Radmila Marković A szerző Belgrádban született 1940. november 4én. Mielőtt édesapja csatlakozott volna a partizánokhoz, az édesanyjával együtt hazaküldte őket az anyai nagymamához, a Vajdaságba, a mai Kishegyesre, amit akkor Krivajának hívtak. Szabadkán érettségizett, majd Újvidéken járt a Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékére, ahol magyar és szerb nyelv- és irodalom szakon végzett. Szegeden a József Attila Tudományegyetemen doktorált magyar nyelvből. Székelykevén és Kishegyesen is mint szerb és magyar nyelvű tanár dolgozott, később középiskolai igazgató lett. A Vajdasági Pedagógiai Intézetben a magyar nyelv tanácsosi pozícióját látta el. Mikor megszüntették a pedagógiai intézeteket, akkor Belgrádba került a fejlesztési osztályra, ahol a magyar nyelv fejlesztésével volt megbízva nyugdíjba vonulásáig.
2
Gyermekkori emlékeim
1 A vonatban voltunk, apus, anyus, meg én. Ha kinéztem a vonat ablakán, csak szürkeséget láttam. Nem voltam még négy éves sem, és csöppnyi teremtésre sikeredtem. Rémült, koromfekete szemem nagyra nyílt, kerekded arcom mintha csodálkozna. Nem értettem semmit. Valami furcsa szomorúság ült mindannyiunk vállán, pedig én csak sejtettem, hogy valami rossz készül. Apus felemelt, a magasba tartott két kezével, nem szólt semmit. A szeméből patakzottak a könnyei, és én szerettem volna, ha örökre így tart engem a magasban, csak mosolyogva. Anyus ült a padon, és maga elé nézett. Eltakarta az arcát. Aztán búcsúztak egymástól, majd mozogni kezdett a vonat, és apus leugrott a vonatról. Kétségbeesve kérdeztem: ”Apus nem jön velünk?” Ekkor láttam Őt utoljára. Elesett a második világháborúban.
2 Nem emlékszem miért fájt a lelkem, hogy majd megszakadt a bánattól. Bizonyára valami rossz fát tettem a tűzre, és szidást, verést, vagy magam sem tudom már, hogy milyen büntetést szabott ki rám anyus, Nagymamámnál laktunk, aki igazi falusi házban élt. A gangnál, a konyha bejáratánál három lépcsőfok volt. Ott ültem a lépcső felső fokán, és szipogva hangosan, panaszszóval hívtam az apám: “Hol vagy drága apukám? Gyere értem, mert itt senki nem szeret engem. Nincs senki. aki megvédjen a bajtól!” Anyus tőlem nem messze terigette a mosott ruhát. Többé nem bántott , még akkor sem, ha csintalankodtam.
3 Nagymamámnak igazán rendes szomszédai voltak. Mindegyik szegény volt, mint mi, de barátságosak és segítőkészek . Mivel mi Belgrádban éltünk, én nem tudtam magyarul. Az anyám átvezetett a szomszédba, hogy az ott élő két lánnyal játszak, de sehogyan sem tudtunk szót érteni. Visszamentem nagyanyám házába, és azt mondtam az anyámnak: gyerünk haza, itt még beszélni sem tudnak az emberek. Nem értettem, miért nevetett olyan jóízűt az anyám? Magam sem tudom, mikor, és hogyan , de lassan megértettem az embereket, és rájöttem, hogy tudnak beszélni, csak másképpen, mint ahogyan én
3
tudtam. Azért, volt az anyámnak egy barátnője, aki a vasúton dolgozott, és tudott jól szerbül. Szerettem hozzájuk elmenni, beszélgetni. Kati néni, a nagymama ott sem tudott szerbül, így nekem kellett erőlködnöm. Ha éhes voltam, azt mondtam neki:”Ákár észik a kislány krumplit.” Azóta is szeretem a sültkrumplit.
4 Az anyámnak volt egy húsz évvel fiatalabb testvére, aki tőlem nyolc évvel viszont idősebb volt. Nehezen fogadott el engem, mert többé nem ő volt a legkissebb. Elkövetett sokmindent, hogy megkeserítse az életemet. Egy este nagymamámnál aludtam. Tél volt. Ott melengettük a hátunkat a banyakemencének dőlve. Egyszer csak veszekedésbe ment át a beszélgetés. - Igen, annya, maga Rádmilát jobban szereti mint engem. - Nem igaz, téged szeret a nagymama jobban. Te mindig vele lehetsz, én meg csak akkor, ha anyus elenged hozzátok. Szegény drága jó nagymamám, azt sem tudta mit mondjon. Végül is azzal zárta le a vitát, hogy itt az ideje a vacsorának. Fogta a mécsest, és kiment a konyhába. Mi ketten maradtunk bent a sötét szobában. Odahajolt hozzám Giza nenám, és azt seppegte a fülembe: “Ne egyél sokat, mert a kenyeret pénzért vettük.” Bejött a nagymama, hozta a péknél sütött hatalmas kenyeret, szalonnát, meg picinyke kolbászt. Leültünk az asztalhoz, és kezdődött a vacsorázás. Én nem mertem nekifogni az evésnek, pedig éhes voltam. - Egyél már kislányom,- mondta a nagymama. - Nem vagyok éhes. - Na, az se igaz. Tessék, fogjad, és egyél. - Nem eszek nagymamám, azt mondta Giza, hogy ne egyek, mert pénzért vették a kenyeret. Ne legyen rá senki sem kíváncsi, hogy ezek után mit kapott Giza a nagymamától. Felnőttünk, és családi összejövetelkor, mikor az asztalhoz ültünk, azzal kezdtük az ebédet: “ Ne egyetek sok kenyeret, mert pénzért vettük.” Minden alkalommal jóízűt nevettünk.
5 Hazajöttünk Belgrádból, akkor Krivajának nevezett, mai Kishegyesre nagymamámhoz. Ma már értem, mért kellett anyusnak annyit dolgoznia. Pénzt kellett neki keresni. Szépen tudott a rokkán fonalat sodorni, meg kötni is.
4
Az asszonyok elhozták a gyapjút, mi meg Gizával az asztal alatt slumpoltunk. Volt az anyámnak egy nagyon jó kuncsaftja, aki rengeteget rendelt nála, de olyan rettenetesen piszkos gyapjút hozott, hogy Gizával egy alkalommal sztrájkba léptünk. Nem voltunk hajlandóak slumpolni a gyapjúját. Persze a sztrájknak egy-kettő véget vetett az anyám, mi pedig undorodva slumpoltunk. Megérkezett a ”piszkos gyapjús asszony”, és elkezdte mondogatni az anyámnak: “Tudja, Veronka, ezt gyönyörűen kösse meg. Legyen ilyen, meg olyan. A legszebb pulóvert kösse meg.” Csak úgy folyt a szóáradat belőle. Minél többet beszélt, anál jobban gyűlt fel bennem a harag. Kihajoltam az asztal alól és azt mondtam neki :” Ámilyen ányág ádsz, olyán munká kápsz !” Ettől a perctől kezdve nekünk tilos volt megszólalni a kuncsaft jelenlétében.
6 Késő este volt. Slumpoltunk az asztal alatt. Mondtam Gizának, hogy nekem pisilni kell, gyere ki velem. Nem volt hajlandó kijönni velem. Könyörögtem neki, hogy jőjjön ki velem, mert én bepisálok. - Na, be ne hugyozz nekem. Itt a markom pisálj bele. Kétszer sem kellett mondani, én belepisiltem a markába. Persze, hogy folyt ki belőle a lé. Ekkor léptek be anyusék. Úgy szaladtunk kifelé, ahogy csak tudtunk, meg hoztuk a mázolót, tiszta vizet, és takarítottunk magunk után. 7 Még ma is világosan látom, ahogyan szállunk ki a vonatból, milyen nehezen cipeli le az anyám a két koffert, meg engem. Körülöttünk rengeteg ember. Ma már tudom, hogy az anyámnak a jegyet kellett vagy hitelesíteni, vagy megvenni a továbbutazáshoz, ezért akart engem a kofferok mellett hagyni a peronon, ő meg be szeretett volna menni a jegykezelőhöz.. Egyre győzögetett engem, hogy maradjak, mindjárt jön, de én belekapaszkodtam, és torkom szakadtából ordítva sírtam.Olyan magas voltam, mint a kofferok. Körülöttem rengeteg ismeretlen sötétruhás ember. Féltem. Nincs az apám mellettem, elmegy az anyám mellőlem, mi lesz akkor énvelem. Sírtunk mindketten. Ekkor egy ember odajött, valamit mondott anyusnak. Ő kézen fogott engem, bementünk egy helyiségbe. Ott sorba álltunk egy darabig. Ott is görcsösen fogtam a szoknyája szélét. Dolgunk végzetével visszamentünk a csomagokhoz. Az a bácsi ott állt mellettük. Rámmosolygott, megsimogatta az arcomat. Hogyan mentünk fel a vonatra, miként érünk nagymamához, erre már egyáltalán nem emlékszem.
5
8 Ez még Belgrádban történt. Három éves lehettem. A szomszédgyerekekkel jóízűeket játszottunk. A háborúból mi nem értettünk semmit sem. Mindig szerettem énekelni, meg zenét hallgatni. Elterveztem, hogy meglepjük szüleinket, és mi is zenekart alakítunk. Lábasokat, fedőket, fakanalat vittünk ki, és én felállítottam a társaimat. Én voltam a karnagy. Hirtelen olyan csörgést, ricsajt csaptunk, hogy szüleink kiszaladtak. Dícséret helyett bezavartak bennünket. Nekem tetszett a mi csörömpölésünk, és sértődötten leültem a sarokba.
9 Erre a történetre nem emlékezhetek, mert még pólyásbaba voltam. Az anyám mesélte.Belgrádban sógornőjével elmentek a barátnőjükhöz. Egy kicsit belefeledkeztek a beszélgetésbe. A járástilalom pár perc múlva kezdődött. Anyám gyorsan felkapott engem a karjaiba, és majdnem futva indultak hazafelé. Az úton szembe találták magukat a járőrökkel. Óriási félelem fogta el mindkettőjüket. Mi lesz most? Lelövik őket? Egymás felé haladtak. Amikor a katonák odaértek melléjük, az egyik odakapott a fejemhez. Szegény anyusban még a vér is meghült. Egy hang sem jött ki a száján, de jobb is. A katonák mentek tovább, nekem meg a fejemnél egy gyönyörű narancs sárgállott. Többször is elmesélte anyus ezt a jelenetet, és mindig hozzátette, hogy bizonnyára neki is odahaza Németországban volt gyereke.
10 Emeletes házban laktunk. Kimentem játszani, de nem volt kint egy gyerek sem. Az az ötletem támadt, hogy majd a korláton kívül megyek fel az emeletre. Nagy bátran megindultam, de egyszer , amikor lenéztem rettegés fogott el. Nem akartam tovább menni, de lefelé még úgy sem mertem lépkedni a lépcsőfokokon. Mind inkább felfelé haladtam.Nem tudom miért, de felfelé mentem kétségbeesetten. Görcsösen kapaszkodtam a rácsozatba, és nem tudtam mitévő legyek. Egyszer valahonnan megjelent az anyám. Megijedtem, mert tudtam, hogy olyant csinálok, amit nem szabad, de ő kedvesen mondta, hogy maradjak nyugton, mindjárt odaér, és segít nekem. Átemelt a korláton, magához ölelt, és majdnem agyonszorított, olyan erősen ölelt a keblére.
6
11 Az apám elesett a háborúban, az anyám szép asszony volt, özvegy. Megakadt a férfiak szeme rajta. A nevelőapámnak is. Ő szép, magas , fekete hajú, kék szemű, és szűkszavú ember volt. Azóta sem találkoztam jobb természetű emberrel. Az öcsém hasonlít rá valamelyest, kinézésre is, meg a természete is hasonló, bár azt hiszem nincs annyi türelme. Persze kezdetben hallani sem akartam róla. Váltig azt hajtogattam, majd hazajön az én apukám, de idővel megkedveltem a leendő nevelő apámat. Egy napon mentem az óvódába, amikor egy ismeretlen néni megszólított, és beszédbe elegyedtünk. Persze én nem tudtam, hogy a néni a leendő nevalőapám anyukája. Kérdezgetetett erről –arról, hogy hogyan hívnak, hol lakunk, ki az anyukám, van-e apukám. Ezekre a kérdésekre válaszoltam, az utolsóra meg azt feleltem, hogy volna nekem is apukám, de Pista bácsinak az anyukája nem szeret engem, ezárt vagyok apuka nélkül. A következő vasárnap a nevelő nagymamámnál ebédeltünk, és merem állítani, hogy az összes unokái közül engem szeretett a legjobban, de én is úgy szerettem Őt, mint az anyai nagyanyámat.
