láttál egyik barátod társaságában, habár a nyakról hiányzik a fej, de a jellegzetes tetoválásról a vállán felismered.

Mielőbb kint akarsz lenni az épületből, hogy a friss levegőn mélyeket lélegezz, és ne kísértsen tovább a hullabűz, a taxis semmit se kérdez, amikor beszállsz az autóba, hanem indít, de az úton végig az arcod fürkészi a visszapillantó tükörben, jó lenne beszélgetést kezdeményezni, de túl fásult vagy, és szükséged van minden erődre, hogy az élőknek a szemébe bírj nézni, a kórház előcsarnokában ki vannak akasztva azoknak a fényképei, akiket ideszállítottak, néhánynak még a neve is oda van írva a fotó alá, mindenhol újságírók, és tévéstábok nyüzsögnek, az egyik sarokban épp most tart a kórház szóvivője rögtönzött sajtóértekezletet, egy másik csoport gyűrűjében egy orvos válaszol a hozzátartozók kérdéseire, és neked negyedórába is beletelik, amíg az idegtépő felfordulásban találsz valakit, aki útba igazít, hogy hol találod a barátodat, azt meg se kíséreled, hogy valamelyik lifttel próbálj feljutni, inkább a lépcsőt választod.

A barátod csak könnyebben sérült meg, és ezért nincs is az intenzív osztályon, hanem külön szobát kapott, amikor benyitsz hozzá, nem az ágyban fekszik, hanem az egyik sarokban guggol, és zokog, a feje és az egyik keze be van pólyázva, mert az üvegszilánkok összevagdosták, fel se emeli a fejét, mikor belépsz a szobába, te pedig nem tehetsz mást, megállsz felette, és tehetetlenül nézed... talán már egy órája állhattál így, tökéletes tanácstalanságban, kínosan feszengve, mikor a hátad mögött nyílik az ajtó, és egy doktornő lép be, azt mondja, hogy nyugodtan menj haza, mert a barátod még jó ideig ilyen állapotban lesz, alkalmatlan minden kommunikációra, titokban örülsz a felszólításnak, mert magadtól sose szánnád rá magad, hogy elmenj, hiába vagy tisztában a helyzettel, egész addig állnál itt, amíg a fáradtságtól össze nem esnél, hogy mi az, ami itt tart? a rossz lelkiismeret, bármennyire is tudod, hogy nincs rá okod, de hát te megúsztad, és ez épp elég ok a rossz lelkiismeretre.

A taxiban, a rádiót hallgatod, egy túlélő beszél: elmondja, hogy egy férfire lett figyelmes, aki rendkívül idegesen viselkedett, és mikor már a biztonsági emberek figyelmét is felkeltette viselkedésével, akkor robbantotta fel magát. …

Nem aludtál túl sokat. Hajnali fél öt volt, amikor a kórházból hazaértél, és 37

hétkor már várt az autó a tévésekkel, akikkel a megszállt területekre mentek riportot forgatni, egy menekülttáborba. Tolmácsként kíséred a stábot. Mindössze arra van időd, hogy barátod karját betedd a hűtőszekrénybe (tudatában vagy annak, hogy a kefir és a felvágott közt milyen morbid egy emberi kar, de hát máshol nincs hely), aztán egy frissítő zuhany indulás előtt, hogy ébren tartsd magad.

A mikrobusz a ház előtt vár rád, mindössze az úttesten kell átvágnod. Bent már hárman ülnek, a palesztin sofőr, a punk külsejű operatőr, és az unott arcú sztárriporter, aki valójában köp erre az egészre, hogy zsidók és palesztinok ölik itt egymást, őt csak a nézettségi adatok érdeklik, amelyek az utóbbi időben látványosan zuhanni kezdtek, és csak az ügynöke tanácsára jött most ide, „mert az emberek mostanában zabálnak mindent, ami a Közel-Kelettel kapcsolatos, ez ma a nyerő téma, az újságok ezekkel a hírekkel adják el magukat”...

A punk operatőrön látszik, hogy szétkokainozta az agyát, és az első kérdése hozzád, igaz-e, hogy a menekülttáborokban szenzációs áron lehet kapni jó minőségű drogot.

A „sztárriporter” úgy néz rá, mintha keresztben akarná őt lenyelni, mire az operatőr valami elnézésfélét hebeg és elhallgat. A sztárriporter pedig elnézést kérőn pillant feléd, mintha azt mondaná, hogy a fiú egy barom, de jó képeket csinál. Végül az autó elindul veletek.

Azt, hogy háborús övezet felé közeledtek, jelzi, hogy egyre sűrűbbek az ellenőrzési pontok, és a végén már szinte kilométerenként állítanak meg titeket. Útközben kétszer is az utolsó csavarig szétszedik az autót a katonák, akik a tegnapi merénylet miatt még idegesebbek, mint máskor. A „sztárriporter” hiába lobogtatja újságíró-igazolványát, az egyik katona ugyan hosszan tanulmányozza, de a végén még valami külön engedélyt is követel, és ugyanúgy szétszedik az autót, mint az előzőek.

Eléritek a várost, de az igazi életveszély csak most kezdődik, mert a katonák figyelmeztetnek, hogy bárhonnan orvlövészek lőhetnek rátok, úgyhogy megálltok, és felveszitek a magatokkal hozott golyóálló mellényeket. Az autó csak lépésben haladhat, szinte szlalomoznia kell az elaknásított területek közt, kitűnő célpontot szolgáltatva az orvlövészeknek.

Mindenki ideges, csak a palesztin sofőr nyugodt, mint akinek napi rutin az ilyen akadályokon való átkelés, és egykedvűen kérődzik tovább a rágógumin, amivel az operatőr kínálta meg. Mikor végre kiértek az elaknásított területről, és nagyobb tempóra kapcsolnátok, kisvártatva egy ház mellett mentek el, amit éppen katonák aknáznak alá. A háztól nem messze egy fejkendős öregember térdel egy katona előtt, aki ráfogja a puskáját.

38

Az operatőr mint az őrült kapja elő a kamerát és filmezni kezd, a „sztárriporter” pedig szól a sofőrnek, hogy álljon meg. A sofőr húzódozik, megpróbál ellenkezni, de a „sztárriporter” ráparancsol, hogy állítsa le a motort. Szinte azonnal észrevesz titeket egy katona, és elindul felétek. Fegyverét ráfogja az operatőrre, és követeli, hogy a filmet adja át neki. A halálra rémült operatőr villámgyorsan teljesíti a parancsot, és remegő kézzel nyújtja át a kazettát a katonának, aki a földre dobja azt, és bakancsának a vasalt sarkával rátapos.

A „sztárriporter” szinte azonnal rátámad az operatőrre, hogy miért kellett átadnia azt a jó kis anyagot a katonának, de ő nem figyel rá, hátradől az ülésen, és lehunyt szemmel próbálja megemészteni az imént átélt sokkot.

Ebben a pillanatban valami koppan a motorházon, mire a palesztin sofőr, aki most már nyugtalanul fürkészi a környéket, gázt ad, és az autó puskagolyóként lő ki. Ekkor azonban már záporoznak rátok a kövek, amiket az elkeseredett tömeg zúdít az autótokra.

A menekülttábor egy valamikori futballstadion területén lett felállítva, az otthontalan menekültek a stadion épületeit osztották fel egymás közt. A palesztin sofőrről kiderül, hogy ő lesz itt az idegenvezetőtök is, mert otthonosan mozog az összetákolt viskók közt, úgyhogy ő áll a kis csapat élére.

Beleborzongsz a gondolatba, hogy bármelyik sarok mögül előugorhat valaki, aki markolatig döfi beléd a kését, hiszen te a gyűlölt nép fia vagy, és senki se lesz, aki a segítségedre siessen. Ehelyett azonban csak egy tíz év körüli fiúcska kerül elétek, fehér zacskót kínálgat megvételre, aminek a tartalma felől nem sok kétség lehet.

A távolból fegyveres férfiak figyelik a jelenetet.

Az operatőrön látszik, hogy azonnal megvenné a drogot, de a „sztárriporter” jelenlétében inkább letesz a szándékáról.

Az ezer család közül, az, amelyiket ti kerestek, az egyik öltözőt kapta meg az osztozkodáskor, amelyik valamikor a vendégcsapaté volt. A családnak kilenc tagja van, a két szülő és a hét gyerek, a legfiatalabb négyéves. Az anya ötven év körüli, de már két fiát gyászolja, az egyiket utcai harcokban lőtték le, a másik viszont egy őrbódét robbantott fel.

Ott van a fényképük a polcon, középen pedig már ott látható a tegnapi merénylő fényképe is.

Még az éjszaka folyamán láthatatlan erők léptek működésbe, és reggelre a város ki volt plakátozva a merénylő arcképével, amiket útközben is gyakran láttatok, bár sok plakátot golyók lyuggattak.

39

Az anya tanárnő volt, az apa pedig villanyszerelő, amikor épp van munkája.

Most épp volt, és a gyerekek is valahol kint játszottak. Az operatőr körbejárja a helyiséget, vállán a kamerával, és mindent lefilmez, hosszan elidőz a fényképeken. Sehol egy ágy, ahol éjszaka alszanak, értetlenkedik a sztárriporter”, mire az asszony elmagyarázza, hogy matracokon alszanak, amiket napközben fölszednek, hogy legyen hely. Erre azt akarja, hogy rakják szét a matracokat, mintha reggel volna, és most kelnének.

A „szomszédasszony”, aki időközben betoppant, segít szétrakni a matracokat.

Most rajtad van a sor, hogy tolmácsolj a riport elkészítésében, ám az asszonyt láthatólag nemigen érdeklik a riporter kérdései, mert nem azokra válaszol, hanem a saját elgondolt mondókáját fújja. Neked pedig ismerős a szituáció, hisz sokszor voltál már hasonló helyzetben, és tudod, hogy ezek a szerencsétlenek örülnek neki, ha valaki meghallgatja őket, és mindegyik a saját nyomorúságáról akar beszélni, ami nem mindig van összhangban a feltett kérdésekkel. A jó riporter ilyenkor hagyja, hogy minden folyjon a maga medrében, a kérdéseit is csak utólag vágja be a riportba, és a végén nagyon jó kis anyag lesz.

Csakhogy ebben az esetben nem volt jó a riporter, aki láthatólag a talkshow-k világához volt szokva, ahol ő irányítja a dolgokat, most is ezt akarta, és folyton közbevág, hogy nem ezt kérdezte. Az asszony viszont nem hagyja magát, és rendíthetetlen nyugalommal ott folytatja, ahol félbeszakították, a „sztárriporter” viszont dühöng, a haját tépi, hogy nem ezt kérdezte, és veled veszekszik, hogy biztos nem jól fordítottad a szavait. Te azonban nem hagyod magad kizökkenteni a nyugalmadból, és megkéred az asszonyt, hogy a kérdésekre válaszoljon. Ő viszont azt feleli, hogy a kérdésekre nincs mit mondania, ő a fiairól akar beszélni. A kisebbikről, aki az iskolából jött haza, mikor belekeveredett egy kődobálásba, gyerekek dobálták meg a katonákat, akik rájuk lőttek, és az ő fia ott maradt holtan az utcán. A másik fia orvosnak készült, gyerekorvosnak, hogy az öccséhez hasonló gyerekeken segítsen, és már csak egy év választotta el attól, hogy álma valóra váljon, mikor egy reggel elment hazulról, de este nem jött meg. Búcsúlevelet hagyott hátra, amiben anyja bocsánatát kéri, de neki is vállalnia kell népe sorsát. Ezért ő mindkét fiát mártírnak tartja, akik a Paradicsomba jutottak, és ha kellene, hát ő is szívesen vállalná a mártíromságot.

Alig hangzottak el az anya szavai, mikor egy asszony rontott be, és izgatottan kiabálni kezdett. Annyira hadart, hogy te csak sokára tudtad kihámozni mondókájából, hogy katonák tartanak razziát, fegyvereket keresnek.

Az operatőr és a „sztárriporter” kérdőn néznek rád, mint akik sejtik, hogy baj van, de nem tudják, hogy mi. Végül is, nem volt szükség a magyarázatodra, mert berúgják az ajtót, és a következő pillanatban vagy fél tucat puskacső mered rátok. Két katona nyomul be, felforgatják a helyiséget, megtapogatják a 40

matracokat, hogy nincsenek-e bennük fegyverek elrejtve. Mikor észreveszik a fényképeket a polcon, egy sorozatot eresztenek beléjük.

Az asszony védeni próbálja a számára oly drága ereklyéket, és a polchoz ugrik, de az egyik golyó a vállába fúródik, mire jajgatva a földre esik. Az egyik katona meglátja, hogy az operatőr mindent filmez. Odamegy hozzá, és teljes erőből gyomorszájon vágja, a kamerát pedig összetöri. Erre már a „sztárriporter” is tiltakozni kezd, és a forgatási engedélyt veszi elő, mire előkerül valami tisztféle.

Az őrmester anélkül tépi össze az engedélyt, hogy akár egy pillantást is vetett volna rá. Közli veletek, hogy háborús övezetben vagytok, ahol semmiféle engedély nem érvényes, és felszólítja a stábot, hogy napnyugtáig hagyjátok el az övezetet, különben le fognak titeket tartóztatni. Elszánt tekintetéből meg lehet állapítani, hogy nem tűri az ellentmondást, ezért meg se próbáltok vele vitatkozni. Az egész jelenet nem egész három percig tart, a katonák mennek is tovább, hátrahagyva a földön fetrengő asszonyt.

A szomszédasszony odafut hozzá, és siránkozva föléje hajol. Te is odamész hozzájuk, és közösen feltámogatjátok a sérültet. Az operatőr még mindig össze van görnyedve az előbbi ütéstől, és a reggelije már ott van a padlón, a sztárriportert viszont sokkolja a véres látvány.

Az összeverődött tömegből többen a segítségetekre sietnek, amikor látják, hogy sérültet támogattok, és közös erővel a kocsiba teszitek a szünet nélkül jajgató asszonyt.

A kórház öt kilométerre van, de az autó csak lépésben mehet, hogy ne okozzanak az asszonynak elviselhetetlen fájdalmakat.

A kórház elé érve betegápolók veszik át az asszonyt, óvatosan a hordágyra fektetik. Sietnetek kell, ha nem akarjátok, hogy letartóztassanak titeket, már csak egy negyedóra van napnyugtáig.

FÉRFI AZ ÚT SZÉLÉN A férfi ott állt az út szélén, és időnként tétován kinyújtotta a kezét, amikor a távolban feltűnt egy autó, de mindez olyan bizonytalan kísérlet volt, hogy az autósok - ha esetleg észre is vették a kézmozdulatot - lelkifurdalás nélkül mentek tovább. Egész viselkedésén látszott, hogy mennyire szokatlan számára ez a helyzet, nem tud vele mit kezdeni, mert eddig mindig ő volt a másik oldalon, és ő döntötte el, hogy az út szélén álló stopposon megesik-e a szíve, vagy pedig hagyja őt továbbra is ott állni, kitéve az elemek kénye kedvének, a többi autós jóindulatára bízva.

Most tehát fordult a kocka, ő állt ott az út szélén, és neki kellett tűrnie, hogy 41

azok ott, az autójuk izolált, biztonságos világában, ahol ők voltak élet és halál urai, ítéletet mondjanak felette, döntsenek a sorsáról. Mert hiszen azzal is csak az ő sorsáról döntenek, hogy megállnak vagy tovább mennek, összekötik a sorsukat az ő sorsával vagy nem, futott át agyán a gondolat.

Hirtelen kitört belőle a filozófus, amely mindnyájunkban ott kucorog valahol a tudatalattinkba száműzve, és sértődötten hallgat. Sértődöttségének pedig az az oka, hogy nem hallgatunk rá, akármilyen okos tanácsai vannak a számunkra.

Egyszerűen azért, mert abban a nagy hangzavarban, ahol egymást túlkiabálva ordítoznak az indulatok, meg se halljuk az ő higgadt szavait. Így aztán, arra a "tanácsadóra" hallgatunk, amelyik a leghangosabban harsog a fülünkbe.

Szóval, a sorsunk másból sem áll, mint ilyen apró döntések sorozatából, hogy beengedünk e magunk mellé valakit útitársnak, vagy sem, és ezek azok a döntések, amelyek csak a múló időben kapnak óriási jelentőséget vagy maradnak meg jelentéktelennek.

Olyan ez, mint mikor a labirintusban arról kell döntened, hogy most jobbra vagy balra fordulj, esetleg egyenesen menj tovább. Persze a labirintusból csak egyetlen út vezet ki, az összes többi zsákutca, és a SORS ebből a szempontból is különbözik a labirintustól, hogy ott minden út vezet valahova, jóllehet a végén mégse oda jutsz el, ahova előre eltervezted, mert nem a jó helyen fordultál el.

A hasonlat alapvetően mégis jó, gondolta a férfi, és az az egyetemi társa jutott eszébe, aki írónak készült, s azzal ment barátainak az idegeire, hogy stilisztikailag elemezgette őket, és a legképtelenebb helyzetekben volt képes rájuk szólni, ha valami szerinte megbocsáthatatlan stilisztikai hibát vétettek.

Neki volt az a mondása, hogy egy jól eltalált hasonlat képes akár egy novellát is felépíteni. Vajon most mit szólna az ő labirintus-hasonlatához? Nyilván azt, hogy ez már elcsépelt közhely, dolgozzon még rajta. De hát ő nem is író, hanem csak egy fickó, aki áll az út szélén, és közben mindenféle hülyeségeken jár az agya.

Ahogy a Nap az égen mindjobban kapaszkodott fel a zenitje felé, úgy váltak tüzes sugarai is egyre gyilkosabbakká. Először csak a homloka kezdett gyöngyözni, aztán már a pólója is átizzadt, a testére tapadt.

Nem jelentett enyhülést az a szél sem, ami itt állandóan fújt, hiszen az is csak a sivatag közepéből hozta a még itteninél is forróbb levegőt. Ráadásul még a homokot is felkavarta. A finom szemcsék testének minden üregébe behatoltak, már a fogai közt is finom porszemcsék csikorogtak. Lassanként az agya is feladta a hiábavaló küzdelmet, és elkezdett vizionálni.

Az úttal párhuzamosan, a sivatagban egy karaván haladt, három tevéből és öt öszvérből állt. A karavánban volt még hét férfi is, akik hangos kurjantásokkal biztatták az állatokat a továbbhaladásra. A férfiak arca kendőbe volt bugyolálva, hogy védjék magukat a homoktól.

42

Meg kellett küzdeniük a sivataggal, mivel minden lépésnél térdig süllyedtek a homokba. Jöhettek volna az úttesten is, de hát az aszfaltút megint az állatok számára idegen terep, ott ők mozognak bizonytalanul, így maradtak a sivatagban. Egyedüli kísérőik a hiénák voltak – tisztes távolból figyelték a karavánt, számítva rá, hogy ha ember vagy állat kidől, az ő zsákmányuk lesz.

Fejük felett dögkeselyűk köröztek lomhán, a légáramlattal sodortatva magukat.

Az állatok eddig egykedvűen, kérődzve mentek, de most felkapták a fejüket, beleszagoltak a levegőbe, majd elkezdtek halálra váltan ordítani, miközben egész testüket remegés fogta el, hogy az ember azt hihette, nyomban összeesnek.

A beduinok jól ismerték az állatoknak ezt a viselkedését, és ők is ordítani kezdtek, mialatt a kezükben lévő kötélcsomóval csépelni kezdték az állatokat, mígnem egy kört formáztak, aminek a közepén ők voltak. Ekkor kényszerítették az állatokat, hogy térdeljenek le, ők pedig mögéjük hasaltak, hogy fedezéknek használják őket.

A sivatag ezalatt félelmetes metamorfózison ment át. Igaz, először csak lágy szellő simogatta az arcokat, szinte felüdülést jelentett az eddigi rekkenő hőség után, ami megkínzott embert és állatot egyaránt. A sivatagi vadállatok azonban mintha megbolondultak volna, a hiénák elkezdtek fel-alá rohangálni, miközben ugatva figyelmeztették egymást. Nem telt bele egy perc se, és a hiénák eltűntek.

Csak a dögkeselyűk köröztek továbbra is az égen, de az egyre erősödő szél őket is elsodorta.

Csakhamar a nap fénye is elhomályosult, és a fényes nappal helyét éjszakai sötétség vette át. Mindez alig tartott tovább tíz percnél, ez az idő mégis elég volt arra, hogy a homokvihar a sivatag képét teljesen megváltoztassa. Azt a százméteres homokdombot, amely az előbb még ott volt, pár perc alatt áthordta a karaván helyére, maga alá temetve embert, állatot egyaránt.

Az autó, amelyik végül megkönyörült rajta és felvette, szinte meg sem állt, hanem csak lassított annyira, hogy be tudjon ugorni a vezető melletti ülésre, de aztán rögtön gázt is adott, hogy kis híján kirepült az útra. A sofőr mindezt egy jóízű nevetéssel nyugtázta, és láthatóan ügyet se vetett az útra, hanem egyfolytában csak hozzá beszélt.

– Rögtön megörültem, mikor megláttalak az út szélén. Olyan szerencsétlenül álltál ott, hogy megesett rajtad a szívem. No, Yehuda, mondom magamnak, ennek ugyan senki se fog megállni, állhat itt akár ezer évig is, senki se fog neki megállni. Ő itt fog ezer évig stoppolni, és senki se fog neki megállni, úgyhogy, Yehuda, neked kell őt felvenned. Ezzel aztán le is tudod a mai jócselekedeted... merthogy jó izraelita vagyok én, aki megtartja a parancsokat. Ezért örültem hát meg neked. Meg aztán annak is örültem, hogy lesz kivel beszélnem, így 43

legalább ébren tudok maradni, ugyanis már hajnal óta úton vagyok. Alig bújtam ágyba, és bizony nem is egyedül, mikor riasztottak, hogy egy amerikai nőt vigyek ki a sivatagba. Tudja, milyen lököttek ezek az amerikai turisták. Azt hiszik, hogy az a romantika csúcsa, ha megnéznek egy sivatagi napkeltét, aztán persze azt hiszik, hogy nálam kell reklamálniuk, ha mégsem azt kapják a pénzükért, mint amire számítottak. Mert azt hiszik, hogy ez is olyan lesz, mint amit a National Geographic-ban láttak, vagy azokon a giccses képeslapokon, amiket hazaküldözgetnek, hogy a barátaikat csakazértis egye az irigység, és áradoznak, hogy hú, ők egy igazi sivatagi napkeltét láttak. Fenét! Majd megmondom én, hogy mit látnak a pénzükért...

A sofőr a kormányra ütött, nem tudni, hogy dühében-e, vagy csak így akarta nyomatékosítani a mondanivalóját.

– Hajnalban kelnek, amikor a tisztességes emberek a másik oldalukra fordulnak és egy jót durmolnak még, ők órákig zötykölődnek egy szűk autóban, és mikor végre ott vannak, csalódottak, hogy minden lejátszódik egy pillanat alatt. Hát tehetek én arról, hogy bedőltek az utazási irodák hazugságainak? Nálam ne reklamáljanak, és ne követeljék vissza a pénzüket! Esküszöm, ha lenne tőkém, valahol a város szélén kibérelnék egy stúdiót, ahol naponta ötször lenne sivatagi napkelte. Az egészet úgy rendezném meg, mint azokon a képeslapokon, és legalább öt percig tartana, hogy az idióta turistáknak legyen idejük kattogtatni a gépeikkel, meg filmezni. Higgye el, mindenki jól járna. Ők is elégedettek lennének, én meg a belépőkből gazdagodnék meg... Hát én azt gondoltam, hogy ez a nő is egy ilyen turista, de kiderült, hogy valami régészféle, és egy expedícióhoz tartozik, amelyik a sivatagban túrja a homokot. Egy esszénus telepet akarnak kiásni, vagy mifene, és elkezd nekem magyarázni, hogy eddig azt hitték, ez a közösség aszkézisben élt. Elutasítottak minden világi hívságot, és csak a megváltó eljövetelére várakoztak, ezt hirdették, ezért dolgoztak. A Fény Gyermekeinek tartották magukat, a világot pedig a sötétség birodalmának tartották, és még egy csomó hasonló mozaikdarab, amik egy szép kerek képpé álltak össze. Most azonban egy csomó olyan dolgot találtak, ami alaposan összezavarta ezt a képet, és mindent, amit eddig gondoltak, át kell értékelniük...

Kérdem tőle: hölgyem, mégis mi az, ami ennyire megrendítette a világnézetét?

Azt mondja erre, hogy ékszerek, pipereholmik, luxuscikkek, minden olyan, ami egy aszkézisben élő közösségnél felesleges. Sőt, ezek a holmik egy kifejezetten hedonista közösségre vallanak, mondta a nő, és olyan szerencsétlennek látszott, hogy kishíján elbőgte magát. No erre mondom én, hogy mi van akkor, ha ők ezeket a csecsebecséket nem használták, hanem csupán gyártották. Hiszen még az aszkétáknak is meg kell valamiből élniük, és hát az esszénusokról köztudott, hogy ügyes kézművesek voltak. Látom ám erre, hogy a nő arca nyomban felderül, még az élet is visszatér bele, merthogy az előbb egészen belesápadt a csalódottságba. Mondja is nekem: Most hogyan háláljam meg a 44

tanácsát? Mire én: Elég lesz nekem a fuvardíj is, mert az óra ketyeg ám, és a végösszeg nem lesz kicsi. Ő azonban váltig erősködik, hogy igenis meg akarja hálálni, amit érte tettem. No hát erre én jobban szemügyre veszem, és látom, hogy ugyancsak szemrevaló teremtés, igazi maca, meg hát ezek a keresztény nők amúgy is olyan erkölcstelenek... de aztán eszembe jutott Tamina, és elszégyelltem magamat azért, amire egy pillanattal azelőtt gondoltam. Yehuda nem egy kurafi, hogy a nőjét már az első héten megcsalja!

Az autó behajtott a kisvárosba, ami ilyenkor úgy nézett ki, mint egy szellemváros,vagy inkább azok a díszletvárosok, amiket a filmesek csak azért tartanak fenn, hogy ott forgassák az éppen aktuális bugyuta sorozatukat. Még a zsindelyek is be voltak csukva az ablakokon.

– Mindez a hőség miatt van – magyarázta Yehuda –, ilyen dög melegben képtelenség dolgozni vagy bármilyen értelmes cselekvést végezni, ezért aztán az emberek tizenegy órakor behúzódnak a házaikba, és csak estefelé kezdődik újra az élet... Ezek itt szefárd zsidók, akik még a tizenhatodik században megmenekültek a spanyol inkvizíció elől, de a szokásaikat azóta is megtartották, mert egy zsidó számára a hagyományok megtartása minden. Ez az, ami minden körülmények között megtartott minket egy nemzetnek, és még a legsúlyosabb megpróbáltatások után is volt erőnk az újrakezdéshez. Az ősök szokásainak a megtartása, amely emlékeztet minket atyáink Istenére, akinek igenis mi vagyunk a választott népe, hiába is akarják ezt a címet a keresztények vagy éppen a moszlimok bitorolni. Mert mi vagyunk az a trágya, amelyik megtermékenyíti a Földet, habár az emberek csak fintorognak és az orrukat húzzák, mert mégiscsak állatok ürüléke, de trágya nélkül nem teremné meg a Föld a gyümölcseit.

Mindezt olyan hévvel magyarázta Yehuda, hogy törzsével egészen feléje fordult, és néha még a kormányt is elengedte, úgyhogy minden pillanatban az a veszély fenyegetett, hogy ajtóstul mennek be valamelyik házba.

Végül azonban megállt az autó, kifogyott a benzin... Yehuda előre mutatott: – Az ott a családom háza.

A házban tökéletes volt a nyugalom, mindenki sziesztázott, a család tagjai közül mindenki a saját szobájában pihent a nap legforróbb óráiban. Ők a vendégszobában csináltak maguknak szállást.

Yehuda a szomszéd ágyon húzta a lóbőrt, olyan hangerővel, hogy még az ablakok is beremegtek. Egy kis időre ő is elszundított, de inkább félig álom, félig ébrenlét volt ez, mintha egy szűrőn keresztül jutnának el tudatáig az események, és képtelen eldönteni, hogy mi az, ami még a valósághoz tartozik és mi az, ami már az álomhoz.

45

Álmában azt hallucinálta, hogy úthenger dolgozik mellette fülsiketítő zajjal.

Dél van, a Nap sugarai égetik a bőrt, teste verítékben fürdik, de mégse vehetik le a majd harminc kilós golyóálló mellényt, mivel a frontvonalban van, és ők lövésre kész fegyverekkel pásztázzák a környéket. Bár a főhadiszállásról olyan hírt kaptak, hogy megkötötték a tűzszünetet, de hát az csak két óra múlva lép érvénybe, addig még lecsaphatnak rájuk. A múltkor is ez történt. Megkötötték a tűzszünetet, és mikor már mindenki fellélegzett és készült a békére, az ellenség akkor csapott le, negyedórával a tűzszünet életbe lépése előtt. Két halottjuk és tizenöt sebesültjük volt, tiltakozni pedig nem lehetett, nem sértették meg a tűzszünetet, hisz az még életbe se lépett. Azóta van szigorú parancsban, hogy az utolsó pillanatig teljes készültségben kell lenni. Hirtelen minden idege megfeszült, az agyában kétségbeesetten dörömböltek, hogy figyelmeztessék. Azt mondják, hogy az öreg katonákban már kifejlődött ez a hatodik érzék, amely nélkül lehetetlen túlélni a háborút, csakhogy ő újonc volt. Mégis az első pillanattól fogva működött benne ez az ösztön. Mintha tudta volna a szabályt, amit azóta már a veteránoktól is hallott: a háborút csak túlélni kell.

Szorosabban markolta a fegyvert, ahogy a környéket figyelte. Tudta, hogy ha hamarosan nem fedezi fel azt a valamit, ami nyugtalanítja, akkor a tragédia menthetetlenül be fog következni. Bár az úthenger a fejében teljes erővel dübörgött, ő mégis egész tisztán hallani vélte annak a másiknak a surranását, aki itt ólálkodik a környéken, és bármelyik pillanatban lecsaphat. A szeme is belefájdult az erőltetésbe, ahogy igyekezett a környezet legapróbb rezdülését is felfogni. Még a távcsövet is felhasználta, ami a fegyveren volt.

Végül csak sikerült felfedeznie az ellenséget, bármennyire zseniálisan álcázta is magát. Terepszínű egyenruhája tökéletesen beleolvadt a környezetébe, és csak az volt a szerencséje, hogy alig észrevehetően megmozdult. Talán egy kő nyomta fekvés közben, és ő pozíciót változtatott, és arra épp elég volt a mozdulat, hogy ő felfedezze, fekszik ott valaki. Hamarosan a célkeresztbe is bekerült, ujja pedig ott vibrált a ravaszon. Azon gondolkozott, képes volna-e rá, hogy meghúzza, és megöljön egy embert.

Eddig szerencsére még nem kényszerült rá, hogy kioltsa embertársa életét, és tisztában volt vele, hogy ha rákerülne a sor, nem húzná meg a ravaszt. Az, hogy a saját életét mentse, számára nem volt elég indok a gyilkolásra. A gubanc ott volt, amikor az ő életétől függött mások élete. Vajon van-e joga mások életét kockára tenni saját meggyőződése miatt? Most ez volt a helyzet, hisz katona volt. A távcső olyan közelbe hozta a másikat, hogy még az arcvonásait is tisztán kivehette. Látta azt is, mert az arca elárulta, hogy legalább annyira fél, mint ő.

Fiatal volt, még előtte állt az élet, nem akart meghalni. Volt egy tulajdonsága, amit először gyerekkorában fedezett fel, de akkor még nem tulajdonított jelentőséget neki, olyan természetesnek tűnt, hogy belelát másokba, ismeri őket 46

kívülről-belülről. Ahogy az emberek a másik ember kisugárzása alapján el tudják dönteni, hogy szimpatikus-e nekik vagy antipatikus, ő a másik ember érzéseiben, gondolataiban is olvasni tudott. A fiú most az anyjára gondolt, aztán a húgaira, végül egy lányra, a legnagyobb húgának a barátnőjére, aki minden délután ott tanul náluk a húgával együtt, de eddig csupán félénken mosolyogtak egymásra, ha meglátta… Aztán az apjára gondolt, hogy milyen büszke lesz rá, ha ő most valami hőstettet hajt végre és mártírhalált hal, ami az egész család számára dicsőség lesz. Érezte, hogy a fiú most elszánta magát, a szemét puskájának a távcsövére szorította, és célpontot keresett. Végül a puskacső megállapodott rajta, és ő érezte, hogy a másik a homlokára céloz, pont arra a vékony sávra, amit a rohamsisak fedezetlenül hagyott. Aztán összevillant a tekintetük, és a fiú meglátta, hogy a katona éppúgy célba vette őt, mint ő a katonát. Zavart döbbenet tükröződött az arcán, majd levette szemét a távcsőről, és elkezdett hátrafelé kúszni…

Az úthenger eközben ugyanúgy dolgozott a közelében. Felült az ágy szélén, és megdörzsölte a szemét, hogy az álom teljesen kimenjen belőle. Azon gondolkodott, mihez is kezdjen.

Mintha valaki a folyosón járkált volna, könnyű lépteit inkább érezte, mint hallotta. Óvatosan kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra, ahol azonban egyáltalán semmilyen mozgás nem volt, csak az érzékszervei játszottak vele, vagy ez is az álom része volt még?

Akárhogy is, a szobába nem volt kedve visszamenni, így aztán úgy döntött, felderíti a házat.

Ahogy az elhatározása megszületett, mintha egy kéz simított volna végig az arcán, aztán pedig valahol légáram keletkezett, és végigszáguldott a folyosón.

Hiába fürkészett jobbra-balra, a huzat keletkezésének okát nem találta. Amint így nézelődött, a szeme sarkából elsuhanni látott valamit. Igen, határozottan tudta, hogy ez nem érzéki csalódás, hanem az a valami ott suhant el a közelében, és tűnt el a kanyarban. Ha jobbak a reflexei, talán még el is kaphatta volna, de így csak a levegőt markolta.

Elindult a folyosón, majd elfordult… – és kis híján lebukfencezett, mert meredek lépcsők vezettek le, vélhetően a pincébe. A lépcső mellett korlát a bizonytalanoknak. A lépcső alján két ajtó is volt. Már vissza akart fordulni, hogy folytassa a ház bejárását, amikor mintha suttogást hallott volna. Visszafordult, és úgy tűnt neki, hogy az egyik ajtó csak az imént csukódott be. Kezdett az egész nyugtalanítóvá válni, mintha egy horrorfilmben lenne szereplő, de ez itt a valóság, és a valóságban a legritkább esetben történik meg az, amit egy forgatókönyvíró kitalál. Ezért aztán elindult lefelé, gondosan a korlátba 47

fogódzva. Úgy gondolta, hogy az ajtó zárva lesz majd, de az kinyílt, ahogy a kilincset lenyomta.

A por, amit felkavart, megtámadta a szemét, száját, és még a torkába is jutott, úgyhogy köhögésre ingerelte, miközben könnyezni is elkezdett. Beletelt öt percbe is, míg a roham csitult, és a por is visszaszállt a helyére. Csak ekkor nyitotta ki a szemét.

Lomtárszerű helyiséget látott. Olyat, ahová a háziak mindenféle kacatot szoktak felhalmozni, amit nincs szívük kidobni. Az is látszott, hogy a helyiség valamikor szobaként volt használatban, az évek alatt felgyűlt kacatok alatt tisztán kivehető volt a valamikori berendezés. A figyelmét egy gyönyörű megmunkálású, hatalmas íróasztal vonta magára, ott állt érintetlenül ennek a káosznak a szélén, az egyik sarokban.

Látszott, hogy a szoba többi részével ellentétben ezt a zugot valaki gondosan rendben tartja. Olyan, mint egy oltár, gondolta ő, már csak a szent könyv hiányzik róla… pontosabban… valami feküdt az asztalon. Kíváncsian lépett közelebb.

Egy füzet hevert ott. Olyan közönséges iskolai füzet, mint amilyet ő is használt.

Kicsit ugyan megviselt volt, a borító szélei berepedeztek a gyakori forgatástól, de azért tisztán volt olvasható a nyomtatott betűkkel írt cím: LABIRINTUS Amikor kinyitotta, mindjárt az első oldal kis híján kiesett, de a többi lapot is már csak az isteni kegyelem tartotta egyben...

Amikor gazdasági nehézségek sújtanak egy népet, amiken képtelen vagy úrrá lenni, legfőbb feladatod legyen, hogy állíts egy bűnbakot a nép elé, akit okolhat majd bajaiért, és esetlegesen még az indulatait is levezetheti rajta, mióta világ a világ, így teszi ezt minden bölcs uralkodó. Ezért hát Pedro Sarmiento is ehhez az ősi recepthez folyamodott, amikor Toledo városában éhínség ütötte fel a fejét, és hivatalának az ablaka alatt már aggasztó méretűre duzzadt a zúgolódó tömeg, amelyik kenyeret követelt.

Félő volt, hogy nem kell sok idő, és akik eddig csupán követeltek, a saját kezükbe veszik sorsuk irányítását, és akkor már nemcsak nyugtalansággal kell szembenéznie, hanem nyílt lázadással, ez pedig minden uralkodó rémálma, de nemcsak az uralkodóké, hanem minden tisztességes, józan életű, istenfélő polgáré is, mert a lázadás felfordulással jár, ami viszont nem tesz jót az üzletnek, amiből minden tisztességes, istenfélő polgár él.

48

Ekkor támadt neki az a briliáns ötlete, amiről a bevezetőben már írtunk, hogy elhárítsa a város tisztes polgárai feje felől a fenyegető veszedelmet. Ezen tervében pedig nem várt szövetségesekre is lelt az egyház azon szolgáinak a képében, akik a zsidókban mást se láttak, mint azt a bűnös népet, akik Krisztust megfeszítették. Igen ám, csakhogy Toledo városában már nem voltak zsidók, mert mind áttértek az egyedüli, igaz vallásra, és Krisztus Urunkat ismerték el üdvözítőjüknek, a megátalkodottak pedig már elszöktek a városból. Ekkortájt történt, hogy Sarmiento tanúja volt egy ferences szerzetes prédikációjának, amelyben azokat a megtért zsidókat ostorozta, akik csak látszatra lettek keresztényekké, titokban azonban még mindig gyalázatos praktikáikat űzték.

Sarmiento megvárta a prédikáció végét, ami bizony magában sem volt kis teljesítmény, hiszen a bőbeszédű testvér jó két órán keresztül taglalta ezeknek az elvetemült szentséggyalázóknak a tetteit. Mindezt pedig a tűző napon kellett megvárnia, miközben a hallgatóság körülötte többször is kicserélődött, hiszen zöme azokból a háziasszonyokból vagy gazdasszonyokból állt, akik az ebédnek valót szerezték be a piacon és csak percekre álltak meg, hogy belehallgassanak a prédikációba. A hallgatóság másik része azokból a csavargókból, tolvajokból állt, akik itt reméltek maguknak zsákmányt.

Sarmiento kedvtelve figyelt egy szemrevaló, fiatal nőt, aki megállt a prédikációt hallgatni, a karján lévő kosárból kivett egy narancsot, s hámozni kezdte, miközben a prédikáló szerzetest figyelte. Ekkor lépett hozzá a fiatal férfi, akinek az öltözéke nyomban elárulta, hogy katona. A fiatal nő fölényes pillantással mérte végig, amiben annyi megvetés volt, amennyi csak egy tekintetben lehet.

Szinte azonnal elkezdtek vitatkozni, majd a férfi a nő karját kezdte rángatni, úgyhogy a kezében lévő narancs a földre esett. A nő kiszabadította karját a férfi kezéből, és méltatlankodni kezdett. Ekkor került elő a tőr, amit a férfi eddig a ruhája ujjában rejtegetett, és egy alig észrevehető mozdulattal a nő felé szúrt vele, majd eltűnt a tömegben.

A nő nem esett nyomban össze, hanem csak a kezeit szorította a sérülésre, és összegörnyedt, majd fokozatosan rogyott a földre, mint mikor a kereskedősegéd összehajtogatja a kelmét. A körülötte állók csak most figyeltek fel rá. Mikor meglátták, hogy vérzik, néhány jóasszony felsikoltott. A sikoltozásra megjelentek a darabontok, akiknek a piacon a rend fenntartása volt a feladatuk.

Sarmiento ekkor indult el a csoport felé, eleddig egy fa árnyékába húzódott a ap sugarai elől. Az asszonyok először még méltatlankodtak, amikor közéjük furakodott, de aztán meglátták a ruháját, és ekkor már tisztelettudóan utat nyitottak előtte. Ruhájáról rögtön meg lehetett állapítani, hogy a város jómódú polgárai közül való, a városi tanácsnak is tagja, ezért a darabontok vezetője is tisztelettel hallgatta, amikor pár szóban beszámolt róla, mit látott, és két emberét a férfi után küldte.

49

Ezután odalépett a földön fekvő nőhöz, aki még inkább lány volt, alig kinőve a gyerekkorból, falfehér arccal feküdt a földön, mintha máris kiszökött volna belőle minden élet.

Mikor azonban jobban megnézte, látta, hogy a melle alig láthatóan, de emelkedik, tehát lehajolt hozzá, és zsebkendőjét a vérző sebre szorította. Intett a katonáknak, hogy a sebesültet vigyék a közelben álló házába. Mikor hazaértek, a sérültet a szolgálók gondjaira bízta, az egyik lovászfiút pedig elszalasztotta Julian doktorért. Gyerekkori barátja volt, egész családjának az egészsége felett őrködött, gyermekei születésénél is ő segédkezett. Miután a fiú elment, hívatta az egyik szolgálót, és elküldte a piacra, azzal az üzenettel, hogy az ott prédikáló szerzetest örömmel látná vendégül ebédre. Így elvégezvén dolgait, szobájába vonult vissza, hogy immáron hivatali kötelességeinek intézéséhez lásson. Mindezek előtt azonban még töltött magának a szobája sarkában álló boroskancsóból, az isteni nedűből. A zamatos italt az ő birtokán termelt szőlőből ügyes vincellérek kezelték, hogy az ő ízlésének megfelelő nedű kerüljön az asztalára. Külön szolgának volt rá gondja, hogy a háza alatt lévő pincéből naponta egy kancsó friss bort hozzanak a szobájába. Mielőtt üzleti vagy hivatali teendőihez fogott volna, szeretett egy pohárral apró kortyokban meginni, mert tapasztalatai szerint ez serkentőleg hatott a gondolkozására is. Még mindig aggódott a tömeg miatt, amelyik minden reggel ott gyülekezett a városháza előtti tér egyik sarkában, és napról napra többen voltak. Anyák, akik karjukon hozták gyermeküket, mert azok már annyira legyöngültek az éhségtől, hogy jártányi erejük se volt. Sarmiento maga is apa volt, és ezért a szíve hasadt meg, amikor ezeket a szerencsétlen csöppségeket látta.

Ezért is választott inkább kerülő utat, hogy ne kelljen naponta az életnek ezzel az árnyoldalával szembesülnie. Pedig nem volt ő érzéketlen, a város polgárai közül kevesen költöttek többet jótékonykodásra, mint ő, de hát azzal is tisztában volt, hogy szétoszthatná akár a teljes vagyonát is a nincstelenek közt, akkor is csak néhány napig tömhetné be az éhező szájakat. Arról meg már nem is beszélve, hogy ezzel az esztelen cselekedetével a saját családját döntené nyomorba, akik így csak a szerencsétlenek táborát növelnék. Ezért aztán az evangéliumból vett idézettel próbálta háborgó lelkiismeretét nyugtatni: „Szegények pedig mindig lesznek köztetek...”

Gondolataiban a fiú zavarta meg, aki jelentette, hogy Julian doktort nem találta otthon, de üzenetet hagyott a számára, és a háziak megígérték, hogy amint a doktor hazaérkezik, rögtön elküldik őt Sarmiento házához. Nem sokkal ezután a szolgáló is jelentette, hogy a prédikáló szerzetes is megjött, akit ebédre hívott.

50

Sarmiento maga ment a becses vendég elé, aki görnyedt tartásával modellt rülhetett volna az alázatosság szobrához, de ami őt különösképpen zavarta, hogy sose nézett a szemébe, sőt, amikor ő igyekezett elkapni a tekintetét, akkor is gyorsan lesütötte. Így megvolt az a kellemetlen érzése, hogy a másik nem őszinte vele, valamit titkol előle.

Addig, amíg az ebéd elkészült és megterítettek, bevezette a szerzetest a szobájába, s bort töltött neki: – Érdeklődéssel hallgattam a prédikációját a marranókról, azokról a zsidókról, akik csak látszatra vették fel a keresztséget, és sajnálom, hogy nem tudtam végig maradni, de teendőim elszólítottak.

A szerzetes két kézzel vette át a poharat, amit felé nyújtott, ehhez a kámzsájából előhúzta a másik kezét is. Sarmiento csak most vette észre, hogy a szerzetesnek a másik keze el van nyomorodva, jóval fejletlenebb a másiknál, öt ujjából három görcsösen össze van húzódva. A másik elértette Sarmiento pillantását.

– Az Úr nagyobb dicsőségére ezzel a stigmával élek.

Sarmiento elszégyellte magát tolakodó pillantásáért, és gyorsan másfelé terelte a beszélgetés folyását.

– A városi tanácsban is gyakran kerül elő az újkeresztények ügye, akik mégsem tisztavérű keresztények, és ezért én azt az álláspontot képviselem, hogy ne kaphassanak közhivatalt, mert az mégiscsak felháborító, hogy egy újkeresztény egy tisztavérű keresztény ügyében ítélkezzen, akinek az ősei még Krisztus nevéért nyerték el a mártíromság glóriáját.

– A convertosok ügye úgy rágja belülről Krisztus testét, amely az Anyaszentegyház, és szívja ki belőle az életerőt, mint ahogy holmi élősködők az egészséges testet megbetegítik, és ezért a mi szent kötelességünk tőlük megszabadítani az egyházat. Ezek a megátalkodottak csak színleg tértek meg, hogy megszabaduljanak az üldözéstől, de titokban tovább végzik gyalázatos szertartásaikat.

– És tisztelendő atyám bizonyítani is tudná az állításait? Mert ebben az esetben a világi hatóságok is eljárnának a marranók ellen.

A szerzetes zavartan forgatta kezében a poharat, amit még nem is illetett az ajkával, mintha csak testének a melegével akarná felmelegíteni a bort. Sarmiento érezte, hogy most kell neki bátorító lökést adni.

51

– Ne feledje atyám, hogy a marranók elleni küzdelem az összes kereszténynek szent ügye, mert ők beszennyezik Krisztus testét, ami a mi Anya Szentegyházunk.

– Idegen vagyok ebben a városban, csak tegnap érkeztem. Tegnap az úton, mikor a város felé tartottam, megállt mellettem egy hintó, és az utasa aziránt érdeklődött, hogy hova tartok. Mikor megtudta, hogy a városba jövök, felajánlotta, hogy szálljak fel a hintóba, mert ő városi polgár, és még a házában is szállást ad éjszakára. Én akkor már tizenkét órája nyeltem az út porát, tehát hálás szívvel elfogadtam jótevőm ajánlatát, és felszálltam a hintóba. Jótevőm egész úton rendkívül tapintatosan viselkedett, és nem háborgatott a kérdéseivel, mivel látta rajtam, hogy mennyire elcsigázott vagyok, hagyott pihenni. Aztán, mikor a házához értünk, a családja körében fogyaszthattam el a vacsorát, majd kinyittatta számomra az egyik vendégszobát, és elbocsátott pihenni, mivel mondtam neki, hogy fárasztó nap van mögöttem, hajnalban keltem, hogy a mai napon minél közelebb kerüljek Toledóhoz, mert a városba érni reményem se volt, míg csak jótevőm szíve meg nem esett rajtam. Édesdeden aludtam éjszaka közepéig, akkor azonban felriadtam. Nem tudtam, hogy miért nyugtalan a lelkem, és elmélkedni kezdtem, hátha ettől megnyugszik. Hirtelen eszembe jutott a főtisztelendő kolostorfőnök, Marcius testvér intése, amikor elmondtam neki fogadalmamat, hogy hároméves missziós útra indulok. Ő kötötte a lelkemre, hogy minden este, mielőtt nyugalomra hajtom a fejem, győződjek meg róla, vajon jó keresztény-e az a család, ahol szállást kapok, netán eretnek, vagy ne adj isten, pogány. Az ilyen helyeken mindig ott ólálkodik a Gonosz a jó keresztények lelkére vadászva, és könnyen zsákmányul eshet neki, aki nem elég óvatos. Legjobb tehát az ilyen helyekről gyorsan továbbállni. Felkeltem hát, mert a lelkem nyugtalanul hajtott, mintha valamely veszély fenyegetne, és csakugyan, még most is hálát rebegek mennyei pártfogóimnak – itt a szerzetes keresztet vetett, és látszott rajta az őszinte rémület, hogy Sarmiento csak nagy erőfeszítéssel tudta visszafojtani a mosolyt, ami az arcára kívánkozott. – Rövid keresgélés után rá is találtam azokra a holmikra, amiket a zsidók gyalázatos rítusaikhoz használnak. Fényes nappal, amikor mindenki látja őket, akkor a templomokban mutogatják magukat, és a feszület előtt hajlonganak, de otthon, családjuk körében továbbra is őseik hitének hódolnak, és megszentségtelenítik a mi egyedül üdvözítő, szent vallásunkat... Megértheti, kegyelmes uram, hogy ezek után egy percig se maradhattam tovább ennek a gyalázatos háznak a falai között, és szinte elmenekültem. Szerencsére éppen a szobám ablaka alatt egy fa volt, amin leereszkedhettem a földre, és mire megvirradt, már a ház porát is leráztam a sarumról.

