A Szentkorona társadalma ”Bizonyos állandó s egyetemesnek tekinthető cél által egybekapcsolt egyéneknek szabályok által rendezett összességét tekintjük társadalomnak.”
A társadalom; szerkesztette Stein Lajos; Athéneum, 1908.
Az ember és ember között fennálló viszonyok ideális szabályozása régóta vita tárgya a politikum, de az ember típusú, gondolkodó létezők körében is. A jelenkor csaknem minden meghatározásban a társadalmi alrendszerek, gazdasági és intézményi struktúrák kölcsönható viszonyulásának szabályozása tekinthető társadalmi normának. Feladataként az adott emberi közösség túlélését, a társadalom tartós fennállásnak biztosítását jelölik meg. Mióta az embert leválasztották természetes környezetétől, az ösztön-élet paradicsomából kiebrudalták, életterét egészen picinyre korlátozzák, „városokba” kényszerítetik. Nyilvánvaló a törekvés, összeterelt sokaságot könnyebb kordában tartani az újabb és még újabb szabályozók halmazával úgy, hogy lehetőleg törvénytelen, de legalábbis csaknem lehetetlen legyen a születési rétegpozíciójából felfelé lépni. Újabban társadalmi szerződéseket keletkeztetnek – többnyire egy jól meghatározható érdekcsoport előnyére – amelyben mindhárom emberi ösztön működését próbálják szabályokba rendezetten uralni, inkább kevesebb, mint több sikerrel (lásd a polgári engedetlenség mozgalmait, felkeléseket, forradalmakat). Mert mindig lesz valaki, aki bár képtelen megteremteni létének fenntartásához szükséges javakat és mások támogatására szorul, vagy aki elveszejtvén az önerejű fajfenntartási képességét – pénzelt pótcselekvéssel oldja nemző energiájának feszültségét, vagy aki embertársai felismeréseit kisajátítva ringatja el önnön felismerő ösztöne kicsinységét – amikor egy bizonyos szint alá lecsökken a pénzzé tehető energiája, elégedetlenné lesz. A hatalmi pozícióban lévők többnyire azt próbálják meg rögzíteni, hogy milyen lehet, vagy nem lehet a tudatos egy-én viszonya az azonos fajba tartozó létezőkhöz. Megállapítanak egyfajta alá-fölérendeltségi viszonyt a vezetett jogképes alany és a többi dologi létező között, ám ezek a szabályok többnyire nem az embert veszik alapnak, hanem a tulajdoni viszonyok meghatározásában merülnek ki. A törekvések eredői kivétel nélkül a jogalom feletti uralom, a hatalom birtokosának kizárólagossága, más szavakkal, a vezető réteg minden végrehajtás következményét tetszése szerint kezelve a vezetettekre hárítja, hogy a következményt elkerülhesse, vagy saját hatáskörbe vonhassa. Nem légből kapott gondolat, hogy a társadalmak írott szabályait az emberek többsége rossznak, vagy éppen csak elviselhetőnek ítéli meg. Tanulmányok ezrei foglalkoznak ezzel a kérdéssel, de a legtöbben azon a véleményen vannak, hogy valamennyi versengő politikai oldal önérdek-érvényesítő szabályrendet erőszakol a vezetettek nyakába. A New England Complex Systems Institute (NECSI) kutatóinak elemzése szerint például az Egyesült Államoknak egyáltalán nincs szüksége elnökre. Nem az elnök személyére, hanem az elnöki funkcióra. Azt is megállapították, hogy a világ minden pontján a növekvő komplexitás folyamatát lehet felismerni, és bármilyen rendszert tekintünk, mindegyikben az irányítási és döntéshozatali koncentráció teszi a rendszereket eredménytelenné. Talán azért is, mert az emberi társadalmak mindegyike vagy majdnem mindegyike, jelenleg egy önállósulni akaró komplex rendszer, amelyben elfojtják a kisebb, elszigetelt és egyszerűbb struktúrába szerveződő egységeket.