12 Albérletben laktunk, egy angyali jó házaspárnál. Egy szoba volt a miénk. Míg nevelőapám nem jött hozzánk, addig mi ketten voltunk ott, és én az anyámmal aludtam. Megérkezett a harmadik személy is. Addig nem volt baj, míg nem jött el az alvás ideje. Egy Istennek sem akartam lefeküdni. Egy hokedlin ültem, kezemet keresztbe fontam a mellemen, és azt hajtogattam, hogy nem vagyok álmos, pedig majd leestem már a székről. Az apa szerepét természetesen úgy képzeltem el, hogy létezik, van, mint a többi gyereknek, csak nem velünk alszik. Mikor már nem birtam tovább cérnával, odafordultam az újdonsült apukához, és azt vágtam a fejéhez cseppet sem barátságosan : “ Mennjen már haza, és aludjon az anyukájával, mert én is anyukámmal akarok aludni !” Ott volt a baj, hogy nem akartam senkivel sem osztozni az anyámon.
13 Kötelező gyermekoltás volt meghirdetve. Nekem is mennem kellett. Azt mondta az anyám, hogy nem ér rá, mennjek el, Márton dokorbácsi, akit nagyon jól ismertem, várja a gyerekeket, majd ő tudja, hogy mit kell csinálni. Nem tiltakoztam, ha már fel kell venni azt az oltást, hát felveszem, és lassan elsétáltam az egészségházba. A váróban anyukák voltak a gyerekeikkel. Azt
7
hiszem én voltam a legalacsonyabb, de ott vártam a doktor bácsit. Mikor megérkezett, engem is az elsők között terelt be a rendelőbe. Nem is volt semmi baj addig, míg az egyik kislányt hiába fogta le az anyukája, üvöltött, vonaglott, menekült volna,de csak azt érte el, hogy a spricc kihúzódótt az inyekciós tűből. Amikor megláttam a karjában a tűt ide-oda himbálózni, az inamba szállt a bátorságom, és szép lassan elkezdtem farolni a kijárati ajtó felé. Sikerült volna megszöknöm, ha egy kicsit többet álltam volna az esőn, és magasabbra nőttem volna. Ott volt a bökkenő, hogy a hatalmas ajtón, a kilincsek is magasan voltak, és míg én pipískedtem, hogy elérjem a kilincset, kinyissam az ajtót, és uzsgyi neki, vesd el magad, de akkorra odaért a doktor bácsi, és szelíden visszatránszporált az asztalához. - Csak állj nyugodtan, semmiség az egész. Hitetlenül néztem rá, de valami nyugtató légkört vont körém. Feladta az inyekciót, és én csak ma vagyok büszke magamra.
14 Most az jutott az eszembe, hogy nevelőapám meggyilkolása után az anyám állandóan sírt, de nem csak ő, hanem a kisöcsém is, aki a temetés után három hónapra született. Szép kisbaba volt, csak állandóan sírt az anyámmal. Abban az időben alacsony, masszív, fából készült babakocsik voltak, Arra kértem az anyámat, hogy engedje meg nekem, majd én tologatom a testvérkét, akkor hallgatni fog. Megkaptam anyánk engedélyét a kisbaba tologatására. Ha tudta volna, hogy mi jár a fejemben, biztos megdorgál, meg ki sem enged az utcára. Ugyanis az sem volt ám mindegy, hogy milyen tempóban haladok a babakocsival, így elhatároztam, hogy elmegyek a Nagyhegynek nevezett dombra, és onnan ereszkedek le a kisöcsémmel. Úgy is lett. Én ráfeküdtem a kocsira, kezemmel irányítottam, csak úgy porzott az út utánunk, és nem képletesen, hanem valóban, mert a kocsiúton vastagon állt mindig a por. Tibike, az öcskös nagyokat nevetett. Tetszett neki a száguldás. Jó darabig így kocsikáztunk. Mikor meguntam, akkorra ő is megnyugodott, és hazamentünk. Anyánk mikor meglátta, hogyan néz ki a babakocsi, megjegyezte :” Uram Isten, hogy milyen poros lett ez a babakocsi !” “ Jé, tényleg” - válaszoltam.
15 Ahol albérletben laktunk, a házigazdáéknak volt egy fiuk, aki tőlem öt-hat évvel idősebb volt, Rikinek hívták. Nagyon szerettük egymást. Sokat játszottunk együtt. Bevett engem még a focicsapatba is, és megparancsolta, hogy velem nem
8
szabad durván játszani. Télen meg beosztotta az utcabeli fiúkat, hogy huzgáljanak a szánkómon, ugyanis én voltam az egyetlen lány az utcában. Egy alkalommal nagyon nagy bajt csináltunk. Riki valahol talált puskagolyókat, aminek mi igazán megörültünk, mert a parittyánkba jobban beleillett, mint a göröngy. Azért sejtettük, hogy tiltott dologgal parittyázunk, mert elbújtunk a kiskonyha mögötti falnál, ami közel volt az utcai kerítéshez.Elsőnek Riki célozta meg a szomszéd falát, és akkorát dörrent a golyó, hogy ijedten ugrottunk fel. Nekem Riki azt mondta, hogy szaladjunk be a szobába, és bújjunk el az ágy alá. Meg ne mondjam senkinek, hogy mi lőttünk, mert akkor elvisznek bennünket a csendőrök. A szót tett követte.Nem is lett volna ebből nagyobb baj, ha a csendőrök nem éppen akkor haladtak volna el az utcán a ház előtt. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy valaki rájuk lőtt. Bejöttek a házba, kérdezősködtek. Persze mi is sorba kerültünk. Még pénzt is kínált nekem a csendőr bácsi, csak mondjam meg, honnan lőttek. Én váltig azt hajtogattam, hogy úgy hallatszott, mintha itt lőttek volna, de én nem láttam semmit. Riki másnap az iskolából sírva jött haza. Oda is utána mentek a csendőrök, és ott bevallotta, hogy mi voltunk. Csak az a baj, hogy nem egyedül jött haza, hanem a csendőrök kíséretében, és megmondta Riki, hogy elmesélte az igazat. Most rajtam volt a sor. Nekem is el kellett mesélnem hogyan örültünk a vasnak, meg megmutattam hova lőtt Riki. Erre odafordult a csendőr hozzám, és azt mondta : “Úgy hallatszott, ugye?” Én nem feleltem semmit, cask az anyám szoknyája mögé bújtam. Mikor elmentek a csendőrök, nekiestem kis buta fejemmel Rikinek, hogy miért árulkodott. Jól összevesztünk, és nem tudtam milyen csúnya dolgot vágjak a fejéhez, hát azt mondtam neki, még a temetésére sem megyek el. Mennyire igazam lett. Rikiből áldott jó ember lett. Nem tudom már miért, de tényleg nem voltam a temetésén, pedig utolsó útjára, biztos elkísértem volna, megadva Neki a végtiszteletet.
16 Valamiért megsértett Gombár Feri, aki az utca végén lakott. Mondtam én Rikinek, hogy bizony akár hogyan is, de megverem Ferit Riki jót nevetett rajtam,nem csoda, mert Ferinek még a válláig sem értem fel, meg jóval erősebb, idősebb volt tőlem. - Na, te ne röhögj! Tudod hogy lesz ? Te mivel idősebb vagy, erősebb vagy mint Feri, ezért ha erre jön, te lefogod, én meg pofozom. - Hogy neked mit ki nem ad az eszed ! Nekem ez nem tetszik. - Nekem se, de kapja meg, ami neki jár. Nem sokáig kellett várakoznunk, mert Ferinek minden nap nem egyszer kellett elmenni a házunk előtt.
9
Minden a terv szerint történt. Pofoztam Ferit, mire Riki megszólalt: - Hagyd abba ! Elég ! Leálltam a pofozással. Feri nem valami kedvesen nézett rám. - Te kis vakarcs. Még találkozunk, de csak mi ketten. - Meg ne próbáld, mert akkor én pofozlak meg. Még a szúnyogcsípés is nagyobb volt, mint azok a pofonok, amiket most kaptál. Igazad van, nem a pofonok fájtak, bár a szúnyogcsípéstől jobban éreztem őket, hanem állandóan együtt játszunk, most meg nekem estetek. Felébredt a lelkiismeretem. Oda álltam Feri elé, és azt mondtam neki : - Tudod mit, add vissza a pofonokat, és aki énrám haragszik, kutyaszarral maragszik. Riki csodálkozva várakozott, mi lesz most, mert ha Feri pofon vág, hát én biztos hanyatt esek. Én határozottan álltam előtte, egyenesen a szemébe nézve. - Eredj már az utamból, mert sietek. Nincs harag, de többet ne kakaskodj. Különben kutyaszarral marakodj te, mert te haragudtál énrám. - Tűnj innen, mert megfogatlak megint Rikivel. - Hagyjatok ki most már engem a vitátokból, azt sem tudom mi a bajotok egymással. - Semmi- mondtuk egyszerre.
17 Ez még akkor történt, amikor hazajöttünk Belgrádból, vagy legalább is nem sokára jöttünk után.. A szomszéd asszonynak nem lehetett gyereke, bizonyára ezért szeretett engem annyira. A férje, mint a férfiak többsége, nem játszott velem, de megengedte, hogy felmenjek a lovas kocsira, és ott motyogjak valamivel. Ha meglátott, így szólított meg: - Hogy vagy te kutya rác? Én nem értettem pontosan mit jelent főleg a rác kifejezés, de sértette a kis négy éves lelkemet ez a megszólítás. Panaszt tettem Etus néninél, a feleségénél. Neki nevetséges volt az egész, de azt mondta: - Oda se neki. Legközelebb, ha azt mondja neked az uram, hogy kutya rác, te köpj nagyot a földre, nézz rá, és mondd neki: Pű, kurva magyar. Ennek sem értettem teljesen a jelentését, de azt tudtam, hogy most én is sértegetem a szomszéd embert. Nem sokat kellett várni. A szomszéd asszony utasításait betartottam, meg az lett a vége, hogy haza zavart a szomszéd bácsi, de nem csak elzavart, hanem jött utánam, és nagy hanggal ócsárolt engem az anyámnak. Mikor elmondta a mondanivalóját anyus oda fordult hozzám, és megkérdezte: - Mért mondtál ilyent ennek az idős embernek ? – - Etus néni tanított meg rá, mert a szomszéd bácsi engem kutya rácnak hív.
10
- Igaz ez? – kérdezte az anyám a szomszédot. - Igaz, de én csak játékból tettem. - Akkor vegye úgy, hogy ez a kislány is játékból tette. Eddigre átért Etus néni is, a szomszéd asszony, aki jól leteremtette az urát, aki a bajusza alatt morogva valamit elment haza. Etus néni meg mosolyogva megsimogatta a hajamat, és azt mondta: - Ezt jól megcsináltuk. Móresre tanítottuk az öreget. Az anyámnak egy cseppet sem tetszett az effajta móresre tanítás.
18 Amint már mondtam, háború dúlt még Európában, valamiből meg kellett élni. Az én anyám a világ legügyesebb asszonya volt. Kitalálta, hogy a padláson kukoricából pálinkát főz, azt elviszi városra, és eladja. Ment az üzlete jól, mert sokat maradtam nagymamámmal egyedül reggeltől estéig. Egy nap két mogorva ember jött nagyanyám házába, felmentek a padlásra, és megtalálták a pálinkafőző szerkentyűt, meg húsz liter pálinkát. Ráripakodtak szegény anyusra, hogy fogja az egészet, és befelé a község házára. Az anyám idegesen, kapkodva öltözött. Az arca piros volt, a szemében a könnyek csillogtak, de nem pottyantak ki. Rám nézett, és lágy hangon, de erélyesen azt mondta, hogy mosakodjak meg, vegyem fel a tiszta ruhámat, mert én is megyek vele. A két férfi elkezdett tiltakozni: a gyerek nem jöhet. Az anyám rájuk nézett, és határozottan kijelentette: - Nem hagyom el a gyerekemet. Lesz, ami lesz, de együtt maradunk. Megindultunk. Az anyám és én mentünk elöl, az emberek szorosan a nyomunkban voltak. Az anyám vitte mindkét pálinkás ballont. Egyszer elkezdett engem tolni lassan az út széle felé- Tiltakozni akartam, de rám nézett, és csendre intett. Amikor elég közel voltunk egy jó vastag eperfához, mindkét üveget nekilódította a fának. A butykosok eltörtek, a pálinka kifolyt, mi meg álltunk mozdulatlanul. - Mit csinált? Mért törte össze a pálinkás butykost? - Milyen butykost? Milyen pálinkáról beszélnek. Magam sem tudom mit akarnak tőlem, meg ettől a kislánytól. Haza mehetek ? - Mehetnek. Boldogan fogtam anyám kezét, és siettünk vissza nagymamámhoz, aki csodálkozva nézett ránk. - Ugye lányom megmondtam, hogy nem jó vége lesz a pálinkafőzésnek.Te is tudod, hogy írigyek az emberek. Egy férfi sem tudott pálinkafőzőt csinálni, ezt nem úszhattad meg. Megint jöttek a mogorva emberek, most ők szedték szét a padláson a pálinkafőző szerkentyűt, és ők vitték el tőlünk örökre.
11
Nagymamám sírt. - Nem baj annya, mondta anyus nagymamámnak. Majd kitanálok valami mást, akkor sem halunk éhen.