A szerzetes elhallgatott. Felindultságát hangjának a remegésén is érezni lehetett.

Sarmiento tudta, hogy most kell neki ügyesen feltenni a kérdéseit, hogy felhasználhassa őt a céljaira.

52

– Megértem atyám felháborodását, és jó keresztény lévén magam is alig türtőztetem magamat. Ezért is volna jó, ha elárulná a nevét ennek a férfinak, hogy a világi hatóságok is felléphessenek ellene.

A szerzetes lehunyta a szemét, mielőtt válaszolt volna a kérdésére, mint akit már fáraszt ez a hosszúra nyúlt beszélgetés.

– Mint már mondtam, fáradt voltam, nem éreztem magamban elég erőt, hogy beszélgessek vele, és ezt ő se erőltette, amit utólagosan meg tudok érteni. A Gonosz ugyanis fél a Szentlélektől, mert az az ékesszólásával még a legmegátalkodottabb lelkeket is képes megtéríteni. Bizonyíték erre az evangéliumok számos fejezete, amely mind arról szól, hogy az apostolok szavára számtalan pogány tért meg, ami bizonyára nem az apostolok érdeme volt, hanem a Szentléleké.

Sarmiento bólogatott, mint aki teljes mértékben igazat ad a másiknak.

– És nem volt a hintón valamiféle címer, amit atyám fel tudna idézni, aminek az alapján kideríthetnénk a férfi kilétét?

A barát felsóhajtott, és most már nem is titkolt ingerültséggel csengett.

– Nem! Beszélgetésüket a szolgáló zavarta meg, aki jelentette urának, hogy a darabontok vezetője keresi, a piacon történt késelés ügyében akar jelentést tenni. Sarmiento szabadkozott, hogy kénytelen vendégét magára hagyni, aki ezt nemhogy nehezményezte volna, hanem láthatóan megkönnyebbült, hogy megszabadult vendéglátójának az alkalmatlankodó kérdéseitől. Sarmiento kilépett a szobából, és követte a szolgálót az előcsarnokban várakozó tiszthez.

Mikor a tiszt meglátta a lépcső tetején, lekapta fejéről a kalpagot, és nyomban vigyázzba merevedett. Mindaddig így is maradt, míg Sarmiento nem intett neki, hogy nem a tiszteletnek eme jelére vágyik. Mint vérbeli kereskedő-polgár, nem szerette a katonákat, akik mindazt jelentették a számára, amitől rettegett, rossz üzletmenetet és káoszt, ami az ő polgári életét is felbolygatná.

– Azért merészelem zavarni kegyelmes uramat, mert a lelkemre kötötte, hogy a nyomozás minden részéről tudni akar...

Sarmiento türelmetlenül intett, hogy hagyja a mentegetőzést, és térjen a lényegre.

53

– A katona, aki a késelő után szaladt, jóllehet nem érte utol a tettest, de az egyik közeli sikátorban, ahova beszaladt, ezt a tőrt találta.

Kinyitotta tenyerét, amiben egy finom megmunkálású tőr volt. Első pillantásra látszott, hogy arab munka, a markolata elefántcsontból készült. Sarmiento a kezébe vette a tőrt. Inkább női fegyver volt, védekezésre alkalmas, mintsem komolyabb seb ejtésére. A pengén rászáradt vér volt, vélhetően az áldozaté.

– Jól tette, hogy elhozta ezt a bizonyítékot, amit engedelmével most magamnál tartok.

A katona meghajolt, ami éppúgy volt az engedelmesség jele, mint a búcsúzásé, és követte a szolgálót a kapuhoz. Sarmiento készült vissza a vendégéhez, amikor a szolgáló visszatért, de nem egyedül.

Egy sötét bőrű férfi volt vele, tengervízkék szemű. Akik ismerték a szemek tulajdonosát, csak ők mondhatták meg igazán, hogy a férfi is olyan büszke és szenvedélyes, mint amilyennek a szemek mutatják. Választékos eleganciával öltözött, szinte már tejfölösszájú ficsúrra vallóan, Toledóban azonban mindenki tudta, hogy ő város egyik legtekintélyesebb polgára, tisztes családapa, s példás életet él. Mindemellett azonban a legvagyonosabb kereskedő is ő volt, akinek az üzleti érdekei gyakran keresztezték Sarmiento üzleti érdekeit, és így nem volt köztük felhőtlen a viszony. Úgyhogy Sarmiento alaposan meglepődött, amikor pont őt látta feltűnni a szolgáló nyomában.

A helyzet fonákságát a másik is érezhette, mert gálánsan meghajolt, ajkán azzal a gunyoros mosollyal, ami ellenségeivel mindig éreztette a fölényét.

– Gondolom, nem szükséges bemutatkoznom.

Sarmiento rögtön felöltötte legnyájasabb kifejezését, amit csak az ellenségeinek tartogatott.

– A meglepetés annál kellemesebb, minél váratlanabb. Megtudhatnám az okát annak a szerencsének, hogy szerény házamban üdvözölhetem?

– Bizonyára magam is lemondtam volna erről az örömről, de megtudtam, hogy a házvezetőnőmet, akit reggel a piacon megtámadtak, az ön házában ápolják.

Sarmiento meglepetten vonta fel a szemöldökét.

54

– Ezt nem tudtam, mert ellenkező esetben magam felügyeltem volna szegény teremtés ápolását, így a feleségem gondjaira bíztam, de azóta talán már Julian doktor is ott van az ágyánál. Még egyszer mondom azonban, hogy ha tudtam volna, hogy a nevezetes del Orno ház egyik tagjáról van szó, kétszeres gondossággal jártam volna el.

– Most már nem lesz rá szükség, ugyanis azért jöttem, hogy hazavigyem, és az én házamnál a leggondosabb ápolásban lesz része.

Sarmiento vállat vont, és elindult vendége előtt, hogy a beteg szobájához vezesse őt. A szobába lépve Julian doktort találta ott a beteg fölé hajolva, fülét a keblére tapasztotta, és a beteg szívverését számolta. Aggodalmas pillantással tekintett barátjára, majd meglátta a mögötte belépő férfit is.

– Innacio del Orno – mutatta be társát Sarmiento a doktornak, gondolva, hogy az nem ismeri, mivel Julian doktor az elmúlt pár évet a salamancai egyetemen töltötte, ahonnan csak néhány hónapja tért vissza a városba.

– Szegénykének úgy ver a szíve, mint egy madárnak – válaszolta a doktor.

– Azért jöttem az embereimmel, hogy hazaszállítsam őt az én házamba, ahol a leggondosabb ápolásban lesz része.

A doktor meglepetten nézett, először Sarmientóra, majd pedig del Ornóra.

– Úgy gondolom, a beteg még nincs olyan állapotban, hogy biztonságosan szállítható lenne.

Sarmiento vállat vont.

– Úgy tűnik, senor del Orno nem bízik meg bennünk eléggé ahhoz, hogy a házából való cselédet a gondjainkra bízza.

Del Orno arcán egy ideg megrándult, ami a legbiztosabb jele volt, hogy a találat érzékeny ponton érte.

– A világért sem! Egyszerűen arról van szó, egyszerűen nem szeretném, ha a költségek önt terhelnék, azonkívül pedig ismerős környezetben a beteg is jobban gyógyulna.

– Ez bizony igaz – adott neki igazat Julian doktor, majd a fiatal nőre pillantott: feküdt sápadtan, mint a halál. – Mégis, azt mondanám, hogy a beteget a jelenlegi állapotában veszélyes lenne szállítani.

55

– A gyaloghintó kint vár az utcán, és biztosíthatom, hogy erre a feladatra a legügyesebb embereimet választottam ki, akik úgy fognak a betegre vigyázni, mint a szemük fényére.

– Nem is aggódnék én a beteg állapota miatt, hiszen a sérülés se komoly, de tapasztalatom szerint a női test az ő állapotában kiszámíthatatlanul viselkedik.

Sarmiento és del Orno egyszerre kapták fel a fejüket, és értetlenül néztek a doktorra.

– Maga nem tudja? A házvezetőnője áldott állapotban van.

Del Orno az ajkába harapott, hogy leplezze meglepetését, és Sarmiento nem tudta eldönteni, hogy bosszankodik-e a hír hallatán, mert olyan volt, akár a jó színész, akit ugyan egy pillanatra meg lehet zavarni a szerepében, de aztán újra visszatalál ahhoz a hangulatához, amely mindenféle szerep hiteles alakításához feltétlenül szükséges. Del Orno is egy pillanat alatt váltott taktikát, és nyájas arccal fordult Julian doktorhoz.

– Ebben az esetben megkérem a doktort, hogy kísérje el a szegény sérültet a házamig, hogy se neki, se a méhében hordott gyermeknek ne essen semmi baja.

– Szolgálatára – mondta Julian doktor, és meghajolt del Orno felé.

– Akkor én megyek is, hívom az embereimet, akik kint várnak.

Del Orno kiment a szobából, Sarmiento pedig kérdő pillantást vetett a barátjára, aki válaszként csak a vállát húzta fel tanácstalanul.

– A sérülés nem komoly, hiszen semmi létfontosságú szervet nem érintett, mintha a támadó nem is a nőt akarta volna megölni, hanem csak a magzatot akarta belőle kivágni.

Sarmiento az ágyban fekvő nőt nézte – aki annak ellenére is vacogott, hogy a füléig volt felhúzva a takarója –, és barátja szavain gondolkodott...

Háta mögött nyílt az ajtó. Del Orno tért vissza az embereivel, akik hozták magukkal az üres gyaloghintót. Az irányítást Julian doktor vette át. A szolgákkal a legkényelmesebb fekhelyet készíttette a sérültnek a gyaloghintóban. Sarmiento ezt kihasználva félrevonta del Ornót, és az orra alá dugta a támadásnál használt tőrt.

56

– Ezzel fegyverrel próbálták megölni a házvezetőnőt. Nem ismerős önnek véletlenül ez a tőr?

Del Orno futó pillantást vetett a tőrre.

– Nem. Most pedig engedelmével, az embereimmel kell foglalkoznom. A gyaloghintó menetre készen állt, a két szolga felemelte a hintót, Julian doktor a hintó mellett ment, felsőteste eltűnt a hintó belsejében, hogy állandóan ellenőrizhesse a beteg állapotát. A menetet del Orno vezette, Sarmiento pedig hátvédként ment a menet végén. Fellélegzett, mikor végül az utcai ajtó bezárult, és ő egyedül maradhatott. Épp elég kellemetlen volt neki, hogy valakivel a legnagyobb üzleti vetélytársa házából történik ilyesmi, és azt pont az ő házában ápolják. Ha tudta volna, hogy kiről van szó, nem ilyen készséges, mert tisztában volt vele, hogy ez csak pletykáknak adhat tápot, amikből már úgyis volt elég. A pletykálkodás az utóbbi időben annyira elterjedt, hogy a városi tanács kénytelen volt ellene határozatot hozni. Minden asszonyt, akit pletykálkodáson kapnak, két órára kalodába zárnak a piactéren, így téve ki őket nyilvános megszégyenítésnek...

Hirtelen az a kellemetlen érzése támadt, hogy valaki áll mögötte. Villámgyorsn megpördült. A szerzetes volt az, az arca olyan fehér volt, mint a frissen meszelt fal, az ajka remegett a felindultságtól, mint aki épp az imént volt tanúja valami szentségtörő bűnnek.

– Ki volt az a nemes úr, aki az előbb lépett ki az utcára? – Innacio del Orno, a város egyik legtekintélyesebb polgára.

– Ő volt az én éjszakai vendéglátóm.

Két hét telt el az előző fejezetekben leírt események óta, és Sarmiento ez idő alatt nem tétlenkedett, hanem magánnyomozásba kezdett. Tudta, hogy most kétszeres óvatossággal kell eljárnia, hiszen nem akárkiről van szó, hanem a város egyik tekintélyes polgáráról, aki ráadásul az ő üzleti riválisa is, és így könnyen annak a gyanújába keveredhet, hogy csakis a személyes bosszú vezérli.

Ezért aztán szilárd és megdönthetetlen bizonyítékokra van szüksége.

Természetesen a nyomozást szigorúan titokban kellett lefolytatnia, így bizony gyakran fordult elő, hogy az egész város az igazak álmát aludta, már a kocsmák is rég bezártak, de az ő szobájában még mindig égett a mécs, és ő az íróasztala fölé görnyedve tanulmányozott egy újonnan előkerült iratot.

Merthogy a nyomozást úgy kezdte, hogy először is feltúrta a városi levéltárat, 57

és a del Orno családra vonatkozó iratokat keresett. Fáradozását hamarosan siker is koronázta, mert rátalált egy iratra, mely szerint a del Orno család ősei még a múlt század kilencvenes éveiben konvertáltak az izraelita vallásról a kereszténységre, de egyes jelentések szerint ez a megkeresztelkedés csak szemfényvesztés volt, és titokban még mindig őseik hitét tartották meg. A család neve is akkor változott meg del Ornóra.

Innacio nagyapja még Abraham Hanuchként látta meg a napvilágot, és egyszerű kézműves volt. A család vagyonát az ő fia, Carlos del Orno alapozta meg, aki a mór területek és a keresztény területek közti közvetítő kereskedelemből gazdagodott meg. Bár a gyanú alapos volt, hogy titokban továbbra is az izraelita vallást gyakorolja, de hát a kereskedelem hasznából, amit a pogányokkal folytatott, a város is bőven részesült, így hát békén hagyták. Az ő fia, Innacio már nem elégedett meg azzal, hogy egyszerű kereskedő legyen, hanem szerződést kötött Toledo városával, hogy az adókat is ő fogja beszedni, ami ugyan nem tette őt népszerűvé a város lakosainak a körében, de hatalmas támogatói is akadtak.

Innacióról az volt az általános vélemény, hogy rendkívül becsvágyó, és mindent megtesz azért, hogy elnyerje a hatalmasok barátságát, a nálánál alacsonyabb rangúak véleményével ellenben nem sokat törődik, ezért aztán sok ellensége is van.

A bizonyítékok szépen összegyűltek, és Sarmiento most már úgy látta jónak, ha belekezd a nyomozás második szakaszába, a tanúk kihallgatásába. Erre a célra a háza alatt lévő pincében egy helyiséget alakított ki, mivelhogy a városi börtönt nem használhatta. Itt azokat hallgatta ki, akik bejáratosak voltak a del Orno palotába, és arról faggatta őket, hogy nem vettek-e észre valami eretnekségre utaló jelet a palotában járva.

Sokan önként is beszéltek, merő rosszindulatból, mert az emberek szeretnek a másikra rosszat mondani, kiváltképp az olyanra, akit maguk felett állónak tartanak, és ha még hallgatóságuk is akad, hát sokszorosára növelik a vétket, és a bolhából is elefántot csinálnak. Úgyhogy Sarmientónak nemegyszer kellett megfenyegetnie a tanúkat, amikor azok olyan nyilvánvaló képtelenségekkel rágalmazták del Ornót, hogy azt egyetlen bíróság se vette volna komolyan…

Mások azonban korántsem voltak ennyire készségesek, nekik azonban elég volt annyi, hogy megmutatták nekik azokat a szerszámokat, amiket a toledói hóhér használ azoknak a megátalkodottaknak a megtörésére, akik nem hajlandók beszélni, hogy arról is beszéljenek, amiről nem tudnak. Csak néhány kivételes esetben volt szükség arra, hogy ezeket a szerszámokat használják is, mert a 58

többség már a gondolatra is összecsinálta magát, hogy ezekkel a szerszámokkal fogják a testét sanyargatni.

A leghasznosabb információkat egy volt szolgáló adta, akit fél évvel azelőtt bocsátottak el a del Orno házból, mert meglopta az úrnőjét. Ő örömmel tett terhelő vallomást Innacio del Ornóra, aki fél évvel ezelőtt tőrbe csalta, és így leplezte le. Elmondta, hogy többször kileste, amikor Innacio héberül imádkozott, karjára imaszíj volt tekerve, és inkognitóban még a zsinagógába is eljárt.

Miközben beszélt, olyan volt, mint a tűzokádó sárkány, szavai izzottak a rosszindulattól, és olyannyira erőt vett rajta a beszélhetnék, hogy nem akarta abbahagyni, mikor jelezte neki, hogy a kihallgatás véget ért.

Elmondta, hogy az a múltkori késelés, ott a piacon, amikor a házából egy szolgálót megkéselt egy katona, az is miatta történt. Az a fiatal katona a szolgáló jegyese volt, aki megtudta, hogy a mátkája del Ornótól van másállapotban, és elkeseredésében támadt rá a lányra, de a valódi bűnös del Orno...

Ez volt az a pillanat, amikor Sarmientónak erélyesen kellett fellépnie, hogy az asszony hagyja abba a pletykálkodást, különben nemcsak két órára, hanem egy egész napra fogja őt kalodába csukatni.

Az asszony rémülten elhallgatott, dehogy akart ő szégyenszemre kalodában csücsülni, hogy aztán az utcagyerekek kedvükre csúfolják, mindenféle ocsmánysággal dobálják meg, arcát pedig ürülékkel kenjék be, és így üljön ott a világ csúfságára.

Sarmiento figyelmét azonban nem kerülte el az asszony morgolódása, hogy a nagyurak bezzeg mindig összefognak a szegény nép ellen, és olyankor még az se számít, hogy melyikük zsidó, keresztény, ne adj isten, pogány...

Sarmiento már épp arra készült, hogy újra kopogtasson, amikor az ajtó feltárult, és ott állt a szolga szabadkozva.

– Elnézést, kegyelmes uram, épp a szükségemet végeztem. Jöttem, amint tudtam.

Sarmiento a szolga nadrágjára pillantott, és rögtön látta, hogy a másik igazat beszél. Félretolta őt az útból, és belépett az udvarra.

– Del Orno úr itthon van?

A szolga láthatóan zavarban volt, nem tudta eldönteni, hogy udvarias legyen-e ezzel az ismeretlen úrral, vagy egyszerűen dobja ki. Az ajtót mindenesetre 59

becsukta, amitől Sarmiento lett ideges. Bár hozott magával katonákat, de a közelben hagyta őket, hogy csak adott jelre lépjenek közbe. Innen, a zárt udvarról, nem tudott volna jelt adni a lesben álló katonáknak, és ha tudott is volna, amíg a katonák betörnék a vaspántokkal megerősített tölgyfa ajtót, ez a mór óriás könnyedén összeroppanthatná a gigáját. Arra is számítania kellett volna, hogy del Orno esetleg magánhadsereget tart családjának, házának és vagyonának a védelmére, ami a jelen helyzetben érthető is lenne, hiszen a csőcselék már napok óta gyújtogatta az újkeresztények házait és fosztogatta boltjait.

Bizony, Francisco atya utóbbi hetekben tartott prédikációi, amelyekben a marranókat ostorozta, akiknek a bűnös praktikái miatt, lám, a Mindenható most a szegény népet sújtja, szóval ezek a prédikációk a szó szoros értelmében gyújtó hatásúnak bizonyultak. Az emberek úgy gondolták, hogy ideje a saját kezükbe venni az isteni igazságszolgáltatást, ha már a hatóságok nem képesek rá, tűzzel kell kiirtani Toledo városából az újkeresztényeket! A városi tanács se nagyon igyekezett, hogy gátat vessen a zavargásoknak, hiszen így neki is egy gonddal kevesebb volt, a nincstelenek most már nem tőle követeltek kenyeret, hanem haragjuk az újkeresztények ellen fordult, és az ő boltjaikat fosztogatták.

A zavargások egy hete folytak, és immáron két halálos áldozatuk volt, mindketten benn égtek a házukban, amit a megvadult tömeg gyújtott rájuk. Ám egyéb atrocitások is napirenden voltak. Egy öregembert kirángattak az utcára, csak azért, mert ősz szakálla volt, és a szakállánál fogva vonszolták végig a városon, miközben záporoztak rá az ökölcsapások. Ezért lett volna érthető, ha del Orno is magánhadsereget tart, hogy megvédje magát és a családját a csőcselék támadásától. Sarmientónak tudomása volt róla, hogy több tehetős polgár is katonákat toborzott, hogy megvédje a családját a zavargásokban.

Töprengéséből a mór hangja rántotta vissza a valóságba.

– Kit jelenthetek be az uramnak?

Sarmiento előhalászott egy arany dukátot az övéből, és megcsillogtatta a Nap fényében, mielőtt a mórnak nyújtotta.

– Vezess az uradhoz!

A mór egy percig habozott, majd elvette az érmét, elindult, Sarmiento pedig követte. Az udvarból a félhomályos előcsarnokba jutottak, ahonnan két folyosó vezetett tovább, és ők elindultak a baloldali folyosón. Sarmiento igazán kíváncsi lett volna rá, hogy a másik folyosó vajon hova vezet. Mert ennek a folyosónak a végén az emeletre vezetett a lépcső, útközben azonban két ajtó mellett is 60

elmentek. Úgyhogy Sarmientónak megvolt az a kísérteties érzése, hogy tulajdonképpen egy labirintusban mennek, és ha elvesztené a vezetőjét szem elől, hát ugyancsak sokáig bolyonghatna itt a kijáratot keresve.

Fent az emeleten ugyanez volt a beosztás, csak itt a jobboldali folyosóra tértek, és egyszer el is fordultak. Sarmiento útközben a fülét hegyezte, nem hall-e valami zajt, ami elárulná, hogy a házban fegyveresek is vannak, mert a mór oldalán csak egy rövidke kardot látott, alig nagyobbat egy tőrnél, olyat, amilyet a szolgák hordhattak. Ez kissé megnyugtatta.

A mór eltűnt az ajtó mögött, majd kisvártatva újra megjelent, és intett neki, hogy lépjen be a szobába. Del Orno a korai óra ellenére már utazáshoz volt öltözve, és mikor meglátta, mintha apró árnyék suhant volna el az arca előtt.

– Bizonyára csodálkozik, hogy ilyen korai órán a házában lát – kezdett el rögtön mentegetőzni –, de a magunkfajta elfoglalt embereknek nemigen jut a napnak más órája, amikor lebonyolíthatnánk baráti látogatásainkat.

Del Orno bólintott, amit akár úgy is érthetett, hogy elfogadta a magyarázatot.

– Nos, kíváncsi lennék, hogy minek köszönhetem a barátságnak ezt a váratlan megnyilvánulását.

– Pontosan két hete, hogy az a szerencsétlen támadás történt az ön szolgálója ellen, akit az én házamban is ápolt Julian doktor. Így kötelességemnek éreztem, hogy az áldozat hogyléte felől érdeklődjem.

Del Orno meglepetten húzta fel a szemöldökét.

– Az istenért, hiszen csak egy SZOLGÁRÓL van szó, ha pedig annyira érdekelte a sorsa, hát miért nem szalasztotta el az egyik fiút, hogy hírt vigyen a lány állapotáról?

Sarmiento zavartan köhécselt, mint akit rajtakaptak.

– Csakhogy engem nem pusztán a lány állapota érdekel, hanem szeretném kihallgatni. Bizonyára tudja, hogy bűncselekmény történt, és a nyomozást én vezetem.

– Úgy vélem, a városi tanácsnak ezekben a napokban más dolga is volna, mint holmi szerelmi perpatvarban nyomozni – del Orno hangja szándékosan volt gúnyos. – Tisztes polgárokat zaklat otthonukban a fellázított csürhe, akik pedig nem kevés adóval gazdagítják a várost, és arról igazán nem ők tehetnek, hogy a 61

városnak olyan vezetősége van, akik tehetetlenek, ha a polgárokat kell megvédeni.

Sarmiento tudta, hogy a másiknak igaza van, mégsm szabad belemennie ebbe a vitába, mert akkor könnyen felcserélődhetnek a szerepek, és del Orno kerülhet a vádló szerepébe, s ő kényszerülhet védekezni. Igaz, a másik még nem tudja, hogy ő most a vádló szerepében van itt, gondolta cinikusan Sarmiento.

– Az embereknek igazuk van, ha azt gondolják, hogy a gazdasági ehézségekkel, a rossz terméssel az Isten sújtja őket az újkeresztények bűneiért, amiért színleg megtértek, de titokban még mindig atyáik hite szerint élnek.

Del Orno keserűen legyintett, mint aki mélységesen csalódott a másikban, hogy az hitelt ad az ilyen képtelenségeknek.

– Ez csak a tanács koholmánya, hogy leplezze a tehetetlenségét. Még hogy gazdasági nehézségek, rossz termés... Annyi adóból, amennyit én egyedül fizetek, legalább száz nincstelent lehetne egy éven át jóllakatni. És én még tíz másik polgárt tudok, beleértve kegyelmedet is, akik ugyanannyi adót fizetnek, mint én.

Sarmiento elérkezettnek látta az időt, hogy megkeményítse a hangját, és ne hagyja magát kizökkenteni del Orno vádaskodásaitól. Felöltötte tehát hivatali álarcát.

– Sajnos, tudomásunk van róla, hogy ez az eretnekség városunkban már a legfelsőbb köröket is elérte.

Del Orno megzavarodva nézett rá, mint aki belátta, hogy a játszmát elvesztette, hiába alakoskodott mindeddig. Sarmiento kihasználva a másik zavarodottságát, az ablakhoz lépett és jelzett a katonáknak, akik biztos helyről figyelték az ablakokat, hogy amikor jelez, nyomban közbelépjenek. Sarmiento megbeszélte a parancsnokkal, hogy rejtőzzenek el, de a jelre rohanják le a házat, mielőtt még a bent lévő fegyveresek, akik vélhetően védekezni fognak, észbe kaphatnának.

– Mi ez? – kérdezte del Orno, megrökönyödve hallva az utcai ajtóra zúduló fejszecsapásokat.

– Aggodalomra semmi ok, ezek csak az én embereim.

– És miért nem tudják az emberei megvárni, amíg beengedik őket? Mért kell nekik rablók módjára idegen házakba betörniük?

Sarmiento megvonta a vállát.

62

– A katonák már csak ilyenek. Nem szeretnek engedélyt kérni, hogy bemenjenek oda, ahova be is törhetnek.

– Úgy, szóval ön katonai kísérlettel tesz baráti látogatásokat?

Mielőtt Sarmiento válaszolhatott volna, az ajtó kivágódott, és a mór jelent meg rémült képpel.

– Uram, katonák döngetik az ajtót, és félő, hogy nem sokáig bírja.

Del Orno nem válaszolt, hanem egy intéssel elbocsájtotta a mórt, majd mikor kettesben maradtak, Sarmiento felé fordult, mint aki magyarázatot vár.

– Nem lehettem benne biztos, hogy szívesen fogadnak-e ebben a házban, vagy pedig elkergetnek, hiszen ne feledje, hogy én nyomozást folytatok. Ezért hoztam hát magammal a katonákat.

Del Orno kétségbeesetten kapott a fejéhez.

– És mindez egy szolgáló miatt!

– Tudtommal az a lány többet jelentett önnek egy egyszerű szolgálónál.

A másik most elvörösödött az indulattól, amiből Sarmiento tudta, hogy elevenére talált, ádámcsutkája fel-alá mozgott idegességében.

– Az egész város tudja, hogy tisztességes családapa vagyok, öt gyermekem van a feleségemtől.

Sarmiento nagyvonalúan legyintett.

– Csak a papok a megmondhatói, akiket viszont köt a gyónási titok, hogy hány tisztes családapa tart a felesége mellett ágyasokat... én azonban nem azért jöttem, hogy a magánéletében kutakodjak. Vezessen a lányhoz, ki akarom őt hallgatni!

Del Orno széttárta a kezét, ami lehetett akár gúnyos mozdulat is, hogy lám, túljártam az eszeden.

– Nincs a házban. Elküldtem őt a feleségemmel a vidéki birtokomra. Nem túl biztonságos ezekben a napokban a városban tartózkodni. Jómagam is csak azért maradtam, mert üzleti ügyeim ide kötnek.

63

Sarmiento kénytelen volt belátni, hogy logikus, amit a másik mond, semmiféle rosszhiszeműséget se lehet benne felfedezni.

– Ezek szerint jelenleg egyedül tartózkodik a házban?

– Az apám van még rajtam kívül a házban, ő azonban öregember, és évhosszat nem mozdul ki a szobájából.

– Gondolom, a személyzet gondoskodik róla.

Del Orno láthatóan meg volt zavarodva, nem tudta a kérdést mire vélni. Végül azonban válaszolt.

– Igen.

– Akkor viszont megkérhetném, hogy jöjjön velem?

Del Orno megrökönyödve nézett Sarmientóra, először csak némán tátogott, anélkül, hogy hang jött volna ki a torkán.

– Ezt értsem úgy, hogy letartóztat?

– Mint mondtam, a nyomozás során az eretnekség gyanúja merült fel ön ellen.

Amíg a párbeszéd zajlott, felbukkant a katonák parancsnoka, és hatalmas termetével eltorlaszolta az ajtót, úgyhogy arra nem menekülhetett, ha netán ez lett volna del Orno terve, ő azonban láthatóan nem is gondolt erre a lehetőségre.

Egész testében remegett az indulattól, és szinte sziszegte: – Ez hatalmaskodás, amiért panaszt teszek a tanácsnál.

Sarmiento megvonta a vállát, majd intett a katonának, hogy kísérje el del Ornót.

Ezekben a napokban városszerte igencsak különös pletyka kezdett terjedni, amit még a tanács rendelete se volt képes megakadályozni. A piactéren már vagy tucatnyi kaloda volt felállítva, amikben a nap tizenkét órájában mindig ült valaki.

A tömeg hangulata is érezhetően megváltozott. Míg eddig jobbára a szégyenkalodában ülőket ócsárolta, gúnyolódott rajtuk, most rokonszenvük egyre inkább a kalodában ülők felé fordult, és már olyan hangok is hallatszottak, hogy a városi tanács csak a kritikát akarja így elhallgattatni, ahelyett, hogy a 64

munkáját végezné, s hogy a tanács egyes tagjai személyes bosszúra használják fel hivatali pozíciójukat.

Ez az aggasztó szóbeszéd Sarmiento fülébe is eljutott, aki olyannyira rabjává vált már a nyomozásnak, hogy minden más kötelességét elhanyagolta, és bizony, ha nem lettek volna olyan előkelő támogatói az udvarnál, már régen bajba kerülhetett volna. Ehelyett azonban egy ügyes húzással az egész ügyet a politika síkjára terelte, azzal nyert támogatókat. Azóta, hogy a pénzt feltalálták, a leghalálosabb fegyvernek bizonyult.

Támogatóinak a mohóságára számított, amikor azzal kecsegtette őket, hogy az újkeresztények elkobzott vagyonából majd ők is részesülnek. Tanácsbeli ellenfeleinek pedig, akik azzal vádolták, hogy hivatali hatalmát az ellenségeivel való leszámolásra használja fel, azzal vágott vissza, hogy titokban szimpatizálnak a szentséggyalázó újkeresztényekkel.

Ettől kezdve pedig gyűjteni kezdte róluk is az adatokat, hogyha majd nyílt összecsapásra kerül a sor, ne legyen védtelen. Kutakodásai során érdekes tényekre bukkant, olyanokra, amelyek nélküle a feledés homályába vesztek volna, de ő leporolta róluk az évtizedes porréteget. Olyan helyeket kutatott fel, amelyeket régesrég birtokba vettek a pókok, lába alól visítva futottak szét a patkányok. Ezeknek a helyeknek a létezéséről már csak egy aggastyán tudott, aki valamikor a város iratairól gondoskodott. Ő most napokat töltött itt, szinte olvashatatlan írásokat böngészett szemfájdulásig, aminek végül meg is lett az eredménye.

Kiderült, hogy Alonso Cota, a város egyik leggazdagabb polgára, adóbérlő, a városi tanács tagja, aki a leginkább támadta Sarmientót, maga is újkeresztény, az apja még zsidóként látta meg a napvilágot, és csak gyerekeit keresztelte meg.

Most az ő családjának a tagjai töltöttek be befolyásos pozíciókat. Egy újkeresztényé, akinek a felmenői még a zsinagógában hajlongtak és imaszíjat viseltek, amikor imádkoztak.

Sarmiento roppant büszke volt arra a tényre, hogy ősi keresztény család tagja, egyik ősét a hetedik században ölték meg a pogányok, amiért elnyerte a mártíromság glóriáját, így aztán roppant megalázónak tartotta, hogy újkeresztények döntsenek a sorsáról, ha netán hivatalos helyre fordulna.

Méltánytalannak és igazságtalannak találta ezt, egyszersmind pedig elhatározta, hogy küzdeni fog a helyzet megváltoztatásáért. Azonban nem volt naiv, és azt is tudta, hogy ellenségeinek az oldalán hatalmas és befolyásos szövetségesek sorakoznak fel, tehát neki is hasonlóan hatalmas és befolyásos szövetségesekre van szüksége.

65

Hamarosan rá is talált erre a szövetségesre, mégpedig anélkül, hogy túl sokáig keresgélt volna, mert mint kiderült, nem ő volt az egyedüli, akit aggasztott az újkeresztények ügye. Csak hát, ameddig a világi hatóság érdektelennek mutatkozott, az ő keze meg volt kötve, merthogy nem rendelkezett a szükséges katonai erővel.

Másfajta erővel azonban annál inkább rendelkezett. Például a lelkek feletti hatalom erejével. Így talált rá Sarmiento hatalmas szövetségesére, az Egyházra.

A városi tanács kihirdette, hogy megszigorítja a pletykálkodók elleni rendeletét, mégpedig úgy, hogy azt, akit ezentúl pletykálkodáson kapnak, nem zárják két órára kalodába, hanem huszonöt botütésre ítélik.

Ezzel egy időben a templomokban a papok elkezdtek az újkeresztények ellen prédikálni. Isten mindent látó szeme látja bűnös üzelmeiket, és az igaz keresztényeket bünteti meg, amiért nem tisztítják meg Egyházát ezektől a szentséggyalázóktól.

Ilyen és hasonló gyújtó hangú prédikációk hangzottak el ezekben a napokban Toledó templomaiban, amelyeknek a hatása nem is maradt el. A templomokból kitóduló tömeg a Magdelena negyed felé vette az irányt, ahol a gazdag újkeresztények palotái voltak, és gyújtogatni, fosztogatni kezdett, hogy a dühét kitöltse azokon, akik a papok szerint minden bajuknak az okozói. A városi milícia pedig, amelynek eredetileg az lett volna a feladata, hogy az ehhez hasonló zavargásokat elfojtsa, most csak tétlenül nézte az eseményeket, mert egy titokzatos parancs gúzsba kötötte a kezüket.

Ez a mindeddig hamu alatt parázsló üszök pedig egy titkos találkozó után lobbant lángra, ami az éj leple alatt esett meg Sarmiento és a toledói érsek őeminenciája között, s a kora hajnali órákig elhúzódott. Úgyhogy azok, akik a legkorábban keltek, leszámítva azokat a kétes elemeket, akik számára tulajdonképpen a sötétség leszálltával kezdődik az élet, szóval a korán kelők, akik a piac felé tartottak a várost környező birtokokon megtermelt árujukon akarván túladni vagy a legfrissebb termékek közt válogatni, és uraik asztalára az ezekből készült étkeket adni, ezek az emberek egy gyanús alakra lettek figyelmesek, aki őeminenciája palotájának a bejáratán surrant ki. Az alak a feje búbjáig be volt köpenyébe bugyolálva, hogy a szembejövők nehogy meglássák az arcát.

Egyesek tehát rögvest riadóztatták is a palota őrségét, hogy tolvaj járt a palotában, aki most próbál kereket oldani. Kevés híja volt, hogy Sarmiento nem állt ezen az éjszakán másodszor is őeminenciája, a toledói érsek előtt, ezúttal azonban mint besurranó tolvaj, ami felettébb kínos lett volna közös konspirációjukra tekintettel...

66

Az istenfélő toledóiak ezekben a hetekben éjszakánként messze elkerülték Pedro Sarmiento palotájának a környékét, de még azok is keresztet vetettek, akik napközben mentek el a palota előtt, mint az olyan helyek előtt szokás, ahova bevette magát a GONOSZ. Merthogy Sarmiento házába befészkelte magát a GONOSZ, az senkinek se lehetett kérdés, aki beszélt már a Sarmiento-ház szomszédságában lakókkal. Azok arra panaszkodtak, hogy éjszakai nyugalmukat kiáltások zavarják meg. Ez pedig kétségkívül azt jelenti, hogy a GONOSZ gyötri Sarmientót a bűnei miatt, merthogy a szomszédok az ő hangját vélték felfedezni a kiáltásokban... arról, hogy miféle bűnök miatt gyötrődik Sarmiento, aki mégis a város legtiszteletreméltóbb polgára volt, tisztes családapa, sőt még a szegények számára is rendszeresen juttat adományokat, már nem szólt a fáma. Ámde kitudódott, hogy Sarmiento szigorúan megtiltotta a személyzetnek, hogy bármiről is beszéljenek, ami a házban történik, és ez természetesen csak olaj volt a tűzre. Elvégre minek titkolózik annyira, ha egyszer semmi rejtegetnivalója nincs? A legvadabb szóbeszédek terjengtek tehát, hogy milyen titkot rejteget a Sarmiento-ház.

Egyesek már arról is beszéltek, hogy a Sarmiento-ház pincéjében egy titokzatos foglyot őriznek, és nem is Sarmiento, hanem az ő jajkiáltásai zavarják a szomszédok éjszakai nyugalmát...

Sarmiento apró kortyokban itta a tüzes bort. Lassan szétáradt a testében, és felkorbácsolta a vérét, úgy hatott rá, mintha valami izgatószert vett volna magához. Ismerős volt ez az érzés. Először felizgatja a nedű, aztán pont az ellenkezője, isteni nyugalom szállja meg, majd végül kábulatba esik.

Most azonban nem akarta, hogy eljöjjön a nyugalom, mert szüksége volt rá, hogy bizseregjen a vére. Ezért aztán eldobta a kupát, amikor az kiürült. A kupa koppanva esett a pince padlójára.

Kinyitotta a szemét. Egy férfi állt vele szemben, aki deréktól felfelé meztelen volt, nem lehetett tudni, hogy arcvonásait a gyűlölet és a megvetés, vagy pedig a fájdalom torzította-e el jobban. Haja két héttel ezelőtt még hollófekete volt, most fehér, akár a hó. Szemeiben, ami azelőtt a szenvedély tüzével perzselte meg a női szíveket, most nem volt semmi szenvedély, legfeljebb halálvágy, hogy minél előbb legyen vége ennek a szenvedésnek. Általánosságban is megállapítható volt, hogy ezalatt a két hét alatt évtizedeket öregedett ez a valamikor délceg tartású, büszke férfi, és mára már nem volt más, mint egy szánalomra méltó emberi roncs.

67

Hosszú percekig néztek farkasszemet. Az egyik tekintetből sugárzott a gyűlölet, amely ölni tudott volna, a másik viszont fölényes magabiztossággal állta ezt a gyűlölködő pillantást.

Végül azonban mégis Sarmiento volt az, akinek megrebbent a szeme, s ettől annyira dühbe gurult, hogy odament a másikhoz, és öklével az arcába sújtott.

Kezén a gyűrű fölsértette az arcbőrt, nyomban kiserkent a vére, vékony csíkban indult meg lefelé.

Sarmiento őrületét azonban ez se tudta csillapítani, mert kikapta a tűzből az izzó vasat, és a másik oldalához nyomta.

– A hatalmamban vagy, nyomorult – sziszegte.

Del Orno nem tudott védekezni, mivel karjai egy csörlő segítségével a pince mennyezetéhez voltak kötözve, így minden erőfeszítése arra irányult, nehogy felordítson. Végül aztán az ájulás sietett a segítségére.

Alig karnyújtásnyira tőlük egy vödörben víz volt, direkt arra a célra szolgált, hogy del Orno ne tudjon az ájulásba menekülni a gyötrelmek elől. Sarmiento felkapta a vizet, és a másik arcába zúdította. Csak most kezdett el igazából tombolni. Két hét óta kínozta del Ornót, minden lehető tortúrának alávetette, a legrafináltabb kínzásokkal gyötörte, mégse tudta megtörni.

A másik szemében még mindig ugyanazt a gőgöt és megvetést látta megcsillanni, mint amivel mindig föléje kerekedett, hogy a jelenlétében még most is annak a tizenkét éves kisfiúnak érezte magát, akinek a tudásáról kell számot adnia a felnőttek, nevelői előtt, és ha ez nem sikerült, az apja ott, mindenki előtt fenekelte el, hogy megszégyenítse, és semmirekellőnek nevezte… ó, mennyire gyűlölte őt ezért, hányszor kívánta a halálát, de amikor végül meghalt, évekig képtelen volt a halálát kiheverni, mert az egyetlen biztos pont tűnt el az életéből. És amikor végül sikerült megszabadulnia apja árnyékától, akkor meg jött ez a… ez a zsidó!

Egész testében remegett az indulattól, mert érezte, hogy még mindig nem győzte le a másikat. Ha majd nyüszíteni fog félelmében és kegyelemért rimánkodik, akkor fogja legyőzni, csakhogy ezt sose fogja kínzással elérni.

Del Orno kezei lánccal egy csigához voltak kötve, amely a pince menynyezetéhez volt rögzítve, úgyhogy a lánc hosszúságát szabályozni lehetett, hogy a szerencsétlen a levegőben lógjon, így is növelve kínjait.

68

Sarmiento most odalépett a csörlőhöz, és addig tekerte, amíg del Orno nem lógott a levegőben, körülbelül fél méterre a talaj felett. Ekkor alája tolta a parázstartót, és egy fújtató segítségével felélesztette a tüzet. Most fadarabokat dobált a tűzre, amíg a lángok nem nőttek meg annyira, hogy már del Orno talpát nyaldosták. Ekkor elégedett vigyorba torzult az arca. Egy zsámolyt keresett, amire felállhatott, hogy a feje egy szinten legyen del Orno fejével. Egész közel hajolt hozzá, úgy sziszegte az arcába: – Érzed a tüzet? Szokd meg, mert a máglya is ilyen, ha ugyan eljutsz addig, s nem tépnek szét elevenen a megvadult némberek, akik már alig várják, hogy valakin kiélhessék a bosszújukat…

Kéjesen tovább folytatta volna még a del Ornóra váró kínhalál ecsetelését, de ekkor megszólalt a kakas, és Sarmiento számára ez volt a jel, hogy a rejtett átjárón keresztül ideje visszatérnie a szobájába, mert a házban ilyentájt kezdtek mozogni a szolgák.

A házban pár bizalmasán kívül senki tudta, hogy foglyot őriz a pincében, A kéziratnak itt váratlanul vége szakadt, valaki kitépte a következő lapokat a füzetből. Elég gondatlanul bánt a füzettel, hiszen néhol még látszottak a papírszélek, itt-ott a betűk maradványai is.

Kint ekkor megcsikordult a lépcső, kinyílt az ajtó, és megjelent benne Yehuda alakja.

– Biztos voltam benne, hogy itt vagy.

Kérdő pillantására csak megvonta a vállát.

– Amikor felébredtem, és nem voltál a szobában, tudtam, hogy csak itt lehetsz.

Erre a szobára valahogy mindenki rátalál, de csak kevesen mernek ide belépni, és még kevesebben merik elolvasni azt – a kezében levő füzetre bökött.

– Tudod, ez a szoba Alec bácsié volt, itt élte le az utolsó harminc évét, ki se mozdult innen. Voltak, akik szerint Alec bácsi szent ember volt, mások szerint egyszerűen őrült. Én még ismertem. Mi, gyerekek mindig megborzongtunk, ha ez előtt a szoba előtt haladtunk el. A gyerekek megőrülnek a rejtélyekért, és hát Alec bácsi maga volt a titokzatosság. A nevén kívül nem nagyon tudtunk róla bármit is… 1946 egyik tavaszi napján megjelent a városban, és olyan elesettnek tűnt, hogy apám rögtön pártfogásába vette, és elhozta ide a házunkba. A háború után voltunk, és akkor sok zsidó érkezett Európából, és apám úgy gondolta, hogy kötelessége nekik segíteni, hiszen olyan szörnyűségeken mentek keresztül, 69

amikről ő nem is álmodott. Alec bácsit mi, gyerekek csak Alec bácsiként ismertük, mert csak ennyit volt hajlandó elárulni magáról. Azt is csak a karjára tetovált kódról tudtuk megállapítani, hogy a koncentrációs táborokat is megjárta.

Egy madzaggal átkötött bőröndön kívül semmi se volt nála, amikor a városban megjelent. Egyébként nem kért semmit, csak egy szobát, lehetőleg egy félreesőt, hogy a családot a legkevésbé zavarja az ő jelenléte, ahol dolgozhat, és megvárhatja, amíg eljön érte a halál. Úgy is volt, mert a család tagjai azután már sose találkoztak vele a házban, még étkezni is a szobájában étkezett naponta egyszer. Az anyám szolgálta ki, és rajta keresztül tartotta a kapcsolatot a külvilággal. Apám talán kétszer járt itt lent a harminc év alatt, bennünk, gyerekekben pedig fel sem merült a gondolat, hogy lemerészkedjünk ide. Ha pedig valamelyikünkben mégis összegyűlt a kellő bátorság, hogy most aztán meglessük, ki lakik abban a titokzatos szobában, akkor a felnőttek kergettek el minket. Ők már azt se nézték jó szemmel, ha a szobának a közelében játszottunk, és különféle rémtörténeteket eszeltek ki az elijesztésünkre. Ki tudja, talán ők se voltak vele tisztában, kicsoda is az, aki itt él egy fedél alatt velük furcsa remeteségben, és talán tényleg féltettek minket. Én épp azon a napon töltöttem be a tizenötöt, amikor ő meghalt. Emlékszem, milyen nagy volt az izgalom akkor a házban, a szüleim már napok óta ki sem mozdultak Alec bácsi szobájából, még a születésnapomról is megfeledkeztek.

Zokon is vettem. A városban is elterjedt a híre, hogy Alec bácsi haldoklik. Az emberek a házunk előtt gyülekeztek, és valamire vártak. Talán ők se tudták, mire. Mindenesetre amikor meghalt, követelni kezdték, hogy ők is láthassák a holttestet. Aztán valakinek az is az eszébe jutott, hogy ki fog örökölni Alec bácsi után. Ugyanis Alec bácsi nem volt az az ágrólszakadt zsidó, akinek mindenki gondolta, hanem igenis volt vagyona, amit most illő, hogy az egész közösség örököljön, ne csak egy valaki, hiszen mégiscsak ők fogadták be maguk közé.

Apám érezte, hogy mennyi ezekben a szavakban a bántó igazságtalanság, és már éppen magyarázni kezdte, hogy Alec bácsi nincstelen volt, semmije se volt azon a bőröndön kívül, mikor megjelent az anyám, aki korántsem volt olyan békülékeny, mint az apám. Kezében ott volt a bőrönd, amit csak az isteni kegyelem tartott egybe, és a bőröndöt a tömegbe dobta, mondván, itt az örökségetek, örököljetek.