Manapság a társadalomszervezés forrása az állam. Azonban, sokan nem veszik észre, hogy az állam csupán egy nem létező, hatalomfenntartó hivatkozás. Más szavakkal; az állam Isten helyébe léptetett végső forrás, ami rendelkezik a legfelső, megkérdőjelezhetetlen hatalommal, és sem megváltoztatni, sem bírálni nem lehet. A közgondolkodás mára odáig jutott, hogy az állam egy Istent tagadó „őstehénné” növesztett aranyborjú, amelynek kifogyhatatlan tőgyéből ömlesztik a paragrafusok áradatát, elorrozva a Teremtő mindenek felettiségét, a végső okságot. Az államot a mindenkori kormány jeleníti meg és szemfényvesztő mutatványaival, miután a legfőbb hatalom birtokosává emelte önmagát, a vezettek kárára határoz meg minden jogviszonyt. Mindegy, hogy milyen társadalomszerveződési típust vizsgálunk, a szabályrend tiltások sokaságával terhelt, ugyanakkor a megtorlást tőle elvonhatatlan kiváltságaként kezeli. A nyitott mandátum, a titkos szavazás, a mentelmi jog intézményei feloldhatatlan ellentmondásban tartják a társadalom vezető és vezetett rétegét. Továbbá, a meghatározott cél képzete, mely a társadalom magvát, annak lényegét alkotja, nem szerepel a társadalom minden tagjánál kellő világossággal. A tapasztalat azt mutatja, hogy a teremtett világ minden létezője valamilyen rendhez igazodva tartja fenn magát, legyen az egy szuperóriás csillag (KW Sagitarri), vagy a pillanatnyilag legkisebb létező részecskének elismert színtöltés. A társadalom tagjai egyének összessége: ∑qn, az egyének összeadott akarata a törvények gyűjteménye: ∑qm. Mindkét összetevőre egy rend hat felülírhatatlanul. Ez a C(onstitutio) – társadalmi szerződés, pontosabban a jogrend. Kozmikus Rend
Jogrend
C
környezet qn
galaxis
qn,qm
létezők
C(onstitutio)
qm természeti
törvények
vezető(k) qn társadalom qm törvények qn,qm
vegyes létezők
Ferdinand Tönnies a társulásos és a szerződéses, mint normáltípusos társadalomszerveződési formát határoz meg, amit a Weberiánusok, Freudianiusok, Marxisták és más ideológus csoportosulások is elfogadtak. Sajnálatos módon egyik elméleti teoretikus tömörülés sem derítette fel a magyar jogrend történeti fejlődését, de ami még inkább szánalmas: a 20. század magyarnak mondott akadémikusai sem merítettek abból a jogi kincsestárból, amely lehetne az emberiség egyetemes társadalomszervezési jogrendje. A félreértések elkerülése érdekében kivonatos tömörítésben tekintsük át, milyen kontextusban vizsgáljuk a társadalomszervezés összetevőit. Az egyének és dolgok közötti érintkezés első sorban ösztönön alapszik. Ezen az alapon létrehozott ösztön-közösség azonban csak szervezetlen csoportként, mint tömeg jelenik meg, tehát még nem társadalom. A tömeg, mint számbeli túlsúly nyer kifejezést, tisztán mennyiségi hatást produkál, amennyiben az érzelmeket fokozza vagy csökkenti, és az egyént pusztán külsőleg alakítja, úgy hogy hatása az ingatag cél hígulásával könnyedén felbomlik, tartós eredményt létre nem hoz. Ez a társadalmi szerveződés legegyszerűbb fajtája. Ennél összetettebb formák azok, amelyeknél már megjelenik valamilyen szabályozás és különféle összetevők kölcsönhatása során akár tartósan fennálló viszonyrendek is keletkeznek. Ilyenek kölcsönható tényezők a nyelv, a gazdaság és az erkölcs.
Ezek is külső körülmények szüleményei, például a közös leszármazás, az együttlakás, egyforma foglalkozás hatására létesülnek, így az érdek közössége tartóssá válhat. Ezek a társaság, vagy az egyesület fogalomkörébe sorolhatók. Jönnek végül a világos, pontosan definiált és általánosan elfogadott célok tudatával bíró egyesülések. Ezek már társadalmak. Kezdetleges alakulatoknál a szabályozott viszonyok egyszerűsége eredményezi a cél egyetemességét. A társadalmi lét kezdetén fellépő családi, nagycsaládi, nemzetségi közösségek, bár csak a körébe tartozó egyének kölcsönös érdekvédelmét célozza, az egyének viszonylag csekély száma és a védelem általánosságán keresztül a lét összes feltételéről való gondoskodást is eredményezi. A közösített cél elérésére szerveződő közösség meghatározásának legfontosabb ismérvei az állandóság, és a szervezettség. Fentiekből következik, hogy a társadalom létét az egyének és az egyének környezetében felmerülő dolgok között állandósult viszonyrend tárgyilagos valósága támogatja. Amennyiben ez a valóság változékony, mert például a lila néha fáradt-rózsaszín, máskor meg orgonaszín, a társadalom fennmaradása kétségessé válik. Az egyén tehát mindig bizonyos rég fennálló, tőle független keretekbe illeszkedik be, amelyben az egyén cselekvését önállóságától megfosztják, és az egyéneket egy tőlük függetlenül létező hatalmas organizmus alkatelemévé teszik. Minthogy ekként a társadalom az, mely az egyéni törekvések irányát, útját, tartalmát megszabja, tulajdonképp minden egyéni ténykedésnél a társadalom a cselekvő erő s így végső elemzésben a