19 Ha valami rossz fát tettem a tűzre, bizony az anyámtól megkaptam volna ami nekem jár érte, de olyankor nevelőapám háta, jobban mondva lába mögé bújtam, és megvédett az anyám haragjától. Egy napon az ifjúsági otthonban könyvkiállítást rendeztek. Mindig szerettem olvasni, újságot, könyveket, bár kevés volt nálunk, de az egyik tanító néni adott nekem olvasnivalót. Elmentem megnézni a kiállítást, és nagy örömmel szaladtam haza az anyámhoz, hogy mit láttam én, és kértem jöjjön el velem, vegyen nekem meséskönyvet. Egyből elutasított azzal: erre bizony nincsen pénzünk. Elpityeredtem, de hamar mentő ötletem támadt. Elmentem a nevelő apámhoz, neki is elmondtam az óhajomat. Kézen fogott, és azt mondta Gyere nézzük meg azokat a könyveket. Csillogó szemmel, az izgalomtól kipirult arccal mentem vele a kiállítás felé. Nézegettük a könyveket, beszélgettünk az eladóval. Kis időre megvette nekem Az Óz varázslója című mesekönyvet. Leírhatatlan boldogsággal szorongattam a kezemben a könyvet. - Gyere apus, megmutatjuk anyusnak, mit vettél nekem. - Azt már nem. Eldugod a könyvet, és csak titokban olvashatod, mert ha megtudja mit tettem, mindketten szorulunk anyádtól. Még ma sem tudom, megmondta-e az anyámnak a könyvvásárlást, de ez volt az első könyvem, amit azóta is féltve őrzök.
20 Életem legborzalmasabb éjszakája akkor volt, amikor megölték a nevelőapámat. Onnan kezdeném, hogy mi az ifjúsági otthonnal szemben laktunk. A nevelőapámat bízták meg azzal, hogy ügyeljen fel a rendre. amikor nyitva van az otthon. Éjszaka volt, mi már régen lefeküdtünk, én aludtam, mint a tej, de az anyámék felébredtek a nagy kiabálásra, ablaküveg csörömpölésére. Nevelő apám magára kapott valamit, és kiment megnézni mi történt. A szemtanúk szerint, amikor odaért, az első fiatalembernek azt mondta, hogy gyerekek, ha részegek vagytok. menjetek haza, mert a kárt amit most tesztek, azt holnap valakinek meg kell térítenie. Ezzel hátat fordított a fiatalembernek, és jött volna haza, de az hátulról ráugrott, és a kétélű tőrt belevágta a nyakába. Ő kihúzta a tőrt a nyakából, átjött az úttesten, bekopogott az ablakon, és csak annyit bírt
12
mondani az anyámnak: -Doktort! – Az anyám hat hónapos terhesen kiugrott az ablakon, és vezetni kezdte a tőlünk nem messzire lakó doktor felé. A gyilkos, még ekkor is hősködött, szaladt utánuk, és azt üvöltötte, hogy állj, vagy lövök. Az anyámat maga elé tolta a nevelőapám, és így mentek még egy darabig. Minden lépésnél ömlött a szájából a vér. Az iskola előtt összeesett. Az anyám elszaladt az orvosért, de mire az megjött, a nevelőapám már halott volt. Az anyám halálra rémülten, rohant haza, hogy mi van velem. Engem bántott-e valaki. Felrázott, és azt mondta: – Gyere gyorsan, megyünk a Tóth nagymamához. Mikor ránéztem, az anyám hálóruhája, keze, arca tiszta vér volt. Ijedten kérdeztem, hogy mi történt vele. Azt felelte, hogy ő jól van, menjek már. Kerestem a nevelőapámat, de az anyám sírástól fulladozva annyit mondott, hogy ő nem jön velünk. Valami szörnyűséget éreztem. Rohantunk az éj leple alatt Tóth nagymamámhoz. Még most is látom magas termetét, ahogyan meggörnyedve járkál le- fel a szobában. Az arca fehér volt, mint a fal, és mormolt valamit, de én nem értettem, hogy mit. Egy pillanatra megállt. Akkorra már felfogtam, hogy nekem nincs se apám, se nevelőapám többé. Féltem attól, hogy nagymamám is csak egy marad. Síró hangon megkérdeztem Tóth nagymamámat: - Nagymama, mi azért eljöhetünk ide? Átölelt, és azt felelte, hogy ti továbbra is az enyémek maradtok, persze hogy eljöhetsz ugyanúgy, mint eddig. Leírhatatlan az a fájdalom, ami akkor betöltötte a szobát, amikor másodszor is elvesztettem az apust. Ettől az éjszakától kezdve sötét szobában nem merek tartózkodni, még akkor sem, ha aludni megyek.
21 Minden nyáron a környék gyerekeivel aratás után kihajtottuk a libákat a tarlóra legeltetni. Reggel három órakor a sarkon a karikás ostorral durrogtak a fiúk, így adták meg a jelet, hogy indulni kell. Majdnem minden háznál voltak gyerekek, akik liba pásztorkodtak, csak egy helyen nem volt gyermekáldás. Ott nem szívesen fogadták a mi jeladásunkat, de szüleink leintették őket. Egy délután, mert reggel mire felmelegedett, hazahajtottuk a libákat, délután pedig mikor már a nap nem sütött hét ágra, megint kimentünk a libákkal. Ekkor történt meg velünk először, meg utoljára, hogy annyira belemelegedtünk a játszásba, hogy nem vettük észre, milyen csúnya felhők közelednek felénk. Pillanatok alatt vihar kerekedett, de olyan erős, hogy felkapta a libákat, és sodorta a kukoricásba, meg minden felé össze vissza. Az égdörgéstől, a villámlástól reszketve a legnagyobb fa alá menekültünk, és összebújtunk remegve. Nem tudtuk még akkor, hogy rosszabb helyre nem is bújhattunk volna a természet haragja elől. Azért ez sem tartott örökké, lecsendesedett az idő, az eső elállt, mi meg keresni kezdtük a libákat. Fennhangon szólítgattuk őket, buri,
13
buri, burikám, de sehonnan nem válaszolt gágogással sem a gúnár, sem az öreg tojó. Így ment ez egy jó darabig, akkor egyöntetűen elhatároztuk, hogy elindulunk haza felé. Féltünk kimondhatatlanul. Abban az időben, a libák egy szegényebb háznál vagyont értek. Az egész téli húskészletet jelentette. A társaim könyörögtek, hogy menjek velük haza, és mondjam el mi történt, nekem talán elhiszik. Megígértem, de magamban azt kérdeztem, ki jön el mihozzánk, nekünk azon a pár tyúkon, meg a libákon kívül semmi más jószágunk nem volt. Mikor a falut megláttuk, megpillantottuk a szüleinket is, ahogyan nekünk úgy tűnt vészjóslóan közelednek felénk. A társaim előre tuszkoltak, és mindegyikők azt hajtogatta, hogy én mondjam el mi történt velünk. Nem mertem bevallani, hogy ugyan úgy félek, mint ők, és vonakodva bár, de mint a szamár a birkák előtt, én pár lépéssel előttük haladtam. Valami nem volt rendben, mert amikor közel értünk egymáshoz, örömteli arcokat láttam, meg némelyik anyukának örömkönnyek buggyantak ki a szeméből. Elkaptak bennünket, kérdezgették jól vagyunk-e mindannyian. Én meg szóhoz sem jutottam. Mikor az örvendetes találkozás első hulláma csendesedett, csak akkor szólaltam meg félve, hogy a libákat elveszítettük, mert...Nem folytathattam tovább.A szüleink megnyugtattak bennünket, hogy a libák már rég óta otthon vannak. Máskor ne várjuk meg a vihart, mert bizony ők rettegtek, mikor a libák haza értek, mi meg nem voltunk sehol sem. Féltettek minket. Mi meg egymás tekintetét kerestük elégedetten, mert igazából most fogtuk fel, mennyire szeretve vagyunk. Ez jó érzéssel töltött el bennünket.
22 Azért senki se tételezze fel rólunk, hogy a jóság mintaképei voltunk libapásztorkodás közben. A kukoricabajuszból cigarettát csavartunk, és úgy pöfékeltünk, mint a nagyok. Krampogtunk hozzá, de megmutattuk, hogy mi cigizni is tudunk. A gazda kazalba rakta a learatott búza után a szalmát, mi meg nagyokat ugráltunk rajta, mind széttúrtuk a szalmakazlat. Dehogy vállaltuk el, amikor fülön fogtak bennünket. Mi egészen más helyen legeltettünk, hazudtuk. Dicséret nem járt érte odahaza, de a következő évben is olyan jót lehetett játszani, lecsúszni a szalmakazal tetejéről. Meg volt olyan is, hogy nem kerestünk friss tarlót, a libák alig találtak elhullott búzaszemet, de már haza kell indulni, ilyenkor behajtottuk a libákat a kukoricásba. Jól teletömték a begyüket kukoricalevéllel, úgy nézett ki, mintha szépen teleették volna magukat rendesen búzával. Én sem voltam jobb a Deákné vásznánál, mert kukoricalevelezés után nem öntöttem vizet a libáknak. Reggelre, vagyis hajnalra mind ott feküdt a földön. Az anyám kétségbeesve huzigálta ki annak a libának a begyéből a kukoricaleveleket, amelyikben még volt élet. Így mentett meg valamennyit, kevéskét, a nagyja elpusztult. Megfulladtak a kukoricalevéltől, nem bírták víz
14
nélkül elemészteni. Még ma is bánt a lelkiismeret, mert miattam kevés húst ettünk azon a télen. Iskoláskori emlékeim Kovács Tanító bácsim Első és második osztályos koromban Kovács tanító bácsi tanított bennünket. Az egész osztály imádta őt. Szünetben az ölébe ültünk, hatalmas bajuszát megsimogattuk. Sok szép rajz volt a falon. Még ma is látom magam előtt a cica farkát c betűre görbítve. Vittünk magunkkal szár íziket, kést, és abból mi babát, kutyát, kis állatokat faragtunk. Egy alkalommal, amikor készen lettem a szárbabával, felemeltem a kezemet, és szót kértem tanító bácsimtól. Intett, hogy keljek fel, én meg hangosan azt mondtam :” Értem én, hogy hogyan csinálják a szárbabát, de hogyan kell csinálni az igazi babát ?” Egy pillanatra olyan csend lett az osztályban, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Tanító bácsim arca szigorú lett, és azt felelte :” Ráérsz te még ezt megtudni !” Elszégyelltem magam, mert azt hittem milyen okosat kérdeztem. Pár nap múlva az anyám fülön fogott, hogy pont neki kellett szégyenkeznie miattam, mert olyanokat kérdezek, amik másik gyereknek az eszébe se jutnának.