A tömeg zúgolódva oszlott fel, és mikor az utolsó ember is távozott, csak a bőrönd maradványai maradtak ott, és ez a füzet, amiből azonban kitéptek pár lapot. Így teltek a napok, ugyanolyan fásult egyhangúságban, mint bármely más kisvárosban, és lassanként megfeledkeztünk Alec bácsiról. A szobáját, ahol harminc évig élt, elkezdtük lomtárnak használni, ahol az évek alatt mindenféle kacat összegyűlt, és nem vettük észre, hogy a szoba a sok rárakódott ócskaság alatt is megőrizte régi arcát, ugyanazt, ami akkor volt, mint mikor Alec bácsi itt haldoklott.

70

Anyám volt az, aki ezt először észrevette, és még valamit, ezt az íróasztalt, rajta a füzettel. Bár az íróasztal ugyanúgy el volt hanyagolva, mint a szoba többi része, mégis kirítt a környezetéből, mert rendben volt tartva. Bár hosszú évek óta nem nyúltak hozzá, mégsem rakódott le rá a por, ami pedig a szoba többi részét ellepte, mintha gondos kezek naponta letörölték volna. Minden úgy volt, mint azon a napon, mikor Alec bácsi meghalt. Ezenkívül azonban semmi különös nem történt, ám a városból egyre többen jöttek és hozták vissza azokat a tárgyakat, amiket Alec bácsi halálának a napján örökségük részeként vittek magukkal. Mérgesek voltak, és azt kiabálták, hogy Alec bácsi vén bolond volt, varázsló, akinek a holmijai szerencsétlenséget hoznak mindenkire, aki birtokolja azokat. Így aztán szép lassan visszakerült minden, azon a néhány lapon kívül, ami a füzetből hiányzik, mert azoknak a tulajdonosai elköltöztek a városból.

Az én kamasz fantáziámat nagyon felcsigázta az, amit az emberek Alec bácsiról beszéltek, és elkezdtem kutatni, ki is lehetett ez az ember, akiről senki nem tudott semmit, holott harminc évig élt velünk egy fedél alatt.

Elkezdtem kérdezősködni, hátha találok valakit, aki nálam többet tud róla.

Először az apámat kérdeztem, de ő se tudott róla sokkal többet, vagy pedig nem akart beszélni. Ezután anyámat kezdtem faggatni, aki egyedüliként volt vele napi kapcsolatban. Az én anyám nagyon temperamentumos asszony volt, míg az apám inkább béketűrő, aki a nyugalmat mindennél többre értékelte, így aztán nagyon jó házasságuk volt, mert remekül kiegészítették egymást. Most is határozottan rázott le, hogy ne érdekeljen az engem, az ilyen felnőtt dolgokkal ráérek még foglalkozni, inkább menjek focizni a velem egykorú fiúkkal.

Nekem azonban ezek után persze eszem ágában se volt focizni menni „a velem egykorú fiúkkal”, mert valami titkot szimatoltam, aminek szerettem volna a végére járni, csakhogy a felnőttek nem akartak a kérdéseimre válaszolni, sőt mi több, titkolóztak. Ez pedig a legbiztosabb módszer egy kamasz fiú érdeklődésének a felkeltésére. Én is magánnyomozásba kezdtem, és első utam ide vezetett, ebbe a szobába.

Mondtam már, hogy Alec bácsi életében a felnőttek mennyire vigyáztak rá, nehogy mi, gyerekek bejussunk a szobájába, és hát Alec bácsi halála után se sokat változott a helyzet, most se nézték jó szemmel, ha a szoba körül ólálkodtunk. Mintha féltettek volna minket valamitől, amit még ők se tudtak pontosan meghatározni, mert évtizedek után se tudták pontosan, hogy ki is az az ember, aki ott élt köztük. Szóbeszéd persze volt, és mindig anyámra hivatkoztak mint legfőbb tekintélyre, hogy ő a forrás, de ő ezeket a pletykákat rögtön megcáfolta, ahogy tudomást szerzett róluk. Az emberek tartottak anyámtól, mert ritka erélyes asszony volt, és ha kellett, egy seprűnyéllel még a legerősebb férfiaknak is ellátta a baját. Így aztán hamarosan meg is szűntek a pletykák, mikor az emberek látták, hogy anyám úgy hallgat Alec bácsiról, akár egy szfinx, 71

és akármit is mondanak róla, ő azonnal megcáfolja, amint a fülébe jut. Sőt, a legmegátalkodottabb pletykafészkek még rosszabbul is járhatnak, mert az anyám kerek perec kiutasítja őket a boltunkból, márpedig azt mindenki tudta, hogy messze környéken a mi boltunkban voltak a legkedvezőbb árak, így aztán a család miatt is féket raktak a emberek a nyelvükre.

Ilyen előzmények után egy éjszaka erőt vettem magamon, legyűrtem félelmemet. Köztünk, gyerekek közt is gyakran volt téma a rejtélyes Alec bácsi, és hát a végső konklúzió mindig az volt, hogy Alec bácsi túlvilági démonokkal állt kapcsolatban, akik még mindig ott kísértenek a szobájában, és keresik őt.

Mindez a gyermeki fecsegés most egyszeriben az irrealitásában is olyan reálisnak tűnt, hogy nekem ugyancsak erőt kellett magamon vennem, ha félelmeimet le akartam küzdeni, és egyfolytában ismételgetni kellett, magamat biztatva, hogy akkori locsogásunkból egy szó sem igaz, hiszen akkor arra ment ki a játék, hogy minél rémületesebb históriákat agyaljunk ki, és a kicsik sírva menjenek haza, és fúrják fejüket anyjuk ölébe. Szóval, így biztattam magam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem dobogott a szívem a torkomban.

Visszagondoltam azokra a szóbeszédekre, amelyek szerint Alec bácsi a világháborúban megjárta Auschwitzot, ahol az egész családját elvesztette, és a háború után ezért vándorolt ki Palesztinába. Sőt, beszélték még azt is, hogy Alec bácsi is ott volt abban a gázkamrában, ahol a családja elpusztult, csak ő valami isteni csoda folytán megmenekült. Az emberek úgy hullottak körülötte, mint a legyek, amikor beengedték a gázt. Ő az emberkupac aljára került, ahol megrekedt egy kis levegő, úgyhogy végül csak elájult.

A munkások már őt is a kemencébe akarták dobni, ahol a holttesteket égették el, amikor magához tért. Ezután már a táborlakók rejtegették, egészen addig, amíg az oroszok pár hónap múlva fel nem szabadították őket… Szóval, ilyen történetek terjengtek Alec bácsiról, habár mondtam már, hogy senki semmi biztosat nem tudott. De hát nem jellemeznek-e egy embert már a róla szóló pletykák is? Senki se fogja magát nyilvánvaló képtelenségekkel nevetségessé tenni, amit senki se fog neki elhinni, mert annyira ellentmond mindannak, ahogy az emberek a pletyka tárgyát megismerték. Mindez a szóbeszéd megelevenedett bennem, ahogy a lépcsőn jöttem lefelé, ami már akkor is nyikorgott, és én attól féltem, hogy a nyikorgás az egész házat felveri. Aztán egy mély lélegzet, mielőtt lenyomtam a kilincset, és feltárult a titkok birodalma, amelynek gyermeki beszélgetéseinkkor anynyiféle rémképét festettük le, egymásra licitálva a borzalmak ecsetelésében. Máig se tudom eldönteni, hogy csalódott voltam-e vagy inkább megkönynyebbültem attól, amit végül találtam.

Az ember igenis kicsit becsapottnak érzi magát, amikor hosszú tusakodás után végül összeszedi a bátorságát, hogy most pedig szemébe néz a rettenetes hétfejű 72

sárkánynak, és a végén nem is a rettenetes, hétfejű sárkányt találja, hanem egy édesen gőgicsélő csecsemőt vagy egy pápaszemes anyókát, amint békésen olvasgat. Ugyanakkor meg is könnyebbül, hogy mégse kell szembenéznie a halálos veszedelemmel, hiszen ki az közülünk, aki szereti az életét fenyegető veszedelmet?

Bennem is hasonló érzések viaskodtak. Akkor ez a helyiség még egy közönséges szoba képét mutatta. Még lomtárnak se használták, mint most, és a bútorokat se lepte be a por. Minden úgy volt, ahogy még Alec bácsi életében lehetett, az asztalon virág és mellette ez a füzet, ami kamasz kíváncsiságomat egyből felkeltette, úgyhogy belelapoztam, és észre se vettem, de belefeledkeztem az olvasásba. Érdekes, azelőtt nem voltam otthonülő könyvmoly, sőt, a könyveket hülyeségnek tartottam, amit az emberek pótcselekvésként írnak és olvasnak, mert a való élet valami egész más. Most azonban megfogott a szavak varázsa, hogy része lehettem egy másik életnek, amit sok száz évvel az én születésem előtt éltek.

Abban a pillanatban én valóban elhittem, hogy egy varázslatnak lettem az áldozata. Órák estek ki az életemből, és arra riadtam, hogy a házban mozgás támadt, megkezdődtek a reggeli előkészületek. Pánikba estem, vissza kellett jutnom a szobámba, mielőtt még felfedezik, hogy az éjszakát nem az ágyamban töltöttem. A füzetet a pólóm alá dugtam, és mint a betörő osontam vissza a szobámba. Az öcsém, akivel megosztottuk a szobát, még javában húzta a lóbőrt, én pedig bebújtam az ágyamba, a füzetet párnám alá rejtettem.

Ezután kezdtek a bajok csőstül jönni. Kezdődött azzal, hogy leégett a boltunk, kis híján koldusbotra jutott a család, aztán apám törte el a lábát, majd végül az öcsém betegedett meg súlyosan. Ráadásul mindez annyira lehetetlenül rövid idő alatt történt, hogy a szomszédok már azt suttogták, hogy meg vagyunk átkozva.

Anyám kétségbeesett arccal járkált, ami minket, gyerekeket halálra rémített, hiszen a mi energikus anyánktól semmi sem állt távolabb, mint a kétségbeesés és a tanácstalanság. Ez inkább apánkra volt jellemző, rajta azonban most valami beletörődő nyugalom látszott. Az öcsém állapota súlyosbodott, és mindenki azt mondta, hogy meg fog halni. Ekkor találta meg anyám a füzetet. Ágyat húzott, amikor a párna alatt ráakadt. Sose fogom elfeledni az akkori felindultságát.

Akkor egyszer még kezet is emelt rám, pedig azelőtt még a leggonoszabb csínytevéseimkor se náspángolt el. Most remegett az indulattól, úgy nyomta a kezembe a füzetet, hogy vigyem vissza oda, ahonnan elhoztam, Alec bácsi szobájába. Azt mondta, hogy sose nyúljak más holmijához, mert nem tudhatom, milyen bajt idézek a fejemre. ...

73

Az idő állt meg, vagy csak ők kerültek a tér-idő egy olyan pontjára, ahol az idő nem a mi földi ritmusunk szerint telt? Nem tudni, mindenesetre alig telt el valami idő aközött, hogy sziesztájából felriadt és ráakadt a szobára, s aközött, hogy Yehudával kiléptek onnan. Pedig megesküdött volna rá, hogy legalább fél napot tartózkodott a szobában, és most az éjszakában kellene járniuk, ehelyett fényes nappal van, és kint a hőség is még csak épphogy enyhült. A házban még nyoma se volt semmiféle emberi mozgásnak, Yehuda mégis a fejébe vette, hogy azonnal induljanak. A házhoz ragasztott boltból egy kanna benzint hozott, a tankba töltötte „Ez már kibírja hazáig!” felkiáltással.

Utazás A gép még a kifutópálya betoncsíkján száguldott egy Forma1-es autó sebességével, de a hatalmas fémtest már minden előkészületet megtett, hogy elszakadjon a földtől. A turbinák fülsiketítően felbőgtek, ahogy elérték teljesítményük csúcsát, és ez az irtózatos erő szinte kitépte a gravitáció fogságából a szivar alakú fémtestet, a kerekek pedig elszakadtak a kifutópálya aszfaltjától. Az utasokra azonban ez pontosan az ellenkező hatással volt, a gyomruk mintha egy süllyedő liftbe került volna, miközben őket is az ülésükbe préselte a gravitáció.

Minden kellemetlenség dacára azonban az utasok mégis megkönnyebbültek, amikor a gép végül is elrugaszkodott a földtől, hiszen az utolsó pillanatban történt minden. Ha még tizenöt métert gurulnak, a szakadékba zuhannak. Mint ahogy ez már nemegyszer megtörtént, mikor a pilóták nem jól számították ki a távolságot.

A legsúlyosabb baleset alkalmával huszonnégy halott volt. Nem is az utasok közül haltak meg, hanem a szikla alatti nyomortelep lakói. A repülőgép a házak közé esett, sok bádogviskót letarolva, mint tekegolyó a bábukat. Mindezen történetek most visszaidéződtek benne, jóllehet egykor csak újságban olvasott róluk, de most nagyon is testközelivé váltak, hiszen vele is megtörténhetne. Ami pedig megtörténhetne, az már visszavonhatatlanul az életünk része, csak nekünk szerencsénk volt, vagy az őrangyalunk vigyázott ránk, hogy elkerültük a Végzetet. Más lehetőség nincs, csak determináció van, bármennyire is becsapjuk magunkat, hogy a sorsunkat mi irányítjuk. Mi azonban ragaszkodunk ehhez a tévképzethez.

Vagy nem ez az értelme a jóslásnak, a jövőbetekintés különféle trükkjeinek? Az ember feltérképezi a jövendőt, aztán a számára kínos Végzeten próbál elővigyázatossággal úrrá lenni, vagy úgy, hogy áldozatot mutat be az isteneknek. Persze, az istenek se mindig megvesztegethetők, és az ősi mítoszok 74

szerint gyakran éppen a Végzet kivédésére tett óvintézkedések segítik elő a Végzet bekövetkeztét. Bizony ám, mert az istenek ravaszok és ismerik az önbeteljesítő jóslat fogalmát, mikor az ember vakon pont annak a falnak megy neki, aminek a kikerülésére törekszik. Ugyanis a Párkák pont úgy fonják az élet fonalát, hogy abba már eleve beleszámolják a próféták vagy jósok jövendőmondásait és az ember lépéseit, amit a Végzet elkerülésére tesz. Olyan ez, mint a pókháló, amiben minél jobban kapálózik az áldozat, annál inkább belebonyolódik a hálóba, míg a végén annyira gúzsba köti magát, hogy már moccanni se képes.

Ez a fajtája a Végzetnek pedig annál is gonoszabb, mert a tragédia bekövetkezte után az ember még falba is verheti a fejét, hogy ő volt a baj előidézője, és ha nyugton marad, talán az egész be se következik. Így aztán a Végzet kétszeresen is sújtja áldozatát, amit lehetetlen ép ésszel elviselni, és a főhős végül is beleőrül.

Az egyetemen volt egy évfolyamtársa, aki úgy találta, hogy az informatika nem köti le teljes mértékben az energiáit, és ezért a számok egzakt tudománya mellé kikapcsolódásként felvette a klasszika-filológiát. Ő volt a görög mitológia szerelmese, és minden alkalmat megragadott, hogy kiselőadást tartson barátainak ezeknek a történeteknek a végzetszerűségéről. Kezdve Trója végzetén egészen Oidipus királyéig, akit talán legsúlyosabban, minthogy kétszeresen sújtottak az istenek. Először mint apagyilkost, aztán mint vérfertőzőt, aki az anyjával élt házasságban.

Igaz, ebben az esetben ő mit sem tudva volt a Végzet játékszere, de ez kevés volt bűnére bocsánatul, mert azért mégsem ölünk útonállóként királyokat, hogy aztán asszonyunkká tegyük a feleségüket. Oidipus jó drámai érzékkel tisztában is volt ezzel, és ezért vaksággal büntette magát, talán titkos lázadásként is, hogy ne lássa többé a világot, amit ők, az istenek alkottak ilyen undorítóan tökéletlenné.

Persze ezeknek a végzet-históriáknak van egy üzenete a szegény nép felé, amit a dalnokok rejtettek el benne, akik már akkor is forradalmárok lehettek. Az tudniillik, hogy a Végzet kiszemeltjei mindig a királyok és a hatalmasok. Ők azok, akik felett emberi hatalom nem uralkodik, de azért az istenek szeszélyeinek ők is ki vannak téve. Csendes agitációjuk úgy látszik, nem is volt eredménytelen, mert a városállamok sorra szabadultak meg a királyság intézményétől.

A fedélzeti hangszóróban egy rekedtes női hang közölte az utasokkal, hogy elérték a repülési magasságot, és kikapcsolhatják a biztonsági öveket. A 75

fedélzeten az utasok szinte vezényszóra hajtották le a fejüket, és néhány pillanatig mindenki magával volt elfoglalva, ő pedig kitekintett az ablakon. A város, ahonnan csak az imént szálltak fel, úgy összetöppedt, mint egy fonynyadt gyümölcs, amelyik elveszti a víztartalmát. Csakhogy ebben az esetben még látványosabb volt a zsugorodás, hiszen percek alatt kilométereket távolodtak a várostól, jobban mondva, emelkedtek föléje. Pedig az imént még az utcán játszó gyerekeket is ki lehetett venni, akik fölnéztek az égre, és integettek a tovasuhanó gépnek. Ahogy a világon mindenhol integetnek ilyenkor a gyerekek, akár ismerős, akár ismeretlen az, aki úton van, mert ők tudják, hogy minden út az ismeretlenbe és a veszélyesbe vezet, ahol a szerencse nélkülözhetetlen útitárs, és ők a szimpátiának ezzel az ősi gesztusával kívánnak jó utat. Így volt ez az ő gyerekkorában is, amikor nagy néha elzötykölődött a falu mellett egy autó, és ők a játékot félbehagyva integettek az utasoknak, hogy jó utat kívánjanak nekik, ismeretlenül is. Vagy ha a távolban karaván haladt el, és ők versengve ugráltak, kiabáltak, hogy valamiképpen felhívják magukra az utasok figyelmét.

Az utazás tehát mindig valami hátborzongatóan misztikus dolog. Még akkor is, ha az úti cél nem az alvilág volt, vagy az örök boldogság szigete a világot körülölelő okeanoszban. Mert pikkelyekkel fedett testű óriásokkal és kutyafejű szörnyekkel máshol is találkozni lehetett azoknak az utazóknak a tanúsága szerint, akik sok földet megjártak, és olyan dolgokat láttak, amiknek a puszta látásától is égnek áll az ember haja. Ezek az emberek aztán egy életre megváltották belépőjüket mindenféle társaságba, hogy rémtörténeteikkel szórakoztassák a vendégeket. Csak fantázia kellett hozzá és némi elbeszélői készség, hogy még a legeseménytelenebb utazásból is hatalmas kaland legyen a sárkányok földjén, és az elbeszélő még afelől is biztos lehetett, hogy nem fog lebukni, hiszen akkoriban az emberek nemigen jutottak túl a legközelebbi városon. Ma már persze nincs meg az utazásnak ez a titokzatossága, ez a varázsa, de azért maradványaiban még megtalálható ugyanaz a misztikum.

Persze, a mai ember kilép a világűrbe, és ez legalább akkora kaland, mint mikor a középkori ember kontinenseket utazott be. Mert az utazásban, amíg csak lesz valami cél, ahova az ember el akar jutni, mindig lesz valami titokzatos.

A gépen százötvenöt ülés volt, de alig utazott rajta kilencven utas, és ezt kihasználva az utasok szabadon váltogatták az ülőhelyeket. A gépen utazott egy kisgyermekes család is, és a csemetéik a felszállást követő percekben már elkezdtek az ülések közti folyosón rohangálni.

– Megengedi, hogy maga mellé üljek?

Csodálkozva kapta fel a fejét, Yehuda állt felette, és széles vigyor terpeszkedett el arcán. Meg se várta a beleegyezését, lehuppant a mellette lévő ülésre, és fesztelenül beszélni kezdett. – Gondolom, meglepődik, hogy én is a gépen 76

vagyok, pedig tegnap este, mikor letettem magát a motel előtt, magam se tudtam, hogy ma együtt fogunk utazni, ugyanazon a gépen. Ami azt illeti, ez ellen semmit nem tehetünk, beletörődünk, hogy a sorsnak ilyen különös játékai vannak, és néha megtréfál minket.

A folyosón a stewardess a tálaló kocsit tolta, rajta az italokkal, oda se pillantva emelt le egy sörös dobozt a kocsiról.

– Egyszer csak egy álmot küld magára, és másnap már egy gépen találja magát, útban Közép-Európa felé. Hát nem misztikus? De az. És velem pont ez történt…

Igen, már az első héten elhagytam az én Taminámat, pedig menynyire sírt, könyörgött szegény, úgyhogy egészen kurafinak éreztem magam, és kishíján magam is elbőgtem magam, úgyhogy kénytelen voltam felpofozni. Szegény, még most sem érti, hogy miért voltam pont ma reggel olyan durva, pedig az éjjel olyan szenvedélyesen szeretkeztünk, és ő olyan odaadó volt. De hát a férfi sorsa már csak ez: egyszer csak olyanja jön, és mennie kell, pedig jóllehet maga se akar menni, de valami löki tovább. Olyan ez, mint az Elrendeltség, amit a nők nem értenek meg, hiszen belőlük hiányzik az a kötelességtudat a Láthatatlan Felsőbb Hatalommal szemben, ami minket, férfiakat egész életünkben vezérel. Ők ezt nem értik, mert hiányzik belőlük az a finom hallás, ami ehhez szükséges. És mert nem hallják, hát minket vádolnak. Hogy iszákosok vagyunk, és elhagyjuk őket, pedig mi csak a Felsőbb Hatalomnak engedelmeskedünk.

Szóval, ezzel csak azt akarom mondani, hogy hozzám is ilyen parancs érkezett a Láthatatlan Felsőbb Hatalomtól, jóllehet akadna olyan, aki azt mondaná, hogy egyszerűen Alec bácsival álmodtam. No de miféle álom az, ami után az ember fia egyszerűen felkerekedik, hátrahagy csapot-papot? Naponta sok százmillió ember álmodik, de azért mégse mindegyik érez rá késztetést, hogy hátrahagyva mindent, elinduljon az ismeretlenbe… jó, mondjuk ez költői túlzás, és azt se állítom, hogy ez olyan ritkán történik meg. Magam is számos esetről tudok.

Egyik reggel felébred a férj, családapa, búcsút vesz a családjától, és elindul munkába, de oda már nem ér be, mert útközben valahol nyomtalanul eltűnik…

Igen, mintha ufók rabolták volna el… és még a nyomozás is eredménytelen.

Eltelik egy, kettő, három, négy, öt év, aztán egy nap levelet kap a feleség, hogy a férjét itt meg itt látták a Himalájában, amint éppen a Mount Everestet mászta meg. A feleség egyből arra gondol, hogy tévedés, mert a férjének olyan tériszonya volt, hogy még az erkélyre se ment ki, de tévedés kizárva, mert a levél írója azt írja, hogy beszélt vele, és a másik egy fényképet mutogatott neki a családjáról, ami az egyedüli emléke a múltból, mondta. Őneki kellett az egész történetét elmesélnie, amit az újságokból tudott, és még egy cikket is mutatott neki… Hát velem is valami hasonló történt, persze, én nem a Himalájába megyek, hogy megmásszam a Mount Everestet, hanem itt ülök magával egy gépen, ami Közép-Európába megy, egy városban száll le, ahova én azért 77

megyek, hogy felkutassam Alec bácsi múltját, és összegyűjtsem a hiányzó lapokat a kéziratból.

Yehuda befejezte a mondókáját, egy utolsó hajtással kiitta a sörös doboz tartalmát, majd a dobozt összegyűrte. Búcsú nélkül ment vissza a saját helyére.

A gép légörvénybe került, és egyre több utas nyúlt az előrelátóan az üléshez készített zacskók után, a gyengébb idegzetű utasok pedig sikoltozni kezdtek, hogy a gép le fog zuhanni, úgyhogy a kapitány kénytelen volt pár szóval egnyugtatni a kedélyeket. Úgy beszélt a hangszóróból az utasokhoz, mint apa a megrémült gyermekeihez, akiknek azt magyarázza, hogy a kinti villámok nem tehetnek bennük kárt. Őt nem rázta meg, hogy egy légörvény dobálja a gépet. Szeretett repülni, és elfogadta, hogy ez hasonló kellemetlenségekkel jár. Az élvezet azonban, amit mindezért nyújt, sokszorosan kárpótol a kellemetlenségekért.

Először kilencéves korában repült egy mezőgazdasági gépen, ami azért érkezett hozzájuk, hogy megpermetezze a narancsültetvényeket. Egy hétig volt a falujukban a pilóta a gépével, és ő órákig nézegette, ahogy a karcsú géptest könnyedén szeli a levegőt, amire a madarakon kívül egyetlen más élőlény se képes. Behunyta a szemét, hogy elképzelje, milyen érzés repülni, és beleborzongott az örömbe.

Már az utolsó nap volt, s ő tudta, hogy a pilóta másnap elmegy a gépével, és neki talán soha többé nem lesz alkalma rá, hogy átélje a valóságban is azt az élményt, ami a képzeletében olyan fantasztikus volt. Végül összeszedte a bátorságát, valamint a zsebpénzét, amit apró szívességekért kapott a felnőttektől, és eldöntötte, hogy befizeti magát egy körre a falu felett.

A pilóta végül nem fogadta el a pénzét, azt mondta, hogy úgyis fel akart szállni, és szívesen elviszi. Mint mindig, a képzelet most is túlszárnyalta a valóságot, a repülés fizikai átélése már meg se közelítette azt a lelki katarzist, amit a repülés elképzelése okozott. Vagy csupán ismerős volt már számára ez az érzés, és csalódott, mert nem volt meg az újdonság varázsa, ami pedig meghatványozza az élményt?

Mindenesetre az a sétarepülés még így is eufórikus örömöt okozott neki, utána még hónapokig sóvárogva gondolt arra a másfél órára, amit a levegőben töltött, és karnyújtásnyira tőle szálltak el a madarak. Aztán egyszer az a képtelen ötlete támadt, hogy talán egyedül is tudna szállni, mindenféle külső segítség nélkül, csak nagyon kellene akarnia. Gyerekes ötlet, ami csak egy kilencéves kisfiú fejében születhet meg, aki annyira akar repülni, mint ő.

78

Elkezdett gyakorolni. A falu szélén volt egy kopár domboldal, ahol csak pár növény élt meg keservesen a köves talajon, amíg a kecskék azokat is le nem legelték. Ez volt az ő gyakorló terepe, ahova iskola után kijárt, és hosszú órákat töltött meditációban, várva, hogy Isten tenyere felemelje. Igen, úgy gondolta, hogy Isten tenyerén fog felemelkedni a levegőbe, mindössze szépen és kitartóan kell Őt kérnie, ahogy otthon látta a felnőttektől. Ezért aztán válogatottan szép szavakkal kérte Istent, amihez természetesen nem volt elég egy kilencéves gyerek szókincse, ezért onnan kölcsönzött szavakat, ahonnan tudott.

Ekkor kezdte olvasni Dávid király zsoltárait, de sok szót nem értett, aminek az értelmét a rabbitól kérdezte meg, vagy az iskolában a tanítótól. A rabbi megdicsérte buzgalmáért, a tanító pedig a fejét csóválta, hogy miért nem meséket olvas, ami jobban illik a korához, de azért érezte, hogy mindketten meg vannak hatva, hogy ő már ilyen „felnőttes” olvasmánnyal pallérozza elméjét.

Igen, akkor még volt hite, amit aztán fokozatosan elveszített, abban az útvesztőben, amit felnőtté válásnak neveznek.

Nagyon megrémült, amikor először emelkedett a levegőbe, mindössze pár milliméterre, és csak néhány másodpercig, úgyhogy nyugodtan azt lehetett volna hinni, hogy csupán érzékei játszottak vele. Igen ám, csakhogy agyának egy másik része váltig állította, hogy szó sincs érzékcsalódásról, mert a lába valóban elszakadt a földtől, mint mikor a nyújtón lógászkodik. Hogy eldöntse a vitát, szüksége volt egy második próbára is. Csakhogy ez a képesség nem gombnyomásra működött, és nagy csalódására napokig nem történt semmi.

Elkeseredett, mert azt hitte, hogy valóban csak az érzékei tréfálták meg. Aztán egyszer csak újra megtörtént. Most már biztosabb volt a dolgában, de még nem annyira, hogy egy harmadik próbát is ne kellett volna tennie.

Lassanként azt is megtanulta, hogy agyának melyik részét kell stimulálnia, ha lebegni akar. Egyszerűen behunyt szemmel kellett vizionálnia, hogy felemelkedik a földről, és ha elég erősen koncentrált, akkor valóban felemelkedett.

Azt mindvégig tisztán érezte, hogy a képességét titkolnia kell mások előtt, mert azt már kilencéves fejjel megértette, hogy nemcsak ő nem érti ezt az egészet, mások se értenék.

Most már nem felelt meg egy kopár domboldal gyakorló terepnek, tehát keresett egy használaton kívüli pajtát. Fogalma sem volt róla, hogy miféle erő az, amivel így játszadozik, eszébe se jutott ezen törni a fejét, és igazán csak akkor rémült meg, amikor először spontán jelentkezett a lebegés. Éppen iskolában voltak, a tanító magyarázatát hallgatták, amikor megtörtént, és pár millimétert 79

felemelkedett. Szerencsére alig észrevehetően. A tanító nem is vett észre semmit, az osztálytársai pedig diákcsínynek vették, és jóízűen felkuncogtak.

Neki azonban rémületes volt ez az eset, mert arra figyelmeztette, hogy képtelen ezt az erőt kontrollálni, és attól fogva már azon igyekezett, hogy megszabaduljon tőle.

Ez végül is tizenkét éves korában történt meg, amikor elkerült otthonról, és az új élmények tömkelege, a beilleszkedés problémái kitörölték a fejéből ezt az emléket. Olyan tökéletesen elfelejtette, hogy azóta nem is gondolt rá, azt se érti, hogy most mért jutott eszébe.

A hangszóró újra megszólalt, a kapitány tájékoztatta az utasokat, hogy perceken belül leszállnak abban a közép-európai városban, ahova az utasok jegye szólt.

Egy szép mosolyú utaskísérő lépett oda hozzá, és figyelmeztette, hogy csatolja be a biztonsági övet, és ha bármi történne, csak hajtsa fejét a lábai közé. Nem tudta mire vélni a figyelmeztetést, eddigi repülései alkalmával még egyszer se hívták külön erre fel a figyelmét. Ebből aztán kikövetkeztette, hogy nem lesz sima a leszállás. Bár a stewardess igyekezett mindvégig higgadtan beszélni, de egy arcrándulás őt is elárulta. A kapitány az előbb azt mondta, hogy perceken belül leszállnak, mégse fordult rá a leszállópályára, hanem tett még egy kört a repülőtér fölött, a személyzet tagjai pedig ezalatt az utasokat oktatták. Az egyik pilóta kijött a kabinból, és közölte az utasokkal, hogy az óvintézkedésekre azért van szükség, mert az egyik műszer azt jelezte, hogy leszálláshoz készülve az egyik kerék nem engedett ki. Ezért most tesznek egy kört a repülőtér felett, hogy az irányítótorony ellenőrizze, vajon a kerék tényleg nem nyílik, vagy csak a műszer nem jelzi? Megnyugtatta az utasokat, hogy nem lesz semmi baj, ha mindenben követni fogják a személyzet utasításait. A fedélzeten érezni lehetett a feszültséget, ahogy a pilóta eltűnt a kabinban, és az utasokra pillantva, látni lehetett, hogy többségüket csak egy hajszál választja el a pánikba eséstől.

Nem nagy csomaggal vágott neki ennek az utazásnak. Tulajdonképpen azon kívül, ami rajta volt, nem is volt semmije, és ha a személyazonosságát kellett volna igazolnia, az egyetlen útlevélen kívül még azt se tudta volna megtenni.

Persze, akadhat az életben olyan szituáció, hogy az ember szándékosan veszít el minden igazolást a személyére vonatkozóan, mert úgy gondolja, hogy egy új személyazonosság jobban illik a vadonatúj énjéhez. Eldobunk hát mindent, ami ahhoz a régi énünkhöz köt minket, de még ez se kell, hogy feltétlenül elég legyen, és a régi életünk talán akkor nyúlik utánunk, amikor a legkevésbé számítunk rá. Lehet, hogy ez csak egy emlék, ami felidéződik bennünk, kiválthatja bármilyen apróság. Egyszer csak deja vu érzésünk lesz, mert ott állunk és várunk, ugyanabban a kereszteződésben, ahol egyszer már ugyanígy álltunk és vártuk, hogy átmehessünk az úttesten, de az autók szinte összefüggő folyamban hömpölyögnek el előttünk. Aztán végre megszakad ez a folyam, de 80

mire bennünk megszületik az elhatározás, hogy elindulunk, akkor tűnik fel látótávolságban egy újabb autó. Tudjuk, hogy nem érünk át annyi idő alatt, amíg az autó odaér, de reménykedünk benne, hogy a sofőr talán lassítani fog, és hát nem is kell egészen átjutnunk az úttesten, elég, ha a közepéig elérünk, mert ott már másik irányba halad a forgalom. Némi habozás után tehát lelépsz a járdáról, rémülten veszed azonban észre, hogy az autó ahelyett, hogy lassítana, inkább gyorsít.

Bántotta szemét a fény, ahogy a biztonsági őr az arcába világított, ami ellen úgy akart védekezni, hogy karját a szeme elé kapta. Ketten voltak, egy nagydarab és egy alacsony vézna, az ő vállát az alacsony vézna rázta, míg a nagydarab felettük állt, és az arcába világított. Akárcsak egy filmben, gondolta ő, ott is ketten vannak, csak ott az egyik fekete, és mindketten az amerikai rendőrök egyenruhájában. A csavargót játszhatná Al Pacino. A csavargó tulajdonképpen nem is csavargó, hanem egy nyomozó, aki épp akcióban van, és az a fedősztorija, hogy ő egy csavargó. A saját kollégái ellen nyomoz, mert fülest kapott, hogy közülük valaki kettős játékot játszik…

Mindez egy forgatókönyvből volt, amit még alig húsz évesen írt, amikor úgy gondolta, hogy filmrendező akar lenni. Akkoriban sorra gyártotta a forgatókönyveket, amelyek közt ott lapul az ő nagy filmjének ötlete is, így hitte akkor. De aztán beült a moziba, és a vásznon viszontlátta az ő nagy filmötletét, és rádöbbent, hogy eredetinek nem is olyan könnyű lenni, mert legjobb ötleteinket már mind megcsinálta előttünk valaki. Ekkor döntött úgy, elkeseredésében, hogy programozó lesz, annak nem kell eredetinek lennie.

– Mit csinál itt? – kérdezte az alacsony és vézna.

Előkereste a jegyét, és átnyújtotta a nagydarabnak, aki futólag belepillantott, majd odaadta a kicsinek, aki a fölöttese lehetett. Ő meg se nézte a jegyet, hanem egyből kimondta a verdiktet, hogy a reptér nem éjszakai szállás, és a kollégája majd kivezeti a reptér elé. A másik kínjában egyik lábáról a másikra állt, mert alapjában véve jóindulatú nagy mackó volt, nem szívesen hajtott végre ilyen jellegű parancsokat, csak hát a sors azzal tréfálta meg, hogy ilyen behemótnak teremtette, és hát attól, aki ilyen nagydarab, az emberek elvárják, hogy kevés esze legyen, viszont direkt az ilyen parancs végrehajtására van predesztinálva.

A hajnali úton sorra suhantak el mellette az autók, többségükben taxik, a reptérről vitték a városba utasaikat, akik mindössze pár perce érkeztek az egyik éjszakai járattal. A kuncsaftok még a hátsó ülésen aludtak, míg elöl a pohártartóban lötyögő méregerős kávéval a sofőr próbálta magát ébren tartani.

Egészen lehúzódott az út szélére, ha még egy lépést tesz, már a síneken találja magát, de még így is voltak tréfás kedvű autósok, akik roppant mulatságosnak 81

találták, hogy ő a síneken kénytelen menni. Ilyenkor nem tehetett mást, azon imádkozott, hogy ne akkor jöjjön a vonat. Agya előzékenyen előkereste azokat a borzalmas képeket, amiket valaha látott, olyan balesetekről, ahol vonat ütött el gyalogosokat, hogy nyomatékosítsa benne a veszély érzését. Agyának ez az akciója sikeres volt, mert ilyenkor mindig visszament az útra, dacolva az őrült autósokkal. Egy autó ért melléje, és egészen az ő tempójára lassított. Egy taxi volt, az ablakon pedig Yehuda dugta ki a vigyorgó fejét.

– Bevigyelek a városba?

Mi tagadás, fáradt volt. Fogalma sem volt, hogy mióta van úton, és hány kilométert tett meg ezalatt, csak azt tudta, legalább tíz éve nem gyalogolt már ennyit. Beszállt a hátsó ülésre.

– Tudod, nagy a mi családunk – váltott át az hirtelen a tegezésre. – Az egyik ősömnek például harmincöt gyereke volt. Igaz, négy feleségtől, de ez akkor is teljesítmény – rávágott a kormányra, mint aki valami jót mondott, amire fel akarja hívni a másik figyelmét. – Harmincöt gyerek, az utolsót hetvenéves korában nemzette. Hát igen, a családunk férfitagjaira jellemző a nagy természet, és amikor más öregemberek örülnek, ha pisilni tudnak, ők akkor még utódokat nemzenek. Szóval, visszatérve a szépapámra, nagyon vallásos volt, és kötelességének tartotta, hogy gyarapítsa Izráel utódait. Szó szerint vette az Úr ígéretét, hogy megsokasítja őt, és annyian lesznek, mint a tengerparton a homok.

Még az Avram nevet is felvette a pátriárka iránti tiszteletből. Amikor pedig épp nem imádkozott, akkor gyereket csinált. Asszonyait is úgy válogatta meg, hogy alkalmasak legyenek a gyakori anyaságra, ezért aztán csupa tenyeres-talpas parasztlányt vett el, szigorúan csak ortodox zsidókat, mégis három felesége ment rá az állandó szülésekre. Alig szálltak ki az anyasági ágyból, máris egy újabb Avram utód nőtt bennük. Azt mondják, akik ismerték, hogy bolond volt. Az élete vége felé tényleg pátriárkának hitte magát, és úgy is viselkedett, mint egy pátriárka, én azonban nem hiszem, hogy ez bolondság volt. Miért volna bolondság az, ha valaki Istennek szenteli az életét? Avram szépapa tudta, hogy a kiválasztott népből sosem elég, mert az összes többi nép az ő vérére áhítozik, mint a bárányéra, amit peszachkor megeszünk. Egyiptomban az ő vérével kenték be az ajtófélfát, hogy az Úr ne bántsa az elsőszülötteket. Ezért kell hát Izraelnek minden gyermek, hogy legyen kit feláldozni.

Hajnalodott, amikor beértek a városba, ahol Yehuda először látszólag összevissza kanyargott az autóval, mintha maga is bizonytalan lenne az útirányt illetően, végül azonban betértek egy csendes utcába, ahol nem volt forgalom. Az utca egyik oldalán jó embermagasságú kőkerítés futott végig, és a másik oldala is foghíjasan volt beépítve. Az autó elgurult az utca végéig, majd a motor leállt.

82

Yehuda megkocogtatta utasának a vállát, aki édesdeden aludt, hogy a nyál is kicsordult a szája szélén, és azt mondta neki, hogy megérkeztek.

Az időkülönbség miatt, mivel alig huszonnégy óra nem volt elég, hogy átálljon a közép-európai időzónára, szóval, az időeltolódás volt az oka, hogy nem tudta eldönteni, hány óra volt, amikor felébredt. Még a Nap állása se lehetett a segítségére, hogy ezt eldöntse, mivel az ablakon a zsaluk (szigorúan zsalu zárta az ablakot, és nem redőny volt leengedve, mivel ez egy régi épület volt, és egy redőny agyonütötte volna az összhatást!) be voltak zárva. Mikor kitárta a zsalukat, a szobába egyszerre bedőlt a napfény, hogy be kellett hunynia a szemét, mert szinte fájt ez a fényözön. Aztán körbejárt a szobában, és szemügyre vette a berendezést, ami egyszerű volt, szinte puritán, de mindennel ellátva, ami a vendég kényelméhez szükséges. Mert hogy ez vendégszoba volt, ahhoz semmi kétség nem fért. A szobából hiányzott minden, ami utalt volna a házban lakó családra. Mindössze egy csendélet lógott a falon. Leült az ágyra, és próbálta felidézni, hogyan is került ágyba. Arra még emlékezett, hogy Yehuda kirángatta az autóból, majd úgy vezette, akár a részegeket, de az ő lábai az istennek se akartak engedelmeskedni, úgyhogy a másik inkább vitte, mint vezette. A kaput a lábával rúgta be, mivel a kezei foglaltak voltak. Onnan kezdve azonban teljes volt a filmszakadás, hiába erőltette az agyát.

Az éhség első jeleit kezdte észlelni magán, ami eszébe jutatta, hogy fél napja nem volt semmi a gyomrában. Legutoljára egy szendvicset vett a reptéri automatából, ami után a gyomra háborgott, arra intve, hogy máskor ne az étkezésen akarjon spórolni. Így jelen pillanatban elsőrendű feladatává az vált, hogy éhét valamiképp elverje. Erre pedig a legmegfelelőbb módszer az, ha keres egy konyhaféleséget, ahol a hűtőszekrény bizonnyal minden jóval meg van pakolva, amire egy éhes ember vágyakozik. Csakhogy ez feltételezi azt is, hogy kilépjen azon az ajtón, hogy minden bizonnyal a folyosóra jusson, ami elvezeti a konyhához azt, aki ismerős itt, ő azonban járatlan itt. Mintha csak a dilemmájára jönne válasz, kopogtattak az ajtón, aztán meg se várva a választ, kitárult, és megjelent Yehuda ismerős alakja. Mosolygott, mintha legalábbis gyerekkori barátok lennének, pedig alig két napja ismerték egymást..

– Éhezel? Mert akkor idejében jöttem, hogy megmentselek. Csak kövess!

Röptében ellenőrizte, vajon szalonképes-e az öltözete, ugyanis még mindig az a ruha volt rajta, amiben tegnap nekivágott az útnak. Mi tagadás, a ruhának megvolt a szaga, az ő jellegzetes férfiillata, amit egyesek közönségesen izzadságnak mondanának. A konyháig senkivel se találkoztak, de mielőtt még rákérdezhetett volna, Yehuda megelőzte a válasszal.

83

– A háziak ilyenkor munkában vannak, a fiatalabbak pedig valamelyik oktatási intézményt látogatják, úgyhogy, kénytelen leszel velem beérni. Tudod, féligmeddig a családhoz tartozom, valahányadfokú unokatestvérek vagyunk, és sokszor vendégeskedek itt, úgyhogy jobb híján beleszámítanak a családba. Az a taxi is az egyik unokatestvéremé, amivel érted mentem a reptérre. Amikor itt vagyok, besegítek neki a vállalkozásába. Csak úgy, kosztért-kvártélyért. Néha azért kapok némi zsebpénzt is... szóval, egyedül vagyunk a házban.

Mialatt mindezt elmondta, elérték a konyhát, amely érezhetően a ház leghűvösebb helyisége volt ebben a dög melegben. Intett neki, hogy üljön le az asztalhoz, ő pedig eléje varázsolta mindazokat a finomságokat, amik egy éhes ember szemének és szájának az ingere. A konyha ablakából egy temetőre nyílt rálátás, ami nem is nagyon volt elkerítve a házhoz tartozó udvartól. Yehuda elkapta érdeklődő pillantását, és rögtön meg is adta a magyarázatot.

– A háború alatt itt volt a gettó határa, és a katonák nem engedték meg, hogy a halottakat a rendes temetőben temessék el, így aztán ezen a telken hantolták el őket. A háború után a hitközség megvette a családtól ezt a telekrészt, és itt lett a mártírok temetője. Én szeretem, mert olyan, mint egy park, csak itt kisebb a forgalom. A halottak amúgy is a legjobb társaság, még az is, aki életében egy kellemetlenkedő fráter volt, holtában már nem zavar senkit. Én például direkt szeretek velük beszélgetni, mert tudom, hogy meghallgatnak, sőt, még tanácsokat is adnak. Azt hiszed, hülyeséget beszélek? A halottak se egyformák a világon mindenütt. Nálunk otthon például kifejezetten barátságtalanok, nem szeretik, ha az élők kimennek hozzájuk, és megzavarják a nyugalmukat.

Olyankor kifejezetten rosszindulatúak, és egészen odáig elmennek, hogy elkergetik az alkalmatlankodókat. Itt viszont kifejezetten barátságosak, alig várják, hogy meglátogasd őket, és hiányolnak, ha hosszabb ideje nem látogattad meg őket. De hát ezt majd magad is megtapasztalod.

Kiderült, hogy a ház mégse olyan elhagyatott, mint azt Yehuda állította: „…ő nem számít, olyan, mintha már nem is élne…” , az egyik felső emeleten élt a család egyik idős tagja, akinek azonban az életterét alaposan behatárolta a vallásosság. „Tulajdonképpen nem is a család tagja, ha szigorúan vesszük, hanem csak szánalomból befogadták.” Szombatonként eljárt a közeli zsinagógába, vagy épp a temetőben látták üldögélni, egyébként azonban a háziak szinte nem is tudtak róla.

– A háború után, mikor Európa útjait ellepték a menekültek, a hontalanok, akik igyekeztek meglelni rég elveszett életüket, akkor azok a zsidók is hazafelé tartottak, akiket felszabadítottak a felszabadítók. A család egyik tagja is köztük volt, miután éppen túlélte Dachaut, és egy csoport hozzá hasonlóan csontra fogyott fogollyal tartott hazafelé, amikor ráakadtak. Az országút menti árokban 84

feküdt, és látszott rajta, hogy a végső stádiumban van, jártányi ereje sincs. Ha otthagyják, az a biztos halál a számára. Bár nekik is épphogy elég volt az élelmük, Joszif bácsi mégis a saját részéből adott neki. Az ősi mondásra gondolt: amit te szeretnél, hogy mások tegyenek veled, te is azt tedd másokkal… Az évek során Joszif bácsi számtalanszor mesélte el ezt a történetet, és a helyzet drámaiságát érzékeltetve, mindig élénk színekkel festette le, hogy akkor már ő is az éhhalál szélén tántorgott, az éhségtől káprázott a szeme, de akkor az ötlött a fejébe, hogy valahol ugyanígy az ő egyik családtagja haldoklik, és valaki talán ugyanígy az utolsó falatot osztja meg vele, amivel az életét menti meg. Nem mintha mi hallgatók nem lettünk volna amúgy is tisztában a drámaisággal, de hát elnéztük az öregnek ezt a teatralitást, hiszen be kellett vallani magunknak, hogy abban a szituációban mi se tudjuk, hogyan döntöttünk olna… szóval, ez rendben volt. Aztán Joszif bácsi tovább mesélte a történetet, amit mi már kívülről tudtunk, de az öreg ügyes történetmesélő volt, és értett hozzá, hogy a hallgatók figyelmét fenntartsa. Kétszer nem mesélte el ugyanúgy a történetet. Ha csak árnyalatokat, kifejezéseket, szófordulatokat, mindig megváltoztatott valamit, hogy a hallgató felkapta a fejét, az előző alkalommal ezt nem így mesélte.

A sírkert inkább hasonlított egy parkra, mint egy temetőre, még akkor is, ha évtizedek óta nem is használták temetőként. Az utóbbi időben inkább már emlékhelyként funkcionált, ami a holocaust áldozataira volt hivatva mlékeztetni az utódokat. A földbe süllyesztett márványtáblákon voltak olvashatók azoknak a nevei, akiket egykor itt temettek el. Néhány tábla össze volt törve, és Yehuda még idejében felvilágosította őt arról, hogy ne csodálkozzon, ha ilyet lát, mert ezt a helyet előszeretettel látogatják azok is, akiknek a holocaustról megvan a saját véleményük, és ez nem feltétlenül azonos a többségével. Ők a holocaustban se látnak mást, mint egy újabb zsidó összeesküvést.

Ezeknek az embereknek a világképe irigylésre méltón egyszerű és kerek.