legegyénibb cselekvés is úgy tekinthető, mint a társadalom működése. A társadalom működését az egyének között, valamint az emberek környezete között keletkezett vagy keletkeztetett viszonyokat rendező viszonyrend, más nevén jogrend szabályozza. A jogrend pedig minden körülmények között társadalmi akarat szülöttje kell, hogy legyen. Miután a társadalom nem a természetből fakad, hanem egyéni vagy csoport célok elérése érdekében összefogó emberek közössége, egy társadalom létét az egyének elé kitűzött cél elérése érdekében felállított viszonyrend egyetemessége határozza meg. Azonban, a természettől kiszakított egyén csak akkor képes fennmaradni, ha más létezők és közötte fennálló viszonyok a természeti törvények ellen nem hatnak. A természetjog állandó érvénye vitathatatlan, azt az ember változtatni képtelen, mert minden természeti hatás következménye, akár tetszik akár nem, érvényesül. Közjogi vonatkozásban a Szentkorona eszméi az ős nemzeti szervezet korára vezethetők vissza. A magyarságon első történeti szereplésétől fogva a természetjog, mint erőteljes közszellem és ennek megfelelő közjogias felfogás uralkodik, mely a törzseknek nemzetté egyesülésében is világosan érvényre jut. A vérszövetséggel létesített nemzeti kötelék határozottan a mai modern állam fogalmának felel meg, miután a szó teljes értelmében közjogi kapcsolat az egyének, a családok, a bők és a nemzetségek között. A vérszövetséggel a nemzet minden tagja már az ősalkotmány idejében a közhatalomnak volt alárendelve és annak irányában teljesítendő, nem hűbéri vagy rabszolgai természetű, közszolgálatra volt kötelezve. Ily’ módon a főhatalom a politikailag szervezett egyéneket, azaz a teljes nemzetet illette. Ennek okán, a főhatalom korlátlanságának elve, a közhatalmi jogosítványoknak személyes uralmi jogok gyanánt való kezelése a mindenkori alkotmány szellemével kezdettől fogva összeegyeztethetetlen.
Minden hibáját és belső antinómiáit figyelmen kívül hagyva, Magyarország Alaptörvénye az állami összlét alapját képező közjogi kötelék helyébe az individualitás elvén alapuló, az egyént szerződéssel magánjogi alapon csatolja egy „hatalmas”, a főhatalommal bíró fiktív létezőhöz (a kormányhoz), uralomra juttatva a hűségi és szolgai viszonyon nyugvó kötelékek szövevényéből alkotott magánjogias színezetű politikai szervezetet. A 20. század politikai kalandorai, a folyamatos történelemhamisítások, a magyar nyelv tudatos rombolása, a magántulajdon szentesítése ellenére, a nemzetnek erőteljes közjogi gondolkodása még ma is tartja magát, amelyben a Szentkorona, az első jogkiterjesztett és a nemzet között megosztott, tehát a valóban alkotmányos közhatalom fogalmát őrzi és kívánja uralomra juttatni. A valóban magyar jogi felfogás szerint a politikailag jogozott nemzet, az első jogkiterjesztettel együtt, egy szerves egészet alkot, és ez az organikus egész a Szentkoronában testesül meg. A Szentkorona tehát egyrészt, mint az államiság jelvénye, a magyar állam szuverenitásának, illetve nemzetközi önállóságának megjelenítője, másrészt, mint a nemzetben gyökeredző közhatalom birtokosa, megszemélyesítője jelenik meg. Ezen közjogi hatályt nevezzük a Szentkorona Jogrendjének. A Szentkorona tehát a magyar alkotmány szerint minden jog és hatalom forrása, ennek okán az uralkodói hatalom sem a király személyéhez fűződő abszolút uralom, hanem a Szentkoronában gyökerező hatóság (jurisdictio sacrae regni coronae). A főhatalmi jogok nem a király személyes uralmi jogosítványai, hanem a Szentkoronát (király és nemzet) megillető jogosítványok (jura sacrae regni coronae). Az állam teljes területe a Szentkorona területe, az ott megtermett és megtermelt dolgok, jövedelmek a Szentkorona jövedelmei (bona vei peculia sacrae regni coronae), és minden szabad birtokjog gyökere (radix omnium possessionum) a Szentkorona levén, az egyén létének megszakadása esetén a Szentkoronára háramlanak vissza. A latin szöveg kizárólag annak bizonyítására áll itt, hogy a gondolat nem új keletű, hanem a Szentkorona-tan ősidőkből merített regulája. A Szentkorona Jogrendjéből következik továbbá, hogy az első jogkiterjesztett (legyen az király vagy kormányzó, vagy nádor, vagy elnök) és a nemzet a Szentkoronában megtestesített egységes közjogi személyiséget alkotnak. Ezért van, hogy a politikailag jogozott nemzethez tartozók, akik birtokjogukat közvetlenül a Szentkoronától nyerik, a Szentkorona tagjai, és mint ilyenek részesei a Szentkoronát illető közhatalomnak. Miután az 1848. évi törvényhozás az állampolgári jogegyenlőséget megvalósította, a magyar nép, illetve a magyar állam kötelékébe tartozók összessége, a Szentkorona viselőjével együtt alkotja azt a közjogi egységet, melyet a középkori magyar jogforrások a Szentkorona egésztestének (totum corpus – sacrae coronae) neveznek, s melyet ma az állam fogalmával jelölnek meg.