A barlang Arról tanultunk, hogy a háború ideje alatt a partizánok az ellenség elől barlangokban húzódtak meg. Tanító bácsink feltette a kérdést, hogy ki tudja, mi a barlang. Az egyik osztálytársam nagy boldogan jelentkezett velem együtt, hogy elmagyarázza a barlang szó jelentését. Őt hívta fel a tanító bácsi. Nagy hévvel magyarázni kezdte, hogy a barlang a határban terem, őszre megérik, szúrós lesz. Abba belebújtak a katonák, az ellenség meg félt a barlangó tüskéjétől. Tanító bácsink leültette, és magában mondta, hogy buta vagy, mint a sötét éjszaka. Engem is felszólított, csakhogy én tudtam mi a barlang, és a magam módján elmagyaráztam, hogy nagy sötét nyílás a hegy oldalában, bent még sötétebb van, mert nem ég a lámpa, ezért nem látták meg a partizánokat. Ekkorra már mosolygott a tanító bácsi, és lámpás nélküli magyarázatot adott. A sztrájk Negyedikes elemista korunkban Straub tanító bácsi vezette az osztályunkat. Kovács tanító bácsi után, aki igazgató lett, harmadikban egy másik tanító bácsink volt, akinek úgy megkeserítettük az életét, ahogyan csak tudtuk. Straubot hamar elfogadtuk, mert a módszere hasonló volt Kovács tanító
15
bácsiéhoz. A második félévben nem ő jött be az osztályba, hanem egy tanító néni.Mérgesek lettünk. Nekünk adják vissza a mi tanító bácsinkat. Összedugtuk a fejünket, hogy mit tegyünk. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy elűzzük a tanító nénit. Tél volt. A pozdorja kályha már nagyban melegített mire mi megérkeztünk az iskolába, Elhatároztuk, hogy tüsszögtető port - őrölt borsot teszünk a kályhára, meg gumit, a tanító néni pálcájának a végébe fokhagymát dugunk, a székébe meg gombostűt helyezünk el. Olyan rettenetes bűzt csináltunk másnap reggel, hogy nem lehetett bent maradni a tanteremben. Persze a tanító néni elhívta az igazgatót. Először is azt mondta, hogy szégyent hoztunk már megint a fejére. Kérdezte, hogy ki tette ezt a szörnyűséget. Persze hallgatott az egész osztály. Fogta szeretett tanító bácsink a pálcát, és Keszeg öcsinek a fenekére hajított vele párat, aki elkezdte kiabálni, hogy Jutka is, meg Radmila is volt, nem csak ő. Mi nem kaptunk a fenekünkre, de tudom, hogy olyanokat mondott, amiért égtünk a szégyentől, mint a rongy. A tanító néni meg továbbra is maradt. Mi meg még mindég nem nyugodtunk meg. Úgy gondoltuk, ha minket nem hallgatott meg az igazgató bácsi, majd a szüleinket meghallgatja. Fogtunk egy irkalapot, arra ráírtuk, hogy adják vissza a tanító bácsinkat. Az anyám vonakodva, de aláírta, Babus anyukája is, utána a többi szülő is aláírt. Mi úgy véltük, hogy kevés az aláírás csak a szüleinktől, ezért kimentünk a piacra, és boldog, boldogtalannal aláírattunk. Az egyikünknek az apukája a községházán dolgozott, és mi nagy boldogan bevittük az aláírásos papírjainkat, és átadtuk neki, hogy adja oda annak, akinek kell. Soha választ nem kaptunk, pedig nagyon vártuk, mi lesz az aláírásgyűjtés után. Nem lett semmi. Ekkor csalódtam először a felnőttekben. Tudom már Hetedikes diák lettem, amikor kedvenc tanító bácsim fia lett a tornatanárom. Tornaórát azzal kezdtük, hogy nagyság szerint felsorakoztunk. Én az utolsó előtti voltam a sorban, mert egy pindurkát magasabb voltam Rózsikánál. Csendben álltunk a sorban, amikor odafordult hozzám a tanár náptárs / akkor így szólítottuk meg a tanárainkat/, és azt kérdezte : “ No, Radmila, tudod-e már hogyan csinálják az igazi gyereket?” Igennel válaszoltam, a többiek pedig jóízűt nevettek. A blédi kirándulás Nyolcadikosak voltunk, amikor osztálykirándulást szerveztek az osztályfőnökök Blédbe. Az egyik osztályfőnök Sárközi tanár néptárs volt. Tudott hegedülni, szépen énekelni, de tudott szigorú is lenni. Vezetett bennünket
16
a Száva folyó forrásához, ami fenn volt a hegytetőn. Mi síksághoz szokott gyerekek nehezen birkóztunk meg a hegymászással. Hogy le ne maradjon valaki, fogott egy pálcát, és azt mondta, hogy aki lemarad, annak a lábát megsuhintja. Azt hittük csak viccel, de amikor az első egy, kettő kapott a lábára, összeszedtük minden erőnket, és igyekeztünk felfelé. A végén majdnem nekünk kellett húzni tanárunkat, aki mosolyogva azt kérdezte, hogy egyikünknek sincsen pálcája. A fáradtságot gyorsan leküzdöttük, és este nem volt kedvünk aludni. Volt velünk egy fiatal tanító bácsi is, aki a mi emeletünkön lakott. Három szoba lakói összejöttünk egy erkélyes szobában, az volt a legnagyobb, és egyszer csak táncolni kezdtünk. Torkunk szakadtából énekeltük a Sárga rigó fészket rakott ott fenn a jegenye fán, meg roptuk rá a táncot. Bejött a fiatal tanító is, hogy lecsendesítsen bennünket, de mi elkaptuk, és táncra bírtuk. Hanem nemsokára hallottuk Sárközi tanárunk hangját már a folyosóról, mert nem bírt bemenni a mi szobánkba, és azt hitte, hogy nem akarjuk beengedni. Volt ám riadalom. Mi lesz, ha megtalál bennünket, A büntetés menthetetlen. Eszünk egy csepp sem volt, mert a harmadik emeleti erkélyről kívülről lógtunk lefelé. Kapaszkodtunk, ahogy csak bírtunk, és amikor kinézett az erkélyre, nem látott senkit. A fiatal tanító is ott lógott velünk együtt a semmi felett. Mikor elmúlt a veszély, egymást segítve visszamásztunk az erkélyre, és elmentünk aludni. Reggel azt mondta a tanárunk, hogy amiért nem engedtük be a szobába, nem szidás jár, hanem odahaza az igazgatóval megbeszéli a büntetést. Megszeppenve szedtük a sátorfánkat, és mentünk a vonatállomásra. Amikor elhelyezkedtünk, odahívott a tanárom, és azt mondta, hogy fogjam a hegedűjét, játsszak rajta, a többi énekes madár meg énekeljen velem együtt. Sokáig húztam a magyar nótákat. Mikor kifogyott a repertoár, kezdtem előről. Már a hangom is berekedt, amikor megkegyelmezett nekem a tanárom. Mikor haza értünk, szüleink vártak bennünket az állomáson. Az anyám odament Sárközi tanáromhoz, és megkérdezte tőle, hogy jól viselkedtem-e. A vér is megfagyott az ereimben. Drága jó tanárom rámnézett, és azt felelte, hogy nem volt semmi baj sem, jól viselkedtem egész idő alatt. Nagy kő esett le a szívemről, és hálásan mosolyogtam tanáromra. Még ma is szeretettel gondolok rá. Az altató Vonattal utaztunk osztálykirándulásra. Estefelé indultunk, hogy reggelre érjünk a tengerre. Már késő lehetett, mert mindannyian aludni szerettünk volna, de Cupi szemére nem jött álom, és beszélt, beszélt megállás nélkül. Az osztályfőnök figyelmeztette párszor, de hiába. Mikor már kifogyott a türelméből, odament hozzá, és lekevert neki egy pofont. Cupi odaugrott a vonat ablakához, és lehúzta nagy mérgesen. - Akkor kiugrok az ablakon.
17
Megint elcsattant egy pofon. - Kiugrasz az ablakon ? - Nem - felelte Cupi, és becsukta az ablakot. Pár perc múlva már Cupi is aludt. Iratkozás a középiskolába Elmentem Szabadkára, mert tanítóképzőbe akartam iratkozni. Kitűnő tanuló voltam, tudtam hegedűn játszani, szépen énekelni, szinte biztos voltam benne, hogy felvesznek az iskolába. Ott ült a bizottságban a tornatanárnő is, aki mikor meglátta, hogy fel voltam mentve a torna alól, kategorikusan kijelentette, hogy szóba sem jöhet, a tanítóképzőbe nem vesznek fel. Próbáltam megmagyarázni, hogy a térdem sérült meg, az előtt tornáztam, de ő hajthatatlan maradt. Sírva jöttem haza , az anyám vígasztalt, hogy ne féljek, elmegyek iskolába. Most ő megy, és beírat a gimnáziumba. Szívszorongva vártam, mikor érkezik haza, hogy megtudjam az eredményt. Már messziről mosolygott rám, és elmesélte, hogy mikor sorba került, és meglátták a nevemet, kedvesen azt mondták neki, hogy a szerb tagozatra a másik asztalnál íratják be a gyerekeket. Az anyám persze azt felelte, hogy ő jó helyen van, mert engem a magyar tagozatra szeretne beíratni. Sikerült neki. Mivel a jobb tornászok közé tartoztam, a gimnázium kézilabda csapatában játszottam. Iskolák közötti bajnokság folyt. Mikor a prepások / tanítóképzősök / ellen játszottunk, könnyű szerrel megvertük őket. A mérkőzés után odamentem a tornatanárnőjükhöz, és azt mondtam neki, hogy miatta nem lehetek tanítóképzős, de megmutattam most neki, hogy tudok tornázni. Panaszt tett az én tornatanárnőmnél, aki megkérdezte tőle, hogy igazat beszéltem – e, mert ha nem, megbüntet, ha igen, nagyon örül, hogy a tanulója vagyok. Attól kezdve, kicsit mindig kedvezett nekem. A kosárlabda Annak ellenére, hogy alacsony termetű vagyok, a generációs kosárlabda csapatnak tagja voltam, persze a magyar tagozatokénak. Iskolabajnokságot szerveztek a tornatanárok. Én is benne voltam a csapatban. Mindenki tudta, hogy sérült térddel játszok, mert erősen fáslival elszorítottam, ugyanis az orvos megtanított hogyan kell elkötni a térdemet arra az időre, amíg a pályán vagyok. Az ellenfél csapatában az, akire engem állított a tanárnő, sehogyan sem tudott elmenni mellettem, erre elvetette magát, elkapta a fáslis lábamat, és meg akarta rántani, de én ráéreztem szándékára, és pillanat alatt a földön voltam, így nem rántotta ki a térdem a helyéből. Engem sem kell félteni. Úgy éreztem, ez már gonoszság volt, és nem a játék hevében akaratlanul adott ütés vagy
18
összeütközés. Legközelebb mikor nálam volt a labda, ő meg szorosan mellettem szaladt fél lépéssel azért mögöttem, a könyökömmel tiszta erőmből hasba vágtam. A bíró ott állt pár lépéssel tőlünk, mindent látott, a fütyülő a szájában volt, én meg ránéztem, rákacsintottam mosolyogva, ő is elnevette magát, kiesett a fütyülő a szájából, és nem ítélt büntetést ellenem. Mikor vége lett a mérkőzésnek, odajött hozzám, és azt mondta, hogy te kislány, így még senki sem ejtett át engem bíráskodás közben. Ne félj, megjegyeztelek, fenyegetett meg az ujjával, és nevettünk mindketten. A tanárnőm meg csak csóválta a fejét. Végül is, ha belegondolok, igaza volt, sportszerűtlen voltam. Dolgozatírás a nagy érettségin A padtársnőmnek sehogy sem feküdtek a nyelvek. Könyörgött, hogy elébem ül, csak írjam meg a magyar dolgozatot helyette is. Persze, hogy ráálltam. Megírtam neki a dolgozatot, átadtam, és azután láttam neki az enyémnek. Kissé kifutottam az időből, siettem, kapkodtam, és éreztem, hogy nem valami jól megy a fogalmazás, ugyan is buta fejemmel ugyan azt a témát írtam másodszorra is. Mikor kikaptuk az eredményt, padtársam ötöst kapott, én meg hármast. Ő nagyon boldog volt, én meg úgy voltam vele, hogy lényeg az, hogy nem buktam meg. A matek tanár Mindenki tudta, hogy a matek tanárunk szerette a fiúkat. Engem egy cseppet sem szívlelt, egy részt tatán mert lány voltam, más részt meg a matematika a gyenge oldalam volt. Igaz, a diákotthonban mindenkinek én csináltam meg a matek házi feladatát, de az nem volt olyan nehéz, mint a gimnáziumban, ugyanis a tanítóképző diákotthonában laktam sokáig. Már ideg rángatott, amikor közeledett a matek óra. Egy alkalommal felszólított a tanárom, és kiküldött a táblához. Lediktálta a példát, én meg csak szorongattam a kezemben a krétát, izzadt a kezem, láttam, hogy halvány fogalmam sincs arról, mit kellene csinálnom a példával. Néztem a jó matekosokra, a csikófarkam himbálózott, de ők is vonogatták a vállukat. Matek tanárom felkelt az asztaltól, lassú léptekkel haladt a padok között, én meg mint a borjú az új kapu előtt, álltam tehetetlenül. Megfordult a tanárom, rám kérdezett, hogy Hatmila, raccsolt még a tetejébe, mi lesz. Nem válaszoltam. A helyemre küldött, s beírta az elégtelen osztályzatot. A szünetben a szemfüles, jó matekosok elmentek Vörösbaranyi matektanárhoz, hogy megtudják, hogyan kell megoldani a nekem feladott példát. Nézegette, és azt felelte, hogy másnapra megoldja, és elmondja nekik, de pillanatnyilag ő sem tudja a helyes megoldást. Ez mind szép, és jó, mondtam nekik, de ettől az én rossz jegyem ott éktelenkedik a naplóban.