Egyrészt vannak a gonosz zsidók, másrészt a világ összes többi része, és a világ történelme másról se szól, mint ennek a két erőnek az összecsapásáról. Lám, a gonosz zsidók már Jézust is megfeszítették, szól az antiszemiták érve, miközben csak arról feledkeznek meg, hogy Jézus Isten Fia volt, aki nem azért jött le a Földre, hogy bölcs guruként okítsa a népet, lehetőleg minél tovább, vagy mint valami pátriárka, népes családja körében élje meg az emberi élet legvégső határát. Ő bizony azért jött le a Földre, hogy ott a keresztfán haljon meg, bizonyságot téve mindarról, amit tanított, halálával elérve azt, amit életében, tanításával nem tudott elérni, hogy még a hozzá legközelebb állók, legbelső tanítványai se úgy nézzenek rá, mint valami különc csodabogárra.

Az ő gondolkodásuk persze ilyen mélységekig nem hatol le, hiszen a gyűlölet vezeti őket, és a gyűlöletnek nincs logikája. Pontosabban, az a gyűlölet logikája, 85

hogy logikátlan, és ilyetén módon azonos a szeretettel. Csakhogy amíg a szeretet nem kell megindokolni, hisz az önmagáért való, addig arra valami rejtélyes oknál fogva kényszert érzünk, hogy a gyűlöletünket viszont megindokoljuk.

Ezért aztán a gyűlölködő ember a legkevésbé a logikát használja, mert érzi, hogy egy elemző elme könnyedén megcáfolhatná – bár szereti a gyűlöletét úgy feltüntetni, mint ami teljesen logikus okokból fakad.

Hirtelen mintha hűs kéz simította volna végig az arcát, ami éppenséggel lehetett volna egy széllökés is, csakhogy ő tudta, hogy nem volt az széllökés, hanem azok közül próbálta valaki felvenni vele a kapcsolatot, akik itt aludták örök álmukat, míg az utolsó ítélet harsonái meg nem szólalnak.

A halottakkal mindig meghitt volt a viszonya, sőt, az ő társaságukat nemegyszer többre becsülte, mint az élőkét. Szerette a társaságukat, mert rálátással tekintettek a földi hívságokra, és szép lassan őt is megtanították rá, hogy így kezelje azokat, mert az emberi problémák múlandók, mint maga az élet, és a halálunk után már nem fogjuk érteni, hogy mi miatt gyötrődtünk életünkben. A halottak megtanították rá, csak haláluk után értették meg, hogy azoknak a gondoknak a kilencvenkilenc egész kilenctized százaléka, amelyek az életükben álmatlan éjszakákat okoztak nekik – …szóval mind ostoba önzés volt, ami csak arról szólt, hogy mire nincs elég pénzük, mit nem birtokolhatnak, miben tartoznak a vesztesek közé, és megint nem sikerült ócska kis egójukat kielégíteni. Ilyen és ehhez hasonló álproblémák gyötörték halálra őket, szó szerint, és erre csak a halálos ágyukon döbbentek rá, az ikszedik infarktus után, amikor már minden késő volt…

Ezért hát óvták őt, hogy vele ne történjen ez meg, és minden figyelmével koncentráljon arra az egy tizedre, ami a lényeg. Mert az élet egy nagy színház: a színpadon folyik az előadás, tragédia, komédia vagy épp tragikomédia, de az igazi élet az a kulisszák mögött zajlik, ahol a színészek nem a szerző által írt szerepüket játsszák, hanem szabadon adják magukat. A néző, aki ilyenkor lesheti meg a színészeket, különös kegyben részesül, hiszen a színészek szavaiból rájöhet, hogy a színpadon folyó komédia csak arra jó, hogy elterelje a figyelmüket a lényegről. Mint a kisgyereket bolondítják el az orvosnál, hogy a doktor bácsi meg tudja őt vizsgálni…

A hűs kéz újfent végigsimította az arcát, mintha az a valaki megérezte volna, hogy elkalandoztak a gondolatai, és így akarná felhívni magára a figyelmét.

Ugyanakkor azt is érezte, hogy egy másik élőlény van a közelében, azonban hiába nézett körül, a temetőben most senki se volt rajta kívül. Valahonnan az a kényszerképzete támadt, hogy valaki ott áll mellette, és őt nézi. Már azt is meg tudta volna mondani, hogy ki az a valaki: egy szomorú szemű, tizenkét év körüli kislány volt, és mintha félt volna őt megszólítani, ezért hát csak nézte azokkal a 86

szomorú őzikebarna szemeivel. A kislányból elviselhetetlen szomorúság áradt felé, és amikor jobban megfigyelte, mintha szipogott volna. Időnként tökéletesen céltalanul felemelte a kezét, de nyomban vissza is ejtette, mintha az erejéből mindössze ennyire telne.

Micisapkája alól szőke fürtök kunkorodtak elő, és már most meg lehetett állapítani, hogy igazi szépség lehetett volna, ha megéri azt a kort, amikor a kislányból nő lesz. Kabátján, pont a szíve fölött ott virított a sárga Dávid csillag.

Beszélni akart, de csak tátogott, mint a partra vetett hal. Hozzálépett, megfogta a kezét, mire a kislány elkezdett hüppögni. Most vette csak észre, hogy a kislány egy öregek, fiatalok és gyerekek alkotta sorfalban áll. Semmi közös nem volt bennük, mintha csak valaki sebtében kiragadott volna pár tucat embert egy nagyobb embertömegből, hogy felsorakoztassa őket a folyóparton. Merthogy a hátuk mögött már csak a folyó volt, amely lomhán hömpölygött, Közömbösen, nem véve tudomást róla, mi történik a partján. Itt-ott jégtáblák úsztak a vízen, reggelre bizonyára összefüggő jégpáncélt fognak alkotni. Most azonban még késő délután volt, csikorgó hideg, és pár kisgyerek nyafogott, mert nem értették, hogy miért kell nekik ebben a hidegben itt állniuk. Sírni azonban egyikőjük se mert, ahhoz túlságosan meg voltak rémülve. Ijedtségük legfőbb oka ott járt le-fel a sorfal előtt, és éppen hadonászva szónokolt. Vékony bajsza volt az orra alatt, szinte azt lehetett volna hinni, csupán arról van szó, hogy reggel rosszul borotválkozott. Nyakán kidagadtak az erek, ahogy teli tüdőből harsogta a saját igazságát. Az emberiségnek azon csoportjába tartozott, akik meg vannak róla győződve, hogy minél hangosabban mondják, annál igazabb a mondanivalójuk.

Minden diktátor ordibálva szónokol.

Ilyen diktátor szerepében tetszelgett, mint a színész, akinek szent meggyőződése, hogy ő a megálmodott szerep eljátszására született, és mikor végre itt a nagy lehetőség, kiderül, hogy csak ripacskodik. Ő is ilyen ripacs volt, széles gesztusaival mintha csak parodizálná példaképét. Akár nevetséges is lehetett volna, ha a körülmények nem lettek volna ennyire drámaiak. De a körülmények drámaiak voltak, amit a néhány méterre tőle géppisztollyal a vállukon álló katonák is jeleztek.

A kislány arca viaszfehér volt a rémülettől, mert érezte, hogy most a borzalom fog megtörténni, amiből semmit sem ért, ráadásul nincs mellette senki, aki elmagyarázná neki, miért. Éjjel rángatták ki őket a rejtekhelyükről, ahova egy jó ismerős bújtatta őket, hónapok óta rejtőzködtek. Kezdetben jó játéknak tűnt az egész, hiszen az elején még szabadon mozoghattak a lakásban, és csak arra az időre kellett elbújniuk a szűk, sötét lyukban, amíg a házkutatás tartott. Egy idő után azonban már olyan 87

gyakoriak lettek a razziák, hogy egész nap ott kellett kuksolniuk szűk börtönükben, elgémberedett tagokkal. Az öccse is ott született, aki végül a sírásával elárulta őket.

Még soha életében nem félt úgy, mint akkor, félelmében még össze is pisilte magát, és most már végképp nem tudta eldönteni, hogy melyik érzés legyen benne erősebb, a szégyenvagy pedig a félelem? Az anyja görcsösen kapaszkodott a kisbabába, még akkor is, amikor a katonák durván lökdösték, és ők csak fél óra múlva vették észre, hogy a kicsi nem lélegzik. Ölelésével megfojtotta a kisbabáját. Ő hajnalban szakadt el a családjától, amikor annyi ember zsúfolódott össze abban a pincében, ahová eredetileg kísérték őket, hogy a csoportot két részre osztották. Ekkor szakadt el a szüleitől, akiknek még jutott hely a pincében, de nekik tovább kellett menniük. Akkor már olyan fáradt volt, hogy csak botladozott, és többször elesett az utcán, a keretlegények pedig szitkozódtak, ütlegelték, és akkor valaki kézen fogta, és szinte húzta maga után. Amikor megérkeztek a rendeltetési helyükre, úgy rogyott le, mint egy zsák, és elaludt.

Délután felrázták, és ide kísérték őket a Duna partjára.

Mellette egy hosszú szakállú férfi állt, ugyanolyan sárga csillaggal a kabátján, mint neki volt. A férfi az apjával lehetett egyidős, tulajdonképpen látásból még ismerte is, és most mindennél inkább szerette volna, ha most egy bátorító mosolyt küld feléje, mint az apja, aki még a legnehezebb percekben is talált rá alkalmat, hogy biztatóan rámosolyogjon a lányára. Ám a férfi, aki máskor olyan barátságos volt, most nem vett róla tudomást, ajka hangtalanul mozgott, ahogy egy imát mormolt.

Látszott rajta, hogy számára már tökéletesen megszűnt a világ, és minden érzékével egy másik dimenzió felé fordult, ahova perceken belül megérkezik.

Fizikailag még ott állt a Duna-parton, de lélekben már messze túl járt a sillagokon, és ami itt maradt belőle, az csak a porhüvelye, amit akár el is temethetnének.

A parancsnok hirtelen félbeszakította a szónoklatot, még a mondatot se fejezte be. A távolból felhangzó ágyúdörej figyelmeztette, hogy a körülmények nem kedveznek szónoki képességei csillogtatásának. Dühös volt, hogy félbeszakították, a kisember elkeseredett dühével, aki mindig vesztesnek érzi magát. Csakhogy az ő kezében most hatalom volt, hogy elégtételt vegyen a sérelmeiért. A pisztolytáskából előkapta revolverét, és rálőtt arra a szerencsétlenre, aki ott állt előtte. Mintha csak erre a jelre várnának, felugattak a géppisztolyok, és a parton álló testek tehetetlen rongybábokként estek a folyóba.

88

A kislány szomorú szemekkel tekintett fel rá: „Még a szüleimtől se tudtam elbúcsúzni, úgy kellett egyedül meghalnom” – mindezt sírásra görbült szájjal mondta. Ő nem válaszolt, a szavakon törte a fejét, amelyekkel megvigasztalhatná, de már nem volt rájuk szükség. A látomás foszladozni kezdett, mint az oszló hulla, amely atomjaira bomlik, míg végül nem marad belőle más, mint néhány csont.

Yehuda indult a levéltárba, hátha sikerül valami nyomra bukkannia, ami elvezeti Alec bácsihoz, és felszólította, hogy kísérje el őt.

– Tudod, ez a hobbim, a családfakutatás. Ha lehetne, minden időmet ennek szentelném, de sajnos a megélhetésemre is gondolnom kell, így hát taxizom, mert ez a munka biztosítja azt a rugalmasságot, ami a hobbimhoz szükséges.

Taxizni bármikor és bárhol tudok, ráadásul még a magam ura is vagyok. Ha rám jön az ihlet, otthagyom a kocsit az utassal együtt az út közepén, és megyek kutatni. Mondom neki, ha sürgős dolga van, legjobb, ha keres egy másik taxit, ha viszont ráér, várjon meg itt, másfél óra múlva vissza vagyok, addig hallgassa a rádiót… Eddig csak egyetlen utasnak fogyott el a türelme, igaz, ő minden mozdíthatót magával vitt.

A zsinagógai levéltárba mentek, ahol immár kétszáz év óta fel volt jegyezve a hitközség tagjainak az életéről minden fontos esemény, és még dokumentumok is, amiket azok a hívők hagytak a levéltárra, akik nem akartak nyom nélkül távozni ebből a világból, vagy pedig örökösök nélkül múltak el.

A levéltár egy kétemeletes épület második emeletén volt, az elsőn egy kávéház és néhány butik osztozott. Ahogy a levéltár is megosztozott a második emeleten a helyi múlt emlékeit őrző kis múzeummal.

A levéltáros nő egy pult mögött ült, ez nyomban hivatali tekintélyt kölcsönzött neki. A nő felemelt mutatóujjal figyelmeztette őket, hogy várjanak addig, amíg befejezi a fejezet olvasását. Csak ezután emelte fel a fejét a könyvből, amit a pultra tett, szemüvegét pedig a nyitott könyvbe helyezte. Ettől rögtön rövidlátó pillantása lett.

– Múzeum vagy levéltár? – kérdezte. Értetlenkedésüket látva hozzátette: – Ugyanis mindkettőnek én vagyok az egyetlen alkalmazottja. Ő ocsúdott fel elsőnek.

– Levéltár.

89

– Akkor először is jegyet kell váltaniuk, ami érvényes mindkét helyre. Yehuda kifizette a két jegyet, és a nő bevezette őket egy helyiségbe, ahol a polcok egész labirintust képeztek.

– Az akták ábécé szerint vannak elrendezve – magyarázta a nő. – Ebbe a levéltárba még tudományos kutatók is járnak. Maguk is azok?

Yehuda sajnálkozva intett nemet.

Mikor már második órája tébláboltak reménytelenül a polcok közt, Yehudának is be kellett látnia, hogy mégis igénybe kell vennie a nő segítségét. Az elrendezés olyan kacifántos volt, hogy még mindig nem találták meg az ábécé elejét. Végigmentek már az Y, a Q sőt a H betűkön is, de az ábécé elejére még nem sikerült eljutniuk.

Kiment, hogy szóljon a nőnek, ő pedig egyedül maradt a sokezer oldalnyi dokumentummal, amelyek többségét ember nem olvasta, amióta idekerültek, legfeljebb az egerek rágcsálták.

Naplók, levelek, üzleti számlák, minden, ami egy ember életében összegyűlik, itt pedig sok, sok ember hagyatéka volt összegyűjtve, és mindez olyan, mint ujjlenyomatok, amelyek a betörő után a házban maradnak. Ezek az „ujjlenyomatok” azonban egyben hangulatjelentések is voltak. Mint egy jó grafológus, aki pusztán az írásjegyek alapján meg tudja határozni egy ember lelki életét, úgy árulkodtak ezek az írások az egykor élt emberekről, arról, hogy mi tette őket boldoggá, boldogtalanná.

Itt görcsös volt az írás, tehát az illető zaklatott lelkiállapotban írt, ott viszont gondosan formálta meg a betűket, tehát fontos volt a számára, akihez az üzenet szólt. Ilyenek voltak azok a hangulat-töredékek is, amelyek ugyanúgy beleivódtak a papírba, mint a tinta, és egészen addig ott is maradnak, amíg a papír el nem foszlik. Életünk nyomot hagy a matérián, gondolta, csakhogy ez a nyom semmilyen ma rendelkezésünkre álló műszerrel nem mérhető, ezért aztán úgy teszünk, mint a kisgyerek, aki azt hiszi, hogy amit nem lát az nem is, létezik.

A múzeumi részben nézegették a kiállított tárgyakat, amit a levéltáros nő ajánlott, hátha közben eszükbe jut valami használható információ arról, amit keresnek. Yehuda ugyanis csak most döbbent rá, hogy még Alec bácsi igazi nevét se tudja, egy keresztnév alapján pedig mégse kezdhetnek kutatni, mondta a nő.

90

Így aztán átjöttek a Múzeumba, hogy a múltból itt maradt tárgyak között az ő emlékezete is megelevenedjen. Az itt kiállított tárgyak többsége egy rabbi hagyatékából származott, aki ötven évig szolgálta a hitközséget, a XIX. század végén és a XX. század elején. Tehát pont abban a pár évtizedben, amit ma a történészek aranykor névvel illetnek. Ez a kor pedig egybeesett azzal, hogy a zsidók is megkapták az államtól ugyanazokat a polgárjogokat, amelyeket a többi polgár már azelőtt is élvezett.

Voltak itt drámai kiállítási tárgyak is, amelyek nem a békének ezt a pár évtizedét hordozták. Például az a cipő, ami lefelé volt fordítva, és a talprész a tórából volt elkészítve. A melléje tűzött cédula szerint egy fiúé volt, gazdájával együtt megjárta a koncentrációs tábort, míg az amerikai hadsereg fel nem szabadította, és viszontagságos úton vissza nem került szülővárosába. Mindvégig ezt a cipőt viselte, aminek a talpa elvásott, és ő azt a Tóra egy lapjával pótolta.

A cipőnél megtorpant, mert nem akarta elhinni, hogy ezt valaki viselte, és nem egy művész fejében született meg az ihletett gondolat, hogy így érzékeltesse egy nép sok évezredes történelmét. Íme, gondolta némi pátosszal, az életnél nincs jobb művész.

Yehuda az orrát lógatva ment mellette, és gondolatai annyira lefoglalták, hogy még beszélni is elfelejtett. Hirtelen azonban megszólalt.

– Tudod, Alec bácsit senki se hívta másként, csak Alec bácsinak, és mi, gyerekek is elkönyveltük, hogy ez az ő neve, tovább pedig nem foglalkoztunk vele. Pedig polgári neve mindenkinek van, de eddig ez az eszembe se jutott.

Vajon ki adta neki az Alec nevet? Ő mondta, hogy így hívják, vagy egyszer csak valaki ezen a néven kezdte őt nevezni, és a többiek is átvették? Érdekes kérdés ez, mert egy embert a neve tesz azzá, aki. A rómaiak ezt úgy mondták, hogy nomen est omen. Igen, a nevedben viseled a sorsodat… Gyerekkoromban volt egy barátom, akit Michalnak hívták. Pontosabban a barátom csak később lett, amikor Daninak kezdte magát hívni, mert amíg Michalnak hívták, senki se barátkozott vele, az osztály is kiközösítette, sőt, még az a gyanú is felmerült, hogy gyengeelméjű, mert olyan különös fiú volt, senki se értette igazán, az iskolában is inkább csak bukdácsolt, év végén a tanárok is csupán kegyelemjegyekkel engedték át felsőbb osztályba. Aztán, amikor Daninak kezdte magát hívni, hirtelen megváltozott minden. Egy csapásra megtáltosodott, ő lett az osztály legjobb tanulója. Magabiztossá vált, ő lett minden társaságnak a középpontja, és mindez csupán azért, mert a jó nevet választotta, ami már ő volt.

Alec bácsival is hasonló lehetett a helyzet, hogy azelőtt nem a megfelelő névvel élt, és őseinek a földjére kellett eljönnie, hogy az igazi nevére rátaláljon…

Csakhogy ez mirajtunk nem segít. Nekünk a hivatalos neve kell, amivel anyakönyvezték, és ami az igazolványába volt vezetve…

91

Yehuda a homlokát ráncolta, mint aki erősen töri valamin a fejét, majd megszólalt.

– Amikor anyám hagyatékát rendeztem, sok olyan papírt találtam, amiről fogalmam sem volt, hogy kihez tartoznak. Anyám egész életében nagy gyűjtője volt az ilyen dokumentumoknak, még a cetliket is eltette, amire a boltban a számlát írták. Sok felesleges papírt kellett kidobnom, amikor a halála után az archívumot válogattam, és akkor a limlomok között egy útlevelet is találtam, ami Goldschmidt Sámuel névre volt kiállítva. Akkor semmit se mondott nekem ez a név, hiszen tudtommal a családban senkit sem hívtak így, bár mint mondottam volt, nagy a mi családunk, Avram szépapámnak harmincöt gyermeke volt. Úgyhogy mégis láttam rá némi esélyt, hogy előkerül egy ilyen nevű rokon is, a család egy újabb ága, ezért aztán eltettem az útlevelet. Lehet, hogy az az útlevél nem is az egyik családtagomé volt, hanem Alec bácsié?

Yehuda megállt, és mintegy győzködni kezdte magát, hogy újdonsült teóriája igaz.

– Tulajdonképpen ez a legvalószínűbb, hisz a családfát már eléggé feltérképeztem, és semmiféle utalást nem találtam, hogy a családnak létezne egy ismeretlen ága, akár itt, Európában, akár Izraelben, akár az Újvilágban, akár Ausztráliában, akár Afrikában, merthogy a család öt földrészen él. Sőt, az egyik ki tudja, hányadik unokatestvérem egy eszkimó nőt vett el, úgyhogy nincs kizárva, hogy haton… de hát most nem ez a fontos, hanem az útlevél. Hogy kié volt? Emlékszem, akkor alaposan megvizsgáltam az útlevelet, ami a háború után, a béke első napjaiban lett kiállítva. A szó szoros értelmében nem volt útlevél, hanem csak egy ideiglenes dokumentum, amit a felszabadítók állítottak ki a koncentrációs táborokból szabadult zsidóknak, hogy szabadon mozoghassanak Európa útjain. Az amerikai hadsereg állította ki, még a tábor neve is rajta volt: azt hiszem, Mauthausen. Szóval, ez a papír lehetett Alec bácsi útlevele, rajta az ő polgári nevével.

Visszamentek a nőhöz, aki a pult mögött újfent a vélhetően roppant érdekfeszítő könyvet olvasta, úgyhogy az előző tapasztalatból okulva addig nem is zavarták, amíg a fejezetet be nem fejezte. Utána viszont magától nézett fel, és még egy barátságos mosolyt is küldött feléjük, ami hihetőleg a tapintatuknak szólt.

Yehuda megadta a keresett nevet, és a nő megígérte, hogy utánanéz, aztán eltűnt a levéltárban. Ők pedig magukra maradtak az előtérben. Yehuda rutinosan a falra ragasztott hirdetményeket kezdte böngészni, de ő világéletében gyűlölt várakozni, így hát megállapodott Yehudával, hogy a lenti cukrászdában fogja megvárni.

92

Miután a bárpultnál megrendelte a kávét, hozzá a süteményt, elindult az asztal felé, amit a kijáratnál választott ki magának. Jóllehet a cukrászda majdnem teljesen üres volt, ő mégis inkább átvágott a helyiségen, hogy a középreelhelyezett asztalkán lévő kupacból kihalásszon egy folyóiratot.

Szerencséjevolt, nem egy női lap akadt a kezébe, hanem egy utazási magazin.

Mindjárt a második oldalon egy ragyogó színekben pompázó hirdetés próbálta őt rávenni, hogy fogadja el az egyik utazási iroda ajánlatát, elviszik a világ bármely pontjára. A hirdetéshez tartozó gondosan megkomponált képen hibátlan fogsorú modellek, bárgyú mosollyal, a trendinél egy árnyalatnyival se nem halványabb, se nem sötétebb barnára sült bőrrel próbálták elhitetni a reménybeli ügyféllel, hogy milyen jól érzik magukat a tengerparton, a pálmafák alatt.

A kép hányinger volt, úgyhogy tovább lapozott az olvasói levelekhez, ahol minden újságnak az olvasását kezdeni szokta. Tapasztalata szerint ugyanis egy lapról az olvasói levelek mindent elárulnak. Hogy a szerkesztő, aki a levelek közt válogat, milyen stílusú és nívójú hozzászólásokat szerkeszt be a rovatba. Érdekes, hogy jóllehet minden lapban kiírják, hogy a szerkesztőség nem mindig azonosul az olvasók véleményével, mégis hosszútávon ezek a hozzászólások formálják egy újság arculatát.

Munkanélküliségének az időszakában pár hónapig egy kis, eredetileg szélsőbalos irányultságú vidéki lapnál volt informatikus. Aztán a kisvárosba elkezdtek letelepedni a bevándorlók Kelet-Európából, mindenféle zsidó identitás nélkül, otthonról csak az antiszemitizmust hozták magukkal. Zsidóságuk csak arra volt jó, hogy letelepedési engedélyt kapjanak, egyébként azonban egész életükben megszokták, hogy zsidóságukat titkolják, sőt, ők zsidózzanak a legjobban, nehogy gyanúba keveredjenek, hogy zsidók... Néhány hónap múlva a laphoz is elkezdtek érkezni a gyalázkodó levelek.

Az újság szerkesztői először még próbálták megmagyarázni az olvasóknak, hogy most pont abban az országban élnek, amit a zsidók alapítottak, de a továbbra is zsákszámra érkező levelek végül meggyőzték a tulajdonosokat, akik nem akartak olvasókat veszíteni. Ezért hát kirúgták a főszerkesztőt, és egy olyan újságírót tettek a helyére, aki hírhedten antiszemita volt. Ez aztán odáig fokozta az őrületet, hogy kinevezése után az első vezércikkben megkérdőjelezte annak az országnak a jogát a létezéshez, amelyet azon pillanatban maga is a hazájának mondhatott. Így aztán ő is valami halvány fogalmat alkothatott azoknak a kelet-európai országoknak az abszurditásáról, 93

ahol a hazaárulás számított hazafias tettnek, és aki hazafinak tartotta magát, az tüntetően emigrált az általa mocskosnak ítélt rendszerből. Később egy ismerőse, aki szintén Kelet-Európából származott, megerősítette, hogy ez így van, és másfél órás előadásban fejtegette ennek a történelmi okait.

A pincérnő, aki az előbb még a pult mögött állt, és süteményes lapáttal ügyesen kiemelte a hűtőből azt a puncsszeletet, amire rábökött, most kihozta a kávét a szelet süteménnyel…

Maga se tudott rá észszerű magyarázatot, hogy miért pásztázza még egyszer végig a termet, mielőtt beletemetkezik az olvasásba. Talán az elmúlt hetek eseményei hagytak benne mélyebb nyomot, mint gondolta?

Rájött, hogy az ősember ösztöne, aki elment vadászni, és könnyen kerülhetett az üldöző szerepéből az üldözöttébe, még most is egy csapásra előhívható.

Elég az hozzá, hogy megforduljon a szélirány, és az üldözött fenevad megérezze testünk szagát, kiszimatolja a félelmünket. Mert aki vadászik, az ugyanúgy retteg, mint akire vadásznak, hiszen tudja, hogy csak pillanatnyi helyzeti előnyben van, amely azonban bármikor megváltozhat.

Igen, a rettegés segíthet a vadásznak túlélni a vadászatot, és ezt ő is tudatosította, talán ezért volt jó parancsnok. Egyetlen embert se veszített el. Mert a jó parancsnok a saját embereit akarja megvédeni, és kihozni őket az őrületből…

Egy kommandóval határsértőket üldöztek, és észrevétlenül mélyen az ellenséges területre hatoltak be. Csak akkor vették észre, hogy tőrbe csalták őket, amikor körülöttük már mindenhol ellenség volt. Egy házban húzták meg magukat, de tudták, hogy bármelyik pillanatban rájuk akadhatnak, csak idő kérdése. Csupán abban reménykedhettek, hogy túszokat akarnak, akiket aztán majd kicserélnek a saját, fogságban levő társaikra.

Hallotta, ahogy a katonák imádkoznak, egyedül ő volt biztos benne, hogy épségben kijutnak innen, hiszen nem az feladata itt a földön, hogy itt pusztuljon.

Aztán megjött a kislány. A nagyapjával volt. Sóbálvánnyá meredtek, ahogy megpillantották a katonákat, akiket nekik gyűlölniük kell. Az emberei nyomban rájuk szegezték a fegyvereiket, de ő szólt nekik, hogy engedjék le.

Aztán a béke egyetemes jelével köszöntötte az öreget, aki hamar átlátta, hogy csapdába estek, és elég lenne kiáltania, hogy nyakukon legyenek az üldözőik. Ő viszont azt tudta, hogy fel kell kínálnia a választás lehetőségét neki, nehogy sarokba szorítsa, és ne kényszerítse, hogy kiáltson. Az öreg nem kiáltott, sőt még az unokája száját is befogta, amikor az rémületében sikoltani akart.

Egy hosszú pillanatig néztek farkasszemet, amit a másik unt meg előbb, 94

és fejének egy alig észrevehető mozdulatával intett, hogy kövesse. Elindult az öreg után, a többiek a nyomában, lövésre kész fegyverekkel. Az öreg a ház másik végébe vezette, ahol hirtelen eltűnt a szeme elől.

Az öreg a környezetbe olvadó, földbe süllyesztett csapóajtón keresztül tűnt el. Egy alagútba jutottak le, amit az ókorban kanálisnak használhattak, mert ittott még látszott az emberi végtermék megkövesedett maradványa. Körülbelül fél óráig mehettek, a város szélén bukkantak újra a napfényre, ahonnan már jelezni tudtak a helikopternek, ami értük jött. A városban csak most vették észre, hogy kisiklottak a kezükből, és dühösen kezdtek a levegőbe lövöldözni.

Fotografikus memóriájával még a legapróbb részleteket is képes volt megjegyezni. Ilyen memóriával a tanulás se jelentett soha gondot, hisz első látásra-hallásra mindent megjegyzett, és hát azóta is sokat köszönhet ennek a képességének. Elég volt egy helyiségbe belépnie, ahol előzőleg már járt, és ha a falon a kép máshogyan állt, azt ő már észrevette.

Most is egy pillantással feltérképezte az enteriőrt. A falon a reprodukciók mind impresszionista festményekről készültek, köztük volt Monet híres képe is, amelyről az egész irányzat és a cukrászda is a nevét kapta (IMPRESSZIÓ).

A kép magába szippantotta nézőjét, és egyből a csónak utasának a helyébe képzelte magát, aki a tengerről nézi a napkeltét. Talán direkt azért hozatta magát ki a tengerre, hogy a napkeltében gyönyörködjön, amely egyeseknek teljesen hétköznapi, mert mindennapos látvány, hisz minden hajnalban kint a tengeren éri őket. Egyszer azonban ők is először látták, és akkor őket is ugyanúgy lenyűgözte a látvány…

A szeme továbbsiklott a képekről a vendégekre. Nem voltak sokan, rajta kívül négyen ültek még az asztaloknál. Egy tinédzserkorú szerelmespár, igyekezvén láthatatlanná válni, a helyiség legsötétebb sarkában választotta ki asztalát, amelyet még virágokkal is elhatároltak a cukrászda többi részétől.

Vélhetően a tulaj jó üzleti érzékkel direkt a szerelmespároknak kedveskedett a különálló boksszal, hogy elbújhassanak a világ szeme elől. A lány egy fejjel volt magasabb a fiúnál, az ő fejének a teteje látszott a virágok fölött.

A hozzá közelebbi asztalnál két idős hölgy ült, sugárzott róluk, hogy egykor szebb napokat látott úriasszonyok voltak. Arcukat olyan vastagon fedte a smink, hogy az már maszknak is beillett volna. Arra gondolt, hogy a halotti maszkjukat viselik már életükben, de aztán elszégyellte magát az illetlen gondolatért.

95

Gyorsan olvasásba temetkezett, mert az egyikük már felfigyelt rá, hogy őket fixírozza.

Az első olvasói levél rögtön egy reklamáció volt, amiben azt kifogásolta a levélíró, hogy az újságban látható reklám alapján választott magának egy utazást, amiben minden jót és szépet megígértek, és csak ott a helyszínen döbbent rá, hogy őt bizony átverték. A személyzet udvariatlan volt, csak a sokadik kérésre volt hajlandó bármit is megcsinálni, ha pedig reklamált, akkor szemtelenül visszafeleseltek. Az utolsó napon pedig odáig fajultak a dolgok, hogy kishíján összeverekedtek, a rendőröknek kellett megakadályozni, hogy ne törjön ki tömegverekedés az alkalmazottak és a szálloda elégedetlen vendégei közt. Csak a helyszínen derült ki, hogy a szálloda egy szemétdomb szomszédságában van, ami persze a reklámfotóról hiányzott. A levélre szerkesztői üzenetben válaszoltak, amiben felvilágosították az olvasókat, hogy a szerkesztőség nem felel az újságban közölt reklámokért.

A második levél egy élménybeszámoló volt, és egy olvasó küldte, aki saját bevallása szerint húsz évig úgy dolgozott, akár egy rabszolga, és egy reggel úgy ébredt fel, hogy az addigi életének tulajdonképpen semmi értelme.

Volt ugyan pár milliója, de azzal is csak a bankot gazdagította, hiszen a munkája tartotta rabságban, és még a pénzét élvezni se maradt ideje. Azóta csak utazik, és a világot fedezi fel, mert a világból csak annyi lehet az övé, amennyit felfedez belőle magának. Utazásai során sokszor találkozik olyan emberekkel, akik sokkal szegényebbek és sokkal boldogabbak, mint ő. Először nem értette ezt, de aztán rájött, hogy a boldogság nem testünk igényeinek a kielégítésétől függ, hanem valami sokkal mélyebb dolog. Az kell hozzá, hogy szabaduljunk meg a civilizáció koloncaitól, és ne másoknak akarjunk megfelelni, hanem magunknak. Ne hazudjunk magunknak, és ne a dolgok birtoklásától tegyük függővé boldogságunkat, mert akkor örökös csalódásra ítéljük magunkat. Ne féljük bevallani, hogy mi se tudunk mindent, hogy csak a büszkeségünk akadályoz meg minket abban, hogy beismerjük a tévedéseinket, és ezzel arra ítéljük magunkat, hogy hamis illúziókhoz ragaszkodva éljük le életünket. Ő se saját magától jutott ennek a bölcsességnek a birtokába, hanem úgy, hogy egy évig élt a Himalájában, egy kolostorban, ami az év tizenkét hónapjából tíz hónapon keresztül megközelíthetetlen, így van idő meditálni és a nálunk bölcsebb emberekkel beszélgetni. Mert nem tanítani kell, rátukmálni az emberekre a saját vélt igazságunkat, hanem beszélgetni velük, és így formálni egymást, Mester a tanítványt, és Tanítvány a mestert. Mert a Mester nem attól bölcs, hogy minden tudás birtokosának hiszi magát, hanem attól, hogy ő is tanulni akar a Tanítványtól. Ezt is ott, a kolostorban tanulta meg.

96

Addig azonban hosszú utat járt be, amíg ennek bölcsességnek a birtokába jutott. Leginkább önmagában, bár földrajzi értelemben is sokat vándorolt. De amíg a világban egy kilométert haladunk, addig lehet, hogy önmagunkban fényéveket teszünk meg. Mert ami belül van, az a külső világegyetem tükröződése, vagy fordítva. A lényeg az, hogy az ember leélhet egy életet úgy, hogy meg se próbál kilépni a saját naprendszeréből, mások viszont folyton új galaxisokat hódítanak meg, és minél több galaxist hódítottál meg sikeresen, annál több vagy önmagadnak, habár lehet, hogy a világ szemében csupán megvetett pária vagy. De egyre többen látják meg benned a a világ csillogását semmibe vevő merész felfedezőt, aki olyan galaxisokban jár, amelyeknek a létezéséről a többieknek még csak fogalmuk sincs, és felfedező-társaidul szegődnek.

Az ajtó kinyílt, és az ő arcát meglegyintette a friss szellő. Felpillantott az újságból, zavarodott tekintetű, borostás férfi állt meg felette, azt hitte, alamizsnát gyűjtő koldus, ám a férfi úgy nézelődött körbe, mintha keresne valakit.

Szokatlan módon nemcsak a fejét forgatta, hanem az egész testével követte a feje mozgását. Végül abbahagyta a forgást, és közvetlenül a szomszéd asztalhoz ült le.

A férfin feltűnő volt, hogy a kinti kellemesen meleg idő ellenére is kabátot viselt, és ujjaival idegesen dobolt az asztal lapján. Ezenközben pedig meredten nézte őt, mintha épp azon töprengene, hogy megszólítsa-e. Végül felugrott, és elindult a kijárat felé, úgy, hogy közben a háta mögé került.

Hirtelen hideg fémet érzett a nyakán. Rájött, hogy a férfi kést szorít a torkához.

Ugyanakkor kényszerítette, hogy álljon fel.

– Megöllek, mocskos zsidó! – lihegte a fülébe.

A cukrászdában ülők nem vették észre, hogy mi történt, vagy pedig azt hitték, régi ismerősök, akik a találkozás örömében ölelkeznek. A pincérnő éppen kilépett a pult mögül, ő látta meg a nyakához szorított kést. Az összes vér kifutott az arcából, de ő a kezével nyugalomra intette, közben pedig lázasan dolgozott az agya, hogyan oldja meg a helyzetet. A férfi azonban közben elkezdett kiabálni.

– Minden Krisztusgyilkos, piszkos zsidónak elvágom a torkát! Senki se menekülhet meg az ég bosszújától!

A kiabálásra végül a két matróna is felfigyelt, de látható lelki nyugalommal vették tudomásul az eseményeket, mintha csupán egy teljesen hétköznapi, 97

ámde a számukra teljességgel érdektelen esemény szakítaná meg a délutáni trécspartijukat, amiért bosszankodniuk kellene. Végül még a szerelmespár fiú tagja is kíváncsian kidugta fejét a virágok fedezékéből. Ő pedig érezte, hogy itt az ideje valamit tenni, mert a másik egyre görcsösebben szorítja nyakához a kést, és a kés éle már most felsebezte a bőrt a nyakán.

Könyökével teljes erővel gyomorszájon vágta támadóját, ugyanakkor pedig másik kezével lefejtette nyakáról a kezet, a kést pedig kicsavarta belőle.

Maga is meglepődött, hogy mennyire könnyű dolga van, a férfi egyáltalán nem fejtett ki ellenállást, mintha csak egész idő alatt arra várt volna, hogy valaki állítsa meg, és őt is pont ezért támadta meg.

Fogalma se volt róla, hogy hogyan lehetett a rendőrség ennyire gyors, de még be se fejezte a fickó lefegyverzését, mikor egy rendőrautó csikorogva fékezett a cukrászda előtt, kisvártatva két rendőr lépett be. Gyorsan felmérték a helyzetet, és átvették tőle a férfit. Mialatt megbilincselték, a fickó azalatt is folyamatosan szitkozódott, szidta a zsidókat, és isten büntetésével fenyegette őket, mert megfeszítették Krisztust.

Végül a rendőr rászólt, aki a jegyzőkönyvet vette fel, aztán hozzáfordult, mert úgy érezte, hogy magyarázatot kell adnia a férfi viselkedésére.

– Vallási fanatikus, a pszichiátriáról szökött meg, ahová azért került, mert megkéselt egy rabbit. Tudtuk, hogy a környéken kell keresnünk.

Még egy órát kellett várakoznia, amíg Yehuda feltűnt a csigalépcső tetején.

Arcáról sugárzott az elégedettség, amiből arra következtetett, hogy a kutatása eredményes volt. Lehuppant az asztalához, és szavakkal is elmondta azt, amit már sejtett.

– Azt hiszem, nyomon vagyok. Ez az egész olyan, mintha Sherlock Holmes legizgalmasabb nyomozásának a történetét olvasnám. A múltban nyomozni azonban még izgalmasabb, mint a jelenben, mert lépten-nyomon emberi sorsokba botlasz, és hát a sors könyvét azért is érdekfeszítőbb olvasni, mint egy regényt, mert egy író fantáziájának a szüleményével szemben abban olyan életek vannak, amelyet valamikor megéltek. Samuel Goldschmidt is a sors könyvének egy ilyen hőse volt, még az én Alec bácsimmal is azonos lehetett. Bizonyítékot erre nem találtam, igaz, arra se, hogy nem azonos vele, úgyhogy a bizonyítékok gyűjtése tovább folytatódik, és ez az, ami feldob engem, mint a vadászkopót, ha nyomot fog, ami elvezet valahova, jóllehet maga se tudja, hova. A vadászatban mégis ezt a bizonytalanságot élvezed a legjobban. Hogy sose lehetsz biztos a zsákmányban.

Csak egy a biztos, hogy ez a Samuel Goldschmidt titokzatos alak volt, 98

amolyan fausti figura. Vagyonos ember volt, de senki se tudta, hogy honnan szerezte a vagyonát. Családja volt, de a jelek szerint a családtagjai éppoly keveset tudtak róla, mint a kívülállók. A származásáról se tudott senki semmit, egyszer csak felbukkant, letelepedett, megnősült, családot alapított, de továbbra is ugyanolyan különc alaknak tartották, mint azelőtt. Éjszakánként, amikor családjának a tagjai nyugovóra tértek, titokzatos kísérleteket folytatott.

Az emberek azt rebesgették, hogy eladta a lelkét az ördögnek... Mindezt ma délután sikerült kiderítenem.

Yehuda befejezte a monológot, és elégedetten dőlt hátra, a jól végzett munka tudatával, ő pedig elgondolkodva szürcsölte a kávéját.

Az este langyos volt, és a család összegyűlt tagjai semmiféle hajlandóságot nem mutattak rá, hogy behúzódjanak a házba, aminek a vastag falai még őrizték a nyári kánikula hőségét. Egyedül a könyvtárszobában égett villany, ami viszont Yehuda szerint egy ilyen családban tökéletesen érthető, ahol nemzedékekre visszamenőleg professzorok élnek, és az egyetemi tanári állás öröklődik. Elmondta, hogy az egyik könyvszekrényben csak a családtagok által kétszáz év alatt írt könyveket zsúfolták össze.

Főként a történelmi érdeklődés hagyományozódik nemzedékről nemzedékre, azonkívül vannak még jogászok is a családban. A gyógyászat viszont hidegen hagyja őket, talán mert a vértől való viszolygás is öröklődik a családban.

Talán ez az oka annak is, hogy mindenféle fanatizmus is távol áll tőlük.

Hiszen bármiféle fanatizmusnak az előfeltétele az öldöklés, aki pedig irtózik a vértől, az nem képes vért ontani. Lehet, hogy csak ilyen kicsin múlik, hogy az ember fanatikus lesz vagy sem? Hogy vonzza a vér, vagy pedig taszítja?

Valakinek megvan minden adottsága, lelki defektusa hozzá, hogy fanatikus legyen, csak éppen a vértől irtózik, és ez már elég hozzá, hogy ne legyen fanatikus.

Yehuda úgy mutatta őt be a háziaknak, mint valami értékes trófeát, amit nehéz küzdelemben nyert el. Úgy beszélt róla, mint a legjobb barátjáról, habár alig pár napja ismerték egymást, és szinte semmit se tudtak egymásról. Ez azonban nem zavarta, mert az igazságot filozofikus eleganciával kezelte, és ha valami olyan kérdésre kellett felelnie, amire nem tudhatta a választ, szemrebbenés nélkül mondta a maga igazságát.

Tíz óra tájban búcsút vett a társaságtól, mint mondta, taxizni megy. Éjszaka mindig jobb fuvarok adódnak, mint napközben, magyarázta, mert ilyenkor 99

minden szabadosabb, az emberek könnyebben ráveszik magukat, hogy áthágják az erkölcs korlátait, amit napközben sérthetetlennek tartanak.

– Az emberekben erkölcsi dualizmus működik, amely megóvja őket, hogy túlságosan jók, de attól is, hogy elvetemült gonosztevők legyenek. Ez az a szent egyensúly, amely a világot működésben tartja, és ha ez megbomlik, akkor a világ történelme válságos időszakát éli. Ugyanis az erkölcsi pólus ellentétes oldalán álló erők összefognak, hogy az egyensúly ismét helyreálljon, mert egyik vagy másik oldalra billenve nem tudna huzamosabb ideig tovább működni a világ, és valószínű, hogy egy kozmikus katasztrófa vetne véget mindennek. Ezt legjobban a taoista szimbólum ábrázolja, amely két egymásba kapaszkodó félrészből áll. Ezek a jin és a jang, a két ősprincípium.

Kipirult az arca, ahogy belemelegedett a témába. Aztán észrevette, hogy a többiek inkább udvariasságból, mint érdeklődésből hallgatják. Zavart mosollyal kért elnézést, neki most mennie kell taxizni.

A szobában, ahova az imént lépett be, tökéletes volt a sötétség, ő mégis tisztán érezte, hogy rajta kívül van még itt valaki. Nem tudta volna megmondani, hogy mire alapozza ezt a meggyőződését, hiszen az érzékszervei, amelyek a több hónapos kiképzés után immár a végletekig ki voltak hegyezve, most nem jeleztek semmit. Holott a legelső dolog, amit megtanítottak nekik, az volt, hogy az érzékeik még alvás közben is éberen működjenek, hisz ez az életüket menthetik meg. Így tehát az érzékei tökéletesen működtek, most mégis cserbenhagyták.

Nem is a hatodik, hanem inkább a hetedik érzéke súgta most neki, hogy nincs egyedül a szobában. Az a bizonyos harmadik szem, amely valamikor, az ősi Atlantiszon az emberek homlokának a közepén volt, de túl sok galibát okozott, ezért az evolúció megszabadult tőle. Mert ez a szem tisztán látóvá tette az embert, és nyomban felismerte, ha hazudtak neki. Végül aztán ez lett Atlantisz veszte, hiszen az emberek igazmondásra voltak kényszerítve, nem hazudhattak egymásnak, és nem lehettek titkaik egymás előtt. Mert az ember se hazugságok, se titkok nélkül nem képes sokáig élni, akkor már inkább az önkéntes halált választja.

Ott állt tehát pár lépésnyire az ajtótól, és tisztán érezte, hogy a szobában rajta kívül van még valaki. Most már látta is azt a valakit, akinek az ottlétét a szobában az előbb még csak az ösztönei súgták. Ott ült a szoba másik végében, a székhez kötözve, felpeckelt szájjal. Időközben feljött a Hold, és ő megállapíthatta, hogy a másik egy nő. Barna haja a vállára omlott, és szemeiben állati rettegés tükröződött, ahogy ránézett.

Most már azt is tudta, hogy miért küldték őt be ide. Nyilván azt akarják, 100

hogy kínozza meg a nőt, ők pedig az ajtó előtt várakoznak, és ha perceken belül nem hangzanak fel a sikolyok, akkor berontanak, és megölik őt is a nővel együtt. Mert akkor bizonyítja, hogy nem tartozik hozzájuk, hiszen ők csak a feltétlen engedelmességet tudják elfogadni attól, aki hozzájuk tartozik.

Aki pedig nem tartozik hozzájuk, az az életet se érdemli meg. A jó katona vakon teljesíti felettesei parancsait, és tőle is ezt várják el.

Igen ám, de mi van akkor, ha a felettes őrült, és őrült parancsokat osztogat?

A katonának akkor is teljesítenie kell a parancsokat, hogy utána mossa kezeit, vagy jogában áll felülbírálni a nyilvánvaló örültségeket? És akkor mi az őrültség, létezik az őrültségnek definíciója?

Ilyen kérdések kergették egymást őrült tempóban a fejében, miközben egyetlen dolgot biztosan tudott, hogy azt a szerencsétlent ott a székhez kötözve, aki félelmében összepisilte magát, nem fogja bántani.

Nem tudta, hogy mi volt az, ami felébresztette, egy álom, esetleg valami külső hatás? Az időérzéke most nem hagyta cserben, így meg tudta állapítani, hogy éjfél volt.

Felült az ágy szélére, és az elmúlt időszak eseményeit gondolta végig.

Mi történt vele? Élte a maga hétköznapi és jelentéktelen életét, aztán egyszerre mintha elkapta volna a gépszíj. Titokzatos erők játékának érzi magát, egy láthatatlan ujj lökdösi tovább, nem hagyja, hogy megálljon valahol.

Sokszor érezte már, hogy egy megfoghatatlan erő irányítja az életét, független az ő akaratától, eddig azonban abban a hitben ringatta magát, hogy ez egy jóindulatú erő. A legutóbbi események azonban megingatták ezt a hitét, hiszen ököllel zúzta pozdorjává az eddigi életét, lehetetlenné téve, hogy ugyanúgy folytassa. Aztán meg arra gondolt, hogy Istennek, hogyha van, nem a mi boldogságunk a fontos, hanem az, hogy minden úgy történjen, ahogy ő azt eltervezte.

Isten nagystílű játékot játszik, és ebben csak sokadrangú probléma a teremtmények boldogsága. Az a mi felelősségünk, hogy az adott keretek között boldogok legyünk, hisz Istennek semmiféle érdeke nem fűződik hozzá, hogy mi boldogok legyünk.

Itt tartott a gondolatmenetben, amikor kintről halk csoszogás szűrődött be. Óvatosan az ajtóhoz ment, és résnyire nyitotta, mivel a hőségre való tekintettel meztelenül aludt. Először azt hitte, hogy kísértet jár a folyosón, de aztán rájött, hogy a kísértetek nem adnak ki csoszogó hangot, és így az, aki a folyosón jár, nem lehet más, mint az öreg, akit Joszif bácsi mentett meg az éhhaláltól Dachauból hazatérőben.