19
Annuska néni és Anti bácsi Lakást mentünk keresni, amikor elindultam a középiskolába. Nem tudom honnan szedte az anyám a címeket, de eljutottunk a Kujundžity családhoz. Nagyon kedves szép asszony fogadott bennünket, és mondta, hogy neki két fia van, ezért fiúkat szeretnének felvenni. Én kérő tekintettel néztem rá, mert úgy éreztem, hogy itt nekem jó lenne. Az anyám azt felelte, hogy nem probléma, hiszen nem egy szobában aludnánk a fiúkkal. Annuska néni megkérdezte tőlem, hogy éhes vagyok-e. Én igennel feleltem. Hozott nekem tejet, meg kenyeret. Mellém felvettek még egy lányt. Kihúzható rekamién aludtunk a kis szobában, ahonnan a házi gazdáék hálószobájába lehetett menni. Mi este, amikor lefeküdtünk, beszélgettünk, kuncogtunk. A házi bácsi mikor már nem győzte kivárni, hogy mi elaludjunk, hallottuk a hálóinge susogását, amint nagy dirrel, dúrral közeledett szobánk ajtaja felé. Alvást színleltünk, ő minden alkalommal elmondta, hogy nem úri lányokhoz méltóan viselkedünk, mi meg tudtuk, mért kellett volna aludnunk igazából. Iratkozás az egyetemre Nelli barátnőmmel mentünk Újvidékre, azzal a szándékkal, hogy beiratkozunk a főiskolára, magyar nyelvből előadói diplomát szerezni. Útközben a Bölcsészeti egyetem épülete előtt mentünk el. Mindketten az épületen tartottuk a szemünket tovább, mint amikor elmegy az ember valami előtt. Folytattuk utunkat a főiskola épülete felé. Mikor oda értünk, sorfalat álltak az iratkozásra várók. Szinte egyszerre mondtuk ki, hogy nagyon sokan vannak, gyerünk, megnézzük hányan várnak az egyetemen, Mikor oda értünk, ott is kígyózott a várakozók sora, de minket itt nem zavart. Beálltunk a sorba, és beiratkoztunk a Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékére. Mi voltunk az első generáció, akiknek megnyitották a Magyar Tanszéket az egyetemen, addig csak főiskola létezett. Mikor hazaértem, az anyám megkérdezte, hogy sikerült-e beiratkoznom, én azt feleltem, hogy igen, csak azt nem vallottam be neki, hogy nem a főiskolára iratkoztam, hanem az egyetemre, ugyanis szegény körülmények között éltünk. Én azt javasoltam az anyámnak, hogy magán úton fogok tanulni tovább, munkába állok. Abban az időben középiskolával könnyű szerrel el lehetett helyezkedni. Az anyám nem fogadta el az ajánlatomat. Azzal érvelt, ha én magán úton tanulok, gyorsan férjhez megyek, a tanulásból meg nem lesz semmi, ő pedig megígérte az apámnak mielőtt elment a partizánokhoz, ha ő elesik a háborúban, engem taníttatni fog . Kijárta nekem az ösztöndíjat, tehát tanuljak rendes úton. Két év múlva már könnyebb lesz a sorsunk, mert már csak az öcsém taníttatása marad. Nem mertem előhozakodni mikor hazaértem, hogy én nem főiskolás, hanem egyetemista vagyok. Látta az indexemet, de nem nézte meg, hogy mit ír rajta. Az egyetemen minden előadáson ott voltam, igyekeztem
20
tanulni, mert bizonyítanom kellett, hogy itt is megállom a helyemet. Abban az időben nem lehetett vizsgát átvinni egyik évről a másikra, vagy leraktál minden vizsgát, vagy évet ismételsz. Nekem arra, hogy évet ismételjek nem volt lehetőségem, mert elveszítem az ösztöndíjamat, és a tanulásnak annyi, meg vissza kell fizetni amit felvettél pénzt a tanulásra. Becsületesen készültem egész évben a vizsgákra. Az első nap az egyetemen Bejött Penavin tanárnő, és az volt az üdvözlés után az első kérdése, hogy van-e közöttünk olyan hallgató, aki nem tud magyarul. Én persze hallgattam. A nevemből ítélve rám gondolt a tanárnő, mivel Markovity Radmila a magyar tanszéken kicsit furcsának tűnhetett neki. Erre jelentkezik az egyik lány, hogy ő szerb nyelven fejezte be a középiskolát. Nelli meglökött,- Ez téged keres-súgta a fülembe. - Én tudok magyarul, álljon fel az, aki nem tud -, feleltem neki. Az első vizsga Telt-múlt az idő, elérkezett a vizsgaidőszak. Tanultunk mindannyian a barátnőimmel reggeltől jóformán reggelig. Az első vizsgám B. Szabó György tanáromnál volt, aki amilyen alacsony volt, meg élvezetes volt hallgatni az előadásait, attól ezerszer szigorúbb volt a vizsgán. Ott álltunk az ajtóban, ki volt tűzve a névsor. Uram Istenem, az én nevem volt az első a listán. Odafordultam drága barátnőmhöz, Nellihez, és ijedten azt motyogtam, hogy én nem megyek ki a vizsgára elsőnek, az biztos. Közben kinyílt az ajtó, a nevemen szólított Penavin tanárnő, én hátrálni akartam, Nelli grabancomon ragadott, és belökött az ajtón, mondván, hogy itt van e. Majdnem az orrommal töröltem a padlót, úgy vonultam be a bizottság elé. Még ma is tudom, hogy Janus Pannoníus egyik versét kellett elemeznem, a munkánkat már átadtuk mindannyian előre, most szóbelizni kellett. Elolvastam a verset, ránéztem a tanáromra, aki lebiggyesztette ajkait, és azt mondta, hogy most úgy olvassam el a verset, hogy azt mindenki megértse. Én is megértettem, hogy hangsúlyozva, szinte szavalva kéri az olvasást. Amikor végig olvastam a verset, én úgy éreztem, hogy egészen jól ment, mire tanárom dícséret helyett azt mondta, hogy ha harmadszor is elolvasnám a verset, akkorra egészen jól megértené mindenki. Sinkó Ervin, mindannyiunk kedvenc tanára, mosolyogva rám nézett, és azt mondta, hogy nyugodjak meg, igazán jó volt hallgatni a szavalatom. Mikor megkérdezte B. Szabó György hányban írta a költő ezt a verset, magam sem tudom honnan vettem, de villámgyorsan kimondtam egy évszámot, bólintás volt a válasz, a többi már ment simán. Mikor kimentem, megkérdezték, hogyan folyik a feleltetés, azt mondtam, verset szavalj
21
ahogy csak tudsz, a többit nem tudom, de én félek, hogy megbuktam. Az egyik hallgató megkérdezte tőlem, hogy mit mondott a vizsgáztató tanár. Azt mondtam, hogy semmit sem azon kívül, hogy elmehetek, küldjem be a következőt. Akkor letetted a vizsgát, mert az a szokása, hogy végighallgat mindenkit, de ha elégedetlen, azzal bocsátja el a vizsgázót, hogy találkozunk őszre. Nelli még nem volt a sorban, valahol a közepe táján szerepelt. Odajött hozzám, nevetett, és azt mondta, hogy van számomra még egy meglepetése azon kívül, hogy belökött a vizsgáztató bizottság orra elé. Itt van az anyám, vár engemet a parkban, mert ő megírta neki, hogy milyen gyáva nyúl vagyok, képes leszek nem kimenni a vizsgára, de addig nem jelentkezik nálam az anyám, míg át nem estem a vízkeresztségen, nehogy még idegesebb legyek. Nagy örömmel mentem a parkba, ahol az anyám is szívszorongva várt. Megörültünk egymásnak. Még mindig nem mertem elmondani neki az igazat, hogy négy év lesz a kettő helyett. Együtt töltöttük a nap nagy részét. Hozott anyus kalácsot, ennivalót, libamájpástétomot, amit imádtunk a barátnőimmel. / Szegény testvérkém egyszer megkérdezte anyust, hogy a mi libáinknak nincsen mája /.Jól esett, hogy az anyám ott volt testben, lélekben mellettem, és biztos küldte a pozitív sugarakat nekem. A vallomás Elmúlt a vizsgaidőszak, minden vizsgámat letettem a júniusi vizsgaidőszakban. Az indexemet hitelesítettem, becsomagoltam, és Nellivel, aki szintén letisztázta az évet, elindultunk a vonatállomásra, meg akartuk venni a jegyet. Pénzünk alig maradt, pedig nem azért, mert elherdáltuk, hanem mert az ösztöndíjat nem kaptuk meg. A salternál megkérdeztük, hogy mennyi a jegy Szabadkára és Kishegyesre. Sajnos nekünk annyi pénzünk nem volt. Most mit tegyünk, tanakodtunk. Mondom én, vegyük meg Szabadkáig neked, én meg Lovtyenácig. Erre sem volt elég a pénzünk. Akkor ha én Feketicsig megyek, elég lesz-e, kérdeztük a jegykiadót. Ránk nézett, megkérdezte, hogy mennyi pénzünk van. Mi egyszerre mondtuk ki az összeget. - Na, adjátok ide, amennyi van, mondta szerb nyelven, és itt a jegy Szabadkára meg Kishegyesre. – Azt sem tudtuk, hogyan hálálkodjunk, mosolyogva mondta, hogy menjünk már, mert mások is jegyet szeretnének venni. Hazaértem, már az ágyban volt az anyám meg a testvérem. - Na, lányom, hogy sikerült a többi vizsgád? - kérdezte anyus, és várta a feleletem.. Közöltem vele, hogy minden vizsgám leraktam, de van egy baj. Én nem a főiskolába iratkoztam, hanem az egyetemre. Félve vártam a reakciót. Jogos lett volna a szidás, hiszen tudtam nehéz anyagi helyzetünket. Kicsit csodálkozva nézett rám az anyám, és nem szólt semmit. Kis idő múlva azt mondta, hogy nagyon örül az eredményemnek, de ne feledjem el, hogy az
22
ösztöndíjat rendező szervhez el kell mennem, és meg kell mutatnom az indexemet, meg mondjam nekik azt is, hogy egyetemre járok. Úgy éreztem, hogy vagy tudta valakitől, vagy megérezte az igazságot az én anyám, csak arra várt, hogy én mondjam meg neki. Április elseje az egyetemen Minden évben megünnepeltük április elsejét. Egymás számlájára találó, ugrató kérdéseket tettünk fel. Tanárainkról is szólt pár élc, majd este egy ilyen délután uán úgy döntöttünk mindannyian, hogy felmegyünk a várba, és ott folytatjuk a szórakozást. Volt fenn a várban egy helyiség, ahol a híres tamburazenekar játszott. Mi oda mentünk. Összeadtuk a pénzecskénket, vettünk két vagy három üveg ásványvizet, és élveztük Janika Balázs tamburazenekarának szórakoztató zenéjét. A teremben persze mások is ültek, pénzes emberek, akik rendelték a nótákat, mi meg azon kaptuk magunkat, hogy együtt énekeltünk a zenekar tagjaival. Már elég későre járt az idő, a nóták rendelését nem fogadta Janika Balázs, hanem odajött az asztalunkhoz, és megkérdezte, melyik nótát szeretnénk elhúzatni. Mi megköszöntük az ajánlatát, mondván, hogy nekünk nincs pénzünk fizetni. - Nem kell fizetnetek gyerekek, mi akarunk nektek játszani ingyen.Mi először csodálkoztunk, azután megörültünk, és hajnalig Janika Balázs vendégei voltunk. Csak nekünk játszottak, mi meg énekeltünk, énekeltünk, énekeltünk. A kalács Vizsgaidőszakban összejöttünk, közösen ismételtük át több esetben a tananyagot. Egy alkalommal Gerold László, aki újvidéki volt, azt mondta, hogy náluk jöjjünk össze. Nála a szobájában nem zavar bennünket senki. Úgy is történt. Mi nyolcan, barátnők elmentünk hozzájuk. Elkezdtük az ismétlést, amikor az anyukája behozott a szobába egy nagy tányér kalácsot. A nyálunk csorgott a kalácsér, de Laci nem kínált meg bennünket, mi meg úgy voltunk vele, hogy ha te Laci nem mondod, mi nem veszünk. Nem sokáig bírtuk ki a kalácsnézést, szinte egyszerre mondtuk, hogy hagyjuk abba a tanulást, majd máskor folytatjuk. A kifogás banális volt. Mikor elköszöntünk, azt mondtuk, most bemegyünk a városba, elmegyünk egy cukrászdába, és megeszünk egy kalácsot. Egy akaraton voltunk mindannyian. Néhány cukrászda előtt nézegettük a kalácsokat, az áruk is ki volt téve, de nem volt elég pénzünk. Egyszerre láttunk meg egy rongyos ruhás embert, zsákban cipelt valamit. Nevetni kezdtünk, és kórusban mondtuk a Hét krajcárt. Egyikünk hangosan azt mondta, hogy kérjük tőle azt a pár hiányzó dinárt. Erre a bácsi megszólalt magyarul.
23
- Hány dinárotok hiányzik kislányok? Mi nagyon elszégyelltük magunkat, mert álmunkban sem gondoltuk, hogy Újvidék kellős közepén pont magyarul tudó emberrel viccelődünk. Egyre szabadkoztunk, meg bocsánatot kértünk, de a bácsi hajthatatlan maradt. Tudni akarta mire kell az a pár dinár, hát megmondtuk neki, hogy kalácsot ennénk, de ennyi meg ennyi hiányzik. Kivette a zsebéből a pénzt, ide adta nekünk, mi meg nagy boldogan megettünk egy szelet kalácsot, ami igaz, a fél fogunkra sem volt elég.
A pofon Hajtott a kíváncsiság, és bejelentkeztem az egyetemisták dzsúdósaihoz. Fiúk, lányok együtt tartottuk az edzést. Az első nap azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet, olyan tempóval ment a bemelegítés. Én ezt nem bírom csinálni, mondtam a mellettem állónak. Azt felelte, hogy ne izguljak, ők fiúk is ezt érezték kezdetben. Ekkor megszólalt az edző, hogy kezdők leállni, majd nem sok szusszantás után bejelentette: kezdők folytatni. Két hónap múlva én vigasztaltam a kezdőket. Tanított bennünket az edző dzsiudzsicu fogásokra is önvédelem céljából, többek között azt is megmutatta, hogyan kell védekezni, ha valaki pofon akar ütni. Nagy boldogan mentem a diákotthonba, és mondtam a barátnőimnek, hogy fogadjunk, nem tudják tőlem megvédeni magukat, ha pofont adnék. Persze nem hittek nekem. Pataki Irén volt a legbátrabb, azt mondta, hogy őt ugyan nem vágom pofon, hiszen tudja mi a szándékom. Egymással szemközt álltunk, és én hirtelen nagyobbat csaptam, mint ahogy akartam. Irénnek az arcán ott piroslott a kezem helye. Átöleltem, bocsánatot kértem, és szerencsémre elhitte, hogy nem volt szándékom akkorát ütni. Azt felelte, hogy mindennek ára van, most mutassam meg, hogyan tud védekezni. Nagyon egyszerű, csak felemeled mindkét kezed egyszerre, ha nem tudod melyik oldalról kapod a pofont, mondtam én neki. Nem hittek nekem. Most én voltam a próbababa, és bebizonyítottam, hogy igazat beszélek. Ettől az estétől kezdve minden védekezési trükkre megtanítottam a barátnőimet.
Pesti Lali esete Hazajöttünk mindannyian a félévi szünetben, és este elmentünk az ifjúsági otthonba rekreálni. Az itthon maradt fiatalok berendezték az otthont tornaszerekkel, szőnyegekkel. Pesti Lali meg Viki is eljöttek. Lali birkózni tanult, én meg dzsúdóztam. Kinevetett, amikor azt mondtam neki, hogy könnyedén áthajítom őt magam felett, és nagyot zuttyan a szőnyegre. - Próbáljuk ki – mondta Lali.
24
- Te, Lali. Nem merem, mert ha nem tudsz esni, nekem nincs annyi erőm, hogy megtartsalak. Ne adja az Isten, de valami bajod eshet. - Ne félts te engem. Tudok én esni. - Lali, biztosan tudsz esni, mert még egyszer mondom, én eldoblak, de erőm nincs megtartani téged. - Sose félts te engem. Gyerünk. Mutasd meg, mit tudsz. Nekiveselkedtem, és a tőlem jóval nehezebb, magasabb Lalit átrepítettem a szőnyegre. - Na, most már elhiszed, hogy a dzsúdóval sok mindent meg lehet csinálni? Lali nem válaszolt. Feküdt hanyatt a szőnyegen. - Jaj nekem, Lali ne hülyéskedj, hanem kelj fel arról a nyavalyás szőnyegről. - Nem birok – mondta fájdalmasan. Felsegítettük a szőnyegről, és az orvos a nyakát rögzítette. Annyit mondott Lalinak, hogy szerencséje van, mert nagyobb baj is lehetett volna. Én meg azt hajtogattam megállás nélkül, hogy szépen kérdeztelek, hogy tudsz-e esni. Soha többé senkivel nem gyakoroltam, akiről tudtam, hogy nem tanulta hónapokig, hogyan kell esni. Az életmentő dzsúdó Ez igaz, hogy nem diákkoromból való emlékem, de ahhoz fűződik. A dzsúdó tréningek azzal kezdődtek, hogy erős bemelegítő után tanultunk esni. Az esési technikát nem részletezem, de előre, hátra amíg nem tudtunk tökéletesen esni, addig nem mérhettük össze az erőnket egymással. Igaz tanultuk az egyszerűbb fogásokat is, olyanokat, amik gyakorlása közben nem sérülhettünk meg. Befejeztem az egyetemet, férjhez mentem, gyereket szültem, meg megint férjhez mentem, megint gyereket szültem, és két gyerekkel magamra maradtam. Hosszúlejáratú és rövidlejáratú kölcsönt vettem fel, alig kaptam fizetést, ugyanis a házépítés majdnem az összes költségeit az én fizetésemre terheltük meg. Mikor elváltam, pénz nélkül maradtam. Az egyetlen megoldás az volt, hogy kimenjek Németországba, ahol két hónap alatt megkeresem a rövidlejáratú kölcsönre a pénzt. Nagyon nehéz helyzetben voltam ott is. Hajnalban keltem kitakarítottam az emeletet, azután a földszinten a kocsmát, meg a konyhát. Utána készítettük ketten az ebédhez ami kell, és megállás nélkül éjjel 12 óráig dolgoztunk. Egy reggel, amikor a követ mostam le az emeleten, és indultam volna a lépcsőkön lefelé, most sem tudom, mi történt. Megcsúsztam-e, vagy a lépcső mellé léptem, csak elkezdtem zuhanni hanyatt a kőlépcsőre. Egy pillanat alatt az egész életem filmként átvonult előttem, a gyerekeim, és tudtam, ha a hátamra esek, eltörhetem a gerincemet, a fejemet loccsanthatom szét, és ösztönösen megfordultam a levegőben, és a dzsúdón
25
tanult módon a bal felemre estem, csaptam a kezemet a lépcsőkbe, meg a lábamat is, hogy amortizáljam az esést. Szerencsétlenségemre a bokám a lépcső élébe csapódott, csúsztam, gurultam le az utolsó lépcsőfokról is. Pillanatok alatt a bokám megdagadt, rettenetesen fájt. Lett ebből problémám is, de az a lényeg, hogy nekem egyetemista koromban tanulni kellett az esés technikáját, hogy ott Sindenfingenben, távol a szeretteimtől, ne veszítsem el az életemet. Ebben megringathatatlanul hiszek.
A diplomavizsga A kilencedik hónapban voltam a terhességgel, amikor kimentem a diplomavizsgára. Két részből állt. Először le kellett tenni az írásbelit, ha az sikerült, akkor mehettünk ki szóbelire. Megkaptuk a témát, és hárman ülhettünk egy padsorban, messze egymástól. Már elkezdődött a dolgozatírás, amikor bejött Ágoston Mihály, és valamit halkan motyogott nekem, én meg sehogy sem értettem mit akar. Nelli, aki a bal felemen ült, és közvetlen a tanár mellett, nézett rám, és látta, hogy egy szót sem értek, hangosan odaszólt, hogy mindenki hallhatta. - Azt kérdezi tőled, hogy hány hónapos terhes vagy. -A kilencedik hónapban vagyok. - Csak dolgozzon, írja a dolgozatát - mondta furcsa idegességgel. Én vállat vontam, nem értettem mi akart ez lenni, csak akkor, amikor átadtam a dolgozatomat, ott vártak Penavin tanárnő, Bori Imre tanár úr, és közölték velem, hogy a szóbelin, amelyik pár napon belül zajlik, nem vehetek részt, mert senki sem felel értem, ha idegességemben elveszítem a gyereket. Egyre tiltakoztam, hogy nagyobb idegességet okoznak nekem azzal, ha nem engednek ki a vizsgára. Nem nyugodtam meg. Felkerestem szív-lélek Sinkó Ervin tanáromat, akinél vizsgáznom kellett, és előadtam neki a problémámat. Jóságos tekintetével megnyugtatott, és azt mondta, hogy jöjjek ki szóbelire, elvégre ő vizsgáztat, más ne szóljon bele a dolgába. Megnyugodtam, megköszöntem neki a jóságát, és elmentem a szóbelire. Nem tűzött ki névsort, hanem mielőtt elkezdte volna a feleltetést, megkérdezte: “ Ki szeretne elsőnek felelni?” Én jelentkeztem, azzal a nagy hasammal nem tudtam gyorsan mozogni. Mirnics Zsuzsa felkelt, hogy kimegy, majd ő lesz az első, de a tanár úr rám mutatott, és felkért, menjek ki a vizsgázó helyére. Minden probléma nélkül levizsgáztam, semmi bajom sem esett. Amikor kimentem a teremből, ott állt az ajtó előtt Sinkó tanár úrnak a felesége, az alacsony, törékeny Mici néni, aki kiváló orvos volt. Az én tanárom, a biztonság kedvéért elhívta a feleségét, hogy ha netán valami komplikáció adódna , ott legyen az orvos rögtön kéznél. Nekem ilyen áldott jó tanárom volt, akinek nem csak a szíve volt aranyból, de a tudását is szivacsként szívtuk magunkba. Ezzel befejeződött életem gondtalan korszaka.
26
Felnőtt kori emlékeim töredéke a második házasságig A kenyérkeresés kezdete Amikor befejeztem az egyetemet, elmentem felvételezni az Újvidéki rádióba . Sikerült a felvételim. A színjátszók csoportjába kerültem. Boldogan újságoltam az anyámnak, hogy milyen szerencsés vagyok, mire az arca elkomorodott, és azt mondta, hogy csak nem hagyom őt egyedül idehaza Kishegyesen. Az általános iskolába keresnek szerb szakos tanárt, meg magyar szakost is. Nekem megvan mindkettő. Ő már beszélt az igazgatóval, aki azt mondta, hogy minden további nélkül felvesznek. Abban az időben egyetemet végzett emberből nem bővelkedett sem a falu, sem az ország. Fájó szívvel elmentem a rádióba, megköszöntem a bizalmukat, és beadtam Hegyesre a kérvényt. Felvettek állandó munkaviszonyba. Terhes voltam a kislányommal. Szerb nyelvet tanítottam kezdetben. Három ötödiket kirándulásra vittük. Osztályfőnök voltam az egyikben. A kollega, meg a kolleganő látom én, hogy egyre susmorognak a hátam mögött. Az egyikük végül is megkérdezte, hogy hány hónapos terhes vagyok. Megmondtam. Összenéztek, és megkérdezték, hogy mikor esküdtem. Odafordultam hozzájuk, és azt válaszoltam : “ Ha azt akarjátok tudni, hogy mikor csináltuk meg a gyereket, akkor jól gondoljátok. Nem kell számolgatnotok sem. Még az esküvő előtt teherbe estem. “ Elszégyellték magukat, és elsompolyogtak mellőlem. Az esküvő Kiskosztümben esküdtem, gyönyörű fejékkel. Vártuk a vőlegényt, meg a családját. Mikor megérkeztek, menyasszonnyi csokor sehol sem volt. Giza néni, anyám barátnője hazaszaladt, a rózsakertjéből készített csokorral sietett vissza. Így lett menyasszonyi csokrom. Vacsorát készített az anyám. Addig nem volt semmi baj, amíg mulatozásra nem került a sor. Ugyanis nekem magyar ajkú vendégeim voltak, Vanja oldaláról pedig szerb ajkúak. Leállítottam a harmonikást, és azt mondtam neki, itt nincs ilyen, meg olyan mulatós zene, tessék táncra muzsikálni. Lett ebből aztán pár perc múlva az újdonsült férjemmel olyan csúnya vita, hogy azt mondtam neki, szedje össze a sátorfáját, én meg beadom a válópert. Azután az anyám haragudott meg rám, mert nem engedtem meg, hogy menyasszony táncot csináljunk éjfélkor. Volt rá okom. A barátnőim mind a nyolcan eljöttek, összedobták a pénzecskéjüket, és ajándékot is hoztak. Tudtam, hogy a menyasszonytáncra nekik nincs pénzük.Sőt, később azt is megtudtam, hogy stoppal mentek vissza Újvidékre. Ezt az anyám nem tudhatta, és azt mondta : “Már megint olyan hülye vagy mint szegény
27
megboldogult apád volt. Az is mindig másokkal törődött. Vannak itt olyan vendégek is, akik várják a menyasszonytáncot.“ “ Tőlem aztán elvárhatják. Nem lesz!” Mikor vége volt az esküvői táncolásnak valahol hajnalban, mert már világos volt, odajött hozzám az anyósom, és adott pénzt egy kis kísérő szöveggel, mondván, hogy a férjem kezébe egy dinárt se adjak belőle, se most, se máskor. Megértettem. Nekem aztán igazán boldog volt az esküvőm napja. Az első házasságom története Beadtuk a kérvényt a kendergyárba Vanja számára, hogy munkába álljon. Én úgy tudtam, hogy főiskolai végzettséggel rendelkezik, meg a belügyben dolgozik Újvidéken. Nem sokára hívattak engem a kendergyárból, azzal, hogy az igazgató szeretne velem beszélni. Örömmel mentem a falu vége felé, mert a pozitív válaszban szinte száz százalékban biztos voltam. Az igazgató kedvesen fogadott, leültetett, és kávét rendelt. Beszélgettünk erről, arról, amíg a titkárnő a kávéval megérkezett. Kettesben maradtunk. Én mosolyogva szürcsöltem a kávémat, és váró tekintettel néztem a velem szemben ülő igazgatót. Gyerekkorom óta ismert. - Kedves Radmila, nem sok jóval szolgálhatok. Leellenőriztük a férjedet, és meg kell mondanom az igazat. Ivan soha sem dolgozott a belügyben, főiskolai végzettsége se nincsen. Nem egyszer volt lopásért előállítva, sőt börtönben is ült. - Az a jó, hogy én is ültem, mert biztosan összeesek ezek hallatán. Szó nélkül maradtam. A torkom a sírás szorongatta, de tartottam magam míg a gyárban voltam, de hazafelé menet már eleredtek a könnyeim. Uram Isten, kihez mentem én feleségül? Hét végén felültem a vonatra, és elutaztam Újvidékre az anyósomhoz. Minden kertelés nélkül megkérdeztem tőle: - Miért nem mondta meg nekem az igazságot senki. Maga sem. Legalább maga őszinte lett volna hozzám.- Abban reménykedek, hogy melletted megváltozik a fiam! A fia soha sem változott meg. Székelykeve Pesti Lali meg a felesége Székelykevén dolgoztak az iskkolában. Tudták, hogy milyen helyzetben vagyok, és hívtak dolgozni hozzájuk. Azt mondtam,
28