101

Kérdés azonban, hogy valóban megmentette-e? Ugyanis nem véletlenül volt az első gondolata, hogy szellemet lát, az öreg inkább hasonlított egy ijesztő csontvázhoz, mint emberi lényhez. Gyanította, hogy akkor is ugyanígy nézhetett ki, amikor Joszif bácsi rátalált az árokban, az éhhalál szélén, és azóta egy grammot se szedett fel.

Yehuda kintről megmutatta neki, hogy hol van az öreg szobája. Az egyetlen ablak, ahol sosem ég a villany, legfeljebb egy mécses pislákol, amit az öreg a halottaiért szokott gyújtani. Óvatosan ment le a lépcsőn, mintha nem akarná, hogy a háziak felébredjenek, pedig tudta, hogy jóízűen alszanak. Az előbb a szobájából is úgy távozott, mint egy besurranó tolvaj, amely viselkedést egy pszichiáter biztosan analizálni kezdene, és megállapítaná, hogy ebben a családban ő betolakodónak érzi magát, és ezért próbál úgy eltűnni, ahogy érkezett.

Persze, ez csak a fele az igazságnak, a másik fele az, hogy ide is úgy hozták, és hát neki semmi kedve nem volt huzamosabb ideig olyan helyen maradni, ahova viszik.

Megkönnyebbült, mikor végre a friss levegő ölelte körül. Meglepően hűvösnek tűnt ahhoz képest, hogy meztelenül volt kénytelen aludni. A bejárati ajtó kulcsát a szellőzőablakon dobta vissza, aztán elindult a rácsos kapu irányába, amin keresztül az utcára lehetett kilépni. A kapu azonban zárva volt, hiába nyomta le a kilincset.

Szemügyre vette a kőfalat, ami az utcától elválasztotta, és úgy döntött, hogy nem jelent a számára nagy akadályt. Bár a fal tetején vastüskék ágaskodtak, amiken az óvatlan fennakadhatott, de hát az ő gyakorlatával ez se jelenthetett komoly nehézséget.

Fél perc se telt el az elhatározástól, és már kint, az utcán tette le a lábát.

Ugyanolyan elhagyatott volt, mint tegnap, mikor érkezett. Kicsit ugyan lelkifurdalása volt, hogy Yehudától nem búcsúzott el, de hát sose szerette az érzelgős búcsúzkodást, és tudta, hogy a másik sincs ezzel másként. Mindketten a hirtelen elhatározások emberei voltak…

Létezés Az író nem volt más, mint egy szereplő az egyik novellájából. Olyannyira, hogy fizikailag szinte már nem is létezett, illetve az, amit mi testnek nevezünk, ez a hatvan-nyolcvan kilónyi hústömeg (aminek hetven százaléka víz) már csak 102

vegetált, csak ösztönei irányították, nem volt benne semmi tervszerű, semmi ritmus. Ha megéhezett, evett valamit, függetlenül attól, hogy hajnal három vagy éjjel tizenegy volt-e. Ha elfáradt, lefeküdt aludni (általában kétnaponta), a rajta kívüli világot pedig közömbösen szemlélte, ha egyáltalán hajlandó volt tudomást venni róla.

Legtöbbször olyankor volt kénytelen szembesülni ezzel a külső világgal, amikor kézirataival a szerkesztőségekben kilincselt, és fafejű szerkesztőkkel veszekedett, akik egyszerre mind hatalomtól megtébolyodott Nérókként viselkedtek, ha hozzájuk fordult. Valahogy méltatlannak érezte ezt az egészet, mintha a pap, akinek a hívek lelki üdvéért kell fáradoznia, azzal keresné a kenyerét, hogy naponta szőlőt kapál. Nem is vállalkozott volna ezekre a megalázó tortúrákra, ha nem lett volna szüksége azokra a csekélyke honoráriumokra, amiket a lapok írásaiért fizettek.

Már magában azt a tényt is roppant megalázónak találta, hogy a megélhetéshez pénz kell. A legváratlanabb helyzetekben kérik a pénzedet. Ha egy nagyvárosban járva jön rád a szükség, a klotyómadam a pénzedet kéri… különben akár össze is szarhatod magad.

Valahol azt olvasta (vagy tán nem is olvasta, hanem csak egy régóta visszatérő gondolata volt), hogy az emberiség legnagyobb találmánya a pénz, ami nélkül az emberek sokkal boldogabbak lehetnének. Csakhogy az emberek nem boldogok, se pénzzel, se pénz nélkül. Mintha elfeledkeztek volna a boldogságról, és ha őszinte akart lenni magához, ő se tudta, hogy mi az. Csak általánosságokban volt fogalma róla, és mint tudjuk, az általánosságok épp általános mivoltuknál fogva semmit se mondanak. Olyan ez, mint mikor a kisgyereknek a tündérek országáról mesélnek, aztán éjszaka álmodik róla, de már reggel képtelen szavakba foglalni az álmát.

Egyébként gyakran kapta azon magát, hogy valaminek a megnevezésére vagy körülírására képtelen szavakat találni. Ezért van aztán az, hogy a legértelmesebb ember is nyáladzó idiótaként viselkedik, ha szerelmes, és csak hebegni képes, vagy ami még kiábrándítóbb, semmitmondó frázisokat pufogtat. Így vagyunk minden igazi érzéssel, képtelenek vagyunk őket szavakba foglalni, és ezért nem is tudunk velük mit kezdeni. Mennyivel könnyebb dolguk van a zeneszerzőknek, akik egy pár perces műben mindent elmondhatnak. Egy Beethoven-szonáta vagy egy Mozart-etűd olyan dolgokról mesél, amire még a legjobb költők se képesek, egyszerűen azért, mert megkötik őket a szavak, és akik olvassák őket, azok is az értelmükkel akarják felfogni a szavak jelentését. Épp ezért minden művészetek közül az írás művészetét a legnehezebb művelni, és ez is a leggyarlóbb művészet. Itt van például a festő, aki a négy alapszín segítségével bármelyik 103

színt kikeverheti magának, sőt, még akár új árnyalatokat is kikísérletezhet, vagy a szobrász, aki kedvére formázhatja az anyagot...

Szóval, ami a boldogságot illeti, csak sejtéseink vannak, és mi sem tudunk róla többet mondani, mint az a kisgyerek az álmáról. Legtöbben egyszerűen a vágyaikat jelölik meg boldogságuk forrásaként, de ha valami csoda folytán minden vágyunk teljesülne, hamar kiderülne, hogy ez is csak káprázat, amely csupán pillanatnyi kielégülést hozhat. Ilyenformán már nem is csodálkozhatunk azon a kijelentésen (és most se tudta eldönteni, valahol olvasta-e vagy egy visszatérő gondolata, de hát oly gyakori ez: egy gondolat annyira megtetszik nekünk, hogy kisajátítjuk), hogy a boldogság egyenlő a vágyakozással, függetlenül annak tárgyától. Vágyainkból talán sohase lesz valóság, az esély annyi, mint hogy telitalálatunk lesz a lottón, de ha egy napon arra ébredünk, hogy már nincsenek vágyaink, biztosak lehetünk benne, hogy itt a vég. Aki vágyakozik, az reménykedik is, és aki reménykedik, az még a jövőjét tervezi, és aki a jövőjét tervezi, az vágyakozik, és a kör itt bezárul. Olyan ez, mint a huszonkettes csapdája: csak akkor szuperálnak ki, ha bolond vagy, de ha nem akarsz felszállni azzal az átkozott géppel, az azt jelenti, hogy mégse vagy bolond.

Az író már régóta szeretett volna egy novellát írni a házmester lányáról, aki olyan csúnya volt, mint egy nőalak Picasso valamelyik képéről, de a szeme úgy ragyogott és olyan szép volt, mint a hajnalban felkelő nap. Mintha egy ügyetlen ékszerész egy csodálatos gyémántot egy hihetetlenül ronda foglalatba rakott volna.

Nem tudott úgy elmenni a lakása előtt, hogy be ne menjen hozzá. A házmester lakása mindig nyitva volt, és a lány ott ült az ajtónál egy fotelben. Nem járt ki az emberek közé, és azért volt nyitva az ajtó, hogy legalább így legyen kapcsolatban a világgal. Bement hozzá, és csak nézte a lányt. A lány nem tudott beszélni, csak artikulálatlan hangokat tudott kiadni, neki pedig lelkifurdalása volt, mert a lány bizonyára tiltakozna, ha beszélni tudna, hiszen vélhetőleg pont azért nem járt az emberek közé, nehogy megbámulják nyomorék testét. De ő nem azért… ezt igyekezett elmagyarázni neki, és nemegyszer belefogott a magyarázkodásba, de zavarban volt, és minduntalan belegabalyodott a szavak szövetébe. Különben sem tudta, hogy a másik mennyit fogna fel a szavaiból… aztán ezért a gondolatért is elszégyellte magát.

Megpróbált novellát írni róla, talán csak azért, hogy a lelkiismeretét nyugtassa meg, így mondva el mindazt, amit ott előtte állva képtelen elmondani, de aztán mindig összetépte a papírt. Visszaolvasva minden magyarázkodásnaktűnt, olyan erőltetettnek…

104

A csengő hangja zavarta meg. Bosszankodva ment ajtót nyitni, és egy kicsit sodálkozva is.

A legritkább esetben jöttek hozzá látogatók, hiszen úgy élt, mint egy remete. A folyosón a postás állt morcos képpel, amiért annyi emeletet kellett megmásznia.

Ajánlott levelet hozott. Ő ezt furcsának találta, hisz már évek óta nem kapott levelet. A hivatalos leveleit se vette át, ott gyűltek a levélszekrényben, aztán pár évente kiszedte onnan, és annak rendje-módja szerint elégette. Így akarta demonstrálni azt a tényt, hogy kivonult a társadalomból, és semmi se köti hozzá.

Persze a társadalom nem volt hajlandó tudomásul venni ezt a kivonulást, és rendületlenül küldözgette a felszólításokat. Mikor a villanyt kikapcsolták, gyertyákat szerzett be, és esténként most már annak a fényénél olvasott.

Idegenül forgatta az idegen országból érkezett levelet, a címzés hiányos, kész csoda, hogy megtalálta a levél. Hirtelen elhatározással föltépte a borítékot, amelyben egy cédula volt, rajta pár sor: Kedves uram! Ön most bizonyára meglepődik, és fogalma sincs, hogy kitől kaphatta ezt a levelet. Az ön életében az elkövetkezendő hetekben gyökeres fordulat következik be. Három nap múlva egy férfi fogja meglátogatni, és hosszabb ideigfog Önnél időzni.

Az aláírás olvashatatlan.

Idegenül forgatta előbb a cédulát, majd a borítékot, és próbálta kiböngészni a feladás helyét, de a pecsét annyira elmosódott, hogy nem lehetett elolvasni.

Mi ez, valami idétlen tréfa? Valaki hülyéskedik vele? Bosszankodva ment vissza a szobába, lesöpörte az asztalról az ott felhalmozódott könyveket, és leereszkedett a székre. Letette a cédulát az asztalra, és tűnődve nézte a darab papírt, mintha azt várta volna, hogy az majd magától adja a kulcsot a rejtély megoldásához. Sose szerette, ha tréfálnak vele, ez szinte ingerelte a barátait, hogy állandóan tréfák céltáblája legyen. Valami rejtélyes oknál fogva még a legértelmesebb emberek is roppant viccesnek találják, ha valaki olyat tréfálnak meg, aki pedig egyáltalán nem érti a tréfát, és így nem is respektálja.

Mindazonáltal megpróbált ezekhez az idétlen tréfákhoz jó képet vágni. Rájött, hogy ha dühöng, az csak olaj a tűzre. Mert a mások kárán való örömnek nincs párja, ezt tapasztalatból tudta.

105

Mielőtt ez az intermezzo megzavarta, egy novellán dolgozott.

Már hónapok óta egyetlen sort sem írt, és ma reggel, ahogy felébredt, mint a villám hasított bele ez a Pygmalion-történet. Lehet, hogy már erről is álmodott, a legtöbb történetet, amit írt, előzőleg megálmodta, de most képtelen lett volna visszaidézni éjszakai álmát. Annyira megörült, hogy odaült az írógéphez, és órákig verte, míg a csengetés meg nem zavarta.

A történet egy vak szobrászról szólt, aki nem láthatja a szobrait, hanem érzi azokat, és így alkot csodálatos műveket. Az emberek azért szeretik a szobrait, mert azt mutatják meg nekik, amit ők nem vesznek észre, mert a látás adománya túlontúl felületessé teszi őket. Aztán egy nap találkozik egy lánnyal, és megalkotja A SZOBROT, amely megdöbbenti a nézőt, mert teljesen új dimenziókat nyit a művészetében, és most már nagy szobrászként ünneplik őt.

Csakhogy a szobrász féltékeny lesz a művére…

Itt tartott, amikor megzavarták. Bosszankodva hajolt le és emelte fel a papírt, pont egy félbeszakadt mondat közepén. A mondatot be tudta volna fejezni, de a hangulatot már lehetetlen visszaidézni. A legjobb írásait mind ilyen hangulatban írta, szinte már nem is az eszével, hanem az egész lényét beleadva. Nem, nem ihlet volt ez, az csak egy pillanat, egy jó ötlet, a tudatalattink segítsége tudatunknak. Ez más volt, inkább valami meditatív állapothoz hasonlított, amikor annyira koncentrálsz valamire, hogy minden más megszűnik, és te egyedül vagy a világegyetemben.

Mikor egyedül vagy és a Teremtő bőrébe bújsz, aki kedvére teremtett világokat és sorsokat, aztán kedvtelve figyeli, hogy a megannyi sors hogyan keresztezi egymást, gabalyodik össze, amiből sok kis magánháború lesz, majd ezek a magánháborúk összeadódnak egy nagy háborúvá, amit már nemzetek vívnak egymással, mert a sorsuk végzetesen összegubancolódott, s már csak kardcsapással tudják megoldani, mint Nagy Sándor azt a gordiuszi csomót...

Szóval, ilyen az író mestersége is, aki egy üres papírdarabkán világokat képes teremteni. Csakhogy, miként az igazi Teremtő, ő is csak tökéletes magányban, háborítatlanul képes a művét létrehozni, és ha a varázs megtörik, képtelen a teremtésre.

Orhosz, a vak szobrász A műteremben egyhangúan visszhangoztak a kalapácsütések, ahogy a kalapács újra és újra lesújtott, és a véső mindig újabb darabkákat pattintott le a gránitból.

Az anyag minden egyes ütés után felsikoltott, mintha élne és szenvedne. Csak fülnek kellett lenni hozzá, hogy meghallja a gránit esengését, ahogy irgalomért 106

könyörgött. A szobrász azonban azért van, hogy megküzdjön az anyaggal, és beletetoválja az álmait, az érzéseit, az egész életét. Az ember ősi küzdelme ez a természettel, egy naponta megújuló dráma, ami egy pár négyzetméteres műteremben játszódik le. Mert a homo sapiens a teremtés első pillanatától, mióta kiűzetett a paradicsomból, azóta törekszik rá, hogy leigázza a természetet, de ugyanakkor tiszta pillanataiban azt is belátja, hogy ebben a küzdelemben ő sose győzhet, mert ha győz, az azt jelenti, hogy vele együtt pusztul. Orhosz minden ütése nyomán alakult az anyag, hogy a lelkében megálmodott mű elkészüljön. A mű, amely különbözött minden más műtől, amelyet csakis ő hozhatott létre, mivel ő is különbözött minden más szobrásztól. Vak volt, és ez a fogyatékossága volt az, amiből ő erényt tudott kovácsolni.

Még egész kicsi volt, ha jól emlékszik, hétéves, amikor eldöntötte, ha megnő, szobrokat fog csinálni. A szomszédjukban lakott egy sírkőkészítő, és ő minden szabadidejében ott lebzselt. Beleszeretett abba a hangba, amit a véső ad ki, amikor a kalapáccsal ráütnek. Kezdetben senki se vette komolyan, hiszen ki hallott már vak szobrászról, de ő rendületlenül járt át a szomszédba, és figyelte a mester és segédeinek a munkáját. Nemsokára már annyira kifinomult a hallása, hogy pusztán a hang alapján meg tudta állapítani, hogy melyik ütés volt elhibázott. Egész skáláját különböztette meg a különféle ütésfajtáknak a hangjuk alapján. Egyszer aztán eljött a nap, amikor a mester vésőt adott a kezébe és egy darab követ, s amikor látta, hogy ő se tehetségtelenebb a többinél, felajánlotta a szüleinek, hogy felveszi segédjének. A szülei kaptak az ajánlaton, hiszen milyen jövő várhatott egy vak fiúra. Csakhogy egy idő után őt már nem elégítette ki, hogy angyalfejeket faragjon. Valami többre, valami igazabbra vágyott, ami nem rabszolgamunka. Ki akarta faragni mindazt, amit a lelkében megálmodott, megmutatni azt, amit nem láthatott senki más, csakis ő.

Lelkében már rég elkészült a szobor, tisztán látta a legapróbb részleteket is, így aztán engedte, hogy a keze vezesse. Időnként abbahagyta a munkát, végigsimított a félig kész szobron, hogy érezze az ujjaiban az anyagot, és ellenőrizze a munkát, amit eddig végzett.

107

Hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül, a levegőbe finom női parfüm illata vegyült saját verítékének szagával. Halk szuszogást is hallott, mint amikor valaki hosszabb séta után szaporábban szedi a levegőt: – Ki vagy?

Semmi válasz, csak a légzés lett szaporább. Elindult a hang irányában, újabb kérdés, amire egy gyönge sóhaj a válasz: – Ki vagy?

– A főiskoláról jöttem, szobrászatot tanulok, és egy kiállításon voltam, ahol két szobrát is láttam. Csodálatos szobrok voltak.

– ...

– Öregebbnek gondoltam.

– És most csalódtál?

A lány nem válaszolt, hanem pár lépést tett Orhosz felé: – Te valóban vak vagy?

– Mutassam meg a leleteimet?

A válasz kicsit élesebbre sikerült, mint szerette volna, amit a másik is észrevett: – Bocsáss meg, nem szerettem volna tapintatlan lenni. Csak tudod, hihetetlen, hogy azokat a szobrokat olyan valaki alkotta, aki nem lát.

– És azt ki mondta, hogy nem látok? Vak vagyok, de azért éppúgy látok, mint te vagy más.

A lány hangjában kacérság csendült, ahogy válaszolt: – Akkor mondd meg, hogy milyen vagyok?

– Szép vagy.

– Ez túl általános. Azt mondd meg, hogy milyen a szemem?

Orhosz nem válaszolt mindjárt, hanem elhúzta kezét a lány arca előtt: 108

– A szemed kék, olyan kék, mint a tenger, a hajad pedig fekete.

– Te aztán tényleg varázsló vagy, nemhiába beszélik, hogy az ördöggel cimborálsz.

– Az emberek sok mindent kitalálnak, ha nem értenek valamit. Ebben a csodálatos nyelvben két szó is van annak a kifejezésére, hogy valaki nem lát: vak és világtalan. Aki vak, még nem feltétlenül világtalan, és a világtalan se feltétlenül vak.

Elhallgatott. Feszült csend állt be kettejük közt. A lányt kezdetben zavarta, hogy a másikkal csak szavak segítségével kommunikálhat, de ezt hamar megszokta: – Idefelé jövet megkergetett egy kutya.

– Nagyon megijedtél?

– Nagyon, és mindjárt Cerberosz jutott eszembe, aki az alvilág kapuját őrzi. Ez a kutya pedig téged őriz.

– Nem szeretem, ha munka közben zavarnak, és a félkész munkáimat se mutatom meg senkinek, ezért vigyáz rám az a félelmetes dög.

– Én mégis bejutottam hozzád.

– Mit csináltál volna, ha nem veszem észre, hogy itt vagy?

– Csak néztelek volna. Nem mindenkinek adatik meg, hogy a mestert alkotás közben lássa, talán még fényképeket is készíthettem volna, a lapok vették volna, mint a cukrot. De áruld el, miből jöttél rá, hogy van itt valaki?

– A parfümödből megéreztem, hogy itt vagy.

– És most kidobsz?

– A kutya kint vár az ajtó előtt, és biztos megenne, ha most kimennél, így aztán maradnod kell. Így történt, hogy a lány ott maradt, és Orhosz azt is megengedte neki, amit senki másnak, hogy nézze munka közben, sőt, egy idő után már nem is udott dolgozni, ha a lány nem volt ott. A múzsájának hívta, akinek a jelenléte ott vibrált a levegőben, és megtermékenyítette az ő alkotó képzeletét. Szüksége volt a lányra, de ugyanakkor szenvedett is, mert tudta, hogy egyszer el fogja veszíteni, és az 109

végzetes lesz a számára. Most azonban még ott volt, jelenléte inspirálta őt, még akkor is, ha semmitmondó csacskaságokról beszéltek, amelyeket csak a helyzet tett fontossá: – Szép a mosolyod.

– Mikor láttál te engem mosolyogni?

– Mindig. Egyszerűen elképzelem, hogy mosolyogsz. Nem nehéz elképzelnem.

Jobban ismerlek téged, mint te magad. Olyan a lelked, mint egy ártatlan gyermeké. Ezért is szeretlek.

– Szeretsz? Ezt még nem mondtad.

– Mert a nyilvánvaló dolgokat nem kell kimondani.

– De, azokat kell a leggyakrabban kimondani.

Más alkalommal történt, hogy a lány figyelte Orhoszt munka közben, aki egyszer csak abbahagyta a munkát, és a lányhoz fordult: – Nem szeretnéd kipróbálni, hogy milyen érzés vakon szobrot készíteni? Gyere ide, és hunyd be a szemed, majd én vezetem a kezed.

A lány odaállt a szoborhoz, Orhosz pedig mögéje, és gyöngéden vezette a kezét.

Eleinte élvezte a helyzetet, hogy egy új világot fedezett fel, ami eddig rejtve maradt előtte. Boldog volt, aminek halk sikkantásokkal adott kifejezést. Egyszer csak ellökte Orhosz kezét, és eldobta a vésőt.

– Mi az, mi történt?

A lány felzokogott: – Csak pár percig volt csukva a szemem, de pánikba estem és muszáj volt kinyitni. Azt hiszem, képtelen lennék vakon élni.

110

A felkelő nap sugarai kellemesen melengették az arcát, a kert fáin a madarak fáradhatatlanul koncerteztek, csivitelésükben egy kellően kifinomult fül akár egy Mozart-szimfónia dallamait is felfedezhette. Orhosz hátradőlt a nádszéken, és teleszívta a tüdejét levegővel. Szerette ezeket az órákat, amikor még minden aludt körülötte, csak ő és a madarak voltak ébren. Elképzelte, hogy Szent Ferenc is ilyenkor prédikálhatott elragadtatásában a madaraknak, Mert ez az óra alkalmas arra, hogy az ember lelkét feltöltse szeretet-energiával, amiből aztán egész nap gazdálkodhat. Ilyenkor gyakran idézte fel Szent Pál himnuszát a szeretetről, amelyet személy szerint a világirodalom egyik legmegrázóbb alkotásának tartott.

Orhosz hitetlen volt, és ez fájt neki. Pedig gyerekkorában vallásos szellemben nevelték, és első mesterénél is azzal kezdődött minden vasárnap, hogy templomba mentek. De aztán jött a kamaszkor, amikor az ember minden ellen lázad, és úgy érzi, a világ személyes ellensége, tehát az is, aki mindezért felelős.

Ez volt az a kor, amikor már felnőtt próbált lenni, de még nem volt elég érett ahhoz, hogy válaszokat is találjon a kérdéseire, ezért aztán mindenért Istent okolta. Azóta lepergett két évtized, és bár akkori kérdéseire jórészt megtalálta a válaszokat, de a hitét nem kapta vissza, amit szívből sajnált. Néha megpróbált imádkozni, de a második mondat után feladta. Képtelen volt feloldódni az imában, és ezért a szavak, amiket magában mormolt vagy hangosan kimondott, úgy koppantak, mint abban a példabeszédben a terméketlen talajra hullt magok…

Orhosz a ház felé fordította fejét, mintha valami zajt hallott volna. A lány ott aludt fent a szobában, mikor felkelt mellőle, még békésen szuszogott, és éppen a másik felére fordult. Most is, mint mindig, kellemes izgalom bizsergette, ha ölelkezéseikre gondolt, amelyek ahhoz hasonlítottak, mint mikor két magasfeszültségű vezetéket összeérintenek, és a keletkező szikrákban minden megsemmisül. Az ilyen kisülések után aztán hosszú percekig félájultan feküdtek egymás mellett, és csak lihegtek. Orhosz ilyenkor a lány testének illatát szívta magába, és ez az illat annyira felkorbácsolta szenvedélyét, hogy vágya újra ágaskodott. Rájött, hogy a másik szexuálisan úgy vonzza magához, mint dürrögés idején az elvakult hím fajdkakast a nőstény. Azonban nemcsak testi vonzalom volt az, ami gúzsba kötötte, hanem a lány egész lénye. Mióta csak felbukkant az életében, azóta vált annak természetes részévé, hogy el se tudta képzelni, hogyan élhetett addig nélküle, sőt, már abban is kételkedett, élt-e egyáltalán azelőtt, hogy őt megismerte. Voltak azelőtt is nőügyei, sőt, a nőket mindig izgatta az olyan fogyatékosság, amely kinövi kereteit, így aztán neki se okozott gondot alkalmi partnert szerezni, de hosszú távra egyetlen nő se maradt mellette, mert megrémítette őket az az élet, ami vele várna rájuk. Most érezte először annak lehetőségét, hogy egy nő kitartson mellette, és most ő rémült meg.

Az a remete életforma, amelybe az idők folyamán belerögzült, most pánikba 111

esett arra a gondolatra, hogy feloldódjon egy másik akaratban. Egyszerűen pánikba esett a gondolatra, hogy másnak is helyet adjon maga mellett.

Bár még mindig nagyon korán volt, de a nap azért már éreztette erejét, és bár Orhosz sose látta a napfelkeltét, elképzelései voltak róla. Úgy képzelte el, mint a tüzet, amit gyerekkorában megérintett. Utána egy hétig kórházban volt, de azóta volt fogalma a tűzről, és a vörös szín is, ami azelőtt csak egy szó volt, így kapott valami értelmet. A napról is hasonló elképzelései voltak, mint a tűzről. Egy óriás, vörös színben izzó golyót képzelt el. A napfelkeltét pedig úgy képzelte el, mint mikor a tűz fokozatosan lábra kap, és elborít mindent.

Gyerekkorában még reménykedett benne, hogy egyszer látni fog. Az orvosok hitegették, hogy megoperálják a szemét, és ő hitt nekik, és még az is előfordult, hogy éjszaka azt álmodta, hogy lát, annyira vágyott látni azokat a dolgokat, amelyeket addig csak elképzelt. Legjobban a napfelkeltét szerette volna látni, amiről annyi csodálatos dolgot hallott másoktól. Már kiskamasz volt, amikor vége szakadt az álmodozások korának, és egy professzor kijelentette, hogy sose fog látni. Akkor átsírta az egész éjszakát…

Hirtelen egy kéz simította végig az arcát, és a lány szája a szájára tapadt. Orhosz átölelte a lány karcsú testét, és nem engedte el egy hosszú pillanatig, amíg a csók tartott. A lány a köntös alatt nem viselt semmit, és Orhosz úgy szívta magába az illatát, mint kokainisták a drága port. Ez az illat felgyújtotta a vérét, de a lány elhúzódott tőle, majd homlokon csókolta: – A múzsa csókja – mondta játékosan.

– Te játszol velem – válaszolta ő szemrehányóan.

Orhosz már második napja ki se tette lábát a műteremből, lázasan dolgozott, ami a lányt megdöbbentette, mert most látta először, hogy valaki ennyire fanatikusan vesse bele magát a munkába. Először csak órákig simogatta a kőtömböt, pont úgy, mint őt szokta cirógatni ölelkezéseik után. Úgyhogy már kezdett féltékeny lenni, ami persze ostobaság volt, hiszen hogy lehetne valaki féltékeny egy kőtömbre, de ahogy elnézte, Orhosz milyen meghitt viszonyba kerül egy hideg márványtömbbel, hogy úgy suttog hozzá, ahogy az ő fülébe szokott szerelmes szavakat suttogni, nem szabadulhatott az érzéstől. Ujjaival szinte becézgette a hideg követ. Amikor szólt hozzá, nem reagált, vagy ha mégis, csak értetlenül nézett rá, mintha valahol máshol járt volna, és most még a szavak értelmének a megfejtése is túlontúl bonyolult feladat volna a számára.

Mikor megkérdezte őt, hogy mégis, mit csinál, azt a választ kapta, hogy kővel beszélget, mert tanácstalan, és nem tudja, hogy milyen formát adjon neki. Nem akarja a követ megszentségteleníteni azzal, hogy idegen formát ad neki.

112

Egy nap látogatója érkezett, régi barátja, a híres kritikus, aki azt jött megnézni, hogy barátja min dolgozik. „Orhosz a munka megszállottja, még nem tudtam úgy jönni, hogy ne munka közben találjam.”

A szobor már majdnem kész volt, Orhosz éppen az utolsó simításokat végezte, amikor barátja belépett a műterembe. Döbbenten állt meg a bejáratnál, Orhosz csak izgatott szuszogásából tudta, hogy van ott valaki: – Ki van itt?

– Én, barátom – nyögött fel a másik.

– Miért nem szólaltál meg?

– Megnémultam, mint mikor a sixtusi kápolna freskóit láttam először, és elbűvölt maestro Michelangelo géniusza. Te tudod, mi a véleményem a mai szobrászatról, és hogy szerintem az ókori görögök óta fél kezemen meg tudnám számolni a remekműveket, de ez közülük egy. Orhosz tudta, hogy barátja nem sűrűn osztogat ilyen bókokat, sőt kifejezetten vitriolos tollú újságíró volt, aki nemigen lelkesedik, sokkal inkább fanyalog, ezért aztán különösen jólestek neki barátja szavai: – Ez a szobor új értelmet ad annak a szónak, hogy szerelem, és csak gratulálni tudok annak a nőnek, aki ezt kihozta belőled. Ő már látta?

– Így készen még nem – mondta Orhosz.

– Ez a legszebb szerelmi vallomás, amit egy nő férfitól kaphat – dörmögte a barátja, és körbejárta a szobrot, miközben az ínyencek elragadtatásával csettintgetett.

– Ha teológus lennék, most azt mondanám, hogy ez a szobor maga a szentségtörés, hiszen Szűz Mária óta nőt még így nem idealizáltak. Ilyenek lehettek azok szobrok, amelyek a görög templomokban voltak, és a keresztények pogányságként üldöztek, mert az embert isteni szférába emelték. Orhoszt ezek az utolsó szavak megzavarták és megdöbbentették. Lehetséges volna, hogy valaki ennyire félreértse a szándékát? Nem, nem, nem értheti őt, a legkevésbé se értheti. Hiszen az sose csókolta őt, nem is érezte bőrének illatát, sose tartotta őt a karjában a gyönyör önkívületében, és nem suttogott szerelmes szavakat a fülébe, sose hallotta a gyönyörtől sírni, hát akkor hogyan is érthetné meg, amit ezzel a 113

szoborral mondani akar. Ez a szobor csak nekik kettejüknek jelenthet valamit, a külső szemlélőnek csak egy szép műtárgy lehet, semmi több. De ha őszinték akarunk lenni, minden művész így van ezzel, a saját alkotását csak ő értheti igazán, a külső szemlélő legfeljebb belemagyarázhat mindenfélét, teóriákat állíthat fel (sőt, végső kétségbeesésében a kritikus egészen odáig elmehet, hogy egy új izmust állapítmeg, és ezzel tökéletesen szabad kezet ad magának), de a pillanatot nem hozhatja vissza. Mert az alkotás maga valamiféle varázslat, és a varázslat pillanatai megismételhetetlenek, egyediek…

– Kiállításra már gondoltál?

– Nem, ez még meg se fordult a fejemben.

– Minél előbb ki kell állítani – döntötte el a kérdést ellentmondást nem tűrően a másik. – Az embereknek látniuk kell a szobrot. Szembesüljenek csak vele, és biztosíthatlak, hogy meg fogja őket rázni ez a találkozás. Majd én intézkedem, hogy megfelelő helyre kerüljön.

Orhosz nem volt benne biztos, hogy ezt akarja, de barátjának nem lehetett llenállni. Akkor volt elemében, ha intézkedni kellett, mert szerinte minden művész éhen halna, ha nem volna mellette valaki, aki gyámolítsa. Azon nyomban el is búcsúzott, hogy tárgyaljon egy ismerősével, akinek a galériájában pont megfelelő helye lenne a szobornak. Orhosz pedig egyedül maradt a kétségeivel.

A lány ezeket a pillanatokat szerette a legjobban, amikor Orhosz megengedte, hogy bepillantson az életébe, és ne pusztán a szerelme legyen. Ma reggel valahogy jókedvűen ébredt, és maga ajánlotta fel neki, hogy kísérje el egy órára, ahol vak gyerekeket tanít szobrászkodni, és most itt volt, és látta, ahogy önfeledten játszik velük. Most nem Orhosz volt, az országosan elismert szobrász, hanem egy közülük, aki élvezi a hozzá hasonlók társaságát. A lány csak most döbbent rá, mitől is fél, amikor nem engedi bepillantani a világába.

A külvilág számára ő Orhosz, a vak szobrász, a híresség, aki kuriózum a látók világában, mert szép szobrokat csinál, és erre nem minden vak ember képes.

Csakhogy Orhosz, a művész mellett ott van Orhosz, a vak ember, akinek megvan a saját világa, és erre már nem kíváncsiak az emberek. Orhosz, a vak ember ugyanolyan magányos, mint megannyi vak társa, mert az emberek csak Orhoszra, a művészre kíváncsiak…

Orhosz élvezte az agyag nedvességét, ahogy formálódik a keze alatt, és a gyerekek örömét, hogy ők is létre tudnak hozni valamit. Már évek óta járt közéjük, de még mindig meghatotta, milyen euforisztikus öröm az nekik, ha az agyagból tiszta formát tudnak létrehozni. Ki kell égetni az agyagot, és fűnekfának eldicsekszenek, hogy azt ők csinálták. Ilyenkor visszaemlékezett arra, 114

amikor neki sikerült az első angyalkafejet megformáznia, és viszszapergette az emlékeit, hogy vajon azóta átélt-e olyan örömet, mint akkor, és be kellett vallania, hogy nem. Ezt az örömet senki más nem értheti, csak az, akinek a saját korlátaival kell megküzdenie, hogy létrehozzon valamit… Ekkor eszébe jutott a lány, aki minden bizonnyal ott áll, és nem érti, hogy miért játszik ezekkel a vak gyerekekkel, talán még ki is neveti. Vagy talán már nincs is ott, és elment, hogy valami szórakozás után nézzen, vásároljon vagy csak úgy kirakatokat nézzen?

Nem, ezt nem szerette volna: – Itt vagy? – kérdezte.

– Igen itt vagyok – hangzott a lány válasza, és a vállára tette a kezét. Ott állt a műterem magányában a szobor előtt, ami, tudta, most szemrehányóan néz rá azért, amit tenni készül. Éjszaka volt, a szobrot pár óra múlva elszállítják, hogy aztán az emberek tekintetükkel beszennyezzék a hófehér márványt. Igen, úgy érezte, hogy csak meggyaláznák a szobrot az értetlen tekintetek, amelyek csak egy műtárgyat látnának benne, és nem emlékművet, szerelmük emlékművét, ami tegnap véget ért. Úgy érezte, hogy szerelmük elmúltával a szobornak sincs tovább létjogosultsága, mert úgyse lenne más, mint márványba vésett fájdalom, az ő fájdalma. A fájdalmas emlékektől pedig a legjobb úgy megszabadulni, hogy gyökerestül tépjük ki őket. Éppúgy, mint mikor a naplóból kitépjük azokat a lapokat, amelyek a fájdalmas emlékeket rögzítik. Tudta, hogy amire most készül, az őrültség, és talán már holnap bánni fogja, de ugyanakkor azt is tudta, hogy meg kell tennie, mert lehet, hogy a következő pillanatban nem lesz hozzá ereje.

Megérintette a szobor hideg márványarcát, amely mintha még most is őrizte volna a lány bőrének melegét, és folytak a könnyei, miközben elővette a kalapácsot és a vésőt. Meg kell tennem, meg kell tennem, egyre csak ez zakatolt a fejében, és ezt a hangot még a véső zaja se tudta elnémítani…

A csoda Az ég tündöklő kékjét egy pillanat alatt eltakarták a sötét viharfelhők, a mindig oly tiszta víz szempillantás alatt vált zavarossá, és szinte a semmiből kerekedett akkora szél, amely úgy dühöngött, mint egy tébolydából szabadult őrjöngő, aki őrületében mindent szeretne elpusztítani, ami csak az útjába kerül. Irtózatos dühében fákat tépett ki gyökerestül, és a tó vizét felkorbácsolta, hogy méteres hullámok ostromolták a part menti sziklákat, az ég csatornái pedig megnyíltak, összefüggő vízfüggönyt vonva a szem elé.

A tó körül élő halászok jól ismerték a tónak ezt a kettős arcát, mint a szeszélyes asszonyt, aki az egyik pillanatban még odaadó szerető, hogy a következőben 115

dühöngő fúriává váljon, és ezért imádkoztak minden reggel, nem is Istenhez, hanem a tó szelleméhez (ki tudja, nem valami ősi vallás emlékeként-e, amely emberáldozatokkal igyekezett elnyerni a tó nagyhatalmú Istenének jóindulatát), nehogy a nyílt vízen érje őket egy ilyen vihar, de ennek ellenére is évente halászok tucatjainak életét követelte cserébe azért a szűkös megélhetésért, amit a partján élőknek biztosított. És még ezért az ínséges zsákmányért is rendszeresen megkövetelte, hogy áldozzanak neki.

A viharos tavon most is egy bárka hánykolódott, rajta halálra rémült halászokkal, akik tudták, hogy ütött az utolsó órájuk, és kétségbeesett kiáltásaikkal hívták segítségül Istent. Családapák siratták gyermekeiket, akiket árván hagynak, fiúk búcsúztak zokogva anyjuktól és nővérüktől, és reménykedtek, hogy a kegyetlen tó legalább a testüket visszaadja szeretteiknek, hogy elbúcsúzhassanak tőlük.

A parton ekkor már összecsődültek a falubéliek, a halászok hozzátartozói, és azok a szerencsések, akik még idejében ki tudtak menekülni a partra a dühöngő vihar elől, és most iszonyodva nézték, ahogy a méteres hullámok úgy dobálják a törékeny bárkát, miként gyermek játszik labdájával. A bárka időnként veszélyesen megközelítette a part menti sziklákat, azzal fenyegetve, hogy azok pozdorjává zúzzák, és ilyenkor a parton állók iszonyodva kiáltottak fel, az asszonyok pedig befogták a gyerekek szemét, de a bárka valahogy elkerülte a sziklákat, és a tó közepe felé sodródott. Mielőtt a sors beteljesítette végzetüket, még eljátszotta kegyetlen játékát, és tobzódott a fedélzeten ülők halálfélelmében.

A parton egy férfi állt, aki a szerencsétlenek vergődését figyelte, látszólag tudomást se véve a tomboló viharról és a zuhogó esőről, a haja csomókban tapadt a bőréhez, mégse tett egyetlen mozdulatot se, hogy megvédje magát az esőtől. Egykedvűen nézte az elemek kényének-kedvének kitett hajót halálra szánt utasaival. Olyannyira kirítt az összképből, a kaotikus jelenetből, amikor a parton fel-alá rohangáltak az emberek, miközben a bárka halálra szánt utasai kétségbeesett kiáltásaikkal hívták fel magukra a figyelmet, egyszóval olyannyira az ellentéte volt mindennek, mint a nyugalom szobra a pokol tornácán, hogy lassan a parton állók is felfigyeltek rá, sőt, a bárka utasai is észrevették, és most már hozzá könyörögtek segítségért, hogy mentse ki őket a halál karmaiból. A férfi pedig csak nézte őket, majd kinyújtotta feléjük mindkét karját, mint az anya, mikor hívja gyermekét, és ez a mozdulat olyan megnyugtató volt, hogy a bárkában ülők elnémultak, és a dühöngő vihar érezhetően kezdett csitulni, mígnem újra kisütött a nap, és szétkergette a viharfelhőket, hogy pár pillanat múlva a hullámok újfent békésen nyaldosták a sziklákat, és a hajó befutott az öbölbe.

116

A bárka utasai önfeledt ujjongással üdvözölték a visszanyert életet, és partra lépve összeölelkeztek szeretteikkel, csak egy öreg vált ki a tömegből, és indult el az idegen felé. Eléje érve földig meghajolt: – Kit tiszteljünk életünk megmentőjében?

Az idegen először csak mosolygott, majd megszólalt: – Én vagyok, aki eljöttem, mert megígértem, hogy eljövök. Te pedig Péter vagy.

– Igen, uram, az vagyok, Péter a nevem – mondta csodálkozva az öreg. Az öreg tanácskozni kezdett a többi halásszal, akik időközben köréje gyűltek, és csakhamar arra a meggyőződésre jutottak, hogy az idegen minden jel szerint bolond, de akárhogy is van, megmentette az életüket, és hálásnak kell lenniük neki: – Nem követhetlek, uram, hisz családom van, gondoskodnom kell róluk – mondta végül. – De jöjj, itt van nem messze a házam, és én illő tisztelettel megvendégellek.

A tömeg elindult a faluba, körülvéve az idegent, aki tűrte, hogy az asszonyok hálálkodva csókolgassák a kezét, amiért megmentette apjukat, férjüket, fiukat. Útközben a halászok még mindig a viharról beszélgettek, mintha még most se tudnák elhinni, hogy túlélték, amit emberemlékezet óta senki sem élt túl, akit kint ért a tavon, és tisztelettel vegyes félelemmel pillantgattak az idegenre, aki talán varázsló, és most már az sem biztos, hogy bolond.

Ezek a kemény munkában eldurvult emberek, akik naponta tették kockára az életüket azért, hogy családjukat eltartsák, ezek az emberek ugyanúgy a babonák világában éltek, mint apáik, nagyapáik, és hosszú generációkig visszamenőleg minden ősük. Hittek a tó szellemében, amelyik, ha úgy tetszik neki, hát elveheti az életüket, és ha éppen úgy tartja kedve, kiragadja őket a biztos halálból. Illő tehát az idegennel nemcsak tiszteletből, hanem félelemből is jól bánni.

Ekképpen pusmogtak az emberek egymás közt, mialatt a falu felé vonultak, és meggyőződésükben csak megerősítette őket, hogy az idegen láthatóan úgy fogadta a hála megnyilvánulásait, mint ami teljes joggal megilleti őt.

A falu apraja-nagyja összeszaladt a nagy hírre Péter házánál, amely kicsinek is bizonyult ekkora tömeg befogadására, úgyhogy az idegen kénytelen volt kimenni a ház elé, hogy kielégítse a kíváncsiak kíváncsiságát. Még be se fejezték a szerény lakomát, amivel Péter, a halászok vezetője vendégelte meg az idegent, mikor hozták az első betegeket, a nyomorultak közt is a legnyomorultabbakat, akik valami újabb csodában reménykedtek, mert már nem tudtak hinni másban, mint a csodában. Jöttek betegek, akiknek nem volt pénzük 117

orvosra, nyomorékok, akiket már egyetlen orvos se biztatott, megtörtek, akik nem tudtak belenyugodni szeretteik elvesztésébe, és ő mindenkit meggyógyított, aki hozzáment. Annyi nép gyűlt köréje a kis halászkunyhóban, hogy kénytelenek voltak megbontani a falat, hogy mindenki lássa, aki látni akarta, csak egy pillantást vetni rá, mert sokaknak már ez elég volt, hogy lássák a csodát, mert az emberek ki voltak éhezve a csodákra.

A betegek már pusztán attól is meggyógyultak, ha megérinthették a ruháját, és ő kifogyhatatlan türelemmel és szelídséggel gyógyította a szerencsétleneket.

Asszonyok hozták eléje gyermekeiket, hogy áldja meg őket, és ő derűs szívvel áldotta meg őket, és beszélt hozzájuk, tanította az embereket, azok pedig szomjasan itták szavait, mert volt valami a szavaiban, ami megérintette ezeknek az egyszerű embereknek a lelkét, mert az ő nyelvükön szólt hozzájuk, és nem arról beszélt, hogy milyen rosszak, hanem arról, hogy milyen nehéz élet jutott nekik, és ez az élet könnyen csábít a bűnre, de aki képes ellenállni ennek a csábításnak, az az életet nyeri vissza, mert a bűn, az maga a halál. A lelke hal meg az embernek a bűnben, és ha a lelkét elveszti, sose lehet boldog. Ezért tehát mindenki törekedjen úgy élni, hogy ne hasonoljon meg a lelkével, mert csak a szelídek lehetnek boldogok, míg a dühöngők állandóan dühük tüzében élnek, és sose lesz számukra megnyugvás.

Elévittek egy bolond lányt, aki megszállottként bolyongott a környéken, éjszakai szállása mindig ott volt, ahol éppen ráesteledett. Ha jó lelkek megszánták és beengedték házukba, akkor egy zugban húzódott meg, máskor az állatok közt vackolta be magát. Jótét lelkek adományaiból tartotta fenn magát, akik meghívták asztalukhoz a tébolyodott lányt. Ő a szemébe nézett, és rögtön látta a lelkében megbúvó mély fájdalmat, amit eddig senki se értett, és mint a szennyezett vizű forrás mérgezte lelkét. Anyja szülés közben halt meg, mikor vele vajúdott, még alig hároméves, amikor apja nem bírta tovább viselni bánatát, és véget vetett életének, és tizenöt éves, mikor fivérei egy viharban mind elpusztultak. Ennyi csapás kellett ahhoz, hogy eszét veszítve kóborolni kezdjen, mint valami holdkóros. A lányhoz lépett, és a többiekhez fordult: – Az élet szentje ő köztetek, mert kevesen szenvednek többet, mint ő – majd a lány felé fordult, fejét két keze közé fogva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Ne félj, mert eljött a feloldozás órája, amiképp minden szenvedés egyszer véget ér.

A lány szemében először riadalom tükröződött, annyi év után az értelemnek valami jele, majd mintha nyomasztó, mély álomból ébredt volna, egy pillanatra megingott, hogy félő volt, elesik, de nem ez történt, hanem zavarodottan nézett körül, és láthatóan nem értette, hogy mit keres itt, ennek a tömegnek a közepén, majd elsietett.

118

A tömeg hirtelen szétvált egy szigorú, szikár alak előtt, akit reverendájáról azonnal fel lehetett ismerni, ő volt a falu papja, és egyenesen az idegen felé tartott, a tömeget egy néma intéssel oszlatta fel. Az emberek szótlanul engedelmeskedtek, és a tömeg szétszéledt, mint a gyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre, és ennek tudatában is vannak. Az idős pap megállt az idegen előtt, reszketett a szája széle felindultságában, és vádlón a másikra mutatott: – Ki vagy te, és mi jogon teszed, amit teszel?

– Én vagyok, aki eljöttem, mert megígértem, hogy eljövök.

– És mi jogon művelsz itt csodákat, mi jogon zaklatod fel ezeket az embereket?

Az idegen éppoly szelíden és megértőn nézett a másikra, mint találkozásuk első pillanatában, ami csak még jobban bőszítette a másikat: – Az emberek szenvednek, és én azért jöttem, hogy enyhítsem a szenvedést.

– Csakhogy te elmész, és ezek az emberek megint szenvedni fognak, és akkor hogyan prédikáljak nekik a templomban az Istenről, aki jó és kegyelmes, de rajtuk nem segít, de te itt voltál köztük, és meggyógyítottad őket.

– Ők nem tudják, hogy ki vagyok, és kinek a nevében művelem ezeket, de te tudod.

– Tévedsz, én se tudom. Bár úgy viselkedsz és beszélsz, mint Ő, de honnan tudjam, hogy Ő vagy-e, és nem az, aki az Ő helyét akarja elfoglalni? Az idegen nem szólt semmit, csak mélységes szomorúsággal nézett a másikra.

– Nem, ne nézz rám így, ezzel a vádló tekintettel, hisz te magad mondtad, hogy legyünk éberek, mert sokan lesznek a hamisak, és csak egy az igaz, és az én dolgom pont az, hogy ezeket a szegény együgyű embereket megmentsem a tévelygéstől. Ezért hát kérlek, menj el!