csak akkor megyek el, ha a férjemnek is adnak munkát. Úgy is történt. Neki a szövetkezetben pénztárosi állást biztosítottak. Istenem, hogy mondjam meg nekik, hogy kutyára bízni a szalonnát nem lehet, de a páromnak a lelkére kötöttem, hogy szégyent ne hozzon rám, meg becsülje meg a munkáját. Fogadkozott égre – földre, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Már a hurcolkodáskor elkezdődött a rendes viselkedés. Az anyám nem akart velem beszélni, mert elhagyom őt is, meg a falut is a férjem miatt. Sírt, és amikor megcsókoltam nem ölelt át, nem csókolt meg, nem szólt semmit. A drágalátós férjem meg sehol sem volt. Az öccse jott velem Székelykevére a kamionnal. Ő segített behurcolkodni.Két napig volt velem, akkor azt mondta, hogy most már neki menni kell a családjához, nekem meg azt tanácsolta, hogy minél előbb váljak el a testvérétől, mert teljesen tönkre tesz engem. Mindennek ellenére, bennem még élt a remény, hogy Vanja megváltozik. Én dolgoztam az iskolában, Vanja a szövetkezetben. Vettünk egy motrot. Azzal jöttünk haza. Engedélye nem volt, de úgy hajtott mint az eszeveszett. Azt is elmondom, mért nem kapta meg az engedélyt. Daltonista volt. Szidta a bizottság tagját, aki a színek felismerését ellenőrizte. Mondja nekem, hogy megbuktatták, pedig mondta a vizsgáztatónak , hogy sötétkék a vonal, éppen olyan, mint azok a székek a kocsma előtt, és átmutatott a túloldalra. Azok a székek a kocsma előtt zöld színűek voltak. Az anyám megbékélt. Fogadott bennünket, még fejvédő sisakot is kaptunk tőle. Ez mentette meg az életemet, vagy az életünket. Visszafelé menet hajtott a férjem, mint az őrült. Nekem az volt a gyanús, hogy elkerülünk minden autót. Felálltam a motoron, és amikor megláttam, hogy 120 kilóméteres sebességgel száguldunk, elkezdtem kiabálni, hogy lassítson, vagy leugrok a motorról. Lassított is, de nem tudta megkülönböztetni a gödrök más színét az aszfalt színétől, beleszaladt egy nagy gödörbe ami az úttesten éktelenkedett, elveszítette az egyensúlyt, és én repültem mint a madár a feje felett, egyenesen a betonra. Neki fene baja sem lett, én viszont jól összezúztam magma. Ha nincs a fejemen a sisak, nem tudom most írhatnék-e. Ez után még egyszer landoltam, de szerencsére a Duna töltésén a homokba, és akkor megfogadtam, hogy én biz a soha többé nem ülök arra a motorra, amit Vanja vezet. Mivel mindketten dolgoztunk, kerestem egy lányt, aki a kislányomra vigyáz, meg megfőz. Kaptam is egyet. Pozdorja kályhával tüzeltünk. Amikor megtömte a kályhát, mentem, hogy segítsek neki bevinni a szobába. Nevetve azt mondta, hogy neki ugyan nem kell a segítség. Fogta a tartályt, és egy kézzel vitte befelé, amit én alig birtam megmozdítani. Magas, sötéthajú, szép lány volt. Sokszor gyönyörködtem benne. Az arca szépségét a legszebb színésznő is megírigyelhette volna. Termete formás, nem is tudom honnan volt benne annyi erő. Látta a lelkem, hogy a férjem állandóan részegen jön haza, vagy napokig nincs otthon. Kötekedő, kiállhatatlan. Egy alkalommal azt mondta nekem Ani, hogy csak egy szavamba kerül, és ő úgy megveri a férjem, hogy arról koldul. Jól
29
esett, hogy velem érez, de azt mondtam neki, hogy ne tegye, mert ha feljelenti, még Aninak gyűlik meg a baja a hatóságokkal. Persze szép lány lévén, gyorsan férjhez ment. Nagyon sajnáltam, amikor elment, de örültem, mert láttam milyen boldog volt. Remélem az ő házassága sikerült. A válás Telt, múlt az idő, amikor Vanja bejelentette, hogy hivatalos útra kell neki menni. Eredj, ha kell. Másnap eljött hozzám egy ember a szövetkezetből, és megkérdezte, hogy milyen családi ügyeket kell a férjemnek ilyen sűrűn rendeznie Újvidéken. - Családi ügyeket? – kérdésre kérdéssel feleltem. - Én úgy tudom hivatalos útra ment. - Nem, neki nincs miért hivatalos útra menni. Ha hazaért, rögtön jelentkezzen a munkahelyén. Tudtam, ebből nagy baj lesz. Nem jött, hanem hozták, még hozzá a rendőrautóval. Behívattak engem a szövetkezetbe, és három ismeretlen ember bemutatkozott, hogy ők a belügytől jöttek, és szeretnének kérdezni tőlem valamit. Megkérdezték, hogy csináltam-e valami törvényelleneset. Eszembe jutott, hogy vettem fel kölcsönt szénre, de nem szenet vettem, hanem aki szenet vett, annak oda adtam a papírjaimat, az meg nekem a pénzt, és konyhabútort vettem, mert arra volt szükségem. Elmondtam nekik, mi mást tehettem volna. Mosolyogva mondták, hogy ez nem bűn, ilyent ők is megcsinálnak. Ekkor mondták meg nekem, hogy Vanja rengeteg pénzt ellopott a szövetkezet kasszájából. Mit tudok róla? Először nem hittem. Tiltakoztam, hogy ez lehetetlen. Nekem észre kellett volna azt vennem. Haza egy dinárt sem hozott, sőt elvitte az utolsó parát is otthonról. Az igazgatóm tanúskodott mellettem, hogy biztos az igazat mondom, mindenki tudja rólam, hogy becsületes ember vagyok, amit a férjemre már nem lehet mondani. Betelt a pohár. Beadtam a válási keresetet. Vanját börtönbe zárták. Egy alkalommal kihallgatásra hozták a szövetkezetbe. Elhívatott, hogy beszélni szeretne velem. Elmentem. Nagy örömet színlelve jött felém, de én megállítottam, és azt kérdeztem, mit akar tőlem. Nem is volt szerény. Arra kért, adjak el mindenemet, amim van, akkor talán kevesebb büntetést kap. Mérges lettem - Te képes lennél elvárni tőlem, hogy a gyerekemmel semmi nélkül maradjak, mert te loptál, és Belgrádban a legdrágább éjjeli mulatókban elverted a pénzt az éjjeli pillangókkal. Hát most eredj, és kérj azoktól pénzt, akikre
30
költötted. Ebből az elsikkasztott vagyonból a kislánynak még egy szem cukrot sem vettél! Elég volt! Engem ne hívogass! Befejeztük örökre! - Csak tudnád, milyen véleménnyel vannak rólad a társaim a börtönben. Mindenkit meglátogatott a felesége, csak te nem jöttél el. - Hogy mi a véleményük a börtöntöltelékeidnek, az engem egy cseppet sem érdekel, meg te sem. Elköszöntem a rendőrtől, akinek a jelenlétében találkozhattunk. Neki meg örökre hátat fordítottam. Bár előbb megtettem volna, de addig amíg szerettem, nem tehettem, csak amikor már levegővé vált előttem. Sajnos a válás sem ment simán. A bíróságon kijelentette, hogy ő nem akar válni, mert én jó feleség vagyok. Szépen kértem, ne tegye, nem akarom kiteregetni a szennyesünket, de ő hajthatatlan maradt. Tanúkat vittem arra, hogy megcsalt, hogy részeges, azt tudták, hogy lopásért börtönben ül. Elhúzódott a tárgyalás. Nekem pénzem nem volt ügyvédre, neki az anyja fogadott ügyvédet. A végén kérték, hogy a bíróság ítélje az apának a gyereket azzal az indokkal, hogy én egy Isten háta mögötti kis faluban dolgozok, Mária Terézia által építtetett lakásban, fürdőszoba, vízvezeték nélkül. A nagymama meg Újvidéken él a központban egészséges lakásban, fürdőszobával, összkomforttal együtt. Mikor ezt a bíró felolvasta, sírva fakadtam, mert ez igaz volt, de a gyerekemet nem akartam sem nekik, sem bárkinek odaadni. A bíró rám nézett, és erélyes hangon azt mondta, hogy ne sírjak, neki ezt el kellett mondania, mert ez az eljárás, de nyugodjak meg, tisztán lát mindent, a gyereket nem a nagymamának ítélik, hanem az anyának, ha az jó anya, neki meg az a benyomása, hogy nálam jó helyen lesz a kislány. Ezzel végre lezárult a válás. Az esti iskola Székelykevén Szerb nyelvet tanítottam felnőtteknek az esti iskolában. Volt közöttük egy ember, aki részegen jött be az órára, hangos kommentárokat fűzött a többi társa számlájára. Megállítottam az óra menetét, és felkértem, hogy hagyja el a tantermet. Legközelebb józanon jöjjön az iskolába. Nincs ellene különben semmi kifogásom, nem is ismerem, de az én órámon bárki legyen az, részegen nem vehet részt. Eleivel nem akart kötélnek állni, végül azonban nagy nehezen, de elment. Amikor az órának vége lett, odajöttek hozzám a férfiak, és azt mondták, hogy elkísérnek haza. - Itt lakom, pár ház van csak az iskola és a lakásom között. Köszönöm, de nem félek. - Tanárnő, nem tudja kit zavart ki az óráról. Ez az ember kisebb sérelemért is majdnem agyonvert már másokat. Higgye el, az a legbiztosabb, ha mindannyian haza kísérjük. Nagyon erős ember. Ő a falu kovácsa. Most már elfogadtam a felajánlott díszkíséretet. Nem történt semmi.
31
Másnap ott volt az én kovácsom az órán, tiszta józan volt, és bocsánatot kért az előző napi viselkedéséért. Utólag hallottam meg, hogy el volt ragadtatva bátorságomtól, meg lenyűgöztem a szerb nyelv felépítésének ismertetésével, latin kifejezéseket is használtam. Eszembe se jutott kezdő tanár létemre, hogy abból, amit mondtam, senki sem értett egy megveszekedett mondatot sem. Most már tudom, hogy néha a nagyképűsködéssel is győzni lehet.
Az abortusz Haza felé utaztam, magam sem tudom hogyan jutott eszembe az a történet, amikor négy és fél hónapos terhesen indultam Kishegyesre abortálni. Elmentem az orvoshoz, leadtam neki, hogy gyorsan kell a beavatkozása, mert csak a hét végét kaptam szabadságnak. - Biztosan várandós? – kérdezte az orvos. - Ezer százalékban. - Jó, akkor ma este nyolc órára jöjjön el hozzám, és megcsináljuk a kiritázsát. Felfeküdtem a nőgyógyászatban már látott ágyra. Az orvos még mindég nem vizsgált meg, hanem elkezdte az abortuszt. Hanem amikor üvöltésbe fogott, volt mit hallanom. - De az Isten verje meg magát! Bassza meg a... szórta a szitkokat rám. Engem akar börtönbe juttatni?! Ha itt marad az asztalon, nekem végem van! Ebben a pillanatban elvették az áramot. Most a segédkező feleségére került a sor. Rá szórta a szitkokat, mert egyből nem találta meg a batrilámpát. - Tényleg itt döglik meg ez az asszony! Elvérzik! Hozz valamit, bármit, csak lássak. Még be sem fejezte rendesen a mondatot, megjött az áram. Elvégezte az egy cseppet sem lélekemelő munkáját, és az orrom alá dugta a belőlem kivagdalt kisbabát. Rettenetes látvány volt. Kifizettem a tarifáját. Lenyugodott, és azt monda, hogy eszembe ne jusson elutazni addig, amíg ő nem adja rá az áldását. Persze nem fogadtam szót neki. Másnap elindultam Székelykevére, de csak Újvidékig jutottam el. A lábaim bedagadtak, a hasam felpüffedt, mint ha hat hónapos terhes lettem volna. Rettenetesen rosszul éreztem magam, de valahogy elvonszolódtam Évi barátnőmhöz, aki mikor meglátott, rögtön hívta a mentőket. A kórházban az ügyeletes orvos egyre faggatott, hogy ki tette ezt velem. Én hajtottam állandóan azt az egyet, hogy leestem a vonatról, rettenetesen vérezni kezdtem, és elsősegélyben részesített egy orvos. Asszonyom, ezt nem veszem be! Önnek semmilyen sérülése a testén nincsen. Sehol véraláfutás. Hogyan esett le arról a vonatról ilyen ügyesen?