Az idegen nem válaszolt, csak elindult kifelé a faluból, és a pap, aki még mindig ott állt ahol az előbb, tekintetével követte őt. Az emberek, akiknek nem volt más dolguk, még ott ólálkodtak a ház körül, a halászok már viszzszatértek munkájukhoz, kimentek a tóra, kivetették hálóikat, és elfeledkeztek az idegenről, aki köztük volt, csak a bolond lány tűnt el a faluból.

A találkozás Az író vidékre utazott egy barátjának a hívására, aki egy tanyán élt és lovakat 119

tenyésztett, és boldog volt. Évente megismétlődő alkalom volt ez az életében, olyan, mint az ősz megérkezése. Pár napot, olykor pár hetet a tanyán töltött, és nézte az anyjuk mellett bájosan sután ügető kiscsikókat. Szerette a csikókat nézni, és ha tudott volna rajzolni, hát lerajzolta volna őket, de így csak vett egy albumot, amibe csupa ló volt rajzolva. Szerette nézni az izmos, erőtől duzzadó csődöröket, a kecses kancákat, de kedvencei a kiscsikók voltak, akikből még minden lehet, nagydíj-nyertes éppúgy, mint szódás ló, de most még nem voltak mások, mint esetlen mozgású, aránytalan felépítésű kiscsikók, akik ott csetlettek-botlottak folyton anyjuk nyomában, és ha megéheztek, csak odabújtak annak hasa alá.

A barátja bejött érte a VÁROSBA, mivel neki nem volt autója, sőt vezetni se tudott, gyűlölt mindent, ami a technikával volt kapcsolatban, és csak a legszükségesebb esetekben használta a tudomány legújabb vívmányait.

A technika elidegeníti az embert a valóságtól, üvegfalat emel közé és a való élet közé, becsapja, szebbnek mutatja, mint amilyen. Mint mikor a kisgyerek a terrárium biztonságában látja a halálos mérgű kígyót, megcsodálja pompás mintázatát, de mikor elragadtatásában érte nyúl, megmarja. Így vagyunk a tévével is, a híradóban esténként szörnyűségeket látunk, de csak legyintünk, mert már képtelenek vagyunk egy hollywoodi film és a valóság közt különbséget tenni.

Miközben az autó száguldott, ő a tovatűnő tájat figyelte. Rosszkedve volt, mint mindig, ha autóban utazott, és a kinti világot figyelte. Megvolt az az érzése, hogy ő most kívülálló, aki csak pillanatokra van jelen a dolgokban, csak arra a szemvillanásnyi időre, amíg az autó áthalad egy ponton, aztán, mint a mozifilmeken, máris új kép következik. Nem szerette a világnak ezt az őrült tempóját, amely ráhalmozza az emberre a benyomásokat, hogy ideje sincs feldolgozni, megemészteni őket, így az ember örök kívülállónak érzi magát, csak pillanatokra részese a dolgoknak, aztán az élet őrült tempója máris továbbhajszolja.

Hol vannak ma már a régi, komótos beszélgetések, amikor órák álltak rendelkezésre egy téma megbeszélésére, és hetedíziglen visszamenőleg megvitatták a beszélgetés tárgyát. Ma már csak két-három tőmondat fér bele abba a pár percbe, tisztára a napilapok szerkesztőinek a stílusában, akik a címlapra teszik az összeollózott szenzációkat, aztán jó mélyen az újság belsejébe elássák az elemzést, amiből nemegyszer pont az ellenkezője derül ki a címlapon jelzetteknek.

Utálta ezt a felszínességet, ami mindig csak a látszat alapján dönt. Ezért van aztán annyi neurotikus ember, aki nyugtatókon él és pszichológushoz jár, vagy 120

negyvenéves korára a stressz kiégeti. Ha egyszer a jövőben egy történész ennek az évszázadnak a legjellegzetesebb tárgyát keresné, az nem az autó vagy a csúcstechnológia más vívmánya lenne, hanem egy pszichiáter díványa, amely mindezt összefoglalja.

Miközben az autó száguldott vele, falta a kilométereket, az író az út mellett elszáguldó fákat, házakat, időnként egy másik autó száguldott el mellettük, olyan hanghatást produkálva, mintha hangágyút sütöttek volna el a közelben, és közben eltöprengett azon, hogy az utak nem érnek véget, mint ahogy a világnak sincs vége, hiszen minden út végén egy másik út kezdődik, és vár ránk, így aztán csak útszakaszokról beszélhetünk, amelyeknek a végére érünk, és ezeknek az etapoknak a végére a halál teszi ki a végső pontot.

Ami őt illeti, ő nagyon keveset utazott, mármint fizikailag, valójában azonban már bejárta az egész világegyetemet, mert utazni lehet úgy is, hogy beülünk az autóba, és úgy is, hogy kiterítünk az asztalra egy térképet... Az utazás nem is fontos, a lényeg az, hogy valami cél felé tartsunk.

Barátjának a tanyája kilométerekre volt minden lakott helytől, erdők és lankás dombok ölelésében, hatalmas térség körülkerítve, ahol a lovak kedvükre nyargalászhattak. Ahogy elnézte kecses futásukat, szinte kedve támadt versenyt futni velük. Valahogy belé is beléköltözött az az elemi életösztön, ami a lovakban volt. Sokszor mondogatta a barátjának, hogy nyisson egy panziót depressziós városiaknak, akik eltöltenének egy hetet itt a természetben, a lovak közt, és megváltozott emberként térnének vissza a taposómalomba.

Errefelé mindig az évnek az őszi időszaka volt a legszebb, mikor megélénkül az erdő, nászukra készülődő szarvasbikák bőgésétől hangos minden, a fák levedlik zöld egyenruhájukat, és egy varázsütésre színek millióit öltik magukra, mintha a természet egész évben erre a pár hétre készülne. Olyan ez, mint mikor a kacér nő a végleges búcsú előtt az ajtóból még visszafordul, és rávillantja elhagyott kedvesére azt a mosolyt, amivel egykor megbabonázta, hogy a másiknak még nagyobb legyen a kétségbeesése.

Szerette ilyenkor az erdőt járni, egy gigantikus kiállítás látogatójának érezte magát, amit a természet csak azért rendez, hogy megalázza az elbizakodott embert, aki elvakultságában felsőbbrendűnek hiszi magát. Ahogy az évszázados faóriások közt bolyongott, belényilallt a fájdalom, hogy az ő élete csak egy villanás az időben, és úgy megy el, mintha itt se lett volna, hogy senki se fogja tudni, hogy itt volt, élt. Vajon van-e akkor értelme az egésznek? Számíte valamit az életünk, hogyha nem hagyunk hátra valamit?

Aztán elszégyellte magát, ez megint tipikusan elbizakodott emberi gondolkodás, 121

amely azt hiszi, hogy ő, csakis ő hivatott a világot megváltani, és hogy nélküle megállna a föld forogni.

Barátja nagyon bölcs ember volt, amolyan vidéki filozófus. Azért nem költözött be a városba, mert vidéken elmélyültebben lehet gondolkozni. Itt nincs az a sok zavaró körülmény, ami elvonja a figyelmet. Itt meg lehet tenni azt, amit a városban nem, hogy órákig bámulsz egy felhőt.

Az író lelkét mindig felüdítette egy jóízű beszélgetés barátjával. Meggyőződése volt, hogy ha egyszer írásra szánná magát, íróként is sikeres lehetne. Sokat vitatkoztak erről a barátjával, mivel nem tudott belenyugodni, hogy barátja eltékozolja mindazt a bölcsességet, amit hosszú évtizedek alatt megélt. Barátja minden alkalommal azzal hárította el, hogy megmarad a lovaknál, mert azokban még sose csalódott.

Háromszor volt nős, és egyik feleségét se ő hagyta el. Volt benne valami, ami rövidtávon vonzotta, de hosszútávon taszította a nőket. Ahogy nemegyszer fogalmazta, vele nem lehetett veszekedni, és ezt a nők hosszabb ideig képtelenek elviselni. A nőknek lételemük a veszekedés, és a legszenvedélyesebben pont azzal tudnak veszekedni, akit a legjobban szeretnek, ha a másik erre nem vevő, azt ők hajlamosak úgy dekódolni, hogy nem szereti őket. Egy férfi erre azt mondja, hogy baromság, de hát a nőknek ilyen a logikájuk, és ha ezt a logikát egy férfi ajkbiggyesztve lenézi, hát ne feledjük, hogy a mi férfilogikánk önmagában éppoly esendő, mint a nőké, és valahol a kettő ötvözetéből születik meg a tökéletes LOGIKA. Állítólag gyerekei is voltak, de évek óta nem látta őket, mert volt feleségei nem engedték a közelükbe, bíróságra pedig nem volt hajlandó menni, mivel megalázónak találta, hogy vadidegenek döntsenek abban, amit felnőtt emberek egymás közt képtelenek megoldani.

A kályhában vidáman és hetykén pattogott a tűz, barátságos meleget lehelve, sejtelmesen világítva meg az asztalnál ülő két alakot, a konyha másik felét sötétségben hagyva. A fény időnként ijesztő árnyakat vetített a falra, háromnégyszeresére megnövelve az alakokat és különös árnyjátékokat produkálva. Az árnyak néha függetlenítették magukat, és önállóan kezdték élni a maguk kétdimenziós életét, amibe időnként az író is bekapcsolódott, különböző figurákat keltve életre, hol egy kutyát, ami macskát üldöz, a macska egy fára menekül, onnan fújtat dühösen a kutyára, majd egy vágtató lovas kerül a képbe, akit egy másik lovas üldöz, és utolérve párbajra kényszerít, de hirtelen egy újabb árny kerül elő, a párbajozók közé veti magát, az egyik lovagnak a szíve hölgye, a másiknak pedig a húga. A két lovag fegyverét eldobva az ájult hölgyhöz rohan, és élesztgetni kezdi. A hölgy kinyitja szemét, és a szívének oly kedves 122

két férfit nézi, akik ellenségesen méregetik egymást, de ő megfogja a kezüket, és gyöngéd erőszakkal kézfogásra bírja a két ellenséget, a lányrablót és a dühös fivért, és mikor megpróbálják visszahúzni kezüket, nem engedi. A szúrós tekintetek lassan megenyhülnek, és az ajkakon már ott bujkál a mosoly.

– Szunyókáltál – hallotta barátja hangját, aki épp most tért vissza a pincéből egy demizsonnal, és két vizespoharat vett ki a kredencből. – Kóstold meg, tavalyi termés.

Kidörzsölte az álmot a szeméből, és elvette az egyik poharat az asztalról, amibe a barátja bort töltött. A tűz felé fordítva megvizsgálta a színét: – Azt álmodtam, hogy az árnyékok a falon önálló életre keltek.

Barátja figyelmesen hallgatta: – A szénmonoxid – mondta végül –, nem szelel jól a kémény, engem is megtréfált már párszor. Még mielőtt beköszönt a tél, muszáj lesz kisöpörnöm.

Az író a barátjára nézett, aki határozottan rosszkedvűnek látszott: – Mi történt?

– Az egyik lovat holnap a vágóhídra kell küldenem. Sántít a jobb mellső lábára.

– Nem lehet megmenteni?

A barátja búsan megrázta fejét: – Nem. Volt nála az állatorvos, és ő tanácsolta, hogy küldjem a vágóhídra, hogy ne szenvedjen.

– Mi történt vele?

– Összeverekedett egy másik csődörrel az egyik kancán – fölemelte a poharát, és egy hajtásra kiitta, elnézett a feje fölött. – Mindig a nő a férfi veszte.

– Rosszkedvű vagy, és igazságtalan.

– És szerinted miben nincs igazam?

– A nőket vádolod, pedig a férfiak azok, akik birtokolni akarják őket.

– Lehet, hogy igazad van, de a nők ezt szépen ki is használják. Ujjuk köré csavarják a férfit, és ha már nincs belőle hasznuk, hát eldobják.

123

– Az álmomban is egy nő volt a főszereplő. Azt álmodtam, hogy a két férfi párbajozni akart, de a nő közéjük vetette magát, és megakadályozta a párbajt.

– Igen, néha vannak ilyenek is, csak az a baj, hogy legtöbbször a regényekben meg a te álmaidban.

– Azt hiszem, mindketten kicsit részegek vagyunk.

Barátja rábólintott, és feje lassan az asztalra hanyatlott. Kint felugattak a kutyák.

Barátja három félelmetes külsejű vérebe vigyázta a tanyát, amelyeknek még napközben se volt tanácsos az útjukba kerülni, nemhogy éjszaka. Barátja kiment, hogy utánanézzen, mi történt, az író pedig újfent egyedül maradt, és minden figyelmét a bornak szentelhette. A kályhában a tűz már elemésztette a hasábfát, csak parázslott, úgyhogy újabb hasábot kellett rádobni, amitől a tűz új erőre kapott.

A pohár bort a tűz felé fordította, és figyelte, ahogy a láng eggyé válik a vörösborral. Lehet, hogy a tűz és a bor édestestvérek? Évmilliárdokkal ezelőtt, amikor a föld még csak fortyogó láva volt, Isten megteremtette a szőlővesszőt, ami először nem volt más, mint fogalom, és csak mikor a láva kihűlt, és megjelentek a növények, akkor sarjadt ki az első szőlővessző. Az emberek először csak mint bogyót fogyasztották, aztán jött egy újító, aki kifacsarta a levét és italt készített, egyszer azonban megfeledkezett az italról, s csak akkor kóstolta meg, amikor már erjedni kezdett, s rájött, hogy így még finomabb, és megszületett a bor. Az emberek edényekben tárolták, amíg ki nem forrott, és olyan ital lett belőle, amitől berúghattak.

Ettől az időtől fogva kezdték nevezni az istenek italának és szakrális célokra használni, mert vörös színe emlékeztetett az emberi vér színére. Azonban volt egy másik, fontosabb oka is a bor szentségének, ez pedig mámorkeltő hatása volt, amivel megadta azt a kegyet az embereknek, hogy kilépjenek a mindennapok röghöz kötöttségéből, pár órára a szférákba emelkedjenek, ahol hitük szerint az istenek lakhelye volt. Így lehetett a görög mitológia egyik legfontosabb istene Dionysos. Ő nem szerette a bort, de a barátja termését meg kellett kóstolnia, különben megsértődött volna. Még akkor is, ha másnap olyan fejfájás gyötörte, hogy a szemét se bírta nyitva tartani. Úgy vette ezt a fejfájást, mint áldozatot barátságuk oltárán. Már most arra gondolt, hogy holnap milyen fejfájásra fog ébredni, és ettől a gondolattól kétségbeesett. Arra gondolt, hogy ha nem gondolna a fejfájásra, talán nem is fájna a feje. Megfigyelte, hogy pusztán a fájdalomtól való rettegés is képes előidézni a fájdalmat, és ha valamivel el tudja terelni a 124

gondolatait a fájdalomról, akkor már nem is lesz olyan elviselhetetlen. Ergo, a fájdalom önmagát idézi elő, a mi félelmeinkből táplálkozik, és ha nem félnénk tőle, akkor meg is szűnne.

Persze, ha belegondolunk, hogy a fehér elefántra nem gondolni átkozottul nehéz olyankor, amikor nem szabad a fehér elefántra gondolni, akkor ez nem is olyan egyszerű.

A háta mögött kinyílt az ajtó, a barátja tért vissza, de nem volt egyedül, egy fiatal férfival jött, aki az öltözéke alapján akár csavargó is lehetett. Látszott rajta, hogy már napok óta nem volt fedél alatt, arcát többnapos borosta fedte, haja hátul lófarokba fogva, ruhája kísértetiesen idézte a hatvanas évek hippimozgalmainak egyenöltözékét, legkülönösebb azonban a pecsétgyűrű volt a kezén, sehogy sem illett egész megjelenéséhez.

Kérdőn nézett barátjára, aki előreengedte az idegent, de ő csak széttárta a karját.

A nyitott ajtón egy jó adag hideg is beszökött, és mintha csak ezt a tényt akarná az idegen szavakkal is megerősíteni, megszólalt: – Kint hideg van. Megláttam az ablakban a fényt, és idejöttem. Nagyon hideg van kint.

– És mit kerestél odakint?

– Az erdőben akartam éjszakázni.

– Őrültség.

– Most már én is tudom.

Az idegen a tűzhöz lépett, és kezeit kinyújtva melengetni kezdte. Kicsit sötétebb bőre elárulta, hogy nem egészen ilyen időhöz van szokva: – Hogy hívnak?

– Gabriel.

A házigazda egy újabb poharat keresett, és Gabriel, miután átmelegedett, az asztalhoz ült: – És miért akartad az éjszakát az erdőben tölteni? – kérdezősködött tovább az író.

125

– Mert megszoktam – Gabriel elhallgatott, míg megitta a pohár bort.

– És mivel foglalkozol?

– Szabad vagyok.

– Szóval csavargó – mondta ő, nyomatékosítva a második szót, mintha ezzel ítéletet is mondana.

Gabrielre azonban láthatóan semmilyen hatással nem volt az „ítélet”.

– Ha neked úgy tetszik, hát nevezz csavargónak.

Hirtelen a házigazda is bekapcsolódott a beszélgetésbe: – Szabad csak akkor lehetsz, ha nincs semmid, amihez ragaszkodnál.

Gabriel ránézett, mint aki magától értetődő dolgot mond: – Nekem nincs semmim, amihez ragaszkodjak. Nem vagyok se gazdag, se szegény, élek.

Barátja csapott le az utolsó szóra, mint vércse az áldozatára: – Hát ez az, élsz, tehát mégiscsak van valamid, amihez ragaszkodsz, az életed.

Gabriel elgondolkozott, mint akit most megfogtak: – Igazad volna, ha ragaszkodnék az életemhez. Bármikor elvehetik tőlem, akár most, te is, és én nem fogok védekezni. Mit gondolsz, ha féltem volna, ide mertem volna jönni? És ha az a két dög megérzi, hogy félek tőlük, vajon nem téptek volna szét?

– Egyszóval, te nihilistának tartod magad?

– Inkább fatalistának. Hiszek benne, hogy a világegyetem bizonyos rendszer szerint működik „és ne legyen a ti szívetekben félelem, mert bizony mondom néktek, hogy az embernek haja szála se görbül meg ok nélkül”.

Nyugtalanul ébredt, először azt hitte, hogy a feje fáj, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy bár fáj a feje, de ez nem az a szokásos fejfájás, és nem ez nyugtalanítja. Mintha légszomja volna, a szája egészen kiszáradt, mert alvás közben azon szedte a levegőt, és csakhamar rájött, hogy az orrlikai tömődtek 126

el. Vélhetően tegnap hűlhetett meg.

Kint sötét volt, csak egy halvány, alig észlelhető derengés jelezte, hogy valamikor majd a reggel is megérkezik, valahol még egy kakas is megszólalt, és az író fejében egy nyugtalanító gondolat fogant meg, olyannyira nyugtalanító, hogy még a fejfájás is fokozódott. Gabriel! Mi van, ha éjszaka megszökött, csak előbb még kirabolta a házat? Tegnap este nem tűnt valami bizalomgerjesztőnek, zavart volt, és mintha feszélyezné valami, ráadásul az egész éjszaka a rendelkezésére állt, hogy felkutassa, ami érték a házban van. Este rögtön feltűnt neki rajta valami furcsa, az az értékes pecsétgyűrű az ujján, nem illett egész megjelenéséhez. Most ez a megfigyelés egy csapásra felértékelődött, és csak növelte gyanúját.

Barátja a szomszédos ágyon békésen hortyogott, ő bezzeg képtelen volt bárkiről is rosszat feltételezni, és erre a naivitására már sokszor ráfizetett, de nem bánta, mert mint mondta, képtelen lenne úgy élni, hogy a másikban mindig csak a rosszat sejtse. Akkor már inkább nézzék baleknak vagy bolondnak.

Gabriel a konyhában aludt egy ócska díványon, és ő most kikászálódott az ágyból, hogy megnézze, ott van-e még. A szoba ajtaja keservesen feljajdult, amikor kinyitotta, és szembetalálta magát Gabriellel, aki épp a konyhába lépett.

Zavarba jött. Hülyét csinált magából. Folytatta útját, mintha azért kelt volna fel, hogy az udvaron elvégezze dolgát: – Tudtam, hogy gyanakszol rám.

Az ajtóban megtorpant, majd visszafordult és Gabrielre nézett: – ...és a gyűrű családi emlék, apám után maradt rám.

Folytatta útját, és kilépett az udvarra. A benti meleg után a kinti hideg nyomban felpezsdítette vérét, úgyhogy kénytelen volt összeverni kezeit, és ugrálni, hogy egy kicsit felmelegedjen. Ezeken a látogatásokon mindig összeszedett valami meghűlést vagy más légúti nyavalyát, amit a tanya erős levegője okozott, amit az ő, városi szmoghoz szokott szervezete nemigen tolerált.

Visszamenni nem akart a konyhába, legalábbis addig nem, amíg össze nem szedi gondolatait. Szégyellte magát, hogy ilyen átlátszó, és tegnap nem tudta eltitkolni véleményét: – A barátodnak szép lovai vannak.

127

Ezt Gabriel mondta, miután jól összefázva visszatért az udvarról, mintha az előbb mi sem történt volna, és most őszintén hálás volt neki ezért: – Néha olyan rajongással beszél róluk, mint hősszerelmes a szíve hölgyéről.

Elhallgatott. A beszélgetés zsákutcába jutott, és ő kétségbeesetten törte a fejét, hogy új témát dobjon fel: – Egész éjjel azon gondolkoztam, amit a szabadságról mondtál.

– Én éjszaka aludni szoktam, a gondolkozásra ott a nappal, az éjszaka a pihenés ideje.

Volt a másik hanghordozásában valami, ami egyből felbőszítette. Egykori tanárára emlékeztette, akivel kölcsönös ellenszenv alapján gyűlölték egymást, és ez a küzdelem végigkísérte mind a hat évét, amíg középiskolába járt. Az ő hangjában volt valami hasonló fensőbbséges gőg, kioktató hang, amivel éreztette velük, hogy ő úgyis mindent jobban tud: – Honnan veszed, hogy csak te vagy szabad?

– Ismerem az embereket, és tudom, hogy milyen tévképzeteik vannak a szabadságról. Amit ők annak neveznek, az csak a szabadság illúziója, és ők ezt tudják, mégis megelégszenek ezzel az illúzióval, mert a valódi szabadság olyan macerás és annyi mindenről le kell mondani érte, amiről ők nem akarnak lemondani.

– Kíváncsi vagyok a te meghatározásodra a szabadságról.

– Ha figyeltél, már tegnap elmondtam. Amikor az ember nem kötődik semmihez sem, beleértve az életét se, az a szabadság.

– Egyszóval te nihilista vagy.

– Nihilista lennék? Nem. A nihilista nem hisz semmit, és ezért hiszi magát szabadnak.

– Hinnék neked, ha egyetlen példát is mondanál az ilyen szabadságra.

– Keresztelő János, aki a pusztában élt, vadméhek mézével táplálkozott, állatbőrökbe burkolózott, és mikor betelt az ideje, meghalt.

– No és persze Jézus.

128

– Nem, Jézus nem volt szabad, ő küldetésének a rabja volt, és Buddha se volt szabad, bár azt tanította, hogy szabadulj meg vágyaidtól, hogy szabad lehess, de az igazság az, hogy szabad nem lehet az, akinek küldetése van. János az más, ő volt a pusztába kiáltott szó, és ő ezt tudta magáról.

Míg hallgatta a másikat, maga se tudta miért, de gyűlt benne a keserűség: – Ezek után már azt se tudom, hogy irigyeljelek vagy sajnáljalak téged a szabadságodért, hisz pont most vallottad be, hogy semmilyen életcélod nincs.

Gabriel nem válaszolt rögtön, először csak hintáztatta magát, testsúlyát váltogatva helyezte hol az egyik hol a másik lábára, és ettől az lett az ember érzése, mintha Steve Wondert figyelné.

– Én fatalista vagyok, ami a hitnek egy magasabb foka.

Nyílt az ajtó, és a konyhába a barátja lépett be, félig-meddig még mindig az álom karjaiban, résnyire nyitott szemeivel álmosan hunyorogva a kályhához ment, és felszította a tegnapról még megmaradt, hamu alatt parázsló tüzet. Pár hasáb fát dobott az izzó zsarátnokra, ami ettől hetykén fellobogott. Kiment az udvarra. Negyed óra telt el, és egy vödör vízzel tért vissza, öntött a lavórba, és feltette a tűzhelyre melegedni. Gabriel, aki eddig csak némán figyelte, most megszólalt: – Arra gondoltam, hogy maradnék még egy ideig, és segítenék, amiben tudok.

Barátja nem válaszolt, kiment a kamrába, és egy jókora darab szalonnával tért vissza, kenyeret szelt mindhármuknak, és valahonnan hagyma is került az asztalra: – Itt keményen kell ám dolgozni, fizetni viszont nem tudok sokat.

– Nekem a szállás ellátással megfelel.

Barátja megvonta a vállát: – Senkit se küldtem még el, aki itt akart maradni.

Elkezdődött a reggeli, az első pár falat után a barátja megszólalt: – Nyolcra jönnek a lóért.

Gabriel, mintha csak erre várt volna, azonnal lecsapott a témára, és szavaiból

129

kiderült, hogy ért a lovakhoz. Az író féltékenyen figyelte a párbeszédet, kicsit sértődötten is, úgy érezte, hogy barátja tudomást se vesz jelenlétéről, amiért szinte gyűlölte Gabrielt.

– Arra ébredtem, hogy a kutyák ugatnak. Először azt hittem, hogy ez is csak álom.

– Biztosan a rókát üldözték, amelyik idejár kosztolni. Már három tyúkomat elvitte.

– És te hagyod? – kapcsolódott be ő is a beszélgetésbe.

Barátja vállat vont: – Az a helyzet, hogy nem szokott megkérdezni, hogy elviheti-e a tyúkjaimat.

Különben neki is kell valamiből élnie. A múltkor már rászántam magam, hogy puskavégre kapom, és felkutattam a vackát, de csak a három ölyök volt benne.

Neki se könnyű, egy családot eltartani, majd ha felneveli őket, lelövöm, és kikészíttetem a bundáját.

– Addig is jópár tyúkodat elviszi.

– Nem irigylem tőle.

Elhallgatott, és figyelmét az ételre összpontosította, a szalonna fűszerezésének tökéletes harmóniájára, amit csak alátámasztott a hagyma. Késével apró darabkákat nyisszantott, amiket összecsippentett a kenyérrel, így tette a szájába, majd harapott a hagymából. Egy idő után rájött, hogy már nem is azért eszik, mert éhes, hanem az ízek kedvéért.

A hosszú, zárt platójú autó megállt, a kísérő leugrott, és egy papírt nyújtott át barátjának, aki kinyitotta a karám ajtaját, ahol az egyik ló félrehúzódva a többiektől szomorúan lógatta a fejét. Talán már sejtette, hogy milyen sors vár rá.

Barátja sokat mesélt neki a lovak rendkívüli intelligenciájáról, amivel azt is megérzik, ha már itt a vég. Csöndesen tűrte, hogy a lovászfiú a nyakába dobja a vezetőkötelet, és az autóhoz vezesse. A jobb mellső lábára sántított, és mikor a kijárathoz ért, hirtelen felnyihogott, és megpróbált még egy utolsót galoppozni, de fájós lábára nem bírt ráállni. A jelenet annyira szívszorító volt, hogy barátja elfordult, a többiek ne lássák könnyeit, de az ő torkában is gombóc volt, csak Gabriel nézte szenvtelenül, látszólag érzelmek nélkül a jelenetet. A többi ló felkapta fejét a nyerítésre, majd az egyik ló hirtelen nekiiramodott, és ámokfutásba kezdett.

130

A ló felbicegett a rámpán és eltűnt a kocsiban. Barátja ekkor nem bírta tovább, és elindult az istállók felé, majd rövidesen eltűnt a szemük elől. Már korán reggel kint volt a lónál, és egész addig maradt mellette, míg az autó érte nem jött. Simogatta, megkefélte a sörényét, kockacukorral kedveskedett neki, és kis híján elsírta magát, valahányszor a ló ráemelte szelíd, mélybarna szemét. Ezt jó pár év múltán mesélte el neki, amikor már beszélni tudott a dologról, és nem szorult össze a torka, valahányszor eszébe jutott. Egy pillanatra még az is az agyába villant, hogy visszaküldi a kocsit, ha megjön, de aztán felidéződtek benne az orvos szavai, hogy mennyire szenved szegény pára, és felülkerekedett benne a józan ész. De azt akkor is nagyon nagy igazságtalanságnak tartotta, hogy egy hentes bárdja alá kerüljön, aki lókolbászt készít belőle, akár egy birkából, amit születésétől azért nevelnek, hogy egyszer majd pörköltöt készítsenek belőle vagy gulyásba vagdalják a húsát. De egy lovat, akit arra nevelnek, hogy az ember hűséges társa legyen... Úgy érezte, hogy az már a kannibalizmus egy formája, ha az ember megeszi leghűségesebb társát is. igazából a legszívesebben fogta volna a vadászpuskáját, és lelövi a lovat, ha lett volna hozzá ereje, és még a büntetést is szívesen kifizeti, ehelyett azonban elbújt, mikor megjöttek a lóért.

Barátjának híresen jó lovai voltak, köztük egy nagydíj-nyertes is, amire ő külön büszke volt, és egy dossziéba gyűjtötte a róla megjelent cikkeket és képeket, tudta róla, hogy titkos álma egyszer majd a saját lovait versenyeztetni, de egy istálló fenntartása nagyon sok pénz.

Az autó eltűnt a kanyarban, a ló kidugta fejét a nyíláson, mintha búcsúzni akarna a kedves tájtól, ahol társaival annyit vágtázott, és annyi zabot ropogtatott. Már csak az autó egyre gyöngülő búgása hallatszott, és az író elindult megkeresni a barátját. A levegő csípős volt, és ahol testét nem védte ruha, ott vörösre marta bőrét a hideg, de nem törődött vele, élvezettel szívta be a friss levegőt. A meleg levegő, amit kilélegzett, a hideg levegővel keveredve párává alakult, és ő egy pillanatra elgondolkozott, hogy mekkora utat tesz meg a testében, míg végül hasznavehetetlen szénmonoxiddá válik.

Még emlékezett egykori kémiatanárának arra a mondására, hogy az emberi test egy nagy vegyigyár, amely különböző vegyületeket alakít át számára hasznos tápanyaggá.

Az író talpa alatt megroppant valami: a földre pillantott, egy tócsába lépett, amit vékony jéghártyával vont be az éjszakai fagy, a jégdarabkák mint finom üvegcserepek úszkáltak a víz felszínén, hogy rövidesen semmivé enyésszenek, amint a nap eléri őket sugaraival. Túl korán születtek, ha tudtak volna várni még egy hónapot, már sokkal jobb esélyük lett volna túlélni a napsütést, de hát most még erős volt a Nap, és könyörtelenül visszaverte fagykirálynak az éj leple alatt indított támadását.

131

Kinyitotta az istálló ajtaját, barátja ott ült az egyik bálán összegörnyedve, mintha a gyomorszájára mért ütés miatt lenne rosszul, és közben a vállát rázta a hangtalan zokogás. Az író úgy döntött, hogy nem zavarja, óvatosan behúzta inkább az istálló ajtaját.

Elhatározta, hogy rövid sétát tesz az erdőben, már úgyis csalogatta, hogy lépjen be elvarázsolt birodalmába, s ő megoszthassa vele megannyi csodáját.

Barátkozott a gondolattal, hogy egyszer majd kiköltözik az erdőbe, és magányosan fog itt élni a gondolataival, minden idejét a nagy MŰ megírásának fogja szentelni, miközben azt is tudta, hogy erre sose fog sor kerülni, mivel hiányzik belőle az erő a sorsfordító elhatározásokhoz. Ezenkívül azt is tudta, hogy nem neki való a csendes szemlélődés, neki az kell, hogy az élet sokkolja, akkor hozza legjobb formáját. De hát azért élünk, hogy álmaink legyenek, még ha álmaink megvalósítására annyi is az esélyünk, mint egy lottóötösre.

Még nem volt egészen az erdőben, amikor az egyik bokor tövében valami pirosat pillantott meg, közelebb ment, és rájött, hogy egy állattetem az, az éjszakai róka teteme. Tehát ráfázott arra, hogy éléskamrának használta a barátja tyúkólját, a két kuvasz alaposan megtépte a bundáját, ebből ugyan nem lesz rókaprém. Családja ma hiába várja vissza éjszakai portyájáról, soha többé nem visz nekik tyúkokat.

Mindig szeretett volna naplót írni, de túlságosan gyönge volt hozzá, hogy majdan, évek múltán szembesüljön egykori önmagával, a gondolataival.

Tapasztalatból tudta, hogy nem mindig kellemes érzés tükörbe nézni, kivált ha előző este alaposan kirúgtunk a hámból, hullaszín, karikák a szem alatt, az éjszakázástól elgyötört arc stb. Valami hasonló a helyzet akkor is, ha a gondolatainkkal szembesülünk, és nem egészen értünk egyet azzal, amit egy éve, egy hónapja vagy éppen tegnapelőtt gondoltunk. Szerette magát tévedhetetlennek hinni, és bár tudta, hogy ez nem igaz, az illúziót legalább szerette volna megtartani. Író is elsősorban azért lett, mert így álarc mögé bújhatott, és bármikor mondhatta: ipiapacs, nem ér a nevem. Másrészt, hiányzott belőle a rendszeresség, márpedig ha valaki naplót ír, ez a minimum.

Az elmúlt napokból mindenesetre sok minden bekerült volna ebbe a naplóba, érzések, emlékek, az őszi erdőben tett séták, amelyek észrevétlenül hagyták ott ujjlenyomataikat a gondolkozásán, és szülték meg felvillanó gondolatszikráikat, amelyek félve húzták meg magukat agyának valamelyik zugában, hogy kivárják, mikor hívja őket elő, hogy aztán a gondolatszilánkok kerek egésszé, gondolattá legyenek.

Ez a pár nap, bár még maga se tudatosította, de megváltoztatta, pontosabban 132

elindult egy úton, amelynek a végén egy másik ember várta, aki ugyanolyan volt, mint ő, a tökéletes alteregója, de ez a hasonlóság csak külsőleg volt meg.

Olyan ez, mint mikor az ember egy másik, nála erősebb egyéniség befolyása alá kerül, és fokozatosan feladja önmagát, ahogy a másik bűvkörébe kerül, jóllehet ezt még maga se tudja, sőt, meglehet, foggal-körömmel hadakozik még a gondolat ellen is, talán még gyűlöli is azt a másikat, de hiába, tehetetlen ellene.

A keresztények ezt a folyamatot nevezik megtérésnek.

Gabriellel továbbra is tartózkodó volt, ellenszenvét palástolandó alig váltott vele pár szót, de valahányszor találkozott a tekintetük, mindig ő volt az, aki szemét lesütötte, mintha elkövetett volna valamit ellene, amiért szégyenkeznie kellene, és ettől még inkább gyűlölte a másikat. Féltékenyen figyelte, hogy barátja és Gabriel mennyire megértik egymást, mint a régi szerető, akit elhanyagolnak egy új miatt, és vetélytársában megérzi a helyére pályázó utódját.

Tegnap azzal a szándékkal feküdt le, hogy másnap visszamegy a városba, és barátjával megbeszélte, hogy az az autójával visszaviszi őt. Épp befejezték a megbeszélést, amikor Gabriel a konyhába lépett, és közölte, hogy másnap elmegy, és mikor a barátja felajánlotta, hogy őt is elviszi, ahova akarja, elutasította őt, és egyáltalán, szokatlanul ridegen beszélt vele, mintha az elmúlt pár napban nem is kerültek volna barátságba, vele pedig épp ellenkezőleg, feltűnően szívélyesen viselkedett. Nem tudta mire vélni ezt a változást, csak arra tudott gondolni, hogy összeveszett a barátjával. Őt pedig megpróbálta rávenni, hogy ő se menjen autóval, hanem tartson vele, ilyen szép őszi időben egy napi kényelmes gyaloglással elérhetik a várost, mondta, és ő beleegyezett, bár tudta, hogy őrültség, amire vállalkozik, hiszen nincs ilyen hosszú gyalogláshoz szokva, de büszkesége nem engedte, hogy meghátráljon.

Nyugtalan álma volt ezen az utolsó éjszakán, pedig minden szépen indult. Az erdőben sétált, a madarak önfeledt kórusa énekelt, mintha egy láthatatlan karmester vezényelt volna. Hogy szinte úgy tűnt neki, nem is október közepe van, hanem május, a fák lombkoronája még üdezöld, a leveleket nem perzselte még meg a nap tüze, és a földet nem szikkasztotta ki a vízhiány. Az egyik bokron pici madarat fedezett fel, amint önfeledten trillázott, de ahogy közelebb lépett hozzá, riadtan verdesni kezdett szárnyaival, sebesültnek tettetve magát, és ő még álmában is szeretett volna felkiáltani, mert boldog volt.

Ekkor hirtelen minden megváltozott, az ég elsötétült, az erdő színe haragoszöldre változott, a szél tomboló dühében a fák lombkoronáját cibálta, a madarak rémülten elhallgattak. Egyszerre minden olyan lett, mintha az erdő URA viselne ellene hadat, és ki akarná űzni a betolakodót, aki megbolygatta 133

nyugalmát, aki nem tartozik ide, közönséges szentségtörő, aki bemocskolta az erdő szentségét, mert öntudatlanul megsértette évezredes törvényét, és ezért most a félelmetesen hajlongó fák azzal fenyegetik, hogy agyonsújtják. Még ébren is emlékezett arra az iszonyú rémületre, ami akkor úrrá lett rajta.

Kétségbeesetten próbált kijutni az erdőből, de rémülten eszmélt rá, hogy letért az ösvényről és eltévedt, és minél inkább igyekszik kijutni, annál mélyebbre került az erdőben, míg végül egy bokor megállította, ágai ráfonódtak, hogy megfojtsák.

Kétségbeesetten tépte ki magát az álomból, és felült az ágyban. Sokáig így ült ott, lüktető halántékára szorított kezekkel, iszonyatos volt ez a halálfélelem, mintha pisztolyt szegeztek volna a fejéhez. Kitapogatta az ágy mellett az órát, és a hold fényénél megnézte, még az éjszakának majdnem a fele hátra van, de ő nem tudott újból elaludni, álmatlanul forgolódott, és csak most tudatosította, amit eddig a fáradságtól észre se vett, hogy rettentően kényelmetlen ágyban fekszik.

Kemény volt, akárha a puszta földön feküdne, és borzalmasan hepehupás, úgyhogy képtelen volt benne valamennyire is kényelmesen elhelyezkedni, hogy valamijét ne nyomta volna valamelyik kidudorodás. Most már arra is rájött, hogy miért ébredt az elmúlt napokban mindig úgy, mintha éjszaka külön-külön törték volna össze minden egyes csontját, és tellett bele öt percbe, amíg rendesen ki tudott egyenesedni.

Alig várta, hogy az udvaron megszólaljon a kakas, és már kászálódott is ki, hogy felöltözzön. Azt hitte, rajta kívül még mindenki alszik a házban, így amikor kilépett a tanyaudvarra, hogy friss levegőt szívjon, és egy alakot pillantott meg, akinek a hajnali köd miatt csak a körvonalait tudta kivenni, rögtön arra gondolt, hogy betolakodó. Aztán eszébe jutott a tanyát őrző két véreb, és ez a gondolat kicsit megnyugtatta, de rögtön ideges lett, hogy talán elkóboroltak vagy valami más módon hatástalanították őket.

A következő gondolata már az volt, hogy védtelen, és valami alkalmatosságot kell keresnie, amit fegyverként használhatna. Szerencséjére épp a keze ügyébe esett egy bot, amivel a disznóknak szánt moslékot szokták megkeverni, és most ott volt a falnak támasztva. Megragadta a botot, az idegen háta mögé osont, és már lendítette a botot, hogy lesújtson, amikor Gabriel megszólalt: – Ugye szép hajnalunk van?

Eldobta a botot, és zavarában csak valami helyeslésfélét tudott motyogni, meg hogy ő se tudott aludni: 134

– Szeretem az ilyen éjszakákat – folytatta Gabriel, akárha észre se venné a zavarát –, kijövök ide, és csak nézem a csillagokat, és azt gondolom, hogy milyen pici is vagyok én, egy atom a teremtésben, ami csak egy felvillanás, elvégzi feladatát, aztán átalakul. Olyan ez, mint mikor a tudós a mikroszkópban figyeli az egysejtű papucsállatkát, mi is ilyen furcsa kis állatkák vagyunk valakinek a mikroszkópjában. Szóval, ilyeneken... Szoktál te imádkozni?

Meglepte őt a váratlan kérdés, úgyhogy nem is tudott hirtelenjében válaszolni, de Gabriel nem is várt választ, felmutatott a csillagos égre: – Látod azt a káoszt, mintha csak egy kisgyerek rajzolta volna tele pöttyökkel a rajzlapot találomra, pedig van benne rendszer, és mi, mióta csak képesek vagyunk gondolkodni, ezt a rendszert keressük, pedig ez a rendszer itt van az orrunk előtt. Isten ad értelmet egyedül ennek a káosznak, hogy a helyére kerüljön minden. A teremtésben mindennek megvan az értelme, az embernek éppúgy, mint a papucsállatkának, lehet, csak annyi, hogy tápláléka legyen egy magasabb rendű élőlénynek, de akkor se haszontalan az ő élete se. Őszintén szólva nem volt most hangulata filozófiai vitákba merülni, a hőmérő ilyenkor hajnaltájt még ugyancsak nulla fok körül mozgott, és ő fázott, és szó nélkül visszaindult a konyhába, ahova rövidesen Gabriel is követte. Bent nem volt sokkal melegebb, mint kint, hisz az esti tűz már elhamvadt, de Gabriel felszította, és a lángok hamarosan vígan lobogtak. Miután átmelegedett, erőt vett rajta az álom, és elszundított. Fogalma se volt, hogy meddig alhatott, arra riadt, hogy nyílik az ajtó, barátja lép a konyhába. Gabriel még mindig ott ült a széken, a tüzet bámulta és az ortodox zsidók szokása szerint ingatta a felsőtestét, mintha a tűz istenéhez imádkozna.

Eszébe jutott, hogy pár óra múlva el kell búcsúznia a barátjától, és visszamegy a városba, és ekkor az is az eszébe jutott, hogy nem kérte, hogy barátja autóval vigye vissza, hanem gyalog megy a városig, Gabriellel. Most már bánta elhamarkodott döntését, legszívesebben visszakozott volna, amit barátja láthatóan ugyanígy gondolt: – Éjszaka nem gondoltad meg magad a tegnapi elhatározásoddal kapcsolatban?

Hálásan tekintett barátjára, de aztán pillantása Gabrielre esett, aki még mindig mereven a tüzet nézte, és előre-hátra hajladozott, de neki úgy tűnt, mintha egy gúnyos mosoly suhant volna át az arcán: – Nem, nem gondoltam meg magam.

A Nap már magasan a horizonton járt, fittyet hányva az éjszakai fagynak és a naptárnak, amely mégiscsak késő őszt jelzett; és úgy ragyogott, mintha 135

legalábbis augusztus vége lenne. Gabriel már az út első órájának a végén megjegyezte, hogy úgy látszik, az idén is lesz indián nyár, de őt ez nemigen vigasztalta, hiszen nem elég, hogy a kilométerekkel, de még a hőséggel is meg kell küzdenie. Reggel, mikor elindultak, még rajta volt a bélelt anorák, de a délelőtt folyamán fokozatosan lekerültek róla a ruhadarabok, úgyhogy a végén már csak egy atlétatrikó és rövidnadrág volt rajta, és nem értette, hogy a másik elviseli az anorákot, mintha a nap csak rá sütne, ráadásul fogcsikorgatva figyelte, hogy Gabrielnek húsz-huszonöt méterrel előtte láthatólag kutyabaja se volt, minden megerőltetés nélkül diktálta a tempót, pedig még az ő csomagjait is neki kellett cipelnie.

Dühös volt magára, amiért képtelen vele lépést tartani, és ezért most jobban gyűlölte a másikat, mint az elmúlt napokban bármikor, és amikor az fütyörészni kezdett, meg volt róla győződve, hogy csak az ő bosszantására fütyörészik, hogy ő lássa, mennyire föl se veszi a gyaloglást. Igen, meg akarja őt alázni, mert ő is tisztában van vele, hogy néma, de annál ádázabb küzdelem, ami köztük folyik.

Kezdődött azzal, hogy betolakodott a barátja házába, és kihasználta annak a naivságát. Úgy állította be magát, mint holmi Übermensch, aki leereszkedett a páriák közé, és mindezt valami zavaros filozófiába csomagolta.

Már az út második órájában erői végére ért, de a világért se szólt volna Gabrielnek, hogy lassítsanak a tempón, bár legszívesebben az út mellett egy fa alá rogyott volna, hogy ott maradjon mozdulatlan akár az idők végezetéig is, de addig mindenképpen, amíg nem jön egy autó, amelyik felveszi. Csak vonszolta magát szinte önkívületben. Valahol olvasta, hogy az ember önkívületi állapotban gyakran hallucinálni kezd, és neki már többször tűnt úgy, hogy autózúgást hall. Érezte, hogy talpát véresre törte a cipő, ami sok mindenre volt alkalmas, csak az ilyen hosszú túrákra nem, és most minden lépésnél emberfeletti kínokat állt ki, már rég ordítania kellene a fájdalomtól, ha volna ereje ordítani, Gabriel imbolygó alakját már csak elmosódva látta, sőt, időnként ki is került a látómezejéből, de mégis gyanította, hogy ilyenkor csak ő ájult el pillanatokra, hogy aztán agyában nyomban megszólaljon a vészcsengő.

Egy idő után már kezdett úgy viselkedni, mint egy érzéketlen, bizonyos célra programozott automata, és vakon csak a cél elérésére törekszik. Neki az volt a célja, hogy lépést tartson Gabriellel, vagy legalábbis ne veszítse szem elől.

Végül, amikor már kezdte azt hinni, hogy sose lesz vége ennek a szenvedésnek, Gabriel megállt, de ő még tovább botorkált, és pár méterrel meg is előzte, mint 136

azok a felhúzható kis figurák, amik addig nem állnak meg, míg a rugó le nem jár, aztán ott esett össze az út szélén.

Fogalma se volt róla, hogy meddig feküdt így félig öntudatlanul, a világ jelzései csak halvány impulzusokként jutottak el az agyáig, és azt is csak tompán érezte, hogy Gabriel fölemeli, és valahova elvezeti. Élvezte az arcát cirógató gyönge szellőt, a hűst, amit a fa árnyéka adott, és rövidesen teljesen magához is tért, bár ha megmozdult, így is sajgott minden tagja. Gabriel mellette ült, és jóízűen falatozott: – Amint látom, kikészített a gyaloglás.

Legszívesebben valami cifrát válaszolt volna, de lenyelte, és megelégedett egy ellenséges pillantással. Gabriel zavartalanul folytatta: – Ha tudtam volna, hogy erős a tempó, amit diktálok, megpihenhettünk volna, elég lett volna szólni, de hát te nem szóltál, mert büszke vagy, és egy kicsit gyűlölsz is, mert úgy érzed, hogy betolakodtam az életedbe, nem ismersz, és úgy viselkedsz, mint az emberek többsége, akik kapásból elutasítják, amit nem ismernek.

– Mert te persze annyira más vagy – fakadt ki végre ő.

Gabriel ránézett, tekintetében olyan csodálkozással, mint aki nem érti, hogy a másik eddig hogyan nem vette észre a nyilvánvaló tényt: – Igen, más vagyok.

Erre a nem várt válaszra ő döbbenten nézett vissza rá, és válaszolni is elfelejtett, pedig az elmúlt napok után ez már nem is volt olyan váratlan, de Gabriel folytatta: – Gyűlölsz, mert tudod, hogy jobb vagyok nálad, és az emberek először megpróbálják elpusztítani azt, ami jobb náluk, majd gyűlölni kezdik. Ez a világ eredendő romlottsága, amit már kétezer éve próbálnak megváltoztatni olyanok, akiket mi szenteknek, mártíroknak hívunk. Néró se azért üldözte a keresztényeket, mert veszélyeztették volna a hatalmát, hanem, mert tudta, hogy jobbak nála, mint ahogy a környezetében is elpusztított mindenkit, akiről megsejtette, hogy jobbak, mint ő. A gazembernek is van lelkiismerete, és valahol, a lelkének valamelyik zugában tudja, hogy amit csinál, az csupa gonoszság, csak állandóan menekül a lelkiismerete elől, és ezért elviselhetetlen a számára, ha kénytelen szembesülni valakivel, aki jobb nála, mert a gazember 137

csak gazemberek társaságában érzi jól magát. Gabriel elhallgatott, és a távolból idelátszó csúcsokat kezdte nézni, ő pedig háborgott magában, mit képzel ez, hogy különbnek tartja magát nálánál: – Ezek szerint én el akarlak téged pusztítani?

Gabriel ránézett, és ő megborzongott, mert úgy érezte, hogy a másik a legrejtettebb gondolatait is tudja: – Én a gazemberekről beszéltem.

– Legalább azt köszönöm, hogy engem nem számítasz a gazemberek közé.

– Ahhoz, hogy valaki gazember legyen, bátorság kell; hogy valaki szembeszálljon az isteni és emberi törvényekkel, és ezt sokan nem merik vállalni. A csönd hosszúra nyúlt, de a beszélgetés érdekes módon mégse szakadt meg, mintha hirtelen rádöbbent volna telepatikus képességeire, hogy semmi szüksége szavakra, hogy értse a másikat. Valahogy arra is rájött, hogy a másik egész idő alatt manipulálta őt, de sehogy se tudott rájönni, hogyan csinálta, mintha kézen fogva vezette volna egy úton, amin maga sose indult volna el, máskor tiltakozott volna, kapálózott volna ellene, de most valahogy nem bánta, sőt egyszeriben megvilágosodott, hogy talán erre várt egész életében, egy esélyre, amely megváltoztathatja az életét.

Gabriel ott ült alig fél méterre tőle, elég lett volna kinyújtani a kezét, hogy megfogja, de valami visszatartotta ettől az apró mozdulattól, pedig érezte, hogy szüksége lenne rá, mert valami olyasmit tud, amit ő nem, és ezt a valamit neki is tudnia kell, mert nélküle szegényebb lesz, és ezt a valamit nem könnyű szavakba foglalni, mert a szavak túl laposak, azok a szavak, amelyekkel két ember beszélget, túl elkoptatottak, túl sok mocsok tapad hozzájuk, talán egy mozdulat, ahogy megfogod a barátod kezét, vagy egy gesztus, igen, egy gesztus többet mondhat, mint millió teleírt sor, mert minden szó mögött száz másik szó búvik meg, és te csak tévelyegsz a szavak labirintusában, ezért adta Isten az embereknek a zenét, hogy a kiválasztottak elmondhassák a többieknek mindazt, amit szavakkal lehetetlen elmondani.

Egyszeriben rájött arra, amit annyi ember élete végéig se ért meg, pedig az élet folyton ezt sugallja, csak mi süketek vagyunk, hogy megértsük a szavakon túli üzeneteket, hogy létünk feltételezi a másik ember létét, sőt jólétét is, és ha elpusztítjuk a másikat, kicsit magunkat öljük meg.

138

– Ideje továbbmennünk.

Ezt Gabriel mondta, miután felállt, és kinyújtóztatta a tagjait.

– Ki vagy te? – kérdezte ő. Úgy nézett rá, hogy megborzongott a tekintetétől: – Vannak kérdések, amelyekre senki nem válaszolhat helyetted, neked kell rá megkeresned a választ, ezért aztán fölösleges is feltenni őket.

Kezét nyújtotta, hogy felsegítse, de ő pár méter után képtelen volt továbbmenni, ezért aztán lestoppoltak egy autót, ami bevitte őket a városba.

Megtérés Nyugtalanul hánykolódott az ágyában, mintha sötét alagútba tévedt volna, mellette pedig gyorsvonat száguldana el őrült tempóban, kivilágított ablakú végenincs szerelvényt húzva maga után, mindegyik ablakban egy-egy szörnyűséges kép villan fel. Egy kés, amely lesújt, de a mozdulat nem ér véget, mert máris egy véres csonk látható, ami valamikor egy emberhez tartozhatott, de hogy kéz vagy láb volt-e, azon már nincs idő gondolkozni, mert máris egy halálra rémült arc tűnik fel, az undor és a rettegés egyfajta vegyülete, a száj sikolyra nyílik, de mielőtt felhangzana a sikoly, a kép újra vált…

Mint filmkockák egy horrorfilmből, amit a tébolyult rendező úgy vágott össze, hogy összefüggéstelen képek halmaza legyen az egész, a néző fantáziájára bízva, hogy a káoszból megkomponálja a maga történetét.

Szeretett volna felkiáltani, hogy elég, hagyják abba a vetítést, hányingere volt, és szeretett volna kiszaladni a moziból, mert érezte, hogy rögtön kiadja mindazt, ami a gyomrában van, de valami mégis odaszegezte a székhez. Mint azokon a vasárnapi matinékon gyerekkorában, amikor a gyerekeknek nevelő célzattal különféle mozgalmi filmeket vetítettek, és ő már nagyon unta ezeket a többségükben szájbarágós előadásokat, de az apai tekintély súlya mégis a gravitációnál százszorta nagyobb erővel szegezte oda a székhez… ...

A kis csapat csendesen poroszkált a damaszkuszi úton. Vezetője harminc év körüli szikár férfi, akinek az arca valami titokzatos kór nyomát hordozta magán, amit talán egy alexandriai bordélyban szedett össze valami núbiai rabszolgalánytól, mikor a rabbiiskolából kikerülve az ottani testvéreknél töltött néhány hónapot. Azóta a kedélyállapota is állandóan mélyponton van, és még a legfinomabb ételekben is csak turkál, de hiába fordul a legkiválóbb oktorokhoz, 139

egyik se tudja meggyógyítani. Az egész világot az ellenségének tekintette, mert hiába ragyogott a szivárvány összes színében, ő csak szürkében volt képes látni mindent, és hiába illatozott bódító illatokban, ő csak a bűzös kipárolgást érezte, és ha véletlenül el is jutott hozzá valami ezekből a csodás illatokból, az még inkább felbőszítette, mert arra a valamikori szajhára emlékeztette, az ő testének illatára, akit minden bajáért okolt, és ezért nyomban bűnt kiáltott.

Ezért gyűlölte hát a világot, de legeslegjobban a keresztényeket gyűlölte, mert valami rejtélyes oknál fogva őket okolta a betegségéért. Hiszen nem ők-e a zsidó vallás legnagyobb ellenségei? Nagyobbak még a bálványimádó pogányoknál is, akik pedig mindent megtesznek, hogy bálványaikkal még az egy igaz isten templomát is meggyalázzák, de hát minden igaz zsidó tudja, hogy az ő isteneik hamisak, és embereket imádnak istenként, ellenben ezek a keresztények ugyanazt az egy igaz istent imádják, aki Mózesnek az égő csipkebokor képében megmutatkozott, csakhogy egy nyomorult szélhámos, egy közönséges ács, azt merte magáról állítani, hogy ő a Mindenség Urának a fia, és sok igaz zsidó is elhitte ezt a hazugságot. Ezért kell tehát ezt az eretnekséget lesöpörni a föld színéről, mert ha ezt lesöpörték, akkor megszüntetik azt az istenkáromlást is, amely most az izraelita vallást beszennyezi…

Egyszeriben annyira dühös lett, hogy nem tudván másképp levezetni mérgét, lovát kezdte el csépelni. A nemes vérű állatot elindulása előtt kapta ajándékba a Tanácstól, az nem volt hozzászokva az ilyen bánásmódhoz, megbokrosodott, és levetette hátáról lovasát… ...

Arra riadt, hogy a Hold besüt a szobájába. Kigömbölyödött képe olyan volt, mint egy fényes pénzérme.

Igen, igen, azzal az ezüst pénzérmével, amit családi ereklyeként őrzött valahol még mindig, azzal az érmével pont el lehetett volna takarni. A család legendáriumában nemzedékről nemzedékre szállt a történet, amit neki is az apja adott tovább, persze az akkori korhangulat szerint, szigorúan elítélően, mert az az érme a déd-déd-nagyapáé volt, aki azokban az időkben vetődött a világnak erre a tájára, amikor a kitanult céhbeli legények még vándorbotot ragadtak, mint a mesékben, és addig vándoroltak a világban, amíg meg nem csinálták a szerencséjüket, vagy nyomorultul el nem pusztultak egy árok szélén, ami persze már nem szerepelt a mesékben, de azért mérget vehetünk rá, hogy ők voltak többen.

A déd-déd-nagyapa azonban valami csoda folytán mégis az első csoportba tartozott, és jómódú polgára lett új hazájának, ami persze főbenjáró bűnnek számított abban a korban, amikor az egyenlőség csupán azt jelentette, hogy mindenki egyformán nyomorult. Az ő szerencsepénze volt ez az ezüst 140

érme, amiről a családi legendárium azt a hagyományt is őrizte, hogy a déddédnagymama még ifjú asszony korában odaadta egy házalónak, nem lévén más pénz a háznál, és a déd-déd-nagyapa azután hónapokig üldözte azt a házalót, míg végül dupla áron vissza tudta vásárolni az érmét. Nem csoda ezek után, ha az újabb és újabb generációk ereklyeként őrizték az érmét, és a család vagyonának egyfajta zálogát látták benne. A vagyon persze aztán elveszett a szerencsepénz ellenére is, egyszerűen azért, mert a történelem fordult egyet, amit semmiféle szerencsepénz meg nem akadályozhatott.

Tisztán emlékszik rá, hogy a történet olyannyira felkorbácsolta gyermeki fantáziáját, már-már mesebeli kinccsé színezve azt a szerencsepénzt, és lázas kutatásba kezdett, az egész házat tűvé tette, de nagy csalódására sehol se találta.

Túl volt már a negyedik ikszen egy teljes nappal, amikor megkapta a táviratot, amelyben apja haláláról értesítették. A temetés után, mint legidősebb fiúnak, az ő feladata volt, hogy rendet tegyen az apja személyes holmijai közt, és akkor, az íróasztalának egyik fiókjából került elő az érme… ...

Fogalma sem volt, hogyan került a földre. Arra sem emlékezett, ogy megkorbácsolta a lovat, az elmúlt néhány pillanat kiesett az életéből. mintha valami bűbáj áldozata lett volna. Igen, biztosan annak a Jézusnak a követői bocsátottak rá bűbájt.

Még Jeruzsálemben, mielőtt útnak indult, a Tanács felkészítette, hogy nemcsak emberekkel, hanem a gonosz szellemekkel is meg kell küzdenie, hiszen az a Jézus is a gonosz szellemekkel cimborált, és bár őt kivégezték, de hát a gonosz szellemek halhatatlanok. Rettegve feküdt tehát az út porában, és várta a halált, amely minden bizonnyal bekövetkezik, hiszen a ló patája pár centire lehet a fejétől, és a megbokrosodott állat rögtön agyontapossa. Még ha az emberei mindjárt a segítségére sietnek is, és sikerül lecsillapítaniuk a megvadult állatot, akkor is bőven marad ideje, hogy szétzúzza a koponyáját… Ám nem történt semmi, hiába várta a végzetes rúgást. Végül óvatosan felemelte a fejét. Az út kihalt volt. Csak a férfi állt ott, és őt nézte, szelíd szomorúsággal tekintetében, mintha rajta sajnálkozna.

– Saul, Saul, mért üldözöl engem?

Figyelte a férfi száját, de az ajka nem mozdult, és a hang is, mintha valahonnan az égből jött volna.

– Ki vagy te, uram?

141

A férfi nem válaszolt, csak tovább nézte őt, azokkal a szelíd, szomorú szemeivel, és ő már nem is rettegett annyira, hogy agyonrúgja a megvadult ló. Hirtelen érthetetlen nyugalom árasztotta el, tudta, hogy semmi baja nem történhet, mert neki még küldetése van. Mintha néma parancs érkezett volna, amit nem lehet megtagadni… ...

Egyik hajnalban nagy, fekete autó jött a nagybátyjáért. Ő aludt, és csak a csengetésre ébredt fel, de a szülei idegesen parancsolták vissza ágyába, és még a függönyt is elhúzták, ami az ágyát a szoba többi részétől elválasztotta. Ideges hangok szűrődtek be hozzá, sírt is valaki, valószínűleg az anyja, de őt elnyomta az álom, és nem jutott rá ideje, hogy gondolkodjon rajta. Aztán a napok úgy folytatódtak, mintha semmi se történt volna, csak a nagybátyja nem lakott már velük, nem is beszéltek róla, és ha ő meg is említette, a szülei süketnek tettették magukat. Sokáig csak a nagybácsi szobája maradt érintetlen, az tabu volt a számára, és egyszer még el is fenekelte az apja, amikor rajtakapta, hogy megpróbált besurranni, mert valami játéka a szobába maradt. Aztán egy délután arra ment haza az iskolából, hogy a szülei kiürítették a szobát, és a család újból birtokba vehette. Nem sokkal ezután született meg az öccse, talán azért, hogy vele foltozzák be azt a létszámhiányt, ami a család szövetén hasadt.

Ezt az is jelezte, hogy az öccse a nagybátyja nevét kapta. Nomen est omen, az öccse tényleg hasonlított a nagybátyjára. Nemcsak külsőre, a természete is ugyanolyan volt. Állandóan bohóckodott, és az első perc után mindenkit levett a lábáról. Gyorsan háttérbe is szorította őt a szülői rangsorban, amit ő egyáltalán nem bánt, hiszen mindig is határozott természet volt, akit zavart szüleinek a gyámkodása. Így pedig, az öccse árnyékában meghúzódva, legalább azt csinált, amit akart. Egy valamit azért mégis irigyelt tőle: azt a lelki kapcsot, amely anyjával összefűzte, aki rajongásig szeretett öccsének az inkarnációját látta benne, és utolsó éveiben, mikor már egy másik világban élt, úgy beszélt hozzá, mint egykor öccséhez, régen feledett emlékeket elevenített fel, amiket még az apja se ismert, csak ők ketten. Ilyenkor félelmetes metamorfózison ment át, a csupa ránc arc átszellemült mosollyal ragyogott, és a nyolcvanéves öregasszonyból tízéves kislány lett… A halálos ágyához is az óceánt átrepülve, egy orvos-kongresszust félbeszakítva érkezett meg az öccse.

Kiment a fürdőszobába, hogy enyhítse szomját. Kínzóan tört rá, mintha láz égetné egész bensőjét. Mohón itta a vizet, aztán egyszerre csak rádöbbent, hogy a víz nem oltja a szomját, sőt, minden korty után egyre szomjasabb lesz, mintha olajjal próbálná csillapítani a lángoló tüzet. Majd rájön a dolog nyitjára, hogy csupán pótcselekvés, amit csinál, hisz tulajdonképpen nem is szomjas, csak önmagát próbálja becsapni, valójában azonban másvalami gyötri, mégpedig 142

olyannyira gyötri, hogy napok óta képtelen volt aludni, mihelyst lehunyta a szemét, rémálmok tették pokollá éjszakáit.

Hol azt álmodta, hogy egy sötét szobába van bezárva, és hiába dörömböl az ajtón, hiába hív ordítva segítséget, rá kell döbbennie, hogy senki se fog neki segíteni, mert egyedül van az egész házban, mindenki elhagyta, aki segíthetne neki. Iszonyú álom, iszonyú kísértés. Igen, kísértés, ez a legjobb szó az álmaira.

Annyira megörült ennek a szónak, mint a beszélni tanuló kisgyerek, aki egy újabb szót tanul. Mintha ösztönösen tudnák azt, amit a felnőtteknek majd újra meg kell tanulniuk, hogy a szavaknak igenis varázserejük van! Minden fogalom, amivel megnevezünk valamit, egyben azt az illúziót is kelti, hogy uralkodunk azon, amit megnevezünk. Ezért van annyi varázsige, átokformula, és a különböző misztériumoknak titkos könyveik, amiket csak a beavatottak ismerhetnek, mert a közönséges halandókra csak bajt hozhatnak. Igen, ezért kellett neki is kimondania azt a szót, hogy kísértés, és ezzel lelepleznie a Kísértőt… ...

Körülnézett, vajon látta-e más is a férfit, de útitársai a megvadult ló megfékezésével voltak elfoglalva. Elszégyellte magát gyöngesége és itetlensége miatt, amiért egy káprázat elég volt, és máris megingott a hite, pedig a rabbiiskolában is figyelmeztették, hogy a Gonosz fondorlatai kimeríthetetlenek. Ez is csak egyike lehetett a keresztények mesterkedéseinek, amikkel meg akarják zavarni. Még egy talizmánt is kapott, amikor elindult Jeruzsálemből, a talizmán készítője szerint minden varázslat ellen véd. A jelek szerint mégse minden ellen. Dühösen tépte le a vékony zsinóron nyakában lógó zacskót, amiben különböző varázserejűnk tartott növények hamuja volt összekeverve. A zacskót a földre dobta, és még rá is taposott, és egészen addig taposta, míg el nem tűnt az út porában.

Azon kezdett gondolkodni, hogy miféle bűbáj áldozata lehetett. Nyilván a reggeli italába kevertek valamit. A rabbiiskolában tanultak sokféle varázslást, éppen azért, hogy ha szembekerülnek ilyenekkel, ne rémüljenek meg, de azok egyike se volt ennyire hatásos, szinte kézzelfoghatóan valóságos, mert azok a varázslatok, amiket ott az iskolában tanítottak nekik, mind valamiféle érzékcsalódások voltak, de ez a férfi olyannyira valóságos volt, hogy még a ruháját is megérintette, amikor kinyújtotta a kezét, hogy védekezzen a rontás ellen. Lehetséges, hogy mindez csupán káprázat volt, amit a borába kevert eddig ismeretlen, mindennél kábítóbb hatású por idézett elő?

Volt azonban valami, ami még jobban nyugtalanította. Az álmai.

Tisztán emlékezett rá, hogy az elmúlt napokban többször álmodott már ezzel 143

az arccal. A vonások lehettek mások, de a tekintet ugyanaz, és akkor is, mint most is, hihetetlen béke, nyugalom és bizonyosság árasztotta el a szívét. Igen, megnyugvás, hogy nem kell aggódnia a jövő miatt, mert az ő sorsát már egy minden földi hatalomnál nagyobb hatalom irányítja, és nem történhet semmi baja, mert minden veszedelemből kimenekíti, hiszen célja van vele. Nem is érti ezeket az embereket, akik összevissza kiabálnak és rémülten tapogatják, hogy ép-e valamennyi csontja. Persze, hisz ők nem tudják, hogy rá még feladat vár, és ezért beszélnek csodáról. Mert mi is az ember feladata ezen a földön? Ismerjük mi magunkat, és tudjuk, hogy mi végből vagyunk e földön, milyen hivatás vár ránk? Ki az, aki meg tudja mondani, hogy mi a feladatunk ezen a világon? Még a legbölcsebb rabbi se. Akkor hát ki? Az ember vegye saját kezébe sorsának az irányítását, vagy hagyatkozzon egy fölsőbb hatalomra, hogy ő mutassa meg életének a valódi célját?… ...

A forradalom még gyerekkorában zúgott át a feje fölött, úgyhogy alig fogott fel valamit egy nép szabadságért vívott heroikus küzdelméből. Mert ez a nép arra volt ítélve, hogy folyton heroikus küzdelmet vívjon a szabadságáért és folyton elbukjon. Nem adatott meg neki, ami más, boldogabb és nagyobb nemzeteknek megadatott, hogy dicső és szép eszmékkel gyarapítsa az emberiséget, ezért hát csak a vérét hullajthatta érte. Találóan hasonlította egyik legnagyobb költője egyik versében saját nemzetét a Megfeszítetthez. Ő a két hétből nem is emlékezett másra, csak hogy két hétig nem kellett iskolába járnia. Igaz, ki se engedték a lakásból, és az anyja már akkor is ideges volt, ha az ablakhoz közeledett. A két hét alatt összesen háromszor voltak lent a légópincében, amikor a közelben harcok voltak.

Az egyik éjszaka arra ébredt, hogy a konyhában ég a villany, és fojtott beszélgetés szűrődik be hozzá. Mikor az ajtóhoz lopakodott és kikukucskált, csodálkozva látta, hogy apjának a nővére van ott a férjével, akik ott laktak a szomszéd utcában, és minden vasárnap átjártak ebédre, vagy pedig ők mentek hozzájuk. Csodálkozott, hogy mért ilyen szokatlan órán jöttek látogatóba, és csodálkozása még nőtt, amikor felfedezte vele egykorú unokatestvérét, aki félig aludt, és apjának kellett a kezét fognia, hogy el ne dőljön… Ekkor azonban felsírt az öccse, és neki vissza kellett bújnia az ágyába, mert bejött az anyja, és kivitte az öccsét a szobából.

Mintha mély kábulatból ébredt volna, amely rabságában tartotta hosszúhosszú évekig. Körülnézett, és elborzadt azon, amit látott. Látta saját magát, mintha tükörben vizsgálná reggel az arcát és a másnaposság visszataszító jeleit fedezné fel rajta, amit még magának se mer bevallani, hogy az este a sárga földig leitta magát, a házigazda feleségének az ölébe hányt, és reggel iszonyú fejfájással ébredt, amit hajlamos volt a frontra fogni, de íme most itt 144

vannak a tegnapi este ocsmány jelei. Olyan volt, mint egy megszeppent kisfiú, aki nem akar tudomást venni a csúf valóságról, ezért aztán a maga szőtte álomvilágba menekül, csakhogy egy ponton már tarthatatlan ez a struccpolitika, és a mesevilág szétpukkan, mint a szappanbuborék. Kétségbeesett, és érezte, hogy növekszik benne a rettegés, szinte fojtogatja, és senki se jön, hogy segítsen neki… Ekkor hirtelen történt valami. Mikor eljutott a rettegés csúcsára, ahonnan már nem visz tovább út, visszapillantott a szédítő mélységre, amely ott tátongott félelmetesen és elborzasztóan, de ugyanakkor csábítóan is... csak egy kis lépés, hogy megismerje a repülés mámorát, a korlátok nélküli szabadságét, amely jóllehet csak pár pillanatig tart, mert utána menthetetlenül halálra zúzza magát a sziklákon, de ezért a pár pillanatért érdemes élni. Ugyanakkor egy hang suttog a fülébe, igen, a Kísértőé, hogy úgysincs más választása, mint megtenni azt a végzetes lépést, hiszen előle elfogyott az út, és visszafelé sincs, de ekkor feltekint az égre, és megpillantja Őt, aki komoly, szép arccal figyeli őt, és igen, a karját nyújtja feléje…

Még mindig elég kába volt, amikor letáboroztak, és lakmározni kezdtek. Egyrészt azért, mert ilyen nagy ijedségre legjobban esik pár jó falat, másrészt pedig ezeknél a beduinoknál nem volt olyan sérülés, amit ne gyógyított volna a jó étel. Ezért aztán gyorsan le is vágtak egy birkát, nyársra húzták, rövidesen pedig ínycsiklandozó illatok szálltak az ég felé. Útitársai nem is állhatták, lassanként a tábortűz köré gyűltek, és cuppantgatva várták, hogy a hús kellően átsüljön. Őt azonban inkább zavarták az illatok, és elhúzódott a tűztől, úgyhogy a többiek most már tényleg aggódva tekintgettek feléje, mert ezeknél az embereknél, ha valaki nem kívánta a húst, az annak a jele volt, hogy valami nagyon komoly baja van. Nem is állhatta sokáig a többiek pillantásait, és inkább félrevonult, jelen állapotában szüksége volt a magányra.

Alig kőhajításnyira a tábortól egy forrásra akadt, a partján egy fügefa állt, és miután szomját oltotta a hűs vízzel, leült a fa alá. Az elmúlt órák minden történése ott kavargott a fejében. Azok is, amelyekről számot tudott adni, és azok is, amelyeket nem tudott hova tenni. Kérdések, kérdések és kérdések, amelyekre magának kell megtalálnia a válaszokat, mert ezek a kérdések nem olyanok, amelyeket a tudatlan diák feltesz tudós tanítójának, hanem ezekre egy férfi akár egész életén át is keresheti a válaszokat. Mert ezek a válaszok ott vannak bennünk, és csak az évek múlásával lelhetünk rájuk, ahogy mindinkább megismerjük magunkat. Ő azért indult el Jeruzsálemből Damaszkuszba a Tanács jóváhagyásával, hogy felkutassa és minden rendelkezésére álló eszközzel üldözze Jézusnak a követőit, mert meggyőződése volt, hogy ez az a fekély, amit ki kell vágni, mielőtt még 145

elhatalmasodik a zsidóság testén. Vajon igaza volt, amikor így gondolkodott, és egyáltalán, az ő gondolata volt-e ez, vagy valakik sugallták neki? Mikor megvizsgálta elméjét, rá kellett döbbennie, hogy a válasz mindkét kérdésre nem.

Jézus követői nem ellenségei a zsidóság vallásának, hiszen nem ők üldözik a zsidóságot, hanem a zsidóság üldözi őket, és ez a gondolat nem az övé, hanem mások sugalmazták neki. Kihasználták az ifjúság tüzét, amely benne lobogott, tetteket követelt, és rámutattak azokra, akik ellenségei a zsidóság ügyének, a kiválasztott népnek, és ezért üldözni kell őket. Ő pedig azóta kíméletlen üldözője lett ennek az eretnekségnek, és még a kétkedés csírája se fogant meg fejében.

Egészen máig!

Arra gondolt, hogy mennyi hozzá hasonló tapasztalatlan fiatalember lelkesedését használták ki, akiket pusztán a fiatalság heve sodort bele jó és rossz ügybe egyaránt. Tudta, hogy folytatni fogja útját, és elmegy Damaszkuszba, de már nem azért, amiért elindult Jeruzsálemből.

Tükörjátékok Utálta a borotválkozást, a reggeleknek ezt a folyvást ismétlődő monotóniáját. Mégis minden reggel kötelességtudóan odaállt a tükör elé, hogy megvívja hiábavaló küzdelmét arcának szőrzetével, habár tudta jól, ebben a küzdelemben ő örök vesztésre van ítélve, mert másnap reggel ugyanolyan borostásan fog a tükör elé állni, és ugyanazzal a monotóniával fogja arcáról a szőrt kaparni… Nem tudni, mit utált jobban, az állandóan ismétlődő monotóniát, vagy pedig a küzdelem kilátástalanságát, amelynek még a halál se vet véget, hisz a szőr növekedése az egyetlen életfunkciónk, amely a halál beálltával se áll le. Úgyhogy végül is a szőr győz.

Talán éppen azért, mert ennyire utálta ezt a minden reggeli ceremóniát, minden reggel kínos precizitással ott állt a tükör előtt, és kaparta le arcáról a borostát. lapos volt a gyanúja, hogy éppen ez a nemszeretem kötelességtudat volt az oka, amiért olyan kínosan ügyelt arra, hogy egyszer se mulassza el a reggeli borotválkozást. Igen, épp gyűlölete volt az, ami ezt a minden reggeli kellemetlenséget szertartássá nemesítette, aminek akár csak egyszeri elhagyása is megbocsáthatatlan bűn lett volna, és valószínű, hogy ha nem irtózna ennyire a borotválkozástól, nem is lenne ez a kínos odafigyelés, hogy minden reggel pontosan megismételje az egész rituálét, lehetőleg még a mozdulatok is ugyanazok legyenek… pont ugyanazok, amik az évek során belevésődtek az agyába. Úgyhogy az egész kísértetiesen hasonlítani kezdett egy fetisiszta szertartásához, még csak az hiányzott, hogy a leborotvált szőrt összegyűjtse egy edénybe, és a házi oltáron imádja. Vagy égő áldozatként Baalnak ajánlja fel.

146

Érezte, hogy ez a rögeszme már beteges, és egyszer megpróbált fellázadni úgy, hogy reggel csak azért se borotválkozott meg. Még rémálmában se térjen vissza az a nap! Percenként az arcát tapogatta, és a szúrós borosta folyton bűnére emlékeztette, ami az idő előrehaladtával szentségtöréssé lázadása a gyerekkori nevelés és szüleinek zsarnoksága ellen, akik már kicsi korában fiukba plántálták, hogy első a kötelesség, és annak elmulasztása főben járó bűn. Így aztán a mai reggelt is csak azzal kezdte, hogy képéről lenyesegesse a szőrt, ami az egyik ékes bizonyítéka volt annak, hogy egykor igenis a fáról másztunk le, és génállományunk meglepően azonos emberszabású testvéreinkével. Ez a pár százezer év még arra se volt elég, hogy jelezze génjeinknek, teljesen fölöslegesen fáradoznak, hogy testünkön szőrzetet növesszenek, mióta a homo sapiens újfajta technikákat fejlesztett ki a hideg elleni védekezésre, fölösleges energiapocsékolás, hogy testünket szőrzettel védje, ezért hát a kultúrember nap mint nap kilátástalan küzdelembe kényszerült, ahol az ellenfél az idő előrehaladtával nemhogy gyöngülne, hanem mind makacsabb ellenállást tanúsít a borotvapengével szemben, hiszen a kezdetek kezdetén még csak puha pihe, ami az arcán van, de aztán, ha a férfi könnyelműen belesétál a csapdájába, és elkezdi kezdetben még csak egy életlen pengével kapargatni, hamar azon kaphatja magát, hogy már a legnemesebb acélnak is méltó ellenfele.

Persze, ott lett volna a kézenfekvő megoldás, hogy növesszen szakállt, csakhogy itt megint közbeszólt a neveltetés és az otthon látott példa, amely úgy látszik, egy életre meghatározza a legtöbb ember sorsát. Értelmiségi családban nőtt fel, senki se viselt szakállt – még a baráti körükben sem, amely történetesen szintén mind egyetemi professzorokból, orvosokból, irodalmárokból állt. Az apja mindig kényes volt a külsejére, már-már piperkőc, még ideológiát is gyártott hozzá. Szerinte egy kultúrembernek mindig találnia kell naponta öt percet, hogy megszabadítsa arcát a szőrzettől, és ezzel az aktussal tegyen bizonyságot a civilizáció mellett, amely kiemelte az embert az állati sorból. Hiszen a civilizáció sok évezredes története pont azzal vette kezdetét, mikor az első ember megborotválkozott, hogy így különböztesse meg magát az őt körülvevő állatvilágtól. Mintha azt akarta volna mondani: én már ember vagyok, és semmi közöm azokhoz a szőrös fickókhoz, akik ugyan nagyon hasonlítanak hozzám, de mégse emberek. Így történt, vagy valahogy így... Aztán persze gondoskodnia kellett valamiről, ami az elvesztett szőrzet helyett megvédte a hidegtől, és elkezdte a zsákmányállatok bundáját viselni. Ezzel azonban, hite szerint, magára öltötte az adott állat tulajdonságát is. Amelyik állat erős volt, az őt is erőssé tette, amelyik ügyes vadász, az őt is ügyes vadásszá tette, amelyik állat pedig félelmetes volt, az őt is félelmetessé tette. Így aztán megszülettek a különböző kultuszok, amelyekből később kifejlődött a vallás.

Ha már egyszer ennyire utálta a borotválkozást, és az ennyi kellemetlenséget 147

okozott neki, egy játékot talált ki, hogy elviselhetőbbé tegye a reggelenkénti monotóniát. Azt találta ki, hogy minden reggel, amikor a tükörbe néz, tulajdonképpen nem is az ő arca, amit ott lát, hanem az alteregója, aki napközben a háttérbe húzódik, és csak ilyenkor, reggel nyilatkozik meg.

Csak ez a néhány perc áll a rendelkezésükre, hogy elbeszélgessenek, megvitassák közös dolgaikat, és hiába is próbálna máskor jönni, az alteregó nem mutatkozik, vagy egyszerűen nem áll szóba vele. Most is, akár egy duzzogó kisgyerek, sértődötten hallgat. Mindig ez van, ha elutazik, és őt egyedül hagyja, utána napokig nem akar vele szóba állni. Most azonban, meglepetésére, ő kezdte, mint egy házsártos feleség.

– Szép kis alak vagy, se szó, se beszéd, napokra magamra hagysz, no és kit hoztál magaddal?

– Gabrielnek hívják – mondta kicsit ostobán, mintha védekezne, és már ez is egy érv volt amellett, hogy pszichiátriai kezelésre szorul, elvégre ki az, aki az alteregója előtt védekezik?

– A nevét tudom. De miért hoztad őt ide?

– Szolidaritásból. Nem volt hol aludnia, én meg nem engedtem, hogy a pályaudvaron éjszakázzon.

Az alteregó gúnyos fintort vágott.

– Világ csavargói egyesüljetek. Csak azt nem értem, hogy miért a te lakásodon.

Az alteregó tudta jól, hogy mivel hozhatja ki őt a sodrából, és most pont ezen ügyködött. Legszívesebben behúzott volna egyet az alteregó vigyorgó képébe, de ezzel csak azt éri el, hogy elvágta volna a kezét.

– Semmi közöd hozzá, hogy kiket fogadok a lakásomba – sziszegte.

Most a másik sértődött meg.

– Tulajdonképpen nekem teljesen mindegy, én csak téged védelek.

Amikor elmentél, akkor se zártad kulcsra a lakást, és a lány a szomszédból idejárt a fiújával. Itt, ebben a kádban hancúroztak, még nézni is kész fertő volt.

– Álszent, képmutató. Gondolod, hogy nem kukkolsz, amikor felhozok magammal egy lányt?

148

tudom,

hogy

mindig

Az alteregó kajánul elvigyorodott: – Megfeledkeztél róla, hogy én a te tudatalattid vagyok, nincs önálló személyiségem. Én csak a benned megbúvó perverzitást örököltem.

– Még jó, hogy így van – dörmögte zavartan, mert egy pillanatra tényleg azt hitte, hogy a másik önálló személyiség, akinek önálló döntései vannak.

– Nyugodj bele, így van, és én könyörtelenül szembesítelek a benned lakó összes aberrációval.

Egy pillanatra ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy összetörje a tükröt és az alteregó vigyorgó képét.

– Számolj tízig, lélegezz mélyeket, és győzd le a kísértést, mert azzal csak azt éred el, hogy összevérzel itt mindent. Ami pedig engem illet, készülj fel, én az elkövetkező évtizedekben hűséges és megvesztegethetetlen társad leszek.

Az alteregó szemtelen magabiztossága kihozta sodrából, most tényleg dühös volt, és a kelleténél talán jobban felemelte a hangját.

– Azt gondolod, hogy létrehoztalak, ugyanúgy el szüleménye vagy.

már

nem tudok elbánni veled, pedig ahogy is törölhetlek, hisz te az én fantáziám

– Furcsa elképzeléseitek vannak nektek, embereknek a teremtésről. Az egészről azt hiszitek, csak egy játék, amire ráunhattok és visszaszívhatjátok, pedig a teremtő éppúgy függ teremtményétől, mint a teremtmény teremtőjétől, sőt, talán még egy kicsit jobban is. És ezt példák egész sorával igazolhatnám, de most maradjunk a legismertebbnél, az Isten és az ember példájánál. Lám, az Isten megteremtette az embert, hogy az imádja majd Őt, és neki adta az édenkertet, de az ember az első adandó alkalommal ellene fordult. Inkább a plagizátor volt előtte kedvesebb, mint a Mester, és neki már ekkor el kellett volna pusztítania az embert, csakhogy ezzel az egész teremtés vesztette volna el az értelmét, és saját Isten mivoltát vonja kétségbe, ezért aztán száműzte őt az édenkertből, remélve, hogy a kemény élet majd megtöri. De elszámította magát, mert az ember, kikerülve az isteni fennhatóság alól, azt hitte, hogy most már mindent szabad, sőt, egyenlőnek képzelte magát vele.

Most már belátta tévedését, és úgy döntött, hogy elpusztítja, csakhogy még most is meghagyott egy kiskaput, mintha nem ismerte volna az emberi természetet, pedig hát Ő oltotta beléje. Mert az ember megint elszaporodott a földön, és vele elszaporodott a gonoszsága is. Ekkor taktikát változtatott, és megosztotta 149

teremtményeit, egyik részét pedig választott népének nevezte. Törvényt is adott nekik, ami azonban kőbe vésett szó maradt, mivel választott népe se értette Őt.

Leküldte közéjük prófétáit, de a nép nem hallgatott rájuk, vagy egyszerűen megölte őket. A nép ugyanis olyan istent akart magának, amelyik neki kedvez, és nem olyat, amilyet a próféták hirdettek. Végül elküldte közéjük a Fiút, akit azonban választott népe megtagadott és megölt. Ekkor ismét taktikát változtatott, és hagyta az embert, hadd járja a maga útját, sőt, megengedte neki, hogy bepillanthasson a titkaiba, tudván tudva, hogy a tudáshoz hiányzik belőle az értelem és a bölcsesség, és végül magát fogja elpusztítani, mint a kisgyermek, aki gyufával játszik a lőporos hordón.

Az alteregó elhallgatott, és gúnyosan nézett a tükörből vissza rá.

– Gratulálok, ezt jól kiokoskodtad.

– Már megint nem értesz. Megmondtam már, hogy én nem vagyok önálló személyiség, így gondolkodni se tudok. Ezek bizony a te gondolataid, barátocskám.

Az alteregó szavai úgy hatottak rá, mint ostorcsapás az arcába. Ez azért már sok, hogy valaki megmondja neki, mik az ő gondolatai. Ez már beteges. Remegett az indulattól.

– Hazudsz, nekem nincsenek ilyen gondolataim!

Az alteregó nyugalma még inkább bőszítette.

– Már megint emberi fogalmakat használsz, ugyanis ebben a világban nem létezik hazugság. Mi, alteregók képtelenek vagyunk hazudni, ugyanazért, amiért igazat mondani is képtelenek vagyunk. Ezek emberi fogalmak, és csak az emberi társadalmakra érvényesek, de amint kivonulunk a társadalomból, érvényüket vesztik. Én is csak tényeket közöltem veled.

Nyugodj bele, ezek a te gondolataid. Néha évtizedeknek is el kell telnie, hogy egy gondolat megérlelődjön, és kibukjon belőlünk.

– És ha idejekorán kimondjuk?

– Az se jó – ismerte be az alteregó. – Azonban ne feledd, hogy veled most csak agyadnak titkos rekeszei űznek furcsa játékot, vagy ha úgy jobban tetszik, álmodsz, amit reggel éppúgy elfelejtsz, mint egyéb álmaidat.

Ebben a pillanatban felszisszent, mert megvágta magát, és arcából dőlni kezdett a vér.

150

– Megmondanád nekem, ha ez csak álom, miért vérzek úgy, mint disznóvágáskor a szerencsétlen áldozat?

– Ócska húzás volt, tőled jobbat vártam – mondta a másik szemrehányóan.

– Azt hiszed, direkt csináltam, csak hogy bebizonyítsam, hogy nincs igazad?

– Az emberek nagyobb dolgokra is képesek voltak már, csak hogy bizonyítsák vélt igazukat.

Elszégyellte magát, mert hát igaz, ami igaz… de a másik kíméletlenül folytatta.

– Elfeledkezel róla, hogy én jobban ismerlek téged, mint te önmagadat, mert én ismerem lelkednek azokat a gondosan csomóra kötött bugyrait is, amiket még magad előtt is titkolsz. Ti, emberek, szívesen ringatjátok magatokat abba az illúzióba, hogy megingathatatlan jellemek vagytok, akik szilárdan állnak az erkölcs talaján, és tőletek távol áll mindenféle kísértés. Nos, pont ezeket szereti legjobban a Kísértő, mert őket a legkönnyebb manipulálni, és végül ők lesznek a legelvakultabb hívei. Nézz végig a történelmen, és látni fogod, hogy az másról se szól, mint a Kísértő manipulációiról. Mindig más formában, de mindig ugyanazzal a módszerrel, a propaganda eszközével. Van-e ennél gyilkosabb fegyver? Lehet-e veszélyesebb egy katona egy ékesszóló szónoknál, aki a szavakkal bűvészkedik? Gondos családapák váltak már vérengző gyilkosokká egy tetszetős szónoklat hatására, szerető anyák gyűlölködő fúriákká, fiúkat fordított szembe apjukkal, és mindez a Kísértő munkája, aki épp ezért szereti elhitetni veletek, hogy ti milyen jók, erkölcsösek és állhatatosak vagytok.

– Ezek is az én gondolataim? – kérdezte gyanakodva.

– Ezek történetesen nem a te gondolataid, hanem neked fogja mondani valaki, aki nagy hatással lesz rád.

Egy mozdulat elkezdődött, de nem fejeződött be, és a penge tétován megállt a levegőben, azonban ahelyett, hogy Newton törvényeinek engedelmeskedve leesett volna, ott is maradt, mivel egy kéz tartotta.

– Fogja? Szóval, te a jövőbe is látsz? – Igen – ismerte be az alteregó –, olyan ez, mint mikor az orvos megvizsgálja a születendő magzat génjeit, és meg tudja mondani, hogy a még csak megszületendő gyermek milyen betegségekkel fog felnőttként küszködni, és valószínűleg mibe fog belehalni.

151

– Tiszta asztrológia. Mint mikor a királyok utódaik születésekor elkészíttették azok horoszkópját, és az asztrológusok a csillagokból olvasták ki az utódok sorsát.

– Ebben történetesen igazad van, csak az ősöknek nem voltak meg az eszközeik, hogy az emberi testben vizsgálódjanak, de azt ők is tudták, hogy az emberi sors egy meghatározott pályán mozog, mint a csillagok. Ezt próbálták az asztrológusok megjósolni, mint ahogy más kultúrák más módszereket találtak ki a jövendő kifürkészésére.

Hitetlenkedve biggyesztette le ajkát, mert babonaságnak tartott, és ezt az alteregó nagyon jól tudta.

mindenféle

jóslást

– Jogod van abban hinni, amiben akarsz, de néhány apróságra azért felhívnám a figyelmedet. Az ember bármennyire is el van telve magától, azért mégiscsak ennek az univerzumnak a része, méghozzá a legparányibb része. Habár mindent megtesz, hogy ezt tagadja, de ő se vonhatja ki magát az univerzum hatása alól, amelyhez ezer rejtett szállal kötődik. Gondolj csak arra, hogy a Föld mennyire ki van téve a kozmikus energiáknak, és ezek közvetve mind az emberben csapódnak le. Aztán meg itt vannak a próféciák, amelyekre vallások épülnek.

– Most meg akarsz győzni?

– Semmi sem áll távolabb tőlem. A hit az egyetlen olyan dolog, ami tiltott számomra, hisz Isten épp a hit és a hitetlenség szabadságát adta meg Ádámnak, amikor kiűzte az Édenből. Azóta hinni vagy nem hinni az ember egyéni döntésétől függ.

– De az előbb mégiscsak meg akartál győzni – ragaszkodott makacsul az álláspontjához ő, mintha bármi is függne ettől.

– Én csak bizonyos szempontokra hívtam fel a figyelmedet, amelyek felett te elsiklottál. Ti, emberek, érzelmi alapon hisztek vagy nem hisztek. Ma jó kedvem van, tehát hiszek, vagy: ma rossz kedvem van, tehát nem hiszek. Mintha a hit csak egy mellékes körülmény lenne az életetekben, amivel a szükségletek szerint élhettek vagy nem élhettek. Olyannyira el vagytok telve, hogy azt hiszitek, a hit is csak egy fogyasztási cikk, amit a legközelebbi bevásárló központban megkaphattok, és ha mégis csalódtok benne, hát garanciálisan kicserélhetitek.

152

– Az én apám ateista volt, mert meggyőződése szerint minden vallás a népek elhülyítésére lett kitalálva, és a hatalmasok érdekeit szolgálta azzal, hogy az evilági szenvedésekért a túlvilágon ígért jutalmat.

Az alteregó furcsa fintort vágott a tükörben, hogy kishíján elnevette magát.

– Én a hitről beszélek neked, te pedig a vallással jössz. A kettőnek vajmi kevés köze van egymáshoz. Az egyik az emberiség kollektív ősi emlékezete, a másik pedig tisztára emberi csinálmány. A hit a maga tisztaságában felülemelkedik az emberi dolgokon, míg a vallás beleavatkozik az emberek életébe, és uralkodni akar rajtuk. Úgy kufárkodik a lelkekkel, mint kereskedő a portékájával.

– És ezek mind az én gondolataim, amelyek még csak ezután fognak megszületni – mormolta maga elé, és azt hitte, hogy megbolondult, és mindjárt jönnek érte kényszerzubbonnyal az ápolók.

– Megint tévedsz, mert ezek a gondolatok már ott vannak benned, mint ahogy mindenki másban is ott vannak, aki az emberiséghez tartozónak vallja magát, mert az emberiség közös kulturális génje a GONDOLAT! A kérdés csak az, hogy ki hajlandó gyöngyhalászként alámerülni, és felhozni a mélységből ezt a kincset. A második kérdés pedig az, hogy ki hajlandó kimondani a gondolatot. ert sokan vannak ám, akik birtokában vannak a kincsnek, de mégse mondják ki, legtöbbször gyávaságból, mert félnek a többiek reagálásától.

Elhallgatott, de most ő se szólalt meg. Hosszú hallgatás után végül az alteregó törte meg a csendet. Hangja most nem volt gúnyos, mint eddig mindig, hanem szokatlanul együttérzőn csengett.

– Tudom, hogy mit érzel, és hidd el, hogy előtted sokan belebolondultak már abba a kalandba, hogy feltárult előttük a SZELLEM mélysége. Csak nagyon kevesen képesek viselni azt a terhet, hogy a világ rendje rajtuk is áll vagy bukik, az igenis az ő felelősségük is, bárhol álljanak is rajta…

Az alteregó hirtelen elhallgatott, és az arca egy pillanat alatt feszült lett, mint találkozások előtt az övé, vajon kellemes vagy kellemetlen élmény lesz-e a számára ez a találkozás, szimpatikus vagy antipatikus lesz-e az, akivel találkozni fog. És csakugyan, lelki szemeivel már látta is, hogy valaki jön fölfelé a lépcsőn, majd megáll az ajtó előtt, de nem találja a csengőt, és így jobb híján kaparászni kezd az ajtón. Mikor az ajtó mégis kinyílik, kissé hátrahőköl, mintha nem is ez lett volna a célja. Zavartan áll ott, egyik lábáról a másikra helyezve át testsúlyát. Sokáig nem akar megszólni, úgyhogy végül neki kell a lányt megszólítani.

153

– Kit keresel?

– Őt – mondja olyan természetességgel, mintha mindenkinek tudnia kellene, hogy ki az az ő.

– Kit? – Hát őt.

Kezd dühös lenni, mivel csöppet sincs most kedve rejtvényekkel bíbelődni, aztán hirtelen eszébe villan Gabriel, és már tudja, hogy a másik csak őt keresheti, hiszen mintha említette is volna, hogy keresni fogják.

– Gabrielt keresed?

– Úgy tudom, itt lakik.

– Igen, itt lakik, napközben azonban mindig valahol a városban csavarog – ahogy ezt mondta, csak most tudatosította, lakótársa minden hajnalban eltűnik valahova, és csak késő este, esetleg az éjszaka közepén jelenik meg újra.

Mikor egyszer rákérdezett, hogy mit csinál egész nap, azt válaszolta, hogy a barátaival van.

– Miért keresed őt?

– Muszáj vele beszélnem!

– Ismered?

– Ő gyógyított meg.

Most jött el a pillanat, hogy alaposabban is szemügyre vegye a lányt, akinek fiúsan rövidre volt vágva a haja, és egyébként se volt az alkatában semmi nőies.

– Érdekes, nekem nem említette, hogy orvos.

A lány nem válaszolt, majd mikor megszólalt, könyörgő volt a hangja.

– Nekem meg kell őt találnom!

– Nem tudom, hol van.

154

– Akkor nekem kell őt megkeresnem – mondta a lány, és menni készült.

– Várj, veled megyek – szólt utána hirtelen ötlettel.

A buszban ugyanolyan tömegnyomor volt, mint más napokon, amikor rászánta magát, hogy buszra szálljon. Mert ritkán szánta rá magát, hogy otthonról kimozduljon, még akkor se kellett kilépnie a házból, ha éppen zülleni támadt kedve, mert a földszinten egy vállalkozó menhelyet üzemeltetett az iszákosoknak. Általában havonta egyszer jutott eszébe, hogy most már illene társasági életet élnie, és ilyenkor a hajnali zárásig volt a Menhelyen. Ezzel egy időre le is tudta polgári kötelességét, amivel a társadalom egyik tagjaként tartozott a társadalom többi tagjának, aztán viszszavonult remeteségébe, amit csak ritkán tört meg néhány okvetetlenkedő idegen vagy barát Néha azonban neki is ki kellett mozdulnia, és ilyenkor mint legkézenfekvőbb módszert a város hatalmas távolságainak az áthidalására, a buszt választotta. Utazhatott azonban a napnak bármely órájában bármelyik irányba, a buszok mindig ugyanolyan csúfoltak voltak, úgyhogy hamarosan az a kényszerképzete támadt, hogy a város lakossága egész nap mást se csinál, csak le és fel utazik.