32
Nem árultam el az orvosomat, aki különben a falun kívül is elismert szakember volt. Más keze alatt, lehet, hogy elvéreztem volna. Minden út Kishegyesre vezet Vanja elköltötte az összes pénzünket, meglopta a szövetkezetet, én meg a kislánnyal ott maradtam majdnem minden nélkül. Elfogyott az összes ennivaló, a lánynak, aki vigyázott a kislányra, azt mondtam, nem kell főznie. Tanítás után, amikor a lány elment, vízzel az utolsó marék lisztet meggyúrtam, gázon megforrósítottam a palacsintasütőt, megpirítottam rajta a lisztet, és a kislányomat a felével megetettem, a másik felét reggelre hagytam. Én akkor már több mint egy hete nem ettem egy falatot sem. Lézengtem, mint a lipántos csirke. Az iskolában sajnos nem tudtam tartani magam tovább, és elveszítettem az eszméletemet. Orvost hívtak, Mikor magamhoz tértem, megkérdezte tőlem az orvos, hogy mikor ettem utoljára. Megmondtam neki. Nem mentem haza, hanem végig tanítottam az aznapi óráimat. Mikor haza mentem, lefeküdtem, mert közel voltam az ájulához. Utánam nem sokára jött Viki. Hozott egy üveg lekvárt. - Elfogadod tőlem? Tudod, annyit főztem, nemsokára itt az idei termés. Nem tudok mit csinálni vele. - Elfogadom. Isteni finom íze volt, pedig nem szeretem a lekvárt. Csipegettem belőle, maradjon minél több a kicsi lányomnak. Evett a szentem tele szájjal, csillogó szemekkel. Másnap alig értem haza a tanításból, Viki ismét ott volt nálam. - Ha Istent ismersz, kérlek, gyere el hozzánk. Lali rögtön jön az iskolából, én meg megyek az iskolába, az ebéd meg sehogy sem áll. Segíts nekem. Barátok voltunk, úgy gondoltam, hogy az természetes ha elmegyek segíteni, csak hogy nem kellett segíteni, mert az étel teljesen készen volt. Rögtön tudtam, azért hív, mert félt engem, mert tudja, hogy semmim sincsen. Odafordultam hozzá, a szemem elhomályosult a nedvességtől. Ránéztem Vikire, aki tudta, hogy én tudom a huncutságának titkát. Mosolygott. Szép arca, mint a pajkos gyereké, jóságtól áradt, és Gócikámmal kezdett játszani. - Figyelj ide Viki. Elfogadom a segítségeteket, azzal, hogy elsején kifizetem az ebéd árát. Jól tudom, a jóságot megfizetni nem lehet, de értékelni annál inkább kell. Megbeszéltük azt is, amikor Lali haza jött, hogy az anyámhoz elviszem Gócikámat, így nem lesz szükségem a lányra. Nem sok idő van az év végéig, akkor szándékozom haza menni. Nekik bizalmasan elmondtam, hogy szeretnék visszamenni Kishegyesre. - Azt írta az anyám, hogy beszélt az igazgatóval, szükségük van szakemberre. Adjam be a kérvényt. Most, ha haza megyek, megteszem. Ha sikerül, elhagyom ezt a falut, ahova nem sok szép emlék fűz,
33
ami a családi életemet illeti. A kollegákat, gyerekeket szeretem, az embereket is, de távol a világtól nem szeretnék maradni. Hazavittem a kislányt az anyámhoz. Elmentem a kishegyesi iskolába, beadtam a kérvényt, és biztosított az igazgató, hogy egyetemi végzettséggel nem jelentkezett senki, tehát vegyem úgy, hogy a kishegyesi tantestület tagja vagyok ismét. Majd megszakadt a szívem, amikor elváltam a kislányomtól. Picsogva váltam el drága kicsi lányomtól, de tudtam, jobb helye lesz az anyámmal. Mivel elváltam, nem lesz, aki elköltse a pénzemet italra, mi ketten a kislánnyal majd vidáman megélünk ha hazajöttem Kishegyesre. Egy napig kellett akkor utazni Kishegyesről Székelykevére, mert Belgrádig vonattal utaztam, azután várni kellet órákat a páncsovai autóbuszra. Ott megint várni kellett a kovini autóbuszra. Ha az ne adj Isten, de késett, akkor Székelykevére csak gyalog lehetett eljutni, vagy drága pénzért a hotelban megszállni. Amilyen szerencsés ember voltam, persze hogy elment az utolsó autóbusz Székelykevére. Megduráltam magma, és a kukoricaföldeken keresztül elindultam a falu felé. Nem mondom, hogy mindegy volt egyedül átvágni a határon. Utólag még ijesztgettek is, hogy az elmegyógyintézetből van eset, hogy megszöknek a betegek. Volt már olyan eset is, hogy a falutól távolabb levő házban megölte a szökevény az asszonyt, és paprikást főzött belőle, mire rátaláltak. Soha többé ilyen figyelmetlenséget ne kövessek el. Borsódzott a hátam, de mégis van szerencsém, vagy a jó Isten védett meg a veszélytől. Első utam Vikiékhöz vezetett. Elmondtam nekik, hogy sikerül. Elmegyek, de addig nem mondok fel, amíg pozitív választ nem kapok Pár napon belül levelem érkezett. Benne az állt, hogy állandó munkaviszonyra felvettek az iskolába, igaz, csak szerb nyelvet tanítani, de elvállaltam ezt a variációt is. - Tudod Viki, egy valami miatt, jobban mondva egy valaki miatt maradtam volna itt Székelykevén. - Sejtem. - Igen ? - Tudod, vagy az új katolikus papnak kellene levetkőznie, vagy nekem kellene elhagyni a tanügyet, mert bizony, ha véletlenül öszetalálkozunk, nem tudjuk egymásról levenni a szemünket. Sajnos kettőnk lelki kapcsolata szemeink játékán túl nem jutott. Én hazahurcolkodtam.
Az esti iskola Kishegyesen Tudva levő, hogy a kishegyesiek alig tudnak valamit szerbül. Amikor az állam meghozta azt a rendeletet, hogy minden munkaviszonyban levő polgárnak általános iskolai végzettséggel kell rendelkeznie, akkor sokan elkezdtek munka mellet iskolába járni.
34
Egész évben hallgatták a tantárgyakat, év végén vizsgáztak. Én is a vizsgáztató bizottság tagja voltam, ami a szerb nyelvet illeti. Egy ember, aki hadban állt a szerb nyelvvel, meg általában a nyelvekkel, ott izzadt előttünk. A kolleganő nyomatékosan kihangsúlyozva kérte szerencsétlen hallgatótól a melléknév tárgyesetét nőnemben. Megadta a szót is, amely fordításban szépet jelent. - Na, mondja meg nekünk a l e p a szó tárgyesetét. Az ember vörösödött, pislogott. Láttam, fogalma sincs mit kell mondania. Hátra húzódtam, nem akartam az egész szót ismételni, csak a végződést súgtam neki. Hitetlenül nézett rám, én meg biztatóan bólintottam neki a fejemmel, jelezvén, hogy mondja nyugodtan. Előre hajolt, és hangosan mondta: puuuu. Azt kellett volna mondania: lepu. A vizsgáztató kolleganő rám nézett, alig bírta visszatartani a nevetést, és azt mondta: - Legközelebb rendesen súgj! Ági, a másik vizsgáztató mosolygott: - Azt a jóságos szívedet. Nem bírtad ki, hogy ne segíts neki! - Semmi baj se – mondom én a vizsgázónak. Végül is jól mondta. A szó végződésére voltunk kíváncsiak. Szerintem elég volt, ugye tanárnő, fordultam a még mindig mosolygó vizsgáztatóhoz.. Elmehet a hallgató? - Elmehet – válaszolta Zsuzsa. Mikor a vizsgázó kiment a teremből, kitört belőlünk a nevetés. - Megadom neki így is, úgy is a kettest. Nem buktatom meg. Most hívom a következőt, Te meg ülj egy kicsit hátrább tőlem, hogy ne lássalak. - Rendben van, hátrább ülök, Te meg nekem ne akuzativozz, hanem egyszerű kérdéseket adj fel, különben itt ülünk reggelig. A magyar óra Magyar nyelvet és irodalmat tanítottam az esti iskolában. Ady Endre rövid életrajza, és verseinek elemzése volt a programban. Úgy éreztem érthetően, jól előadtam az anyagot. Következő órán ismétlést tartottam. Biztos, ami biztos. Az egyik hallgató, aki sosem szólalt meg, most jelentkezett, majd ő felel. - Tanárnő, ugye figyelembe veszi a vizsgán, ha év közben tudunk valamit. - Természetesen. Mondja Pirikém, mit jegyezett meg Adyról. - Sokat. Tudja, tanárnő, azoknak a vadnyugati filmeknek volt a tagja. Maga is látott már olyant. A többiek kuncognának, de csak belebújtak a füzetükbe. - Láttam, hogyne láttam volna, de Adynak ahhoz semmi köze sem. Majd elmagyarázom még egyszer az óra végén, a szünetben. Mondana még valamit? - Persze. Feleségül vette Bodza Bertát.
35
- Nem pontosan így hívták. - De hasonlóan – válaszol Piri. - Tudja mit. Mondja meg nekem, melyik verseit elemeztük a múlt órán. - Vettük azt, hogy Illés a szekéren. - Illés szekerén- javítottam ki. - Nem mindegy, akkor is az égbe ment. - Igaza van. Elég lesz, Pirikém. - Akkor megjegyzett a tanárnő? - De még mennyire. Meg bizony. Még ma is emlékszem rá. A gúny A diákokkal nyolcmilliméteres filmet készítettünk. Versenyekre neveztünk be. Sok szép eredményt értünk el. Egy alkalommal Jugoszláv szintű versenyen vettünk részt, és második díjjal jöttünk haza. Ha figyelembe vesszük, milyen kis iskola vagyunk, Zágráb, Belgrád, és ne soroljam a többi nagyvárosokat, tele volt a lelkünk boldogsággal. A gyerekek is repestek, meg velük együtt Én is. Az első díjat Art nevezetű moravicai tanár, és a gyerekei vitték el az orrunk elől, de mi így is nagyon elégedettek voltunk önmagunkkal. Mikor haza értünk, az iskolában már sokan tudták a hírekből milyen szép helyezést értünk el. Jött az igazgatóm, rám sem nézett, csak úgy a vállán keresztül annyit mondott, hogy elküld engem Arthoz, majd az megtanít, hogyan kell filmet készíteni, hogy elnyerjük az első díjat. Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Egy szó sem hagyta el az ajkaimat. Jó pár évre rá, igazgató lettem az általános középiskolában. Egy megbeszélés előtt közvetlen beszélgetés során megkérdezte tőlem az egyik ember, hogy volt-e mintaképem, milyennek kell lennie egy igazgatónak. - Igen. Volt. Itt ül Ön mellett a volt igazgatóm. Tőle tanultam meg, milyen ne legyen egy igazgató.
Csúsz János Amikor Székelykevéről visszajöttem, Csúsz János volt az igazgató helyettes. Nagyon lelkiismeretesen végezte a munkáját. Jóindulatú, nagy tudású tanár volt. Többek között órákat látogatott, főleg a kezdőkkel foglalkozott. Hozzám is eljött nem egyszer. Óra után leültünk, megtárgyaltuk az óra menetét,
36
elmondta mi tetszett neki, mi az amin csiszolni kellene, és a végén kérte, mondjam el, még másik két módszerrel hogyan valósítanám meg ugyanezt a tananyagot. Készültem rendületlenül az óráimra. Egy alkalommal úgy éreztem, most valami eredetit viszek be az óra menetébe. Most én mentem oda Jánoshoz, és megkértem, hogy jöjjön, nézze meg az órámat. Volt rá még egy okom, bejelentkezett az egyik kollegához, aki megkért, ha nem esik nehezemre, csaljam el Jánost az én órámra. - Szíves örömest megteszem. Úgy is az volt a szándékom, hogy elhívom az órámra. Mikor előhozakodtam Jánosnak, mit szeretnék és miért, türelmesen végig hallgatott, és azt válaszolta: - Neked már Radmila nincs szükséged rám. Mikor nyugdíjba vonult. Tartottunk egy kis búcsúestet. Ott azon az estén szót kértem, és elmondtam, hogy soha sem lett volna belőlem jó tanár, ha nincs mellettem annak idején János. Nem szólt semmit, csak hálás tekintettel nézett rám. Tanár és osztályfőnök Szigorú voltam, de nagyon szerettem a gyerekeket. Az osztályomból nem bukott meg senki. A szülőkkel együtt igyekeztünk a gyerekek érdekében mindent megtenni. Mielőtt szülni mentem, az utolsó órám az osztályomban volt. Naplóval a hónom alatt mentem az emeletre. Egy hang sem hallatszott ki az osztályomból. Elmentek? Vagy elnéztem volna az órarendet? Mindegy, megnézem! Mikor kinyitottam az ajtót, szó nélkül állt az egész osztály, felcsendült a kedvenc zeném, én álltam velük együtt mozdulatlanul, a szememből meg potyogtak a könnyek. A tanári asztal tele volt rózsákkal, a táblára ráírták jókívánságaikat, és hogy egészségben térjek vissza hozzájuk. A gyerekekből áradó figyelmesség, szeretet pótolta az alacsony fizetést.
37