Ez ideig legintenzívebb szexuális élménye is egy ilyen zsúfolt, buszos utazáshoz kötődik. Történt egy hosszú utazás során, hogy a sokszor ismétlődő fel- és leszállások következtében egy bögyös szőke mellé sodródott. Nyár révén, a fullasztó kánikulában a másik testét csak egy lenge aligruha fedte, a testük egymáshoz préselődött, és ő egy idő után érezte, hogy férfiassága önállósítja magát, amit a másik is észrevett, mert elvörösödve pillantott rá, tekintetében néma könyörgéssel. Soha azelőtt, sem azóta hasonló erőfeszítést nem tett, hogy testét uralja, és pánikszerűen előbányászott az agyából minden trükköt, amivel lelohaszthatná fickósságát. Az első adandó alkalommal aztán gyorsan leszállt a buszról, közvetlenül a lány után. Így utólag belegondolva, már tudta, hogy soha azelőtt, és azóta se került közel egyetlen nőhöz se, ami szexuális életét illetően elárulta, hogy ott van valahol egy szerzetes és egy eunuch nemi aktivitásának a metszéspontján.

Most azonban nem valószínű, hogy hasonló kalandban lenne része, lévén tél, int dühöngenek a mínuszok, és az emberek az orruk hegyéig be vannak bugyolálva jó vastag ruháikba. Ők ketten a busz közepén álltak, így hát egyik kezével a fogódzóba kapaszkodott, másikkal pedig a lányt tartotta, mivel ő nem volt elég magas, hogy a fogódzót elérje. Bár akkor se történhetett semmi, ha elesik, hiszen a tömeg fölfogta volna. Azt egyikük se tudta, hogy hova mennek, csak úgy találomra szálltak fel az első buszra.

155

Itt-ott már feltűnt néhány szemfülesebb utas csomaggal, amely vélhetően a karácsonyi ajándékot rejtette a gyereknek vagy valamelyik közeli rokonnak, bár az általános őrület még csak eztán kezdődik.

Gyerekkorában még szerette ezt az ünnepet, a meghittségét, amit persze akkor még nem tudott így megfogalmazni, de érzett, bár sose hitt a mesében a Jézuskáról, aki ajándékot hoz a jó gyerekeknek, és a karácsonyfát is a szüleik díszitik fel, árulta el gonoszkodó nővére, mielőtt még hihetett volna a csodában. Mostanra azonban a karácsony nem szólt másról, mint a minden utcasarkon bóvlit áruló árusokról, az ünnepi díszkivilágításról és a gyomorforgatóan giccses képeslapokról. Hát nem, köszöni szépen, ő nem kér ebből a virtuális ünnepből, ezért úgy védekezik, hogy visszahúzódik lakásába, és az év folyamán egyetlen alkalommal még lakásának a kulcsát is használja, gyhogy az a pár barát tudja, hogy az évnek ez az a szakasza, amikor teljességgel utolérhetetlen. Így próbálja ezeket a napokat, heteket túlélni, kvázi hibernálva magát.

A következő megállónál nekik is le kellett szállniuk, és már jóval előbb elindultak a tömeg közepéről, hogy idejében elérjék az ajtót. Ő haladt elöl, és könyökét használva tört utat maguknak, amit az utasok nem vettek jó néven, és csak azért nem tört ki tömegverekedés, mert ahhoz is hely kellett volna. Közben azonban a háta mögé is figyelnie kellett, nehogy a lányt elsodorja a tömeg, és ezért azt a tanácsot adta neki, hogy jó erősen kapaszkodjon belé, amit ő nyomban meg is tett. Mikor végre elérték az ajtót, ugyancsak sajgott a könyöke, de nem volt ideje a fájdalommal törődni, mert nyílt az ajtó, és ha nem igyekeztek volna, akkor a leszálló tömeg átgyalogolt volna fölöttük. A lány elsodródott mellőle, de pár pillanat, és újra feltűnt a látóterében, amikor a tömeg elszivárgott a megállóból. Tanácstalanul néztek egymásra, és a lány tekintetéből némi riadalom is kiolvasható volt.

A kora délelőtt meg a napsütés ellenére, amit megszűrt a városra telepedő szmog, a hideg csontig hatolt, még az ő bélelt bőrkabátján keresztül is, nemhogy azon a könnyű nyári szövetből készült ruhán, amit a lány viselt. Igaz, még mielőtt elindultak, rátukmált egy elnyűtt kabátot, amit még valamelyik egykori lakótársa hagyott hátra, mivel a lány ruházata egyáltalán nem volt alkalmas ehhez az évszakhoz. Igen, tisztán emlékszik, hogy mikor meglátta, arra gondolt, a házból valaki, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki így merészkedjen ki az utcára. Most tehát azon volt, hogy a lehető leghamarabb fűtött helyre vigye a lányt, mielőtt még megdermed. A közelben viszont nem tudott más fűtött, nyilvános helyet, csak egy könyvtárat, pár száz lépésre a megállótól.

156

Kedvenc foglalatossága volt, ha az utcán ment, hogy a szemébe nézzen a szembejövőknek. Tanulságos volt megfigyelni ilyenkor az emberek reakcióját. Volt, aki csak zavartan lesütötte a szemét, míg mások rámosolyogtak, de volt már olyan is, hogy valaki dühöngeni kezdett, és meg akarta verni. Úgy kellett a járókelőknek kiszedni az őrjöngő férfi kezei közül, de addigra a szája széle felrepedt, és úgy vérzett, hogy alig tudta az embereknek elmagyarázni, hogy nincs semmi komoly sérülése. Pedig védekezhetett is volna, hiszen a másik jóval alacsonyabb volt és hát véznább is. A férfiak ezt láthatóan fel is mérték, mert lazán tovább mentek, mindössze egy futó pillantásra méltatva az eseményeket. Itt van egy őrült pali, aki fél kézzel is elintézhetné támadóját, mégsem védekezik. Az ő dolga. Végül is a nők siettek a segítségére, és egy asszonyság az esernyőjével alaposan elagyabugyálta az emberkét, aki egy oszlop tövébe kuporodva hüppögött, mint a kisgyerek.

Hogy a hideg ellen védje, átkarolta a lányt, és amennyire lehetett, magához is szorította, minek következtében szerelmes párnak nézte őket minden szembejövő, ám a másikat ez nem zavarta, inkább ő is átölelte, és a kezeit eltüntette kabátjának az ujjában.

Miután beléptek a könyvtár előterébe, kellett a lánynak még pár perc, amíg felmelegszik. Megmászták a lépcsőt, s neki máris melege lett.

A könyvtárban rajtuk kívül alig páran voltak, jobbára vizsgára készülő diákok. gyetemistaként ő is gyakran választott ilyen helyeket a vizsgaidőszakban, ezek szolgálták a legjobban az elmélyülést. Akkoriban gyakori látogatója volt a könyvtáraknak a város minden részében, és ekkor kezdte kategóriákba sorolni őket. A könyvtár minél puritánabb, ingerszegényebb környezetet tudott biztosítani, annál jobb osztályzatot kapott, mivel nem szerette, ha a tanulástól bármi is elvonja a figyelmét. Néha azonban nem térhetett ki az érdekes találkozások elől, hisz olyan fura alakok jártak oda, hogy az még az ő érdeklődését is fölkeltette.

Egyszer például annyira belefeledkezett a tanulásba, hogy csak jó idő elteltével figyelt fel arra a szagra, amely gyerekkori emlékeket, az érett trágya bűzét juttatta az eszébe. Felemelte a fejét, és körbenézett a teremben a szag eredetét keresve. A hosszú asztal másik végén egy toprongyos alak ült, akin első pillantásra látszott, hogy hajléktalan. Bár csúcsidő volt, amikor a legtöbb olvasó van a könyvtárban, de még a szomszéd asztalnál se ült senki, hanem mindenki a terem másik részében zsúfolódott össze. A hajléktalant ez láthatóan nem zavarta, és elmélyülten olvasott az előtte fekvő könyvből.

Időnként felnézett, de akkor se vett tudomást a körülötte levő világról, hanem mereven nézett a semmibe, majd visszatért a könyvhöz. Többször nem látta, habár direkt azért ment vissza a könyvtárba, hogy találkozzon vele.

157

Mindenesetre még sokáig nem hagyta nyugodni annak a toprongyos hajléktalannak a személye. Vajon ki lehet, és mért került az utcára? Első novelláját is róla írta, ami egy újságban megjelent, egy elképzelt találkozásukról írt.

A kölcsönzőpultnál egy lángolóan vörös, szeplőkkel pettyezett kamasz válogatott az előtte levő könyvhalomból, barátja pedig a már kiválogatott könyveket rendezgette, míg a könyvtárosnő a könyvtári könyvecskét kezelte.

Beléptek az olvasóterembe, ahol mindössze egy szemüveges diáklány jegyzetelt az előtte levő könyvből. Szemüvegén megcsillant a fény, ahogy felnézett, mikor beléptek. Leültek az asztal végére, aminél a diáklány ült.

A másik most szemben volt vele, így tulajdonképpen először adódott rá alkalom, hogy jobban megnézze. Vékony, szinte betegesen sápadt arcán rögtön szembetűnt vérpiros ajka, ami valami perverz érzékiséggel ruházta fel. Sose nézett egyenesen a szemébe, és ha ő kezdeményezte ezt, elkapta a tekintetét.

– Mért keresed őt?

A lány ránézett, zavartnak látszott.

– Muszáj őt megtalálnom.

– De miért?

A lány lehunyta a szemét, és így maradt, majd mintha csak most döbbenne rá, hogy válaszolnia kell, újra kinyitotta.

– Nem tudom.

Mintha nyomatékosítani akarná szavait, megrázta fejét, ő pedig csak nézte a lányt.

– Mesélj magadról!

– Megváltoztatta az életemet – mondta a lány olyan egyszerűen, mintha csak azt mondta volna, hogy holnap szép nap lesz.

– Hogyan?

158

– Eljött közénk, de az emberek nem értették meg, pedig a biztos halálból mentette meg őket.

A szemüveges diáklány az asztal túlsó végén összeszedte jegyzeteit, és kiment a teremből.

– És te most mért keresd?

A lány nem válaszolt a kérdésre.

– Menjünk moziba!

A kérés váratlanul érte, de úgy gondolta, hogy a lány nem egy intellektuális alkat, és ezért nyomasztja őt a környezet.

Az épületben volt egy mozi is, csak egy emeletet kellett feljebb menniük. A filmet hirdető plakátot meg se nézte, úgyis az volt a lényeg, hogy a novemberi hidegben ne az utcákat róják. A sötétben a lány tíz perc után vállára hajtotta a fejét, és elaludt.

A film egyike volt azoknak a filmeknek, amelyeket ugyan megnéz az ember, de a moziból kifelé jövet már el is felejtette, hogy miről szól. Az már az első pár perc után kiderült, hogy a film készítői hülyegyerekeknek tekintették jövendőbeli nézőiket, akiknek még a „Jancsi és Juliska” is meghaladja az értelmi szintjét. Ehhez képest túl sok szexjelenetet erőszakoltak bele a filmbe. Ám ami meglepő volt, az a tény maga, hogy számításaik aránylag nagy találati pontossággal váltak be. A nézők reakcióiból legalábbis ezt szűrhette le. Ezen elgondolkozott, és arra a megállapításra jutott, hogy az emberek szeretnek alkalmazkodni az elvárásokhoz, és ha hülye gyerekeknek nézik őket, akkor úgy fognak viselkedni, mint a hülyegyerekek.

Lehet, hogy ha egy napon a munkahelyük helyett bölcsibe mennének, visszasüllyednének egy kétéves gyerek értelmi szintjére, és rövidesen pelenkázni kéne őket.

A film szerencsére nem volt túl hosszú, bár az is meglehet, hogy közben ő is elbóbiskolt. Mindenesetre a fény kigyúlt, és ezzel szinte egyszerre a lány is felemelte válláról a fejét. Hunyorogva, csodálkozással a szemében nézett körül, mint aki nem erre a helyre számított. Nyilván álmodott, és most álom és valóság összefolyt benne. Ahogy ránézett, észrevette, hogy álmában kicsordult a nyála.

Zavarba jött, mert a legszívesebben letörölte volna, de hátha a másik félreérti a mozdulatát.

159

– Éhes vagyok!

A lány arca egészen kipirult. Az iménti felszólítást nem hagyhatta figyelmen kívül, olyan volt, mint egy kétségbeesett halálsikoly közvetlenül az éhen halás küszöbén, így hát újból kint voltak az utcán, a hidegben, ami most még metszőbbnek tűnt a benti meleg után. A közelben volt egy kifőzde, ahova egyetemista korában ő is gyakran járt, mert ott olcsó és jó ebédeket kapott.

Az utca egy helyen kiszélesedett, utcazenészek játszottak, két férfi kísért gitáron egy nőt, aki cigánydalokat énekelt, előttük a földön egy kalap az adományoknak. A fiatal lány énekét tánccal kísérte, ez egyben a hideg ellen is védte, mert az öltözete meglehetősen hiányos volt. Ahogy a lábára pillantott, nem akart hinni a szemének, mert mezítláb volt, ráadásul még a közönsége is cserben hagyta, mert ebben a hidegben alig állt meg valaki meghallgatni az énekét. Mikor őt meglátta, felcsillant gyönyörű, fekete szeme, mert megsejtette benne a közönségét, pedig csak egy pillanatra torpant meg, azért, hogy össze ne ütközzön egy férfival, aki elgondolkozva a földet nézte.

Hirtelen, a dal közepén szakadt félbe az előző szám, és egy bús szerelmi románcba kezdett, amit cigányul énekelt. Elővett egy bankjegyet, és a kalapba ejtette. Mindez alig fél perc alatt játszódott le, úgyhogy szinte meg sem álltak.

Mikor már jó messzire voltak tőlük, még visszapillantott a lányra, aki már következő áldozatát szuggerálta.

Nem tudni, hogy mindebből mennyit vett észre a lány mellette, és ha igen, vajon megcsalatásnak tartotta-e ezt a futó kalandot, mindenesetre hozzásimult, amitől pont úgy néztek ki, mint egy szerelmespár, és ő ettől zavarba jött, mert érezte, hogy ez más hozzábújás, mint az az órákkal előbbi hozzábújás. Az a hozzábújás a hidegről szólt, de ez a hozzábújás a birtoklásról szól. A macska szokott így a gazdájához dörgölőzni, amikor érezni akarja az otthon biztos melegét, hogy holnap is lesz valaki, aki a tálkájába önti a tejet. A nők voltak még ilyenek, mikor tudatni akarták a többi nővel, az esetleges vetélytársakkal, hogy ők vannak birtokon belül. Ő azonban mindig is kényes volt a függetlenségére, még anyjának se engedte meg, hogy szeretetével kisajátítsa, ami állandó konfliktusok forrása volt otthon. Ridegnek, sőt hálátlannak kiáltották ki, amiért nem volt hajlandó a TÁRSADALMI NORMÁKhoz igazodni. Ő ezeket az elvárásokat nem volt hajlandó visszaigazolni, mert már akkor belátott a paraván mögé. Ez persze csöppet se könnyítette meg a gyerekkorát. Aztán szerencsére belépett a kamaszkorba, amikor a szülők szinte elvárják, hogy gyerekeiknek „furcsa” dolgaik legyenek, és őt ez mentette meg. Végül úgy oldotta meg a helyzetet, hogy az ország másik felében választott iskolát, és így lett kollégista, aki minden hónapban csak egyszer mehetett haza.

160

Persze, ez is csak időleges megoldásnak bizonyult, mert jöttek a szerelmek, a barátnők, akik szintén csak őt akarták kisajátítani. Tíz évnek és szerelmeknek kellett eltelnie, míg rájött, hogy a nők bizony alapból ilyen ragadozó természetűek, és Kékszakáll nem is férfi, hanem egy nő. A férfi az, aki szabadságra vágyik, a nő pedig a legszívesebben lekötözné a férfit, és ehhez a legtrükkösebb fegyvereket képes bevetni. Úgymint: könny, gyöngédség, érzelmi zsarolás…

A lány tüsszentett egyet, és ez emlékeztette, hogy az elnyűtt kabát nem a legtökéletesebb védelem a hideg ellen, és minél előbb fűtött helyre kell kerülniük. Még szorosabban vonta őt magához, és lépéseit megnyújtotta, amivel szinte futásra kényszerítette a lányt. Elképzelte, hogy most úgy néznek ki, mint egy szerelmespár, akik sietnek valahova.

Mire elérték a bejáratot, le is izzadt, és mellette a lány is szaporábban szedte a levegőt. Egy pillanatra megálltak, hogy kifújják magukat, mielőtt beléptek a helyiségbe. Közben még egy ételhordós öregurat is maguk elé engedtek. Míg kiválasztotta az asztalt, ahova leülnek, a lány újból tüsszentett.

Mióta utoljára járt itt, minimális változás történt a kifőzdében, még a felszolgáló lány is ugyanazzal az unott kifejezéssel vette fel a megrendelést, ami általános Európának ezen a végén, és a vendég megalázását szolgálja.

Mintha az iskolában gyakorolnák be ezt az arckifejezést, netán a gyengébbek kedvéért rendszeresítve volna egy maszk, amit munka előtt feltesznek, utána pedig levesznek.

Ahogy a felszolgáló lány eltávozott asztaluktól, figyelme újra a lányra összpontosult, aki állát a tenyerébe támasztva elmélyülten tanulmányozta az étterem berendezését. Elhatározta, hogy frontális támadást indít.

– Még a nevedet se tudom.

A lány összerezzent, és csodálkozva nézett rá, ő azonban nem akarta megkönnyíteni a dolgát, végül kénytelen volt megszólalni.

– Magdolna.

– Mint Mária Magdolna?

– Igen.

Hülye vicc volt, a lány nem is értette, de mikor már úgy hitte, hogy végképp reménytelen az ügy, a lány hirtelen megszólalt.

161

– Rögtön tudtam, hogy Ő az.

Kint már erősen szürkült, de ő mégsem kapcsolta fel a lámpát, pedig most éppen nem volt kikapcsolva a villany. Igaz, akkor se tudta volna felkapcsolni a lámpát, ha történetesen ez lett volna a szándéka, mivel nem volt benne égő. Világításra a gyertyát használta, mivel állandó hadban állt a helyi áramszolgáltatóval, és hol ki, hol meg bekapcsolták nála a villanyt, számára megfejthetetlen logika szerint. Így aztán kénytelen volt megbarátkozni a hosszú, téli esték állandó kísérőjével, a sötétséggel. Annyira sikerült, hogy idővel meg is szerette a sötétséget. Azt már tapasztalatból tudta, hogy mikor behunyja a szemét, rögtön élesebben képes magára figyelni, egyszerűen azért, mert a külvilágból jövő ingerek nyolcvan százaléka a szemünkön keresztül ér minket, és ha a szemünket nem használjuk, akkor az érzékelhető világot szinte teljesen kizártuk. Egyfajta meditáció ez is, mikor agyunknak a tudatos részét kikapcsoljuk, és csak életfunkcióinkra figyelünk. Kilépünk a világból, és belépünk saját világegyetemünkbe. A történelem folyamán már sokan próbálták rávezetni az emberiséget erre a legnagyobb kalandra, akiket aztán a hálás utókor bölcseknek hívott…

Inkább érezte, mint tudta, hogy a lány őt nézi. Az ablaknál áll, és őt nézi, időnként pedig kipillant az utcára. Már ideges, hogy még nem jön, akit vár. Akkor lehetett ilyen ideges, amikor a fivérei nem jöttek meg a halászatból, persze ő ezt nem tudhatja.

A lakótelep pár kilométerre volt a repülőtértől, és a repülőgépek pont itt kezdték meg az ereszkedést, jelzőfényeik időnként bevilágítottak a lakásba, olyan élesen világítva meg a lány vonásait, mintha villámlásban állna. Arcán ilyenkor világosan kivehető volt a feszültség. Tisztára olyan, mintha egy Oscar-díjas színésznő játszaná el, hogy feszülten várakozik…

Lazán lehunyt szemhéja mögül figyelte a lányt. Csak félig volt ez nézés, félig képzeletének a játéka, és felmerült előtte a lány sápadt arca. Arra gondolt, hogy biztosan valami betegség gyötri, az okozza ezt a szinte természetellenes sápadtságot. Gyerekkorában vörösbort itattak az ilyen sápadt gyerekekkel, hogy visszanyerjék pirospozsgás színüket. Egyszer őt is megitatta az apja hasonló okból, de ő már akkor se bírta az alkoholt, és egész este úgy érezte, hogy nem a földön jár, hanem lebeg fölötte. Az emlék hatására fölmerült előtte egy kép, anyjának a jellegzetesen szép arca, amint éppen kenyeret szel, azzal a csak őrá jellemző mozdulattal, amit azóta se látott. Pedig az anyját akkor nem látta szép asszonynak, sőt, kifejezetten csúnyának tartotta. Az óvodában volt ez napirenden, először csak a lányok beszélték meg, hogy melyikük anyukája a legszebb, melyiküké öltözik a legcsinosabban, aztán a fiúk is rákaptak erre a 162

játékra, akik ebben is lehetőséget láttak a vetélkedésre, és innen vált a játék véresen komollyá, mert sokszor az óvó néniknek kellett közbelépniük, amikor a fiúk egymást gyepálták, így akarván elégtételt venni a sértésért, ami az anyukájukat érte. Ő rendszeresen kimaradt ezekből a csetepatékból. Nem mintha olyan nyámnyila lett volna, aki megfutamodik a bunyóból, de az ő anyukája valahogy mindig a rangsor legvégére került, és ezen az se segített volna, ha betöri a fiúk orrát. Szégyellte magát, mert ő nem dicsekedhetett azzal, hogy az ő anyukája mennyire szép. Egyszer aztán a gyerekek öntudatlan kegyetlenségével megkérdezte tőle, hogy mért olyan csúnya.

Pedig nem is volt csúnya, csak jó tíz évvel idősebb azoknál az anyukáknál, akiknek vele egyívásúak voltak a gyerekeik, és felnőttként már azt is tudta, hogy akkor mekkora fájdalmat okozott ezzel a kérdéssel az anyjának.

Két éve halt meg, és az egyetlen emlék, amit a temetés után otthonról elhozott, az egy fiatalkori képe volt. A kép ott lóg az ágya fölött, és csak most döbbent rá, hogy a lány arca mennyire hasonlít az anyja arcához. pontosabban mindkettőn felfedezhető egy bizonyos kifejezés, ami egy adott pillanatban hasonlóvá teszi őket. A lányt újfent fénykoszorúba fonta egy leszálló gép, ő pedig úgy döntött, hogy abbahagyja a leskelődést, és kinyitotta a szemét. Nyugtalannak látszott, úgy mondta.

– Azt hiszem, nem várhatok tovább.

Maga se tudta, miért bántja, hogy a másik el akar menni.

– Hova akarsz menni?

– A barátaim várnak, náluk lakom, nagyon jó emberek. Holnap újra eljövök.

Addig fogom őt keresni, amíg meg nem találom.

A lány utolsó szavai megnyugtatták, hogy nem veszti el őt végképp. A lány azonban már indult, és ő kikísérte a lépcsőházba. Az elnyűtt kabátot neki ajándékozta, és remélte, hogy tud majd jobbat is szerezni. A lépcső korlátjára könyökölve nézett le utána, amíg leért a földszintre. Valamelyik emeleten csapódott egy ajtó, és ő visszament a lakásba.

Hirtelen arra gondolt, vajon jól tette-e, hogy elengedte a lányt.

Ilyenkor, sötétedés után nem valami biztonságos a város, csavargókba, hajléktalanokba botolhat az ember, nyomorúságukban bárkibe belemarnak, akiről úgy gondolják, hogy kicsit is jobban él, mint ők. Megvonta a vállát, végül is ő akart elmenni. Egyszeriben úgy érezte, hogy dühös lett a lányra. Dühös, mert nem ő küldte, és elment, dühös, mert magára hagyta. Arra gondolt, hogy 163

utána kellene mennie, és már indult is, hogy még utoléri, még nem lehet messze, de a következő pillanatban meggondolta magát… Aztán hirtelen eszébe jutott a lakótársa, aki miatt a lány itt volt. Egy újabb rejtély azoknak a titokzatos és felfoghatatlan történéseknek a sorában, amelyek az utóbbi hetekben furfangosan befurakodtak az életébe, hogy sokszor úgy érezte magát, mint az úszó, aki hirtelen elfelejtett úszni, és hiába tapossa a vizet szilárd pontot keresve.

Gyakran húzódtak meg nála ismerősök és ismeretlenek. Azok, akiket a jóléti társadalom kiköpött, mert túl rágós falatok voltak a számára, megemészthetetlenek. Ők voltak a modern Robin Hood-ok, csakhogy amit elvettek a gazdagoktól, azt nem adták a szegényeknek, mert maguk is szegények voltak. Ezért aztán gyakori vendég volt nála a rendőrség, mikor a szomszédok bejelentették, hogy rossz arcú idegenek vannak a lakásában. Előfordult, hogy bilincsben vezették el a delikvenseket, mert zsebtolvajok vagy más olyan piti bűnözők húzták meg magukat nála, akiket keresett a rendőrség. Rövidesen azonban éppen ezért elmaradtak ezek a kétes alakok, és már csak az igazi számkivetettek jöttek.

Gyakran előfordult, hogy nem is tudta, ki az, aki éjszakára bevackolta itt magát.

Valamikor éjszaka jöttek, és korán hajnalban már el is mentek, ő pedig csak a hátrahagyott jelekből tudta meg, hogy az éjszaka szállásvendége volt. Eddig ment is minden a maga rendjén, és neki eszébe se jutott, hogy az után kutasson, hogy ki is az a szerencsétlen, aki pár órára nála húzza meg magát. Gabriellel azonban más volt a helyzet. Hetek óta lakott nála, és a nevén kívül most se tudott róla sokkal többet, mint találkozásuk első órájában. Szinte nem is beszéltek egymással, mert amikor egyikük ébren volt, a másikuk éppen aludt.

Mintha külön időzónában élnének. Ma pedig a semmiből itt terem valaki, és őt keresi, és mikor róla beszél, mintha belső tűz égetné. Hát ki ez az ember?

Honnan jött, és mi a célja?

Ott állt az ajtó előtt, keze a kilincsen, és úgy érezte magát, mint a besurranó tolvaj, aki éppen egy lakást készül kirámolni, amit a feledékeny háziak nyitva hagytak, de nem tudja, hogy mekkora zsákmány vár rá bent.

Meglehet, hogy gazdag, ám az is előfordulhat, hogy semmi olyat nem fog találni, amit érdemes lenne magával vinnie, sőt még az is megtörténhet, hogy bent a házigazda vad pitbulljával fog farkasszemet nézni, aki ráveti magát és átharapja a torkát. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ha egyszer már megkísértette a gondolat, akkor többé nem fogja békén hagyni. A vén Kísértő nem végez fél munkát, és neki naponta kell majd megküzdenie a kísértéssel, míg a végén úgyis elbukik.

164

Nem sokszor tette be a lábát ide, ebbe a szobába, amit magában némi nagyzolással csak vendégszobának hívott. A berendezés még puritánnak is csak túlzással volt nevezhető, egészen pontosan, amit az öntevékeny vendégek guberálásból összehordtak, minimális.

A bútorzatot egy asztal, egy ágy és egy háromlábú szék képviselte, aminek ki volt törve a negyedik lába. (A soron következő lomtalanítás alkalmával új széket guberálni, adta ki magának az utasítást.) A falon egy meghatározhatatlan színű folt éktelenkedett, mióta az egyik vendég lehányta a falat.

Gabriel hátizsákját a sarokban fedezte fel. Odalépett és felemelte, de feltűnően nehéznek találta. Az ágyra tette, leült melléje, és elkezdte megvizsgálni a tartalmát. Először egy csomó szennyes ruha került elő batyuba kötve, majd könyvek, vagy húsz könyv, köztük a Biblia és a Korán eredeti arab nyelven. A könyvek között sok számára ismeretlen nyelven íródott, némelyiknek még a betűit se tudta felismerni. Mindenesetre annyit meg tudott állapítani a kötéseken látható szimbólumokból, hogy különböző vallásoknak a szent könyvei. Legalul egy összehajtogatott takaró volt. Ezután a hátizsák oldalzsebeit kezdte átvizsgálni, és rögtön az elsőben megtalálta, amit keresett. A személyigazolvány volt az, és rajta az adatok: Emberfia Gabriel… hittérítő.

Gyorsan leejtette az igazolványt, mert zajt hallott, csakhogy ebben a pillanatban feltűnt Gábriel alakja az ajtóban. Csöppet se tűnt dühösnek, amint meglátta őt kutakodni a holmijai közt, inkább egy olyan ember kifejezése volt az arcán, aki újfent csalódott valakiben, de ezen már meg se lepődik.

– Remélem, megtudtad, amit kerestél – mondta halkan.

Nem ilyen reakcióra számított. Arra számított, hogy a másik majd dühöngeni fog, és számon kéri, hogy mi jogon turkál a személyes holmija közt, csakhogy Gabriel nyugodt maradt, és ettől megkeseredett a nyál a szájában, de egyszerre dühös is lett.

– Azt hiszem, hogy ha egy fedél alatt élek valakivel, jogom van tudni, kicsoda.

– Lám, az ember képtelen hinni, ő tudni akar.

Nem válaszolt, hanem szép sorjában visszarakott mindent a hátizsákba. Gábriel odament hozzá, és vállára tette a kezét.

– Tanulj meg hinni – mondta, és kiment a szobából.

165

Ellenségesen nézett utána, aztán összehúzta a hátizsákon a villámzárat. Azon gondolkozott, hogy miféle hitet hirdethet Gábriel, milyen isten nevében beszél?

Nyilván valamilyen szektának a tagja. A várost járva gyakran találkozott velük, egyfajta vallási elragadtatásban prédikáltak. Volt, aki csökönyösen ugyanazt a szót hajtogatta végkimerülésig, mások a Bibliából olvastak fel részeket. Ő nem volt különösebben vallásos, éppen csak tolerálta mások hitét, és ezért nem is érintette meg különösebben, ha ilyesmivel találkozott, de ha elképzelte Gábrielt is hasonló szituációban…

Gábriel jött vissza, a haja vizes volt, és ő gondolkozhatott, hogy hol ázhatott meg, mikor az előbb még száraz volt.

– Ma egy lány volt itt, és téged keresett.

– Tudom.

Felkapta a fejét, és gyanakodva nézte a másikat.

– Találkoztatok?

– Nem. Mocsaras, ingoványos helyen járt, ahol elég volt egy rossz lépés, hogy elsüllyedjen a mindent elnyelő, undorító, rothadás bűzét árasztó lápban.

A vízben utálatos kis férgek úszkáltak, amik csak arra vártak, hogy tegyen egy óvatlan mozdulatot, és ők rátapadjanak, miként előbb a vezetőjére, aki egy lépést elhibázott, és elnyelte a mocsár. Most is vissza tudta volna idézni a szerencsétlen rémült tekintetét, ahogy egy pillanat alatt tudatosult benne, hogy meg fog halni, miközben lassan süllyedt, mintha lift vinné le egyik emeletről a másikra, és azok az undorító dögök már ott élősködtek rajta, míg végül gúzsba nem kötötték. Az utolsó pillanatban még halálsikolyra nyílt a szája, de hang már nem jött ki rajta, és pár pillanat múlva egészen elnyelte a posvány.

Pocsék érzés volt végignézni egy ember haláltusáját, tudni, hogy nem segíthet rajta, így önkéntelenül is bűnösnek érezni magát a halálában. Végül magának se merte bevallani, de megkönnyebbült, amikor végképp elnyelte a láp.

Percekig dermedten állt, se előre, se hátra a rémülettől, egy rossz lépés, és ő is a másik sorsára jut, pedig az helybéli volt, aki ismerte is ezt az átkozott lápot.

Ettől a gondolattól verejtékezni kezdett, bár az előbb még kifejezetten fázott, hiszen csípős hajnali volt a levegő, amikor elindultak, és még most is reggeli 166

köd ülte meg a lápot. Tulajdonképp azt se tudta, hogy mért keveredtek ide, egyszer csak jött a vezető, felrázta és közölte, hogy indulniuk kell, ő pedig, mint a jó katona, aki vakon engedelmeskedik felettese parancsának, semmit se kérdezett. Pedig csak turista volt, akit a kíváncsisága hozott ide, de az is lehet, hogy egy háború közepébe csöppent, és most bevetésen volt. Vagy üldözték őket, és ők menekültek?

Minek vállalkozott erre az őrültségre, minek vágott neki a lápnak?

Tisztán emlékezett rá, hogy azelőtt irtózott ennek az útnak a gondolatától is, rossz előérzetek gyötörték. Azt biztosan tudta, hogy valami célja van ennek az útnak, csak most nem tudta visszaidézni azt a gondolatmenetet, aminek a végén megszületett az elhatározás, hogy nekivág a lápnak. Ez így logikus, és akkor nem lehet őrült, ha egyszer képes logikusan gondolkodni.

Igen ám, csakhogy az őrülteknek is megvan a maguk logikája, és ki igazolja vissza, hogy az ő logikája nem az őrültség logikája, hanem a normális emberek logikája? Csakis egy kívülálló tudná igazolni, csakhogy az a kívülálló az imént süllyedt bele a posványba, itt hagyva őt kétségek közt, és ő már hajlandó annak a feltételezésére is, hogy direkte csakis azért süllyedt el, hogy őt kétségek gyötörjék. Ez persze egy őrült logikája, de akkor ő épp ezért nem lehet őrült, ha tudja, hogy ez egy őrült logikája…

Mikor végre lerázta magáról a tagjait bénító dermedtséget, tett egy óvatos lépést, gondosan kitapogatva maga előtt azt a szilárd pontot, ahova léphet. Minden lépés évszázadoknak tűnt, de haladt előre, amit mi sem bizonyított jobban, minthogy máris feltűnt egy talpalatnyi sziget, zöld fűvel, két fával, egy bokorral, és a szigeten egy kis házikóval, ahol menedéket találhatott volna. És ekkor tévesztette el a következő lépést.

Gyakran megtörténik ez, ami már a vezetővel is megtörtént, hogy amikor magabiztosak kezdünk lenni, lankad a figyelmünk, és bátran megyünk előre, nos, akkor hibázzuk el a következő lépést. Aki már megtapasztalta ezt az érzést, az tudhatja, hogy annál rosszabb érzés kevés van, mintha kihúzták volna alóla a talajt. Menne még tovább, de az út elfogyott már, a reflexek működnek még, de sehol egy szilárd pont, ahol megkapaszkodhatna, ahonnan elrugaszkodhatna.

Első gondolata a pániké volt, de aztán rögtön a következő pillanatban valami nagy-nagy nyugalom, vagy inkább belenyugvás hatalmasodott el rajta. A halálraítéltek közönye ez, akik tudják, hogy minden el van már rendezve, és sorsukba beletörődve lépkednek a vesztőhely felé. Érzékeik a végsőkig 167

eltompultak, ebben a pillanatban talán még arra se reagálnának, ha gombostűvel szurkálnák őket. Pár pillanat, és mindennek vége, csak ezek az undorító férgek ne volnának…

Rettegve ébredt, hogy a lidércnyomás még ébren is folytatódik. Nem emlékezett tisztán, mi is volt az a lidércnyomásos álom, csak a rettegésre. A paplan félig a földre csúszott, jelezve, hogy álmában nyugtalanul forgolódott, a lepedő a dereka alá volt gyűrve. Percekig ült az ágy szélén, megpróbált visszaemlékezni az álomra, de hiába erőltette az agyát, mintha síkos testű pisztrángot akarna a patakban puszta kézzel megfogni.

Az időérzéke sose hagyta cserben, így most is úgy saccolta, hogy a hajnal első órája lehet, de még elég tompának érezte magát. Szívós edzéssel és rászoktatással úgy állította be a biológiai óráját, hogy négy órai alvás elég legyen neki, de ha ennél kevesebbet sikerült aludnia vagy az álma nyugtalan volt, akkor már külső segítség igénybevételére szorult, ami egy adag koffein bevitele volt, méregerős fekete formájában.

A konyhába menet megállt Gabriel szobájánál, és hallgatózott, majd mikor semmit nem hallott, benyitott. A szoba üres volt, és semmi jel nem utalt rá, hogy az éjszaka használták volna…

Amíg a kávé a konyhában főtt, addig ő a fürdőszobába ment, hogy eleget tegyen minden rendes polgár elsőrendű kötelességének, a reggeli tisztálkodásnak. Első rítus a fogmosás. Szinte mániákusan ügyelt rá, hogy naponta többször is mosson fogat, és mindezt egy gyerekkori sokk miatt. Hatodikos volt, amikor egy lány nem akart vele csókolózni, mert büdös volt a szája. Akkor ezek a szavak mélyen sértették férfiúi mivoltát, és azon nyomban elhatározta, hogy szakít a női nemmel, de egy idő után rá kellett jönnie, hogy fogat mosni sokkal könnyebb.

Pillantása a tükörre esett, és ott feltűnt az alteregó ellenszenvesen vigyorgó képe.

– Ezt már szeretem.

– Törődöm is én vele, hogy te mit szeretsz.

A másik a tükörben komolyan bólintott.

– Remélem, hogy igen, hiszen én te vagyok, és hát magadnak te sem vagy az ellensége.

168

Az ilyen nyakatekert okoskodással lehetett leginkább kihozni a sodrából, és az alteregó kaján képén látszott, hogy most is valamiféle dühkitörésre számít, de ő csak azért is fékezte magát. Az alteregó csalódottnak látszott, de azért folytatta.

– Tizenöt éves korodtól kísér ez a kínos kötelességtudat, egy percre se enged lazítani. És tudod, mi a legmulatságosabb? Hogy miközben a legjobban lázadoztál minden ellen, amit az apád képviselt, szép lassan kezdted felvenni a szokásait. Rosszul voltál, ha csak egy fél órát is késtél a randevúról, ezért aztán tizenöt perccel előre állítottad az órát, akárcsak apád. De nemcsak magaddal szemben voltál ennyire rigorózus, hanem a lányoktól is megkövetelted ugyanezt. Bár el kell ismerni, hogy velük azért nagyvonalú voltál, mert nekik azért félórás késést mégiscsak engedélyeztél, hiszen ők nők, és egy nőtől azért lehetetlenséget mégse kérj… mellesleg, apád ugyanígy gondolkodott a nőkről.

– Hallgass, kérlek!

Az alteregó a tükörből meglepetten nézett rá, és egy kicsit gyanakodva is, a szokatlanul szolid hang miatt.

– Jól vagy?

Most volt az ideje annak, hogy kirobbanjon.

– Nem, nem vagyok jól. Gondolod, ha jól lennék, itt állnék, és beszélgetnék a saját tükörképemmel?

– Magad is meglepődnél, ha tudnád, hogy hányan beszélnek a tükörképükkel. Elfogadom, ők nem reggel, a tükör előtt teszik ezt, de ez végül is csak helyrajzi kérdés. Hány hevesen gesztikuláló alakot láttál már az utcán, akiről azt hitted, hogy vitatkozik valakivel?

– Szerinted azzal kéne vigasztalnom magam, hogy sebaj, ha őrült vagyok, de rajtam kívül még hány őrült van a világon?

– Végül is, a világot az őrültek viszik előre, és nem az úgynevezett „normális” emberek. Az egyiket kikiáltják megváltónak, a másikat pedig bolondokházába zárják mint közveszélyes őrültet, és senki se tudja, hogy kiből lesz világmegváltó, kiből pedig őrült. Talán létezik valami titkos jel, amivel születünk, és ami eldönti egész hátralevő életünket, hogy melyik csoportba fogunk tartozni. Elég megnézni a történelem eddigi folyását, és rá fogsz jönni, hogy azok a személyiségek, akik a világ sorsát befolyásolták, őrültek voltak, és csak a sors szeszélye, hogy nem tébolydában végezték.

169

Az alteregó pökhendi képe önelégülten nézett vissza rá a tükörből, mint aki most megmondta a tutit, és neki csak az a dolga, hogy figyeljen, mint hülyegyerek az iskolában, csakhogy ő fellázadt.

– Ha igaz lenne az, amit mondasz, akkor a világ egy nagy tébolyda lenne.

– Na és nem az? Persze, hogy az, csak elfogultság nélkül kell vizsgálni a dolgokat. A világot ma is, mint a történelem során mindig, őrültek irányítják. Nem hiszed? Akkor majd bebizonyítom. Azt már mondtam, hogy az ember mennyire primitív lény, és hogy lényegében alig különbözik az állattól. És az állat, mint tudjuk, ha veszély fenyegeti, igyekszik meghúzni magát, és csak akkor agresszív, ha rákényszerítik, ez az úgynevezett normális emberek hozzáállása is. Ezzel szemben vannak az őrültek, és ha ez az őrültség elhivatottsággal is párosul, akkor elkerülhetetlen a katasztrófa.

Kiöblítette a száját, és elgondolkozva nézett a tükörben az alteregóra.

– Ezek szerint én őrült vagyok?

– Nem akarlak elkeseríteni, de igen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy látványosan megszakítottál minden közösséget a társadalommal, miközben egy nagyváros kellős közepén élsz, és ezért jobb híján NAGYVÁROSI REMETÉNEK hívod magad, és csak annyira vagy remete, amennyire egy nagy városban az lehet bárki, akinek ráadásul még barátai is vannak. Igaz, hogy nem sok, de hát ez nem is mennyiség kérdése.

– Ezek szerint, ha valahol egy isten háta mögötti tanyán élnék, nem is lennék őrült – dünnyögte.

– Ezt én nem állítottam – visszakozott az alteregó –, legfeljebb csak azt, hogy akkor nem volna ilyen nyilvánvaló az őrültséged. Például nem beszélgetnél reggelente a tükör előtt a képmásoddal. Mindezen túl azonban amellett is szólnak érvek, hogy mégse vagy őrült, hisz nekem köszönhetően most már tudod magadról, hogy őrült vagy, és ha egyszer tudod, hogy őrült vagy, akkor nem lehetsz őrült, ergo, te egy gyógyulófélben lévő őrült vagy.

– Ha pedig tiltakoznék ellene, hogy őrült vagyok, az csak azt bizonyítaná, hogy őrült vagyok. Ez az a beteg logika, amiről akár regényt is írhatnék, ha nem írták volna meg már előttem.

– Igen, jól emlékszem, neki egy társam sugallta az ötletet.

170

Már a habot kente szét az arcán, de most megállt a keze, és csodálkozva nézett a tükörbe, ahol az alteregó arca éppúgy csak félig volt bekenve, mint az övé.

– Ez azt jelenti, hogy neki is volt izé… alteregója.

Az alteregó sértődöttnek látszott.

– Nyugodtan kérdezhetted volna azt is, hogy skizofrén volt-e. Azt azonban sose árt tudni, hogy az embernek több énje van, de csak az egyik dominál, a többi csak statisztál. Megtörténhet azonban, hogy két vagy több én harcol a dominanciáért, és egyik se hajlandó statisztálni. Ezt az állapotot nevezitek ti skizofréniának, amikor megbomlik az egyensúly törvénye, amire Lao ce építette a tanítását, de a kereszténységben éppúgy fellelhető.

Mire befejezte mondókáját az alteregó újra visszanyerte magabiztosságát és pökhendiségét, ami vitára ingerelte.

– Most egy paradoxont mondtál, barátocskám, remélem, tudod. kereszténység domináns vallás, épp ezért nem lehet kiegyensúlyozott.

A

– Két különböző dologról beszélünk. Te a kereszténységről mint vallásról beszélsz, én pedig mint Jézus egyházáról beszélek. Jézus pedig azt mondta: „Add meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené…”, míg a taoizmus arra tanít, hogy tiszteld az utat, és engedelmeskedj a földi hatalmaknak.

– Ha hívő lennék, azt mondanám, hogy távozz tőlem, sátán!

Az alteregó gúnyosan felnevetett.

– Lám, a végén még megtérítelek. Kezdetben még istenben se hittél, most már a sátánban is hiszel.

– Most se hiszek istenben. És légy szíves, ne forgasd ki a szavaimat. Ám az alteregó ügyet se vetett a közbeszólására, és rendületlenül folytatta.

– Pedig a kettő feltételezi egymást. Isten nélkül nincs sátán, és sátán nélkül nincs isten. Olyan ez, mint a fény és az árnyék, vagy egy érmének a két oldala.

– Néha azt hiszem, hogy azért vagyok őrült, mert meghallgatlak téged.

171

Az alteregó elvigyorodott, azzal az ellenszenves vigyorával, amit ő ki nem állhatott.

– Lám csak, kezded kapiskálni a dolgokat.

Rá kellett döbbennie, hogy besétált a másik csapdájába, hisz az a másik énje, ott a tükörben, egész idő alatt azon munkálkodott, hogy ezt kimondja. El kellett ismernie, hogy vereséget szenvedett, habár csak keserű szájízzel. Megpróbált taktikát változtatni, és egyezkedni az alteregóval.

– És ha elismerem, hogy megőrültem, akkor békén hagysz végre?

– Azt már nem – mondta az alteregó vigyorgó képpel –, hiszen csak ezután fog elkezdődni a mi közös életünk.

– Szóval, nincs rá mód, hogy tőled megszabaduljak?

– Nincs – vágta rá sietve az alteregó ott a tükörben, de mintha túlontúl is sietett volna a válasszal, amiből pánikot olvasott ki.

– Legjobb lesz, ha hozzászoksz, hogy az életed hátralevő részét velem kell megosztanod.

Elhallgattak, de ő kisvártatva dünnyögni kezdett.

– Lenni vagy nem lenni... Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / Balsorsa minden nyűgét s nyilait; / Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, / S fegyvert ragadva véget vet neki?

– Azt felejtsd el, hogy úgy szabadulsz meg tőlem, hogy öngyilkos leszel, – hangzott a tükörből az alteregó pökhendi hangja. – Ennél azért több eszed lehetne, hogy a SORS hagyja magát ilyen könnyen kicselezni. Nem, barátocskám,amit ebben az életedben félbehagysz, azt a következő életedben kell folytatnod. Ezt nevezik a különböző vallások karmának.

– Mint a bukott diák, aki évet ismétel?

Az alteregó ott a tükörben elgondolkodott.

– Tudod mit? A hasonlatoddal fején találtad a szöget, mert az egymást követő életek tényleg hasonlítanak az iskola osztályaihoz.

– És a végén diplomát is kapok?

172

Az alteregó a tükörben megsértődött, mert csak most jött rá, hogy mindvégig a bolondját járatta vele, neki pedig hirtelen lelkifurdalása támadt.

– Tudod, ez az egész a számítógépes játékokra emlékeztet engem, ahol a játékosnak három élete van, hogy megcsináljon egy pályát. Ha elsőre nem sikerült, sebaj, van még tartalékban két életed.

– A hasonlataidon lenne még mit finomítani. Hiába, a kritikusaid is mindig ebbe kötnek bele.

Most rajta volt a sértődés sora.

– Még egyetlen kritikusomnak se volt baja a hasonlataimmal.

– Eddig nem, csakhogy én ismerem évtizedekkel későbbi munkáidat is, amiket a kortársak cseppet se fognak értékelni. De azért sebaj, mert az utókor azért mégiscsak fel fogja ismerni a zsenidet. Igaz, ehhez előbb meg kell halnod.

Néha bizony az őrület határán volt, amikor az alteregó évtizedekkel később vitákból idézett, olyanokból, amelyekre természetszerűleg fel se lehetett készülve. Azonban azzal is tisztában volt, hogy ezt teljesen felesleges lenne felhánytorgatni neki, úgyis leperegne róla. Ehelyett aztán minden figyelmét arcszőrzetének a kaparászására fordította.

Közben azonban tekintete a tükörre esett, és megállt kezében a borotva attól, amit látott. Az alteregó képe a tükörben fokozatosan homályosodott el, amíg végképp el nem tűnt onnan, és csak az ő arcmása maradt a tükörben. Semmiben se különbözött az alteregóétól, legfeljebb a kajánság hiányzott róla.

173